L. BALOGH BÉNI
A csehszlovák–magyar lakosságcsere Komárom-Esztergom vármegyében
Írásunk bevezető részében a lakosságcseréről és az áttelepítésről, mint a kisebbségi kérdés megoldásának 20. századi „eszközeiről” ejtünk néhány szót, különös tekintettel Kelet- és Közép-Európára. Ezt követően – egy korábbi tanulmányunkat1 alapul véve – a csehszlovák–magyar lakosságcsere Komárom-Esztergom vármegyei eseményeit vizsgáljuk: a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság ténykedését, majd a szlovák kitelepülést, végül a felvidéki magyar telepesek érkezését. A lakosságcsere és az áttelepítés, mint a kisebbségi kérdés „megoldásának” eszközei A lakosságcsere, valamint bizonyos népcsoportok ki- és betelepítésének gondolata nem 20. századi „találmány”. Elég, ha II. Abdul Hamid török szultán (1876–1909) uralkodására gondolunk, aki az örménylakta tartományokba kurdokat kezdett telepíteni.2 A legújabb kori népességcsere-egyezményeket a Balkánon kötötték, ekkor kísérelték meg első ízben a kibékíthetetlennek látszó területi ellentéteket lakosságcserével enyhíteni.3 Térségünkben, a hitleri eszmék hatásával összefüggésben, az 1930-as évek második felétől vált egyre elfogadottabbá az a nézet, hogy az országok belső stabilitását leginkább az etnikai szegregáció s a minél homogénebb nemzeti államok megvalósítása biztosíthatja. A népcsoportjog és az ezen alapuló etnikai elkülönítés elveit követő náci Németország 1939–1941 között egy sor nemzetközi egyezményt kötött a Közép- és Kelet-Európában élő németek egy részének az „anyaországba” való áttelepítése céljából, egyirányú népmozgás keretében. Kevéssé ismert tény, hogy a két világháború közötti BALOGH Béni: Csehszlovák–magyar lakosságcsere: ki- és betelepítések Komárom-Esztergom vármegyében a II. világháború után. In: Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltárának Évkönyve 1993–1994. Esztergom, [é. n.], 167–186. p. 2 Vö. KEMPLER Szonja: Örmények – török jogfosztottságban. Népirtás, 1915. Rubicon, 1990/3. szám, 9–13. p. 3 ROMSICS Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, 1998, 147., 192. p. Lásd még BALOGH Ádám: Lakosságcsere Görögország és Törökország között 1914-ben. Világtörténet, 2002/2−3. szám, 37–46. p. 1
úgynevezett Nagy-Romániában a neves demográfus, Sabin Manuilǎ, a román Központi Statisztikai Intézet befolyásos igazgatója volt a lakosságcsere elvének legelső és legfajsúlyosabb képviselője. Manuilǎ már 1935-ben „etnikai tisztogatást” sürgetett Romániában. 1941 őszén egy részletes lakosságcsere-tervezetet küldött Ion Antonescu államvezetőnek; a terv megvalósulása esetén Románia megszabadult volna az úgynevezett „centrifugális” kisebbségeitől.4 A szlovák–magyar lakosságcsere gondolatát Šaňo Mach, a fasiszta szlovák állam belügyminisztere vetette fel először, a második világháború kellős közepén.5 A gondolat a homogén szlovák állam megteremtésének jegyében született: a mintegy 120 ezernyi cseh nemzetiségű – zömmel hivatalnok – kiutasítása, valamint a 65 ezer szlovákiai zsidó német kézre adása után már csak a magyaroktól kellett volna „megszabadulni”. Ami a második világháború alatti magyar elképzeléseket illeti, hangsúlyoznunk kell: a „Szent István-i” nemzetpolitikát hirdető korabeli magyar vezetés szemléletétől távol állt a lakosságcsere vagy a kitelepítés gondolata. Bárdossy László miniszterelnök 1941-ben határozottan elvetette Werth Henrik vezérkari főnök javaslatát, miszerint az ezeréves magyar határokon belül az összes szláv és román lakost telepítsék ki, hogy a Kárpát-medence kizárólag a magyarság élettere legyen. Bárdossy kivihetetlennek és károsnak minősítette az ötletet.6 1945 után a térség társadalmainak többségi közhangulata a nemzetiszocializmus mellett a kisebbségeket tette felelőssé a második világháború kirobbantásáért: a kelet-európai németek egy részét a potsdami egyezmény alapján ki is telepítették.7 Olti Ágoston kutatásai szerint román–szlovák viszonylatban is sor került egyoldalú telepítésre. Nagyvárad környékéről ugyanis, rendkívül rossz körülmények között, mintegy 700 szlovákot szállítottak Pozsonyba. A csehszlovák vezetés ezt követően felkínálta a román félnek a lakosságcsere lehetőségét, egyezmény azonban nem jött létre.8 A csehszlovák politikusok élen jártak a kollektív bűnösség elvének hirdetésében. A magyar kisebbség felszámolása érdekében a prágai kormány szinte minden lehetséges eszközt bevetett: tömeges kitelepítéssel, deportáA tervezetet ismerteti L. BALOGH Béni – OLTI Ágoston: A román–magyar lakosságcsere kérdése 1940–1947 között. Kisebbségkutatás, 2006/4. szám, 599. p. 5 SZABÓ Károly: A magyar–csehszlovák lakosságcsere története. Fond 293/I/1–3. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. 1., 48. p. 6 SZINAI Miklós – SZŰCS László (szerk.): Horthy Miklós titkos iratai. Budapest, 1963, 59. dokumentum, 306–307. p. 7 A magyarországi németek kitelepítésére lásd TÓTH Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945–1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák–magyar lakosságcsere összefüggései. Kecskemét, 1993. 8 L. BALOGH – OLTI i. m., 618. p. 4
lással, reszlovakizációval próbálkozott.9 1945 első felében – Potsdamig – az egyoldalú kitoloncolás volt a magyar kisebbségi kérdés megoldásának „elméleti sablonja”.10 A győztes nagyhatalmak közül azonban egyedül a Szovjetunió támogatta minden fenntartás nélkül ezt az elképzelést, Nagy Britannia és főleg az Egyesült Államok ellene voltak. A potsdami döntést követően a magyarok egyoldalú kitelepítésének tervét felváltotta a lakosságcsere addig kevéssé hangoztatott gondolata. A magyarkérdést nem „az egyszerű kitelepítés, hanem inkább a lakosság kicserélése alapján” kell „megoldani” – nyilatkozta 1945 októberében Edvard Beneš köztársasági elnök.11 A (cseh)szlovák–magyar lakosságcsere gondolata – mint arra már Šaňo Mach kapcsán utaltunk – a második világháború ideje alatt jelent meg, és a háború befejezése után vált véglegessé. Fasiszta, polgári és kommunista körökben egyaránt a magyar kisebbségtől való megszabadulás egyik lehetséges változatát látták benne – az önálló szlovák állam hívei éppen úgy, mint a „csehszlovákizmus” eszméjének elkötelezettjei. A magyarok jogfosztásának okait vizsgálva Juraj Zvara szlovák történész leginkább a korabeli csehszlovák viszonyokban gyökeredző „nacionalizmust” emelte ki.12 Szarka László nyomán ezt azzal egészíthetjük ki, hogy a háború utáni új csehszlovák állam nemzetiségi politikáját végső soron a földkérdés határozta meg, a földreform nacionalista alapelve, amely a dél-szlovákiai magyarság birtokainak, ingatlanainak kisajátítását és szlovák nincstelenek közötti felosztását mondta ki. Beneš homogén nemzetállam-elképzelései mellett ez a radikális kommunista nemzeti földprogram volt a másik eszmei alapja a magyarok kitelepítésének, a lakosságcsere végrehajtásának.13 A magyar kormány ellenezte a lakosságcsere gondolatát: egyrészt elutasította a szlovákiai magyarok kollektív felelősségre vonását, másrészt a hazai szlovákok közül sem akart távozásra kényszeríteni senkit, az önként áttelepülők útjába azonban nem kívánt akadályt gördíteni.14 Annál sürgősebb volt a kétoldalú megállapodás kierőszakolása a csehszlovák félnek, amely még a párizsi békeértekezlet előtt dűlőre akarta vinni a felvidéki magyarok ügyét. A magyar kormány zsarolására megkezdődött a kassai kormányprogramban rögzített elvek gyakorlati megvalósítása – a magyarellenes intézkedések ekkor váltak tervszerűvé és átfogóvá. Sorozatban A kérdést átfogóan tárgyalta VADKERTY Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákai magyarság 1945–1948 közötti történetéről. Pozsony, 2001. 10 JANICS Kálmán: A hontalanság évei. [H. n.] 1989, 168. p. 11 ROMSICS Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Budapest, 2006, 92. p. 12 Juraj ZVARA: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, 1965, 30. p. 13 SZARKA László: Kiszolgáltatottság. A csehszlovákiai magyarság jogfosztása 1944–1948 között. Új Forrás, 1991/11. szám, 25. p. 14 LÁZÁR György: Irányzatok és törekvések a magyarországi szlovákság körében (1945– 1948). Történelmi Szemle, 1985/3. szám, 519. p. 9
hozták a jogfosztó intézkedéseket,15 megújult erővel folytatták a kitoloncolásokat.16 Ilyen körülmények között – de a nagyhatalmak nyomásának eredményeként is – a magyar vezetés kénytelen volt felvenni a tárgyalások fonalát. Gyöngyösi János külügyminiszter elfogadta az 1945. november 11-ei, Prágába szóló meghívást, megkezdődtek a lakosságcseréről folyó egyezkedések.17 A kezdeti sikertelenség után, 1946. február elején megszületett az egyezmény tervezete. Lényege: a csehszlovák hatóságok jogot nyertek annyi szlovákiai magyar kitelepítésére, ahány Csehszlovákiába önként áttelepülni óhajtó magyarországi szlovák jelentkezett. Az egyezményt, az ehhez kapcsolt jegyzőkönyveket és levélváltásokat 1946. február 27-én írták alá Budapesten. Csehszlovák bizottság a megyében: sérelmek és kölcsönös vádaskodás A magyar fél számára az egyezményt illetően az volt a legmegalázóbb, hogy míg a magyarországi szlovákok számára az áttelepülés önkéntes és bármikor visszavonható volt, addig a szlovákiai magyarok áttelepítése egyoldalú csehszlovák kijelölés alapján történt, és kényszerjelleget öltött. A szlovákok áttelepülésének előkészítésére, a jelentkezési nyilatkozatok átvételére és az egész áttelepítési akció lebonyolítására a csehszlovákoknak jogukban állott különbizottságot küldeni Magyarországra. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB) tagjai szabadon mozoghattak az ország területén, az áttelepülés ösztönzése érdekében írásban és szóban, valamint a magyar rádió útján propagandát fejthettek ki a szlovákok körében, szlovák nyelven. A körzeteikhez tartozó településeken két-két nyilvános gyűlést tarthattak: egyet a propaganda megindításakor, egy záró gyűlést pedig ennek végeztével. Plakátokat, röpiratokat és sajtótermékeket is terjeszthettek, csehszlovák eredetű filmeket vetíthettek. Március 4-ével kezdődően a bizottság hat hétig folytathatta propa-
Beneš elnök hírhedt 1945/33. számú rendeletét, amely a németeket és a magyarokat megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól, 1945. augusztus 2-án tették közzé, a potsdami konferencia befejezésével egyidejűleg. 16 Komárom-Esztergom vármegye főispánja 1945. augusztus 6-án jelentette a belügyminisztériumnak, hogy az észak-komáromi erődben 1 500–2 000, Dunaszerdahelyen 70, Párkányban kb. 50 magyar nemzetiségű személy van összegyűjtve kitoloncolás céljából, de ezek átvételét – belügyminisztériumi rendeletre – a leghatározottabban meg fogják tagadni. Lásd Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára (a továbbiakban: KEMÖL), Komárom-Esztergom megye főispánjának általános iratai (a továbbiakban: IV. 951. b), 1945. sz. n. – A magyarok „Szlovákiából történt kiüldözése” következtében Dél-Komárom lakossága 6,5–7 ezer főről 13–14 ezer főre duzzadt. KEMÖL, IV. 951. b), 605/1945. ikt. sz. 17 A részletekről KERTÉSZ István: Magyar békeillúziók 1945–1947. Oroszország és a Nyugat között. Budapest, 1995, 241–254. p. 15
gandáját, ezt követően már csak az önként jelentkezettek összeírását hajthatta végre. Munkáját a magyar szervek nem akadályozhatták, ellenkezőleg, „küldetésük elvégzését” lehetőleg segíteni kellett. Az érintkezés megkönnyítése végett az ország különböző pontjain tevékenykedő bizottsági tagok mellett magyar külügyi összekötők is működtek. A csehszlovák propagandát és összeírást egy feltétel korlátozta: a bizottság tagjainak és személyzetének tartózkodnia kellett minden olyan tevékenységtől vagy magatartástól, „amely a Magyar Köztársaság szuverenitásával össze nem egyeztethető, vagy a magyar néppel szemben ellenséges volna”.18 Ezt viszont a legritkább esetben tartotta be. A CSÁB 16 körzetben fejtett ki tevékenységet, kettőnek a székhelye közülük Komárom-Esztergom vármegyében volt: az esztergomi az 5-ös, a bánhidai körzet a 6-os számot viselte. Az Esztergomban székelő bizottság 1946. március 7-én kezdte el munkáját. Tagjainak névsorát a magyar külügyminisztérium itteni összekötője, Mészáros László másnap küldte meg az esztergomi rendőrkapitányságnak.19 A bizottság 16 tagból állott, volt közöttük egy szlovák őrnagy és három katona is. Vezetője kezdetben Michal Bedecs, míg titkára Frantesek Markus volt. Lakó- és irodahelyiséget, valamint garázsnak megfelelő udvart a polgármesteri hivatalnak kellett biztosítania számukra.20 Élelmezésükről szintén a városnak kellett gondoskodnia, a polgármester viszont arra kérte a főispánt, hogy Esztergom „közismerten nehéz közellátási helyzetére” tekintettel a csehszlovák delegáció által igényelt „5 q kenyérlisztet, 2 q 00-ás lisztet és végül 40–50 q zsiradékot” a vármegye utalja ki.21 Feltételezhető, hogy irodahelyiséget az Erzsébet szálló földszintjén kapott a bizottság, étkeztetése pedig a Bottyán utca 4. szám alatt, özvegy Tiler Alfrédnénál történt.22 A CSÁB célja országszerte az volt, hogy minél több embert rábírjon: iratkozzék föl az áttelepülők listájára.23 Propagandája ennek megfelelően erőszakos, gátlás nélküli és gyakran egyezménysértő volt, visszatetszést és felháborodást váltott ki a magyar lakosság körében. Jellemző, hogy az eszterKEMÖL, Komárom–Esztergom megye alispánjának iratai (a továbbiakban: IV. 954.), 2331/1946. ikt. sz. 19 KEMÖL, Államrendőrség Esztergom városi kapitányságának iratai (a továbbiakban: VI. 1.), 934/1946. ikt. sz. 20 KEMÖL, Esztergom város polgármesterének iratai (a továbbiakban: V. 2. a), 2730/ 1946. ikt. sz. 21 A vármegye a kérést elutasította. Lásd KEMÖL, V. 2. a), 2632/1946. ikt. sz. 22 KEMÖL, VI. 1., 934/1946. ikt. sz. (Lapszélre, ceruzával írott feljegyzés.) 23 A csehszlovák fél legalább százezer főt szeretett volna látni a listáin, hogy ezen az alapon ugyanennyi magyartól szabadulhasson meg. SZABÓ A. Ferenc: A második világháború utáni magyar–csehszlovák lakosságcsere demográfiai szempontból. Regio, 1991/4. szám, 59. p. 18
gomi körzet vezetője március 14-én a rendőrség intézkedését kérte, mivel „felelőtlen elemek” a bizottság által kifüggesztett propagandaanyag legnagyobb részét megrongálták. „Abban az esetben, ha ezen összeférhetetlenségek ismétlődnének, kénytelenek lennénk segítséget és oltalmat a szövetséges orosz parancsnokságnál kérni” – hangzott a fenyegetés.24 Bedecs március 17-én juttatta el a rendőrségnek a küldöttség programját, egyben kérte a szükséges engedély megadását, valamint a „közrend és biztonság megőrzésére irányuló intézkedések foganatosítását”.25 Az Esztergomi járásból Kesztölc, Sárisáp, Csév és Dág községek szerepeltek két-két nagygyűléssel: a műsoros részt egy huszonöt tagból álló szlovák színtársulat és egy szlovák népdalokat előadó dalárda biztosította. Március végén újabb engedélyezési kérelem érkezett az esztergomi rendőrséghez. Bolvári Kálmán rendőr főhadnagy eltekintett a nyolcnapos bejelentési határidőtől, és jóváhagyta az újabb népgyűlések megtartását, amelyeken – a bejelentés szerint – „dr. Mitosinka és társai” szónokolnak majd. A tokodi üveggyárban március 24-én tartott gyűlésen a magyar külügyi összekötő, Mészáros László is megjelent. Rendzavarás nem volt – jelentette a helyi rendőrbiztos.26 Kisebb incidens történt viszont Sárisápon, ahol a március 30-ai nyilvános gyűlés után a kommunista párt helyi szervezete „értekezletre hívta össze a falu népét”. A csehszlovákok azt sérelmezték, hogy Knyzovics András titkár „beszédében minősíthetetlen módon bírálta a Csehszlovák Köztársaság demokratikus berendezését, és hazug jelszavakkal akarta elijeszteni a szlovákokat az áttelepülésre való jelentkezéstől, többek között állítva, hogy a Csehszlovák Köztársaságban a földműveseknek a disznóöléskor a sertés felét közellátás céljaira kell leadniok”.27 Ha valóban elhangzott a kijelentés – a két tanúvallomással megerősített panaszjegyzőkönyv kivizsgálásának eredményét nem ismerjük –, akkor nem csoda, ha érzékenyen érintette a bizottság tagjait: propagandájuk fő érve ugyanis az volt, hogy Csehszlovákia győztes állam, és Magyarország, mint vesztes, még évtizedekig súlyos gazdasági körülmények között kénytelen élni.28 A bánhidai, 6-os körzetben tevékenykedő bizottság a Tatai járásban lévő Oroszlány, Tardosbánya, Bánhida és Vértesszőlős községekben tartott népgyűléseket. Oroszlányban április 13-án a turócszentmártoni kamaraszínház lépett föl. A Narodna Obroda című szlovák újság egy cikkében („A magyarok barbár módszerei”) azzal vádolta meg Milány János oroszlányi evangélikus lel-
KEMÖL, VI. 1., 934–2/1946. ikt. sz. VI. 1., 934–3/1946. ikt. sz. 26 KEMÖL, VI. 1., 934–5/1946. ikt. sz. 27 KEMÖL, Esztergom járás főjegyzőjének iratai (a továbbiakban: IV. 961.), 1073/ 1946. ikt. sz. 28 VIGH Károly: A szlovákiai magyarság sorsa. Budapest [é. n.], 134. p. 24
25 KEMÖL,
készt, hogy az kiutasította templomából az előadás résztvevőit, hasonlóképpen azokat is, akik áttelepülésre jelentkeztek. A vád szerint ez utóbbiak gyermekeinek konfirmálását is megtagadta. A községi jegyző valótlanságnak nevezte a vádakat, és arra kérte a vármegyei alispánt, tegyen megfelelő lépéseket, mivel „nagyon kezd kiéleződni a viszony az áttelepülők és maradók között”.29 Az oroszlányi jegyzőhöz hasonlóan látta a helyzetet a pilisszentléleki plébános, a kisgazdapárt helyi elnöke is, aki a főispánnak címzett, szenvedéllyel megírt levelében visszatekintett a csehszlovák propaganda időszakára. „Az úgynevezett propagandisták olyan szabadságot élveztek, aminőt talán mi magunk, magyarok sem. Tudok olyan eseteket, ahol gyalázták a magyarságot magyar földön… Lassan olyan sikeresen elmérgesítették az elmenni szándékozók és maradók között a helyzetet, hogy ma már szabályszerű gyűlölet dúl köztük. Persze minket, a falu eddigi vezetőit, tanítókat és papokat sem kíméltek… Sajnos, védelem sehol sem volt. A magyar kormány mintha aludt volna az egész idő alatt.”30 A CSÁB hathetes propagandatevékenysége az egyezmény értelmében 1946. április 14-én véget ért. Ezt követően a körzeti bizottságoknak mindenfajta propagandától tartózkodniuk kellett: csupán az áttelepülésre jelentkezett szlovákokat és azok vagyontárgyait írhatták össze, de azt is csak hivatalos helyiségeikben, vendéglőkben, munkásotthonokban vagy más nyilvános helyen tehették – házról házra járva összeírást nem végezhettek. Jelentések, jegyzőkönyvek sokasága viszont azt tanúsítja, hogy a csehszlovákok nem tartották tiszteletben az egyezményt, és a propagandát – nyílt vagy burkolt formában – tovább folytatták. A csévi rendőrbiztos szerint a bizottság tagjai „házról házra” járják a községet és „erős magyarellenes propagandát fejtenek ki a lakosság körében”. Többeket is azzal ijesztgettek, ha most nem iratkoznak fel az áttelepülésre, „akkor majd elviszik őket az oroszok Szibériába, mert egy tót sem maradhat Magyarországon, és eljön még az az idő, amikor azokat a szlovákokat, kik önként nem jelentkeztek, mint hazaárulókat fognak Szlovákiában felelősségre vonni”. A rendőrségi jelentés szerint több helyi lakos felháborodottan panaszolta: annak ellenére, hogy nem iratkoztak föl, a bizottság őket is listára tette, „és ezt a listát mutogatják Kesztölc és a többi szlovák falvakban azzal, hogy mennyien jelentkeztek már Csév községből”.31 KEMÖL, IV. 954., 5477/1946. ikt. sz. KEMÖL, IV. 951. b), 714/1946. ikt. sz. 31 KEMÖL, Államrendőrség Komárom-Esztergom Megyei Főkapitányságának iratai (a továbbiakban: VI. 2.), 527-8/1946. ikt. sz. A jelentés megállapítja, hogy az összeírók két listát vezettek: az egyiken – és ez volt a hivatalos – a ténylegesen jelentkezettek neve szerepelt, míg a másik „kimondottan csak propagandisztikus célokat szolgál”. (Uo.) A magyarországi szlovákok „összeírásáról” lehetett szó, amelyet ugyancsak a bizottság végzett, járásonként. A származást vizsgáló, névanalízisen 29 30
A csehszlovák rémhírterjesztés, fenyegetőzés nem helyi, elszigetelt jelenség volt, hanem gyakran alkalmazott, jól bevált módszer, egyfajta „pszichológiai hadviselés”. A Tatai járásból „mindenünnen” azt jelentették, „hogy a bizottság olyan híreket vetett be a köztudatba, hogy azoknak is ki kell települniük, akik szlovákok ugyan, de itt szeretnének maradni”. „A visszajelentkezőket azzal ijesztgetik, hogy vagy erőszakkal lesznek széttelepítve az országban, sőt kitelepítve innen, mikor is a kilátásba helyezett előjogaikkal már nem rendelkeznek.”32 Az Esztergomi járáshoz tartozó Sárisápon Velmovszki Mihály rendőrbiztos „kijelentette a szlovák lakosságnak, ha nem jelentkeznek önként Szlovákiába, akkor jönnek az oroszok, felrakják őket teherautókra, és elviszik Oroszországba őket, mert a magyarok így akarnak megszabadulni tőlük”.33 Krizsák István perbáli lakos azt mondta Dágon: „Jöttem a dági szlovákokat megnézni, mert hallottam, hogy nem akarnak önként kimenni, de majd elmentek 5–6 kg-os csomagokkal, mert így fognak a magyarok benneteket kirakni.”34 Már olyan hírek is elterjedtek, hogy a visszamaradt szlovákok vagyonát elkobozzák, és felvidéki telepeseket ültetnek a nyakukra. Megkésve bár, de szeptember 2-án a magyar kormány is lépett az ügyben: dr. Jócsik Lajos, a nemrég kinevezett magyar áttelepítési kormánybiztos utasította az alsóbb hatóságokat, hogy nyilvánosan cáfolják meg a „különböző valótlan és átlátszó célzatú híreket”, a „rosszindulatú propagandát”. Külön ki kellett hangsúlyozni, hogy az áttelepülés önkéntes, ezért kényszerű eszközöket nem lehet alkalmazni.35 A bizottság tagjainak agresszivitása, különösen a bánhidai körzetben, nemegyszer tettlegességig fajult. Vértesszőlősön május 9-én négy-öt orosz tiszt kíséretében szlovák katonák jelentek meg, hogy letartóztassák a helyi rendőrség tagjait. A kialakult tűzpárbajban sebesülés nem történt. A vezető jegyző, akit szintén le akartak tartóztatni, „csak szökéssel tudott védekezni” a fegyveres erőszak ellen. Az incidensre az adott okot, hogy két-három nappal előtte a rendőrség, magyar kincstári holmit keresve, eredményes házkutatást tartott a kitelepülésre jelentkezettek lakásain. A történtekről jegyzőkönyv készült, a szlovák vizsgálat is saját katonáinak túlkapását állapította meg.36 Hasonló panasz merült föl Oroszlány községben: egy gyűlés alkalmából – „anélkül, hogy erre okot adott volna” – a helyi kommunista párt vezetőjét letartóztatással fenyegette meg egy szlovák ezredes.37 Szűkszavú a következő jelentés alapuló tudománytalan becslés 477 ezer magyarországi szlovákot mutatott ki. Lásd JANICS i. m., 205. p. 32 KEMÖL, IV. 951. b), ad 334/1946. ikt. sz. (Főispáni helyzetjelentések, 1946. V. 15 – V. 31.) 33 KEMÖL, IV. 961., 7/1946. eln. ikt. sz. 34 Uo. 35 KEMÖL, IV. 954., 8801/1946. ikt. sz. 36 KEMÖL, IV. 951. b), ad 334/1946. ikt. sz. (Főispáni helyzetjelentések, 1946. V. 1 – V. 15.) 37 Uo.
is: Bánhidán augusztus elején „szlovák katonai személyek a rendőrbiztost bántalmazták. Végül is a rendőrségnek elégtétel adatott.”38 A járási főjegyző a panaszokat továbbította a főispánnak, aki a belügyminisztériumba terjesztette föl azokat. A vértesszőlősi jegyzőkönyv megküldése kapcsán a kisgazdapárti főispán a következőket jelentette: „A szlovák bizottság az egyezményen túlteszi magát. A magyar állam, a magyar nép becsmérlése és a valós tények elferdítése propagandájuk gerince. Céljuk, hogy minél több szlovákot vihessenek át, és minél több magyart tehessenek át a határon. Céljuk elérése érdekében attól sem riadnak vissza, hogy az orosz katonai hatóságokat tévesen informálják az eseményekről.”39 A jegyzőkönyvek a külügyminisztériumba kerültek át, amely az ország különböző pontjairól beérkezett sérelmeket 1946. június elején jegyzékbe foglalta. Ennek első pontja szerint a CSÁB huszonegy esetben, mégpedig lényeges elvi kérdésekben megszegte az egyezményt, propagandája során kedvezőtlenül és elítélően nyilatkozott a magyar államról, a magyar demokráciáról, Magyarország gazdasági helyzetéről.40 A csehszlovákok már korábban, 1946. május 26-án átnyújtották tiltakozó jegyzéküket a magyar kormánynak, amelyben a magyar felet vádolták az egyezmény megsértésével: negyvenkét községben negyvenhét személy terhére elkövetett sérelmet panaszoltak föl.41 Egészen más véleménnyel volt erről dr. Tehlár Miklós, a Tatai járás főjegyzője. „Újabb szokás szerint a szlovák áttelepítési bizottság minden panaszával a járási orosz katonai parancsnoksághoz fordul”, ugyanakkor „még egyetlen esetben sem volt nálam panaszon, viszont több ízben tapasztaltam, hogy vélt sérelmeiket fújják naggyá, s úgy viselkednek, mintha ebben az országban a szuverenitásunk külső jelei sem lennének meg”.42 Álláspontját az orosz katonai parancsnokkal is tudatta. „Kénytelen voltam a parancsnok úrral közölni, hogy ezekbe az ügyekbe ilyen formában nincsen beleszólási joga, s elmondottam mindent, ami az egyezmény tartalma alapján jogunk és kötelességünk. Közöltem azt is, hogy alapos vizsgálat nélkül nem vagyok hajlandó kívánságai teljesítésére.” A főjegyző végül kijelentette, hogy nem veti alá magát sem az orosz, sem a „szlovák részről jelzett preszszióknak”.43 Nem ez volt az egyetlen eset, hogy Tehlár Miklós tiltakozni merészelt az oroszoknál. 1946 júliusában új parancsnokot neveztek ki a járásba, s az orosz „döntőbíráskodás” ezzel megszűnt.
Uo. (Főispáni helyzetjelentések, 1946. augusztus.) KEMÖL, IV. 951. b), 412/1946. ikt. sz. 40 BALOGH Sándor: Magyarország külpolitikája, 1945–1950. Budapest, 1988, 123. p. 41 Uo. 42 KEMÖL, IV. 951. b), 627/1946. ikt. sz. 43 Uo. 38 39
Szlovák kitelepülők 1946-ban Csehszlovákia 1946. július 14-én nyújtotta át a magyar kormánynak az áttelepülésre jelentkezett szlovákok névjegyzékét. Ebben 92 390 személy szerepelt, ami a magyarországi szlovákság többségét jelentette.44 Az eredmény mégsem volt arányban a lefolytatott nagyszabású propagandával,45 csalódást okozott a csehszlovák közvélemény számára éppúgy, mint az ottani hivatalos szerveknek. A Sloboda, az Antifasiszta Szlovákok Frontjának Budapesten megjelenő lapja az alábbiakat írta június 12-én: „A magyar kormánykörök az egész állami apparátust mozgósították, hogy meghiúsítsák a csehszlovák áttelepítési bizottság munkáját. A miniszterelnöktől kezdve a legutolsó falusi rendőrig, a püspöktől lefelé a legkisebb káplánig mindenki a leghülyébb kitalálásokkal bolondította és csalta a népet.” Ugyanebben a számban Vértesszőlősről is olvashatunk, amelynek lakói „habozás nélkül, mindjárt a kezdet kezdetén jelentkeztek az áttelepülésre, és türelmetlenül várják a pillanatot, hogy elhagyhassák Magyarországot, ahol eddig csak buta tótoknak nevezték őket”.46 Az 1941-es népszámlálás során – az 1945 utáni közigazgatási beosztásra vetítve ki az adatokat – a vármegye 212 ezer lakosából 6 400-an,47 mintegy 3%-nyian vallották magukat szlovák anyanyelvűnek. Többségükre 1946-ban valóban hatással volt a csehszlovák propaganda. A májusi-júniusi helyzetjelentések a kitelepülésre feliratkozottak számának állandó növekedéséről szóltak. A vértesszőlősi elöljáróság szerint a szlovákok jelentkezését „elősegítette az orosz katonaság magatartása, a nagy aszálykár, a beszolgáltatási rendelet ismerése, de főként azon propaganda-hadjárat, hogy akik nem önként mennek, azokat kényszer útján viszik”.48 Ugyanakkor „vonzza a kitelepülőket az a körülmény, hogy egy BALOGH S. i. m., 122. p. Szabó Károly 95 724 áttelepülésre jelentkezett személyt említ (SZABÓ K. i. m., 254. p.), ezt az adatot veszi át Szabó A. Ferenc is (SZABÓ A. F. i. m., 59. p.). 45 A toborzás folyamán szétosztottak 790 ezer újságpéldányt, 490 ezer brosúrát, 540 ezer röplapot, sok ezer könyvet, ezenkívül 60 hangversenyt rendeztek, 133 községben 277 népgyűlést szerveztek és 266 előadást tartottak a budapesti rádióban. ZVARA i. m., 32. p. 46 KEMÖL, Tatai járás főjegyzőjének közigazgatási iratai (a továbbiakban: IV. 960. a), 3021/1946. ikt. sz. A lap azzal vádolta Koczán főjegyzőt és Jabloncki aljegyzőt, hogy „ezek a jó vendéglátásért aztán két-három házat is ígérnek azoknak a vértesszőlősi visszamaradó gazdáknak, akiket a főjegyző és aljegyző nap mint nap ismételten megzsarol”. A vizsgálat során a vádak nem igazolódtak, viszont kiderült, hogy Koczánt több ízben is letartóztatással fenyegették meg a csehszlovák bizottság tagjai. 47 Az 1941. évi népszámlálás. 2. Demográfiai adatok községek szerint. Budapest, 1976, 21. p. 48 KEMÖL, IV. 951. b), ad 334/1946. ikt. sz. (Főispáni helyzetjelentések, 1946. VI. 1 – VI. 15.) 44
győztesként nyilvántartott országba mennek, ahol a jóvátétel, más államok hadseregének az élelmezése, véget nem érő beszolgáltatások nincsenek”.49 Az esztergomi székhelyű, 5. számú CSÁB körzetben 7 863-an, míg a bánhidaiban (6. számú) 6 577-en jelentkeztek kitelepülésre.50 A körzethatárok azonban nem estek egybe a közigazgatási határokkal.51 Számításaink szerint az Esztergomi járás községeiben és Esztergom városában több mint négyezer személy iratkozott föl a listákra. Ha az 1941. évi népszámlálás szlovák anyanyelvi adatait községenként összegezzük, a járásban nagyjából ugyanannyi, mintegy ötezer szlovákot találunk. Mégsem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az összes szlovák kitelepülésre jelentkezett volna: Kesztölc 1 991 szlovákjából „csupán” 1 091en iratkoztak föl a listára, Piliscséven 1 704-ből 927-en, Pilisszentléleken 473ból 210-en. A jelentkezők között voltak magyar nemzetiségűek is, sokan kétszer jelentkeztek, a listára felkerült halottak vagy ismeretlenek száma sem volt kevés. Sokszor a népszámlálás adatai sem tükrözték reálisan az anyanyelvűség szerinti megoszlást: 1941-ben Sárisápon mindössze 35 szlovákot mutattak ki, „ennek alapján meglepő lenne, hogy 1946-ban 1 025 sárisápi lakos vallotta magát szlováknak és jelentkezett áttelepülésre”.52 A kitelepülésre feliratkozottak számából ugyanakkor nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a szlovák nemzeti identitástudatra vonatkozóan, hiszen a jelentkezőket elsősorban a nagyobb lehetőségek, a jobb életkörülmények ígérete vonzotta. A Tatai járásból Vértesszőlősön (427) és Bánhidán (843) akadt a legtöbb jelentkező. Az oroszlányi elöljáróság becslése szerint „mintegy 55–60%-ra tehető a kitelepülők száma,53 hasonlóan Tardosbányához, ahol a „község lakosságának körülbelül 50%-a kitelepülésre jelentkezett”. Az elöljáróságok nem tudhattak pontos adatot, „mert azt a szlovák bizottság nem mondja meg, a lakosság is teljesen elzárkózik és nem nyilatkozik, hogy jelentkezettUo. (Főispáni helyzetjelentések, 1946. V. 15 – V. 31.) A jelentésből az is kiderül, hogy az infláció miatt egy IX. fizetési osztályban lévő tisztviselő még annyi fizetést sem kap májusra, mint amennyi egy kg cukor hatósági ára, a pénzen csak „néhány szem burgonyát vásárolhat”. 50 KUGLER József: Menni vagy maradni? A kitelepülésre jelentkezett magyarországi szlovákok területi megoszlása, társadalmi összetétele. Limes, 1999/1. szám, 81. p. 51 Az ötös körzet illetékességi területe Esztergom, Tata, Pomáz, Pest megye északnyugati része, míg a hatosé Gesztes-Enying, Pápa, Veszprém, Zirc, Devecser volt. BUKOVSZKY László: A magyar–szlovák lakosságcsere párhuzamai a Galántai járás és Nyíregyháza között. In: CSOMBOR Erzsébet (szerk.): Levéltár és helytörténet. A Komáromi Levéltári Szakmai Nap előadásai 1994–2004. Esztergom, 2005, 331. p. 52 GYÜSZI László: Néhány adalék a szlovák–magyar lakosságcsere történetéhez. Limes, 1992/1. szám, 15. p. 53 KEMÖL, IV. 951. b), ad 334/1946. ikt. sz. (Főispáni helyzetjelentések, 1946. V. 1 – V. 15.) 49
e kitelepülésre, vagy sem. Az 50%-os kitelepülési arány a lakosság magatartásából és a község általános hangulatából következtethető.”54 A magyarországi szlovákok intézményes áttelepülése 1946. június 11-én vette kezdetét, jóval a tulajdonképpeni, kölcsönösségen alapuló lakosságcsere beindulása előtt. Tekintettel a Csehszlovákiában mutatkozó rendkívül nagy munkaerőhiányra, a magyar kormány hozzájárult a szlovákok egy részének egyoldalú és soron kívüli áttelepüléséhez.55 Az egyezmény végrehajtásának megkönnyítése céljából létrehozott magyar–csehszlovák vegyes bizottság56 június 5-én keltezett 1. számú véghatározata alapján 141 bányászcsalád települt át a dorogi szénmedencéből Csehszlovákiába. A soron kívüli kitelepítés június 11-étől 14-ig tartott, jegyzőkönyv is készült róla, amelyet dr. Bernolák Jenő miniszteri osztálytanácsos vett át és továbbított a belügyminisztériumba.57 Esztergom város és járás területéről ez alkalommal összesen 519 személy települt át: 182-en Kesztölcről (12 közülük nem szerepelt a listán), 148-an Dágról, 140-en Sárisápról, Dorogról 43-an, míg Esztergomból 5-en.58 A svábok vagyonából szerzetteken kívül az áttelepülők minden ingóságukat magukkal vihették, állatállományukat is. Az akciót magyar részről a rendőrbiztosságok ellenőrizték.59 Az áttelepülés simán folyt le, kivéve egy kisebb incidenst a határnál: „… június 13-án Komáromban Klausz György nevezetű határvadász százados a települőket szállító gépkocsik határon való átkelését megtagadta, illetve azokat 12 óra 10 perctől 17 óra 10 percig visszatartotta. A százados eljárásának oka előttem ismeretlen” – jelentette a járási főjegyző.60 A bányászok kitelepülésével kapcsolatos tapasztalatait, a levonható tanulságokat dr. Bernolák Jenő később így összegezte: „A csehszlovákok az áttelepítéshez csak akkor láttak hozzá, amikor már minden áttelepülőnek biztosítva volt az új hazában a kenyere. Nálunk a helyzet nehezebb lesz. Fontos, hogy a németek kitelepítését fékezzük: a sváb kitelepülő várja meg a magyar betelepülőt. Ugyanígy a magyarok csak akkor jöjjenek át, amikor már az itteni szlovákok kitelepülése folyamatban van… A csehszlovákiai magyar áttelepülésnél a lebonyolítás feladatát ne bízzuk a csehszlovák hatóságokra, legyen ez a magyar hatóságok dolga.”61 A 141 bányászcsalád kitelepülése – a népi demokratikus korszak „széncsatái” idején – nem csekély veszteséget jelentett a magyar gazdaságnak. KEMÖL, IV. 951. b), ad 527/1946. ikt. sz. Új Otthon, 1948. augusztus 7. 56 A vegyes bizottság négy tagból állott, közülük kettőt a magyar, kettőt pedig a csehszlovák kormány jelölt ki. 57 KEMÖL, IV. 961., 618/1946. ikt. sz. 58 Uo. A számolási hiba a forrásban van. 59 ORTUTAY András: Szlovák lakosságcsere Kesztölcön. Limes, 1992/1. szám, 22. p. 60 KEMÖL, IV. 961., 618/1946. ikt. sz. 61 SZABÓ K. i. m. II., 39. p. 54 55
1946 őszén újabb egyoldalú szlovák kitelepülésekre került sor: a vegyes bizottság július 4-ei, 8. számú véghatározata módot nyújtott az áttelepülésre jelentkezett és teljesen nincstelen, vagyontalan szlovákok távozására. Ennek lebonyolítása komoly feladatokat rótt a B-listázást amúgy is megszenvedett magyar közigazgatási szervekre. Fontos magyar érdek volt a szlovák jelentkezési ívekben foglalt adatok valódiságának megállapítása, a kitelepülésre jelentkezettek ingó, de főleg ingatlan vagyoni helyzetének a felmérése, az esetleges visszaélések megelőzése. Ezért minden olyan járásban és községben, ahol nagyobb számú kitelepülő volt, úgynevezett munkaközösséget kellett felállítani, amely az áttelepítés zavartalan lebonyolítását, a felvidéki magyar telepesek „fogadtatását, elhelyezését és támogatását intézni fogja”.62 A helyi rendészeti szerveknek is megvoltak a feladatai: kötelesek voltak az áttelepülők személyazonosságát megállapítani, kimutatást készíteni róluk, és biztosítaniuk kellett a vasúti szerelvények vagy gépkocsioszlopok kíséretét a berakodó állomástól a határig.63 A konvojok szeptemberben indultak útnak: „… 18-án Komárom, 21-én pedig Somoskőújfalu és Hidasnémeti határállomásokon keresztül előreláthatólag Bánhida, Tatabánya, Felsőgalla, Oroszlány…, Tokod… községekből, továbbá Miskolc, Esztergom, Salgótarján városokból gépkocsioszlopokkal cseh és szlovák nemzetiségű áttelepülők szállíttatnak Csehszlovákia területére… Az ellenőrzést… úgy foganatosítsa, hogy az fegyelmezetten, súrlódások nélkül történjék”64 – jött az utasítás a belügyminisztériumból. Esztergomból szeptember 18-án reggel két „transzportban” indultak az áttelepülő szlovákok. Az esemény nagy nyilvánosságot kapott, népes küldöttség tekintette meg az indulást: képviseltette magát a miniszterelnökség, az áttelepítési kormánybiztosság és a külügyminisztérium sajtóirodája, jelen voltak a budapesti és egyes külföldi lapok tudósítói, akárcsak a Reuters és az Associated Press hírügynökség munkatársai. A Szabad Esztergom című lap így tudósított. „Az első áttelepülés az esztergomi és a bánhidai körzetből történt. Mintegy kettőszázötven teherautó vitte Csehszlovákiába az áttelepülőket a komáromi hídon keresztül. Esztergomból és környékéről 137 személy települt át, akiket 33 autóval szállítottak el… A legnagyobb rendben folyt le az áttelepülés, amelyet a határrendőrség alakulatai biztosítottak. Az esztergomi határrendőrség Márkly Ferenc hadnagy… vezetésével a legpéldásabban működött közre. Udvariassági és védelmi szempontból adta a magyar határrendőrség a kíséretet, s ez a példás magatartás az áttelepítési kormánybiztos legmelegebb elismerését váltotta ki.”65 KEMÖL, IV. 954., 8108/1946. ikt. sz. KEMÖL, VI. 1., 934/1946. ikt. sz. 64 KEMÖL, VI. 1., 934–12/1946. ikt. sz. 65 Szabad Esztergom, 1946. szeptember 12. 62 63
Az esztergomi körzetből 1946. október 21-én és november 18-án indultak útnak az újabb áttelepülő csoportok. November 18-án Esztergomból heten, Csévről ketten, Pilisszentlélekről hárman, Kesztölcről ketten települtek ki, összesen tizennégyen.66 A december 3-ára tervezett indulásra (huszonkét személy távozott volna) azonban már nem került sor: november 17-én elkezdődött a felvidéki magyarság Csehországba történő deportálása, válaszlépésként pedig a magyar kormány november 29-étől felfüggesztette a kitelepítést. Vajon hogyan alakult a kitelepültek további sorsa? A szeptemberben Dorogról áttelepült Bérczes Mihály bányamester esete valószínűleg nem általánosítható, mégis érdemes felidézni. Csehszlovákiában nem kapott sem lakást, sem képesítésének megfelelő állást, hivatalról hivatalra küldözgették, szemére vetették azt is, hogy minek jött át, hiszen „az ő kedvéért nem fognak egy szlovákot kidobni” az állásából. Végül azt tanácsolták neki, Csehországban keressen munkát. Meggyőződéses szlovák létére ezek után kijelentette: ha ügye nem rendeződik mielőbb, visszatér Magyarországra.67 Tény, hogy nem mindenütt fogadták őket tárt karokkal: baloldalról főleg az áttelepültek pártállását kifogásolták, míg jobboldalról azt, hogy nem mindegyikük beszéli a szlovák nyelvet.68 1946 novemberében már „mind nagyobb csoportokban szökdöstek vissza… A már átvitt ingóságaikat Szlovákiában hagyják, és mint mondják, inkább itt csak burgonyán élnek, mint ott maradjanak.”69 Visszatérésük gondot okozott, hiszen ellátatlanként élelmiszerjegyet igényeltek a helyi elöljáróságoktól. Számuk inkább az Esztergomi járásban volt nagyobb, a Tatai járásban 1947 májusáig mindössze öten szöktek vissza: Felsőgallára ketten, Bánhidára hárman.70 A többség megtalálta számítását az új hazában: egy 1948-as csehszlovák kimutatás szerint az áttelepült szlovákok 80%-a elégedett volt, a legtöbb panasz a lakáskérdés miatt hangzott el.71 1947–1948: A felvidéki telepesek érkezése A tulajdonképpeni lakosságcsere lebonyolítása 1947. április 12-én indult meg, több mint egy évvel a megállapodás aláírása után. A késésnek két alapvető oka volt. Az egyik az egyezmény VIII. cikkének pontatlan megfogalmazásából adódott. Ez ugyanis „elfelejtette” meghatározni azoknak a magyaroknak a számát, akiket vagyonuktól megfosztva, mint úgynevezett KEMÖL, VI. 1., 934–20/1946. ikt. sz. SZABÓ K. i. m. III., 190–191. p. 68 Új Otthon, 1947. szeptember 6. 69 KEMÖL, IV. 951. b), ad 334/1946. ikt. sz. (Főispáni helyzetjelentések, 1946. XI. 1 – XI. 15.) 70 KEMÖL, IV. 960. a), 2574/1947. ikt. sz. 71 Új Otthon, 1948. július 10. 66 67
„nagy háborús bűnösöket”, a csehszlovákok egyoldalúan, a paritásos cserén felül telepíthettek át Magyarországra. Kihasználva ezt, az áttelepítésre kijelöltek névjegyzékébe – a cserekvótába szánt 105 ezer személy mellett – a csehszlovák fél családtagokkal együtt több mint 73 ezer, jogerős ítélet nélkül megbélyegzett „nagy háborús bűnöst” is felvett.72 A késedelem másik oka a vegyes bizottság 16. számú véghatározata volt, amely az addigi megállapodásokkal ellentétben kimondta, hogy ingóságaiknak csupán egy részét vihetik magukkal az áttelepülők; készpénzüket, ékszereiket, élő és holt leltárukat vissza kellett volna hagyniuk.73 Ilyen feltételek mellett nem csoda, ha a magyar kormány nem vállalta a népcsere megkezdését – ez a szlovákiai magyarság kifosztását, „egyértelmű likvidálását”74 eredményezte volna. Mivel Potsdam után a párizsi békeértekezlet sem hagyta jóvá 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését, a csehszlovákok belső intézkedésekkel próbálták kikényszeríteni a lakosságcsere megkezdését: 1946–1947 telén mintegy 60 ezer magyart deportáltak Cseh- és Morvaországba,75 „munkaszolgálat” ürügyén. Magyarországot elárasztották a menekülők, Komárom-Esztergom vármegyében „majdnem minden századik ember” menekült volt.76 A vármegye törvényhatósági bizottsága 1946. december 28-án felirattal fordult a magyar kormányhoz, kérte a lakosságcsere-egyezmény hatálytalanítását. A nemleges válasz fél év múlva érkezett meg: az indoklás szerint a kérés csak a törvényhozás útján lenne teljesíthető, de „más vonatkozásban sincsenek meg a nemzetközi jogpolitikai előfeltételek”.77 A lakosságcsere ekkor már javában zajlott: mivel a csehszlovákok februárban megszüntették a deportálásokat, a vegyes bizottság pedig április 2-án úgy döntött, hogy az áttelepülők minden ingóságukat magukkal vihetik,78 a magyar kormány is hozzájárult a lakosságcsere megkezdéséhez. Az első felvidéki telepesek Léváról és Diószegről érkeztek. Április 12-én dr. Hajdú István a következő szavakkal üdvözölte őket a szobi határállomáson: „Úgy fogadunk Benneteket, mint a szegény édesanya fogadja bajbajutott hazatérő gyerekeit. Nekünk is kevés van, de azt a keveset is megosztjuk SZABÓ Károly – É. SZŐKE István: Adalékok a magyar–csehszlovák lakosságcsere történetéhez. Valóság, 1982/10. szám, 90. p. Amikor Gyöngyösi külügyminiszter előzetesen megkérdezte Clementist, mennyire becsüli ezek számát, Clementis 50–60 személyt említett. Uo. 91. p. 73 Uo. 74 SZABÓ K. i. m. II., 319–320. p. 75 VIGH i. m., 144. p. 76 KEMÖL, Komárom-Esztergom Megye Törvényhatósági Bizottságának iratai (a továbbiakban: IV. 952.), Közgyűlési jegyzőkönyv, 2/1947. kgy. sz. 77 KEMÖL, IV. 954., 7619/1947. ikt. sz. 78 SZABÓ – É. SZŐKE i. m., 92–93. p. 72
Veletek.”79 A lakosságcsere első szakaszában, június 13-ig mintegy háromezer család nyert elhelyezést Pest, Tolna, Baranya, Győr-Moson, Békés és Szabolcs vármegyékben.80 Komárom-Esztergom vármegye is készen állt a szlovákiai magyarok fogadására. Itteni elhelyezésükről a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság 12. (később 6-os) számú kirendeltségének kellett gondoskodnia, élén Mészáros Lászlóval. Székhelye kezdetben Esztergom, 1947. március 17-től Komárom lett.81 Hatásköre Fejér megyére is kiterjedt. 1947. november 1-jén megszűnt és beolvadt a megyei földhivatalba,82 amely a felvidéki telepesek ügyeinek intézésére egy külön áttelepítési kirendeltséget állított föl Dorogon.83 Az áttelepítési szervek és a helyi közigazgatás kapcsolata jó volt – Mészáros László nemegyszer mondott köszönetet az alispánnak, amiért az „önhibájukon kívül új otthont kereső” magyar családoknak segített.84 Körrendeletében dr. Rab Károly főispán pedig arra hívta föl a figyelmet, hogy „hazafias kötelesség a kitelepítendő magyarok segítése… Nagy és őszinte szeretetet kell azoknak adni, hogy némileg enyhítsük azt a fájdalmat, amit az ősi föld otthagyása jelent.”85 A kitelepítettek első csoportjai 1947 nyarán érkeztek a megyébe: „július hó 22–23-án a komáromi közúti hídon 7 család lett áttelepítve a csehszlovákiai Komarno községből, 40 tehergépkocsival. Egy család kivételével mindannyian Komáromban lettek letelepítve…”86 Három nappal később „megérkezett az első rajkai szerelvény, mellyel a Pozsonyból kitelepítettek jöttek… 2 család 9 személlyel, 11 vasúti kocsival Leányvárra, 4 család 17 személlyel, 6 vasúti kocsival Környére lettek irányítva… A szerelvények Komárom állomáson felállított étkeztető MÁK-konyháról nyernek ellátást, egy-egy szerelvénnyel 35 család, kb. 100–120 személy érkezik.”87 A betelepítés nagy erővel folytatódott: 1947 végéig már 112 család 425 tagja nyert elhelyezést a megye községeiben. Legtöbbjüket Környére irányították, itt 43 család, 195 személy telepedett le. Komáromba 26, Leányvárra 11, Baj községbe 8 felvidéki család érkezett.88 1948-ban újabb 243 család elhelyezését oldották meg. Új Otthon, 1947. május 14. Dr. Hajdú Istvánt, az Országos Földhivatal elnökét előző nap nevezték ki áttelepítési kormánybiztossá a lemondott dr. Jócsik Lajos helyére. 80 Új Otthon, 1947. június 15 81 KEMÖL, IV. 951. b), 164/1947. ikt. sz. 82 Szabad Esztergom, 1947. november 16. 83 KEMÖL, IV. 952., Közgyűlési jegyzőkönyv, 108/1947. kgy. sz. 84 KEMÖL, IV. 954., 9368/1947. ikt. sz. 85 KEMÖL, IV. 951. b), 955/1946. ikt. sz. 86 KEMÖL, IV. 954., 10.479/1947. ikt. sz. 87 Uo. 88 KEMÖL, IV. 952., Közgyűlési jegyzőkönyv, 1436/1947. kgy. sz. 79
Lakáshoz, földhöz, munkához juttatásuk nehéz feladatnak bizonyult az amúgy is túlzsúfolt, háborús károkat szenvedett vármegyében. A kitelepült szlovákok után kevés ingatlan maradt, az is jórészt használhatatlannak bizonyult. Tardosbányán például 91 személy mindössze három szoba-konyhás lakást hagyott hátra, igen rossz állapotban, „a többi fennmaradt hely pedig csak 1–1 szobasarok”.89 A dorogi szénmedence tizenkét községében állítólag egy üres lakás sem akadt, a kitelepített svábok házait helyi bányászok kapták meg.90 A Tatai járás községeiben a visszamaradt németek összetelepítésével próbálták lakáshoz juttatni a felvidékieket, Kecskéden rátelepítés történt: nyolc szlovákiai magyar család lakott együtt a kitelepítésre kerülő németekkel.91 Sok esetben a helyi lakosok foglalták el a betelepítésre szánt ingatlanokat, „s azokat felhívásra is vonakodnak elhagyni”.92 Az áttelepültek lakásgondjainak enyhítésére jelentős erőfeszítések történtek: 1948 elején már „49 ház javítása lett befejezve 60 lakással”.93 A Leányváron, Környén, Kecskéden és Szomoron helyreállított épületek javítási költségeire 1947 végéig 288 ezer forint lett kiutalva, egy lakásra átlag 4 600 forint jutott.94 Mit tudunk az áttelepültekről? Míg a Csehszlovákiába távozottak jó része bányász, nincstelen napszámos vagy háztartási alkalmazott, addig a nálunk letelepedett felvidékiek között legnagyobb arányszámban a vagyonos földműves réteg szerepelt.95 Többségük jól képzett gazda volt, szülőföldjükön tervszerű beosztással, modern gazdasági elvek szerint, gépekkel dolgozták meg a földet. Társadalmi és gazdasági helyzetüket jól jellemzik az alábbiak: két felvidéki község – Garamdamásd és Lekér – mintegy 60–70 kitelepítésre jelölt családja Komárom-Esztergom vármegyében szeretett volna letelepedni. Volt köztük két zöldség- és virágkertész a kertészethez szükséges teljes felszereléssel (melegágyak, vízemelő motor, szivattyú stb.), két fuvaros tíztonnás vontatókkal, továbbá 12 cséplőgarnitúra-, 6 traktor-, 9 aratógép-, 28 kaszálógép-tulajdonos. Teljes állatállományt, takarmányt és vetőmagot hoztak magukkal. Legnagyobb részük ezüst- és aranykalászos gazda volt, különös gyakorlattal az ipari növények termesztésében.96 Az már a hazai viszonyokat jellemezte, hogy a megye községei közül egyedül Leányvár tudott volna letelepedést biztosítani közülük tíz családnak – lakóházat és összesen 120 katasztrális hold földet. Nem tudjuk, lett-e valami az ajánlatból. Tény, hogy néhány KEMÖL, IV. 954., 8691/1947. ikt. sz. KEMÖL, Komárom-Esztergom Megyei Földhivatal iratai (a továbbiakban: XXIV. 201.), sz. n. jegyzőkönyv. 91 KEMÖL, IV. 954., ad 8691/1947. ikt. sz. 92 KEMÖL, IV. 951. b), ad 34/1948. ikt. sz. (Főispáni helyzetjelentések, 1948. szeptember.) 93 KEMÖL, IV. 952., Közgyűlési jegyzőkönyv, 2/1948. kgy. sz. 94 Uo., 143/1947. kgy. sz. 95 Új Otthon, 1947. december 25. 96 KEMÖL, IV. 954., ad 8691/1947. ikt. sz. 89 90
hónap múlva húsz felvidéki család költözött Leányvárra, „akik a régi telepesekkel szemben értékesebb polgároknak bizonyulnak”.97 Nem ez az első dicséret, ami szorgalmukat és szaktudásukat érte. Általános tapasztalat volt, hogy jóformán még be sem rendezkedtek új otthonaikban, rögtön nekiláttak a mezőgazdasági munkának. 1947 szeptemberében uszori, gutori és dunaszerdahelyi gazdák érkeztek Környére. „Valamennyi el lett helyezve, rögtön munkának láttak. Hihető, hogy a község képe előnyére változik.”98 Csalódást később sem okoztak: a télen megrendezett három hónapos környei mezőgazdasági tanfolyamon a résztvevők többsége felvidéki áttelepült volt, már korábban ezüstkalászos gazda. „Annál szomorúbb azonban…, hogy a hallgatóságból, illetve tanulókból mindössze három [hazai] telepes volt.”99 A kulákellenes harc és a téeszesítési kampány beköszöntével, ha még volt egyáltalán, a dicséret súlypontja is áttevődött. „Az áttelepítettek Bajon utat mutatnak” – tudósított a Szimőről Bajra telepített szlovákiai magyar szegényparasztok munkájáról az Új Otthon.100 A szimőiek egyéni parcellák helyett egy tagban kérték és kapták meg a nekik járó földet, 336 holdon folytattak harmadfokú táblás gazdálkodást. Sorsukkal a Szabad Esztergom101 és – osztályharcos alapon – a Komárom-Esztergom vármegyei Dolgozók Lapja102 is foglalkozott. Bárhogy is változtak a megítélés politikai szempontjai, a felvidéki telepesek iskolázottságban, munkakultúrában magasabb színvonalat képviseltek, mint a Csehszlovákiába eltávozottak. Szellemi kultúrájukat, sajátos mentalitásukat magukkal hozták, és lüktető életet, kezdeményező erőt, lendületet adtak a helyi közösségeknek. Mások viszont nehezen eresztettek gyökeret az új hazában, s az otthoni ház és föld helyett kapott új, gyakran „sváb” tulajdont nem érezték a sajátjuknak. Sokan közülük jóval később, már önként költöztek az ország középső, déli részeiről Komárom-Esztergom megyébe, hogy közelebb kerüljenek a szülőföldjükhöz, és maguk teremtsék újra az életfeltételeiket. ∗ 1948. december 20-án a lakosságcsere véget ért. A Szabad Esztergom november közepén adta hírül, hogy a CSÁB Esztergomban székelő kirendeltsége, „miután munkáját ezen a környéken befejezte, a hét folyamán elköltözött…”103 A KEMÖL, Leányvár község iratai (V. 233.), Mny. 40/1947. sz. KEMÖL, IV. 951. b), ad 50/1947. ikt. sz. (Főispáni helyzetjelentések, 1947. szeptember.) 99 KEMÖL, IV. 951. b), ad 34/1948. ikt. sz. (Főispáni helyzetjelentések, 1948. március.) 100 Új Otthon, 1949. január 22. 101 Szabad Esztergom, 1949. február 6. Megtudhatjuk, hogy mintaközséggé nyilvánították Bajt, elsősorban azért, mert a megyében elsőnek itt alakították meg a tsz-t. 102 Komárom-Esztergom vármegyei Dolgozók Lapja, 1948. október 24. 103 Szabad Esztergom, 1948. november 14. 97 98
befejezés tragikusra sikeredett: október 29-én a bizottság egyik kocsija Pilismaróton nekiment egy villanyoszlopnak. Verőczi Sándor erdőtanácsos súlyos agyrázkódást szenvedett, míg társa könnyebben sérült meg.104 Az első hónapokra jellemző kitelepülési hév ekkorra már réges-rég lelohadt, jelentkezésüket tömegesen vonták vissza a szlovákok.105 „… amikor az Ország olyan nehéz helyzetben volt, akkor megtagadták a magyar sorsközösséget, kívánkoztak el innen, és most, hogy a gazdasági élet stabil lett, most már ismét jó nekik magyaroknak lenni” – írta róluk elítélően a Tatai járás szociális titkára.106 A november 22-én, illetve 23-án Kesztölcről kitelepült Velmovszki Paula és Mincér Hippolit107 a megyéből utolsóként távozó szlovákok közt lehetett. Az intézményesen hazánkba telepített 12 528 felvidéki magyar család közül 335 került Komárom-Esztergom vármegyébe, a legtöbben Dorogra, Környére, Leányvárra, Oroszlányra.108 A naszályi példából kiindulva – ahol négy Szlovákiából áttelepült tanító ismét felélesztette a közösségi szellemet, regösestet tartott, régi népdalokat, néptáncokat mutatott be a falu közönségének – az Új Otthon vezércikke ezt írta: „Mindenütt az országban, ahová áttelepítettek kerültek, mint a kovász hozzák mozgásba a környéket, építeni, fejleszteni akarnak, csatornázni, villanyt bevezetni, gépesíteni, gazdasági és kulturális megmozdulásokat szervezni, megindítani a szövetkezeti értékesítést, többet és jobbat termelni. Többet tudnak és érzik, hogy többet kell produkálniok.”109 Végeredményét tekintve a lakosságcsere nem érte el igazi célját, a csehszlovákiai magyarságot nem sikerült felszámolni. Menekültekkel együtt a felvidéki magyarok 12%-a került a második világháború után Magyarországra. A városokat leszámítva, a magyarság lényegében megőrizte korábbi települési területét.
Szabad Esztergom, 1948. november 7. Vértesszőlősön például egy hét leforgása alatt 25 család jelentkezett vissza. KEMÖL, IV. 951. b), ad 334/1946. ikt. sz. (Főispáni helyzetjelentések, 1946. XI. 15 – 1946. XI. 30.) 106 KEMÖL, Tatai járás főjegyzője, szociális titkár iratai (IV. 960. f), 4/1947. ikt. sz. 107 KEMÖL, XXIV. 201., Kesztölc, szlovák áttelepítési iratok, sz. n. 108 Új Otthon, 1949. február 12. 109 Új Otthon, 1949. május 8. 104 105
