A bőripar történeti áttekintése 1. A bőrök használata a történelem előtti időkben Az ősember az elejtett állatok húsából élt és biztos, hogy a kezdeti időkben a bőrét felhasználás nélkül eldobta, vagy legjobb esetben a lakott barlangok földjére terítették, vagy a bejáratra akasztották védekezésül az időjárás viszontagságaitól. Ez azonban nem volt célszerű, mert a nyersbőrök a hidegben megkeményednek, a melegben pedig könnyen rothadnak. Felvetődött az a gondolat is, hogy az ősember inkább díszként, mint az idő zordsága elleni védelem miatt öltötte fel az első bőrt. Ez éghajlattól is függhetett. Nagy valószínűség szerint a hidegebb éghajlaton élők hamarabb kitapasztalták, hogyan kell védekezni a hideg ellen, míg a melegebb éghajlatú tájakon ugyanezeket a bőröket, mint dísz használták. A Neandervölgyi Ember már teljesen felkészült a hideg övezeti életre, maradványai között találtak kidolgozott hegyes szerszámokat, amelyek például az állat megölésére, bőrének lenyúzására szolgáltak. Az utolsó jégkorszak vége felé a Neandervölgyi Ember kihalt. Őket követte a „Homo Sapiens”. A ő szerszámaik már jóval fejlettebbek voltak, és itt következtek be az első olyan próbálkozások, hogy az állat bőrét olyanná tegyék, hogy az minél jobban alkalmas legyen saját céljaik megvalósítására. Különböző állatokat tartott, amiket más-más célra használt fel. A legjobb a juh volt, mert adott tejet, húst, bőrt és gyapjút. A bőrt elsősorban öltözékként, a test külső védelmeként szolgált. Ezek általában földi állatok voltak. Tudunk arról is, hogy bizonyos alkalmakkor az egerek szőrméjét is felhasználták, ezenkívül a tengeri emlősök, kígyók, madarak, halak szolgáltatta bőrt is. Tehát megállapíthatjuk, hogy az állati fajták tanulmányozása arra utal, hogy az állatok megszelídítése előtt, vagy után felhasználták szőrét, bőrét, és hogy a bőrök felhasználása elősegíti, hogy besorozzuk, minősítsük az ember által átélt műveltségi korszakot. Az etnológusok az emberiség műveltségi korszakaira az egyes primitív népek fejlődése alapján próbálnak következtetni. Ezeket a korokat a viselt, hordott bőrök alapján is megkülönböztethetjük. A tazman korban már megtaláljuk a durván csiszolt követ és az ember már visel bőrruhát és használja már a nyersbőrt is, amelyet kifeszítve hangszerként üt. Az ausztráliai
ciklusban már találunk kész ruhát és vélni látjuk annak varrását is. A „matriarchális kor” alatt az ember műveli a földet, lakásokat készít, formálja az első cserépedényeket és elterjed a bőrök használata. Ugyanebben a korban, de hidegebb vidéken megemlékeznek a sarki korról, amelyet télen jégből, nyáron bőrből épített házak jellemeznek. A ruhákat szintén bőrből készítik, melyeket az állatok inaival varrnak és díszítenek. A pásztor korszak embere műveli a földet és megtanulta az állatok szelídítését. Az elkészített bőröket sátor, tutaj és víztömlő készítésére használja. A ruháknál azonban az állati bőröket felcserélik a növényi vagy állati rostokból készített szövetek. A kőkorszakot kivéve minden korban megtaláljuk a bőrsátrat, a bőrruhát, vagy más bőr tárgyat, mely természetesen nyersbőrből készült. Az ősember valószínűleg hamar felfedezte, hogy a nyersbőrnek több hátránya van, mint előnye. A cserzésig, vagy legalábbis egy jobb bőrkonzerválásig azonban minden bizonnyal még sok száz vagy ezer év telt el. A ruházat fejlődését megfigyelhetjük például a barlanglakók rajzain, de még érdekesebb a bőrpajzs fejlődése. A pajzs legegyszerűbb formája a kéz védelmét szolgáló botra akasztott bőr.
Nők bőr ruhában és szoknyában
1.1
Szarvasbőrbe öltözött férfi
Az első cserzési eljárások
Azt lehetetlen megállapítani, hogy mikor csereztek először bőrt. Talán nem is helyes egy „első cserzés”-ről beszélni, hiszen ezt ma csak félcserzésnek tekintenénk, ugyanis ez
inkább bőrkonzerválás volt, amely egy bizonyos ideig a bőrt megóvja a rothadástól. Feltehető, hogy a vadász eleinte szórványosan, később rendszeresen felhasználta az elejtett állat bőrét. A nyersbőr puha, és ha felázott, magasabb hőfokon rothad, hidegben viszont rideg és kemény lesz. Mikor az ősember rájött ezekre a tulajdonságokra, eldobta az általa használhatatlannak vélt bőrt. Valószínűleg azonban az ősember is tudta, hogy a zsírok puhítanak és biztosan rájött arra is, hogy ha a bőrt zsírral bedörzsöli, az puhább és nyúlékonyabb lesz és kevésbé rothad. Minden bizonnyal így született meg a zsírcserzés, amelyet minden primitív nép ismert. Az első időkben a cserzéshez felhasználták az agyvelőt, a csontvelőt, a különböző állatok zsírját, mint például a halolajat, a tojás sárgáját és bizonyos növényi olajokat. Ez a cserzésmód ma is a legismertebb az északi és sarki népeknél, az észak-amerikai indiánoknál, az eszkimóknál és a tűzföldieknél. Egy másik igen régi cserzés a füstcserzés. Valószínűleg ezt a cserzést is véletlenül fedezték fel. Feltehető, hogy az ősember hasznos változásokat észlelt a bőrön, ha azt a barlang nyílása előtt vagy felett terítette ki, amikor a barlangban zöld leveleket, vagy ágakat égetett. A képződő gőzök aldehideket és ketonokat tartalmaznak. Ismeretes, hogy nem minden aldehidnek van cserző hatása, de a formaldehid, az acrolein, a chinon és egyéb carbonil csoportot tartalmazó anyag reagálhat a kollagénnel és többé-kevésbé irreverzibilis reakciót képeznek. A füstcserzés ma is ismeretes Közép-Ázsia sok vidékén, Indiában, Kínában és a Csendes-óceán több szigetén. Ezek után rájöttek, hogy a tannintartalmú növényeknek cserző hatása van. Amikor egy bőr érintkezett egy kiázott kéreg-lével, a kéreg színező és cserző tulajdonságai előbbutóbb ismertekké váltak. A növényi cserzés a keleti népeknél valószínűleg a történelem előtti idők óta ismert volt. 2.
Az ősi Kelet népeinek könnyű és nehéz bőrei
2.1.
A sumérok
A suméroknál az Akkad nevét viselő korban ábrázolták először a nőket és a férfiakat lábbelivel. Nagy valószínűség szerint előtte mezítláb jártak. A sumér szobrok és domborművek az első Úr dinasztiától kezdve (i.e. 2700 körül) minden személyt hosszú bárányszőrmés ruhában ábrázolnak. A juh, a kecske, a szamár, a sertés és a marha egyaránt nagyon elterjedt volt már ebben a korban. Egyes vallásos ünnepeiken éneküket
marhabőrrel bevont rézdobbal kísérték. Az XX. századi ásatások alatt egyetlen sírban sem találtak bőrtárgyakat, de sokszor
bukkantak
egy
szürkés-fehér
porra,
amely
valószínűleg bőr lehetett. Kerekeket átfogó nehéz tömör fafutófelület, övek, koronák, drágakövek, kis kagylók, réz domborművek feküdtek elég jól konzervált állapotban, a szürkés-fehér bőrmaradványa
porban, volt.
amely Az
valószínűleg udvarhölgyek
a
pajzsok
bőrkoronáit
drágakövek és aranylevelek ékesítettek.
Sumér udvarhölgy bőr diadémban
Az első időkben nagyon elterjedt volt a rövid juh szoknya, később azonban csak a papok és a vezető emberek hordták ünnepélyes alkalmakkor. A juhbőrt és a juhszőrmét később katonai köpenyként hordták, fejükön pedig gúla formájú marha- és kecskebőrből készült sisakot viseltek. A nyílvessző-tartók is bőről készültek, melyeket gyapjúfonallal varrtak össze. A lábbeli csak később lett az öltözködés fontos kelléke. 2.2.
Babilónia és Asszíria
A hírek, a hagyományok ebből az időből jobban megőrizhetők voltak az utókor számára, mint a sumér korban, mégis csak homályos utalások maradtak a bőrök megmunkálásáról, illetve azok felhasználásáról. Biztos azonban, hogy a bőrt gyakran alkalmazták, de mivel a bőrrel nem lehetett maradandó műkincset alkotni, „kézzel fogható” emlékek nem maradtak ránk. Hammurabi törvényei között már szerepel a munkások, közöttük a lábbeli készítők bére (naponként 0,18-0,23 gramm ezüst). A lábbeli készítőknek nem csak a cipőt kellett elkészíteniük, hanem a hozzá szükséges bőrárut is. A cipésznek értenie kellett a nyereggyártáshoz, a gyeplőkészítéshez, a kocsik bőrözéséhez, amihez a kor nyersanyagaként juh- és kecskebőröket használtak. Az asszír szobrok alakjainak szandáljait magas felsőrésszel és a megkötésre szolgáló szíjcsíkokkal örökítették meg, a talpon, oldalt kör alakú kiemelkedés látható. Ezeket a szandálokat „senu”-nak nevezték, míg a magas felsőbőrű gazdagon fűzhető, gyakran díszes cipő neve „sunu” volt. Az akkadikus idők után már nem csak az uralkodók, az előkellőségek viseltek szandált,
hanem a nép is, de a maguk egyszerű módján. A bőrt zsákformában fogták össze, a nyílásokat pedig összefűzték. Asszíriában, a polgári életben mindig viseltek szandált, amelyek sarokkal és hosszú kötőzsinórral készültek. Egyes vidékek lakói csaknem teljesen bőrbe öltöztek, jellemző volt a testhez álló nadrág. A Ginde folyó iszapos vidékének lakói halbőrből készült ruhákban jártak. 2.3.
Az ittitiak
Kis-Ázsiának kb az északi részén éltek az ittitiak. Többek között ez a nép volt az első, amelyik az öltözködésben megteremtette a divatot, s amely túlélte őket a mai napig. A hosszú keskeny cipő, felfelé hajló hegyes orral őrájuk emlékeztet még ma is. Ezek inkább hegyi-lakók voltak és hidegebb klímához szoktak. Velük terjedt el a melegebb ruhák, a kabátok, cipők viselése. Az ittitiak törvény-előírása többször foglalkozik nagy részletességgel a földművelési tárgyakkal és az állattenyésztéssel. Ugyancsak feltűntették az egyes állatok, valamint a húsok és a bőrök árait: Juhbőr gyapjúval
1 siklus
Juhbőr vágott, alacsony gyapjúval
1/10 siklus
Kecskebőr
1/4 siklus
Nagy ökörbőr
1 siklus
Borjúbőr
1/10 siklus
Kis báránybőr
1/20 siklus
Kis kecskebőr
1/20 siklus (1 siklus kevesebb mint 8,4 gramm ezüst)
A hegyes orrú ittita lábbelik később elterjedtek a Földközi-tenger egész térségében, az etruszkok is átvették ezt a viseletet.
2.4.
Nyersbőr és készbőr Palesztinában és az ősi zsidó népnél
Palesztina a bölcsője a zsidó és a keresztény lakosságnak. A szemita nép szövetöltözéket visel, a férfiak szandált, a nők sötét színű alacsony cipőt hordanak. Rendelkeznek fegyverekkel, folyadék-tömlőkkel, zeneszerszámokkal, tűzfújtatókkal, e szerszámok egy része bőrből készült. Palesztina egyes vidékein még a prehisztorikus időkből átvett szokás volt, hogy a holttesteket bőrökbe csavarták. Eleinte az első bőröket nyersen használták fel, a többékevésbé tökéletes cserzést csak később alkalmazták. A bőrt nem csak cipő készítésére használták, hanem minden egyébre, amelyre az alkalmas volt. Ruhák, táskák, csíkok, dobozok, fújtatók, köpenyek, szalagok, fegyver alkatrészek, utazótáskák, abrakos zsákok, stb. Nagy valószínűséggel az izraeliták ismerték a bőrfestést, ugyanúgy, ahogy ismerték a textilfestést is. Közel-Keleten a türkizkék színnek tulajdonították a rossz szellemek elűzésének hatalmát. Ezen a vidéken találtak egy Holt-tenger melletti
barlangban
pergamentekercset, leírások
szerepelnek
több
ezer
amelyeken
fontos
például
himnusz
gyűjtemény, hálaadási imák, stb. A leedsi egyetem professzora, dr. Burton szerint a tinta
szénből
készült,
a
bőr
pedig
cserzetlen kecske vagy báránybőr lehet, és ezért pergamen tekercsről és nem cseres bőrről van szó.
2.5.
Bőrök az ősi indiai kultúrában
Az izraeliták által használt bőrtömlők
Az indiai kultúráról szóló bizonyítékok szerint ruhájuk gyapotból készült, azonban lábbeliről nem tudunk, de ezeket ma sem hordják minden vidéken rendszeresen. Szőrme ruhának, vagy bundának, amely minden civilizációban megelőzte a szövetruhákat, nyoma sincs. A későbbi korokról már maradtak ránk hagyományok, írásbeli okmányok. Ezek szerint Indiában a tímárságokban dolgozók a legmegvetettebb kaszthoz tartoznak, ők hordták el a betegségben elhullott állatokat a falvakból, fizetésük a dögbőr volt. Munkájuk miatt megvetették őket. 2.6. A
A szkíták szkíták
nomádok
voltak,
tehát
nem
foglalkoztak
fölműveléssel,
inkább
állattenyésztéssel. Híresek voltak tenyésztett lovaik, elsőrangú fajt fejlesztettek ki. A görögök a Fekete tengeren át hajóztak hozzájuk lóbőrért. A szkíták „sissus” nevű rövid bundába öltöztek. A régi cserkesz nyelven ez a szó szőrt, a „sus” szó pedig átvitt értelemben szőrös állatot jelent. A szkíták által használt gyártási eljárások jónak bizonyultak. Különösképpen a nyersbőr konzerválást oldották meg kitűnően, igaz, hogy az uralkodó hőmérséklet alacsony volt a vidékükön. A sírokban rengeteg bőrtárgyat találtak: gazdagon, művészien díszített ruha, egyesek nehezebb bőrből, mások vékonyabb, puhább bőrből, bőrzubbonyok posztóbéléssel vagy coboly belsővel, selyemruha prémbéléssel és kézimunka bőr- és ékszerdíszekkel, csizmaformájú lábbeli fehér szövet felsőrésszel és vastag bőrtalppal, prémes bőrkamásnik, sok öv, kézitáska, szatyrok, táskák, fegyvertokok, dobozok; mindegyikük művészi díszekkel, vésésekkel, gazdag kézimunka horgolású bőrnyergek, gyeplők, teljes lószerszám felszerelések. A leggyakoribbak juh, kecske, ló és szarvas bőrök voltak. A szőrmék közül a pockot, vadmacskát, mókust, cobolyt, hermelint, néha a leopárdot és más vadat dolgozták fel.
Rénszarvast megtámadó tigris. Szkíta bőrnyeregre vésett munka
2.7
A bőrök használata az ős kínai korban
A hagyomány szerint a kínai nép azok közé tartozik, amelyek legkevésbé használták ruházkodásra az állatok bőrét. Inkább textil-rostos ruhákat viseltek, mint például a len, a bambusz vagy a selyem. Meg kell állapítanunk, hogy több jel arra utal, hogy a bőrtermelés és a bőrcserzés a régi időkben igen fontos volt. Huang-Ti birodalma előtt a kínaiak bőrbe öltöztek, az északi vidékek törzsei nyers és cserzett állatprémet viseltek. Huang-Ti felesége azután bevezette a selyemhernyó tenyészetet szövet készítésére, amiért őt a selyem isteneként tiszteltek. Marco Polo a XIII. században tett utazásait Milione című művében írja le. Ekkor járt Kínában is, ahol művésziesen díszített kulacsot, vörösre és kékre festett bőr-ágytakarót, színházi maszkot és táncosnők fejdíszeit látta. A fejdíszeket „oroszországi bőröknek” nevezi, ugyanis a bőrök kikészítéséhez nyírfaolajat használtak, ami a bőrnek jellegzetes illatot adott. A tatárok nehéz bivalybőrből készült védőmellényt hordtak, amelyek a füstcserzés következtében keményedtek meg. A kínaiak értékes művészi bőrmetszetei, az „árnyékok játéka” címen váltak híressé. Ez a játék igazából Jává-ból származott és a Csendes-óceán térségében mindenütt ismert volt. Ehhez leginkább cserzett, de cserzetlen bivaly vagy szamárbőrt is vettek. Ezeket aztán úgy szabták, hogy álarcokra alkalmasak legyenek és így egy bizonyos típusú fényforrással sziluetteket vetítettek egy sima, fehér falra.
Pálcákra erősítették fel a bábokat, illetve figurákat és ezeket mozgatta a beszélő, a fényforrás előtt, aki a mozdulatok szerint kommentálta a történteket, vagy mondta a mesét. Bőrből kivágott alakok az „árnyék játékhoz”
2.8
A bőrök használata az antik Japánban
A japánokra a legrégibb idő óta hatott a kínai és a koreai kultúra. A protosztorikus korban, mikor a kézművesség már fejlettebb volt, a mesterségek öröklődtek, sőt kialakult egy bizonyos céh-rendszer is, a bőröket sokféleképpen használták fel. Védőöltözetek, vállvédők, sisakok formáját láthatjuk a megmaradt agyagszobrokon. A pajzsöltözet bőrből készült. A vasalás, begombolás, megerősítés alkalmas szalagokkal, gombokkal történt. A tímárságra vonatkozó leletek azonban nagyon hiányosak. Ennek ellenére tudjuk, hogy ez a mesterség nem örvendett köztiszteletnek, ezért csak a társadalom alján lévő rétegek űzték. Az árnyjáték Japánban is ismert volt. A japánok voltak talán az elsők, akik bőrlabdát készítettek, kiskecskék vagy szarvasok vékony bőréből. A bőrökre nem vésték a rajzokat, hanem lyukasztották. Japánban
a
legrégibb
cserzési
mód
a
zsírcserzéshez hasonló eljárás volt. Ezt tovább fejlesztve alakult ki a nagyon hosszú cserzési eljárást, ami után a bőrt „Japán leather”-nek nevezték. Fontos cikkek készültek belőle: bélésbőr,
nyeregbőr,
tarisznyabőr,
a
régi
„Szamuráj” lovagoknak ruházati bőr és bőrtok a fegyvereknek.
Japán szamuráj lovagok nyerge a XVII. századból
3. Az egyiptomiak Közismert, hogy az egyiptomiak piramisokba temetkeztek, melyeket az uralkodók és a gazdag előkellőségek még életükben elkészítettek és mihelyt arra lehetőségük volt, teleírták, bevésték, ábrázolták rajtuk saját földi tetteiket. A sírokat díszítő szobrok, szoborcsoportok közül számos a tímárok munkáját ábrázolja. A nomád életforma megszületésével egyidejűleg létesültek az első falvak, városok is. Ezek mindegyikének volt egy védőistene, akinek az érme – a „nomó” – megkülönböztetésül szolgált. Ezek közül egyesek állatbőrt ábrázolnak. Valószínűleg ez a pajzsnak a jele. Például az AlsóEgyiptom 4. és 5. nomója a többi csoporttal valamilyen előállításban szakosította magát. Ügyességük híre szertement az országban. Így jött létre a Felső-Egyiptom 10. nomója. Fővárosukat Sebew-nek hívták, vagyis a szandálok városának. Ahogy azt a dinasztia előtti temetőkben látjuk, az akkori bőröket nagyon egyszerűen cserezték. Valószínűleg ezeket sókkal, bitumenhez hasonló anyagokkal, agyagfölddel végezték. Utóbbi esetben a mai zsírozott bőrökhöz hasonló terméket kaptak. Később ezeket az eljárásokat tökéletesítették. Az állatok lemészárolásának a leírását sok sírban megtalálták. Az áldozatot a lábánál összekötve a földre terítették. Amikor az állat a földön feküdt, nyakát
egy
nagy
elmetszették.
vágással
Ezután
a
vért
felfogták és az állatot nyúzni kezdték. Először a szabad mellső lábainál, majd felvágták a hasa mentén a bőrt, bevágták a többi lábakat
és
tökéletesen
elkülönítették a bőrt a húsról.
Ősi egyiptomi nyúzás
Számos freskó és szobor ábrázolja a tímárok munkáját. Egy XVIII. dinasztiai, tébai síremléken egy szandálkészítő boltját látjuk. A korabeli cipész egy ferde kis asztallal szemben kis székre kuporodva egy lyukasztóval átszúrja a talpbőrt. Az így készült réseken keresztül fűzték be a bőrszalagot, amelyekkel felerősítették a szandált. Ábrázolták a munkást, aki vág, és aki a fogaival segítve átfűzi a szalagot a talp vágásain. A munkásokon kívül két, már kész szandál mellett tüntették fel a munka eszközeit: kést, kalapácsot, tűt, egy csomó fűzőt és egy félhold formájú vágószerszámot. Két négyzet alakú bőrdarabot
látunk,
amelyekből
a
talpbőrt kivágták.
Szandálkészítés a XVIII. tébai dinasztiából
Több más szobron a munkások különböző bőrökön
dolgoznak.
Egyes
munkások
emulziókat készítettek, mások nedvesítik vagy zsírozzák a párducbőrre hasonlító bőröket, amelyek a papi öltözetekhez, vagy a pajzsokhoz kellettek. Bőr feldolgozása ruhára és pajzsra
Máshol láthatjuk, miként vasalják és vágják a bőröket félhold alakú késekkel a munkások, míg mások bőrt festenek, amit valószínűleg kefével csinálnak. A kiakasztott bőr azt jelenti, hogy itt egy tímárságot ábrázolnak. Bőrszabás és festés
A bőr használata sokágú volt. Pajzsok, ostorok, hurkok, kötelek, nyereg és szekértarisznyák, fujtatók, nyílvessző tokok, sisakok, fejhez álló sapkák, vagy fejvédők hosszú vállvédőkkel, szalmabelsős játéklabdák készültek bőrből. A háborús sisakok anyaga is hosszú ideig csak bőrből volt. Gyakran találtak bőrrel bevont, művészi díszítésű
párnákat, székeket, tokokat, ládákat, sőt vívó-álarcokat, kesztyűket és bőrkötényeket belső zsebbel. Az ágyakban a bőr a matrac szerepét töltötte be, úgy, hogy széles bőrszíjakat párhuzamosan az ágyak fakeretéhez kötöttek. A bőrtömlők használata ebben a korszakban már elterjedt volt. A papirusz hazájában a bőrt csak nagyon ritkán használták írásra. A szandálokat Egyiptomban hosszú ideig papiruszból készítették és csak a katonák, meg a hercegek hordtak bőr lábbelit. A papirusz szandálok szalagjai, pántjai és gyakran a talpuk is bőrből készültek. Mindegyiken látható, hogy a felsőrészt a nagyujj mellett erősítették össze a talppal. Akadnak olyan szandál típusok is, ahol a talphoz erősítő szalag a láb felső részénél kitágul. A fáraók szandáljainak talpain nem egyszer bilincsbe vert emberek képeit találjuk. Ezek
a
leigázott
ellenséget
ábrázolják: erről tanúskodnak a szandál talpán lévő írások is. Például: „Ellenségeid a lábad alatt vannak.” Egyiptomi bőr és papírnád szandálok, bőrtalppal
Egyiptom vidékén több jó állapotban lévő, a bőrre utaló, szerves anyagot tartalmazó anyagra bukkantak. A legrégibb dinasztia előtti sírleletekben talált bőrök elveszítették jellemvonásaikat: fához hasonlóak, barnák vagy feketék lettek, tömör, sűrű porrá váltak. Érdekes megemlíteni, hogy a bőr, amely növényi cserzést kapott, évezredeken át megtartotta a jól cserzett bőr tulajdonságait. Észak-Afrika vidékét az egyiptomiak nem lakták egyedül, de más népekről (karthágóiak, a Líbiában és a Szaharában élő népek) nem teszünk említést. 4.
A rómaiak
Az etruszkok Rómától délről és északról származtak, nagyhatalommá fejlődtek ki mindaddig, míg a legyőzött népek ellenük nem fordultak. Területüket időszámításunk
előtt az I. században a római birodalomhoz csatolták. Jelentős műveltségük volt, fogékonyak voltak a művészetek iránt, és különösen ügyesek voltak a lábbeli gyártásában. A kutatók a Bisenzio folyó völgyében régi sírokra bukkantak, amelyekben különböző típusú magas, vastag talpú szandálokat, freskókon és szobrokon, pedig különböző típusú lábbeliket találtak. A legtöbb esetben boka körüli megkötésű, elegáns viseletről van szó, a festményeken és szobrokon ábrázolt alakok hosszú, hegyes orrú, felfelé kunkorodó lábbeliket hordanak, mint az ittitiak. A rómaiak az első céheket valószínűleg már az időszámításunk előtti VII. évszázadban megalapították. A századok folyamán a céhek fejlődése különböző volt, találkozunk olyan királlyal aki megerősítette ezek, de volt aki betiltotta szervezetek, félve az összeszövetkezésektől, végül Cézár uralkodása alatt feloszlatták valamennyit. Később ismét Cézár egyes céheket szigorú alapszabályok szerint újra megalapított. A céhekbe való tartozás szigorú kötelezettségeket vont maga után, nem vállalhattak se egyházi, se katonai feladatokat, nem hagyhatták el a várost. A mesterség öröklődött és ezt törvény biztosította. Ebben az időben volt egy testület, amely a tímárokat, a nyersbőr importőröket és a bőrkereskedőket fogta össze. Székhelyük, Ostia (akkor Róma kikötője) volt. A céhek piaca Fórumon helyezkedett el. A rendes és a rendkívüli adók, illetékek, a polgárháborúk, a belső harcok és a társadalmi civódások mind hozzájárultak egyes városok összeomlásához és a céhek következetes romlásához. A bőr kisipari termelése azonban a társadalmi nehézségek ellenére növekedett; a belső nyersbőrtermelés nem volt elegendő, így nem csak a szomszédos országokból, hanem messzebbről is importálni kellett a nyersbőrt. A leigázott népektől követelt sarc áruból is állt, tehát bőrök is szerepelhettek közöttük, amiket tízesével számoltak. A bőrökből ruhákat csak a legrégibb időkben és a barbár hanyatlás korában készítettek. A támadók az északiak módján öltözködtek bőrrel, szőrmével, a rómaiak a köztársaság szokásaihoz hűen már túl voltak a bőrbe való öltözködés idején. A szőrmébe és szőrmével díszített öltözködést barbár szokásnak tartották. A művészek azonban továbbra is így öltözve ábrázolták az isteneket, különösen azokat, akiknek tisztelete már régi nagy
múltra tudott visszatekinteni. A régi időkben a szenátorok öltöztek juhprémbe, később aztán, amikor a gyapjút fonni kezdték, a gyapotot és a lent felhasználták. A bőr-, illetve a szőrmeruha csak a földművelőknél és a pásztoroknál marad meg. A bőr volt ezenkívül a katonaság elmaradhatatlan ruházati alapanyaga, nem beszélve természetesen a sokféle lábbeliről. A bőröket általában zsírcserezték („aluta”), vagy timsós cserzést („depsere”) alkalmaztak. A nehezebb bőrök esetében a növényi cserzést használták. Az „aluta” kifejezés alatt később könnyű, enyhén cserzett bőrt értettek és az ebből készült lábbelit is könnyűnek mondták. A nehezebb bőröket gödrökben, tölgy, fenyő, fűz, szumach vagy makk kivonatokkal cserezték. A rómaiak által cserzett bőrök vegyi vizsgálata alapján megállapíthatjuk, hogy a hamujukban mész, magnézium, szilikátok, foszfor, klór és szulfátok mellett vasnyomokat (fekete szín) is találtak, de egyes leletekben a méhviasz is jelen volt. Bizonytalanok a híreink a római bőrök értékéről. Azonban 301-ben mérsékelték az árakat és a „Diocletianusi Rendeletben” megfogalmazták őket: Nagy nyers kecskebőrök
20-40 dinár
Nagy cserzett kecskebőr
30-50 dinár
Nyers szarvasbőr
70 dinár
Cserzett szarvasbőr
100 dinár
Nyers leopárd vagy oroszlánbőr
100 dinár
Cserzett leopárd vagy oroszlán bőr Babiloni vörös cserzett bőr
1250 dinár 400-500 dinár
Lónyereg
500 dinár
8 gidából takaró
600 dinár
Divatcipő
120-150 dinár
Utcai cipő
60-120 dinár (1 dinár értéke megfelelt 0,04 gramm aranynak)
A tímár mesterség jó kereseti lehetőséget biztosított Rómában. A rómaiak által viselt lábbeli típusok száma meglepően nagy. Valószínűleg a lábbeli-viseletnél a legrégibb
időktől kezdve létezett társadalmi megkülönböztetés, ami inkább szokás volt, mintsem rendelkezési előírás követelménye. Ruházkodásukban és lábbeli-viseletükben egyaránt követték a környező népeket, ők azonban inkább szervezők, mint feltalálók voltak, ezért történt, hogy a bőr nagyiparrá vált, és nem luxuscikké. A rómaiak igényei idővel kifinomultak, ezért például a szandál-viseletet egy bizonyos korban nem tekintették elegánsnak. Mikor asztalhoz ültek, a lábbeliket levették. Az olcsó lábbelik valószínűleg csak talpból álltak, ami csak a láb alsó részét védte. A talpakat, ami a szandáloknál széles, kiálló volt, fűzőkkel erősítették a lábhoz. Minden cipőtípusnak meg volt a maga neve, sokkal elterjedtebben, mint ma. Cipőkészítésre gyakorlatilag minden bőrt, még a borz bőrét felhasználták, de leggyakrabban mégis a marha bőrtalpat és a kecske felsőbőrt alkalmazták. A bőröket gyakran festették: fekete, piros, narancssárga, égszínkék, lila, zöld. A bíborvörös színt a pórpora-porból készítették. Ezt a „Murex” (bíborcsiga) fajú tengeri kagylókból állították elő. A bíborcsiga kopoltyúüregének váladékából nyerték a színezéket, a festék 1 grammjához kb. 1000 csigát kellett elpusztítani.
Bíborcsiga
Érdekes azokra a kedvelt lábbelik némelyikére utalni, amelyeket a rómaiak hordtak. A „campagust” és a „carbatinát” a katonák viselték. Az előbbi színe fekete és elől zárt, fűzőkkel keresztbe kötött, a felsőbőr így hálónak tűnt. Ezt készíthették úgy is, hogy a bőrön vágásokat ejtettek. A katonai cipőket gyakran
fémszögekkel
és
fémlapokkal
erősítették meg. Keleti eredetű szandál a „tzanga”, amelyet a negyedik lábujj köré szabott hurokkal erősítettek a lábhoz. Ez elegáns lábbeli volt, horgolt nyelvekkel, díszítésekkel.
„Tzanga”, „Campagus”, „Solea”
Az „ocrea” hasonlított a kamásnikhoz, de a csizmához is, sokszor rikítóan díszítették. A „soccus” inkább hasonlított a „solea”-hoz, mint a fapapucshoz. Mindkettőnél a lábat többszörös szalagbújtatással rögzítették a lábbelihez. A szalagokat a boka köré tekerték és az ujjak között is bújtattak. Az ehhez hasonló „sandalium”-ok szalagokkal és fonásokkal voltak a lábhoz rögzítve. A jobb és a bal lábbeli egyforma volt. A „Pero”
magasszárú
lábbeli
volt,
valószínűleg belső szőrmével, leginkább ló felsőbőrből. A „crupezia” magas talpú fa lábbeli volt, gyakran kettős magasságban. A két talp között felsőbőrökből egy fújtatószerű kelléket illesztettek, amely járás közben furcsa hangokat adott. Inkább zenészek, táncolók használták. 5.
„Crepida”, „Solea”, „Ocrea”, „Calceus”, „Soccus”
A bőrök használata az ősi észak-európai népeknél
Az észak-európai vidékeken több népcsoport lakott. Voltak, akik kő és tégla híján rozoga bőr sátrakban laktak, a férfiak szerszámokat készítettek, vadásztak, halásztak, nem foglalkoztak földműveléssel, a nők kikészítették a bőrt. Mások félig a földbe ásott kunyhókban laktak, melyeket valószínűleg bőrökkel fedtek be, ruhájuk, pedig farkas, kutya és rókabőrből volt. Észak-Európában élt a prehisztorikus időkben egy nép, amely agyag ivókorsók gyártására szakosodott. Ez a tevékenység aztán északról dél felé terjedt. Norvégia északi részén pala szerszámokat találtak, amelyek a „Frosna nép” tulajdonai voltak. Ezek nemcsak rénszarvasra vadásztak, hanem csónakjaikkal, amik könnyű favázra kifeszített bőrből készültek, tengeri állatokat is halásztak. Az ősi néptörzsek utódai az Észak-Európa partjain lakó kelták és germánok voltak.
5.1.
A kelták
A kelták harcos népként említik az írások. Julius Cézár megemlékezvén a keltákról megjegyzi, hogy náluk a bőr nemcsak öltözékként, hanem más célokra is szolgált. Azok a népek, akik a mai Salzburg tartomány területén éltek, számos készítményüket a sóbányában hagyták. A szőrmesapkák, az anyagszállító bőrvödör, a szíjdarabok, a fegyverhüvelyek, a tokok, stb. mind meglehetősen jó állapotban konzerválódtak, hiszen több ezer évig hevertek sóban. A bőrök nem voltak kicserezve, hanem csak húsolva és saját zsírjukkal kenték be valamennyit, a csontvelő és az agyvelő volt a legfontosabb zsírozóanyag, amelyet felhasználtak a bőrök puhítására. A kelta cipő nem volt más, mint egy talp, amelyet fűzők kötöttek a lábhoz, s ezt magasan a lábszárra tekerték. A szobrokon, domborműveken különböző lábbelik szerepelnek, amelyek körülbelül megfelelnek a római típusoknak. Bőrből készültek kötények, övek, fegyverhüvelyek, kézitáskák, zsákok és kis zacskók. A venetóiak északi törzsekből származtak és valószínűleg kelta eredetűek voltak. Ezek timsóval cserzett, vékonybőrű vitorlával ellátott hajóikon a mai francia és spanyol partokig értek el az Atlanti-óceánon. Voltak galliai népek, amelyek csak bőrbe öltöztek. Harcosaik bőrből készült páncélöltönyt viseltek, amelyeket fém, vagy bőrpikkelyekkel tűzdeltek ki.
5.2.
A germánok
Mint a történelem előtti időkben minden nép, úgy a germánok is az első időkben bőrbe és szőrmébe öltöztek. A ruhákat úgy készítették el, hogy az állatfejek egyben fejfedők is legyenek („emberarcúak és vadállattestűek voltak”). A cserzési mód utalásra semmilyen írásos emlék nincs. A leletekben azonban sok növényi anyagot és timsót találtak. Találtak csizmákat, nyergeket, a lábbelik alakja hasonlít az észak-amerikai indián mocassin-okhoz. A Basel melletti petersbergi ásatás alkalmával felszínre került lábbelik nagyon hasonlítanak a római lábbelikhez. X. századbeli germán lábbelik (férfi, női), Basel
5.3.
Az eszkimók
Az eszkimók földrajzilag ma is ugyanazon a helyen és olyan kulturális fokon élnek, mint amilyenen több ezer éve éltek. Az állatbőrök feldolgozása az ősi volt és a feldolgozási technika is változatlan maradt évezredeken át. A bőröket nem késekkel vagy éles palával húsolták, hanem fémpengével, amelyet máshonnan szereztek be. A szőrtelenítésre a bőröket összegöngyölték és nyáron egy időre meleg helyre tették. Így ugyanaz a reakció játszódik le, mint nedvesen melegített kamrában, amikor a juhbőröket a gyapjútól meg akarják fosztani. Az eszkimók tipikus módszere a bőr puhítására és tisztítására bőr rágása, majd az így megpuhított bőröket halzsírral kicserzik, s végül megrohadt vizeletben emulgálják. Az így cserzett bőröket felhasználják
ruhák
készítésére,
függönyök,
takarók előállítására, szánokra, bölcsőkre, zsákok készítésére, hurkok, szíjak vágására és halász csónakok
(kajak
vagy
umjak)
bevonására. Az
készítésére, A bőrök megrágása az eszkimóknál
eszkimó
kajak
egyszemélyes
fókabőr csónak. A váz olyan fából van, amit a tenger partra vet, a bőröket
a
vázra
feszítve
erősen
összevarrják és bezsírozzák. A tű madárcsontból, a fonal állatidegekből készül.
Az eszkimók bőrrel behúzott kajakja
Ruhájuk több darabból áll, amelyek egymásra felöltve teljesen megóvnak a hidegtől: egy felső blúz, alatta egy másik, két nadrág, két pár téli harisnya, csizma és egy pár kesztyű. Nyáron természetesen csak a blúzt meg a nadrágot viselik.
6.
A bőrcserzés fejlődése Európában
Bár írásbeli hagyományaink ritkán tanúskodnak róla, már a Középkor kezdetétől ránk maradt számos lelet hű képet ad e kor bőriparáról. Hallunk a mesterség céhjeiről, amelyeknek alaptörvényeit, szabályait ismerjük. A tímárok munkásaikkal együtt csak ősszel, télen és tavasszal dolgozhattak, nyáron földet műveltek. Ez nagy mennyiségű bőr romlásához vezetett, amit utána már csak trágyának lehetett használni. A tímár téli feladata volt a bőrből meg a húsolásból enyvet főzni. Nagy Károly a bőrtárgyak készítését illetően előírásokat adott. Elrendelte a kalapok, nyergek, pajzsok, kocsi-kellékek, hintó alkatrészek bőrből való előállítását, ugyanakkor megtiltotta a víztömlők készítését, amelyeket a birodalom területén fadézsákkal kellett helyettesíteni. A középkori írásokban, krónikákban gyakran találunk utalást a tímárokra, cipészekre, általában a bőrfeldolgozókra. A kesztyűgyártók legnagyobb gondja volt a nyersanyag beszerzés. Használtak juh, nyúl, zerge, borjú, gida, macska és szarvas bőrt. Sok típusú kesztyűt gyártottak, prémbéléssel és anélkül. J. Jettmar szerint 1692-ben 102 kesztyű üzem volt Párizsban. Később a kesztyű viselete annyira elterjedt, hogy mindenki viselte. A bőrösök céhének és a vezetőknek a központja a Notre Dame-ban volt. Egyes céhek előírták, hogy csak a gyermek folytathatja apai mesterséget. A mesteri címet 5 évi segédi gyakorlattal lehetett elnyerni. Más előírások a bőr minőségének megállapítását szabályozták az eladást megelőzőn. Egyes városokban a tímárok csak cserezhettek, a bőr kikészítése más kézművesek feladata volt.
Belgiumban
a
céhek
különleges
fontosságnak
örvendtek: a társadalom alapkövét jelentették, nagyban befolyásolták a kormány döntéseit. A polgárok egyben politikusok, kézművesek
kézművesek féltékenyen
és
katonák őrizték
voltak.
A
nemcsak
függetlenségüket, de áruik minőségét is, melyek viselték a céhek pecsétjeit.
Városi cipész és tímárpecsétek Belgiumból
Az idők folyamán a bőrszakma Németországban is követte a többi ipar fejlődését. A 30 éves háború után a gazdaság összeomlott, Berlinben csak egy bőrgyár maradt lábon. A
kesztyűgyártók céhei mára XIII. században letelepedtek Németországban. A westfaliai Siegen városában már a XV. századtól ismerték a tímáregyesületeket. Ezen a vidéken a bőrcserzés igen ismert és fontos foglalkozás volt. Nagy mennyiségben gyártottak az öntödék részére fújtatóbőrt, a dolgozóknak, pedig köténybőrt. A cserzéshez leginkább fenyőkérget használtak. A szervezett osztrák bőrszakmáról az első híreink 1220-ra vezethetők vissza. Mária Terézia uralkodónő megkívánta, hogy a lehetőség szerint minden mesterségnek egyforma alapszabálya legyen, az erre vonatkozó rendeletek 1771-ből és 1772-ből származnak. Angliában a bőrcserzés mesterségét már az ősidőktől pompásan űzték. Az angol ipari egyesülések már az angolszász idők óta léteztek és a normann meghódítás után új jogokat élveztek. Egy XII. századi rendelet szerint a tímár nem hagyhatja el a neki rendelt körzetet, ami leginkább az erdők mellett volt. A városi előírások szerint a nehézbőröknek legalább egy évet kellett a cserzőgödrökben maradniuk, de volt, ahol ez az idő 3 évre hosszabbodott. Egy XVI. század közepi előírás tiltja a szőrmés tímároknak, hogy a szőrmékről levágják a fejet, azért, hogy ezeknek felismerését könnyebben lehetővé tegyék. A bőripar ezután folyamatosan fejlődött. Új technológiák születtek, új találmányok láttak napvilágot, amelyek megkönnyítették és meggyorsították az ipar fejlődését. Visszavisszatérnek a régi technikákhoz, de az emberi kreativitás határtalan. Az utóbbi 50 évben talán annyit fejlődött a bőripar, mint az elmúlt 5 évezredben. Sajnos az utóbbi időben azonban zárnak be a bőrgyárak, a cipőgyárak, a tímárüzemek, a bőrművesek, és a szűcsök is. A mai rohanó világban nincs ideje a városi embernek arra, hogy visszatekintsen a múltba és felidézze, hogy hajdanán az ősei mit hordtak, nincs igénye a kézimunkára…
