A csehszlovák–magyar lakosságcsere Komárom-Esztergom vármegyében Előadásom bevezető részében a lakosságcseréről és az áttelepítésről, mint a kisebbségi kérdés megoldásának 20. századi „eszközeiről” ejtek néhány szót, különös tekintettel Keletés Közép-Európára. Ezt követően – egy 1994-es tanulmányomat alapul véve – a csehszlovák– magyar lakosságcsere Komárom-Esztergom vármegyei eseményeit vizsgálom: a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság ténykedését, majd a szlovák kitelepülést, végül a felvidéki magyar telepesek érkezését. *
Térségünkben, a hitleri eszmék hatásával összefüggésben, az 1930-as évek második felétől vált egyre elfogadottabbá az a nézet, hogy az országok belső stabilitását leginkább az etnikai szegregáció s a minél homogénebb nemzeti államok megvalósítása biztosíthatja. Kevéssé ismert tény, hogy a két világháború közötti ún. Nagy-Romániában a neves demográfus, Sabin Manuilǎ, a román Központi Statisztikai Intézet befolyásos igazgatója volt a lakosságcsere elvének legelső és legfajsúlyosabb képviselője. Manuilǎ már 1935-ben „etnikai tisztogatást” sürgetett Romániában. 1941 őszén egy részletes lakosságcsere-tervezetet küldött Ion Antonescu államvezetőnek; a terv megvalósulása esetén Románia megszabadult volna az ún. „centrifugális” kisebbségeitől. A szlovák–magyar lakosságcsere gondolatát Šaňo Mach, a fasiszta szlovák állam belügyminisztere vetette fel először a világháború kellős közepén. Ez a szándék is a homogén nemzeti állam megteremtésének jegyében született. Ami a magyar elképzeléseket illeti, hangsúlyoznunk kell: a „Szent István-i” nemzetpolitikát hirdető korabeli magyar vezetés szemléletétől távol állt a lakosságcsere vagy a kitelepítés gondolata. Bárdossy László miniszterelnök 1941-ben határozottan elvetette Werth Henrik vezérkari főnök javaslatát, miszerint az ezeréves magyar határokon belül az összes szláv és román lakost telepítsék ki, hogy a Kárpát-medence kizárólag a magyarság élettere legyen. Bárdossy kivihetetlennek és károsnak minősítette az ötletet. 1945 után a térség társadalmainak többségi közhangulata a nemzetiszocializmus mellett a kisebbségeket tette felelőssé a második világháború kirobbantásáért. A csehszlovák politikusok élen jártak a kollektív bűnösség elvének hirdetésében. A magyar kisebbség felszámolása érdekében a prágai kormány szinte minden lehetséges eszközt bevetett: tömeges kitelepítéssel, deportálással, reszlovakizációval próbálkozott. Olti Ágoston kutatásai szerint a második világháború befejezése utáni hónapokban román–szlovák viszonylatban is sor került egyoldalú telepítésre. Nagyvárad környékéről ugyanis, rendkívül rossz körülmények között, mintegy 700 szlovákot szállítottak Pozsonyba. A csehszlovák vezetés ezt követően felkínálta a román félnek a lakosságcsere lehetőségét, egyezmény azonban nem jött létre. A magyar kormány viszont Prága és a nagyhatalmak nyomására 1946. február 27-én kénytelen volt aláírni a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. Ennek lényege az volt, hogy a csehszlovák hatóságok jogot nyertek annyi szlovákiai magyar kitelepítésére, ahány Csehszlovákiába önként áttelepülni óhajtó, magyarországi szlovák jelentkezett. A magyarországi szlovákok számára az áttelepülés önkéntes és bármikor visszavonható volt, a szlovákiai magyarok áttelepítése viszont egyoldalú csehszlovák kijelölés alapján történt és kényszer jelleget öltött. Csehszlovák áttelepítési bizottság a megyében A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB) magyarországi tevékenységét összesen 16 körzetben fejtette ki, közülük kettőnek a központja Komárom-Esztergom vármegyében volt:
2 az ötös körzeté Esztergomban, a hatosé Bánhidán. Mindkét bizottság 1946. március elején kezdte el hat hétig tartó munkáját. Céljuk, akárcsak országos szinten, az volt, hogy minél több embert rábírjanak: iratkozzanak föl a Csehszlovákiába áttelepülők listájára. Propagandájuk erőszakos, gátlás nélküli és gyakran egyezménysértő volt, visszatetszést, felháborodást váltott ki a helyi magyar lakosság körében. Fő érvüket az képezte, hogy Csehszlovákia győztes állam, és Magyarország, mint vesztes, még évtizedekig súlyos gazdasági körülmények között kénytelen élni. Vértesszőlősön és több más helységben azzal is agitáltak, hogy aki feliratkozik, annak három héten belül hazahozzák a Szovjetunióban hadifogságban lévő hozzátartozóját. A propaganda-tevékenység során kisebb incidensek is előfordultak a megyében. A Narodna Obroda című szlovák nyelvű újság például egy cikkében, mely „A magyarok barbár módszerei” címet viselte, azzal vádolta meg az oroszlányi református lelkészt, hogy az kiutasította templomából az áttelepülésre jelentkezetteket, s azok gyermekeit eltiltotta a konfirmálástól. A községi jegyző valótlanságnak nevezte a vádakat, és arra kérte az alispánt, tegyen megfelelő lépéseket, mivel „nagyon kezd kiéleződni a viszony az áttelepülők és maradók között”. Hasonlóan látta a helyzetet a pilisszentléleki plébános, a kisgazdapárt helyi elnöke is, aki a főispánnak címzett, szenvedéllyel megírt levelében visszatekintett a csehszlovák propaganda időszakára. „Az ún. propagandisták olyan szabadságot élveztek, aminőt talán mi, magyarok sem. Tudok olyan eseteket, ahol gyalázták a magyarságot magyar földön… Lassan olyan sikeresen elmérgesítették az elmenni szándékozók és maradók között a helyzetet, hogy ma már szabályszerű gyűlölet dúl köztük… Sajnos, védelem sehol sem volt. A magyar kormány mintha aludt volna az egész idő alatt.” A lakosságcsere-egyezmény értelmében 1946. április közepétől a körzeti bizottságoknak mindenfajta propagandától tartózkodniuk kellett; csupán az áttelepülésre jelentkezetteket és azok vagyontárgyait írhatták össze, de azt is csak nyilvános helyen. Jelentések, jegyzőkönyvek sokasága viszont azt tanúsítja, hogy a csehszlovákok nem tartották tiszteletben az egyezményt, és a propagandát – nyílt vagy burkolt formában – tovább folytatták. Egyfajta „pszihológiai hadviselés”-nek szánták a rémhírterjesztést, a fenyegetőzést, - mindez gyakran alkalmazott, jól bevált módszernek bizonyult. A tatai járásból például „mindenünnen” azt jelentették, „hogy a bizottság olyan híreket vetett be a köztudatba, hogy azoknak is ki kell települniük, akik szlovákok ugyan, de itt szeretnének maradni”. Az esztergomi járásban már olyan hírek is elterjedtek, hogy a visszamaradt szlovákok vagyonát elkobozzák, és felvidéki telepeseket ültetnek a nyakukra. 1946. szeptember 2-án – megkésve – a magyar kormány is lépett az ügyben: dr. Jócsik Lajos, a nemrég kinevezett magyar áttelepítési kormánybiztos utasította az alsóbb hatóságokat, hogy nyilvánosan cáfolják meg a „különböző valótlan és átlátszó célzatú híreket”, a „rosszindulatú propagandát”. Külön ki kellett hangsúlyozni, hogy az áttelepülés önkéntes, ezért kényszerű eszközöket nem lehet alkalmazni. A bizottság tagjainak agresszivitása – különösen a bánhidai körzetben – nemegyszer tettlegességig fajult. Vértesszőlősön május 9-én négy-öt orosz tiszt kíséretében szlovák katonák jelentek meg, hogy letartóztassák a helyi rendőrség tagjait és a jegyzőt, aki kénytelen volt elmenekülni. Oroszlányban a kommunista párt helyi vezetőjét fenyegette letartóztatással egy szlovák ezredes, Bánhidán pedig szlovák katonák a rendőrbiztost bántalmazták. Karakán magatartásával tűnt ki dr. Tehlár Miklós, a tatai járás főjegyzője. A főispánhoz írt jelentése szerint „újabb szokás szerint a szlovák áttelepítési bizottság minden panaszával a járási orosz katonai parancsnoksághoz fordul”, ugyanakkor „még egyetlen esetben sem volt nálam panaszon, viszont több ízben tapasztaltam, hogy vélt sérelmeiket fújják naggyá, s úgy viselkednek, mintha ebben az országban a szuverenitásunk külső jelei sem lennének meg”. Álláspontját nyíltan közölte az orosz katonai parancsnokkal is. „Kénytelen voltam a parancsnok úrral közölni, hogy ezekbe az ügyekbe ilyen formában nincsen beleszólási joga. (…) Közöltem azt is, hogy alapos vizsgálat nélkül nem vagyok hajlandó kívánságai
3 teljesítésére.” Kijelentette, nem veti alá magát sem az orosz, sem a „szlovák részről jelzett presszióknak”. 1946 júliusában új katonai parancsnokot neveztek ki a járásba, s ezzel megszűnt az orosz „döntőbíráskodás”. Szlovák kitelepülők 1946-ban Az 1941-es népszámlálás során – az 1945 utáni közigazgatási beosztásra vetítve ki az adatokat – a vármegye 212 ezer lakosából 6400-an, mintegy 3%-nyian vallották magukat szlovák anyanyelvűnek. Többségükre hatással volt a csehszlovák propaganda. Az 1946 májusi-júniusi közigazgatási helyzetjelentések a kitelepülésre feliratkozottak számának állandó növekedését jelzik. A vérteszőlősi elöljáróság szerint a szlovákok jelentkezését „elősegítette az orosz katonaság magatartása, a nagy aszálykár, a beszolgáltatási rendelet…, de főként azon propaganda-hadjárat, hogy akik nem önként mennek, azokat kényszer útján viszik”. Kugler József adatai szerint az esztergomi CSÁB körzetben 7863-an, míg a bánhidaiban 6577-en jelentkeztek kitelepülésre. A körzethatárok azonban nem estek egybe a közigazgatási határokkal. Számításaim szerint az esztergomi járás községeiben és Esztergom városában több mint négyezer személy iratkozott föl a listákra. Bár 1941-ben ennél alig többen, mintegy ötezren vallották magukat szlovák anyanyelvűnek a járásban, mégsem vonható le a következtetés, hogy szinte az összes szlovák kitelepülésre jelentkezett volna. Így pl. Kesztölc 1991 szlovákjából „csupán” 1091-en iratkoztak föl, Piliscséven 1704-ből 927-en, Pilisszentléleken 473-ból 210-en. A jelentkezők között ráadásul voltak magyar nemzetiségűek is, sokan kétszer jelentkeztek, a listára felkerült halottak vagy ismeretlenek száma sem volt kevés. Az is igaz, hogy - feltehetően - a népszámlálás adatai nem tükrözték mindig a valóságot: 1941-ben Sárisápon mindössze 35 szlovákot mutattak ki, és ehhez képest meglepő, hogy öt évvel később 1025-en vallották magukat szlováknak és jelentkeztek áttelepülésre. Hasonló problémával szembesülünk a tatai járás néhány községi adatának vizsgálatakor is: Vértesszőlősön 1941-ben mindössze 137 személy vallotta magát szlováknak, 1946-ban viszont 427-en jelentkeztek. A kitelepülésre feliratkozók számából ugyanakkor nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a szlovák nemzeti identitástudatra vonatkozóan, hiszen a jelentkezőket elsősorban a nagyobb lehetőségek, a jobb életkörülmények ígérete vonzotta. A magyarországi szlovákok intézményes áttelepülése 1946. június 11-én vette kezdetét, jóval a tulajdonképpeni, kölcsönösségen alapuló lakosságcsere beindulása előtt. Tekintettel a Csehszlovákiában mutatkozó rendkívül nagy munkaerőhiányra, a magyar kormány hozzájárult a szlovákok egy részének egyoldalú áttelepítéséhez. A magyar–csehszlovák vegyesbizottság június 5-én kelt 1. sz. véghatározata alapján még ugyanabban a hónapban 141 bányászcsalád települt át a dorogi szénmedencéből Csehszlovákiába. A bányászcsaládok kitelepülése – a népi demokratikus korszak „széncsatái idején – veszteséget jelentett a magyar gazdaságnak. 1946 őszén újabb egyoldalú szlovák kitelepülésekre került sor: a vegyesbizottság július 4-i, 8. sz. véghatározata módot nyújtott az áttelepülésre jelentkezett és teljesen nincstelen, vagyontalan szlovákok távozására. Első konvojaik szeptemberben indultak útnak Komáromból, majd Bánhidáról, Tatabányáról, Esztergomból és más településekről követték őket. Hogyan alakult a kitelepültek további sorsa? Az 1946 szeptemberében Dorogról áttelepült Bérczes Mihály bányamester esete valószínűleg nem általánosítható, mégis érdemes felidézni: Csehszlovákiában nem kapott sem lakást, sem képesítésének megfelelő állást, hivatalról hivatalra küldözgették, szemére vetették azt is, hogy minek jött át, hiszen „az ő kedvéért nem fognak egy szlovákot kidobni” az állásából; végül azt tanácsolták neki, Csehországban keressen munkát. Meggyőződéses szlovák létére ezek után kijelentette: ha ügye nem
4 rendeződik mielőbb, visszatér Magyarországra. Tény, hogy nem mindenütt fogadták őket tárt karokkal: baloldalról főleg az áttelepültek pártállását kifogásolták, míg jobboldalról főleg azt, hogy nem beszéli mindegyikük a szlovák nyelvet. A többség azonban feltehetően megtalálta számítását az új hazában: egy 1948-as csehszlovák kimutatás szerint az áttelepült szlovákok 80%-a elégedett volt, a legtöbb panasz a lakáskérdés miatt hangzott el. A felvidéki telepesek érkezése 1947-1948-ban Az intézményesem hazánkba telepített 12 528 felvidéki magyar család közül összesen 335 került a megyébe, a legtöbben Dorogra, Környére, Leányvárra, Oroszlányra. Az első csoportok 1947 júliusában érkeztek. Elhelyezésükről a Magyar Áttelepítési Kormánybiztoság 12. (később 6-os) sz. Kirendeltségének kellett gondoskodnia, élén Mészáros Lászlóval. A Kormánybiztosság székhelye kezdetben Esztergom, 1947. március 17-től Komárom lett. Hatásköre Fejér megyére is kiterjedt. 1947. november 1-jén megszűnt és beolvadt a Megyei Földhivatalba, amely a felvidéki telepesek ügyeinek intézésére egy külön Áttelepítési Kirendeltséget állított föl Dorogon. Az áttelepítési szervek és a helyi közigazgatás kapcsolata jó volt, Mészáros László többször is köszönetet mondott az alispánnak. A telepesek lakáshoz, földhöz, munkához juttatása nehéz feladatnak bizonyult az amúgy is túlzsúfolt, háborús károkat szenvedett vármegyében. A kitelepült szlovákok után kevés ingatlan maradt, azok is jórészt használhatatlanoknak bizonyultak. A dorogi szénmedence tizenkét községében állítólag egy üres lakás sem volt, a kitelepített németek házait helyi bányászok kapták meg. A tatai járás községeiben a visszamaradt németek összetelepítésével próbálták lakáshoz juttatni a felvidékieket. Kecskéden „rátelepítés” történt: nyolc szlovákiai magyar család lakott együtt a kitelepítésre kerülő németekkel. Sok esetben a helyi lakosok foglalták el a betelepítésre szánt ingatlant, s azokat a hatóságok felhívására sem hagyták el. Az áttelepültek lakásgondjainak enyhítésére a hatóságok jelentős erőfeszítéseket tettek: 1948 elejéig 60 lakás javítását fejezték be a megyében, egy lakásra átlagosan 4600 forintot költöttek. Mit tudunk az áttelepültekről? Míg a Csehszlovákiába távozottak jó része bányász, nincstelen napszámos vagy háztartási alkalmazott volt – bár Oroszlányból például 10-15, sőt 20 holdas gazdák is eltávoztak –, addig a nálunk letelepedett felvidékiek között, a szegényparasztok mellett, jelentős számú vagyonos földművest is találunk. Igen sokan jól képzett gazdák voltak, szülőföldjükön tervszerű beosztással, modern gazdasági elvek szerint, gépekkel dolgozták meg a földet. Társadalmi-gazdasági helyzetüket jól jellemzi az alábbi történet. Két felvidéki község – Garamkövesd és Lekér – mintegy 60-70, kitelepítésre jelölt családja Komárom-Esztergom vármegyében szeretett volna letelepedni. Volt köztük két zöldség- és virágkertész, a kertészethez szükséges teljes felszereléssel, két fuvaros 10 tonnás vontatókkal, továbbá tizenkét cséplőgarnitúra-, hat traktor-, kilenc aratógép- és huszonnyolc kaszálógép-tulajdonos. Teljes állatállományt, takarmányt és vetőmagot hoztak volna magukkal. Legnagyobb részük ezüst- és aranykalászos gazda volt, különös gyakorlattal az ipari növények termesztésében. Az már a hazai viszonyokat jellemzi, hogy a megye községei közül egyedül Leányvár tudott volna biztosítani tíz családnak közülük letelepedést: lakóházat és összesen 120 katasztrális hold földet. Nem tudjuk, lett-e valami az ajánlatból. Csak annyi bizonyos, hogy néhány hónap múlva húsz felvidéki család költözött Leányvárra, akik egy jelentés szerint a korábbi, vélhetően hazai, alföldi telepesekkel szemben „értékesebb polgároknak bizonyultak”. A felvidékiek szorgalmát és szaktudását sok dicséret érte. A megyében általános tapasztalat volt, hogy jóformán még be sem rendezkedtek új otthonaikba, rögtön nekiláttak a mezőgazdasági munkának. Később, a kulákellenes harc és a téeszesítési kampány beköszöntével, ha volt még egyáltalán dicséret, annak súlypontja áttevődött. „Az áttelepítettek
5 Bajon utat mutatnak” – tudósított a Szimőről Baj községbe telepített szlovákiai magyar szegényparasztok munkájáról az Új Otthon című lap 1949 elején. A szimőiek egyéni parcellák helyett egy tagban kérték és kapták meg a nekik járó földet, 336 holdon folytattak harmadfokú táblás gazdálkodást. A Szabad Esztergom című lap valamivel későbbi tudósításából kiderül, hogy Bajt mintaközséggé nyilvánították, elsősorban azért, mert a megyében itt alakították meg elsőként a téeszt. Bárhogy is változtak a megítélés politikai szempontjai, úgy tűnik, a felvidéki telepesek iskolázottságban, munkakultúrában nem egy esetben magasabb színvonalat képviseltek, mint az Alföldről érkezett hazai telepesek, vagy a Csehszlovákiába eltávozottak. A felvidékiek magukkal hozták sajátos szellemiségüket, és több helyen – mint például Naszályon, ahol négy, Szlovákiából áttelepült tanító ismét felélesztette a közösségi szellemet – kezdeményező erőt, lendületet adtak a helyi közösségeknek. Mások viszont nehezen eresztettek gyökeret az új hazában, s az otthoni ház és föld helyett kapott új, gyakran „sváb” tulajdont nem érezték a sajátjuknak. Sokan közülük jóval később, már önként költöztek az ország középső, déli részeiről Komárom-Esztergom megyébe, hogy közelebb kerüljenek a szülőföldjükhöz, és maguk teremtsék újra az életfeltételeiket. *
A lakosságcsere 1948 decemberében a megyében is véget ért. Az első hónapokra jellemző kitelepülési hév ekkorra már réges-rég lelohadt. Jelentkezésüket 1946 második felétől kezdődően sokan visszavonták – Vértesszőlősön például egy hét leforgása alatt 25 család jelentkezett vissza. A tatai járás szociális titkára elítélő hangnemben írt a visszajelentkezőkről 1947-ben: „amikor az ország olyan nehéz helyzetben volt, akkor megtagadták a magyar sorsközösséget, kívánkoztak el innen, és most, hogy a gazdasági élet stabil lett, most már ismét jó nekik magyaroknak lenni.” Az 1948. november 22-én, illetve 23-án Kesztölcről kitelepült Velmovszki Paula és Mincér Hippolit a megyéből utolsóként távozó szlovákok között volt. L. Balogh Béni
