Függelék A) A lélek halhatatlansága eszméjének felülvizsgálata a 20. századi keresztény teológiában A 20. században általánosan elismertté vált a keresztény teológiában, hogy a lélek természetes halhatatlanságának tana - mely szerint az alacsonyabb rendű, halandó test porrá lesz a halálban, a magasabb rendű, halhatatlan lélek pedig különválik és tovább él Istennél az üdvösségben vagy a kárhozatban – nem biblikus tanítás. Rámutattak arra, hogy az ókori görög filozófia közvetítésével, a platonizmus, illetve még inkább az újplatonizmus révén hatolt be a lélek természetes halhatatlanságának eszméje a kereszténységbe. Az ókori pogány vallások szinte mind vallották a lélek természetes halhatatlanságát. Izráel egyedül állt azzal az álláspontjával, hogy elutasított mindennemű halottkultuszt, a halált a bűn büntetésének tekintette, amelyből csak Isten kegyelme által, csak a halált okozó bűntől való elszakadás nyomán lehetséges a szabadulás, feltámadás által az idők végén. Az őskeresztények még ugyanígy gondolkodtak a halálról. Az úgynevezett konstantinuszi fordulat nyomán azonban a kereszténység gyakorlatilag szövetségre lépett a pogány vallási és filozófiai eszmékkel. A lélek halhatatlanságának tana ettől fogva lett uralkodóvá a kereszténységben. Feledésbe merült a halál mibenlétéről és a haláltól való szabadulásról szóló eredeti bibliai tanítás. Közrejátszott ebben az is, hogy a kereszténység mindinkább „felhígult”, miután i.sz. 380-tól állami törvény kötelezte a római birodalom valamennyi polgárát a kereszténység felvételére. A pogányságból jött, megtéretlen tömegek számára pedig hihetőbb volt a lélek halhatatlanságának emberi elképzelése. Könnyebb volt ezt elfogadni, semmint elismerni azt, hogy a halál a bűn zsoldja, és hogy annak hatalmából csak Isten kegyelme által, csak a bűnnel való szembefordulás útján szabadulhat meg az ember. A középkorban véges-végig megkérdőjelezhetetlen volt a lélek halhatatlanságába vetett hit. A 16. századi reformáció idején is csak Luther és Tyndale 1 látta tisztán az eredeti bibliai tanítástól való eltérést. Idézzük Luther megállapításait: „Nemrég Rómában… megalkották azt a szent hitcikkelyt 2 , hogy az ember lelke halhatatlan. Mert a hitvallásban megfeledkeztünk arról, amit mindannyian vallunk: Hiszem az örök életet. Ugyanakkor Arisztotelésznek, a világi tudomány nagy mesterének segítségével határozatba ment az is, hogy a lélek a testnek a szubsztanciális formája… A filozófusok közt a legkiválóbbak úgy gondolták, hogy a halál eloldja és kiszabadítja a lelket a testből, miután pedig testének lakásából eltávozott , az istenek társaságához csatlakozik és szabad mindenféle testi nyomorúságtól. Ilyen halhatatlanságról a filozófusok álmodoztak, jóllehet azt kielégítően sem megalapozni, sem megvédeni nem tudták. A Szentírás ellenben egészen másként, ti. feltámadásról, és örök életről tanít, és ennek reménységét oly módon tárja fel előttünk, hogy abban nem kételkedhetünk.” 3 A 20. század első felében valóságos forradalmat idézett elő a keresztény teológusok körében Karl Barth és Oscar Cullmann tanítása, akik azt vallották, hogy „platoniatlanítani” kell a halálról szóló kereszténytanítást, és helyreállítani az eredeti evangéliumi reménységet, a feltámadásba vetett hitet. 1 Mártír angol reformátor, Biblia-fordító, a ma is használatos King James fordítás nagy százalékban az ő fordítására épül, illetve azt tartalmazza. Utalás az 1512-ben tartott V. Lateráni Zsinatra.
2 3
Idézi Dr. Szathmáry Sándor: A reménység etikája, Református Sajtóosztály, Budapest, 1990, 124–125. o.
1
Egy jellegzetes részlet Barth-tól: „Egységben és teljességben látja az embert a Biblia akkor is, amikor meghal… Nem egy test nélkülivé váló lélek szakad el egy lélek nélkülivé váló testtől, hanem egy egész ember… most azon a határon áll, amelyen túl már nincs számára idő, és amelyet átlépni nem képes sem testileg, sem lelkileg.” 4 Néhány sor Cullmann-tól: „Okvetlenül szükség van Isten új teremtő aktusára, mely az embernek nemcsak egy részét hívja vissza az életbe, hanem az egész embert. Tehát mindent, amit Isten teremtett, és amit a halál megsemmisített. Szókratésznek és Platónnak nincs szüksége semmiféle új teremtő aktusra. Hiszen az ő felfogásukban a test lényegében rossz, és így nem kell, hogy tovább éljen. Az a rész pedig, amelynek tovább kell élnie, a lélek, egyáltalán meg sem hal. Ha meg akarjuk érteni a keresztény feltámadáshitet, teljesen el kell szakadnunk a görög filozófiai gondolatvilágtól.” 5 Részletek más 20. századi protestáns és katolikus, magyar és külföldi teológusok tollából az említett forradalmi változás illusztrálására: „Az európai hagyománytörténetben kiváltképpen két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje. Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma, a másik a holtak feltámadásának bibliai hite… Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet… A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül: a lélek a seol, az alvilág foglya lesz, a test pedig elporlad a sírban. Ez azonban átmeneti állapot csupán. Isten irgalmából újból életre támad az ember, úgy, ahogyan felkel a földről, ahová lefeküdt, ahogyan felébred az álomból, melyben elmerült. Nem kétséges, hogy ez a felfogás sokkal jobban megfelel a jelenkori antropológiai szemléletnek, mint a metafizikai halhatatlanság.” 6 „E század elejétől az emberi lélekbe (psziché) nyert betekintés nem teszi lehetővé sok gondolkodónak, hogy a platóni filozófia és a hagyományos keresztény tanítás állásfoglalását minden további nélkül átvegye… A keresztények számára mindenekelőtt a Biblia-tudomány eredményei tették kérdésessé a hagyományos felfogást… A gyakran léleknek fordított héber »nefes«… egyetlen helyen sem utal egyértelműen a testetlen lélekre; ugyanakkor a »met« (halott ) szóval szókapcsolatot alkotva a holott estre, a halott személyre vonatkozik… A legutóbbi évtizedekben evangélikus teológusok az ember »teljes halálá«-nak tétele mellett foglaltak állást:a halott csak Isten emlékezetében él tovább, és az utolsó napon isteni teremtői aktus révén fog majd új életre kelni. A katolikus egyházban abban nyilvánult meg a hagyományos felfogással szemben egyfajta tartózkodás, hogy a II. vatikáni zsinat útmutatásai szerint átdolgozott misekönyvben (Missale Romanum) a halottakért mondandó imákból teljesen kiiktatódott a lélek (anima) fogalma.” 7 „A lélek halhatatlanságába vetett hit nem számol komolyan a halál valóságával: régi, platonikus-orfikus eredetű meggyőződés szerint csak a test kerül a halálba, a lélek-szubsztancia kikerüli azt. Sok más, idegen hatással együtt ez a filozófiai-mitikus gondolat is átkerült a kereszténységbe, és elfoglalta a biblikus reménység helyét… megüresítve a feltámadás értelmét. Az Ige szerint a teljes testi-lelki ember bűnös, ezért a halál – mint a bűn zsoldja – a teljes embert éri.” 8 Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy csak az ún. tudományos teológia berkeiben zajlott le a szóban forgó nagy változás, a keresztény tömegek szinte nem is értesültek róla. Ráadásul napjainkban több teológus ötvözni, 4
Kirschliche Dogmatik, Zürich, 1948, III/2., 770–771. o.; idézi: Dr. Szathmáry Sándor: i. m., 141. o. Unsterblichkeit der Seele oder Auferstehung der Toten, Stuttgart–Berlin, 1962.; idézi Dr. Szathmáry Sándor: i. m., 147–148. 6 Nyíri Tamás [katolikus teológus]: Remény vagy halál, Vigilia, 1978/11., 723., 725–726. o. 7 Jacob Krämer [katolikus szerző]: A halottak jövője, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 12. o. 8 Dr. Nagy Gyula [evangélikus teológus]: Dogmatika, teológiai akadémiai jegyzet, Budapest, 1965, 262–263. o. 5
2
egyeztetni próbálja a 20. században ismét felfedezett eredeti biblikus tanítást a későbbiekben kialakult hagyományos keresztény felfogással. Jürgen Moltmann, az ismert protestáns teológus alábbi sorai példa erre: „Mi halandó és mulandó emberek a halhatatlan és elmúlhatatlan isteni közösségben magunk is halhatatlanok és elmúlhatatlanok vagyunk. Hogyan tudtuk ezt elképzelni?… Két benyomásunk van: Semmibe nem tudunk belekapaszkodni, saját magunkba sem, minden elmúlik, mezítelenül jöttünk a világra, mezítelenül fogjuk azt elhagyni. A halállal vége van mindennek. A másik oldalon azonban semmi sem vész el. Istenben minden megmarad Isten előtt. Istennel és Istenben mi halandó lények halhatatlanok vagyunk, és mulandó életünk múlhatatlanként marad fenn, úgy, ahogyan életünket megtapasztaljuk, az idői és halandó. Ahogyan azonban életünk Istent megtapasztalja, az örökre halhatatlan marad. Istenben semmi sem múlik el, sem a boldogság pillanatai, sem a fájdalom korszakai. »Mindenek élnek Őneki.« (Lk 20,38) …Úgy gondolom, hogy Isten azt a művet, amit egy emberi élettel elkezdett , be fogja fejezni. Ha Isten Isten, akkor őt ebben az erőszakos halál sem tudja megakadályozni. Ezért hiszem azt, hogy Isten története (műve) életünkkel, halálunk után tovább fog folytatódni, amíg azt a teljességet eléri, amiben a lélek nyugalmat talál… Számomra Isten ítélete a megtörtént és elszenvedett jogtalanság végérvényes rendbehozatalát jelenti, és a megtörténteknek a felegyenesedését. Ezért ezt a »közbeeső állapotot« széles élettérként képzelem el, ahol szabadon kibontakozhat az itt megtört és széttört élet… Azok, akiket mi halottnak nevezünk, nem vesztek el. De a megszabadulást sem élték át végérvényesen. Ők velünk vannak, azokkal, akik élünk, ugyanabban a reménységben elrejtve, és ezért velünk vannak az Isten jövőjébe vezető úton. Ez az élőknek a holtakkal és a holtaknak az élőkkel való reményközösségük.” 9 s8 Szak.8:68 B) Félreérthető igék a halottak állapotára vonatkozóan, rövid magyarázattal Lukács 20,37–38 - Egyesek csak az utolsó gondolatot ragadják ki ebből az igeszakaszból, és a halál utáni élet bizonyságának tekintik. Jézus kijelentése azonban félreérthetetlen, mert így kezdődik: „Hogy pedig a halottak feltámadnak…” Jézus tehát a feltámadás bizonyságául mondja, amit mond, nem pedig a lélek halhatatlansága bizonyságául. Egyébként arról szól ez az ige, hogy a halottak csakis „Őnéki élnek”, vagyis az Ő tudatában, emlékezetében olyan elevenek, mintha élnének. Lukács 23,42–43 – Az eredeti szövegben nincs írásjel. A kijelentés helyes értelmezésében (a teljes Írás szövegösszefüggése mellett) a következő igék segítenek: - János 12,30 – Jézus maga mondja, hogy harmadnapig „a föld gyomrában” lesz halálát követően, nem pedig a paradicsomban. - János 20,17 – Ugyancsak Ő mondja: a feltámadás napjának kora reggeléig nem járt még az Atyánál. - A lator is csak Jézus eljövendő hatalomátvételekor remélt üdvösséget (42. vers), amit Jézus bizonyára nem szándékozott helyesbíteni válaszával. A „ma” szónak az a jelentősége itt, hogy Jézus ma, most, amikor helyettes áldozatként életét adja a bűnösökért, joggal ígér örök életet akár egy bűnbánó latornak is. János 11,25–26 – Fontos fordítási helyesbítése a 25. versben: „élni fog”. A 26. versnél a „nem hal meg örökre” fordítás is lehetséges. De ha „soha meg nem hal”-nak fordítanánk is, akkor is nyilvánvalóan a második halálra, a végleges, teljes második halálra vonatkozik a kijelentés (vö. Jn 5,24).
9
Van-e élet a halál után? c. cikkében (ford. Dr. Szathmáry Sándor), Theológiai Szemle, 2002/1.,12–15. o.
3
Lukács 16,19–31 – A gazdag és Lázár példázata. Régi alapelv, hogy példázat hasonlatanyagára nem szabad dogmatikai tanítást építeni (vö. a fejezetben található másik, sajátos példázattal, amelyre vonatkozóan ugyanez az alapelv érvényes). Fontos megfigyelni, hogy kik voltak Jézus hallgatói, amikor elmondta ezeket a különleges példázatokat: „Hallották pedig mindezeket a farizeusok is, akik pénzszeretők voltak, és csúfolták őt.” (Lk16,14) A példázat nem a halál utáni dolgokról nyújt tanítást, hanem a szegények iránti irgalmatlanságot feddi meg. Fontos dokumentum a halálra vonatkozó a Jézus korabeli farizeusi elképzeléseket illetően Josephus Flavius Beszéd a görögöknek a hádés-ról c. töredéke. Jézus minden bizonnyal a saját meséjükkel szembesítette a farizeusokat, mintha ezt mondta volna nekik: Tudjátok, hogy a szegények iránti irgalmatlanság bűn, mégis ezt teszitek. A farizeusok gondolkodásában ekkor már hellén és pogány hatásokkal is keveredett az Ószövetség tanítása. Idézzük azokat a részleteket, amelyekben egy az egyben ráismerhetünk a gazdag és Lázár példázatában szereplő fogalmakra: „A hádés a világ rendezetlen, befejezetlen része, földalatti világ, ahová ennek a világnak a világossága nem jut le, tehát nincs világosság, hanem szüntelen sötétség uralkodik. Ez a hely a lelkek számára van fenntartva, ahol angyalok őrzik őket, és kinek-kinek élete és cselekedetei szerint, bizonyos idejű büntetést osztogatnak… Ebben a világban külön helye van az olthatatlan tűznek, amelybe, úgy gondoljuk, még senkit nem dobtak, de az Istentől meghatározott napra elő van készítve. Akkor az igaz ítélet kiosztja mindenkinek, amit megérdemel. A hamisakat, engedetleneket, bálványtisztelőket, tisztátalan kezűeket… örök büntetéssel büntetik meg. Az igazak pedig romolhatatlan, örök országot kapnak. Most az igazakat is a hádésbe küldik, de nem oda, ahova a gonoszokat… Van egy lejárat abba a világba, s a kapunál a lelkek fölé rendelt angyalok vezetik az érkezőket, de nem egyformán. Az igazakat jobb kezüknél vezetik és örömhimnuszokkal viszik a világosság honába (…) az atyák színe elé. Ott várakoznak az örök életre, amely a mennyben lesz, és ezt a világot követi. Az igazak várakozási helyét mi Ábrahám kebelének nevezzük… A gonoszokat viszont bal kéz felől vonszolják a bűnhődés helyére. Nem önszántukból mennek, hanem erőszakkal hurcolják őket mint foglyokat. A föléjük rendelt angyalok szidják őket, s rettenetesen néznek rájuk (…) odahúzzák őket a pokol mellé (…) hallják szüntelenül a tűz ropogását, és annak hevétől szenvednek… A jövendő ítélet rettegéseivel telnek el… De nemcsak ennyi ám, nem elég ez, hanem látják az atyák helyét (kórusát) és az igazakét, …de köztük mély és széles szakadék van (…) és azon átmenni nem lehet.” 10 Találó összegező magyarázat az alábbi néhány sor: „Krisztus ezt a példázatát a nép elképzelésére építette. Hallgatói közül sokan a halál és a feltámadás közötti öntudatos állapot tanát vallották. A Megváltó ismerte nézeteiket, és példázatát úgy fogalmazta meg, hogy e nézetükre építve fontos igazságokat véssen szívükbe. Olyan tükröt tartott hallgatói elé, amelyben a maga valóságában megláthatták, hogy milyen viszonyban vannak Istennel. Saját elképzeléseiket használta fel arra, hogy megértesse velük e nagyon fontos igazságot: nem a vagyon határozza meg az ember értékét.” 11 2Kor 5,1–2. 8; Fil 1,23–24 – A halál és a feltámadás közötti időt nem érzékeli az ember, azért beszél az apostol Istenhez „költözésről”. Az ember „halandónak” neveztetik 2Kor 5,4-ben, ami nyilvánvalóvá teszi: nem a lélek halhatatlanságáról van itt szó. Az apostol látása, személyes meggyőződése a halál utáni állapotról, közelebbről arra vonatkozóan, hogy mit értett ő az „elköltözésen”, teljesen világos 2Tim 4,6–8 alapján. Itt egyszerre beszél „elköltözésről”, és arról, hogy „ama napig félre van téve” számára „az igazság koronája”, amelyet a visszatérő Krisztus kezéből fog majd megkapni. 10 11
Josephus Complete Works, Kregel Publications, 1960, 901. o. Ellen G. White: Krisztus példázatai, 176. o.
4
„Az első textusban Pál megállapítja, hogy teste alá van vetve az idő pusztításának, látja halálát, és vágyódik – nem arra, hogy ezt a testet levesse (vagyis nem az alvásra a hadesben) – hanem arra, hogy felöltse a romolhatatlan testet... A második igehelyen Pál apostol azt a vágyát juttatja kifejezésre, hogy szeretne már Krisztussal együtt lenni. Ez az egyesülés pedig, amely az Úr paruziá-jával (visszatérésével) valósul meg, a gyakorlatban összemosódik a halállal, nem számítva be azt az intervallumot, amely alatt az ember a sírban alszik.” (A. Vaucher) 12 „Pál apostol teljes bizonyossággal tudta, hogy bármeddig is tartson ez az idő, ugyanabban a pillanatban, amikor visszanyeri öntudatát, Jézus Krisztus előtt fogja találni magát. Halála után nem kell tehát várnia erre a találkozásra, mert akik mélyen alusznak, azoknak nincs fogalmuk az idő múlásáról.” (J. H. Pettingell) 13 Jel 6,9–11-ben nyilvánvalóan jelképes látomásról, illetve beszédről van szó. „Amikor felnyitott a az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak lelkeit, akik megölettek Isten beszédéért és a bizonyságtételért, amelyet kaptak. Kiáltottak nagy szóval, mondván: »Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem szolgáltatsz igazságot 14 a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?« Akkor adatának azoknak egyenként fehér ruhák, és mondaték nékik, hogy még egy kevés ideig nyugodjanak, amíg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjuk fiainak száma, akiknek meg kell öletniük, amint ők is megölettek.” A vér az élet jelképe a Szentírásban (3Móz 17,11). Valójában a mártírok kiontott vére kiált Istenhez igazságszolgáltatásért (vö. 1Móz 4,10). A jelképes beszéd értelme: Ha a mártírok vére kiáltani tudna, illetve ha a halott mártírok beszélni tudnának, azt mondanák, amit a profetikus kijelentés itt a szájukba ad. A mártíroknak a hozzájuk intézett isteni felelet szerint „nyugodniuk”, azaz aludniuk kell még a sírban egy kevés ideig, míg Isten igazságot szolgáltat. Az itt szereplő görög szó (anapaüo) ugyanaz, mint amely a halál nyugvását, alvását jelöli Jel 14,13-ban. 1Sám 28. fejezetében nem Sámuel felidézése történt, hanem egy tipikus démoni jelenség kergette öngyilkosságba Sault. Maga az Írás minősíti így a történteket: „Meghalt azért Saul az ő gonoszsága miatt, mivel vétkezett az Úr ellen, az Úrnak Igéje ellen, amelyet nem őrzött meg, sőt az ördöngöst is megkereste, hogy megkérdezze. És nem az Urat kérdezte. Ezért elvesztett e Őt, és adta az Ő országát Dávidnak, az Isai fiának.” (1Krón 10,13–14) „Az endori jósnőnél tett látogatásról szóló beszámoló a Biblia sok kutatóját hozta már zavarba. Egyesek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Sámuel ténylegesen jelen volt a Saullal folytatott beszélgetésen, de maga a Biblia kellő alapot szolgáltat egy ellentétes következtetésre. Ha Sámuel, mint azt némelyek állítják, a mennyben volt, akkor csak Isten vagy Sátán hatalma idézhette meg. Azonban egy percig sem hiheti senki, hogy Sátánnak volt hatalma Isten szent prófétáját lehívni a mennyből egy halottidéző asszony varázsigéi által. De arra a következtetésre sem juthatunk, hogy Isten idézte meg a boszorkány barlangjába Sámuelt, mert az Úr már megtagadta a Saullal való érintkezést mind álom, mind az urim, mind pedig a próféták által (1Sám 28,6). Ezek voltak az emberrel való érintkezés Istentől rendelt eszközei, és az Úr nem bízta volna Sátán ügynökére üzenetének közvetítését.
12
im. 109. o.
13
Le Life everlasting, 1881,173. o.
14
Pontosított fordítás szerint.
5
Maga az üzenet elégséges bizonyíték az eredetére nézve. Nem az volt a célja, hogy Sault bűnbánatra vezesse, hanem hogy siettesse romlását. Ez nem Isten munkája, hanem Sátán munkája. Továbbá Saulnak a halottidéző asszonynál tett látogatását úgy idézi a Szentírás, mint ami Istentől való elvettetése, magárahagyatottsága és pusztulása egyik oka volt… Világosan kijelenti, hogy Saul ördögi lelket kérdezett meg, és nem az Urat. Nem Sámuellel, Isten prófétájával beszélt, hanem a halott idézőn keresztül magával Sátánnal lépett kapcsolatba. Sátán nem mutathatta be az igazi Sámuelt, de bemutatott egy hamisítványt, ami megtévesztő céljait szolgálta.” 15 C) Félreérthető igék a „kárhozat” mibenlétére vonatkozóan, rövid magyarázattal Az örök gyötrelem tana bibliai tanításnak tűnhet egyes félreérthető igehelyek alapján. Ezek a „bizonyító” igék azonban – ha gondosan szemügyre vesszük őket – éppen azt erősítik meg, hogy a kárhozat halála valóban megsemmisülés. Mindenekelőtt arra kell rámutatnunk, hogy az „örök”-nek fordított héber és görög kifejezések (leólám, és eis tõn aióniõn) a legtöbb esetben egyáltalán nem vég nélküli időt jelentenek. Istenre vonatkozóan jelentik ezt, de ha halandó emberre vonatkoznak, akkor értelemszerűen végérvényes a jelentésük: valami egészen addig tart, amíg csak az adott személy élete tart. Magyar nyelvünkben is használjuk ilyen értelemben az „örök, örökre” szavakat. Például ilyen mondásokban: „Hát ez már örökre így lesz [az én életemben]?” „Örökre neked adom.” Máté 25,46-ban a „gyötrelem”-nek fordított görög szó (kolaszisz) jelentése: „büntetés”. Egyszerűen azt jelenti ki tehát ez az ige, hogy örökre szóló, elháríthatatlan, megsemmisülésig ható a kárhozatra ítéltek büntetése. Márk 9,44. 46. 48-ban Jézus Ésaiás 66,24-et idézi, ahol nem élő emberek, hanem „holttestek” férgek és tűz általi feltartóztathatatlan, teljes pusztulásáról van szó, ami óriási különbség. A holttestek férgek és tűz általi megemésztése értelemszerűen nem tart sokáig, és végeredményeként csak a semmi marad. Egyáltalán nem „halhatatlan férgekről” és vég nélkül szenvedő kárhozottakról beszélt tehát Jézus az ószövetségi igét idézve. Jelenések 14,10–11 idézet Ésaiás 34,8–11-ből, ahol a tűz és kénkő feltartóztathatatlan pusztítása után „semmiség és pusztaság” marad hátra, és „semmivé lesznek” azok, akiket ez az ítélet sújt. Itt sincsen szó tehát vég nélküli szenvedésről, hanem éppen hogy egy rövid folyamatról, aminek a vége a teljes megsemmisülés. Jelenések 20,10 is félreértésre adhat okot a mi fordításunk szerint. Úgy tűnik, mintha „a fenevad és a hamis próféta” már egy ideje a „tűz és kénkő tavában” lennének, amikor a kárhozottak tömegei is odavettetnek (vö. Jel 19,20). Az eredeti görög szövegben azonban nem ez olvasható: „ahol van a fenevad és a hamis próféta”, hanem: „ahová a fenevad és a hamis próféta is”. Az igei kijelentés tehát csupán arra utal, hogy mindezek egyenlőképpen elnyerik büntetésüket. D) Az „egyéni különítélet” és a purgatórium tanítása a római katolikus teológiában „A Szentírás sehol sem említi kifejezetten, hogy a végítéleten kívül részünk lesz egy másik, egyéni ítéletben. Csak annyit mond, hogy halálunk után rögtön jutalomban vagy büntetésben részesülünk. Ebből viszont logikusan következik, hogy már halálunk percében egyénileg is megítéltetünk, és ezen a különítéleten dől el örök sorsunk. Ünnepélyes formában a tanítóhivatal sem a külön-ítéletről nyilatkozott, hanem a halál utáni 15
Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 615., 620. o.
6
sorsunkról, mindennapos igehirdetése azonban nemcsak jóváhagyta, hanem magáévá tette a híveknek ezt a meggyőződését. Ennélfogva a különítélet ténye dogmának tekintendő... A szenthagyományban sokáig bizonytalanság uralkodott az egyén halál utáni sorsáról, tehát a különítéletet illetően is. A különítéleten végleg eldől az ember sorsa, állapota mégsem mondható véglegesnek. Hiszen lesznek, akik tisztulásra ítéltetnek. Akik pedig a mennyei boldogságba jutnak, a világ végéig nélkülözni fogják ennek a boldogságnak azt a teljességét, amelyet az egész természetnek újjáteremtése, az »új ég és új föld« fog jelenteni. Vitatott továbbá, hogy milyen lesz az emberi léleknek a testhez való viszonya a világvégi feltámadásig. Egyes hittudósok ugyan újabban az »animae separata« elképzelésének tarthatatlanságát bizonyítják, azt a kérdést azonban nyitva hagyják, hogy a világvégi feltámadás nem ad-e többletet a mennyország boldogságának és a kárhozat kínjainak testben történő megélésében. A különítélet színhelyéről és időpontjáról semmi biztosat nem tudunk. A hely valószínűleg a halál színhelye, az időpont pedig a testi halál bekövetkezésének pillanata lesz... A különítélet nem teszi-e fölöslegessé a végítéletet? Van-e értelme az utolsó ítéletnek, miután az ember sorsa végleg eldőlt a külön-ítéletben? Úgy látszik, mintha nem volna értelme, legfeljebb csak akkor, ha két fokozata lenne a büntetésnek, egy enyhébb és egy szigorúbb, és a szigorúbbat az utolsó ítélet osztja ki, ahogy a keletiek közül sokan képzelik... A purgatórium elnevezést csak a 9. század óta használja a teológia. Ez a szó találóan jelzi a tisztulás folyamatát anélkül, hogy a vitatható kérdésekre (hely és mód) választ adna... A Szentírásban direkt bizonyítékokat nem találunk… A protestánsok által el nem fogadott - mert deuterokanonikus -2 Makk 12:40-45-ben azt olvassuk, hogy Makkabeusi Júdás áldozatot mutattatott be olyan elesett hősökért, akiknél pogány amulet-teket találtak. »Ha ugyanis nem hitt volna - folytatja a szent szerző - az elesettek feltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni.« A túlvilági tisztulás mikéntjét illetően sem a kinyilatkoztatás forrásai, sem a tanítóhivatal megnyilatkozásai nem adnak biztos útmutatást. Ezért csak többé-kevésbé valószínű következtetésekre vagyunk utalva... A trienti zsinat dogmaként tanítja, hogy a purgatórium lakóin imádságainkkal, továbbá a szentmiseáldozatnak és búcsúknak felajánlásával segíteni tudunk. Ennek a segítésnek elvi alapja a szentek közösségének dogmája, amelynek értelmében Krisztus titokzatos Testének tagjai (7. Kor. 12. fej.) egységes szervezetet alkotnak, és minél inkább részesült valaki a megváltás áldásaiban, annál inkább lehet mások számára is forrása a kegyelemnek. A vándoregyház tagjai szüntelen segítséget remélhetnek a mennyeiektől, a földiek hűsége és szeretete viszont azok számára jelenthet segítséget, akik evilági vagy másvilági tisztulásra szorulnak." (Előd István: Katolikus Dogmatika, Szent István Társulat, 1978, 675-678., 711., 713. és 715. o.) E) A reinkarnáció eszméje - némely teljességgel megalapozatlan állításokkal szemben - semmilyen formában, még csak egy halvány utalás erejéig sem található meg a Szentírásban. Isten mindent „az ő neme szerint” teremtett. (Lásd Gen. 1. fejezet.) Nincs, nem lehet tehát átjárás köztük. Még ha különválhatna az emberi lélek, akkor sem lakozhatnék más, nem emberi élőlény testében. Mal 4,5 és Mt 11,7 értelmezését Lk 1,17 adja meg. A Biblia jellegzetes jelképes beszédéről van itt szó, nem pedig a reinkarnációra utaló kijelentésről. Ezenkívül Illés elragadtatott! Furcsa dolog lenne – és még a reinkarnáció tanával és ellentétben állna - ha az elragadtatása óta elnyert, magasabb rendű mennyei létformához képest alacsonyabb létformában születne újra. (Vö: Lk 9,30.) D
7
