A BORNEMISZA PÉTER TÁRSASÁG KULTURÁLIS ÉRTESÍTŐJE Új sorozat, III. évfolyam, 2. (18) szám Bécs, 2008 február Szerb Antal
A Nyugat A kilencszázas évek folyamán több kísérlet történt, hogy orgánumot teremtsenek az egyelőre szétfutó, részben maguk-tudatlan erőknek, melyeknek egy közös nevezőjük volt: a meglevő atmoszférával való általános elégedetlenség, a szellemi szomjúság valami másféle teljesség után. Az Új Magyar Szemle, Bródy Sándor Jövendője, Osvát Szerdája és Figyelője voltak a legfontosabb kísérletek, de egyik sem volt életképes. Végre 1908-ban megjelent Mikes-plakettjével, másfajta, elegáns betűivel, Ignotus, Osvát és Fenyő Miksa nevével a Nyugat, a jövő évtized irodalmi középpontja. Szerkesztőjének, Osvát Ernőnek elve az volt, hogy semmi nem fontos, csak az, hogy az író tehetséges legyen. Puritán és áhítatos életét arra szentelte, hogy világosságra hozza a rejtett tehetségeket. A Nyugat későbbi nagyjait ő vezette be az irodalomba, de ő maga mindig háttérbe vonult, és csak arra vigyázott, hogy mindenki szabadon fejthesse ki egyéniségét. A Nyugat jelentősége nem is elméleti szempontjaiban, hanem munkatársai
írói erejében és a számukra biztosított atmoszférában rejlik. Ha kiküszöböljük a nagy munkatársakat, és a Nyugatot csak mint keretet tekintjük, állásfoglalása és jelentősége főképp negatív irányú. Az a nyugatos orientáció, melyre a folyóirat címében utal, és amely a köztudatban összeforr a Nyugat nevével, amelyet ellenségei az unalomig a szemére hánynak, voltaképpen szintén negatív irányú. A Nyugat nem volt nyugatosabb, mint akár a Fővárosi Lapok vagy a Vasárnapi Újság, csak éppen magasabb nívójú nyugati mintaképek felé fordult. De még talán az is túlzás, hogy megtalálta a kapcsolatot az aktuális nyugati irodalmi áramlatokkal, az eleven Európával, mert azoknak csak egy kis részével volt érintkezése, azokkal, amelyek éppen az elavulás pillanatában voltak. A Nyugat nyugatossága megrögződött az 1880-90-es évek "dekadenciájánál", szkeptikus és materialista vallás- és társadalomkritikájánál, mert ez volt az új emelet, mely a magyar szellemből hiányzott. (...)
A tartalomból: MEGHÍVÓ: Duncsák Attila képzőművész (Kassa) előadása 2008.03.02-án, 17,30 3. oldal A trianoni trauma nehezékei és egyebek (Interjú Duncsák Attilával) 3. - 4. oldal CANTIO OPTIMA: IGNOTUS A völgyben ADY ENDRE A Sionhegy alatt 5. oldal GELLÉRT OSZKÁR, KAFKA MARGIT irodalmi kritikái 6.-7. oldal ADY ENDRE A Magyar Pimodan 8.-9. oldal DEMETER ZSUZSA A Nyugat felé, félúton 10. oldal GYERMEKEK OLDALA: TÓTH KRISZTINA Állatságok 11. oldal FIGYELŐ Hírek, kiállítások, színház, impresszum 12. oldal
2.
A nyugatos orientáció igazi jelentősége az volt, hogy nem volt zsarnokian magyaros orientáció, nem volt teljesen a magyar múlthoz hozzáláncolva, európai szempontú szemléletével megoldotta a hagyományokat, levegőt, teret csinált, hogy egy újfajta magyarság, Ady és Móricz magyarsága mozogni tudjon. Az eredmény, melyet a Nyugat szellemi szabadsága legnagyobb képviselőiben létrehozott, nem abból állt, hogy a magyar irodalom nyugatibb lett, hanem hogy mélyebben és szabadabban magyar lett. A Nyugat lelkes közönsége az új, történelmietlen polgárságból került ki, de a Nyugat nagy írói nem adják a polgári társadalom reális ábrázolását, nem fejezik ki az immanens polgári világnézetet, nem beszélik a polgárság nyelvét. Lázadó költők, társadalmon kívüli óriások, mindegyik a saját nyelvét beszéli, és a saját világát rajzolja, attitűdje a polgársággal szemben a művész megvetése, az "épater le bourgeois", a megdöbbenteni a filisztert. De éppen ez a polgári vonás bennük. A nemesi irodalom nem ismerte a művész-nem művész, bohémnyárspolgár antitézisét és azt a költői pózt, ami ebből következett, a költői beszámíthatatlanság, démónia gesztusait. Az épater le bourgeois jelszót a legpolgáribb irodalomban, a franciában találta ki a legpolgáribb író, Flaubert. A polgárság öntudatának ezen a régebbi fokán szereti, ha költői kigúnyolják, megköveteli a költőtől, hogy különc legyen. Az angol irodalom mindmáig megmaradt ezen a fokon: annál népszerűbb egy író, minél nevetségesebbé tudja tenni olvasóit, az angol polgárokat. Minálunk erre nem került sor. De a Nyugat lírikusainak expresszionista homálya, elbeszélőinek enyhén közszeméremsértő naturalizmusa félszemmel mindig a burzsoára nézett, hogy kellőképp megijed-e. A Nyugat negatív szellemének, a jobbért való rombolásnak legkiválóbb képviselője, főszerkesztője, Ignotus volt. Egész hosszú írói munkássága harc, pihenés nélkül. Mozgékony, rendkívül sokoldalú szellem, aki mindenütt ott van, ahol úgy látja, hogy
III./2. 2008 február
veszélyben forog a szellem szabadsága. A tehetséget minden megnyilvánulásában igyekezett megérteni, és szabad önkifejezést biztosítani. (...) Szellemének közeli rokona a Nyugat két mecénása és elszánt propagandistája, Hatvany Lajos és Fenyő Miksa. Leginkább ők hárman képviselték a Nyugat támadását a régebbi társadalmi képződmények, a Rákosi Jenő-féle imperialista magyarság-felfogás és ennek függvénye, az epigon-irodalom ellen. Támadásuk mai megújult nacionalista szemmel nézve túlságosan erősnek látszik, egy kissé mintha a káddal ki akarnák önteni a gyereket is, a magyarkodással a megdönthetetlen magyar hagyományokat is. De a maguk idejében erre a túlzásra is szükség volt: a mindenre rárakódott múlttörmeléket el kellett takarítani, időnként robbantani is kellett vastagabb rétegeket, hogy hely legyen az új magyarság, Ady Endre számára. Ők hárman voltak Ady legodaadóbb útegyengetői. Ignotus helyesen ismerte fel a magyar szellem legnagyobb veszedelmét az oppozíciós nemzetfelfogásban: "Miért csak az az érték, amiben másoktól különbözünk, s miért nem az is, amiben velük egyek vagyunk?" De nem voltak érzéketlenek a speciálisan magyar értékmozzanatokkal szemben sem; Adyban és Móriczban csaknem túlzólag hangsúlyozták a magyar őserőt, a csak-magyart. (...) A Nyugatnak eleinte nem volt politikai tendenciája. A polgári radikalizmus orgánuma eredetileg a Huszadik Század volt, Jászi Oszkár lapja (1900-19). A háború folyamán a pacifista meggyőződés hatása alatt a Nyugat mindinkább eltolódott a politika, a polgári radikalizmus, a Galilei-kör és a baloldali ifjúsági mozgalmak felé. A Károlyi-forradalom irodalmi előkészítése itt ment végbe, a Károlyi-kormánynak a Nyugat volt a hivatalos revüje. (Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténet, Budapest, 1935)
100 éves a Nyugat A Bécsi Posta jelen számát a Nyugat 100. évfordulójának dedikálja. Az 5-9. oldalon közölt írások 1908 januárjában, a Nyugat elsõ számában jelentek meg. A szerkesztõ
III./2. 2008 február
3.
MEGHÍVÓ a Bornemisza Péter Társaság következő estjére Meghívottunk
Duncsák Attila képzőművész - Kassa 2008. március 2-án, vasárnap, d.u. 17:30 órakor Az előadás helyszíne: Bécs 6., Capistrangasse 2/15
Duncsák Attila 1940. március 2-án született Ungváron 1961-1967 A leningrádi (Szentpétervár) Iparművészeti Főiskola üveg és kerámia szakán végzett. 1982-ben áttelepült Ungvárról Kassára. 1990-től tagja a Csehszlovákiai, illetve a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának Díjak 1997 A Kárpátok gerince c. Kiállítás I. Festészeti díja, Kijev 1999 SzMKT évi nívódíja Egyéni kiállítások 1985 Szakszervezetek Háza, Kassa 1996 Képzőművészeti szövetség kiállítóterme, Kassa 1991 Kelet-szlovákiai Jakoby Galéria, Kassa Maskarák, Magyar Kulturális Központ, Prága, Pozsony 1992 Kölcsey Galéria, Debrecen Az Élet Színháza, Területi Képtár, Ungvár 1993 Maskarák, Szenc
1995 OMHK kiállítóterme, Budapest 2000 Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, Pozsony 2001 MŰ-TEREM Galéria, Debrecen Kelet-szlovákiai Galéria, Kassa 2004 Löffler Galéria, Kassa 2005 Bárczay Kastély, Felsőzsolca 2006 Dunamente Múzeum, Komárom 2007 Dél-Balatoni Kulturális Központ, Siófok
A trianoni trauma nehezékei és egyebek (részletek egy hosszabb interjúból Duncsák Attila képzőművésszel) - 1945-ben, tehát a második világháború alatt, Ungváron születtél. Hogyan érintett titeket a háború, mennyire változtatta meg a családod életét, a te sorsodat? - Az én sorsom már a születésem előtt megpecsételődött. Mind a két nagyapám az első világháborúból jött haza, s mint az akkoriban a magyar családoknál természetes volt, nyolcgyerekes család várta őket otthon. Nekünk mind a két nagyapánk folyton
Trianonról beszélt, meg a csehszlovák éráról. A nyomorról, a világválságról, arról, hogy milyen nehéz volt munkát találni. Kőművesek voltak. Az elkeseredésük rányomta a bélyegét az egész családra. 1944-ből már az én emlékeim is őrzik a sziréna hangját, meg az irtózatos szorongást, ami a bombázásokkor lett úrrá rajtunk. Ehhez aztán társult az a velőig ható feszültség, ami a bizonytalanságból adódott, abból,
4. hogy nem tudtuk, mi vár ránk. Kárpátaljára bejöttek az oroszok. Olyan diktatúra zúdult mindenre és mindenkire, amire még nem volt példa. Mindenkinek mindenét elvették, apáinkat elvitték a Gulágra. Aki magyarnak mondta magát, automatikusan vitték, akár 18, akár 50 éves volt. Szolyván volt a gyűjtőtábor. Már ott rengetegen elhulltak. Tél volt. Leöntötték az embereket hideg vízzel. Kint hagyták őket éjszakára, hogy fagyjanak meg. Aki túlélte, azt elvitték először Szamborba, majd a donbaszi szénbányába. Apám is oda került. Szobafestő volt a szakmája. Rabként konyhát meszelt, amikor legyengülve megszédült az álláson és beleesett egy forró vizes katlanba. Vastag vattanadrág volt rajta. Mire lehúzták róla, az egyik lába teljesen használhatatlanná vált. Valahogy ellátták a sebeit, majd egy botot adtak a kezébe és hazaengedték. Két hétig tartott az út, amíg vonatokkal valahogy hazavergődött Ungvárra. Negyvenöt novemberében vitték el, negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, ha eltemették őket egyáltalán. És ami utána jött! Ez egy tipikus nyomortörténet, egy közép-európai valóságdarab, amit már szinte szégyellek mondani, mert aki nem ebből indult, aki ezt nem élte meg, az szinte el sem hiszi. Minden megtiltva. Nem utazhatsz sehova. Se munka, se pénz. Jegyrendszer, a végtelen sorban állások időszaka - hadd ne folytassam. Erre a szegény kárpátaljai magyarságra nem olyan háború utáni évek szakadtak, mint Magyarországra vagy Csehszlovákiára, hanem sokkal keményebb sztálini diktatúra, ami a mai fiatalok számára elképzelhetetlen. (...) - Végül is sikerült bekerülnöd a szentpétervári képzőművészeti akadémiára. Mennyire volt ez természetes? - Egyszerűen szerencsém volt. Ungvárról az számított maximumnak, ha valaki felkerülhetett Lembergbe - és az már nagy szó volt, ha valaki Kijevbe került. (...) A csoda akkor következett be, amikor egy ismerősöm azzal keresett fel Ungváron, hogy gyere már, mert van itt egy tanár Leningrádból az Iparművészeti Főiskoláról. Nem kapott hotelszobát, a mi festőiskolánkban, egy osztályban alszik a családjával együtt. Elmentem hozzá, megismerkedtünk. Híres professzor volt, a Szovjetunió üvegművészetének egy prominens alakja, aki a főiskolán nemzedékeket nevelt anyagismeretre. Eljött hozzánk. Én otthon akkoriban efféle zöld, piros meg lila képeket, etüdöket festegettem modernkedtem, tehát nem azokat a merev dolgokat csináltam, ami "hivatalosan divatban" volt. Megnézte a munkáimat és azt mondta, hogy jelentkezzem hozzájuk, de az üvegszakra, majd meglátom, hogy milyen izgalmas. (...) 1979-ben elkezdődött az afganisztáni háború. Vitték a fiúkat tőlünk is - és hozták haza őket koporsóban. Gondolhatod, hogy mennyire fellélegeztem, amikor 1982ben feleségemmel és két gyermekemmel Kassára kerültem. - Hogy érzed, befogadott Kassa? - Kassa a mi kultúránk, a mi történelmünk egy része ezért nem idegenként jöttem ide. Ez a város régi
III./2. 2008 február épületeivel, polgári házaival és palotáival beszél valamiről. Évszázadokon át a magyar történelemnek és Közép-Európának is egy olyan szerves része volt, amit nem lehet negálni. És ezt nemcsak a város világjárta nagy írója, Márai Sándor látta és tudta így. (...) - Úgy tűnik, hogy te is egy nagyon izgalmas festői világot bontakoztattál ki itt, Kassán. Meglepő viszont, hogy nem olajjal, hanem temperával teremtettél egy sajátos formavilágot. Mi ennek az oka? - Több oka is van ennek. Az egyik az, hogy a főiskolán elrendelték, hogy az első három évben nem fogunk olajjal festeni. "Ti csak szépen csináljatok akvarelleket - és maximum temperával próbálkozzatok, majd meglátjuk, hogy mit tudtok ebből kihozni" mondták, feladva a leckét. Nos, mivel korábban csak olajjal festettem, érdekelni kezdett a dolog és ezzel egyidejűleg tanulmányozni kezdtem az ikonfestészetet is. Az ikonokat úgy készítették, hogy vettek egy fa alapot - olykor vásznat is vittek rá -, ezt bealapozták azokkal a pigmentekkel, amiket kövekből nyertek, majd temperával festettek rá, és mikor kész volt a mű, egy védő méhviaszréteggel vonták be. Valójában a temperával is el lehet érni ugyanazokat a hatásokat, amit olajjal, hiszen több réteget is fel lehet vinni. Persze minden attól függ, hogy mit akarsz elérni. Mert lehet, hogy éppen az egyszer odafestett, a szűzi szín adja a katarzist. Mindezeken túl én azért maradtam a temperánál, mert egy lakótelepi lakásban vagyok kénytelen festeni, a temperához pedig nem kellenek azok az erős szagú hígítószerek, mint az olajhoz. - Mi inspirál alkotás közben? - Leginkább a zene. Engem el tud varázsolni. Egyszer csak azt érzem, hogy elrugaszkodtam, már nem vagyok a földön. Mozart által ez számtalanszor megtörtént velem, de Bach által is. Ez arra jó, hogy hamarabb át tudj lépni abba a virtuális világba, amibe kerülnöd kell ahhoz, hogy a készülő képeden úgy old meg a feladatot, hogy a " mese" létrejöjjön. A lényeg pedig valahol az, hogy ne ebből a világból szóljon, hanem a képről szóljon hozzád egy másik világ. (...) - Mennyire kísért itt Kassán Ungvár? - A szülőföldhöz, a népemhez, a magyar kultúrához való kötődésem soha sem akarom föladni, mert ezek nélkül a nagy tudással rendelkező világjáró ember is senkivé válhat. Ungvár egy nyitott seb. Balla D. Károlynak most jött ki egy könyve, melyben leírta, hogy most már nincs tovább. Lenullázódott az ottani magyarság. Még kapaszkodnak a hitükbe, elmennek a templomba, kiszédelegnek a temetőbe, de egyre inkább a reménytelenség lesz úrrá rajtuk. Kapnak nyolc dollár értékű nyugdíjat, de a lakbérért tizenötöt kell fizetni. Azok a kortársaim, akik ott maradtak, nem vitték semmire. Összeroggyantak, koravének lettek. Szorongatják szerencsétlen motyójukat, hová menjenek most már? Aki nem élt ott, az nem tudja, hogy miről beszélek. Persze ebbe a dologba olykor egészen magas szintekről is beleszólnak. Ezeknek én csak azt kívánom, mint a költő: csak egy éjszakára vigyék le őket oda...
III./2. 2008 február
5.
˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜ Ignotus
Ady Endre A völgyben
Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád, Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel – Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád Sok téli délután, sok nyári éjjel. Fojtó a lég. A völgy fülledt verem; Tikkadtan vet az égre szürke pántot – Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem? Megcsapja nyakamat forró ziháltod. Forgószél fog be. Tenyerem tüzel. Villám vakít s harsan dörej nyomába – Itt csaphatott le valahol közel – Gyere mellém. Úgyis minden hiába.
A Sionhegy alatt Borzolt, fehér Isten-szakállal, Tépetten, fázva fújt, szaladt Az én Uram, a rég feledett, Nyirkos, vak, őszi hajnalon Valahol Sionhegy alatt. Egy nagy harang volt a kabátja, Piros betűkkel foltozott, Bús és kopott volt az öreg Úr, Paskolta, verte a ködöt, Rórátéra harangozott. Lámpás volt reszkető kezemben És rongyolt lelkemben a Hit S eszemben a régi ifjúság: Éreztem az Isten-szagot S kerestem akkor valakit. Megvárt ott a Sionhegy alján S lángoltak, égtek a kövek. Harangozott és simogatott, Bekönnyezte az arcomat, Jó volt, kegyes volt az öreg. Ráncos, vén kezét megcsókoltam S jajgatva törtem az eszem: „Hogy hívnak téged, szép öreg Úr, Kihez mondottam sok imát? Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.” „Halottan visszajöttem hozzád Én az életben kárhozott. Csak tudnék egy gyermeki imát.” Ő nézett reám szomorún S harangozott, harangozott. „Csak nagyszerű nevedet tudnám.” Ő várt, várt s aztán fölszaladt. Minden lépése zsoltár-ütem: Halotti zsoltár. S én ülök Sírva a Sionhegy alatt.
6.
III./2. 2008 február
Gellért Oszkár irodalmi kritikája:
Szabolcska Mihály: "A magam ösvényén" Előbb azt, amivel hamar jó végezni… A Szabolcska hazafias költészete; erősen koalíciós, republikánus elvfenntartással. Tompa még nem tartott itt; ő még csak gyönyörű szimbólumokra vetemedett – ült is ám értük! "Édes hazám, olyan vagy te, mint én vagyok" – Szabolcska; "őszinte", "nyílt" – "Azért szed rá minden szamár – négyszáz éve." Hogy ült volna ezért Tompa! Mégis csak nagyot kellett változnia az ő ideje óta a magyar "rabigának" és a magyar hazafias költészetnek… Hírei a "falunkból"; a legtöbbször igazán csak riportok… Leíró költemények. A természetimádó színtelen vallomásai. Ártatlan pogányság!… És vallásos tárgyúak: vasárnapi prédikációi a tiszteletes úrnak. Erdőn, mezőn, hazán, falun meg a jó istenen kívül más is van szerencsére. Áldott hitves és aranyos gyerekek. Valahol egészen otthon van a mi Szabolcskánk. "Halott van a szomszédunkban – Gyertek hozzám közelebb" – és még sok ilyen gyönyörű, meleg érzés. Ez ő, a régi. A "ki" után a "miképpen" is ő még; ugyancsak tele a régi erények mellett a régi hibákkal. A Szabolcska zenéje semmiképpen sem javul, sőt mind sűrűbben ismétlődnek a régi szóközötti megakadások, melyek után mintha elvágódnék ő maga is – ráomlik, amit
addig játszva, könnyedén felépített. Kín nézni, mint vonszolja ilyenkor terhét maga után. Bizonyos, hogy szépen dalol, de kár, hogy értelemés ritmusbeli szoros együvétartozások közt látható lélegzeteket vesz. És sokat dalol; jóformán lélegzetvétel nélkül hullatja el immár hatodik, szörnyen hullámzó színvonalú kötetét. Végtére Szabolcska becsületes, jó költő, "Hogy mi a költészet? – ha nem érzed: senki meg nem magyarázza". Érzem; és egy kicsit meg is tudom magyarázni, hogy mije a költészet Szabolcskának. Ami a Bernard Shaw Anderson Tónijának, a derék, józan tiszteletesnek az ő Juditja, hitestársa, "együgyű", "érzelgős" asszonykája. És érzem, hogy van más költészet is; hogy van ennek a bájos teremtésnek itt-ott egy-egy Rikárdja is, aki számára tán egyebe sincs pillája egy rezzenésénél, keze egy simogatásánál, vonagló ajka egy lopvasietve lehelt csókjánál – mindenénél. És elmegy vele a bitófáig s lesz vad nősténnyé a rettenetes tudattól, hogy az ő Rikárdja csak játszik vele s lesz az ő Rikárdja kezében hajlítható, engedelmes, szelíd madárkává, aki szemlesütve, elfúló pihegéssel hallgatja, mikor az az ajk a nevét kiejti, nem többet, csak a nevét: Judit…
Frölichné Kaffka Margit
Kosztolányi Dezső: Négy fal között A nagy érzők, az érzéssel mesterkedni is szépen tudók, a "választottak számára dolgozók" a nemesek, gyöngédek, biedermeieresek - néha félszeműek, néha gyámoltalanok, de mindig egész szívvel dolgozók; szóval a Kölcseyek, Kazinczyak szellemébe beleszakadt egy sugár modern látás, egy csomó összetett idegművelet, jó adag bensőség és kifejezésben a cizelláló véső szinte beteges finomsága. A komplexumot Kosztolányinak hívják. El kellett jönnie, hogy strófákat írjon a lámpa beteg, sárga és csodálatos világáról, melyből az egész galvanizált túlfokozott, mesterséges, de iszonyúan mélységes mai élet sugárzik. Hogy himnuszt zengjen a városról és a "négy fal" költészetét tanítsa nekünk akik, mint ő, "a zöld mezők selymére félve hágunk, mint úri szőnyegekre a paraszt". A gyermekkor hihetetlenül gyöngéd rezgéseit hozta; halk szonáták álomhangjait régi
III./2. 2008 február
7.
szobákból, bólintó öreganyák egyiptomi gráciáját, leheletfinom pasztellek édes, csodálatos bűbáját; - de emésztő, rontó szerelmek idegviharát is, poklotjáró lélek féktelen gyötrődését, a baloldali lator szilaj, szent gőgjét. Kellett nekünk ez a poéta. Akármit mondjanak, ő is kellett - és a kötészetnek e legmaibb alakulásában, a forrongás "jelen pillanatában" éppen ő kellett. Néhányan pár éve sejtünk ilyesvalamit; valamit, amire szükség volt, hogy a fiatal líra képe teljes és egyensúlyozott legyen. Milyen jó, hogy már ő is itt van. Amit általában "versformának" hívnak, abból keveset hozott ez a fiatal és már annyira kész ember. Nem a fülnek ír, ahogy Arany János tanít, de nem is az a tárgyból és hangulatból organikusan alakuló, természetes hangritmus ez, mint a Kiss József pompás ringó hajójáé, mely zakatolva siklik a Dunán. Nem - itt nem a kifejezés, a szó, a hang, hanem a fogalmak, a szók jelentése, a dolgok eleven képe, e pazarul termékenyítő belső jegyek állanak össze csodálatos, kifejezhetetlen és ma még analizálhatatlan egységbe. Az olvasónak is "lelkébe játszik a tündéri színház". Ami a külső formát illeti, amit az iskolában tanítanak, - nos a legtöbb esetben a legnehezebb, legkötöttebb olasz és klasszikus alakok olvadtak össze valami parfümös sajátszerűségben a legvibrálóbb, legmaibb lélek hangulataival. És a szigorú formák pontosan meg vannak tartva, jól fedik a téma kívánságait - éppen csak hogy nem ezek teszik a Kosztolányi verseket versekké. Hangosan olvasni, például, holmi katedráról, nem volna őket tanácsos; tele vannak a sorok sziszegéssel, mássalhangzó-torlódással, nehéz összetételekkel (kínkereszt, vágyfuvalmas). Érdekesek - leginkább csak érdekesek - a paraszti dolgok. Íme, az igazi biedermeier-érzés. Egy empirelélek, amely a saját szeme finom ködén át látja a nép fiát. Van annyira jogosult, nemde, mint azok a bundára hasaló, káromkodós, majd a "jóízűen" beszélő és rozmaringos, háromosztatú kénytelenkedések, amelyeket e sorok bűnbánó írója követett el nagyon fiatalon. A rohanó vonat ablakából nézve a szántóvetőnek valóban "csillognak inge hószín fodrai". S benn a kupéban is inkább csak a behunyt szemével látja a magyar parasztleányt, aki így beszél hozzá: "Nézem tejarcod rózsavirágait, Hattyúnyakadra lágyan omló Gyűrűfonású hajadnak éjét. Tudom, faludba hű szerető sirat, Ki vágyva szállott szűzi lakod felé, S virágos udvartoknak alján Sokszor elálmodozátok estve. Búsan daloltad népdalainkat, és A délibábok lenge enyelgését Sápadva, mosolyogva nézted; S hő aratáskor a markot verted." Nem, ha tovább is folytatom, összekeverem a sorokat egy másik poémáéval, ami így kezdődik: "Szép Lenka vár a part felett" - s amelynek szomorú, félvak szerzőjét annyira szeretem. De azért Kosztolányi ezt a langyos tónust is össze tudja szűrni valami csaknem pikáns finomságú összhatásban a legmodernebb látás megszűrt színeivel. A parasztról írván például: "Merengve megy előre. Méla, álmos, Lovát magára hagyja szántani, Olykor kitárja karját, mint a táltos." Egészben véve haszon és nyereség nekünk Kosztolányi, akiről újabban néhány prózai dolgozata révén derült ki, hogy komoly és öntudatos esztéta. Ami a kötetét illeti - túlságosan is sok vers van benne. Igen, azt akarja ez jelenteni, hogy legkevesebb harmincat egészen el kellett volna hagyni. A "gyilkosok"-ért meg kellene őt fenyíteni. De mindez csak rendezésbeli hiba. Mert rossz verset, kérem szeretettel, minden "verstanáló" tanál, óh, jaj, de mennyit! Különbség csak az, hogy az ügyesebbje nem nyomatja ki, sőt le se írja. - Mégiscsak a jó versei teszik a poétát.
8.
III./2. 2008 február
Ady Endre
A Magyar Pimodan (Vallomások és tanulmány) I. ideig Gauthier sugalmazására, idejárt Baudelaire is, sőt eljött kíváncsiságból az a nem kisebb nevű ember, aki ma: Balzac. Balzac-nak szerencsére volt esze és bivalyereje s ő, aki egy diner-re föl tudott hörpintgetni három üvegnyi médoc-ot, nem kért az ópiumból, nem kellett neki. Neki a bor se volt szükség és muszáj: ő, ha akarta, olyannak látta az életet, mint amilyen az élet nem tud vagy nem akar lenni, tehát szépnek és elbírhatónak, érdemesnek. Ellenben már Tinódy előtt minden magyar valakinek egy kicsit részegesnek kellett lennie egészen mostanáig, amikor megérkeztünk a nálunk sokkal készebb, ügyesebb zsidókhoz, akik már, ha magyar írók és művészek – igaziak – régi és nemes faj lévén, rossz gyomrú fajta, okosabb és finomabb narkotikumokat tudnak kieszelni és használni, mint a szesz. Én szegény Tas Péter, nem tehetek róla, Tas Péter vagyok, harminchét esztendős, hogy ameddig gyomorral bírom, az alkoholhoz meglehetősen fáradt ember, költő vagy mi az ördög, menekülök ma is még, valahányszor a to be or not az engem ma már nem érdekel. Távol élek mindentől, to be-nél kisebb vagy nagyobb, de mindig szörnyű mindenkitől, egy-két könyvet, egy-két hitet s a napi kérdés kínoz, halálba akar vinni, holott a haláltól, boromat és pálinkámat tűröm meg magam mellett. És mely közel kaszál hozzám, félek. Atyai ágon csupa vallomásokat akarok tenni minden kényszer nélkül, egyszerű emberekre hivatkozhatom, holott kerültek vallomásokat és meglátásokat küldök azoknak, akik ki a Tasokból és hamar lerongyoltakból, valamikor az ilyesmit szeretik. homo regiusok is a maguk földjén s nagyon tetszik Tas vagyok, jó név, s a famíliám nagyon, nekem egy tizenharmadik, vagy tizennegyedik túlságosan magyar família s a Tasokat évszázadokon századbeli ősöm, aki nagy szerepű ember volt, de keresztül holtrészegen kellett kocsival hazahozni a csak így nevezte magát: Tas Barla diák. Azonban, hegyi pincéből, ahova ebéd után áhítatosan hogy szamárésszel és mulatságos szükségből és kiballagtak. Van egy bátyám, komoly jó polgári éppen verseket írtam s olykor írok, úgy gondolom, ember, akinek a részegeskedése is kormányozható, hogy ezt nem az atyai leszármazódásomnak famíliájára veszettül büszke s ő azt állítja, hogy a mi köszönhetem egészen, hiszen alapjában elég legősebb ősünk a legendás Tas vezér. Viszont gyámoltalan emberek valának a Tasok. Úgy bizonyos, hogy a Dózsa-féle lázadás korában már rabolhatták őket a harciasabb magyar dinasztiaolyan koldusok voltunk, mint ma, mi: Tasok. A népek, egyébként valószínűleg rokon-famíliák, vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon ahogy csak akarták, rabolták is és egy erdélyi furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarországon, ahol faluban, úgy hallom, egy félfalunyi Tas él. abból élünk, hogy hazudunk egymásnak, példátlanok Bocskorosak, parasztok s mióta a filoxéra pusztít, is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a pálinkát ivók, de akárhogyan próbálták tagadni kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha nadrágos és hétszilvafás gőggel atyafiságukat magyarok s egy kicsit zsenit, beleviszi az ivásba. előttem az atyám és nagyatyám biztos, hogy a A francia Pimodán egy korszakban a kétségbeesett rokonaim ők, ők a rokonaim. s magukat koruktól erőnek erejével elválasztó íróknak Anyai ágon nagy sorig csupa kálvinista pap és és művészeknek felejtő helye volt. Egy hotel, tanító az ősöm, de Gáboriánoknak hívják őket s ez melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyerték gyanús: ezek nem ezeréves magyarok, ezeket az enyhülést azok, akiket Párizs, a világ, az élet nagyobb nyugtalanság hozta el erre, mint az megcsömörlesztett s akik valamivel többnek hitték ősmagyar lovasokat. Van is egy tradíció a különös, magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett kenetes foglalkozásokat űző s éppen nem kenetes keresztyén és másféle Isten. Vendégképpen, elég famíliában, hogy mielőtt Kálvin hite eljött volna
III./2. 2008 február Magyarországra, a Gáboriánok örmények és pápisták voltak. A Gáboriánok nyugtalan emberek voltak valamennyien, ami nem illik se paphoz, se iskolamesterhez, de ők erről nyilván nem tehettek. Gáborián Ádám, a nagyatyám versfirkáló ember volt, mondják s ha versei nem lehettek fölséges művek, halni szépen halt Gáborián Ádám: részegen és bánatosan nekiment a Szamosnak. Akkor már nem volt pap s bár a katedrán is okvetlenül hitetlen és hűtelen volt gondolatban néhányszor a Seregek Urához, élni mégse tudott nélküle, szegény, bolondos ember volt. Egyáltalában a Gáboriánok lelkileg csak annyira bírták az egyensúlyt, mint anyagiakban a Tasok. E két nem egyforma baj ellen egyformán védekeztek: ittak, úgy látszik a Gáboriánok nem teljes magyar talentummal. Ez lesz a magyarázója, hogy egy-két alapos őrült került ki Gáborián Ádámon kívül is az anyám famíliájából, óh igen. Exaltált, bolond, valószínűleg nem magyar família, mely azért vibrált, remegett, kínlódott annyit, hogy zsenit teremjen – akármennyire önhitt vagyok is – nem jelenti azt, hogy énvelem célt ért. Mindenesetre: én már nem érkeztem vígan, kevés bajjal és kevés terheltséggel az életre s ahhoz, amit hosszú húzódozás, titulálás után mégis csinálni kezdtem: az írósághoz. Legrokonabbnak az összes volt és lehető magyar költők közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz, akibe szintén befolyt, ha igaz, egy kis szemita-féle vér. Őrülten, más világ a világom, mint amit, ha esetleg akármilyen nációba születtek bele, eltitkolhatnék mások elől. Magyarországon, ahol a kivétel szinte olyan sűrű, mint az utálatos, durva, ázsiai köznapiság és útszéliség, nagy-nagy csapás ez. Ázsiában az én fajtám második rendű fajta volt, amely nem juthatott el sem az ópiumhoz, se a komoly Nirvánához, miként nem jutott el Lao Ce-hoz, sem ahhoz a nagy kultúrához, melynek a krisztusi kultúra csak beteg árnyéka. Mondom: Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében babonásan megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából. Óh, ez nagy és titkos tudományom nekem: szavakon, agyakon, szellemességeken, régi embereken és írásokon is megérezni és megismerni a hajnali, elillant ital-mámort. Embereket, írókat, magyarokat, nemrég meghaltakat s ma is élőket ismerek, akiket talán később, ha folytatom ez írást, meg is nevezek s akik valamennyien érdekes, bús rokon-példák. A németek hírhedt alkoholisták s
9. Hartlebennél különb Hartleben is ért már náluk hartlebeni sorsot, de a művész-temperamentumok alkoholizmusa nálunk a legkiabálóbb és legtipikusabb. A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. Féllelkűek lehettünk mint szép és harcias barbárok is már s nem ok nélkül, sőt jogos keserűséggel döngettük a kultúrás Bizánc kapuját s kellemetlenkedtünk a nyugati Európának. Mindaz, ami ezer éven át történt velünk s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártir-aureolával ékesítünk, ami tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen. A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer métermázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén ezt az átkot. S megint magyar oka van annak, hogy nem hasist eszik hozzá, ami már magasabb, finomabb idegrendszerek mérge, de kényszerűen és stílusosan boros kupát fog vagy pálinkás butykost. Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság s az új-román fajták után, csak a szemita fajtákban s talán a japánban van meg nagyobb mértékben, az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, porszínű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen. Egy-két hangot akartam csak most megütni magamban és azokban, akiknek lélekhúrjaiban az én melódiáim alusznak. Talán kissé bizarr ez a bevezető írás programnak, de megsejteti, hogy mikről, kikről és hogyan akarok szólni. Három cikk lesz belőle, vagy csak még egy, öt, hat vagy amennyi lehet, nem tudom megígérni. Az alkohollal, érzésekkel és versekkel élő ember a szeszélyes impulziók szeszélyes, beteg akrobatája. Néha olyan fegyverszünetet tart a lelke, hogy a halál és temető valósággal csataterek hozzá mérve. Máskor zúgva, mindent elöntve indul meg, mint valami kiszabadult mesefolyam s ilyenkor megszégyenül előtte minden bivaly-idegrendszer és isteni egészség. Mintha azonban azt máris meg tudtam volna mondani, hogy micsoda a magyar Pimodán, az Alkohol-hotel, amelynek a tetője kertté van alakítva, ahova lift nélkül kerülünk föl s ahol felséges magyar lelkek virulnak, vagy hervadnak el, mielőtt a virulásba belefoghatnának.
10.
III./2. 2008 február
Demeter Zsuzsa
A Nyugat felé, félúton A magyar irodalomtörténetben talán nincs még egy olyan folyóirat, amelynek fogadtatása, értékelése annyira egyértelmű lenne, mint a Nyugaté. S annyira mítosszal övezett – tegyük hozzá rögtön az elején. Egyértelműsége és mitizáltsága elsősorban oda vezethető vissza, hogy az 1908-ban indult Nyugatot nem úgy tartják számon, mint egyet a magyar irodalomtörténet jó néhány mégoly jelentős folyóirata közül, hanem olyan fórumként és szellemi műhelyként, amelynek megalakulása a modern magyar irodalom kezdetét jelenti. Ennek az irodalomtörténeti korszakhatárnak/ korszakváltásnak van néhány olyan aspektusa, amelyen érdemes eltöprengeni. Bár a lap esztétikai-kritikai szempontjait kezdetektől az Ignotus–Fenyő Miksa– Osvát Ernő szerkesztői „triumvirátus” határozza meg, a Nyugat szellemikulturális "szabadságharca" elképzelhetetlen Ady Endre "új dalai" és jelenségértéke nélkül. Ady, aki akkor már néhány éve meghatározó figurája a magyar irodalmi és közéletnek, aki "Góg és Magóg unokája"-ként "betört kaput, falat", s akinek az emberi és költői lendülete nélkül nem válhatott volna a Nyugat az új törekvések "zászlóshajójává", afféle kabalafigurájává vált a modernista mozgalomnak. Az az Ady, aki rendkívül öntörvényű személyiség volt, a magányos géniusz ideális megtestesítője – egy ilyen alkatú költő köré konkrét cselekvési programot építeni: már-már paradoxnak tűnik. Érezte ezt bizonyára ő is, erről szólnak A duk-duk affér című, nagy botrányt kavaró, számtalan barátját-tisztelőjét vérig sértő cikkének elhíresült mondatai: "Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm" – írja ezt a Nyugat indulásának évében. És érezhették ezt a kortársak is, akik Ady halálakor összevont Nyugat-számban
tisztelegnek emléke előtt – Krúdy Gyula az, aki beés elismeri: "Adyt még mindig nem ismeri eléggé Magyarország." Paradoxon tehát – de Ady irodalmi jelentőségét ismerve, tökéletesen érthető – , hogy mégis ő lett "a" Nyugat költője. Ha fellapozzuk ma a folyóirat első évfolyamait, azzal szembesülünk, hogy a szélesebb közvélemény előtt jól ismert nagy nevek mellett olyanok is jelen vannak, akiknek manapság nem szoktak külön fejezeteket szentelni a magyar nyelv és irodalom tankönyvekben. A mából visszatekintve a felsorakoztatott szerzői csoport nem igazolja az olvasói elvárásokat (érdekességként megemlíthető, hogy a Nyugat első számában például Szabolcska Mihályról közölnek kritikát, mindjárt a Kosztolányiról szóló mellett, egyikükről sem a legbarátságosabb hangnemben, igaz, érezhető különbségtétellel. Vagy ki olvas ma Bódy Miksát, Kabos Edét vagy Kupcsay Feliciánt?). És ez talán nem véletlen. A "nagy", kerek évfordulók azonban alkalmasak lehetnek arra, hogy valamilyen módon újra megidézzék annak a szellemi miliőnek, annak az irodalmi-társasági pezsgésnek a teljességét, amelyre épp emlékezünk. A Nyugat-év, amely kezdetét vette, talán ismét ráirányítja a figyelmet olyan vonzatokra, irodalomtörténeti apróságokra és részletekre, melyek törvényszerűen elvesztek, "elkoptak" az utókor szelektáló képessége és kényszere folytán. Adyról, Ignotusról, Babitsról, Kosztolányiról ugyan nem lehet eleget beszélni – de ha elindultunk Nyugat-irányban, nem állhatunk meg félúton. (Helikon, 2008. január 25)
III./2. 2008 február
11.
Gyermekek oldala - Gyermekek oldala - Gyermekek oldala Tóth Krisztina
Állatságok
Kobra
Lajhár
Így csíp a szúnyog: pikk! A pók meg így, hogy: pakk! És a méhecske: pukk. Annyit se mind, bikmakk.
Levélárnyékban ring a nagy hát, nem látni a lomb közt a lajhárt. Tényleg nem könnyű fölfedezni, mintha nem is lógna ott senki.
És csíp a sampon is, ha a szemedbe megy, és csíp a hangya is, piros a feneked!
Hajrá, lajhár, megfontoltan, lassan élni jobb, mint gyorsan, én is azt mondom, hogy nagy kár, hogy nem lettem inkább lajhár.
Na és ezt emeld a köbre: úgy csíp a kobra! Elnyel örökre, nyílik a torka,
Így csak nyomnak a sóhajok, hogy én már sose lóghatok, és csak múlnak a hónapok: aludni kéne jó nagyot.
pikk, pakk, pukk!
Haj-rá, laj-hár, meg-fon-tol-tan, las-san él-ni jobb, mint gyor-san, haj-rá laj-hár, haj-rá laj-hár, ringj csak nyug-ton, min-den meg-vár. Pele
Az ökörszem Kis madár az ökörszem, mint a kezed ökölben! Tolla barna, torka fehér, tenyeredbe pont belefér.
Bundás kis állat a pele, az erdő tele van vele. Dió a fő eledele, de előfordul, hogy belekostól a gyümölcsbe, tojásba, télre meg üregekbe ássa magát és alszik tavaszig, addig nem eszik, nem iszik, ilyenkor pihen a bele, csak aztán töm mindent bele
Tóth Krisztina Állatságok című kötete a Magvető könyvkiadó gondozásában jelent meg 2007-ben. Illusztrálta: Baranyai András
12.
III./2. 2008 február
˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜ Megalakult a Bornemisza Péter Társaság színjátszó csoportja Mag. Hollós József vezetésével, telefon: 0664-1320205. További érdeklődőket és jelentkezőket is szívesen látnak. A próbákra heti egy alkalommal kerül sor a Bornemisza Társaság székhelyén (Capistrangasse 2/15 ). KIÁLLÍTÁSOK TUTANCHAMUN und die Welt der Pharaonen (Tutanchamun és a fáraók világa) 2008 március 9-én nyílik meg a bécsi Museum für Völkerkunde (Néprajzi múzeum) épületében a Kunsthistorisches Museum és a National Geographic Society (Washington) közös kiállítása. A több mint 150 kiállítási tárgy, melynek jó egyharmada a Tutanchamun sírból származik, szokatlan és izgalmas bepillantást tesz lehetővé az egyiptomi kultúra e korszakába. A Tutanchamun kincsek megtalálása 1922-ben világszenzációként hatott és nagymértékben felfokozta világszerte az óegyiptomi kultúrával, történelemmel és művészettel kapcsolatos érdeklődést. Az ezzel a témával kapcsolatos vándorkiállítások azóta is látogatók millióit vonzzák. A kiállítás 2008 szeptember 28-án zár. Arnulf Rainer és barátai – Gaál József, Kopasz Tamás, Nádler István és Szikszai Károly A neves osztrák festő alkotásai mellett a fenti négy kortárs magyar művész munkái is szerepelni fognak a 2008. február 22-én, 18 órakor, a Virág Judit Galériában (Budapest, V.ker., Falk Miksa utca 30.) megnyíló tártlaton. A kiállítást prof. Dr. Peter Baum művészettörténész, a linzi Lentos Kunstmuzeum volt igazgatója, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje nyitja meg. A tárlat 2008. március 22-ig tekinthető meg. SZÍNHÁZ Nyílt nap - hat éves a Nemzeti Színház 2002. március 15-én nyitotta meg kapuit Budapesten az új Nemzeti Színház. „Azóta eltelt 6 eseménydús év, túl vagyunk 44 bemutatón, több mint 1800 előadáson, zajos sikereken és csöndes premiereken, éltünk, dolgoztunk, ünnepeltünk és temettünk. Az idei ünnep egy kicsit más lesz: március 16-án lenne Kaszás Attila 48 éves. Aznap rá emlékezünk.“ További részletek a színház honlapján: http://www.nemzetiszinhaz.hu/index.php?id=1038 A Bécsi Posta jelen számát Duncsák Attila festményeivel illusztráltuk. Absender: P.b.b. Péter Bornemisza Gesellschaft A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15.
Österreichische Post AG Info.Mail Entgelt bezahlt
www.bornemisza.at “Wiener Post“ Gefördert aus Mitteln der Volksgruppenförderung. Erscheinungsort: Wien Verlagspostamt: A-1060 Wien Medieninhaber und Herausgeber: Péter Bornemisza Gesellschaft, A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15. Tel.: +43/6767196330. E-Mail:
[email protected] Redaktion: Zoltán Kászoni /// Bankverbindung: Creditanstalt Bankverein, A-1011 Wien, Schottengasse 6 BLZ: 11000. Konto Nr. 00207578600, IBAN: AT581100000207578600; SWIFT (BIC): BKAUATWW
Lapunk letölthető a BPT honlapjáról: www.bornemisza.at
