Solt Ágnes A cigány származású magyarok a magyar társadalomban. Az etnikai adatok nyilvántartásával kapcsolatos megfontolások Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért ez év júniusától zajló vitájával kívánja elősegíteni a közéleti diskurzusban a demokratikus közbeszéd beágyazottságát. Mivel e célt fontosnak tartom, felkérésükre elvállaltam a vitában való részvételemet jelen dolgozat megírásával, hogy az intézet az általa tervezett, etnikai adatok kezelésével kapcsolatos kiadványa minél több szempontot világíthasson meg.
Dolgozatom három fő gondolati ívre épül. Mindhárom szolgálhat érvként és ellenérvként is az etnikai adatok gyűjtésének és kezelésének kérdését illetően, amellyel kapcsolatos álláspontomat a dolgozat végén ismertetem.
1. A cigányokról napjainkban folyó, egyre durvább közbeszéd nem más, mint emberi méltóságuk csorbítása. 2. A cigányokról való tudományos diskurzust folytató felelős kutatók nem tudnak függetlenedni és kívül kerülni a közbeszédben folyó és a cigányokat tematizáló, kialakult kategóriákban gondolkodó és azokra reflektáló kommunikációs tér határain. 3. A cigányokról való diskurzus a „bűnös-áldozat” dichotóm kategóriáiban gondolkodik. Amíg e két szerep valamelyikébe kényszerülnek a cigányok, addig nem lehet érdemi megoldásokat találni mindazokra a problémákra, amelyek a többségi társadalom tagjai és a cigány emberek viszonyából és együttéléséből fakadnak.
A torz tükörkép és hatásai: a kirekesztettek csoportjának születése Társadalmunkban láthatóvá vált és egyre inkább láthatóvá van téve egy csoport. Ha egy valódi csoport, közösség, weberi értelemben vett „rend” látható, az egyáltalán nem „baj”, sőt. Akkor van bajban egy társadalomtudós is, ha olyan társadalmi jelenséggel találkozik, amellyel szemben lelkiismereti problémának érzi a tudományos kívülmaradást. Ha olyat
lát, ami saját érzelmeit és morálját zaklatja föl. Amikor egy embercsoport láthatóvá válik, láthatóvá van téve, s ez a láthatóság erőltetett reflektorfényhez, nem pedig jótékony napsugárhoz hasonlatos. Amikor a „csoport” voltaképpen megbélyegzettek összessége, a csoporthatárok pedig a külső szem által kijelölt határvonalakat jelentik, nos, akkor van baj. Magyarországon ezt a határvonalat az etnikai hovatartozás jelöli ki. A cigányok a társadalmi diskurzus és közbeszéd karámba terelt és reflektorfénybe kényszerített emberei. A cigány emberek közötti szolidáris közösség határai nem az etnikai határ mentén húzódnak. Vannak oláhok, beások, romungrók, asszimilálódott cigányok. Ha a társadalom mégis homogén csoportként látja és láttatja ezeket az embereket, azzal – az önmeghatározás és önidentitás részleges megvonása által – emberi méltóságukat csorbítja meg. A cigány embereket a többségi társadalom szeme, egy külső szem ítél meg úgy, hogy egyrészről homogenizálja a csoportba tartozókat, másrészről pedig elválasztja a társadalom többi, nem cigány tagjától. A külső szem nem a szocializációt helyezi a középpontba, amikor a felelőst, a bűnöst, az okot keresi, hanem – egy halálosan találékony fordulattal – a bőrszínre, mint alapvető jellegzetességre vezeti vissza az összes devianciát és nem kívánatos magatartásformát. Létrehoz ezáltal egy cigányképet: egy veszélyesen valóságosnak ábrázolt verbális konstrukciót. A cigányt mint olyat megbélyegzi, és belső szükségletei szerint használhatja bűnbaknak. Mindezzel megfosztja a csoport mindenegyes tagját a természet által adott emberi méltóságától. Nem kísérlem meg azoknak a tényezőknek, okoknak a kifejtését, amelyek oda vezettek, hogy ma a cigányok a homoszexuálisokat követően a legnagyobb közutálattól szenvednek. Egy jelentős makrotársadalmi folyamatot vázolok csupán, amely az egyes ember személyes életének felelős vagy felelőtlen alakítása hátterében zajlott. Az elmúlt fél évszázadban nem irányult számottevő politikai akarat a cigányok identitásának, kultúrájának életben tartására. A cigány kultúrát a szocializmus szinte teljesen kiirtotta. A szocializmus évtizedeiben mindennapi tevékenységeiket, szokásaikat megváltoztatták, majd pedig az ennek helyébe épített és működővé váló életstratégiákat (a munkavégzés különböző típusait) a rendszerváltással egy csapásra használhatatlanná tették: megszüntették a munkahelyeiket, járandóságaikat. A cigányok légüres térbe kerültek, a szocializmus bukásának igazi veszteseivé váltak. Ez jelentette egyúttal az uzsorások és a kamatos pénz térhódításának kezdetét. A cigány emberek ilyetén elhanyagolása, majd később
a körülmények által kiformálódott különbözőségük jótékony elhallgatása készítette elő a napjainkra kialakult állapotot. Az okok, miértek és a múlt kérdései helyett inkább azt emelem ki, hogy miféle nehezen visszafordítható, destruktív jelenségeket és folyamatokat indított el a kialakult helyzet. Onnantól ugyanis, hogy a többségi társadalom tagjainak egyre nagyobb hányada vonta a közbeszédbe különös indulattal a cigányokat mint kifejezetten nem kívánatos csoportot, önképüket borzoló folyamat indult el: a cigány ember identitásába észrevétlenül és egyre nagyobb teret hódítva szivárgott be a gyűlölt és az ijesztő, torz tükörkép. Az erre való kényszerű reflexió a cigány emberekben egyre inkább erősítette a csoportidentitás negatív kötéseit: a cigányok a kitaszítottak csoportjává váltak. Ahogyan egy gyermeket meghatároz az, amiként felnő, ahogyan egy gyermek személyiségének kialakulásában meghatározó a szülői háttér, ugyanúgy egy etnikumot körülfogó közeg is jelentősen befolyásolja azt, amilyenné válik. Ez megmutatkozik a választott viselkedésmintákban, az adekvát válaszreakciókban és a mindezt körülszövő érzületben. Mindezzel összefüggésben állnak további súlyos hátrányok: a jól mérhető szocioökonómiai tényezők. A cigányok iskolázatlansága például olyan mértékű, mellyel a társadalomba való illeszkedésük esélye minimális, ha egyáltalán megvalósulhat. Ebből egyenesen következik, hogy a leghátrányosabb munkaerő-piaci helyzetben levők között a cigányok sokszorosan felülreprezentáltak, - csakúgy, mint a büntetés-végrehajtási intézetekben.
A társadalomtudomány lehetőségei és korlátai a „cigánykutatásban” A jelenséget egy társadalomkutató megpróbálhatja megvilágítani és leírni tárgyilagosan és értékvonatkoztatások nélkül, azonban a kudarc a kísérletben kódolva van. Két oka van az értéksemleges és tényfeltáró társadalomtudományos érvényű munka előrelátható sikertelenségének. Az első ok magában a kutató személyében rejlik, a második pedig a társadalom ugyan megnyirbált és átalakult, de más formában igenis létező nyilvánosságában. A kutató a társadalmi problémákra érzékenyen kiválasztja kutatása tárgyát, ezzel jelentőséget határoz meg. Ez értékterhelt, azonban a – valamelyest önkényes – jelentőségválasztás elke-
rülhetetlen. Az emberi méltóság viszont alapvetően a társadalomtudományos gondolkodás keretét átitató alapvetés, amely a társadalomkutatásban magától értetődően van jelen. Ha a kutató olyan kutatási területen végez vizsgálatot tudományos módszerekkel, amelyen belül az emberi méltóság részleges vagy teljes megsértése fennáll, s erről a tényről nem vesz tudomást, akkor nem felel meg a tudományterülete által meghatározott értékválasztásnak. A tudományos kutatás keretfeltételeinek tudomásul nem vétele pedig megkérdőjelezi a kutatás tudományosságát. Ha azonban az emberi méltóság mint alapérték jelen van a kutatás során, akkor a kutató érzelmei kényszerű kölcsönhatásba lépnek kutatása tárgyával. Megkerülhetetlenül akar valamit a tényfeltáráson túl is, s ez a változásra irányuló akarat függetlenedik az eredeti kutatási céltól. Lehet másodlagos és látens, de mégis meghatározóvá válik az akarat, a vágy: visszaállítani a megsérült emberi méltóságot. Ez a morális cél és a tudományos vizsgálódás szabályai azonban, látszólag legalább, antagonisztikus ellentétben állnak egymással. Az e területen folytatott tudományos munka kudarcának második oka, mint említettem, a társadalomban rejlik. Jelesül abban, hogy az erőszakosan a közbeszéd pódiumára emelt és célkeresztbe kerülő embercsoport tematizálása önmagában értékterhelt. A megbélyegzett csoport puszta említése – egy bizonyos hozzákapcsolt kontextusban és személlyel – már önmagában konnotációkkal bír, és intenzív érzelmeket vált ki. Vitathatatlanná válik, hogy a cigányok mint elkülönülő közösség léteznek, hiszen tudományos vizsgálódás tárgyát képezik. Megfogalmazódik az is, hogy cigányok másféle, csak rájuk jellemző tulajdonságokkal és jellegzetességekkel bíró, a társadalom többi tagjától megkülönböztethető és megkülönböztetendő embercsoportot alkotnak. Ezáltal válik igazán veszélyessé mindenféle tudományos diskurzus. A megjelölt csoport ugyanis nem szabadon felépíthető típusosságok és kategóriák független mintázatainak hálójában elemezhető – mint ahogyan az kívánatos volna –, hanem kizárólag a már kialakult és rögződött kategóriákhoz képest értelmezhető. A cigányok így a társadalomtudományi diskurzusban – a kutatók legnagyobb erőfeszítései ellenére – sem lehetnek mások, mint másutt: áldozatokká, vagy bűnösökké válnak. Más választás nincs.
Miért nem lehet, és hogyan lehet együtt? Hogyan lehet elvárni egy emberi lénytől, akitől távol tartja magát egy közösség, aki megvetett és kiközösített, magára hagyott és magánya által elvadított, hogy a kollektivitáshoz való tartozásra és az annak való megfelelésre vágyjon? Hogyan és mi alapján várhatja el bárki, hogy egy megbélyegzett ember vágya az legyen, hogy az őt megbélyegző akarata szerint cselekedjen? Hogyan is gondolhatja bárki azt, hogy a félelem és nemtetszés által létrejött és eltorzított tükörkép, – amelyet a többségi társadalom folyamatosan felmutatott és felmutat évtizedek óta, s amellyel szembe kell néznie a cigány embernek nap nap után – nem hat durván és negatívan a hovatartozás érzésére és a választott életstratégiákra? Olyan erősen hat, hogy a hatása újabb és újabb reakciókat vált ki. A torz tükörkép, amellyel a cigány ember évtizedek óta szembenézni kényszerül, ellenállást szül. Mert egyetlen érték marad a kirekesztettek számára: az ellenállás saját vérével szemben, vagy – és jellemzően – az őt elutasítóval szemben. Ettől a pillanattól pedig, éppúgy, ahogyan a nem cigány homogenizálja a cigányokat, a cigány homogenizálja a magyarokat, és éppoly torz tükröt mutat fel. Ahol a szocializáció egy egészségtelen környezetben zajlik, ott az adekvát adaptív magatartás nem jelenthet egyebet, mint egészségtelen – működő, de deviánsnak számító – válaszreakciókat. Így van ez az egyes embernél is, így van egy embercsoportnál is. A kör bezárul, hiszen ekkor felmerül az a kérdés is: hogyan lehet elvárni egy emberi lénytől, hogy befogadjon és bizalommal legyen egy olyan embercsoport iránt, amely számára az ellenállás az érték? Az ellenségesség eldurvulásával és az indulatok felkorbácsolódásával párhuzamosan egyre több és több megválaszolhatatlan kérdés merül fel „mindkét oldalon”, ugyanúgy a „cigányok” és a „magyarok” részéről, s ezek a kérdések immár egyformán és hasonló kétségbeesés közepette fogalmazódnak meg: Hogyan lehet elvárni egy emberi lénytől, hogy ne vegye zokon a másik féltől újra és újra jogtalanul elszenvedett sérelmeket? Hogyan lehet elvárni egy emberi lénytől, hogy megértő és elfogadó legyen azzal szemben, aki őt megveti és kihasználja? Hogyan lehet elvárni egy emberi lénytől, hogy békében éljen egy olyan valakivel, aki semmibe veszi, és ahogyan tudja, megkeseríti az életét?
Mára látjuk az ijesztő indulatokat mindenfelől, és meg is állapíthatjuk: szükségszerű a politikai beavatkozás. A megfelelő szakpolitikai megoldások azonban adatokat követelnek: számszerűsíteni kell a különböző társadalmi hátrányok és devianciák kapcsán látható arányokat. A tisztánlátás, nyers statisztikai adatok és a társadalmi megoszlásoknak ismerete szükséges ahhoz, hogy azután kiutat találhassunk a jelenleg egyik legsúlyosabb társadalmi problémából. Végre elfelejthessük azt a nem cigányok által megteremtett torz cigányképet, amellyel a cigány ember elkerülhetetlenül szembesül, és amely kép hatása alatt kényszerül alakítani életét. Hogyan lehet a csoporthatárokon változtatni? Egy demokratikus jogállamban, amikor áldozatról és bűnösről beszélünk, csak és kizárólag egyféleképpen lehet az embereket csoportokra bontani, mégpedig úgy, hogy a jogszabályok által védetten és a jogszabályok általi kötelezettségeket vállalva él-e, vagy nem. Az OKRI 2009-es állásfoglalása1, amellyel azonosulni tudok, egyebek között a következőket tartalmazza az elkövetők etnikai hovatartozásának rögzítése és a „cigánybűnözés” kapcsán: „…Az etnikai hovatartozásra vonatkozó adatrögzítésre sem a bűnüldözés, sem az igazságszolgáltatás, sem a büntetés-végrehajtás során nem kerül sor, ilyen adatnyilvántartás ma nem létezik. Így az egyes etnikai csoportokhoz tartozó bűnelkövetők vagy cselekményeik számszerű alakulására vonatkozó állítások jogszerűen gyűjtött és feldolgozott tényadatokkal nem támaszthatóak alá. Azok a problémák, amelyek cigányemberek megélhetési vagy éppen szervezett jellegű bűnözésben való részvételéhez vezetnek, súlyosak és kezeletlenek. A helyzet az elmúlt húsz év során sokat romlott. A fokozódó feszültség és félelem légkörében mérhetően növekszik az etnikai indulat és az az illúzió, hogy a probléma kezelését a büntetések szigorítása és a rendvédelmi szervek jogosítványainak szélesítése jelenti. (…) Ha (…) nem törekszünk a jelenségek mögötti valódi problémák rendezésére vagy enyhítésére, az beláthatatlan következményekkel járhat. A szubjektív észleléseken alapuló javaslatoktól és intézkedésektől nem várható hatékonyságjavulás a rendvédelem területén. Felmérések szerint ma már a megkérdezettek nyolcvan százaléka táplál ellenérzéseket a cigányokkal szemben. A tragédiák megelőzéséhez vezető felelős büntetőpolitikához a valós Állásfoglalás a magyarországi bűnözési helyzetről, az elkövetők etnikai hovatartozásának nyilvántartásáról és a „cigánybűnözésről”. Elérhető: http://www.okri.hu/content/blogcategory/26/52/ 1
helyzetet feltáró kutatásokra és az ezek eredményeinek elemzésén nyugvó hatásos intervenciókra lenne szükség.”
A szerző az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársa
