A DÉLI VÉGEKEN
Előszó Az a földrajzi tájegység, amelyet Vajdaságnak/Délvidéknek neveznek, az egyik legősibb magyar településterület. Belgrád – Nándorfehérvár néven – magyar végvár volt hosszú évszázadokon keresztül. Sok mindent megéltek az idevetődött népek, a magyar telepesek, a Dunán lehajózó németek, a törökök elől idemenekülő szerbek és románok, a Kárpátok alól érkező ruszinok, felvidéki szlovákok és mások. És bár olykor voltak köztük vallási-nemzeti feszültségek, a legendásan termékeny föld és a növekvő gazdasági jólét jobbára összebékítette az embereket. Ezt a közel húszezer négyzetkilométeres területet – a trianoni döntéssel – egy tollvonással a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolták. És azóta lidércnyomásossá vált itt az élet, amit csak rövid időszakok enyhítettek időlegesen. A trianoni döntésnek lett szenvedő alanya az a közel hatszázezer fős magyarság is, amely a hosszú hányattatás után gazdaságilag megtörve, politikailag szétzilálva, lélekszámát tekintve felére csökkenve éli napjait minden gyors és látványos változás reménye nélkül. A történelem tanulsága szerint – bár a rettegés, a fenyegetettség, a megalázottság korántsem egyforma arányban sújtotta az itt élő népeket – senki sem kíván a szerbekkel egy fedél alatt élni. Széthullott az első, majd a második Jugoszlávia, a montenegrói népszavazás után pedig Szerbia végképp magára maradt. A népek akaratából az egykori hat köztársaságból hat független állam jött létre. A két autonóm tartomány közül az ENSZ-ellenőrzés alatt álló Kosovo önállósága sem látszik kérdésesnek, egyedül Vajdaság maradt Szerbia foglya. Az elhibázott szerb politika valamennyi problémája vélhetően Vajdaság vonatkozásában is hamarosan meg fog mutatkozni (az autonómia visszaállítása idő kérdése csupán). A sokféle nép közül egyedül a délvidéki ma-
A DÉLI VÉGEKEN gyaroknak nem sikerült semmiféle önállóságot kivívniuk maguknak. Helyzetük éppen olyan nyitott és megoldatlan kérdés, mint 86 évvel ezelőtt volt. A szerző – pszichológusként és társadalomkutatóként – ebből az alaphelyzetből kiindulva foglalkozik a kisebbségi lét különböző dimenzióival. Nem annyira a múlthoz kapcsolódóan, hanem inkább a jövő vonatkozásában. Azzal a gyakran tapasztalható szemléleten szeretnék változtatni, hogy a magyarság sorsa sem lezárt, befejezett folyamat. Annak ellenére sem, hogy Belgrádban érzékelhetően fokozódott a magyarok elszakadásával kapcsolatos fóbiás félelem, és ezzel együtt a magyarverések száma. Nem célom, hogy teljes áttekintést nyújtsak az elmúlt évek történéseiről, és az sem, hogy másokat meggyőzzek igazamról, saját látásmódom helyességéről. Az viszont igen, hogy olyan képet rajzoljak olvasóim elé, amelynek segítségével újra tudják gondolni a délvidéki magyarság jövőjével kapcsolatos elképzeléseiket. Azok, akik a könyvben egymás után sorjázó írásokat (konferenciára készült bevezető előadásokat, felszólalásokat, esszéket, tanulmányokat) folyamatosan végigolvassák, sok visszatérő gondolatra ismernek. Ez nem véletlen, hiszen – bár a különböző helyzetek más és más megközelítést igényelnek – végső soron minden írásműben ugyanarról a dologról van szó, olyannyira, hogy néhány helyzetértékelő tanulmány voltaképpen más-más alkalomból készült összefoglalója ugyanannak a gondolatsornak. Van-e a vajdasági magyarságnak valamilyen eszmei vagy politikai víziója a jövőre vonatkozóan? Milyen természetű problémák nehezítik az egyéni helytállást és a társadalmi önszerveződést? Számíthat-e a közösség az értelmiség társadalmi szerep6
A DÉLI VÉGEKEN vállalására? Állnak-e még őrzők a strázsán? Hogyan alakulnak a magyar–magyar kapcsolatok? Mi lesz a magyar falvak sorsa? Lesz-e magyar autonómia? A könyv szerkesztési elve hasonló ahhoz a szellemi munkához, ahogyan naponta megpróbáljuk megérteni, feldolgozni, elmondani az általunk átélt eseményeket, ahogyan magyarázatokat keresünk a bennünket foglalkoztató kérdésekre. Sokszor újra és újra végigpörgetjük gondolatban a történteket, egy-egy részletet változtatva rajta, egészen addig, amíg hitünk és legjobb tudásunk szerint minden szempontból helytálló, kifogástalan gondolatsort nem kapunk. Gyakorlatilag ugyanezt teszi az író, a pszichológus, a társadalomkutató is, aki az újra és újra felvetett, átpörgetett gondolatait minden egyes alkalommal szeretné teljesebbé, érthetőbbé, igazabbá tenni, közelebb vinni a valósághoz. Természetesen ez korántsem jelenti azt, hogy az egyes szövegváltozatok tudományos értelemben csakugyan mind valószínűbbé, tényszerűbbé válnának, mind jobban megközelítenék ez egyetlen végső igazságot. Ilyen egyetlen és végső igazság egy közösség helyzetének és jövőjének a megítélése vonatkozásában talán nincs is, ahogyan személyes életünket sem lehetséges egzakt tudományos elemzés tárgyává tenni. A kötetben szereplő írások az együttgondolkodást, a tájékozódást kívánják szolgálni. A szerző azon a beállítódáson, közösségi tudaton szeretne változtatni, melynek folyományaként a délvidéki magyarság aktív szerepvállalás helyett jobbára csupán néma szemlélője és szenvedő alanya volt az elmúlt évek történéseinek. 2007 májusa A szerző
7
A DÉLI VÉGEKEN
8
A DÉLI VÉGEKEN
80 év kisebbségben Történelmi visszatekintés Az 1919. szeptember 10-én Saint Germain en-Layes-ban aláírt békeszerződés kijelölte az újonnan létrehozott ország, a Szerb –Horvát–Szlovén Királyság (SHS) határait. Az egykori Magyar Királyságból – a horvát területeket figyelmen kívül hagyva, amelyek 1102-től Magyarországhoz tartoztak – 210031 négyzetkilométert csatoltak el egy tollvonással, figyelmen kívül hagyva az elcsatolt területeken élő népek számarányát és akaratát. Akkoron a közel húszezer négyzetkilométeres Délvidék nemzetiségi térképe is igen tarka képet mutatott. Az itt élő másfél millió főt közel egyenlő arányban, harminc-harminc százalékban alkották magyarok és szlávok, több mint húsz százalékban németek és kisebb hányadban más nemzetiségek. A kérdéses időpontban az 1519013 fő közül 546000 fő vallotta magát szerb nemzetiségűnek, ami számukra elegendő jogcím volt, hogy igényt formáljanak erre a területre.1 Ez az abszolút kisebbségben levő nép próbálta maga alá gyűrni, erőszakosan uralni és asszimilálni az SZHSZ-hez csatolt népcsoportokat. Az adott számarányok mellett erre egyetlen módszer kínálkozott: a terror. Ennek a politikának lett szenvedő alanya az a közel hatszázezer fős magyarság, amely nyolc évtizedes hányattatás után gazdaságilag megtörve, politikailag szétzilálva, lélekszámát tekintve felére csökkenve lépett be a harmadik évezredbe. 1
Dr. Tóth Pál Péter: Jugoszláviából Magyarországra. In: Fészekhagyó vajdaságiak. MTT, Szabadka, 2001 9
A DÉLI VÉGEKEN A gyilkosságokkal és börtönnel fenntartott parancsuralom már a kezdet kezdetén a szerbekkel szembeállítja az erőszakosan hozzájuk csatolt más népeket. Belgrád politikájától semmit sem lehetett várni. A szerb politika, amelynek 1918-tól Jugoszlávia széthullásáig az etnikailag homogén állam megteremtése lebegett a szeme előtt, mindvégig értetlenül és ellenségesen fogadta a horvátok, szlovének, macedónok, albánok nemzeti mozgalmait, még ha azok az alkotmány keretei között maradtak is. Még az iskoláztatásra, nyelvhasználatra vonatkozó igényeket is a „hálátlanság” és az „ellenséges” érzület jelének tekintették, ennélfogva mindenféle nemzeti jellegű szerveződést, ahogyan csak lehetett, igyekeztek fékezni, letörni. A szerb politikai vezetés gyakorlatilag még ma sem, a második Jugoszlávia széthullását követően sem látja be, hogy az általuk egykoron (nagyhatalmi segédlettel) legyűrt népek az idők végeztéig nem tarthatók gyarmati sorban. Szerveződésre és politikai taktikázásra az adott helyzetben a délvidéki magyarságnak volt esélye legkevésbé. Önerejéből nem sokat tehetett, a nagyhatalmak pedig nem akartak sanyarú sorsáról tudomást venni, hiszen elvakultságukban ők maguk idézték azt elő. A szerb kormány viszont mindent megtett, hogy a délvidéki magyarságot vagyonából kiforgassa, jogaitól megfossza, kultúráját elsorvassza. Az elcsatolást követően az SZHSZ-ben a közel négy százalékot kitevő magyar kisebbséget a parlamentben tizenhárom mandátum illette volna meg, ehelyett egyet kapott. Az az egy sem szabad választással, a magyar választópolgárok akaratából jutott mandátumhoz, hanem kinevezés által, illetve a kormány szolgálatában álló figuraként. 1922-ben megalakult a Magyar Párt, amely névlegesen négy-öt évig fennállott, működését azonban Belgrádból gyakorlatilag lehetetlenné tették, míglen 192710
A DÉLI VÉGEKEN ben véglegesen betiltották. Ezt követően a délvidéki magyarság több emberöltőn keresztül, egészen 1991-ig, meg volt fosztva az önálló politikai szerveződés lehetőségétől. A politikai elnyomást követte a társadalmi lecsúszás, a nyelvi kultúra elsorvadása. Gazdasági téren az elnyomás a magyar pénzintézetek felosztásával és a földreformmal járt, amelynek során a magyarság kezén levő földek fele szerb kézre került. A magyaroktól elkobzott földre a kormányzat Délvidék kolonizálásának első lépéseként 74188 szerbet telepített. A magyar hivatalnokok, tisztviselők ezreit bocsátották el munkahelyükről, s helyükre – és minden államilag jól fizetett hivatalba – szerbek kerültek. Ez alól nem képeztek kivételt a színmagyar települések sem. A nagy- és középbirtokokat szétosztották, az egyházi és magyar köztulajdont képező épületeket kisajátították, a magyar gazdasági életet az adópolitikával megfojtották. Az SZHSZ az iskolák államosításával halálos csapást mért a magyar nyelvű oktatásra is. 1918-ban a Délvidéken majdnem hétszáz magyar iskola működött. Két év alatt ez a szám a negyedére csökkent. A magyarok oktatása a szerb iskolákban létesített párhuzamos tagozatokon történt. A népesség számaránya szerint 1228 párhuzamos osztályt kellett volna létrehozni, ehelyett Vajdaság területén összesen 452 működött. A magyar felekezeti iskolákat államosították, a magyar tanító és tanárképzést sokáig nem engedélyezték. Hosszú harc és küzdelem után a helyzet később változott valamelyest, az alapvető trend azonban – a magyar tannyelvű iskolák leépítése – ma is folytatódik. A legutóbbi tíz évben például több mint húsz magyar tannyelvű általános iskolát zártak be. De ott is, ahol még működnek, többnyire csak a nevükben magyar tannyelvűek, hiszen a tantárgyak jelentős részét szerbül oktatják. 11
A DÉLI VÉGEKEN Az elmúlt nyolcvan esztendőben – a homogén szerb nemzetállam létrehozását célul kitűző politikai programként – szervezetten folyt Bácska és Bánát kolonizálása. A mindenkori kormány tudatosan és tervszerűen tömegesen telepítette a szerbeket a Vajdaságba. A telepeseknek, hogy minél jobban meggyökeresedjenek az új helyen, nagy vagyonokat adtak, és különféle előjogokat, adómentességet biztosítottak. Az állam házakat adott nekik, felszerelést, állatokat, amellett az elhelyezkedést illetően minden közhivatalban, közintézményben, vállalatban elsőbbség illette őket. A bevándorlás ma is tart, az elmúlt tíz év alatt a szerbek újabb százezrei érkeztek a Vajdaságba. Koncentrációjuk egyes településeken oly mértékben megnőtt, hogy azt semmiféle kisebbségvédelmi politikával sem lehet többé semlegesíteni. Az elszerbesített községekben a magyar tannyelvű oktatás megszűnt, a magyarság megélhetési lehetőség nélkül maradt, s két lehetőség közül választhat: vagy asszimilálódik, vagy kivándorlásra kényszerül. A szerbek betelepítésével párhuzamosan folyt a magyarság kiszorítása, elszegényítése, megfélemlítése. Az elcsatolást követően közel 40000 magyart utasítottak ki az országból, főként a kisebbség vezetésére hivatott középosztálybelieket. Emellett a magyar földműves réteg elszegényedése, az iparos- és kereskedőréteg letörése, az értelmiség megfélemlítése és meghurcolása nagyon sok szerencsétlen embernek adott vándorbotot a kezébe. Senki sem tudja pontosan megmondani, hogy az elcsatolt területekről 1918-tól 2001-ig hányan települtek át Magyarországra vagy vándoroltak ki Nyugatra. Tény, hogy ez idő alatt a délvidéki magyarok száma felére csökkent, miközben a szerbek és más délszláv népek létszáma megduplázódott.
12
A DÉLI VÉGEKEN A két világháború között jelentős volt a Jugoszláviából Magyarországra és Nyugatra irányuló migráció, a második világháború végén a magyar lakosság ellen irányuló deportálást és népirtást követően ismét drasztikus méreteket öltött a kivándorlás.2 A szülőföld ilyen tömeges elhagyására az elmúlt években került sor a Jugoszlávia széthullását kísérő háborúk és az erőszakos mozgósítások folytán. A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés megerősítette korábbi igazságtalan döntését. Ennek következményeként a délvidéki magyarság számára a legsúlyosabb megpróbáltatást kétségkívül az 1944-es véres események jelentették, amelyek során egyes becslések szerint tíz-húszezer, más források szerint több mint negyvenezer magyart mészároltak le Tito partizánjai. A témával foglalkozó publikációk többnyire mint megtorlásról beszélnek a vérengzésekről, egyes megszállt területek visszavétele utáni „hideg napokra” utalva. Ezzel voltaképpen tompítani igyekeznek a bűncselekmény súlyát és jelentőségét. A népirtásnak mint az emberiség elleni bűncselekménynek a megállapítása helyett arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy a védtelen magyarság affektív reakcióknak esett áldozatul, amelyben voltaképpen maga is vétkes. Tünetértékű, hogy a megtorlás szót nem a szerbek találták ki a maguk mentségére, hanem az alaptalan bűntudattal terhelt magyarok, talán attól a naiv elképzeléstől vezérelve, hátha némi bűnrészesség átvállalásával a szerbeket is belátóbbá lehet tenni bűneik vonatkozásában. Minő tévedés! A szerbek egyáltalán nem akarnak tudomást venni a történtekről. Amellett azért is hamis és félrevezető megtorlásról beszélni, mert az nem felel meg a tényeknek. Tito partizánjait 2
Dr. Tóth Pál Péter, i. m. 13
A DÉLI VÉGEKEN nem bosszú vezérelte, hanem ugyanaz a szándék, ami miatt a közelmúltban a muzulmánokra és albánokra is kezet emeltek. Etnikai tisztogatás történt 44-ben is meg az elmúlt években is, azzal a különbséggel, hogy közben megváltozott a világ, és nem hajlandó szemet hunyni felette. Persze vannak történészek, akik tisztán látják, hogy a magyarság 44-ben politikai meggondolásból vált a szerbek áldozatává.3 Azt, hogy tudatos és tervszerű népirtásról volt szó, egyértelművé teszi Ivan Rakovina vezérőrnagynak, a katonai közigazgatás parancsnoka 1944. október 22-i felhívása, amelyben „a nemzeti jövő és e területek délszláv jellegének megőrzésére” hivatkozva indokolta a katonai közigazgatás bevezetésének szükségességét.4 A cél a Délvidék nacionalizálása volt; ezt szolgálták a tisztogató akciók, amelyeknek több tízezer ártatlan magyar esett áldozatul. Ezt a célt szolgálta a németek és magyarok kitelepítése és munkatáborokba való elhurcolása, majd később a katonai alakulatokba és munkaszázadokba való besorolása. 1945 elején még a magyarok teljes kitelepítésének a terve foglalkoztatta a jugoszláv vezetőket. 1945 őszén Sreten Vukosavljević településügyi miniszter már „csak” a korlátozott mértékű kitelepítésükre tett javaslatot. Elegendőnek látta volna nyolcvanezer magyar kitelepítését. 1946 szeptemberében Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Edvard Kardelj között létrejött megállapodás ennek a felére csökkentette volna a kite3
Igaza van Sajti Enikőnek, amikor azt állítja, hogy a 1944-es vérengzésekre nem a szerbekbe kódolt valamiféle zsigeri ösztön miatt került sor, ahogyan azt Cseres Tibor sugallja a Vérbosszú a Bácskában című könyvében, hanem politikai meggondolásból. 4
Lásd Sajti Enikő, i. m. 14
A DÉLI VÉGEKEN lepítendő magyarok számát, negyvenezer magyarnak kellett volna „önkéntes és kölcsönös” lakosságcsere keretében elhagynia szülőföldjét. A lakosságcserének 1947-ben kellett volna megkezdődnie, erre azonban a szovjet–jugoszláv viszony megromlása miatt már nem került sor. A jugoszláv vezetés a likvidálás helyett végül a magyarok új államba és új rendszerbe történő „beintegrálása” mellett döntött, amit tűzzel-vassal keresztül is vitt. A németeknek, mint tudjuk, nem volt ilyen „szerencséjük”. A szerb hatalom a délvidéki magyarságtól teljes politikai azonosulást és maximális lojalitást várt el. Az együttműködési készség az előzmények után nem is hiányzott a magyarok részéről. Már csak azért sem, mivel 1945 végétől a Magyarország és Jugoszlávia közötti feszült viszony fokozatosan normalizálódott, és – egykori szóhasználattal élve – barátivá vált. 1947-ben aláírták a magyar–jugoszláv barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt, de már 1948-ban, a Tájékoztató Iroda konferenciája után, amelyen Tito szembekerült Sztálinnal, a kapcsolatok valamennyi szocialista országgal, így Magyarországgal is ellenségessé váltak és megszakadtak. Végül 1957 után a két ország kapcsolata hivatalosan normalizálódott, a gyakorlatban azonban Jugoszlávia nyugati kapcsolatai és el nem kötelezett politikája miatt továbbra is feszült maradt. A titói korszak valamelyest engedett a szorításon, amelynek ellenében illett ódákat zengeni az államnak a kisebbségekről való gondoskodásáról. Az ügyes kirakatpolitikának köszönhetően sikerült elhitetni a külvilággal, hogy Jugoszláviában példa értékű a nemzeti kérdés megoldása, ahol a kisebbségek nagyobb jogokat élveznek, mint bárhol másutt Európában. Eközben tilos volt bármilyen jellegű érdekvédelem és kulturális szerveződés, és a hatalom iránt lojális rétegtől eltekintve, amely a nemzettudat 15
A DÉLI VÉGEKEN feladása ellenében viszonylagos jólétre tett szert, a magyar népesség többségének hihetetlen mértékű szenvedésben és sérelemben volt része. Az elmúlt tíz esztendő megpróbáltatásairól, az események közelsége miatt, aligha szükséges szólnunk. A nagyszerb nacionalizmus fellángolásával kegyvesztetté vált a jugoszlávság ideológiáját felvállaló korábbi privilegizált réteg is, így aztán a délvidéki magyarság egy emberként vesztette el lába alól a talajt. A helyzet ma sem jobb, csak éppen más nóta járja. * Dióhéjban ennyi a hányattatás története. Arról, hogy a mindennapok valóságában mit jelentett ez a csaknem száz esztendő, az idegen államba való hosszú és fájdalmas beilleszkedés folyamata mit takar, milyen árat követelt, és milyen áldozatokkal járt, gyakorlatilag semmit sem tud a nyilvánosság. Ezekre az élettapasztalatokra, életélményekre, családi és egyéni drámákra nem volt kíváncsi sem a politika, sem az irodalom, sem a tudomány. A nemzeti hovatartozással kapcsolatos minden érzés és gondolat szigorúan tabu tárgyát képezte egészen a közelmúltig, Jugoszlávia felbomlásáig. Ez a kollektív amnézia súlyos nyomokat hagyott a magyarság lelki- és gondolatvilágában, jellemében, magatartásában. Sokan leírták, elmondták, hogy Trianont követően a magyar élni akarás megroppant. Az az élni akarás, amely korábban állítólag ellenállt minden viharnak, s amelynek köszönhetően a magyarság minden balsors ellenére talpra állt. Talpra állt, mert szíve és lelke tele volt hittel, hazája és nemzete iránti hűséggel. Így látja ezt a költői képzelet, amelynél az élet minden bizonnyal sokkal összetettebb. 16
A DÉLI VÉGEKEN Más népek nehezen értik meg, hogy mit jelent Trianon a magyar népnek, a magyar léleknek. Talán a szerbek fognak legelőbb erre az érzésre ráismerni, ha néhány év múlva beléjük hasít az iszonyú fájdalom a Triglav havas csúcsainak, a kék Adriának, az Ohridi-tónak, a bölcsőjüknek tekintett Rigómezőnek az elvesztése miatt. Ilyen iszonyú megélni a magyarságnak Erdély elvesztését, a Felvidék, a Délvidék és Kárpátalja idegen kezekbe kerülését. Az elvesztett területek nemcsak földet jelentenek, területvesztést, hanem a lélek sérülését is. Vennék el Angliától Walest, Skóciát, Franciaországtól Bretagne-t, a németektől Bajorországot, az olaszoktól Lombardiát, s kanyarítsanak le mellé az országok testéből akkora karéjokat, mint az egykori Magyarország testéből, meglátnák, hogyan törik meg vele az az életerő, amely ezeket a népeket magasba emelte. Csonka–Magyarország nemcsak a térképen, a lelkekben is ott hordja csonkaságát, hiszen húsz lakosából hetet idegen uralom alá kényszerítettek, és nincsen család, amely valamely családtagját, rokonát, barátját, ne vesztette volna el.5 Vannak emberek, akik ha csődbe jutnak, elkeseredésükben képesek saját életük kioltására is. A népek lelkén ugyanilyen nehezen gyógyuló, az önpusztítás jegyeit mutató sebet tud ütni, ha méltánytalannak érzi azt a helyzetet, amelybe került. Vannak, akik szerint nem Szent István ezeréves államának feldarabolása okozta a magyar lélek megroppanását, hanem fordítva: a magyar lélek elbizonytalanodása, a nemzet szellemi tévelygése, a téves politika vezetett a történelmi szerencsétlenséghez. Lehetséges. Kéznél a szerbek példája, hogyan vált a jobb 5
Raffay Ernő: Trianon titkai, Budapest. Püski Kiadó Kft, 1995 17
A DÉLI VÉGEKEN sorsra érdemes nép nyolcvan évre visszanyúló rossz politikájával saját balsorsának a kovácsává. Nehéz elhessegetni magunktól azt a gondolatot, hogy miként a lélek betegsége sokszor előtte jár az egyes szervek sorvadásának, a népek szellemi hanyatlása is előtte jár balsorsuknak, pusztulásuknak. Ez is olyasmi, mint a tyúk vagy a tojás dilemmája: nehéz megmondani, hogy mi volt előbb. Kétségtelen, hogy a komor és nehéz idők megtörik a szolgasorba kényszerült népek lelkét. Meg lehet-e úszni lelki sérülések nélkül a kisebbségi létet? Az emberi természet sokféle, így a tünetek is mások és mások, de a félelem, a függőség, a kiszolgáltatott helyzet ilyen vagy olyan formában, de sebet üt az ember lelkén. Ez az, amit a lélektan morbus minoritatis néven szokott emlegetni. Az első nemzedéket még nem lehetett megtörni. Őket még egybeforrasztotta a sorsközösség tudata, a közös érdek, az ellenállás, a dac. A jogtiprókkal keményen szembenézve állták a súlyos megpróbáltatásokat. Az idő azonban megtette a magáét. A nagyszülők szívóssága a múlté, az utánuk jövő generációk lélekben megroppantak, erőt vett rajtuk a puhaság, beletörődés, fásultság. A közösség szellemi ereje megtört, az élet az egyéni érdekek mentén szerveződik, s ennek megfelel a tudatzavar, az erkölcs fellazulása, a politikai viszonyok kuszáltsága. A délvidéki magyarság nem egy nagy család többé, nem összeszokott testvéri közösség, amely a közös célok megvalósulására törekedne. A nyolcvan esztendő alatt a magyar szellemet részben megfojtották, részben felőrölte magát. A magyar iskolarendszer és művelődési intézmények felszámolása a nemzeti kultúra és szellemiség szempontjából szörnyű következményekkel járt. Az anyanyelvi analfabetizmus, a műveletlenség, a szellemi igényte18
A DÉLI VÉGEKEN lenség széles néprétegeket tett bizonytalanná nemzeti múltjában és erkölcsi magatartásában. Az általános és középiskola diákjai között ma fehér hollónak számít az, aki a helyesírással tisztában van, a folyékony olvasás és fogalmazás pedig az érettségizett diákok számára is nagy megpróbáltatás. Az egyszerű emberek rémisztően közömbösek lettek nemzeti létük vonatkozásában. Sérült nemzet- és identitástudatuk miatt könnyű prédáivá váltak mindenféle propagandának: a kommunizmus eszméjének, a jugoszlávság ideológiájának, az internacionalizmusnak, mint ahogyan ma is együgyűen felülnek különféle hamis és hazug szólamoknak. Stabil magyarságtudattal rendelkező, a nemzettel sorsközösséget vállaló, annak felemelkedésén fáradozó értelmiség híján ez nem is alakulhatott másként. A délvidéki magyarság többször is vezető réteg nélkül maradt. Az értelmiséget mindig megtizedelték, meghurcolták, szétszórták, elűzték, vagy addig taposták, míg kezes báránnyá nem vált. A régiek helyére felkapaszkodó, paraszt- és iparoscsaládból származó első generációs értelmiségiek, mire diplomához jutottak, magyarságuk vonatkozásában többnyire gátlásossá (komplexusossá) váltak. Részben a magyar nyelvű és szellemiségű iskolák hiánya miatt, részben a más nyelvi és kulturális környezetbe történő beilleszkedés során elszenvedett sérelmek következtében. Politikai-ideológiai szerepvállalása miatt a pozicionált értelmiség még inkább meghasonlott önmagával: lojalitását bizonyítandó igyekezett a magyarságot elriasztani múltjától, hagyományaitól, legfőképpen a nemzetben való gondolkodástól, így aztán a külső ellenségnél is jobban hozzájárult a délvidéki magyarság felmorzsolódásához és asszimilálódásához. Létszámához viszonyítva sok költővel és íróval dicsekedhet ez a maroknyira zsugorodott népesség, íróink azonban (néhány 19
A DÉLI VÉGEKEN kivételtől eltekintve) sok mindenről írnak, csak egy dologról nem, és arról sohasem, nevezetesen annak a szerencsétlen kisebbségnek a hányattatott sorsáról, amelynek maguk is tagjai. Ellentétben az erdélyi és a felvidéki írókkal, nálunk nem születtek írói művek arról, hogyan forgatták ki apáinkat jogaikból és javaikból. Nem téma, hogy a testvérek, rokonok, ismerősök közül hányan és hogyan estek áldozatául az erőszaknak. Az sem, hogy milyen veszélyeket, buktatókat rejtett magában a kisebbségi sors. Mint ahogyan nem ihlették meg íróinkat a nehéz helytállás szív- és torokszorongató ritka kivételes példái sem. De nem szóltak a passzív ellenállásról, arról a fölöslegesnek látszó viaskodásról sem, amelynek a nemzetükhöz ragaszkodó emberek igen sok anyagi és erkölcsi kárát látták. Arról sem akartak tudomást venni írástudóink, hogy milyen mély letargiába esett az egész Délvidék magyarsága, milyen drasztikusan csökken a népesség száma, miként romlik szellemi és fizikai állapota, az értékrendszerében, szemléletében okozott torzulások miatt hogyan válik káros szenvedélyek rabjává, s hogyan pusztul, vesz és széled szét a nagyvilágban. Miféle politikai kábulatnak volt rabja – és rabja ma is – értelmiségünk, amely egy képzeletbeli, virtuális világ miatt nem hajlandó tudomást venni sem a kisebbségi sorsban töltött nyolcvan esztendőről, sem a bennünket körülvevő kőkemény valóságról? Márpedig, ha a valóságos élmény kimarad a kollektív és nemzeti emlékezetből, ez olyan, mintha annak a puszta tényét is tagadnánk, hogy egy bizonyos történelmi helyzet szereplői: (szenvedő alanyai és cselekvő részesei) voltunk. Pedig jelen voltunk és jelen vagyunk. A kisebbségbe taszított magyarság a nyolcvanéves elnyomatás ellenére a nemcsak puszta létét tudta biztosítani, hanem a rá nehezedő politikai nyomás, 20
A DÉLI VÉGEKEN a gazdasági háttérbe szorítás ellenére, a társadalmi fölemelkedést szolgáló iskolák, intézmények és politikai érdekképviselet hiányában is meg tudott maradni, itt-ott szerezni is valamit. Igaz, csak hihetetlen szívóssággal, munkabírással, takarékossággal, önmegtagadással. És hallgatással. Az elszenvedett sérelmekről, bántalmakról, az ütlegekről, megaláztatásról, a félelemben és kiszolgáltatottságban eltöltött életről még a végső tiszteletadás során sem esett szó. Ám hiába a makacs hallgatás Trianonról, az első és második világháborút követő időszakról, az elmúlt nyolcvan esztendőben kialakult tabuk és mítoszok fölött eljárt az idő. Sok minden, amiről eddig csak szűk családi körben lehetett suttogva beszélni, mára már része a kollektív emlékezetnek és közgondolkodásnak. * E sorok írójának javaslatára a Magyarok Világszövetségének Jugoszláviai Országos Tanácsa a millennium évében Nyolcvan év kisebbségben címmel pályázatot tett közzé, hogy jelentkezzenek, és írják meg a történetüket azok, akik úgy érzik, hogy szívesen megosztanák a kisebbségi sorsban szerzett tapasztalataikat másokkal. A felhívás nagy visszhangra talált. A vaskos kéziratköteg hallatlanul izgalmas és megrendítő olvasmány, amit az egyszerű és őszinte megnyilatkozás tesz szívszorítóvá. Az előadott történetekből a kisebbségi sors különböző aspektusai rajzolódnak ki: a családi megpróbáltatások, alkalmazkodási formák, túlélési technikák. Ezekből a pályaművekből válogattunk össze egy kötetre valót.6 A mű hiánypótló, és a felidézés erejével áll 6
Nyolcvan év kisebbségben. Válogatás az MVSZ JOT által a millennium tiszteletére meghirdetett pályázat legjobb munkáiból. Szerkesztette: Hódi Éva. Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 2002 21
A DÉLI VÉGEKEN ellen az elnyomásnak. Az itt közölt pályamunkáknak a hiányosságait, mulasztásait jó tollú íróknak és történészeknek kell majd kiküszöbölniük és kiegészíteniük, ha egyszer rászánják magukat, hogy megtörik a hallgatást. Jó lenne, ha erre addig sor kerülne, amíg vannak túlélői Trianonnak, s van a Délvidéken értelme a magyar írásnak.
22
A DÉLI VÉGEKEN
Új korszak előtt Előzetes gondolatok a Magyar Nemzeti Tanácsról szervezett konferenciához7 Tisztelt Püspök Urak! Miniszterhelyettes Úr! Főkonzul Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Azt hiszem, nemcsak én látom úgy, hanem mindannyian érezzük, hogy kitüntetett pillanat ez a mostani, ritkán adódó, emelkedett, súlyos pillanat. Majdnem tíz esztendőt kellett várnunk arra, hogy bekövetkezzék. Hosszú évek után először vagyunk ismét együtt múltunktól, pártállásunktól, ideológiai felfogásunktól, szervezeti tagságunktól és mindennemű szekértábortól függetlenül. Talán nem vagyunk már annyira bizakodóak, mint zászlóbontáskor, tizenkét évvel ezelőtt. És nem vagyunk olyan sokan sem, mint utolsó nagy sereglésünk idején, Szabadkán a Sportcsarnokban, 1992-ben. Tekintettel a tanácskozás helyére, témájára, idejére és más körülményekre, a különbség érthető is. A fontos, hogy hosszú belháborúval töltött évek után ismét összejöttünk, hogy meghányjuk-vessük közös dolgainkat. Eljöttünk, hogy kinyilvánítsuk véleményünket, várakozásainkat, aggodalmainkat a sorsunkat érintő új fejleményekkel kapcsolatban. Eljöttünk, hogy jelenlétünkkel nyomatékosítsuk azt a felelősséget, amellyel a Magyar Nemzeti Tanács létrehozása jár. Itt vagyunk ebben az ősi magyar jurtára emlékeztető kupolateremben. A megújulási szándék, a teremtő akarat és a múlt szellemi öröksége egyaránt jelen van e falak között. És jelen va7 Elhangzott a Magyar Nemzeti Tanácsról szervezett konferencián Tóthfaluban 2002. június 22-én
23
A DÉLI VÉGEKEN gyunk mi is, az egyházak, a pártok, az önkormányzatok, a társadalmi szervezetek, a média képviselői és közéletünk meghatározó személyiségei, hogy új fejezetet nyissunk kisebbségi életünkben. A tanácskozásra meghívást kaptak azok a személyek is, akik az elmúlt években sok keserűséget okoztak egymásnak, együttesen pedig még többet a délvidéki magyarságnak. Bevallom őszintén, az a gondolat, hogy küldjünk meghívót minden szemben álló félnek, minden egymással rivalizáló szekértábornak, nem az én érdemem. Ehhez Utasi Jenő atya bölcsessége és elfogulatlansága kellett. Köszönöm neki, hogy átsegített engem a nehéz döntésen. Üdvözlöm Önöket, akik eleget téve meghívásunknak eljöttek, hogy tanúságot tegyenek a nemzeti önépítkezéshez és társadalmi felemelkedéshez szükséges szilárd jogtudatukról, egészséges nemzeti önbecslésükről, valamint állampolgári méltóságukról. Annak érdekében, hogy ma itt konstruktív vita elé nézzünk, higgadt megfontolás irányítsa, nyugodt eltökéltség jellemezze munkánkat, engedjék meg kérem, hogy a vendéglátók nevében ismertessem Önökkel a tanácskozással kapcsolatos javaslatainkat és elképzeléseinket. A tanácskozás színhelye Mindenekelőtt szeretném néhány szóval bemutatni intézetünket azoknak, akik még nem ismerik. Lakitelek, Illyefalva és más szellemi műhelyek után, immár a Délvidéken is van egy település, amely a megszokott alávetettség és kényszeredett lojalitás taposómalma helyett az útkeresés és a megújhodás gondolatát érleli. A magyarság demokratikus eszméi, erői és eltökéltségei – gondoljunk csak Lakitelekre – mind efféle fészekaljból rajzottak ki a történelmi fordulat idején. Úgy látszik, hogy a ki24
A DÉLI VÉGEKEN alakult és belénk csontosodott szokásoktól, gondolkodási formáktól könnyebb megszabadulni ott, ahol az uralkodó szellemnek nincs jelentős közege, ahol hiányzanak az idegen hatalmi érdekeket és kulturális hatásokat közvetítő intézmények, s ahol az élet nem formálta helytartóvá és ispánná a tehetséges és ambiciózus embereket. Tóthfalu azon szellemi műhelyek sorába tartozik, amely lassan kisugárzik az egész Kárpát-medencére. A tóthfalusi Logos Grafikai Műhely, amely sokféle tartalommal gazdagodott az elmúlt években, szellemi életünk támogatása, erősítése céljából 2001 őszén új intézetet hozott létre. A Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézetet, így hívják az eleddig egyetlen vajdasági magyar céget, amely társadalomkutatással és fejlesztéssel foglalkozik, és indulása pillanatától igen ambiciózus programot vállalt magára. Küldetésnyilatkozatunkat egy brosúrában tettük közzé, abban megtalálhatók mindazok a szép gondolatok és elképzelések, amelyek szellemi műhelyünket éltetik. Egy szórólapon közzétettük az intézet részletes programját is, amelyből kiderül, hányféle projektummal rendelkezünk, miként próbáljuk a délvidéki magyarság magára eszmélését, talpra állítását, közösségi önszerveződését, anyagi gyarapodását és szellemi felvirágzását szolgálni. Hadd utaljak itt a délvidéki magyarság tudástőkéjének a felmérésére. Tudjuk, hogy a jövő a tudás alapú társadalomé, ezért nagyon fontos egy-egy népesség szellemi kataszterének az elkészítése. A vajdasági magyarság például szellemi kapacitását tekintve sokkal kedvezőbb helyzetben van, mint amilyen a gazdasági helyzete, vagy amilyen siralmas az intézményrendszere. Egy másik projektum tárgyát képezi az elkobzott egyházi és közösségi javak visszaigénylése. Folyamatban van egy ifjúság25
A DÉLI VÉGEKEN védelmi és családkutatási program is, az interetnikai viszonyok alakulásának, valamint az asszimiláció okainak a vizsgálata. Szeretnénk kivenni részünket a magyar felsőoktatási intézményrendszer létrehozásából is. A Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet programja ennél szerteágazóbb, sokrétűbb, de tovább nem részletezném, az érdeklődők megtalálhatják programfüzetünkben. A tanácskozás jellege A mai tanácskozásunkra – mint mondottam – az egyházak, a pártok, az önkormányzatok, a társadalmi szervezetek, a média képviselői és közéletünk meghatározó személyiségei kaptak meghívást. Az épület jellege és a tárgyalóterem nagysága miatt korlátozott számú vendéget tudunk fogadni és számukra megfelelő kényelmet biztosítani. Vendégeket és vendéglátást emlegettem, ezzel is szerettem volna hangsúlyozni a tanácskozás jellegét. Bár egyaránt meghívást kaptak a vajdasági magyar pártok vezetői, a mai megbeszélést a világért se tévesszük össze valamilyen pártgyűléssel. Nem tekinthető ez a tanácskozás a vajdasági magyar civil szervezetek összejövetelének sem, jóllehet jelen vannak a különböző társaságok, egyesületek képviselői. Továbbá: nem kívánja helyettesíteni ez a fórum az egyházi tanácskozást vagy a magyar szakmai érdekvédelmi szervezetek megbeszélését sem. Nem folytatása a vajdasági magyar értelmiségi találkozóknak, s nem kíván fellépni intézményeink, önkormányzataink, iskoláink, illetve a média nevében. A vendéglátás azonban nem azt jelenti, hogy a vállalkozói szféra farsangi báljára jöttünk volna össze. A tanácskozás megszervezésével egyszerűen alkalmat kívántunk teremteni egy elő26
A DÉLI VÉGEKEN zetes, széles körű, általános jellegű véleménycserére: a nemzeti tanáccsal kapcsolatos elvi kérdések tisztázására és a gyakorlati teendők megbeszélésére. Az elmúlt tíz évben beidegződött jó/rossz szokásainktól eltérően ezért ezúttal: • nem szavazunk • nem hozunk döntéseket • nem nevezünk ki bizottságokat • nem állítunk jelölteket a tanácsba • nem fogalmazunk meg határozati javaslatokat • nem teszünk közzé sajtónyilatkozatot. Egyszerűen csak beszélgetünk normális emberek módjára, tájékozódunk, véleményt cserélünk egymással, hogy aztán megismerve egymás elvárásait, gondolatait, a szükséges ismeretek birtokában felkészülten és felelősségteljesen tudjunk viszonyulni a ránk váró feladatokhoz. Lehetséges, hogy a szavazások, döntések, agitációk, meggyőzések; a nagy politikai iszapbirkózás, a terméketlen szellemi és politikai erőpróbák, párviadalok helyett, azok előtt vagy mellett, eddig is erre lett volna legnagyobb szükségünk. Normális emberi együttlétre, kötetlen beszélgetésre, egyszerű véleménycserére. Erre azonban nem volt időnk. Később meg már lehetőségünk sem. Talán ezért is áll a feje tetején minden. Amit nagy sebbel-lobbal összekaptunk, nem ér semmit, nem működik, az alapoktól kell kezdenünk. Reményeink szerint ezt a tanácskozást további érdekegyeztető megbeszélések fogják majd követni a pártok, a civil szervezetek, oktatási és művelődési intézményeink, a szakmai fórumok, az alkotó értelmiség, az egyház, a vállalkozók, a média részéről. Ezek nélkül az érdekegyeztető tanácskozások nélkül ugyanis, 27
A DÉLI VÉGEKEN pusztán a dolgok spontán alakulására, illetve néhány személy tudására, szándékára és energiájára hagyatkozva, könnyen elmulaszthatjuk a Magyar Nemzeti Tanács létrehozásában rejlő történelmi lehetőségeket. A Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet a szervezetek, intézmények kérésére, velük együttműködve, szívesen segít ezeknek a szakmai tanácskozásoknak a megszervezésében. Itt és most azonban, hangsúlyozom, nem vagyunk pártgyűlésen, nem kell mindenáron meggyőzni másokat saját politikai álláspontunk helyességéről, nem kell jó pontok szerzésére törekednünk senki előtt. Mindenki elmondhatja szabadon a maga véleményét, nem lesz szavazás a végén, senki igazsága sem fog győzedelmeskedni. Nem ezért jöttünk össze, hanem azért, hogy kötetlen beszélgetést folytassunk helyzetünkről, lehetőségeinkről, a sorsunk alakulását befolyásoló tényezőkről, legfőképpen pedig a Magyar Nemzeti Tanács létrehozásával kapcsolatos kérdésekről. Kérem, hogy a tanácskozás során ezt tartsuk szem előtt: kerüljük az erőszakos hangütést és mindenféle személyeskedést. A tanácskozás célja Az egyén vagy közösség helyzete csak részben magyarázható a külső körülményekkel. A szabadságnak is, a kiszolgáltatottságnak is fontos lélektani feltételei vannak, amelyekről gyakran nincs is tudomásunk. Pszichológiai értelemben a szabadság azt jelenti, hogy az egyén vagy közösség: • jó önismerettel és pontos helyzetismerettel rendelkezik, • birtokában van a feladatok megoldáshoz szükséges lényeges információknak, 28
A DÉLI VÉGEKEN •
megfelelő készségekkel rendelkezik ahhoz, hogy aktívan hozzájáruljon saját helyzetének megváltoztatásához.
Amíg ezek a feltételek nem teljesülnek, addig a szabadságnak nemcsak külső, hanem belső akadályai is vannak, amelyek az esetek többségében súlyosabban esnek latba, mint a szabadság külső korlátai. Meglátásom szerint ez a helyzet a vajdasági magyarsággal is. Tehetetlenségünk az önkénynél is szűkebb cselekvési teret biztosít számunkra. Többnyire azért nem megyünk semmire, mert nem tartjuk képesnek magunkat az új helyzetek megoldására. Így van ez minden válságba került emberi közösséggel, legyen szó akár családról, kisközösségről, településről, régióról vagy nemzetről. Az identitásától, önértékelésétől, életcéljaitól, társas kapcsolataitól megfosztott ember tetszés szerint befolyásolható, manipulálható. Az önkényuralomnak vége, a diktatórikus társadalom a múlté, lelkünkben azonban nem tudtunk megszabadulni a korábbi viselkedési sémáktól. Az érzelmileg feldolgozatlan, a kognitív értelmezés lehetősége elől sokáig elzárt súlyos életesemények (például a 44-es vérengzések) miatt ma is fokozott, aránytalanul nagy félelemmel viszonyulunk mindenhez, ami nemzeti létünkkel és lényünkkel kapcsolatos. Ebből adódik a kiszolgáltatottságérzés, a tehetetlenség, a tisztánlátás és a helyzetek feletti cselekvő ellenőrzés hiánya. Ezek ellen a félelmek ellen csak egyféleképpen lehet védekezni. Magányunkból, individuális világunkból vissza kell kerülnünk a közösségi értékek, az emberi kapcsolatok, az eszmék, célok, ideálok, események világába. A találkozások, együttlétek, tanácskozások, véleménycserék, a másik véleményének a meg-
29
A DÉLI VÉGEKEN ismerése és elfogadása a szabad emberi közösség kialakulásának a legjobb iskolája. A tanácskozás várható eredménye A Magyar Nemzeti Tanács létrehozásával kapcsolatos kérdések megbeszélése nemcsak az elvi kérdések tisztázása és a gyakorlati teendők felvázolása miatt fontos, hanem közösségünk szervezettsége, helyzetismeretünk, identitásunk és önbizalmunk elmélyítése szempontjából is az. Sokkal többről van tehát itt szó, mint pusztán a Magyar Nemzeti Tanács létrehozásáról. A Magyar Nemzeti Tanács létrehozása szellemi, erkölcsi és politikai feladat. Ha a polgári és politikai összefogás eredményeként sikerül tető alá hoznunk, ez azt jelenti, hogy alkalmasak vagyunk a közös cselekvésre, s a jövőt illetően célt és értelmet tudunk adni ennek az életközösségnek. Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! Az a feladat, amely előtt állunk, korszaknyi. Szabaduljunk meg a hatalomvágy görcseitől, tegyük félre a másoktól kölcsönzött politikai retorikát, érezzünk rá az alapítás mondataira és az együttes cselekvés örömére. Teremtsük meg szabadságunk alapját, amely elsősorban saját önbizalmunknak és öntudatunknak a függvénye, hogy holnap nekiláthassunk saját hitünk és értékeink szerint berendezni előbb szűkebb pátriánkat, majd tágabban értelmezett szélesebb hazánkat. Nem fontos ehhez ma itt nagyot markolnunk, nem kell egymást meggyőznünk és hangzatos döntéseket hoznunk. Ennél vannak fontosabb dolgok. Azzal, hogy összejöttünk és megosztjuk egymással gondolatainkat, mindannyian nemzeti közösségünk belső kötéseinek a helyreállításán munkálkodunk. Ez most a legfontosabb, hiszen enélkül – a fiatalon elhunyt Csengey Dé30
A DÉLI VÉGEKEN nes szívbemarkoló szavait idézve – „maholnap lezuhanunk Európáról, mint egy darab rosszul odakent, mállott vakolat”. Ezek az életfontosságú belső kötések akkor szövődnek, erősödnek a legjobban, ha minden a maga természetes egyszerűségében történik. Kérem, érezzék jól magukat, ami pedig eszmecserénket illeti, azt jellemezze a mértéktartás és higgadtság, a következetesség és tisztaság. Mindannyiuknak eredményes tanácskozást kívánok.
31
A DÉLI VÉGEKEN
Történelmi traumák a magyarság kollektív tudatában 8 I. Az individuális életvezetés lemondások és elfojtások révén valósul mag. Hasonló a helyzet a közösséggel is. A közösséget összetartó, egyesítő, átfogó kötelékek alkalmazkodást kívánnak a csoport tagjai részéről. Ez a veszteség általában megtérül: cserében a személyiség megőrizheti lelki épségét, a másokkal megosztható személyes tapasztalat és életérzés pedig biztonságérzetet nyújt, és segítséget jelent az életszervezésben. Így van ez minden esetben, ha az események és történések egy adott közösségen belül csakugyan az egymással megosztható közös valóság részét képezik. De mi van akkor, ha a valós helyzetet, a személyes élettapasztalatot illetően maga a közösség is elfojtásokra kényszerül? Ha a közösségi tudat nem teszi lehetővé a megélt valóság közös megbeszélését? Ilyenkor regressziós állapot lép fel, a közösség a tudatosság alacsonyabb szervezettségi szintjére kerül, és a sorsszerveződésben gyakran a kollektív tudattalan veszi át a vezérlő szerepet. A közösség hasonlóvá válik a kormányozhatatlan hajóhoz, amely a természet vak elemeinek van kiszolgáltatva. A regressziós állapot is együtt jár bizonyos fokú tudatossággal. Az én és a másik, a mi és többiek kapcsolatainak problematikáját sosem szorítja teljesen háttérbe a tudattalan. A létezés értelmére, céljára vonatkozóan az ősközösség szintjén is vannak 8 Elhangzott 2002. augusztus 31-én, a Trianon a magyarság tudatvilágában című tanácskozáson, Tóthfaluban.
32
A DÉLI VÉGEKEN valamilyen válaszok. A társadalom fejlettségi szintjétől függően azonban a közösségi tudat szintje – és vele együtt az egyén pszichés organizációs szintje – különböző. A történelem pszichológiai értelemben az emberi lét különböző szervezettségi és kollektív tudatossági szintjeit jelenti. A nagy történelmi múlttal rendelkező, sok mindent megélt népek kollektív tudata (és tudattalanja) elvileg gazdagabb, mint az újabb keletű népeké. A világról, embertársaikról, önmagukról alkotott képük, felfogásuk, életszervezési modelljük többrétű, árnyaltabb. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy több mindennek vannak a tudatában. Valaminek a tudatában lenni azonban nemcsak a tapasztalat és ismeretanyag függvénye, hanem az adott történelmitársadalmi körülményeké is. Vannak helyzetek, amikor a kollektív tudat nem a maga útját járja, hanem kényszerpályára kerül. A szabadságuktól megfosztott, vagy hosszú időn át elnyomott népek kollektív tudata nem a saját autentikus létüknek, hanem idegen akaratnak van alárendelve, s olyan értékrendszert képvisel, amely nincs összhangban a közösség lényével. II. A magyarság kollektív tudata a megvert és megalázott gyermek lelkületét szimbolizálja, aki a „mindent kibírok” dacosságával próbál szembeszegülni a világ hatalmasságaival, ami egy idő után megadó viselkedésbe, önfeladó magatartásba megy át. Ellentétben például az amerikai állampolgár erőt és büszkeséget sugárzó nemzeti tudatával, amelyet a nagyhatalmi erőszak táplál és legitimál. A magyarok kollektív tudata vélt vagy valós vétkek által terhelt, míg az amerikaiak lelkét semmiféle teher nem nyomja: emelt fővel, gátlástalanul járnak-kelnek a világban, an33
A DÉLI VÉGEKEN nak ellenére, hogy történelmük alig kétszáz esztendeje alatt mérhetetlenül sok vér tapadt a kezükhöz. (Gondoljunk csak az indiánok kiirtására, az afrikai négerek rabszolgaként való elhurcolására, az atombomba ledobására, és a sort még hosszan folytathatnánk.) Ezzel a példával csak azt kívántam érzékeltetni, hogy a kollektív tudat és lelkület korántsem pusztán szellemi örökség és alkati sajátosság kérdése, hanem sokkal inkább a hatalmi viszonyok függvénye. Az amerikaiak kollektív tudatát gazdasági és katonai erejük táplálja és legitimálja, míg a magyarokét ezeknek a hiánya. A magyarok a szülőföldért és a szabadságért vívott harcok nagy részét elvesztették. Ezeket a keserű történelmi tapasztalatokat, fájdalmakat a közösségi tudat igyekezett feldolgozni vagy elfojtani. A trianoni döntés azonban olyan csapást mért a magyarságra, amelynek a következményeit a szokásos védekezőelhárító mechanizmusokkal nem lehetett eliminálni. A trauma következtében súlyos kollektív tudatzavar lépett fel, amely veszélybe sodorta a nemzet pszichés organizációját. Ez a máig tartó válsághelyzet a néplélektanban „trianoni pszichózis” néven vált ismertté. Trianon történelmi előzményeiről, a megalázó békediktátumról, annak gazdasági és politikai következményeiről nálam szakavatottabb előadók fognak itt ma beszélni, így erre nem kívánok kitérni. Hadd utaljak viszont röviden azokra a pszichológiai jelenségekre, amelyek a trauma következtében előálltak, és amelyek a magyarság máig tartó tudatzavarára és ájult, depressziós állapotára valamelyest talán magyarázattal szolgálnak. Pszichológiai közhely, hogy a gyermek megpróbál azonosulni a környezetében levő személyekkel, függetlenül attól, hogy 34
A DÉLI VÉGEKEN azok jók vagy rosszak, biztonságot nyújtóak vagy félelmetesek számára. Néha nincs más választása a felnőtt embernek sem. Ha az életére törő bestiális támadóval szemben nem tud másként védekezni, annak megfékezésére nincs semmiféle hatalma és eszköze, ellenállás helyett behódolással, önfeladással védekezik. Megpróbál azonosulni a támadóval. A kiszolgáltatott helyzetben levő népek is hasonlóképpen viselkednek: megpróbálják elnyomóik szokásait, értékrendszerét, gondolkodási módját elsajátítani, és azokat mint saját belső tartalmakat elfogadni. Ez történt a magyarsággal is. Nemcsak tudomásul vette és elfogadta, hanem saját kollektív tudatává tette elnyomói elvárásait. Eladdig, hogy az irányadó szellemi-politikai vezetőréteg – a két világháború közötti rövid időszaktól eltekintve – maga próbált igazolást keresni a példátlan ország-csonkításra kíméletlenül ostorozva mindazokat, akik a térdre kényszerített, önazonosságában elbizonytalanított, fogyatkozó nemzet gondját-baját megpróbálták szóvá tenni. Trianont követően a magyarság kollektív tudata a jelzett rövid időszaktól eltekintve – nem a saját útját járja, hanem idegen önkény köré szerveződik, idegen érdekeket, gondolatokat, szándékokat próbál velünk sajátunkként elfogadtatni. Olykor, az ünnepi pillanatok hevületében, szeretünk ugyan nagy szavakat használni, az „ezeréves államalapításra”, a Kárpát-medencén belüli „kultúrfölényünkre” hivatkozva „igazságot” és „elismerést” követelünk a magyarnak, az idegen érdekeknek alárendelt kollektív tudatunk azonban az érdemi cselekvésnek gátat szab. Cselekvés helyett külső pártfogók segítségéről álmodozunk, hogy aztán újabb hatalmasságok csizmáját tisztogathassuk. A trianoni trauma miatt a magyarság nemzetfejlődése elakadt, s ebből a szempontból vajmi csekély vigaszt jelent szá35
A DÉLI VÉGEKEN munkra, hogy velünk együtt vesztegelnek a történelem vakvágányán azok a népek is, amelyek a tőlünk elrabolt hadizsákmányon osztozkodtak. A kollektív tudattal és tudattalannal, bár más előjellel, náluk is súlyos bajok vannak, ami megakadályozza őket abban, hogy a múlt század eleji viszonyokat meghaladják. III. Az új történelmi helyzet, a megváltozott politikai széljárás, a nagyhatalmi érdekek elmozdulása visszahat a magyarság kollektív tudatára is. Ahhoz képest, hogy a határon túli magyarság szellemi vezetőrétege nemrégen még a nemzettudat feladását szorgalmazta, ehhez kötötte a diplomák osztását, ma pedig a magyar kisebbségi pártok kormányzati szerepet vállalnak az utódállamokban, az elmozdulás vitathatatlan. Igaz, hogy a kisebbségi pártok jobbára csak díszletként szolgálnak, és a nemzeti érdekképviselettel súlyos bajok vannak, maga a folyamat azonban a kollektív tudat erősödése és letisztulása irányába mutat. Ez a helyzet Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, talán még Magyarországon is, függetlenül attól, hogy ennek a folyamatnak az üteme az anyaországban messze alatta marad a kívánatosnak. A kollektív tudat erősödésének és letisztulásának ma már nem annyira külső, hanem sokkal inkább belső akadályai vannak. Más népek esete is ezt példázza. Vajon mi az oka annak, hogy a diktatúra alól felszabadult népek máig nem tértek magukhoz tudatzavaros állapotukból? Hogyan lehetséges, hogy a kommunista rendszer összeomlása után tizenkét esztendővel az emberek még mindig leküzdhetetlen illúziókat táplálnak iránta? Ennek a patológiás helyzetnek a magyarázatát a múlt szellemi örökségét őrző és továbbító kollektív tudatállapotban kell keresnünk. A kollektív tudat (és tudattalan) a karakterformálá36
A DÉLI VÉGEKEN son és az életutak láthatatlan szálakon történő vezérlésén keresztül jelentős mértékben befolyásolja a népek sorsának az alakulását. A magyar társadalom például mesterien elsajátította a körülményekhez való alkalmazkodást, a külső elvárásokhoz való igazodást. Olyannyira, hogy a csendes behódolás a kollektív tudat uralkodó normájává vált. Ezért tekint a tömeg bizalmatlansággal azokra, akik gyökeres változást akarnak. Sokkal közelebb érzi magához a köpönyegforgatókat, besúgókat, törtetőket, hiszen ezek a magatartásformák, amelyekkel sokan boldogultak, ismerősek számára. A kommunizmus az emberben meglévő legalantasabb ösztönökre és tulajdonságokra épített: a tolvajlásra, hazugságra, gyűlöletre, hiúságra, irigységre, kegyetlenségre. Ezeknek a tulajdonságoknak a birtokában sikeres karrier várt azokra, akik eszük, tehetségük, munkájuk, kitartásuk hiányosságai révén nem mentek volna egyébként semmire. Vajon milyen más üzenetet hordozhatna a sérült közösségi tudat az új generációk számára, mint azt, hogy a tehetség, a tudás, a munka nem érték, a társadalmi felemelkedés a nemtelen viselkedés, illetve a hatalomhoz való törleszkedés függvénye. A biztos sikert a hatalomhoz való hűség és megbízhatóság ismételt demonstrálása, illetve az autonóm értékhordozó személyek megfigyelése és besúgása jelenti. A magyarság esetében a zavarodott nemzettudatnak ezen túlmenően van más tartalmú üzenete is, ami más népekre nem jellemző. Azt sugallja, hogy ostoba és veszélyes vállalkozás magyarnak lenni. A magyar ember nem megy semmire, ráadásul a szomszéd népek és a világ hatalmasságai részéről állandó életveszélynek van kitéve. De, ha netán magyar létére valaki mégis vinné valamire (aminek, valljuk be, nincs nagy valószínűsége), és nem veszik fejét a szomszéd népek vagy a világ hatalmassá37
A DÉLI VÉGEKEN gai, akkor mérget lehet rá venni, hogy a többi magyar fogja megfojtani vagy sárba taposni. IV. Bár alapvonásait tekintve a kollektív tudatzavar sok hasonlóságot mutat, mivel a magyarság szétszórtan, több országban, különféle politikai és gazdasági viszonyok és különböző mentalitású népek között él, a kollektív tudatnak (és tudattalannak) bizonyára vannak eltérő sajátosságai is, amelyek vizsgálata érdekes etnopszichológiai felismerésekhez vezethetne bennünket. De lássuk, hogy a hosszú tudatzavaros időszak milyen nyomot hagyott a délvidéki magyarságon. Közösségi tudatunk – és ebben aligha különbözünk másoktól –, hazugsághegyeken, féligazságokon, félremagyarázásokon nyugszik, és tele van fehér foltokkal. Ilyen fehér folt a sorsunkat megfordító és meghatározó esemény, Trianon is, amiről tudtommal soha nem tanácskoztunk még eddig. Ha a felejtés és emlékezetvesztés terén világbajnokságot rendeznének, a nemzeti létet illetően a vajdasági magyarság bízvást számíthatna az első helyre. A trianoni traumát 1944ben újabb trauma követte, amire rárakódott a kommunizmus öröksége. Ezeknek az újabb traumáknak a következtében a nemzeti léttel kapcsolatos tudatzavar olyan súlyossá vált, hogy már a szavak is értelmüket vesztették. A megszállást felszabadulásnak, a hátrányos helyzetet egyenlőségnek, honfitársaink lemészárlását „testvériség-egységnek” neveztük, Titót pedig a legnagyobb magyar (!) történelmi személyiségnek tekintettük. A kollektív tudatzavar mindig együtt jár az adott közösség szellemi leépülésével és lassú szétesésével. Ha egy gyermeket megfosztanak saját belső érzéseitől, ha gondolatai nem válhatnak a másokkal megosztható közös való38
A DÉLI VÉGEKEN ság részévé, az többnyire kóros személyiségfejlődéshez vezet. Hasonlóképpen van ez a népekkel is. Ha egy népet megfosztanak az autentikus szellemi életétől, az nemcsak a nemzettudat zavarához vezet, hanem magával vonja a nemzettudat fenomenológiai kiüresedését is. A nemzeti hovatartozás fogalma üres, tartalmatlan kategóriává válik, sem a személyi lét, sem a közösségi lét vonatkozásában nem jelent semmit. A délvidéki magyarok közül sokan eljutottak eddig a pontig. Hol ennek, hol annak vallják magukat, attól függően, hogy milyen a széljárás, és milyen kabát van rajtuk. Mások még kötődnének magyarságukhoz, de úgy vannak vele, mint a divatjamúlt felöltőjükkel: szégyenlősen viselik, amíg „alkalomhoz illőbb” ruhadarabra nem cserélik. A zavarodott kollektív tudatnak, illetve a kiüresedő nemzettudatnak a következtében évente egy százalékkal csökken a magukat magyarnak vallók száma. V. A trianoni trauma pszichológiai következményei ott vannak életvitelünkben, karakterjegyeinkben, gondolatainkban, érzéseinkben. A nagy kataklizma utórezgéseit mindannyian ott érezzük zsigereinkben. Azok is, akik a sokkhatástól hisztériás tünetekbe menekültek: amnéziába estek, megnémultak, süketek és vakok lettek, vagy félrebeszélnek. Ők kiváltképpen szerencsétlenek. A megváltozott történelmi körülmények új helyzetet teremtettek. Annyiban legalábbis, hogy hozzáfoghatunk a látlelet elkészítéséhez. A szellemi-tudati felépüléshez sok időre van szükség. A felépülés útján fontos lépést jelent a Trianon következményeivel való számvetés, ami voltaképpen az önmagunkkal való szembenézést jelenti. Tanácskozásunkkal és azt követően a 80 év kisebbségben című könyv bemutatójával ehhez a számve39
A DÉLI VÉGEKEN téshez, illetve önismeretünk elmélyítéséhez kívánunk hozzájárulni.
40
A DÉLI VÉGEKEN
Kiskapu a fejlett világra 9 A Duna—Körös—Maros—Tisza eurorégió jelene és jövője Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! A határ menti területek gazdasági és társadalmi fejlődése szempontjából fontos előrelépést jelentett a Területi önkormányzatok és közigazgatási szervek határmenti együttműködéséről szóló, 1980 májusában, Madridban aláírt keretegyezmény. Mármint azok számára, akik aláírták az egyezményt. Nekünk itt Szerbiában ugyanis csaknem negyed évszázadot kellett várni arra, hogy az Európa Tanácsba való újrafelvételünkkel a regionális terület- és közösségfejlesztés gondolata egyáltalán realitássá váljon. A cél megvalósulásától persze még messze vagyunk, elvileg azonban elhárultak azok a politikai akadályok, amelyek a határok által elválasztott népek közötti szorosabb kapcsolatok létrehozásának, az együttműködésnek és a kölcsönös segítségnyújtásnak az útjában álltak. Azért kezdtem bevezető előadásomat a területi önkormányzatok és közigazgatási szervek határmenti együttműködéséről szóló megállapodással, mert Magyarország európai uniós csatlakozásával hamarosan szembe kell néznünk a schengeni határokkal, és minden bizonnyal a határ menti együttműködés fogja jelenteni a fejlett világ felé nyíló kiskaput a számunkra. A lehető legnagyobb mértékben ki kell tehát használnunk az együttműködésben rejlő lehetőségeket, összhangban a régiók Európájának a gondolatával, amely voltaképpen a határ menti együttműködés szélesebb és korszerűbb formája. 9 Elhangzott 2003. április 26-án, A régiók Európája – A Duna– Körös– Maros– Tisza– eurorégió jelene és jövője című tanácskozáson Tóthfaluban.
41
A DÉLI VÉGEKEN A régió gondolata azt jelenti, hogy Európa kisebb-nagyobb térségeiben élő népek – a határoktól, kormányoktól függetlenül – ügyeik nagy részét helyben intézhetik. A régió az autonómiát jelenti a centralizált államhatalommal szemben, az önállóság és önrendelkezés egyik fontos lépését a hatalom megosztásában. A regionalizmus döntési jogkört jelent a jövőre vonatkozó tervekben és a pénzek elosztásában, ugyanakkor lehetőséget az olyan politikai gyakorlat felszámolására, amelyben a kisebbségeket megtűrt, másodrendű polgárokként kezelik. Mindezek szép gondolatok. De vajon hol tart a régiók Európájának megvalósulása a gyakorlatban? Jeles előadóink között többen is vannak, akiktől erre a kérdésre választ kapunk. És hányadán állunk mi, határokkal szétszabdalt etnikai tömbök a határ menti együttműködéssel, a térség integrálásával, a helyi önkormányzatok létrehozásával, az autonómiák megvalósulásával, a Duna–Körös–Maros–Tisza–eurorégió kialakításával? Milyen új kapcsolatrendszerek jöttek létre eddig ennek az eurorégiónak köszönhetően? Biztosított-e számunkra a DKMT révén a szabad mozgás, a tőke szabad áramlása, a sorsunkat érintő kérdésekbe való beleszólás? Javult-e helyzetünk, érdekérvényesítési képességünk, vagy nem futotta többre formális konstrukciónál, hangzatos szavaknál, alkalmi találkozóknál? A regionális együttműködésről Mit tudunk erről az együttműködésről? Tudjuk azt, hogy az egyezményt 1997. november 21-én írták alá az Arad Megyei Tanács, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés, a Békés Megyei Közgyűlés, a Hunyad Megyei Tanács, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlés, a Krassó-Szörény Megyei Tanács, a Temes Megyei Tanács, valamint Vajdaság AT Végrehajtó Bizottságá42
A DÉLI VÉGEKEN nak képviselői. Jugoszláv részről Boško Perošević látta el kézjegyével a dokumentumot. Tudjuk azt is, hogy a regionális együttműködés tagja lehet Magyarország és Románia bármely megyéje és megyei jogú városa, illetve a Vajdaság területén levő községek, amennyiben elfogadják a DMT-re vonatkozó egyezményt. A regionális együttműködés célja A regionális együttműködés célja, hogy fejlessze és szélesítse a helyi közösségek és önkormányzatok közötti kapcsolatokat a gazdaság, az oktatás, a művelődés, az egészségügy, a tudomány és a sport területén, illetve minden olyan együttműködést, amely az integráció felé vezet. A regionális együttműködés területei Gazdasági téren: • közös gazdasági programok kidolgozása • közös információrendszer kidolgozása és felhasználása • gazdasági kamarák együttműködése • vegyes tulajdonú kereskedelmi vállalatok és bankok alapításának elősegítése • a mezőgazdasági termelésben és a termékek forgalmazásában való együttműködés • kereskedelmi vállalatok közötti gazdasági szerződések elősegítése • harmadik piacon való közös gazdasági és pénzügyi fellépés •
A közlekedés és hírközlés terén: 43
A DÉLI VÉGEKEN • •
közlekedési infrastruktúra fejlesztése új határátkelőhelyek nyitása
A környezetvédelem területén: • környezetvédelmi programok összehangolása • a talaj, a levegő és a víz védelmére irányuló közös tevékenység Az idegenforgalom területén: • az idegenforgalom fejlesztése A tudomány, a kultúra, a művelődés, az egészségügy, a sport és a civil kapcsolatok terén: • az egyetemek, kutatási központok és intézmények közötti tudományos kapcsolatok és együttműködés • kulturális kapcsolatok és együttműködés kialakítása • a civil szervezetek és szakszervezetek együttműködése • az európai normáknak megfelelő kisebbségi jogok elősegítése • az együttműködés fejlesztése az egészségügy és a szociális ellátás területén, kórházakban, egyetemi klinikákon és más szakintézményekben • regionális sportrendezvények szervezése. Amint a listából látjuk, a regionális együttműködés elvileg lehetőséget kínál az élet minden területén való együttműködésére, ha úgy tetszik, a határok átjárhatóságára és légiesítésére. Ez a körülmény számunkra rendkívüli fontosságú, és mindenképpen élnünk kell ezekkel a lehetőségekkel. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy miért nem tudatosodott a közvéleményben kellőkép44
A DÉLI VÉGEKEN pen a regionális együttműködés fontossága, és miért kell valóságos nyomozó munkára vállalkoznia annak, akit történetesen érdekel, hogy milyen konkrét programok jöttek létre eddig a regionális együttműködés keretében, illetve milyen elképzelések vannak a jövőre vonatkozóan. A regionális együttműködés testületei A DKMT honlapjáról megtudhatjuk, hogy a regionális együttműködésnek a következő testületei vannak: • az Elnökök Fóruma • a Soros Elnök • a Titkárság. Ezeknek a testületeknek a hatáskörét nem kívánom itt bővebben fejtegetni, megtalálhatók a jelzett honlapon. Érdemes azonban megemlíteni, hogy az Elnökök Fóruma évente háromszor ülésezik, az ülések hivatalos nyelve pedig a magyar, szerb és a román. A határozatokat ezeken a nyelveken kell megfogalmazni, de az angol a hivatalos nyelv. A soros elnököt az Elnökök Fóruma választja egyéves időszakra konszenzussal a DKMT területi egységeit képviselő közhatóságok elnökei vagy vezetői közül. A Titkárság biztosítja az ülések megszervezését, biztosítja a dokumentumok sokszorosítását, gondoskodik a résztvevők szállásáról és étkezéséről, elkészíti az ülések jegyzőkönyvét stb. Ezenkívül vannak még munkacsoportok. A munkacsoportok állítják össze a projekteket és programokat, ezek készítik el és terjesztik elő a javaslatokat az Elnökök Fórumának. Ehhez még annyit, hogy a munkacsoportokat az Elnökök Fóruma alakítja.
45
A DÉLI VÉGEKEN Nos, meglátásom szerint ez a működési forma rendkívül szűkkörű és bürokratikus, a regionális együttműködés kizárólag a DKMT egyes területi egységeit képviselő közhatóságok vezetőin múlik, akiknek funkciójuknál fogva igazán sem idejük, sem lehetőségük nincs a regionális együttműködésben rejlő lehetőségek kiaknázására. A regionális együttműködés pénzügyi rendelkezéseivel nem kívánom hallgatóimat fárasztani. Elég itt annyit tudnunk, hogy az Elnökök Fórumának és a munkacsoportoknak az üléseit a vendéglátó, az útiköltséget pedig a résztvevők fedezik. Az új DKMT-egyezmény A korábban csak Duna–Maros–Tisza Regionális Együttműködés időközben egy újabb folyó, a Körös nevének a kezdőbetűjével bővült, ezért a DMT-t ma DKMT-nek hívják. De nem ez a leglényegesebb változás. A nyolc megye és egy autonóm körzet elnöke által aláírt történelmi jelentőségűnek tekinthető dokumentum jó, de nem bizonyult elégséges alapnak a határok különböző oldalain elhelyezkedő önkormányzatok együttműködéséhez, főként a határokon átnyúló új intézmények létrehozásához. A regionális együttműködés egyik nagy hiányossága volt (?), hogy a civil szféra, a nem kormányzati szervezetek teljes egészében kimaradtak a határokon átívelő politikai, gazdasági, tudományos és kulturális integrációs folyamatból, következésképp nem tudták sem befolyásolni, sem ellenőrizni azokat a döntéseket, amelyeket a kilenc helyhatóság elnökéből álló testület hozott. Ráadásul a határokon átívelő együttműködés fejlesztésére tervezett források, amelyek adókból és nemzetközi programok-
46
A DÉLI VÉGEKEN ból származnak, kizárólag a magas grémium kezdeményezésen alapuló programokra korlátozódtak. A DKMT-eurorégiós intézmények számlájára, amelyek elsősorban szervezési és ellenőrzési feladatokat látnak el, komoly bírálatok hangzottak el. Nevezetesen, hogy hatalmi pozíciójukból kifolyólag hajlamosak a kizárólagosságra, áttekinthetetlenül működnek, és nem eléggé felelősségvállalóak. A jelzett problémák orvoslására a DKMT a Polgárok Eurorégiója néven új programot fejlesztett ki, azzal a szándékkal, hogy megerősítse a nyilvános (állami) és a magánszféra közötti együttműködést. Ez a törekvés végül egy új, a határokon átívelő együttműködésről szóló egyezmény elfogadásához vezetett. Az új együttműködés ezután elvileg a civil szektor képviselőit is befogadja. Továbbá fontos célkitűzés egy olyan eurorégiós alap létrehozása, amely a nemkormányzati szervezetek számára is hozzáférhető. A DKMT honlapjáról megtudhatjuk, hogy 2002 januárjától Temesváron, Szegeden és Újvidéken sor került a civil szektor képviselőivel való találkozókra, amelyeken a nyilvános (állami) és a magánszféra együttműködésének a stratégiáját vették fontolóra. Állítólag a több mint nyolcvan nemkormányzati képviselőt egyesítő három találkozó végén határozatot fogadtak el, amely a DKMT Eurorégiós Egyezmény módosítását kérelmezi. A magunk részéről csak üdvözölni tudjuk ezt a kezdeményezést, sajnálatosnak tartjuk viszont, hogy a közvélemény kellő tájékoztatása híján számos szervezet nem értesült ezekről a találkozókról, s így nem is képviseltethette magát. Azt, hogy kellő körültekintés nélkül került sor ezekre az egyeztető tanácskozásokra, az is bizonyítja, hogy a DKMT weblapján található tájékoztató az újvidéki találkozóról nemes egyszerűséggel A szerb oldal civil szervezeteinek találkozójáról beszél, megfeledkezve 47
A DÉLI VÉGEKEN arról a sajátosságról, hogy Vajdaság többnemzetiségű térség, és hogy a határ menti területeken, amelyeknek az együttműködéséről szó van, elsősorban kisebbségek, magyarok, románok élnek, akik semmiképpen sem mellőzhetőek a határ menti együttműködésből. Ez a nagyvonalúság nehezen egyeztethető össze azzal az elképzeléssel, mely szerint az eurorégiós együttműködés egyik fontos célkitűzése történetesen az európai normáknak megfelelő kisebbségi jogok biztosításának az elősegítése. A DKMT weboldalán hozzá lehet férni a tervezettel kapcsolatos fejleményekre vonatkozó információkhoz, tekintettel azonban a térség kommunikációs hálózatának elmaradottságára, a szükséges infrastruktúra, a számítógépes hozzáférhetőség hiányára, megítélésem szerint túlzottan nagyvonalú eljárás volna eurorégiós ügyekben kizárólag internetes tájékoztatásra és kapcsolattartásra hagyatkozni. Történt, ahogy történt, a Duna–Körös–Maros–Tisza–eurorégió magyarországi nemkormányzati, civil szervezetei 2002. március 2-án megtartott fórumukon a DKMT-ra vonatkozóan fontos határozatot fogadtak el. Ez a határozat kimondja, hogy: • a határon átnyúló együttműködés minden formájának lényeges feltétele a közhatalom és a civil szféra partneri viszonyai; • a civil szervezetek rendezvényei, programjai és azok hatása, illetve az általuk mozgósított erőforrások számottevő és egyre nagyobb arányban jelennek meg a határon átnyúló együttműködésben mobilizált erőforrások összességében. Figyelembe véve ezt a tényt, a nemkormányzati szervezetek javasolják a közhatalom és a civil partneri viszony erősítését a
48
A DÉLI VÉGEKEN DKMT munkájában, amelyhez elkerülhetetlen a döntési és végrehajtási mechanizmusok újragondolása és újrafogalmazása. Azt, hogy e pillanatban hol tart a DKMT átszervezése, illetve Polgárok Eurorégiója mozgalom, nem tudnám Önöknek megmondani, azt viszont tudom, hogy semmiképpen sem kívánunk kívül maradni ezen a mozgalmon. Az előkészületek során számos javaslat hangzott el arra vonatkozóan, hogy a tanácskozáson részt vevő szervezetek képviselői támogassák a magyarországi civil szervezetek által elfogadott határozatot, s egyúttal nyilvánítsák ki szándékunkat, hogy a továbbiakban részt kívánnak venni a határon átnyúló együttműködési folyamatban. A mai összejövetelünk egyik célja, hogy felkészültebbé és szervezettebbé válva valahogyan bekapcsolódjunk az eurorégiós civil mozgalomba. A javaslatok alapján a tanácskozás résztvevői megalakítják a Polgárok Eurorégiójának Vajdasági Fórumát, a civil szervezeteknek azt a tömörülését, amely révén a továbbiakban részt kívánunk venni a régió politikájának az alakításában és a döntéshozatali munkában. Erre annál is inkább nagy szükség van, mivel értesüléseim szerint május vége felé (május 25-én, a régió napján) újabb regionális találkozóra kerül sor, amelyre minden régiós közigazgatási egység (négy-négy magyar és román megye és Vajdaság) elküldi képviselőit, hogy megbeszéljék az egyes országok prioritásait, az anyagiakat, a pályázatokat stb. Jó lenne, ha a Polgárok Eurorégiójának Vajdasági Fóruma már képviseltethetné magát ezen a találkozón. Tanácskozásunk másik célja tájékozódni arról az új világról, amit a regionális koncepció megvalósítása jelent Európa és saját jövőnk szempontjából. Ebből a szempontból figyelemre méltó előadások hangzanak el. (Egeresi Sándor: Eurointegráció vajdasági és vajdasági magyar szemmel. [Gyakorlati lehetőségek]. 49
A DÉLI VÉGEKEN Jeszenszky Géza: A régiók és autonómiák Európája felé. Varga Imre: Szomszédságpolitika, regionális politika [hangsúlyok, irányok]. Szecsei Mihály: Szerbiai stratégiai fejlesztési terv regionális fejlesztési vonatkozásai. Balla Lajos-Laci: Gondolatok a Duna–Maros–Körös–Tisza–eurorégió jelene és jövője tanácskozás kapcsán. Szöllősy Vágó László: Vallási és nemzeti megmaradásunk. Bozóki Antal: A nemzeti kisebbségek határon túli kapcsolatai. [Európai dokumentumok és egyezmények]. A mai rendezvényünk harmadik célja megismertetni Önöket annak a régiókutatásnak az eredményeivel, amelyre az elmúlt években került sor Magyarország, Románia és Vajdaság határ menti térségében. A kutatás anyaga Nemzeti önkép címmel jelent a Logos Grafikai Műhelyben. A könyv, amelynek én vagyok a szerzője, táblázatokkal és színes grafikonokkal teszi szemléletesebbé azt a sokféle gondolatot, felismerést, amit a régiókutatás felszínre vetett. Végezetül néhány felvetés, amellyel szeretném a tisztelt jelenlevőket a témára ráhangolni. Mint ismeretes, Szerbia és Montenegrót április 3-án felvették az Európa Tanácsba. Ezzel megnyílik az út az integráció felé. Az európai tanácstagsággal lehetővé válik, hogy az európai uniós tagországokkal együtt pályázatok útján segélyhez jussunk, illetve hitelt szerezzünk a térség fejlesztésére. Ezzel kapcsolatban szívesen hallanánk például arról, hogy a délvidéki önkormányzataink milyen hosszú és rövid lejáratú tervekben gondolkodnak. A közelmúlt másik fontos politikai fejleménye, hogy Vajdaságot felvették az eurorégiók sorába. Azt hiszem, sokan talán nincsenek is kellőképpen tisztában ennek a körülménynek a fontosságával.
50
A DÉLI VÉGEKEN Fontos lenne arról is beszélnünk, hogy a Magyar Nemzeti Tanács milyen konkrét szerepet tud vállalni eurorégiós együttműködési folyamatban, a kistérségi projektumok kidolgozásában és a térség felzárkóztatásában. Itt van a helye és ideje minden, a régiók Európájára vonatkozó gondolatnak és javaslatnak, s nem kevésbé a kérdéseknek. Reméljük, hogy a jelen levő előadók között vannak olyanok, akik a felmerülő kérdésekre választ tudnak majd adni. Ezzel a tanácskozást megnyitom.
51
A DÉLI VÉGEKEN
Volt egyszer egy ország 10 Hölgyeim és Uraim! Kedves vendégeink! Mai tanácskozásunk témája Jugoszlávia létrehozása és széthullása. Természetesen ezt a hosszú időszakot felölelő bonyolult kérdéskört nem fogjuk ma itt elejétől végig kimerítően megtárgyalni, legfeljebb érintőlegesen beszélünk néhány, bennünket szorosabban érintő vonatkozásáról. Annak a történelmi folyamatnak az értékelése, amely az Osztrák–Magyar Monarchia szétzúzásával kezdődött, a délszláv népek nagyra törő álmainak megvalósulásával tetőzött, majd pedig egy rögeszmének bizonyuló törekvés csúfos bukásával végződött, a történészekre tartozik. Bennünket elsősorban az elorozott területek kapcsán érint Jugoszlávia sorsa, valamint annak folytán, hogy helyzetünk az ország megszűnése után is nyílt és megoldatlan kérdés maradt. Vannak persze más, általánosabb vetületei is Jugoszlávia létrehozásának és széthullásának, amelyek szélesebb érdeklődésre tarthatnak számot. Ezekkel a kérdésekkel, úgy tűnik, a történészek még, a politikusok pedig már nem kívánnak foglalkozni. Arról a permanens feszültségről van szó, amely a nemzetállamok kialakulása óta jelen van nemcsak a térségben, hanem az egész világon, s amely sem az egykori Osztrák–Magyar Monarchia, sem Jugoszlávia széthullásával nem szűnt meg. Lényegében véve az egykori Jugoszlávia létrejötte és bukása is ebben
10
Elhangzott 2003. június 21-én a Volt egyszer egy ország – Jugoszlávia létrehozása és széthullása című tanácskozáson Tóthfaluban. 52
A DÉLI VÉGEKEN az elhúzódó politikai válságban gyökerezik, amely félő, hogy többször okoz még általános krízist a nemzetközi politikában. A nemzeti kérdés megoldatlanságáról, különböző népek együttélésének a rendezetlenségéről beszélünk, amely a nagyhatalmi érdekeltségek, különböző dinasztikus törekvések, de a balkáni kis államok vetélkedése miatt sem került közelebb a megoldáshoz. Tulajdonképpen – súlyának megfelelően – a formálódó közös Európa sem vesz szívesen tudomást erről a kérdésről, jóllehet az elmúlt évek véres balkáni eseményei mindenkit meggyőzhettek a nemzeti kérdés megoldatlanságából származó feszültségek elhúzódó jelenlétéről és permanens veszélyeiről. II. Noha az egyéni életszerveződés és a társadalmi események közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, egyes népek sorsát nem lehet valamilyen lelkialkathoz vagy személyiségtípushoz kötni, a történelem menete, a tömeg- és csoporthelyzetek pszichodinamikája valamiképpen mégis összefügg az egyéni sajátságokkal, a közösség tagjainak tudatállapotával, törekvéseivel, felfogásával. Alaposabban utánajárva kimutatható, hogy a megrázó történelmi események szorosan összefüggenek az eseményekben részt vevő emberek gondolkodásmódjával, érzelemvilágával, értékítéleteivel, beállítódásával. Történelmi távlatból nézve az események egy lánc szemeinek tűnnek, amelyek között szoros ok-okozati viszonyt keresünk. Ennek a láncnak ugyan sem a kezdetét, sem a végpontját nem ismerjük, valamiért azonban mégis a folytonosság megőrzését tartjuk természetesnek, s akkor kapjuk fel a fejünket, ha a folyamatosság megszakad, vagyis ha valaminek vége szakad. Ilyenkor kezdjük az ok-okozati viszonyokat vizsgálni. 53
A DÉLI VÉGEKEN Ez a megközelítés alapjában véve helyénvaló, feltéve, ha tisztában vagyunk vele, hogy az események korántsem ágyazódnak mindig valamilyen logikai rendbe, azaz nem végzetszerűen követik egymást. Az élet valójában a problémák és hibaláncolatok sorozatába van ágyazva, ennélfogva nincs mindig mindennek ésszerű, racionális magyarázata. Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy bár a születés, a fejlődés és a hanyatlás a konkrét egyedekre és eseményekre vonatkoztatva egyaránt sorsszerűnek tűnik, sem Jugoszlávia létrehozása, sem megszűnése nem volt szükségszerű. Az ember formálhatja, alakíthatja sorsát, már pusztán azáltal is, hogy tanul saját hibáiból, vagy ellenkezőleg: ismételten elköveti ugyanazt a hibát. Nos, a problémamegoldás, a mérlegelés, a tanulás az individuális fejlődéssel áll összefüggésben. Az ember azáltal, hogy folyamatosan mérlegeli cselekményeinek következményeit – illetve ha nem mérlegeli, kénytelen konfrontálódni tévedéseivel és bűneivel –, előbb-utóbb rájön arra, hogy sorsáért többnyire ő maga a felelős. Általában mindenki azt aratja le, amit egykor elvetett, és amit ma elvet, azt egyszer le is kell aratnia. A személyi érettségnek erre a fejlettségi szintjére természetesen nem mindenki jut el. Minél kevesebben jutnak el, annál több az ösztönös, irracionális elem a népek történetében. III. Ha ezek után feltesszük a kérdést, hogy milyen szerepet játszik a társadalmi események értelmezésében ez a lélektani felismerés, azt mondhatjuk, hogy gyakorlatilag nem sokat. A társadalmi események történelmi, jogi, politikai, szociológiai magyarázata mellett csak elvétve történik kísérlet annak megértetésére, 54
A DÉLI VÉGEKEN hogyan lehet belülről rekonstruálni a történelmi szituációkat és az azokat létrehozó, s ugyanakkor azok fogságába kerülő emberek reakcióit. Pedig az emberi közösségek alapélményei, a problémák és konfliktusok, amelyekkel egyes népek ismételten szembekerülnek, alapvetően lélektani természetűek. Ezek közé sorolható azoknak a torz és zsákutcás helyzeteknek az egymásra halmozódása is, amelyekről például Bibó István beszél az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című írásában. De hozhatnánk más példát is. A szerbek részéről például – jóllehet igen tarka etnikai környezetben élnek – heves ellenállásba ütközik mindenféle autonómia gondolata. Mármint a mások részéről felmerülő igény, viszont annál szívósabban ragaszkodnak saját jogaikhoz. Úgy vélik, hogy a nemzeti önrendelkezés joga kizárólag őket illeti meg, mindenki más ellenség, aki autonómiáról, önrendelkezésről álmodozik. Ez a sajátos elképzelés az egyenlőségről, a jogokról, a nemzeti önrendelkezésről szorosan összefügg Jugoszlávia létrehozásával és bukásával. Ismeretes, a szerbek egy csoportja 1918. november 25-én, Újvidéken megszavazta Vajdaság Magyarországtól való elszakadását és Szerbiához történő csatlakozását, jóllehet a magyarok, németek, románok és más nemzetiségűek többségben voltak velük szemben. Az ő szavuk azonban nem számított. Így volt ez országos szinten is. Bár a szerbek az egykori Jugoszláviában mindig kisebbségben voltak, kemény kézzel igyekeztek asszimilálni a többi népet. Eszükbe sem jutott soha, hogy tiszteletben tartsák a „testvéri törzsek” igényeit (sokáig csak saját magukat tekintették nemzetnek, a többi szláv népet törzsnek nevezték), a kisebbségekről nem is beszélve. És ez azóta is így van. A szerbek kollektív tudatában nyolcvanöt esztendővel ezelőtt tévesen rögzült valami. A kettős mér55
A DÉLI VÉGEKEN ce, azaz más népek önrendelkezési és autonómiaigényeinek a semmibevétele. Sokan azt tartják, hogy Jugoszlávia ennek az önkényes és erőszakos magatartásnak köszönheti létrejöttét is és megszűnését is. IV. Mások azon a véleményen vannak, hogy Jugoszláviát külső erők hozták létre és tartották egybe, amíg érdekeik úgy kívánták. Ez az erőpolitika, mondják, voltaképpen útját állta a történelmi fejlődés természetes rendjének, darabokra szaggatva egy olyan országot, amely különböző népeket, fajokat, kultúrákat integrált magában, ha úgy tetszik, afféle előzménye volt a határok nélküli Európa víziójának. Sokan jobb véleménnyel vannak az egykori Jugoszláviáról. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy sokáig a világ csodájának tekintették ezt a balkáni műállamot, amelyekről ódákat zengett a világsajtó, jóllehet – ami a párthatalmat, az államrendőrséget és a közigazgatás intézményeit illeti – alapvetően ugyanaz a szisztéma jellemezte az országot, mint a többi átkosnak nevezett kommunista diktatúrát. Nagy kérdés, hogy Tito államférfiúi nagyságának volt-e köszönhető Jugoszláviának ez a dicsőítése, avagy maga Tito is produktuma volt a világpolitikának. Tény viszont, hogy Tito halálával félig Jugoszlávia is sírba szállt, véglegesen pedig akkor, amikor a nagyhatalmak érdektelenné váltak a kreatúra fenntartásában. Tito halálakor még számoltak Jugoszláviával. Nem véletlen, hogy három király, harminc államfő, több tucat miniszterelnök és külügyminiszter gyászolta őt koporsója körül. A gyász akkor Jugoszlávia fenntartása melletti néma demonstráció volt. 56
A DÉLI VÉGEKEN Addig, amíg Amerika dollármilliókkal tömte az államkaszszát, Jugoszlávia talpon is maradt, de ahogy a támogatás elmaradt, az ország belső széthúzó erői működésbe léptek, a Nyugatról érkező hangzatos nyilatkozatokkal pedig már nem lehetett egybetartani az országot. Sokféle meglátással, értelmezéssel találkozhatunk. Mi itt abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy előadóink között van Major Nándor, aki az államgépezeten belülről figyelhette meg a hanyatlás jeleit, s közvetlen tanúja volt a krízishelyzet kialakulásának, amely megpecsételte Jugoszlávia sorsát. V. Az Európán végigsöprő viharok, amelyek a múlt században új államokat teremtettek, hogy a század végére eltöröljék őket a föld színéről, ötfelé vágták Magyarországot. Magyarország lakossága a 16. században még annyi, mint Angliáé. Ezt követően szinte folyamatos hadszíntérré vált az ország, amely a lakosság nagy részét elsöpörte. Ez nem volt elég. Az első világháborút követően a megmaradt magyar anyanyelvűek egyharmada, szám szerint mintegy hárommillió lélek, azaz minden harmadik magyar idegen államok keretébe került. Nem lehet Jugoszlávia sorsáról beszélni anélkül, hogy a magyar kisebbség nyelvi és kulturális nyomorúságát ne érintenénk. A határon kívüli magyarok társadalmi deklasszálódása, beolvadása a szláv–román tengerbe szoros következménye annak az önző nemzeti vetélkedésnek, annak a vérszomjas hatalomvágynak, amely az elmúlt évek balkáni háborúiban mutatta meg igazi arcát. Milyen következményekkel járt anyagilag és szellemileg a kisebbségi sors az egykori Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz 57
A DÉLI VÉGEKEN (a későbbi Jugoszláviához) csatolt magyarok részére? Erről a felettébb fontos kérdésről Sajti Enikő tart számunkra előadást.
VI. Az a földrajzi tájegység, amelyen élünk, s amelyet egyesek Délvidéknek, mások Vajdaságnak neveznek, az egyik legősibb magyar településterület. Belgrád, Jugoszlávia fővárosa, Nándorfehérvár néven magyar végvár volt hosszú évszázadokon keresztül. Sok mindent megéltek az idevetődött népek, a Dunán lehajózó németek, a magyar telepesek, a törökök elől idemenekülő szerbek és románok, a Kárpátok alól érkező ruszinok, felvidéki tótok és mások. És bár olykor voltak köztük vallási-nemzeti feszültségek, a legendásan termékeny föld és a növekvő gazdasági jólét összebékítette az embereket. Aztán, ahogyan Jeszenszky Géza fogalmaz, 1918-ban Atlantiszként elsüllyedt mindaz, ami korábban a Vajdasággá lett Délvidéken szép volt és jó volt. Azóta lidércnyomásos rémregénnyé vált az élet, amit csak rövid időszakok enyhítettek időlegesen. A rettegés, a fenyegetettség, a megalázottság, amely nem egyforma mértékben sújtotta az itt élő népeket, szorosan összefügg Jugoszlávia történetével. Mint cseppben a tenger, ennek a többnemzetiségű vidéknek a helyzete félreérthetetlenül árulkodik az országban uralkodó helyzetről. Körünkben van Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, a magyar szó és kultúra mindenkori nagykövete, a kisebbségi jogok védelmezője, aki a soknemzetiségű térségek nemzetiségi problémáiról beszélve minden bizonnyal az etnikai-nyelvi közösségek felvirágoztatásának a titkát fogja megosztani velünk.
58
A DÉLI VÉGEKEN VII. Nem sorolom tovább, hogy előadóink közül kik és hányféle szálon fogják boncolgatni az egykori Jugoszlávia sorsát, de hiszem azt, hogy minden előadó és hozzászóló azt az utat próbálja gondolatilag előkészíteni és járhatóvá tenni, amely a nemzeti megbékélés és Európa felé vezet. Ezen az úton – a velünk együtt Európa felé igyekvő népeknek – hegyeket kell elmozdítaniuk, mert Jugoszlávia megszűnt ugyan létezni, a tudat megvilágosodása azonban elmaradt. Sok sikert kívánok a tanácskozáshoz.
59
A DÉLI VÉGEKEN
Magyar-magyar viszonyok Pszichológiai sajátosságok vagy politikai játszmák?11 Annak, aki a határon túli magyar kisebbségek ügyét a szívén viseli, nem kis csalódással kell tudomásul vennie, hogy a rendszerváltás óta – immáron tizenhárom éve – a kisebbségi kérdés rendezése terén vajmi kevés előrelépés történt. Bár érdemi haladás nincs, a magyar politikai élet szereplői mégis elégedetten dörzsölik tenyerüket, legalábbis úgy tesznek, mintha az EUcsatlakozás küszöbén e téren minden a legnagyobb rendjén lenne. Talán meg is feledkeznénk az egész csődtömegről, ha ezt a visszásságot, más magyar anomáliákkal együtt, néhány értelmiségi olykor itt-ott szóvá nem teszi. Hunčik Péter írása is ezek közé tartozik. Az Etnikai immundeficites szindróma – EIDS című elemzésében nemcsak szóvá teszi ezt a csődtömeget, hanem jó érzékkel mindjárt a darázsfészek kellős közepébe nyúl azzal, hogy mondandóját a magyar– magyar kapcsolatokra hegyezi ki. Merthogy a magyar-magyar kapcsolatok zavarában rejlik szerintem is az egész magyar élet rákfenéje. Hunčik szociálpszichológiai elemzése fontos meglátásokat tartalmaz, ami azonban a diagnózist és a terápiát illeti, az meglátásom szerint továbbgondolást igényel. A kulcskérdések: Hogyan lehet meggyőzni a trianoni árvákat, ezt az „immundeficites szindrómában” szenvedő népséget, hogy Magyar-
11
Hozzászólás Hunčik Péter írásához. In: Beszélő, 2003. 01-02. szám 60
A DÉLI VÉGEKEN ország csatlakozásával jobb idők köszöntenek rájuk is? Miként lehetne a fejükbe verni, hogy a schengeni határok lezárulása nem jelenti a világ végét, hiszen nemzettársaik az európai közösség megbecsült polgáraiként többet tehetnek majd érdekükben, mint amennyi eddig tellett tőlük? A trianoni árvák naivitása Az előzmények után reménytelenül ostoba naivitás volna, hogy a kisebbségek bármiféle jót reméljenek a csatlakozástól. Ahogyan megvoltak eddig, meglesznek ezután is. Fordulatot a magyar–magyar kapcsolatokban csak egy új politikai szemléletváltás hozhatna, amelyre hiábavalóan vártunk több mint tíz esztendeje. Ennek ellenére Magyarországon nem kell tőlünk, a kisebbségek menekültáradatától tartani: ezeket a politikusok által kevéssé ismert nemzetrészeket megfélemlítéssel, kisemmizéssel, népirtással, kitelepítéssel, bombázással sem lehetett a helyükről kimozdítani. Fogyatkozni persze fogyatkoztak, de nem jobban, mint Magyarországon. Persze, ahogyan Hunčik Péter írja, „megfelelő retorikával természetesen jól kozmetikázható minden probléma”. Jóhiszemű emberekről lévén szó, a kisebbségi közvélemény végül is mindent elhisz. Ahogyan elhitte, hogy a feje fölött államszerződéseket kötő magyar kormányzatok jót akartak neki, az ő érdekeit tartották szem előtt, elhiszi majd azt is, hogy ezután jobb lesz neki, akkor is, ha nem történik semmi, vagy ha éppenséggel ellenére alakulnak az események. Hunčik jól látja, hogy az anyaországhoz fűződő erős érzelmi kötődés meggátolja a haragot, a csalódottságot, az ellenszegülést. A kisebbségieknek a túléléshez szükségük van arra a hitre, 61
A DÉLI VÉGEKEN hogy egy jelentős, nagy múltú, felemelkedő, szépreményű nemzetnek a fiai. Nevezhetjük ezt a valósággal való szembenézés hiányának, vagy – ahogyan ő fogalmaz – infantilis viselkedésnek, ez a remény akkor is élteti őket. Hunčik erre a – mesterségesen előidézett – infantilizált állapotra vezeti vissza az „immundeficites szindrómát”. Úgy látja: a határon túli magyarok törődés- és szeretetigényét az anyaország nem elégítette ki, ezért ennek a szeretetnek (politikai, erkölcsi és anyagi támogatásnak) az elnyerése érdekében a kisebbségek sokszor olyasmire is vállalkoznak, ami megalázó számukra. Az elmúlt évtized történései valóban számtalan példával szolgálnak erre a megalázkodásra. A kisebbségiek nemcsak politikai és anyagi támogatásért kuncsorognak Budapesten, hanem – Hunčik Péter szavait idézve – még az egyszerű, rutindöntések esetében is folyamatos megerősítést, részletekbe menő tanácsokat várnak tőle, s egy idő után valóban a passzivitás és alárendeltség válik fő jellemvonásukká, miközben az autonómia hiánya egyre inkább akadályozza felemelkedésüket. Jómagam húsz éve foglalkozom néplélektani kutatásokkal, számos könyvet publikáltam az interetnikai viszonyokról, nemzeti karakterológiánkról, különösképpen a kisebbségi léttel öszszefüggő pszichopatológiai sajátosságokról. (Táj és lélek, A nemzeti identitás zavarai, Kisebbségi létértelmezések, Légüres térben, Jugoszlávia bombázása, Magyarok a forrongó Szerbiában.) Így hát nem ismeretlen jelenség számomra az, amiről Hunčik Péter beszél. Megerősíthetem, hogy a passzív, alárendelődő viselkedés csakugyan a kisebbségek egyik leggyakoribb túlélési stratégiája. A fő baj azonban az, hogy a magyar kormányzatok – az autonóm módon való viselkedés hiányában –
62
A DÉLI VÉGEKEN rendre túltettek a határon túli magyar kisebbségeken az autentikus nemzeti érdekek feladásában. A nemzetkarakterológiával, a népek életének pszichológiai magyarázatával azonban felettébb csínján kell bánnunk, mivel az okot és okozatot nagyon könnyen összetéveszthetjük. Viselkedési jegyeinket nem lehet az adott körülményektől elvonatkoztatva értelmezni, a körülmények változásával a tartósnak vélt tulajdonságok könnyen eltűnhetnek, hogy átadják helyüket új, más személyiségvonásoknak. (Gondoljunk például régi barátainkra, akiknek az elmúlt években a hatalom szárnyat adott. Milyen parádés, lélegzetelállító változáson ment át némelyikük – saját édesanyjuk ámulatára és a pszichológusok okulására). Magyar lélek, kínpadon E ponttól azonban ellent kell hogy mondjak Hunčik Péternek. Az elmúlt évek történéseinek az ismeretében nem állja meg a helyét az a feltevés, hogy a határon túli magyar kisebbségek nem képesek autonóm módon viselkedni, hogy nem képesek önálló véleményalkotásra, sorsformáló döntések meghozatalára, közös fellépésre, kockázatra, áldozatvállalásra. Úgy vannak ők is a rájuk testált szereppel és viselkedési jegyekkel, mint a kínpadra feszített ember a „beismerő vallomással”. Sok mindenre rászoríthatja az élet az embert, olykor még infantilisnak látszó viselkedésre is, ezért ne ítélkezzünk elsietetten. A határon túli magyarság helyzetéből kifolyólag sajátos lelkialkattal élte végig a huszadik századot; a kisebbségi sorban elszenvedett sérelmei és keserű tapasztalatai ellenére mindig bizakodással tekintett a jövőre és Magyarországra. Ez a bizakodás és várakozás utóbb naivitásnak bizonyult, de én ezt nem írnám a kisebbségek számlájára. Nem csak azért, mert az elcsatolt terüle63
A DÉLI VÉGEKEN tekre került magyarság szellemi műhelyek és nemzeti értelmiség nélkül maradt, a jobbára földművesekből és munkásokból álló népesség pedig önnön erejéből nem volt képes a magyar intézmények – önálló iskolák, egyetem, sajtó, tévé – és az értelmiség hiányából fakadó szellemi űrt áthidalni és reálisabb nemzeti stratégiát kidolgozni. Azért sem rónám fel nekik jelenlegi alárendelődő magatartásukat és letargikus állapotukat, mert kialakításában a többségi népek agresszivitása és a nagyvilág közönye mellett a magyar politika is vastagon ludas. A politikai fordulat idején a határon túli magyarság szellemikulturális életében gyarmatosító állapotok uralkodtak. A közoktatásból, tájékoztatásból, politikából teljes egészében hiányzott (és hiányzik ma is) a magyar szellemiség. Idegen érdekek, szándékok, törekvések hatása alatt sínylődtek a magyar közösségek, ha egyáltalán beszélhetünk közösségekről, hiszen sem módjuk, sem képességük nem volt közösségi érdekeiket megjeleníteni és képviselni. És mégis, amint felcsillant a remény szikrája, ebből az alélt állapotból szinte napok alatt talpra állt a határon túli magyarság. Minden utódállamban késedelem nélkül létrehozta politikai érdekszervezeteit, megfogalmazta jövőre vonatkozó elképzeléseit, és a többségi népek legnagyobb elképedésére követeléseivel megjelent a nemzetközi nyilvánosság előtt. Ebben a szerveződésben az anyaországnak vajmi kevés része volt, legfeljebb a Panoráma szerkesztőségének, amennyiben hírt adott a határon túli történésekről. Kezdetben a magyar diplomácia támogatta a spontán jelentkező önszerveződést, amíg az formát nem öltött, az autonómiatörekvésekkel azonban nem tudott mit kezdeni. A retorika nem változott: a magyar kormány továbbra is támogatásáról biztosí64
A DÉLI VÉGEKEN totta a határon túli nemzetrészeket, gyakorlatilag azonban a kisujját sem mozdította értük, sorsukra hagyta őket. Mi több, heves tiltakozásuk ellenére államszerződéseket kötött a fejük fölött, amelyekkel szűk keretek közé szorította a többpártrendszer kialakulásával létrejött csekély politikai mozgásterüket. Az eredmény nem maradt el: a határon túli magyar kisebbségek visszakozásra kényszerültek, ami a többségi népek keményebb fellépését eredményezte. A magyarázkodás ismert. Magyarországnak az európai uniós csatlakozás érdekében kényesen ügyelnie kell a „térség stabilitására”, amit állítólag a magyar nemzetrészek autonómiatörekvései veszélyeztettek. Mit sem számított, hogy a valóságban fordított a helyzet: a térség stabilitását a nacionalista államok fékevesztett agresszivitása és kisebbségellenes magatartása veszélyeztette, és veszélyezteti ma is, a megoldást pedig – jobb híján – az autonómiák biztosítása jelentené. Lőtt bakok, vergődések Ma már nyilvánvaló, hogy a magyar diplomácia az államszerződésekkel bakot lőtt, az adott helyzetben konstruktív javaslatokkal is elő tudott volna állni, anélkül, hogy ezzel késleltette, vagy veszélyeztette volna – az egyébként minden várakozáson felül elhúzódó – csatlakozást. Az autonómiatörekvések felkarolása révén új Közép-Európa-politika jött volna létre, amelynek eredményeként a magyar nemzetrészek (és velük együtt a térség népei) ma ígéretesebb jövő elé nézhetnének. Hadd osszam meg olvasóimmal személyes tapasztalataimat azokból az időkből. Összhangban Antall József néhai miniszterelnök kijelentésével, miszerint lélekben mind a tizenöt millió magyar miniszterelnökének érzi magát, a határon túli magyarság 65
A DÉLI VÉGEKEN csúcsszervezetének, az 1991-ben alakult KENF-nek (Középeurópai Népcsoportok Fóruma) az elnökeként Duray Miklóssal, a szervezet alelnökével, azzal a kéréssel fordultam a miniszterelnök úrhoz, fogadjon bennünket, hogy összehangoljuk a KENF lépéseit a magyar kormány és külpolitika lépéseivel és lehetőségeivel. Kezdeményezésünk, ismételt próbálkozásaink ellenére, nem járt sikerrel. Kérésünk a miniszterelnök úr és a magyar diplomácia részéről nem talált megértésre, attól félve, hogy a magyar nemzetrészek közös fellépése „felébresztheti a kisantant reflexeket” a szomszédos népeknél. Ez az elutasítás volt – az államszerződések megkötése mellett – a magyar kormányzat másik végzetesen rossz döntése saját kisebbségei ellenében, amely gyakorlatilag pontot tett a magyar autonómiatörekvéseknek és a határon túli magyarság politikai önszerveződésének a végére. Azóta egy helyben topogunk és vergődünk. De még ha így lenne. Sajnos, a helyzet rosszabb ennél. Attól kezdve a magyar kisebbségpolitika folyamatos hátrafelé menetelés. A korábbi tervek füstbe mentek, a hosszú évek felemésztették azt az erőt és lelkesedést, amely a határon túliakat fűtötte. A konfliktuskerülés érdekében az autonómiák ügye lekerült a napirendről, ettől azonban a szomszédos országok semmivel sem lettek kedvesebbek és engedékenyebbek. Ellenkezőleg, miután a valós igények támogatása helyett Budapest átgondolatlan, alkalmi juttatásokkal próbált a kisebbségek kedvében járni, a szomszédokból ez inkább irigységet és féltékenységet váltott ki. Térdre kényszeríttető körülmények A politikai fordulat többféle megoldási lehetőséget hordozott magában. A határmódosítás nem volt benne a levegőben, az 66
A DÉLI VÉGEKEN utódállamokat azonban az összeomlás után föderatív állammá lehetett volna alakítani, amelyekben a magyar népcsoportok a többségi néppel egyenrangú társnemzeti státust kaptak volna. Ennél jóval egyszerűbb lett volna rávenni az érintetteket a magyar autonómiák biztosítására. Erre többször is kínálkozott lehetőség. Történt-e mulasztás? Ha igen, kit, miért, milyen mértékben terhel a felelősség? Ezen a történészek majd elrágódnak. Itt csak arra szerettem volna rámutatni, hogy sorsdöntő pillanatban korántsem a kisebbségek bizonyultak enerváltnak és maflának. Ellenkezőleg, a kisebbségek helyzetüknél fogva érettebbek voltak a változásokra, mint a szomszéd népek vagy az anyaország. A kisebbségiek zsigereikben hordozzák a változás iránti vágyat, és az adott politikai palettán belül tévedhetetlenül mindig a jobbik, a jövő felé mutató politikai törekvés mellett voksolnak. Maguk a szerbek is, akik pedig a más népek iránti elismerő jelzőkkel szűken bánnak, gyakran mondják, hogy a demokratikus átalakulás igazi motorjai Szerbiában a vajdasági magyarok. Ez másutt is így van, még ha az elismerő jelzők el is maradnak. Nem a magyar kisebbségek lelkületével, az autonóm módon való viselkedés hiányával van itt baj, hanem a magyar nemzetrészeket térdre kényszerítő körülményekkel. A határon túli magyar népcsoportok tragédiája abban rejlik, hogy önmagukban gyengék jobb belátásra bírni a többségi népeket, az anyaország pedig a döntő pillanatokban hátat fordít nekik. A nemzetközi fórumokon semmilyen konkrét követelés nem hangzott el az érdekükben egyetlen kormány részéről sem. Hasonló helyzetben a dél-tiroli németek sem mentek volna semmire. Nemcsak a védőhatalmi pártfogás hiányzik, de a magyar diplomácia kiverte a magyar nemzetrészek kezéből (és a fejéből) azt is, amire saját erejükből 67
A DÉLI VÉGEKEN tellett: a jövőre vonatkozó terveiket. Csak a vak nem látja, hogy az egymást váltó magyar kormányzatok ellenérdekeltek voltak eddig minden kisebbségi kezdeményezésben az autonómiáktól a kettős állampolgárságig. A magyar kisebbségpolitika kudarcot kudarcra halmoz. A KENF helyét felváltó állandó Magyar Értekezletet (Máért) Budapesten valószínűleg már olyan indítékkal hozták létre, hogy a magyar nemzetrészek ne tömörülhessenek közös szervezetbe, és ne hozhassák a magyar kormányzatot kellemetlen helyzetbe. Hivatalos indoklás szerint a MÁÉRT ülésein a parlamenti képviselettel rendelkező magyar pártok képviselői vesznek részt. Vonatkozik ez a magyar kisebbségi pártokra is. A magyar kormány azt nézi, hogy ki tartja a gyeplőt a kezében, a „legitimitás” hamis jelszavával takarózik, mintha ez lenne az üdvözülés útja az elcsatolt nemzetrészek esetében. Legitimációs színjáték Nézzük meg, mi rejlik valójában a kisebbségi pártok „legitimációja” mögött. Az etnikai pártokon alapuló kisebbségi érdekvédelemről már évekkel ezelőtt kiderült, hogy a határon túli magyar közösségek érdekeinek a képviseletére alkalmatlanok. Arra viszont – balszerencsénkre – jók, hogy sorra legitimálják azokat a parlamenti döntéseket, amelyeket a románok, szerbek, szlovákok, ukránok a magyar nemzetrészek ellenére hoznak. Mi több, az a körülmény, hogy a kisebbségi pártok nemcsak beintegrálódtak a többségi nép politikai életébe, hanem díszletként kormányzati szerepet is vállalnak, azzal a sajnálatos következménnyel járt, hogy ezzel a színjátékkal a Nyugat részére a magyar kérdés lezárult.
68
A DÉLI VÉGEKEN Az a fonák helyzet állt elő, hogy kisebbségi pártjainkkal inkább a többségi nép érdekeit szolgáljuk, mintsem a magunkét. Magyar parlamenti pártjainknak köszönhetően a többségi népek egyenlőséget, nemzeti egyenjogúságot színlelhetnek a világ előtt, miközben a demokrácia játékszabályaira hivatkozva, (a többség akarat szent) jogfosztott helyzetben tartanak bennünket. Ez az egyik probléma. A másik az, hogy nem annyira pártokra, mint inkább a magyar közösségek integrálására, érdekegyeztető, koordináló, szolgáltató szervezeti struktúra kialakítására lenne szükségünk. Sajnos, ezzel szemben a magyar kormányzat a kisebbségi pártokra alapoz mindent. Ami annál is érzékenyebben érint bennünket, mivel Magyarországon immár négyszer cserélődött a politikai hatalom a többpártrendszer bevezetése óta, a határon túli nemzetrészek esetében viszont egyszer sem került sor hatalomváltásra, jószerével ugyanaz a struktúra tartja kezében a hatalmat, amelyik a diktatúra kiszolgálója és haszonélvezője volt – csak most frazeológiát változtatott. Magyarázat persze mindenre van. Hunčik Péter is szóvá teszi azt a jelenséget, hogy választások után a kisebbségi vezetők kórusban szavalják, hogy nekik „a mindenkori magyar kormánnyal kell együttműködniük!, ám a lényeg, hogy miben, minek a megvalósításában kell együttműködni”, örök rejtély marad előttünk. A fontos gondolat ezután jön: „Mintha az ingaeffektus kigondolói épp azt szeretnék belesulykolni a kisebbségi vezetőkbe, hogy automatikusan, spontán módon, a dolog lényegére való rákérdezés nélkül fogadják el azt a kapcsolatot, melyet az anyaország kínál fel számukra.” Azt hiszem, hogy Hunčik Péter a fején találta a szöget: a kutya itt van elásva. Úgy tűnik, hogy a kisebbségi pártok csődjével senki sem kíván szembenézni. Szerencsére az idők változnak, a többségi 69
A DÉLI VÉGEKEN népek mind több engedményre kényszerülnek. Ezek az engedmények azonban ne tévesszenek meg senkit, nem a kisebbségi pártok érdeme. A többségi népek adják meg saját érdekükben, lépésről lépésre, mindig annyit csepegtetve, amennyit a külföldi legitimációs érdekük megkíván tőlük. Érdekek, természetes szövetségek A kisebbségpolitika eredménytelenségének az egyik okát Hunčik abban látja, hogy a magyar politikai élet közszereplői hamis sémában gondolkodnak. Abból a hamis feltevésből indulnak ki, hogy „a Kárpát-medence országaiban élő, magát magyar nemzetiségűnek valló emberek gondolatvilága, eszmerendszere, értékhierarchiája, nemzettudata, attitűdrendszere, szocializációja azonos”. Hunčik Péter szerint a homogenizáló szándék tudatlanságból fakad, én viszont attól tartok, hogy jól körülhatárolható politikai törekvéseket takar. A magyar politikai életben hasonló homogenizáló szándék figyelhető meg a vidéki Magyarország vonatkozásában is. Sajnos, a magyar politika nem tudott megszabadulni a centralista gondolkodásmódtól, a „Pesten mindent jobban tudnak” feudális örökségtől, márpedig éppen ez a terhes örökség jelenti mind a magyar–magyar integrációnak, mind a magyar társadalom felemelkedésének a legnagyobb akadályát. A centralista látásmód csak fölé és alárendeltségi viszonyokat fogad el, ezzel azonban ma már semmire sem lehet jutni. Nagyjából Hunčik is erre a következtetésre jut, amikor kijelenti, hogy „a magyar politikai elitnek, párthovatartozástól függetlenül, hozzá kell látnia ahhoz, hogy ezt a függő viselkedésmódot a maga részéről megszüntesse. Különben a magyar kisebbségnél már a közeljövőben megjelenik a címben jelzett EIDS – etnikai immundeficites szindróma összes szimptómája”. 70
A DÉLI VÉGEKEN Nos, a magam részéről kétlem, hogy ez a dolog ilyen egyszerű volna. A magyar–magyar kapcsolatok átértékeléséhez politikai paradigmaváltásra van szükség. Annak felismerésére, hogy a nemzet felemelkedéséhez az egyes nemzetrészek valós érdekein és természetes szövetségén alapuló új nemzetstruktúrát kell kiépíteni. Ez a jövőkép sajnos szinte teljes egészében hiányzik mind a magyar politikai életből és közgondolkodásból, mind a szomszédos államokéból. Hiányzik a decentralizációra való hajlandóság, a jogköröknek és hatalomnak a megosztására való készség, márpedig enélkül üres szóbeszéd demokratikus átalakulásról beszélni. A kisebbségek lelkületét elemezve, az önállóság és az autonóm viselkedés hiányából fakadó tüneteket szemügyre véve többféle diagnózist állíthatunk fel. Nevezhetjük ezt „dependenciának”, „infantilizmusnak”, „immundeficites szindrómának” is, vagy aminek akarjuk. A helyzet megoldásának a kulcsa nem a pszichológiai címkéken és diagnózison múlik, mert a bajokat nem lehet valamiféle kognitív csoportterápiával orvosolni. A kisebbség körében kialakult társadalompatológiás helyzet csak jobbító szándékú politikai akarattal változtatható meg, ami egyelőre hiányzik. Üzenetek helyett A továbblépést illetően Hunčik Péter fontos feladatnak tartja, hogy létrejöjjön egy autonóm kisebbségi elit, amelynek kineveléséhez, megtartásához stb. további támogatásra van szükség, de: politikai kritériumok nélkül. Mindezzel egyetértek, sőt továbbmegyek: a magyarországi támogatási rendszer átstrukturálása ez idő tájt a legfontosabb nemzetstratégiai kérdés. 71
A DÉLI VÉGEKEN Lehetséges, hogy az anyaországi támogatással kapcsolatosan készültek hatékonysági vizsgálatok, nekem sajnos nincs tudomásom róluk. Azt viszont tudom, hogy a határon túli magyarságnak nyújtott segítség az eddigi formájában nem szolgálta a nemzeti közösségek fennmaradását, mert a támogatás egy része pártkaszszákba került, más része a szomszédos országok költségvetését tehermentesítette. Az eddigi segítség, bár nem nagy összegről van szó, átgondolt támogatási program keretében elegendő lett volna egy magyar intézményrendszer alapjainak a lerakásához. Egyelőre nem látom semmi jelét a szemléletváltásnak, ezért nem hiszem, hogy a határon túli magyar közösségek egy új támogatási politikának köszönhetően gyors és tartós fejlődésnek indulnának. Hunčik Péter azt várja a csatlakozás küszöbén álló Magyarországtól, hogy „egyértelmű, reális és félreérthetetlen” üzenetet küldjön a környező országokban élő kisebbségeinek, arról, hogy a határain kívül élő magyarokat a magyar kulturális közösség egyenrangú részének tartja, és azok megmaradását minden körülmények között támogatni fogja. Meglátásom szerint az ilyen értelmű üzenetekből (nyilatkozatokból, fogadalmakból) eddig sem szenvedtünk hiányt, és egy újabb üzenet (nyilatkozat, fogadalom) nem sokat segítene rajtunk. Én inkább szeretném a határozott jeleit látni annak, hogy a magyar kormányzat és a politikai élet közszereplői csakugyan érdekeltek a határon túli magyar közösségek talpra állításában, s hogy partnerként viszonyulnak hozzájuk.
72
A DÉLI VÉGEKEN
Az autonómia időszerűsége12 Chmosky nemrégiben (2004 májusában Budapesten) kijelentette, hogy a legújabb kutatások szerint már a két-három napos csecsemő is különbséget tud tenni az anyanyelve és bármely más idegen nyelv között. Ismétlem, két-három napos csecsemőről van szó, a nyelvi differenciálódás (az én-tudat, az önazonosság majdani alapja) azonban vélhetően már a méhen belüli időszakban beindul, állítja. Nemcsak Chomsky, Piaget is azt vallja, hogy a gondolkodási folyamatok szinte a fogantatás pillanatától beindulnak. Mit akar nekünk ez a két zseniális tudós mondani? Azt, hogy személyiségfejlődésünk alapja gyakorlatilag a fogantatás pillanatában eldől. Következésképp erőszaknak kell tekintenünk minden olyan későbbi beavatkozást, amely a dolgoknak ezen a természetes rendjén próbál változtatni. Sokféle erőszakos beavatkozásnak lehetünk – és sajnos – vagyunk a szenvedő alanyai: • • • • • •
a nyelvi egyenjogúság hiányának az anyanyelvű iskolarendszer hiányának a társadalmi esélyegyenlőtlenségből fakadó hátrányoknak a politikai nyomásnak a megfélemlítésnek és nem utolsó sorban a magyarveréseknek.
12 Elhangzott 2005. október 22-én Az autonómia időszerűsége című konferencián, Tóthfaluban.
73
A DÉLI VÉGEKEN
I. Az elcsatolt területeken élő magyarság, bár Európa legnagyobb lélekszámú kisebbsége, a mai napig – nyolcvanhat esztendő után – sem tudott szert tenni a kisebbségi jogoknak (a politikai szabadságnak) arra a minimumára, amely lehetővé tenné nemzeti identitásának megőrzését. És fennmaradását. Folyamatosan jogfosztott helyzetben él, és olyan súlyos nyomás nehezedik rá, hogy nem képes talpra állni. Európa nyugati felében a nemzeti kisebbségek számára többnyire biztosított az autonómia valamilyen formája. Itt viszont, Kelet- és Közép-Európában, a helyi hatalmasságok rettegnek az autonómia gondolatától, területi integritásukat féltik tőle. Talán azt is. De tulajdonképpen mástól félnek. Erőszakot az alkalmaz, aki fél. Akinek kisebbrendűségi érzése van az áldozatával szemben. A kisebbségek elnyomói a szabadságtól félnek. A valós esélyegyenlőségtől félnek, attól tartva, hogy alulmaradnak a versenyben. II. A Kárpát-medence Európa egyik leggazdagabb területe. Vonatkozik ez az elcsatolt országrészekre is. Erre a helyre, ahol most vagyunk, a zsíros Bácskára kiváltképpen. Mégis az egész terület szegénységben él. A politikai fordulat óta mintegy 130000 erdélyi magyar hagyta el szülőföldjét – többnyire a fiatalság és az értelmiség. Vajdaságból több mint 50000 menekültek el a sorozások és a nélkülözés elől. A kárpátaljai fiatalság zöme vendégmunkásként ingázik, vagy áttelepült Magyarországra. 74
A DÉLI VÉGEKEN Sorbán Angella szociológus felmérései szerint a 35 éven aluli határon túli magyar fiatalok 41 százaléka foglalkozik a kivándorlás gondolatával. Az értelmiség elvágyódása még fokozottabb. Kárpátalján 53, a Vajdaságban 51, Erdélyben 40, a viszonylag stabil életszínvonalat biztosító Szlovákiában pedig 38 százaléka költözne át Magyarországra, vagy vándorolna ki Nyugatra, ha erre lehetőség kínálkozna. Mi is végeztünk hasonló felmérést a Duna–Körös–MarosTisza eurorégióban. Most így nevezzük a magyarok ősi szálláshelyét, ahol az otthontalanságérzés sokkal nagyobb, mint amit Sorbán Angella felmérése mutat. III. Régóta tudjuk, érezzük, hogy valamit tennünk kellene, de mit? A Kárpát-medencében élő magyar kisebbség az elmúlt tizenöt év alatt végigjárta a szamárlétrát, önkormányzatoknál, parlamenti intézményeknél, államfőknél panaszkodott, eredmény nélkül. Egyedül talán nálunk történt elmozdulás az autonómia valamilyen formája irányában. Az elmúlt tizenöt év bebizonyította, hogy a bátortalan, szégyenlős kéréseink eredménytelenek. Lehetséges, hogy komolyabb diplomáciai eszközökhöz kellett volna folyamodnunk. Az is lehet, hogy a bátortalan, szégyenlős kéréseinkből az sem derült ki, hogy mit akarunk. Tudjuk-e, hogy mit akarunk? Ahhoz, hogy – teszem azt – autonómiára szert tegyünk, előbb az autonómia határozott igényének kell megfogalmazódnia bennünk. Az autonómia ugyanis nem juss, nem járandóság, amivel mások tartoznak nekünk, hanem igény, szükséglet, amelynek a megvalósítása érdekében nekünk kell lépéseket tennünk. 75
A DÉLI VÉGEKEN Az autonómia intézményét nem a paragrafusok hozzák létre és működtetik, hanem az autonómiát követelő emberek szelleme. Hogy állunk mi ezzel? Százharminchárom évvel ezelőtt a kolozsvári magyar királyi tudományegyetem létrehozásakor hangzott el az alábbi mondat, amit azóta gyakran idéztek. „Az egyetemet nem a néma fala, hanem tanárainak a szelleme alapítja meg.” Nos, így van ez az autonómiával is. Az akadályokat ismerem, folyton ezekről beszélünk, de mi van a szellemmel? IV. Európában harmincnál is több állami finanszírozású felsőoktatási intézmény működik, melyek nemzeti kisebbsége nyelvén tanítanak. Nem kiváltságokat kérnénk, ha mernénk kérni, hanem jól működő európai gyakorlatot szeretnénk meghonosítani. Szavakból nincs hiány. De szavakból a levegőbe nem lehet autonómiát építeni. Közben a tettek mezején egyik mulasztás a másikat követi. Hadd ne soroljam fel őket. A csapból is az folyt, hogy a Magyar Országgyűlés ne fogadja el Románia Európai Unióhoz történő csatlakozásáról szóló szerződést mindaddig, amíg annak területén élő magyar nemzeti közösség autonómiájáról szóló döntést Románia nem iktatja be a jogrendjébe. És mi történt? Az, ami december 5-én. A sorozatos vereségért, meghátrálásért ne csak Magyarországra mutogassunk. A meghátrálás okát elsősorban saját sorainkban kell keresnünk. Azok a ludasok ebben, akik a kisebbségek nevében hajlandóak mindent eladni egy tál lencséért.
76
A DÉLI VÉGEKEN V. Valamikor, sok évvel ezelőtt, ezt írtam: „Nemzeti romantikával, hagyományápolással, az áldozatvállalás mítoszával nem lehet a magyarságtudatot a határon túli magyarság körében fenntartani. A megmaradásért kemény harcot kell folytatni, s ez így lesz mindaddig, amíg a nemzet, mint közös vállalkozás, az életvitel szempontjából előnyös, kedvező befektetéssé nem válik.” Meggyőződésem, hogy a magyar nemzetrészek számára az autonómia kivívása a legjobb befektetés. A magyar nemzet egészének szempontjából is a kisebbségi autonómiák létrehozása jelenti a felemelkedés igazi lehetőségét. De tovább megyek, az autonómiák Szerbia, Románia, Ukrajna gazdasági teljesítményét jelentősen tudnák növelni. Orbán Viktor említette, hogy a létező autonómiák mindenütt gazdasági fellendülést váltottak ki. Ő Katalóniára, Baszkföldre, Dél-Tirolra hivatkozott, amelyek az adott országok egészének a gazdasági fejlődésére voltak pozitív hatással. Ha így áll a dolog, ha az autonómia mindenkinek a javát szolgálja, vajon hogy nem jutunk egyről a kettőre? Ma azért jöttünk itt össze, hogy erre a rejtélyre megpróbáljunk közösen választ keresni.
77
A DÉLI VÉGEKEN
A magyar falvakról (Szülőfalum szemszögéből) Ha értelmiségi társaságban néha szóba kerül a falvak sorsa, egy kézlegyintés mellett mindig azt hallom róluk, hogy végük van, feltartóztathatatlanul haladnak a gyors és erőteljes pusztulás irányába. A sommás kijelentés ellen mindig tiltakozni próbálok, hiszen ott van például az én szülőfalum, de a szavamba vágnak, letorkolnak, száz ellenpéldára hivatkoznak. Ilyenkor aztán egy ideig síri hangulat lesz úrrá a társaságon, amíg valaki be nem dob valamilyen más témát. Szerencsére a falvak lakói mit sem tudnak az efféle értelmiségi görcsökről, és élik tovább a maguk mindennapi életét. A magyar közgondolkodásban van valami, ami a görög tragédiákra emlékeztet engem. A görögök úgy képzelték el az életüket, mintha mindannyian marionettbábuk lennének, azaz az istenek zsinóron rángatnák az embereket. Szophoklész drámájában Oidipuszról már születésekor megjósolták, ha felnő, megöli az apját, vérfertőzésbe keveredik az anyjával, majd – miután rájön minderre – kétségbeesésében kiszúrja mindkét szemét. Mindenképpen el akarta kerülni a sorsát, végül mégis minden úgy történt, ahogyan azt megjósolták. És a görögök szerint nem is történhetett vele más, csak az, ami a sors könyvében meg volt írva. Később nem minden nép gondolkodott így. Az Isten akaratában való hit rányomta ugyan a bélyegét az egész nyugati kultúrára, a felvilágosodástól kezdve azonban az emberek már nem nagyon hittek az isteni elrendeltetésben. Mondhatnánk, fellázadtak a Sors ellen, kezdtek jogot formálni arra, hogy választási 78
A DÉLI VÉGEKEN lehetőségük legyen: hová menjenek, mit tegyenek, milyen legyen az életük. A magyarok, sajnos, mintha még mindig „görögül gondolkodnának”. Túlságosan a sors és a végzet jegyében élnek a szabad akarat és a döntési jog rovására. Igaz, a körülmények általában nem nagy mozgásteret engedélyeznek, meghatározó pillanatokban azonban a népek beleszólhatnak a saját életükbe. Tulajdonképpen jelenleg is ilyen történelmi helyzetben vagyunk, miközben tizenöt éve egy helyben topogunk. A sors szorítása az egyének vonatkozásában is sokkal lazább, mint a történelem során korábban bármikor. Paradox módon sokkal nagyobb beleszólási lehetőségünk van a saját életükbe, mint amennyire – a korábbi politikai dresszúra következtében – igényt formálunk. Aki változtatni akar a sorsán, annak előbb a gondolkodásmódján kell változtatnia. Nekünk magyaroknak is meg kellene szabadulnunk azoktól a mentális sztereotípiáktól, amelyek a balsorsunkról szólnak. Nevezetesen, hogy a magyar pusztul és vesz, a határon túli kisebbségek menthetetlenül asszimilálódnak, Magyarország népessége pedig lassan megszűnik. Állítólag ez lenne a végzetünk, ami könyörtelenül beteljesül rajtunk. Nem mintha a sors szorítását – kisebbségi magyarként – jómagam is ne érezném, de képtelen vagyok „görögül gondolkodni”. Iskolát se végezhettem volna, ha elhiszem, hogy tehetetlen és sodródó bábuk vagyunk, mint ahogy azt sem hiszem, hogy nemzeti nagylétünk színművének lejátszott része az ezeréves múlt, ami pedig még hátravan a darabból, az a fentebb vázolt sanyarú jövő. *
79
A DÉLI VÉGEKEN A pusztulás szimbóluma a magyar falu. Valamikor a múlt század elején kezdődött, amikor az első falukutatók megkongatták a vészharangot. A harangzúgás azóta is tart, és kitölti az egész Kárpát-medencét. Egyre-másra vonulnak falura a felmentő csapatok. Keresztül-kasul szervezik a falukutató programokat, amelyre az egyik résztvevő így invitálja a fiatalokat: Jó kaja, finom borok, jókedv és vidámság, csajok, mozi, buli, barátok, de ha igyekszem, a munkára is jut idő. A másik meg azt mondja: Vaníliafagylalt és néptánc, a gyengéimből kettő is elég, vörösborhoz jöhet a fehérnép. Azok, akik ismerik és átélik a falu gondjait, elborzadnak ettől a színjátéktól. Ezek diákok, nem árt nekik, ha életük során eljutnak egyszer falura is. A városi értelmiség köreiben is előfordul, hogy valaki elunja magát a szürke kőrengetegben, és kedvet kap, hogy teleszívja a tüdejét friss falusi levegővel, leruccan egy kicsit vidékre. Ott aztán, mint a veréb az út porában, megfürdik a falu akácillatos vagy kocsmai hangulatában, és lohol vissza Pestre, hogy papírra vesse benyomásait. Ezekből a beszámolókból kiderül, hogy a faluban tett látogatás úgy hat a városi ember lelkére, mint a sivatag vándorára a forrásvíz, de azért ne gondolja senki, hogy a dolog ilyen egyszerű. Emberünk látott, amit látott: a falvak fennmaradása reménytelen küzdelem, bár romlatlan lelkű, szívós, teremteni akaró emberek élnek arrafelé, nincs sok esélyük, fogynak és vesznek. A falukutatók – újságírók, szépírók, etnográfusok, szociográfusok – közel száz éve egyre-másra ássák a falu lelkét, a sárguló dokumentumokból kihámozzák, hogy mikor történik a faluról először említés, honnan jöttek a telepesek, hány nagybirtokos, kisbirtokos, törpebirtokos élt a faluban, mennyi volt a vagyontalan napszámosok száma, akiket az élet ínségre, idénymunkára, 80
A DÉLI VÉGEKEN segélyre, elvándorlásra kényszerített. Vannak, akiket a jelen is érdekel: statisztikai kimutatások készülnek közművekről, iskolákról, de azért a falusiakra irányított szociográfiák többnyire a múltra fókuszálnak. Vallatják, gyomrozzák a barázdált arcú szegény asszonyt, mint fülénél fogva előráncigált tanút a bírósági tárgyaláson, mondjon már valamit a helyi szerelmi szokásokról. Hogy is hívják a nénit? És a bácsi hány éves? Mióta házasok? Hány gyerekük van? Mondjon már egy balladát. Apja, anyja neve? A nagyszüleiről mit tud? Hol, meddig járt iskolába? A faluján kívül merre járt? Hány testvére van? A Miklós miben halt meg? Mennyi földjük van? Van-e tehenük? És barackfájuk? Mit szól a nyugdíjához? Az anyókák után a falukutatók sorra veszik a vénembereket is. Egymás után nyílnak meg a sorsok, már amennyiben kötélnek állnak a vallatóra fogottak. Az emberek ugyanis nem szívesen tárják föl életüket idegenek előtt, és ebben a falusiak a városiaktól nem különböznek. Éppen olyan kínosan feszengnek, mintha kellemetlen vizsgálatnak vetnék alá őket egy orvosi rendelőben. * Falun születtem és nevelkedtem, de a sors úgy hozta, hogy később városlakó lettem. Egyetemista koromban – az ELTE pszichológus hallgatójaként – falukutatáson is részt vettem. A terep tehát egyik vonatkozásban sem ismeretlen számomra. A falusi életet is és a falusi élet valóságának feltárására irányuló kutatások fonákságait is jól ismerem. Akkoron az alkalmi falukutatók – akik nagyrészt bölcsészhallgatókból verbuválódtak –, előzetes szakmai felkészítésben részesültek. Az efféle kezdeményezés – az 56-os forradalom 81
A DÉLI VÉGEKEN után alig tíz évvel – egy kicsit az állami és társadalmi rend felforgatására irányuló tevékenységnek minősült. De Bakos István megszervezte, és olyan neves szakemberek támogattak és láttak el bennünket „megfigyelési szempontokkal”, mint Erdei Ferenc, Ortutay Gyula és Szabad György. Felkerestük Illyés Gyulát is – akkor találkoztam a nagy költővel személyesen először –, aki nagy rokonszenvvel támogatta elképzeléseinket, a felesége pedig, Flóra néni (aki az egyetemen gyógypedagógiát adott elő) tanácsaival is ellátott bennünket. Ezek kedves emlékek, de a terepen töltött napok is maradandó élményt jelentenek számomra. A háromhetes munka célja az volt, hogy Somogyban, az egykori Csurgói járásban, föltérképezzük néhány falu életét, történelmét, természeti viszonyait, néprajzi sajátosságait, gazdasági helyzetét, társadalmi tagozódását, egészségügyi ellátottságát. Javaslatomra a felmérés kiterjedt a falu „lelkületének” vizsgálatára is, amennyiben szándékunkban állt föllelni a falu gondolkodásmódjának, a vidéki életmód alakulásának főbb szellemi mozgatórugóit. Ennek a falukutatásnak a részleteiről Bakos István számol be a Közszolgálatban című könyvében (Püski, 1994), ennél a témánál tovább nem időzöm. Csak azért hoztam fel itt példának, hogy az ott szerzett tapasztalataimat megoszthassam olvasóimmal. A legfontosabb tapasztalat az volt, hogy a falvak lakói szándékainkat illetően gyanakodva fogadtak bennünket, és ezt a gyanakvást az utolsó napig nem sikerült bennük eloszlatnunk. Amúgy a falukutatásnak tudományosan nem sok hozadéka volt. A falukutatók bővelkednek hasonló tapasztalatokban. Az egyikük így ír az egyik ormánsági faluban tett látogatásukról. „A község lakói közt az a hír terjedt el, hogy álruhás katonák vagyunk, s a jugoszláviai szerb-horvát zavargásokkal kapcsolatban 82
A DÉLI VÉGEKEN érkeztünk a faluba. Tulajdonképpen mi tisztek vagyunk, s a legénységet a falun kívül, az erdőkben szállásolták el.” Képzelhetjük, hogy ez a rejtélyes társaság miféle adatokhoz juthatott a faluban. * A falukutatás mindazonáltal külön tudományággá nőtte ki magát, amelynek gazdag irodalma van. Ennek a fontosságát nem kívánom elvitatni, csupán annak a gondolatomnak szeretnék hangot adni, hogy a magam részéről, „falusi énem” szempontjából a falukutatás módszerét és gyakorlati alkalmazását sérelmesnek és tolakodónak találom. Ezzel kapcsolatosan messzemenően egyetértek azzal, amit Babits írt Illyés Gyula híressé vált könyvéről 1936-ban: „A pusztát csak az ismerheti belülről, aki maga is a puszta gyermeke. De ez az ismeret csak akkor válhat tudatossá, ha a puszta gyermeke kilép a pusztából, és fölébe emelkedik...” Nem hiszem, hogy egy kívülről jött megfigyelő, bármilyen felkészült legyen is az, egy intenzív helyszíni tájékozódás eredményeként képes megragadni és magával vinni azt az „ismeretlen, idegen világot”, amit kutatott, anélkül, hogy annak részévé ne válna, személyiségében változatlanul „kívülálló” maradna. A falukutató beszámolók hemzsegnek ugyan az objektivitás megteremtésére s a szubjektivitás kiküszöbölésére utaló megfogalmazásoktól, ez azonban a lényegen semmit sem változtat. Régen úgy tartották, hogy a város a kultúra hordozója, a falu viszont elmaradott. Ez akkor sem volt igaz, ma még kevésbé helytálló. Értelmes emberek mindig tiltakoztak az ellen, hogy a városi és falusi kultúrát fejlődési viszonyba állítsák egymással, és meggyőződéssel vallották, hogy a falu nem képvisel alacso-
83
A DÉLI VÉGEKEN nyabb fejlődési fokot, mint a város, csak – az élet sajátosságainak megfelelően – máson van a hangsúly. * De hadd szóljak most magunkról. Felesleges lenne itt részemről Kisorosz krónikájának a hosszas bemutatása. Megtette ezt helyettem Sztánics Ferenc, aki évtizedek óta kutatja a falu történetét. Az általa megjelentetett könyv (Ott szeretnék erdő lenni, ahol kihajtottam, Logos, Tóthfalu) bőséges információval szolgál az érdeklődők számára. Magyar nyelven egyébként ez az első alapos, átfogó, a település életének szinte minden területét összefoglaló munka. Annyit azért talán el kell mondanom, hogy Kisorosz Vajdaság északkeleti részén, Bánátban, a szerb–román határtól 6 kmre nyugatra fekszik. Csillagászati pontossággal: az északi szélesség 45° 45΄, a keleti hosszúság 20°, 30΄ és 20˝ másodperc metszéspontjában található. A tengerszint feletti magassága 81 méter. Az 1948-as községi jegyzőkönyv szerint a falu – a hozzá tartozó földterülettel együtt – 10 négyzetkilométer, maga a település (a házak mögötti kertekkel) 3,5 km², az utcák hossza 25 km. Annak idején 1033 háztartást jegyeztek fel, lakosainak a száma pedig 4290 volt. 1991-re a falu lakosainak a száma 3520-ra csökkent, azon belül a magyarok száma 1383 fő volt. A falu két részből áll, az ún. Öregfaluból és a Szerbfaluból. A magyarok régebben többségben voltak, ma a falu lakosságának nem egészen 40 százalékát teszik ki. Mi történetesen az Öregfalu Tószeg (és a román határ) felé eső végén laktunk. Innen szép időben, kelet felé nézve, jól lehetett látni a zsombolyai templomot és a gyárkéményeket, észak84
A DÉLI VÉGEKEN nyugat irányban pedig Nagykikinda tornyait és malomépületeit. Egyébként semmit sem lehetett látni a széles nagy határban. Olyan sík terepet, mint ami Kisoroszt körülvette, sehol máshol nem láttam, még a hortobágyi pusztán sem. Amikor először hallottam Petőfi Sándornak azt a verssorát, hogy „Lenn az alföld tengersík vidékin”, meg voltam róla győződve, hogy Kisoroszon járt, és ez a látvány ihlette meg. A falut övező végtelen szántókon láttam utoljára délibábot. Gyermekkoromban sokáig azt hittem, hogy itt van a világ vége. Bizonyos értelemben ez büszkeséggel is töltött el. Sokáig arról sem hallottam, hogy a falubelieken kívül is vannak magyarok a világon. Mekkora volt aztán az ámulatom, amikor kiderült, hogy amit én a világ végének hittem, az tulajdonképpen az egykori Magyarország kellős közepe. Azóta sem tudtam felocsúdni meglepetésemből, amelyből egy életre szóló hitet merítettem. Ha a világ mind a négy égtája felé, Kisorosztól több száz kilométerre élnek magyarok, és sokkal többen, mint itt a faluban, akkor ennél Isten nagyobb adománnyal aligha ajándékozhatott volna meg. Azóta is hálás vagyok neki ezért, és tulajdonképpen bánt, hogy mások keveslik, rosszul élik meg azt, ami az én szívemet a mai napig örömmel tölti el. Látószög kérdése minden. * A falu autóval tíz percre van Kikindától. A 6, 5 méter széles, kifogástalan műút helyén valamikor országút húzódott, amelyen tempósan haladva 2, 5 óra alatt tettük meg a 14 kilométeres távot. Nyáron bokáig jártunk a porban, télen beleragadtunk a sárba, az országút menti tanyák kutyái olykor leszaggatták rólunk a nadrágot. Az út mellett kétoldalt búza-, kukorica- és napraforgó85
A DÉLI VÉGEKEN táblák váltogatják egymást. Megműveletlen parcellát soha egyet sem látni. Az aszfaltút dél felé tart, majd kissé délnyugat irányába fordul. Innen már látni a falu templomtornyát. A kikindai út derékszögben csatlakozik a főutcára, előbb jobbra tart, majd az első keresztútnál balra fordul Magyarcsernye irányába. A keresztezésben van az iskola. Az épület új, szépen karbantartott, bárhol megállná a helyét a világon. Továbbhaladva a központ felé jobboldalt található a szocialista-realista stílusban épült művelődési ház, vele szemben a régi Černojević-féle kastély helyén ma egy kocsma van, mögötte táncterem, majd a futballpálya. A régi iskola, ahová én jártam, a templommal szemben, a falu közepén áll. Olyan, mint minden iskola volt az egykori Monarchiában, bárki kérdezés nélkül megtalálná. Gyerekkoromban ez volt a legmagasabb ház a faluban, nekem legalábbis úgy tűnt, az olajozott padlójú tantermeket pedig még nagyobbnak láttam. Az épület ma, azt hiszem, vadászotthonként funkcionál. Száz méterrel tovább található az egészségház épülete, amely a mai igényeknek megfelelően épült. Gyerekkoromban, ha orvosi segítségre szorultunk, Nagytószegre kellett gyalogolnunk. A főutca túlsó végén volt még egy iskola, amely most tűzoltóotthon. A házak többnyire a múlt század elején, közepén épültek, de sok az új ház. Néhány villaszerű, az utcai fronttól beljebb épült házat is látni. Az új házak, a régiek átépítése, felújítása gyerekkorom óta jelentősen megváltoztatta a falu arculatát. Amióta az utcák aszfaltburkolatot kaptak, a virágoskertek kiszorultak az árokpartra. Ezek mintha szegényesebbek és elhanyagoltabbak lennének, mint amilyen virágoskerteket őrzök magamban. Az árkok azonban mindenütt karban vannak tartva, tiszták, a pázsitot rendszeresen nyírják. Pad már csak elvétve akad, ház előtt 86
A DÉLI VÉGEKEN üldögélő embereket sem lehet látni, holott iskoláskoromban az utcai kispadok fontosabb szerepet játszottak, mint a gazdakörök és a klubok. Kisorosz tiszta, rendezett falu, pesti szemmel nézve a feleségem is takarosnak látja. A falu lakói szükségét érzik annak, hogy a ház előtti utcaszakaszt rendben tartsák, de mintha a festésre, meszelésre már kevesebb gondot fordítanának, mint gyerekkoromban. Ebben a tekintetben érdemes Kisoroszt összehasonlítani Nagytószeggel. Ég és föld a különbség. A régi német házak, amelyekbe a Boszniából idetelepített szerbek beköltöztek, még romos állapotukban is pompázatosak, ami azonban az utcafrontot illeti, olyan, mintha szeméttelepen járnánk. Térdig ér a gaz, virágoskert sehol, a helyükön néhol nyáron krumpli- és hagymaveteményeket látni. A magyarok és a szerb telepesek felfogásbeli különbségei hetven év után is rajta ülnek az utcán és a házakon. Kisorosznak ma út- és telefonhálózata van. Minden utcát aszfaltburkolat borít, többségükben a járdák is aszfaltozottak. Annak idején egyetlen műútja sem volt a falunak, még a főutcát sem borította szilárd útburkolat. A közlekedés, az áruszállítás, sőt a falu megközelítése is időszakos maradt, a nyárra korlátozódott. Esős időben és télen a tengelyig érő sár miatt a falu szinte teljesen el volt zárva a világtól, sokáig nem is tudtam, hogy más település is van a világon. A régi országút nyomvonalán épült műúton kívül, amely Kisoroszt összeköti Nagykikindával, majd folytatódik Magyarcsernye irányában, további két aszfaltúton lehet eljutni a faluba. Kelet felől Nákófalván, Szenthuberten és Nagytószegen át, nyugat felől pedig a Kikindáról Töröktopolyára vezető útról van Kisorosz felé leágazás. Ma tehát mind a négy világtáj felől meg lehet 87
A DÉLI VÉGEKEN közelíteni a falut, ami a település gazdasági és kulturális fejlődése szempontjából az egykori állapotokhoz képest elképzelhetetlenül nagy változás. Ha tisztában vagyunk a megközelíthetőség, a közlekedés, az áruszállítás fontosságával, önmagában véve már ez a látványos és minőségi változás is ellentmond a falu gyors és erőteljes pusztulásáról szőtt legendáknak. A közutaknak köszönhetően a falu közelebb került Kikindához és a környező településekhez, így lehetőség nyílt arra, hogy ingázó életmóddal azok is a faluban maradjanak, akik egyébként munkalehetőség híján nem tudnának megélni. A feltételek jobbak a piacozásra is, hiszen a megtermelt árut könnyen eljuttathatják távolabbi városokba. Az úthálózat kiépülése magával hozta a gyorsabb élettempót, a nagyobb tájékozottságot, a gazdálkodás rugalmasságát. Kisiskolás koromban még nem volt villany a faluban. Esténként petróleumlámpával világítottunk. Alkonyatkor a távolabb lakó diákokat a tanító néni hazaengedte az iskolából. Ma is meghat ez a féltő gondoskodás, amelyre nem minden esetben szolgáltunk rá, hiszen ahelyett, hogy szedtük volna a lábunkat hazafelé, verebeket fogdostunk az eresz alatt. A szilárd útburkolat és telefonhálózat mellett bevezették a gázt a faluba, kiépült a vízvezeték- és csatornahálózat. A tévé mellett mind több házba kerül számítógép, a fiatalok e-maileznek, szörfölnek a világhálón, a falunak van saját honlapja. Azáltal, hogy a falu az úthálózat és a modern telekommunikációs rendszer révén bekerült a világ vérkeringésébe, sok minden megváltozott. Van ennek bizonyára rossz és jó oldala is, de nem kérdéses, hogy a jövő szempontjából vitális fontosságú változások történtek. A falu jövője attól függ, hogy vajon mernek-e vállalkozni a fiatalabbak arra, hogy ne hagyják el a „süllyedő 88
A DÉLI VÉGEKEN hajót”, a falujukat, hanem helyben olyan vállalkozásba fogjanak, ami megélhetésüket – így a település jövőjét is – biztosítja. *
A falukutatók azt állítják, hogy a falvak lakóinak az életstílusát a kis születési arány, a beolvadás, az elvándorlás, az önpusztítás jellemzi, és magukra hagyottan küszködnek a fennmaradásukért. „A falvak többsége egy-egy aggok házára hasonlít, ahová többször jár a halál, mint az élet” – írja Gubás Jenő a Veszendő végeken című könyvében. Gubás megpróbálja górcső alá venni a magyar kistelepülések kórtanát, és feltárni azokat az okokat, amelyek a délvidéki falvakat sorvasztják. Ezek között említi a falu lakosságának apolitikusságát. A múlt század közepe óta tartja magát az a fáma, hogy a falu népe már csak olyan, hogy távol tartja magát a közélettől és a politikától. (Mennyivel kényelmesebb erről beszélni, mint azt firtatni, hogy a centralizált államokban milyen esélyük van a vidéken élő embereknek arra, hogy bekerüljenek az országgyűlésbe.) Nos, Kisoroszra nem jellemző az apolitikusság. Kezdettől fogva részt vesznek a magyarság politikai szerveződésében. A falu ugyanolyan megosztott, ugyanolyan politikai csatározások színhelye, mint az ország, a magyarság és az egész átalakuló térség. Az emberek nyitottak, figyelemmel kísérik a nagyvilág eseményeit, pontosan tudják, hogy mi történik Belgrádban és Budapesten. Élénk művelődési élet zajlik a faluban, az amatőr színjátszó csoport évente több darabot visz színre, számos díjat nyertek, bejárták az egész Kárpát-medencét. Ez sem vág össze a falvak népe passzivitásáról szőtt mesékkel, a pusztulás rémképéről nem is beszélve.
89
A DÉLI VÉGEKEN Gubás Jenő a falvakat sorvasztó okok között az apolitikusság mellett a passzivitást is említi. Szemére veti a falvak népének, hogy inaktívak, senki sem akar kezdeményezni, mindig mástól várják a megoldást, a csodát, és mivel a segítség kívülről csak nagy ritkán érkezik, ezért van az általános tespedtség és mozdulatlanság. Ezt én nem így látom. Ellenkezőleg, régtől fogva hihetetlen túlélési ösztön jellemzi a falun élőket. Szegény özvegy nagymamám jut eszembe, aki annak idején gyalogláb százszor megjárta Zsombolyát és Nagykikindát, hogy egy kis sót, petróleumot, gyufát, szöget vigyen, hozzon. Mosott, dagasztott, a hátán cipelve nevelte fel hét gyerekét. De az én szüleim erejét és lehetőségét is messze meghaladta vállalkozási kedvük, amikor az ötvenes években szárnyaló fantáziámnak engedve iskoláztatni kezdtek, előbb engem, aztán a húgomat, majd az öcsémet, holott betevő falatra sem tellett. De sokan és sokféleképp keresték mások is a kitörési lehetőséget. Ezek várták volna másoktól a megoldást, a csodát? Ma sincs ez másként. Annak ellenére, hogy a szerb hatalom a kisajátításokkal, beszolgáltatásokkal már indulásnál nincstelenné tette a falu népét (elsősorban a magyarokat), hogy különféle adókkal, a termények árának leszorításával kisajtol belőlük minden dinárt azóta is, hogy ők viselték a közlemúltban elvesztett értelmetlen háborúk legnagyobb terhét, a gyerekek nem éheznek, nem lődörögnek hajléktalan, elrongyolódott emberek az utcákon, és nem kell tartanunk a tolvajoktól és a zsebmetszőktől sem. Azt gondolnánk, hogy a nehéz terhek miatt a falvakban csupa iszákos, narkós és megkeseredett ember él. Erről azonban szó sincs. A modernizációval persze oda is minden begyűrűzik, többsé-
90
A DÉLI VÉGEKEN gükben azonban nyitott, barátkozó, vidámságot kedvelő, vendégszerető emberek. A többi magatartási jegy, amellyel Gubás Jenő a falu sorvadását magyarázni próbálja, általános emberi tulajdonságok, amelyek a település jellegétől függetlenül a térség egészére, sőt a nyugati kultúrára is jellemzőek. Nevezetesen, hogy a falusi ember „csak magával törődik, mások bajával nem foglalkozik. Széthúzó, a rászoruló honfitársaknak nem hajlandó segítséget nyújtani. Nem hisz a jövőben. A szókincse hiányos, beszéde foszlik és szürkül. Sokan a vallás felé fordulnak, ott keresnek vigaszt, míg mások a szocializmus eszméjének romjain keresik elvesztett ideáljaikat, légüres térben botorkálnak, a vagyonszerzésen kívül nem érdekli őket semmi más.” Az általános értékzavar, az anyagiasság, a műveltséghiány, a nyelvromlás, a felszínes, olcsó, értéktelen szórakozás a kor szellemével jár, nem lenne ildomos a falvak lakóinak a nyakába varrni. Talán előbb tájékozódjunk: nézzük meg, hol székelnek a kiadóházak, az oktatási és művelődési intézmények, a szórakoztatóipar fellegvárai? De a legsúlyosabb vád, ami a falvak lakóit éri, az egyke, a „családellenesség”. Amióta a falukutatók a múlt században a „fehér pestist” felfedezték, egyetlen valamirevaló falukutató sem hagyja ki, hogy ezt a súlyos vádat a falvak lakóinak a szemére ne vesse. A jogalapot hozzá abból a régi népéleti felfogásból merítik, amely a falut a „romlatlan erkölcs”, a „jó levegő”, és a „demográfiai utánpótlást” biztosító rezervátumnak tekintette. Nos, a rezervátumoknak csakugyan végük, a falvak keresik a túlélés lehetőségét. Ami pedig az egykézést illeti, annak számos oka van. Fekete Gyula például, a Véreim, magyar kannibálok! című könyvében, százhatvan okát sorolja fel a teljesség igénye 91
A DÉLI VÉGEKEN nélkül. Azt gondolom, hogy a nemzet revitalizációját nem a falusi gyerekek számolgatásával, hanem törvényhozással, a közösségi értékrend helyreállításával, a javak méltányos elosztásával kell kezdeni. * A falvak sorsát nem téveszthetjük össze sem a magyarság helyzetének rendezetlenségével, sem a délvidéki magyarság általános és alapvető kisebbségi létkérdéseivel. A falvak jövőjét illetően sem lehet zsinórmértékkel mérni. Egyes települések gyors fejlődésnek indultak, szemben más falvak stagnálásával, kilátástalanságával és pusztulásával. Nem egyforma gazdasági nyomásnak és pénzelvonásnak vannak kitéve. Különböző a menekültek betelepítésének a mértéke. Más a népesség iskolázottsági szintje, korösszetétele, de a szemléletbeli különbségek is jelentősek. Kisorosz jó példa rá, hogy a falu meghatározó személyiségei miképp lehetnek serkentő hatással a művelődési életre és a túlélést jelentő gazdasági vállalkozásokra. A szakírók, kutatók álláspontjai a falu jövőjét (gondjainak megoldását) illetően lényegesen különböznek egymástól. Az egyik álláspont – nevezzük gazdaságinak – a termelés korszerűsítési követelményeiből, az okszerű földművelés megvalósítási feltételeiből indult ki. A másik felfogás képviselői a társadalmi összefüggéseket helyezik előtérbe, sőt mindenek fölé, és a polgárosulás lehetőségében keresik a falu megtartását. Ismét mások mint társadalmi kórtünetre tekintenek a falvak elhalására, amit a lakosság mentalitásával próbálnak magyarázni. Egyes falukutatók a magyar tanyák, falvak és kistelepülések pusztulása kapcsán egyenesen a nemzet lelki rokkantságáról beszélnek.
92
A DÉLI VÉGEKEN * Nyilvánvaló, hogy a falvak sorsa elválaszthatatlan a térség társadalmi-politikai átalakulásától és azoktól a gazdasági folyamataitól, amelyek ezzel járnak. A társadalmi-gazdasági folyamatok elemzését más szakértőkre hagyom, a mentalitás kérdéskörét illetően azonban szeretném egy-két gondolatomat megosztani az olvasóval. Előbb azonban dióhéjban hadd foglaljam össze a délvidéki magyar falvak sorsát meghatározó legfontosabb demográfiai változásokat. Vajdaság csaknem minden vonatkozásban Szerbia legfejlettebb része. Itt kapcsolódik az ország Közép-Európához könnyen járható szárazföldi és vízi útjaival. Vajdaságban van Szerbia megművelhető földjeinek 35%-a, a szántóföldek 46%-a, a búzatermés 59%-a. Vajdaságban terem a kukorica 44%-a, a cukorrépa 87%-a, a gyümölcs 22%-a. Itt termelik meg a hústermelés 40%-át, innen kerül ki a földgáz és a kőolaj 100%-a. Vajdaság adja a behozatal 35%-át, a kivitel 32%-át. Vajdaság biztosítja az ország élelmiszeriparának 58%-át, holott népességének aránya Szerbia össznépességében csak 25%. A vajdasági magyarok 1910-ben még az össznépesség 28,1%-át képezték. Vajdaság csaknem minden községében éltek magyarok, a községek háromnegyedében létszámuk meghaladta a 10%-ot. A legtöbb magyar Bácskában élt, kevesebb Bánságban, még kevesebb Szerémségben. A magyarok 9 községben abszolút és két községben relatív többségben voltak. Ezek Vajdaság községeinek negyedét adták. Ma Vajdaság 53 településén (a települések 15,4%-án) élnek abszolút többségben. A helyzet még 1953-ban is hasonló volt, ám 1991-ben – a szerbek tudatos és tervszerű betelepítésével, majd 1991-től a menekültáradattal –
93
A DÉLI VÉGEKEN jelentős mértékben romlottak az etnikai arányok a magyarok kárára. Az adatokból kitűnik, hogy a vajdasági magyarok természetes népszaporulata 1961-ig biztosította a népesség fennmaradását és egy nagyon kis mértékű növekedést is. Ezt követően az önálló magyar tannyelvű iskolák megszűntetése, a művelődési és más intézmények felszámolása, a szerb intézményekkel való összevonásuk és bezárásuk, a nagyméretű asszimiláció, az emigrálás, disszidálás, majd a nyomasztó munkanélküliség és távlattalanságérzés, a növekvő méretű vendégmunka-vállalás, kivándorlás következtében a népesség életereje erőteljesen megcsappant, és megindult egy depopulációs folyamat. Népességi szempontból a vajdasági magyarság az összeroppanás harapófogójába került. Helységenként jelentős eltérés tapasztalható, de nem a falvak és városok között, hanem a helyi sajátosságoktól függően. Falvakban, városokban is egyaránt sok az agglegény, a hajadon, csaknem mindenütt növekszik az idősek száma, és egyre kevesebb a fiatal. * És most lássuk a mentális vonatkozásokat. Valamely nép élet- és munkakörülményeinek, kulturális és civilizációs állapotának a kérdése meglehetősen összetett, és igen óvatosan kell eljárnunk, ha azt pszichológiai fogalmakkal próbáljuk leírni. Sem a magyarság egészének, sem egyes nemzetrészeknek az életmódját és lelkiállapotát befolyásoló társadalmi viszonyok nincsenek felkutatva. Hiányzik az összevetés lehetősége is más népek gazdasági-politikai körülményeivel és társadalomlélektanával. (Ezzel kapcsolatosan szeretném felhívni az érdek94
A DÉLI VÉGEKEN lődők figyelmét a Nemzeti önkép című könyvemre, amely ebben a vonatkozásban, a térségben végzett úttörő jellegűnek számító kutatások eredményeiről ad számot. (Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu 2004.). Bonyolítja a kérdést, hogy a Kárpát-medencében élő különböző népek évszázadok óta kölcsönviszonyban állnak egymással, és meglehetős heterogén közösséget alkotnak. Ezek az etnikumok részben hasonlóan, részben másképpen reagálnak az adott viszonyokra. Az etnikai különbségek ellenére nem szerencsés a nemzeti karaktervonások szerepét túlhangsúlyozni, mert számos jel arra utal, hogy egy-egy tájegység gazdasági és kulturális fejlettségében mutatkozó eltérések, az ún. regionális sajátosságok, sokkal meghatározóbb szerepet játszanak az ott élők sorsának alakulásában, mint az, hogy milyen nemzetiségűek. Ugyanakkor tény, hogy például a szórványban élő magyarok, nyilván a többszörös hátrányos helyzetük miatt, sérülékenyebbek és hajlamosabbak a kedvezőtlen lélektani reakciókra, mint a többségi népek tagjai. A délvidéki magyarság – és itt korántsem csak a falusi lakosságról beszélek – a nemzettesttől elszigetelődve, hátrányos nyelvi, etnikai, vallási helyzetben él, leépült intézményrendszerrel, miközben folyamatos politikai nyomásnak, anyagi elvonásoknak, asszimilációs veszélynek, szétszóródásnak és felszámolódásnak van kitéve. *
Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Meg kell vizsgálni, hogy melyek az etnikai leépülés folyamatának az alkotóelemei. Melyek azok a csatornák, amelyeken elszivárognak, nemcsak a fal-
95
A DÉLI VÉGEKEN vak lakóinak, hanem az egész délvidéki (és határon túli) magyarságnak az erőtartalékai? Az ezzel kapcsolatos nemzetstratégia áttekintésénél kénytelen vagyok a részleteket átlépni, jobbára csak kiemelések következnek abból a vitából, amely a Magyar kisebbség című folyóiratban zajlott 2000-ben. • • • • • •
Az etnikai tér beszűkülése. Egy-egy településen belül és a magyarok által lakott térségben bekövetkező erőteljes demográfiai térvesztés. A gazdasági térvesztés. A magyarság saját életterén belül is kiszorul a privatizációból és a gazdaság meghatározó tényezői közül. Politikai térvesztés. A kisebbségi pártok ellenére a magyarság kiszorul a nagypolitikából, a helyi önkormányzatokból, az intézményekből és érdekképviseletekből. Nyelvi térvesztés. Az anyanyelv használati köre beszűkül, az értéke csökken, az idegen nyelvi befolyás erősödik. Kulturális térvesztés. Magyar intézmények nincsenek, vagy forráshiány miatt leépülnek. A kultúra jobbára műkedvelésre szorítkozik. Szakmai, intellektuális térvesztés. Az anyanyelvi iskolahálózat hiánya miatt a népesség deklasszálódik, és teljes egészében hiányzik az autentikus értelmiségképzés.
Nem lehet a magyar falvak sorsáról beszélni anélkül, hogy az erőtartalékok elfolyásáról, illetve annak csökkentéséről és megakadályozásáról ne beszélnénk. Napnál világosabb, hogy ez csak egy autonómia keretében valósítható meg, nem véletlen, hogy az autonómia gondolata milyen nagy ellenállásba ütközik.
96
A DÉLI VÉGEKEN Végzetes mulasztás, hogy a határon túli magyarságnak ezt az egyöntetű szándékát egyetlen magyar kormány sem karolta fel, mi több, az elmúlt tizenöt év alatt semmiféle nemzetstratégia nem fogalmazódott meg a halmozottan hátrányos helyzetű határon túli – tömbben, szórványban és diaszpórában élő – magyarság helyzetének javítása érdekében. A helyzet orvoslására átgondolt, költségvetésből támogatott, a párt- és kormánypolitikától teljesen mentes, intézményes formát kellett volna létrehozni. A magyar politikai élet szereplői (határon innen és túl) alkalmatlannak bizonyultak erre, amit talán mégsem lehet a majdányi, rábéi vagy szajáni parasztok nyakába varrni. Ki kell mondanunk azt is, hogy a lelkiismeret könnyítését szolgáló, porhintésként szolgáló segélyezés ebből a szempontból több kárt okozott, mint hasznot, mert átgondolatlanságával szétverte a határon túli magyarság spontán önszerveződését. A mai kisebbségpolitika klientúra rendszerre épül, amelynek semmi köze sincs a nemzeti önazonosság megőrzéséhez, még kevésbé a jelzett negatív folyamatok megállításához. A továbblépés lehetőségét abban látom, hogy előbb-utóbb létrejön egy magyar nemzetstratégia, amelynek keretében, a nemzet sorskérdéseinek általános kezelésén túl, olyan regionális, az adott nemzetrészek helyzetéhez alkalmazott kezelési és támogatási rendszer is kialakul, amellyel elvben egy autonómia keretében vagy más formában biztosítjuk a gazdasági felemelkedés, az anyanyelv és az önazonosság megőrzésének lehetőségét. És még valami. Addig is, amíg ez az elképzelés valóra válik, jó lenne, ha megszívlelnék Vetési László javaslatát. Sok minden azon áll vagy bukik, mondja, hogy a végeken élő, küszködő, legtöbbször a lehetetlennel harcoló értelmiség magárahagyottságában, a hiábavalóság lehangoló érzésétől fojtogatva kap-e némi 97
A DÉLI VÉGEKEN bátorítást és utánpótlást. Így van. „A kisebbségi érdekszervezeteknek, egyházaknak, a magyar kormánynak, a kisebbségek támogatásával foglalkozó (takaródzó?) intézményeknek és alapítványoknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy biztosítsák az értelmiség-utánpótlást, de annak érdekében is, hogy a végeken élő tanítók, lelkészek, írástudók nyomasztó magányát feloldja, panaszaikat meghallgassa, és lehetősége szerint orvosolja.” Talán, ha száz-egynéhány emberről van szó. Erdélyben. Nálunk kevesebb. „Száz-egynéhány megszállott, akik évtizedeken át szinte egyedül szorgoskodnak, közösséget építenek, művelődést szerveznek, iskolákat mentenek, és magukra maradva reménytelenül mondják a magukét.” A falvak sorsa is sokban attól függ, hogy hány ilyen szent megszállott van a faluban, akiket nem riaszt el a süppedő világ akkor sem, ha ezért se figyelmet, se szeretetet, se megbecsülést nem kapnak. De ha már ezeken az embereken segíteni nem tudunk, vagy nem akarunk, abba kellene hagynunk, hogy a falvakról úgy beszéljünk, mint valamilyen mitikus kategóriáról, s hogy lakóira úgy tekintsünk, mint valamilyen egzotikus állatokra. Az elmúlt másfél évtized alatt egyetlen magyar kormány, egyetlen kisebbségi párt sem vállalta a meghatározó személyek támogatását, a tervezést és a cselekvést. Épp fordítva történt: a kormányok, a pártvezetők várták el a maradéktalan támogatást. Legalábbis addig, amíg reklámot, hitelt, nevet kellett szerezni a pénzek és a hatalom megkaparintásához. „A fejétől bűzlik a hal.” Ezért ha segítő szándék vezérel bennünket, akár a magyar falvak, akár a kisebbségek kálváriája kapcsán, a hal fejénél kezdjük a vizsgálódást. A sorsra, a lelki defi-
98
A DÉLI VÉGEKEN citre, a nemzethalálra való hagyatkozás már sem a figyelemfelkeltést, sem a helyzetváltozást nem szolgálja. Azt akarom ezzel mondani, hogy a pártvezetőknek, kormányoknak a legitimitást nem az adja meg, hogy egy adott pillanatban többséget szereznek a választáson, hanem ha segítő testvérként viselik gondját a nemzet legkisebb töredékének is, és vállalt pozíciójukban az általuk képviselt népesség életszervezésében hasznosítható cselekvési programmal rendelkeznek. Sajnos, erre vonatkozóan, amint mondtam, az elmúlt másfél évtizedben nem volt példa. Ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem mindannyiunk közös feladata az értékmentés és az önáltatás nélküli jövőtervezés.
99
A DÉLI VÉGEKEN
Őrzők a strázsán Levél Végel Lászlóhoz az Időírás, időközben című könyve apropóján Sokáig azt hittem, hogy két külön világban élünk, te a „baloldalon”, én meg vele szemben a másikon, azaz a jobboldalon állnék, ámde ez így nem stimmel valahogyan. Neked könnyebb dolgod van az önbesorolással, hiszen következetesen baloldalinak vallod magad. Tiszta sor. Én viszont a szó megszokott értelmében se baloldali, se jobboldali nem vagyok, még kevésbé tekintem magamat „balközépen” vagy „jobbközépen” állónak. Idegenek tőlem ezek a politikai kategóriák. Persze tudom, hogy az emberek imádják beskatulyázni egymást, ez tehermentesíti őket a gondolkodástól. Rám is akasztanak ilyen-olyan gúnyát, ám egyiket sem érzem komfortosnak. Az egyik rövid, a másik hosszú, ez szorít, amaz lötyög rajtam. De mit mondjak, meglátásom szerint ezek az import göncök másokon is úgy állnak, mint tehénen a gatya. Azt, amit baloldalnak neveznek, nem tudom elválasztani a hozzá tapadó vértől, szennytől, jellemtelenségtől, gaztettektől. Így vagyok azonban a jobboldallal is. Arc nélküli emberek, csőcselékké gyúrt tömeg mindkét oldalon. Valamikori szegény falusi gyereknek nem lopóztak a gazdag emberek a szívembe, akkorára már a kommunisták a földesurakat elűzték vagy agyonverték. És ma sincsenek multi, bankár vagy nagytőkés rokonaim vagy ismerőseim. Bár szűkösen éltünk, azt a mesét, hogy a komisszárok fognak majd rajtunk segíteni, a családunkban senki sem hitte el. De azzal sem áltattuk 100
A DÉLI VÉGEKEN magunkat, hogy a két kezük munkájából élő emberek a bankárvilágtól többet remélhetnek. Azon kevés kisebbségi értelmiségi közé tartozom, aki a kommunista párt védőszárnyai nélkül próbáltam boldogulni. Anyagilag és karrier szempontjából nem volt ez bölcs döntés, a szívem szerint azonban igen. Hogyan szolgálhattam volna egy rendszert, amelyben idegen páriának számítottam? Míg én vödröket, létrákat és meszeshordókat húztam le-föl a faluban egy rozoga taligán testvéreimmel, a telepesek – fiatalja öregje – Nagytószeg széles és árnyas utcáin heverésztek a fűben. A férfiak kártyáztak, az asszonyok kötögettek, és sajnálkoztak rajtunk, szerencsétleneken. Abban a hitben nőttem fel, hogy csak annak kell dolgoznia, aki magyarnak született. A helyzet ebben az értelemben nem sokat változott. Legfeljebb annyi, hogy most már a magyarok sem akarnak nagyon dolgozni. Jobb időkre várva meghúztam magam egy csendes kisvárosban, ahol nyugodtan és elmélyülten foglalkozhattam a magyar exodusszal. Születésemnél fogva van bennem egy adag altruizmus, amit bizonyára anyai ágon örököltem. Ez lehet a magyarázata annak, hogy nem politikusnak vagy bankárnak mentem, hanem pszichológusnak. Pszichológusokhoz az élet ilyen-olyan vesztesei járnak, a sikeres emberek – függetlenül elmebeli állapotuktól – kerülik a rendelőket. A kisebbségben élők sorskérdéseivel (öngyilkosság, alkoholizmus, elmebaj, válás, gyermektelenség, asszimiláció, kivándorlás, elöregedés) foglalkozva, immár közel harminc éve, alkalmam volt megjárni a poklok minden bugyrát. A fölénk tornyosuló problémák súlya alatt kezdtem szűknek érezni a rendelőt, így aztán a fordulat idején belesodródtam a politikába. Döntésemnek 101
A DÉLI VÉGEKEN nem volt köze sem a bal-, sem a jobboldalisághoz, azt követően sem, hogy a kisebbségi kérdések után a magyarság egészének a sorsa került szakmai és politikai érdeklődésem homlokterébe. Politikai ténykedésem a magyarság szervezése (kisebbségi pártok, kulturális és szakmai érdekszervezet létrehozása) mellett a magyar autonómia koncepciójának a kidolgozására és népszerűsítésére irányult. Sajnos, a megvalósításig nem jutottunk el, túl nagy közegellenállásba ütköztünk. A társadalom lassú átalakulásával kapcsolatosan könyvedben utalsz a közegellenállásra, de csak a szerbek vonatkozásában. Sajnos, a szemléletváltás a magyarok részéről is hiányzik. A többség nem a változást sürgeti, hanem a régi időket sírja vissza. Ez a magyarázata annak, hogy tíz év sem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar kisebbség a jövő felé forduljon, és felismerje az autonómiában rejlő lehetőséget. Jóllehet, mint mondottam, a címkézéstől idegenkedem, a „bal-” és „jobboldal” viszonyának a kérdése a vajdasági magyarság politikai önszerveződésében az első perctől fogva kardinális fontosságú kérdésként merült fel. Miután a JKSZ megszűnt, az egykori párttitkárok és állami funkcionáriusok tömegesen lepték el a formálódó magyar érdekszervezeteket. Túlsúlyuk és riasztóan nagy hatalmi ambícióik ellensúlyozására igyekeztem volna kellő számú „jobboldali” (értsd, pártmúlt nélküli) embert verbuválni. Akkor még nem tudtam, hogy milyen reménytelen feladatra vállalkozom. Hamarosan kiderült, hogy a vajdasági magyar kisebbségnek tulajdonképpen nincs „jobboldala”, nincs nemzeti érzelmű értelmisége, ami volt, azt az állam lefejezte vagy elűzte. A párt 1945 után saját céljai elérése érdekében kinevelt ugyan egy új, az állami és pártbürokráciához kötődő kisebbségi elitet, ez a réteg azonban nemcsak alkalmatlan a nemzeti érdekek meg-
102
A DÉLI VÉGEKEN jelenítésére, hanem ellenérdekelt is abban. Az ellenérdekeltség később tompult, az alkalmatlanság azonban tartósnak bizonyult. Kellő számú „jobboldali” híján a régi motorosok egykettőre maguk alá gyűrtek mindent, és gyakorlatilag szétverték a kisebbségi társadalom önszerveződését. A VMSZ létrehozásával kísértetiesen megismétlődött minden, azzal, hogy az arányokat illetően talán még rosszabb a helyzet. Pártjaink, függetlenül attól, hogy mit tartanak magukról, kivétel nélkül baloldali ihletésűek. Nem az a baj velük, hogy baloldaliak, hanem, hogy a nemzeti érdekekre való hivatkozás vékony máz rajtuk csupán, valójában a megélhetési politika áldozatai. Ismerve politikai életünk szereplőit, nem biztos, hogy a jobboldallal több szerencsénk lenne. Az elmúlt években a legtöbb csalódást azok okozták, akik úgymond a jobboldalon állnak, míg számos baloldali értelmiségi kivívta elismerésemet. Jobboldali ismerőseim – kevés kivételtől eltekintve – sajnos törtető, irigy, gáncsoskodó, népszerűséget hajhászó kisszerű emberek, akik nemzeti elkötelezettségük túlhangsúlyozásával szakmai és emberi hiányosságaikat igyekeznek kompenzálni. De ez a leírás tökéletesen ráillik baloldali ismerőseimre is. Embere válogatja, hogy ki, milyen, az öntudatos politikai önbesorolás többnyire a dolgok elmaszatolását hivatott szolgálni. Korábbi cikkeidből azt hámoztam ki, hogy rossz szemmel nézed a nemzeti érdekek megjelenítésére irányuló törekvést, és mintha maradiságnak tartanád a nemzeti identitáshoz való ragaszkodást. Te voltál köztünk a világpolgár, aki emlékezetem szerint kívül is maradtál a vajdasági magyarság politikai szervezkedésén. A magyar nemzeti közösséggel szembeni hűvös, távolságtartó viszonyulást látszott alátámasztani Soros Györgygyel való szoros kapcsolatod is, hiszen a nyitott társadalom esz103
A DÉLI VÉGEKEN méje és a magyar érdekek megjelenítése körülményeink között – sajnos – távol esik egymástól. Egyszóval azt gondoltam rólad, hogy afféle kozmopolitaként nem kívánsz a vajdasági magyarsággal semminemű sorsközösséget vállalni. Így kerek a világ, sokfélék vagyunk, könyveltem el magamban. Nem biztos, hogy jól láttam a dolgokat. Újabb keletű írásaid alapján kezdtem elbizonytalanodni magamban. Félreismertelek volna? Megváltoztál időközben? Legújabb könyvedet olvasva (Időírás, időközben13) mindenképpen módosítanom kell magamban a rólad alkotott képet, hiszen naplófeljegyzéseidből egyértelműen az derül ki számomra, hogy mélységesen szíveden viseled a vajdasági magyarság sorsát. Őszinteségedhez nem férhet kétség, hiszen sokkal nyíltabban tárod föl titkaidat, mint ahogyan ez nálunk szokásos. A benned lakozó kozmopolita nyugtalanul keresi a helyét a nap alatt, minden sorod közösségért kiált, „megtérésed” azonban nem egészen teljes, hiszen még mindig „kívülállónak” érzed magad. „A világtól elszigetelten világosan látom a környezetemet” – írod. – De minél világosabban látok, annál tehetetlenebb vagyok” (A beletörődésről). Miért ez a kívülállás? Mért kell elszigetelten élni a világtól? Ezeket a kínzó kérdéseket önmagadnak is felteszed. – „Mi a gyökere ennek a bennem fel-felbukkanó, bénító idegenségnek, kérdezem magamtól szinte naponta” (Idegenség és a hiteles gyökerek). A választ, azt hiszem, jó helyen keresed: „cselekvően jelen lenni valahol”. Az már részletkérdés, hogy eközben romantikus buzgalom hevít-e bennünket, vagy a cselekvés iránti mély bizalmatlansággal veszünk részt mások 13 Végel László: Időírás, időközben – Naplójegyzetek 2000-2002. Memoár, életrajz, interjú, 2003. Kiadó: NORAN
104
A DÉLI VÉGEKEN életében. Előbb-utóbb minden világpolgár rádöbben arra, hogy nincs hová visszavonulnia, mint sajátjai közé, ellenkező esetben otthontalanságra kárhoztatja magát. Nem hiszem, hogy „a világtól elszigetelve jobban látni a dolgokat”. Inkább azt mondanám, hogy más arcát mutatja az élet a lelátón ülőknek, és mást azoknak, akik az arénában vannak. Mi akadálya van annak, hogy a szemlélődő értelmiségiből te is cselekvő gladiátorrá válj az arénában? Ezt a kérdést mindnyájunknak meg kell válaszolni magunkban. Akár naponta. Vallomásaidat azért tartom nagyon fontosnak, mert vállalva a nyilvánosság előtti vívódást talán másokat is arra bátorítasz, hogy vessenek számot önmagukkal, mielőtt még az övéiknek hátat fordítanának. Sokféleképpen lehet hátat fordítani a többieknek. Nem szükséges ahhoz szétszéledni a nagyvilágban, és más népek tengerébe beolvadni, elég, ha csak önmagának él valaki, nem vállal utódokat stb. Mi értelme az ittlétünknek? – tesszük fel a kérdést magunknak számtalanszor. Rosszul feltett kérdés, amelyre nem lehet jó választ adni. A kérdés helyes feltevése így hangzik: Mi értelme az életünknek? Nem az ittlétünknek vagy az ottlétünknek, hanem magának az életnek. Értelmesnek lehet-e tekinteni azt az életet, amely mint elpattanó láncszem, megszakítja a közösségi lét folytonosságát? Az egyéni lét szempontjából igen. Sokféle értelmet adhatunk életünknek, ontológiai értelemben azonban – vélekedhetünk magunkról, ahogyan akarunk –, mindig valamely konkrét közösségben mérettetünk meg. Cselekvően jelen lenni. Ez a legnehezebb. Nemcsak azért nehéz, mert a kommunista érában leszoktattak bennünket mindenféle rendű és rangú közösségi szerepvállalásról, hanem mert jó érzésű emberek nem szívesen vesznek részt abban a durva és 105
A DÉLI VÉGEKEN alantas tusakodásban, ami a hatalom megszerzése körül folyik. Legkönnyebb szidni a politikusokat és bezárkózni a saját kis világunkba. Csakhogy a mi kis világunkat hamar elviszi az ár, ha közösen nem építünk gátakat. Nem magyarázom tovább, te is tudod, hogy mire gondolok. Kijelenthetjük, hogy européerek vagyunk, de ez önmagában véve nem jelent semmit, hiszen érthetünk alatta bármit: hazátlanságot, csavargást, a felelősség és kötöttségek előli menekvést. Igazi tartalmat akkor és attól nyer ez a szó, ha otthont tudunk teremteni magunknak Európában. A korszerű Európa nem a hazátlanság ismérve, hanem a szabad népek, régiók, nemzeti kultúrák, különböző rendű és rangú kisebbségi autonómiák világa. Ehhez persze emberek kellenek a gátra. Ezzel kapcsolatosan osztom meglátásodat: „Hány európai politikust elsodort az elmúlt tíz évben az ár! Egyetlenegy kisebbségit sem. Ebből az következik, hogy bámulatra méltóan sikeresek vagy pedig a kockázatnak nincs tétje” (Tét nélkül). Lehetséges egy harmadik magyarázat is: a klientúrarendszer. Sem Belgrád, sem Budapest számára nem létezik kisebbségi társadalom, csak néhány megbízható kisebbségi politikus. Nem ismerik az autonómia fogalmát (a szubszidiaritás elvét) sem itt, sem ott. Helytartók kellenek ezeknek is, azoknak is. Ez a legfőbb baj. Az már csak hab a tortán, hogy a kedvezményezettek köre tíz éve nem változik. „Miért sikkad el mindig a kisebbségi társadalom?” – kérdezed (A helyzet változatlan). Talán azért, mert a kisebbségi társadalom erősödésében a mindenkori hatalom ellenérdekelt. A hatalom ugyanis alá- és fölérendeltségi viszonyokat ismer, nem kívánja döntési jogkörét másokkal megosztani. Demagógia, hogy a magyar kormány a határon túli magyaroknak nyújtott támogatással a kisebbségi társadalmat kívánja erősíteni. Más a 106
A DÉLI VÉGEKEN helyzet. A támogatással egyfajta politikai felügyeletet kíván a határon kívüli kisebbségek fölött gyakorolni, ami a klientúrarendszeren keresztül valósítható meg legkönnyebben. Nincs mit háborogni ezen. Addig, amíg a magyar kisebbségek nem képesek saját érdekszervezeteiket működtetni, természetes, hogy pártjaik idegen érdekeket képviselnek. A kisebbségi pártok mellett könyvedben bírálod a Magyarok Világszövetségét is. Rászolgál a bírálatra. Csakhogy, ha jól értem mondanivalódat, te azt kifogásolod, hogy a szövetség egyazon világnézetű emberek gyülekezete. Akkor lenne méltó a nevére, mondod, ha Esterházy Péter jelöltethetné magát elnöknek. Nos, ennek semmi akadálya. A legutóbbi tisztújító közgyűlésen például több mint tízen jelöltették magukat elnöknek csak az anyaországból. Többségük soha nem volt tagja a szervezetnek. Jelöltethette volna magát Esterházy Péter is. Őt sem fenyegette volna az a veszély, hogy megválasztják a szövetség első emberének, akár csak a többi hírességet. A civil szervezetek ma már ugyanarra a kaptafára működnek, mint a pártok. A hírnévnek, képzettségnek, tehetségnek, rátermettségnek, elkötelezettségnek, semminek, ami az értelmiségi szemében becses, nincs jelentősége a választásokon. Tanulunk a nyugati demokráciától. Egyedül a szavazógépezet számít. Minél jobban ért valaki az emberek manipulálásához, minél több pénzt és időt fordít a megnyerésükre (megtévesztésükre), annál nagyobb megválasztásának az esélye. Így fordul minden a visszájára. A pártok, érdekszervezetek elvesztették társadalmi szerepüket és jelentőségüket, eszközzé silányultak a hatalomra törő emberek kezében. Ez történt a kommunizmus eszméjével is. Nincs új a nap alatt. Helyénvalóan idézed Tocquellville-t: „A zsarnokság durván bántalmazza a 107
A DÉLI VÉGEKEN testet, hogy a lélekig jusson el […] A demokratikus köztársaságokban egészen más módon viselkedik a zsarnokság: hagyja a testet, egyenesen a lélek felé tör.” Erről van szó. De nem mindenben értek egyet veled, amiről rosszallóan szólsz. Elítélően nyilatkozol például azokról, akik kisebbségtámogatás címén jutottak pesti ösztöndíjakhoz. Miért sajnálod ezt tőlük? A jövő a tudás alapú társadalomé, jól képzett emberekre van szükségünk. Hogy fütyülnek majd hazajönni? Először is: a nemzet szellemi felemelkedése fontosabb kényszerközösségünk határainál, amelyeket legalább mi tegyünk átjárhatóvá. Másodszor: azok, akik azzal riogatnak bennünket, hogy tanult fiataljaink nem jönnek haza, semmitől sem rettegnek jobban, mint hazatérésüktől. Ezek a fiatalok jelentik ugyanis az egyedüli konkurenciát a lojalitásra nevelt politikusaink, értelmiségünk számára. Erre a szemforgató hazudozásra azért vagyok különösen érzékeny, mivel személyesen tapasztaltam, milyen kemény falakba ütköznek azok, akik kamatoztatni próbálják másutt szerzett tudásukat. Nemcsak a rezsim nézte itt rossz szemmel a magyar szellemiség megjelenítésének az igényét, hanem azok a helyi és magasabb beosztású magyar politikusok is, akik lojalitásuk miatt nem láttak tovább soha az orruknál. A helyzet nem sokat változott ezen a téren: mai kisebbségi politikusaink is a „demokratikus centralizmus” emlőin nevelkedtek, s megszokták, hogy a párt nevében el lehet, és el kell hallgattatni a más véleményen levőket. Nemcsak a nemzeti érdekek számonkérése számít a szemükben főbenjáró bűnnek, hanem a tudás és felkészültség is, mivel az eszes, tehetséges emberekkel szemben örökös kisebbrendűségi érzésben szenvednek. „A legnagyobb próbatétel: szolgálni a jó ügyet, anélkül, hogy szolga lenne az ember. Ez csak nagyon kevés embernek sikerül” 108
A DÉLI VÉGEKEN – írod (Szolgálat és szolga). Sajnos nálunk százszorosan nehéz ez a próbatétel. Túl nagy hagyománya van a szolgalelkűségnek ahhoz, hogysem szolgálni engedné a jó ügyet. A kisebbségi intézmények romokban hevernek, az elszegényedett, megfélemlített, megszégyenített és megalázott értelmiség egy része úgy próbál boldogulni, hogy behódol a mindenkori hatalomnak, más része szétszéled a nagyvilágban. Ezzel kapcsolatban ezt írod: „Az értelmiségi kivándorlás tömeges méreteket öltött, ugyanakkor azonban a kisebbségi politikai elit kivirágzott. Nem épült le! Dagadt!” Ez is igaz, de most jön a java: „A néhai kommunista funkcionáriusok legalább ügyeltek arra, hogy a kisebbségi intézmények működőképesek legyenek, mert tudták, hogy ez biztosítja legitimitásukat, tekintélyüket. Ma azonban a politikai elit heroikus hangsúllyal tromfol: küzdelmük gigantikus és emberfeletti, de ami lehetetlen, az lehetetlen. Idestova tíz éve már!” Meglátásodat pontosítani szeretném: politikai elitünk nem csak tromfol, hanem rombol is. A rombolás a legfőbb ismertetőjegye. Két évvel ezelőtt létrehoztunk Tóthfaluban egy szellemi műhelyként működő magyar intézetet. Ehhez a Logos cégbejegyzésének a módosítására és jelentős anyagi áldoztavállalására volt szükség. Nem akarom itt a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet szerepét, tevékenységét taglalni, akit érdekel, az ismeri. Ez az egyetlen működő magyar intézet, akkor is, ha egyelőre a Logos keretében működik. Kisebbségi politikai elitünk egy része most nemtelen küzdelmet folytat, hogy megfojtsa ezt az intézetet. Legutóbb az Illyés Közalapítvány Vajdasági Alkuratóriuma hozott ilyen jellegű döntést. Elképesztő dolgok történnek. Ahhoz, hogy a kisebbségi intézményeink működőképesek legyenek, egyáltalán – létrejöjjenek – a politikai elit ma109
A DÉLI VÉGEKEN ximális erőbevetésére és maradéktalan támogatására lenne szükség. Ennek épp a fordítottja történik. Félő, hogy ez a nemzetépítő törekvésekhez való nemtelen viszonyulás előrevetíti a leendő magyar intézmények sanyarú sorsát is. A jugoszláviai magyar sajtó valami oknál fogva nem tájékoztatott arról, hogy néhány eminens személyiség azzal a kéréssel fordult Max van der Stoelhoz, az EBESZ nemzeti és kisebbségi főbiztosához, hogy az EBESZ ne kérje számon a szerbiai kisebbségi törvényeket, s ne gyakoroljon nyomást Jugoszláviára a kisebbségi jogok teljesítésének ügyében. A levél aláírói között a VMSZ képviselőjének a neve is ott van. „Lehet, hogy a levélírók bölcsen döntöttek, talán időt is nyernek, talán jobb napokra várnak, de az már cseppet sem örvendetes, hogy a kisebbségi polgárokat nem tájékoztatták szándékukról és javaslatukról” – írod. De más furcsaságokra is felhívod olvasóid figyelmét. Pár évvel ezelőtt, amikor fiataljaink tízezrei menekültek Magyarországra a kosovoi háború elől, eminens vezetőink arra figyelmeztették a magyar fiatalokat, hogy alkotmányos kötelességük eleget tenni a behívóparancsnak. Nem tudjuk, hány magyar család élete ment így tönkre, hány álmatlan éjszakát szerzett az elhurcolástól vagy a kitoloncolástól rettegett fiatalembereknek ez a kötelességtudatra való intelem, arra pedig jobb nem gondolni, hány kiskatona életébe kerülhetett a háború mellett agitáló kisebbségpolitika. Joggal teszed szóvá ezt a szerencsétlen politikai lépést. Mint ismeretes, a korábbi években a VMDK arra szólította fel a vajdasági magyarokat, hogy tartsák távol magukat a délszláv népek háborúitól, ne tegyenek eleget a behívóparancsnak. Bátor, egyenes beszéd volt. És nemcsak beszéd, de példamutatás is. Az akkori vezetőség – az elnököt kivéve, akinek bizonyára fontosabb 110
A DÉLI VÉGEKEN dolga akadt –, részt vettek a zentai, adai, ómoravicai háború elleni megmozdulásokon. Honnan ez a törés a kisebbségpolitikában? Mi változott meg, hogy csaknem belesodródtunk az albánok elleni népirtásba? Szerencsére a több tízezer kiskatonának és tartalékosnak több esze volt, mint az „állampolgári kötelességre” apelláló politikusainknak, s inkább a menekülés útját választották. Ezeket a súlyos hibákat az októberi fordulat után azonnal tisztázni kellett volna levonva a szükséges konzekvenciákat. Sajnos erre nem került sor. Talán az egész gyászos történet a feledés homályába merült volna, ha te nem próbálsz a lelkiismeretünkre apellálni. Könyvedben számos más érzékeny pontra is rátapintasz. Többek között szóvá teszed, hogy mély hallgatásba merültek azok, akik tíz éven át az oktatási reformról rendeztek különböző rendű és rangú tanácskozásokat. Ezekre a nagy csinnadrattával beharangozott – és igen költséges – programokra ma már nem emlékszik senki. „Úgy látszik, hogy az emberek belefáradtak a sok hitegetésbe” – írod. Nincs tudomásom róla, hogy az üres hitegetésért bárkit is felelősségre vontak volna. Vajon azoktól, akik a magyar adófizetők pénzét elherdálták, nem kellene a beígért programokat számon kérni? „A vajdasági magyar politika a könyvet hanyagolta el leginkább. Pedig a könyv a kultúránk alapja” – írod (Töprengés a karácsonyi könyvvásárról), és ezzel kapcsolatosan hiányolod, hogy a politikusok nem rendeznek nálunk is karácsonyi könyvvásárt. Az Isten óvjon tőle bennünket – kapom fel hirtelen a fejem. Még csak az kellene, hogy a politikusaink szervezzék meg a könyvvásárt. Eszembe jut erről a Magyar Nemzeti Tanács című könyv kálváriája. Az egyesek által nem létező, támogatásra nem érde111
A DÉLI VÉGEKEN mesült Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet, miután Tóthfaluban megrendezte a nemzeti tanáccsal kapcsolatos széles körű tanácskozást, sietett a könyv megjelentetésével, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megválasztásakor kezébe tudjuk adni minden elektornak. Ha már nem sikerült társadalmi konszenzusra jutni a nemzeti tanácsot érintő fontos kérdésekben, azt gondoltuk, legalább ismerjék meg az érdeklődők a nemzeti kisebbségek jogairól szóló törvényt, az elektori gyűlés összehívására vonatkozó szabályzatot, valamint a sajtóban és a tanácskozáson elhangzott pró és kontra érveket. A kiadvány időben el is készült, dicséretet ugyan nem vártunk a gyors munkáért és az anyagi áldozatvállalásért, de arra, ami történt, a legrosszabb álmunkban sem mertünk volna gondolni. A rendezvény szervezői megtiltották a könyv terjesztését. Úgy kellett az elektori gyűlésre becsempésznem néhány könyvet, hogy legalább díszvendégeinknek és néhány eminens politikusunknak adni tudjak belőle. Kisebbségi tusakodásainkban megéltünk már néhány szégyenletes eseményt, a nemzeti tanácsról szóló kézikönyvnek a kitiltása a Magyar Nemzeti Tanácsot megválasztó elektori gyűlésről azonban mélypontja volt pártéletünknek. Legalábbis, ami a szellemi színvonalat illeti. Aki azt hiszi, hogy a szerb vámszervek félnek legjobban a magyar könyvektől, az téved. Kisebbségi politikusaink sokkal jobban félnek tőle, amint a fenti példa is igazolja. A kiragadott példával csak arra szerettem volna utalni, hogy szó sincs a könyvek elhanyagolásáról vagy a könyvekkel szembeni érdektelenségről a vajdasági magyar politika részéről. Ellenkezőleg. Szeretném felhívni figyelmedet a Logos elleni boszszúhadjáratra és kardcsörtetésre. Sajnos, vannak még, akik az 112
A DÉLI VÉGEKEN egykori mindenható politbüró szerepébe képzelve magukat, szeretnék felügyelni szellemi-kulturális-tudományos életünket. „A szerb nyelvű közszolgálati médiában az újságírók bírálhatják Koštunicát, Đinđićet, miközben a bácskai világban egy bizonyos ponton megremeg a toll. A szlovákiai és a romániai magyar sajtóban is pezsgőbb és elevenebb a közélet. Valóban, mi lesz velünk?” – teszed fel a kérdést. A kérdés jogos. A választ nem tudom. Sokat foglalkozol könyvedben az elmenőkkel. „Újra áttelepült Magyarországra néhány ismerősöm. Búcsút veszek tőlük, szánakozva nézünk egymásra. […] Kisebbségi világunk egyre inkább beszűkül. Eltávozott értelmiségi barátaimra gondolva hozzátenném: szellemileg és politikailag.” Bennem ez a kérdés másként merül föl. Abból indulok ki, hogy a délvidéki magyarság nem természetes fejlődés eredményeként jött létre, hanem politikai döntések következményeként, magyarán nem természetes, hanem kényszerközösség, amelynek – ha őszinték akarunk lenni – nem az agóniáját kellene meghosszabbítani, hanem a kényszer jellegét megszüntetni. Sokan, akik az elmúlt évtizedben átmentek Magyarországra, itt már az asszimiláció útján jártak. Nagyobb fokú félelmük is identitászavarukkal magyarázható. Ezek egy része visszaintegrálódott a magyar társadalomba, más része továbbállt. Kisebbségi világunk nem az elmenők miatt szűkül be, hanem azért, mert közösségünk nem sokat tesz saját érdekében. Kisebbségi politikusaink megérik a pénzüket, de nem lehet mindent az ő nyakukba varrni. A közszellemmel van baj, nemcsak a magyarságtudat, hanem a közösségi tudat hiányával. Az individualizmus, a szellemi szűklátókörűség nem létszám, hanem mentalitás kérdése. A honfoglaló magyarok sem voltak többen, mint ahányan vagyunk a Délvidéken. És micsoda 113
A DÉLI VÉGEKEN különbség! Százszorta mostohább körülmények között micsoda isteni remekművet hoztak létre. Mi lesz így velünk? „Mindenki kialakítja majd a maga saját kis túlélési stratégiáját úgy, ahogy tudja, hallgat és dolgozik tovább” – írod (Túlélési stratégia). És aztán? És miért beszélünk erről jövő időben? Volt valaha is közösségi stratégiánk? Nem volt. Ennek az okát pedig megint nem elég a kisebbségi politikusok simulékonyságával, „gyíkderekával” magyarázni. Nemcsak politikai vezetőink hajlanak a hatalommal való megegyezésre, hanem kisebbségi közösségünk túlnyomó többsége. Ha nem így lenne, elkergetnék a vezetőiket. Nézz csak széjjel, hány „gyíkderekú” embert látsz magad körül (A gyíkderékról). Ha jól értelek, azt gondolod, hogy a népnek egyenes derekú, kritikusan gondolkodó, távlatot mutató vezetőkre van szüksége. Sajnos az élet rácáfol erre. Az egyenes derekú, kritikusan gondolkodó, távlatot mutató vezetők szemléletváltást sürgetnek, erőfeszítést, közösségi szerepvállalást követelnek, ami a kisembernek nincs éppen ínyére. A tömeg mindig a gyengébb ellenállás irányába megy, hiszékeny, rövidlátó, feledékeny, könnyen felül a hazugságoknak, szereti ámítani magát. Azokat szereti és követi, akik rájátszanak ezekre az emberi gyengeségeire. Azokkal szemben viszont, akik megpróbálják kijózanítani, felelősségre vonni, közösségi magatartásra bírni, féktelenül agresszív tud lenni, hiszen bűntudatot ébresztenek benne. Sok a csalódott ember, mondod. Vajon miben csalódtak? Abban, hogy nemzeti önfeladásukkal, a hatalomhoz való törleszkedésükkel, honfitársaik megfigyelésével és besúgásával nem tudtak kiváltságos helyzetet biztosítani maguknak életük végéig? Nem volt elég a hűség és megbízhatóság ellenében ka114
A DÉLI VÉGEKEN pott javakból, miközben csaknem teljesen sírba szállt az egész kisebbségi közösség? Korábban kellett volna a dolgok állásán eltöprengeni. Most csalódottak, kiábrándultak, mert nem képesek az új versenyhelyzetben feltalálni magukat, s nem tudják, kinek kell hajbókolniuk. Riasztóan csökken a magyarság lélekszáma, különösen a határon túli magyarság fogyatkozik. Az utódállamokban csaknem mindenütt évente egy százalékos ez a csökkenés. „Ez a körülmény arra ösztönöz bennünket, hogy az eddigieknél szakszerűbben vizsgáljuk meg az asszimiláció kiváltó okait” – írod. Fogyatkozunk, jóllehet a környező országok parlamentjeiben mindenütt „magyarok által választott képviselők ülnek, s nem rájuk oktrojált, úgymond kommunista nemzetárulók. Hogyan orvosolni a bajt?” – teszed fel ismételten a kérdést. Meglátásod szerint politikusaink igyekeznek eltussolni a bajt, megpróbálják megkerülni, vagy dagályos válaszokkal elütni a kérdést, holott „nincs időnk demagógiára, mert kínunk mélyebb, ezért korszerűbb eszközökkel kell gyógyítani” – mondod. Nos, a helyzet lesújtóbb, mint hinnéd. A magyar politika részéről nemcsak a kérdés megkerüléséről vagy eltussolásáról van szó, hanem a kutatások tudatos akadályozásáról és elszabotálásáról. Hogy ne a levegőbe beszéljek, hadd hivatkozzak személyes tapasztalatomra. A vegyes-házasságokat, a dolog természete miatt, nem könnyű tudományos módszerekkel vizsgálni. Nem is nagyon végeznek a térségben ilyen jellegű kutatásokat. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy többnemzetiségű környezetben élve, három évtizedes szakmai tevékenységem során mélyinterjúkkal és a szakma legkorszerűbb eszközeivel sikerült egy nagy létszámú (több mint kétezer főből álló) mintát összeállítanom. Az anyag feldolgozása és közreadása van hátra. Tíz éve 115
A DÉLI VÉGEKEN minden áldott esztendőben többfelé pályázok, hogy ehhez a munkához támogatást keressek. Reménytelenül. Mindig ez az első pályázat, amit az asztalról lesöpörnek. Ebben a vonatkozásban nemcsak súlyos mulasztással, hanem nemzeti létkérdéseink vizsgálatának tudatos elszabotálásával vádolom az Illyés Közalapítvány Vajdasági Alkuratóriumát, amely – hitbizományként kezelve a magyarországi adófizetők pénzét –, fennállása óta soha, egyetlen forinttal sem járult hozzá egyik legsúlyosabb gondunknak, a nagyarányú asszimilációnak a vizsgálatához. Ez a konok elutasító magatartás több barátságtalan gesztusnál, rosszabb az egykori kommunista nemzetárulók magatartásánál, mert kisebbségi közösségünk érdekeire hivatkozva teszi azt, amit tesz. Nem lehet mindent a szerbekre hárítani, nem lehet mindent Milošević nyakába varrni. Mulasztásaikkal, hozzá nem értésükkel, gáncsoskodásukkal, jellemtelenségükkel azok ártottak és ártanak legtöbbet nemzeti közösségünknek, akik a magyar érdekek képviselőiként bársonyszékekben ülnek. Ezt is hasonlóképpen látjuk. „Mit tehetek én a magyarságért?” – kérdezed Máraival. „Lesipuskás politikusok közé beállni hazug és otromba vállalkozás lenne” (Márai és a lesipuskások). Gondolod, hogy ez a válasz kielégítő lehet számunkra? Önfelmentés volna ez akkor is, ha Márait követnénk vele. Mi történik akkor, ha a lesipuskás politikusok miatt mindenki félreáll? Megkönnyítjük a dolgukat: zavartalanul élvezhetik az élet habos oldalát. Nos, többek között azért állt meg az idő velünk, mert akiknek tenniük kellett volna valamit, félreálltak.Könyvedben ismételten visszatérsz a kisebbségi politikusok gyengéihez. Okkal és joggal, úgy vélem azonban, hogy néha elveted a sulykot. – „A mai rendkívül korrumpált társadalomban a kisebbségi politikusoknak példamutató erkölcsi 116
A DÉLI VÉGEKEN tartással kell politizálniuk, hogy még az érintettség látszatát is elkerüljék – írod – mert különben a sajtóban elhangzó vádak kellemetlen árnyat vetnek a vajdasági magyarságra.” Meglátásod szerint a makulátlan erkölcsi tartású ember előtt az is fejet hajt, aki egyébként nem rokonszenvezik vele. Sajnos ez nem egészen így van, a világ más elvek alapján működik. A közélet szereplői a legtöbb energiát nem valaminek a megoldására, megvalósítására fordítják, hanem riválisaik lejáratására, „barátaik” hitelrontására, mások elgáncsolására. Ráadásul a média a legtöbb mocskot éppen a példamutató erkölcsi tartású emberek fejére zúdítja, hogy ne lehessenek irányadóak. Régen elmúlt az az idő nálunk is, amikor az emberek a náluk különb ember előtt fejet hajtottak. A hamis egyenlőség elve alapján ma senki sem fogadja el, hogy nála különb ember létezik a világon. Ez a tömegtársadalmak emberének az egyik legfőbb jellemvonása. Legnagyobb öröme pedig az, ha nála különb valakit, akinek a nyomában sem járhat, leránthat maga mellé a porba és bemocskolhat. A példamutató erkölcsi tartással addig rendelkezhet valaki, amíg nem keresztezi valakinek az útját. Huszonnégy óra leforgása alatt bárkinek az erkölcsi hitelét tönkre lehet tenni, akkor is, ha ártatlanabb a ma született báránynál. És ehhez nem kell a rágalmazónak különösebb hatalommal és befolyással rendelkeznie, elég előrukkolnia valamilyen képtelen és igaztalan váddal. Mire az igazság kiderül, senkit sem fog már érdekelni, az okozott kár jóvátehetetlenné válik. Ennek ellenére, igazad van, a tiszta erkölcsi tartás rendkívül nagy érték, ám erre vonatkozóan a világért se az újságokból tájékozódjál. Többször idézed Márait. Az ember ott keres önigazolást magának, ahol talál. „A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél 117
A DÉLI VÉGEKEN mindig a nemzeti jelmezbe öltöztetett képmutató kapzsi jobboldali” (Szűrös, gatyás jobboldaliak). Kapzsiságban nálunk sincs hiány, szűrös-gatyás jobboldaliságból is bőven akad. Az egyik gondunk-bajunk mégis az, hogy politikai életünkből hiányzik a jobboldal. Azok, akiket jobboldalinak hiszünk, többnyire nemzeti jelmezbe öltözött baloldaliak, akik éppen olyan képmutatóak és kapzsiak, mint a jobboldaliak. A politikai pluralizmus fontos minden társadalomban, aminek azonban semmi köze az emberi értékekhez és jellemvonásokhoz. Jó lenne az embert látni egymásban, akár azonos, akár más pártállásúakról van szó. Örültem a kínálkozó alkalomnak, hogy legújabb könyved kapcsán megoszthattam veled gondolataimat. Jó és fontos az, hogy az ember magába mélyedve töpreng a világ dolgain, s közben nagyokat sóhajtozik vagy káromkodik, de még jobb, ha valakivel kicseréli a gondolatait. Befejezésül hadd idézzek a könyv fülszövegéből egy mondatot. „Néha arra gondolok, hogy sohasem távozom a Duna utcából, örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló, aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mit kell őriznie, feleslegesen őrködik, de marad, mert nincs hová visszavonulnia.” Nem csak te vagy ezzel így, sokunk helyzetét és életérzését sűrítetted ebbe a mondatba. Itt a Déli Végeken egy kicsit mindannyian elfelejtett strázsálók vagyunk, akik nem nagyon tudjuk már, hogy mit kell őriznünk. Talán, ha megpróbálunk szót érteni egymással, eszünkbe jut a jelszó, s nem válik fölöslegessé őrködésünk. Ebben a reményben köszönök el tőled, barátsággal, Hódi Sándor. Ada, 2004. március 7. 118
A DÉLI VÉGEKEN
A tehetséggondozó iskoláinkról a pszichológus szemszögéből Jelentős eredmények Messzemenően egyetértek azzal a véleménnyel, hogy a szabadkai Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnázium és a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium létrehozása és beindítása a vajdasági magyarság legfontosabb vállalkozásai közé tartozik. Méltán lehetünk büszkék rájuk, hiszen ha az elmúlt másfél évtizedes politikai küzdelemnek van kézzelfogható eredménye, akkor a két, kizárólag magyar tannyelvű – és reményeink szerint magyar szellemiségű – gimnázium ezek közé tartozik. E két intézmény súlya és jelentősége annál is nagyobb, mivel a Délvidék elcsatolását követően az elmúlt három emberöltő alatt a magyar közösségben jelentős szellemi és kulturális erózió ment végbe, amely nagymértékben csökkentette megmaradási és fejlődési esélyeit. Fájó és sürgető feladat a magyar értelmiségi utánpótlás biztosítása, egy új magyar szellemi vezető réteg fölnevelése, amely a tehetséggondozó gimnáziumok egyik fontos alappillérét jelentené. Fájó és sürgető feladatról beszélek, mert a délvidéki magyarság szellemi-kulturális élete a harmadik évezred elején gyarmati állapotokat tükröz: a közoktatásból teljes egészében hiányzik a magyar szellemiség. Idegen érdekek, szándékok, törekvések hatása alatt áll közéletünk, ezért nemzeti közösségünk (ha egyál-
119
A DÉLI VÉGEKEN talán beszélhetünk közösségről) politikai, kulturális és gazdasági téren alig képes megjeleníteni és eredményesen képviselni saját érdekeit. A tehetséggondozó gimnáziumok – többek között – ezen a lesújtó helyzeten lennének hivatottak változtatni. A Kosztolányi Gimnázium és a Bolyai Gimnázium ehhez önmagukban véve természetesen nem elegendőek. Az elszakított nemzetrészek szellemi újjászületése, anyagi és kulturális felemelkedése aligha képzelhető el egy korszerű magyar iskolahálózat nélkül. A két tehetséggondozó gimnázium létrehozása az első lépését jelenti ennek az ambiciózus vállalkozásnak, és talán lökést is adnak a további munkához. Eszmény és valóság Tehetséggondozó gimnáziumokról beszélünk, különleges iskolákról, amelyekben – a közvélekedés szerint – a rendelkezésünkre álló, legtettrekészebb tanárok foglalkoznak a tartomány különböző területéről idesereglett szorgalmas, ambiciózus, tehetséges gyerekekkel. Nem minden alap nélküli ez a vélekedés, ettől az eszményi állapottól azonban messze vagyunk még. Ahhoz, hogy a két intézmény betölthesse küldetését, több mindenre van szükség. A kívánalmak közül itt három dolgot emelnék ki. Először is: az iskolák vezetését, a tantestületeket, iskolaszéket, szakmai szervezeteket, az intézetet létrehozó önkormányzatokat és a Magyar Nemzeti Tanácsot át kell hogy járja a tehetséggondozás szelleme, amely korántsem eresztett még mély gyökereket a jelzett intézményekben és testületekben. Nemcsak az ismerethiány és a tájékozatlanság szembetűnő, hanem néha a tehetséggondozás szellemével való szembehelyezkedés is megfigyelhető. 120
A DÉLI VÉGEKEN Másodszor: korántsem sikerült még a két gimnáziumba verbuválni azt a tanári potenciált, amely minden további nélkül képes lenne a tehetséggondozásra és az új magyar értelmiség nevelésére és képzésére. Ezen a téren – a kívánatos szakmai színvonal és kompetencia megteremtéséhez – az iskolák vezetésének, nemkülönben az iskolákat működtető önkormányzatoknak és a Magyar Nemzeti Tanácsnak jelentős anyagi és szellemi erőfeszítéseket kell tennie. Harmadszor: megoldatlan a különböző településekről érkező szorgalmas, ambiciózus és tehetséges fiatalok kiszűrése. A jelenlegi fölvételi rendszer pszichológiailag nem felel meg a tehetséges magyar fiatalok kiválasztásának és a tehetséggondozó gimnáziumok célkitűzéseinek. A jövő a tudás alapú társadalomé Két új magyar gimnázium létrehozása és működtetése akkor is nagy eredménynek könyvelhető el, ha a tehetséggondozástól eltekintünk. De miért tekintenénk el tőle? A nemzetek és nemzetrészek élete és felemelkedése alapvetően az emberek tudásától, illetve a közösség szellemi fejlettségi szintjétől függ. A globalizálódó világban, amelyben mindent háttérbe szorít az anyagi javak uralma, a tudás gyarapítása jelenti a társadalom fejlődésének legbiztosabb alapját. A tudás nehezen megszerezhető, költséges, fáradtságos, időigényes és csak hosszú távon megtérülő befektetés. A tudás megszerzésének eredményeként azonban alacsonyabb vagy magasabb szinten olyan hatalomra lehet szert tenni, amely versenyképessé tehet népeket és embereket az újkapitalizmus kemény világában is. Nekünk is, akár a térség más népeinek, csak a tudás
121
A DÉLI VÉGEKEN és a szellemi tőke megszerzése jelenti a felemelkedés lehetőségét. A tehetség összetevői Az alábbiakban a tehetséggondozással kapcsolatos pszichológiai meglátásokkal kívánok foglalkozni. A tehetség felismerését és fejlesztését elősegítő módszerekkel szeretném megismertetni hallgatóimat. A tehetség fogalma. Tehetségesnek nevezzük azt, aki kiváló képességeinél fogva valamely területen magas teljesítményekre képes. Különbséget kell tennünk a realizált tehetség és a potenciális tehetség között. A tehetség önmagában nem garancia magas teljesítményekre. A magas teljesítményhez a tehetség és képesség mellett szükség van a kedvező körülményekre is. Gyermekkorban a potenciális tehetségek száma igen nagy. A potenciális tehetségek közül azonban csak kevesen jutnak el képességeik kibontakoztatásához. Az egyéni fejlődés útjában számos akadály állhat: betegségek, rossz családi körülmények, megfelelő iskolák és tanárok hiánya, társadalmi érdektelenség stb. Az egyéni képességek sokrétűek. Vannak olyan képességek, amelyeket adott társadalmi helyzetben megbecsülnek, ezek ápolására iskolákat hoznak létre. Más képességeket viszont nem tartanak fontosnak és értékesnek, esetleg problémásnak is tekintenek. Az idők során a tehetségekre többnyire rossz idők jártak, a körülmények ma sem eléggé kedvezőek még ebben a tekintetben. A tehetségek lemorzsolódásának személyi okai is lehetnek. A tehetséges gyerekek lelkialkatuknál fogva érzékenyebbek, sérülékenyebbek, kiegyensúlyozatlanabbak társaiknál. Feltűnési
122
A DÉLI VÉGEKEN viszketegségük miatt kilógnak a sorból, emiatt gyakran nem tehetséges, hanem problémás gyereknek tartják őket. A tehetség felismerése. A tehetséges emberek felismerése korántsem egyszerű és magától értetődő. Minél alacsonyabb intelligenciával rendelkezik valaki, annál inkább meg van győződve róla, hogy ő a legeszesebb ember a világon. A tehetség felismeréséhez magas intelligenciára, nagy szakmai gyakorlatra és megfelelő pszichológiai ismeretekre van szükség. A tehetségnek egyébként vannak árulkodó jelei. A kiváló képességű gyerekek általában magas intelligenciával, gyors felfogással, jó tanulási készséggel, jó pszichomotoros képességekkel, erős motivációval, feladattudattal és kitartással rendelkeznek, kreatívak, flexibilisek és inkább produktív, mint reproduktív gondolkodás jellemzi őket. Ezek a tulajdonságok azonban ritkán vannak így együtt jelen. A tehetség félreismerése, illetve fel nem ismerése az érintett személyre nézve rendszerint súlyos következményekkel jár. A tévesen megítélt gyerek nem kapja meg az optimális terhelést. Nem a képességeinek megfelelő csoportba osztják be. A sérelmes besorolás miatt énképe sérül, érdeklődése, szorgalma csökken, és megromolhat a viszonya a tanárral, az iskolával és a tanulással szemben. Számos tehetség megy ilyen módon veszendőbe. A tehetség összetevői. A kreativitás a tehetség meghatározó eleme, a kreativitás és az iskolai teljesítmény között viszont alacsony a korreláció. Egyes tantárgyak esetében (pl. fizika) a kettő negatívan korrelál egymással. Mi ennek a magyarázata? Az, hogy az iskola a jó memóriát, a tények ismeretét, a pontosságot, a logikus gondolkodást értékeli elsősorban. A kreativitás viszont az ötletek felvetésében, az alternatív lehetőségek felismerésében, 123
A DÉLI VÉGEKEN az ismeretek váratlan, szokatlan kombinációiban jut kifejezésre. A tanár szemében a jó tanuló tudja a leckét, a kreatív tanuló viszont „filozofál”, „okoskodik”. A tehetség másik meghatározó eleme az intelligencia. A tehetségek általában 130-as érték fölötti IQ.-val rendelkeznek. Az intelligenciahányados nem mutat mindig szoros korrelációt a kreativitással, viszont az átlagost meghaladó iskolai teljesítménnyel jár. A teljesítmény mögött azonban nincs mindig tényleges munka és erőfeszítés. A magas IQ.-val rendelkező diák egyszerűen rájön arra, hogyan tud kevés befektetéssel sikeres lenni, néha manipulál is tanáraival. A tehetség fontos összetevője a flexibilitás is. A flexibilitás a problémák megoldásához szükséges. A kiváló tanulók jól teljesítenek, de nem mindegyik flexibilis közülük. A jó teljesítményre törekvő tanulók egy része szorong, nem mer kockáztatni, és „rossz” választ adni. A tehetséges gyerekek eléggé flexibilisek ahhoz, hogy kockáztassanak. Konformizmusuk következtében a jó tanulók gyakran elvesztik a tehetségük kibontakoztatásához szükséges spontaneitást és flexibilitást. Pedagógiailag téves a rossz válaszok büntetése, mert ezzel a konformizmust erősítjük, a flexibilitást pedig csökkentjük. Az ilyen pedagógiai és pszichológiai anomáliák nem ismeretlenek az iskoláinkban. Mi a tehetséggondozás? Az egalitárius szemlélettel szemben, amely nemcsak választójogaink, hanem képességeink, adottságaink, intelligenciahányadosunk közé is egyenlőségjelet tesz, a tehetséggondozással foglalkozók tisztában vannak az egyéni különbségekkel, és arra törekszenek, hogy kit-kit saját képességei szerint neveljenek. A 124
A DÉLI VÉGEKEN gyengébb képességű gyerekeket ne feszítsék keresztre, a tehetségeseket pedig ne kényszerítsék unalomra és érdektelenségre. A tehetséggondozás kulcsszava az optimális terhelés. A tehetséggondozás leggyakoribb formája a gyermek erős oldalának a megszilárdítása. Ehhez első lépésként a különleges adottságoknak a föltárására van szükség, majd pedig gondosan megtervezett fejlesztési programokra. A tehetséggondozási programokban való részvétel egy kurzuson vagy vizsgán nyújtott különösen kiemelkedő teljesítmény függvénye. A tehetséggondozás másik formája a tehetség gyenge oldalának fejlesztése. A gyenge oldal származhat az egyenetlen intellektuális képességekből, a rossz tanulási szokásokból, a munkamódszerek hiányosságaiból, a kedvezőtlen környezeti feltételekből. A tehetségek azonban néha más okokból is alulteljesítenek. Az okok feltárása és a gyenge oldal leküzdése gyakran csak egyedi segítségnyújtás formájában oldható meg. A tehetséggondozó programok rendkívül heterogének. Legáltalánosabb az individualizáció és az osztályon belüli differenciálás. Ez gyakorlatilag a tanulókkal való egyéni foglalkozás első lépését jelenti a gyorsított előrehaladás érdekében, ami kiegészülhet tanítási órákon kívüli tevékenységekkel. A tehetséggondozás magában foglalja az idő előtti beiskolázást, az osztályok átlépését, idő előtti középiskolai és egyetemi tanulmányok megkezdését. A tehetséggondozás más formái között megemlíthetjük a tanácsadók létrehozását. A tanácsadók segítenek a tanárok fölkészítésében, a tantervek kidolgozásában, az oktatás alakításában, és segítséget nyújtanak a tanulóknak személyi és tanulmányi problémáik megoldásában. A tanácsadók tanfolyamokat, kurzu-
125
A DÉLI VÉGEKEN sokat szerveznek a tehetséges tanulók számára és a tehetséggondozás eszméjének népszerűsítésére. A tehetséggondozó iskolák A tehetséggondozó iskolák a különleges tehetségek gondozását szolgálják. Többnyire internátusi (bennlakó) iskolaként működnek. A tehetséges tanulókkal foglalkozó tanárok külön kiképzésben részesülnek. Ezek az iskolák gyakran lerövidítik a tanulmányok idejét, és lehetővé teszik a tehetséges tanulók számára egyetemi tanulmányaik idő előtti megkezdését. A tehetséggondozó iskolákban nem az életkor, nem az iskolai osztály, nem a minisztérium által előlátott tanterv a legfontosabb vezérelv, hanem a mindenkori tudás szintje. Az, hogy mi jelent kihívást a konkrét tanuló számára a továbbfejlődéséhez. A tehetséggondozó iskolákban a tanterv összeállítása, az előadás módja, a gyerekekkel való foglalkozás merőben eltér a klasszikus (egalitárius elven alapuló) iskoláktól. Nálunk erről egyelőre szó sincs. A programokkal szembeni kívánalmak A tehetséggondozó iskolákban alkalmazott programok nem a tantervet készítők által fontosnak vélt ismereteket, képességeket és igényeket kell hogy tükrözzék, hanem a konkrét gyerekek valós tudását, képességeit és érdeklődését. A tanterv összeállításának rá kell épülnie a gyerekek meglévő ismereteire és érdeklődésére. A klasszikus iskolai értékrenddel szemben a tehetséggondozás nem a hiányosságokra fókuszál, nem a tanuló tudásában, felkészültségében mutatkozó lyukakat keresi és osztályozza, hanem azokat a képességeket jutalmazza és serkenti, amelyekkel 126
A DÉLI VÉGEKEN valaki rendelkezik. Olyan programokra van szükség, amelyek nem frusztrálják a gyerekeket érdektelen ismeretekkel és azok számonkérésével, de nem is untatják őket elcsépelt közhelyekkel és általuk régen meghaladott ismeretekkel. A tehetséggondozás specifikus igényeket elégít ki. Az egyéni különbségek, felkészültségi szint, érdeklődés stb. miatt a programoknak rugalmasaknak kell lenniük. A minisztérium által készített tantervet nemcsak hogy nem szabad szentírásnak tekinteni, hanem azt haladéktalanul a konkrét gyerekekhez, azok képességeihez, tudásszintjéhez, érdeklődéséhez kell igazítani. Melyek azok a specifikus igények, amelyek a tehetséggondozó programokat jellemzik? • Az ismeretek bővítése, kiegészítése; nem pedig a még több munka által való túlterhelés, • produktív gondolkodás; nem pedig a helyes válaszok megtanulása, • fogalmak és általánosítások tanulása; nem csupán a nevek, helyek, tények, számok bebiflázása, • a tanulók gondolkodtatása; nem pedig az ismeretek egyszerű visszaadása, és • a tanuló igényeire, szükségleteire, motiváltságára alapozott fejlesztés; nem pedig mindent előíró tekintélyelvű oktatás. A tanárokkal szembeni kívánalmak A tehetséggondozó iskolák nemcsak a tantervek, programok, hanem a tanárok, sőt az iskolai adminisztráció részéről is specifikus hozzáállást igényelnek. Számos vizsgálatot végeztek annak érdekében, hogy meghatározzák a tehetséggondozásra alkalmas tanárok személyiségét. 127
A DÉLI VÉGEKEN A vizsgálatokat tehetséggondozó iskolákban végezték, az eredmény pedig a következő: A tehetséggondozással foglalkozó tanár legyen kreatív, ne rivalizáljon a diákokkal, kellő empátiával rendelkezzen, tartson lépést a tehetséges diákok tárgyi felkészültségével, ne idegenkedjen az új tananyag bevezetésétől, az előadása bővelkedjen ötletekben, lássa be hibáit és tévedéseit, tudjon hivatásának eszköztárából kapcsolatot teremteni a szokatlan észjárású, divergens gondolkodású diákokkal is, és legyen türelmes mindenkivel szemben. A tehetséggondozó iskolákban az óra tanulási laboratórium, kísérletezési terep, amely konkrét problémákra fókuszál. Itt nem az egyszer megszerzett ismereteket kell ledarálni és számon kérni, hanem specifikus helyzeteket és problémákat kell mindig megoldani. Erre a szerepre nem minden tanár alkalmas. Nem mindenki tud megfelelni ezeknek a kívánalmaknak. Mi a helyzet nálunk? A tehetségfejlesztő gimnáziumok szervezeti keretei immár adva vannak. Hamarosan mindkét gimnázium internátusi (bennlakó) iskolaként működik. A tanulási és tanítási körülmények infrastrukturális feltételeinek megteremtése óriási előrelépés, azt is mondhatnánk, hogy ezen a téren – formai szempontból – az Európához való felzárkózás megtörtént. Minden egyéb téren azonban kiáltó hiányosságokkal és ellentmondásokkal kell szembenéznünk. A tényleges tehetséggondozó iskolák maguk állítják össze programjukat, sőt a helyben készített és a konkrét gyerekek ismeretéhez szabott speciális programokat menet közben is többször átgondolják, újraírják, a gyerekek fejlődéséhez és a változó 128
A DÉLI VÉGEKEN körülményekhez igazítják. Ezzel szemben nálunk az oktatás klasszikus módon folyik, többnyire fel sem merül a sajátos programokkal szembeni igény, vagy ha mégis, akkor az ilyen kezdeményezés erős „közegellenállásba” ütközik. Nagyobb gondot kell fordítani a tehetséggondozással foglalkozó tanárok kiválasztására és szakmai fölkészítésére is. Hoszszabb távon nehezen fenntartható állapot, hogy ugyanazon tanárok ugyanolyan módszerrel oktassanak a klasszikus és a tehetséggondozó gimnáziumokban. A megoldást nem az emelt óraszám, a szigorúbb számonkérés, a tanulók nagyobb terhelése jelenti, hanem a szemléletváltás, amely nehezen várható el a tanárok anyagi motiváltsága és egzisztenciális függetlensége nélkül. Nem megoldott a tehetséges tanulók kiválasztása sem. A jelenleg alkalmazott felvételi előkészítő és eljárás nincs összhangban a tehetséggondozás pszichológiai kívánalmaival. Ahogyan egyetlen tantárgyat sem lehet és szabad oktatni előzetes hatékonyságvizsgálat nélkül, a felvételi eljárást is a tehetséggondozó gimnáziumokra kell bízni, és egy kurzuson vagy vizsgán nyújtott kiemelkedő teljesítmény függvényévé kell tenni. A magam részéről botrányosnak, szakmai és politikai szempontból elfogadhatatlannak tartom, hogy a tehetséggondozó gimnáziumok népszerűsítését szolgáló több hónapos kampány és felvételi előkészítő után mindössze tizenöt tanuló nyert felvételt a Bolyai Gimnáziumba. Ez bizony nem a szorgalmas, ambiciózus és tehetséges magyar fiatalok érdeklődésének és képességeinek a hiányán múlott, hanem valamilyen ostoba adminisztrációs akadályon.
129
A DÉLI VÉGEKEN Összefoglalás Büszkék lehetünk a két új magyar gimnáziumra, egyelőre azonban velük kapcsolatban csak nagy megszorításokkal használhatjuk a tehetséggondozó jelzőt. Természetesen a hiányosságok az idő rövidségéből és az átmeneti helyzetből adódnak, hiszen nagy erőfeszítéssel és áldozatvállalással éppen hogy csak sikerült a két intézményt tető alá hozni. A cél érdekében azonban a tisztánlátásra nagy szükség van. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk a tehetséggondozás lényegével. Mi a tehetséggondozás lényege? Az, hogy az egyéni képességeket az oktatás-nevelés során hozzáértő tanárok segítségével addig fejlesszük, amíg lehetséges. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy a tehetséggondozás nem jótékonykodás, nem altruizmus, nem önzetlen áldozatvállalás a diákok, a tanárok, az iskolák és a társadalom részéről, hanem a jövő szempontjából a legsikeresebb és leggazdaságosabb vállalkozás. A tehetséges magyar fiatalok felkarolása és képességeik kibontakoztatása révén a lehető legnagyobb társadalmi értéket teremtjük meg. Továbbá tisztán kell látnunk azt is, hogy a tehetséggondozáshoz szükséges feltételek megteremtéséhez az iskoláknak, a tanároknak és a diákoknak nagyobb mozgási-cselekvési szabadságra van szükségük. A tehetséggondozó iskolák útkereső, kutatói és fejlesztői intézetek, ennek megfelelően kell az ott foglalkoztatottakat megfizetni. Ebből a szempontból – anyagi és szellemi vonatkozásban – a tehetséggondozó gimnáziumoknak versenyhelyzetbe kell hozni a rátermett, képzett, vállalkozó szellemű magyar tanárokat. Mielőbb meg kell teremtenünk ezt a versenyhelyzetet, hogy az új magyar tehetséggondozó gimnáziumok jelentős szellemi 130
A DÉLI VÉGEKEN kisugárzással legyenek környezetünkre, és a jó képességű, tehetséges vajdasági magyar fiatalok számára olyan perspektívát biztosítsanak, amely meghaladja a klasszikus iskola lehetőségeit.
131
A DÉLI VÉGEKEN
A tudáskor küszöbén Nehéz lenne megmondani, hogy Szerbia mikor lép be a tudásalapú társadalom korszakába. Ez a minőségi fordulat azonban elkerülhetetlen, jóllehet sokan talán nincsenek is még tudatában a paradigmaváltás szükségességének. Nem gondolják, hogy a gazdaság és társadalom fellendítéséhez elsősorban az iskolázottsági szint emelésére, a tudás fejlesztésére lenne szükség. Nincs tudomásom róla, hogy készült volna tudásfejlesztési program országos, nemzeti, vagy regionális vonatkozásban. A tudáskor stratégiájának a megfogalmazásáról nem beszélhetünk a vajdasági magyarság szempontjából sem, még kevésbé annak megvalósításáról. Az Európai Közösséghez tartozó országokban élő magyar nemzetrészek sem büszkélkedhetnek látványos eredménnyel ezen a téren, annyiban talán előttünk járnak, hogy nem sokáig tudnak kitérni a közelgő globális tudáskor követelményei elől. Ez a fejlemény egyébként a vajdasági magyarság számára is aktualizálhatja a tudásfejlesztési stratégia körvonalazását és egy operatív fejlesztési program kidolgozását. Ahhoz, hogy a tudásfejlesztési víziók megszülessenek, legalább három feltételre van szükség. • • •
szükség van a tudás fontosságának a felismerésére, a tudásfejlesztési programok megrendelőire, és a tudáskor stratégiáját kidolgozó intézetekre.
Lépéshátrányban vagyunk mindhárom feltétel tekintetében. Hiányzik a tudás fontosságának felismerése (társadalmi értékelé132
A DÉLI VÉGEKEN se). Híján vagyunk a megrendelőknek. És nem rendelkezünk olyan térségi, etnikai, települési intézményekkel, amelyeket a tudásfejlesztés szolgálatába lehetne állítani. A tartományi kormány – hatáskörén és pénzügyi lehetőségein belül – elvileg támogathatná egy ambiciózus program kidolgozását, amely hozzájárulhatna a területi és etnikai tudástőke szintkülönbségeinek a csökkentéséhez. Potenciális megrendelő lehetne a Magyar Nemzeti Tanács is, hiszen a magyar kisebbség halmozottan hátrányos helyzetben van, amelyen leginkább tudásfejlesztő stratégiával tudnánk változtatni. A tudásfejlesztő programok megrendelői között megemlíthetjük az önkormányzatokat is, amire van már példa Magyarországon. A társadalmi önszerveződés megrekedt a pártosodás szintjénél, melynek következtében megfeneklett a civil szférából induló sokféle kezdeményezés, s nem kevésbé az intézményépítés. Történt (magán)kezdeményezés nálunk is stratégiakutató és fejlesztési intézet létrehozására, társadalmi támogatás nélkül azonban hosszabb távon nem lehet eredményesen működtetni. A továbblépést illetően két megoldási lehetőség kínálkozik. Csatlakozni a hasonló profilú külföldi intézetekhez, vagy a Magyar Nemzeti Tanács alapította intézetek profilját kiszélesíteni és alkalmassá tenni tudásfejlesztési programok kidolgozására. Ez utóbbi tűnik kézenfekvő megoldásnak, hiszen a tudásfejlesztési programok csak akkor érnek valamit, ha a mindenkori tudás folyamatos fejlesztése, kiegészítése együtt jár a világértelmezés aktuális eredményeinek megosztásával és hasznosításával. Az információ, a tudás, a valóságra vonatkozó új meglátások és összefüggések akkor válnak hasznossá, ha személyes és társadalmi tőkévé válnak.
133
A DÉLI VÉGEKEN A tudáskor legfőbb sajátossága az, hogy segítsük az embereket új ismeretek megszerezésében, hogy mielőbb bevigyük azokat a közösségi élet vérkeringésébe. Rendkívül komoly követelmény ez a vajdasági magyarsággal szemben, hiszen a kisebbségi közösségünk társadalmi szerkezete egyáltalán nem felel meg a kor követelményeinek. A stratégiai intézet segíthet abban, hogy a tudás minél gyorsabban és eredményesebben hasznosuljon, amennyiben az nem pusztán információk és ismeretek begyűjtését és tárolását tartaná kizárólagos feladatának, hanem azok folyamatos összegezését, az információk magas szintű, szisztematikus rendszerezését is a népesség helyzetéről, a változó körülményekről, a gazdasági és politikai fejleményekről, ha úgy tetszik, a valóság teljességéről. Önálló magyar iskolahálózat hiányában nekünk nem sikerült kellőképpen elérhetővé tennünk az ismereteknek azt a gazdagságát sem, amit az elmúlt évtizedekben a tudomány robbanásszerű fejlődése hozott magával. Miközben éveken át reménytelenül vesződünk egy klasszikus iskolahálózat létrehozásán, már régen azon kellene munkálkodnunk, hogy miképpen lehetne korszerűsíteni azt, hogyan tehetnénk az iskolákban elérhetővé az új tudások tárházát. Önálló egyetem hiányában több mint háromnegyed évszázada megoldatlan a magyar értelmiségi utánpótlás, illetve a szükséges szakemberekkel való ellátottság. Miközben e téren egy lépést sem jutottunk előre, az emberiség tudáskapacitása két és fél évente megduplázódik. Sőt, nemcsak megduplázódik, hanem minőségileg is tovább fejlődik, vagyis a korábban szerzett tudás elévül. Ahhoz, hogy a tudásalapú társadalomról beszélhessünk, nemcsak önálló iskolahálózatra van szükségünk, hanem arra is, 134
A DÉLI VÉGEKEN hogy a felső- és középfokú végzettségűek folyamatos továbbképzését, tudásgyarapítását intézményes formában segítsük. Saját jövőnk érdekében sokkal nagyobb mértékben van szükség oktatási intézményekre, tudásfejlesztési stratégiára, és annak szisztematikus megvalósítására, mint ahogyan azt gondolnánk. Jogos az igény, hogy az igazságügyben, államigazgatásban, rendőrségen stb. növelni kell a nemzeti kisebbségek képviseletét. Ezzel együtt azonban növelni kell a kiművelt emberfők számát is. Karban kell tartanunk a felsőfokú diplomával rendelkező vékony értelmiségi rétegünk tudását, amely az idők során sok szempontból elavult, kérdésessé vált. A gondunk tehát nemcsak az, hogy nincsenek többnyelvű bírók, magas beosztású hivatalnokok, hanem hogy megfelelő szakkáderekből, a naprakész tudásból rosszul állunk. Nem vitás, hogy kisebbségi helyzetünk alapvetően politikai megoldást kíván. Az autonómia követelése mellett azonban a jövőnk nem kis mértékben azon múlik, hogy kellőképpen tudatában vagyunk-e a tudásminőség és tudásállapot fontosságának.
135
A DÉLI VÉGEKEN
Tudomány és világháló Kezdeményezés egy Vajdasági Magyar Szabadegyetem létrehozásra A tudományos gondolkodás közegét hosszú ideig az akadémiák, egyetemek, kutatóintézetek alkották. Az ebben a szűk közegben létrehozott új ismeretek nehézkesen váltak közkinccsé. Ennek az egyik oka az volt, hogy a tudósok arisztokratikusan elzárkóztak a széles nyilvánosságtól. A helyzetet tovább rontotta, hogy az egységes világ megismerésének az igénye a tudományban ágazatokra és részterületekre esett szét, és az egyes diszciplínák művelői mind kevésbé értették meg egymást. A harmadik ok az volt, hogy az ismeretek gyarapodásával, a tudás fokozódó komplexitásával, a könyvek tömkelegének megjelenésével olyan kaotikus helyzet állt elő, hogy úgy tűnt, az egységes tudás eszményéről örökre le kell mondanunk. A tudás világa túlontúl terjedelmes lett ahhoz, hogy átfogó módon megragadható legyen, ennek folyományaként jelent meg az a gondolat, hogy tulajdonképpen nincs is egyetlen valóság, illetve értelmetlen a világ ilyen megközelítése. Thomas Kuhn például, A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében az egymást követő tudományos paradigmák összemérhetetlenségével foglalkozva arra a megállapításra jutott, hogy ezek az egymástól (időben, szemléletmódjukban, tárgykörükben) eltérő tudományos elméletek voltaképpen különböző tárgyi világok
136
A DÉLI VÉGEKEN konstrukciói, s nem pedig egyugyanazon világ eltérő magyarázatai. A legnagyobb gondot azonban az jelentette, hogy a tudósok munkájának az eredménye társadalmilag minimálisan hasznosult, ami magával vonta a tudás értékvesztését, az alkotó emberi gondolkodás eszményének az elhalványulását. Új dimenziók Az ipari forradalommal nem várt fordulat állt be. Az a meggyőződés kezdett uralkodóvá válni, hogy minden releváns tudás gyakorlati tudáson alapszik, az új tudás tehát akkor ér valamit, ha hasznosítható. A tudományból kivált az alkalmazott kutatás, és mind nagyobb támogatáshoz jutott, miközben az alapkutatás egyre inkább visszaszorult. A számítógép és a világháló további új dimenziót adott a történéseknek: a korábbi merev szaktudományi határok nemcsak átjárhatókká váltak, hanem szinte minden vonatkozásban felerősödött az interdiszciplináris tájékozódás és kreativitás igénye. Ugyanakkor – szintén a világhálónak köszönhetően – csökkent a széles nyilvánosságtól való elzárkózás lehetősége, és csaknem teljesen eltűnt az a kasztszellem, ami korábban a tudósok közösségét jellemezte. A számítógépnek köszönhetően a korábbinál szervesebb társadalmi együttműködés alakult ki a világ megismerésében, bár az igazán radikális átalakulás – a számítógépes hálózatok kialakulásával és széles körű elterjedésével – valószínűleg még ezután következik be. A világháló a tudás sokoldalú, sokdimenziós megközelítését kínálja, a különböző szakágazatok, kutatási irányzatok, ideológiai szempontok kölcsönösen átjárható tartományait hordozza ma137
A DÉLI VÉGEKEN gában. Ahogyan Nyíri Kristóf írja Nyitott tudomány, nyitott oktatás című tanulmányában, az interneten tájékozódó tudós el sem tudja kerülni, hogy a maga szaktémáját kutatva a téma más megközelítéseivel – és azok művelőivel – meg ne ismerkedjen, ami a kreativitás új forrása. A változás az alapoknál, az iskolarendszer átalakulásával kezdődik, ami a felsőfokú képzésben jut majd leginkább kifejezésre. A számítógépes világháló nemcsak a tudomány zárt struktúráit bontja le, hanem azáltal, hogy a tudást (szinte naprakészen) mindenki számára hozzáférhetővé teszi, a továbbiakban nem tarthatók fenn az iskolázás és a művelődés hagyományos intézményes formái és munkamódszerei. A világháló ezeket az intézményeket nyitottabbá, rugalmasabbá teszi, hiszen az iskolának mint elkülönült formális intézménynek egyszerre kell közelednie a kutatáshoz, a társadalom kívánalmaihoz és a vele szemben támasztott új pszichológiai, pedagógiai, módszertani elvárásokhoz. A hálózathasználat széles körű elterjedése megváltoztatja a kisebbségek helyzetét is. A nyelvi-kulturális közösségek társadalmi helyzetét, szellemi felemelkedésének és a világfolyamatokba való bekapcsolódásának a lehetőségét eleddig meghatározó politikai és gazdasági tér jelentősége folyamatosan csökken, a hálózathasználattal létrejövő virtuális tereké viszont növekszik. Vonatkozik ez a vajdasági magyar közösségre is. Felzárkózás Az egész életen át való tanulás a fejlett országokban mindenütt követelménnyé vált. Erre – életkortól, végzettségtől, munkahelytől függetlenül – nekünk is fel kell készülnünk. Ennek az igénynek hagyományos módon – tantermi keretek között –, költ138
A DÉLI VÉGEKEN ségvetési vonatkozásai miatt, ha akarnánk sem tudnánk eleget tenni, a politikai és egyéb akadályokról nem is beszélve. De a folyamatos képzéshez nincs is szükség kőépületekre, tantermekre, hiszen nemcsak az új nemzedék nőtt fel az interneten, de ma már a világhálón való tájékozódást, ismeretszerzést egyetlen korosztály sem tudja nélkülözni. El kell tehát gondolkodnunk egy nyitott felsőfokú oktatási és művelődési intézmény – egy vajdasági magyar virtuális egyetem – létrehozásáról. A Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet – nagy tapasztalattal rendelkező külföldi partnerek bevonásával – már a közeljövőben lépéseket tesz ebben az irányban. Nem teljesen új terep az, amelyre lépünk. Hadd hivatkozzak például az UNIWORLD-projektre14, amelynek a tapasztalatait és hozzáférhető anyagait felhasználhatjuk mi is. De vannak más példák is. A tervezett virtuális egyetem szakkínálata várhatóan átlépi majd a hagyományos diszciplináris határokat; oktatási módszereiben pedig az audiovizualitás sokféleségével és az intenzív interakció lehetőségeivel kíván élni. Az oktatás kisebbségi közösségünk teljes vertikumára irányulna, az óvodától az egyetemig és a posztgraduális egyetemi képzésig. Osztom azt a meglátást, miszerint az általános-középfokú-felsőfokú iskolázás közötti határok az internet világában elmosódnak, ahogyan leomlanak a falak az elméleti tudás és a gyakorlati készségek között is. A tervezett projekt általánosságban a magyar tudástőke minden szinten történő gyarapítására és hatékonyságának javítására 14 Vö.: http://www.uniworld.hu/vt, l. még: http://nyitottegyetem.philinst.hu/tudfil/, vagy az International Human Dimensions Programme (IHDP).
139
A DÉLI VÉGEKEN törekszik, ezen belül megkülönböztetett fontosságot tulajdonít a nyelvi-kulturális közösségünk helyzetével összefüggő sajátos kérdéseknek. A vajdasági magyar virtuális egyetem – együttműködve más szabadegyetemekkel, kutatóintézetekkel, hálózatokkal – reményeim szerint lehetőséget biztosít azoknak az új ismereteknek a megszerzésére és hasznosítására, amelyek hozzájárulhatnak nyelvi-kulturális közösségünknek, és valamelyest talán az egész régiónknak az európai felzárkóztatásához.
140
A DÉLI VÉGEKEN
Önmagunk nyomában A nemzeti jellem problémája (Interjú a szerzővel) Milyenek a vajdasági, délvidéki magyarok? Mások, mint általában a magyarok? Vagy csak annyiban különböznek, mint amennyire nyelvükben, nyelvjárásukban sem egyformák? Hogyan hatott rájuk (ránk) a kisebbségi lét, az anyaországtól való különélés? Vannak ennek pozitívumai is, vagy csak a hátrányáról beszélhetünk? Milyen a táj és a lélek összefüggése ebben a vonatkozásban? A nemzeti karakter egy nép vagy népcsoport tagjainak nagy többségében visszatérő alkati sajátosság, amely tartós, állandó jelleget ölthet, többnyire azonban csak meghatározott történelmi időpontra és társadalmi helyzetekre érvényes – írja dr. Hódi Sándor a Nemzeti önkép című könyvének bevezető soraiban. Úgy gondolom, sokunkat érdekel, hogy milyen az itt élő emberek lelkülete, a vajdasági magyarok karaktere. És általában véve, a nemzet egészét tekintve, különbözünk-e más népektől? Van-e a magyarok gondolkodásmódjának, érzelemvilágának, viselkedésének olyan ismérve, ami más népekre nem, vagy kevésbé jellemző? Másokban milyen kép alakult ki rólunk, és milyennek látjuk mi őket? A pszichológussal készített interjúsorozatunkban ezekre a kérdésekre kerestük a választ, de helyzetünkkel, körülményeinkkel, közérzetünkkel kapcsolatos más pszichológiai témák is szóba kerültek.
141
A DÉLI VÉGEKEN – A szétszakítottság, amelyben közel egy évszázada élünk, mennyire hatott ki a magyarság lelkületére? A magyar lét miként képződik le a nemzet karakterében? Az egymástól politikai határokkal elválasztott, sokáig szinte elsáncolt nemzetrészek, más népek olvasztótégelyében mennyire tudták megőrizni a közös nemzeti sajátosságokat, miben fakultak meg, s milyen új színekkel gazdagodtak? – A válaszom hosszabb kifejtést igényel. Mindenekelőtt hadd szögezzük le, hogy minden nép arculata részben ismétlődő színekből, részben eltérő tónusokból adódik össze. Fiziológiai és anatómiai örökségünk alapján mindnyájan egyazon nagycsalád tagjai vagyunk. A civilizációs múlt, a történelmi tapasztalatok, a társadalmi körülmények azonban az egyes népeknél eltérőek, ennek folytán nemzeti karakterük is különbözik egymástól. A nemzeti jellem – és egyáltalán az emberek jellemzésének a pszichológiája – felettébb bonyolult és szerteágazó problémakör, amely tele van talányos, nehezen megválaszolható kérdésekkel. Az idevonatkozó munkák sokkal inkább a filozófia, az irodalom, az esszé műfajába sorolhatóak, mint a tudományéba. Ami nem von le semmit az értékükből, a dolgunkat azonban megnehezíti, hiszen ezek az ember természetről, történelemről, biológiai és társadalmi meghatározottságairól való elmélkedések ideológiai beállítódásukat és kérdésfelvetéseik módját illetően markánsan eltérnek egymástól. Különbözőségük folytán eddig egyáltalán nem járultak hozzá valamilyen egységes értelmezési keret kialakulásához. Nemzetkarakterológia, mint önálló tudományág nincs. És a fejlemények nem is ilyen irányba mutatnak. – Van akadálya annak, hogy egy ilyen tudományág létrejöjjön?
142
A DÉLI VÉGEKEN – Ennek számos akadálya van. Túlságosan bonyolult kérdéskörrel van dolgunk. A nemzeti karakterrel foglalkozó munkák szinte lehetetlen feladatra vállalkoznak. Amellett, hogy igyekszenek a visszatérő pszichológiai sajátosságokat a lehetőségekhez képest „tárgyilagosan” lajstromba venni, az emberek önismereti és önértékelési igényének is eleget kell tenniük összhangban azokkal a társadalmi elvárásokkal, értékekkel, célokkal, amelyek a közösségi gyökereket hivatottak megszilárdítani. A sokszor igen frappánsan és szellemesen felsorolt nemzeti tulajdonságok kimondva, kimondatlanul követendő példaként, vagy ellenkezőleg, elrettentésül szolgálnak a csoport tagjai számára. A nemzetkarakterológiai munkák nézőpontjukkal és értelmezési keretükkel – az önbeteljesítő jóslat mintájára – valójában maguk is hozzájárulnak a népek arculatának formálódásához, a nemzeti karakter alakulásához. Nem véletlen, hogy ezek a fejtegetések olykor sokkal többet elárulnak a szerzőről és koráról, mint a jellemzés tárgyát képező népek karakteréről. – A lelkiség és a sors között van összefüggés? – Azt is mondhatnánk, hogy a nemzetkarakterológiai elmélkedések a nemzet eszmei-pszichológiai önvizsgálatát jelentik, amely a lelkiséget és a sorsot, egy népesség helyzetét, körülményeit és a közösséget alkotó egyedek személyi tulajdonságait próbálják egységes értelmezési keretbe ágyazni. A nemzeti karakter kérdése azokat a népeket foglalkoztatja elsősorban, akik társadalmi bajaikra, vélt vagy valós lemaradásuk okaira, a sorscsapásokra a közösség lelkületéből próbálnak magyarázatot találni. Amennyiben a helyzet megváltoztatásához megfelelő gazdasági és katonai potenciállal nem rendelkeznek, akkor a lelkiekből próbálnak hitet és erőt meríteni. – A magyarság nyilván ez utóbbi népek közé tartozik? 143
A DÉLI VÉGEKEN – Így van. Az első átfogó nemzetkarakterológiai munka magyar szerző nevéhez fűződik. 1847-ben jelent meg Rónay Jácint nemzetkarakterológiai műve, amely külön-külön fejezetben tárgyalja néhány nemzet mentalitását, kitekintve a természeti viszonyokra, a jellegzetes életvitelre és szokásokra, részletesen taglalva különböző társadalmi rétegeinek tipikus vonásait. Rónay frappáns és szellemes megfogalmazása szerint például a németek tudósnak, a franciák szeretetre méltónak, a spanyolok hatalmasnak, az olaszok művésznek, az oroszok úrnak, az angolok eredetinek, a magyarok meg gazdagnak akarnak látszani. A köztudatban élő sztereotípiák némiképpen még ma is ráillenek erre a leírásra. Szeretném hangsúlyozni, hogy Rónay nem valamilyen öröklött vagy megcsontosodott tulajdonságokról beszél, hanem inkább szándékról, irányultságról. Ami azért fontos, mert minden nép önismerete valamilyen ideáltípus felé törekszik. – Azonkívül, hogy a magyar gazdagnak akar látszani, milyennek látta Rónay a korabeli magyarokat? – Nemzetkarakterológiai munkájában Rónay elsősorban a magyar emberről szól, akinek az érzelmi, emocionális természetét hangsúlyozza ki: haza- és szabadságszeretetét, lobbanékony természetét, örömteli és fényűző jellemét, vendégszeretetét, bátorságát, tüzes temperamentumát, akitől azonban – e nemes jellemvonások ellenére – nem áll távol bizonyos fokú melldöngetés és képmutatás sem. A szabadságharc kitörése előtt vélhetően ilyen vagy hasonló alkatú lehetett a magyar nép, hiszen enélkül aligha lett volna képes a nagy történelmi tettekre. Azóta a harciasság, a bátorság, a tüzes temperamentum mintha alábbhagyott volna, az örömteli és fényűző jellem eszményéről nem is beszélve. Az érzelmi, emocionális jegyek ma is jellemzőek, de az idők szavának megfelelően inkább negatív vonatkozásban. Csüggedt144
A DÉLI VÉGEKEN té, rosszkedvűvé vált a magyar. Németh László súlyos szavait idézve „a sors előtti sunyítás, a lapító süvegelés, a kiállás félelme” jellemző rá. – Ez mindig így volt? – A múlt század első éveiben ez még másként volt. 1900ban, a Párizsban összeült XII. nemzetközi antropológiai és régészeti világkongresszuson bemutatásra került egy kiadvány, amelynek a címe Magyar Típusok – Magyarische Typen volt. Ez a kiadvány – arcképekkel illusztrálva – a magyar nemzeti arculatot lett volna hivatott bemutatni a művelt Európának. Hermann Ottó szerint azonban a magyar királyi közoktatásügyi kormányzat támogatásával készített munkában egyáltalán nem tükröződött a magyarság egyetlen jellemvonása sem, sőt sokszorosan annak az ellenkezője jutott érvényre. Ez indította őt arra, hogy a magyar típusra vonatkozó meglátásait 1902-ben A magyar nép arca és jelleme címen közreadja. Elvileg nincs kizárva annak a lehetősége, hogy a lélek sajátosságai az arcvonásainkban is megragadhatóak, hogy a népeknek, nemzeteknek nevezett csoportok tagjai a természet csodálatos genetikus alkotásának eredményeként akár egy fényképen is kifejezésre jutnak. Nem tisztem a faji jelleg különböző megjelenési formáival foglalkozni, így nem tudom megítélni, hogy Herman Ottónak mennyire volt oka felháborodásra. Abban sem szeretnék elmélyedni, hogy összeállítható-e a magyarság embertani arcképcsarnoka, csupán az érdekesség kedvéért tartottam célszerűnek megemlíteni, hogy milyen sokféle szempontból közelíthető meg az arra a kérdésre adandó válasz, hogy milyenek vagyunk. – Miben hasonlítunk és különbözünk egymástól?
145
A DÉLI VÉGEKEN – Herman Ottó az alábbiakat sorolja a magyarság ősi és jellemző erényei közé: megjelenése szerint méltóságos; magaviselete komoly; hallgatagságra hajló; vendégszerető és tisztességtudó. Föllépése nyílt és bátor; sohasem alázatoskodó; megtartja az adott szavát; nem kíváncsi, nem könyörgős. Támadása nyílt és bátor, sosem alattomos; nem forral bosszút; nem titkolódzó. Szavajárása velős, sokszor ékes, született szónok. Eszes, elmés, költői hajlamú. Nem rejti véka alá a magyarság (vélt vagy valós) hibáit sem. A magyar nem mentes az uraskodás hajlamától; szeret mulatni; javaira büszke és rátarti; véleményéhez makacsul ragaszkodik, pörlekedő és pártoskodó. Egyszóval nem idegen tőle a hivalkodás, a gőg, az önhittség, a hetykeség a betyárkodásig. Ne feledjük, hogy az ezredfordulón vagyunk, a millennium éveiben, amikor nagyon erőteljesen jelen volt a magyarságban a bizonyítani akarás. Néhány év alatt „századok mulasztásait” akarta pótolni. Eltökélt szándéka volt a nemzet elismertetése, felzárkóztatása az „európai művelt népek családjába”. De talán ez volt az utolsó alkalom, amikor a magyarság egyesült erővel, tervszerűen tudott dolgozni, és képes volt nagy, maradandó közös alkotásokat létrehozni. – Ebben az időben azonban egyre többen – gondolok itt íróinkra, költőinkre – meghasonlott magyar lélekről írnak. – Valami időközben megváltozott. Nagy íróink és költőink közül egyre többen azon borongnak, hogy a kiegyezést követően meghasonlott a magyar lélek. Voltak fellángolások, mint például a millennium idején, ám a népen mindinkább úrrá lett kedélytelenség, csüggedtség, a szolgalelkűség. Hadd utaljak itt Ady A hőkölés népe című versére, amelyben kemény, ostorozó szavakkal illette a magyart. Akárha a mai közállapotok ismeretében írta volna. 146
A DÉLI VÉGEKEN „Ez a hőkölő harcok népe S mostani lapulása is rávall, Hogy az úri kiméletlenség Rásuhintott szíjostorával. Mindig ilyen volt: apró khánok Révén minden igának barma, Sohse harcolt még harcot végig, Csak léhán és gyáván kavarta.” Ez az arckép lesújtó és kegyetlenül kijózanító. Nem állíthatjuk, hogy ez a szenvedélyes ostorsuhogtatás a magyar lelkialkat egyedüli hiteles vonásait tárja elénk, az izgatott, feddő hang azonban a későbbi történések szempontjából igazoltnak bizonyult. Hol van ez a nép az 1848-as lelkülethez képest? Persze nem csak Ady vélekedik így. Prohászka Lajos A vándor és bújdosó című könyvében ugyanezt az elpuhult, megromlott, szegénylegényes, kurucos, céltalan, hontalan bujdosásra és betyárkodásra hajló magatartást korholja. Szemére is vetik, hogy olyan magyarságeszményt hirdet, amely alkalmas arra, hogy akiket célba vesz, azok utóbb csakugyan ilyenné váljanak. – Mi, illetve ki a magyar? Hova vezethető vissza az említett „lelki torzulás” eredete? – Ha elfogadjuk, hogy a magyarság lelkületében törés állt be, nehéz volna megmondani, hogy az pontosan mikor történt. Bizonyosra vehető, hogy egészen más volt a magyarok honfoglalás előtti és honfoglalás utáni életérzése. Korábban a határtalan síkság urai voltak, korlátlanul barangoltak, aztán bekerülve a Kárpát-medencébe, amit sohasem tudtak teljesen belakni, együttélésre kényszerültek az itt talált, vagy később ide bevándorolt népekkel. 147
A DÉLI VÉGEKEN Az egykori bizánci császár, Bölcs Leó a korabeli magyarok jellegzetes vonásai között említi szabadságszeretetüket és a vitéz, bátor magatartásukat, amelyből valami talán a későbbi századokra is maradt. A magyar nép azonban már a honfoglalás előtt jelentős keveredésen ment keresztül, a Kárpát-medencében töltött ezer év alatt a történelmi körülmények folytán (nagy vérveszteségek, nagyarányú betelepítések következtében) ezzel folyamatosan szembe kellett nézni. A keveredés hatása nyilván kölcsönös volt: amennyi „idegenséget” magába olvasztott a nép, annyit a „magyar szellemiségből” is rányomott a betelepült, beolvadt elemekre. Aztán jöttek a sorscsapások. A trianoni országcsonkítás mérhetetlenül súlyos és maradandó sebet ütött a nemzet lelkén. Általános depresszió lett úrrá az egész nemzeten. Még magához sem tért, jött a második világháború, a szovjet megszállás, a kommunista diktatúra. És mégis, 1956-ban újra erőt vett magán a nép, felizzott valami a régi lelkületből A forradalom leverését követően aztán tovább mélyült, szinte beleégett a nemzet kollektív tudatába a folytonos veszteségérzés. – A sokat emlegetett Tamási Áron gondolat, mely szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, jellemző a magyarokra? Az otthontalanság érzése is beleégett a kollektív tudatunkba? – Aligha létezik olyan tudomány, amellyel a lelkület apró összetevőit szét lehetne választani. Vannak azonban olyan lelki sajátosságok, amelyek századokon átívelnek, és a mai magyarságra is jellemzőek. Ilyen például az otthontalanságérzés. Ez az érzés elsősorban a kisebbségben élők sajátja, de az anyaországiak számára sem idegen.
148
A DÉLI VÉGEKEN A magyarok – éljenek bárhol a világon – mindenütt árvának, otthontalannak érzik magukat. Kisebb vagy nagyobb mértékben, de idegen számukra a körülöttük levő világ, ahogyan ők is idegenek a körülöttük élő népek számára. Vannak más állandónak tűnő ismérveink is. Ravasz László szerint a magyar mindig a lét és nemlét kérdésével van elfoglalva. Mindig készen áll a legrosszabbra, viszont a legmélyebb elbukásból is lábra áll. A sorscsapások folytán lelkülete hasonló azokhoz a szigetlakókéhoz, akiket időnként elsodor az árvíz, de előtte is, utána is szántanak, vetnek, aratnak, teszik a dolgukat. A kisebbségek pedig úgy élnek, mint a tűzhányók oldalára települt községek lakói, a fenyegető elemi csapás árnyékában, valami megfoghatatlan végzetszerűség azonban oda köti őket ahhoz a tájhoz, ahol élnek. Az otthontalanság és fenyegetettségérzés miatt persze sokan vándorbotot fognak, ám bárhová veti őket a sors, az otthontalanság érzésétől nem szabadulnak. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Mindenesetre ezt az érzést jól ismeri minden magyar ember. – Sokan emlegetik, hogy jellemző ránk az „Ej, ráérünk arra még!” magatartás is. – Azt mondják, hogy a Trianonban széttört Magyarország előtt kemény kiállásúak voltak a felmenő őseink, olyannyira, hogy minden királynak először a rendszeres, kevély ellenzékiséget kellett megtörnie, s csak aztán ütközött meg a kívülről jövő ellenséggel. Ennek a sokszor passzív ellenállásban megmutatkozó konokságnak köszönhetően a magyar sokáig képes tűrni, és példátlan terheket tud elhordozni. Ravasz László szerint ennek a türelemnek az elfajulása az értelmetlen tűrés, a tehetetlen beletörődés, a patópálos lelki magatartás, amely a sorozatos sorscsa-
149
A DÉLI VÉGEKEN pások után kezd mindinkább általános nemzeti jellemvonássá válni. Ki ne tudna száz példát felsorolni mulasztásainkra, amelyek nemcsak következményei, hanem okai is voltak balsorsunknak. Ismerős vonás ez is, szomorúan magyar vonás. Hadd illusztráljam egy kínálkozó példával. A kommunista rendszer összeomlását követően az ellentmondásos politikai, gazdasági, társadalmi átalakulási időszakot az érintett népek többsége, kisebb vagy nagyobb mértékben, de képes volt saját javára fordítani. Csak a magyar nem élt a lehetőségekkel. Egykedvűen hagyta, hogy az idő elmúljon fölötte. Az égvilágon semmit sem tartott érdemesnek arra, hogy megmozduljon érte. Azokat is, akik mozdultak volna, cserbenhagyta, gondoljunk csak a kisebbségi autonómiák, a kettős állampolgárság ügyére, vagy a nemzeti integráció irányában tett bármilyen jellegű kezdeményezésre. Ez a fáradt érzéketlenség, ez a meghunyászkodott tűrés, az üres szájhősködés, a cselekvésképtelenség markánsan jelen van mind az anyaország egy helyben topogásában (vagy inkább elszegényedésében), mind az elcsatolt nemzetrészek szendergésében. – Szeretjük a történelmet okolni azokért a sorscsapásokért, amelyek érnek bennünket. Tényleg a történelmi igazságtalanságok áldozatai vagyunk? – A sorozatos sorscsapásokat a magyarság „történelmi igazságtalanságként” fogja fel és éli meg. A történelem azonban se nem igazságos, se nem igazságtalan, közömbös a népek harcával és az emberek szenvedésével szemben. Persze ettől még a vereségek súlyos traumát jelentenek. És mivel „elégtételre” nem nyílt lehetőség, maradt a belső őrlődés. A sorscsapások a nemzet eszmei-pszichológiai önvizsgálatát szinte minden kiemelkedő értelmiségi számára kötelező érvényűvé tették. A szellemi élet 150
A DÉLI VÉGEKEN kiválóságai a nemzeti lelkiségben kezdték keresni a balsors okát, mígnem eljutottak a „lelki torzulás” gondolatáig. Ez a vádaskodó önvizsgálat máig jelen van a magyar közgondolkodásban. A kíméletlen önostorozás, deheroizálás közepette – ennek mintegy ellensúlyozásaként –, felmerült az a gondolat is, hogy talán nem is a magyar nép lelkületével van baj, hanem a vele együtt élő népek, a „más lelkialkatú” emberek felelősek nemzeti balsorsunk alakulásáért. A pszichológia jól ismeri a bűnbakképzési mechanizmust, amellyel szorult helyzetekben olykor mindannyian élünk. Az „idegen lelkialkatúakkal” szembeni ellenérzés beleillik ebbe a jelenségkörbe. Tény ugyanakkor, hogy a magyar társadalom nem teljesen homogén, s a különböző érdekcsoportok politikai, gazdasági, szellemi befolyásának a függvényében alakult a történelem, és szerveződik ma is az élet. A nemzet eszmei-pszichológiai önvizsgálatában mérföldkőnek számit a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című több mint félezer oldalas könyv, amelyben a magyarság szellemi nagyjai vallanak a nemzethez fűződő kapcsolatukról, útbaigazítást kínálva azok számára, akik a különféle befolyások, szellemi áramlatok, propagandák káoszában nem tudják többé, kik is, mik is ők valójában. A könyv, még mielőtt megjelent volna, pusztán címének a kiszivárogtatásával nagy visszhangot keltett, és inspirálóan hatott a magyar szellemi életre. A jellem, a nemzeteszme, a mi a magyar, ki a magyar, mivé vált vagy lesz a magyar jellegű kérdésekkel foglalkozó könyvek és cikkek lavináját indítja meg, amelyek – a közelgő viharfelhők hatására (ne feledjük, hogy a második világháború küszöbén vagyunk) – csakhamar vigaszta-
151
A DÉLI VÉGEKEN lan feketére festették a magyar égboltot, elsiratva a magyar múltat, jelent és jövőt. – Sokakat foglalkoztatta a magyarság kérdése. Az írókat és a költőket érdekelte a magyarságtudat. Erre a költészet vagy a tudomány eszközeivel kell választ adni? – A tudományosság jegyében a Mi a magyar? című kötetben helyet kapott a történész, a nyelvész, az etnográfus, a művelődéstörténész, akik saját szakmájuk tudományos módszereivel próbálták megközelíteni a magyar jellem kérdését. A pszichológia művelőit, kevés kivételtől eltekintve, a nemzeti lélek kérdésköre nem nagyon ihlette meg, Szekfű kötetében is költők és írók vették át a lélekbúvárok szerepét. Csak a legutóbbi időkben jelent meg néhány ide vonatkozó mű, amelyek közül Hunyadi György A nemzetek jelleme és a nemzeti sztereotípiák c. munkájáról szeretnék később néhány szót ejteni. Tudomány vagy költészet egy nemzet mentalitásának, lelkületének, arculatának a megragadása? Sokan tépelődtek ezen a kérdésen, köztük Babits Mihály is. Ha azt kérdezzük, mi a magyar, milyen feleletet tudunk adni erre? – kérdi. Hiszen, amire rákérdezünk, az közvetlenül bennünk él, belülről ismerjük a lényegét. Semmi a világon nem mondhat többet rólunk, mint a belső közvetlen érzésünk. Hogyan fordítható le az, amit magunkban érzünk, amit százféleképp megélünk a szavak és a fogalmak nyelvére? Mihez tud kezdeni a tudomány egy szüntelenül változó képpel, vagy a népi lélekkel, amely ezerféleképpen tér el önmagától? Megjelenési formája nem csak egyénenként, de koronként, nemzedékenként, társadalmi osztályonként, tájegységenként is különbözik, hullámzik, szétágazik, s úgyszólván semmit sem tudunk róla állítani, aminek az ellenkezője is ne rá volna igaz. 152
A DÉLI VÉGEKEN Tudomány vagy költészet a nemzeti kilétünkre való ráeszmélés? Nem biztos, hogy szerencsés a megismerés különböző módozatainak a szétválasztása és egymással való ütköztetése. Lehet ez is, az is. A szembenézés avval, ami vagyunk, és ami bennünk van, egész életre szóló feladat, amihez a tudomány és a művészet talán együttesen is kevés. Történelmileg viszonylag új keletű igény, hogy az ember kívülről szeretné látni magát. A korábbi századokban az emberek nem is voltak rá kíváncsiak. Élték a maguk autentikus életét, s ez elég volt önmaguknak. A többséget illetően ez ma is így van. Néha egy-egy pillanatra talán fölmerül az emberekben, hogy kik is ők valójában, rendszerint olyankor, ha nemzeti mivoltukban fenyegetve érzik magukat, vagy önérzetükbe gázolnak. Ennél elmélyültebben csak a szellem emberei törekszenek a kérdés módszeres megválaszolására, ők is inkább sorsfordulókon, vagy valamilyen fenyegető érzés hatására. Babits Mihály szerint az irodalmi művek tárják föl leginkább a nemzeti lélek mélységeit, ennek ellenére úgy gondolja, hogy tudományos igénnyel kell a kérdéshez nyúlni. Általánosságban véve azonban nincs értelme nemzetkarakterológiáról beszélni. Nem lehet rá úgy tekinteni, mint ami azonos szempontok és azonos módszerek alapján minden nép vizsgálatára egyformán alkalmazható. Csak akkor lehet tőle várni valamit, ha az nemzeti tudománnyá válik, véli Babits. – Azért mégis létezik valamilyen tudományos megközelítés? – Miközben nálunk a nemzet lelkiségével főként írók foglalkoztak, az Amerikai Egyesült Államokban a pszichológiai tudományok művelői vették kezükbe a dolgokat. A múlt század 20-as éveiben jelent meg William McDougallnek a monográfiája, amely az akkori pszichológiai szaktudás és terminológia birtokában megpróbálta az esszéisztikus nemzetkarakterológiát 153
A DÉLI VÉGEKEN rendszerezett tudományos tanná tenni. Hunyadi György ezt fontos fejleménynek tartja. Tudománytörténeti szempontból talán az is, a nemzetkarakterológia új elméleti-módszertani alapvetése azonban a dolgok lényegén nem sokat változtatott. A nemzeti karakter mibenlétét illetően a nehézséget nem a módszertaniterminológiai kérdések jelentik, hanem az elméleti előfeltevések társadalmi-gyakorlati konzekvenciái. A tudományos csomagolás ellenére McDougall sem tudta megkerülni ezt a buktatót. Talán nem is akarta, hiszen ő volt az a „szaktekintély”, aki a diszkriminatív bevándorlási kvóták megszabásakor tanácsadóként szolgált az Egyesült Államokban. Mondanunk sem kell, hogy a fehér ember felsőbbrendűségének eszméje, amit ez a tudományos látószög képviselt, semmivel sem állt szilárdabban a valóság talaján, mint a magyar nemzeteszményt kereső íróké. Sőt! – Van-e nemzeti karakter? Mit mond erről a tudományos szakma? – Új fejleménynek számít az a tudományos megállapítás, hogy kizárólag az egyedi emberek rendelkeznek lelki jelenségekkel, a csoportok és közösségek nem. Lévén, hogy a nemzet nem élő szervezet, ezért pszichológiai tulajdonságokkal sem ruházható fel. Nincs lelke, nincs karaktere. Legfeljebb átvitt, homályos, misztifikáló értelemben beszélhetünk nemzeti lelkületről, szellemről, karakterről, ezek az elvonatkoztatások azonban nem képezhetik módszeres pszichológiai vizsgálatok tárgyát. Ez a szemlélet vált az amerikai szociálpszichológia máig domináns irányzatává, ami azóta szétáradt az egész világban. Ezzel az elméleti és módszertani individualizmussal a pszichológia mintegy „letudta” a nemzetkarakterológia kérdését. A nemzeti jellem problémája azonban nem került le a szellemi élet napirendjéről, és tudományos szempontból sem állta meg a he154
A DÉLI VÉGEKEN lyét. Igaz, hogy a nemzet nem organikus szervezet, ugyanakkor mint az egyének kölcsönhatásának bonyolult rendszere, tagadhatatlanul rendelkezik bizonyos pszichológiai sajátosságokkal. Olyan sajátosságokkal, amelyek közvetlenül az egyénekből nem vezethetők le, mert kizárólag az emberi kapcsolatrendszerek bonyolult kölcsönhatásának a termékei. Nevezhetjük ezt a terméket (jelenséget) akárminek, lelkinek, kulturálisnak, szelleminek, ez a jelenség a csoport fontos jellemzője. Tulajdonképpen ez az, ami egyik népet a másiktól megkülönbözteti. És így viszszajutunk megint a nemzeti karakterhez. – A globalizáció hogyan hat minderre, amiről beszélt? – Hatalmas nyomásról van szó. A globalizáció erősödésével sokan nemcsak a nemzeti sajátosságokat kérdőjelezik meg, hanem azt is, hogy vannak-e nemzetek. Beszélhetünk-e nemzeti közösségekről olyan értelemben, amilyen értelemben ezt az emberek magától értetődőnek tekintik? Az ellenvetések négy pontban fogalmazhatóak meg. 1)
A nemzetek fölött eljárt az idő, a történelmi változás a nemzeti összetartozás ellen dolgozik, az emberi kapcsolatok jövője nemzetek feletti vagy inkább nemzettelen. 2) A nemzeti összetartozás csak érzéseinkben és világképünkben létezik, valójában a vélt nemzet tagjait nem fűzi össze semmi. 3) Szubjektív dolog, személyes döntés kérdése, hogy mely nemzethez tartozunk, és milyen nemzetfelfogást vallunk magunkénak. 4) A nemzeti tudat művi termék, amit a társadalmi intézmények formálnak ki és tartanak fenn az emberek fejében meghatározott cél érdekében.
155
A DÉLI VÉGEKEN – Hogyan merült fel az a gondolat, hogy az emberi kapcsolatok jövője nemzetek felettivé vagy inkább nemzettelené váljék? – Nem kell hosszasan töprengenünk ahhoz, hogy teljes bizonyossággal kijelenthessük: népek, nemzetek vannak. Itt vannak előttünk, körülöttünk, bennünk. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy a valóságnak van egy szövevényes jelenségvilága, amit népnek, nemzetnek, nyelvi közösségnek hívunk. A köznapi ember tudatában ez magától értetődő, és nagyon a feje tetejére kell hogy álljon a világ bennünk ahhoz, hogy a nemzetek léte megkérdőjeleződjön. – Említette a globalizáció hatását. Milyen folyamatoknak lehetünk ma tanúi? – A világ történéseiből, a világhatalmi rendből nem lehet kimaradni, mindnyájan részesei vagyunk a globális pénzügyi, hatalmi, gazdasági struktúrák és a „lokalitások” (nemzetek, régiók, kistérségek) küzdelmének. A hagyományos, tradicionális életformák átalakulóban vannak, halványulnak, megszűnnek az etnikai, illetve kulturális sajátosságok. Ezt a folyamatot globalizálódásnak hívjuk, amelynek függvényében a nemzeti megmaradás kérdése sokkal nyugtalanítóbban merül föl, mint bármikor ezelőtt. Ahhoz, hogy az individualista – nemzetek fölötti, nemzetek nélküli – életmodell szalonképessé váljék, mindent el kell takarítani az útból. Először a múltat kell elhazudni, aztán a tudományt kell (a pénzeléssel) kényszerpályára terelni, a nemzeti érdekek szószólóit kell elhallgattatni, félreállítani. A globalizáció révén az ipari termelés, az információs rendszerek, a feketegazdaság és egyebek tere hálózza be a világot. Egy kozmopolita világelit életfelfogása és életstílusa válik modellé, miközben az emberek óriási többsége nemzeti keretek 156
A DÉLI VÉGEKEN között, helyi társadalmakban éli életét és próbál annak értelmet adni. Mind nehezebben, hiszen amíg a világelit egy része jelentős hasznot húz a globalizálódásból, az emberek óriási többsége, akiknek nincs lehetőségük rá, hogy otthonosan mozogjanak az információk és a kapcsolati tőke világában, s kihasználják a tőke szabad áramlását, általában alacsony értékű munkát végeznek, s mind jobban lemaradnak a főáramlattól. A különféle érdekektől, szándékoktól, politikai és ideológiai széljárásoktól függetlenül a népek – bár egyre nehezebben –, de egyelőre állják a sarat, és a nemzeti lét térbeli és időbeli dimenziói a múló divatokon túlmutatnak. – A nemzeti összetartozás vélt vagy valós kötelék? Sokan mondják, hogy a nemzeti összetartozás csak érzéseinkben és világképünkben létezik, valójában a vélt nemzet tagjait nem fűzi össze semmi, mondják az új szellemi áramlat szószólói. Ön ezt hogyan látja? – Ennek a felfogásnak látványos cáfolatát jelentették az elmúlt években a balkáni véres események, nemkülönben a franciaországi faji zavargások, az Európa- és világszerte tapasztalható etnikai feszültségek. Ezek a konfliktusok arról tanúskodnak, hogy súlyos hiba lebecsülni azt, ami a nemzet tagjait összefűzi egymással. Az egyenlőtlenség, a nagyarányú migráció, az átgondolatlan bevándorlási (betelepítési) politika megbosszulja magát. Az emberek nemzeti kultúrájukkal nagyon is valós dolgokat visznek (hoznak) magukkal, amely miatt gyakorta hajba kapnak egymással. Erre vonatkozóan bőséges tapasztalatokkal rendelkezünk itt Vajdaságban is. Azt állítani, hogy a nemzeti összetartozás képzeletünk terméke, nemcsak gyakorlati következményei miatt felelőtlenség, hanem tudományos szempontból is ostobaság. Az emberek ösz157
A DÉLI VÉGEKEN szetartozás-érzése, közösségtudata, az ennek jegyében tett erőfeszítés és együttműködés társadalmi realitás. Talán nincs is erősebb kapcsolat ember és ember között, mint a közös nyelvi kultúra, a történelmi és szellemi örökség, a közös tapasztalat, a csoport által követett normák és értékek. – A nemzeti hovatartozás pusztán szubjektív döntés következménye, személyes kérdés, vagy van a nemzetnek valamilyen társadalmi jelentősége? – Ki a magyar? – halljuk gyakran. És azonnal halljuk a választ is: aki magyarnak vallja magát. Politikailag korrekt válasz. Lehet-e ez ellen valakinek kifogása? Mindenki annak vallja magát, aminek akarja. Pszichológiai szempontból azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Ugyanis nem mindenki az, aminek vallja magát. Aztán van, aki hol ide, hol oda sorolja magát. Van, aki többnemzetiségűnek vallja magát. És van, akinek nincs nemzeti azonosságtudata. Ez nem bűn, nem fogyatékosság, hanem személyi sajátosság. Nem műveletlenség kérdése, egyszerűen hiányzik a nemzeti kötődés belülről, amitől még értékes emberek lehetnek, és kitűnhetnek az élet számos területén. Valamely nemzethez való tartozás a személyiség egyik döntő fontosságú tartalma és minősége. Érték és szabály, sors és hivatás, kötelesség és küldetés. Feltéve, ha tudatos ez a kötődés, ha közösségünk boldogulását tartjuk szem előtt, s ha nemzetünk (és rajta keresztül az emberiség) számára nyereség kívánunk lenni. Olykor nagyon kevés az, ami megvalósul ebből az eszményből. Személyiségünk azonban legrosszabb esetben is emlékek, képek, érzések, elvárások, ítéletek, kapcsolatok, elszánások, meggyőződések szétszakíthatatlan szövedéke, amelyben a nemzet leképeződik. Lelki valóságunkban, mint cseppben a tenger, halványab158
A DÉLI VÉGEKEN ban vagy erőteljesebb színekkel, ott van mindig a nemzeti valóságunk is. A nyelvi kultúrák szövevényes valóságdarabja minden ember a föld kerekén. De mindenki mindig, a saját életével azonos a legteljesebb mértékben. Mondhatunk, mutathatunk mást is, mint amik a valóságban vagyunk, de ez már a pszichiátria hatáskörébe tartozik. Az emberek vagy elhiszik nekünk, vagy nem. Sokan állítják magukról, hogy költők, írók, művészek, politikusok, holott nem azok. Előfordul, hogy valaki orvosnak, tanárnak, mérnöknek adja ki magát, holott nincs hozzá megfelelő képesítése. Ha kiderül, futó bolondnak tartják, vagy megbüntetik. – Mit jelent a gyakorlatban a nemzeti azonosságtudat? – Nem beszélhetünk összevissza magunkról, gyakran mégis ez történik. Sokan el akarják hitetni magukkal és másokkal, hogy okosabbak, szebbek, fiatalabbak, gazdagabbak, tehetségesebbek, sikeresebbek, mint amilyenek valójában. A valóság és az idealizált énkép nem mindig fedi egymást, de törekedni kell rá. Ez a lelki egészség, a jó kedély, a harmonikus személyiség egyik titka: fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. A nemzeti azonosságtudat kötelességvállalást jelent a gyakorlatban. Azt jelenti, hogy a nemzet hangsúlyos szerepet kap a cselekedeteinkben és a gondolkodásunkban. Nemzeti identitás nélkül még ki-ki eredményesen művelheti saját hivatását, képviselheti szakmai érdekeit, egy régió vagy település lakosságáét. A nemzeti érdekeket azonban nem lehet nemzeti elkötelezettség nélkül képviselni. És a problémák itt kezdődnek. Ha olyanok képviselik egy nemzet, vagy nemzetrész érdekeit, akiknek ez nem szívügyük.
159
A DÉLI VÉGEKEN De ez nemcsak a nemzeti érdekképviseletre vonatkozik. Sokan képviselik megélhetési alapon az ország, a párt ügyét, egy település lakosságának az érdekeit, holott a vállalt feladatot illetően semmiféle affinitással nem rendelkeznek. Minden népnek joga van arra, hogy olyan politikusai legyenek, akik saját érdekeit képviselik. Olyan újságíróik legyenek, akik a közösség érdekeit tartják szem előtt. – És mi a helyzet azzal a felfogással, hogy a nemzeti tudat művi termék, melynek elfogult látásmódját társadalmi intézmények és mechanizmusok formálják ki az emberek fejében? – A nemzeti öntudat sok mindenből tevődik össze. Nem vitás, hogy az oktatás, a tudomány, a művészet, az irodalom nagy szerepet játszik a kik vagyunk, honnan jöttünk, milyenek vagyunk, mi a küldetésünk jellegű kérdések értelmezésében. Nem biztos, hogy ezek a szellemi hatások a valóságnak megfelelő képet festenek-e a nemzetről, de az efféle igazságoknak soha nem is lehetünk igazán a birtokában. A nemzeti öntudat arra szolgál, hogy hozzájáruljon a közösség felemelkedéséhez, segítse a más népekkel való versenyben. Előfordul, hogy ebben az önértékelésben túlságosan kidomborodik a fölénytudat, a különbvalóság érzése, egyik-másik közösség egyenesen kiválasztott népnek tartja magát. Erre általában akkor kerül sor, ha egy csoport tagjai attól tartanak, hogy a versenyben alul maradnak. A körülmények szerencsés közrejátszása folytán alkalom adódik a mértéktartó, más népeket tiszteletben tartó nemzettudat kialakítására is. Az, hogy melyik nép milyen portrét fest magáról, mi az, amit kielemez múltjából és jelenéből, mindig a helyzetismeretből és a nemzet perspektívájához fűzött reményteli gondolatokból fakad.
160
A DÉLI VÉGEKEN Ma a kultúra az egész Nyugaton a hanyatlás jeleit mutatja. Ettől válnak halványabbá, vérszegényebbé a nemzeti kultúrák is. Nem leszünk ettől se modernebbek, se haladottabbak. Egyének is, nemzetek is akkor tesznek jó szolgálatot a világnak, ha megőrzik egyéni és nemzeti sajátosságaikat. Csak így maradunk meg személyiségnek, nemzetnek, lélekben gazdagnak és szabadnak. Ahogyan Babits mondja: „Nem átváltozásra, önfeladásra, magunkból való kikelésre van szükségünk, hanem inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba-szállásra.”
161
A DÉLI VÉGEKEN
Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát Levegőt! – írta Dudás Károly az Autonómiát! című cikkében hat évvel ezelőtt. Okkal és joggal írta, hiszen – tovább idézve szavait – „kiszolgáltatott helyzetünkben azt jelenti nekünk a magyar autonómia, mint a fuldoklónak a levegő. Legállhatatosabb hívei ezért küzdenek érte már több mint egy évtizede. Küzdenek érte minden rendelkezésükre álló eszközzel (kevés ilyen van), mert pontosan tudják, hogy semmi, de semmi meg nem állíthatja a kisebbségi létbe taszított nemzeti közösségek további pusztulását, morzsolódását, csak az autonómia”. Tudják ezt mindenütt az Európában élő kisebbségek, és jól tudták ezt annak idején a térségünkben élő szerbek is, akik betelepülésük első pillanatától kezdve foggal-körömmel küzdöttek érte, csökönyösen, állhatatosan, míg ki nem harcolták maguknak. Tudtuk ezt mi is, tizenhat évvel ezelőtt, csak éppen az eltökéltség és az állhatatosság hiányzik belőlünk, így aztán hiába hősködünk, minden téren az élet peremére szorulunk, „napszámosokká, megtűrt albérlőkké válunk” saját szülőhelyünkön.. Nos, mindez a Vajdasági Magyar Szövetség választási programját olvasva jut eszembe, keresve benne az állhatatos kiállást az autonómia ügye mellett. Nagy ívű választási program, amely mindenkinek – időseknek, fiataloknak, munkanélkülieknek, vállalkozóknak, egyháznak és önkormányzatoknak, munkásoknak és gazdálkodóknak, szórványokban és tömbben élő magyaroknak ígér valamit. A
162
A DÉLI VÉGEKEN délvidéki magyarság „valós és teljes egyenrangúságát” ígéri. A lehetőségek és az általánosság szintjén. „A Vajdasági Magyar Szövetség jövőképe egy lendületesen fejlődő, versenyképes Szerbia, s ezen belül Vajdaság.” Miközben a választási program teljes mellszélességgel kiáll „Vajdaság törvényhozási, végrehajtási és igazságszolgáltatási funkcióiért”, vagyis a tartomány „teljes körű autonómiájának a megvalósításáért”, ami szükséges és helyénvaló, a magyar területi autonómiáról egy szó nem esik. Pontosabban valahol a szövegben – egy szégyenlősen odavetett mondat erejéig – említésre kerül, ám ott is csupán utalásszerűen, amennyiben a VMSZ síkraszáll „a magyar területi autonómiát jelentő Magyar Körzeti Önkormányzat létrehozásához vezető út első lépéseként az önkormányzati együttműködést – társulást ösztönző költségvetési támogatási rendszer kialakulásáért”. Azt, hogy „a társulást ösztönző költségvetési támogatási rendszer” valójában mit jelent, nem egészen értem, de hogy ebből a ködös megközelítésből területi autonómia sosem lesz, az biztosra vehető. Amilyen elhallgatott, szégyenlősen elkent a VMSZ választási programjában a magyar területi autonómia gondolata, olyan tolakodónak érzem a személyi elvű kisebbségi autonómia megvalósítása fontosságának a túldimenzionálását. Természetesen a Magyar Nemzeti Tanács létrehozása kisebbségi életünk fontos fejleménye, amelynek megvalósításában nem csekély a VMSZ szerepvállalása, ez azonban nem homályosíthatja el, nem ellensúlyozza azt a hiányérzetet, ami a programban a területi autonómiával kapcsolatos erőtlen kiállással kapcsolatban érzékelhető. Természetesen én is tisztában vagyok a körülményekkel, a realitással. Jól tudom, hogy Magyarországra nem számíthatunk, Szerbiának mindig sokkal fontosabb dolga van, az Európai Kö163
A DÉLI VÉGEKEN zösség ebben a vonatkozásában süket és vak, mindenki szemében csak akadékoskodók vagyunk; majd egyszer talán napirendre kerül ez is, a mi jogos autonómiatörekvésünk, addig maradjunk veszteg… Így van ez. Ha egyáltalán tudomásuk van rólunk, ha meghallják követelésünket. Mert lehetséges, és én ebben látom az igazi gondot, hogy meg sem hallják. Mert – megint Dudás Károlyt idézve – nyilván „túl halkan követelünk, türelmesen, udvariasan”, ahogyan a lojális állampolgárokhoz, a kisemmizettekhez, a lakájokhoz illik. Nos, én – Dudással együtt – „hangos szólásra szeretném biztatni kevéske, gyöngécske és öregecske önmagunkat. Csak azt szerettem volna mondani, hogy ébredjünk föl végre, mert üres hasunkra süt a nap”.
164
A DÉLI VÉGEKEN
Média és közélet a Délvidéken 2007-ben Nehéz a vajdasági magyarság közéleti helyzetéről, kultúrájáról izoláltan, önmagában véve beszélni, hiszen a médiában és a közbeszédben többnyire ugyanaz visszhangzik, ami Budapesten vagy Belgrádban történik/elhangzik. Továbbá, ami a lényeget illeti, ugyanazok a tulajdonságok jellemzőek a délvidéki magyar médiára is, mint ami mindenütt a világon. Anélkül, hogy a médiahelyzet hosszas elemzésébe fognék, amiről már sok rosszat elmondtak és leírtak, az én „látleletem” abban különbözik a többitől, hogy amíg a médiaszakértők általában a túlpolitizáltságban, a média sokszínűségének és függetlenségének a hiányában látják a problémát, ami állítólag törvényekkel orvosolható, én a reményét sem látom annak, hogy ez a helyzet megváltozzon. Pontosabban a problémának van megoldása, és az idő hamarosan meg is oldja, magának a médiabirodalomnak a felszámolásával. A digitális műsorsugárzás kiszélesítésével, a világhálóval, a különböző portálok, honlapok, hálózatok megjelenésével a médiaguruk nem lesznek abban a kiváltságos helyzetben, hogy politikai alku tárgyává tegyék a tájékoztatást. A politika ma kíméletlenül maga alá gyűri a médiát, s ezáltal meghatározza a közbeszédet és a nyilvánosságot. A tömegkommunikáció-kutatásnak ugyanakkor elég nagy irodalma van, szociológusok, politológusok, pszichológusok sora kutatja világszerte, hogy a televízió, a rádió és a sajtó miképpen járul hozzá a 165
A DÉLI VÉGEKEN nyilvánosság és a kulturális környezet formálódásához. Sokan közülük – a tapasztaltak alapján – egyenesen a kulturális környezet védelmének szükségességéről beszélnek. Mi tagadás, a demokrácia és a médianyilvánosság állapotát illetően a helyzet csakugyan kétségbeejtő. A felnőtt lakosság Szerbia után Magyarországon nézi legtöbbet a tévét. Nem véletlen, hogy itt a legnagyobb a zűrzavar az emberek fejében, itt rágódnak az emberek legtöbbet olyan gumicsontokon, ami nem viszi őket előbbre. Persze az állandó hivatkozási alapul szolgáló nyugati demokrácia sem mentes minden problémától. A média ott is látszat- és illúzióvilágban tartja az embereket, akik igénytelen szellemiségű filmekkel töltik estéiket a televízió előtt. A kultúra nevében olyan szellemi termékekkel traktálják őket ott is, amelyek a lélek számára semmiféle maradandó értékkel nem rendelkeznek, nem készíti fel az embereket sem a siker, sem a bukás elviselésére, testi és lelki erőpróbákra, még kevésbé a nehézségek legyőzésére. A mi helyzetünk annyival rosszabb, hogy nekünk sokkal nagyobb szükségünk lenne a hiányolt éltető szellemi közegre, a testi és lelki erőpróbákra való felkészítésre, hiszen itt a kihagyott lehetőségek és elmulasztott életesélyek sokkal nyilvánvalóbbak és fájóbbak, mint Nyugaton. Ebből kifolyólag az emberek nálunk becsapottnak érzik magukat. Okkal és joggal, hiszen az, amit demokratikus átalakulás címén le akarnak nyomni a torkukon, nem egyéb, mint a sajtó és a média képi csalásába burkolt sarlatánság. A mindennapokba belevesző beteljesületlen élet réme egyaránt sújtja az embereket a világon csaknem mindenütt. Itt azonban, a posztkommunista országokban, késhegyre menő harc folyik azért, hogy az új milliárdosok, a rendszerváltoztatás előtti 166
A DÉLI VÉGEKEN időből áthozott, s ma is működő gazdasági, politikai, kulturális, média- és titkosszolgálati érdekszövetség becsapja és kifossza az embereket, elterelje figyelmüket vesztett pozíciójukról és romló kilátásaikról. Olvasom például, hogy mind az öt magyarországi parlamenti párt a „konstruktív párbeszéd” évét várja 2007-től: „koalíciós együttműködésről”, „közös erőfeszítésről”, „érdemi egyeztetésről” beszélnek. És miközben így vizionálnak a szebb jövőről, a naponta több millió forinttal gazdagodó „nyertesek" és a lecsúszó, meglopott, becsapott széles néprétegek abszurd szappanoperája zajlik a médiában a szemünk előtt. Tizenhat évvel a rendszerváltás, két évvel az Európai Unióhoz való csatlakozás után az ígért általános jólét és valódi demokrácia helyett, kevesek mesebeli gazdagsága és a többség nyomora néznek egymással farkasszemet! Ez bizony a média aktív közreműködése nélkül nem lett volna lehetséges. A bérces Balkánon ennél nagyobb galádságok is történtek. Gondoljunk csak arra, hogyan ugrasztotta egymásnak a média a korábban békésen együtt élő népeket. Ezeknek a történéseknek a tükrében a délvidéki magyar médiát „cikizni”, úgy érzem, szánalmas kisszerűség lenne. Nem mintha nem lenne mit a saját portánkon söprögetni. A délvidéki magyar média sem tudott soha a politikai széljárásoknak ellenállni. Amikor nagy szükség lett volna rá, támogatás helyett az akkori hatalmasságok kegyeit kereste, a kisebbségi pártok felett, a magyarság önszerveződés ellenében kreálta a politikát. Ma, amikor önszerveződési esélyeink többnyire kútba estek, feleslegesen exponálja magát nem létező pártok életbentartásával, az „együttműködés” szorgalmazásával és az üresjáratú kisebbségpolitika favorizálásával.
167
A DÉLI VÉGEKEN Közéletünket, lelkületünket, szellemiségünket tekintve nem léteznek trianoni határok. Egyazon kultúra szellemi befolyása alatt élünk valamennyien, határon innen és túl. Lehet persze akadékoskodni, hogy mi a délvidéken így, ők meg odaát amúgy. Lehet szavakkal és díszletekkel manipulálni, ez azonban a lényegen semmit sem változtat – a magyar cselekvésképtelenség napnál világosabban jelzi, hogy valamennyien ugyanannak az életérzésnek a foglyai vagyunk, ugyanabban az alagútban járunk. Közéletünk legárulkodóbb sajátossága a vajdasági magyarság hajléktalansága. Ez a hajléktalanság egyazon tőről fakad a magyar nép legfőbb gondjával-bajával, ami meglátásom szerint abban rejlik, hogy az Európai Unióban sem tudott még igazán otthont és hazát teremteni magának. A valóságot lehet jóságos álarcba bújtatni, lehet demokráciát, szólásszabadságot, dübörgő gazdaságot, szép új világot hazudni, ettől azonban az otthontalanság még otthontalanság marad határokon innen és túl, bár korántsem azonos fajsúlyú gondokat okozva. De jelentsen ez a jövő szempontjából inkább izgalmas kihívást számunkra, semmint csalódottságot.
168
A DÉLI VÉGEKEN
A kötetben szereplő írások első megjelenési helye 80 év kisebbségben. Aracs. A délvidéki magyarság közéleti folyóirata. 2001. november 20. I. évfolyam, 2. sz. Új korszak előtt. Előzetes gondolatok a Magyar Nemzeti Tanácsról szervezett konferenciához. In: A Magyar Nemzeti tanács. Stratégiai füzetek 2. Logos, Tóthfalu, 2002. Történelmi traumák a magyarság kollektív tudatában. In: Trianon a magyarság tudatvilágában. Stratégiai füzetek 3. Logos, Tóthfalu, 2003. Kiskapu a fejlett világra. In: A régiók Európája. A Duna– Körös–Maros–Tisza eurorégió jelene és jövője. Stratégiai füzetek 4. Logos, Tóthfalu, 2003. Volt egyszer egy ország. In: Volt egyszer egy ország. Jugoszlávia létrehozása és széthullása. Stratégiai füzetek 5. Logos, Tóthfalu, 2003. Magyar–magyar viszonyok. Beszélő, VIII. évfolyam, 1–2. szám. 2003. január–február. Az autonómia időszerűsége. Kézirat. A magyar falvakról. In: Túlélő falvak. Gondok és tervek a Kárpát-medencében. EKE, Stockholm, 2005.
169
A DÉLI VÉGEKEN Őrzők a strázsán. Aracs, 2007. március 15. Tehetséggondozó iskoláinkról a pszichológus szemszögéből. http://www.bolyaigimi.org/tehetségstud/tehsulik.php A tudáskor küszöbén. http://www.bolyaigimi.org/ tehetségstud/tehsulik.php Tudomány és világháló. Magyar Szó, 2006. május 25. Önmagunk nyomában. Gruik Ibolya interjúja: magyar Szó, Kilátó, I. rész: 2006. november 25., 26., II. rész: dec. 2., 3., III. rész: dec. 9., 10., IV. rész: dec. 16., 17. Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát. Új esély, A Vajdasági magyar Szövetség Lapja. I. évfolyam, 3. szám, 2007. január 16. Média és közélet a Délvidéken. Magyar Fantom. 2007. január 15., 1.
170
A DÉLI VÉGEKEN
TARTALOM Előszó (5) 80 év kisebbségben. Történelmi visszatekintés (9) Új korszak előtt. Előzetes gondolatok a Magyar Nemzeti tanácsról szervezett konferenciához (23) Történelmi traumák a magyarság kollektív tudatában (32) Kiskapu a fejlett világra. A Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió jelene és jövője (41) Volt egyszer egy ország. Jugoszlávia létrehozása és széthullása (52) Magyar-magyar viszonyok. Pszichológiai sajátosságok vagy politikai játszmák? 60) Az autonómia időszerűsége (74) A magyar falvakról – szülőfalum szemszögéből (79) Őrzők a strázsán. Levél Végel Lászlóhoz az Időírás, időközben című könyve apropóján (101) Tehetséggondozó iskoláinkról a pszichológus szemszögéből (121) A tudáskor küszöbén (134) Tudomány és világháló. Kezdeményezés egy virtuális egyetem létrehozására (138) Önmagunk nyomában. A nemzeti jellem problémája (143) Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát (164) Média és közélet a Délvidéken 2007-ben (167) A kötetben szereplő írások első megjelenési helye (171)
171