A vajdasági magyarok és a magyar nyelvközösség Pomozi Péter
A kisebbségi lét gondjaiba olykor túlontúl is elmerülve hajlamosak vagyunk feledni, hogy Trianon óta tartó minden fogyatkozásunk, szétszórattatásuk ellenére is még mindig az egyik legnagyobb közép-európai nyelvet beszéljük. Szűkebb szülőföldünkön, a Kárpát-medencében mindmáig a legnagyobbat. Talán megbocsátható, ha a Délvidékhez személyesen nem, de a kárpát-medencei kisebbségi léthez mégis ezer családi szállal kötődő nyelvész kísérli meg Kárpát-medencei magyarként, sajátos szempontból összegezni, mit jelent kisebbséginek lenni a Délvidéken, s ezen belül is elsősorban a mai Vajdaságban. Sőt nem is annyira összegezni, hanem további nyelvstratégiai szempontokat felsorakoztatva amellett érvelni, hogy nem kell törvényszerűen a „hétfejű sárkány” gyomrában végeznünk. Érvelni, méghozzá felesleges kincstári optimizmus, struccpolitika, de egyben öngyengítő és marcangoló hungaropesszimizmus nélkül. A 2014. októberi Szarvas Gábor Nyelvművelő napok témája, Nyelv és közösség, kiváló alkalmat kínált erre a „kívülállóknak” is, hiszen Trianon évszázados kollektív traumája és a modern társadalmak mindennemű fogyasztói agymosása ellenére is még mindig anyanyelvünk, a magyar nyelv az, amely az egyedüli hiteles és valódi virtuális közösséget teremti meg magyar és magyar között. Lassan száz éve keressük az elveszett választ arra, mi a magyar, s mindmáig egyetlen egyértelmű kapcsot találunk egy klézsei, egy lévai, egy budapesti, egy adai s egy felsőőri magyar nyelvet használó ember között: a nyelvközösség kapcsát. 1. Megjegyzések a Vajdasági magyarság demográfiai viszonyairól A vajdasági magyaroknak kisebbségben különösen mostoha sors jutott osztályrészül, az első világháború végétől egészen a közelmúltig, jóllehet 1920-ban sem voltak kisebbség a szó valódi értelmében. Még szembetűnőbb ez, ha a terület népességtörténeti múltját tekintjük. A déli nyelvjárásterület a török hódoltság kora előtt a magyar nyelvi-kulturális area centrális tereinek egyike volt, a ma Vajdaságnak nevezett terület a korai magyar államban a szent istváni egyházmegyerendszer központi részei közé tartozott, egészen a Duna–Tisza összefolyásáig, sőt a Duna mentén délkeletnek még azon túl is. A kalocsai püspökséget 1009ben, a bácsit püspökség 1030 körül alapították. A kitüntetett királyi figyelemben nyilván az is szerepet játszott, hogy Szávaszentdemeteren és Nándorfehérváron már a X. században görög püspökségek működtek. Az alább közölt párhuzamos térkép 1495-ös felén a Duna-Tisza torkolatáig és a Szerémség teljes területén is tömbmagyarságot látunk. Első nagy bibliafordítóink, Tamás és Bálint is a Szerémségből származtak, s a bibliai könyveket saját szerémségi (déli) nyelvjárásukban1 fordították. A Vajdaság területének etnikai viszonyait a török háborúk és a hódoltság rajzolták át gyökeresen: a korábban sűrűn lakott, túlnyomóan síkvidéki, nehezen védhető területek elnéptelenedtek. Az elmenekült és/vagy kihalt őslakosság helyére az oszmán birodalom visszaszorulásával délről szláv népesség húzódott, északról pedig több hullámban tudatos, Habsburgok irányította betelepítés zajlott, a telepesek jelentős része nem magyarajkú volt. Így kerültek felvidéki tót telepesek nemcsak az Alföldre, de egészen Dél-Bácskáig és Dél-Bánátig is. (Gróf Teleki Pál 1910-es, „vörös térképként” ismert néprajzi térképén Petrőce és Torontálvásárhely környékén is látunk XVII-XVIII. 1
Kálmán Béla 1966-os nyelvjárási felosztásának déli terminusát érzem kultúrtörténeti és nyelvföldrajzi szempontból legtalálóbbnak, ezért ezt használom. Más terminológiai közelítésekhez lásd Horger korábbi és Juhász későbbi felosztását, (Kiss 2001: 2. és 5. melléklet).
századi eredetű szlovák szórványokat.) A XVII. századi telepítések során északról jelentősebb számban kerültek ide palócok is, a Tisza mentén egészen Adáig, jelentős dél-alföldi nyelvjárásszigetet hozva létre (Szabó 1990: 145–185, Pajusalu et al. 2012: 256–258). Összességében azonban a török pusztítás, majd az azt követő szervezett népmozgások eredményeként eredetileg tömbmagyar területek helyén vegyes nyelvterületek, magyar-szlávnémet etnikai mozaik jött létre. Még ezzel együtt is kisebbségben maradt a szerb népesség, olyannyira, hogy a trianoni elcsatolás pillanatában a Vajdaság népességének még mindig csak 30 %-át tették ki (vö. Hódi S. 2001: 43–44).
1. térkép Magyarok lakta területek a Kárpát-medencében 1495-ben és 2001-ben, utóbbi esetben a trianoni határok feltüntetésével. Forrás: MTA CSFK Földrajztudományi Intézet, Népszabadság
Ha az 1495-ös állapotot a párhuzamos térképen összevetjük a 2001-es viszonyokat mutató változattal, akkor a Trianonnál elcsatolt területek közül Bácskában és Bánátban látjuk a magyar nyelvterület egyik legdrasztikusabb mértékű széttöredezését (szórványosodását). Ugyanakkor a huszadik századi népességstatisztikák jelentősen árnyalják a magyar kisebbségi képet, ezt tekintve a vajdasági magyarság számbeli apadása pl. a felvidéki magyarságéval összevetve már nem nevezhető kirívónak, azaz még a szélsőségesen ellenséges körülmények között is megőrizte viszonylagos vitalitását. Más kérdés, hogy akár a Felvidék, akár a Vajdaság statisztikai számsorait vetítenénk egy diagrammra, azonnal láthatóvá válna, hogy a jelenlegi tendenciák folytatódása esetén az adott kisebbségek bő fél évszázadon belül gyakorlatilag eltűnnek. Ehhez sajnos hozzá kell még tenni azt is, hogy amikor egy adott kisebbség fogyása statisztikailag és szociokulturálisan elér egy kritikus alsó pontot, onnan kezdve a fogyás akár exponenciálisan gyorsulhat. Ha a (nyelv)közösségi terek megszűnnek,
ördögi kör kezdődik, ahol a népességfogyás, ill. a csökkenő érvényesülési lehetőségek negatív folyamatai kölcsönösen gyorsítják egymást. Ha a 2001 és 2011 közötti vajdasági adatokat vetjük össze, akkor kedvező nyelvstratégiai fordulat hiányában, egyenletes tempójú csökkenés mellett 64 és fél év múlva érné el a grafikon eső vonala a nullát, magyarán 2075 után ez esetben egyetlen magyar sem maradna a Vajdaságban, vagy legfeljebb a legidősebb korcsoportok néhány túlélő tagja. Ennyire baljós grafikon helyett nézzük azonban a puszta számsorokat, hiszen kedvező fordulat a vajdasági magyarságnál akár szociokulturálisan és demográfiailag sérülékenyebb népcsoport esetében sem elképzelhetetlen. Ennek természetesen igen összetett feltételrendszere van, erről alább kivonatosan szó lesz. Népszámlálás éve Felvidék Vajdaság 1910 1910 1921 1921 1930 1931 1941 1941 1950 1953 1961 1961 1970 1971 1980 1981 1991 1991 2001 2002 2011 2011
Magyarok száma Felvidék Vajdaság 881320 431837 650597 371013 535434 362993 761434 456770 354532 438636 518782 442560 423866 552006 385356 559490 339461 566741 520528 293299 458467 253899
Magyarok számaránya Felvidék Vajdaság 30,2 % 28,8 % 21,7 % 24,1 % 17,6 % 22,3 % 21,5 % 28,4 % 10,3 % 26,0 % 23,8 % 12,4 % 12,2 % 21,7 % 11,2 % 18,9 % 10,8 % n.a. 9,7 % 14,3 % 8,5 % 13,0 %
1. táblázat A felvidéki és a vajdasági magyarság lélekszámának alakulása 1910 és 2011 között, az utódállamok hivatalos népszámlálási adatai alapján. A félkövérrel szedett adatok növekedést jeleznek a megelőző népszámlálás adataihoz képest (vö. Kocsis–Kocsisné 1991: 22, 66)
Az 1910 és 1921 közötti ollót sok tényező magyarázza: először is az utódállamok területén a kisebbségek megfélemlítettsége, amit egyértelműen igazolnak az 1941-es adatok. Azaz szó sem volt a két világháború között olyan meredek népességfogyásról (asszimilációs és migrációs veszteségről) majd pedig olyan robbanásszerű népességnövekedésről, amit a puszta adatok mutatnak. A nemzetiség meghatározásába, ha nagyon finoman szeretnénk fogalmazni, presztízsszempontok is belejátszottak, ha pedig nyersebben, akkor főleg a megfélemlítés légköre, a terror. Tényleges presztízsszempontok inkább a nem (csak) magyar anyanyelvű, magukat magyaroknak vallók eltűnésében játszottak szerepet. A településszerkezeti sajátosságok miatt (több, magyar-német-szász kulturális gyökerű nagyváros) ez a Felvidéken a lakosság jelentősebb százalékát érintette. Ezért is nyílik jobban az olló 1921-ben a Felvidéken , mint a Vajdaságban. Az első generációs közösségek azonban minden jogvesztés ellenére megtartották magyar nyelvközösség-tudatukat, ez is tükröződik az 1941-es adatsorban. A második világháború végén és az azt követően lezajlott magyarellenes terrort még mindig képes volt kiheverni az immár valóban kisebbségbe került felvidéki és délvidéki magyarság, mert még a második trianoni generációban is erős nyelvközösség-tudat munkált. Az 1950 és 1970 közötti szerény mértékű növekedés (gyakorlatilag stagnálás) mellett azonban már ott áll a számarány meredek csökkenése, ami a Vajdaságba történő folyamatos, masszív betelepítések beszédes tanúja. S ha ezek az azóta is tartó negatív folyamatok, ill. a legutóbbi délvidéki háború migrációs veszteségei nem lettek volna elegek, a kettős állampolgárság diszfunkciójaként a romló szerbiai gazdasági helyzetben napjainkban még inkább felerősödik
a migrációs veszteség. Ez kétszeresen sújtja a közösséget, mivel a frissen szerzett EU-s útlevél birtokában elsősorban a fiatalok hagyják el ősi szülőföldjüket. Ha valami pozitívat kiemelhetünk a rengeteg bajban, az talán az, hogy a személyes kiállással, példamutatással végzett, több évtizedes nyelvvédő-nyelvtervező tevékenységgel, melyet a szó legnemesebb értelmében nevezhetünk nyelvstratégiainak is, a temérdek gond közepette is lehetséges a kedvezőtlen folyamatok lassítása, vagy akár megállítása. Elég futó pillantás a térképre, Ada és Zenta környéke az a mikrorégió a teljes vajdasági magyar nyelvterületen belül, melyet legkevésbé sújt a szórványosodás, mely a leginkább megmaradt tömbmagyar jellegűnek. A Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület sok évtizedes tevékenységének ezek a demográfiailag is látható nyomai még sürgetőbbé teszik a kérdést, létezhet-e olyan nyelvstratégia, mely kitörési pontokat kínál még a legkedvezőtlenebb asszimilációs és népesedési folyamatok között is?
2. A közösség ereje: a nyelvközösséget építeni és rombolni képes erők
A továbbiakban futó, és néhány szempont alapján teljességre nem törekvő áttekintést kívánok nyújtani arról, mi mindentől függhet egy nyelvközösség szociokulturális aktivitása. Néhány megjegyzést fűzök mindehhez egy hatékony központi nyelvstratégia lehetséges feladatairól, ill. zárásként a nyelvstratégia lényegéről is szólok, természetesen az én olvasatomban. Az alábbiakat veszem sorra: 1. A nyelvközösség helyzete a nyelvterületen: szórvány- és tömbmagyarság; 2. Településszerkezet (vidék-város-főváros+agglomeráció); 3. Nyelvi központok és peremterületek (centrum/periféria-probléma); 4. Helyi kommunikációs háló(k) minősége; 5. Nyelvtudatosság, ezen belül az egyéni és a közösségi nyelvi tudat szempontjai; 6. Nyelvtervezés, nyelvi jog, nyelvstratégia. A veszélyeztetett nyelvek és nyelvváltozatok vitalitásának fokáról és a lehetséges revitalizációs módszerekről, nyelvközösség-építő és romboló tényezőkről rengeteg leírás született az utóbbi negyedszázad szocio- és ökolingvisztikai irodalmában. Magyarul ezek bő és megbízható áttekintését adja Gál Noémi munkája (Gál 2010). 2.1. Szórvány- és tömbmagyarság – eltérő helyzetek Többnyire erősen eltérő nyelvi és demográfiai helyzet jellemez egy tömbben élő és egy szórvány kisebbségi közösséget. Nem mindegy, mennyire multikulturális a közeg, mely körülveszi, mint ahogy szélsőségesen eltérőek lehetnek a kisebbségekkel szemben megnyilvánuló külső attitűdök is. Fontos még, hogy a tömbök általában jobb belső és külső helyzete nem altathatja el az éberséget: nincs az a kisebbségi tömbmagyar terület, melyet ne fenyegethetne a szociokulturális és/vagy gazdasági és nyelvi-jogi helyzet kedvezőtlenebbre fordulása esetén a szórványosodás veszélye.2 Ez a bizonytalanság részint a trianoni 2
Édesapám szülőfaluja, a történeti Hont megyében található, Árpád-kori alapítású Ipolypásztó tömbmagyar település volt fennállásának bő kilencszáz esztendeje alatt. Lakossága tömbmagyar jellegét nem tudta teljesen megtörni még az 1946-os kitelepítési hullám sem. A Bős–Nagymarosi megalomániás vízimerőmű terv azonban megroppantotta a már a hetvenes évektől elöregedésnek induló falut: az Ipoly természetes medrének betemetése a természetromboláson túl a falu gazdasági alapjainak megrendülésével járt. Mára alig maradt ép ház, s nem maradt magyar gyermek a korábban hat-hétszáz lelket is számláló, jómódú faluban.
utódállamok önigazoló jellegű kisebbségellenességéből fakad, mégsincs szó különleges „magyar átokról”: a diszkrimináció, a kisebbségekkel szembeni negatív attitűdök Európaszerte általánosabbak, mint a pozitív példák, nyugaton épp úgy mint keleten.
.
2.2. Településszerkezet Nincs hagyományos vagy bevált recept a kisebbségi identitást leginkább garantáló településszerkezetre, mint ahogy az ehhez kötődő szociológiai klisék sem mindenhatóak. Az adott nyelvi közösség azon településformák fenntartásában érdekelt, amelyekben nyelvi és kulturális identitását a legsikeresebben fenntarthatja és fejlesztheti. (Megfelelő gazdasági és kulturális erőterek megtartása, célzott gazdaság- és intézményfejlesztés.) Az ennek alapját jelentő optimális településszerkezet az eltérő szociokulturális és történeti kontextus miatt különböző lehet. Általánosságban persze igaz, hogy falu–város ellentétében a falu hagyományőrzőbb, a város pedig újítóbb, különösen igaz ez a rurális gyökerű társadalmakra. A nagyobb városokban gyakoribbak a múló nyelvi divatjelenségek, a nyelvi sznobizmus. A városban, bár lehetnek új szervezeti formái a kisebbségi létnek és érdekérvényesítésnek, mégis törvényszerű a kisebbség szóródása, további szórványosodása, hisz számaránya a többségi város lélekszámával többnyire fordítottan arányos. A kisebb településeken kialakult, jól működő kommunikációs hálók a városban széttöredeznek, beszűkülnek a kisebbségi nyelv használati szférái, a kisebbségi lét további individualizálódást, fokozott magányélményt jelenthet. Összességében tehát a városba irányuló migráció az asszimiláció előszobája, a nagyváros pedig a nyelvi asszimiláció leggyakoribb színtere. A vajdasági magyar közösség településszerkezettől függő szóródását és számarányát az újabb etnikai térképek kördiagrammos változatai jól áttekinthetően mutatják (vö. Kocsis–Tátrai 2012). A vajdasági magyarság viszonylag jól meg tudott maradni hagyományos településszerkezeti keretei között, beleértve a Vajdaság néhány relatíve kis lélekszámú városát (Zenta, Magyarkanizsa, Bácstopolya is), a nagyvárosok közül azonban egyedül Szabadkán tudta megőrizni közösségi erejét.
2.3. Nyelvi központok és peremterületek A klasszikus nyelvföldrajzi felfogás szerint a központok nyelvileg innovatívak, a nyelvi újítások általában a kulturális centrumból indulnak ki, a peremterületek ill. szigetszerű területek, nyelvjárásszigetek pedig hagyományosan konzervatívak. A kisebbségi nyelv szempontjából azonban ez a képlet bonyolultabb lehet. Ha például egy peremterületi kisebbségi nyelvközösség többnyelvűsége nem a fokozatos kódváltás, azaz nyelvfeladás és nyelvcsere irányába, hanem a hozzáadó jellegű két- vagy többnyelvűség felé mozdul, akkor ez a peremterületi nyelvközösség is innovatívvá válhat, és az egész kisebbségi nyelvterület szempontjából centrális perifériává, vagy ha jobban tetszik, periferiális centrummá válhat. A dialektológiai kutatásokban Pajusalu vezette be a centrális periféria fogalmát (Pajusalu 1997), és ez a megfelelő szociokulturális tényezők figyelembe vételével a szociolingvisztikában is alkalmazható. A centrális periféria jelentősége a kisebbség szempontjából az, hogy míg a nyelvterület nagyvárosaiban többnyire asszimilációra van ítélve, addig a számára szociolkulturálisan megfelelőbb és presztízzsel rendelkező településszerkezeti formákból
közvetíthet nyelvi újításokat az egész kisebbségi nyelvközösségnek, ezzel is hozzájárulva a nyelvi vitalitás őrzéséhez. A mai, tipikusan mezőgazdasági településszerkezetű Vajdaságban talán nem is könnyű megmondani, hol ér véget a centrum és hol kezdődik a periféria, és hogy Újvidék és Szabadka között pl. Ada és környékének nyelvi szerepe valóban a centrummá emelkedő periféria szerepe-e? 2.4. A helyi kommunikációs háló(k) A kisebbségi nyelvhasználat gyakorisága és minősége szempontjából kiemelt jelentőségű, milyen egyéni és közösségi kommunikációs hálók léteznek, mert ezek részben pótolni képesek a nyelvhasználati szférák beszűkülésével keletkező kommunikációs űrt, amely egyébként veszélyeztetné a nyelvmegtartást és nyelvfejlesztést. Egy-egy beszélő nagyon sok különböző háló tagja lehet. Léteznek családi-rokoni-baráti, óvodai, iskolai, munkahelyi, sőt szakrális hálók.3 De nemcsak a közvetlen családi és baráti, valamint munkahelyi kapcsolatok során alakulnak ki ilyen, sokszor bonyolult kapcsolatrendszerek, hanem pl. szabadidős tevékenységek (sportegyesületi, tanfolyami stb.) során is. Minél több ilyen háló aktív tagja egy nyelvhasználó, annál több nyelvközösségi kisközösségbe tartozik. Ezáltal újabb nyelvhasználati szférák nyílhatnak meg előtte, még ha egyébként a kisebbségi nyelv használati köre viszonylag korlátozott lenne is. Ráadásul a kommunikációs háló önszerveződő, nem kell hozzá törvényi keret, hatósági jóváhagyás, viszont az aktív tagok leleményességével erősíthető és bővíthető. A háló annál erősebb, minél több aktív tagja van, tehát a hozzá tartozók számán túl a kapcsolatok intenzitása is fontos. A csak virtuális hálók nem minden esetben jelentenek tényleges kapcsolatot a hálótagokkal, sokszor csak pszeudoközösségeket hoznak létre, a valódi összetartozás és felelősségvállalás tudata nélkül. Ezenkívül nem ritkán nyelvileg is igénytelenek, azaz a teljes értékű nyelv megőrzése szempontjából csekélyebb hasznuk van, mint az élő hálókapcsolatoknak. A tényleges közösségek, amilyenek pl. a helyi nyelvi közösségek, és ezeknek kommunikációs hálói feltétlen védelmet és támogatást érdemelnek, mivel ezek a nyelvmegtartás elsődleges terepei. Bár hiteles kialakításuk és fenntartásuk döntően helyi, önszerveződéssel megoldható feladat, tervezhető és mérhető nyelvstratégiai támogatás ezen a fronton is elkelne, szerte a Kárpát-medencében. A helyi hálók olyan terek, ahol elsődlegesen tenni lehet azért, hogy a nagyszülők/szülők nyelve ne váljon másodlagos nyelvvé. A szórványban, ahol politikai akarat és pénz híján már elemi iskola sincs, ilyen hálók „pótolhatják” a pótolhatatlant, gátolhatják a „természetes” asszimilációt.
2.5. Nyelvtudatosság Ha egy nyelvnek nincs belső presztízse, ha beszélőinek belső viszonyulása negatív vagy bizonytalanságokkal terhelt, akkor az adott nyelv – státuszától és az őt körülvevő külső attitűdök jellegétől függetlenül – nehéz, sőt reménytelen helyzetbe kerülhet. Ezért a nyelvi státusztervezésen belül a nyelvi presztízstervezés és -fejlesztés minden tudatos nyelvtervező tevékenység alfája és omegája kell legyen, és annak a beszélőket hitelesen megszólítani képes módon ki kell terjednie az egyéni- és a közösségi presztízstervezésre (nyelvtudatosság-
3
Utóbbira példa egyes moldvai csángó magyar kisközösségek nyelvhasználata, vagy a Pejpusz-tó keleti, észt partján élő óhitű oroszoké.
tervezésre) is.4 A feladat ezért nagyrészt általános, Kárpát-medencei, nyelvstratégiai jellegű. Kisebb részben helyi is (helyi nyelvi jogi lehetőségek ismerete, az azokkal való élés, helyi nyelvi hagyományok megbecsülése, ezeken keresztül az anyanyelvhasználat bátorítása stb.). Ez utóbbi kiváló példája a Nyelvi jogaink Szerbiában (Beretka 2011), de hasonló nyelvhasználati útmutatók másutt is léteznek magyar kisebbségek körében. Régi igazság: ha egy adott nyelvterületen nincsenek tudatos nyelvhasználók, akkor nincs mit „megmenteni”, ugyanis nyelvtudatosság nélkül az asszimiláció nem tűnik veszteségnek. Közelmúltbéli, idevágó emlék az egyik kolozsvári Billában dolgozó, kedves, Fazekas nevű eladó lány esete. Legjobb szándéka ellenére sem tudott elmondani két egyszerű magyar mondatot sem. Csak családneve emlékeztetett arra, hogy itt valamikor értékvesztés történt, maga már természetesnek vette román egynyelvűségét. Szülei, vagy ki tudja, tán nagyszülei esetében az egyéni nyelvtudatosság, a nyelv értékébe vetett hit hiányzott. Talán csak annyi, amennyit Péntek János gyönyörűen összegzett Magyarul vagy románul? Milyen nyelven tanuljon a gyerek? c. írásában (Péntek 2012).5 Ugyanez a szkepszis egész nyelvközösséget is jellemezhet, és ilyenkor a kollektív nyelvtudatosság-deficit gyakran átcsap nyelvi-etnikai nihilizmusba, innen pedig ritka csoda a visszaút. Az odaút pedig nem más, mint gyorsuló egynyelvűsödés és asszimiláció. Itt érdemes megemlíteni a „fordított” szempontot is, melyről talán túlságos történelmi szeméremből, talán kishitűségből, talán a kimunkált Kárpát-medencei magyar nyelvstratégia hiányából alig-alig esik szó. A Kárpát-medencei kisebbségi magyarok túlnyomó többsége multikulturális, többnyelvű ember. A többnyelvűség azonban nem kellene, hogy egyirányú utca legyen! Egy multikulturális közegben nem törvényszerű, hogy csak az állam kisebbségei beszéljék a többségi nyelv(ek)et! Legalább azokon a területeken kellene vonzóvá tenni a kölcsönös multikulturalitás eszméjét, ahol a kisebbségek többségben vagy relatív többségben vannak. Pozitív kivételek persze akadnak, sajnos a magyarok asszimilációjának előrehaladtával egyre kevesebb. Kárpát-medencei összevetésben így ez is kiemelt feladata kellene legyen a magyar nyelvtervezésnek. Eddig a kisebbségekről esett szó. Súlyos presztízsveszteséget azonban többségi környezetben is elszenvedhet egy nyelv, előfordul, hogy beszélői ilyen esetben is hátat fordítanak neki. Ekkor nem többnyelvűből lesz egynyelvű, hanem szimpla kódváltás játszódik le nyelvközösségi méretekben. Európa nyelvi történetében erre is számos példa akad. Ismételnem kell magamat, ha nincs nyelvi tudatosság, a nyelvnek nincs presztízse, akkor nincs mit megtartani vagy megmenteni. Azt hiszem, aki a nyelvtervezés nyelvtudatosságrészének fontosságát nem érti meg, valójában nem sokat ért a nyelvtervezés lényegéből, és különösen alkalmatlan arra, hogy bármiféle sikerrel kecsegtető nyelvstratégiával előálljon. Nyelvtudatosságunk lényegi eleme lehet(ne) egy, a Kádári-agymosás időszaka és az elmúlt negyedszázad pangása után megújuló Kárpát-medencei nyelvközösség-tudat. Pontosan ez az, amely a vajdasági magyarság első trianon utáni nemzedékét még egybentartotta (vö.
4
A nyelvtudatosság szót a finn és az észt nyelvpolitikai modellhez kötődő nyelvstratégiák fogalmi rendszeréből kölcsönöztem. A terminust is fontosnak tartom, mert a nyelvpresztízs és nyelvtudatosság nem teljesen ugyanaz, a nyelvtudatosság jelentése több és határozottabb: ’a nyelvet sokoldalúan használni kívánó, magasra értékelő beszélői attitűd’. 5 „a kétnyelvűségnek akkor van igazi haszna, ha mindkét nyelvben magas szintű, és ha annak alapja az anyanyelv” […] ennek alapján, ehhez hozzáadva kell megtanulni és használni a román nyelvet […] Nem igaz az, hogy aki románul tanul, jobban boldogul az iskolában és később az életben. Ellenkezőleg: tudományosan is igazolták, hogy a második nyelven nehezebb az előrehaladás az iskolában. Gyermekeink számára ez – a magyar nyelv, betoldás tőlem, P.P. – az a tantárgy, amellyel megalapozzák anyanyelvi műveltségüket, minden egyéb iskolai tanulásnak az alapja. Ha a román nyelvű tanulást választja […] akkor is teljes értékű ember lehet, de számolni kell azzal, hogy eltávolodik a magyar nyelvtől, ő vagy gyermekei már könnyebben cserélik fel magyar nyelvüket, vallásukat, nemzetiségüket a többségire, a románra.” (Péntek 2012: 281–282).
Hódi S. i.m.). Egyedül ez a tudat az, mely minden történelmi repedés ellenére minden magyar ajkút összeköt, azaz összeköthetne. Végezetül a nyelvközösség-tudatnak lehetnek külső elemei is, erősíthetné pl. egészséges nyelvrokonság-tudat, az a tudat, hogy a világon nem vagyunk egyedül, hogy tudatosítjuk, vannak országok, ahol szeretik és ismerik a nyelvrokon magyar kultúrát, tanulják a magyar nyelvet, és tudják, ki Petőfi, Jókai, Madách vagy éppen Janikovszky Éva. Sajnos ennek az egészséges finnugor, vagy akár urál-altáji rokonságtudatnak is elveszik a lehetőségét a nemzettől, de nem külső ármánnyal, hanem mi magunk fosztjuk meg magunkat tőle.6 Igaz, a pszeudonyelvészet szinte mindenütt virágzik a nagy múltú nyelvek esetében, különösen ott, ahol ezek mai szociokulturális súlya kisebb, mint azt a nyelvközösség egyes tagjai ideálisnak tartanák. Az amatőr nyelvészkedést tehát bizonyos keretek közt természetes folklórjelenségnek kell tartanunk (Villandi 2014: 125–128). Az azonban rendkívül sajnálatos, ha ezeket az eszmefuttatásokat egy nép őstörténetének önkényes átértelmezése, ősködbe vesző sumér és etruszk áltanok agresszív előtérbe tolása kíséri, mert így még egy lehetséges identitásképző és nyelvtudatosság-növelő elem esik ki a nyelvközösség-tudatból.
2.6. Nyelvtervezés, nyelvi jogok Az elmúlt két évtizedben Kárpát-medence szerte hatalmas mennyiségű szociolingvisztikai vizsgálatot végeztek a kisebbségi nyelvhasználat problémáiról. Lassan alig van kisebbségi magyar település, ahol az asszimilációs tendenciákról, a kódváltási jellegzetességekről mélyreható ismeretekkel, statisztikai mikroanalízissel ne rendelkeznénk. Ugyanakkor fájó kimondani, de egyetlen oldalnyi olyan tudományos nyelvtervezési munkából sem lett mindeddig felelős magyar nyelvpolitika, mely a legkisebb mértékben is képes lett volna az egyre romló nyelvhasználati mutatók megváltoztatására, vagy legalábbis a nyelvvesztés folyamatának lassítására. Ez igen nyersen hangzik, azonban az említett szociolingvisztikai munkáknál mi sem mutatja jobban a valóságos tendenciákat. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna és lennének előre mutató, helyi nyelvstratégiai kezdeményezések, akár itt Adán, a Vajdaságban (l. pl. Hódi É. 2014: 220– 224), akár az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségében, akár másutt, kisebbségi és magyarországi tudományos műhelyekben, nemzetközi társaságokban, a Nyelvstratégiai Kutatócsoportban, az Anyanyelvi Konferencia keretei között, utóbbiakban kiemelendő Balázs Géza évtizedes szervezőmunkája, s még folytathatnánk a sort. Pusztán az a valami hiányzik, amely a helyi kezdeményezéseket összefogja, koordinálja, mérhető-tervezhető módon segíti. 2014 áprilisában létrejött ugyan az erre hivatott Magyar Nyelvstratégiai Intézet, azonban ennek működése egy évvel később még mindig inkább ígéret, mint beteljesülés. Bár létrejöttében kiemelt szerepe volt az észt, a finn és a lengyel nyelvpolitikai modell tanulságainak (a modellekhez l. magyarul pl. Bańczerowski 2001, Pomozi 2011, ill. finnül Hakulinen et al. 2009), tényleges koordináló-képessége és hatása nyilvánvalóan az intézet jövőbeli prioritásaitól és nem utolsósorban személyi állományának összetételétől függ majd. Hogy mindez mennyire húsba- vagy nyelvbevágó? Nézetem szerint nincs ennél húsbavágóbb nemzetpolitikai kérdés. Lehet egy államnak bármilyen kiváló népesedés- vagy gazdaságpolitikája: ha megfelelő nyelvstratégián alapuló nyelvpolitikája nincs, valódi nemzetpolitikája sincs. Utóbbit persze igen nehéz elérni valamelyes értelmiségi konszenzus nélkül, s mint tudjuk, magyarok közt ez a legfogósabb kérdés. Mindenesetre addig is, míg ezt elérjük, napi ütközeteken felülemelkedve folyvást tudatosítani kell: magyar nem annyi van és nem annyi lesz, ahány, bármennyire is jómódú gyermek születik a Kárpát-medence ma még 6
http://e-nyelvmagazin.hu/2014/07/30/mit-er-a-barat-ha-eszt-nyelv-kultura-diplomacia/ Ezen a linken többek között az észtek magyar kultúra iránti szeretetéről olvashatnak számos érdekes tényt.
magyar nyelvterületein, hanem annyi, ahány majd közülük megőrzendő, fejlesztendő értéknek tartja a magyar nyelvet, ahány majd a magyar nyelvközösséghez tartozónak tekinti magát. Ugyanis csak ő akarja majd gyermekeinek-unokáinak továbbadni a magyar nyelvet (is). Ha lesznek ilyenek, akkor nem fog eltűnni a magyar szó a Vajdaságból sem.
Hivatkozások Bańczerowski, Janusz 2001: A lengyel nyelv törvényi védelméről. Magyar Nyelvőr 125/2: 152–158. Beretka Katinka 2011: Nyelvi jogaink Szerbiában. Anyanyelv-használati útmutató. Magyar Nemzeti Tanács, Szabadka. Gál Noémi 2010: A nyelvi revitalizáció. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 6. Anyanyelvápolok Erdélyi Szövetsége, Kolozsvár. Hakulinen et al. 2009: Suomen kielen tulevaisuus. Kielipoliittinen toimintaohjelma. Kotimaisten kielten tutkimuskeskus, Helsinki. Hódi Éva 2007, 2014: A magyar nyelv helyzete Délvidéken. Magyar Nyelvi Intézet (Iroda), In: uő. Ha szóra nyitod ajkad… Nyelv és nyelvművelés Délvidéken. Széchenyi István Stratégiakutató Társaság, Óbecse, 2014. 162–174, 220–224. Hódi Sándor 2001: Nyolcvan év kisebbségben. Aracs 2001/2: 43–47. http://hodis.vmmi.org/hodi/tanulm/hodi20011aracs.pdf, legutóbbi megtekintés 2014.12.31. Kálmán Béla 1966: Nyelvjárásaink. Tankönyvkiadó, Budapest. Kiss Jenő (szerk.) 2001: Magyar dialektológia. Osiris, Budapest. Kocsis Károly–Kocsisné Hodosi Eszter 1991: Magyarok a határainkon túl – a Kárpátmedencében. Tankönyvkiadó, Budapest. Kocsis Károly–Tátrai Patrik 2012: A Kárpát-Pannon-térség változó etnikai arculata. – Changing Ethnic Patterns of the Carpatho-Pannonian Area. MTA CSFK FI, Budapest. Pajusalu, Karl 1997: Keskse perifeeria mõjust eesti keele tekkeloos. In: Pühendusteos Huno Rätsepale 28.12.97. Tartu Pajusalu, Karl–Juhász Dezső–Pomozi Péter–Viitso, Tiit-Rein 2012: Sociolinguistic comparison of the Development of Estonian and Hungarian dialect areas. Linguistica Uralica 2012/4: 241–264. http://www.kirj.ee/public/Linguistica_Uralica/2012/issue_4/ling-2012-4-241-264.pdf, legutóbbi megtekintés 2014.12.31. Péntek János 2012: Magyarul vagy románul? Milyen nyelven tanuljon a gyerek? In: Erdélyi Judit et al. szerk.: Nyelvét megtartó közösség – Közösségét megtartó anyanyelv. Az AESZ két évtizede a nyelvi közösség szolgálatában. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Sepsiszentgyörgy. 280–282. Pomozi 2011: Kis nyelv –nagy stratégia. Az észt nyelvpolitikai modell. Balogh és Tsa. Szombathely-Budapest. Pusztay János: Nyelvével hal a nemzet. xxxxxxxxxxxxxxxxx Pusztay János: xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx Szabó József 1990: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek. Csongrád Megyei Levéltár, Békéscsaba-Kecskemét-Szeged. Villandi, Maarja 2014: Pseudolingvistika kui folkloorinähtus. Mäetagused 58: 125–146.
