SOŇA GABZDILOVÁ-OLEJNÍKOVÁ
A bécsi döntés és Dél-Szlovákia, különös tekintettel a Rimaszombati járásra
A Csehszlovák Köztársaság (CsSzK) kikiáltása után, 1918-ban, a trianoni szerzıdés értelmében addig nem létezı országhatárok kijelölésére került sor. Az új ország területén lakóknak, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, nem volt lehetıségük állást foglalni a létrejött geopolitikai helyzettel kapcsolatban, vagyis kinyilvánítani, melyik államalakulattal akarnak azonosulni – Csehszlovákiával vagy Magyarországgal. Így a magyar nemzet azon tagjai, akik a mai Dél-Szlovákia területén éltek, az újonnan alakult Csehszlovák Köztársaságban új, addig ismeretlen helyzetbe, a kisebbség helyzetébe kerültek, miközben a szlovákok „az egységes csehszlovák nemzet” részeivé váltak. Mindkét etnikai csoportnak, a szlovákoknak és a magyaroknak is, a politikai, gazdasági és kulturális életben bekövetkezett egész sor változásra reagálnia kellett reagálniuk. A magyarok részérıl ez nem csak a felsorolt változásokat jelentette, hanem elsısorban magát a kisebbségi státuszt. Fontos szerepet játszott az addig ismeretlen jogállás lélektani aspektusa, melynek szemszögébıl az új szerep addig ismeretlen érzéseket is kiváltott. 1938-ban a 20. század folyamán másodszor a dél-szlovákiai régióban is határmódosításra került sor. Hasonlóképpen, mint két évtizeddel korábban, ebben az évben sem volt lehetısége az érintett területek lakosságának arra, hogy kifejezze véleményét a határvonal változásaival kapcsolatban. Természetes volt, hogy úgy a magyarok, mint a szlovákok az anyanemzetükkel akartak egy államalakulatban élni. Tekintettel arra, hogy a két etnikum között lehetetlen volt egyenes elválasztó vonalat húzni, a bécsi döntés következtében sok szlovák nemzetiségő élt hét évig Magyarországon, a magyar kisebbség egy része pedig Csehszlovákiában maradt, hogy aztán néhány hónap múlva egy új államalakulatba – a Szlovák Köztársaságba kerüljön. A felsorolt radikális változásokat teljes mértékben meghatározta az a helyzet, amelybe Európa a harmincas évek második felében került. A nemzetközi helyzet alakulását az európai kontinensen 1938 ıszén Németország határozta meg. A kockázatvállaláshoz nem volt sem erı, sem akarat, és így a körülmények 1938. szeptemberének végén a Müncheni egyezmény aláírásához vezettek. Az aláírók 1938. szeptember 29-én a Kiegészítı Nyilatkozatban deklarálták, hogy a Csehszlovákiában élı magyar és len-
1
gyel kisebbség problémáját három hónapon belül az érintett országok, Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország között megkötött egyezmények által kell megoldani.1 Abban az esetben, ha erre nem kerülne sor, a magyar és a lengyel kisebbség sorsáról a Münchenben tárgyaló országok képviselıi döntenek. A Müncheni egyezmény eredményei rövid idın belül Dél-Szlovákia lakossága számára is ismertté váltak. Az egyezmény záradéka a magyar kisebbség tagjaiban reményt keltett arra, hogy helyzetük megváltozik, a szlovákokban pedig aggályokat és a jövıtıl való félelmet ébresztett. A Csehszlovákiában fennálló drámai társadalmi és politikai helyzetben a szlovák nemzet tagjainak szemléletét nagyban befolyásolta Cseh- és Morvaország határmenti régióinak megszállása – az elsı német csapatok már október 1jén csehszlovák területre léptek és tíz nap leforgása alatt megszállták az egész határvidéket. Dél-Szlovákia lakosságának sorsa az elkövetkezı idıszakban közvetlenül attól függött, hogy Csehszlovákia és Magyarország képviselıi hogyan teljesítik a Müncheni egyezmény Kiegészítı nyilatkozatát. 1938 ıszén a lakosság tájékozottsága homlokegyenest ellenkezı volt, mint ma. Nemcsak, hogy nemlétezett internet és televíziós hírközlés, de a rádiósugárzás is csak korlátozott mértékben mőködött. Vidéken a rádió-vevıkészülék ritkaságszámba ment, sıt, használata hatósági engedélyhez volt kötve. A leginkább elterjedt médium az újság volt. Míg a városokban fokozatosan növekedett az olvasói réteg, falun, fıleg az alacsony életszínvonalú régiókban, korlátozott volt a hozzáférés az idıszaki sajtóhoz. A hírek általában szóban terjedtek, gyakran torzított változatban. Hírközlési, illetve propaganda feladatot töltöttek be a plakátok és egyéb röplapok is, melyek abban az idıben nagy népszerőségnek örvendtek. Az aktuális eseményekrıl a felsorolt módokon tájékoztatták „1938 forró ıszén” is a szlovákokat és a magyarokat a dél-szlovákiai régióban. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy 1938 októbere drámai idıszak volt életükben. Ezekben a napokban sorsukról nemzetközi és állampolitikai érdekek döntöttek, míg ık a fejleményeket passzívan tudomásul vették. A nemzetközi illetve államközi szinten zajló eseményekhez való viszonya a Dél-Szlovákiában élı magyar és szlovák lakosságnak természetesen eltérı volt. A magyar kisebbség tagjai örömteljes várakozásban éltek, telve reménnyel, és nem titkolva érzéseiket, örültek, hogy húsz év után újra egy államalakulatban élhetnek az anyanemzetükkel. A szlovákok reménytelenséget, félelmet éreztek, féltették házaikat, vagyonukat, olykor életüket is. Annak a víziója, hogy Csehszlovák Köztársaság területén kívül, Magyarország területén kell élniük, nem töltötte el ıket örömmel. A szlovákok nagy részének aggodalmát, fıleg 1
2
Deák, Ladislav: Viedenská arbitráž. 1938. november 2. Dokumenty I. (1938. september 2. – 1938. november 2.). Martin, Matica slovenská, 2002. 48–49.
az állami hivatalnokokét, kiket a csehszlovák kormány helyezett Dél-Szlovákiába, csak növelték a Csehszlovákia nyugati határain történı radikális változások következményei. A kiélezett helyzetben, a felfokozott szenvedélyek és indulatok állapotában, a csehszlovák állami szervek igyekeztek a helyzetet kordában tartani és megakadályozni, hogy a szlovák és a magyar nemzetiségő lakosság között erıszakos cselekményekre kerüljön sor. A pozsonyi Tartományi Hivatal már október 1-jén hivatalos levelet küldött az összes dél-szlovákiai járási parancsnoknak. Ebben megtiltotta, a kirakatokban és egyéb nyilvánosan hozzáférhetı helyeken, olyan térképek kifüggesztését, melyek a Magyarországnak esetleg átengedendı területeket ábrázolják. Majd újabb leirat következett, melyben megszabták, hogyan reagáljanak a járási parancsnokok a lakosság viselkedésére. Az Tartományi Hivatal bejelentette, hogy a két ország kormányai között tárgyalások folynak a magyar kisebbség helyzetének rendezésérıl és a tervezett területmódosításokról is. Miközben abból a feltételezésbıl indult ki, hogy nagyon valószínő „a magyarlakta vidék Magyarországhoz csatolása, de hogy milyen mértékben, az nem ismert.”2 A járási hivataloktól általában engedékeny álláspontot vártak el. Azzal a feltétellel, hogy az nem lehet provokatív jellegő, nem akadályozták a lakosságot érzései kifejezésében, pl. az éneklés, zászlók kitőzése, jelvények viselése. Csoportosulások vagy tüntetések esetén, kötelesek voltak felszólítani a szervezıket, hogy azok figyelmeztessék a résztvevıket a rend és a békés jelleg megırzésére. Az Országos Hivatal hangsúlyozta annak fontosságát is, hogy közölni kell a lakossággal, hogy „hivatalaink megértik az örömüket, és nem akarják ıket semmiben akadályozni, de felszólítják ıket a rend és a nyugalom megırzésére, valamint a garázdaság és a magántulajdon rongálásának kerülésére.”3 Érdekes, hogy a pozsonyi Tartományi Hivatal az említett dokumentumban egyszer sem használta a magyar kisebbség, illetve a magyar nemzetiséghez tartozók fogalmakat. Az általános, lakosság kifejezést használta, az etnikai hovatartozás meghatározása nélkül. 1938 ıszén Dél-Szlovákia területén a propaganda és tömegtájékoztatás gyakori formája volt a röplap, melyet elsısorban a magyar fél használt. A röplapokat magyar és szlovák nyelven is nyomtatták. Néhány esetben ezeket repülıgépbıl szórták szét. Így történt ez a Rimaszombati járás területén is október 20-án. Több különféle szövegő röplapról van szó, melyek fıleg szlovák nyelven íródtak (7).4 Szerzıik fıleg a Rimaszombati járás lakosságának szlovák részét akarták meggyızni, pozitív fényben feltüntetve számukŠtátny archív (ŠA) Banská Bystrica, pobočka Rimavská Sobota, fond (f.) Okresný úrad (OÚ) Šafárikovo, prezidiálne spisy (prez.), kartón (k.) 1. Politické pomery – smernice. 3 U.o. 4 Magyar nyelven 2 különbözı szöveg volt. 2
3
ra a magyarországi életet. Az egyik például a többek között a következıket tartalmazta „a magyarok senkitıl nem veszik el a földet! Sıt még több szántót adnak a szegényeknek! Minden közalkalmazott a helyén marad, bármilyen nemzetiségő is legyen! Csak a cseheknek kell elhagyniuk földünket! A kereset több lesz, mint eddig, mert a magyar pengı hétszer többet ér, mint a cseh korona! Senkinek egy haja szála sem görbül, bármilyen politikát is folytatott, a terület átadásának napjáig! Örökre leáldozik a cseh spiclirendszer napja, ahogy a névtelen feljelentgetık idejének is vége! Élelemmel megrakott magyar vonatok várják az indulást! Vége az éhezésnek! Magyarország testvéri szeretetben kíván élni minden szomszédjával!”5 Hasonló szöveggel kétnyelvő röplapokat is terjesztettek. A szlovákoknak jobb életet ígértek Magyarországon, és felszólították ıket, hogy „ne higgyenek a cseh hazugságoknak”. Támadták a cseh politikusok gyakorlatát, kritizálták a cseh csendıröket, hivatalnokokat és más állami alkalmazottakat. Megállapították továbbá, hogy „vége a cseh terrornak és szenvedésnek.” Figyelmeztettek, hogy a szlovák lakosság félretájékoztatott, mivel nem férhet hozzá az információkhoz – a cseh hivatalnokok elkobozták a rádió-vevıkészülékeket. A helyzet a komáromi tárgyalások idején, 1938. október 9-13. tovább élezıdött. 1938 ıszének elején az érintett országok alapvetıen különbözı társadalompolitikai helyzetben és nemzetközi körülmények között éltek, s ezek eltérıen határozták meg a magyar és a szlovák társadalom lelkiállapotát, hangulatát. A hivatalos küldöttséget, mely Komáromban a Csehszlovákia érdekeit védte, Ivan Parkányin kívül, csak szlovák politikusok, Jozef Tiso, Ferdinand Ďurčanský és Ivan Krno alkották, amit a szlovák politikai képviselet kedvezıen fogadott. Magyarországot Kánya Kálmán külügyminiszter és az ismert geográfus, a történelmi Magyarország etnikai viszonyainak szakértıje, gróf Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselték. A cseh-szlovák fél képviselıi többek között igyekeztek elérni, hogy a Szlovákia déli részén található városok, beleértve Rimaszombatot (továbbá Lévát, Losoncot, Jolsvát, Rozsnyót, Kassát) is ne kerüljenek Magyarországhoz, azzal indokolva, hogy saját vidékeik természetes körzeti központjairól van szó. Mivel a komáromi tárgyalások eredménytelenül végzıdtek, ezért a Müncheni egyezmény Kiegészítı nyilatkozatával összhangban Joachim von Ribbentrop, Galeazzo Ciano, František Chvalkovský és Kánya Kálmán 1938. november 2-án aláírták a bécsi döntést, melynek alapján Dél-Szlovákia területét Magyarország kapta meg. A bécsi döntés következményei a szlovák politikai élet és társadalom számára csalódást jelentettek. Már másnap, november 3-án, beszédet mon5
4
ŠA Banská Bystrica, pobočka Rimavská Sobota, f. OÚ Rimavská Sobota, prez., k. 25. Protištátne letáky – rozširovanie.
dott Jozef Tiso, az autonóm kormány feje, melyet beszédet az ország összes rádióadója közvetítette. Tiso elmondta, hogy „a szlovák nemzet sorsa abban a pillanatban került szlovák kézbe, mikor már 20 évnyi – elsısorban nemzetközi – politizálás, komoly krízishelyzetbe sodorta az országot. A szlovák kormánynak csak azt volt lehetısége megmenteni, amit még meg lehetett menteni a szlovák nemzet számára.”6 Az autonóm kormány feje szerint, a felelısség ezért „fıleg azokat a politikusokat terheli, akik 20 éven keresztül döntöttek a sorsunkról, részvételünk és beleegyezésünk nélkül.”7 A szlovák sajtó a „Bécs által ejtett kegyetlen sebként” úgy kommentálta a döntést. A Národnie noviny arról írt, hogy „Németország és Olaszország kedvezıtlen döntése Bécsben Szlovákiát nagy darab földtıl és nagyszámú szlovák lakosságtól fosztotta meg. A sebek aligha forrnak össze valaha. A bécsi döntés maradandó sebként ég majd nemzetünk testén.”8 A gazdaságban, fıleg a mezıgazdaságban nagyok voltak Szlovákia veszteségei, hiszen azon a területen, amely Magyarországhoz került, termelték Csehszlovákia össztermelésébıl a dohány 76%-át, a kukorica 38%-át, a köles 27%-át, a búza 13,8%-át és a szılı 37%-át.9 Ebben a kiélezett helyzetben Dél-Szlovákia lakossága számára fontos szerepet játszott, az 1938. november 1-jén Pozsonyban keltezett jegyzék aláírása, Cseh-Szlovákia (Rudolf Viest, a cseh-szlovák hadsereg tábornoka) és Magyarország (Andorka Rudolf, a Magyar Királyi Honvédség vezérezredese) katonai küldöttségeinek képviselıi által. A jegyzék meghatározta az átengedett terület evakuációjának feltételeit, megakadályozta az esetleges incidensek kialakulását és kiküszöbölte a nem kívánatos tényezıket.10 A magyar hadsereg 1938. november 11-én befejezte a bécsi döntés által Magyarországnak átengedett cseh-szlovák terület megszállását. A döntés értelmében, a következı járások egész területe került visszacsatolásra: a Dunaszerdahelyi, Ógyallai, Komáromi, Érsekújvári (kivéve a Dögös nevő település egy részét), Párkányi, Zselízi, Feledi, Tornaljai és Királyhelmeci. Dél-Szlovákia további járásainak esetében, beleértve a Rimaszombati járást is, csak azok egy része került átadásra, különbözı számú településsel. A Rimaszombati járás, 48 093 lakosával (a külföldi állampolgárságú személyek nélkül)11 és 91 004 ha területével Szlovákia közepes nagyságú járásai közé tartozott. A területén található legnagyobb települések Rimaszombat (7 307 személy) városa valamint Rimakokava (5 212), Klenóc (4 405), A-Zet, 1938. november 4. Igazságtalanság áldozatává váltunk. U.o. 8 Národnie noviny, 1938. november 5. Mit veszít Szlovákia. 9 U. o. 10 Deák, i. m. 191–195. 11 Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. Díl I. Praha, Státní úřad statistický, 1934, 36. 6 7
5
Nyustya (1 697), Osgyán (1 644) és Forgáchfalva (1 029) községek voltak. A járásban, az 1930-as összeírás szerint 62 település volt. Politikai és gazdasági központnak Rimaszombat számított, ahol a járási hivatal, a kerületi és járási bíróság valamint a csendırség székelt. A bécsi döntés alapján a Rimaszombati járásból öt község került Magyarországhoz – Bakti, Osgyán, Tamásfalva, Zeherje és maga a járási székhely – Rimaszombat városa. A Tartományi Hivatal Elnökségének döntése alapján az összes többi község továbbra is a Rimaszombati járás része maradt, Nyustya székhellyel,12 késıbb Nyustyai járás néven. A rendıri hivatal új központja Breznóbánya lett. A Rimaszombati járás azok közé a közigazgatási egységek közé tartozott, melyek területébıl a legkevesebb település került visszacsatolásra Magyarországhoz (a Pozsony vidéki járásból egy község, a Nagymihályi járásból öt, a Nagyrıcei járásból tíz, a Vágsellyei járásból pedig tizenegy település). Rimaszombat magyar nemzetiségő lakosai a város visszacsatolását örömmel fogadták, és pozitív érzéseiket – magyar zászlók kitőzésével és magyar jelképek viselésével ruházatukon –, külsıleg is kifejezték. A járási parancsnok már november 3-án hivatalos levélben fordult Rimaszombat polgármesteréhez. Ebben értesítette ıt, hogy a Pozsonyi Tartományi Hivatal Elnökségének utasításai alapján a magyar zászlók kitőzése és a kokárdák viselése addig, amíg a városban vannak a hivatalok, illetve a cseh-szlovák hadsereg, és a területet nem szállta meg a magyar honvédség, szigorúan tilos.13 A cseh-szlovák és magyar küldöttségek tárgyalásainak neuralgikus pontját képezte, hogy a lakosság nemzetiségének meghatározásához, ergo az államhatár kitőzéséhez melyik népszavazást vegyék alapul. Mindkét fél, saját érdekeit védve, különbözı szempontot tartott mérvadónak. A magyar küldöttség Németország, 1938. szeptemberi eljárását tartotta követendı példának, miszerint azt az évi helyzetet kell alapul venni, amikor a Csehszlovák Köztársaság létrejött. Mivel a Csehszlovákia létrejötte idején cenzus nem volt foganatosítva, ezért az 1910-es népszámlálás adatai szerint kellett eljárni. A cseh-szlovák fél nem tartotta helyesnek a fenti eljárást. Azzal érvelt, ŠA Banská Bystrica, pobočka Rimavská Sobota, f. OÚ Rimavská Sobota, k. 25., prez. Babarét, Rimabánya, Baradna, Rimabrézó, Bugyikfala, Cserencsény, Darabos, Derencsény, Vágó, Hacsó, Nyustya, Gesztes, Rimaráhó, Balogrussó, Klenóc, Kecege, Rimakokova, Karaszkó, Kopárhegy, Kiéte, Rimaszabadi, Likér, Lipóc, Forgáchfalva, Kıhegy, Meleghegy, Eszterény, Balogpádár, Pápocs, Főrész, Alsópokorágy, Felsıpokorágy, Dombosmezı, Pongyelok (Cserepes), Gömörhegyvég, Patak, Rimóca, Rónapatak, Telep, Szikla, Alsósziklás, Felsısziklás, Szelestye, Eszterézs, Ratkószuha, Nagyszuha, Szusány, Újantalfalva, Orlajtörék, Bakostörék, Tiszolc, Válykó, Rimavarbóc, Tóthegymeg, Fazekaszsaluzsány, Rimazsaluzsány, Balogér. 13 ŠA Banská Bystrica, pobočka Rimavská Sobota, f. OÚ Rimavská Sobota, prez., k. 25, č. 1930/38. 12
6
hogy az 1910-es népszámlálást a legerıteljesebb nemzetiségi elnyomás és a szlovákok erıszakos asszimilációja idején tartották, annak eredményei tendenciózusak és kevéssé hitelesek. A lakosság etnikai összetételének megállapítására az 1930-as népszámlálás adatait javasolták kiindulási alapul.14 Azt követıen, hogy a magyar küldöttség elutasította a CSSZK küldötteinek javaslatát, a cseh-szlovák fél a történelmi Magyarország 1880-as nemzetiségi összesítését javasolta. Azonban ez a változat sem felelt meg a magyarországi tárgyalópartnereknek. Hogy az említett statisztikák mily mértékben különböztek, jól illusztrálják az alábbi táblázatok, amelyek a Rimaszombati járás Magyarországhoz visszacsatolt településeinek, magyar és szlovák lakosságról szóló adatait tartalmazzák. Az 1. és 2. számú táblázatban a szlovák és a magyar nemzetiségő lakosság számszerő adatai szerepelnek, az 1910-es osztrák-magyar és az 1930-as csehszlovák népszámlálás adatai alapján. 1. sz. táblázat: A magyarok és szlovákok száma a visszacsatolt településeken az 1910-es magyar népszámlálás szerint.15 Település Bakti Osgyán Rimaszombat Tamásfalva Zeherje
A magyarok száma 1358 6199 990 354
A szlovákok száma 65 468 65 9
2. sz. táblázat: A magyarok és szlovákok száma a visszacsatolt településeken az 1930-as népszámlálás szerint.16 Település Bakti Osgyán Rimaszombat Tamásfalva Zeherje
A magyarok száma 46 801 3504 548 312
A szlovákok száma 157 691 2939 1318 23
1910-ben az anyanyelvet, 1930-ban a nemzetiséget vizsgálták. A táblázat adatainak forrása: Magyar statisztikai közlemények. 1910. évi népszámlálása. Elsı rész. Budapest. Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal 1912. 224–233. 1910-ben Bakti Rimaszombat része volt. 16 A táblázat adatainak forrása: Štatistický lexikón obcí v Republike Československej. III. Krajina Slovenská. Praha. Ministerstvo vnútra a Štátny úrad štatistický 1936. 91–93. 14 15
7
Ahogy az 1. és 2. sz. táblázatokban szereplı adatokból kitőnik, két évtized leforgása alatt radikális változásokra került sor a szlovák és a magyar lakosság arányában. Magában a járási székhelyen, Rimaszombatban, magyar kisebbség száma a felére csökkent, szlovákságé pedig hatszorosára nıtt. A legnagyobb változás Tamásfalván történt, ahol a szlovák lakosság növekedése hússzoros volt. Mindkét népszámlálás eredményeire nagy hatást gyakorolt az adott politikai és társadalmi helyzet, amely közvetlenül befolyásolta, hogy az adott személy szlovák, illetve magyar nemzetiségőnek vallotta-e magát. Az 1910-es cenzus eredményei alapján, a tárgyalt településeken 8 893 magyar és 607 szlovák nemzetiségő személy élt. A Csehszlovák Köztársaság idején végrehajtott felméréskor, csak húsz évvel késıbb, már 5 165 magyar és 4 971 szlovák volt (mindkét esetben Bakti lakossága nélkül, hogy az összehasonlítás lehetséges legyen). Nyilvánvaló, hogy a dél-szlovákiai települések etnikai jellegének ilyen módszerrel történı meghatározásával, 1938 októberében nem lehetett egyetértésre jutni. A megegyezés létrejöttét hátráltatta a szlovák-magyar kapcsolatok alakulása, melyekben sok negatív jelenség került elıtérbe. A magyar és a cseh-szlovák küldöttség homlokegyenest ellenkezı véleményen volt a népszavazás kiírása, mint lehetséges a határrendezési mód, ügyében is. A magyar fél érvényesíteni szerette volna, mert hatékony eszköznek tartotta a helyzet megoldására. Ezzel kapcsolatban szükséges felsorolni azon okokat, amelyek miatt a népszavazásra 1938 ıszén nem került sor. A magyar kormányküldöttség elıször október 9-én, Komáromban javasolta a népszavazás megtartását, Szlovákia négy különálló részében és Kárpátalján. A következı területekrıl volt szó: 1. a ruszin terület, a szlovák-kárpátaljai adminisztratív határ keleti és nyugati oldalán, 2. a szlovák terület, nyugaton, mely a Magyar Alföld felé húzódik, 3. a szlovák terület, keleten és a Szepességben, 4. a szlovák terület, nyugaton.17 Az említett területen összesen 2 483 847 lakos élt, akiket a referendum érintett volna.18 A másik javaslat szerint, melyet a magyar küldöttség október 24-én elıterjesztett, a lakosság dönthette volna el, melyik országhoz akar tartozni az ún. vitás szlovák területeken és Kárpátalján is. A következık szerepeltek a jegyzékben: 1. Nyitra és környéke, 2. Jolsva és környéke, 3. Szomolnok, Mecenzéf a környezı területtel, 4. Kassa és a közeli területek, 5. Tıketerebes és környéke. Kárpátalján Ungvárról, Munkácsról, Nagyszılısrıl és a közeli területekrıl volt szó.19
A magyar küldöttség memoranduma a Cseh-Szlovákiával szembeni területi követelésekrıl és a Szlovákiai és Kárpátaljai népszavazási javaslatról. In Deák, i. m. 76–78. 18 Az elsı övezetben 650 538 személy, a másodikban 159 630, a harmadikban 378 816 és a negyedikben 1 294 863. 19 A magyar nagykövet Wettstein János átadta a cseh-szlovák külügyminiszternek F. Chvalkovskýnak a magyar kormány új javaslatát, mely szerint a területet, me17
8
A népszavazásra a magyar kormány szerint legkésıbb november 30-ig sort kellett keríteni, mégpedig azon alapelv szerint, hogy „választási joga csak azoknak a személyeknek van, akik 1918. október 28-án ezeken a területeken laktak, továbbá akik az említett idıpont elıtt itt születtek és az ı leszármazottaiknak”.20 A cseh-szlovák küldöttség kifogásolta, hogy a magyar javaslat figyelmen kívül hagyja a létezı állapotot, valamint a köztársaság húsz éves fejlıdését, és a népszavazást elvetette. A bécsi döntés rendelkezéseivel összhangban, a két érintett ország képviselıi november 3-án találkoztak, hogy megtárgyalják az egyes területek megszállásának folyamatát. Meghatározták, hogy a területek átadására, a döntés határozata értelmében kerül sor, november 5-10. között. Ennek során cseh-szlovák katonai és civil szervek kiürítik, és rendes állapotban átadják a magyar szerveknek a meghatározott helységeket. A szerzıdés az egyes községeket és városokat hat szakaszba sorolta. Rimaszombat városa a közeli falvakkal a tervezett idırend szerint az utolsó napon, november 10-én került átadásra.21 A szlovák sajtó arról tudósított, hogy „a megszállás nagyon ünnepélyes keretek között történik. A megfelelıen feldíszített Komáromba, a magyar csapatok élén maga Horthy Miklós vonult be és vele az egész kormány. Hasonlóképpen Kassa megszállásában is részt vesz majd Horthy és az egész kormány.”22 Miután a magyar hadsereg megszállta a területet, a demarkációs vonal mentén 1,5 km szélességben mindkét oldalon, semleges övezetet hoztak létre. Az elkövetkezı idıszakban a „senki földje” mellett élı civil lakosság hétköznapjaira, rányomta bélyegét a katonai rendszer és az egyének mindennapjait is többféle korlátozás befolyásolta. A katonai megszállás által leginkább sújtott terület, a demarkációs vonaltól 4 km távolságon belül volt. A szlovák hivatalok azt feltételezték, hogy incidensekre kerülhet sor a semleges övezetben, továbbá a viszonylag elszigetelt településeken, tanyákon, valamint a vasúti átjárókban, melyeken nem volt jelen a cseh-szlovák katonaság. A biztonságra és a rendre ezeken a helyeken, a semleges zónát kivéve, az Államvédelmi İrségnek (Áİ) kellett ügyelnie, amely a katonai parancsnokságoknak volt alárendelve. A térségben pénzügyırség is tevékenykedett. A katonai parancsnokság, a Nemzetvédelmi Minisztérium 1938. november 8-án kelt rendeletével összhangban, a határmenti járási hivatalokba összekötıtiszteket küldött, akik felhatalmazást kaptak arra, hogy szükség esetén a magyar honvédség vagy a civil hivatalok képviselıivel tárlyekrıl már nincs vita a két kormány között, azonnal megszállnák a magyar csapatok. A vitás területrıl népszavazás döntsön. Uo. 170. 20 U.o. 169. 21 Národnie noviny, 1938. november. 8. Hat szomorú nap. 22 Robotnícke noviny, 1938. november. 11. Vége felé közeledik a magyar megszállás.
9
gyaljanak. A demarkációs vonal mentén fekvı szlovákiai terület keleti és nyugati részre volt osztva, és katonai irányítás alá tartozott. A katonai vezetés és az összekötı tisztek feladata az volt, hogy tartsák a kapcsolatot a magyar fegyveres erıkkel (helyi megállapodások, közbelépések, vizsgálatok). Kötelességeik közé tartozott továbbá javaslatok kidolgozása az államhatár végleges helyi rendezésére is.23 A demarkációs vonal mentén lakók mindennapi életében meghatározó szerepet játszott a határforgalom szabályozása. Ezért, a hegyivadászezred parancsnoka O. Španiel, már november 17-én szétküldte a határforgalom átmeneti szabályozását a járási hivataloknak Dobsinára, Negyrıcére és Nyustyára. A bevezetı rendelkezés értelmében a demarkációs vonal átlépése civil személyek számára csak erre feljogosító engedély alapján volt lehetséges, melyet a csendırırsök adtak ki, de csak a legszükségesebb esetekben. A hadsereg tagjai nem kaphattak ilyen iratot. Alkonyattól pirkadatig (a pontos idı nem volt meghatározva) civilek számára a határátlépés teljesen lehetetlen volt, a csendırırsök erre az idıszakra engedélyt nem adhattak ki. A kishatárforgalom csak a mezıgazdasági munkák elvégzésére korlátozódhatott, mivel sok helyen a demarkációs vonal kettészelte a mezıgazdasági ingatlanvagyont, így az két ország területére került. Az egyéneknek a határátkelıkön kellett átmenniük, illetve olyan helyeken, melyeket erre a célra az illetékes katonai parancsnokság kijelölt. Az oda- és visszaútnak, az ellenırzés miatt, ugyanazon az átkelıhelyen kellett megtörténnie. A határövezetben sötétedés után tilos volt elhagyni a község belterületét. A felsorolt korlátozások nem vonatkoztak az orvosi segítségre, egyházi feladatok ellátására és természeti katasztrófák esetére. A szlovák lakosság hangulata a bécsi döntés által sújtott térségben, nem volt optimista. Továbbra is bennük motoszkált az attól való félelem, hogy „a terület felosztásának állapota” nem befejezett, tovább folytatódik. A nyomott légkörre további kedvezıtlen hatással volt a magyar sajtó is. A szlovák állami hivatalok igyekeztek megakadályozni a Magyarországon kiadott idıszaki sajtótermékek terjedését. Dél-Szlovákia járási parancsnokai november 15-én kaptak hivatalos levelet az Országos Hivatal Elnökségétıl, melyben az, a Törvénytár 300/1920 sz. és a 125/1933 sz. törvényeire hivatkozva, figyelmeztették ıket a magyarországi idıszaki sajtótermékek behozatalának és terjesztésének tilalmára.24 A bécsi döntés már történelmi esemény, melynek értékelésében a szlovák és a magyar társadalom mindezidáig nem jutott közös álláspontra. Nyilvánvalóan ellentétes véleményt képviselnek a két ország politikai veze23 24
ŠA Levoča, pobočka Spišská Nová Ves, f. OÚ Gelnica, prez., k. 61, č. 2654. ŠA Banská Bystrica, pobočka Rimavská Sobota, f. OÚ Rimavská Sobota, prez., k. 25, č. 1995/1938.
10
tıi. A tudományos közösség, egyik oldalon a magyar, illetve szlovákiai magyar nemzetiségő történészekkel, másik oldalon a szlovákokkal, megosztott szemlélető a bécsi döntést illetıen. A szlovák tudományos irodalom a bécsi döntést egyértelmően negatívan értékeli. A döntés elutasítását egész sor érvvel támasztják alá, többek között, hogy Szlovákia elvesztette legtermékenyebb területeit, Pozsony és Nyitra kivételével elvesztette az összes déli városát, amelyek saját körzeteik természetes központjai voltak. Az új határ megbontotta a szlovák országrészek között a közlekedési és kommunikációs vonalakat, járásokat osztott ketté, ami gazdasági, kommunikációs és ellátási nehézségeket okozott. A köztársaság elvesztette közvetlen vasúti összeköttetését Kárpátaljával és így a szövetséges Romániával is. És nem utolsó sorban az átadott területen, a magyar lakosságon kívül több mint 270 000 szlovák és cseh is élt. A magyar történészek véleményét egyetlen alapvetı érvben lehet összefoglalni – Magyarország a bécsi döntéssel visszaszerezte a Trianoni egyezmény alapján elveszített területeinek egy részét. A szélesebb közvélemény álláspontja sem egységes. A Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézete 1992 és 2006 között szociológiai felméréseket végzett, melyekben a megkérdezettek a bécsi döntésrıl is kifejthették véleményüket. Míg az elsı felmérésben csak 274 személy vett részt, a második egy 1 280 személybıl álló mintát vizsgált (160 szlovák, 160 magyar és 160-160 személy egyéb kisebbségekbıl is). Az 1992-es kérdıív része volt a következı kérdés is: Az Ön véleménye szerint melyik szlovák-magyar államhatár volt etnikai (nemzetiségi) szempontból a legigazságosabb? A válaszadók a következı lehetıségekbıl választhattak: 1. a II. világháború utáni, 2. az I. világháború utáni, 3. nem tudom, egyéb vélemény, 4. az 1938-as bécsi döntés utáni. A felmérés magyar résztvevıinek aránylag nagy része nem tudott válaszolni a fenti kérdésre (26%), illetve nem válaszolt (22%). Nagy hányaduk azonban legigazságosabbnak a bécsi döntés által megrajzolt határt tartotta (41%). A határok problémáját teljesen másképp látták a szlovák nemzetiségő válaszadók – a szlovákok a tiszta szlovák területekrıl alcsoportban 70%-ban valamint a szlovákok a nemzetiségileg kevert területekrıl alcsoportban 58%-ban gondolták legigazságosabbnak a jelenlegi határvonalat, vagyis a második világháború után meghatározott határt.25 A 2006-ban megvalósult felmérésben a válaszadók megválaszolhatták azt a kérdést is, hogy a magyaroknak meg kéne-e követniük a szlovákokat az 1938-as bécsi döntésért. Erre a kérdésre a magyar nemzetiségő válaszadók közül 30 személy (19%) válaszolt igennel, és 122 (76%) pedig nemmel. 25
Šutaj, Štefan: Interpretácia vybraných historických období, udalostí a osobností. In Zeľová, Alena – Bačová, Viera – Šutaj, Štefan – Výrost, Jozef (red.): Interpretácia slovensko – maďarských vzťahov v súvislosti s vybranými etnickými a sociálnopsychologickými charakteristikami. Košice, SvÚ SAV, 1992. 98.
11
Az európai nacionalizmusok története túlnyomórészt konfliktusok története. A rengeteg sérelem, jogtalanság, erıszak, népirtás és etnikai tisztogatás elbírálásakor a nemzetek, melyek a barikád ellentétes oldalán álltak, úgyszólván kevés kivételtıl eltekintve nem ismerték el saját felelısségüket a felsorolt tragédiákban. Csak bizonyos idı elteltével és a történelem sötét oldalán való részvétel elismerésével lehet megtalálni a kiegyensúlyozott álláspontot. Nyilván a szlovák-magyar kapcsolatok fejlıdésében is egy hosszabb idıszaknak kell eltelnie, hogy az álláspontok fokozatosan közeledjenek a szlovák és a magyar nemzet tagjai között. Nem lehetséges aránylag rövid idın belül áthidalni az összes viszályt és konfliktust, melyek a magyar történelem, valamint az 1918 utáni szlovák és magyar történelem során felmerültek.
12
13
