GALAKTIKA 129 T U D O M Á N Y O S - F A N T A S Z T I KU S FO L Y Ó I R A T V I I. É V F. 1 9 9 1 /6 . S Z ÁM
GALAKTIKA GALÉRIA René Magritte: Kastély a Pireneusokban (1959) Magritte belga szürrealista festő az abszurd filozófiájának képi megjelenítője. Az abszolút gondolat ábrázolására törekszik, olyan gondolatéra, amelynek értelme éppoly kevéssé ismerhető meg, mint a világ értelme - nyilatkozta egyszer. Magritte képeire a hideg, pontos, szenvtelen precizitás jellemző. Alkotásain az egyszerű jelenségek kozmikus méretűvé duzzadnak a fantasztikum éteri levegőjében. A kősziklára épült kastély pillekönnyen lebeg a hullámzó tenger felett. A képtelen helyzetet fokozza az az érzés, hogy e szikla felfüggesztett kődarab csupán. Egyúttal a fura méretváltás - ég, kő, tenger - a három alapelem egymáshoz való viszonyának elbizonytalanodását is jelzi. A XX. században minden bizonytalan, elveszti érvényességét. Magritte, a váratlan ötletek festője, ezúttal egy egyszerű tájképi helyzetet emel a képzelet és filozófia, sőt a metafizika szintjére. Nostradamust veszik az utcán, a mágust és prófétát, nem is egy kiadásban, hanem mindjárt háromban, hiszen valakinek eszébe jutott, hogy még a háború alatt megjelent a jóslatokból két vékonyka kötet, s gyorsan kinyomatták újra, kielégítendő a kíváncsiságot s az embereknek azt a furcsa vágyát, hogy szeretnének a jövőbe látni, olyan korokban, amikor a jelen gondokkal, nehézségekkel, terhes. Fellapozzák a könyvet, olvassák benne a híres négysorosokat, a hozzájuk fűzött kommentárokat és magyarázatokat, amelyekben a szerzők természetesen azt bizonygatják, hogy a homályos és sokszor zavaros szövegek az igazságot tartalmazzák, akár XIV. Lajos királyról, akár Hitlerről, akár Napóleonról szólnak. Pedig nagy titok a jövő, talán a legnagyobb titok, törvények és véletlenek szövevényes és bonyolult játékának eredménye, s benne váratlanul és kiszámíthatatlanul olyan erők bukkannak fel, amelyeket a jelenben még a legfinomabb eszközökkel sem lehetett felfedezni. Az elmúlt három évtized, a futurológia és prognosztika kibontakozásának ideje, tele volt jövőképeknek nevezett jóslatokkal, tanulmányokkal és vaskos kötetekkel, amelyek prófétai biztonsággal sorolták fel a várható eseményeket, a robotika kifejlődésétől egészen a világvége rettenetéig. Izgatottan és szívesen olvastuk ezeket a jóslatokat, s felszabadultan és kárörvendezve vettük tudomásul kudarcukat. Hermán Kahn Gondolatok az elgondolhatatlanról című híres és hírhedt könyve után megindult például az atomháborút megjósló, folyamatát leíró munkák sokasága, s nemcsak fikciókban, regényes formákban, hanem számításokkal, statisztikákkal, tudományos érveléssel dolgozó kiadványokban is. Ezek közül az egyik legérdekesebbet aktív és nyugalmazott angol tábornokok és katonai szakértők írták, csaták leírásával, térképekkel és fényképekkel illusztrálva, s elmondták benne, hogy a konfliktusok Lengyelországban kezdődnek, onnan terjednek tovább, tankok, repülök szállnak harcba, a hátországokban lázadások, felkelések törnek ki, valaki megnyom egy gombot, atomtöltetű rakéták robbannak Angliában, aztán a Szovjetunióban. Mindez a borzalom 1983-ban vagy 84-ben játszódik, írták a tábornokok, talán csak figyelmeztetésül, de talán abban a hitben, hogy így lesz, mert ennek így kell lennie. Hála istennek, nem lett így, mint ahogy nem váltak be más jóslatok sem, akármilyen bizonyossággal jövendöltek is az önjelölt próféták. Nem Nostradamus ellen szólunk, s nem is a szórakozás ellen, amelyet könyvének olvasása nyújt, hanem a kételkedés mellett. Jósoltathatunk akár a tenyerünkből, akár a csillagokból, ha kedvünk van hozzá, de sose feledjük, hogy a jövő a legnagyobb titok.
TARTALOM Keith Laumer Mert hogy mi álmok jőnek a halálban... Damokos Katalin ford. Jack Williamson Összeomlás Füssi-Nagy Géza ford. Ray Bradbury A Toynbee-konvektor Németh Attila ford. MÁS VILÁGOK Lukács Béla: Hová mehetünk? Jámbor László: Hogyan készítsünk „hiteles” ufófelvételeket házilagosan? Jámbor László: Kis magyar parafenomenológia Dean Witlock Egymillió dollárt érő találat Schopp Attila ford. FILM, TV, VIDEÓ Bergendy Péter: Tiltott bolygók Dávid Langford Hajnali három negyvenhét Hajdú Gábor ford. KÖNYVEKRŐL Bereczky Tamás: Fantasztikus regény Futaki József: A csontvázkirály koporsószöge Ray Nelson Oltsd le az eget F. Nagy Piroska ford. Ladányi Bálint A kertek alatt Joe R. Landsdale Halak éjszakája Schopp Attila ford. A borítók Michael Whelan és Vincente Segrelles munkája í
ÖT SORS Prológus - A bal kezét - mondta a sovány férfi tompán. - Tartsa magasra a csuklóját. William Bailey felhajtotta a mandzsettáját, a sovány férfi valami hideget nyomott a csuklójának, és a legközelebbi ajtó felé intett. - Oda menjen be, első asztal jobboldalt - mondta és elfordult. - Egy pillanat - riadt meg Bailey. - Azt akartam mondani... - Mozgás, haver - mondta a sovány férfi. - Ez az izé gyorsan hat. Bailey úgy érezte, szúr a szíve. - Úgy érti, hogy máris... hogy ennyi az egész? - Ezért jött, nem? Egyes asztal, haver. Indulás. - De... még két perce sem vagyok itt... - Mégis mit várt? Orgonamuzsikát? Nézze, kispajtás - és a sovány férfi a faliórára pillantott -, kezdődik a cigarettaszünetem, ugye érti, hogy gondolom? Legyen szíves, jóember. Ha saját lábán megy be, nem kell cipeljem, ugye világos? - A sovány férfi kitárta az ajtót, és sürgette Baileyt, hogy lépjen be a vegyszerek és élettelen hús szagába. Rámutatott egy keskeny, párnázott padra, amely elfüggönyözött beugróban állt. - Feküdjék a hátára, és kezét-lábát nyújtsa ki. Bailey felvette a kívánt testhelyzetet. Amikorra sovány férfi kezdte átszíjazni a bokáját, teste megfeszült. - Engedje el magát. Csak arról van szó, van úgy, hogy nem jutunk vissza valamelyik klienshez csak egypár óra múlva, és megmerevednek... és tudja, csak egy méretben szállítják a ládákat, ugye érti, hogy gondolom. Bailey elengedte magát, és lágy melegség árasztotta el. - Hé, ugye nem evett az elmúlt tizenkét órában? - A sovány férfi arca már csak elmosódott rózsaszín folt volt. - Ettemmmmizé mi... - hallotta Bailey a saját hangját. - Oké, csávó, aludj jól... - A sovány férfi hangja felzúgott, aztán elmosódott. Mielőtt beburkolta volna a végtelen sötétség, Baileynek még eszébe jutottak az Euthanázia Központ kapuja fölött gránitba vésett szavak: ...küldd el hozzám a fáradtakat, a szegényeket, a reményteleneket, a szabadságra vágyakozókat. Nekik emelem magasra a bronzkapu mellett a lámpást...
AZ ÖTÖDIK SORS Keith Laumer
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban... Bailey felnyitotta a szemét. Első érzése a meglepetés volt, hogy a sovány férfi helyét egy lány foglalta el. Fiatalnak látszott, finom vonású arca halovány volt. - Jól érzi magát? - kérdezte. Halkan, pihegve beszélt, mégis erő sugárzott belőle. A férfi bólintani akart, de rádöbbent, hogy valami nem stimmel, nem az Eutanáziái Központban van. A lány mögött egy Sárga Kilencedik Osztályú lakás szürkésbarna falát és műanyag szerelvényeit látta. Megpróbált felülni, és ráébredt, hogy egész teste halálosan beteg. - Fáj a mellkasom - zihálta. - Mi történt? Miért élek? - Valóban... bent voltál? - hajolt közelebb a lány. Bailey elgondolkozott. - Emlékszem, hogy bementem a fülkébe. Az alkalmazott adott egy injekciót, és leszíjazott. Aztán elájultam... - Kutatóan nézett a lányra. - Álmodom? A lány türelmetlenség nélkül rázta a fejét. - A központ mögötti szervizúton találtam rád, és idehoztalak. - De... - hörögte Bailey - meg kellett volna halnom. - Hogy jutottál ki? - kérdezte a lány. Baileyben egy pillanatra feltámadtak a kísérteties emlékek, a hideg, a sötétség, a testetlen hang, amely az ürességből szólt hozzá. - Nem tudom... Ott voltam, és most itt vagyok. - Sajnálod? Bailey egy pillanatig hallgatott. - Nem - mondta aztán csodálkozva - nem sajnálom. - Akkor aludj - válaszolt a lány.
1. - Miért? - kérdezte a lány. Baileyvel szemben ült a széthajtható asztal túloldalán, és nézte, ahogy a férfi óvatosan kanalazza a luxusjegyre járó levest, amelyben valódi mohadarabkák úszkáltak. - Hogy miért mentem oda? - intett Bailey sápadt, vékony kezével. - Akármit akartam is, akármivel próbálkoztam is, minden olyan reménytelennek tűnt. Csapdába estem. Tizedik Osztályú Sárga Címke voltam. Nem volt előttem semmilyen jövő, lehetőség, hogy javíthassak a helyzetemen. - De most már másképp érzel? Bailey lassan bólintott. - Régebben folyton az elmúlt időket gyászoltam, amikor a világ még nem volt ennyire zsúfolt és ilyen jól szervezett. Arról ábrándoztam, mi mindent csináltam volna, ha akkor élek. De most már látom, hogy ez csak menekülés volt, az embernek meg kell próbálnia a maga útját járni. Csakhogy én túl gyáva voltam ehhez. - És most már nem? - Nem - válaszolt Bailey, és maga is meglepődött. - Az az egész ott - és széles mozdulata a teljes társadalomra vonatkozott -, azt az egészet is emberek hozták létre. És én is ember vagyok. Meg tudom tenni, amit kell. - Elhallgatott, és a lányra nézett. - És te? Te miért segítettél rajtam? - Én... tudom, hogy hogy van ez. Egyszer... majdnem leugrottam a Hudson csomópontról... - És mitől gondoltad meg magad?
- Nem tudom. Nem emlékszem. Talán megijedtem. Bailey megrázta a fejét. - Nem - mondta -, nem ijedtél te meg. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy a segítségemre siess. Nem tudom, mivel fenyegeti a törvény azokat, akik a hátsó ajtón hagyják el a központot, de az összes irataimat otthagytam. Egy címke nélküli embert fogadtál be. - Letette a kanalát, és hátratolta a székét. - Köszönök mindent - mondta - és most megyek. - Biztos, hogy elég jól érzed magad? - Jól vagyok. És van néhány elintéznivalóm. - Hová mész? Mihez kezdesz? - Először is pénzre van szükségem. - Hogy igényelhetsz a kártyáid nélkül? - Törvényes eszközökben gondolkozol - válaszolt Bailey. - Attól tartok, én nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Odamegyek, ahol a kártyák nem számítanak. - Csak nem... a preke területre gondolsz? - Nincs más választásom. - Bailey előrehajolt, hogy megérintse a lány kezét. - Felejts el. Még ha a legrosszabb következik is be, akkor sem leszek kellemetlenebb helyzetben, mintha az asztalhoz szíjazva feküdnék a mészárszékben. - Még mindig nem tudom, hogy sikerült kijutnod. - Én sem - állt fel Bailey. - De ne törődjünk a múlttal, csak a jövő számít.
2. Bailey mozgójárdán ment a legközelebbi függőleges aknáig. A tömött lift elvitte a Threevee bevásárlóközpontig. Nem vette észre, hogy bárki figyelné, ahogy fürgén lépked a tömegben a rikítóan megvilágított kirakatok előtt. Teljesen megszokott módon lökdöstek. Elhaladt egy szolgálati rámpa lezárt feljárata előtt, és még harminclábnyit távolodott a zöld egyenruhás békefenntartótól, aki a bejárat közelében őgyelgett, aztán hozzásimult egy popbolt hullámzó homlokzatához. Egy kövér, dühös arcú ember furakodott át mellette, és a lábára taposott. Bailey mögé lépett, jól belerúgott a kövér bal vádlijába, de mire az áldozat üvöltve megfordult, már újra a falhoz lapult. A férfi hadonászó karja mellkason csapott egy másik járókelőt. Az meg viszonzásul gyomron vágta a kövéret. A következő pillanatban már egész verekedő sokaság kavargott, üvöltözött, csapkodott és rugdalózott mellette. Bailey addig figyelte a jelenetet, amíg meg nem érkezett a zöldhátú, aki botjával vágott magának utat a tömegben, aztán gyorsan odaugrott a kapuhoz, megragadta a tetejét, és felhúzta magát. Néhány kiáltás, egy túlbuzgó állampolgár, aki meg akarta ragadni a lábát, most feldagadt állal esett hátra. Aztán Bailey már le is ugrott a túloldalon, és habozás nélkül megindult lefelé a sötét lépcsőn a törvényen kívüliek területére.
3. Bailey a Négy Negyed szagához alkalmazkodott a legnehezebben ebben a homályos félvilágban. A boltok lerobbant régiségek voltak, halvány, primitív fluoreszkáló vagy vakító neonvilágítással, ami abból a rég letűnt korból maradt meg, amikor az eredeti város romjai még nem tűntek el a haladás tornyai alatt. A prekék, a törvényen kívüliek, akiknek nem volt életben maradási esélyük, munkavállalási papírjuk és személyi számuk, nem sokban különböztek a felsőbb szinteken élő katalogizált és dresszírozott testvéreiktől, bár az itteniek igen változatosan öltözködtek, és valami állati éberség jellemezte őket. Bailey végigment a széles utcán, szájon át lélegzett. Már egy órája mászkált háborítat-
lanul, amikor egy árnyékos kapualjból előtte termett egy apró, pókszerű ember, akinek szúrós barna szeme volt. - Új fiú vagy, mi? - mormolta. - Költözési papírok? Nálam a legjobb áron szabadulhatsz meg egy tiszta ID-től, haver. - Hol fogadhatok a Vistatra? - kérdezte Bailey új ismerősét. - Szóval ebben utazol? Szerencséd van, hapsikám. Majd én mindent megorganizálok. Mondd meg, mit akarsz, add ide a kártyádat... Bailey rámosolygott a kis emberre. - Mondd, tényleg van olyan, aki ezt beveszi? A beesett arcon egy csomó ellentmondásos kifejezés suhant végig, aztán kikötött a bánatos haverkodásnál. - Sosem lehet tudni, megpróbálni pedig mindig érdemes. De látom, te dörzsölt vagy. Nincs harag, haver. Mekkora összegben akarsz fogadni? Egy M? Öt M? Bailey lehúzta az ujjáról a Threevee-féle órát és átnyújtotta. - Vezess oda - mondta. - Ha átvágsz, előbb-utóbb úgyis megtalállak. A kis ember hátralépett, úgy méregette a felajánlott tárgyat. - Honnan tudjam, hogy nem te vágsz át? - Ha igen, akkor pedig te találsz meg engem. A majomszerű kéz előrelendült, és felkapta a gyűrűt Bailey tenyeréről. - Ez a beszéd, haver. Gyere. Bailey követte vezetőjét a kanyargós úton. Kikerülték a vastag oszlopokat, amelyeken a fenti város nyugodott, egyre szegényesebb, piszkosabb utcákba jutottak, amelyek alig látszottak a sugárutak fölötti mocskos műanyag tetőablakokon beszűrődő fényben. Egy keskeny, völgyszerű sikátorban, amelyet még egy ívfény is megvilágított, vezetője előremutatott az állával, és eltűnt. Bailey megállt egy szemetes kapualjban, és a forgalmat figyelte. Elment mellette egy férfi kopott szövetű kabátban, és egyetlen futó pillantást vetett rá. Egy beesett arcú asszony alaposan megnézte, horkantott egyet, és továbbment. A túloldalon egy férfi ácsorgott egy sötét ablak előtt, lopva körülnézett, aztán bement a szomszédos, felirat nélküli ajtón. Kijött egy formátlan ruhákba öltözött kövér nő, és elcsoszogott. Bailey várt még öt percig, amíg a férfi is elment, aztán átment az úttesten. Az ajtó be volt zárva. Kopogott. Csend. Hangosabban kopogtatott. Valaki kimorgott, hogy kopj le, alszom. Bailey tovább kopogtatott, az ajtót felrántották, és megjelent egy sötét, himlőhelyes arc. A borostás illető nem valami barátságos képet vágott. A férfi elnézett Bailey mellett, alatt, körül, káromkodott, és épp becsukta volna az ajtót, de Bailey odatette a lábát. - Munkát keresek - mondta gyorsan. - Szükséged van küldöncökre, nem? A rosszarcú lába két centire Bailey bokájától megállt. Durva vonásai csak fáradtságot tükröztek. - Te tökhülye vagy, pubikám. Ugyan mire kéne nekem futár? - Ez fogadóiroda. Hasznodra lehetnék. Mi lenne, ha beeresztenél, mielőtt túl feltűnővé válik, hogy itt álldigálok? A férfi habozva kitárta az ajtót, Bailey pedig besurrant az egérszagba. A hátsó szobából jövő fényben egy csomó régi bútort látott, meg egy ütött-kopott számítógépet. Aztán egy húsos kéz megragadta az ingét, és a falnak lökte. A másik kéz pedig egy hathüvelykes kést dugott az orra alá. - Elvághatnám a torkod - morogta a fokhagymaszagú hang. - Hát persze - mondta Bailey türelmetlenül -, de minek, ha semmi hasznod nem volna belőle. - Ki beszélt rólam? - Nézd, egy órája érkeztem. Az első, akivel szóba elegyedtem, ide vezetett. Biztos mindenki tud erről a helyről. - A zsernyákok küldtek? - És úgy megrázta, hogy Bailey feje a falnak ütődött. - Miért küldtek volna? A zöldhátúak mindent tudnak rólad. Ha nem fizettél volna nekik kenőpénzt, nem maradhatnál benne a bizniszben.
A kés megérintette Bailey torkát. - Te aztán sokat kockáztatsz, pubikám. - Tedd el azt a kést. Neked rám van szükséged, nekem meg pénzre. - Már mér' lenne rád szükségem? - A legnagyobb problémád, hogy továbbítsd a fogadásokat és a nyereményekre vonatkozó információt. Nem használhatod a Közkomot vagy a kétirányú rádiót. Nekem meg jó az emlékezetem, és szeretek gyalogolni. Heti száz kemény zsetonért egész Manhattant bejárom neked. A csend elhúzódott, a kés elmozdult, és a kéz már nem szorította olyan vadul Bailey ingét. - Tudnak rólad valamit a zsernyákok? - Azt hiszem, nem. - Mire kell a pénz? - Hogy új papírokat meg mindenféle mást vegyek. - Nincsenek kártyáid? - Még egy ID-m sem. - Honnan tudjam, hogy nem a zsernyákok spiclije vagy? - Légy már észnél. Abból mi hasznom lenne? A férfi hátralépett és felmordult. - Ki vele, pubikám! Mindent mondj el. Bailey mindent elmondott. Amikor befejezte, a rosszarcú borostás állát dörzsölgette, ami olyan hangot adott, mintha fát fűrészeltek volna. - Hogy csináltad? Úgy értem, hogy törtél ki? - Nem tudom, a lány ott talált a sikátorban, amint arról motyogtam, hogy fáj a mellkasom. A csuklóm egy kicsit ki volt dörzsölve, mintha eltéptem volna a szíjakat. Elvégre nem kötöztek le valami erősen, nem számítanak arra, hogy bárki is szökni akar. - Te meg vagy zavarodva - morgott a másik -, de attól még lehet valami abban, amit mondasz. Oké, Jack, alkalmazva vagy. Heti ötven, és ott alszol a hátsó szobában. - Hetvenöt, és ennem is adsz. - Nem tudod, mikor van jó dolgod, mi? Rendben, de ne számíts luxusadagokra. - Csak legyen mit ennem - válaszolt Bailey. - A munkámhoz jó erőben kell lennem.
4. A szamárfüles, repedezett térképek, amelyekkel a főnöke ellátta Baileyt, abból az időből származtak, amikor az utcák még fedetlenek voltak, és a napfény szűretlenül világította meg az akkor még új járdákat és homlokzatokat. Két évszázad telt el ezek óta az egészséges, ártatlan napok óta, de a térképek még mindig megbízhatóan ábrázolták a szövevényes utcák és sikátorok minden kanyarulatát. Bailey minden éjszaka bejárta a várost északtól délig, folyami gáttól folyami gátig. Senki sem vetett rá ügyet a tiritarka ruhákban, amikkel Aroon ellátta. Szabadidejét arra használta, hogy kitakarítsa Aroon szemetes szobáit. Miután a több évtized alatt összegyűlt kacatokat beletömködte a fél háztömbnyire lévő városi szemétégetőbe, nekilátott a söprésnek, súrolásnak, a plasztron-padló és -falak lemosásának, amíg csak elő nem tűnt eredeti színük a piszokréteg alól. Ezután tollat és papírt szerzett, és órákat töltött számítgatásokkal. Aroon figyelt, morgott, de békén hagyta. - Fura egy alak vagy te, Bailey - szólalt meg egy hónapi majdnem teljes némaság után. - Bevallom, eleinte nem bíztam benned, de épp elég lehetőséged lett volna, hogy sumákolj, és nem használtad ki. Okos vagy és szorgalmas. Soha nem költesz egy fillért sem. Dolgozol, eszel, alszol, és mindenféle számokat firkálsz. Nem panaszkodom, de mondd, Bailey, mit akarsz? Hát ha van megszállott, akkor te vagy az.
Bailey alaposan megnézte az öregebb férfi arcát. - Nagy pénzt fogunk leakasztani, te meg én, Gus. Aroon meglepődött, szemöldökét felhúzta, és a homlokát ráncolta. - Mennyit keresel azzal egy héten, hogy fogadni lehet a statisztikákra? - kérdezte aztán merészen. - A pokolba is, hisz tudod - válaszolt Aroon a homlokát ráncolva. - Ha szerencsém van, tisztán három-négyszázat. - És a nagyfiúk? A bukik? - Sokat! - vakkantotta Gus. - De várj csak, kölyök, csak nem az jutott eszedbe... - Ők nem hagyatkoznak a szerencsére - mondta Bailey. - Tudják. Számolj csak utána. A játék az éjféli statisztikai adatokon alapszik. De a termelés, fogyasztás, az indexek növekedése és a halálozások és születések - ezeknek az értékei mind ismert görbék mentén mozognak. - De én, én nem ismerem ezeket a görbéket. Figyelj, Bailey, ne kezdj baromságokat beszélni... Bailey megrázta a fejét. - Erről szó sincs, de mi végezzük az egész melót. Miért engedjük át neki a teljes nyereséget? - És fejével a buki ideiglenes főhadiszállása felé intett, amely egy bezárt hotelben volt vagy félmérföldnyire délre tőlük. - Megbolondultál? Ez gyilkosság... - Nem fogunk átvágni senkit. De ma este mi is fogadni fogunk. Aroon eltátotta a száját. - Kidolgoztam a fő ciklusokat, és néhány kisebbet is, hogy legyen nyereség. Nem is volt olyan nehéz, kölyökkoromban statisztikai elemzés volt a második szakom. - Térj magadhoz, kölyök - morogta Aroon. - Honnan venném az induló tőkét? - Majd kicsiben kezdjük. Csak egy kis pénzre van szükségünk, minden eshetőségre. Én háromszázzal szállok be. Azt hiszem, ha még ezerhétszázat hozzátennél... Aroon megnyalta a száját. - Ez őrültség. Én csak jegyzem a fogadásokat, nem vagyok buki. - Hát most az leszel. Hisz megvan a listád az állandó ügyfelekről. Néhány nyereményt egyszerűen átirányítunk a saját kis magánbankunkba. - És Bailey a társa felé tolta a számoszlopokkal teleírt papírt. - Nem vállalhatok ekkora kockázatot - lihegte Gus. - Mi van, ha nem tudok fizetni? Mi van... - De hát mit veszítesz, Gus? Ezt? - És Bailey körülnézett a szobában. - Ha fölmennél, Harmadik Osztályú lakásban lakhatnál, úgy öltözhetnél, ahogy a többiek, a közös konyhákon ehetnél. - És fölnézett a mennyezetre. - Ehelyett a preke területet választottad. Miért? Hogy egy másik, egy rosszabb rendszer csapdájába kerülj? - Eleget keresek - mondta Gus rekedten. - Jól megvagyok. - Csak egyszer - mondta Bailey -, csak egyetlenegyszer vállald a kockázatot. Vagy lásd be, hogy egész hátralévő életedet ebben az egyirányú zsákutcában fogod leélni. Gus nagyot nyelt. - Valóban azt hiszed? - Azt hiszem, hogy ez az egyetlen lehetőség. És hogy jó esélyünk van. Aroon hosszú másodpercekig bámult Bailey arcába. Aztán öklével az asztalra csapott, káromkodott, feltápászkodott. A nagydarab, széles vállú ember arcát elöntötte a veríték. - Benne vagyok, Bailey - morogta. - Azok a fickók sem jobbak, mint te meg én. És különben is, mi élvezet van az életben, ha egyszer sem merünk a megérzéseinkre hallgatni. - Oké - felelt Bailey. - Akkor most készítsük elő a kápét. Mozgalmas esténk lesz.
5.
Az első három órát épp hogy megúszták. A kilencórai eredmények után nagy pénzeket fizettek ki, a tízórási után már volt némi nyereségük, tizenegykor megint erősen megcsappant szerény tartalékunk. - Baj van, kölyök - morogta Aroon, és egy majd négyzetméternyi zsebkendővel törölgette kopasz fejét. - Ha így folytatjuk, a következő adatismertetéskor elbuktunk. - Itt a jó irányzat - mondta Bailey. - Az zavart meg, hogy az egyik köztes elem értéke megváltozott. - Ha ezt megússzuk, fizessünk és hagyjuk abba. - Csak még egy óráig játsszunk, Gus. - Túl sokat kockáztatunk, nem fogunk tudni fizetni! - Akkor is próbáljuk meg. Hátha sikerül. - Én meghibbantam - mondta Gus -, de rendben, próbáld meg még egyszer. Az éjféli adatismertetés után háromszázharmincegy volt a nyereségük. Aroon ekkor már csak tessék-lássék javasolta, hogy hagyják abba. Kettőkor még mindig tartották magukat, annak ellenére, hogy a GNP görbéje megbicsaklott. Háromkor túljutottak a kétezren. Hajnalra az Aroon és Bailey cégnek négyezer-egyszázhatvannégy hitelegysége volt, mind kemény jegyben. - Fejet hajtok előtted, Bailey - mondta Aroon csodálkozva, és nagy, szőrös kezével kiterítette maga elé az élénk színű műanyag zsetonokat az asztalra. - Egyetlen éjszaka alatt egyhavi pénzt szedtünk össze. - Ez csak a kezdet, Gus - mondta Bailey. - Csak biztos akartam benne lenni, hogy működnek a képleteim. Most aztán istenigazában belevághatunk. Gus gyanakodva méregette. - Mit jelent ez, újabb bajokat? - Nyitva tartottam a szemem, mióta itt élek a Négy Negyedben. Ha az ember veszi a fáradságot, és gondolkozik, rájön, hogy elég furcsa egy hely, egy egész szubkultúra él itt törvényen kívül, amelyben minden bűnöző és szerencsétlen menedéket találhat. Miért tűrik ezt a zöldek? Miért nem indítanak támadást, tisztítják meg a területet a prekéktől egyszer s mindenkorra, miért nem kapják el a törvényszegőket és a gengsztereket? Akármikor képesek volnának megtenni. Gus kényelmetlenül érezte magát. - Gondolom, túl macerás. Mi nem bántjuk őket. A föntiek maradékaiból élünk... - Neeem - válaszolt Bailey -, ők élnek a mi maradékainkból, még fenn a csúcson is nagyon sokan. - Hogy a felső szintiek meg a középsők a prekékből élnének? - Gus csak a fejét rázta. - Kezdesz becsavarodni, Bailey. - Mégis mit gondolsz, ki áll a nagy bukik mögött? Itt nagy pénzekről van szó, minden éjjel több millióról. Mit gondolsz, hova jut ez a pénz? - Gondolom, a bukik zsebébe. És akkor mi van? De nem tetszik nekem ez a beszéd, idegesít. - A nagy bukik épp azt akarják, hogy idegesítsen - mondta Bailey. - Nem akarják, hogy az emberek kérdezősködni kezdjenek, és ezzel a rendszert veszélyeztessék. De azért csak tegyünk fel néhány kérdést. Hova kerül a pénz? A felső szintekre, Gus. Ezért hagynak minket békén, ezért engedik, hogy egymás torkát elvagdosva éljünk, hogy kizsebelhessék azokat, akik köztünk a leggazdagabbak. Ez hozza a nagy hasznot. - A levegőbe beszélsz, Bailey. - Én is elismerem, hogy ez csak találgatás. De fogadni mernék, hogy igazam van. És ha igazam van, akkora szeletet vághatunk ki magunknak, amekkorát csak meg tudunk emészteni. - Nézd, eddig minden jól ment, ha kicsiben játszunk, akkor talán nem fognak felfigyelni ránk... - De fel fognak figyelni ránk. Nehogy azt hidd, mi vagyunk az elsők, akiknek eszébe jutott valami. Egyet nem tehetünk, hogy továbbra is kicsiben játszunk, mert akkor biztosak lesznek benne, hogy csak két kisegér mocorog a szekrény aljában. Nagyban kell dolgoznunk, Gus, csak így blöffölhetjük ki a dolgot. - Nagyban, négy M-ből... - És Gus mérgesen meredt a zsetonokra, amelyeket az előbb még simogatott.
- Ezek csak morzsák - mondta Bailey. - Ma este nagy tétre megyünk. - Hogyan? - Kölcsönkérünk. - Megőrültél, Bailey! - meredt rá Gus. - Ki... - Ez az, amit tőled akarok megtudni, Gus. - Az asztalon elétolt egy papírlapot. - írd le mindenkinek a nevét, akitől a Negyedekben kölcsönkérhetünk egypár százast. Onnantól majd én folytatom.
6. A sötét szemű férfi arca árnyékban volt. Hosszú ujjait az asztalon nyugtatta, amely előtt Bailey állt és várt. - Miért - kérdezte halk, gunyoros hangon - kockáztatnám a zsetonjaimat ilyen balekoknak való játékban? - Lehet, hogy tévedtem - válaszolt Bailey hangosan. - Azt hittem, hogy szívesen próbálna meg komoly pénzekhez jutni. Ha kis téttel, biztonságra akar játszani, akkor már megyek is. - Ahhoz képest, hogy ismeretlen senki vagy, elég nagy hangon beszélsz. - Nem az a fontos, hogy honnan jövök, hanem hogy hova tartok - mondta Bailey könnyedén. - Azt hiszed, hogy már egészen lent vagy - vicsorgott a férfi -, pedig még hat lábbal lejjebb kerülhetsz, a föld alá. - És az ugyan mit bizonyítana? - kérdezte Bailey. - Netán túl nagy ember ahhoz, hogy meghallgasson egy ötletet, ami gazdaggá tehetné - feltéve, ha van magában annyi bátorság, hogy hajlandó legyen némi kockázatot vállalni. - Kockázatot akkor vállalok, ha jók az esélyeim... - Akkor rajta. Szálljon be egy M-nyivel. Vagy egy fél M-nyivel. Holnap kamatostul visszakapja. Ha meg nem - hát gondolom, akkor tudni fogja, mit tegyen. A férfi hátradőlt, mélyen ülő szemében megcsillant a fény. Megdörzsölte keskeny, horgas orrát. - Igen, azt hiszem, arra az esetre valóban tudnék valamit. Na jó, tisztázzuk a dolgot: Aroon részesedést kínál egy fogadásban, amellyel huszonnégy óra alatt huszonöt százalékot lehet nyerni. - Ma estére. Csak befektetőnek. Holnap már túl késő lesz. - Honnan tudom, hogy nem fogsz meglépni a pénzzel? - Gondolja, hogy sikerülne, miközben annyian figyelnek? - Ki van még benne a buliban? - Maga az első. Még sok helyre kell elmennem napnyugta előtt, Mr. Farb. Benne van, vagy sem? A sasorrú férfi összeérintette az ujjhegyeit, hüvelykujjával meg az állát vakargatta. - Négy M-mel beszállok - mondta. - Holnap napnyugtára készítsd ki az ötöt, amit visszakapok. Bailey elfogadta az aranyszínű zsetonokat. - Okos döntés volt, Mr. Farb. Mondja meg az emberének, szorosan kövessen, hogy közbe tudjon lépni, ha valami nagyokos durvulni kezd. Bailey hat órával és negyvenegy látogatással később ért vissza Aroon kuckójába. Huszonhat M volt nála zsetonokban. Botcsinálta partnere eltátotta a száját, aztán gyorsan besöpörte a zsákmányt egy acélkazettába. - Minden rendben van - nyugtatta meg Bailey. - A pénz mellett megfelelő védelemre is szert tettünk. Minden befektetőnek van odakinn egy vagy két embere, aki ezt a helyet figyeli. - Bailey - és Aroon hangja remegett -, mi történik, ha ráfaragunk? Annyit sem hagynak belőlünk, amire egy címkét rá lehetne kötni. - Akkor legjobb lesz, ha nem faragunk rá. Adj egy kis időt, hogy igyam egy csésze feent, és elkezdjük beírni a fogadásokat.
Aroon az éjszakai játék első órájában erősen izzadt. A huszonhárom órai adatokra általában vagy tízezer értékben fogadtak. Bailey ebből kábé kétezret a saját fogadólistájukra tett át, de úgy könyvelte be a fogadásokat, hogy lehetőség szerint ne változzék a megszokott eloszlás. - Pillanatnyilag annál jobb, minél tovább távol tudjuk tartani a nagyfiúkat - mondta. - Hagyjunk nekik annyit, hogy meg legyenek elégedve, legalábbis, amíg nem fejlesztettünk elég gőzt. - Egy idő múlva így is, úgy is rájönnek - tiltakozott Gus. - Addigra készen fogunk állni. A következő órában már harminc százalék lesz a miénk. Éjfélre már húsz M értékben kötöttek fogadásokat a nagy táblán megjelenő számokra. A kuncsaftokat fellelkesítették a szokatlanul nagy nyeremények, és újra feltették a pénzüket. Aroon megmegrázta busa fejét, ahogy egyik kifizetést a másik után teljesítette. - Nem állunk valami jól - motyogta, és a monitoron villogó számokat figyelte. - Hat év alatt, mióta benne vagyok a buliban, még sohasem fizettem ki ennyit. - Igyekszem megőrizni a kényes egyensúlyt, úgy, hogy közben nyerjünk is valamit - biztatta Bailey. - Arra van szükségünk, hogy nagyon gyorsan fellendüljön a bolt. - Alig van annyink, hogy visszafizessük a hitelezőink pénzét! - Így van. De arra számítok, hogy a következő körre is maradnak. Amikor jön a nagy nyomás, mindenkire szükségünk lesz. A bank a következő órák során először ötven, aztán hetven M-re duzzadt. Aroon most már a fogadások felét könyvelte a saját számlájukra. - Nem mehet így sokáig - nyögte -, túlságosan is nagy szeletet hasítunk ki önmagunknak. Bailey, lassabban kéne, nem csaphatunk ekkora hullámverést... - Épp ellenkezőleg, hiszen blöffölünk, Gus. Ez azt jelenti, hogy ki kell ugratni minden izmunkat, akár saját, akár lopott, kölcsönkért vagy habgumiból készült protézis. Hajnalra az új könyvben majdnem félmillió értékű fogadás volt, a nyereség hatvanhét százalék, a tiszta haszon pedig negyvenezer Q. - Nyertünk - mondta Aroon csodálkozva, miután befejezték a számolást. - Kifizetjük a hitelezőket, és marad tisztán hét és fél... - Elhallgatott, amikor a bezárt utcai ajtó felől éles hangot hallott, mint amikor fém hasad. Az ajtót berúgták, és három férfi jött be anélkül, hogy aktivizálódtak volna a védő áramkörök. Gus felpattant, és kiabálni kezdett, de az apró termetű férfi, aki a hármast vezette, meglendítette felé a pisztolyát. - Nyugi, Gus - mondta Bailey könnyedén -, hadd szaglásszanak. - Bailey és Aroon mozdulatlanul állt, amíg azok hárman körbejárták a szobát, és különféle detektorokkal vizsgálták végig a falakat, padlót, mennyezetet. - Tiszta - jelentette a két beosztott -, innen semmi sem szivároghat ki, Buncey. - Szerencsétek van, pitiánerek - mondta a Buncey nevű halkan. - Ha megcsapoltátok volna a vezetékeket, nagyon messzire ébrednétek innen, pontosabban fel sem ébrednétek. De így csak elvisszük a bevételt, ti meg bezárjátok a boltot. Belátjátok, milyen szerencsétek van? Vince, Hájas majd megmondja neked, hol a lóvé. - Nem, nem mondja meg - válaszolt Bailey nyugodt hangon. Buncey megfordult, és alaposan végigmérte, közben meg a tenyerén hintáztatta a pisztolyt. - Használd vagy tedd el - mondta Bailey. - Mi nem blöffölünk. - Kölyök, figyelj... - kezdte Gus. - Meguntad az életed? - kérdezte Buncey halkan, és ujjait a fegyver köré kulcsolta. - Ne játszd meg az ostobát - mondta Bailey. - Mióta beléptetek ide, száz szem figyelt benneteket. - Eegen? Lehet, de azért arra még marad időm, hogy téged lepuffantsalak, öcsi. - A főnököd három zsetont akar pazarolni két kirakatemberre? - A főnököm nem szereti a kisstílű konkurenciát - morogta a gengszter. Bailey elhúzott szájjal vigyorgott rá. - Ne álmodozz, Buncey. Az éjjel félmillió értékben fogadtunk. Ez neked kisstílű? - A saját torkodat vágod el, hapsikám.
- Nem lesz itt semmiféle torokelvágás - válaszolt Bailey. - Ébredj már fel és vedd észre, hogy valami megváltozott. Mi is beléptünk a piacra - és nem elégszünk meg az apróval. A támogatóink is részesedést kapnak. Buncey horkantott egyet. - Felvágsz, apuskám. A játékot fentről pénzelik - legfelülről. És ez egy zártkörű klub, amelynek a tagjai összetartanak. Mögötted meg nem áll senki. Nem dőlök be a blöffödnek... - Nem ilyen egyszerű a dolog - vágott közbe Bailey. - Hát persze hogy a felső szinti főnökeid mindig úgy vágták fel a tortát, hogy nekik jusson a legnagyobb darab. De mától kezdve eggyel több szeletre kell felvágni. És mi itt is maradunk, a felszín alatt, ahova tartozunk. - Miről dumálsz? - De látszott, hogy Buncey kezdi kényelmetlenül érezni magát. - Nincs senki, itt a föld alatt, akinek elég pénze lenne egy fogadóiroda működtetéséhez. - Eddig nem volt - mondta Bailey. - De a szindikátus mindent megváltoztat. - Szindikátus? - Úgy van. Minden manhattani operátor velünk van. - Hazudsz - vetette oda Buncey. - Nincs két olyan preke, aki hosszabb ideig képes volna együttműködni, mint ameddig kimarkecolnak valakit. - Biztos kézzel felemelte a pisztolyt. - A játéknak vége, kisöreg. Megmerevedett, meri; a hátsó szobába vezető folyosóról valami hangot hallott. Magas, vékony férfi lépett be, és szórakozottan körülnézett. A gengszterekről tudomást sem véve odabólintott Aroonnak. - Tetszett a mai színjáték - mondta Farb könnyedén. - Újra felteszem a részemet. És a többiek is a magukét. - És egy csomó teli fizetőkártyát ejtett az asztalra. Csak ezután fordult a Buncey nevű férfi felé. - Mehetsz - mondta -, és jobb lesz, ha elteszed a stukkert. Nem szeretnénk, ha haláleset történnék. Buncey lassan zsebre tette a pisztolyát. - Ti prekék meg még komolyan is gondoljátok ezt. Azt hiszitek, kijátszhatjátok a fentieket... - Tudjuk, hogy megtehetjük, hacsak nem leszünk túl mohók - mondta Bailey. - Próbáljatok meg erőszakkal kiszorítani a piacról, és az egész biznisznek lőttek. Engedjétek át a forgalom tíz százalékát, és senkinek nem lesz semmi baja. - Átadom majd az üzenetet. De ha csak a levegőbe beszéltél, máris nézheted magadnak a sírhelyet. Az ilyesmit ellenőrizni lehet. - Ellenőrizzetek csak, ha akarjátok - mondta Farb. - De nekünk nagyon tetszik a háziipar gondolata, és mindenképpen támogatjuk. Miután a három gengszter elment, Gus hatalmas sóhajjal levetette magát az egyik törött rugójú székbe. - Bailey, nagyon sokat kockáztattál az előbb - mondta. - Honnan tudtad, hogy megúszod? - Szerencsejátékosok - mondta Bailey -, és jók voltak az esélyeim. - Aztán Farbhoz fordult. - Komolyan beszélt az előbb? Farb bólintott. Szemében leplezetlen kapzsiság csillogott. - Nem tudom, honnan jöttél, Bailey, és miért. De győztél, pedig tizenkét órával ezelőtt még egy lyukas hitelkártyát sem adtam volna az életedért. Folytasd csak, tőlem megkapsz minden szükséges támogatást.
7. Bailey három hónappal később közölte Aroonnal, hogy elmegy. - Tied a bolt, Gus. Én már összeszedtem annyit, amennyit akartam, itt az ideje, hogy továbbálljak.
- Nem értelek, kölyök - mondta az idősebb férfi, és megrázta nagy fejét. - Olyan kockázatot vállalsz, amilyet más még távolból sem merne, és amikor bejön a dolog, kiszállsz a buliból. Miért nem maradsz? Úgy élhetnél a részesedésedből, mint egy király. - Igen, itt. De bizonyos dolgokhoz több kell, mint hitelképesség. Először is, címkére van szükségem. El tudod intézni? Gus morgott. - Jó sokat ki kell szakítanod érte abból a halom pénzből, amin ültél. - Arra való. - Harmadik Osztályú Sárga megfelelne? Bailey megrázta a fejét. - Első Osztályú Kék. - Elment az eszed, Bailey! - üvöltötte Aroon. - Nem blöffölhetsz egészen a Felsőszintig! - Miért ne? A prekék között is bejött a blöfföm. - Ennyi pénzből egy hétig sem élsz meg odafönn. - Csak a belépti díjra van szükségem. - Nézz szembe a tényekkel, Bailey. Ez nemcsak lóvé kérdése. Nem úgy nézel ki, mint egy felső szinti, nem úgy viselkedsz. Ami természetes is, hisz azok a születésük napjától kezdve mindenből a legjobbat kapják, a legjobb ételt, a legjobb iskolákat, a legjobb nevelést! A maguk módján járnak és beszélnek, szagolgatják a virágokat, és cifrálkodnak! Látszik rajtuk, hogy az elithez tartoznak, és tartani tudják a szintet. - Ki beszél itt megjátszásról, Gus? Biztos ismersz egy megbízható programtolvajt? - Micsoda? - És Aroon önkéntelenül is suttogni kezdett. - Bailey, ez nem játék. Egyetlen rossz mozdulat, és üresre mossák az agyadat! - Ha elkapnak. - És különben is, egy jó műszaki program egy vagyonba kerül! Még Második Osztályú programot sem kapsz negyedmillió alatt. - Nem műszaki képzettségre van szükségem - válaszolt Bailey -, csak kulturális háttérinformációra, amit egy felső szinti is megkap agykárosodás vagy emléktörlő terápia után. - Gondolom, semmi értelme sincs megkérdezni, miért akarod olyan fölösleges flikflakokkal terhelni az agyadat, amiket úgysem fogsz soha használni, amivel egyetlen éjszakai szállásra sem tehetsz szert - felelte Gus rekedten. - Nincs bizony. Össze tudsz hozni a megfelelő emberrel? - Hát, ha ezt akarod. - Ott, ahova megyek, erre lesz szükségem. Aroon nagyot bólintott. - Ennyivel igazán tartozom neked. Még sokkal többel is. Fenekestül felkavartad ezt az egész nyomorult állóvizet, amire már nagy szükség volt. - És felállt. - Gyere, odaviszlek. - Egyedül megyek, Gus, csak add meg a nevet és a címet, és már itt sem vagyok. - Te aztán nem vesztegeted az időt, mi, kölyök? - Nincs sok elvesztegetni való időm. - Ugyan milyen sürgős dolgod van? - Nem tudom - ráncolta Bailey a homlokát. - Csak azt tudom, kevés időm van, hogy elvégezzem.
8. Keskeny, magas szoba volt, a falat megfakult rózsaszín és arany tapéta borította, a fényes, sötét antik bútorok olyan szőnyeget vettek körül, melynek virágmintái szinte már láthatatlanná koptak. Fekete vasláncon cifra csillár lógott, melyben régi, láng formájú körték égtek. Az üvegezett könyvszekrény-
ben repedezett bőrkötésben aranyfeliratos könyvek. A férfi, aki egy görbe lábú fotelből méregette Baileyt, vékony és ráncos volt, arca, mint az összeesett felfújt. Csak a szeme mozgott élénken, ahogy felmérte az ügyfelét. - Van fogalma arról, hogy mit kivan? - kérdezte. A hangja olyan volt, mint amikor a szél felkavarja a száraz avart. - Azt hiszi, hogy ha törvényellenesen lemásolt kefaloszalagról megkapja egy előkelő születésű és neveltetésű úr háttérinformációit, akkor egy csapásra varázslatos módon felemelkedik mostani alantas helyzetéből? - Tudja szállítani amit akarok, vagy sem? - kérdezte Bailey türelmetlenül. - Igen, meg tudok szerezni egy teljes Első Osztályú szociokulturális mátrixot - vetette oda az öregember. - Ami azonban a magas helyekre történő varázslatos bejutást illeti... - Ha nem megfelelő, amit nyújtani tud, akkor már megyek is - állt fel Bailey. A hajlott hátú öregember is gyorsan felállt, úgy méregette. - Miért nem elégszik meg a gyakorlatban hasznosítható ismeretekkel, valami jól eladható szakmai tudással? Miért törekszik valami magas pozícióba, amelyet sohasem tölthet be megfelelően? - Ez az én dolgom - felelt Bailey. - Igen vagy nem? Az öregember arca megfeszült. - Maga megőrült - mondta. - Jöjjön velem.
9. Bailey a hátsó szobában leült a kopott bőr karosszékbe. A programtolvaj a koponyájára erősítette az elektródákat, közben csettintgetett, magában morgott, és sűrűn odanézett a kerekes műszer mutatóira. Ahogy sorba lenyomta a gombokat, Bailey érezte, hogy az agyát megbizsergetik a tanítógép keltette bioáramok. - Szeretném, ha tudná - mondta az öregember -, hogy az anyag, amelyet tőlem kap, semmivel sem rosszabb a legexkluzívabb egyetemeken nyújtottnál. Az én programjaimat közvetlenül a HEW Központ mesterszalagjairól másolták. Az egyszer elsajátított lopott képzettség objektív módszerekkel nem különböztethető meg a törvényes úton szerzettől. - Erre számítok is - mondta Bailey -, ezért fizetek magának ötven M-t. - Aminek értéke csak töredéke az itt kódolt tudásnak - méregette a programtolvaj a tekercset a tenyerén. - Egy emberöltőnyi kulturált jólét biztosítéka. Ezt a bizonyos görbét Aldig Parn, Első Osztályú Kék, a kritikus és műgyűjtő készítette. Fantasztikus művészeti alapképzést fog kapni. Parn ezenkívül a repríz nevű játék Elismert Mestere is volt. És maga ezt mind megkapja, és még ennél is sokkal többet. Tudja, az anyag nincs megszerkesztve. Ugyanúgy maradt, ahogy kijött az agyából, még az egyéni ízlése és modorosságai is rajta vannak, a műveltség legapróbb részletei, amelyek hiányoznak a hivatalosan jóváhagyott szalagokról. - Ha ennyire jó, miért adja el? Miért nem használja föl maga? - Minek? - vetette oda a programtolvaj. - Hogy még jobban érezzem, milyen borzasztó az élet egy megkövült társadalomban? Már így is túlságosan iskolázott vagyok. Egy szép napon majd jelentkezem az Unicenben önkéntes agymosásra, és rózsaszín címkés segédmunkásként kezdek új életet. - Nem valami jó propagandát csinál az árujának - válaszolt Bailey. - Nem akarom, hogy mindenáron megvegye. Inkább korlátozott műszaki képzettséget ajánlanék, amivel biztosan megszerezhet egy sárga címkét. - Ne is törődjék velem, nem magát fogom a bajaimért felelőssé tenni. Maga csak a műszereit figyelje, nem szeretném, ha a pénzemért leégetné az agykérgemet.
10.
Baileynek régebben is fájt néha a feje, de így még soha. - Túl fogja élni - mondta a programtolvaj erélyesen. - Maga mondta, hogy siet. Egész jól bírta, a metabolikus indexe egyszer sem süllyedt 0,8 alá. Pihenjen egypár napig, tartózkodjék a kreatív szellemi tevékenységtől és a problémamegoldástól, mert nem szeretném, ha a lenyomatból bármi is kitörlődnék. Bailey morgott valamit, és hátradőlt. A lüktető fájdalmon keresztül kavargó képeket látott, kísértethangok kiabáltak a fülébe, és bonyolult, absztrakt minták mozogtak a szeme előtt. - Semmivel sem érzem magam okosabbnak - mondta. - Biztos benne, hogy sikerült? Az öreg felhorkant. - Hát persze hogy nem intelligensebb, mint amikor belekezdtünk. De rá fog jönni, hogy rengeteg új adat került be az agyába. Persze van közte sok minden, ami már néhány éve aktualitását vesztette, a divatszavak meg a pletykák. Elvégre nincs rá módom, hogy naponta kiegészítsem az adataimat. De azt hiszem, ez nem jelent majd akadályt. Bailey nem vett tudomást a kimondatlan kérdésről. Fizetett, és felment az ideiglenes szállásul kibérelt padlásszobába. Harmadnapra elmúlt a fejfájása. Ekkor megpróbált óvatosan visszaemlékezni néhány dologra. Először lassan, aztán egyre gyorsabban merültek fel tudatában az adatok és fogalmak, és fokozatosan körvonalazódott a szalagról kapott információ: például hogy kell illemtudóan megszólítani egy magisztrátust egy ötös ünnepélyességi fokozatú helyzetben, hogy milyen utasítást kell adni a lovásznak, ha az ember meg akar szabadulni egy kellemetlen társaságtól, hogy milyen a Monojag Sport Iker (900-as modell) műszerfala, pontosan milyen léptekkel kell egyedül bemenni egy nyilvános étkezőszalonba kora este, ha az ünnepélyesség foka három, hogy pillanatnyilag kik a legnépszerűbb erotisták, hogy milyenek a klubok belépési kódjai, mi a különböző helyzetekben kötelező viselet, hogy milyen a katchu-gat negyvenegy pozíciója és háromszáznégy ütése, milyen a Fornax Klub tagavatási szertartása... - Egész jó - mormolta. Felöltözött, és elindult arra a címre, amelyet a programtolvaj további egy M-ért bocsátott rendelkezésére.
11. A terméskőből épült régi ház csúf homlokzata valami rémes bíborszínű volt, a meredek lépcső mellett rozsdás vaskorlát. Kopogott és várt. Kis termetű, görbe lábú, elálló fülű, fényes kopasz fejű emberke nyitott ajtót, akinek olyan arca volt, mint egy okos rézusmajomnak. - Igen? - kérdezte az emberke, és a vékony nyaka köré kanyarított törülközővel megtörülte az arcát. Bailey odamutatott neki egy majdnem teljesen teli hitelkártyát. - Goldblatt-tal akarok beszélni. - Vele beszélsz. - És az emberke tetőtől talpig végigmérte a sovány Baileyt. - Rehabilitációs eset? - kérdezte némi kétkedéssel. - Nem. Maxpo kezelést akarok. Az emberke akkorát ugrott, mintha vesén rúgták volna. - Tréfálsz, jóember? Mit gondolsz, mi ez, Doose Központ? Ez itt egy rendes edzőterem, abszolút szabályos... - Van nálam tíz M, hagyjuk a mellébeszélést - vágott közbe Bailey halkan. Goldblatt rámeredt.
- Tünés - mondta határozottan, és Bailey mellkasának támasztotta meglepően inas kezét. - Én nem az a Goldblatt vagyok. Bailey a másik kezét is előhúzta a zsebéből, és megmutatta a fényes kék Első Osztályú címkét. - Ne félj, hamis - szólalt meg, amikor az edző visszarántotta a kezét. - Csak azért mutatom meg, hogy lásd, nem vagyok olyan helyzetben, hogy a zsernyákokat hívhassam. Meg tudom fizetni, amit akarok. Goldblatt megfogta Bailey ingét, és behúzta, gyorsan becsukta az ajtót, és fürgén átterelte az edzőtermen, ahol néhány izzadó férfi huzigált fásultan valami rugós szerkezetet. Amikor beértek a szűk irodába, megszólalt: - Miről van szó, miszter? Bailey elővett a zsebéből egy fél tucat teljesen teli hitelkártyát, és legyezőként széttárta őket. - Ezek mindent elmondanak. Goldblatt összeráncolt szemöldökkel nézegette a kék-zöld szélű műanyag lapocskákat. - Azt mondtad... Maxpo? Miből gondolod, hogy meg tudom csinálni? - Éles pillantást vetett a sovány Baileyre. - Az sem biztos, hogy kibírnád, még ha meg tudnám is csinálni, amit persze nem mondtam egyelőre. - Hogy kibírom-e, az az én dolgom. - Bailey a hitelkártyákra rakta a kék címkét, és az egészet Goldblatt elé tolta. - Tartsd meg, amíg be nem fejeztük a munkát. Goldblatt felemelte a kezét, és eltolta. - No nem, meg se mutasd ezt a hamisított címkét, miszter - aztán a tenyerét fordította fölfelé -, de ha már ilyesmiről beszélünk, egy kis foglalót talán elfogadhatnék. Bailey átnyújtotta a hitelkártyákat. - Ma akarom kezdeni - mondta. - Mennyi ideig fog tartani?
12. - Több mindentől függ - mondta Goldblatt egy félórával később -, hogy mennyi ideig tart. Először is attól, hogy milyen jó a berendezés. - És megveregette a gömbölyded fémládát, ami ott állt egy állványon a meglepően tiszta és jól megvilágított pincében, és olyan volt, mint egy áramvonalas koporsó. - Az enyim pedig első osztályú, magánmegrendelésre készült, nincs még ötéves, a lehető legjobb áramkörök - kivéve, hogy nincs tompító áramkör. Hidegen kapod. Ezért volt olcsó a berendezés. - Meddig tart? - ismételte meg Bailey a kérdést. - Másodszor függ attól, hogy mivel dolgozunk - folytatta Goldblatt zavartalanul. - És őszintén meg kell mondanom, barátom, hogy veled nem lesz könnyű dolgom. - Boldogan ráncolta a homlokát, ahogy végignézte Bailey kiálló bordáit, és kinyúlt, hogy a könyöke fölött megmarkolja vékony karját. - Ahogy te kinézel, azt hármasnak hívjuk, minimális normál méret, kábé 0,4-es izomzat, az erek állapota nem jobb, mint ötös, az oszteo... - Azt hallottam, ez gyors folyamat - vágott közbe Bailey. - Egy hét alatt végezhetünk? Az edző eltátotta a száját, és csodálkozva rázta a fejét. - Szép kis ötleteik vannak egyeseknek - mondta. - Felejtsd el, miszter. Egy hét? Egy hét múlva talán már kezd majd látszani némi eredmény. Mégis mit gondolsz, mi az a Maxpo, valami varázslat? Fájdalom! Fájdalom, ami kiégeti a szívedet! Nem mindenki viseli el, sőt a legtöbben nem viselik el. És hogy őszinte legyek, te nem látszol valami kemény legénynek. Talán jobb lenne, ha a szabvány erősítő kezelést kapnád, ami két hétig tart, és utána új embernek érzed magad... - Maxpo vagy semmi - mondta Bailey -, és a lehető legrövidebb idő alatt. - Tudod, hogy hogy működik ez az egész, miszter? - Goldblatt odafordult a tartályhoz, és megnyomott egy gombot. A fedél elmozdult, és feltárult a bonyolult formájú párnázott belső rész a sok hálós szíjjal, melyeket fényes csatok fogtak össze.
- Az alapelv az - válaszolt Bailey habozás nélkül -, hogy az elektronikus úton kiváltott szelektív izometrikus és izotónikus összehúzódások egyszerre lépnek föl a megfelelő idegi-szinaptikus stimulációval és a koordinált belső fizikokémiai környezeti ellenőrzéssel. Kódolják a bázikus szomatikus ritmusokat, és egyfázisú kapcsolatra hozzák a... - Elismerem, haver, hogy sok idegen szót ismersz - mondta Goldblatt csodálkozva -, de a gyakorlatban úgy fest a dolog, hogy a gerincoszlopodban, épp ott, ahol kilép a koponyából, mikroszkopikus vezetékeket helyezünk el. A motorikus idegeket többszöri próbálkozásra találjuk el. Ami fáj. Ha ezzel kész vagyok, csak a gombot kell benyomnom, és az izmok az áram hatására összehúzódnak, méghozzá a lehető legnagyobb mértékben, sokkal erősebben, mint amennyire akarattal össze tudnád őket húzni. Miután a drótokat felhelyeztem, beváglak a keretbe, és leszíjazlak. A keret úgy van kialakítva, hogy az izotónikus munka mellett metrikusat is végzel. Aztán végigmegyek rajtad, mintha a kínzókamrában lennénk, ugye el tudod képzelni? Amikor kieresztelek, kegyelemért fogsz üvölteni, minden izmod külön sikolt majd segítségért. Egész tested csupa kék-zöld lesz. És ez így megy egy hétig. Utána meg még rosszabb lesz. - És megrázta a fejét. - Ahogy már mondtam, ezt nem sok pali képes elviselni. - Meddig tart? - Ne akarj önmagáddal kitolni. Évente csak néhány tartályos kezelést adok el, de nem maxpót, hanem csak amennyire szüksége van az illetőnek, mondjuk, ha egy bemutató játékos kezd lelassulni, és gyorsan rendbe kell hozni, vagy valaki ezekből a különleges show-kból, aki már nem dolgozott egy ideje. De még olyankor is... - Naponta hány órát kell a gépben töltenem? - Hány órát? - ugatott Goldblatt. - Éjjel-nappal dolgozni fogsz, legalábbis, ha tényleg a minimális idő alatt akarsz végezni. De ilyesmit csak a laborokban csinálnak, ez csak elméletileg lehetséges... - Akkor most kipróbáljuk az elméletet. - Úgy látom, sietős a dolgod, miszter. - Úgy van. És ezzel csak húzzuk az időt. Goldblatt bólintott. - A te csontod fog meghajolni, barátom, nem az enyém. Rendben, vetkőzz, végigfuttatom rajtad a monitort, hogy lássuk, mivel kell dolgoznunk.
13. A hajszálfinom elektródák felhelyezése három óráig tartott - ez három kellemetlen órát jelentett, mialatt hegyes fémet szurkáltak érzékeny húsába, és időnként áram rántotta össze olyan izmait, amelyek létezéséről még csak nem is tudott. A végén Bailey megérintette a tarkóján a pénzérményi műanyag korongot, és felszisszent. - Ez volt a dolog könnyebbik része - mondta Goldblatt vidáman. - Most jön a kemény munka. Tudod, az a furcsa - fecsegett tovább, miközben a helyére szíjazta az áldozatát -, ezt a készüléket azért találták ki, hogy a testedzéshez ne legyen szükség akaraterőre. Csak épp arról feledkeztek meg, mégiscsak szükség van akaraterőre ahhoz, hogy az ember bemásszék a szíjak közé, miközben tudja, mi vár rá. - Ha halálra rémítesz, nem kapod meg a pénzedet - felelt Bailey. - Azokról a kártyákról csak én vehetek fel pénzt. - Kész? - kérdezte Goldblatt vigyorogva. - Akkor rajta. Bailey érezte, hogy megrándul a jobb combja. Felüvöltött, amikor a rectus femoris - a név belepattant az agyába - görcsbe rándult, mintha tüzes vassal sütögetnék. A lába reszketve feszült a szíjaknak.
- ...négy másodperc, öt másodperc, hat másodperc - számolt Goldblatt. A nyomás enyhült, a fájdalom múlni kezdett. - Hé - kezdte Bailey, aztán felüvöltött, amikor bal lába feszült neki a szíjaknak. Újabb hat végtelen másodperc. Bailey lihegett. Hirtelen kinyúlt egy emelő, és új helyzetbe hozta a térdét. - Üvölts csak, ha akarsz - mondta Goldblatt vidáman. - Ez a kis aranyos egymás után háromszáz különböző izmot dolgoz meg, maximális összehúzódásig, három különböző helyzetben. No, hogy tetszik? Észhez tértél végre, és megelégszel az erőnléti edzéssel, amit eleve javasoltam? Bailey ráharapott a gumiékre, és elviselte a következő görcsöt. - Ahogy óhajtod, barátocskám - sóhajtott Goldblatt. - Hát akkor folytassuk...
14. - Csak két és fél óra - kérdezte Bailey elhaló hangon -, pedig mintha két év lett volna. - Az izmokat csak a régi izmok lebontása után lehet kifejleszteni - mondta az edző. - Az előbb jó pár billió sejtet lebontottunk, és az bizony fáj. De a test gyorsan dolgozik. Mindent újjáépít, mi meg mindent újra lebontunk. Így aztán a test még gyorsabban fog dolgozni. De fáj. Egész idő alatt fáj. Egy hétig. Egy hónapig. Szóval maxpót akarsz? Az kábé három hónap. - Túl sok - válaszolt Bailey. - Nem tudod siettetni a dolgot? - De igen, ha még aludni is a tartályban akarsz - felelte Goldblatt gúnyosan. - Hát ha az kell hozzá... - Komolyan beszélsz? Bár ezt azt hiszem, fölösleges volt megkérdezni. Ha láttam valaha megszállottat, hát te az vagy. Mi bajod, öcskös? Előtted az egész élet. Lassíts... - Nem tehetem - válaszolt Bailey. - Folytassuk a kezelést. A harmadik héten Bailey, miközben épp kiszállt a tartályból, mint ahogy minden második órában, hogy a mókuskerékben folytassa az edzést, véletlenül belenézett a tükörbe. Az arca beesett, az álla alatt ismeretlen izomcsomók, a nyaka furcsán inas volt, válla csak úgy dagadt a mellkas fölött, ami mintha valaki másé lett volna. - Rosszul nézek ki - mondta. - Torzan. Aszimmetrikusan. Hiányzik az arányosság. - Hát persze. Mégis, milyen kezdeti eredményre számítottál? Egyes szektorok gyorsabban reagálnak, egyesek eleve jobb formában voltak. Ne aggódj, az első a tónus, aztán jön a tömeg, a határozott körvonalak és csak utána az arányok. Remekül haladsz. A következő lépés a koordináció és a dinamika lesz. Még hatvan nap, és úgy fogsz kinézni, mintha az alatt a kék címke alatt születtél volna. Megdörzsölte a fejét, úgy méregette Baileyt. - Ha nem volna akkora őrültség, még azt hinném, hogy valóban ezt képzeled magadról - folytatta. - Ne gondolkozz, Hy - mondta Bailey -, csak tartsd fenn a nyomást.
15. Hy Goldblatt az ötvennyolcadik napon végignézett William Baileyn, és eltúlzott csodálkozással rázta a fejét. - Ha nem a saját szememmel láttam volna mindent, el sem hinném, hogy ugyanaz az ember vagy. Bailey jobbra-balra fordult a falitükör előtt. Tett néhány lépést, észrevette, önkéntelenül is milyen kecsesen mozog, elegánsan tartja magát, önkéntelenül is arrogánsan emeli a fejét. - Így jó lesz, Hy - mondta -, és mindent köszönök. - Most meg hova akarsz menni? Maradhatnál, hogy segíts a tornateremben. Nézd, szükségem volna egy segédre... - Sürgős üzleti ügyek - mondta Bailey. - Mondd, mit tudsz az Apolló klubról?
Goldblatt a szemöldökét ráncolta. - Egyszer voltam ott, egy osztályközi mérkőzésen léptem szőnyegre. Ócska. Csicsás hely, csicsás emberek. Nem szívesen dolgoznál ott. - De talán szívesen lennék tag. Goldblatt rámeredt. - Komolyan azt hiszed, hogy bekerülhetnél, a hamis címkéddel meg mindennel? Bailey megfordult, és fennhéjázó pillantást vetett az edzőre. - Kétségbe mered vonni? - kérdezte jeges hangon. Goldblatt megmerevedett, aztán Bailey gúnyos mosolyára válaszul elvigyorodott. - A végén még sikerül - mondta.
16. Bailey a tisztálkodásnak szentelte a következő néhány órát: vákuumos-túlnyomásos gőzfürdő, manikűr és pedikűr, szőrtelenítés, tonzúra, bőrmasszázs és kvarcolás, baktériumölés. Ezután kezdett csak az öltözék kérdésével foglalkozni. A ruha, amit kiválasztott, korántsem volt új, de gazdag redőzetű és elegáns, kézzel szabták szövött textíliából. Bailey egy dadogós vénembertől vette, akinek a keze vadul reszketett a paralysis agitanstól egészen addig a pillanatig, amíg az olló a szövethez nem ért. - Ma már nincsenek ilyen szövetek - suttogta az öreg szabó reszketeg hangon. - Manapság minden eldobni való szemét, hegesztett műanyag. Semmi ilyesmi. - Megrázta kopasz fejét, és Bailey mellkasához mérte a tunikát. - Hol szerezted? - kérdezte a vénembertől. - Egy holttesten találták - mondta a szabó -, és elhozták hozzám. A halott ruhája balszerencsét hoz. Az embereket tisztességgel kéne eltemetni. De ma már ennyit sem kapnak meg, he, mennek egyenest a konvertálóba. Hogy visszanyerjék az anyagot. Mintha az ember nem is volna több, mint egy adag trágya. Semmi tisztelet. Ez a baj a mai világgal. Semmi tisztelet. - Mennyire ment ki ez a szerelés a divatból? - Ez a fajta szabás soha nem megy ki a divatból - válaszolt a vénember élesen. - Csakhogy az emberek ezt nem értik. A bóvli az igen, ma menő, holnap szemét. De a minőség, az igazi minőség, az tartós. Ebben a ruhában akárhol otthon érezheted magad. Senki sem találna benned hibát. Ez a legjobb minőség.
17. Már majdnem alkonyodott, amikor Bailey sétabotját lóbálva kilépett az üzletből. Frissen átalakított ruhája a testére simult - eddig még sohasem érzett ilyesmit. A járókelők furcsán méregették, és elhúzódtak előle. Egy sötét, összeesküvésgyanús üzletben vásárolt valamit. Mikor a közműlépcsőn eltűnt az emberek szeme elől, helyére csippentette hamis kék címkéjét, és ellenőrizte a hitelkártyáját. Nyolc és fél M volt rajta. Ennyiből odalenn jó pár évig meg lehet élni, odafenn meg elég egy esti mulatságra. A Threevee bevásárlóközponthoz vezető utat rácsos kapu zárta el, táblán a figyelmeztetés: AZ ILLETÉKTELEN BEHATOLÓKAT HALÁLLAL BÜNTETIK. Bailey megverte a kaput. Nem telt el egy perc, és a lemez félresiklott, mögötte meg ott állt két zöldhátú, derékmagasságban tartott, lövésre kész fegyverrel. Leesett az álluk, mikor Bailey könnyedén átsétált a tiltott kapun. - Minden rendben, hadnagy - mondta a tizedesnek, és frissen manikűrözött ujjával félretolta a még mindig ráfogott fegyver csövét. - Legyen olyan kedves, tisztítsa meg számomra az utat. A békefenntartó levegőért kapkodott.
- De... hogy... mi... - Aztán nagy nehezen összeszedte magát. - Nagyúr, ez a kapu le van tiltva. - És nagyon helyes, hogy így van. - Bailey szeme a másik címkeszámára villant. - Meg is fogom említeni az Atyának, hogy maga milyen gyorsan reagált... - cinkos mosolya épp megfelelő volt - persze valami más összefüggésben, hisz nem volna jó, ha Őnagysága megtudná, hol is szórakoztam. Mehetünk? Bűzlök a Negyedektől. És anélkül hogy bevárta volna a választ, megindult a bámészkodó járókelők sorfala felé. A zöldhátúak felüvöltöttek, mire a kíváncsiskodók szétrebbentek. Bailey könnyedén mosolygott, és megindult kísérői előtt az ELSŐ OSZTÁLYÚ KÉK jelzésű gyorslift kivilágított ajtaja felé.
18. A békefenntartók kitessékeltek vagy fél tucat embert a kocsiból, hogy helyet csináljanak Baileynek. Miközben a lift felfelé száguldott, érezte, hogy ellenségesen, de azért óvatosan méregetik. Minden köztes szinten tömegek szálltak ki és be, de Bailey körül mindig maradt üres hely, senki sem lökte meg. Mielőtt a kocsi megérkezett volna a végállomásra, két békefenntartó gyorsan ellenőrizte a címkéket, kidobtak egy tiltakozó polgárt, akinek vízuma már lejárt, de Bailey és egy másik férfi előtt tisztelettel megérintették a sisakjukat. A kocsi most már majdnem üresen folytatta útját felfelé. A negyedik megálló után már csak Bailey maradt, meg az az ember, akinek a rendőrök szintén tisztelegtek. Magas, napbarnított, ezüsthajú férfi volt, ezüstcsíkos komor szürkében. Nem nézett egyenesen Bailey szemébe, és valamit mormolt, amit Bailey elsőre nem értett meg: formális üdvözlés volt, amely nagyjából azonos rangú idegenek között járja, és amely jelezte, hogy visszafogott türelmetlenséggel viselik a közös kellemetlenséget. Bailey megfelelően válaszolt, erre az idegen bátrabban kezdte méregetni. Megérintette az ezüstlemezt a falon, mire a lift megállt két emelet között. Bailey teste megfeszült. - Különleges összejövetel. Ma este, huszonnégy harminckor, Danzil teraszán. Rokon lelkeknek. Kérem, jöjjön el - hadarta a szavakat, és Bailey hirtelen érezte, hogy elpirul, amint megérti, mi is van a meghívás mögött. Karjában megfeszültek az izmok, ökölbe szorította a kezét. De mire kinyitotta a száját, már uralkodott magán. - Nagyon sajnálom - válaszolt könnyedén -, de már elígérkeztem ma estére egy bulira Balalinál. Kellemetlen, de hát... - Beszéd közben támadt egy ötlete. - Persze korábban... - tette hozzá jelentőségteljesen. - A klubomban - mondta a szürke ember gyorsan. - Melyik az? - Trident - mondta a magas férfi lelkesen. - Willowwinter. No és persze az Apolló. - Még sohasem láttam az Apollót - válaszolt Bailey kacéran. - Hát nem a Fornax - válaszolt új ismerőse szemét forgatva. - De azért megvan a maga vonzereje. - Mondjuk... huszonkét órakor? - Nagyszerű! A magas férfi újra megérintette a lemezt, és a lift elindult felfelé. Csillogó szemmel figyelte Baileyt. A következő szinten kiszállt és megfordult, hogy szembenézhessen Baileyvel. Reszketett. - Az izgalom - sziszegte. - Ne késsen. És ha túl korán érne oda, hívassa az inasomat, Wilfet... Bailey egy pillanatig még látta lelkes arcát, aztán rácsukódott az ajtó. Bailey elhúzta a száját. - Csak nehogy te érj oda túl korán - mormolta, a kocsi meg-meglódult, és egy fél perccel később megállt a Kék Egy Szinten.
19.
Két kifogástalanul ápolt liftkezelő - Bailey tudta, hogy Különleges Osztályú Békefenntartók - nézett rá barátságosan, amikor a lágyan csillogó alkonyi fényben kilépett a kocsiból a csendes, kanyargós, fák szegélyezte útra. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne bámuljon, mint a borjú az új kapura a zöld, lombos ágakra, melyeken át szűrten hullt a lámpák fénye a sima pázsitra és a fehér járdákra - no meg a Kék Torony ragyogó oszlopára, amely ötezer lábnyira emelkedett ki a makulátlanul tiszta kupolából, és világosan kirajzolódott a bíbor és arany színű égen. - Kellemes este, uram - szólt oda udvariasan az egyik őr. Úgy látszott, nem tesz mást, csak barátságosan mosolyog, de Bailey tudta, hogy ujjai, melyeket diplomatikusan a háta mögé rejtett, megérintenek egy gombot, amelynek hatására egy műszer elektronikusan letapogatja Bailey hamisított címkéjét, és továbbítja a kódolt azonossági szimbólumot a helyi nyilvántartó állomásra, ahol ellenőrzik, hogy valódi-e. Azt is tudta, hogy a címkéje minden probléma nélkül át fog jutni ezen az ellenőrzésen, de a következőn - erre hat óra múlva kerül sor -, ahol a központi görbével vetik össze, ki fog derülni, hogy hamis. Egy olyan címke, amely csak a vizuális ellenőrzésen képes átsiklani, csak száz Q-ba került volna, szemben ezzel a modellel, amelynek tíz M volt az ára, de ez a beruházás azt jelentette, hogy háromszázhatvan percig szabadon mozoghat a Kék Egy Szinten. Megérte. Bailey könynyed bólintással elhaladt az őrök mellett, és felemelt ujjal intette oda a helit, melynek vezetője a járdaszélen szundikált. Bailey hátradőlt a test vonalait követő ülésen, és utasította a vezetőt, hogy vigye az Apolló Klubba. - A felszínen - tette hozzá. - Fürgén, de azért nem akarom, hogy nyakunkat törjük. A felfokozott várakozástól akaratlanul is gyorsabban kezdett verni a szíve. Még nem késő visszafordulni. De miután betette a lábát az Apolló Klubba, ha elkapják, a legenyhébb büntetés, amire számíthat; hogy teljes agymosást hajtanak rajta végre, és kényszermunkásként élhet tovább. A gondolat csak egy pillanatra villant fel benne. Mindennél fontosabb, amire készül. Bailey agyában máris a kaland következő lépése forgott. Az utcaszintről hosszú az út a Kék Toronyig, de ha elérkezett a pillanat, tudni fogja, mit kell tennie.
20. Az Apolló Klub ajtónállója könnyedén előrelépett, amikor Bailey elindult felfelé a széles lépcsőn. Elegánsan, látszólag céltalan mozdulattal lóbálta a sétabotját, de köldökön ütötte volna a portást, ha az továbbra is útjába áll. - Küldd Wilfet, de gyorsan - mondta Bailey, miután az ajtónálló összeszedte magát, és féllépésnyire követte. - Wilfet? Azt hiszem, uram, hogy Wilf pillanatnyilag nem tartózkodik itt, uram. Ha megkérdezhetném... - Akkor azonnal kerítsd elő! - mondta Bailey élesen, és nagyot lépett, hogy a másiknak megint szinte futnia kellett utána. - Ittál szolgálatban, jóember? - Mi... nem, igazán nem, uram, nagyságos úr! - No jó. Akkor indíts! - És intett. A férfi nagyot nyelt és elsietett. Bailey lement az alacsony lépcsőfokokon egy üres szobába; amikor belépett, lágy fények gyulladtak ki. Az automata bárnál egy Ködördög koordinátáit nyomta be, lassan iszogatta a megtévesztőén lágy, bíborszínű italt, és egyszerre csodálkozott az új különleges ízen, és ugyanakkor élvezte, hogy ismerős. Á falon képek voltak, nagyrészt harsány mintás térbeli alkotások, itt-ott pedig egy elfogadható korai perforácionista húzódott meg a sekélyes művek között. Halk lépteket hallott és megfordult. Apró termetű, pedánsan öltözött emberke sietett felé a széles szőnyegen, keskeny arcán ferde kis mosolylyal. Majdnem udvariatlanul hajtott fejet.
- Wilf, szolgálatára, uram - selypegte. - Jannock vagyok - válaszolt Bailey barátságosan. - Van még egy kis időm. Azt mondták, hogy majd körülvezet. - Megtiszteltetés lesz a számomra, uram. - És Wilf a képre nézett, amely előtt Bailey állt. - Látom, Plinisse művét csodálja - mondta. - A klub olyan szerencsés volt, hogy megszerezhette néhány... - Szörnyűek - mondta Bailey tompán. - De van itt egy pár jó Zanski, rossz helyre akasztva és roszszul megvilágítva. Wilf élénk pillantást vetett rá. - Őszintén szólva, egyetértek önnel, uram, ha megengedi... - Javaslom, hogy mutassa meg híres játéktermeiket - mondta Bailey leereszkedően. - Természetesen. Az apró ember átvezette egy széles udvaron, melyen kivilágított, festett vizű szökőkút csobogott, egy oszlopos tornácon, ahonnan távoli, sötét, erdős tájat lehetett látni - Bailey nem tudta megállapítani, hogy valódi-e vagy vetített kép csupán. - Csak kevés tag van itt ilyen korán, uram - mondta Wilf, miközben beléptek a rikító színekkel díszített csarnokba, amelyről az Apolló híres volt. A rengeteg játékautomata kromatikus fénnyel csillogott-villogott. Nagynak és bonyolultnak látszottak. A padlót süppedő szőnyeg borította. A bárnál néhány divatosan öltözött férfi üldögélt. A szoba távolabbi végén egy dobogón asztalkák körül párok ültek. Valami ismeretlen forrásból lágy, melankolikus zene áradt. Bailey valódi érdeklődéssel kerülgette a legközelebbi gépezetet, alaposan megnézte a fényes kanyarokat a spirális pályán, melyen egy üveggolyó gördült végig. Sebességét a játékos szabályozta. Tudta, a játéknak az a célja, hogy a golyót a megfelelő pillanatban kiugrasszák a pályáról az alatta forgó lemez nyerő kazettájába. A lemez mozgását is a játékos irányította. Bailey agyában felvillant a gondolat, hogy minden percben, amikor a gép működik, sok száz M cserél gazdát. - Elég egyszerűnek látszik. - Úgy véli - szólalt meg egy hűvös hang közvetlenül mögötte. Középkorú férfi mosolygott rá gyöngéden - mivel felső szinti, vagy százéves lehet, gondolta Bailey. - Sir Dovo - mutatta be Wilf. - Sir Jannock, Lord Encino vendége. Bailey pontosan a megfelelő szögben hajtotta meg a fejét. - Rendkívül örvendek, Sir Dovo. És valóban úgy vélem, hogy egyszerű. - Játszott már flant, Sir Jannock? Bailey/Jannock elnézően mosolygott. - Soha. Mindig jobban kedveltem a nagyobb kihívást jelentő játékokat. - Értem. Lehet, hogy a flant szórakoztatóbbnak találná, mint gondolja. - Igazán nem tudok ellenállni ennek a csábító meghívásnak - mondta Bailey látszólagos könnyedséggel, és feszülten várta a választ. - Pompás. - Szinte észre sem lehetett venni, hogy Dovo egy pillanatig habozott. - Elmagyarázhatom, hogy működik a játék? - A gép felé fordult, gyorsan körvonalazta, hogyan lehet szabályozni az elektrosztatikus mező erősségét, és hogy mennyit érnek az egyes találatok a lassan forgó lemezen. Hívta a krupiét, felhúzta a gépet, bemutatta, hogy működik, és halvány mosollyal nézte, hogy gyakorlatozik Bailey, és hogy szemmel láthatóan rosszul megy neki a dolog. - Javaslom, hogy jelképes téttel játsszunk - mondta Dovo olyan hangon, amely atyáskodó is, cinikus is lehetett. Bailey bólintott. - Pontonként egy M? - Nem lehetne tíz M? - mosolygott Dovo lekicsinylően. Baileynek eszébe jutott, mennyi pénze van, de sikerült uralkodni az arcvonásain. - Jelen körülmények között, lévén ez az első látogatásom itt, szeretném, ha a tét valóban pusztán jelképes lenne - mondta, és Dovo úgy hajtotta meg a fejét, hogy az majdnem - de csak majdnem megvetést fejezett ki. - Lehet, hogy már nem olyan magabiztos, mint kezdetben - mondta látszólag őszinte mosollyal.
- Miután alig ismerjük egymást, Sir Dovo, nem szívesen nyernék öntől nagyobb összeget - válaszolt Bailey mérgesen. - Ahogy óhajtja. Kezdhetjük? Először Bailey játszott, sikerült eljuttatnia a golyót egy ámbraszín rekeszbe, melyet a zan szóval jelöltek. Dovo szemmel látható könnyedséggel mozdította el a golyót egy fehér, dolo jelű rekeszbe, a magáét meg az arannyal keretezett rey jelűbe. Ezután Bailey el sem találta a lemezt, ami partneréből kedélyes gúnyolódást váltott ki, és ami miatt egy stewardot kellett hívni, hogy nyissa ki a lezárt szekrényt és kézzel tegye vissza a golyót a helyére. Ezért dupla büntetést kellett fizetnie, úgyhogy négy és fél M-je maradt. Újra elsőként játszott, sikerült eltalálnia egy sárga nexet, de csak azért, hogy lássa, Dovo könnyedén a szomszédos rekeszbe ejti a maga golyóját, amivel háromszoros nyereség járt. Bailey undorodó hangot hallatott. - Ez nem szellemes emberhez illő játék - panaszkodott olyan módon, ami hajszál híján modortalan volt. - Teljesítem házigazdái kötelességemet - mondta Dovo simán. - Talán múlassuk valami más játékkal az időt, amíg megérkezik az ön... izé... Lord Encino. - Erre igazán semmi szükség - vetette oda Bailey. - A zoop torony? Egy-két menet pörgető? Vagy talán a slam jobban megfelelne a hangulatának... - Hogy őszinte legyek, Sir Dovo, ezek a játékok mind untatnak. - Bailey kezének egy könnyed mozdulatával elutasította az egész játékautomatákkal teli termet, és elfordult, mintha ki akarna menni. Dovo hangja azonban utánaszólt. - De Sir Jannock, remélem, megengedi, hogy helyreállítsam ön előtt klubunk becsületét valami más játékkal, amely megfelel egy olyan úr igényeinek, aki efféle kétségbevonhatatlan tehetséggel rendelkezik, mint ön. - Hangja félreérthetetlenül gúnyos volt. Bailey megfordult. - Nagyszerű klubjuk iránti csodálatom változatlan - mondta élesen. - Hálás vagyok törődéséért, de... - Ha szellemi tornára vágyik, akkor talán játszhatna egykét menet san-sant Sir Drace-szel, a házibajnokunkkal. - Dovo hangja most már nyilvánvalóan sértő volt. A körülöttük állók sima, finom vonalú arcán sokat sejtető mosoly. Wilf Bailey könyökénél állt, és halk, kétségbeesett hangokat hallatott. - Rendkívüli módon utálom a san-sant - mondta Bailey megvetően, és továbbindult. - Túl felszínes. - Hát akkor tri-sakkot. Tagjaink közt van egy korábbi nagymester, aki az ön számára talán némi kihívást jelentene. Vagy talán egy játszma párhuzamos. Esetleg megpróbálkozhatna a tízszintessel. Most már a többiek is mindenfélét javasoltak. - Mit szólna a reprízhez? - szólalt meg valaki. Bailey megállt, és lassan megfordult. Rosszindulatú arcok mosolyogtak rá önhitten, élvezték a pillanatot, és már előre mulattak, végül milyen kibúvót fog találni. - Repríz? - kérdezte. - Igen - hajtotta meg Dovo a fejét. - Sikerült felkeltenem az érdeklődését? Vagy a repríz is azon időtöltések közé tartozik, amelyeket ön nem kedvel? Bailey hagyta megnyúlni a csendet. Agya felidézte, hogy a repríz a válogatott kevesek játéka, azoké, akik egy életet szenteltek az elsajátításának. Még ahhoz is egyévi intenzív tanulásra van szükség, hogy valaki megjegyezze a hetvenhét bábu alaplépéseit. Súlyos bűncselekmény ennek a tudásnak a felvétele és enkefaloszalagon való továbbítása. De ő, hála egy programtolvaj ügyes ujjainak, megszerezte... - Rendkívül kellemes időtöltésnek tartom a reprízt - mondta gőgösen. - Nagyon élveznék egy játszmát. Dovo döbbenten meredt rá, aztán nagy nehezen visszarángatott valami mosolyfélét az arcára.
- Nagyszerű - mondta feszült hangon, és a mellette álló férfihoz fordult. - Barlin, talán lennél olyan jó, hogy Sir Jannock rendelkezésére állj... - Arra számítottam, Sir Dovo, hogy személyesen fog megtisztelni - mondta Bailey. - Vagy esetleg már várják a zoop toronynál... - És most rajta volt a sor, hogy sokat sejtetően mosolyogjon. - Rendben - mondta Dovo kurtán. - Játszom.
21. Moraj hallatszott körülöttük, amikor Bailey leült az egy köblábnyi drótszerkezet elé, amelyben hirtelen felvillantak a színes üvegbábuk, mihelyt Dovo bekapcsolta a táblát. Mindegyik nexi - így hívták a bábukat - bonyolult, egymással összefüggő szabályok szerint mozoghatott. A játék célja az volt, hogy az elért konfiguráció értékesebb legyen, mint az ellenfélé - de eközben számos, egymással öszszefüggő tabut, tiltást és kötelező elhelyezést is figyelembe kellett venni. Bailey agyának egyik fele kábán bámulta az érthetetlen csillogást-villogást, miközben Dovo megtette a kezdő lépéseket, agyának másik fele viszont elnéző mosollyal figyelte a másik kezdőkre jellemző iskolás nyitását. - Pontonként egy M, ahogy az előbb is? - kérdezte ártatlanul. - Ugyan, Sir Jannock - vetette oda Dovo -, ha valaki olyan lelkes, mint ön, akkor száz M sem túlzás. - Rendben - mondta Bailey könnyedén. - Kezd? - Mosolyogva engedte át ellenfelének ezt az előnyt. Dovo kurtán bólintott, és egy pillanatnyi habozás után jobbról támadt. Úgy nézett ki, mintha játszott volna, hisz mind a negyvenegy nexi, amelyet elhelyezett, szabályosan mozgott, de az eredmény sajnálatra méltó volt. Bailey érezte, hogy a keze magától megindul, és szinte egyetlen mozdulattal kecses spirállal fonta körül és át Dovo formátlan alakzatát. Az utóbbi egy hosszú pillanatig bámulta a rácsozatot, keze a játék felé indult, aztán visszarándult. Felnézett Baileyre. - Hát... én... körül vagyok véve! - fuldokolta. - Egyetlen lépéssel! Meglepett suttogás és elszórt taps. Gratulációkat kiabáltak oda. Dovo szomorúan mosolygott Baileyre. - Ügyes - mondta. - Mesteri játék - folytatta most már valódi melegséggel. Bailey/Jannock tudta, hogy nemcsak az elsöprő győzelemre érti, hanem az egész jelenet kifinomultságára, attól a perctől kezdve, hogy Bailey belépett a terembe. Egy pillanatra legalább elmúlt az unalom - és az Apolló Klub tagjainak senki sem tehetett ennél nagyobb szolgálatot. Bailey elengedte magát, és úgy vigyorgott, ahogy annak kell, akinek sikerült beugratnia a többieket. - Nem mesteribb, mint ahogy ön megvert engem a flan-ban, Sir Dovo. A másik átnyújtott neki egy aranyszegélyes hitelkártyát, amely izzott a százezer Q-tól. Bailey elhessentette. - Adományozza a banknak - mondta elegánsan, és ezzel elaltatott minden gyanút, hogy esetleg nyerészkedni akar. Könnyed mosollyal hallgatta a többiek csevegését, várta a pillanatot, hogy megtehesse a javaslatot, amelynek kedvéért az egész színjátékot megrendezte... A tömeg felbolydult. Szögletes állú, éles vonású férfi jelent meg, mögötte egy barokkos leplekbe burkolózott kerek arcú klubtag. Annyira testes volt, amennyire a felső szinti társadalmi nyomás még épp hogy eltűrte. - Sir Dovo, Sir Jannock! Micsoda szerencse! Épp megláttam Sir Swithint, amint átkel az átriumon, és megemlítettem neki vendégünk ravasz cselét... - Swithin! - hajtotta meg Dovo a fejét. - Ez valóban szerencse! Talán ismeri fiatal barátunkat, Sir Jannockot...
Az újonnan érkezett hűvösen mérte végig Baileyt, aki elgondolkozott, hogy vajon milyen változatban hallhatta a kövér a történeteket. - Nem, még nem találkoztam ezzel a fiatalemberrel, ami meglep. - Swithin nyálas, öntelt hangon beszélt. Ránézett a táblára, ahol még mindig ott ragyogtak a nexik a végjátéki helyzetben. - Pedig az volt a benyomásom, hogy mindenkit ismerek a játékos testvériségből - tette hozzá némi kételkedéssel. - Nem vagyok rangos reprízjátékos - mondta Bailey. - Csak a saját mulatságomra játszom. Swithin bólintott, és még egy pillantást vetett a rácsra. - Érdekes - mondta -, talán megtisztelne... - És anélkül hogy megvárta volna a beleegyezést, levetette magát a székre, amelyből Dovo felállt. Egyetlen kézmozdulattal kezdeti állásba hozta a nexiket, és várakozóan nézett Baileyre. Bailey habozott, aztán ő is leült. - Megtiszteltetés számomra... - mondta - de csak egy feltétellel... hogy jelképes téttel játszunk. Swithin meglepetten nézett rá, és előretolta alsó ajkát. - Micsoda? Jelképes tétért? Úgy értsem... - Sir Jannock egyetlen lépésben nyert el tőlem száz M-et - szólt közbe Dovo gyorsan. - Természetes hát, hogy nem szeretne kapzsinak tűnni. Swithin morgott, kövér, felgyűrűzött ujjaival végigsöpört a rács fölött, és a színes bábuk látszólag véletlenszerűen szóródtak szét az egész keretben. De Bailey/Jannock egyetlen pillantással felmérte, hogy ez a lépés csak a beavatatlanok szemében tűnhet céltalannak. Swithin védelme majdnem áthatolhatatlan volt, a hetvenhét nexi mindegyike optimális kapcsolatban állt a többi hetvenhattal - csak mesterjátékos képes ilyen bonyolult lépésre. De ennek a lépésnek is megvoltak a veszélyei, mert ha ezt a bonyolult rendszert bárhol megbontják, értelmetlen csoportocskákra hullik szét. Mindent egy lapra tett fel, egyetlen lépéssel akarta legyőzni, ahogy ő is egyetlen lépéssel győzte le a tehetetlen Dovot. Bailey úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná a helyzetet, a nézők fojtottan mormoltak. Swithin hátradőlt, az arca olyan kifejezéstelen volt, mint a mancsát nyalogató macskáé. Bailey/Jannock habozva megérintette a saját billentyűit, és látszólag jelentéktelen mértékben megváltoztatta a nexijei helyzetét a keleti térfélen. Swithin meglepetten nézett fel, mintha azt akarná kérdezni, valóban csak ennyi-e Bailey válasza. Aztán visszafogta magát, és újra a rácsra nézett. Arca lassan elsápadt, és mereven fejet hajtott. - Jól játszott, uram - mondta feszült hangon. - Mi van? Nem értem! Mire várnak? - De aztán elhallgattak, ahogy Swithin lesöpörte a bábukat. Csak ekkor értették meg a nézők, mit is láttak, és kitört a zsivaj. Dovo ragyogott, hogy milyen remek alakot fedezett fel, Swithin meg igen mérgesen nézett. Hallotta, hogy mesélik tovább a távolabb állóknak, hogy egyetlen villámgyors lépéssel legyőzték a klub bajnokát. - Még egy játszmát, uram? - kérdezte a kövér férfi rekedten. - De most megfelelő téttel. - Ha óhajtja - udvariaskodott Jannock/Bailey. Most rajta volt a nyitás sora, ami határozott előnyt jelentett. Swithin élesen szívta be a levegőt, amikor megértette, kicselezték, elpazarolta a maga nyitását egy csillogó, de megalapozatlan támadásra. - Pontonként egyezer M megfelelő tétnek tűnik? - kérdezte Bailey ugyanolyan nyugodt hangon. Mintha elvágták volna a beszélgetést. Ezer M még itt is magas tétnek számított. - Uram, ön... - kezdte Swithin, de Bailey könnyedén közbevágott: - Bár én a magam részéről szívesebben játszanék pusztán baráti alapon. Hiszen én, a rang nélküli amatőr nagy tiszteletlenségre vetemedem, hogy ki merek állni ön ellen. A kihívás félreérthetetlen volt - és visszautasíthatatlan. Swithin, aki még mindig sápadt volt, idegesen bólintott. - Rendben. Kezdje, uram. Bailey végigsimogatta a billentyűket, az izzó bábuk jó néhány kecses konfiguráció után vették fel a kezdő helyzetet. Még egy látszólag nemtörődöm simítás és egy megtévesztőén egyszerű elágazó
formáció. Swithin a homlokát ráncolta, és rövid habozás után Baileyével párhuzamos alakzatot formált. Óvatos lépés volt, nyilvánvaló, hogy Swithin nem fogja még egyszer bekapni ugyanazt a horgot. Bailey állábakat növesztett jobbra, balra és vízszintesen, az egyensúly kedvéért egy indát déli irányba, és ezzel arra kényszerítette ellenfelét, hogy ne visszhangozza többé a lépéseit. Swithinnek a kezdő kívánságára ugyanekkor lépnie kellett, és tisztán védekező jellegű, esetlen hadállást volt kénytelen felvenni. Bailey semleges átrendezést hajtott végre, ami csak egy másodperc töredékéig tartott, és így felgyorsította a játékot. Swithin görcsösen terjeszkedni kezdett és ezzel távolodni a játszma középpontjától. Bailey villámgyors inverziós ciklusokba fogott, és ellenfelét önmagát gúzsba kötő védelmi állásba szorította... És még épp hogy idejében vette észre a csapdát, amelyet a kövérkés bajnok állított neki. Még volt lehetősége megváltoztatni a lépését és átkaroló hadműveletté alakítani a céltalan köröket. Swithin saját csapdájába esett, nem tudott olyan gyorsan változtatni, mint Bailey, blöffölt, és támadásba lendült, de kezdett egyre következetlenebb lenni. Bailey már nem sietett, áthelyezett egy sor nexit, és ezzel tökéletes sakk-matt helyzetet hozott létre. Swithin visszavágott, de a következő lépésben már Baileyé volt a játszma. A kövér ember arca olyan színű volt, mint egy agyagpipa. Merev kézzel nyúlt a billentyűkhöz és tett egy értelmetlen lépést. Kétségbeesett arccal pillantott fel. Bailey egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán ujjai gyors mozdulatával semleges csiki-csukivá változtatta a sakk-mattot. Swithin egy pillanatra megroggyant, aztán megértette, mit tett Bailey. Arcába visszatért a szín. - Döntetlen! - tört ki valakiből. - Az égre, Swithin döntetlent ért el. - És nevetve, tréfálkozva köréjük gyűltek. Amikor Bailey felállt, Swithin megkerülte az asztalt, és odalépett hozzá. - Miért tette? - suttogta rekedten. - Szívességet akarok kérni - mormolta Bailey. Swithin éles pillantással méregette. - Maga kalandor - vádolta meg. Bailey ferdén mosolygott. - Szeretnék a Fornaxban próbálkozni - mondta. - Magasra tör - mondta Swithin. - Nincs rá módom, hogy bejuttassam a Kék Toronyba. - Találja meg a módját. - Túl sokat kér - szorította össze Swithin a száját. - Mit szólna még egy játszmához, és felejtsük el, amit kértem - javasolta Bailey szelíden. - Természetesen ugyanakkora tétre. Swithin hátrarántotta a fejét, még nem múlt el a veszedelem. Ebben a pillanatban megszólalt Dovo: - Nos, uraim, ugye nem hagyhatjuk ennyiben? - Némi rosszindulattal méregette Swithint. - A következő játszma - természetesen nem hivatalosan - megmutatja majd, ki az erősebb. Swithin könyörögve nézett Baileyre, aki nyájasan mosolygott. - Szívesebben pihennék a babérjaimon - mondta könnyedén. - Attól félek, Sir Swithin a következő menetben már nem bánna velem ilyen kesztyűs kézzel. - Sir Jannock túl szerény - szólalt meg Swithin gyorsan. - Igen virtuóz játékos. Alig tudtam tartani magam. - És amikor a többiek kórusban kezdtek tiltakozni, felemelte a kezét. - De - folytatta - van egy javaslatom, amely jobb szórakozást jelentene mindannyiunknak, mint egy régi pajtás megalázása - és gyilkos pillantást vetett Dovóra. - Eszembe jutott, uraim, egy túlzottan nagy hírű játékos, aki meglehetősen arrogáns is, jelesül Lord Tace, a Fornax Klub bajnoka. Mind üvöltözni kezdtek. Amikor lecsendesedtek annyira, hogy érteni lehetett, ki mit mond, Dovo szólalt meg: - Biztos vagy a dolgodban, Swithin? Tace? Képes rá? Minden szem Bailey/Jannockon függött. Vásárolt emlékei szerint Tace igen veszedelmes ellenfél volt, de nem tudta pontosan, mennyire veszedelmes.
- Szóval Tace? - mormolta. - De persze megvalósíthatatlan. Attól tartok, nincs bejárásom olyan magas körökbe. - Plandot! - mondta valaki. - Ő tagja a Fornaxnak. - Keressétek meg Plandotot! - kiabálták. A tömeg nevetve, fecsegve széledt szét, mint egy csapat iskolás fiú. - Ügyesen csinálta, uram - hajolt meg Bailey gúnyosan az idősebb férfi felé. - Tulajdonképpen mit akar, uram? - kérdezte Swithin. - Mondjuk tízezer M-et - felelt Bailey tréfásan. - Megtisztelne, ha elfogadna tíz százalékot. - Tace nem amatőr - vetette oda Swithin. - Én sem - felelt Bailey. Tovább méregették egymást, Swithin olyan arccal, mint aki csapdába esett, Bailey/Jannock oldottan és nyugodtan. A szoba túlfelén kiabálni kezdtek: - Plandot félóra múlva vár a Kék Toronynál! Tace ott van, igen harapós hangulatban. - És mi lesz, ha veszít? - kérdezte Swithin. - Tud majd fizetni? - Ne aggódjék - nyugtatgatta Bailey. - Ez az én gondom.
22. A Kék Torony félmérföldes távolságból nézve majdnem a zenitig emelkedett, lágy azúrszín ragyogása vezérfényként világított ötszáz mérföldnyire. Amikor már csak negyedmérföldnyire voltak, finom mintázatú, világító fallá vált, sugárzó függönyként zárta el a főutat. Amikor a széles parkolóerkélyen kilépett a kocsiból, Bailey úgy érezte, hogy ez a hihetetlen tömeg második holdként lebeg fölötte. Még mulatótársai is elveszítették könnyed magabiztosságukat. Szinte némán mentek fel a fényes krómlemez lépcsőkön. Az ionernyő érzékelhetetlen ellenállásán át beléptek a boltíves előcsarnokba. Erőltetett hangerővel beszélgettek, miközben a spirális mozgójárdán elhaladtak az ékszercsillogású falfestmények, rácskorlátú galériák, üvegezett teraszok mellett, csak fokozatosan nyerték vissza megszokott élénkségüket, amikor kiszálltak a rózsaszín és ezüst hallban, ahol vékony, markáns arcú férfi fogadta őket, akit Lord Plandotként üdvözöltek. Utóbbi bemutatkozás közben végigmérte Baileyt, és ravasz rókamosollyal nézett rá. - Szóval azt hiszi, hogy okozhat egy kis meglepetést Tace-nek? Vigyázzon, uram, hogy ehelyett nehogy ő lepje meg magát. Én is játékosnak tartottam magam, amíg ki nem álltam ellene. Bailey kísérete a taktikát és stratégiát tárgyalta, ő maga meg végignézett a szobán, észrevette, hogy egy széles alkóvból, amelyet tükörfényes polírozott fémlemezek borítottak, számos jelöletlen ajtó nyílik. - Ezek hova vezetnek? - kérdezte Swithint. - Hát a felsőbb szintekre. A Fornax Klub csak ezt a szintet foglalja el... - És mi van odafönn? - vágott közbe Bailey. - Különböző irodák és lakosztályok, a legmagasabb szinteken pedig bizonyos kormányhivatalok. A legfelső emeletet a Lord Magiszter foglalja el. - Honnan tudja, hogy melyik ajtó hova vezet? - Ha ott volna dolga, akkor gondolom, maga is tudná. Különben meg nem számít. - Igaz - mondta Bailey barátságosan, amikor Dovo elkapta a pillantását. A többiek elindultak egy vörössel megvilágított boltív felé, amelyből nyugtalan zene áradt, Plandot azonban őket kettejüket egy folyosón át komor szobába vezette, melyet a foszforeszkáló mintákkal díszített falak világítottak meg halványan. Szögletes árnyékok vetültek a sötétre vikszelt parketten álló csúf, de drága álazték díszítményekre. Ahogy Plandot előrement, Dovo megbökte Baileyt, és rámutatott egy impozáns, dús ősz hajú alakra, aki egyedül ült egy védőernyővel ellátott ívtűz előtt.
- Hagyjuk Plandotra, hogy kihívja. Tace valóságos ördög, biztos nem hagyja ki a lehetőséget, hogy helyre tegyen egy uborkafára felkapaszkodott senkit. - És ravasz pillantást vetett Baileyre. Bailey öt percet töltött azzal, hogy az asztalok berakásait, a fali mozaikokat és a selymes szőnyegeket csodálja, amíg végre Plandot intett neki. Dovóval együtt átvágtak a szobán. A bozontos szemöldök alól, ami olyan volt, mint téli fű a sziklán, szúrós sasszem meredt rá. - Plandot azt állítja, hogy maga reprizistának képzeli magát - morogta Lord Tace. - A magam szerény módján - válaszolt Bailey magabiztosan, és bosszantóan mosolygott. Tace bekapta a horgot. - Szerény módján - dörmögte. - Akár azt is mondhatná, hogy a maga szerény módján hal majd meg. A repríz megtanulásához egy élet is kevés, fiatalember. - Nem mondhatnám, hogy olyan rendkívül nehéznek találtam, uram - vetette oda Bailey. Tace felhorkantott. - Plandot, a bolondját járatjátok velem?! - És a magas férfira meredt. - Szó sincs róla, uram. - Plandotot nem lehetett zavarba hozni. - Apolló klubbeli barátaim nagyon bíznak a pártfogoltjukban. Természetesen az ön nevében elfogadtam a kihívást. Ha nem óhajt kiállni, nem történt semmi, majd rendezem a számlát, és meg is érdemlem, mert nem viselkedtem kellő szerénységgel... - Apolló Klub? Szóval mi történt? - És Tace megfordult a székében, hogy végigmérje Dovót. Aha, szóval te is benne vagy ebben a játékban, Dovo? Akkor gondolom, Plandot nem egymaga főzte ki, hogy tőrbe csaljon egy öregembert. Dovo kecsesen meghajtotta a fejét. - Már látom, hogy elragadtattuk magunkat, uram - mondta simán. - Elnézését kérem. Ön természetesen túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy eleget tehessen kérésünknek... - Pontosan milyen lelkesen óhajt fogadni az emberükre? - kérdezte élesen. - Azt hiszem, ötszáz M-ben állapodtunk meg - mormolta Dovo. - Ezerötszázban - javította ki Bailey. - Úgy tűnik, Sir Swithin bízik némiképp szerény képességeimben - magyarázta, amikor elkapta Dovo meglepett pillantását. - Ez meglehetősen fokozott lelkesedés. Ki maga? - kérdezte hirtelen. - Jannock - válaszolt Bailey. A név megfelelő volt, elég gyakori ahhoz, hogy ne keltsen különösebb érdeklődést a kétszázmilliós felső szinti népességben, ugyanakkor megfelelő rokonságra is utalt. Tace még mindig méregette. - Uram, azt szeretném mondani - morogta Dovo -, Sir Jannock az én kérésemre van itt, az Apolló Klub égisze alatt... - Mióta ismeri? - kérdezte Tace. - Csak rövid ideje... de Lord Encino támogatja... - Encino itt van? - Nincs, de... - Encino személyesen mutatta be magának? - Nem - lepődött meg Dovo. - Az inasa, Wilf... Tace felugrott, ami akár nevetés is lehetett volna. - Szóval egy inas pártfogoltja? - Uraim - mondta Bailey határozottan, és ránézett -, látom, hogy zavart keltettem. Elnézésüket kérem - elhallgatott, megpróbálta felmérni a hallgatóság hangulatát. Keményen néztek rá. Most kell kockáztatnia. - Talán meg kellett volna említenem a Kaszt Tanácsadóm, Lord Monboddo nevét. Biztos vagyok benne, hogy ő meg tudja nyugtatni önöket, ha kételkednének bennem. A csendből megértette, hogy hibázott. - Lord Monboddo - mondta Sir Dovo jeges hangon - hét hónappal ezelőtt meghalt.
23. Bailey gondolatai villámgyorsan száguldottak, de arca kifejezéstelen maradt. Aztán bánatosan elmosolyodott, Dovo felé fordult és meghajolt. - Hát persze - mondta könnyedén -, milyen nehéz eltérni a megszokottól. Természetesen milord utódjára gondoltam a Heraldikai Intézet lord kancellári székében. - És mi... - kezdte Dovo. Ebben a pillanatban valami mozgás keletkezett a szoba túlsó végén, egy steward hangja vált hallhatóvá, aki színpadi suttogással szólalt meg: - Nagyságos uram, engedelmével, egy pillanatra... - Itt van! Félre, ostoba! - köpte egy éles, magas hang a szavakat. Egy másik steward sietett el mellettük a bejárat felé. Magas, szürke hajú férfi állt ott, útját két termetes szolga állta el. Lázas, vad tekintetet vetett Baileyre. - Puszta rosszindulatból csinálták - fuldokolta. - Az én vendégem volt, az enyém! Nem volt hozzá joguk... - Dovóra nézett. - Te, Dovo, ez a te műved! - kiáltotta. - Azonnal add vissza! Hozzám jött, nem... - A kiáltás folytatása elveszett egy rózsaszín gázfelhőben, amit hirtelen az arcába fújtak. Az izgatott nemesember térde megrogyott, a stewardok közrefogták és elvezették. - Úgy tűnik, barátja, Lord Encino kissé izgatott. Sir Jannock - törte meg Tace a csendet. - Féltékenysége arra enged következtetni, duplán szerencsések vagyunk, hogy élvezhetjük a társaságát. Bailey hűvösen mosolygott, miközben Dovo és Plandot egyszerre kezdtek beszélni. A feszültség feloldódott. Lord Tace botjára támaszkodva, mereven állt fel. - Szóval kíváncsi, hogy az öreg valóban olyan veszedelmes ellenfél-e, mint hírlik? - És mereven elmosolyodott. - Rendben van, uraim, belemegyek a fogadásba. De a hagyományok szerint a kihívott fél választhatja meg a fegyvert. Dovónak leesett az álla. - Pokolba ezzel a gyermeteg játékkal, a reprízzel - vicsorogta az öregember. Arca agyon volt kozmetikázva, de Bailey a maszk alatt is jól látta a vad győzni akarást. - Ehelyett inkább próbálkozzunk azzal a sporttal, amely a pincéinkben élő patkányok kedvence, he? Valódi szerencsejátékkal, amely életre-halálra megy, és a szerencse forgandóságával kapcsolatos. - Mit... pontosan mit javasol nagyságod? - dadogta Dovo. - Hallottak valaha arról a törvénytelen fogadásról, amelyet Vistatnak neveznek? - Lord Tace sorban végignézett mindegyik hallgatóján, és kihívó pillantása végül Baileyn állapodott meg. - Már hallottam róla - válaszolt Bailey semmitmondóan. - Ha! Akkor maga tájékozottabb, mint ezek a fiúkák. - Tace Dovo és Plandot felé intett oroszlánfejével. - Nyilván méltóságukon alulinak érzik, hogy ilyen közönséges dolgokkal foglalkozzanak. Az én koromban azonban ott keresi az ember az izgalmat, ahol megtalálja. És én a népszámlálási adatokban találtam meg. - Dovóra meredt. - No, ehhez mit szól? Hajlandó fogadni az emberére egy olyan alvilági játékban, amelyben nagy szerepet játszik a véletlen, és amelyhez erős idegek kellenek? - Hát, izé, nagyságos uram... - kezdte Dovo; - Nagyon szívesen megpróbálkoznánk vele - vágott közbe Bailey könnyedén. A cifra órára pillantott, amely a szoba távoli falán lévő bonyolult dombormű közepét díszítette.. - Ha a húszórai statisztikai eredményekre akarunk fogadni, legjobb lesz, ha azonnal teszünk.
24. A zártkörű fogadószoba, ahova Lord Tace Baileyt és az Apolló tagjait vezette, nagyon sokban különbözött attól a nyavalyás komfort nélküli lakástól, ahol három hónappal azelőtt Gus Aroonnal vették fel a fogadásokat, de a játék matematikája mit sem változott. Bailey végignézett az adatokon, és kezdte megtenni előrejelzéseit. A programozás a szemkápráztató repríz után száraz, tudálékos tevé-
kenységnek tűnt, de a képernyő köré gyűlt arisztokraták arckifejezése azt mutatta, hogy ők nagyon is izgalmasnak találják a dolgot. - Nos, uraim - mormolta Tace, amikor az első számok kezdtek megjelenni a képernyőn -, ugyebár ez a szerencsejáték felkavarja a vérüket. Borzongatóan izgalmas, kegyetlen sport kitalálni az alattunk mérgezett élesztőként forrongó társadalom statisztikai változásait. - Azok a számok - mondta Dovo -, nehéz elképzelni, hogy mindegyik egy ember születését vagy halálát jelenti... - Vagy a vagyona születését, vagy elvesztését - ugatta Tace. - Termelés és fogyasztás, adók és lopások, kivégzések és öngyilkosságok - felemelkedő és elbukó emberi sorsok. Ezerbillió ember, mindegyik a maga világegyetemének a középpontja. Mi meg úgy ülünk itt, mint az istenek az Olimposzon, és számba vesszük őket. Tace már kevésbé volt lelkes egy félórával később, amikor felmérte az első óra eredményeit. A huszonkét órás adatismertetés után komor csendbe burkolózott. Egy órával később, amikor újabb ötszáz M cserélt gazdát, és került az Apolló fogadóihoz, már nyíltan vicsorított. Bailey nyugodtan, némán játszott, nem vállalt fölösleges kockázatot, és minden egyes menetben jobb eredményt ért el, mint az öregember. Hajnali két órakor Tace eredeti tőkéje néhány tucat M-re csappant. Bailey ekkor azt javasolta, hogy zárják le a fogadást. Tace őrjöngött. Egy órával később újabb százötven M-et veszített. - Valóban nem folytathatom - mondta Bailey, és hátradőlt a számítógép előtti székben. - Kimerültem. - De egy olyan igazi sportember, mint Lord Tace, nyilván nem lesz hajlandó most abbahagyni mondta Dovo mohón, és a kapzsiság eltorzította rendes körülmények között barátságos arcát. Ravasz pimaszsággal nézett a sarokba szorított öregre. - Igazán meg kell adnia őnagyságának a visszavágás lehetőségét... - Már nem vagyok olyan fiatal, mint valaha - kezdte Tace szinte már nyöszörgő hangon. Elhallgatott, amikor a kommunikációs panel élesen felbúgott, elhúzta a száját, és rácsapott az érzékeny rácsozatra. - Megmondtam, hogy ne zavarjanak. - Aztán elhallgatott és figyelt. Arckifejezése megváltozott, töprengővé és aggódóvá vált. Látszólag vonakodva kapcsolta ki a készüléket. - Uraim, úgy tűnik, ezt majd egy más alkalommal kell folytatnunk - mondta sajnálattól csöpögő hangon. - A békefenntartók parancsnokhelyettese várakozik az előcsarnokban. Úgy tűnik, arra gyanakodnak, hogy a Rend egy ellenségének valahogy sikerült behatolnia a Fornaxba. Egy bűnözőnek. - Igen? És nekünk mi közünk ehhez? - kérdezte Dovo. - A parancsnok személyesen óhajtja átkutatni a klub minden helyiségét, a játéktermeket is beleértve. - Értelmetlen kívánság. - Mégis együtt kell működnünk vele - mondta Tace, és egy kapcsolóval kinyitotta a szoba bezárt ajtaját. - Menjünk, és figyeljük meg, hogyan dolgoznak a zsaruk. - És elmosolyodott, milyen bátran használja ezt a közönséges szót. - De először zárjuk le a bankot - mormolta Dovo. - Természetesen! - És Tace dühösen megbökte a gép billentyűit, mire rengeteg platinaszegélyű tíz M-es hitelkártya hullott ki belőle. Plandot megszámlálta őket, ötvenet Dovónak adott, a többit pedig Bailey/Jannocknak, aki szórakozottan fogadta el, és Sir Swithinhez fordult. - Lenne olyan kedves, uram? Szükségem volna egy kis felfrissülésre. - Azzal a meglepett férfi kezébe nyomta a kétmaroknyi pénzt, és a diszkrét jelzésű ajtó felé fordult. A többiek beszélgetni kezdtek, de senki sem emelt kifogást.
25.
Bailey belépett a krómszínűvel és feketével díszített mellékhelyiségbe, elhaladt a felügyelő mellett, és a hátsó sarokban lévő szűk szolgálati ajtóhoz sietett. Zárva. Megperdült. Már ott állt mögötte a halk léptű felügyelő. - Nyissa ki! - vetette oda. - Uram? - A férfi arra készült, hogy a szemtelenül ostobát adja. Bailey megragadta a grabancát, megrázta és a falhoz csapta. - Tegye, amit mondtam! - vetette oda. - Nem hallotta, hogy a Rend egy ellensége beszabadult a klubba? - U... uram - dadogta a felügyelő, és az elektromos kulcsot odanyomta a zárhoz. Az ajtó hátrasiklott. Bailey kilépett egy sötét folyosóra. Az első lépés után halvány fények gyulladtak ki. Minden ajtót kipróbált, a harmadik nyitva volt, és egy fehér falú szobába nyílt, ahol vagy fél tucat steward üldögélt egy hosszú asztal körül. - Pihenj - ugatta Bailey, ahogy a szolgák zavartan kezdtek felállni. - Maradjatok ebben a szobában, amíg ellenkező utasítást nem kaptok. Te... - mutatott egy széles vállú, mogorva alakra, akinek piros pöttyök voltak a gallérján, és szemmel láthatóan épp meg akart szólalni - vezess a prefektus irodájába! - Én? - kérdezte a férfi döbbenten. - Te! - Bailey az ajtóhoz sietett és kinyitotta. A nagydarab ember elhaladt mellette, Bailey utánament és körülnézett. A folyosó üres volt. Keze élével leütötte a férfit, és elkapta. Gyorsan átkutatta a zsebeit, és kihúzott egy lapos kártyát, amelyhez vagy fél tucat kulcs volt erősítve. Futva tette meg az utat a következő keresztfolyosóig, de a sarkon már normál tempóban fordult be. Két férfi jött vele szembe, az egyik sértett képű alak, akinek olyan kivikszolt megjelenése volt, mint minden első fiatalságán túljutott felső szintinek. A másik apró termetű, fürge pillantású férfi volt, sötét ruhát viselt, és körülbelül annyira volt a helyén itt a Kék Szinten, mint egy svábbogár az ezüsttálcán. Ahogy elhaladt mellettük, a sötét ruhás kinyúlt, és megfogta a karját. Elsőnek Bailey szólalt meg: - Mit képzel, hogy itt áll és pletykálkodik? - vetette oda. - Remélem, nem felejtette el, hogy dolgozni jöttünk ide? Intézkedett már a keresztfolyosón fekvő halott ügyében? - És hüvelykujjával arra mutatott, ahonnan jött, aztán a másik férfihoz fordult, aki tátott szájjal bámult rá. - Uram, ragaszkodnom kell hozzá, hogy velem jöjjön a liftekhez - mondta erélyesen. - Ha lenne szíves, uram. - És türelmetlen mozdulatot tett. A férfi nyelt egy nagyot, és gyorsan megindult. Bailey követte, anélkül hogy hátranézett volna. Fél tucat komor arcú civil ruhás békefenntartóval találkoztak, de egyikük sem vetett rájuk futó pillantásnál többet. Amikor beléptek a kerek, ezüst-rózsaszín előcsarnokba, ahova Bailey először megérkezett, egy szóval megállította a társát. A teremben mindenütt csoportokban álltak az egyenruhás békefenntartók. - Mondja meg a parancsnokhelyettesnek, hogy a snarfitar bonfrect - parancsolta. Amikor a felső szinti megmerevedett, és már nyitotta a száját, hogy tiltakozzék, Bailey megelőzte. - Számítunk önre uram. Ön meg én el fogjuk kapni ezt a gazembert. És bármit tesz is, ne nézzen rám. - A... a snarfitar bonfrect? - kérdezte a férfi. - Pontosan. És a doolfroonok elfoglalták az ignortot. - A doolfroonok elfoglalták az ignortot. - A férfi maga elé motyogva elsietett. Bailey figyelte, ahogy a tiszt feléje fordult, várt, amíg a felcsapó hangokból megértette, hogy átadták az üzenetet. Aztán egy csapat békefenntartó mögé került, akik a zavar forrása felé bámészkodtak, addig próbálgatta a kulcsokat, amíg az egyik ki nem nyitotta a liftajtót, belépett az ezüstfiligránnal díszített fehér bőr bevonatú felvonóba, és megnyomta a fel gombot.
26. Bailey háromszor váltott liftet a köztes szinteken, mindig olyan őrök szeme láttára, akik azt figyelték, nem akar-e valaki lefele menni. Végül felért a legfelső szinten lévő lakosztályba. A liftből üvegfalú előtérbe lépett, melynek padlóját puha szürke szőnyeg borította. Az egyik oldalon széles fehér és ezüst ajtó volt, amely egyetlen érintésére kinyílt. A szobában egy szögletes arcú, kócos fekete hajú férfi volt, aki enyhe csodálkozással nézett fel. - Ön Micael Drans? - hallotta Bailey a saját hangját. - Igen... Bailey egyetlen mozdulatot tett, és a pisztoly, amelyet egy másik életben vett, hat órával korábban, máris a kezében volt. Felemelte, hogy egyenesen az íróasztal mögött ülő férfi homlokára célozzon. Ujja elindult a ravasz felé. Az oldalajtót belökték. Egy tágra nyílt szemű, fehér ruhás, elegáns lány állt ott. Egyetlen lépést tett csak, de máris testével védte a leendő áldozatot. Fölékszerezett kezében pisztoly jelent meg, amelyet Bailey mellének szegezett. - Nem, William Bailey! - kiáltotta. - Dransnak nem szabad meghalnia!
27. - Emlékszem rád - mondta Bailey. Hangja elmosódottan csengett a fülében. A lány, az íróasztal mögött mereven ülő férfi olyan volt, mint az álom. - Te vagy az a lány, aki segített. Soha nem tudtam meg a neved. - Dobd el a fegyvert, William - mondta a lány sürgetően. Bailey reszketett. Szinte belebetegedett a vágyba, hogy lőjön, de képtelen volt megölni a lányt. - Nem tehetem - hörögte. - Meg kell ölnöm! - Miért? - kérdezte a lány. Bailey egész testét megrázta a kínzó kudarc. Oldalt lépett, hogy a lány kikerüljön a tűzvonalból, de az továbbra is szemmel tartotta, és követte a mozdulatait. - A hang - emlékezett vissza a férfi - az Eutanáziái Központban megmondta, hogyan szabályozhatom a vérkeringésemet, hogy a méreg ne bénítsa meg a szívemet, hogyan parancsoljak rá a lábamra, hogy kivigyen a szolgálati ajtón. Megmondta, miként jöhetek ide, hogy lelőjem Micael Dranst. Meg kell ölnöm! Állj félre! Ha kell, téged is megöllek! - William - mondta a lány lágy, sürgető hangon -, Micael Drans fontosabb, mint akár álmodhatnád is, fontosabb, mint akár ő maga is álmodhatná. - A válla fölött odaszólt a némán figyelő férfinak: Micael, valami nagyon fontos történt az elmúlt néhány órában. - Állítás volt, nem kérdés. Drans bólintott. - Igen. - Teljesen nyugodt volt, csak csodálkozott. - Egy üzenet - mondta a lány -, egy nagyon messziről jött üzenet. Drans arcán hitetlenkedő kifejezés jelent meg. - Honnan tudhatsz te erről, Aliea? - Az üzenet igaz - mondta a lány feszült hangon. - Hidd el, Micael! Bailey figyelt, érezte, hogy hátán csurog lefelé az izzadság. Szíve tompán vert. - Azt hiszem, részben értem, William - folytatta a lány. - Te megkaptad az utasítás egyik felét, a másikat azonban én. Te tudtad, hogy mit, én pedig azt, hogy miért. Én is eljutottam ide, ugyanúgy, ahogy te. Akkor nem értettem, de most már igen. És neked is meg kell értened! - Meg kell ölnöm! - Én is lőhetek elsőnek, William - mondta a lány nyugodtan. - Meg vagy zavarodva, szörnyű nyomás nehezedik rád. Én nyugodt vagyok. Próbálj megérteni. Talán... - Elhallgatott.
- William, hunyd be a szemed, és koncentrálj. Hadd próbáljalak meg elérni! Bailey gépiesen engedelmeskedett. Feketeség. Kavargó fény. A sötétségből egy lebegő alakzat tűnik elő, egy bonyolult szerkezet, ami nem fény, nem teljes, aminek rá van szüksége, hogy teljessé tegye. Elmozdult felé, érezte, hogy lényének elmosódó körvonalai lassan megnyílnak, hogy összeolvadjanak a másikkal, az ellentétével. Hirtelen fény, mintha hajnalodnék. Minden gát átszakadt. Nyitva volt előtte a lány elméje. Most gyere, William, szólalt meg a lány hangja az agyában. Majd én vezetlek... Követte egy sötét ösvényen, amely mind lejjebb vezette a mélységbe, lefelé, rettenetes ürességen keresztül... És felbukkant - valahol. Tudatosan érezte az összetett ego/mátrixot, ami ő volt, Bailey/Aliea, békaperspektívából látta saját szűk életét és a lány szeretetéhes lényét. És látta azt a jelenséget, amely kinyúlt és megérintette őt/őket. És hirtelen ő/ők volt az a másik lény.
28. Feküdt a sötétben, és szenvedett. Nemcsak a tönkrement, vénséges vén test fizikai fájdalma bántotta, az semmi volt. Annál szörnyűbb a szüntelen, kegyetlen fájdalom, amelyet a kudarc tudata okozott, a keserű, értelmetlen kétségbeesés, hogy hosszú idővel ezelőtt jóvátehetetlen hibát követett el. Aztán a kétségbeesésből és kínból megszületett egy gondolat, következett a hosszú küzdelem, a keserves út visszafelé a zárt folyosón, amelyen jött, a kutatás, aztán a siker első halvány reménye, a megújult küzdelem, az első kapcsolat a gyenge, pislákoló élettel, amely olyan halványan és olyan messzi izzott: WILLIAM BAILEY! HALLGASS RÁM! NEM SZABAD MEGHALNOD! VAN VALAMI, AMIT EL KELL VÉGEZNI, ÉS CSAK TE VÉGEZHETED EL! FIGYELJ: EZT KELL TENNED...
29. A lány még mindig ott állt, és Bailey szívének szegezte a fegyvert. Arcán könnyek csurogtak végig, de keze nem reszketett. - A hang volt - szólalt meg Bailey -, te meg én... össze voltunk kapcsolva. Mi... megérintettük őt, ő voltunk. Ő az, aki miatt életben maradtam, aki ideküldött. Ki volt ő? Mi volt ő? - Ember, William, haldokló ember százévnyire a jövőben. Valami módon, amit talán ő maga sem ért, visszavetítette az elméjét a saját életvonala mentén - hozzánk... - Egy elme visszanyúlt az időben? - kérdezte Bailey. - Azt hiszem, csak egyetlen embert akart elérni, hogy elmagyarázza, milyen szörnyűség történt, hogy a segítségedet kérje ahhoz, amiről úgy vélte, csak az hozhatja helyre az elkövetett rosszat. De az elméje túl erős, túl bonyolult volt. Egyetlen közönséges elme nem tudta volna befogadni. Én meg a közelben voltam - a hídon, épp ugrani akartam. Az üzenet egy része az én agyamba került. Láttam, mi történt, mi fog történni, láttam, hogy ki vagy és hol, tudtam, hogy segítenem kell neked, de nem tudtam, nem értettem, hogy mi a te feladatod. - Üzenet - mondta Bailey, és hirtelen rengeteg minden eszébe jutott. - Az adás az űrből jött, a Plútón túlról. Egy űrhajó, amely a Föld felé tart. Idegenek, akik egy távoli csillagról jöttek. Békét és barátságot kértek. És mi halált adtunk nekik. Drans szólalt meg feszült hangon: - Mikor támadtunk? - Szbaton, szember huszadikán - válaszolt Bailey. - Fekete szbaton. - Ez a holnapi dátum - mondta Drans, és a hangja olyan volt, mintha fém repedt volna szét.
- És Micael Drans adta ki a parancsot! - tört ki Baileyből. - Hát nem érted, Aliea? Ő ezért küldött ide, Dransnak ezért kell meghalnia. - Három nap és három éjjel küzdöttem - mondta Drans tompán. - Mérlegeltem az érveket és ellenérveket, a bizalmat és bizalmatlanságot, hogy öljünk-e vagy lássuk szívesen őket. Annyi tényezőt kell figyelembe venni, olyan rettenetes a kockázat... - És úgy döntött, hogy legyen halál, mert hiszen hogyan bízhatna egy idegen fajban az emberiség, amely a saját fajtáját is elárulta? - vádolta meg Bailey. - Lehetséges volna? - Drans Alieáról Baileyre nézett. - De hát ismerhetjük-e a jövőt? Azért küldtek ide benneteket valami csodálatos módon, hogy megmentsetek ettől a szörnyű döntéstől? Bízhatunk bennük? Azok, amiknek mondják magukat? - Barátként jönnek - mondta Aliea lágyan. Drans felállt. - Hiszek nektek - mondta -, mert a választás elviselhetetlenül keserves. - Előrelépett, és gyengéden félretolta a lányt. - Tedd meg, ami a kötelességed - mondta Baileynek kifejezéstelen hangon. - William, ne! - vágott közbe Aliea. - Hiszen tudod, nem? Hiszen érted? Bailey az előtte álló védtelen férfira nézett. Leeresztette a pisztolyt, és bólintott. - A hang - a haldokló százévnyire a jövőben. Te voltál, te leszel az, Micael Drans. Te küldtél ide, hogy megöljelek, mielőtt kiadhatnád a parancsot a pusztításra. - Ezt csak nagyon jó ember tette volna meg, William - mondta Aliea. - Gonosz korunkban Micael Drans azon kevesek közé tartozik, akik valóban jók. Életben kell maradnia, hogy találkozzék a hajóval, hogy ő üdvözölhesse világunkban az idegeneket. - Megteszed? - kérdezte Bailey. - Igen, természetesen. - Drans arcába visszatért az élet. Az asztalához fordult, és gyors utasításokat adott az interkomba. Bailey szétnyitotta az ujjait, a pisztoly a padlóra esett. Hirtelen üresnek, kimerültnek érezte magát. Minden értelmetlenné vált, por és hamu lett. - William, mi baj van? - Aliea arca elmosódott előtte. - Minden rendben. Vége. Megtetted. Megtettük. - Báb - válaszolt Bailey. - Puszta báb voltam. Megtettem a kötelességemet. És nem maradt semmi. Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. - Ó, nem! - kiáltotta Aliea. - William, tévedsz, olyan nagyot tévedsz! - Életemben először büszke voltam, volt önbecsülésem. Azt hittem, én voltam az, aki behatoltam a preke területre, és életben maradtam, törvénytelen úton műveltségre tettem szert, kibírtam a maxpo kezelést. Azt hittem, én voltam az, William Bailey, aki a saját területükön győztem le a felső szintieket, aki mindenkit becsaptam, elvettem, amit akartam, és eljutottam ide. De nem. Ő volt az, ő vezérelte minden lépésemet. És most vége, nem maradt semmi. Aliea mosolyogva rázta a fejét. - Nem, William. Gondolkozz, emlékezz csak. Igaz, ő jelölte ki a feladatodat. És még valamit tett, megszüntette a félelmet. De a többit te magad csináltad. Bailey a homlokát ráncolta. - Hetekig úgy éltem, mint valami álomban. Ez a bonyolult terv, a rengeteg összetett lépés, a blöffök, a veszély, amit vállaltam. - Hát nem érted? Ő nem tervezhette volna el mindezt. Nem tudhatta, hogy mi fog történni, és hogy te hogy reagálsz majd. Te voltál az, William. Ha a félelem elmúlt, minden lehetséges. - Alieának igaza van - szólalt meg Micael Drans. Megkerülte az asztalt, és melléjük állt. - Nem tudom eléggé megköszönni nektek. De az Evala űrhajó tizennyolc óra múlva Föld körüli pályára áll a Holdon túl. És béke lesz. Rengeteg lesz a tennivalónk. Szükségem lesz segítségre. Maradtok közvetlen munkatársaimként? - Hát persze - mondta Aliea. - Ha komolyan azt gondolod... ha tényleg hasznomat tudod venni... - dadogta Bailey.
Érezte, hogy Aliea megérinti a kezét, és aztán megérinti az agyát is, könnyedén, mint egy lebegő pihe. Együtt képesek leszünk rá, William. - Igen - mondta a férfi. - Maradok. Meg kell mondanunk neki szólalt meg Aliea gondolata a fejében. Bailey lehunyta a szemét, együtt átnyúltak az ürességen, és megtalálták őt, aki ott várakozott a sötétben. Együtt várták, hogy felharsanjon az új mennydörgés a Föld egén. Damokos Katalin fordítása Gőgös Károly rajzai
J. Williamson
ÖSSZEOMLÁS Boss Kellon hivatalosan mindössze az Űrhajós-, Menedzser- és Mérnökegyesülés végrehajtó titkára volt. Napjainkban, 2145-ben a Boss név helyett akár azt is mondhattuk volna: Caesar. A Merkúron lévő unitron energiaátalakítóktól a Jupiter holdjain szétszórt, magányos bányatelepekig az Egyesülés uralkodott az egész emberiségen. Harvey Kellon pedig maga volt az Egyesülés. Nagydarab ember volt. Bár értelmes, mélyen ülő, megfontolt tekintetű szeme olyan hideg volt, mint a Kallisztóról származó tűzgyémánt, nyájas, hivatásos politikusra valló mosolya némi melegséget kölcsönzött csontos, vörös arcának. Lobogó fehér parókát viselt, s így Sunport több millió lakosa közül csak kevesen sejtették, hogy a főnök éppoly kopasz, mint az ősi Róma első cézárja volt. Sunport volt a székváros. Száz esztendeje táplálta növekvő erejét bolygóközi kereskedelmi monopóliuma, mígnem mellette még New York is furcsa, ódon külvárossá töpörödött. A megalopolis gigászi tornyai ragyogó oszlopok erdejeként sorakoztak vagy százmérföldnyi körzetben a közben óriási űrkikötővé fejlesztett meredek falú Colorado fennsík körül. A Külső Állomás apró holdja örökkévalóan lebegett a város délköre fölött, emberkéz alkotta szerencsecsillagaként. Boss Kellon a gőgös „Egyesülés Tornyának” legtetején rendezte be lakosztályát. A tetőn épült villa tágas, fényűző termeit a Nap bolygóiról nevezték el. Ezen az estén éppen a Neptunusz-teremben rendeztek bált, ahol a nagyfőnök e pillanatban Selene du Mars asszonnyal táncolt. A Főnök nehézkesen szuszogott, és bíborszín estélyi selyemkabátjának hátán sötét verejtékfoltok ütköztek elő. A lába sajgott. Lehet, hogy hatvanéves fejjel már nem kellett volna ilyen friss táncot lejtenie. Különben is, középtájt tekintélyes súlyfölösleget cipelt magán. Selene du Mars azonban értett hozzá, hogy a férfiak igyekezzenek megszabadulni ilyesféle kellemetlen gondolataiktól, érzéseiktől. Sudár, hajlékony nő volt, nagy zöld szemekkel. Korábban az egyik legnépszerűbb teletáncosnőnek számított. A férfi arra gondolt, hogy biztosan ez a nő a legköltségesebb és legcsillogóbb jelenség Sunport városában. Ezen az estén platinaszőke hajkoronát és seregnyi szikrázó tűzgyémántot viselt. Táncosának az is eszébe jutott, hogy kedvenc kövei mennyire hasonlítanak hozzá: éppoly hidegek, csillogók és kemények. De még számító ambícióit is képes volt csodálni, annyira hasonlított az ő természetéhez. Selene azt állította magáról, hogy hadmérnöki diplomával rendelkezik. Kellon egyszer titokban utasítást adott az állítás kivizsgálására, és a Felderítő Ügyosztály vaskos hamisítás tényéről számolt be neki. Még a nő apja is csak egy hadmérnök tisztiszolgája volt a távoli Jupiter Állomáson. Kellon azonban eltussolta a jelentést, még Selene-nek sem szólt róla egy szót sem. Maga is nagyon jól tudta, milyen keserves dolog fölvergődni a szürkék közül. Tánc közben a nő már ki tudja, hányadszor arra bujtogatta, hogy koronáztassa meg magát. Hűvös hangja éppoly tökéletes volt, mint nyúlánk teste, és azt a hízelgő megszólítást használta, amelyet ő maga talált ki a nagy ember számára. - Zseniséged, ugye hamarosan sort keríthetünk a koronázásra? Minden elő van készítve. Történész barátja, Melkart kérésemre már előbányászta minden régi szép ceremónia leírását. Ékszerészeim is dolgoznak a csodás tűzgyémánt koronán. - Hogy majd én fizessem a számlát - kuncogott Kellon, és szorosabban vonta magához az asszony párductestét. - Tudom, drágám, hogy a Nap Császárnőjének címére áhítozol, de csinos fejecskédet korona nélkül is épp elég veszély fenyegeti.
A gondolattól kijózanodva. Kellon elfintorodott. Ő maga kemény harc árán jutott föl az emberiség piramisának szédítő csúcsára. Ő volt a legelső a milliónyi mérnök örökös között, akik családtagjaikkal és különböző rendű-rangú csatlósaikkal Sunport legelőkelőbb tornyait népesítették be. Ugyanakkor viszont, és csak itt, Sunportban vagy nyolcvanmilliónyi szürke munkásrendű tengődött rajtuk kívül. A föld alatti szinteken laktak és dolgoztak, miközben a Felderítő Ügyosztály szabályok vasszigorával kötötte gúzsba az életüket. Kellon tudta, hogyan élnek ezek az emberek, hiszen maga is közülük való volt. Legtöbbjük gyűlölte az Egyesülés műszaki nemességét. A piramis tömbjén ez volt a legveszélyesebb repedés. Kellon egyszer már megpróbálkozott a befoltozásával néminemű reformok és engedmények árán. Melkart viszont kijelentette, hogy ezzel máris vagy három nemzedéknyit késett. Ha enged ennek a gyűlöletnek, csupán azt a kötelet vásárolja meg, amire majd fölakaszthatja magát. - Vulkán tetején táncolunk, kedvesem - súgta Selene fülébe. - Jobb, ha nem játszunk a tűzzel. Selene megvonta meztelen vállát, szeme sötéten villant, akár smaragdokkal ékes estélyi ruhája. Rosszkedvét mégis igyekezett palástolni. Tudta, hogy a hosszú, zöldes fényben úszó teremben vagy száz másik nő ölni lenne képes azért, hogy elfoglalhassa a helyét Kellon karjaiban. Durcás arckifejezését kedveskedő ajakbiggyesztéssel szelídítette. - De kérem, zseniséged! - Tökéletes vonásai önkéntelenül összerándultak. Kellon érezte, hogy ezúttal alaposan rátaposott ezüstcipellőjére. De a nő máris újra mosolygott, könnyedén csúfolódva a férfi mentegetőzésén. - A bolygókat ugye nem óvatosságával hódította meg? - csicseregte. - Csak nem öregszik talán, zseniséged? Selene tudta, hogy ezzel a férfi legérzékenyebb pontjára tapintott. És talán valóban öregedett is. A kormányzás részletkérdései egyre terhesebbek voltak számára. Mind nehezebbé vált megbízható alárendelteket találnia. Néha egyenesen úgy érezte, hogy az Egyesülés maga is hanyatlásnak indul, ahogyan ő korosodik. - A koronázás... - turbékolta tovább a csábos hangocska. De Kellon már nem is hallgatta a szavait. Hagyta, hogy kitáncoljon a karjai közül. Azt a szikár alakot figyelte, aki küszködve tört magának utat felé a parketten sürgő-forgó, ragyogó ruhákban feszítő mérnök arisztokrácia sűrű tömegén keresztül. A sovány férfi Marquard volt a Felderítő Ügyosztály főnöke. - Zseniséged! Már megint az a Próféta! - hatolt fülébe a feszült suttogás. Marquard az Egyesülés ékköves csillagával díszített, borszínű egyenruhát viselt. Nem volt táncpartnere, és ideges arckifejezése igazán rossz hírről árulkodott. Kellon fölkészült a veszélyre. - Itt van megint, Sunportban! - A tiszt nyelt egyet, és izgatottan megnedvesítette az ajkát. - Még rejtőzködik, valahol odalent a csatornák szintjén. Több volt ez egyszerű bajnál. Kellon belerendült. A pompás freskók elhomályosultak a szeme előtt. Helyettük a sötét, nyirkosságtól csöpögő folyosókat látta, vagy ezerlábnyival Sunport járdái alatt. Valaha ő maga is ott bujkált űzött vadként, szürke ruhában. A zenekar muzsikájának üteme hirtelen a szennyvízszivattyúk pöfögésévé vált a fülében. Vaskos, rózsaszín keze elkeseredett rándulással ökölbe szorult. Mintha látta volna, amint megindul a szürke áradat, a méreg, amely megtámadja az Egyesülést, és szétzilálja a civilizáció szövetét. A Felderítő Ügyosztály évek óta loholt a Próféta nyomába, eddig mindhiába. Az azonban szinte hihetetlen volt, hogy ez a fanatikus még Sunportba is bemerészkedett. Igen, csakugyan öregszik. Öreg lesz és magányos. Védtelennek érezte magát e keserű perc megpróbáltatásaival szemben. Majdnem rosszul lett, amikor eszébe jutott a fiával lezajlott veszekedés. Ebben a cinikus metropolisban a családi összetartás volt csaknem az egyetlen szorosabb emberi kapcsolat. Ebben a pillanatban szörnyen nagy szüksége lett volna rá, hogy Roy mellette álljon. A váratlanul rátörő veszélyhelyzettől kábult tudata visszamenekült a múltba. Royhoz és Roy anyjához. Melkart volt az, aki bemutatta neki a törékeny, szürke szemű lányt. Titkos találkozóra jöttek össze éppen odalent a csatornavilágban. Melkart büszkén jelentette ki: „Ruth lesz, meglátod, az Új Közösség Szent Johannája.”
Az is lehet, hogy Ruth Melkartot szerette. Kellon sohasem volt benne igazán biztos. A Társaság titkosrendőrsége ugyanis pár hónap múlva lerohanta a rejtekhelyüket. Melkart fogságba esett, és száműzték a Marsra. Ruth csak azután mondott igent Kellon házassági ajánlatára, amikor közölték vele Melkart hamis halálhírét. Azért a hazugságért Kellon volt a felelős. Később, amikor már elég komoly befolyással rendelkezett, megpróbálta ugyan jóvátenni bűnét azzal, hogy visszaszerezte Melkart szabadságát. Ruth soha életében nem mondott le az Új Közösség eszméjéről. Nem nézte jó szemmel a módszereket, amelyek segítségével Kellon hatalomra jutott, és iszonyú lelki sebet ejtett rajta, amikor férje parancsára az Egyesülés rendőrsége végleg leszámolt a Párt néhány életben maradott tagjával. Roy pont olyan volt, mint az anyja: karcsú, érzékeny és idealista. Kellon boldog volt, amikor a fiú elhatározta, hogy unitronikus mérnöki diplomát szerez. Ez feledtette vele, hogy saját „örökölt” rangja csupa hazugságon alapul. De Roy keserű csalódást okozott neki. Semmi érdeklődést nem mutatott az Egyesülés politikája iránt. Nem volt hajlandó jelentkezni a Haditechnikai Akadémiára, hogy parancsnoki beosztást és megfelelő karrierlehetőséget kapjon a Flottánál. Ehelyett húszéves korában szedte a sátorfáját, és elment a Merkúrra, hogy egy teljes évet elpocsékoljon ott valami jelentéktelen kísérletezéssel az odatelepített naperőműveknél. A veszekedés akkor robbant ki közöttük, amikor Roy - öt évvel ezelőtt - visszatért. Selene du Mars iránt Roy nem táplált semmi szeretetet. Az asszony még rontott is jócskán a helyzeten, amikor flörtölni próbált vele. Valami egészen útszéli jelzővel illette a nőt, és kihurcolkodott a tetőlakásból. Azóta sohasem tért vissza. Kellon azonban még másnap utánament a fennsíkon lévő nagy unitronikai laboratóriumba. Unitron-meghajtású légisiklója, mint valami nagy kristálytojás ereszkedett le a kereskedelmi kikötő és a haditechnikai zárt övezet között elhelyezkedő hosszú, fehér tetejű épület fölé Hosszúkás ezüstbuborékként éppen egy szállítóhajó emelkedett föl a Vénusz-kikötőből, fényesen és furcsán vibrálva tolósugarának hevében. Szürke ruhás rakodómunkások szállították tovább valahová a belőle imént kirakott érczúzalékot és szögletes keményfa tömböket. Egy Marsról érkezett teherhajó széles garaton zúdította le támasztóbakjain fekve, gyomrának fémpellett-tartalmát. Egy űrviharvert jupiteri ellátmányoshajó láda-, hordó- és bálahegyeket nyelt magába - nyilvánvalóan a Kalliszto bányászainak szánt élelmet, üzemanyagot és berendezéseket. A Merkúr-kikötőben halmokban álltak az ottani naperőművekben frissen feltöltött dinódaelemek. A bolygóközi birodalom egész kereskedelmi élete ott pezsgett. Kellon büszkeségébe azonban keserű mellékíz vegyült. Jól emlékezett még arra az időre, a Társaság régi szép napjaira, amikor ennél is nyüzsgőbb volt a kereskedelmi élet. A dokkok fele most elhagyatottan állt, fölverte őket a gaz. A szintén használaton kívüli Szaturnusz-kikötőben szétszerelt hajók maradványai rozsdásodtak düledező bakjaikon. A pilóta ügyesen tette le a siklót a fehér lapostetőre. Kellon a fia után érdeklődött, mire egy megszeppent ember lekísérte őt a laboratóriumba. Az űrt ebből az épületből hódították meg - járt Kellon fejében -, és az unitronikus repülés legnagyobb eredményei is ehhez a helyhez fűződnek. A munkatermek most azonban jórészt üresen tátongtak, régi berendezéseiket leszerelték vagy összetörték. Kellon egy hosszú, tiszta műhelyben találta meg Royt, ahol a műanyag falak kékesfehér, lágy fényt sugároztak. Hatalmas ablakok néztek a haditechnikai övezet területére, a Flotta kint sorakozó, halálos, fekete nyílvesszőkre emlékeztető, unitronikus meghajtású cirkálóira. A Merkúron töltött év után Roy napégette bőre bronzszínben játszott. Anyja ideges, hirtelen mozdulatával pillantott föl a munkapadon előtte heverő szerkezetről. Kellon kissé megdöbbent, meglátva kezében a csavarhúzót, hiszen egy magasabb rangú mérnök számára bármilyen kézi munka megalázónak számított. A fiú látható örömmel fogadta apját. - Bocsáss meg a türelmetlen gesztusért - fordult Kellon felé anyja élénk s mégis szigorú mosolyával. - Nem kedvelem Selene-t. De ő nem is olyan fontos. - Mozgékony, barna ujjaival: megérintette a
szerkezetet, szürke szemében lázas fény csillant. - A kondenzációs hipotézis ellenőrzésének módját keresem. - Figyelj rám, fiam! - intett Kellon ingerülten az ablakon át a kint sorakozó félelmes cirkálók felé. - Nincs szükséged arra, hogy mindenféle elvont elméletekkel játszadozz. Ott a Flotta és nála a parancsnoki beosztás számodra, amint megszerezted a szükséges bizonyítványt. Ezeket a kísérleteket pedig nyugodtan hagyd az alárendeltekre. - Sajnálom, Boss. - Roy feszült arcán kiütközött anyjának hajthatatlan szelleme. - De azt hiszem, hogy az elméleti föltevésem most fontosabb a Flottánál. - Miféle hipotézis? - csattant Kellon hangja ingerülten. - Hogyhogy fontosabb? - Igyekezett viszszafogni indulatát. - Megmagyaráznád, mi lehet olyan fontos benne? - Már akkor megpróbáltam, mielőtt a Merkúrra mentem - felelte Roy. - Túl elfoglalt voltál hozzá, hogy meghallgass. - Tudod, van egy új elképzelésem a bolygók kialakulásáról. Azért mentem a Merkúrra, hogy a Naphoz közelebb végzett megfigyelések révén megbizonyosodjam róla. Most már úgy érzem, igazam van. Kellon megint komoly erőfeszítéssel nyelte le haragos türelmetlenségét. - Nos, most meghallgatlak - mondta végül. - Tudod, hogy a naprendszerek keletkezésének módját soha, senki sem magyarázta meg elég világosan - kezdte Roy óvatosan tapogatózva. - A huszadik századi árapályelmélet valahogyan zsákutcába jutott. Többek között bizonyos statisztikai nehézségek miatt. Százezer csillag közül csak egy haladhatott el olyan közel valamelyik másik mellett, hogy a bolygók kiszakításához elégséges dagályt idézzen elő nála. A Külső Állomás csillagászai azonban már jó régen meggyőződtek róla, hogy bolygórendszerek sokkal gyakrabban fordulnak elő. Az unitron fölfedezése száz évvel ezelőtt csaknem minden tudományágat forradalmasított. Az egész univerzum végső, anyagi természetű energiaformáját ismerték föl benne. Első ízben sikerült a segítségével egységes képet formálni az elektromagnetizmus és a gravitáció számtalan, különböző jelenségéből. A Társaság idejének legtöbb mérnökét azonban túlságosan lefoglalta a bolygók meghódítása, hogysem számottevő időt fordítsanak különféle elvont elméletekre. Kellon kissé elcsodálkozott Roy leegyszerűsített, iskolás hangvételű előadásán, majd az a kényelmetlen érzés kerítette hatalmába, hogy a fiú tudja: bizonyítványai egytől egyig hamisítványok. Laza fintorral próbálta követni a magyarázatot. - A huszadik század űrkutatóinak zavaróan sokféle elképzeléssel kellett megbirkózniok - folytatta Roy. - Az elektronok és protonok, neutronok és mezotronok, baritronok és fotonok, fényhullámok, elektromos mezők és mágneses terek, gyorsulási mezők és gravitációs terek elméleteivel. Már kapiskáltak valamit egy egységes mezőelméletet illetően, de sohasem jutottak el odáig, hogy mindezeket a jelenségeket egyetlen végső egység megnyilvánulásainak tekintsék. Nem is csoda, hogy sohasem értették meg egészen a Napot és azt, hogyan keletkezhettek belőle a bolygók. - És te... már tudod? - érdeklődött Kellon akarata ellenére. Roy lelkesen bólintott, és ismét megtapogatta az előtte heverő készüléket. - Arra a föltevésre jutottam, hogy minden normális csillag létrehozta saját bolygórendszerét. Az árapályelmélet szerint az egész univerzumban csupán maroknyi lakható bolygó létezhetett. Szerintem pedig több millió lehet belőlük. - Gyors mozdulattal lóbálta meg a kis szerkentyűt. - Persze, mindez még csupán föltevés, bár a Külső Állomás csillagászai meggyőző bizonyítékokat találtak arra, hogy jó pár közeli, magányos csillagnak vannak saját bolygói, s ezt akarom én végleg igazolni. Érdeklődéssel vizslatta Kellon arcát. - Megérted ezt, apám? Kellon nehézkesen megrázta fehér parókás fejét. - Az érvelésed eléggé meggyőzően hangzik - ismerte el. - Egyszer a Külső Állomáson láttam egy ábrát, valami apró pöttyökkel, amelyekről azt mondták, hogy bolygók. De mi olyan érdekes bennük? Én nem látok semmi okot a lelkesedésre miattuk.
Roy szemét elárasztották a tehetetlenség könnyei. - Egyszerűen nem értem - sóhajtotta keserűn. - Senkit sem izgatnak. Senki sem törődik velük. Bronzbarna arcát dacosan fölvetette. - De a száz évvel ezelőtti mérnökök hajókat építettek volna, hogy föltárják azokat a bolygókat! - Alig hinném - tiltakozott Kellon enerváltan. - Túl nagy lett volna a távolság bármilyen kereskedelemhez. Már a Szaturnusz holdjain sem járt senki vagy hatvan éve. Most pedig már a Jupiter környéki állomásaink is mind veszteségesek. Az ellátmány és a szállítás költségei nagyobbak, mint a nyereség. Ha nem sértené az Egyesülés tekintélyét, még ma hagynám őket a fenébe! - A tudomány látványosan visszaesett, még az urániumfeldolgozással is fölhagytak - szólt Roy őszinte aggodalommal. - Nem és nem értem, miért? - Bronzos arca megkeményedett. - De mi folytathatjuk. Az unitronikus hajtómű tökéletesíthető. Csak idő kell hozzá és pénz, én biztosan építenék egy csillagközi hajót. - Lehet, hogy képes lennél rá - hagyta jóvá Kellon. - Ha elég ostoba vagy hozzá, hogy fölfordulj valami távoli, kopár világon, amelyet eddig még senki sem látott, amikor itt egy egész bolygóközi birodalom, amelyet neked adhatok. - Azt hiszem, pont ilyen bolond vagyok - válaszolta Roy nyugodtan. - Nekem nem kell az a birodalom. Ettől Kellon végképp elveszítette a türelmét. - Megvonok tőled minden támogatást! - ordított az elfehéredett ajkú fiúra. - Majd attól elmúlik ez a hülyeség is. Akármikor hozzám fordulhatsz, ha készen állsz a haditechnikai tanfolyamra. - Vonulj csak vissza nyugodtan Selene du Mars karjaiba - felelte Roy nyugodtan. - Nincsen szükségem támogatásra. A fiú igazat mondott. Néhány hónap múlva Kellon értesült róla, hogy Roy a Jupiter-szolgálat unitronikus szállítmányozó vállalatának eladott egy új típusú hajtóműtekercset, amelynek segítségével három nappal lett rövidebb a távoli bolygóra vezető hosszú út, és vagy negyven százalékkal több energiát táplálhattak vissza a fékezés során az űrhajó táprendszerébe. A Kallisztón lévő bányák az utóbbi húsz év során először mutattak föl némi nyereséget. A jogdíj, amit Roy az Egyesülés Közlekedési Hatóságától kapott, vagy százszorosa volt a megvont apanázsnak. Az azóta eltelt öt év alatt Kellon egyszer sem látta a fiát. Roy azt a meghívást is figyelmen kívül hagyta, amelyet Selene útján küldetett neki. A Felderítési Ügyosztály segítségével persze tudta, hogy fia még mindig a régi unitronlaborban van, és megszállottan dolgozik a találmányain. Értesülvén róla, hogy a pénze fogytán van, utasította a közlekedésieket, hogy duplázzák meg a szabadalmi díját. Roy mindössze egy nyúlfarknyi köszönő levélkével reagált. Most hogy kábán és magányosan állt a táncosok forgatagában a Neptunusz-terem zöldes színben ragyogó falfestményei alatt, Boss Kellon elsöprő vágyat érzett, hogy láthassa azt a sovány és eltökélt arcot, amely annyira emlékeztetett Ruthéra. De Roy nem volt mellette. Teljesen egyedül állt a minden eresztékében recsegő Egyesülés árnyékában. Egyetlen ember sem volt, akiben tökéletesen megbízhatott volna. Marquard elvékonyodott, rémült suttogása visszakényszerítette a jelenbe, hogy szembenézzen a fenyegető vészhelyzettel. - A Próféta itt van Sunportban - ismételte meg a felderítők főnöke. - A hívei már tudnak róla. A tömeg odakint gyülekezik az Egyesülés terén. - Sovány válla megremegett a tehetetlen rémülettől. A helyzet nagyon kényes, zseniséged. - Kényes a nyavalyát! - Kellon visszafogta lélegzetét, szemében megvillant a dühödt akarat. Azelőtt is harcolt magányosan, most sem riad vissza tőle. - Kutassák át a csatornaszinteket! - adta ki az utasítást metsző hangon. - Tartóztassák le a Prófétát. - Biztos benne, zseniséged... - pislogott Marquard bizonytalanul. - Hatalmas befolyása van. Mielőtt megérkezett, még biztonságban voltunk. Hívei most már nagy felfordulást okozhatnak.
- Majd én megfékezem az a fölfordulást, ha bekövetkezik - feszítette meg Kellon széles vállát, és mosolyt erőltetett az arcára. El kellett rejtenie a lelkén eluralkodó sötét pánikot. - Ne öljék meg! tette hozzá. - Csak vezessék elém. A mártírok veszedelmesek. - Ahogy parancsolja, zseniséged. A sovány férfi idegesen félrefordult, a gond ráncai még mélyebben vésődtek az arcába. A zenekar tovább játszott a magas emelvényen, amelynek díszletei a Neptunusz egyetlenegyszer meglátogatott holdja, a Triton valamelyik jégbarlangját mintázták. Kellon megindult Selene du Mars felé. A magas, karcsú nő nyugodtan várt rá aranydíszektől csillogó ruhájában. Arcán kemény, ragyogó, mégis vonzó mosoly. Kellon érezte, amint fölgyorsul a pulzusa, hiszen még mindig szerette az aszszonyt. S ekkor rádöbbent, hogy a nő egy másik férfira mosolyog. Hurd admirális közeledett felé a nyüzsgő táncolók között. Fekete-narancssárga zubbonyát úgy szabták, hogy kihangsúlyozza széles hátának izmos háromszögét. Fiatal volt, sötét bőrű és magas. Mosolya kivillantotta ép fogsorát. Hivatalos hadmérnöki rangján szólította meg az asszonyt. - Szabad, százados? - Ekkor megpillantotta a feléjük közeledő Kellont. Arca óvatos feszültséget tükrözött, a leplezésére szánt mosoly kissé túl szélesre sikeredett. - Természetesen, ha zseniséged megengedi. - Fáradtnak látszol, kedvesem. Selene feléje villantotta elefántcsont mosolyát, és válaszát megelőzve a daliás admirális karjai közé siklott. A magára maradt Kellon fáradt irigységgel nézte Hurd fiatalságát, vonzó külsejét, lendületes mozgását. Valóban érezte, hogy öregszik. Látta, amint Selene és a tengernagy arca tánc közben egymáshoz simul. A nő lehunyta szemét, nyugtalan arca végre nyugodtnak és boldognak tűnt. Ugyanakkor elcsípte Hurd sötét szemének éles, furcsán ellenséges pillantását. Miközben gondterhelten félrefordult. Kellon még bántóbban érezte fia hiányát. Ha akkor nem vesznek össze, Hurd helyett most Roy lehetne a flotta parancsnoka. Az admirális nagyszerű katona volt, jellemzése is teljesen tiszta, de Kellon nem szerette. Boss kisétált a bálteremből elmaradhatatlan testőreinek kíséretében. Átment a tágas és néma Hold-termen, kilépett az Egyesülés terére néző erkélyre. Már beállt az éjszaka, és Sunport sötétedés után mindig fölkavaró látványt jelentett a számára. A magas tornyok szellős távolságban álltak egymástól. Világító, könnyű műanyag homlokzatuk lágy és sokféle színben sziporkázó oszloperdővé varázsolta őket. Változó fényük bevilágította a közöttük kitárulkozó, tágas parkokat, a bennük fölcsillanó csónakázó-tavak és díszmedencék tucatjait. A felszíni utak széles fényszalagokként kanyarogtak, szórakozásból furikázó mérnökök járművei nyüzsögtek rajtuk. Néhány sétasikló lebegett a leszállóteraszok fölött, mint megannyi csillogó kristálytojás. Kellon időnként sajgó vágyakozással gondolt vissza azokra az első pillanatokra, amikor először lehetett része ebben a ragyogó, mesés látványban. Hiszen egész gyermekkorát az alsó szinteken kellett eltöltenie. Csak ritka, ünnepi alkalmakkor jöhetett föl a parkokba, hogy láthassa a mérnökök mások elől tiltott, csillogó paradicsomát. Micsoda vad álmok kergetőztek akkor a fejében! Tízmilliónyi társa osztozhatott ebben a vágyakozásban, de egyedül ő jöhetett fel végül, hogy hatalmába kerítse az egész várost. Néha ez a keservesen kivívott győzelem is teljesen hihetetlennek tűnt a szemében. Sohasem jelentett olyan tiszta, gondtalan örömet, amilyenről annyit ábrándozott. Nehéz sóhajtás szakadt ki a torkából. - Zseniséged! - hatolt fülébe az egyik testőrtiszt fojtott suttogása, amint megállította őt a teraszra vezető ajtó széles nyílásában, ahol a gyengéd szellő lengedezése volt minden mozgás. - Veszélyes lehet a terasz. Rosszindulatú tömeg gyülekezik odalent. - Köszönöm, őrnagy. - De csak megvonta a vállát, és kilépett az ajtón. Nem engedhette meg magának, hogy eluralkodjék rajta a benne motoszkáló félelem. A remény volt a legmegbízhatóbb védőfegyvere. - Tudja, ez számomra a legkedvesebb látvány. Ezúttal azonban baljóslatúan idegenszerű kép fogadta.
Az Egyesülés terének mélyben tátongó hosszúkás téglalapját szürke tömeg borította el. A nyüzsgő emberáradat a magasból furcsa, mászkáló rovarseregnek látszott az oly szeretett hatalmas, csillogó, szabályos körvonalú tornyok tövében. Mindenfelé tábortüzek dühös, vörös szemei fénylettek. Orrát ingerelte az égő papír bűze. A távolság tompa morajjá csöndesítette a teret betöltő haragos ordítozást. Önjelölt evangélisták üvöltöztek harsányan, hisztérikus hangok énekeltek. Elkapott egy foszlányt az Isten harci himnuszából. Égesd a könyvet, és zúzd a gépet. Öld az istentelen mérnököcskéket! Kellon hosszan álldogált a teraszon, míg izzadó keze kis híján oda nem fagyott a sima korláthoz. Marcangolta a félelem, hogy mindezek a fényes tornyok belerogynak a vak rombolás elsöprő viharába. Melkart kijelentette, hogy semmit sem tehet már a baj ellen. Átfázott teste hirtelen összerázkódott a fölkereplő gépfegyversorozatok hallatán. Tőle jó mérföldnyire, a tér túlsó végében szürke emberáradat hömpölygött furcsa, nyúlós folyadékként a fényesen megvilágított felszíni út burkolatán. Az eleven áradat járműveket ragadott el és borogatott föl, mint valami világító szentjánosbogarakat. Vékony sikoltások jutottak el a füléig. Fekete elhárítós kocsik tűntek föl a sima úttesten, és ismét lövések dördültek. Túl messze volt mindez, hogy egyes emberalakokat kivehessen, amint halálos sebekkel összerogynak. A szürke hullám azonban vonakodva bár, de mégiscsak meghátrált. A közlekedés leállt, a világító járdafelület fénye kihunyt. Kellon zaklatottan lépett vissza a lágyan fénylő falba vágott ajtón. Ezen az éjszakán a fal lassan változó, lüktető rózsaszín és bíbor árnyalatokban játszott. Eszébe villant, hogy valamivel szelídebb árnyalatok és lassúbb lüktetés talán megfelelőbb lenne. A néma és téres Hold-teremben a telefonasztalkához sietett, türelmetlenül vetette magát az U alakú asztal öblében álló székébe. Félkörben sorakoztak előtte a sztereoprizmák. A középső képernyőn vörös hajú kezelőlány képe látszott életnagyságnál valamivel kisebb méretben. - Kapcsolja Marquard számát - vakkantott rá. A lány szótlanul bólintott, és a következő pillanatban a szomszédos kristályfelületen megjelent az elhárítás főnökének sötét, szikár arca. Kellonnak sikerült palástolnia hangjának reszelős feszültségét. - Elfogták már a Prófétát? - Még nem, zseniséged - válaszolta Marquard megszokottan éles, ideges hangján. - A csőcselék egyre szemtelenebb. Kifosztották a parkban lévő könyvtárat, és tábortüzeket raktak a kötetekből. Az Egyesülés útján törik-zúzzák a luxuskocsikat. Néhányukat le kellett lőnünk, hogy megszabadítsunk tőlük egy mérnököt és a barátnőjét. A közlekedést megbénították. - Zaklatott szeme aggályosan pislogott. - Talán meg kellene tisztítanunk tőlük a teret? - Nem - vágta rá Kellon. Jólesett neki, hogy képes még egy gyors és biztos döntés meghozatalára. - A halottak mártírok lesznek. Hagyják békén őket! Majdcsak fáradtra üvöltözik magukat, és visszahúzódnak a barakkjaikba. - Én is remélem - suttogta Marquard bizonytalanul. - Csak fogják el a Prófétát és küldjék ide hozzám! - Ezzel Kellon intett a kezelőlánynak, mire az elhárítás főnökének képe eltűnt a kristály lapjáról. - Nyilvántartási osztály! - szólt egy gyomorbajos kinézetű nőhöz. - Kérem a Prófétáról szóló legutóbbi jelentést. - A dokumentum másolata fölvillant a következő kijelzőn. 45-H-198 sz. speciális jelentés Egyesülési Elhárítási Hivatal Sunport, E. 2145. február 30. Készítette: GK-89 elhárítási ügynök (R. A. Meyer, politikatechnikai mérnök) Tárgy: Eli Catlaw, alias „a Kinyilatkoztatás Prófétája”, alias ,,az Isten Hangja”, alias „a Királyok Királya”. Munkaszám: G-496-HN-009. Szökött fegyenc, Mars büntetőtábor, 45-V-80. sz. Vád: egy őr meggyilkolása. Vélhető tartózkodási helye: Amerika, közelebbi adat nem ismeretes. Megjegyzés: Catlaw veszélyes bűnöző. Likvidálása ajánlott.
A lapozógomb nyomkodásával Kellon átfutotta a fontosabb oldalakat. Catlaw Ozard kerületben született, munkásszülőktől. ...Anyjának állítása törvénytelen műszaki származásáról föltehetően hamis. ...Mérnök ellen elkövetett támadás miatt a Marsra száműzték. ...Szökés közben megölt egy őrt. ...Catlaw egy ércszállító hajón elrejtőzve eljutott a Vénusz Közösség területére. ...Ott réti vadász, sikeres gyógyfűkereskedő lett belőle. ...Megtérése és prédikátori tevékenysége őserdei váltólázból való fölépülését követően kezdődött. ...Körülbelül kilenc éve tért vissza a Földre, hogy „keresztes hadjáratot” indítson az Egyesülés ellen. ...A nép széles körű támogatásával számos esetben megúszta, hogy az elhárítok elfogják. ...Merényleteket követett el az Egyesülés különböző részlegei ellen. ...Gyilkosságokra és szabotázsakciókra bujtogatott. ...Végső célja a műszaki civilizáció teljes lerombolása. Kellon végzett a jelentéssel. Tovább bámulta az üres kristályt, mintha kiolvashatná belőle Sunport és egész világa végzetét. Egy teljes óra hosszat alig moccant. Marquard ekkor elébe állította a Prófétát. Eli Catlaw mintha ügyet sem vetett volna a karját szorító markos fogdmegekre. Magas és sovány volt kifakult szürke munkásruhájában. Egyenes tartással, kihívóan állt. Sötét, mélyen ülő szemével szemtelenül elnézett Kellon mellett, mintha a helyiséget bevilágító, fénylő falfestményeket vizsgálná. Kellon összeszűkült szemmel vizsgálgatta az előtte állót, összehasonlítva őt a jelentésben leírtakkal. Széles szája, kiálló pofacsontja és sűrű fekete haja indián és néger vérről árulkodott. Sárgás bőrű arca hosszúkás, szögletes és kemény volt. Barátságtalan, ellenséges tekintete végül megállapodott Kellon arcán, de nyilvánvaló volt, hogy nem a Próféta szólal meg elsőként. Kellon felöltötte nyílt, bizalmas mosolyát. - Örülök, hogy látom, Catlaw - mondta csöndesen. - Lehet, hogy ez nem valami kellemes magának, de csak így ismerhetem meg a véleményét. Boss biztató szünetet tartott, de a Próféta nem szólt semmit. Teljesen mozdulatlanul állt a két melák alak között, akik még mindig keményen tartották. Villogó szemét félrefordította, tekintete visszatért a freskókhoz. A világító képekre meredt. - Tudom, hogy nehéz idők járnak - folytatta Kellon, továbbra is jámbor és biztató hangon. - A Jupiteren lévő bányák kimerülése visszaeséshez vezetett. A nehézipar csaknem teljesen bedöglött, és ez természetesen gondot jelent a munkásoknak. Én magam azonban nagyon komolyan törekszem a tömegek kényelmének és jólétének biztosítására. Arról is biztosíthatom, hogy az Egyesülés becsülettel megvizsgálja bármilyen reformjavaslatát. Kellon ismét szünetet tartott. A hosszú Hold-teremben szinte hallani lehetett a csöndet. Az egész falakat betöltő, ragyogó képek alatt, amelyeken űrállomások kupolái, bányarobotok és hosszan elnyúló unitronikus szállítókonvojok voltak láthatók a magasba törő holdcsúcsok és a csillagokkal pöttyözött űr előterében, a hírközlőpult előtt álló kis csoport elenyészően jelentéktelennek látszott. A helyiség túl nagynak tűnt építőihez képest. Ekkor végre megszólalt a Próféta. Hosszúkás, kemény arca nem reagált Kellon biztató mosolyára, és mit sem törődött az érveivel. Feszes, rekedten fojtott hangon idézte a Kinyilatkoztatás szavait: A hatalmas Babilon ledőlt, leomlott, ördögök lakhelyévé, gonosz szellemek tanyájává lett... Ó, jaj, ó, jaj, Babilon nagy városa, az a hatalmas város! Mert eljött rá az ítélet órája. Kellon mosolya elhalványodott. - Maga megőrült? - Kényszerű köhögéssel próbált megszabadulni a torkát szorongató gombóctól. - Bizonyára Sunportra gondol. - Rémülete őszinte volt. - De hiszen Sunport maga a civilizáció! A Próféta mereven, rendületlenül folytatta: - Ki karddal öl, kard által vész el ...Ezért eljő egy napon a vízözön, a halál, a gyász és az éhínség... és a tűz, amely porrá éget. ...Eljő a nap, melyen lakatlan pusztaság lesz... és többé nem világít majd a gyertyafény! Kellon őszinte csodálkozással hajolt előre az ívelt asztal fölött.
- Nem értem magát, Catlaw - tiltakozott szomorúan. - Hát mindent le akar rombolni, amit az emberek építettek? Olyan jövőt akar, amelyben feledésbe merül a tudomány ereje? Ismét csupasz vadakká akarja tenni az embereket, és elsöpörné a civilizációt? - A civilizációt? - kacagott föl a Próféta ingerülten. - A ti civilizációtok maga a babiloni szajha, megmérgez mindent, ami festett képéhez ér. Bálványozott civilizációtok és tudományotok a ti hamis prófétátok! Gépeitek pedig maguk az Apokalipszis lovasai! Szaggatottan lélegzett. - Igen! Armageddon és a Birodalom itt áll a kapu előtt! - Hallgasson meg! - könyörgött Kellon. - Kérem... Catlaw dühödten megvonaglott fogva tartói szorításában. - Azért jöttem, hogy szétzúzzam ezt az utolsó és leggyalázatosabb Babilont! - Fémes, rikoltó hangja betöltötte a Holdtermet. - Úgy, ahogy az Isten angyalai földig rombolták annak idején Szodomát és Gomorát. És az úr tüze megéget minden mérnököt ... kivéve azokat, akik még ma éjjel megtérnek! Sárgás arca rideg, kemény maszkká változott. - Intelek téged, Antikrisztus! Térj meg még ma este, és kövess engem! - Mélyen ülő szemében röviden fölvillant a mocsárvadász ravaszsága. - Tereld erőidet az Isten útjára, és én befogadlak a királyságba. Holnap már késő lehet! Kellon levegő után kapkodva fölemelkedett. - Hallgasson ide - szólt remegő hangon. - Én megharcoltam Sunport uralmáért. És megküzdök a megtartásáért magával és minden holdkóros követőjével szemben. És nem csupán azért, mert az enyém. Hanem azért, mert ez minden, emberalkotta nagy vívmány kincsesháza! - Akkor légy átkozott! - rázta meg sötét öklét Catlaw, elkeseredetten dulakodva őreivel. - Az egész kárhozott városoddal együtt! Kellon hangja szomorúan lecsöndesedett. - Nem fogom megöletni, Catlaw. E pillanatban holtan talán még veszedelmesebb lenne, mint elevenen. Azt is tudom, hogy megszökött az Egyesülés börtönéből, és eddig még kivizsgálatlan emberölés vádja áll fönn magával szemben. Még ma este elszállíttatom a Külső Állomás fogdájába, hogy ott várja meg gyilkossági perét. Ezzel intett a fogdmegeknek, akik kivonszolták a teremből foglyukat. Kellon súlyosan zöttyent vissza székére a hírközlőpult mögött. A Próféta megrendítette. Nehéz volt megértenie ezt a halálos, romboló gyűlöletet, ezt a vakságot mindennemű ésszerű érveléssel szemben. Azt viszont jól tudta, hogy mindez több milliószorosával megsokszorozódva ott izzik az Egyesülésnek alávetett szürke tömegekben. Eszébe jutott a Próféta fanatikus híveinek üvöltöző csőcseléke éppen e torony lábánál, és elöntötte a félelem. De nem adhatja meg magát a rettegésnek. - Kapcsolja a haditechnikai központot - szólt a közvetítőkészülék kezelőjének. - A tengernagyi irodát. - Hurd ugyan a bálban van, de most az ügyeletes tiszt is elég lesz. A készséges vörös hajú nő bólintott válaszul a középső prizmában. Kellon megrökönyödött, amikor a következő képernyőn maga Hurd admirális sötét, megnyerő vonásai jelentek meg. - Meglepettnek látszik, zseniséged. - Hurd felvillantotta könnyed, ép fogsorát láttató, széles mosolyát. - Eltávoztam a bálból, miután egyet táncoltam Miss du Mars századossal. Értesítettek a válsághelyzetről, és kötelességemnek éreztem, hogy fölkészüljek az ön utasításainak fogadására. - Köszönöm, tengernagy. - Kellon igyekezett legyűrni a Hurd túlzott ébersége és kötelességtudata keltette kényelmetlen érzését. - Elfogattam a Prófétát. A követői kísérletet tehetnek a kiszabadítására. Azt akarom, hogy egy cirkálónk a lehető leghamarabb szállítsa el a Külső Állomás börtönébe. - Máris indulunk, zseniséged. Számítottam valamilyen feladatra, s ezért a zászlóshajóm máris indulásra készen áll. Magam szállítom oda a foglyot. A Főtechnész öt percen belül ott lesz a Felderítési Ügyosztály teraszán. Hurd mosolygó képe eltűnt a kristálylapról.
Kellonba ismét belehasított a keserű sajnálkozás amiatt, hogy Roy nincs mellette. Arra azonban már nem maradt ideje, hogy megvizsgálja Hurd iránti homályos gyanúját, mivel a kihunyt kristály ismét megvilágosodott, hogy elébe tárja Marquard gondterhelt vonásait. - Zseniséged! A nép értesült róla, hogy elfogtuk a Prófétát. - Az elhárítás főnöke idegesen és kapkodva suttogott. - A csőcselék a téren egyre tűrhetetlenebbé válik. Már ostromolják a kordonjainkat. Attól félek, hogy a Tornyot is megtámadhatják. Kellon visszafogta a lélegzetét, és igyekezett mosolyogni. Zavarodott volt és fáradt. Rettegett attól, hogy bármilyen erőszakos lépés előidézheti a Sunport alatt fortyogó embervulkán katasztrofális kitörését. De valamit csak tenni kell! Némi magabiztosság kifejezésére is szükség volt hűséges emberei bátorításához. Kifeszítette széles vállát, és mielőbb igyekezett rátalálni régi képességére a gyors döntéshozatalhoz. - Beszélek hozzájuk - mondta Marquardnak. - Lehetetlen, hogy mind olyan őrültek, mint Catlaw. Megmagyarázom nekik, ki vajazza meg a kenyerüket. - Halvány mosollyal fordult a híradóslányhoz. Mihelyt cselekedni kezdett, máris jobb érzés töltötte el. - A teraszról fogok beszélni - mondta -, a Torony hangerősítőjén keresztül. - Várjon, zseniséged! - tiltakozott hevesen az elhárítás főnöke. - Az az erkély veszélyes. A csőcseléknél automata fegyverek is vannak. Attól félek, hogy a tüntetést az Egyesülés bizonyos részei is támogatják. Nyomozóim most is keresik a bizonyítékot; Addig is jobb, ha lőtávolon kívül marad. - Márpedig az erkélyről szólok hozzájuk. Az persze előfordulhat, hogy megölik. Hideg vonaglással kúszott benne végig a félelem. De már azelőtt is nemegyszer szembenézett a halállal. Most a tökéletes magabiztosság lehet kezében a legmegbízhatóbb fegyver. Megfeszítette akaratát, hogy palástolja kétségbeesett rettegését. Egy kapcsoló érintésére az egész kommunikációs pult lesüllyedt az egy szinttel lejjebb lévő mosdóba. Az is jókora helyiség volt és majdnem olyan fényűzően berendezett, mint a hatalmas Holdterem. Kellon megigazította hófehér egyensapkáját. Egy szolgáló púderrel varázsolta vissza arcának egészséges színét. Egy korty vízzel megpróbálta kiöblíteni torkából a szorongás rekedtségét. A félszobányi lift visszaemelte őt a Hold-terembe. A ragyogó ajtónyíláson át ismét kisétált a tágas teraszra. Az ott lévő hírközlőpulton csak két kristálypiramis világított. Közéjük állva lepillanthatott az Egyesülés terére. A világítójárdák már az egész hatalmas téren kihunytak. A felszíni közlekedés megbénult. A szürke emberáradat annyira földuzzadt, hogy túlzúdult az úttesteken, és már a tornyok fénylő alapzatát ostromolta. A hangok vészjósló, mély mormolássá olvadtak össze. Kellon a mellette álló prizmában fölbukkanó kezelőhöz fordult. A mögötte magasodó fal és az Egyesülés Tornyának valamennyi homlokzata villogni kezdett: vörös, fekete - vörös, fekete, hogy fölhívja magára a figyelmet. A felbolydult méhkas zúgása elcsöndesedett. Kellon bólintott. A torony csúcsa hűvös, visszafogott violaszínre váltott. - Sunport népe! - Az alatta levő, háromszáz lábnyi átmérőjű óriási képernyőről az ő gigászi képe nézett le a tömegre. Mennydörgéssé erősített szózata vagy ezernyi hangszóróból bömbölt. - Barátaim! A ma foganatosított intézkedés a ti érdeketekben történt. Bízott őszinte, robusztus mosolyának, nyílt, dübörgő hangjának varázserejében. Végül is Eli Catlaw-nál különb emberek sokaságát kellett túlbeszélnie, mire megszerezte a hatalmat. Az a lenti riadt némaság azonban csak egy pillanatig tartott, amíg a gyülevész népség óriási zaja a hang lassú terjedésével föl nem ért hozzá. Ez már szörnyű, vadállati bömbölés volt. - Barátaim, hallgassatok meg! - Gyors intésére a kezelő még jobban fölerősítette hangjának dübörgését. - Hallgassatok a józan észre! - A háta mögött hideg fénnyel világító falba ekkor csapódott be az első kilőtt golyó. Éles műanyagszilánkok záporoztak rá. A készülékben, szerencsére csak halk, tompa csattanás hallatszott. - Ugyan, mit nyerhettek ettől a Prófétától? Bőgő, visongó hangok csaptak föl a tömegből válaszul.
- A Próféta azt prédikálja, hogy törjétek össze a gépeket. - Megpróbálta elnyomni a lenti hisztérikus üvöltést. - Arra biztat benneteket, hogy öljétek meg a tervezőiket és kezelőiket. De gondoljatok arra, mit köszönhettek e gépeknek! Mindent! Ha a Prófétának engedelmeskedtek, jó részetek csúful elpusztul... Tompa, de nagy erejű robbanás remegtette meg az erkélyt. Kellon látta, amint gigászi legyezővé terülve, valahonnan alóla törmelék fröccsen szanaszét. Fekete füstgomoly tört elő a nyomában, hullámzó felhőbe burkolva a tömeget. Térde megroggyant, a torka kiszáradt. De nem hagyta abba: - Nagy részetekre pusztulás vár... De az erősítők nem működtek. Természetes hangja semmivé vált a távoli tornyokról visszaverődő falrengető visszhang örvényében. A közvetítőlánc tönkrement. Még a kezelő arca is eltűnt a képernyőről. Rekedten kiáltozott felé, a kapcsolót csattogtatva. A kristályprizmák üresek maradtak. A pult szélét markolva állt ott, rémülten, rosszulléttel birkózva, még ahhoz is kábán, hogy végiggondolja, mi történt valójában. Egyszer csak fölért hozzá a füst torokkaparó, könnyfakasztó felhője. Támolyogva visszahátrált a Holdterembe. - Zseniséged! - fogadták az ajtónyílásban a testőrség halálosan megrémült tagjai. - Megsebesült? Egy tiszt végre kinyögte: - Bomba volt. A nagy képernyő alatt. Csak a kémeik tehették oda. A Hold-teremben még működött a kommunikációs rendszer. Kellon elgyöngülten huppant a pult öblében álló karosszékbe, és hálásan mosolygott az elfehéredett ajkú központos lányra. Utasította a vörös hajút, hogy kapcsolja a Felderítési Ügyosztályt. Marquard jelentkezett. Rekedt suttogásában megkönnyebbülés: - Attól féltem, hogy eltalálták, Boss. Riasztom az egész testőrséget. - Sötét, sovány arcára visszakúszott a rettegés. - A helyzet rosszabb, mint gondoltam. Kiterjedt lázadás. Egész szervezet. Lehet, hogy a Próféta a vezetőjük, de mérnökök keze is benne van. Meglepően sok fegyverük és robbanóanyaguk van. És hozzáértő embereik, akik használni is tudják azokat. Kellon kemény, kurta fintort erőltetett az arcára. - Akkor nyilván nem is olyan nagy bűn gépeket használni, ha géppuskákról van szó! Az elhárítás főnöke túl rémült volt hozzá, hogy elmosolyodjon. - Vigyázzon az életére, Boss! - suttogta. - Figyelmeztesse az őröket! Akárhonnan lőhetnek megint. A lázadók járműveket zúznak, épületeket ostromolnak, és gyilkolják a mérnököket városszerte. Lehet, hogy éppen az Egyesülés Tornya lesz a következő. Kellon mélyet lélegzett. Megtépázott, idegei lassan megnyugodtak a robbanás után. - Föl a fejjel. Főnök! - Púderes mosolya már könnyedebb volt valamivel. - Kézbe vesszük a dolgokat. Fölhívom Hurdöt és utasítom, hogy mozgósítsa a flottát. Lehet, hogy be kell hintenünk egy csipetnyi tüsszentőport az űrből. Egypár százezer tonnás, hosszú, fekete unitronikus cirkálónál semmi sem válthat ki igazibb tekintélytiszteletet. - Odafordult az élénken figyelő vörös hajúhoz. - Kapcsolja a Főtechnészt. A kezelőlány lázasan bólintott. Feje bubbogott egy kicsit a képernyőn, amint láthatatlan kezeivel zongorázott a kapcsolótábla billentyűin. A szomszédos képernyő mégis üres maradt. A lány feszült arcán tétova kifejezés jelent meg. Végül félénken Kellonhoz fordult. - A Főtechnész nem válaszol, zseniséged. Kellon szívét jeges, bénító rémület szorította össze. - Akkor hívja a Tengernagyi Hivatalt! Egy tétova tekintetű haditechnikus kadét tájékoztatta róla, hogy Hurd admirális az egész flottát kirendelte az űrbe. - Valamennyi hajó már huszonnégy órája bemelegített hajtóművel várakozott, uram - hebegte. Úgy tudom, hogy az éves hadgyakorlat zajlik a Holdon. Kellon feszült, kurta biccentésére a kadét arca eltűnt a kristálylapról. Ekkor a szomszédos készüléken még mindig várakozó Marquard felé fordult. Az elhárítás főnöke is láthatta és hallhatta a kadét szavait. Sovány, barázdált arca visszatükrözte Kellon aggodalmát.
- A hadgyakorlat csak egy hét múlva lett volna esedékes - mormolta Kellon aggodalmasan. - Hurd nem is kezdhette volna meg, míg parancsot nem kap rá tőlem. - Megrázta sziklatömbfejét. - De hogy ... teljes körű lázadás ... még elgondolni is szörnyű! Marquard torkából éles, vakkantó hangocska szakadt ki. - Ez mindent megmagyaráz, zseniséged - suttogta rekedten. - Fegyverek! Szervezet. Szakértők. Mindez tanúsítja, hogy a Prófétának segítői vannak az Egyesülésnél. Az államcsínyt Hurddel közösen készítették elő. - Sápadt képén őszinte ijedelem tükröződött. - Reménytelennek tűnik a helyzet, Boss! - Képtelen vagyok elhinni - mormolta maga elé Kellon. Tulajdonképpen nem merte elhinni. Ingerülten fordult a feszült arccal várakozó vörös hajúhoz. - Lépjen kapcsolatba a Külső Állomással. Nordhorn tábornokot kérem, a főigazgatót. Azonnal! Az Egyesülés hatalma - és persze az övé - az űr ellenőrzésén múlott. Ebből a szempontból egyformán lényeges volt a Külső Állomás és a Flotta. Az a mesterséges holdacska alig egymérföldnyi átmérőjű volt, de még a nemegyszer beigazolódott közmondás is úgy tartotta: „A Külső Állomás gazdája - egyben a bolygók ura!” Az apró fémhold keringési ideje huszonnégy óra volt, ezért állandóan Sunport égboltjának zenitjétől kissé délre függött. Eleinte csupán csillagvizsgálóként, laboratóriumként és az igazi űrbe repítő ugródeszkaként szolgált. Azonban a Közösség, a Társaság, majd az Egyesülés hadmérnökei addig erősítették masszív meteorvas páncélzatát, míg a rendszer Gibraltárja nem lett belőle. Gigászi ágyúinak elméleti tűzlegyezője befoghatta az egész földgolyót, sőt még a Holdat is. - Igyekezzen! - förmedt rá Kellon. Türelmetlenségtől kihagyó lélegzettel meredt a kezelőre. A lány hosszan babrált láthatatlan szerkentyűivel, mintha valami baj lenne. Végül csak megjelent a képernyőn Nordhorn sovány, barna arca. A főigazgató tábornok hajlott hátú, pergamenbőrű és süket öregember volt. Már évekkel azelőtt nyugalomba kellett volna vonulnia. De kevés fiatalabb férfi bizonyult megingathatatlanul lojálisnak, s azon kevesek között is az olyan átlagos képességűek voltak a legtöbben, mint Marquard. Valami történhetett a haditechnikai szolgálat kifinomult gépezetében. - Hurd megérkezett már? - Nordhorn füléhez emelte reszketeg, sárgás kezét, mire Kellon belebődült a mikrofonba: - Letartóztattam a Prófétát. Hurd viszi magával az ottani börtönbe. Viszont az űrbe irányította az egész flottát, és nem válaszol a hívásomra. Lehet, hogy baj van. Jó lesz, ha riadókészültséget rendel el... Kellon kiszáradó torokkal elhallgatott. Nordhorn vonásai még eléggé összeszedettek voltak, de most, hogy megszólalt, vértelen arca és remegő szája elárulta kétségbeesett lelkiállapotát. - Hurd már bejelentkezett, zseniséged - vibrált bizonytalanul az öreges hang. - Éppen hívni akartam önt. Nem említett semmiféle foglyot. Ultimátumot intézett hozzám. Megdöbbentő dolog... Zseniséged... nem is értem egészen... azt követeli, hogy adjam át neki a Külső Állomást! - Nordhorn sárgás ádámcsutkája nagyot ugrott, amint nyelt egyet. - Mi a parancsa, uram? Kellon fülében dübörgött a vér. Hideg, izzadt kezével markolta a pult szélét. Minden bizonyíték ellenére is most még hihetetlen volt, mennyire kétségbeejtő a helyzet. Megkísérelte megfékezni agyának lázas működését. Nyers hangon adta ki a parancsot: - Védje az Állomást... az utolsó emberig! - A végsőkig! - Nordhorn büszkén fölvetette galambősz fejét. - De reménytelen a helyzetünk, uram! - Vonásain ismét eluralkodott a tanácstalan félelem. - Egyszerűen nem értem... olyan gyorsan történnek a dolgok. Néhány ágyúállásból is lázadás híre érkezett. Embereim most éppen a zsilipeknél harcolnak. - Tartson ki... - könyörgött Kellon. Ekkor a nyúzott képű öreg tábornok arca eltűnt a szeme elől. Kétségbeesetten nyomkodta a kapcsolót, és ráordított a kezelőlányra: - Azonnal hozza vissza Nordhornt! - Elnézést kérek, zseniséged - dadogta a rémült nő -, a Külső Állomás nem válaszol.
Marquard megrendülten figyelt eközben a szomszédos kristálylapon. Kellon megpróbált valami biztató fintort vágni felé. - Szóval Hurd egy malomban őröl a Prófétával! - mormolta. - Mit gondol, melyikük darálja le a másikat? - De mit számít, ha az Állomás elesik. - A testőrparancsnok csak hallgatta, majd közbeszólt: - Elnézését kérem, zseniséged. A vészirodából hívnak. Ne feledje: vigyázzon az életére! Ezzel ő is eltűnt. Kellon céltalanul rótta föl s alá a hosszú Hold-terem halvány fényt árasztó padlóját. Most mit tegyen? A Külső Állomásról kapott hír jobban megrázta, mint az erkély alatt fölrobbant bomba. Gyöngének és bénának érezte magát. Az Állomás még mindig nem felelt, és neki sem jutott eszébe semmiféle hasznos lépés. Testőrtisztje jelentette, hogy a Neptunusz-teremben még zajlik a mulatság. Az elektronikus sajtó emberei még nem fogták föl igazán a katasztrófa súlyosságát. Az elegánsan kiöltözött bálozóknak sejtelme sem volt róla, hogy egész világukkal együtt a szakadék szélén táncolnak. Lehet, hogy épp ez volt a legfőbb hiba. Ha a mérnöki osztály kevesebbet szórakozik... ha többet tud a lakosság másik kilenctized részéről, és többet is tesz érte... akkor talán másképpen állnának a dolgok. De Melkart szerint három nemzedékkel ezelőtt kellett volna erre gondolniuk. - Boss! - kiáltott föl az egyik testőr. - Nézze! A magas, fénylő falfestményekbe lövedékek csapódtak. Valahol fölsikoltott egy nő. A Neptunuszterembe vezető széles boltíven harcoló férfiak tülekedtek keresztül. A világító falak fénye kialudt. A sötétben fölugatott egy gépfegyver. A két terem közötti széles nyílást csak a hangelnyelő légfüggöny zárta el. E pillanatban Kellon tompa, surranó zajt hallott. A páncélozott biztonsági panel siklott a helyére, de már későn. A támadók behatoltak a Hold-terembe. A terasz boltívén beszüremkedő halvány fényben összegörnyedő, kúszó alakokat látott. Egy előrenyúló kar valamit a harcoló testőrök felé hajított. Mögötte csapódott a földhöz. Az utolsó pillanatban megragadta és átdobta a helyiség túlsó végébe, majd a padlóra vetette magát a kommunikációs pult mögött. Majd' megsüketült, s a tágas termet sivító fémrepeszek szelték keresztül. Fölemelkedett az asztal mögött, közben előkapva a lapja alá rejtett automata fegyvert. Ám a lövöldözésnek vége volt. A magas freskókba visszatért az eleven fény. A bezárult átjáró előtt három férfitest hevert. Egyikük vékony, vinnyogó hangot hallatott, mire valamelyik ijedt testőr fejbe lőtte. A testőrtiszt izgatottan rohant Kellon felé. - Nem történt baja, zseniséged? Kellon keserves erőfeszítéssel elvigyorodott. - A tizenhetedik merénylet. - Megkönnyebbüléssel gondolt rá, hogy ki van sminkelve az arca. Eddig egyik kísérlet szele sem érintette ilyen közelről, és még sohasem érezte magát ilyen gyengének. Szemét elfordította a terem végében lévő romhalmazról, ahol a bomba poros törmelékkupaccá zúzott egy jókora darab durva holdkőzetet. - Kik voltak? A testőrök máris motozták a három holttestet. Ujjlenyomataikat pillanatok alatt azonosították a távközlő segítségével. Egyikük a mérnöki kaszt szülöttének bizonyult, aki megbukott valamelyik fontos haditechnikai vizsgáján. A másik kettő a fehér galléros kisegítő osztályhoz tartozott. - A mérnöknek a vendégekkel kellett érkeznie - vélte a testőrtiszt. - A másik kettő a zenekarban játszott. A fegyvereket és a bombát a hangszertokokban csempészték be. - Visszafogta a lihegését. Rettenetesen sajnálom, zseniséged. És fogadja elismerésemet. Bátor dolog volt azzal a bombával. Bátorság! Kellon megrázkódott, és gyorsan elfordult a tépett, véres rongyaikban heverő három alaktól. Máris érződött a halál émelyítő szaga. Kis híján rosszul lett tőle. Ha csak egy szemvillanásnyival is lassúbb... a kétségbeesés nem bátorság. Hangja nyersen, élesen csattant: - Takarítsák el őket, és tisztítsák meg a padlót! - Ekkor eszébe jutott Selene du Mars. Az aggodalom még élesebbé tette a hangját. - Volt harc a bálteremben? Megsebesült ott valaki? Derítsék ki, nem érte-e baj Miss du Mars századost!
A védőlemez kitárult. A kíváncsiság a földerítő katonák után űzte. A téres, zöld fényben úszó Neptunusz-teremben baljós, hisztérikus feszültséggel találta szemben magát. Hideg tekintetű tisztek vallatták a reszkető zenészeket. A vendégek fele már eliszkolt. Az ott maradtak csoportokba verődve idegesen, sápadtan fecsegtek. Selene nem volt sehol. A főbejárat mellett, a nyilvános siklóállomásnál szolgálatot teljesítő őrök sem látták őt a távozó vendégek között. Tulajdonképpen már az estély elején nyoma veszett. Balsejtelem lett rajta úrrá. Veleszületett nagyravágyása ellenére - vagy talán éppen azért - valóban szerette Selene-t. Azt tudta, hogy a Próféta hívei vadul gyűlölik, hiszen ő volt mindannak megtestesítője, amit tőlük megtagadott az élet. Az is lehet, hogy elfogták, sőt talán már meg is gyilkolták. Visszasietett a bombatépte Hold-terembe a hírközlő pulthoz, és fölhívta a nő egy emelettel lejjebb lévő lakosztályát. Sötét bőrű eurázsiai lakája közölte vele, hogy az asszony nem tért haza. Ekkor közbeszólt a vörös hajú kezelőlány: - Üzenet van zseniséged számára Miss du Mars századostól. Két órával ezelőtt vetette föl azzal, hogy akkor kézbesítsük önnek, ha keresi őt. Óhajtja most? Kellon csak igenlően intett, szólásra nem volt ereje. Az egyik kristálytömbön megjelent Selene arca. A tűzgyémántok villogtak platinaszőke hajában. Változó fényük hol kékebb volt a nő tiszta szeménél, hol ajkánál is élénkebb pirosba váltott. Hangja hűvösen, keményen, hibátlanul csengett. - Harvey, ma este elhagylak. Többé nem találkozunk. Azért üzenek most, hogy megköszönjem mindazt a jót, amit értem tettél és megmondjam, miért kell most elmennem. Nem azért, mert öregszel és nem azért, mert úgy látom, hogy inog a hatalmad, hidd el nekem. Ezért nem hagynálak el. De szerelmes vagyok Hurd tengernagyba. Mikor ezt az üzenetet megkapod, már együtt leszek vele, odakint az űrben. Sajnálom, Harvey. Kellon hosszú ideig nem mozdult a távközlőpult mellől. Bénultságot és hideget érzett. Kemény szóval utasította a lányt, hogy játssza le újra az üzenetet. Ismét megjelent előtte Selene mosolya, a mozdulat, amint letörli egyetlen, kibuggyanó, ékkőként csillogó könnyét, és ismét kiejti azokat a kegyetlenül kemény szavakat. A nő hazudott. Kellon vakon bámult a bombatépte falfestményre... az ő élete is összetört és elsötétült, akár az a világító faldarab. Beteges, céltalan haraggal szorította ökölbe a kezét. Hát persze hogy nem mondott igazat! Az is lehet, hogy szerelmet érez Hurd iránt. Az az áruló jóképű és fiatal. Nem is lenne csoda. De nem a szerelem késztette rá, hogy vele tartson. Túl jól ismerte ahhoz Selene-t, hogy ezt elhiggye. Azért ment a tengernaggyal, mert benne látta a világ következő urát! - Játssza le még egyszer! - rendelkezett. - Hang nélkül. - Fáradt, keserű mosollyal köszöntötte a néma alakot. - Jó vadászatot, Selene - suttogta. - Végül is, voltak szép napjaink. Jó vadászatot, de azt ajánlom, hogy a nyalka admirálisoddal együtt jól figyeljetek a Prófétára! A magányos könnycsepp még egyszer megjelent, majd újra eltűnt az asszony arca. Ekkor Kellon ismét a Külső Állomást hívatta. Nem Selene volt számára minden. Ma a világ a játék tétje. A maga élete és a nőé. Az Egyesülés és Sunport. És a játékra ott kerül sor, kint a hideg, távoli űrben. Egy öregember hűsége és egy fiatal hím kíméletlen hatalomvágya között. Az általa meghódított régi világ és az ismeretlen jövő között. Most csak várhatja az eredményt. E pillanatban mást nem tehet. A Külső Állomás nem válaszolt. - Semmi, zseniséged! - sóhajtotta a központos lány. - Semmi hír nem jött odakintről, mióta Nordhorn tábornokkal megszakadt a vonal. Kellon ingerült nyugtalansággal emelkedett föl az asztal mögül. A tetemeket már elvitték, de neki még mindig úgy tűnt, hogy a halál árulkodó, édeskés szaga ott lebeg a teremben. Fázott, és reménytelenül magányosnak érezte magát. Ekkor eszébe jutott Melkart.
A vén filozófus-történész az az ember volt, akinek tudnia kellett, mi vár Sunport városára. A múltban kissé machiavellista tanácsai néha nagyon is hasznosak voltak. Kellon még talán nem is tudta, merre tart, amikor nyugtalan lábai már vitték is, keresztül a Szaturnusz-termen. Ez a hatalmas helyiség volt a könyvtára. Négyemeletnyi magasságban övezték körben a könyvespolcok. A lenti tározókban minden ismert írásműről ott volt a mikrofilm másolat. Testőreit Kellon kint hagyta a történész dolgozószobája előtt. Charles Melkart mindössze egy szűk alkóvot foglalt el. A hófehér falak teljesen csupaszok voltak, a széles ablakban viszont ott sziporkázott az éjbe burkolózó város fénymozaikja. A szobának majdnem felét elfoglalta egy széles, ősöreg fa íróasztal. Rendezetlennek látszó halmokban tornyosultak rajta a könyvek és kéziratok. Melkart, mintha mit sem tudna az odakinti fölfordulásról, nyugodtan ült asztala mögött, és sebesen körmölt valamit egy régimódi töltőtollal. Kis termetű, görnyedt emberke volt. Gyűrött szabadidőruhát viselt. Kopaszságát kis vörös fejfedővel takarta el. Pislogva nézett a becsörtető Kellonra, és levette szemüvegét. Fonnyadt, sárgás arcában meglepően fiatalosan és elevenen csillogott a tekintete. - Ülj le, Wolfe. - Melkart sohasem udvariaskodott. - Már vártalak. Wolfe! Ez volt Kellon pártbeli fedőneve. Eszébe jutottak a titkos összejövetelek odalent a csatornaszinteken, ahol a hideg falak izzadtak, és a levegőt betöltötte a szivattyúk csattogása. A régi, veszedelmes időkben történt mindez, még mielőtt föladták a tiltott eszmékért és a demokráciáért folytatott harcot. Kellont megrohanta a kíváncsiság, hogy Melkart és Ruth valóban szerették-e egymást. Elhessegette a gondolatot. Ez már sok-sok esztendeje nem számított semmit. Az Új Közösség is rég elfeledett álom volt már csupán. Melkart egészségével együtt otthagyta az idealizmusát is a Mars karnotitbányáiban. És a becsületszó is érvényét vesztette, bármilyen kötelezettséget jelenthetett is valamikor. Melkart azonban igen sokat adott neki - Roy anyján kívül is. A cingár, éles eszű új-zélandi tanította meg őt a politika tudományára. Bizonyítványait is a párt főhadiszállásán hamisították, hogy hasznosabb ügynök válhasson belőle. Amikor a Társaság lecsapott a földalatti szervezetre, Kellonnak sikerült meglépnie a pártvagyon jelentős részével. Később megpróbálta kárpótolni barátját valamilyen magas beosztással az Egyesülésnél. De a valamikori radikális gúnyosan visszautasított mindent egyszerű létföltételeinek biztosításán és a Szaturnusz-teremben fölhalmozott könyvtár használatának lehetőségén kívül. - Átalakítottad az egész Naprendszert a politika-technikai elméletek laboratóriumává - mondta akkor kesernyés mosolyával. - Nekem már csak annyi idő kellene, hogy befejezhessem a „Sors könyvét”. Most, amikor belépett a tudós szűk szobájába, Kellon túl zaklatott volt hozzá, hogy letelepedjen a rendetlen íróasztal mellett álló egyetlen székre. Odaballagott a széles ablakhoz. A lázadók szürke tengere nyugtalanul hullámzott odalent. Helyenként tüzek rőt fényfoltjai tarkították. Távoli robbanás remegtette meg a levegőt. Megint fölugatott egy géppuska. A hangorkán dühödten fölerősödött. Melkart fölkapta a tollát, hogy sietve lefirkantson valami följegyzést. Kellon sápadtan, feszülten, körmeit tenyerébe mélyesztve fordult vissza az ablaktól. Érdes, elkeseredett hangon tette föl a kérdést az asztal mögött kuporgó aszott öregembernek: - Charles... tisztában vagy vele, mi történik Sunporttal? A kis, piros fez igenlően megbillent. - Már harminc éve tudom - vigyorgott Melkart a bölcs bagoly bizonyosságával. - Már a jó öreg Giovanni Vico is pötyögött róla valamit „ciklikus törvényszerűségeiben”, még az ezerhétszázas években. Spengler és Toynbee már majdnem fölismerte. Később Sprague még messzebbre látott. De nekem jutott osztályrészemül, hogy az emberi kultúrák emelkedésének és bukásának törvényeit öszszefoglaljam abban az egzakt tudományban, amit egyszerűen „Sors”-nak nevezek. - Sárgás, karmos ujjú kezével fürgén egy vaskos kéziratköteg felé intett. - Itt, ebben az utolsó kötetben...
- Ide figyelj! - szakította félbe Kellon asztalra zuhanó ökölcsapása. - Most nincs időm könyvekre. A szürkék föllázadtak. A flotta cserbenhagyott. A Külső Állomást ostromolják... ha elesik, az űrből fognak bombázni bennünket! Ma este már gyilkosok is rám törtek. Élesen fölnevetett. - Könyvek! Képes vagy itt ücsörögni és egy könyvet körmölni, amikor a Próféta hívei egész könyvtárakból raknak máglyákat odakint? És lemészárolnak minden mérnököt, akit csak a karmaik közé kaparintanak. Hát ki marad itt meg, aki majd elolvassa a remekművedet? Melkart hústalan, pergamensárga képe elfintorodott. - Attól tartok, hogy senki - mondta csöndesen. - Elég tragikus dolog, hogy a kultúrák mindig öszszeomlanak, még mielőtt kitermelhetnék azokat az embereket, akik képesek megérteni őket. A megértés hiánya azonban nem változtatja meg a valóságot. Mindaz, amit mondasz, elkerülhetetlen. Sunport ugyanis máris halott, egy... kövület! - Miféle kövület? Te megőrültél? - Kellon megint az asztalra csapott. - Most nincs itt az ideje a pesszimista elméleteidnek. Tudni akarom, mit tehetek még! - Hangja végül elhalkult, kérő színezetet öltött. - Régen is mindig segítettél rajtam. Kell lennie... valami lehetőségnek! Melkart becsukott egy vastag könyvet. Kellon közben észrevette, hogy ujjai remegnek. - Nekünk, veled végünk van, Wolfe! - Lassan és szomorúan gördültek elő a szavai. - Igen, mert Sunport lelke meghalt. Tudod, egy város, egy nemzet vagy egy kultúra valamivel több az őt alkotó egyének összességénél. Sunport még 1978-ban született meg, amikor az első rakétát kilőtték a tolték fennsíkról. Már azt is az űr meghódítására építették. Sunport ezt megtette, és ez a hatalmas győzelem a világ eddigi legnagyszerűbb megalopolisává tette. - Ez csak a múlt, a történelem - dörmögte Kellon türelmetlenül. - Hanem ma mi a helyzet? - A világűr meghódíttatott - fordult szembe vele Melkart -, és ezzel egy gyönyörű cél is halott. Mert az élet nem áll meg soha. A fölösleges funkcióknak el kell tűnniök. Miután Sunport learatta ezt a győzelmet, nem sikerült új célt találnia, amely életben tarthatná. Ennélfogva máris halott. Az mit sem számít, hogy ezekben a halott tornyokban tovább vegetál kilencvenmillió új vadember. Kellon már szóra nyitotta a száját, de Melkart gúnyosan hozzáfűzte: - És ez rád nézve is igaz, Wolfe, éppúgy, ahogy a városra. Tizedannyi sem vagy most, mint ami voltál harminc évvel ezelőtt. Amikor hozzáláttál mindannak a lerombolásához, ami még a Társaságból megmaradt. Éppenséggel Eli Catlaw ikertestvére is lehettél volna - akkor! Kellon legyűrte az arcán már-már megjelenő rosszkedvű fintort. - Kérlek, Charles! - könyörgött. - Tudom, hogy öregszem, de az Egyesülés az enyém! Meglehet, nem a legfinomabb eszközökkel jutottam a birtokába, de bennem van minden bizodalma. Meg kell mentenem a Próféta csürhéjétől, hiszen az Egyesülés teremtett mindent, amit civilizációnak nevezhetünk. - Ez igaz - billent előre igenlően Melkart piros sapkás feje. - A mérnökök alkották a teremtő kisebbséget - száz évvel ezelőtt. Szakértők kis csoportja hódította meg az űrt... s ezáltal sokkal nagyobb gazdagságra tett szert, mint az emberiség valaha is azelőtt. A mérnökök kreatív ereje elkerülhetetlenül vezetett politikai uralmukhoz. Sajnos, a későbbiek során viszont elfelejtettek teremteni. Tékozló fiaik pedig csupán azzal foglalkoznak most, hogy elherdálják apáik szerzeményét, és közben örökletes címeik ostoba játékát űzik. És ezért Sunport üresebb kőhalom a régi egyiptomiak piramisainál. Kellon rátenyerelt a rendetlen íróasztalra. - De Sunport az enyém! - Megviselt arca sápadt volt a púder alatt, fojtott hangja remegett. - Megfizettem érte, az eszemmel, a munkámmal és az éveimmel. Dolgoztam és terveztem, vesztegettem és raboltam, hazudtam és gyilkoltam. Merényletek árnyékában éltem. Úgy harcoltam ezért a városért, mint egy őserdei vadállat. - Elfojtotta kiszakadni készülő lihegését. - Nem adhatom föl! - Jól van, így mondod - villantotta föl Melkart bánatos, kényszeredett mosolyát -, de csak alátámasztod vele az én véleményemet. Mert ma már egy csöppnyi sincs benned abból a nagyszerű törek-
vésből, ami Sunport megteremtője volt. Az új nomádoknak e milliói között neked csupán több vakmerőséged, dörzsöltséged és szerencséd volt. De az emberek nagyobb dolgokba vetik bele magukat, mint amit a saját személyes életük jelenthet. A „Sors” szót használom annak a sokkal nagyszerűbb életerőnek a megjelölésére, amely fölráz és értelmet kölcsönöz milliárdok létezésének. Sunport betöltötte a küldetését, és ezáltal el is veszítette jelentőségét. Ám a Próféta ezeknek az új barbároknak egy másik sorsot kínál: újabb közös célt saját vad terveik végrehajtásához. Ez pedig azt jelenti, hogy a mi világunknak vége, Wolfe! Kellon némán meredt rá. - Neked van véged, Melkart - szólalt meg végül. - Még akkor is itt ücsörögsz majd, amikor a Próféta hívei eljönnek, hogy tűzre vessék a könyvedet és elvágják a torkodat. Azt hiszem, ez lesz a legjobb bírálata a filozófiádnak! - Lendületesen indult az ajtó felé. - De én még nem veszítettem el mindent! Kellon visszament a bombasújtotta Hold-terembe. Lehet, hogy Melkartnak igaza van. Lehet, hogy Sunportnak befellegzett. De ő még nem áll készen a halálra. Izgatottan huppant le a hírközlőpult mellé, és utasította a kezelőt, hogy próbálja még egyszer kapcsolni a Külső Állomást. - Megkísérlem, zseniséged. - A lány sápadt volt, és halálosan rémült. - De éppen az előbb próbáltam. Nem válaszolnak. - Hangjából sütött a kitörni készülő hisztéria. - Az egész kommunikációs rendszer összeomlóban van. Azok ott törik-zúzzák a berendezéseket, és gyilkolják a kezelőket. - Kapcsolja a Külső Állomást! Hangját megkeményítette a feszültség. Mereven ülve nézte, hogyan szorgoskodik a lány. Tombolt benne a belső feszültség, de e pillanatban nem volt mit tennie. Múltak a percek. Nem jött válasz az űrből, míg valami szörnyű sivítás nem tört elő az égből. A torony megremegett. Iszonyatos, bömbölő vibráció fojtott el minden gondolatot. A padló megemelkedett. A detonáció majd szétrázta Kellon csontjait. A széles, világító falfestmények fölsziporkáztak, majd kialudtak. Egy holdi város plasztikmozaikja elfeketült és csörömpölve hullott a földre. A levegő megtelt fojtogató füsttel. Elkezdődött a bombázás! Most már semmi értelme a Külső Állomás hívásának. Ez az első, űrből becsapódó szörnyű rakéta meggyőzte róla, hogy Hurd és a Próféta győzelmet aratott. A Külső Állomást vagy elfoglalták, vagy lerombolták. Sunport védtelenné vált. Igaz, a haditechnikai akadémiának hatalmas kilövőállásai vannak még az űrkikötő mellett. De a földi gravitáció és a légkör ellenállása miatt alig voltak használhatók űrbeli támadással szemben. Még akkor sem, ha a lázadóknak eddig nem sikerült üzemképtelenné tenni őket. Kellont a személyes rettegésnél valami dermesztőbb érzés rázta meg. Most már tudta, hogy Melkartnak igaza van. Elérkezett Sunport végórája. Az Egyesülésnek befellegzett. A mérnök arisztokrácia sorsa megpecsételődött. Nem látott maga előtt semmit, csak romokat és zűrzavart, tudatlanságot és vad kegyetlenséget, sötétséget és reménytelenséget. - Kapcsolja Marquardot! - üvöltött a holtra vált kezelőlányra. Most már a Felderítési Ügyosztály volt a civilizáció utolsó, ingatag bástyája, a várost azonban valahogy el kell sötétíteni. A lakosságot figyelmeztetni kell, hogy távozzon vidékre vagy keressen menedéket az alsóbb szinteken. Mellesleg azt is tudni akarta, hová csapódott be ez az első lövedék. A kristályprizmában megjelent az elhárítás főnökének feje. Furcsán hátrabillenve. Arcáról eltűnt a kihívó fintor. Halántékánál kis, fekete lyuk éktelenkedett. A lány vékony, nyüszítő hangon jajgatni kezdett, és az égi nyugalmú arc eltűnt a kristályfelületről. - Meghalt! - sikoltotta a lány, és elvékonyult hangon magyarázta: - Az irodában azt mondják, hogy főbe lőtte magát, amikor megtudta,... A második becsapódás megszakította a vonalat.
Az Egyesülés Tornya ismét megrázkódott, akár valami hatalmas állat, amelyet halálos szigonydöfés ért. A detonáció kiröpítette Kellont a székéből. Kis híján megsüketült, és szája szélén megérezte a vér sós-édes ízét. Visszakecmergett a pulthoz. A kezelő képernyője vakon meredt rá. A kapcsolópult fényei kialudtak. Iszonyattal nyomkodta a hívógombot, de nem jött semmi válasz. A készülék fölmondta a szolgálatot. Fülében lassan elhalt a csengés. Hirtelen ráébredt a hatalmas, romos terem síri csöndjére. Ingerülten kiáltott a testőrei után, de senki sem válaszolt. A porfelhőbe bámulva megpillantotta az ügyeletes tiszt testét, amint mozdulatlanul hevert egy törmelékkupac tetején a beomlott boltív alatt. A többiek mind elszeleltek. Egyedül maradt. Egyedül! A felismerés kétségbe ejtette. Immár végleges az összeomlás. Többé már nem az egyesülés Nagyfőnöke. Most már csak egy az ijedt és pánikba esett emberi lények milliói között. Az egyetlen megmaradt rend ellenségeinek szervezete. Kábult magányában szinte észre sem vette, mikor csapódott be a harmadik rakéta. Egy pillanatra azonban fölvillant az összes falikép, hogy kihunyjon megint. A fojtogató sötétség mélyén fölkiáltott. Életre kelt benne az utolsó cél, megszólalt a túlélés vak ösztöne. A kívülről jövő halvány fény kiparancsolta az erkélyre. Látta, hogy a város tornyainak fele még föl-fölvillantja csillogó homlokzatainak impulzív fényeit. A bombázás rövidesen azokat is elsötétíti örökre - gondolta keserűn. Az Egyesülés tere csaknem teljesen üres volt. Csak a szürke tömeg néhány utóvédje menekült még az elsötétült járdákon. A Torony lábához közel korom és füst emelkedett a magasba egy mély kráterből. Ilyen közel! - rántotta görcsbe Kellont a rideg felismerés. Tehát az Egyesülés Tornya volt a célpont. Az űrbéli bombákat személyesen őrá irányították. Igaz, most már ő volt az Egyesülés megingott hatalmának csaknem legutolsó jelképe. A boltíven keresztül kirohant a tetőlifthez. Falai még világítottak, és meg is indult fölfelé, amint megnyomta a szükséges gombokat. Kiszökkent a tetőlakás fölötti födém körül lengedező hűvös, éjszakai szélbe. - Ide! - harsant végig kiáltása a sima teraszon. - Gyorsan! Álljon elő a Ruthl Ekkor eljutott a tudatáig, hogy a tetőn nincs senki. A hangár üresen és feketén ásított rá. Unitronikus siklójának hosszúkás buborékja nem volt sehol. Biztosan elmenekült vele a személyzet, amikor megkezdődött a bombázás. Kellon ijedten állt a hideg sötétségben. Nehéz zokogás tört fel a torkából, keze ökölbe szorult, tehetetlenül. A világ oszlopai rogyadoztak alatta, és nem tehetett ellene semmit. A civilizáció összeomlott. A negyedik rakéta még közelebb csapódott be. Megrendítő lökés rázkódtatta meg. Hasra vetette magát. A födém úgy hullámzott, akár egy haldokló szörnyeteg mellkasa. A robbanás teljesen megbénította. A felvonóban tért csak magához. A falak fénye rég szertefoszlott. Kitapogatta a gombokat a sötétben, de a szerkezet már nem működött. Nekilódult a sötét tűzlépcsőnek, kettesével szökellve lefelé a porlepte fokokon. Ezután - gondolta -, hogy a távoli űrben lévő célzóberendezésekkel ilyen pontosan belőtték a Tornyot, nyilván nem egyesével jönnek majd a rakéták, hanem megkezdődik a szőnyegbombázás. A koromsötét lépcső végtelennek tűnt, és futása lefelé lidérces álomhoz kezdett hasonlítani. Egymás után dörrentek a robbanások, s végül föl is hagyott a számolásukkal. A detonációk tulajdon ép elméjére mért rettentő erejű csapásokként érték. De csak le és le a porzó sötétségen át. Egyszer megbotlott valamiben, ami emberi testnek tűnt, és addig bukdácsolt előre, míg egy korlát meg nem állította. Izmai már sajogtak a kimerültségtől. Észre sem vette, megsérült a koponyája. Rászáradt a vér.
Néha átrohant egy-egy szinten, ahol még halványan pislákoltak a falak. Az Egyesülés hivatalos irodahelyiségei lehettek ott, mert bepillantva emeletről emeletre hasonló üvegkalickák végtelen sorait láthatta, kommunikációs pultokkal és ügyviteli berendezésekkel. A csőcselék ide is behatolhatott, mert itt-ott feltűnt néhány elhárítós vagy „szürke” teteme. Az élők azonban már mind elmenekültek. Zsibbadt agya, bár töredékesen, azért még működött. Eszébe villant ugyanis, hogy fényes öltözéke egyenlő a halálos ítélettel, ha egyszer eléri a Próféta hívei által uralt szinteket. Lecibálta az egyik tetem szürke ruháját, fölráncigálta a magáé fölé, és elhajította fehér parókáját. A sötét pánik olykor elfeledtetett vele minden óvatosságot. A kimerültség bénító kábítószerként hatott emlékezetére és érzékeire. Valahogyan mégis talpon maradt. Tovább vonszolta magát. Nem akart meghalni! Megint vaksötét emeletek következtek. Azután valahol talált egy működő felvonót. Leereszkedett vele a hideg és nedves csatornaszintre. A robbanások hangját itt már több száz lábnyi fölötte lévő földréteg tompította. De még mindig zuhogtak és zuhogtak és zuhogtak a bombák, akár a halál bunkócsapásai. Egyszer csak arra tért magához, hogy a ráhulló törmelék kis híján eltemette. Egy szellőzőakna tátongott fölötte. Nehézkesen kecmergett elő a romhalmaz alól. Csontja nem törött. Továbbvánszorgott. Hosszú idő múlt el, mire eljutott a tudatáig, hogy már nem hallja a bombázást. Az egyik oldalfolyosóból gépfegyversorozat villant elő. Gyorsan fedezéket keresett. De egy súlyos, vérpecsétes szürke ruhát viselő alak lépett elő a tetőn végigfutó koszos fénycső halvány világosságába, és egy elhárítós géppisztolyt szegezett rá. - Állj, mert itt a végső óra! - Bizony mondom, testvér! - Kellon valahogy kinyögte a Próféta, emlékezete mélyén halványan meglapuló szavait. - És eljő a Királyság! - Menj, testvér! - Az alak vérszomjas vigyort villantott felé, majd így folytatta: - Mérnökökre vadászok. Már hetet kinyiffantottam. - Kellon már lépett volna tovább, amikor a fegyver csöve vészjóslóan mozdult feléje. - Várj, hallottad a legújabb híreket? Kérdőn nézett a másikra. - Hurd tengernagy át akarta verni a Prófétát. - És a véres vadász győzedelmesen fölnyerített. - De levágta őt az Úr haragja - no meg egy jól kifent kés. Most már mienk a flotta. Már ha maradt még valami belőle. Legutóbb azt beszélték, hogy egymást lövik. Kellon torka hirtelen összeszorult. - Selene - suttogta maga elé. - Tudsz valamit Miss du Mars századosról? - Felejtsd el a Sátánnak eme leányát, testvér. - Az embervadász gusztustalan kéjjel nyalta végig az ajkát. - A babiloni szajha is halott. Azt beszélik, hogy a végin még az Antikrisztust is elárulta. Ott találták Hurddal a flottánál. Mérget nyelt, mikor a babáját kinyírták, hogy elkerülje a Próféta haragját. Alleluja! - Hála az Úrnak - nyögte ki Kellon rekedten. - Jó vadászatot, testvér! Selene halálhíre elszomorította. Abban bizonyos volt, hogy nem könyörgött irgalomért. Csak végigjátszotta a játékot, a maga kemény szabályai szerint. Számításba vette a bukás lehetőségét is - a győzelemé mellett. Elég bizonyíték erre, hogy méreg volt nála. A megrázkódtatás, a félelem és a kimerültség fekete ködöt borított a tudatára. Nehéz volt visszaemlékeznie rá, mi is történt. Nehéz volt az egészet megértenie. Akárcsak Selene, ő is a saját életéből tanult szabályok szerint játszott. De azok többé már nem érvényesek. Egyszer elbújt egy csapat elől, amely nagy tocsogással közeledett az alagútban. Lobogó fáklyákkal. Vezetőjük egy nyárson levágott női fejet cipelt. Tele torokból fújták az Isten harci himnuszát. Erőlködve töprengett rajta, hogy mi tehet emberi lényeket egy pillanat alatt ilyen félelmetes fenevadakká. Az Egyesülés törvényei persze komoly terhekkel jártak, de arra emlékezett, milyen sok olyan rendelkezést írt alá ő maga a tömegek sorsának enyhítésére. De az is eszébe jutott, hogy Melkart szerint éppen három nemzedéknyit késett mindezzel.
Kellon kerek húsz évvel ezelőtt érezte utoljára a csatornaszint hűvös nedvességét. Most hirtelen mégis úgy tűnt, mintha az Új Közösség utolsó titkos találkozója mindössze tegnap lett volna. A csöpögő alagutaknak ez a bonyolult útvesztője olyan ismerős volt számára, mintha sohasem hagyta volna el. Kínzó kimerültségének engedve megkeresett egy kis üreget, amelyet ő maga vájt ki búvóhelyül sok évvel azelőtt egy oldalfolyosóban lévő szivattyúállás fölött. Hosszú ideig aludt, és fölébredvén pillantása a puha homokkőbe vésett jelekre, valamikori leckéjének szövegére esett. Különös és meglepő örömmel töltötte el keze ügyességének és erejének ez a régi tanúbizonysága. Hiszen már jó ideje, hogy még a ruháját sem vette föl segítség nélkül. Megéhezett, és a régmúlt még e téren is a segítségére sietett. Egy csak általa ismert szűk alagúton fölmászott a rakodószintre. Nem látott sem őröket, sem munkásokat. A legtöbb kamrában csak egykét biztonsági lámpa pislákolt. Némelyütt más fosztogatók tevékenykedtek lázasan. Elkerülte őket. Egyszer csak belebotlott egy lerobbant elektromos targoncába. Annak rakományából megpakolta szürke gúnyájának zsebeit üvegházi narancsokkal és műmarhahús-konzervekkel. Jóllakott, majd a maradékot elrejtette kis üregében. A második nap hajnalán mászott ki végül egy lejtős rakodórámpán a rég elhagyott Szaturnusz-kikötő gazzal benőtt, szétszórt rozsdás fémdaraboktól éktelenkedő, az idő súlya alatt beomlott tetejű hangárjainak egyikébe. A fiát kereste. Öt esztendő múlt el már a veszekedésük óta. Nem tudhatta biztosan, vajon Roy óhajt-e találkozni vele. De most már nem állt közöttük Selene fenyegetően fényes árnya. Magányos volt, és a fián kívül nem maradt senkije. Ha az ő Tornya volt az Egyesülés agytrösztje, akkor az űrkikötőben dobogott a szíve. Visszaemlékezve a haditechnikai bázis hatalmas ütegeire, fölcsillant benne a remény, hogy a bombázott városból itt összejöhetett pár menekült, hogy a fennsík természetes erődjében rendezkedjék be a végső védelemre. Türelmetlenül csörtetett keresztül a bozóton a Vénusz-kikötő felé. A kora reggeli derengésben botladozva friss fekete föld és kőtörmelék jókora dombjához érkezett. Ereiben megfagyott a vér. Feszült aggodalommal kapaszkodott föl a bombatölcsér törmelékhalmára. A túloldalon, ahol azelőtt a forgalmas Vénusz-kikötő élete pezsgett, most csak egy széles, fekete horpadás éktelenkedett. Csípős gázok hatoltak az orrlyukába. De valami mástól, nem a lőporfüsttől lábadt könnybe a szeme. Körös-körül csak a káosz. A lövedékek krátereitől felszaggatott fennsík olyan elhagyatott volt, akár a Hold. A Szaturnusz-kikötő melletti ismerős épület alig fölismerhető rommá vált. Mélyen szántott itt a halál ekéje. Csupán néhány deformálódott fémdarab emlékeztetett arra, hogy itt valaha hangárok, kilövőállványok és űrhajók sorakoztak. Mérföldekkel odébb, a durva és sötét törmelékmezőn, amerre a haditechnikai támaszpont épületeinek kellett volna lenniök, most egy lezuhant cirkáló hevert. A hátulja teljesen hiányzott, mintha az üzemanyagtartálya fölrobbant volna. Az akkumulátortelepek fölötti lemezek még vörösen izzottak, és a füst vékony, éles felkiáltójelként emelkedett a borongós ég felé. Szomorúan ismerte föl a roncsban a Főtechnész körvonalait. A hajó tetemén túl Sunport égett. A keleti látóhatárt iszonyú, vörös hajnalpír töltötte be. A fölé boruló alacsony égboltot azonban sötétben tartotta a tűzvész árnyéka. Lassan vonszolódtak az órák, mialatt az unitronikus laboratórium romjait kereste, ahol a fia dolgozott. És a nap még mindig nem bújt elő. Délfelé járhatott az idő, amikor rábukkant arra, ami a laborból megmaradt. Az utolsó reménysugár is kihunyt a szívében, amikor meglátta a valaha világító falak összetört maradványait. A régi épületet telibe találta egy lövedék.
Ahol a bal szárnyépület lehetett valamikor, még most is füstölgő, mély gödör tátongott. A maszszív, szürke falakról messzire lökte a tetőt a légnyomás. Körös-körül magasan halmozódott föl a törmelék. Lehetetlennek látszott, hogy abban az épületben valaki is életben maradhatott volna. - Állj, ki vagy? Kellon döbbenten fordult meg a tengelye körül. Háta mögött nagydarab férfi emelkedett föl csöndesen egy kisebb romhalmaz takarásából. Szürke munkaruhájának mellrészén a nagy, nyomtatott szám elárulta, hogy rakodómunkás volt. Súlyos automata puskát tartott a kezében. - Steve Wolfe. - Óvatosságból régi, pártbeli fedőnevét használta. - Anyagmozgató. - Mit keresel itt? - Roy Kellon mérnököt keresem - nyögte reménytelenül. - Üzenetet hoztam neki. Az unitronlaborban dolgozott. Ismered? Megsebesült? A nagydarab ember nem válaszolt azonnal. Vizsla szemmel figyelte Kellont a fölemelt puskacső fölött. Kellon ideges türelmetlenséggel rúgott bele egy robbanás tépte kődarabba. Végül, mintha valami döntésre jutott volna, az őrszem bólintott. - Asszem, rendben vagy. Gyere velem. Elvezetlek Tom Pharrhoz. Vele beszélhetsz. - Fegyverével a falmaradványban tátongó rés felé intett. - Roy Kellon is itt van - tette hozzá -, de épp most nehezen adhatnál át neki bármilyen üzenetet. Odalenn van ugyanis, vagy ezer tonna szikla alatt. Kellon a férfi nyomában csörtetett a beomlott helyiségek és égre nyíló folyosók útvesztőjén keresztül. Beszédfoszlányok és szerszámok csattanása jutott el a füléig. Kísérője váratlan látványt tárt föl előtte. A cakkos szélű, tetőtlen fal hosszúkás téglalap alakú teret övezett. Magasan kitöltötte a szomszédos épületszárny helyén keletkezett bombatölcsérből származó szikladarabok és mindenféle egyéb hulladék tömege. Férfiak és nők kis csoportjai szorgoskodtak lázasan az eltávolításán. Félig már kibányásztak alóla egy hosszú, tükörfényes, torpedószerű testet. Az őrszem integetett egy karcsú, szürke ruhás fiatal férfinak, aki láthatóan az ásatás ügyeletes vezetője volt. - Hé, Pharr! Hoztam neked még egy embert! A nyúlánk ifjú elébük sietett. Kellon már találkozott vele itt, a laborban, amikor azért jött, hogy Royt lebeszélje a kutatásairól. A fiú tekintetén látszott, hogy nem ismeri föl, aminek Kellon most őszintén örült. - Menekült? - kérdezte Pharr gyorsan. - Nem kedveli a Prófétát? El akarja hagyni ezt a várost? Kellonnak alig volt ideje bólintani mindegyik kérdésre. - Készen áll egy űrutazásra? - Én... igen. - Kellon teljesen megzavarodott. - De tulajdonképpen a fi... Roy Kellon mérnököt keresem. Nem esett baja? - A Nova fedélzetén van éppen. - Tom Pharr villámgyorsan a félig eltemetett torpedó felé bökött az ujjával. - Semmi baja sem lesz, ha ki tudjuk ásni, mielőtt a Próféta fanatikusai kiszagolnak bennünket. - Az ott... - biccentett Kellon a csillogó orsó felé - ...egy űrhajó? - Csillagközi cirkáló! - magyarázta Pharr fürgén. - Már évek óta dolgozunk rajta. Már majdnem kész volt a próbaüzemre. Összeszedtem néhány menekültet, hogy kiássák. - Fürge pillantását végigfuttatta a szorgoskodó csoportokon. - Megmentjük a civilizációnak egy magocskáját... ha idejében elindulhatunk innen. Pharr sovány képe őszinte aggodalmat mutatott. - Valami baj érte a Novát. De Roy már jelezte, hogy foglalkozik a hibával. Szerinte készen lesz az indulásra, mire kiássuk. Az üzemanyag elég a Vénuszig vagy a Merkúrig. A csillagközi repüléshez viszont még találnunk kell néhány dinódát és bizonyos készleteket. Kellon hitetlenkedve ismételte meg: - Csillagközi út? A fölvillanó lelkesedés minden fáradtságot letörölt Tom Pharr arcáról.
- Roy azt mondja, hogy minden csillagnak vannak saját bolygói. Nem is olyan végzetes csapás hát, ha sötét korszak köszönt a Földre. Hiszen mi és a gyerekeink majd lassan benépesítjük a csillagok világát. - Átható pillantását Kellon szemébe mélyesztette. - Beszáll az utasok közé? Kellon csak egy nagyot nyelt válasz helyett. Ez valami többet jelentett, mint elmenekülni egy öszszeomló világ zűrzavara elől. Tom Pharr pergő szavai új látomást festettek, új célt tűztek ki elé. Bizonytalanul bólintott. - Akkor munkára! Kellon odalépett egy fiúhoz és egy lányhoz, akik egy jókora szikladarabot próbáltak lehengeríteni a Nováról. Bizsergetően kellemes érzés volt, hogy ez a hatékonyan szorgoskodó csapat a tagjai közé fogadja. Azelőtt sohasem jutott el igazán a tudatáig, milyen magányos is a Nagyfőnök. Az órák gyorsan múltak, de észre sem vette már a fáradtságot. Azzal sem törődött, hogy a kemény munkától elszokott keze itt-ott fölvérzik. Csak néhány gyors, rövid szóra volt idejük, de mégis egyre nagyobb tisztelettel nézett új társaira. Furcsa társaság. Nagy, lapátkezű dokkmunkások. Pár fiatal kadét, akik túlélték a haditechnikai támaszpont bombázását. Egy tucat öreg katona, akik kilőtték magukat egy mentőkapszulában a Külső Állomásról, mielőtt az fölrobbant volna. Mérnökök, fehér galléros kisegítők, szolgáltatósok és szürkék. Közösen áhított céljuk azonban egyetlen csapattá kovácsolta össze őket. Az osztályok közötti különbségek megszűntek. Kellon fölfigyelt egy mélyen kivágott estélyi kosztümöt viselő, csinos lányra. Megjelenése kicsit emlékeztette Selene du Mars külsejére, ám éppen a sorban álló dokkmunkásoknak osztotta kondorból a levest. Melkart ítélete járt az eszében. Sunport azért halott, mert elveszítette a célt, amelynek létét köszönheti. Ez az elszánt, szedett-vedett kis csapat azért mégis életképes egységet alkotott. Azért, mert - ahogyan a vén történész bizonyára megfogalmazta volna - ugyanaz a sors jutott mindegyiküknek. Újból leszállt az este. Sunport még mindig égett. A füst eltakarta a csillagokat. A keleti látóhatár szörnyű vörös falként emelkedett az ég felé. Kihunyt tornyok árnyai pöttyözték az égi bombázástól csorbán és törötten, mint valami kihalt nagy faj szomorú emlékművei. Pihenés nélkül dolgoztak tovább. A szórványosan felcsattanó gépfegyversorozatok emlékeztették őket arra, hogy az őrszemek összecsaptak valami betolakodóval. Már éjfélre járt, amikor kiszabadították a Nova zsilipéit. Sínbe tett karral Roy Kellon bújt elő az egyiken, hogy megvizsgálja annak sérült burkolatát. Kellon hátrább álldogált a sötétben, túl fáradtan ahhoz, hogy megszólítsa. Lélegzete fölgyorsult, torkát fájdalmas görcs szorította össze. Roy nyúlánknak és erősnek látszott. Arcában megvillantak anyjának szürke, eleven szemei. - Beszállás! - kiáltotta. - Azt hiszem, rendben van. Kipofoztam a sérülést az erőkamrában. A Vénuszig eljutunk, ott rendbe szedjük és feltöltjük - azután jöhetnek a csillagok! Kellon beállt a zsilip felé csoszogó kimerült nők és férfiak sorába. Roy fénykörben állva várta őket odabent. Hosszúkás arcán eláradt a meglepett öröm, és kinyújtotta ép kezét. - Te vagy, apám? - suttogta. - Mennyire örülök! - De jó, hogy látlak, Roy! - Kellon pislogott, és azon igyekezett, hogy meg ne törjön a hangja. Most értem csak, mit akartál mondani akkor... arról, milyen fontosak azok a távoli bolygók! - Nyelt egyet. Elbizonytalanodott. - De... én már öreg ember vagyok, Roy. Ha... kell a hely fiatalabb nők vagy férfiak számára... én maradok. - Szamárság, Főnök! - ragadta meg a kezét Roy. - Örülök neked. Csak gyorsan, hogy mehessünk, mielőtt a Próféta ideér! - Felejtsd el azt a „Főnököt”! - vigyorodott el Kellon, és megint pislogni kezdett. - Hanem hallom, hogy a Vénuszon föl kell pakolnunk. Meglátod, milyen pokoli jó előmunkás leszek egy rakodócsapatban.
Az utóvédek is visszavonultak a hajóba. A zsilipek lezárultak. Roy izgatottan indította be a Nova kipróbálatlan hajtóműveit. Bárkájuk csöndesen emelkedett a magasba, és gyorsabban, mint bármilyen unitronikus hajó valaha. Az égő város elmerült a sötét füstpaplan alatt. Előttük az égen kigyúltak a csillagok. Füssi-Nagy Géza fordítása Gőgös Károly rajzai
Ray Bradbury
A TOYNBEE-KONVEKTOR Jó! Remek! Gratulálhatok magamnak! Roger Shumway beugrott az ülésre, bekötötte magát, fölpörgette a motort, aztán fölemelte a földről Szitakötő Szuper-6 helikopterét, és eliramodott a nyári égbolton déli irányban, La Jolla felé. - Micsoda mázli! Ugyanis egy hihetetlen találkozóra indult épp. Az időutazó száz esztendei hallgatás után beleegyezett egy interjúba. Ezen a napon töltötte be 130. életévét. És ezen a délutánon, pontban négy órakor, nyugati parti idő szerint, ünnepli első és egyetlen időutazásának jubileumát. Istenem, igen! Száz évvel ezelőtt Craig Bennett Stiles intett, belépett Egyetemes Órájába, ahogy ő nevezte, és eltűnt a jelenből. Ő volt, és ő is maradt az egyetlen ember a történelemben, aki sikerrel utazott az időben. Shumway pedig az egyetlen riporter, akit ennyi év után a feltaláló meghívott magához egy teára. És? Lehetséges, hogy egy újabb és immár utolsó utazás bejelentésére készül. Legalábbis ilyesmit engedett sejtetni. - Öregúr - mondta Shumway -, Mr. Craig Bennett Stiles, jövök! A Szitakötő, mintha átvette volna izgatottságát, beledőlt a szélbe, és megiramodott a part mentén. Az öregúr ott várta a La Jolla-i sárkányrepülők sziklájának peremén épült Időkolostor tetején. Az eget ellepték a karmazsin, kék és citromsárga sárkányok, melyekről fiatalemberek kiáltoztak, a sziklaperemről őket szólongató lányoknak felelgetve. Stiles, 130 éve ellenére, nem látszott öregnek. Ahogy fölfelé pislogott, arca ugyanúgy ragyogott, akár azoké a bolond sárkányrepülő Apollóké, akik gyorsan szétszéledtek a süllyedő helikopter elől. Shumway egy hosszú pillanatig lebegtette gépét, ízlelgetve a késlekedés örömét. Alatta ott volt az az ember, aki építményeket álmodott meg, hihetetlen szerelmeket ismert, beutazta az időt, aztán az árral szemben visszaúszott az évszázadokon. Napcserzett ember, aki most születésnapját ünnepli. Mert egyetlen éjszakán, száz évvel ezelőtt, Craig Bennett Stiles, alighogy visszatért az időből, a Telstarokon keresztül több milliárd néző előtt nyilatkozott, és elmondta nekik a jövőjüket. - Sikerült! - mondta. - Megcsináltuk! A jövő a miénk. Újjáépítettük a metropoliszokat, fölfrissítettük a kisvárosokat, megtisztítottuk a tavakat és folyókat, átmostuk a levegőt, megmentettük a delfineket, újra elszaporítottuk a bálnákat, megállítottuk a háborúkat, naptükröket lőttünk föl, hogy azok bevilágítsák a Földet, benépesítettük a Holdat, birtokba vettük a Marsot, aztán az Alfa Centaurit vettük célba. Megtaláltuk a rák gyógymódját és győzedelmeskedtünk a halál fölött. Megcsináltuk - ó Uram, hála Neked -, megcsináltuk. Ó, jövő fénylő és szépséges tornyai, emelkedjetek! Képeket mutogatott, mintákat hozott, magnószalagokat és lemezfelvételeket, filmeket és hangkazettákat csodálatos körutazásáról. A világ tombolt a gyönyörtől. Kezét-lábát törte, hogy beteljesítse a jövőt, fölépítse az ígéret városait, mindent megőrizzen és megossza azt a földek és a vizek állataival. A szelek szárnyán följutott hozzá az öregúr üdvözlő kiáltása. Shumway viszonozta az üdvözlést, aztán hagyta, hogy a Szitakötő lassan aláereszkedjen a nyári forróságban.
A 130 esztendős Craig Bennett Stiles fürgén lépett előre, és bármilyen furcsa, ő segítette ki az ifjú riportert a gépből, mert Shumwayt hirtelen megbénította, elgyengítette a találkozás. - El se hiszem, hogy itt vagyok - mondta. - Pedig itt van, ha az utolsó pillanatban érkezett is - kacagott az időutazó. - Most már bármelyik nap darabokra hullhatok, hogy széthordjon a szél. De vár az ebéd. Gyerünk! Stiles díszlépésben menetelt el a rotorlapok forgó árnyai alatt, mintha valami furcsa, a múltba visszajátszott jövőbeli híradó peregne. Shumway, akár a kiskutya követte a menetelést. - Mit akar tudni? - kérdezte az öregúr, amint sietős léptekkel átsétáltak a tetőn. - Először is - kapkodott levegő után a nyomában loholó Shumway -, miért törte meg a hallgatást száz év után? Másodszor, miért épp előttem? Harmadszor, mi az a nagy horderejű bejelentés, amire ma délután négy órakor kerül sor, pontosan akkor, amikor ifjabb önmaga megérkezik a múltból amikor egy rövidke pillanatra két alakban jelenik meg egyszerre: együtt ünnepelhetjük a múltbéli és mostani Craig Bennett Stilest. Az öregúr fölnevetett. - Hát, ez nem csekélység! - Sajnálom. - Shumway elvörösödött. - Tegnap éjjel készültem elő. Hát, ezek a kérdéseim. - Meg fogja kapni a válaszokat. - Az öregúr finoman megszorította a könyökét. - Mindent a maga idején. - Bocsássa meg izgatottságomat - mondta Shumway. - Végül is ön kész rejtély. Híres volt, az egész világ rajongott önért. Elment, látta a jövőt, visszajött, elmondta nekünk, aztán magányba zárkózott. Na persze, néhány hétig a híre bejárta a világot távírón, megjelent a tévében, írt egy könyvet, lenyűgözött bennünket egy csodálatos, kétórás tévéfilmmel, azután bezárkózott ide. Igen, az időgépet kiállította odalent, és minden nap tömegek zarándokolnak el, hogy lássák és megérintsék. De ön elutasította a hírnevet... - Egyáltalán nem. - Az öregúr végigvezette a tetőn. Lent, a kertekben, más helikopterek érkeztek épp, a világ minden tájáról szállítva a tévés felszerelést, hogy megörökítsék a mennyei csodát, a pillanatot, amikor az időgép előbukkan a múltból, megcsillan, aztán továbbáll más városok felé, mielőtt ismét eltűnne a múltban. - Elfoglalt építész voltam, segítettem azt a jövőt megalkotni, amelyet fiatalemberként láttam, amikor megérkeztem a mi aranyló holnapunkba! Megálltak egy pillanatra, figyelték az odalent zajló előkészületeket. Hatalmas asztalokat állítottak épp össze az ételek és italok számára. Hamarosan előkelőségek érkeznek a világ minden országából, köszönetet mondani - talán utoljára - az évek legendás, mitikus utazójának. - Jöjjön - szólt az öregúr. - Szeretne beülni az időgépbe? Tudja, soha senkinek nem engedtem meg. Szeretne ön lenni az első? Válaszra nem volt szükség. Az öregúr láthatta, hogy a fiatalember szeme fölcsillan és könnybe lábad. - Ugyan, ugyan - mondta. - Ó, Istenkém, ne csinálja ezt. Az üvegezett lift süllyedni kezdett, levitte őket, és egy kopár, fehér alagsorban szálltak ki, melynek közepén ott állt... A hihetetlen berendezés. - Tessék. - Stiles megérintett egy gombot, mire a műanyag héj, ami száz éve burkolta már az időgépet, félresiklott. Az öregúr bólintott. - Menjen. Üljön be. Shumway lassan indult meg a gép felé. Stiles megérintett még egy gombot, mire a gép kivilágosodott, olyan volt, akár egy pókhálókkal teliszőtt barlang. Éveket lélegzett be, és emlékeket lehelt ki. Kristályereiben szellemek keringtek. Egy hatalmas pókistenség szőhette be a falakat egyetlen éjszaka alatt. Kísérteties volt, mégis élt az egész. Láthatatlan árapály hullámzott a gépezetben. Tűző napok és változó holdak rejtettek el benne
évszakokat. Emitt egy ősz foszlányai úsztak el; amott telek érkeztek hóval, mely körültáncolta a tavaszi bimbókat, hogy aztán a nyári mezőkön telepedjen meg. A fiatalember mindezek közepén ült, megszólalni is képtelen volt, szorította a párnázott ülés karfáit. - Ne féljen - mondta lágyan az öregúr. - Nem küldöm utazásra. - Pedig nem bánnám - mondta Shumway. Az öregúr az arcát tanulmányozta. - Nem, látom, tényleg nem bánná. Pontosan úgy fest, mint én, száz évvel ezelőtt, ugyanezen a napon. A csudába is, tiszteletbeli fiammá fogadhatnám. A fiatalember erre lehunyta a szemét, szemhéja ragyogott, amint a gépezet szellemei fölsóhajtottak körülötte, és holnapok ígéretét suttogták fülébe. - Nos, mi a véleménye az én Toynbee-konvektoromról? - kérdezte élénken az öregúr, hogy megtörje a varázst. Kikapcsolta az áramot. A fiatalember kinyitotta a szemét. - Toynbee-konvektor? Mi...? - Még több rejtély, he? A nagy Toynbee, a remek történész, aki azt mondta, ha egy csoport, egy egyén, egy világ nem ragadja meg saját jövőjét, és nem formálja azt, menthetetlen pusztulásra ítéltetett, elporladásra a sírban, a múltban. - Ezt mondta volna? - Vagy valami ilyesmit. Tényleg. Szóval, milyen jobb nevet találhatnék a gépem számára, he? Toynbee, akárhol vagy is, itt a te jövőmegragadó eszközöd! Megfogta a fiatalember könyökét, és kisegítette a gépből. - Ebből elég. Későre jár. Csaknem itt a nagy megérkezés ideje, he? És a vén időutazó Stiles világrengető utolsó bejelentésének! Mozgás! Ismét a tetőn lenéztek a kertekre, ahol most már csak úgy nyüzsögtek a világ híres és kevésbé híres személyiségei. A közeli utakat elzárta a tömeg; az égboltot elsötétítették a köröző helikopterek és duplafedelű repülőgépek. A sárkányrepülők már rég föladták, és most úgy álltak a sziklacsúcs peremén, mint egy csapat rikító színű pterodactylus, összecsukott szárnyakkal, föltartott fejjel, a felhőket lesve, várakozva. - És mindezt - mormolta az öregúr -, te jó Isten, az én kedvemért. A fiatalember az órájára pillantott. - Tíz perc múlva négy, elkezdődött a visszaszámlálás. Majdnem itt a nagy megérkezés ideje. Bocsánat; így neveztem el, amikor egy héttel ezelőtt írtam önről a Newsba. Az érkezésnek és az indulásnak ez a pillanata, egy szemvillanásnyi idő, ekkor változtatta meg, éveken átlépve, a világ egész jövőjét, juttatott ki bennünket az éjszakából a nappalra, sötétségből a fényre. Gyakran elgondolkoztam... - Min? Shumway az eget fürkészte. - Amikor előrement az időben, senki sem vette észre az érkezését? Senki sem nézett épp föl, tudja, hogy megpillantsa az ön szerkezetét a levegőben lebegni itt, vagy kicsivel később Chicagóban, vagy New Yorkban vagy Párizsban? Senki? - Hát - szólt a Toynbee-konvektor föltalálója -, nem hiszem, hogy bárki is számított volna rám! És ha az emberek meg is láttak, bizonyára halvány fogalmuk sem volt, mi lehet az. Különben is, óvatosságból nem időztem túl sokáig egy helyen. Éppen csak lefényképeztem az újjáépült városokat, a tiszta tengereket és folyókat, a friss, szmogmentes levegőt, a hadseregek nélküli nemzeteket, a megmentett és szeretett bálnákat. Gyorsan mozogtam, sebesen lefotóztam mindent, aztán visszatértem haza. A mai nap, paradox módon, más lesz. Millió és millió szem kutatja az eget nagy várakozással. Aztán,
mit gondol, átpillantanak majd az égben ragyogó ifjú bolondról ide, a vén bolondra, aki még mindig örül a győzelmének? - Át fognak - felelte Shumway. - Ó, hát persze hogy átpillantanak! Dugó pukkant. Shumway elfordult a közeli mezők tömegétől, a levegőben keringő szerkezetekről, s látta, hogy Stiles kinyit egy üveg pezsgőt. - Mi külön pohárköszöntőt mondunk a mi külön ünnepünkön. Fölemelték a poharukat, várták a megfelelő pillanatot az ivásra. - Öt perc múlva négy, folyik a visszaszámlálás - mondta az ifjú riporter, aztán ezt kérdezte: - Miért nem próbálkozott meg többé senki az időutazással? - Magam vettem elejét - mondta az öregúr, áthajolva a tető szélén, lepillantva a tömegre. - Megértettem, mekkora veszélyeket rejthet. Magamban persze megbíztam, nem okozok semmi kárt. De, Úristen, képzelje csak el... ha bárki szabadon végigtarolhat az időfolyosók tekepályáin, riogatva a bennszülötteket, halálra rémítve valahol a városlakókat, belepiszkálva Napóleon életébe, vagy éppen Hitler unokatestvéreit uralomra juttatva. Nem, nem. És a kormány természetesen egyetértett - nem is, ragaszkodott hozzá -, hogy a Toynbee-konvektort szigorúan elzárjuk. A mai napon ön volt az első és az utolsó, aki megérinthette a berendezést. Szigorúan és állandóan őrizték több tízezer napon át, nehogy ellophassa valaki. Önnél mennyi az idő? Shumway az órájára pillantott, és mély lélegzetet vett. - Egy perc, visszaszámolok... Számolt, és az öregúr vele együtt. Fölemelték pezsgőspoharaikat. - Kilenc, nyolc, hét... A tömeg odalent elnémult. A levegőt betöltötte a várakozás. A tévékamerák fölfelé irányultak, és keresni kezdték a célt. - Hat, öt... Összekoccintották poharukat. - Négy, három, kettő... Ittak. - Egy! Kacagva hajtották föl pezsgőjüket. Az égboltra néztek. A La Jolla-i part arany levegője várakozón vibrált. Elérkezett a nagy megérkezés pillanata. - Most! - kiáltotta a fiatal riporter, mint egy parancsokat osztogató mágus. - Most! - szólt Stiles, komoran suttogva. Semmi. Eltelt öt másodperc. A mennybolt üres maradt. Eltelt tíz másodperc. Az ég még mindig várt. Eltelt húsz másodperc. Semmi. Végül Shumway csodálkozva fordult a mellette álló öregúrhoz. Stiles fölnézett rá, vállat vont, és így szólt: - Hazudtam. - Hogy mit?! - kiáltott föl Shumway. A tömeg odalent nyugtalanul mocorgott. - Hazudtam - mondta egyszerűen az öregúr. - Nem! - Ó, de igen - mondta az időutazó. - Soha nem mentem el sehová. Ott maradtam, csak úgy tűntettem föl, mintha elmentem volna. Nincs időgép... csak valami, ami úgy néz ki, mintha az lenne. - De miért? - kiáltotta a fiatalember zavarodottan, a tetőt szegélyező korlátba kapaszkodva. - Miért?
- Látom, a kabátja hajtókáján ott a hangrögzítő gombja. Kapcsolja be. Igen. Ott. Azt akarom, hogy mindenki hallja. Most. Az öregúr fölhajtotta a pezsgőjét, aztán így szólt: - Mert olyan korban születtem és nőttem föl, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, amikor az emberek elvesztették önmagukba vetett hitüket. Láttam ezt a hitetlenséget, a gondolkodást, amely már nem érzi céljának a túlélést, és ez előbb megrázza, nyomasztja, majd földühíti. Mindenütt csak a kételkedőket láttam és hallottam. Mindenütt csak pusztulást tapasztaltam. Mindenütt szakmai elkeseredést, intellektuális közönyt, politikai cinizmust. Ahol pedig nem volt közöny, se cinizmus, ott a dühödt szkeptikusság és nihilizmus ütötte föl a fejét. Az öregúr elhallgatott, valami az eszébe jutott. Lehajolt, és az egyik asztal alól különleges palack burgundi vörösbort vett elő, melynek címkéjén az 1984-es évszám állt. Ezt aztán beszéd közben nekiállt kinyitni, finoman feszegetve a régi dugót. - Minden rosszat el lehetett mondani arról az időről. A gazdaság csigalassúsággal vánszorgott. A világ egyetlen hatalmas pöcegödör volt. A gazdaságtan megoldhatatlan rejtély maradt. A hangulat melankolikus volt. Divatba jött a változás lehetetlenségének hirdetése. Jelszónak a világvégét választották. Semmit sem volt érdemes csinálni. Az ember éjjel tizenegykor feküdt le, a feje tele a rossz hírekkel, aztán még rémesebbekre ébredt reggel hétkor. A napok ólomlábakon vánszorogtak. Az éjszakai álmokban járvány és dögvész kísértett. Ah! Ekkor pattant ki puhán a dugó. A már ártalmatlan 1984-es nedű hozzáférhetővé vált. Az időutazó megszagolta és bólintott. - Nemcsak az Apokalipszis négy lovasa járta a láthatárt, hogy lecsapjon városainkra, hanem egy ötödik is, mindannyiuknál rettenetesebb: a Kétségbeesés, a vereség sötét lepleibe burkolózva, egyre a múlt tragédiáin, a jelen hibáin és a jövő gyávaságán siránkozva. Fénylő magok helyett fekete polyvát vetve miféle aratás várt az emberre a hitetlen huszadik század végén? Elfelejtődött a Hold, elfelejtődtek a Mars vörös tájai, a Jupiter nagy szeme, a Szaturnusz lenyűgöző gyűrűi. Eltaszítottuk magunktól a szépséget. Siránkoztunk gyermekeink komorságán, pedig a gyermekek mi magunk voltunk. - Valóban így állt a helyzet - kérdezte csöndesen Shumway - száz évvel ezelőtt? - Igen. - Az időutazó föltartotta a borospalackot, mintha csak abban rejlene a bizonyíték. Kitöltött belőle egy pohárba, orrához emelte, beszippantotta az illatát, aztán folytatta. - Láthatta a kor híradóit, olvashatta a könyveit. Mindezt jól tudja. Ó, persze volt azért néhány vidám pillanat. Amikor Salk legyőzte a gyermekbénulást. Vagy az az éjszaka, amikor a Sas leszállt, és az emberiség megtette a „nagy ugrást” a Holdra. Gondolatban azonban mindenki, és többen hangosan is, tovább éltette az ötödik lovast. Néha úgy tűnt, nem sok hiányzik már a győzelméhez. Akkor aztán mindenki bús elégedettséggel vette volna tudomásul, hogy végzetes jóslatai pontosan beteljesültek, Így töltötték be önmagukat a próféciák; saját sírunkat ástuk, és készen álltunk, hogy bele is feküdjünk. - És ön ezt nem hagyhatta - szólt az ifjú riporter. - Tudja jól, hogy nem. - Akkor megépítette a Toynbee-konvektort... - Nem mindjárt. Éveken át fontolgattam a tervet. Az öregúr elhallgatott, meglöttyintve poharában a sötét bort, belenézett, belekortyolt, lehunyta a szemét. - Eközben én magam is fuldokoltam, keseregtem, siránkoztam magamban, azon gondolkodva: Mit tehetnék, hogy megmentsem magunkat saját magunktól? Hogy mentsem meg a barátaimat, a várost, az államot, az országot, az egész világot ettől a végzetimádattól? Nos, egyszer késő este a könyvtárban, a polcok közt keresgélve, kezembe akadt H. G. Wells régi, hőn szeretett könyve. Az ő
időgépe hívott kísértetiesen, az évek távolából. Hallottam! És megértettem. Nagyon figyeltem. Aztán lemásoltam. És utaztam, vagy legalábbis elhitettem. A többi, mint tudja, már történelem. Az öreg időutazó megitta a borát, kinyitotta a szemét. - Te jó Isten - suttogta az ifjú riporter, a fejét rázva. - Ó, atya Isten. Ó, a csoda, a csoda... A tömeg egyre jobban fölbolydult odalent a kertekben, a mezőkön, kint az utakon és a levegőben. Milliók vártak még mindig. Hol marad a nagy megérkezés? - Nos hát - szólt az öregúr, kitöltve még egy pohár bort az ifjú riporternek. - Mit szól hozzá? Megépítettem a gépet, miniatűr városokat, kisebb-nagyobb tavakat, tengereket. Hatalmas építményeket emeltem a kristályosan áttetsző ég háttere elé, delfinekhez beszéltem, bálnákkal játszottam, magnószalagokat hamisítottam, trükkfilmeket csináltam. Ó, évekbe is beletelt, évek verítékes munkájába és titkos előkészületekbe, mielőtt bejelentettem az indulásomat, elmentem és visszatértem a jó hírekkel! Fölhajtották a bor maradékát. Fölmorajlott a tömeg. Mindenki a tető felé fordult. Az időutazó leintegetett nekik, aztán elfordult. - Most gyorsan kell cselekednie. Innentől öntől függ minden. Önnél a szalag, a friss hangfelvétel rólam. Itt van még három, más adatokkal. Ez pedig egy filmkazetta, az én művészi csalásom teljes története. És egy utolsó kézirat. Vigye, vigye mindet, adja tovább. Fiammá fogadom, meséljen el mindent az apjáról. Gyorsan! Még egyszer a lifthez siettek, Shumway úgy érezte, a világ összeomlik alatta. Nem tudta, nevessen-e vagy sírjon, így aztán végül nagyot füttyentett. Az öregúr is meglepetten együtt füttyentett vele, amint kiléptek odalent, és a Toynbee-konvektor felé indultak. - Ugye megértette a lényeget, fiam? Az élet mindig hazudott nekünk! Kisfiúknak, fiatalembereknek, véneknek egyaránt. Kislányoknak, leányoknak, asszonyoknak, finoman hazudott, aztán bebizonyította hazugságai igazát. Hogy álmokat szőjünk, és eszünket, gondolatainkat, testünket és a való világot mind-mind alárendeljük álmainknak. Végül is minden csupán ígéret. Ami hazugságnak tűnik, az csupán egy születésre váró, kétségbeesett vágyakozás. Tessék. Ez így van. Megnyomta a gombot, amely megemeli a műanyag héjat, megnyomott egy másikat, és az időgép duruzsolni kezdett, aztán gyorsan becsusszant, a konvektor ülésébe ült. - Nyomja le az utolsó kapcsolót, fiatalember! - De... - Most arra gondol - és itt elnevette magát az öreg -, hogy ha az időgép nem más, mint csalás, és úgysem működik, akkor mire jó ez a kapcsolgatás, ugye? Azért csak csinálja. Most az egyszer működni fog! Shumway megfordult, rálelt a kapcsolóra, megragadta, aztán fölpillantott Craig Bennett Stilesra. - Nem értem. Hová megy? - Nos hát, természetesen eggyé akarok válni a korokkal. Hogy csupán a múltban létezzek. - Az meg hogy lehetséges? - Higgye el, ezúttal meg fog történni. Viszontlátásra, maga kedves, aranyos fiatalember. - Viszontlátásra. - Most mondja ki a nevem. - Mit? - Mondja ki a nevem, és nyomja le a kapcsolót. - Időutazó? - Igen! Most! A fiatalember megrántotta a kapcsolót. A gép zümmögött, fölmordult, fénylőn áradt belőle az energia. - Ó - mondta az öregúr, lehunyva a szemét. Szája finoman elmosolyodott. - Igen. A feje előrebukott a mellére. Shumway fölordított, visszacsapta a kapcsolót, és előreugrott, hogy széttépje az öreget a géphez rögzítő hevedert.
Aztán egyszerre megtorpant, megérintette az időutazó csuklóját, ujjait az álla alá csúsztatta, hogy megnézze a pulzusát, és fölnyögött. Aztán sírni kezdett. Az öregúr valóban visszautazott az időben. Úgy, hogy meghalt. Most már a múltban utazgat, mindörökre. Shumway hátralépett, és újra bekapcsolta a gépezetet. Ha az öregúr útra kelt, hadd tartson vele a gépe, ha csak szimbolikusan is. A gép szinte együttérzően fölzümmögött. A tűz, a ragyogó napfény ott égett a pókháló minden szálában, a műszerekben, és megvilágította a vén utazó arcát, magas homlokát. A feje mintha bólogatott volna a vibráció ritmusára, mosolya pedig, úton a sötétség felé, egy fölöttébb elégedett gyermek mosolya volt. A riporter még egy pillanatig állt ott, keze fejével az arcát törölgetve. Aztán a gépet amúgy bekapcsolva hagyta, sarkon fordult, keresztülsétált a helyiségen, megnyomta az üvegezett lift hívógombját. Amíg várt, elővette zakója zsebéből az időutazó szalagjait és kazettáit, aztán egyenként belökte őket a fali hulladékhamvasztó nyílásába. A lift ajtaja kinyílt, ő belépett, az ajtó becsukódott. A lift fölzümmögött, akár egy újabb időgép, és elvitte őt egy megdöbbent világba, egy várakozó világba, fölemelte egy fénylő kontinensre, az eljövendő földre, egy csodálatos, túlélő bolygóra... Melyet egy ember hazugsága alkotott. Németh Attila fordítása Vass Mihály rajzai
MÁS VILÁGOK HOVA MEHETÜNK? A Föld betelőben van. Ha másnak nem hiszünk, ezt mutatja a földönkívüli színhelyek szaporodása az utóbbi fél évszázad kalandregényeiben. Ma már igen kevés hely van néhány napi járásnál távolabb a civilizációtól, amelyen ki-ki érthet tartásdíjat, rendőrőrsöt, adóhivatalt vagy a rendezett társadalom bármely más intézményét. A kalandvágyó feltekint az égre, ahol ezreket lát saját Napunk társaiból, és tudhatja, hogy Tejútrendszerünkben még vagy százmilliárd van belőlük. Ha csak minden tizediknek van bolygója, mennyi betelepíthető üres világ, és mennyi felderíthető világ, idegen civilizációkkal?! Tényleg: mennyi és hol? Ne beszéljünk most az idegen civilizációkról: nem tudunk eleget társadalomtudományokból ahhoz, hogy mikor jut el egy értelmes lény a gyáriparig, rádiózásig és űrutazásig, és nem tudunk eleget biológiából ahhoz, hogy mikor jut el az élet az értelemig. Bizonyára a lakható bolygók többségét nem lakja értelem, és rendelkezésünkre áll, ha odaérünk (nem mintha az eddigiekben bárkit nagyon zavart volna, ha a kívánt vidéken mások is laktak). Ha odaérünk. De messze vannak. A csillagászat szokásos mértékegysége a fényév: a fény sebességével egy év alatt megtehető út. Ez kb. 10 billió kilométer, de mindegy is, hogy hány kilométer, mivel ilyen távolságokat csak fénysebességhez közeli sebességekkel járhatunk be. Mai tudásunk szerint annál gyorsabban nem haladhatunk; e tudás áll egyrészt a relativitáselméletből, mely legjobb tudomásunk szerint helyes, bár egy elmélet soha nem a végső igazság, másrészt számtalan gyakorlati tapasztalatból, melyeket pl. részecskegyorsítókban szereztünk elemi részecskék gyorsítása közben, tökéletes összhangban a relativitáselmélettel. Továbbá számosan megpróbálták végiggondolni, mi lenne egy fényévnél gyorsabb utazásból, és az eredmények ütközni látszanak alapos ismereteinkkel. Erről itt lehetetlen több részletet elmondani; akinek ennyi nem elég, elolvashatja a többit Utazások térben, időben és téridőben című könyvemből. Lehet, hogy van mód „ugrásra”, de ha van is, az olyan ravasz kell legyen, amelynek ma még az elvét sem tudjuk elképzelni. Jobb hát fotonrakétás utazásokban gondolkozni; nem mintha azok ma technikailag lehetségesek volnának, de hát a jövő beláthatatlanul hosszú. Nem mindig gondolták így. Néhány évvel ezelőttig a nyugati tudományos-fantasztikus irodalomban állandóan jelen volt a pusztító atomháború, mely a történelem vége, és legfeljebb egy új kezdete, a kevés túlélő gépezetek előtti feudalizmusával; vagy ezt elkerülendő, a teljesen megszervezett és megtervezett társadalom. Mára mintha már túl lennénk az efféle aggodalmon: a történelem nem áll le, de akkor jönnek más gondok. Előbb-utóbb komoly igény lesz a csillagokra.
Bolygók az űrben Hiába vágyunk a „csillagokba”. Egy csillaggal nem sokra megyünk, mert egy csillag felületén több ezer fok van, melyen a molekulák szétesnek, és élet lehetetlen. Bolygóra van szükségünk, de nem is akármilyenre. A lakható bolygónak kérge és légköre van; vize, amely folyékony. Ha a bolygó kicsi, levegője megszökik, ha nagy, nincs kérge. A víz gyakori lehet a világegyetemben, de hogy folyékony legyen, a bolygónak megfelelő távolságban kell lennie csillagától. Továbbá nekünk szabad oxigén is kell, és ezzel lesz a legtöbb baj.
Az oxigén a világegyetem egyik leggyakoribb atomja. Csakhogy nagyon agresszív, megtámadja a bolygók anyagát, és vegyületeket képez. Földünkön a szabad oxigént a növényi élet termelte, és élet nélküli bolygón nem várhatunk belélegezhető levegőt. így hát a betelepíthető bolygó olyan, mely durván akkora, mint Földünk, csillagától „jó” távolságban kering, zavartalanul több száz millió évig, hogy az élet létrejöhessen rajta. Hol keressünk ilyen bolygót?
Sárga törpék kerestetnek Sajnos a Naprendszerben nem érdemes. Rajtunk kívül a Mars az, amelyen legalább a hőmérséklet rendben volna, de légköre nagyon ritka és szinte oxigén nélküli. Kupolák alatt megélhetünk rajta, de minek? Kisebb a Földnél. Maradnak a csillagok. Néhányról tudjuk, hogy van bolygója, de túl nagy, és túl hideg. (A csillag mozgása mutatja a bolygó vonzását.) Máig az egyetlen, melyről tudjuk, hogy jó bolygója is van, Napunk. Mit tenne az, akit ma felszólítanának, hogy tervezze meg, hová indítsák ezer év múlva az első fotonrakétát? Attól függ. Ha nincs önbizalma, elfutna. De úgy tűnik, mai tudásunk már elég ahhoz, hogy értelmes választ adhassunk. Ez jön most, és ha ezer év múlva kiderül, hogy tévedtem, ez maga jobban fenntartja híremet, mint bármi más, úgyhogy nem sokat kockáztatok a válasszal. A válasz azon alapul, hogy mai tudásunk szerint a bolygók csillagukkal együtt keletkeznek. Ez több mint egy épp divatos elmélet. Napunk 4,6 milliárd éves, és ezalatt nem lett volna esélye véletlenül kóbor bolygókból összegyűjtenie 9 nagyot és 2 000 kisebbet. De ha ez így van, akkor hasonló csillagoknak egészen nagy vonalakban hasonló bolygórendszerei lehetnek, különbözőeknek meg különbözőek. Így még a bolygókeletkezés részletes törvényeinek ismerete nélkül is a Napunkhoz hasonló csillagokra gyanakodnánk. Mindjárt látjuk, hogy ez helyes is, de több, mint egyszerű gyanú. A csillagászok megtanulták osztályozni a csillagokat. Először is, durván háromfelé oszthatóak. Vannak „normális” csillagok, melyekről azt mondjuk; a főágba tartoznak; vannak felpuffadt óriások és összetöppedt csillagok, mint a fehér törpék és neutroncsillagok. Az óriásokról mindjárt meg is feledkezhetünk: ezek életük végén járnak, azért fúvódtak fel, felperzselték régebben kellemes éghajlatú bolygóikat, és nem maradnak így annyi ideig, hogy most külső bolygóikon keletkezhessek oxigéntermelő élet. (Ez megint több mint elmélet: az óriások ritkák, tehát alighanem rövid életűek.) A fehér törpék meg kihunyóban vannak: bolygóik már befagytak. Marad a főág: az abban lévő csillagok a legszámosabbak, azt sejtetve, hogy a csillagok így keletkeznek, és sokáig ilyenek is maradnak (összhangban az elméleti számításokkal is). A csillagászok megállapították, hogy e főági csillagoknál - melyeket az óriásoktól megkülönböztetendő, törpéknek hívnak - egyetlen adat már nagyjából az összes többit is meghatározza: pl. két egyforma tömegű csillag nagyjából egyforma fényes és hasonló színű is. Nem csoda: hasonló anyagból állnak, és a többit a fizika törvényei elvégzik. Akkor elég a színt megmérni. Az nem nehéz, és a csillagok 99%-át sikerült besorolni az O, B, A, F, G, K és M osztályokba, alosztályokkal, 0-tól 9-ig. E sorrend egyben a csökkenő tömegé és fényességé meg a vörösödő színé is. Az O és B csillagok kékesek, az A-k és F-ek fehérek, a G-k sárgák, K-k narancsok és végül M-ek a vörösek. Napunk G2 csillag, tehát aránylag forróbb sárga törpe. Gondolhatná valaki, hogy a nagyobb csillagoknak több a bolygója, a kisebbeknek kevesebb. De amikor egyáltalán tudunk hatalmas bolygóról, akkor a csillag vörös törpe. A legmegbízhatóbb okoskodás a csillagok perdületére támaszkodik. Csillagok forgási sebességét nehéz mérni, de az adatok gyűlnek. Úgy tűnik, a nagyobb csillagok Napunknál sokkal gyorsabban forognak, azután e sebesség F5 tájt, tehát a Napunknál nem sokkal forróbb csillagoknál lecsökken. Mivel tudjuk, hogy Naprendszerünkben a perdület döntő része a bolygók keringésében van, adódik, hogy Napunk is majdnem olyan gyorsan forogna, mint nehezebb társai, ha kialakulásakor nem keletkeztek volna bolygói. Mivel pedig a különbség sok csillagra adódott, kézenfekvő, hogy a nehezebb,
forróbb és fényesebb csillagoknak általában nem lehetnek bolygóik (vagy csak csököttek), a kisebbeknek, vörösebbeknek és halványabbaknak meg általában lehetnek. Ez biztató, mert a legtöbb csillag vörös törpe. De a halvány csillagoknál a bolygó egy nagyon szűk közeli sávban kell keringjen, hogy be ne fagyjon és ki ne égjen. Kicsi az esély, hogy épp jó helyen legyen egy bolygó. Maradnak hát a G csillagok, kis jóindulattal együtt még az F osztály magas és a K alacsony számú részével (azaz a sárgák, sárgásfehérek és sárgásnarancsok). Nézzünk most az égre: hol látni őket?
Kik a szomszédaink? Mára a csillagászok összeállították a 17 fényévnél közelebbi csillagok listáját. Ez most elég is: egy 17 fényévre lévő csillagról a fotonrakétás expedíció 40-50 év alatt ér vissza, és ennél többet a kiküldők nemigen várnának rá. Néhány nagyon halvány vörös törpe még kimaradhatott, de azok úgysem érdekelnek nagyon. Napunk viszont 17 fényévről még mindig harmadrendű, szabad szemmel szépen látható fényes csillag volna: effélét nem felejthettek ki a listákból. Nos, a listában 60 csillag van. Ebből azonban csak 32 magányos. Kettőscsillagnál a bolygókat mindketten rángatják, a pálya összevissza változik, a bolygó évezredenként megsül és megfagy, ami nem jó. És hány a G sárga törpe? Mindössze 3. Ebből is egy Napunk, ami nem célpont. A második épp a szomszédunkban van, 4,3 fényévre, az a Centauri. Sajnos egy hármas rendszer főcsillaga a G2 csillag, tehát mehetünk is tovább. A harmadik magányos: a T Ceti 12 fényévre, egy G8 törpe. Ez a legjobb célpont, és ezt javasolnám nyugodt szívvel a távoli utódoknak. Persze előre mosom kezeimet. Az esély a τ Cetinél a legjobb, de nincs garancia arra, hogy épp jó helyen lesz egy jó bolygója. Ha nincs, a második legjobb célpont a 11 fényévre lévő K2 csillag, az Є Eridani; és több 17 fényévig nincs is. Bízzunk abban, hogy az egyik jó lesz; akkor ott letelepedhetünk, és ha az is megtelt, mehetünk majd tovább. Ha nem, akkor messzebb kell néznünk, de akkor az ismeretlenbe indulunk, mert nincs idő, hogy valaki is visszajöjjön.
A jövő emlékei Amit itt elmondtam, azt egy ideje már sejtettük, de az utóbbi 10-20 évben vált egyre biztosabbá. Az újabb regényirodalomban már meg is van a nyoma. Az Alapítvány-sorozat első 3 regénye évtizedekkel ezelőtt íródott, és hol játszódik: a Galaxis közepén meg szélén, amiről nem sokat tudunk. De a későbbi kötetekben ismerősebb tájak is feltűnnek. Minden csillagászatban jártas olvasó láthatja, hogy az elsőnek betelepített Térutas bolygó, az Auróra, a τ Ceti körül kering; és 22 000 év múlva Munn Li Compor terminusi tanácsnok még mindig emlékszik arra, hogy ősei bolygójának, a Comporellonnak, az első Telepes világnak a csillagát eredetileg Є Eridaninak hívták. (Azt már ma is tudjuk, hogy annak legalább egy Jupiter-szerű bolygója van.) Ma még nem tudunk eleget ahhoz, hogy mind az 50 leendő Térutas világot előre azonosíthassuk (a források szerint a Solaria csillaga innen talán nem is látszik szabad szemmel), de vannak még jó jelöltek. Végül is kinek lehet kifogása pl. a 19 fényévre lévő GO-s η Cassiopeia ellen? Az is derék, hogy már ma ennyit tudunk. És ha mégis lehet valami trükkel távolabbra ugrani, azt is kidolgozzák majd a téridő szakértői, ha majd az a társadalomnak eléggé fontos lesz ahhoz, hogy az ilyen kutatásokra összpontosítson. Most még mással törődik. Lukács Béla
Jámbor László
Hogyan készítsünk „hiteles” ufófelvételeket házilagosan? Komárom megye neves napilapja, a 24 Óra is rendszeresen, nagy terjedelemben foglalkozik az ufótémával és a parajelenségek taglalásával. Ám ha az objektív tájékoztatást és a tudományos igényt kérjük számon, akkor ennek teljesítésében igencsak dzsentris nagyvonalúságról tesz tanúbizonyságot. Ez év márciusának első napjaiban a Déri-féle paraműsorban Egely György bemutatott egy felvételt, melyen az asztalnál ülő család háta mögött lévő ablakon keresztül, a sötét udvaron látható volt egy fényjelenség, amit ő gömbvillámnak határozott meg. A dolog nagyon ismerősnek tűnt, feltűnően emlékeztetett valamire, ami pillanatok alatt „be is ugrott”. Ez a bizonyos látvány, amihez a tévében bemutatott kép kísértetiesen hasonlított, nem más, mint az olvasólámpám tölcsérszerű fémbúrájának a belseje. A műsor után rögtön vizsgálódásba kezdtem, és úgy találtam, hogy ez akár egy ufóhoz is hasonlatos lehet. Na, gondoltam, csinálok egy-két felvételt. Úgy is lett. Másnap csillagász kollégámmal előhívtuk, kinagyítottuk a felvételeket, és kinéztünk egy csillagászati szempontból is hitelesíthető időpontot. Majd egy kolléganőm segítségével kreáltam hozzá egy hitelesnek tűnő történetet, amihez ő adott hozzá egy nevet. Levélként, fényképekkel együtt eljuttattuk a nevezett újságnak és a tévének. Mint az objektív tájékoztatás jeles élharcosa, a lap 3. hó 28-án lehozta az anyagot. Most lássuk, hogyan is csináltam a felvételt, ami nem retusálással, nem üveglapra festett folttal, nem dupla negatívval, nem modell rákopírozásával vagy más hasonló és durva csalással készült. A táj is úgy igaz, ahogy van, a fényjelenség is úgy igaz, ahogy van, csak térben - és akár időben is külön-külön, de egy negatívon. Ez egy réges-régi és egyszerű trükk, amit dupla expozíciónak neveznek. Könyvszekrényemből előszedtem egy tekercs hosszú évek óta ott fekvő Fortepan 100-ast. Befűztem egy öreg Exakta Varex lla típusú tüköraknás masinába, és állvány segítségével alapobjektíven át végeztem az expozíciókat. Mindez a tévéműsor után, éjjel 1 óra tájt történt. Előbb levettem a kert végi szomszédom házát, kb. 1 perces idővel, s megjegyeztem, hol van szabad hely az égbolton. (A város szórt fényei miatt a kép pirkadati hatást mutatott.) Majd áttelepültem a szobámba, elhelyeztem a lámpát, melynek fényét szabályozóval csökkentettem. A gépet ismét felhúztam, de úgy, hogy közben megakadályoztam a film továbbítását. A lámpát beállítottam a képmezőben az „üres” helyre, és életlenre állítva az objektívet (majd egyik kezemmel kitakartam a lencse előtt a képmezőt, oly módon, hogy a lámpabúra világító belső felületén kívül semmi más ne látszódjék), pár tized másodperces idővel levettem. Ezt az eljárást apró változtatásokkal többször megismételtem. A mellékelt fotón az életlenségből adódott „köd-burkú” változat volt látható. Egyes képeket sikerült olyanra csinálni, hogy a fényjelenségnek peremmel rendelkező korong alakja lett. A film előhívását R 09-ben az előírások szerint végeztük, majd lenagyítottuk BEH 0-s papírra. További ügyeskedésekkel, próbálkozásokkal, türelemmel, kézügyességgel, egy kis fotóismerettel és jártassággal tökéletesebb és hihetőbb képeket lehet produkálni. Bár a fotó ortoszkopikus, ám az árnyalati és formaviszonyok miatt pszeudoszkopikus hatásúvá válik a látvány. Így lehet az, hogy egy mélyedés domborulatnak látszhat. A pszichológiában ezt úgy mondják, hogy ilyen sajátos percepciós szituációban az intellektuális ismeret nem mindig képes kijavítani a percepciós tévedést. E csalóka látszattal paralel vizsgálandó sok „pará”-nak feltüntetett jelenség és illuzionista trükk is, mivel lényegileg hasonlóak a szem ilyentén becsapásához. Természetesen nem állítjuk, hogy Egely felvételén bizonyosan a fenti fotótrükk látható, és azt sem állítjuk, hogy minden ufófelvétel hamisítás lenne, valamint nem tagadjuk, hogy léteznek olyan jelenségek, melyek lényege még ismeretlen a tudomány előtt. Mi csupán azt állítjuk - s e történettel be is
bizonyítjuk -, hogy a szenzációhajhász sajtó (a helyi és az országos tévét is beleértve) a tudományos objektivitást is semmibe véve, a sajtószabadságra hivatkozva, minden marhaságot és hazugságot is lehoz, közöl, mellőzve még a legalapvetőbb kontrollt is. Úgy látszik, továbbra is az érvényesül a sajtópolitikában és pszichológiában, hogy amit az újság megír, a tévében elhangzik, az csak igaz lehet, annak igaznak kell lennie. A sajtó egy része továbbra is a tömegmanipuláció eszköze, csak most egészen más ideológiákat (hamis tudatot) csorgat a fejekbe, mint azelőtt. Tudomásul kell venni, hogy a romló életkörülmények, a kilátástalanul alakuló sorsok, az általános értékválság az emberek nagy részét menekülésre, valamiféle csodavárásra ösztönzik. Olyan valóságot kívánnak vetíteni bizonyos jelenségekbe, és bizonyos jelenségek kapcsán olyan dolgokat szeretnének valóságként érzékelni és megélni, amelyektől problémáik vagy szenvedéseik - közvetetten vagy közvetlenül - gyors, netán egy csapásra történő megoldását remélhetik. De ez már pszichológia. Egyes személyek és orgánumok részéről tudatos megtévesztés, félrevezetés, hamis beállítások, a helyzet - vagyis végső soron ezen embertömegek - anyagi és szellemi kihasználása folyik ilyen téren is. Ezen „önleleplező” írást megküldtük az újságunknak is, és repesve várjuk, hogy annak leközlésével ők is leplezzék le magukat, valamint egyéb bűnbánat gyakorlása után - legalább ez - a szerkesztőség végre térjen a jó útra.
Jámbor László
Kis magyar parafenomenológia A nevezetes vízforgatásról I. Kötekedő és nyugtalan emberként mindenben érintve érzem magam, és a legmélyebb tudományokba is - minden félelem nélkül - bele szoktam nyúlkálni, habár nem rendelkezem egyetlen doktorátussal, még csillagjóslásból sem. Így mint képzetlen, laikus para-far-ológus tudok a kérdésekhez hozzászólni. Nekem kételyeim, kérdéseim vannak, kísérletezgetek és gondolkodom. A következőkben tapasztalataimat megpróbálom átadni és bizonyos felmerülő kérdéseket feszegetni. Remélem, egyre többen lesznek, akik végre objektív kritikával és kellő megalapozottsággal fellépnek legalább szavakban az „áltudományos” jelenségek és mesterkedések mételye és haszonlesői ellen. Egyelőre maradjunk a tényéknél. Elsőként vegyük górcső alá az Egely György által kitalált és megvalósított ún. vízforgatási effektust. E kísérleteket mindenki otthon elvégezheti. Ha nincs kéznél nagyobb Petri-csészénk, akkor vegyük magunkhoz a konyhából az arasznyi átmérőjű - mondjuk - jénai tál tetejét. Ezt helyezzük el egy nagyobb asztalon, ahol a kezünk kényelmesen megtámasztható. A tálkát töltsük meg hideg vízzel, s várjunk, míg megnyugszik. A víz felszínére szórjunk likopódiumport (egy korpafű spórája, melyet a Herbária budapesti, Soroksári úti raktárában lehetett kapni), ha ez nincs, akkor más porokkal és őrleményekkel is kísérletezgethetünk (sőt a különböző anyagok eltérő viselkedéséből majd sok fontos következtetésre fogunk jutni). Vegyünk magunk elé egy üveglemezt, mely a csészét leárnyékolja a légzésünk keltette légáramlatoktól. De készíthetünk üvegkalitkát is, mely praktikusabb. Ezek után (az ábra szerint) helyezzük mindkét kezünket a tál fölé (s hogy kényelmesebb legyen, csuklóink alá a tál peremének magasságáig tehetünk könyveket). Igyekezzünk egyenletesen kiszórni a port. Kezünk fölé helyezése után azonnal vagy rövid időn belül keveredni kezd a víz. Ha ez a folyamat nem indul meg, akkor a kísérletet újra kell kezdeni másfajta porral. Például ez történhetik jó minőségű őrölt paprikával is (ha ennek nagy az olajtartalma és igen finomra van őrölve). Megpróbálkozhatunk étkezési búzacsírával vagy más effélével is. Ha például likopódiumot vagy búzacsírát
alkalmazunk, akkor megfigyelhetjük, hogy többórás állás után a jelenség „bedöglik”, de ha kicseréljük rajta a port, akkor az ismét működni fog. Így párhuzamos kísérleteket is végezhetünk. Az egyik tálban állott összeállítást, a másikban pedig frissen készítettet vizsgálunk. Váltakozva, hol az egyik, hol a másik fölé helyezzük kezünket, s csodák csodája az egyik működik, a másik pedig nem. Most próbáljuk meg egyetlen kézzel. A dolog így is megy! Ezek után lépjünk tovább. Készítsünk friss összeállítást, majd az üveglappal fedjük le a tálkát és így kíséreljünk meg hatni a vízre. Ezt követően az üveglemezt cseréljük ki folpack műanyag fóliára, és így próbáljuk meg. Mindkét esetben elmarad az effektus, de ha nem, akkor az illető sürgősen jelentkezzen a szerkesztőségünkben, hogy felvehessem vele a kapcsolatot! Megint lépjünk egyet előre. Készítsünk ismét friss összeállításokat, de úgy, hogy a tálba egyre kevesebb vizet töltsünk. Tapasztalni fogjuk, hogy egy bizonyos vízszint alatt a folyamat már nem indul be (a relatíve megnövekvő tapadási és súrlódási erők miatt). Ezek után módosítsunk ismét. Húzzunk fel vékony gumikesztyűt, aztán először pamutkesztyűt és erre a gumikesztyűt. Mindkét módon vizsgálódjunk. Tapasztalni lehet, hogy vagy nem következik be a jelenség, vagy jóval kisebb intenzitással működik. Most pedig lépjünk egy nagyot, és próbáljuk meg modellezni a jelenség mozgatóját, úgy, hogy a csésze közelében még csak nem is tartózkodik ember. Ehhez készítsünk két fantomkezet. Vegyünk egy elterjedt hőszigetelő anyagot, a polifoamot, mely egy szivacsos műanyag lapra felvitt alurétegből áll. A bevonat nélküli oldalára ragasszunk fekete kartont, s vágjunk ki két kéz nagyságú és formájú alakzatot, majd ezeket egy tartóállvány segítségével helyezzük a tál fölé, és ezen összeállítást egy lámpával felülről kellő távolságból világítsuk meg. Ez a jelenség ugyanúgy bekövetkezik, mintha igazi kezek volnának. Akinek van még kedve és ügyessége, az egyebeket is megpróbálhat. Például megtölthet gumikesztyűket meleg vízzel, és azokat helyezheti a tál fölé stb. Magam a kísérletsorozatot megismételtem egy másfél tonnás, rezgésgátolt vasasztalon is. Kipróbáltam fémreszelékeket, alucsészét, elvégeztem a kísérletet erős állandómágnesek terében, téglaporral, sós vízzel, parafa reszelékkel, gumikesztyűben és a fent vázolt különféle egyéb variációkban. Az alapösszeállításhoz képest semmi jelentős eltérést nem tapasztaltam. Bár nem büszkélkedhetem több száz kísérleti alannyal, mint Egely, de azért (nehogy szó érhesse a ház elejét) sikerült a mutatványra néhány embert rávennem. A vízforgatás kivétel nélkül mindenkinél működött! Kilencvenéves nagyanyám (Isten tartsa meg még soká!), akivel a kísérletet ugyanúgy végigcsináltam, mint a többi korosztállyal, a jelenséget látván és megcsinálván rögtön ítéletet mondott, pedig néki nincs tudományos előélete és műszaki antitalentum is egyben. Szavai így hangzottak: a kéz melege lám, forgatja a vizet! A folytatásban erről lesz szó...
CSIRKEFOG Egy kísérlet során, mely állítólag bizonyítékul szolgál arra, hogy az evolúció olykor gyors ugrásokra is képes, a connecticuti egyetem egyik biológusa a több éven át végzett makro-genetikai beavatkozások sorozatának eredményeként sikerrel növesztett csirkefogakat - egy egérben. Edward Kollár azt mondja, Honour Feli angol embriológusnő fölfedezte, hogy az ötnapos csirkeembrióban megkezdődik a fogak kifejlődése, a hatodik napon azonban elhalnak. Kollár ezért embrionikus csirkesejteket egyesített a csupasz egér fogának kötőszöveteivel (ennek az egérfajnak nincsen csecsemőmirigye, ezért szervezete nem löki ki magából az idegen szöveteket). Az egérsejtek aktiválták a szunnyadó csirkefoggént. Néhány héttel később hüllőszerű fogak jelentek meg az egér szájában, rajtuk zománcbevonattal. - A kísérletet az evolúcióval foglalkozó biológusok fiatalokból álló csoportja hajtotta végre, annak bizonyítására, hogy egy új faj kialakulása inkább makro-, mint mikrogenetikai síkon zajlik - mondja Kollár. - Szerintünk a jelentősebb változásokat a hirtelen föllépő, komoly, valószínűleg fejlődési rendellenességek okozzák. Kollár tizenöt évig tanulmányozta a fogak kialakulását, és mindig borzasztóan hiányzott neki egy „alapos fogmutáció”. A normális folyamatokat, magyarázza, leggyakrabban a mutációs eltérések vizsgálatával érthetjük meg. Sajnos a fogak elváltozása nagyon ritka dolog. - Ha mégis megtörténik - mondja Kollár -, az állatot annyira megkínozza, hogy az nem éli túl. Most, kísérletének hála, a biológusok végre megvizsgálhatnak egy evolúciós jelentőségű fogmutánst. Kollár most azt fontolgatja, legközelebb élő csirkeembrióba ültet egérsejteket, hogy kiderüljön, képes-e az saját fogakat növeszteni. Mi ez, ha nem fantasztikus! N. A.
Dean Whitlock
Egymilliárd dollárt érő találat - A pokolba is, csak egy év az egész - mondta Billy. - Egy évet simán kihúzok. - Lehajtotta sörét, majd a szemetesbe vágta az üres dobozt. - Ráadásul ha szerencsés vagyok, az enyém lesz az egymillió dollárt érő találat is. Egyetértést várva ránk vigyorgott. Frank és én egymásra néztünk, majd visszafordítottuk kifejezéstelen arcunkat. Billy csodálkozva nézett ránk. - A rohadt életbe, mi a fészkes fenét tanítanak nektek ott az orvosegyetemen? Az egymillió dolláros sebesülés a hazaszóló repülőjegy. Egy szép tiszta lövés a combizomba, kevés vér, kis fájdalom. Tartsd tisztán, és hamar begyógyul, de előtte még megkapod a Bíborszívet, majd hazaküldenek az Államokba. A nagyapám kapott egyet Vietnamban. Őt is besorozták, mint minket. Kinyitott még egy doboz langyos sört, leitta a habot a tetejéről, és elfintorodott. - Ez a pedró sör szart sem ér. Frank és én befejeztük a magunkét, és kivettünk még egyet. - Hidegen jobb lenne - jegyezte meg Frank, és néhány dobozzal betett a hűtőbe a vér mellé. - Egy nagy lótúrót, semmi sem segítene ezen a szaron - válaszolta Billy, de azért tovább ivott. Billy volt az egység Benjáminja, vagy legalábbis úgy nézett ki: alacsony volt és szőke, széles vigyorral és csillogó szemekkel. A kiképzőtáborban sok szaroskodásban volt része, de megtanulta, hogyan fizesse vissza. Igyál keményen, káromkodj sűrűn és csapj oda néhányszor, hogy megmutasd, milyen vagány fickó vagy. Ő is besorozott volt, ami nem tette könnyűvé a dolgát egy jórészt önkéntesekből álló szakaszban. Amikor az egészségügyi osztagunkat hozzácsapták az ő egységükhöz, Billy velünk kezdett lógni szolgálat után. Sokszor ittuk együtt a langyos bolíviai sört. Frank és én nem besorozottak voltunk. Frank, ahogy ő szokta nevezni, orvosi előtanulmányokat folytatott. Mivel nem engedhette meg magának az egyetemet, a rögösebb úton igyekezett megszerezni a gyakorlatot. Magas volt, sötét hajú, erős borostája már két perccel borotválkozás után kiütközött az állán; ideje jó részét tankönyvek olvasásával töltötte. Én lelkiismereti okból megtagadtam a fegyveres szolgálatot, s miután angolból megszereztem a diplomámat, azonnal négy elfoglaltság közül válogathattam: hadiüzem, nukleáris üzem, az egészségügy vagy a börtön. Ez elől a háború elől nem lehetett Kanadába menekülni. Az egészségügyet választottam, talán azért, mert úgy gondoltam, valakinek ellensúlyoznia kell a gyilkolást. Akárhogy is, nem voltunk önkéntesek, s ez megnyugtatta Billyt. A végén még barátok is lettünk. - Szóval a nagypapi végül is megúszta - mondta Frank. - Aha. Az ideje hátralévő részét Németországban húzta le, igazi sört iszogatva. - Mennyi időt töltött Vietnamban, mielőtt megkapta az egymillió dolláros sebet? - Hat hónapot. A fenébe is, fél lábbal már otthon volt, nem igaz? - nevetett Billy. - Nekem még tizenegy hónapom és három napom van hátra. Még nem is lőttek rám. - Nekik rövidebb hónapjaik voltak Námban - mondtam. - Hogy érted?
- A szabadság és a lábadozás is beleszámított - magyaráztam. - Amikor nagypapi elment egy hétre Saigonba, az a harci idejéből ment. Elmehetett egy hónapra Tahitibe, és akkor is fogyott az éve. - Az istenit! - hajította Billy a szemetesbe a sörösdobozt. - Lefogadom, hogy a sereg véget vetett ennek. A frontvonalban kell eltöltenem 365 napot. - Nekünk pedig egyenként van 730 napunk - bólintott Frank. - Tíz nap betegszabadsággal - tettem hozzá. - A rohadt életbe! És ti még vissza sem lőhettek, haver. Az őrjárat kemény dolog volt. A Mamore előhegységeinél. La Paztól északkeletre állomásoztunk, erdőkkel és mély szurdokokkal elválasztott egyenetlen fennsíkok alkotta terepen. Nappal a hőségtől, éjszaka a hidegtől szenvedtünk. Hetekig zuhogott az eső, hogy aztán hetekig aszaljon mindent a nap. A helybeliek apró kunyhókban éltek, krumplit termeltek, rezet és ónt bányásztak, és elég hamar elkezdtek lövöldözni ránk. Néha a gerillák voltak, néha csak a kokafarmerek, de a golyók mindkét esetben ugyanazt eredményezték. Billy és az egysége szorgalmasan lövöldözött vissza rájuk. Végül Frank és én feltakarítottunk utánuk. Mi legalább nyugis helyen voltunk. Rövid tűzpárbajok, néhány könnyebb lőtt seb, amire csak kötés kellett. Az egyik fickó megcsúszott, legurult egy domboldalon, és eltörte a lábát. Frankkel gyorsan ráraktuk a kötést, és négy mérföldön át cipeltük az ostoba marhát, míg találtunk egy akkora sík helyet, ahol a helikopter leszállhatott. Az első csúnya eset akkor történt, amikor az egyik katona belelépett egy rugós csapdába, ami csípőtől összeroncsolta a lábát, ahogy összecsapódott rajta. A fiú felüvöltött, valaki azt kiáltotta: orvos! A menetoszlop elejére vágtattunk. A szerencsétlen fickó lábából fröcskölt a vér, nagy fájdalmai voltak. A szakasz többi tagja körbeállta, és elborzadva figyelte, ahogy négy ember leszorította a sebesültet, és szétfeszítette azt az átkozott szerkezetet. Aztán az őrmester rájuk ordított, hogy vegyenek fel védőalakzatot, mi meg Frankkel megpróbáltuk elállítani a vérzést. Frank igazán profi módon csinálta a dolgot, morfiumot nyomott a srácba, és bedugaszolta a lyukakat a lábán, mintha csak műanyag baba lenne az egyetemi gyakorlaton. Franknek jó keze volt, kitűnő sebész lett volna belőle. Én csak a fertőtlenítőt öntöttem a sebre, a kezébe nyomtam a kapcsokat, és megpróbáltam nem okádni. A módszert később rendszerré fejlesztettük: Frank játszotta az orvost, én játszottam a nővérkét, és a szakasz játszotta a katonát. Frank igazán komolyan vette a munkáját, minden embert úgy kezelt, mintha az egyetlen betegünk lenne. Aztán a harc komolyra fordult, s két héttel később, mikor még kilenc hónapja és tizenhárom napja volt hátra, Billy megszerezte az egymillió dollárt érő sebesülést. Frank a sor másik végén szorgoskodott, úgyhogy én rohantam Billyhez. A földön feküdt, egy sötét folt terjedt a nadrágján, miközben az arcán széles vigyor ült. Felvágtam a nadrágját, és letöröltem a vért. Két lyuk volt a combján, az elülső kicsi és takaros, a hátsó nagy és tépett szélű. De a golyó elkerülte a csontot és az artériát, és ezt Billy is tudta. - Nagypapi büszke lenne - mondtam. A mosolya kezdett feszült lenni. - Kérsz morfiumot? - kérdeztem. - Akár ünnepelhetnénk is - bólintott. Belenyomtam a morfiumot, szórtam rá egy kis fertőtlenítőt, és elküldtük a többi sebesülttel. Három hét múlva ismét ott volt, egy Bíborszívvel és két apró heggel a lábán. Semmi bicegés, semmi fájdalom, semmi Németország. És semmi több betegszabadság. Kilenc hónapja és három napja volt hátra. Egyik este, néhány sör fölött mesélt egyet s mást. - Kivettek némi izmot és bőrt a másik lábamból, és betömték a lyukba. Aztán beáztattak valami olyan lébe, mint az a szar, amit ti spricceltek állandóan mindenfelé, és olyan nagy kék lámpákkal világították meg a lábamat.
Frankét kimondottan érdekelte a dolog. - Mit adtak enned? - Leginkább szart. És tablettákat, egyre csak tablettákat. Morfiumot viszont egyáltalán nem, még aszpirint sem, a rohadékok. - Masszázst alkalmaztak? - Egy francokat. Súlyokat kellett emelgetnem a lábammal. - Mit éreztél a lámpák alatt? - Hát meleget. - Ivott még egy kortyot. - Leginkább csak fájt. Ámbár most már semmit sem érzek. - Megdörgölte a lábát, mintha fájdalmat akart volna okozni magának. - A szentségit, mintha csak álom lett volna. Odanyújtottam neki egy doboz sört. - Úgy tűnik, a kétmillió dolláros sebre kell ráhajtanod. - Igazad van - nevetett élesen. - Legközelebb megkérem a pedrókat, hogy robbantsák le az egész lábamat, akkor aztán hazaküldhet a sereg, hogy növesszek egy újat. Nevettünk, és tréfálkozni kezdtünk a nem megfelelő nagyságú lábról és arról, hogy még mi mindent tudnak visszanöveszteni. A dolog korántsem volt ennyire vicces, de mást nem tehettünk, mint hogy röhögünk az egészen. A katona, aki a csapdába lépett, valamivel később szintén visszajött, csakúgy, mint a sebesültek többsége. Újra kezdték az őrjáratokat, de most már sokkal óvatosabbak voltak. Frankkel együtt mégis volt elég tennivalónk. Billy körülbelül egy hónappal később szerezte második sebesülését. Ekkor még hét hónapja volt hátra. Azért emlékszem ilyen jól, mert Frankkel előző éjjel kapartuk le a sisakunkról a nagy vöröskeresztet. Frank akkoriban kezdett el hordani magánál egy karabélyt, a gerillák ugyanis már az orvosokra is lőttek. Lehet, hogy rájöttek az újjáépített kiskatonákra, és azt hitték, ez a mi művünk. Pedig mit tettünk mi? Csak fertőtlenítettük a sebet, teletömtük őket fájdalomcsillapítóval, és igyekeztünk életben tartani őket, míg meg nem jöttek a helikopterek. Északkelet felé nyomultunk, közelebb a folyóhoz, ahol a dombok alacsonyabbak és a vízmosások erdősebbek voltak. Napalmot kezdtünk használni a gerillák ellen, ők meg feltehetően a saját anyagunkat ellenünk. Nekik nem voltak repülőik vagy helikoptereik, hogy arról dobják le a napalmot, ezért konzervdobozokba töltötték, és agyaggalamb-hajítókból szórták ránk. A fiúk frisbee-nek hívták ezeket a lövedékeket. A jó lövészek a levegőben is eltalálták, de akkor a frisbee mindent beterített maga alatt tűzzel. Ha hagyták, hogy leessen, kisebb területet égetett fel. Billy a sor elején ment - Isten tudja, miért, hiszen soha nem jelentkezett önként ilyenfajta szolgálatra. A pedrók felettünk helyezkedtek el, és lefelé kezdték el lőni az ösvényt. Szerencsére már akkor tüzeltek, mikor meglátták az élen haladó embert. Legalábbis a mi szerencsénkre. Billy a bokrok közé vetette magát, és viszonozta a tüzet, míg mi többiek a fák közé húzódtunk fedezéket keresni. Ekkor vetették be a napalmot. Két vagy talán három frisbee borította el tűzesővel Billyt. Hallottuk az ordítását, aztán láttuk felénk rohanni. Teste, mindkét csizmája lángolt. A napalmtól nem lehet megszabadulni, mert valósággal ragad rád. Voltak speciális takaróink és habzó aerosolunk. Beburkoltuk Billyt, amilyen gyorsan csak tudtuk. A ruhái megóvták teste nagy részét a komoly károsodástól, de sem a keze, sem az arca nem volt védve. Jobb keze csontig elszenesedett, három ujja hiányzott. Jobb arca kezdett pikkelyekben lehámlani, csakúgy, mint a füle, ezenkívül harmadfokú égései voltak a nyakától egészen fel a hajáig. Amikor a sisakját levettük, fejbőrének egy darabja is vele jött. Nemigen tudtunk vele mit kezdeni; morfiumot adtunk be neki, beszórtuk fertőtlenítővel, és gyorsan elvittük. Szemét csukva tartotta - hála Istennek, még mind a kettő megvolt -, ökölbe szorított bal kezét a szája elé emelte, motyogott maga elé, és sírt. Először azt hittem, imádkozik, de a hangja felerősödött, valahányszor a hordágy megdöccent, vagy hozzáértünk a testéhez. Hallottam, hogy újra és újra ezt nyögi: - A francba, ó, a francba, ó, a francba. - Még Frank is megrendült.
Billy három hónap múlva jött vissza. Új, rózsaszínű bőre volt, s új keze, ami halkan kattant, ha egy bizonyos módon megmozdította a hüvelykujját. Feje jobb oldalán egy sávban fehér volt a haja. És még mindig hátravolt hét hónapja. Ezúttal egyszer sem beszélt a kórházról. Frank meg nem kérdezősködött. Helyette még több sört ittunk együtt, meg azt az üveg vodkát szopogattuk, amit Billynek sikerült becsempésznie, és a sportról, a videóról, a nőkről beszélgettünk - bármiről, kivéve a háborút. De Billynek szokásává vált, hogy kezével beletúrjon a hajában lévő fehér sávba, és hogy kattogtassa a hüvelykujját. Hosszú idő után végre úgy tűnt, észrevette a hüvelykujját. Kíváncsian meredt a kezére, és megkérdezte: - Mit gondoltok, van valami, amit nem tudnak helyrehozni? Például mi lett volna, ha azok a rohadékok leégetik mind a két lábamat és a golyóimat is? Egész hátralévő életemre tolószékhez lennék kötve? Vagy kattogva mászkálnék, egy pumpával a zsebemben, hogy felállítsam? - Nem tudom - válaszolta Frank. - Sok fickót láttunk már visszajönni. - Ki az, aki nem jön vissza? Úgy értem, mi az ördög kell ahhoz, hogy kiszállj az egészből? - Megráztam a fejemet, és felajánlottam neki az üveget, de meg sem látta. Saját magának válaszolt: - Megmondom nektek, micsoda: hogy egy istenverte roncs legyen belőled. Egészen meg kell nyomorodnod, mert ők biztosan nem engedik, hogy egy kis mechanikai hiba keresztbe tegyen nekik. A fenébe is, az egész csak egy kis fájdalom. Adj rá egy puszit, és máris jobb. - Most már elvette az üveget. Valamivel később nekünk kellett ágyba tennünk. Billy igazán óvatos volt a következő három hónapban. A táborban is és az őrjáratokon is lassan mozgott, szeme egész idő alatt kutatva járt ide-oda. Frankkel láttuk, ahogy a feszültség átalakul benne rémületté. A rémület lényének részévé vált: rémülten beszélt, mozgott, még vicceket is rémülten mondott. Megjátszotta a nyugodtat, de ez látszat volt csupán. Bárhogy is, a következő, aki megsebesült. Frank volt, alig egy hónappal azután, hogy Billy viszszajött. Ostoba dolog volt, még egy háborúhoz képest is. A szakaszunk beszorított néhány pedrót egy udvarházba, s vártuk, hogy jöjjön a helikopter és megszórja őket. Mi valamivel hátrébb voltunk, a fák között ápolgattuk a sebesülteket. Én kötésekkel láttam el azt a pár srácot, akiket megkarcoltak a golyók, Frank pedig egy hasba lőtt katona vérzését próbálta elállítani. Hirtelen valaki lőni kezdett ránk. A két talpon lévő sebesült visszalőtt, és a dolog igazán komolyra fordult. Én nem tehettem sokat, ezért Frankhez kúsztam, és segítettem neki. Frankét nem hagyta el szokásos nyugalma, foltozott és kapcsozott; már jól előrehaladtunk a fickó gyomrán, amikor a pedrók eltalálták a lábát. A katona már túl volt azon, hogy bármit is érezzen, de Frank teljesen bevadult. Kezembe nyomta a kapcsokat, felkapta a puskáját, és viszonozta a tüzet. Úgy tűnt, a plusz tűzerő segített, mert minden elcsendesedett. Aztán négy pedró jött elő a fák közül, kezükben bajonett és kés. Az egyik katonát elkapták, mielőtt észbe kaphatott volna, de Frank és a másik srác lőni kezdte őket. Ketten azonnal elestek, de társaik elkapták a másik katonát, és csak jöttek tovább. Frank csak húzta a ravaszt, ők meg csak jöttek, aztán az egyik eldőlt, az utolsó pedig egy lendületes előrevetődés után Frank lába előtt ért földet, de ekkor már hiányzott a feje búbja. A puskája azonban Frank lábából állt ki. A bajonett egyenesen átszúrta, és hathüvelyknyire belefúródott a földbe. Frank lenézett a lábára, aztán rám emelte a tekintetét. Letette a fegyverét, megtörölte az arcát, és kihúzta a bajonettet a lábából. Leült, és elkezdte kezelni magát. Odavittem neki az elsősegélyfelszerelését. - Hallod, ez igazán hülye dolog volt - mondta. Nem tudtam, hogy a pedrókra vagy a lábára gondol-e. Visszamentem az első katonához, és folytattam a foltozást. Billy és néhány másik fickó csak ekkor bukkant fel. Kezdtem kicsit jobban érezni magam. Billy letérdelt Frank mellé, segített nett levágni a csizmáját. Vetettek egy pillantást a sebre, és Billy megszorította Frank vállát. - Egy hónapon belül itt leszel, Frank - mondta.
Végül is csak három hét lett belőle. Frank azt mondta, egyre jobban belejönnek. Azt is mondta, hogy csak egyvalamit nem dolgoztak ki: az érzéstelenítést. Nem adnak sok fájdalomcsillapítót, mert az lassítja a gyógyulást. Hosszú három hét volt ez neki. Ő is becsempészett némi vodkát, és friss hírekkel is szolgált az Államokból. - Nincs több sorozás - közölte velünk. - Át akarsz rázni - mondta Billy. Kattogtatni kezdte hüvelykujját; az utóbbi időben ez már idegesítő szokásává vált. - Nem. Azt mondták, már nincs rá szükség, mivel van elég önkéntes. - Az képtelenség - vetettem közbe. A volt osztályomból a fele banda ellenezte a háborút. Frank megrázta a fejét. - Nem kell nekik olyan sok új ember. Elég, ha a régieket működőképes állapotban tartják. - Úgy beszélsz, mint egy szerelő. - Körbevittek a sebészeten. Bevisznek betegen, kihoznak egészségesen. Nemigen van olyasmi, amit ne tudnának helyrehozni. Billy bólintott, tekintete megkeményedett. Aztán eszébe ötlött valami, és elmosolyodott. - Várj egy kicsit - mondta. - És velünk, akiket már besoroztak, mi van? Minket haza kell majd engedniük, nem? - Ne végy rá mérget - nevetett Frank. - Még mérföld hosszú a centid. - Ismét felnevetett, de hangja tompa volt. Egy dolgot megtanultam Frank sebesüléséből: a pedrók nem tudják megkülönböztetni az igazi katonát és azt, aki megtagadta a fegyveres szolgálatot. Az ő szemükben én is csak egy gringó voltam, akinek semmi keresnivalója nincs ott. Ebben egyetértettem velük, de ha rajtam múlik, nem lábbal előre akarok innen kikerülni. Az erőszakellenesség nem zárja ki az önvédelmet, különösen akkor nem, ha a fickó, aki meg akar ölni téged, nem áll meg, hogy a te véleményedet is meghallgassa a dologról. Legalábbis én ezt mondtam magamnak. Szereztem egy 45-öst némi tiszta szeszért cserébe, gyakoroltam vele pár órát, és azontúl magammal vittem az őrjáratokra. Ez segített, hogy egy kicsit nagyobb biztonságban érezzem magam, és mégsem volt annyira szembeötlő, mint egy karabély. Időközben Billy tovább reménykedett, hogy majd hazamehet. Megjött a hír a sorozásról, s ő várni kezdte a hazahívó parancsot. Egy hónappal később, amikor harmadszor is megsebesült, még mindig várt. Rövid volt és csúnya, csak egy gyors sorozat a bozótból, aztán a pedrók elszeleltek. A szakasz utánuk eredt, otthagyva Frankét és engem Billyvel az ösvény közepén. Ronda seb volt. Mintha zöldségszeletelővel nyitották volna fel a gyomrát, aztán a fele belsőséggel együtt hagyták volna kifordulni a földre. Billy eszméleténél volt, fájdalmat nem érzett; úgy nézte mozgó belső szerveit, mintha azok lennének a világ legérdekesebb látnivalói. Hívtam egy mentőhelikoptert, aztán elszorítottuk a főbb vénákat és artériákat, öntöttünk rá némi fertőtlenítőt, és visszatuszkoltuk a zsigereit, hogy szállítani lehessen. Billy magánál volt, figyelt. Végül már feljebb kellett sétálnom az ösvényen, hogy elkerüljem a tekintetét. Amikor visszanéztem, azt láttam, hogy Frank Billy fejének szegezi a puskáját. - Frank! - ordítottam, és rohanni kezdtem visszafelé. Rám nézett, én megálltam, felverve egy csomó port, ami lassan feléjük lebegett. - Frank, mi az istent csinálsz? - Lenézett Billyre, majd újra rám emelte tekintetét. Puskája még mindig a Billy fején lévő fehér sávra szegeződött. - Frank? - szóltam még egyszer. Megköszörülte a torkát, én vártam, izzadtam. A nap vakítóan ragyogott felettünk. - Ő kérte, hogy tegyem meg - mondta végül. Billyre néztem: a szeme csukva volt. - És te kész volnál megtenni? Bólintott.
- Ez gyilkosság. - Nem ölhetsz meg egy halottat - nevetett. - Billy még nem halott. - Nem volt az; láttam, hogy lélegzik. - Agyhalál - vont vállat Frank. - Ez az egyetlen, ami megölheti. Ezért kért meg rá. - Frank, egy orvosnak mentenie kell az életeket, nem elvenni. Nincs jogod ilyen döntést hozni. - Hányszor kell még megmentenem őket? - kérdezte, de a puskáját leengedte. A helikopter jött, elvitte Billyt, mi meg visszatértünk a bázisra. Másnap hívatott az őrnagy, és megkérdezte, mi történt ott kint. Frank előző nap zombikról üvöltözve jött vissza, és mindenkihez hozzávágta a tankönyveit. Fenyegetőzött, hogy lelő minden sebesült katonát. Hazaküldték, és később hallottam, hogy valami intézetben van az Államokban. Mentálisan alkalmatlan, azt mondták. Én az osztaggal maradtam az erdőben, s végül Billy is visszatért. Már csak négy hónapja volt, de úgy nézett ki, nem fogja kibírni. Most már mindenki úgy nézett ki, még a szerencsések is, akik egyszer sem sebesültek meg. A pokolba is, legtöbbjük önkéntes volt, és úgy jött ide, hogy kész az életét adni a hazájáért. És azt meg is tették. Sőt még egy kicsivel többet is. Két héttel később Billy újabb haslövést kapott. Bedugaszoltam az új lyukakat a gyomrán, és néztem azt a darab tefloncsövet vagy micsodát, ami kiágazott belőle. A gyomrom felkavarodott. A műanyag rosszabb volt, mint a vér. A szeme csukva volt, a légzése egyenetlenné vált. Megtettem mindent, ami csak szűkös felszerelésemből tellett, úgyhogy csak fogtam a kezét. Azt hittem, elvesztette az eszméletét, de kinyitotta a szemét, és rám nézett. Mikor megszorította a kezemet, éreztem, hogy a hüvelykujja kattan a tenyeremben. - Hányszor hagyod még, hogy megöljenek? - kérdezte. Aztán szerencsére elájult. Ellenőriztem a pulzusát, de nem volt tapintható. Lezártam a szemét, leültem a sarkamra, és arra gondoltam, hogy hányszor küldtem már el a helikopterrel, és hogy hányszor jött már vissza. Aztán az is eszembe jutott, hogy még mindig három hónapja és két hete van hátra. Ekkor vettem elő a 45-öst, és lőttem őt fejbe. Nagy lövedéke van, elég nagy ahhoz, hogy eltörje egy ember karját. Senki nem kérdezett semmit. Vártam, hogy visszajöjjön. Három hónapig vártam, mielőtt hinni kezdtem, hogy Franknek igaza volt. És egyre több fejsebet kezdtem látni, mindig a legszerencsétlenebb fickókon, az olyanokon, mint Billy, akik a legtöbbször sebesültek meg. Olyan fickókon, akiknek voltak jó haverjaik, akik átsegítették őket. Már csak arról beszéltek, hogyan lehetne kiszállni. Én még egy katonának megtettem. Akárcsak Billy, ő is megkért rá. Később kaptam egy levelet Franktól. Volt benne egy újságkivágás egy tüntetésről. Kikerült az intézetből, és valami veteránszervezetnek dolgozott: leveleket írogatott a Kongresszusnak és az újságoknak. Azt írta, nehéz az ügy, mert megszűnt a sorozás, így senkire nem nehezedett nyomás, hogy a saját bőrét mentse. De azt is írta, azért mennek a dolgok, és vannak sikerek is. Nagyon remélem, igaza van. Remélem, holnap megváltoztatják a szabályzatot, vagy véget vetnek a háborúnak, úgyhogy ezek a fiúk tényleg ki tudnak szállni. Frank az a fajta fickó, aki képes ezt kikényszeríteni. Ami engem illet, megteszem, ami itt tőlem telik. Még mindig van hátra hat hónapom - hat igazi hónap. Úgy számolom, még sok fickót ki tudok segíteni. És te is kisegíted őket. Ha megkérnek, megteszed. Már van is rá egy elnevezésük. Úgy hívják: az egymillió dollárt érő találat. Schopp Attila fordítása Jenkovszky Iván rajza
FILM, TV, VIDEO Bergendy Péter
TILTOTT BOLYGÓK Ha az ember kimegy Londonba, megüti a guta. Mert arrafelé a bolygók nem tiltottak - bár nevükből erre lehetne következtetni -, mert London egyszerűen (tudományos) fantasztikus. Az ágról és neurotikus hazájáról szakadt magyar látogató - ki még mindig hisz a science fiction-ban, annak ellenére, hogy anyaországa semmiféle jövőképpel sem tud már szolgálni -, a világot látó látogató Angliában feloldódik a szabad, megbecsült és bőséges SF-világban. A moziban sci-fi filmet nézhet, a könyvesboltban fantasztikus irodalmat olvashat, és a színházban is meg tudja találni a kedvére valót. Az úgynevezett repertoár-filmszínházakban - nálunk az efféléket (sznob gőgtől felfuvalkodott) art-mozinak hívják mindent meg lehet nézni. Az ügyeletes filmművészek unalmas remekei mellett ott vannak a legutóbbi ostoba amerikai kasszasikerek és az elmúlt évtizedek örökbecsű SF- és horrorfilmjei. Nincs kizárás, elkülönítés és megbélyegzés, nincs art és nem art, „érték” és „kommersz” beteges kettéhasítása: a mókás Almodóvar és a fertelmes Greenaway-filmek békésen megférnek az ötvenes évek gyatra tinédzser Frankensteinjeivel és az inspiráló Tiltott bolygóval. A Tiltott bolygó - Forbidden Planet (1956) a hidegháborús korszak egyik legnevesebb és legjobb amerikai SF-filme. Példaértékű cselekményét szívesen boncolgatják még manapság is a lelkiismeretes és tudományos elemzések, hiszen archetipikus történetében meglehetősen nyílt formában jelennek meg a fantasztikus műfaj pszichológiai értékei. A Tiltott bolygó az ember ősösztönének, tudattalanjának a megfilmesítése. A távoli jövőben vagyunk, és az Altair bolygó felé közeledünk egy űrcsapat társaságában. A kutatócsoport nemes feladat elébe néz: a négyszázhúsz évvel ezelőtt ideröppent gyarmatosítókat kell felkutatnia. Mielőtt az űrhajósok leszállnának a hányászöld bolygóra, Morbius kapitány - az eredeti expedíció vezetője és látszólag egyetlen túlélője - figyelmezteti őket, hogy nincs szüksége segítségre, és különben is, nem vállal semmilyen felelősséget a landolás következményei miatt. A csapat belső motivációja erős - leszállnak. Morbius luxusotthonában fogadja a stábot, majd váratlanul betoppan a szobába ártatlanul szépséges, szirénszerű lánya, Altaira, akit a kapitány mindenáron távol akart tartani az okvetetlenkedő férficsapattól. (Valahol meg lehet érteni az apa szándékait is.) A leány észrevehető bámulattal adózik az összes belevaló űrférfinak, a későbbiekben azonban Adams parancsnok részesül az egyre tetemesebb libidinális figyelemben. Mikor csókjukra kerül sor, Altaira házi tigrise - ki eleddig gyámoltalannak tűnt - szinte eszét veszti, nem ismeri fel gazdanőjét, és fogát vicsorgatja, mire a férfi lelövi. (A vadon szava szólt, a szex szörnyetege megidéztetett.) Mind e közben izgatóan szexuális, nehezen ziháló lihegés száll az éjszaka leple alatt az űrhajóban, mely kisvártatva megsérül, majd megtalálják a legénység egyik tagját, ízeire tépve. Aztán megjelenik a szörnyeteg, harcolnak is vele keményen. Morbius felvilágosítja az idegeneket: a bolygó hajdanán a Krell, a szuperintelligens humánfaj birtoka volt. A rég kihalt faj veszélyes titkot rejtegetett az expedíció tagjai elől, de a kapitány rájött a fortélyra. Különös szerkentyűjüknek köszönhetően anyagi testüket nélkülözni tudták, s elméjükből szörnyeteget szabadítottak a betolakodókra és világukra. De a kapitány résen volt, s látván, hogy a fegyver nem fogja az agy teremtményét, maga is hasonló eljárással rontott neki a fenevadnak. Aztán Krellék szörnye elpusztította Krelléket, majd Morbius is nekilátott rakoncátlan bajtársai kiirtásának a saját tudattalanjából származó ösztönlény felhasználásával. A rémségek ellenére Adams parancsnok rettenthetetlen: apa ősösztöne (féltékenysége) ide vagy oda, ő feleségül akarja venni az ártatlanul szépséges, szirénszerű lányt, és vissza kívánja szállítani az anyabolygóra. Morbius ragaszkodik önnön rögeszméjéhez, és megjegyzi: „A lányommal összetartozunk, mint test és lélek.” (Ezt nevezik inceszt kapcsolatnak a Földön.) Harc, bajvívás, ösztönfelszabadítás szerkentyűvel, s Adams parancsnok megvilágosodik: „Tudattalanunkban mindannyian félszörnyetegek vagyunk: ezért rendelkezünk törvénnyel és vallással. Maga, Morbius kapitány, kiszabadította az ösztön-énjét, a frusztrációtól lángra lobbantott és felbőszíted, primitív ősösztönét!” S valóban, Morbius saját szörnyének karmai között leli halálát, míg a férfiember az immár árva lánnyal visszatér a Földre. Adams és Altaira úgy gondolta, hogy a Naprendszer harmadik bolygóján ilyen szerkentyűk és ilyen szörnyetegek nem léteznek. De tévedtek. Ha Londonban a fantasztikus irodalom, a horror, a sci-fi és a fantasy verbális világának kegyhelyére ellátogatunk, magunk is meggyőződhetünk arról, hogy tudattalanunk rémei, szorongásai és tartalmai bőséges formában látnak napvilágot a megszámlálhatatlan mennyiségű folyóiratban, könyvben, és albumban, folyóiratban, könyvben és albumban. A fantázia hívei számára a Tiltott bolygó maga a hőn áhított paradicsom. A főfiók-bolt a főváros központjában, a New Oxford Streeten található. A kétszintes labirintusrend-szerben megrögzött olvasók és játékosok keresik a legújabb csemegét vagy az elfeledettnek hitt könyvereklyét, mely még hiányzik a teljessé váló sci-fi gyűjteményből. Az irodalmi kínálat teljes: klasszikusok és kezdők, mindenki meglelhető a barátias bolt rejtekeiben. Hans Rudi Giger híres
Necronomicon cimű Alien-kötete, fantasy-képeskönyvek. SF-lexikonok, horror-enciklopédiák. Tudományos esszékötetek, ponyvafüzetek. Álarcok, maskarák, játékok. Gumibábuk és műanyag űrhajók. Képeslapok a Star Trek fedélzetéről és Kirk kapitányról. Tengernyi képregény, Spidermantől a nálunk még és már ismeretlen szuperhősökig meg minden más. Stephen King bibliavastagságú novellái vagy Dean R. Koontz legújabb gyilokművei. Clive Barker fotóalbumai egzaltált külsejű szörnyetegeivel a legutóbbi rémálmából. Plakátok, fotók, reprodukciók. Aztán közönségtalálkozók, például Michael Moorcockkal, ki legutóbbi fantáziáját dedikálja az angol nagyérdeműnek, vagy a sci-fi és horrorszakértő Danis Gifforddal, aki a képregény történetéről írt egy hatalmas, enciklopédikus művet. A helyzet hasonló a szerényebb és kevésbé kacskaringós Murder One nevű könyvesbolthálózat üzleteiben, hol a krimi-irodalom élvezi kitüntetett helyzetét, az alagsorban a sci-fi és a horror is szép számban képviselteti magát, és ahol az imént Brian Aldiss látta el kézjegyével Dracula Unbound - Dracula szabadon című legújabb regényét a rajongók hallatlan örömére. És szakkönyvek a műfaj filmjeiről, a filmkészítésről és filmtörténetről. És természetesen fantasztikus videokazetták, a régebbi és legújabb sikerek. És a kazetták között ott van a világhírű The Rocky Horror Picture Show, amit a forgalmazó cég, a 20th Century Fox a film tizenötödik születésnapjára most sztereó videováltozatban adott ki ismét. A film főcíméből ismert húsos száj a fehér fogakkal, a film örökéletű emblémája ismét ellepte a brit fővárost. Trikók, sapkák és plakátok terjesztik a jó hírt, a Rocky Horror halhatatlan! Frank’n’Furter és transzszexuális transszilvániai alattvalói megint közöttünk settenkednek, hogy hirdessék az igét az AIDS-korszakba belefáradt, szabad szexre éhes embereknek, az üzenetet: „Ne csak álmodd, hanem éld!” Vagy ahogy a metróaluljárók óriásplakátjai is harsogják: „Ne csak álmodd, hanem nézd!” Hiszen az eredeti film, mely harcba szállt - sokszor sikerrel - a Eurythmics zenekar nagyszerű video-összeállításával a legnagyobb lemez- és videoboltok, az HMV és a Virgin eladási slágerlistájának vezető pozíciójáért, most jó pénzért megvásárolható. De megnézhető élőben is a West Enden, a londoni Broadwayn a Piccadilly Színházban. (És persze meghallgatható CD-n, lemezen vagy kazettán a film és az új színdarab eredeti zenéje is The Whole Gory Story - A teljes, véres történet címmel.) Richard O'Brien őrült musicalje tehát újra él! Brad és Janet, az ifjú házaspár megint defektet kap a zivataros éjszakában, és megint bemerészkedik a titokzatos kastélyba, hol találkoznak a hibbant tudóssal - ki közben izmos férfilegényt teremt magának -, hogy megismerjék mindketten Frank’n’Furter varázslatos személyiségét (az ágyban). És a közönség boldog és játszik és együtt él még mindig a darabbal, bár az „öltözni vagy nem öltözni, ez itt a kérdés” elmélkedésre az előadás szórólapján azt a választ kapjuk, hogy nem kell feltétlenül necc-harisnyát, tűsarkú cipőt vagy műtősruhát ölteni mindenkinek, aki meg akarja tekinteni a színdarabot, hiszen a legtöbb ember, aki megnézi a The Rocky Horror Show-t, az ugyanolyan, mint te vagy én: EGÉSZEN NORMÁLIS! A lényeg: olyan ruhában kell megjelenni a nézőtéren, ami jólesik. Önkifejezés, ne szégyelld! De térjünk vissza a tiltott bolygóra, mivel nem a Rocky Horror az egyetlen science fiction musical, ami tíz-húsz font sterlinges jegyárral most Londonban fut. Bob Carlton új sikerdarabja, a Visszatérés a tiltott bolygóra - Return to the Forbidden Planet az 1956-os előzmény zenésített változata, sőt az eredeti filmet is alaposan meghatározó A vihar - The Tempest című William Shakespeareszínmű szabad feldolgozása: vagy ahogy az alkotók nevezik, Shakespeare elfeledett rock and roll mesterműve az ötvenes és hatvanas évek nagy rock and roll slágereit, Elvis Presley, James Brown, Jerry Lee Lewis, Cliff Richard, Roy Orbison, a Tornados, The Animals, Beach Boys, The Moody Blues és még mások talpalávalóit vegyíti Shakespeare jambikus pentameterével a klasszikus SF-film történetére. A Cambridge Színház színpadán különös űrhajó fedélzetét látjuk. Furcsa fémcsövek hajlongnak a hajszárítószerű berendezések között, az acéldobogón elektronikus billentyűs hangszerek, dobok és más hangszerek jelenítik meg a hajó technikai berendezését. Majd a legénység - maguk a zenészek - bekapcsolják műszereiket, s a zene felhangzásával kezdetét veszi a világűrbéli utazás. Kisebb kozmikus bonyodalom után elvetődünk D’Ilyria tiltott bolygójához, a titokzatos dr. Prospero (a filmbeli Morbius) otthonához. Az űrben veszteglő űrhajó a teleképernyő segítségével hamar kapcsolatot teremt a doktorral, aki elmeséli az éteren keresztül Tempest kapitánynak (a filmbeli Adamsnek), hogy tizenöt évvel ezelőtt gonosz felesége meghiúsította a telegenezissel (?) foglalkozó kísérletét, majd száműzte csöppnyi lányával együtt D’Ilyriára, ahová csupán a görkorcsolyán közlekedő robotját, Arielt (a filmbeli Robby robotot) hozhatta magával egyetlen társnak. Prospero Ariellel és lányával, Mirandával (Altairávai) végül az űrhajón köt ki, ahol Tempest kapitány azonnal szemet vet a csitrire, ugyanakkor az ügyefogyott hajószakács szíve is hevesen dobogni kezd Miranda láttán. A lány tudja a dolgát, inkább a megbízható egzisztenciájú kapitányt választja szerelmesnek. Az apa féltékenyen őrjöng, Miranda pedig lófarkát kibontván a könnyű tunikáját vérvörös bársony koktélruhára váltja. Aztán van ott ösztönszörny, amivel harcolni kell, bolygómegmentés, bosszúszomj, sok-sok dal, közös tánc a nézőkkel a széksorok között és rengeteg decibel. (A műsorfüzetek füldugót ajánlanak a kényesebb közönségnek.) Bob Carlton, a darab író-rendezője már készített egy rock and rollos Shakespeare-feldolgozást, s most újabb elemmel, az ötvenes évek tudományos-fantasztikus filmjeinek világával kívánta bővíteni kifejező eszköztárát. Nyilatkozik: „Imádtam ezeket a filmeket, különösképpen a fekete-fehéreket, mint az Amikor a Föld elhallgatott volt. Úgy vélem, ezen filmek mitikusak, nagy témákról szólnak. Tudom, hogy rosszul csinálták meg őket, a legtöbbjük már avas, de mégis pszichológiai dolgokkal foglalkoznak, és erkölcsiségüket tekintve egészen egyetemesek. Valahogy Shakespeare is ilyen.” „A legtöbb közülük a hidegháborús paranoia morálját tükrözi. Személyesen nem értek egyet ezzel a morállal - az én politikám szöges ellentétben áll vele. Mégis mi még mindig ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozunk. A világűrből érkező teremtmények valahol mindig a komcsikat jelentették.”
Carlton a Tiltott bolygó kapcsán megjegyzi: „Azért választottuk ezt a történetet, mert jó, és kimagaslik a korszak többi SF-jei közül, és mert a sztorit A viharból lopták. Az ösztönszörny nem más, mint Caliban, a hajószakács Trinculo és Stephano között van valahol, Adams kapitány maga Ferdinand, Altaira Miranda figuráját eleveníti meg, Morbius doki pedig Prospero. Nos, miért ne csináltuk volna meg mi is ugyanezt?” Carlton előző zenés darabjának színészeivel és muzsikusaival készítette el 1983-ban a Visszatérést. A West End producerei szívesen bemutatták volna a fővárosban, azonban az anyagi keretet nem tudták hozzá megteremteni. „Elhatároztuk, hogy mi magunk összehozzuk rá a pénzt - folytatja a rendező. - A darabot a Prosperót alakító színész otthonában dolgoztuk ki, nagy háza van Fultonban. Meghívtunk néhány embert, hogy nézzék meg a munkánkat, és aztán lényegében körbejártunk az üres kalappal. A Metropolis című londoni SF-musical milliókba került, amit úgy három ember finanszírozott. A mi előadásunk 348 ezer fontba (ötvenmillió forint!) került, ami manapság egy musicalért semmiség, és aztán a tőkések csak folytatták a pénzbefektetést. Képzeld, még Peg anyja (?) is beleadott ötven fontot! Szóval, valahogy így ment.” Szerencsére a díszlet nem igényelt hatalmas beruházást, a drága berendezés ráadásul lerontotta volna a hatást. „A mi űrhajónk igazából az ötvenes évek filmjeiből ismert technikát használja fel. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy feljussunk az űrbe, elég egy mikrochip, amire rá kell szerelni egy rakétát és kilőni az űrbe - magyarázza Carlton. - Az ötvenes években azt hittük, hogy az egyetlen módja az űrutazásnak, hogy az ember megépíti a lehető legnagyobb űrhajót, és óriási szegecseket ver bele. Emlékszel, a Flash Gordon filmekre? A bitang nagy emeltyűkre? Ez a mi technológiánk! A Visszatérés színpadát régi szemét árasztja el. Ha valaki figyelmesen megszemléli a díszletet, még egy régi elektromos piritós-sütőt is felfedezhet benne. Tele van az egész karokkal, rudakkal és tárcsákkal, amik persze semmire sem szolgálnak.” A londoni előadás speciális effektusainak elkészítésére a klasszikus SF-filmek legendás animátorát, Gerry Andersont kérte fel a rendező: „Show-műsorunk az ötvenes és hatvanas évek nagy fantasztikus szentjei előtt tiszteleg, és Gerry Anderson is közéjük tartozik. Felhívtuk telefonon, és arra számítottunk, hogy elküld minket, »felejtsetek el«, de tetszett neki az ötlet. Nagyon keményen dolgozott - mondhatni, csak kockacukorért -, és remekül kijöttünk egymással. Jó barátok lettünk.” Azonban Anderson tehetséges animációja néhány alkalommal túl jól sikerült, főleg az ösztönszörny megformálása okozott gondot. Carlton emlékezik: „Gerry éppen elkészült néhány animációs filmbetéttel, és megkérdezte: »Jó lesz így?« Erre azt feleltem, hogy nem látom a szörnyeteget tartó zsinórokat. » Harminc éve azon dolgozom, hogy ne látsszanak a zsinórok, és most azt akarod tőlem, hogy tegyem láthatóvá?« - válaszolta elkeseredetten.” Carltonék más gondokkal is küzdöttek: „A musical szövegkönyve meglepően bonyolult. Az összes akkori B-film ilyen volt. Ha belegondol az ember, meglepően mesterkéltek voltak - mondja a rendező. - A musicalek esetében viszont egyszerű szövegkönyvre van szükség. Mindig úgy gondoltam, milyen vicces, hogy bonyolult történetet használunk fel, de a társproducerek váltig állították, hogy mennyire komplikált a szövegkönyv, ezért egyszerűsítéseket alkalmaztunk. Néhány jelenetet és dalt elhagytunk és néhányat hozzáraktunk, de többé-kevésbé a mostani előadás az eredeti változat rendjét követi. Csak csiszoltunk rajta egy kicsit.” Kate Edgar, a zenei rendező és a hajó navigátora a darab másik lényeges elemét hangsúlyozza: „Mindig lényegesnek tartottuk, hogy a zenészek egyben színészek is legyenek és ne különüljenek el önálló zenekarként. Olyan zenészeket alkalmaztunk, akik több hangszeren kedvező alkalom nyílik arra, hogy megmagyarázzák a drámát a gyerekeknek. Azok a csemeték, akik utálják Shakespeare-t, eljönnek a Visszatérésre, és jót buliznak. Aztán a tanár visszaviszi őket az iskolába, és elmondja nekik, hogy ez jambikus pentameter, ez Shakespeare. Nézd csak, ebből a darabból adaptálták! Ily módon lehet Shakespeare-t tanitani!,, De ne feledjük, Shakespeare színműveiben ritkán fordul elő gülüszemű űrlakó. Sebaj, a Visszatérés a tiltott bolygóra színészei gyakran találkoznak ilyen és más szörnyeteggel a nézőtéren. „A közönség soraiban szoktunk találkozni marslakókkal - szól Edgár. - A múlt héten negyven ember ült lent lila arccal és Spock-füllel.” Carlton hozzáfűzi: „Egyszer egy fickó szörnymaszkban jött be a színházterembe, nem is vette le magáról, egész este ott ült, és nézte az előadást.” A közönség aktív részvétele a darabban a The Rocky Horror Show emlékét idézi. Kate Edgár is egyetért az összehasonlítással: „A Rocky Horror is ismeretlen darabként indult, ismeretlen szereposztással. Aztán az emberek elmentek megnézni, és szörnyen viccesnek találták, és magukénak érezték. Majd elhozták a barátaikat: játszanak, és akik részt tudnak venni a show-ban. Ha például szaxofon vagy trombita van valaki kezében, akkor az nem más, mint a zenészűrhajós lézerpisztolya.'' „Csodálatos, ahogy a közönség elfogadja az ilyen játékokat - folytatja Edgár. - Amikor az előadás kezdete előtt kimegyünk fogadni a nézőket az előtérben, gyakran megkérdezik tőlünk, mi az a dobszerű a nyakunkban. Ilyenkor hebegünkhabogunk, és azt feleljük, hogy a hajó stabilizátora. Kitalálunk mindenféle badarságot, a közönség meg imádja.” „Nincsenek sztárok a darabban, ezért teljesen a szájreklámra kell hagyatkoznunk - mondja Carlton. - És az emberek minden este megnézik, és ismét eljönnek! Tényleg híre járt az előadásnak, úgyhogy most már nehéz jegyet szerezni. Amikor Liverpoolban vendégszerepeltünk, több tanár elhozta az osztályát az előadásra. Mivel az egész Shakespeare körül forog, »Gyertek, nézzétek meg az én show-mat, amit én fedeztem fel!« Azt hiszem, a Rocky Horror kultusza valahogy így alakult ki.” Carlton hozzáteszi: „Amikor belekezdtem, úgy gondoltam, milyen szörnyű a hasonlítgatás, hiszen ez a musical nem az új Rocky Horror, hanem az új Visszatérés a tiltott bolygóról De most már nem zavar, ha ehhez a nagyszerű show-hoz hasonlítják. Az a darab minden korlátot ledöntött, mindent eljátszott a színpadon, amit csak lehet. Ragyogó mestermű. Ez pedig nem a The Rocky Horror Show, de azért jó dolog ugyanúgy magyarázni a nézőtéren tapasz-
taltakat! Igazából arra a napra várok - fejezi be Bob Carlton -, amikor az emberek azt fogják mondani: »Ez az új Visszatérés a tiltott bolygóra!« Szép lenne” Igen, addig is térjünk vissza Magyarországra, és próbáljuk a már egyáltalán nem tiltott sci-fi, horror és fantasy világ szétszórt magjait türelmesen felcsipegetni! Mifelénk ez nehéz munka. Halálos álmok - Deadly Dreams Mostanában divat álomhorrorfilmet készíteni, ugyanis az Elm utcai Freddy éji garázdálkodása óta a közönség és elsősorban a tinédzser közönség, szíves örömest tér be a moziba némi rémálomszerű borzongásra. Freddy divatot teremtett, s megszakítás nélkül készülnek a meglehetősen álmos utánzatok, folytatások és úgymond eredeti horroralkotások. Peterson asszonyság is beállt a sorba, és Halálos álmok címmel nekilátott a tudattalan és a valós élet összekutyulásának. Vett egy gyereket, kinek apját, anyját agyonlövik szent karácsony éjjelén, mikor Jézuska helyett visszatérő rémálom születik a fiú bomlófélben lévő elméjében. Azt hiszi, hogy a farkas álarcot öltött gyilkos ember még siheder korában is üldözi. És persze mi is hisszük VHS-videónk jóvoltából: a farkas álarcos leselkedik a fa mögül, ott terem a szobában, nyomot vagy esetleg egy lemészárolt szarvasbikát hagy maga mögött. És főszereplő fiúnk - ki beteges képzelményeit és identitászavaros paranoiáját készülődő könyvében próbálja szublimálni, teljesen reménytelenül - retteg, fél, sikongat, ostoba orvostanhallgató barátja tanácsaira figyel, lánykázik, és szerencsére jókat álmodik. Álmodik, keveri a valót a fantazmával, bár rendezőnőnk a film felét követően elveszti szenzitív, horroros képességeit, s a film egyre inkább a krimi területére rándul át (ki is bicsaklik); ahelyett hogy a műfaj természetfeletti oldalát hangsúlyozná. A hangulatos szintetizátorzene is egyre inkább elveszti varázsát. Pedig van a filmben jó ötlet és néhány izgalmas (horror)filmes megoldás is. Emberek a Holdban - First Man int he Moon A magyar videopiac, legyen az fekete vagy legalizált fekete, egyáltalán nem kényezteti el a magyar SF-élvezőt régi csemegével. A H. G. Wells 1901-es regényéből adaptált holdas film réginek régi, csemegének viszont nem igazán nevezhető. A hatvanas évek Holdra szálló képzelgéseiben az orosz az amerikaival közösen hódítja meg a fehér égitestet. Kart karba öltve bandukolnak a Hold porában, s egyszer csak brit zászlócskára bukkannak az egyik kráter tövében. A zászló tőszomszédságában lelt levél félreérthetetlenül tudatja a nagyhatalmak űrköveteivel, hogy sajnos lekéstek a történelmi pillanatról: 1899-ben már megelőzték őket az angol anyakirálynő csemetéi. Az egyetlen életben lévő meséje elevenedik meg a filmben, miként jutott fel a szórakozott tudós és pénzügyi gondjaival küszködő szomszédja, valamint ez utóbbi butácska szívszerelme a bolygóra. Vicceskés jelenetek bohókás klarinétdallamokkal és csintalan tubafutamokkal fűszerezve, és persze csúnya díszletek, jelmezek és fények, ízléstelen színek, rossz színészek, poros rendezés, lagymatag izgalmak - a tupírozott hajkorona és a gondosan felragasztott műszempilla mindig a helyén marad - és lassúdad cselekményszövögetés. A holdlakó óriás hernyó azonban jópofa (Ray Harryhausen animációja), de sajnos hamar elhal az óriás muslincák össztüzében. Maradjunk inkább a Földön, és maradjunk inkább Georges Mèliés Utazás a Holdba (1902) című örök életű Wells-feldolgozásánál, bár az Emberek a Holdban is élvezhető - gyorstekercseléssel. FILMHÍR Júniusban jön A boszorkányok - The Witches, a tavaly elhunyt Jim Henson gyártásvezetésében és műhelyében készült mesefantázia. Halottakról jót vagy semmit. A boszorkányokról semmit.
David Langford
Hajnali három negyvenhét Dekker álmodott. Rikító színek ködös játéka, puha fűvel borított lankák, egy nő, akinek a szeme, a mosolya a leggyönyörűbb a világon... és akkor minden rosszra fordult. Mintha tintaörvények keveredtek volna a tiszta vízbe, jól ismert, sötét foltok borultak Dekker látóterére. Anélkül hogy bármiféle átmenetet érzékelt volna, most hirtelen egyedül maradt, és elhomályosult tekintettel, hunyorogva figyelte mezítelen karját. Különös változás: bár fájdalmat nem érzett, kerek, fekete lyuk keletkezett a húsában, amiből apró szőrszálak fakadtak, melyek úgy kapálóztak a levegőben, mint valamely rovar csápjai. Ő gyorsan sebtapaszt tett a nyílásra, de azok tovább izegtek-mozogtak a tapasz alatt, s közben újabb kis fekete lyukak nyíltak a testén, összecsikorgatta a fogait, és érezte, hogy a fogak úgy mállanak szét kísértetiesen, fájdalommentesen, mint a fogyó kréta vagy a csövek oldalára száradt anyag, ami a kerti munkálatok során kerül napvilágra. Mintha valami álomszerű kettős látással egyszerre figyelte volna kívülről és belülről a történéseket, figyelte, ahogy a szeme, a szemei, a szemgolyói... - Nem! Dekker agyának az a távoli szeglete, amelyik tudta, hogy az egész csak álom, egyszeriben tökéletesen úrrá lett a helyzeten, és az egyszemélyes pokol képe szertefoszlott, s helyét egy fekete, dohos levegőjű hálószoba vette át; görcsbe rándult karok, lábak, a szája íze meg olyan, mintha valami mocskos és bűzlő kis prémes állat fészkelne odabent. Dekker megdörzsölte dagadt szemét, kínok között megfordult az ágyon, s az éjjeliszekrény felé nézett, az ébresztőóra baljósan derengő számlapjára. 3.47. Már megint. Úgy vert a szíve, mint egy dobgép, és vére a rémület hírét vitte szerteszét a testében. Hólyagja finoman jelezte, hogy helyénvaló lenne lerándulnia a földszintre, de Brian Dekker túl sokszor átélte már mindezt. Ezeket az álmokat borzalmak hulláma követte: rémes világ várt rá a lépcső sötétjében, és hiába a puha szőnyeg, az az érzés riasztotta, hogy egy temetői kriptába száll le omladozó, nyálkás lépcsőfokokon. Az sem megoldás, ha villanyt gyújt; ezzel csak arrébb tolja a sötétséget a földszinti folyosó nyitott, vakon tátongó ajtai mögé, az pedig ott les rá tovább, ugrásra készen összehúzva magát, s várja, hogy rávethesse magát az arra járóra. Jobb az ágyban. 3.47. Még mindig reszketett: a vörös neon számjegyeket figyelte, míg (úgy tetszett, csaknem egyheti várakozás után) át nem váltottak végre 3.48-ra. Hányszor is történt már meg? Négyszer vagy ötször? Nem volt ebben a 3.47-ben semmi misztikus. Épp csak annyi történt, hogy amikor üzembe állította ezt a szép kis digitális órát, a szerkezet - ki tudja, miféle szeszélytől vezettetve - rögtön ezt az időpontot mutatta; ha be akarta állítani a helyes időt, a hátlapon levő gombokkal kellett piszmognia, de minden áramkimaradás után rögtön 3.47 jelent meg a számlapon. Csak egy apróság. Dekker azért vásárolt új órát, mert régi vekkerének elviselhetetlen ketyegése mellett sokszor képtelen volt elaludni, hacsak be nem dugta az órát az egyik fiókba vagy az ágy alá - ez esetben viszont olyan fojtott hangon csörgött, hogy fel sem ébredt rá reggel. Az elektronikus óra viszont sikoltó háziszellem módjára ébresztette, és hangja könnyedén áthatolt Dekker álmának és ágyneműjének valamennyi rétegén. Az egyetlen kisebb bökkenőt a kijelző vörös derengése jelentette; napvilágnál elég halvány volt, de a sötétben még lehunyt szempilláin keresztül is érzékelte. Ezt a problémát Dekker úgy oldotta meg, hogy a másik oldalára fordulva aludt - az eredeti gondolkodás diadala, az ember győzedelmeskedett a gép fölött. Már csak egyetlen jelenség aggasztotta: hajnalban rendszeresen felriad fuldokolva, leve-
gő után kapkodva, és valami röfögéssszerű hörgés hagyja el a torkát, ami akár sikoltás is lehetne, ha ehhez elég levegőt gyűjthetne még a teljes felébredés előtt. Szóval öt éjszaka. Ötször egymás után. Öt alkalommal kellett éreznie azt, amit a legjobban utál a világon: rovarok csápjai érintik a bőrét; szétmorzsolódnak, szétmállanak a fogai - utálja a fogorvosokat -, és - minthogy szerinte a vakság és a megnyomorodás a két legrosszabb dolog, ami valakit érhet - a szeme... Nem. Jobb nem is gondolni erre itt, a fojtogató sötétségben. A valóságra koncentrálj, nógatta magát Dekker, a bizonyosságra, a valódi tényekre, mint a detektívregényekben. Jól van, felügyelő úr, gondolta. Elmondok önnek mindent, amit tudok. Minden éjjel ugyanazt álmodom - már egy álló hete. Azaz öt alkalommal. Ez az álom... olyan, amilyennek leírtam. Minden éjszaka felriadok halálos rémületben 3.47-kor. Igen, ahhoz túlságosan rettegek, hogy kikeljek az ágyból - nevetséges, igaz? Persze próbálkoztam már altatókkal. Nem bolondultam meg, higgye el, most is, ahogy itt fekszem, érzem, rántanak le magukkal a mélybe, és az utóbbi öt éjszakán ez a roppant félelem, ami milliószor erősebb, mint a tabletták, öt éjszaka egymás után... Hogy minden éjjel, amióta megvettem az órát? Hát igen. Biztos vagyok benne, hogy ennek nagy a jelentősége. Aztán nem volt más, mint az altató, visszahúzta őt abba a biztonságos, meleg sötétségbe, ahol nem voltak álmok, sem gondolatok, nem volt ott semmi más, csak az a sápadt, barna hajú nő, akit meglátott egy pillanatra, akinek a vonásai azokra az indiaiakra meg pakisztániakra emlékeztették egy kicsit, akikkel a város utcáin vagy munka közben találkozott, de mégsem az ő arcukat látta... Reggel az óra vijjogása megtette hatását, és Dekker áporodott izzadságszagot árasztva, megítélése szerint agyi bevérzés okozta fejfájástól nyögve lebotorkált a lépcsőn. Egy, két, három Paracetamol tabletta a reggeli kávé mellé; a harmadik megakadt a nyelvén, és olyan undok ízt hagyott maga után, hogy Dekkernek az az érzése támadt, hogy meztelen csigák másznak lefelé a torkán. Alaposan megmosdott, megborotválkozott, tisztára sikálta a fogait, de ezek a ténykedések csak csekély pozitív hatást gyakoroltak lelkivilágára, és igazából ezt követően sem érezte jobban magát: a munkájára gondolt, arra, hogy egyenlegeket kell ellenőriznie, adóbevallásokat kell készítenie; enyhe borzongás futott végig a testén. A telefonhoz lépett. - Halló... Jenkins és Grey? Hát persze hogy én vagyok, mucikám. Brian Dekker... Mondja meg Grey úrnak, hogy beteg vagyok. Kösz... Viszlát. Az orvos is hasonló véleményen volt. - Azt hiszem, pihenésre van szüksége. Túl sokat dolgozott az utóbbi időben. - Vannak ezek a rossz álmaim - kezdte volna Dekker a mondókáját. - Jócskán túlterhelte magát. A kartonja szerint három éve nem volt betegállományban. Az ilyesmi szinte lehetetlen. Mindannyiunknak szüksége van időnként egy kis pihenésre. - Minden éjjel felébredek ugyanabban az időben... - Adok magának valami erősítőszert, és kiírom egy hétre. Jöjjön vissza, ha egy hét múlva sem érzi jobban magát. Kérem a következőt! - Igen, de ezek a lidérces álmok... - Ne szívja mellre, szedje csak a gyógyszert. A következőt! Dekkernek nem sok bizodalma volt abban az üveg ragacsos folyadékban, amit a gyógyszerész a recept alapján kotyvasztott. Elhatározta, hogy maga is tesz valamit az ügy érdekében. Hazafelé betért egy szupermarketbe, és vett egy üveg közepes árfekvésű skót whiskyt. A nap hátralevő részében csak tengett-lengett, detektívtörténeteket olvasgatott („De igazán, felügyelő úr...), meg a lapokat bújta (ÚJABB SZTRÁJKOK FENYEGETNEK, KÖZEL-KELETI VÁLSÁG, BOTRÁNY A MALÁJ MUNKÁSNYÜVŐBEN), miközben odafent az órán egyre-másra peregtek a hallgatag, vörös izzású percek.
Este nyolckor melegített magának a sütőben egy cornwallinak titulált, gyanús kinézetű pástétomot, majd babfőzelék kíséretében elfogyasztotta. Kilencre végzett a mosogatással, kinyitotta a whiskysüveget, és töltött magának egy meglehetősen nagy adagot. Nem volt túlságosan oda a whiskyért, de gondolta, ha már így hozta a sors, megadja a módját. Csin-csin! És ürítette poharát a félig nyitott ajtóra meg a mögötte ólálkodó sötétségre. Tízkor megpróbálta felidézni egy dal szövegét, már ott volt a nyelve hegyén, épp csak azért, hogy összehozza a szöveget meg a dallamot, hogy is volt csak, Ti-rírirí rí... hát ez nagyon jó, nem emlékszik a dallamra, pedig mindig ott motoszkál valami halk zsongás a fejében. Hogy, hogy nem, jócskán megcsappant az üveg tartalma. Hirtelen kötelességtudat támadt fel benne, matatni kezdett az orvos gyógyszere után, s azután, hogy a teáskanalat többszöri próbálkozás ellenére sem tudta egyenesen tartani, jól meghúzta az üvegcsét. Az íz hatására sietős, ám bizonytalan léptekkel visszatért a whiskyhez. Tizenegykor hirtelen az a borzasztó érzése támadt, hogy most tökjózan, s fagyos szellők kergetőznek az agyában - bár az is igaz, hogy keze-lába ugyancsak nehezen kapható egy kis mozgásra. De ahogy ott üldögélt, a képek kíméletlenül élénken sejlettek fel az agyában. Emlékezett a bőrén rángatózó rovarcsápokra, arra, hogyan villan a szemébe a csillogó kitin. Emlékezett a szétmálló, puha agyagként szétkenődő fogakra, a fájdalom nélküli iszonyatra. Emlékezett, bár ne emlékezett volna, a léggömbérzésre a fejében, arra, hogy addig düllednek egyre kijjebb a szemgolyói, míg végül, bármennyire is erőlködik, már nem tudja becsukni a szemét, és addig düllednek egyre kijjebb és kijjebb, amíg... - Nem, nem, neeeeem - jajgatott, és megpróbált felállni, de a földre zuhant. ...amíg végül ezek a gömbölyű kis zselék kipattantak a helyükről, és olyanok voltak, mint a kinyomott pattanások vagy kelések, és a massza lassan, óriás könnyekben csurgott le az arcán, miközben a szemgolyók bennszakadt cafatjai ott csüngtek még a szemüregben... Sikerült töltenie magának egy újabb adag whiskyt, bár több ment az ölébe, mint a pohárba. Ernyedt ajkához emelte a poharat, és megint kilötyögtetett egy adagot. Az egész szoba zúgott, ingott körülötte. A pohár kicsúszott az ujjai közül. Éjfélkor már nem volt magánál. 3.47-kor sem volt magánál. Másnap reggel 10.45-kor mocorogni kezdett. Később, miután néhányszor könnyített a gyomrán, és megpróbálta orvosolni őrült fejfájását, megint az alvászavarára gondolt. - Nem volt ez valamiféle előre eltervezett kísérlet - mondta hangosan. - Jó, lehet, hogy a részegség távol tartja a rémálmokat... de ha annak az átkozott órának valami köze van a dologhoz, lehet, hogy most csak azért nem álmodtam, mert egyáltalában nem mentem fel aludni... Lehet, hogy egyszerűen csak meg kellene szabadulnom az órától. De hát ez ostobaság. Ez csak babona. Nem egy akasztott ember koponyájáról, nem is valami gonosz erdélyi talizmánról van szó. Hanem egy istenverte óráról, ami csak egy-két hónapja vagy talán csak egy-két hete van meg... Még egy nyugis, fejfájós délután. Aztán felfigyelt egy fényképre a Timesban: már megint azok az elektronikus alkatrészeket gyártó malájföldi munkásnyüvő üzemek. Azok a nők, akik napi néhány pennyért rakják össze a rádiókat, mert ez az egyetlen munkalehetőségük... a képen látott nők egy pillanatra ismerősnek tűntek, aztán amikor jobban megnézte őket, már egyáltalán nem voltak azok. Ez volt az egyetlen furcsa pillanata annak a hosszú napnak. Aznap este még mindig nem érezte magát százszázalékosan egészségesnek, de az álom nélkül töltött éjszaka bizakodással töltötte el. Úgy mászott be az ágyba, hogy fittyet hányt az órára; magára húzta a takarót, és hagyta, hogy köréje telepedjen a jótékony sötétség; álomba merült. Különös derengő fénybe burkolt tájakon sok-sok kalandon ment keresztül, és aztán megint rabul ejtette a gonosz álom. Tehetetlenül járta annak a sötét, foltos álomvilágnak az útjait, ahol százlábú
lények pattantak ki a bőréből, ahol összecsikordultak és meglágyultak a fogai, ahol förtelmesen kiguvadtak, kifolytak a szemgolyói... Zihálva ébredt a jól ismert rettenetből, és mindjárt meglátta az éjszakában derengő számjegyeket: 3.47. Felkattintotta a kislámpát, hogy egy kissé hátrább űzze a sötétséget; reszketve, verejtékezve feküdt, agya egyetlen borzalmas, kietlen térkép, amelybe egyszer csak - meg nem tudta volna mondani, honnan - beúszott egy emlék, egy gondolat: a leghosszabb és legbonyolultabb álmokat állítólag igazából csak néhány másodperc erejéig látjuk. Sok borzalmat képes az ember belezsúfolni abba a néhány másodpercbe, gondolta; ahogy ott feküdt most, úgy rettegett a sötétségtől, mint egy kisgyerek, és nem merte a fejére húzni a takarót. Érzelmei úgy változtak, mint egy lassan forgó prizma színei: félelme először kimerültségbe fordult, aztán a kimerültség álmossággá változott; Dekker elhagyta a testét, elhagyta az ágyat és a 3 óra 47-et, és a félálom felhőalakjai közé süllyedt. Ott egy pillanatra rátekintett egy sápadt, barna hajú nő, akinek kellemetlen mosoly ült a szája sarkában. Magával semmi bajom, csak... Vagy valami mást mondott, szavak nélkül? A kezei villámgyorsan ügyködtek egy darabokban heverő digitális óra körül. Olyan volt ez, mintha bekapcsoltak volna valamit Dekker agyában. Csillogó-villogó szikrák záporoztak, a kapcsolat létrejött, s ez a megrázkódtatás kijózanította. Az éjszaka hirtelen semleges lett, kiürült belőle minden gonoszság és minden álom, amint Dekker gondolataiban összekapcsolódott az ismerős álomarc (annyira ismerős, egészen biztos, hogy mindig ezt látta álmában) meg a fénykép a Timesban. Nők egy szerelőszalag mellett. BOTRÁNY A MALÁJ MUNKÁSNYÜVŐBEN. Felült, és az óráért nyúlt; most a veszélytelen 3.50 jelzést látta rajta. Felemelte; az óra halkan zümmögött a kezében, mint egy félelemtől bénult élőlény, amelynek oly riadtan ver a szíve, hogy a hangok halk bugással állnak össze. Egy olyan olcsón áruló, postai csomagküldő cégtől vette, amelyiknek a termékein nem szerepelnek semmiféle cégjelzések, márkanevek. A hátlapon viszont... látta, amint megfordította... a hátlapon a vékony fémlapocskára rányomták: Malaysia. Kis híján elmosolyodott, amikor letette az órát, leoltotta a villanyt, és újabb rohamra készült az álom megmászhatatlan fala ellen. Képzeljük csak el. Képzeljünk csak el egy elektronikus szerelőcsarnokban egy elgyötört maláj nőt, aki azzal vesz elégtételt magának az ipari termelés okozta sérelmekért, hogy egy-egy átkot épít bele azokba az áramkörökbe, melyeket oly csekély bérért állítgat össze naphosszat. Megpróbált nevetni a gondolatra, de a kuncogást megmagyarázhatatlan érzés fojtotta el, mintha attól félne, hogy a nevetés veszélyes lehetne. Ez nem igazság, gondolta. Vétettem én ellene valaha? Hát, válaszolta meg a kérdést, éppenséggel megvetted ezt az olcsi-bolcsi órát, és ezzel támogatod a nyamvadt gyárosokat. De hát... ez nevetséges. Vagyis, hogy hihet valaki egy politikai okokból kimondott átokban? A munkához való jog, a sztrájkjog, a viaszszobrocskákba tűket döfködök jogai? De... na jó, de miért ne? Reggel újabb fejfájástól gyötörve átnézte az újságokat és rábukkant két, kizsákmányolt maláj nőkről készített fényképre. Nyugtalanul konstatálta, hogy noha a fotókon látható arcok kétségkívül erősen hasonlítanak álmai tompa arany színű alakjára, egyikük sem volt egy és ugyanaz az arc. Vagyis akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezzel bebizonyosodott: az álombeli arc nem valamiféle emléktöredék, mely a Times lapozgatása közben surrant be agytekervényei közé. Azt is mondhatnánk, hogy ez a tény még többet bizonyít: azt, hogy az álomarc valóban létezik. Megette a (zsíros) szalonnás (kipukkadt, mint egy... na, nem érdekes) tükörtojását, és felment az évekkel ezelőtt vásárolt, viharvert könyvért. Frazer műve, Az aranyág, a mágia és a vallás kérdéseit vizsgálta. Régi science fiction folyóiratok kupacából került elő abban a helyiségben, melyet az ingatlanügynökök második hálószobájának neveznek; Dekker póriasan csak lomtárnak hívta.
Az aranyág rövidített változatának tárgymutatójában (szent szilvamag, a teljes mű tizenkét kötet!) jó néhány alkalommal szerepelt a maláj szó. Dekker fellapozott valamennyi ilyen részt. A legelső viasz képmásokról szólt, s a szerző derűsen megjegyezte: „csak ki kell szúrnod a képmás szemét, s ellenséged már meg is vakult”. Egy hirtelen mozdulattal becsukta a könyvet. Szemekről hallani sem akart. Ha szétszerelné az órát, talán rábukkanhatna valaminek az integrált áramkörök között bujkáló viaszmodelljére? Sajnálatos módon a szerkezetet leplombálták; szétszedése egyet jelentett a tönkretétellel. Ami máskülönben nem is olyan rossz ötlet; mindenesetre ezt a lehetőséget sem szabad véglegesen elvetni. Újra felütötte a könyvet, és a 105. oldalon a következőket találta: „A malájok hite szerint a gyenge ember belázasodhat a lemenő nap fényétől.” És akkor mit szólnának az egész éjszaka vörös fénnyel derengő neon számjegyekhez? Aztán... „Talán sehol a világon nem alkalmazzák olyan gyakorisággal, és sehol másutt nem fejlesztették olyan tökélyre az emberi lelkek rabul ejtésének művészetét, mint éppen a Maláj-félszigeteken.” Semmi közelebbi információ; egy szó sem esett csápokról, fogakról, arról, hogy az átok hogyan eheti be magát a nyomtatott áramkörbe. De hát mi mást várhatnánk egy 1922-ben írott könyvtől? És semmi, semmi említés a három, a négy és a hét misztikus jelentéséről... Mindent egybevéve, gyenge legény vagy te, Brian fiam! Belázasodtál. A pszichológusok kényszerneurózisról meg hasonlókról handabandáznak. Egyszer hajnali 3.47-kor riadtál fel egy rémálomból, és ez valahogyan beállította a benned ketyegő vekkert, az pedig huszonnégy óránként rikácsolni kezd - de csak akkor, ha annak a bizonyos órának a közelében alszol, merthogy ez a pszicho-izé szoros összefüggésben áll azokkal a pislákoló számjegyekkel. Azokkal a számjegyekkel, amelyeknek vöröses derengését még erősen behunyt szemmel is érzékeled. Aznap gondosan, lelkiismeretesen lenyelte az előírt gyógyszeradagját. Este pedig újabb ötlete támadt, amivel véget vethet a balszerencsés sorozatnak. Lefekvés előtt agyafúrt módon 3.30-ra állította az ébresztőt. A kísérteties vijjogás belehasított homályos, ártalmatlan álma közepébe, és körülbelül olyan kíméletesen térítette öntudatra, mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna rá. Arcába ragyogtak a vörös számjegyek: 3.30. Egy cseppet sem érezte fenyegetőnek vagy nyomasztónak a körülötte tátongó sötétséget. Felgyújtotta a kislámpát, aztán felkelt. Most megszakad a nyomasztó álom, gondolta derűsen. Figyelem, hogy ugrik 3.47-re az óra, rossz álom sehol, és aztán bármilyen férgek fészkelték is be magukat a tudatalattimba, ezzel végük! Ha meg a kis maláj álomlánykám tehet az egészről, rajta is segítenek a hideg valóság tényei nem igaz? Bár meleg volt, és a világítás is erős volt, valami mégis sivárrá tette a szobát, mintha a falak csak valami hatalmas, nedves vasbeton terem részecskéi lennének, s ebben a roppant teremben hosszú mérföldeken át kergetőzhetnének fel-alá a visszhangok, mielőtt elerőtlenedve a semmibe vesznek. A késő éjszakai időpont teszi, gondolta Dekker. Az emberi szellem, mely ilyenkor, hajnal előtt evez a legsekélyebb vizeken... nem mondott valaki valami effélét? 3.42. Az óra halk duruzsolása volt az egyetlen hang a szobában. Dekker öreg hálóköntösébe burkolózva ült az ágyon, és várta, hogy ugorjon az utolsó számjegy. 3.44. 3.45. 3.46. Úgy érezte, az utolsó váltás órák hosszat várat magára. Szubjektív időérzéke úgy nyújtotta ezt a percet, mint a gyurmát, mint a rémálom néhány másodpercbe sűrített örökkévalóságát. „Éjfél után, hajnal táján, midőn múltunk csupa ábránd...” Hol olvashatta ezt a sort? Ilyen gondolatok jártak az eszében, amikor egyszer csak bizsergést, kapirgálást érzett a karján, mintha rovarcsápok igyekeznének kifelé odabentről. Úristen, gondolta. Ez hisztéria; nem nézek be a köntös ujja alá, azért sem, olyan vagyok, mint azok a vallási fanatikus szüzek, akik a megfelelő helyekre odavarázsolják a sebhelyeket, most ezt várom, és a fogakat meg azt a bizonyos dolgot, ezért most azt képzelem... De még mindig csaknem egészen biztos volt benne, hogy mozgást érez hálóruhája bő ujjai alatt. Azért sem nézett lefelé. Összepréselte az ajkát, s fogai fonnyadt ropogással porrá őrlődtek. Ezúttal nyoma sem volt az álom fájdalommentességének: hangosan felüvöltött, és bűzlő törmelékdarabkák
záporoztak ki a száján. Be akarta hunyni a szemét, de az már annyira feldagadt, hogy képtelen volt lezárni a szemhéját, és a szemgolyók fájdalmasan egyre kijjebb dülledtek. Hisztéria! Hallucináció! Delírium tremens, akármi! Könyörgök, ne! Agyának egy kis szeglete ezt siránkozta egyre. De valahol, valahol egészen másutt, nem volt ott egy kesernyésen mosolygó, sápadt, barna hajú asszony? Már hihetetlenül kidülledt a szeme. Látása elhomályosult, eltorzult. Hasra vetette magát az ágyon, miközben kézfejéből százlábú teremtmények vonaglottak elő, s egyre több foga esett szét krétaporszerű törmelékdarabkákra; a földre vetette magát, és elkeseredetten próbált menedéket találni az álom oltalmában, mielőtt még megjelenik az órán a... 3.47. Hajdú Gábor fordítása Lovász Zoltán rajza
KÖNYVEKRŐL Fantasztikus regény Kedves Griff könyvek és az Alkotók! Michael Aschroft Hoimyla A kék virágok titka című könyve tetszett nekem. Igazán mondom, nagyon jól szórakoztam rajta. Bár nem tudom, mennyire számít a véleményem, hiszen én is csak egy vagyok azok közül a dilettánsok közül, akik telegügyögik a Galaktika magazint, amint azt -trax a népszerű, kéthetente megjelenő madármagazinban a nyilvánossággal tudatta. Szóval Hoimyla és a kék virágok. Azt is megmondom, miért tetszett. Soha még ezelőtt nem olvastam ehhez hasonlóan zavart könyvet. Egy árva kukkot nem értettem belőle, és ettől volt jó. Nagy kár, hogy Michael Aschroft nem teljesen van birtokában a magyar nyelvnek. Nyilván ezért írta a könyvet ilyen meggyőző álnéven, nehogy kiderüljön, magyar anyanyelvű létére ír olyasmit, mint: „Az óriásira duzzadt Nap korongja méltóságteljesen rugaszkodott fel az ég létráján és vetett melengető tekintetet az alatta elterülő, kies tájra.” Ezzel kezdődik a mű. Valamint: „Feje fölé díszes hálót feszítettek ki, amely védelmül szolgált mind a Nap izzó sugarai, mind a kis madarak felülről jövő esetleges áldomásai ellen.” Értsem tehát úgy, hogy enélkül a duhaj „kis madarak” néhány pohár italt üríthetnének a hős fejére? Ugyanis az áldomás olyasmi, mint a tószt, pohárköszöntő. Viszont a kis madarak áldással tisztelik meg az embert onnan föntről. A történet (?) illusztrálására hadd idézzem a könyv hátulján olvasható rövid leírást: „A Hosszúéletűek uralkodója - Hoimléon - birodalmat kíván összekovácsolni, ám a titokzatos kék virágok beavatkoznak... Amylea ciklusonként változtatja nemét, így hol jóbarátja, hol szeretője kedvesének... Aldimbreht, a Szárnyas, Drono, a Bundás és a csodaszép leány fantasztikus kalandjai a Halott Városban a torzultság és a szépség, a gonosz és a jó küzdelmét példázzák...” Ennél több azonban a könyvből sem derül ki, de ez talán nem is baj. Valahogy halványan az az érzése az embernek, hogy megint a régi képlettel találkozik: a Földön nagy katasztrófa söpört végig, amitől a levegő már nem levegő, és az emberek helyett csodaszép leányok kalandoznak az erdőkben és sivatagokban. Mellesleg a csodaszép leány tetőtől talpig szőrös, és hol férfi, hol nő. A borítón egy szemléletes vázlaton láthatjuk őt: izgató mellein szürkéskék szőr borzolódik, oszlopszerű sárkánylábaival tettre készen előrelép, ruhátlan testének legfőbb éke a dús, türkizkék és zöld hajkorona, ami előnyösen kiemeli vöröses majomarcát. Azért mégis ő a kedvencem. Jól ki van találva. Lássuk, hogy évődik szerelmesével, a kis, sárga szemű, bundás, csámpás Dronóval. Drono kérdé először: „- Szeretsz? - Az ellenkezőjét érezted? - kérdezem, s elmosolyodtam. - Nem. Csak tudni szeretném. - Elhallgatott, majd felállt. - És mi lesz akkor, ha újra ciklust váltasz? - Továbbra is barátok maradunk, s úgy várjuk ki a következő női ciklusomat. Nem igaz? (...) - Együtt fogunk élni. Barátok és szerelmesek leszünk egyszerre. Van ennél pompásabb dolog a világon?” Őszintén nem merek mélyebb analízisbe kezdeni, mert esetleg -trax kollégám (ő is újságokba firkál) és az ő hízott homofóbiája (fúj! buzi!) vérszemet kap. Azért gondoljon bele, kedves Olvasó! Reggel felébred, és mit lát? Élete szeretett párjának neme az ellenkezőjére fordul. Mit tesz erre az igaz szerelmes? Vár, amíg újra a megfelelő neme lesz a kedvesnek, és akkor vadul ölelkeznek egy éjen át. Ezenkívül még az is nagyon tetszett, hogy sokat tanultam a könyvből. Tele van fantasztikus bölcsességekkel, amelyek épülésére szolgálnak minden egyszerű léleknek: „Az életben az a szép, hogy tele van rejtélyekkel” - például. A tisztelt Olvasó joggal kérdezheti ezek után, hogy miért tetszett mégis a könyv. Minden hibája ellenére igenis jó könyv ez. Erővel hirdeti a fantázia korlátlan lehetőségeit: minden lehetséges, csak el kell képzelni. A logika és a következetesség teljes hiánya, a skizoid módon szaggatott és szerkesztetlen, nagyobbrészt egyes szám első személyben írott mesemondás magával ragad és lebilincsel. A túldíszített, gyakran filléres leányregények szirupos sémáihoz hasonlító, egyszerre patetikus és primitív nyelv atmoszférát teremt, amely, bár néha megmosolyogni vagyunk kénytelenek, mégis szerves része a mesének. De a legnagyobb erénye a műnek a befejezés. MINDENKI MEGHAL! 139 oldalon át küzdünk, fáradunk és izzadunk együtt a rajzfilm-szerűen egyéniségmentes, mégis megnyerő hősökkel, izgulunk baromira, hogy jaj, mi lesz, és akkor az utolsó három oldalon mindenki meghal. Lelövik őket a kék virágok, akikről nem tudni, hogy kik,
miért és honnan hová. Az egész mesés, különös idill egyszerre összetörik, és a páratlan, véres leszámolás közepette a szerző cinikusan nyelvet ölt az olvasóra: Beeeee! Kedves Aschroft Mihály, igaza van. Szerintem, szerintünk is elkelne már egy „mindent elsöprő, megállíthatatlanul hömpölygő, iszonyatos vihar”. Vagy legalább egy kis eső. És gratulálok az utolsó négy és fél oldalhoz. Bereczky Tamás
A csontvázkirály koporsószöge (Serge Brussolo: Le tombeau du Roi Squelette - A Csontvázkirály koporsója. Fleuve Noir Kiadó, Párizs, 1988) Az ok, amiért a francia lektürkiadó SF-so-rozatának, az Anticipationnak egyik kötetét a kezembe vettem, a rikító, citromsárga átkötő papírszalagon kiabáló felhívásnak köszönhető: A FRANCIA SCIENCE FICTION NAGYDÍJA! A könyv olvasása közben, ha volt egyáltalán maradék illúzióm, még azt is elvesztettem, már ami a fantasy keményebb válfajának irodalmi színvonalát illeti. Természetesen tudom, hogy az almát nem illik a burgonyával összehasonlítani, bár némileg talán még hasonlítanak is egymásra, mégis, ez esetben a nagydíj azt akarta velem elhitetni, hogy a krumpli az alma! Nem áltatom tovább magam: Brussolo rémregénye belevaló fantasy-ponyva, s a benne fellelhető irodalmiság körülbelül annyi, mint az egykori vidéki vásárokon árusított, a „gyökereken rágódó Szent Genovéva borzongató és megható történetében” található. Míg Pierre Barbet magyarul is megjelent fantasyjében (Baphomet birodalma; GFK, 1990) csillogó francia humor és szatíra aurája veszi körül a Don Quijote-i fantasy főhős lovagpáncélban csörömpölő alakját, s a szerző ügyesen leplezett kacsintásokkal sandít a műveltebb olvasóközönség felé is, addig Brussolónál szó sincs semmiféle kacsingatásról, sőt a figurák és a történet már-már önmaga karikatúrájává válik: bőrtunikában pompázó tribadikus őskancák és kötélizmú, rettenthetetlen barbárok helyett a gusztustalanság és a test nyomorultsága válik regényrendező elvvé. Shagan, a tinédzser korú, izmos felsőtestű suhanc azért csonka lábú, mert anyját, mivel fattyút szült, megátkozta egy varázsló. Gyermekként az elhagyatottak sanyarú életét éli a városka bűzlő szeméttelepén, és patkányokkal verekszik az ételmaradékokért, mígnem egy katona eladja egy rézpénzért Massaliannak, a nagy hatalmú varázslónak, aki gyűjti a torz és nyomorék figurákat. íme tehát a fantasy-clochard (csöves, mert valóban egy hordóban lakik) új típusú regényalakja. Hasonlóképpen antinő Junia, a kétmázsás, formátlanul elhízott hormonzavaros lány, aki vállalja, hogy sorstársát a nyakában cipeli. Shagan, a fiatal fujtató-segéd Massimilian kovácsműhelyében izzítja a vasat egy vulkán tetején (lást: Héphaisztosz, az istenek kovácsa a görög mitológiában), mígnem a varázsló elküldi inasait, a kövéret és a csonkát (!), hogy móresre tanítsák a dühöngő Csontvázkirályt, aki a kivégzettek pusztasága alatti sírokban tombolva nem nyugszik: forró vasporesőt küld a népre, Menzo bárót a saját kardjával végezteti ki, guruló és a fogukat csattogtató koponyákkal üldözteti hű segédeit, s amikor a fára menekülnek, emberfejű, harapó gyümölcsökkel rémisztgeti őket. A kivégzettek pusztasága, melyen a két fantasy főhősnek keresztül kell vágnia, hogy eljusson a holtak föld alatti birodalmába, ahol a Csontvázkirály garázdálkodik, lényegében kamasz és serdületlen ifjak esti ijesztgetésére szolgál: rothadó hús bűze, vaspor-eső, lábra kelt, vértől csöpögő fák, majd odalent a csattogó koponyák és csontvázak közt átvergődve és a hullák levéből felgyűlt tavon koporsódeszkákból és csontokból eszkábált tutajon végre megközelítik a Csontvázkirály koporsóját, amibe Shagan, az izmos gyermekifjú kalapácsával beleveri a varázsló mágikus bronzszögét. Kész, ennyi. A történet nincs karikírozva. Egyszerűen ilyen. Elegánsabban és a konzumkritika műszavaival fellengzősen operálva persze nevezhetnénk „varázsos” vagy „hardfantasynek” is. Varázskard helyett kalapács, Akhilleuszlábak helyett mankó, bombanők helyett mázsás szüzek: Vallejo és Brussolo egymásra bandzsít, a hideglelésre vágyó olvasót azonban mindez természetesen a legkevésbé sem érdekli. A kritikus pedig csak egyet tehet: tudomásul veszi, hogy a nagydíjak babérlevelei is lehetnek művirágok. Futaki József
Ray Nelson
Oltsd le az eget Abelard Rosenburg szokása szerint anyaszült meztelenül érkezet a partyra; nem volt vele más, csak egy baloldali propagandaanyagokkal teli aktatáska s lejjebb két réteg festék. A gyönyörű jégkék árnyalat meglepő ellentétben állt fekete bőrével s még annál is feketébb szakállával. Ahogy egy pillanatra megállt a kis könyvesbolt ajtajában, alakja élesen kirajzolódott a mesterséges északi sarki fényben ragyogó égbolton; majd miután néhányan kötelességszerűen üdvözölték, belépett, s kinyitotta az aktatáskáját. - Hadd adjak belőle - fordult oda máris egy fiatal balett-táncosnőhöz, feléje nyújtva egy köteg nyomtatott és stencilezett lapot. - Köszönöm, de én nem olvasok ilyeneket - felelte a táncosnő. - Biztosan nagyon szép dolgok vannak benne, de én meglehetősen politikaellenes vagyok. - Én is - helyeselt Abelard. - Nálam politikaellenesebb ember nem létezik. - Netán tagja a Politikaellenes Pártnak? - Annál is rosszabb. Anarchista vagyok. - Bocsásson meg, drágám - rázta meg a fejét a balett-táncosnő, hogy csak úgy röpködött bele a vörös lófarka -, de nem ismerem ezt a szót. Mi az, hogy anarchista? - Olyasvalaki, aki szembehelyezkedik az állammal. - Hogy helyezkedhet maga szembe az állammal? Ha nem volna állam, ki etetne bennünket? Ha nem volna állam, hogy házakat építsen, hol laknánk? Jaj, szivi, ezt azért nem mondhatja komolyan. A nő ráemelte kerek, kifejezéstelen szemét, és elbiggyesztette a száját. - Az én meghatározásom szerint az állam fegyveres férfiak testülete, melyet négy sajátos hatásköre, úgymint rendőrség, bíróság, börtön és adók, különböztet meg más szervezetektől - jelentette ki a férfi. - A társadalomnak nincs szüksége kényszerre, hogy működni tudjon. Minden emberi szükségletet számítógép-vezérlésű gépek elégítenek ki, s igazán remekül működnek emberi beavatkozás nélkül is, hogy kormányzati ellenőrzésről ne is beszéljek. - Hát, ez biztos igaz - mondta a nő -, de ha nem volna kormány, mi gátolná meg az embereket, hogy halomra öljék egymást s ellopkodják a mások javait? - A tolvajlás és gyilkolás szükséglete már nem létezik - emelte az ég felé a mutatóujját a férfi. Mindenki számára mindenből több van az elégnél. Senkinek nem szükséges bármit is elvennie a másiktól. A nő összehúzott szemöldökén látszott, hogy erősen töri a fejét. - Hát, ez igaz lehet bizonyos esetekben, mint amilyen például az ennivaló, a ruházkodás és a lakás, de tegyük fel, hogy van egy festményem, egy eredeti Boris Lee, s ezt valaki más is meg akarja szerezni. - Megállapodásra juthat azzal a személlyel, hogy egy időre kölcsönadja neki a festményt; vagy ami még jobb: ha mindketten annyira szeretik azt a bizonyos képet, nyilván lesz annyi közös vonás magukban, hogy akár együtt is éljenek. - Együtt éljünk? Nahát ez a másik dolog - kapott a szón a nő. - Mi a helyzet a szerelmi szenvedélyből elkövetett bűnökkel? - A „szenvedély” szót úgy gördítette le a nyelve hegyéről, mint valami francia óbor ízes cseppjét.
- Nevelés dolga. A szenvedély csak valamiféle mentség a nyárspolgár lelkiismeretének, amiért élvezetet talál az általa igényelt szexuális gyönyörökben, noha a vallása helyteleníti, amit tesz. - A férfi teli szájjal vigyorgott. - Nevelés? Ó, drágám, hisz maga is tudja, hogy az emberi természetet nem lehet megváltoztatni. A nő számára ez kétségbevonhatatlan ténynek tűnt. - Nem igaz. Egykor, régen én egy társadalmilag kivetett ember lettem volna, akit üldöztek, gyűlöltek, akár meg is ölhettek volna. A nő kerek szeme még kerekebbre nyílt. - Magát? Gyűlölni? De hiszen manapság még egy rendes party sem lehet meg a jó öreg Abelard nélkül. Miért gyűlölte volna magát bárki is? - kérdezte a nő megrökönyödve. - Először is mert néger vagyok. - Na és aztán? - Másodszor mert zsidó vagyok. - Miért, maga mind a mai napig eljár a templomba, és minden, ami ezzel együtt jár? - Nem. Az igazat megvallva ateista vagyok. - Az meg mi? - Azt jelenti, hogy nem hiszek Istenben. - Ó! - A nő ismét összevonta a szemöldökét, és bíborvörös körmével megvakarta az orrát. - És az, hogy anarchista vagyok, egy időben elég ok lett volna arra, hogy börtönbe dugjanak. - Mi tehát a lényeg? - kérdezte a nő, előreszegezett állal s a mellén keresztbe font karral. - Mindössze ennyi... a szenvedély mindeme erőteljes megjelenési formáját... a gyűlöletet, az előítéletességet, a vallási és politikai türelmetlenséget megszüntette a nevelés. Aztán majd eltűnik a szerelmi szenvedély is. - Én inkább megtartanám az államot, semmint lemondanék a szexről - rebbentette meg műszempilláját a kis táncosnő. - Nem kell lemondania a szexről. Csak a birtokló formáiról, amilyen például a házasság és a család. A faj szaporodásáról gondoskodik az egyetemes szabad szerelem. - És széttárta a karját. A nő elgondolkodott egy pillanatra. - Istenkém, ez biztatónak tűnik a távoli jövőre nézve, de részesülhetünk-e a szabad szerelemben most rögtön? - Hát hogyne. Most azonnal! - felelte a férfi. - Mutassa meg nekem - suttogta fátyolos hangon a nő, és hátravetette a fejét. - Tessék, itt van - nyomott a táncosnő kezébe Abelard egy stencilezett vitairatot. - Ebben minden benne van. A társalgás még eldöcögött egy ideig, aztán a táncosnő ellejtett egy kopasz, savanyú alakkal, régi szövegek fordítójával, aki arról volt nevezetes, hogy még Dánia rég elfeledett, egykori nyelvét is ismeri. Úgy látszik, a végén még az ő képességei is kihasználatlanok maradtak. Abelard kelletlenül, a sokaságon át utat törve ment a nyomukban, mígnem azok ketten bementek a hátulsó szobába. Már lépett volna be utánuk, amikor az ajtóban összeütközött az iszákos költővel, Dean Natkinnel. - Csak nem mész be oda nő nélkül? - kérdezte a részegek jellegzetes hangján Dean. - Odabent mindenki szeretkezik. De mint az eszelős nyulak. Azzal karon fogta Abelardot, s egy hevenyészve felállított bárpult felé kormányozta, a könyvesboltnak abba a részébe, amit „régimódi, dohányfüstös olvasóteremnek” hívtak. Egy sarokban egy dzsesszrajongó hevert elnyúlva a padlón, s régi szitárján valami anglo-indiai aláfestő dzsesszfigurációkat pengetett ki szórakozottan, amit egy másik zenész, aki a „hideg”, azaz az „oktávonként 43 hang” iskola híve volt, bosszankodva nézett. - Nem arról van szó, mintha innék - jelentette ki Dean, s újabb italt töltött magának -, csak méltányolom a szeszt. Abelard udvariasan elhárította az italt, és benyúlt a táskájába egy maroknyi írott anyagért.
- Hadd adjak belőle - nyújtott át egy köteggel a semmi lelkesedést nem mutató Deannek. - Ugye, te vagy az az anarchista fickó? - Igen. - Nem akarsz belépni a hadseregbe, igaz? - Igaz. - Én azt is tudom, miért - elmélkedett Dean. - A hadseregben kapnál egy csomó rendjelet, amit mindenhová feltűzködnének rád, s ez fájdalmas lehet annak, aki úgy öltözik, mint te. Dean ledöntött egy újabb adag rumot, aztán békésen folyatta tovább a nyálát fekete gallérjára. A két dzsessz-zenész komoly vitába kezdett az indiai spontán dzsessz és az amerikai 43 hangból álló, intellektuális dzsessz szembenállásáról. - Ma olvastam valami érdekes dolgot - jegyezte meg Dean. - Te tudtad, hogy a tetvek vérrel táplálkoznak? Támadt egy ötletem... Lehajtott egy újabb pohárral, s máris nyúlt az üveg után. A sarokban folyó vita kezdett elmérgesedni. Már egész kis tömeg verődött köréjük. A hátsó szobából kijött a kis balett-táncosnő, s farmernadrágját gombolgatva csatlakozott a nézőközönséghez. - Te azt hiszed, az ital valami rossz dolog - folytatta Dean. - Látnod kéne azokat, akik kábítószert szednek. Néhányan ide is eljöttek ma este. Nem akarok neveket sorolni, de némelyikük „hideg” dzsesszt játszik. Állítólag még az Egyesült Világkormány elnöke is tűt használ. Hát mi mást lehetne csinálni, he? Ha már a világ népességének több mint a fele él vele, akkor legalizálni kell, nem igaz? Hallottam, hogy egyikük besétált a minap egy drogériába, és azt mondta: „Kérek egy üveg Codeinet. Nem kell becsomagolni. Itt helyben megiszom.” Ez igen, mi? Itt helyben megiszom! - Figyelj, öreg! - rikoltotta a hideg dzsessz-zenész. - Ilyen ragát már sehol nem játszanak. Már nem megy sehol. És ez az ötödik nyitva kitartott hang is túlságosan fülsértő, ugye érted, mire gondolok? - Tudod, a költők meg mind marihuánát szívnak - folytatta Dean. - A múlt éjjel egy nekik szóló reklámot hallottam az érzőben. „Az igazi, a felkavaró ihlet akkor jön, ha POT-ot szív! POT a világraszóló örömdohány!” - Fogadd meg, papa, amit a manus dumál! - harsogta a dzsessz-zenész. - Higgy neki, nem bánod meg. De a szitáros továbbra is ráérősen, mégis lendületesen zengette ki apró kis hangjait, méghozzá öthetedes taktusban. - Máskor meg - mesélte csendesen Dean - egy ilyen belőtt fickó betévedt az egyesült buddhistakeresztény templomba - tudod, ezek nagyon haladó szelleműek... állítólag a legjobbat veszik át az összes világvallásból, de igazából csak abban hisznek, hogy megmarad nekik az állami támogatás egyszóval bement ez a kábítós a templomba, és elmesélte a történetét a papnak. Az együttérző képpel végighallgatta az egészet, s tudod, mit mondott a végén? Azt mondta: „Gondolja, hogy ez a legjobb megoldás az élet problémáira?” - Akarsz színpadra kerülni, aranyom? - förmedt rá a hideg dzsessz-zenész a szitárjátékosra, aki zavartalanul játszott tovább, mintha süket volna. - Akarsz néhány igazi hangot? Majd én megmutatom neked, honnan jönnek elő az igazi hangok! - Előkapott egy bőrtáskát, kinyitotta, és kivett belőle egy gyönyörű, drágakövekkel meg arany lingammal és yonival díszített injekciós tűt. - Ma este szép számmal jöttek homokosok is, gondolom, észrevetted - dünnyögte Dean. - Az ott, aki olyan, mintha fiú volna, tulajdonképpen nem homokos, csak próbálkozik. Elvégezte az első két leszbikus szemesztert Yale-en, de a vizsgákat nem tudta letenni. Abelard nem tudta levenni a szemét a tűről. Szinte megbénította, delejes erővel fogva tartotta a tű ékszerekkel kirakott oldalán táncot járó, meg-megcsúszó fény. Ekkor megszólalt halkan a szitárjátékos: - Tedd el azt a tűt. - Túlontúl sokba kerül ez neked, aranyom? - Nem szeretem ezt a holmit. Könnyen szokássá válik.
- Nem hazudsz? Igazat mondasz? - Nézzétek, hogy beijedt! - visította a kis balett-táncosnő. A tömeg izgatottan közelebb nyomult. - Vagy úgy csináljuk, ahogy én, vagy nem csináljuk sehogy. Nincs igazam, cicáim? - kérdezte a hideg dzsessz-zenész. A tömeg az ő oldalán állt. Ha volt is köztük olyan, aki nem szerette a kábítószert vagy a hideg dzsesszt, gondosan eltitkolta. - Gyáva alak - mondta a fordító. - Nyárspolgár - jelentette ki egy absztrakt festő. - Hé! - horkant fel Abelard. - Mi a... - Pofa be, barátom - szólt rá Dean. - Azt akarod, hogy kinyírjanak mindkettőnket? - Miért ne próbálnád meg egy kicsit? - kérdezte behízelgő hangon a dzsessz-zenész. - Először persze kellemetlen, de utána már könnyű. Olyan jó, hogy abba se tudod majd hagyni. - Nem, köszönöm. Én már szaladok is haza... - mondta tétován a szitárjátékos. A sokaság tömör kőfalként zárta el előle a menekülés útját. - Mindenki azt mondta, hogy tényleg homokos - mondta Dean, és lehajtott egy újabb pohár rumot -, én azonban tudom, mi az igazság. Dehogy meleg, mondtam nekik, egyszerűen csak neurotikus. - Mit fognak csinálni? - suttogta Abelard. - Megszúrják, mi mást tennének? Tényleg nem akarsz inni? - Nem, én... A szitárjátékos föl akart állni, de a kopaszodó fordító visszalökte. Abelard már indult volna, hogy segítsen neki, de nem tehette, mert Dean vasmarokkal tartotta vissza. A balett-táncosnő hisztérikusan vihogott, és szandálba bújtatott lábával belelépett a szitár hangdobozába. A dzsessz-zenész úgy közeledett, mint harckészültségben tartott méregfogával a kobra. - Nézd - suttogta Dean -, én azt hittem, te egy békés anarchista vagy. A világon semmit... A szitárjátékos rémülten felordított, ahogy a tömeg rávetette magát. Hiába küzdött, ezer ujj kárhoztatta tehetetlenségre. - Fogjátok, hogy ne tudjon megmozdulni - rendelkezett a dzsessz-zenész. - Egészségedre! Azzal óvatosan odaillesztette a tű hegyét, és benyomta a fecskendőt. Abelard kitépte magát Dean markából, s fülében a zenész sikolyaival, az ajtóhoz iramodott. Az utcára érve szinte gondolkodás nélkül a legközelebbi földalatti-lejáró felé fordult. Vonatra... - gondolta - a vonatra... Annyira sietett, hogy nem állt a mozgólépcsőre, inkább a lépcsőn robogott le. Zihálva ért ki a peronra. Az állomáson nem volt senki, csak egy magányos rendőr. Abelard agya kétségbeesetten zakatolt. Egy zsaru. Mondjam el neki, mi történt a partyn? De hogy néznek majd rám a többiek? Én, az anarchista, hívjam segítségül a zsarukat? Lehet, hogy le sem tartóztatják a dzsessz-zenészt, de ha egyszer kiderül, hogy én értesítettem a rendőrséget, az mindenütt rossz fényt vet majd az anarchistákra. Ki fognak nevetni... még inkább, mint most. Baljós sziszegéssel befutott a szerelvény, és Abelard beszállt. Odabent fény volt, csillogás, légkondicionálás és hangszigetelés, de az ablakon keresztül Abelard látta a kívül száguldó sötétséget, a le-föl hullámozva rohanó két huzalt az ablak közelében. A földalattik mindenütt egyformák voltak, akár, mint ez a helyi szerelvény, gumikerekeken és hidropneumatikus felfüggesztéssel suhantak előre, akár kontinensek és óceánok között közlekedtek, vákuumban, mágneses felfüggesztéssel és mágneses meghajtással óránként több mint ezermérföldes sebességgel. Ez utóbbiak a föld alatti mélységekben szinte egy egyenessel kötötték össze a glóbusz íves felszínének két pontját. Tény, hogy minden földalatti vonat alapötlete ugyanaz: vakon száguldani a feketeségen át egy állomástól egy ugyanolyan másikig, egy hatalmas fémféregben átfurakodni a földi mélységeken, odalent a föld méhében elrejtőzni a soha el nem sötétülő égbolt vakító fényessége elől.
Minden földalatti vonat alapötlete ugyanaz. Ülni, belebámulni egy másik ember arcába, soha meg nem szólalni, soha egy szemvillanással sem elárulni, hogy tudomást szereztünk a másik létezéséről. Csúcsforgalomban egymásnak préselődni, mellet a mellhez, hátat a háthoz nyomni, szorosan, hogy ne tudj mozdulni se, olyan közel, hogy kényelmesen szemügyre vehesd a másik mitesszereit, a vállára hullott korpát, szagolhasd az izzadságát, hallhasd a lélegzését, csak köszönni ne köszönhess neki soha, ne tudd meg, házas-e vagy egyedülálló, vannak-e gyerekei s hogy egészségesek-e. Olyan közel állni egy nőhöz, mint a leggyengédebb szerelmes ölelésben, s közben mégis valami labdajátékra gondolni, netán az érző valamelyik utolsó programjára - aztán elválni tőle azzal a tudattal, hogy soha többé nem látod viszont. Vagy háttal egy másik ember hátához nyomódva állni, soha meg nem tudva, hogy életed kirakójátékának hiányzó darabja épp ennek az embernek a kezében van. Abelard ült, s nézte az ablak előtti két huzalt, ahogy emelkednek és süllyednek, emelkednek és süllyednek... aztán egyszer csak megérkeztek a Greenwich Village állomásra. A félhomály után az állomás fényei elvakították; annyit mindenesetre így is látott, hogy az állomás nem változott, ugyanazok a festmények a falakon, ugyanazok a szobrok és mobilok. Csak a művészek nevének egyikemásika változott. Valaki beszállt. Magas, sápadt, egzotikus külsejű eurázsiai lány volt; fekete haja a derekáig ért, fekete testhezálló trikó és nadrág volt rajta, fekete táskáján olyan volt a csat, mint a gyík karma. Greenwich Village állomás, gondolta Abelard. A világ bármelyik állomását nyugodtan hívhatnák így. Greenwich Village odáig terjed, ahol már összetalálkozik és egybeolvad Chicago innenső, északi peremével, Párizs bal partjával, a San Franciscó-i északi tengerparttal, Taosszal, Új-Mexikóval és Londonnal és Tokióval és Leopoldville-lel és Rióval... mindenütt ugyanazok a festmények és szobrok és mobilok, és mindenütt ugyanazokat a táncokat járják ugyanarra a zenére. A lány épp a vele szemközti ülésre telepedett le, és nekilátott, hogy kifesse a száját. Abelard meglepetten látta, hogy gyémántos diadémot visel a hajában, ami demokrataellenes gesztus volt, ha lehetett egyáltalán ilyesmiről beszélni. Hogy merészelte? A férfi, maga sem tudta, miért, de biztos volt benne, hogy a gyémántok valódiak. Az utasok közül többen is észrevették a dolgot, s nem is titkolták döbbenettel vegyes neheztelésüket. Abelard reménykedett, hogy itt nem játszódik le afféle szerencsétlen incidens, mint az imént a partyn; nem, vonaton semmi ilyesmi nem történhet. Egy véletlenül összeverődött társaságban átszáguldani a sötétségen merőben mást jelent, mint lerészegedni egy partyn, egy úgynevezett társasági összejövetelen. - Októberben születtél - szólalt meg a lány -, a hónap első napja táján. - Ez egy kijelentő mondat volt. - Nahát, tényleg - kapkodott levegő után Abelard. - Úgy van. Egész pontosan október harmadikán. - Anyád afrikai volt, apád fekete zsidó. - Honnan tudod? A lány becsukta a táskáját, és megnézte magát az ablakban. Odakint a két drót hirtelen a magasba ugrott, majd lassan visszaereszkedett. - A szüleid nem sokra vitték. Apád valószínűleg megölte magát, vagy ilyesmi. Ezért gyűlölöd annyira a világot. - Nem - mondta Abelard -, amit az apámról mondasz, az nem igaz. Honnan tudsz ilyen sokat rólam? Zsaru vagy? Ismered valamelyik barátomat? A lány a fejét rázta. - Az az igazság, hogy soha életemben nem láttalak, még csak nem is hallottam felőled. Ha az apádat illetően tévednék, akkor mi történt vele valójában? - Közel jársz az igazsághoz, túlságosan közel. Ha soha nem hallottál rólam, mégis honnan tudsz ennyi mindent? - kérdezte a férfi óvatosan. - Asztrológia, megtűzdelve némi pszichológiával, Sherlock Holmes módszereivel, egy kis boszorkánysággal, női megérzéssel... sok mindent tanultam, a helyzet mégis az, hogy sejtelmem sincs róla, honnan tudom. Tudom, és kész.
Abelard elcsendesedett, és gyanakodva mérlegelte magában a lány magyarázatát. - Valódiak azok a gyémántok? - Persze hogy azok, fiacskám. Szóval mi történt igazából az apáddal? Szeretted őt? Abelard még soha senkivel nem beszélt a magánéletéről. Soha. Most megnémult, szótlanná vált. Közben kétségbeesetten törte a fejét, hogyan terelhetné a beszélgetést biztonságos vizekre, amilyen például az anarchizmus, vagy az ateizmus, vagy a szabad szerelem. Az aktatáskája zárját babrálta, de annyira remegett a keze, hogy nem tudta kinyitni. - Meg ne kérd, hogy adhass belőle - szólt a lány. - Ismerem ezt a szöveget. Azt mondod, „hadd adjak belőle”, s azzal a kezembe nyomsz egy maréknyi szemetet, és utána orrvérzésig beszélgetünk Karl Marxról vagy Robert Heinleinről. Tudod, nem te vagy az első vörös, akivel találkoztam. Szóval, mi volt az apáddal? - A-az apámmal? - hebegte Abelard. - Szeretted? - Igen, igen, hogyne. - Nagyon? - Istenem, hát csodáltam. Imádtam az öreget. Mindig nevetett, mindig ajándékokat hozott nekem tűnődött el Abelard a szakállát simogatva. - Tényleg? - hajolt előre ültében a lány. - Miért meséljem el neked ezeket? - Hát nem akarod megosztani velem a terhedet? Abelard úgy érezte, mintha kicsúszna a föld a lába alól. A múlt, mint valami hullám, fölébe tornyosult, elárasztotta, majd, mint gyenge gallyacskát, ide-oda hányta-vetette. Amikor beszélni kezdett, tudta is meg nem is, hogy ott ül vele szemben a lány. - Örökkön-örökké viaskodtak - mesélte alig hallhatóan. - Anya azt visítozta, hogy apa más nőkkel szaladgál, ő meg azt kiabálta, hogy anya frigid. Néha reggelig nem tudtam elaludni a veszekedésüktől. Aztán eltelt egy teljes hét úgy, hogy nem harcoltak egymással. Anya egész más nőnek látszott, aranyos, kedves volt a papához és hozzám. Vasárnap pompás ebédet készített nekünk, apám kedvenc ételeiből. Együtt nevetgéltek, viccelődtek, csókolgatták egymást, mint a fiatal házasok. Olyan boldog voltam, hogy mint egy tébolyodott kanári, trillázva futottam ki a hátsó kertbe, s ott pattogtattam a kis labdámat. Ütögettem, pattogtattam, míg be nem alkonyodott. Akkor még nem találták föl a mesterséges északi fényt. Minden csupa vörös volt, csupa szelíd nyájasság, én meg körbe-körbe pattogtattam a kis labdámat, a közben mindenféle dalocskákkal szórakoztattam magam. Aztán egyszer csak valami döndülést hallottam a házból, s a mamám szólongatni kezdett: „Abe! Abe! Gyere csak be egy percre!” Berohantam, s láttam, hogy a konyha padlóján ott fekszik az öregem, elöl egy kis lyukkal, hátul meg egy nagy lyukkal a fején, s körülötte minden csupa vér. Fény villant, ahogy áthaladtak egy állomáson, aztán újra belerohantak a sötétségbe. Abelard érezte, hogy könnyek, buta, régi, kínzó könnyek marják a szemét s gördülnek le az arcán. - Ó, kicsim - suttogta a lány. - A mama kezében egy pisztoly volt - folytatta akadozva a férfi -, s a levegőben füst terjengett. Még most is érzem. Kiabáltam: „Mit tettél, mama? Mit tettél?” „Semmit - felelte ő -, semmit a világon.” Azzal a kezembe nyomta a pisztolyt, behívta az utcáról a rendőrt, és azt mondta neki, hogy én tettem. Én tettem? Ó, Istenem, hisz én még csak egy kisfiú voltam! Senkit sem tudtam volna megölni. És szerettem az apámat. Imádtam! Hogy hihette el bárki is, hogy képes voltam megölni a saját apámat? Javítóintézetbe vittek, öt évig ott tartottak, és mindennap jöttek, kérdezgették, hogy miért tettem, de én sohasem árultam be a mamámat. Soha. Ha elviszik a mamát, nem lett volna senkim. - Ne búsulj, kicsim, ne búsulj - suttogta a lány, s megfogta a kezét. - Mindez már elmúlt, nincs többé. Majd én vigyázok rád. Akármi történt is, én mindig veled leszek. - Te? Te? Ki vagy te? - kérdezte a férfi. - Elmegyünk együtt valahová, ahol egyedül leszünk - vigasztalta a lány.
- Nincs a világon olyan hely, ahol egyedül lehetnénk! - kiáltotta a férfi. - Az egykori sivatagok helyén ma zsúfolt nagyvárosok vannak. A sarkvidékek élettől nyüzsgő kibernetikus farmokká változtak, de még a tenger is egyetlen óriási alga- és haltenyésztő gazdaság... És hol a sötétség? Úristen, sohasem oltják le az eget! Egy másodpercre sem! Sehol! - És a tenger alatt? - erősködött a lány. - Mit szólsz a transzatlanti alagúthoz? A kocsikban félhomály van, az ablakokon túl pedig olyan sűrű feketeség, mint a külső űrben. Ebben az éjszakai órában senki sem utazik a földalattin. Nézd, mindjárt megérkezünk a Nagy Központi Állomásra. Menjünk. Mit szólsz hozzá? - Jól van - adta be a derekát a férfi. Kiszálltak a Nagy Központin, kikaptak valami ennivalót meg egy üveg bort az ingyenes automatából, majd a véget nem érő mozgólépcsőn lementek a mélyben lévő indulási állomásra. Embertömegek mozogtak egykedvűen erre meg arra... látszólag nyüzsgő élet zajlott az állomáson, valójában, más évszakokhoz és más napszakokhoz képest csaknem üres volt. Ha a szerelvényeket a haszonért járatták volna, meglehet, hogy egyáltalán nem jártak volna. Most azonban ötpercenként indultak Chicago, San Francisco, Dél-Amerika, Afrika, Franciaország, Anglia felé, mindenhová, ahová csak kívánni lehetett. - Menjünk Franciaországba - javasolta Abelard. - Ne, inkább Angliába - ellenkezett a lány. - Van ott valami, amit meg szeretnék mutatni neked. Átmentek egy kristályhídon, és kijutottak a transzatlanti földalatti vasút peronjára. Elhagyatott hely volt. Az érzők egy sor üres széket vettek célba. Abelard nem akart a képernyőre nézni. Mindig haragudott, amiért az érzők hatalmat gyakorolnak felette, a levegő ionizálása révén manipulálják és irányítják az érzelmeit, s voltaképpen ugyanezt a hatást érik el a hallható tartomány feletti hangok kiszámított adagolásával is. Gyűlölte, ahogy arról is képesek voltak meggyőzni őt, hogy szájba verést kapott-e vagy csókot, hogy fuldoklik-e vagy repül. Azok az emberek, akik éber óráikban nem tettek mást, mint az érzőn csüngtek, nem is gondolhattak másra, más érzésük, más életük nem is lehetett, mint amit az érzők diktáltak. A légzsilip szisszenve kinyílt, és megszólalt egy géphang: - Vonat indul Londonba. Kérem, vigyázzanak a beszállásnál, s az út első része alatt maradjanak ülve. Enyhe nyomást fognak érezni, mely a szerelvény hátulja felé tolja önöket, de ne aggódjanak. Ez csak a gyorsulás okozta tehetetlenségi erő. Köszönöm. Beléptek a gyengén megvilágított folyosóra, jobbra fordultak, ahol fülkék hosszú sora következett. Bementek az utolsóba, és becsukták maguk mögött az ajtót. Abelard lejjebb vette a fényt, és a lány felé fordult. Az, a férfi arcát a kezébe fogva, szelíd csókot nyomott a szájára. A vonat elindult. Az ablakon túl szürkén elmosódott a fal, s a gyorsulási erő puhán, de határozottan belenyomta őket a lágy, mély ülésbe. Abelard a karjába vette a lányt, kiszállt belőle minden feszültség, elillant minden szomorúság. Nyelvével finoman megérintette a lány száját, fülét, nyakát. Picit beleharapott a fülcimpájába, a szájába. Szerelmes harapdálásait a lány viszonozta, előbb puhán, majd úgy, hogy fájjon is. - Szeretlek - súgta. - Ugye, tudod? - Én is szeretlek - felelte a férfi. - Nem tudom, miért, hogyan, de szeretlek. A lány sóhajtott, és szájon csókolta. A férfi keze elindult, s a vékony trikón keresztül érezte a szép fiatal testet. Senki se figyelte, ahogy odakint a falakra festett képek tovavillognak, s színes, vibráló fényt lobbantanak a fülkében. A gyorsulás érezhetően nőtt. - Pár hónapja meg akartam ölni magam - mondta a lány. - Te próbáltad valaha? - Nem. - Szerintem nem is tudnád - mulatott magában a lány. - Nem vagy az a típus. Én se tudtam megcsinálni. Bementem, nem messze a Golden Gate hídtól, hogy majd úszom egyet a Csendes-óceánban. Levetkőztem, és begázoltam a hullámokba. Gondoltam, kiúszom egy kicsit, aztán még egy kicsit, még egy kicsit, s végül olyan messzire jutok, hogy
majd nem tudok visszajönni. Azt hittem, megtréfálhatom az életösztönömet, s az majd hagyja, hogy meghaljak. Tudtam, hogy csak valami baleset vagy személytelen erő végezhet velem. Mert egyébként az utolsó pillanatban is kimásznék valahogy a csávából. - És mi történt? - kérdezte Abelard. - Nem tudtam megcsinálni. Túl hideg volt a víz. Újabb filmkocka villant az ablakban. Egy hatalmas szem bámult meredten. A vásznon megjelent egy szó: „Nézd!” Aztán egy hatalmas kéz nyúlt, markolásra készen. - Drágám, drágám! - zihálta a lány. „Fogd meg!” táncoltak odakint a szavak. Egy hatalmas száj nyílt és csukódott. Gigászi nyelv futott körbe sebesen az ajkon. Mély sóhaj, szinte zokogó - Abelard és a lány csókolták egymást. - Ó, drágám, egyetlenem! - suttogta a lány. Kint a film újabb kockára váltott. „Az igazi, a felülmúlhatatlan élvezet az Egyesült Nemzetek-féle sonka!” Az ablakban egy óriási, zamatos sonka jelent meg. A vásznon balról felbukkant egy kés, és mélyen, nagyon mélyen belehasított a sonkába. A férfi később egy pillanatra elveszítette az öntudatát. Aztán verítékben fürödve, lázban égve ismét magához tért. Sokáig feküdtek egymás mellett, néha csókolózva, néha csak helyet változtatva. - Árulj el nekem valamit - szólt nagy sokára a lány. - Mit? A lány a fülébe súgott valamit. - Nem hinném - felelte a férfi. - Miért? - Mert valahogy olyan szomorkásnak érzem magam - mondta a lány. Aztán megint hallgattak. A gyorsulás fokozatosan megszűnt. Újabb reklám villant odakint. - Most jó gyorsan megyünk, ugye? - kérdezte a lány. - Több mint ezer mérfölddel óránként - válaszolta a férfi. Megint hallgattak. - Mit vársz tőlem? - kérdezte a lány. - Semmit - felelte Abelard. - Jobb volna, ha nem ezt mondanád. Az emberek rendszerint pontosan azt kapják, amit várnak. - Te mit vársz tőlem? - kérdezte a férfi. - Ó, mindent, nagyon sok mindent! - Mit? - Mindent, amid csak van - mondta a lány. - Az eszedet, a lelkedet, a testedet, minden éber gondolatodat és minden álmodat. Londonba érkezve átszálltak egy helyiérdekűre, aztán egy másikra, s végül az Angyal állomásnál mentek föl a felszínre. Angyal állomás! Ha létezett még szegénynegyed Londonban, hát ez nagyon úgy nézett ki. Ahogy elindultak az árnyéktalan utcán, az „Angyal állomás” név úgy visszhangzott Abelard agyában, mint amikor összecsattant két tenyér egy óriási üres színházteremben. Az utca túloldalán diákok táncoltak a járdán, miközben egymás vállát átkarolva énekelték, hogy „bum-csika, bumcsika, bum-csika, bum”. Abelardnak a százlábúak jutottak róluk az eszébe, azok az ijesztő kis rovarok, melyeket oly élvezettel öldösött le kisfiú korában egy üvegcserépben összegyűjtött napsugárral. Emlékezett az örömre, amikor valamelyikre sikerült ráirányítania az egy pontban összegyűjtött sugarakat, s aztán jött a kínos vergődés, majd a mozdulatlan, lassú meg-feketedés. Befordultak a sarkon, s megálltak egy ház előtt, mely olyan öregnek látszott, mint maga a civilizáció. „Collin Zeneterem” hirdette rajta egy elfakult tábla, melyről félig lepattogzott már a festék. - Még megvan, hála Istennek - sóhajtott a lány. - Kétszáz éve kínlódnak már vele, hogy bezárják. - Mi ez tulajdonképpen? Igazi régimódi brit kocsma és varieté volt, az egyetlen hely a világon, amely - az érzőkön kívül még hivatásos énekesekkel, kabarészínészekkel dolgozott.
- Van egyáltalán pénzed? - kérdezte a lány. - Nincs, még sohasem vettem igénybe - felelte a férfi. - Az ilyesmi adóköteles, ha igénybe venném, azzal a kormány fenntartásához járulnék hozzá. - Annyira azért nem utálod a kormányt, ugye - nevetett rá a lány -, hogy visszautasítsd az ingyenes étkezést és lakhatást? Na jó, majd én fizetem. Jegyet vett a pénztárnál, és bementek. A székek jórészt üresen tátongtak, és mindenütt sötét volt, kivéve a színpadot, ahol egy aranyba és flitterekbe öltözött öreg nő énekelt, s egy öregember kísérte zongorán. A dallam úgy érte Abelard fülét, mint egy ökölcsapás. A mindig vissza-visszatérő egyszerű kromatikus skálában mozgott, valami népdal lehetett a távoli múltból. ,,Ó, de hosszú az idő májustól decemberig..” Egyetlen régi dalt sem hallott gyerekkora óta. Mostanára megszokta, hogy úgy hallgassa a kromatikus skálát, mint valami egyedüli, konszonáns akkordot, s most elbűvölte és megnyugtatta a fő hármashangzatok, szeptimek és szextek egyhangú, hullámzásszerű ismétlődése... Olyan volt ez, mintha megpihent, kinyújtózott volna az akkordhangok végtelen távolságai között. A fül már nem tévedt el a relatív disszonancia szürke egymásutánjában... egy akkord vagy hármas volt és konszonáns, vagy nem volt tiszta, és a skála legvadabb disszonanciája is szelídebb volt, mint a füle által már elfogadott legtöbb konszonáns. Lám, az anglo-indiai dzsesszt primitívnek kiáltották ki... vajon mi lett volna, ha ezt hallja ama 43 hang valamelyik puristája?! A nő, már amennyire Abelard meg tudta ítélni, kétszázötven-háromszáz éves lehetett; a zongoránál ülő férfi még öregebb. De a nőt, noha nem vett igénybe elektronikus hangerősítést, tisztán lehetett hallani és érteni a színház legtávolabbi sarkából is. A modern, hajszálfinoman beerősített dzsesszénekesek közül ugyanezt kevesen vagy senki sem állíthatta, és Abelard ámulva tapasztalta, hogy a nő úgy tudja közvetítetni a dal érzelmi hatását, hogy a hallgató nem kap nagy frekvenciájú döféseket a bordái közé. - Csodás napjaim lesznek veled - énekelte a nő, majd amikor a dal végére ért, merev derékkal hajolt meg, előbb jobbra, aztán balra s végül maga elé. Abelard meghökkent. Manapság nem szoktak így hajolgatni az emberek. Ez nem volt demokratikus! Elszórtan taps hallatszott, miközben a nő, háta mögött a zongoristával, levonult a színpadról. Aztán már csak egyvalaki tapsolt az egész színházban, a mellette ülő különös eurázsiai lány. Vadul, hisztérikusan verte össze a tenyerét, arcán könnyek csorogtak. - Hogy volt! Hogy volt! - kiáltozta. - Mindenki téged néz - suttogta Abelard. - Nem érdekel! Nem érdekel! Még! Hogy volt! Hogy volt! A lány fölpattant, de Abelard, attól félve, hogy valaki észreveszi a gyémántjait, és botrányt csap, visszahúzta. A lány végül elhallgatott, félig nyitott szájjal, a semmibe meredő tekintettel, alig hallhatóan zümmögte a dal utolsó taktusait. Aztán jött a következő szám: megint egy öregember, aki hírességeket utánzott. A hallgatóság felzúdult, amikor az egyik, alaposan bekábítózott világelnököt kezdte utánozni. - Úgy látszik, elfelejtettem a beszédemet - mondta a komikus. - Aha, itt van. - És kihúzott a kabátja alól egy jókora injekciós tűt, azt a fajtát, amivel a lovakat szokták beoltani, s úgy tett vele, mintha beledöfné a karjában lévő fő ütőérbe. Akkor új erőre kapva, szemét forgatva azt mondta: - Mint mondottam, mielőtt ilyen gorombán félbeszakítottak volna... A közönség harsogva nevetett. Aztán elővarázsolt valahonnan egy ütött-kopott szitárt, s meglepően jól utánozta rajta az ifjúság bálványát, az anglo-indiai dzsessz világának központi alakját, Aga Carlsont, hogy végén egy szexis hindu tánccal tegye teljessé a számot. Mindenki nevetett, csak az eurázsiai lány nem: ő azóta sem szabadult ama régi népdal varázsa alól. A műsor további részét Abelard már nem látta. Tekintete a mellette ülő lány arcélére szegeződött; elnézte különös, színpadias arcfestését, hosszú fekete haját, mely a derekáig ért, a gyémántokat a
homloka fölött, a fülében, az ujjain viselt gyűrűkben. Lepillantott szandálba bújt lábára, s látta, hogy még ott is, a lábujjain is gyémántgyűrűket hord. Biztos volt benne, hogy valódiak. Mesterséges gyémántot bárki vásárolhatott, az igazitól amúgy sem lehetett csak elektronmikroszkóp alatt megkülönböztetni, igazit viszont csak az engedhetett meg magának, akinek volt munkája, márpedig munkája senkinek sem volt, csak a katonáknak, a rendőröknek, a technikai személyzetnek és a politikusoknak. A lány nem volt katona, túl fiatal lévén nem lehetett továbbá se technikus, se politikus, így aztán csak zsaru lehet, okoskodott a férfi, valami nyomozónő. Lehet, hogy most, a választás közeledtével a kormány, hogy példát statuáljon, végre elszánta magát, hogy lecsap az anarchistákra. Az is lehet, hogy a lány valami érző-sztár... de nem, az érzők már jó évtizede önkéntes munkásokkal dolgoznak. Honnan tudhatta, mikor van a születésnapja? Csakis egy zsaru tudhatta, mikor van a születésnapja. Ha viszont a lány zsaru, akit az ő megfigyelésére rendeltek ki, miért árulta el magát azzal, hogy gyémántokat visel? Már csak egy dolgot tudott. Hogy a lány félelmet keltett benne. - Menjünk el innen - suttogta a lány. A férfi engedelmesen ment vele kifelé, majd be a szomszédos kocsmába. Az ajtó közelében ültek le, és szemügyre vették a többi vendéget. Többnyire nagyon öregek voltak... akadt köztük pár katona, egy asztalra való technikus, de egyetlen művész, költő, sakkjátékos, táncos, filozófus és más efféle sem, akiket Abelard egykor oly gyakran látott a kocsmákban. Egy öregember az asztalukhoz ténfergett, s Abelard legnagyobb meglepetésére azt kérdezte: - Uram, asszonyom, mivel szolgálhatok? Abelard valósággal megnémult, de a lány azt felelte: - Két pohár sört kérünk. - Látom, meglepődtél - kuncogott a lány. - Először mondták neked azt, hogy „uram”? - Hát, ami azt illeti, igen. - Ez még nem a legrosszabb, szívem. Ha visszajön, még borravalót is adunk neki. - Borravalót? - hüledezett a férfi. - Azt - kuncogott a lány. - Persze a sör ingyenes, ellenben azért fizetünk készpénzzel, amiért nem gép, hanem emberi lény hozta az asztalunkhoz. Készpénzzel kell fizetnünk, amiért egy embertársunk uramnak és asszonyomnak szólított bennünket. - Mi folyik itt? - tudakolta szigorúan a férfi. - Miféle helyre hoztál engem? - Ez itt semmi más - intett a lány a többiek felé -, mint a kapitalizmus egyik utolsó előretolt állása. Az, aki az imént uramnak szólított téged, az emberek ama osztályának az utolsó tagja, amely egykor szó szerint birtokolta a világot. Te is csak azt vetted tőle, amit mindig is vásároltak nála az emberek. Akkoriban, amikor a világ még az övé volt, a nyersanyagok beszerzésének és feldolgozásának a nehézsége akadályozta az áruellátást, de igazából az emberiség történelmében soha semmi más nem volt és nem lesz eladó, csak az az előjog, hogy legyen egy embertársad, aki téged „uram”-nak szólít. Ekkor ért vissza az öregember, kezében tálcával, a tálcán két sörrel, és óvatosan letette az asztalra. Abelard észrevette, hogy az öreg is gyémántgyűrűket visel az ujjain, gyémántos karikát a fülében... de még az orrában is. A lány egy pénzérmét tett a tálcára, mely annyit ért, mint az átlagember egyévi nyugdíja. - Köszönöm, asszonyom - mondta mély meghajlással a kapitalista, és elkacsázott. - Kóstold meg a sört - mondta a lány. - Lehet, hogy egy kicsit más lesz, mint amire számítasz. Abelard belekortyolt. - Brrr! Meleg és állott ízű! - horkant fel. - Pontosan ilyennek kell lennie. Majd megszokod. - Nem tetszik nekem ez a hely - morgott Abelard. - Hogy tudod elviselni, hogy egy embertársad a szemed láttára úgy lealacsonyítsa magát, mint az előbb ez az úgynevezett kapitalista? - Vigyázz, mit mondasz! - felelte villámló tekintettel a lány. - Én is kapitalista vagyok, uram! - Te? - Persze. Mit gondolsz, máskülönben hogy engedhetném meg magamnak ezeket a gyémántokat? - De hát te mit árulsz? - fogta meg tétován a lány karját Abelard.
- Ugyanazt, mint az a fickó, aki a sört kihozta nekünk. Az egyetlen dolgot, amit bárki valaha is árult az idők kezdete óta. Magamat! - Mit beszélsz? Te egy... - Prostituált vagyok? Kurva? Úgy van, uram, az vagyok! - Nem értem - mondta a férfi, aki most már teljesen összezavarodott. - Miért? Miért csinálod? Mindent megkapsz, amire csak szükséged van. Képes vagy néhány gyémánt kedvéért... Nem hiszem el! Hogy süllyedhet valaki ilyen mélyre? A lány büszkén kihúzta magát. - Hogy lehet valaki olyan haszontalan, mint te? Te merészelsz prédikálni nekem? Én dolgozom. Megkeresem a pénzemet. Adok valamit valakinek, és cserében kapok érte valamit! És te mit csinálsz? Fogod az állam fémkezét, és anarchistának nevezed magad! Képeket festesz, amiket megpróbálsz olyan embereknek adni, akik szintén meg tudják festeni a maguk képeit, verseket írsz, melyeket az emberek abban a reményben olvasnak el, hogy te is elolvasod az övéiket, terjeszted a stencilezett sületlenségeidet, melyek csak arra jók, hogy az emberek belefújják az orrukat. Ha győzne a Politikaellenes Párt, többé egyáltalán nem lenne szükség kormányra. Nem lenne többé hadsereg, nem lenne rendőrség, bíróság, se börtönök, se adók. Akkor mi ellen tiltakoznál, mi? Miről írnál a stencilezett, eldobható fecnijeiden? Mi ellen vonulnál fel táblákkal, s mi ellen tüntetnél? Mi ellen hirdetnél sztrájkot, éhségsztrájkot? Miért vonulnál passzív ellenállásba? Nekem édesmindegy, melyik párt győz a választáson. Engem az ilyesmi a legkevésbé sem befolyásol. Én dolgozó lány vagyok, uram. Nincs időm a politizálásra. Én kapitalista vagyok. Gyémántokat viselek. Miért ne viselhetnék gyémántokat? Az emberek kövekkel dobálnak meg az utcán, a gyerekek a nyomomba szegődnek, és mindenféle közönséges szavakat kiabálnak utánam, de ezt ismerem. Ha leteszem a gyémántjaimat, halott vagyok. Vannak férfiak, de még nők is, szerte a világon, kis bárokban, kocsmákban... nap mint nap, minden éjjel ott vannak, csakis egyvalami miatt. Hogy hátha összefutnak velem. Csekély a valószínűsége, de talán egyszer én is beugrom, leülök melléjük egy vagy két órára, meghallgatom őket, megengedem, hogy ajándékot és pénzt adjanak nekem, ha kedvem tartja, néhányszor megcsókolom őket, talán még le is fekszem velük. Azt is megtehetem. Persze elmehetnének egy állami szexházba, lefekhetnek bármelyik gyönyörű robottal, amelyik kétszer olyan szép, mint én vagyok, ha megérinted, kétszer olyan lágynak, gyengédnek és érzékenynek tűnik, s oly szépen mondja: „szeretlek”, hogy már-már elhiszed. Hát nem különös, hogy mégsem mentél el soha? Különös, hogy némely férfiak még manapság is megházasodnak, vagy igazi, hús-vér nőkkel élnek együtt, vagy bárokban töltik az estéiket, csak hogy találkozzanak velem. Kit érdekel, hogy te élsz-e vagy meghaltál? Ki fogja megsiratni, ha egy éjszaka megszűnik az egész anarchista mozgalom? Ha az én halálhíremet meghallják azok, akik szerettek engem, megsiratnak, leisszák, megölik, megszúrják magukat. Menj csak el olykor-olykor azokhoz a robotokhoz. Az illúzió tökéletes lesz, egyvalamit kivéve: előre tudni fogod, hogy a tökéletes hús alatt csak huzalok, csövek és szerkezetek vannak, s ezt nem felejted el soha. Én viszont igazi nő vagyok, uram, igazi combokkal, igazi mellekkel, a májam is igazi, de még a köldököm is. Tudod-e, hogy még igazi havibajom is van? Úgy folyik a vérem, mint egy megsebzett állaté, ilyenkor lefekszem az ágyba, és nyögök a fájdalmas görcsöktől... pedig karnyújtásnyira vannak a menstruációellenes tabletták, melyeket manapság szinte minden nő szed, csak én nem. Nálam is ott vannak, de soha egyet se vettem be még. Csodálatos kis tabletták pedig, szivi. Havonta bekapsz belőlük egyet, és többé nem kell izgulnod a menstruáció vagy a terhesség miatt. Szinte minden éjjel férfival alszom... mindig mással... és mindig arra gondolok, na, talán ettől majd terhes leszek. Csak huszonhárom éves vagyok, és van már két gyerekem. Nem megyek el a szép nagy állami kórházakba, hogy megszüljem őket. Azt mondanák, nem vagyok alkalmas az anyaságra, és beraknák a gyerekeimet azokba az átkozott, óriás, tökéletes és csodálatos gyerekotthonokba. Inkább lemegyek a transzatlanti alagútba, bevonulok egy fülkébe, bezárom az ajtót, lejjebb veszem a fényt, lefekszem az ülésre, aztán jöhetnek a fájások. Láttad már, hogyan szül egy nő? Persze hogy nem láttad. Ma már
senki sem lát gyerekszülést, legföljebb a sebészeti gépek közönyös szeme. Nem valami szép látvány. Lemegyek a transzatlanti alagútba, be egy kis hangszigetelt fülkébe, odalent, mélyen a tenger alatt, mélyen a föld alatt, és megszülöm a gyerekemet. Tudod-e, hogy sikoltozom a fájdalomtól? Tudod-e, hogy ott kuporgok egymagamban abban a kis fülkében, és torkom szakadtából sikoltozom? Eleinte lassan jönnek a fájások, aztán sűrűbben, és erősebben is, aztán még sűrűbben, még erősebben, és még és még és még erősebben. Óránként több mint ezer mérfölddel robogok a sötét alagútban, és senki se néz, csak az Egyesült Nemzetek sonkareklámjának óriási szeme, csak az nézi, hogyan izzadok, sikoltozom és vergődöm, hogyan nyomok teljes erőmből, míg egyszer csak kibújik a baba, megpaskolom, ő felsír, én a bicskámmal vagy a körömreszelőmmel elvágom a köldökzsinórját, őt a mellemre teszem, s mellemen a kicsivel nagy, fekete pelerinemben kiszállok Londonban vagy New Yorkban vagy Párizsban, reménykedve, hogy a biztonsági rendőrök nem hallják meg a sírását. Én igazi nő vagyok. Dolgozó lány. Megdolgozom a gyémántjaimért. Abelard döbbenten ülve tűrte, hogy a szavak vihara átzúduljon rajta. A lány alig-alig emelte föl a hangját, mégis olyan erővel ejtette ki a szavakat, hogy az minden más gondolatot kisöpört a férfi agyából. A lány ültében előredőlt, s a kígyó rezzenetlen, delejes pillantásával bámult bele a szemébe. Aztán egy ösztönös mozdulattal megfogta a férfi kezét. - Figyelj csak, vegyél nekem valamit, jó? - súgta. - Nincs pénzem, tudod jól. - Adok kölcsön. Vegyél nekem egy szál virágot. Van itt egy öregasszony, aki virágot árul. Maga neveli a saját ablakában. Tessék - dugta oda a pénzt az asztal alatt -, majd megadod később. Ott ül a bárpultnál, hátul, a mosdó közelében. Látod? Hívd ide, és vegyél nekem egy szál virágot. Abelard még annyira el volt képedve az imént végighallgatott, furcsa monológtól, hogy nem utasította vissza a kérést. Intett az öregasszonynak. - Virágot, uram? Szép virágot a hölgynek? - kérdezte az asztalukhoz lépő öregasszony. - Milyet akarsz? - tudakolta Abelard. - Fehéret. Egy fehéret szeretnék. - Tessék - nyújtotta az öregasszony. - Gardéniának hívják. Lehet, hogy nem olyan szép, mint amilyet az állami kertészetben kap, uram, de ezt magam neveltem. Ez a virág szeretetet is kapott. Abelard kifizette az asszonyt, az meghajolt és elment. A sápadt, feszülten figyelő eurázsiai lány sokáig ült némán, s csak nézte a kezében tartott gardéniát. - Gyönyörű vagy, kis virág - szólalt meg nagy sokára. - Gyönyörű és tökéletes. Az egyik szirmodon van egy szépségesen szép folt. Haldokolsz, szegénykém, akárcsak én, akárcsak mindenki, ettől vagy olyan csodaszép. A halál ígérete ez, a hervadásé, az újjászületésé és az újbóli növekedésé. Hát nem gyönyörű, fekete babám? - De. Nagyon gyönyörű - mormolta a férfi. - Ne rontsd el azzal, hogy „nagyon gyönyörűnek” próbálod nevezni, mintha több jelentést akarnál tulajdonítani a szavaknak, mint amennyi valójában van bennük. Csak gyönyörű, és kész. Ne beszéljünk róla. Csak nézzük. Nézd! Abelard nézte. A lány fantasztikusan hosszú és vékony ujjai között forgatta-pörgette a virágot. - Tudod, ez a virág az enyém - mondta. - Azt hiszem, igazán az enyém. - Persze - felelte Abelard halkan. - Nem. Nem persze. Lehet, hogy egyáltalán nem az enyém. Lehet, hogy Istené. Lehet, hogy én is Istené vagyok, és te is Istené vagy, akár hiszel benne, akár nem. Talán nincs is semmi a világon, ami igazán egyvalakié. Még a saját élete sem. - A hangja szelíd volt, messziről jövő. - Tudod, most akár meg is halhatnék. Egy napon bizonyára meghalok, mozdulatlanul fekszem majd a földben, és lassan szétmállok. Akkor is gyönyörű leszek, bébi? Ugye nem szívesen gondolsz rá, hogy a húsom megszürkül, megfeketedik, a csontjaim szétgurulnak? Nem szívesen gondolsz azokra az apró, fehér kukacokra, melyek befurakodnak az agyamba, a mellembe, a méhembe, igaz-e? Én igen. Én szívesen
gondolok rájuk. Szerintem mindenkinek gyakran kéne erre gondolnia. Ha a testem majd szétrohad, lehet, hogy gyönyörű kis fűszálakká változom, vagy talán egy fehér virággá, mint amilyen ez itt. Nem bánnám, ha haldokolnék is, csak virággá változhatnék utána. Végtelen könnyedséggel fejet hajtott a virág előtt, s mély tisztelettel azt mondta: - Uram. Aztán gyengéden letépte egyik szirmát, és rágcsálni kezdte. Lassan ette, s amikor, végzett vele, letépett egy másikat, s azt is megette. - Kaphatok én is? - kérdezte Abelard. - Tessék, drágám - felelte a lány, s a szájába tett egy szirmot. Lágy volt és majdnem ízetlen, de azért megette. A lány akkor újat adott. így lassacskán, szirmonként megették a gardéniát, és utána sokáig csak ültek, nézték egymást, s nem volt bennük semmi feszültség, de még gondolat sem. Míg a virágot ette, a férfi nemigen érzett ízt, de most, utána mintha valami kesernyés aroma maradt volna. Leöblítette sörrel. - Drágám - szólalt meg ismét a lány -, ha egyszer történne velem valami, próbálj meg nélkülem boldogulni. Ne felejts el, de azért csináld tovább azt, amivel éppen foglalatoskodsz. Nem lehetek mindig ott, hogy vigyázzak rád. De ha nem vagyok is veled, emlékezz rá, hogy szeretlek, hogy továbbra is gondot viselek rád. Öltözz melegen, drágám, és ne használj kábítószert. Jó? Megígéred? - Megígérem. - És próbálj pénzt szerezni a virágos asszonynak. Tudod? Ő visel gondot a gyerekeimre. És egy napon talán olyan gyerekem is születik, aki a tiéd is lesz. Megígéred? - Megígérem. Abelard hirtelen szükségét érezte, hogy kimenjen a mosdóba. Nem mintha itt lett volna az ideje, de néha ilyen is előfordul. Talán a sör tette. Gyorsan elnézést kért, és hátrament a férfimosdóba. Ősrégi mosdó volt. A falon hemzsegtek a feliratok, egyik a másikon... homoszexuálisok elmosódott nevei és lakcímei, rajzok, trágár viccek, randevúk időpontjai... „Turisták, legyetek szívesek, ne egyétek ki a kandiscukrot a vizeldéből!” „Ne dobd a cigarettát a vécébe, mert átázik, és nehéz meggyújtani!” „Donald Duck zsidó.” Sőt néhány félig letörölt, rúzzsal felmázolt üzenet is akadt a második polgárháborút követő fantasztikus korszakból, amikor a férfiak rászoktak az arcfestésre. Abelard már végzett, a kezét is megmosta, mégsem akaródzott elhagynia a mosdó biztonságát. Legközelebb mit művelhet ez a lány? töprengett, de aztán erőt vett magán, és kiment. A lány eltűnt. Az asztalhoz rohant, de ott csak egy kurta levelet talált, amelyben ez állt: „Mindig veled leszek. Legközelebb akkor látsz, ha szükséged lesz rám.” Az aláírás: „Reva”. - Hol van? - kiáltott a virágot áruló öregasszonyra. - Hová ment? - Nem tudom, uram. Jön-megy, ahogy neki tetszik. - Mikor jön vissza? - Azt sem tudom, uram. Én csak annyit tudok, hogy amikor visszajön, egy halom dolgot hoz a kicsinyeknek. Olyankor két-három férfi szokott vele lenni, és mind ajándékokkal van megrakva. Amikor Reva hazajön, az olyan, mint régen a karácsony. Abelard kétségbeesetten futott ki az éjszakába. - Reva! Reva! Gyere vissza! Nem hagyhatsz el csak így! REVA! - kiáltozta. Válasz nem jött. Végigrohanta az utat az Angyal állomásig. - REVA! Csend. Hármasával robogott le a lépcsőn, ki a peronra. - REVA!
Csak az alagút visszhangja válaszolt. Berobogott a vonat, szisszenve nyíltak az ajtók. Abelard kábultan beszállt. Az ajtók becsukódtak mögötte, s a vonat a legkisebb rándulás nélkül újra elindult. Hiába figyelt minden egyes állomáson, hátha megpillant egy magas, vékony, feketébe öltözött alakot, derékig érő fekete hajút... egy megvillanó gyémántot. Már mások is voltak a vonaton, eleinte kevesen, majd egyre többen, míg végül a vonat zsúfolásig megtelt. Abelard egyszer-kétszer azt hitte, őt látja a tömegben, s csak akkor látta, hogy tévedett, amikor a sokaságon át odaküzdötte magát. Egyszer-kétszer azt hitte, őt látja az állomáson, melyről épp kihúzott a szerelvény. Mire ültében elaludt, már azt sem tudta, mióta tart ez a keresés. Míg aludt, csak azt tudta, hogy vigyáznak rá, hogy védelmezik. Fölébredt, kinézett az ablakon, s ott állt a lány a peronon, alig egy méterre tőle mosolygott szelíden. Mire fölállhatott volna, az ajtók becsukódtak, s mögöttük elsuhant Reva alakja. Mire a következő állomásra értek, a férfi már újra békésen aludt. Önkívületi állapotban szállt föl a New Yorkba tartó transzatlanti metróra, ahol ismét mély álomba merült. Amikor betámolygott kis, brooklyni lakásába, szobatársa meglepetten bámult rá. Először látta Abelardot az aktatáskája nélkül. - Hol a holmid? - Nem tudom - Válaszolta Abelard. - Azt hiszem, elveszítettem valahol. Nem fontos. Néhány hónap múlva Abelard, a San Franciscó-i Grant Avenue-n jártában, betért Miss Smith Teázójába. Új aktatáskája ismét baloldali propagandaanyagtól dagadozott. Miss Smith Teázójában roppant sokféle dolgot lehetett kapni, csak teát nem. A helyről az a legenda járta, hogy eredetileg, valamikor a távoli és homályos múltban leszbikusok tanyája volt, a tulajdonost pedig valóban Miss Smithnek hívták, és még más üzletei is voltak az Öbölben. Aztán minden bizonnyal megkezdődött a heteroszexuális egyének beszivárgása a „teázóba”, végül Miss Smith utálkozva eladta. Sok kézen ment át, sokféle közönség megfordult benne, mígnem a környék szavazni nem járó anarchista kisebbségének lett az egyik törzshelye; mármint azokénak, akiket nem nyelt el a Politikaellenes Párt. - Abelard elvtárs! - kiáltotta George az ablak melletti első fülkéből. George olyan volt ott az ablakban, mint egy állandó berendezési tárgy. Állítólag ott is aludt a bárpult alatt. - George elvtárs! - üdvözölte Abelard is, majd leült, és töltött magának egy sört a fali csapból. Adhatok abból, ami nálam van? - Hát hogyne, persze. - Még itt dolgozol? - Igen. Itt ülök a Miss Smith ablakában, s elbeszélgetek mindenkivel, aki beszélgetni akar velem, méghozzá azon a szinten, amelyiken az illető óhajt. Ez a munkám. Ugyanakkor mondtam nekik, hogy ha eljön az ideje, lépni fogok; föl, le, vissza, előre vagy oldalt. Kérdik, miért nem mégy valamerre, George, mire én azt felelem, ember, igazából nincs itt hová menni. Londonba akarsz menni, a Collin Zeneterembe? Ez is egy zeneterem, csak a megfelelő szögből kell nézned. Párizsba mennél, hogy vegyél néhány mocskos könyvet a Mistral könyváruházban? Nézd, minden könyv mocskos, ha úgy olvassa az ember. Bennem a telefonkönyv vagy a szótár olvasása is fel tudja korbácsolni a szenvedélyt. Ezt mondtam nekik. Csak egy irány van, amerre érdemes elindulni, s ez a befelé. Én csak ennyit mondok. Befelé. George, mondják, nincs jobb dolgod, mint beszélni, egyre csak beszélni, erre azt felelem, én dolgozom, és veletek mi van? Végignézek a szegény bolondokon, akik mind azt akarják, hogy csináljam ezt, csináljam azt, s csak annyit mondhatok róluk, hogy nem csoda, ha süllyed a hajó - nézd meg a legénységet! Neked a házasságkötés jár a fejedben - még nadrágot is húztál, hogy megmutasd, milyen hűséges férj tudnál lenni. Attól, hogy nadrágod van, még nem lesz valami házasság. Szeretned kell azt, akivel együtt vagy. Én csak ennyit mondhatok. Most éppen én vagyok a feleséged. Meg a gyerekeid, a mamád és a papád... de azért ne legyen Elektra-komplexusod. Te itt vagy, mondtam nekik, tehát házasságban élsz velem. Amit csak akarsz, bármi lehetek a számodra. Lehetek például madár, ha az kell neked, elrepülhetek a Marsra és vissza, még csak föl se kell állnom ettől az asztaltól. Mehetünk együtt is. Csak ne akadj fenn, azt kérem tőled, ne akadj fenn azon, ha valami furcsaságot tapasztalsz, különben véged.
Az emberek kérdik tőlem, George, mi bajod, mire én azt felelem, az élet, öregem, az élet, semmi más. Egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. Azt hiszed, ha valaki 200 vagy 300 éves, akkor az már öreg. Nem látszik rajtam, de én még ennél is öregebb vagyok. Még meg sem épült ez a hely, én már itt voltam. Segítettem a piramisok építésénél. Hallottál Caligariról? Én voltam az. Kétszer vagy háromszor szerepelek a Bibliában. Hallottál már Júdásról? Én voltam az. Ne kárhoztass érte. Nekem is parancsoltak. Hallottál Káinról? Én voltam az. Vég nélküli bolyongásra ítéltek a Földön, s arra, hogy ne halhassak meg soha. A Bibliában nem említik, hogy a Föld csodálatosan szép hely, hogy a szakállad egyetlen szálában az idők végezetéig elegendő szépséget találhatsz. Én nem akarok a mennyországba jutni! Én ott vagyok! Odakint azt a hidat már háromszor átalakították, de még ma is úgy hívják, hogy Golden Gate. Százszor is átmentem rajta. Naponta megtehettem volna, ha akarom. Kit veszel el? - Úgy hívják, hogy Reva - felelte Abelard, és elfordította a tekintetét. - Prostituált. - A gyémántos Reva? - Ismered? - Persze hogy ismerem - nevetett George. - Egyszer, évekkel ezelőtt, együtt éltünk. Revát mindenki ismeri, vagy legalább hallott róla. Úgy nevezik, Reva, a boszorkány. - Reva, a boszorkány? Miért? - hajolt előre Abelard. - Ha nem tudod róla, hogy boszorkány, akkor nem is ismered. Én is boszorkány vagyok. - Te? George büszkén vigyorgott. - Mit gondolsz, honnan tudom, hogy mikor mi jár a fejedben? Neked is van szemed, de csak dísznek van. Persze hogy boszorkány. Bárki lehet boszorkány, ha egy kicsit nagyobbra nyitja a szemét. Ugyanakkor ő szent is. Kétezer év óta az első igazi szent. Lehetne mártír is, csak már nincs semmi, amiért érdemes volna meghalni. - Azt mondod, együtt éltetek? - rökönyödött meg Abelard. - Úgy van - felelte George. - Volt egy lakásom odaát az Öbölben, Berkeleyben, közvetlenül a Telegraph Avenue mögött. Egy reggel szokásom szerint dél körül ébredtem föl, és amikor kinyitottam az ajtót, ott kuporgott a lépcsőn, s mélyen aludt. Amikor fölébresztettem, nem volt több értelem az arcán, mint egy újszülöttén, és azt mondta: „Éterien érzem magam ma reggel.” Odahúzta magához az arcomat, szinte a hajába temette, s akkor megéreztem, hogy bűzlik az étertől. Az előző éjszakát a Cowell kórház negyedik emeletén töltötte valami orvostechnikus tanulóval, ott lélegezte be az étert, hogy lássa, milyen az. Ő, aki a menstruációs görcsei ellen még egy aszpirint sem vesz be! Akkor besétált, körülnézett nálam, aztán azt kérdezte: „Hogy szereted a tojást?” Mire én azt feleltem: „Rántottának.” Készített valami rántottafélét, megreggeliztünk, és lefeküdtünk. Egyszer, úgy két hónap múlva, arra mentem haza, hogy az asztalon egy cédula vár: „Drágám, Tibetbe kellett mennem, szeretettel üdvözöllek, Reva.” Többé nem láttam. Te sűrűn találkozol vele? Abelard szomorúan ingatta a fejét. - Csak egyszer láttam, annak is már több hónapja. - És szerelmes vagy belé? Feleségül akarod venni? Nem elveid ellen való a házasság? - kérdezte gyors egymásutánban George, remegő ujját Abelard orra alá dugva. - Tudom, tudom. Csak ez az átkozott álmatlanság. Nem tudok aludni. Megpróbáltam a tablettákat, az ivást, de nem segít semmi. Folyton rá gondolok, csak rá, azt képzelem, hogy beszélgetek vele, igyekszem tisztán magam elé idézni az arcát. Ha sikerül, olyankor csodálatos békesség fog el. Rám mosolyog! Szeret! Akkor eszembe jut valami közhely, csak úgy, a mondatból kiragadva, például „sok-sok esztendeje”, vagy „valahol”, és a szemem megtelik könnyel, aztán csak sírok, csak sírok, és nem tudom abbahagyni. Pedig árt az arcbőrömnek, ha nem tudom kialudni magam. Nézd meg, tele vagyok pattanással, és hogy tudnak fájni! A hátamon még több van. - Mi van az elveiddel? - kérdezte George. - A pattanásaidat látom.
- Azokkal a stencilezett „Elvekkel” az aktatáskámban? - horkant fel Abelard. - Azelőtt órákig olvasgattam őket, most meg mindig azon kapom magam, hogy már tizedszer vagy tizenegyedszer olvasom az első mondatot, de még semmit sem fogtam fel belőle. Ekkor kivágódott a teázó ajtaja, és belépett egy kicsi, zömök, ápolatlan, borzas és csapzott vörös hajú, bozontos bajszú ember, Ivanovics Kistestvér. Egy nagy csomag volt nála. - Ivanovics elvtárs! - üdvözölte Abelard. - Adhatok belőle? - Ne elvtársozz engem, te gyáva pacifista! Majd adok én neked! - És azzal lecsapta a csomagot az asztalra. - Mi ez? - érdeklődött Abelard. - Bomba - felelte a Kistestvér. - Bomba?! - Én a régi iskolából való anarchista vagyok. A bombahajigáló fajtából. - Ülj le, Kistestvér, és igyál egy sört - javasolta George. - Hogy halad a civilizáció lerombolásának programja? - Remekül, te kapitalista kutya, te kiszolgálója az uralkodó osztálynak! A forradalom után majd kivigyoroghatsz azokon a lyukakon, amiket a melledbe kaptál. - Most Ivanovics testvéren a sor, hogy elhajítsa a bombát, mi? - kuncogott George. - Akkor hát siess, elvtárs. Ha a következő választáson a Politikaellenes Párt győz, nem lesz kormány, amire bombákat dobálj. Munkanélküli leszel. - Az állam sohasem mond le önként a hatalmáról! - bömbölte a Kistestvér. - Nem ismered a történelmet? Társadalmi haladás csak erőszakos forradalom nyomán következhet be! A régi rendet vérfürdővel kell eltakarítani! - Néha arra gondolok - jegyezte meg George -, hogy téged jobban érdekel a vérfürdő, mint az a társadalmi haladás, melynek ki kell belőle fejlődnie. - Ne foglalkozz te ezzel - mordult fel Kistestvér. - Majd meglátod. Senki sem változtathatja meg a történelem elkerülhetetlen menetét. Létre fog jönni az új társadalmi rend, s hivatásos forradalmárok lesznek a vezetői, olyanok, mint Lenin, Trockij és én. - Ha el akarod pusztítani a civilizációt - mondta Abelard -, miért nem mész el érző-technikusnak? Azok a hifi érzők a hallható tartományon túli hangot, úgynevezett „halálos suttogást” is ki tudnak bocsátani, amivel embert is lehet ölni. - Bizony - erősítette meg George. - Képzeld csak el, Kistestvér. Szerte a világon mindenki hallgatja az érzőket. Talán épp az elnök beszél benne. - A székfoglalóját tartja - tette hozzá Abelard. - És mindenki őt hallgatja - folytatta George -, csak a forradalmi elit nem. Te a vezérlőteremben vagy. Igazítasz valamit az egyik kapcsolón, amivel egy kicsit több erősítést adsz rá. - Az embereket elfogja valami kényelmetlen érzés, és nem tudják, miért - mondta Abelard. - Egy kicsivel még följebb veszed az erősítést. Pár idegesebb fazon begolyózik, leesik a földre, rúgkapál, sikoltozik. Még följebb csavarod, mire mindenki kikészül. Még egy kicsit, és ez már a testszöveteikben fejti ki a hatását. - Megsüketülnek - közölte Abelard. - Minden pórusukból szivárog a vér - tette hozzá George. - Sikoltozva vergődnek a saját vérükben; íme a vérfürdő, amit kívántál. Egy hajszálnyival még följebb veszed az erősítést, mire ők mozdulatlanná merevednek. Halottak, Kistestvér... és az egészet egy zenei hang, egy kis zenei hang csinálta, még csak nem is hallották, mert te úgy akartad, Kistestvér. Nem fut össze a nyál a szádban már csak a gondolatára is? - Tudod, hogy nem értek az elektronikához. Ötven évig kéne tanulnom ahhoz, hogy érzőtechnikus lehessek! - kiabálta, öklével az asztalt verve, Ivanovics. - Csak gyakorlati szempontok miatt fáj a fejed? - érdeklődött George. - És ha én be tudnálak csempészni a vezérlőterembe az elnöki beszéd alatt? És ha megmutatnám neked, melyik gombot kell megnyomni, melyik kapcsolót elfordítani? Akkor mi van?
- Tényleg meg tudnád csinálni? - csillant fel Kistestvér szeme; de aztán látta, hogy George kineveti. - DISZNÓ! - üvöltötte. - MOCSKOS ELLENFORRADALMÁR! Csak a bolondját járatjátok velem! Csúfot akartok űzni belőlem! De majd meglátjátok! - Ó, fogd már be! - csattant fel Abelard. Ivanovics elképedt. - Kinek mondtad azt, hogy fogja be, te gyáva pacifista? Mit gondolsz, ki vagyok én? - Bocsáss meg Abelard testvérnek - szólt közbe George. - Nincs magánál. Szerelmes. - Ó, igazán, tényleg? - Meg akar házasodni. - Ó, tényleg? És megkérdezhetem, ki az a szegény, ostoba, félrevezetett, idióta, rossz szagú nőszemély? - Reva, a boszorkány. - Csak tudnám, hol van - nyögte Abelard. - Én tudom, hol van, te disznó - mondta Kistestvér. - HOL? - Kint a teázó előtt, a kocsimban. Ott vár rám. George és Abelard egy emberként ugrottak talpra. - Ha hazudsz... - mordult fel Abelard, miközben George-dzsal a nyomában elrobogott Kistestvér mellett, s egy pillanat alatt kint termett az ajtón. A lány természetesen kint ült az égikocsiban, s a Tőke egy szamárfüles példányát olvasta. - Reva! - kiáltotta Abelard. Reva gondosan megjelölte, hol tart, majd becsukta a könyvet. - Négerbaba! - kiáltotta. - És George! Üdv, fiúk! Kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Nagyon terhes volt. - Folyton kerestelek, Négerbaba - mondta. - Tudod, hogy még a nevedet se tudom? - Boszorkány Reva - szólt George -, engedd meg, hogy bemutassam neked Abelard Rosenburgot. - Szervusz, Abelard - rázta meg a kezét Reva. - Nem találkoztunk már valahol? - Reva! - kiáltotta Abelard. - Annyit, de annyit kerestelek! Hová mentél? - Chicagóba - felelte Reva. - Kár volt keresned. Mondtam, hogy előkerülök, mihelyt szükséged lesz rám. - Épp Jimmy Pincéjében voltam, nem messze a chicagói egyetemtől - magyarázta Kistestvér amikor Reva odajött hozzám, és azt kérdezte: „Ugye, te anarchista vagy?” „Úgy van - feleltem én. Már csak én maradtam meg igazi anarchistának. A többiek mind csalók. Te meg prostituált vagy, igaz?” Mire ő azt mondta: „Igaz, ma már én vagyok az egyetlen igazi prostituált. A többiek mind amatőrök.” Mindent meg akart tudni az anarchizmusról, és addig nyúzott, nyaggatott, míg a végén azt mondtam: „Nézd, egy éjszaka nem elég, hogy mindent megtanítsak neked az anarchizmusról. Gyere el hozzám, egy darabig éljünk együtt, ki-ki a maga szolgáltatását nyújtva a másiknak.” Ő erre azt felelte: „Rendben van” - és azzal hazamentünk. - Elmentél ezzel a... vele?! - kapkodott levegő után Abelard. - Miért ne? - válaszolta a lány. - Azt mondta, megtanítja, mi az az anarchizmus, és én valóban tudni akartam. - És meg is tanítottalak az anarchizmusra, nem? - kérdezte Kistestvér. - Őszintén szólva nem, de azért csuda szórakoztató alak voltál. Nem csináltunk mást, csak szeretkeztünk, a bombát bütyköltük, és játszottunk. - Mit játszottatok? - érdeklődött George. - Mindenfélét - felelte Reva. - Higgyétek el, egyetlen percig sem unatkoztam Ivanovics Kistestvér mellett. Abelardot a hányinger kerülgette. Hirtelen úgy érezte, el kell mennie innen, csak futni, rohanni, minél messzebb. Sarkon fordult, s már lépett is egy-kettőt.
- Hé! - szólt utána Reva, mire megállt. - Gyere vissza. - A lány szavára lassan visszafordult. - Ne légy ilyen érzékeny. Könnyen lehet, hogy életed hátralévő részében még sokat is látsz engem. - Mi-mire gondolsz? - hebegte Abelard. - Hát, nem kifejezetten házasságra - felelte Reva, és nem nézett rá. - De tudod, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, arra gondoltam, lehet, hogy ez a gyerek a tiéd. Ha fehér lesz, akkor lehet bárkié is, de ha fekete, az csakis a tiéd lehet. Tudod, hogy működnek ezek a dolgok. Majd tudni fogod, hogy a tiéd, én is tudni fogom, és te majd mindig eljössz, hogy lásd. Ő hamarosan úgy fog gondolni rád, mint a papájára, és a többi gyerekem is megszokja, hogy ott vagy körülöttünk. Ha arra jársz, majd mindig összefutok veled, olyankor neked is kell vacsorát főznöm, meg ebédet, és ha ott maradsz éjszakára, még reggelit is. Majd mindig együtt játszunk a gyerekekkel, és jó barátok leszünk, nemcsak szeretők. Tudom, hogy ilyenkor egyik dolog hozza magával a másikat. Leülünk, beszélgetünk, együtt mosogatunk, együtt hallgatunk zenét, könyveket olvasunk, s egymásnak ajánlgatjuk, amit olvastunk. Tudsz sakkozni? Én tudok. - Kicsit tudok sakkozni - felelte Abelard. - Én gitározni is tudok - folytatta Reva. - Szeretek régi dalokat énekelni, az olyan egyszerűbbeket, mint amit akkor este hallgattunk a színházban. Te tudsz énekelni? - Meg tudnék tanulni. - Ezeket a dalokat nem nehéz megtanulni. Már tudom is, hogy lesz. Körbeüljük a konyhaasztalt, ott énekelünk együtt, és a gyerekek is énekelni fognak, ha már nagyobbak lesznek. Azt fogjuk mondani, hülyeség lenne bárhová is elmenni, úgyhogy te majd odaköltözöl hozzánk. Már látom is, ahogy beköltözöl. Lehet, hogy te még nem is akarod, de az élet manapság már olyan átkozottul hosszú, hogy előbb-utóbb akarni fogod. Amilyen természetem nekem van, egykettőre újabb fekete kisbabáim is lesznek... mi magunk fogjuk tanítani őket, mert inkább meghalok, de nem engedem a gyerekeimet állami iskolába, ahol megtanulják elfogadni az érzőket. Nem tudom, ezt nevezik-e házasságnak, de így lesz, ha a baba a tiéd. - És ha nem az enyém? - kérdezte Abelard. - Lehet, hogy akkor is együtt leszünk valameddig. Tudod, én szerelmes lettem beléd, mert az, amit a gyerekkorodról meséltél, olyan szomorú volt, hogy megríkatott, pedig már azt hittem, el is felejtettem, hogy kell sírni. Te is szerelmes vagy belém, látom, de a szerelem nem tart sokáig. Egy hétig, egy hónapig, egy évig, aztán elkopik, és mi újra keresgélni kezdünk mindketten, újra egyedül utazunk a földalattin, hátha megint fölcsíphetünk valakit. Ez lesz akkor, ha mégsem a tiéd. - Vissza kell mennem - szólalt meg George. - Lehet, hogy keresnek a teázóban. - Viszlát, George - mondta Kistestvér. - Nem fogsz hiányozni nekünk. George elvonult, s otthagyta a két anarchistát, akik féltékenyen villogó szemmel méregették egymást. - Na - mordult Revára Kistestvér -, velem jössz, vagy maradsz Abelarddal? - Miért kell neked olyan társadalomellenesnek lenned? - kérdezte Reva. - Szerintem együtt is elmehetnénk valahová. Úgyis túl előrehaladott állapotban vagyok ahhoz, hogy szexre gondolhatnék, nincs tehát ok semmiféle féltékenykedésre. Kistestvér berakta a bombát a kocsiba, s egy pillanatra elgondolkodott. - Őt szereted? - kérdezte alig hallhatóan. - Mindenkit szeretek - válaszolta Reva türelmetlen fejmozdulattal. - Hát, lehet - mondta Kistestvér, és Abelardhoz fordult. - Neked ez megfelel, elvtárs? Fogjunk kezet, és kössünk fegyverszünetet. - Részemről rendben van. Tessék, fogjunk kezet. Amikor kinyújtották egymás felé a kezüket, Kistestvér arcán boldog, békés mosoly ragyogott fel. És ott is maradt, mintha ráfestették volna; aztán Kistestvér elkapta Abelard hüvelykujját, és addig feszítette hátra, míg az egy hallható reccsenéssel el nem törött.
- Nem üt vissza - magyarázta Kistestvér Revának. - ő erőszakellenes, pacifista anarchista. - Mosolyogva belevágott Abelard arcába a könyökével, majd egy villámgyors mozdulattal az ágyékába térdelt, ugyanakkor egy tökéletes nyakszirtütéssel, azaz tenyéréllel letaglózta. - Ezt nevezik passzív ellenállásnak - folytatta tovább Kistestvér, miközben kinyújtott karral odavágta Abelard fejét a kocsi oldalához. Amikor Abelard, orrán és száján vérezve, előretámolygott, Kistestvér elgáncsolta, amitől az fejjel előre a betonjárdára zuhant, aztán aljasul fejbe rúgta. Abelard az ép kezével megragadta Kistestvér lábát, és rácsimpaszkodott. - Szóval harcolni akarsz, mi? - rikkantotta Kistestvér. - Mi legyen az? Kés? Pisztoly? Bomba? Abelard elengedte a lábát. Kistestvér előhúzott egy rugós bicskát, kipattintotta a pengéjét, és tisztogatni kezdte vele a körmeit. - Hát, Reva, mindent meg akartál tudni az anarchizmusról. Most láthattál egy bemutatót, amely arról szólt, hogy mi a különbség az erőszakot pártoló és az erőszakellenes anarchizmus között. Felhívom a figyelmedet, hogy Abelard egyszer sem kiáltott fel fájdalmában, még akkor sem, amikor eltörtem a hüvelykujját, ezzel együtt azonban én maradtam állva, míg ő Abelard arcába köpött - ott fekszik lent. - Bekattintotta a kést, és visszatette a zsebébe. - Remélem, ti ketten nagyon, de nagyon boldogok lesztek. Azzal Kistestvér bemászott az égikocsiba, felrúgtatott a levegőbe, aztán egy lendülettel keletnek fordult, s egykettőre eltűnt a szemük elől. - Gyere - mondta Reva, és felsegítette Abelardot -, el kell mennünk a kórházba. Egy hét alatt a hüvelykujja összeforrt annyira, hogy Abelard levehette a sínt és a kötést, de azért még vigyáznia kellett rá. Reva és ő megállapodott körülményeket teremtettek a próbaházasságra. Az egészben az volt a legjobb, hogy hosszú-hosszú beszélgetéseket tudtak folytatni az ágyban. Néha hajnalig is, és minden elképzelhető témáról. Beszélgettek szerelemről, politikáról, vallásról, gyerekekről, asztrológiáról, a saját gyerekkorukról, történelemről, zenéről és minden egyébről, amiről az ember valaha is gondolkodott. Reva néha elővette a gitárját, törökülésben az ágyra telepedett, s órákig játszott, énekelt régi népdalokat, mint amilyen a „Viharos idő”, a „Csillagpor” és a „Fehér karácsony”. Olykor tíz percekre elbóbiskoltak két mondat között, aztán újra kezdték egészen más témával. - Abe - kérdezte például a lány halk, álomittas hangon. - Tessék. - Miért nem hiszel te Istenben? - Rá se bírok gondolni, hogy valaki szántszándékkal ilyen világot teremtsen. - Hogy érted ezt? - Ha van Isten - mélázott Abelard -, csakis valami szörnyeteg lehet, aki csak a pusztítás kedvéért teremtett, csak a gyilkolás kedvéért adott életet. Az Isten minden élőlényt olyannak teremtett, hogy legyen benne éhség egy másik teremtmény iránt. Olyannak csinálta a világot, hogy minden élőlénynek ölnie kelljen ahhoz, hogy maga élni tudjon, s cserébe őt is megöljék. Kivéve engem! - tette hozzá egy megvető mozdulattal. - Amit mondasz, az igaz, Négerbaba, csak ne akard kivonni magad alóla. Te haragszol Istenre, mert nem helyesled, ahogy összeszerelte a világot. Azt hiszed, ha neked adatik meg, te jobb munkát végeztél volna. Talán kihagytad volna belőle a halált. Itt-ott esetleg másképp, a te ízlésednek inkább megfelelő módon csináltad volna. Szerintem ha kicsit jobban értenéd, hogyan működik az egész, megváltozna a véleményed. A halálról például. A halált egyáltalán nem érted. Nem olyan rossz dolog az. Azt gondolod, az valami olyasmi, mint amikor az ember veszít a kártyán. Nem veszítesz, ember! Mindössze az történik, hogy időnként újra keverik a paklit, és másnak osztanak. Azt hiszed, játékos vagy, holott valójában inkább a kézben tartott kártyasor vagy. A lapok bizonyos kombinációja ad ki egy embert, egy másik kombinációja esetleg tehenet, megint egy másik valami virágot, de mindig és mindig, újra meg újra ugyanazok a lapok forognak. Te mindig haldokolsz, de igazából nem halsz meg soha. Semmi nem hal meg. Nincs mitől félni. Nincs okod, hogy sajnáld magad, és kellemetlen perceket okozz Istennek. A férfi fölemelte a kezét, hogy gátat vessen a szavak áradatának.
- Engem nem érdekel, hogy mi történik a testem atomjaival, Reva. Felőlem lehet belőlük kígyó, pók vagy akár szömörce is. Az már nem én vagyok. Igazából az már nem én vagyok. - Mi vagy te igazából? - kérdezte a lány, s megcsiklandozta a férfi orrát. Az elgondolkodott egy pillanatra. - Egy matematikai pont. A tudatosság pontja - válaszolta. - A belső szem, amely mindent lát, csak önmagát nem. Beszélek a testemről, a gondolataimról, az érzéseimről. Mindez hozzám tartozik, a sajátomnak tekinthetem, ezek mégsem én vagyok. A tulajdonosuk vagyok, de tőlük különválva létezem. A hinduk ezt az „ént” Atmannak nevezik. Ha megszületek, felnyílik az Atman-szem; előbb lassan, és érteni sem ért még semmit, aztán figyelni kezd, és attól kezdve figyel, csak figyel, s közben az életem múlik az időben. Semmi nem kerüli el a figyelmét, Reva. Semmi a világon. Meg is tébolyodhatok, az Atman-szem, vagyis ami én vagyok, tovább figyeli az érzékcsalódásaimat és a hallucinációimat. Aztán meghalok, és akkor becsukódik ez a belső szem, s nem is nyílik ki többé. Ez a halál. Ne is próbáld szépíteni. Ne akarj úgy tenni, mintha nem létezne. Ha becsukódik az a belső szem, te halott vagy, olyan végérvényesen halott, mintha sohasem is éltél volna. A lány megsimogatta a férfi göndör haját, amely olyan volt, mint az acélforgács-vatta. - Itt felül túlságosan nehéz vagy, Abe - mondta. - Csak a fejeddel akarsz élni, a testeddel nem törődsz. Úgy próbálsz viselkedni, mintha egyetlen kis részed végezne minden munkát. Egy nőnek nehezebb úgy csinálnia, mintha nem volna teste. Havonta egyszer a teste emlékezteti rá, hogy még ott van, megvan, ha pedig teherbe esik, a világ minden gondolata sem tudja megakadályozni a babát, hogy a világra jöjjön. Drágám, én mindent tudok arról a belső szemről, de azt is tudom, hogy az életben minden, ami valódi, a testből jön. Enni a száddal és a gyomroddal szoktál, a szexhez legfőképpen a nemi szerveid kellenek, a gyermeket pedig a méhedben hordod ki. Ha haragszol vagy félsz, működni kezdenek a mirigyeid. Lehet, hogy épp akkor érsz el a gyönyör tetőfokára, amikor az az Atman-szem lecsukódik egy pillanatra. Egy vad tivornya, melyre másnap reggel nem emlékszel, egy csodálatos álom, melyet az a szem nem láthat, káprázatként illan el a napfényben. És végtére is nem tudhatod biztosan, drágám, hogy az a belső szem becsukódik-e egyáltalán. Lehet, hogy amikor azt hiszed, most csukódik be, valójában akkor nyílik ki először. Épp amikor azt hiszed, most alszol el örökre, akkor ébredsz föl úgy, mint addig soha még. Egy matematikai pontnak nincs fizikai kiterjedése... nincs szüksége fizikai testre, mely valóságossá tegye. Hindu barátaid úgy gondolták ki az Atmant, ezt a tudatosságpontot, hogy a többi, az asztalon heverő kártyához hasonlóan, meg legyen keverve és újra ki legyen osztva, legalább addig, míg elér az Istennel való azonosság állapotába, a nirvánába. Hadd kérdezzem meg: ha meghalsz, mit gondolsz, hová lesz az a dolog, az az Atman, az a matematikai pont, az a lélekféleség? Hová megy? - Miért, Reva, ha elfújod a gyertyát, hová lesz a lángja? Azt hiszem, mindketten ugyanarra a helyre mennek - nevetett a férfi. - Túl sok vagy, Négerbaba, túl sok vagy. A lány elfordult, s egy időre abbahagyták a beszélgetést. Egy napon zivatar volt, és kimentek meztelenül a játszótérre, s míg cikáztak a villámok és szakadt az eső, ők primitív afrikai táncokat jártak, és primitív afrikai improvizációkat énekeltek a csúszdák, lengő- és mérleghinták sötét tartószerkezetei között. Fröcskölve és visítozva gázoltak át a pocsolyákon, lábuk bokáig süppedt a meleg sárba. Abelard talált egy csúszdát, nekifutásból végigcsúszott rajta, s fejjel előre ért a túlsó végébe. Reva beszállt az egyik hintába, s egyre magasabbra és magasabbra lendült az eső pászmái közé. Villám hasította föl az eget, mennydörgés döngölte öklével a földet, s ég és föld között szürke és piszkossárga fényben fürödtek a felhőkarcolók, a járdák meg úgy csillogtak, mintha mázas cserépből készültek volna. Reva fölszállt a körhintára is, Abelard lökte, előbb lassan, aztán mind gyorsabban és gyorsabban, míg végül Reva haját vízszintesen kiterítette a centrifugális erő. A lány lábát az ülésbe akasztva hátrahajolt, a feje kis híján érintette a földet, s úgy nevetett, de úgy, mint akinek elment a józan esze. A nap egy sugara ekkor áttörte a felhőket, s vakító dárdájával épp a kis körhintát vette célba. Reva, aki beakasztott lábbal feküdt a levegőben, nézte a
fölötte forgó eget, a vad, vakító fénysugarat, nézte, amíg a felhők előbb csak holddá változtatták, majd ismét teljesen eltakarták a napot. - Abe! - üvöltötte ekkor. - Állítsd meg ezt, jó? - Mi a baj? - Már a baba is táncol. Haza akarok menni. Kart karba öltve, torkuk szakadtából az „Óvatlan szerelem” című dalt énekelve mentek haza. Amikor nyakig sárosan, tocsogva megjelentek a lépcsőházban, az egyik lakó, egy méltóságteljes vénkisasszony, úgy bámult rájuk, mintha most érkeztek volna a Marsról. A lakásba érve egyenesen a fürdőszobába mentek, együtt álltak a zuhany alá, és sűrű morgások, csiklandozások és kuncogások közepette tisztára mosták egymást. Ahogy közeledett a nap, amikorra a babát várták, Reva mindinkább elveszítette a mozgékonyságát. Sokszor érezte magát rosszul, és fájdalmai is voltak... különösen a hátát fájlalta. Abelard rengeteg időt töltött azzal, hogy masszírozta a hátát, elkészítette az ételét, felolvasott neki és beszélgetett vele. A lány szerette a verseket, és bár Abelardot azelőtt sohasem érdekelték, hacsaknem társadalmi elégedetlenséget kifejező költemények voltak, a hangos olvasás óráiban valósággal megmámorosodott a leírt és kimondott szavaktól. Egy napon, míg Reva szunyókált, ő ott ült mellette, a huszadik század végének „modern” költészetétől zúgó fejjel, s egyszer csak hozzáfogott, s körmölni kezdte a saját költeményét. Néhány sora nagyon könnyen jött... a nehéz részt a „hézagtöltő” sorok jelentették az ihlettől sugallva megszületettek között. Azelőtt kilószámra gyártotta a politikai tárgyú prózát, ám az főképpen abból állt, hogy a jól bevált kliséket más és más sorrendben sorakoztatta föl. A költészettel, az igazi költészettel az volt a baj, hogy „igaziul kellett csengenie”, hogy vissza tudja adni, ha nem is a valóságot, de legalább valami felismerhető illúziót. Már ötödször írta át, amikor Reva fölébredt, és megkérdezte, mit csinál. - Ó, semmit - felelte, és megpróbálta eldugni a papírt. - Hadd lássam. - Ne, ne, ez magánügy. - Akkor még inkább látnom kell. - Csak egy versféleség. - Olvasd föl. - Nem, ahhoz túl rémes. - Akkor add ide. Majd én fölolvasom. Ne félj, nem várok túl sokat - ígérte a lány. Vonakodva adta oda neki. A lány megköszörülte a torkát, és halk, fátyolos hangon olvasni kezdte. Revának Lám, így kezdődik. Énekelünk, táncolunk, iszunk és nevetgélünk és álldogálunk, aztán egyszer csak némán egymás szemébe nézünk. Ez az érintés pillanata. Ez a test felfedezésének napja. Ez a megszállottság hava, az álomtánc éve. Bizonyos kérdések véget érnek. Mi a Jó és mi a Rossz? Van-e Isten? Ad-e hangot a fa, ha
kidől, és nem hallja senki? Mások most kezdődnek. Szeretsz igazán? Mire gondolsz? Hová mész? Hogy tudtál így megbántani? Lám, így kezdődik, Gyönyörrel, s hogy te is adhatsz gyönyört, nedves ajkakkal, meleg combokkal, nyelvekkel, kezekkel és testekkel, és szavakkal és csendekkel, az alázat, a szolgálat kényszerével, a fognyomok büszke felfedezésével az éjjeli lámpa fényénél. Lám, így és így kezdődik, A csodával, hogy e kis kéz az enyémbe bújik, büszkén, parancsolón, félénken, esedezőn. Egy ifjú lány szerelmes keze, egy ifjú lány, még fut a gyerekkor rémei elől, még hiszi, hogy a tündérek közbelépnek, szereti a kis állatokat és a heves mozdulatokat, édes lány, tünde lény, hadd menjek veled, hadd védjelek, hadd gyűjtsem tenyerembe a könnyeidet. Elbújunk majd egy kis szobában, elalszunk, s ha fölébredsz, lassan öltözöl, és én nézlek. Nézem, ahogy magadra öltöd a nők lila ruháját. Lám, kezdődik a mindig kezdődő, melynek nincs vége soha.
Amikor befejezte, Reva még egy ideig némán bámult a papírra. Aztán gyengéden letette az éjjeli asztalkára, és Abelardra nézett. Elmosolyodott, Abelard pedig leült az ágy szélére, átölelte és megcsókolta a lányt. Amikor melléje feküdt, a lány a vállára fektette a fejét. A távolban elrobogott egy vonat? A szél megmozdította az ablakban a könnyű, fehér függönyöket. Odakint gyerekek énekeltek: „Nya-nya, nyanya, Peggynek fiúja van, Peggynek fiúja van.” Egy rakéta felkarcolta az égbolt fehérre zománcozott felszínét, s ettől egy egyenes hajszál osztotta majdnem két egyenlő félre a soha el nem sötétülő mennyet. A sápadt fényű, növekvő hold az érző-antennákba gabalyodva feküdt a látóhatár fölött. Abelard csókot nyomott Reva fülcimpájára, mire a lány halkan fölsóhajtott, és beletúrt a férfi szakállába. - Már kezdesz látni - mondta. - Igen - suttogta Abelard. Ekkor megcsörrent a telefon. Abelard odanyúlt, és bekapcsolta. A képernyőt egy pillanatra homályos fény öntötte el, majd hirtelen élesen kirajzolódott rajta Ivanovics Kistestvér arca. - Elvtárs! - mondta Kistestvér egy barátságosnak szánt vigyorral. - Mit akarsz? - mordult rá válaszul Abelard. - Semmi különöset - közölte Kistestvér -, csak kölcsön akarom kérni pár órára a nődet. Semmi mást nem kell tennie, csak jöjjön fel velem a szónoki emelvényre egy politikai gyűlésen. Ebből majd látni fogják, hogy minket, nichivista anarchistákat is érdekel a jövő, ha egyszer jómagam egy terhes nővel mutatkozom. - Bolond vagy - mondta Abelard. - Ő most nem mehet sehová. A baba napokon belül megérkezik. - Ne is törődj vele - mondta Reva, s a képernyő felé fordult. - Szervusz, elvtárs. Most milyen játékot tartogatsz a számomra? Nem lehetne várni vele? Kistestvér megrázta a fejét. - Nem, holnap lesz a világválasztás. Csak óráink vannak, hogy rávegyük az embereket, ne menjenek el szavazni. Nagy szükségem van a segítségedre, Reva. A Politikaellenes Párt megbélyegezte a mozgalmunkat azzal, hogy mi vagyunk a halált támogató kisebbség. Ha valamiképpen nem vállalunk szolidaritást az élettel, akkor a választáson a Politikaellenesek fölényes győzelme várható. A PEPnek meggyőző bizonyítékai vannak rá, hogy a világelnök kábítószer-élvező. - Az én nagy hasamnál azért több kéne ahhoz, hogy eltérítsd a népet - jegyezte meg Reva. Kistestvér idegesen rángatta a bajuszát. - Nem, nem, Reva. A PEP értesülése kicsit megfeküdte a nép gyomrát. Sokan igencsak hajlanak rá, hogy el se menjenek szavazni, annyira megundorodtak mindenféle politikától. Hogy egy ilyen hülye párt, mint a PEP, ekkora hatalomra tegyen szert, már önmagában komoly jel arra, hogy a népnek nagyjából elege volt abból, amit a kormánytól kaphat. Ha össze tudnánk hozni egy általános választási bojkottot, a kormány egész építménye egy pillanat alatt összeomlana. - Mennyiben érint ez engem? - kérdezte Reva. - Pár óra múlva kapunk valamennyi időt az érzőkön. Tudod, hogy ott mennyivel fontosabb, hogy milyennek látszunk, mint az, hogy mit mondunk. Reva gondolkodott, aztán azt kérdezte: - Mennyi ideig leszek látható? - Pár percig mindössze. - Jól van, az menni fog. Jót tesz nekem, ha emberek közé megyek. - És mi lesz, ha... - kezdte Abelard rémülten. - Te is el akarsz jönni, Abe? - kérdezte Reva. - Nem, és szerintem neked se kéne. - Badarság - szögezte le Reva. - Túl sokat aggodalmaskodsz.
- Félóra múlva érted megyek - mondta Kistestvér, s azzal a képernyő kivilágosodott. Meg is érkezett félóra múlva, hóna alatt, szokása szerint, a bombával. A két anarchista egykét percig farkasszemet nézett egymással, majd Abelard Revához fordult, és azt mondta: - Az Isten szerelmére, viselkedj józanul. Egy nőnek a te állapotodban nem való az érző-stúdió. - Mit tudsz te erről? - vágott vissza Reva. - Volt már kisbabád? Nekem kettő is volt, tudom, mit csinálok. Azzal bebújt a kiskabátjába, Kistestvérbe karolt, és elindult az ajtó felé. - Az adás után találkozunk a londoni Angyal állomáson - szólt vissza a válla fölött. Aztán becsukódott az ajtó, s Abelard magára maradt egyre növekvő haragjával. Nyugtalanul járt le-föl a lakásban, idegesen birizgálta a szakállát, aztán leült az ágy szélére, s az éjjeliszekrény tetején eldobolt néhány anglo-indiai ritmust. Abból semmi jó nem származik, ha itt maradok - gondolta. - El kell mennem valahová, hogy elüssem az időt. Eszébe jutott a dániai Tivoli Park. Óriási szórakoztató park volt ez, mely elfoglalta a hajdani Koppenhága teljes területét. A szabadidő kora kielégíthetetlen éhséget támasztott a szórakozás iránt, s ennek következtében az efféle parkok szabályosan felfalták a környező városokat - mind közül azonban a Tivoli volt a legnagyobb, és Abelard emlékezete szerint, a legjobb. Nem is gondolkodott tovább, kiment a lakásból, és elindult a legközelebbi metróállomás felé. Az adás után Kistestvér káromkodva, szitkozódva viharzott ki a stúdióból, vasvillaszemekkel bámulva mindenkire, aki a szeme elé került. Reva, leplezni próbálva, hogy milyen jól mulat, ott ügetett a nyomában. - Még csak nem is figyeltek rám - dühöngött a férfi a liftben, lefelé menet. - Úgy nevettek, mintha komikus színész lennék, és szórakoztatnám őket. - Csak akkor nevettek, amikor a kéziratodat a hallgatóság közé dobtad - emlékeztette őt Reva. - Nem tudtam elviselni azt a fene udvarias némaságukat! Egyszerűen csak eltűrtek. Jó képet vágtak hozzám, mintha valami eszelős bolond lennék! Kinyílt a lift, s ők kiléptek a földszintre, azaz egy hosszú folyosóra, ahol kis üzletek és érzőképernyők tártak elébük minden elképzelhető látványt. Az egyik előtt, melyen a Déva Dasi Show zajlott éppen, nagy tömeg verődött össze, és elragadtatottan bámulta, amint két, rendkívül hajlékony hindu sorra bemutatta a szeretkezés látszólag kivihetetlen pózait. - Ezt nézd meg! - rikoltotta Kistestvér. - Jól nézd meg őket! Ezekért az esztelen birkákért, ezekért az ostoba, mocskos fantáziájú, értéktelen, semmirekellő disznókért áldozzam föl az életemet, azért, hogy ezeket fölszabadítsam? Hisz ezeknek nem kell más, mint kenyér és cirkusz! Egy-két új módszer a túlnépesedésre ezen a már amúgy is túlnépesedett bolygón. Hagynom kéne, hogy belesüllyedjenek a kényelmes, puha sárba. Ezek nem bánják. Én kész vagyok meghalni értük, ők meg annyira sem törődnek velem, hogy nevetés nélkül végighallgassanak. Reva karon fogta, és vigasztalóan megpaskolta. - Miért nem jössz el Londonban, a Collin's-ba, ahol sörbe fojthatnád a bánatodat velünk együtt, a többi anarchistával, kapitalistával, prostituálttal és a többi, félig már kipusztult dinoszaurusszal? kérdezte. - Felőlük akár ezt is megtehetném. Kistestvér még akkor is pocsék hangulatban volt, amikor beértek a transzatlanti metróba. A folyosón mentek a fülkéjük felé, amikor egy kövér öregasszony elállta az útjukat. - Disznó! - rikácsolta Kistestvér, s már vágta volna hozzá a bombáját. Reva lefogta, és szelíden továbbterelte. El is helyezte a fülkében, aztán leült mellé, megfogta a kezét, s amíg el nem indult a vonat, megnyugtató, vigasztaló, értelmetlen semmiségekkel csillapította. Akkor otthagyta, gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és elment a mosdóba. Odaérve épp összefutott egy öregemberrel, aki kezében egy üveg whiskyvel épp akkor lépett ki. Reva ráismert. - Szervusz, Sanders! - köszönt rá. - Szeretsz még vonatozni?
- Persze - kuncogott az öreg. - Tíz éve, amióta fölállították az ingyenes whiskyautomatákat, egyszer sem jártam a felszínen. Sokszor és sokféleképpen megkerültem már a Földet, meg se tudom számolni, hányszor, és remélem, pár százszor még megkerülöm, mielőtt feldobom a talpam. A lány elmosolyodott, s hogy elhallgattassa, ujját az öreg szájára tette. - Tudom, Sanders. Néhány éve elmesélted az egészet. - Nem is értem, Reva, miért vesződik bárki is azzal, hogy fölmenjen. Ezekben a földalattikban olyan kényelmesek az ülések, hogy ágynak is beillenének, az automatáktól pedig mindent megkapsz, amit csak akarsz... - Jól van, Sanders. Majd még találkozunk, rendben? Most mennem kell. Sanders kinyújtotta vén, karmos kezét, hogy belekapaszkodjon a karjába, de Reva hátralépett, megfordult, és kimenekült a mosdóból. Ekkor jelentkezett az első fájás. Összeszorított foggal támolygott végig a folyosón a fülkéjéig. Amikor be akart nyitni, látta, hogy az ajtó zárva van. Kopogott, előbb halkan, aztán hangosabban. - Reva vagyok! - kiáltotta. - Engedj be! Nem kapott választ. Most már teljes erejéből verte az ajtót. - Nyisd ki, te gazember! Elkezdődtek a fájásaim! Azt akarod, hogy a folyosó padlóján szüljem meg a kölykömet? Válasz nem érkezett. Reva belerúgott az ajtóba. - Tudom, hogy odabent vagy! Nyisd ki, te őrült gazember! - sikoltotta. Az ajtó résre nyílt, és kikukucskált rajta Kistestvér. - Menj, szüld meg máshol a tetves kölyködet. Nekem itt dolgom van - mordult rá. - Mire készülsz tulajdonképpen? Engedj be, az Isten szerelmére! - A lány teljes súlyával az ajtónak dőlt, s az ettől kinyílt annyira, hogy láthatta az ülést, amely most le volt terítve csomagolópapírral, s a bomba dobozát, amely üresen hevert a földön. Reva az ajtónyílásba tette a lábát, s így be tudta dugni a fejét. Látta a bombát, feketén és vészjóslón kuporgott az ablakon, melyre valamiféle tapadókorongokkal volt odaerősítve. - Tedd el azt a holmit - mondta. - Megsebesíthetsz vele valakit. - Nem, nem teszem el. Megmutatom nekik, hogy komolyan beszéltem. Megmutatom, hogy én nem vagyok amolyan ártalmatlan, ütődött alak. Elérkezett az idő a tett propagálására! - Figyelj, inkább majd máskor csinálj propagandát. Nekem most egy kisbabát kell csinálnom, és ő nem fog várni! - Még te sem hiszed el, hogy komolyan beszélek! Még te sem hiszed el, hogy van bátorságom odaadni az életemet a szabadságért! - harsogta a férfi. - Nem egyedül utazol ezen a vonaton. Add oda az életedet a szabadságért, ha akarod, de nekem szükségem van az enyémre. Én anya vagyok, gyerekeim vannak, akikre vigyáznom kell! - Épp a gyerekeidért csinálom. Igen, és a világ összes gyerekéért, azokért, akik ma élnek és az elkövetkező századok gyerekeiért! A férfi hirtelen elengedte az ajtót, amitől Reva bezuhant a fülkébe. Amikor imbolyogva megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, a férfi olyat lökött rajta, hogy Reva fenékkel esett ki a folyosóra. Akkor becsapta és bezárta az ajtót. A lány ültében egy percig meredten nézte az ajtót, aztán fölállt, és futásnak eredt. Lépteihez egy régi népdal adta a ritmust. „Fuss, te bűnös, vajh hová futsz...” Egy nyitott fülkeajtóhoz ért. Odabent Sanders épp a magasba emelte a megdöntött üveget. Kopasz feje búbja csillogott a szórt fényben, fehér haja a nyakába lógott, ahogy hátradöntött fejjel várta, hogy az utolsó csepp is kifolyjék az üvegből. - Szervusz - lépett be Reva. Sanders fölugrott. - Szervusz, Reva - felelte. - Ülj le, beszélgessünk.
- Szervusz - ismételte fakó hangon a lány, és megfogta az öregember kinyújtott kezét. - Mi a baj? - Az öreg könnyben úszó, véreres szeme elkerekedett! - Szervusz - ismételte a lány halkan. - Szervusz, szervusz, szervusz. Valahol hátul, az agyában kinyílt egy ajtó, és megszólalt egy fáradt hang: - Végre megérkezett hát. Szervusz, halál. Ebben a pillanatban tompa, mély dörrenés rázta meg az egész szerelvényt. - Ne - suttogta Reva, és karjával átfogta Sanderst. - Ne! - Belecsókolt a vén, fogatlan szájba, teleszívta tüdejét az alkoholtól bűzlő lélegzettel. A levegő egy hosszú, unott sóhajjal kiszökkent a vonat oldalán virágként kinyíló lyukon át, hogy helyet adjon az alagútból hókristályok kavargó, csillogó felhője alakjában beáramló vákuumnak. A fülkeajtók meggörbültek és kivágódtak, az utasok pedig szétrobbantak, mint a túl gyorsan a felszínre hozott mélytengeri halak, s vérrel, hússal, ragacsos ruhadarabokkal szennyezték be a fényűző falakat és kárpitokat. A vér megfagyott, mielőtt kifolyhatott volna, s a vonat egy órán át teljes némaságban robogott ezermérföldes sebességgel. Az Egyesült Nemzetek sonkareklámja káprázatosan színes fénybe vonta azt a fülkét, melyben egy valamikori öregember és egy valamikori fiatal nő maradványai utaztak. Még egy lény utazott a fülkében, félig a nő széttépett hasában, félig már rajta kívül. Annyi megmaradt belőle, hogy legalább a bőréről meg lehetett állapítani, hogy sötét volt, nagyon sötét, s hogy kisfiú lett volna. A transzatlanti földalatti másodpercnyi pontossággal érkezett Londonba. Abelard az Angyal állomáson várakozott, ahogy teltek-múltak az órák, egyre nyugtalanabbul, egyre idegesebben. Vett valami algacukrot az automatából, de látszott rajta, hogy nem fogja megenni. Egy ideig a peronon üldögélt, nézte az érkező és távozó vonatokat, s az embereket, akik úgy viselkedtek, mintha valami fontos dolguk volna, azért kell sietniük. Aztán fölment a lépcsőn, és fönt őgyelgett az utcán. Egy közeli házon nyitva volt az ablak, és Abelard hallotta, hogy odabent nyitva van az érző. Közölték a világválasztások eredményeit. Csak fél füllel hallgatta, közben idegesen toporgott. A pontos időjelzés jobban érdekelte, mint a választás eredménye; egyik pontos időjelzés jött a másik után, és Abelard még mindig ott várakozott. A választás eredménye nem hozott meglepetést. Földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a Politikaellenes Párt. Ahogy az érzők az egyik várost a másik után mutatták, mindenütt ujjongást lehetett hallani, aztán megszólalt pár szó erejéig néhány kisebbségben maradt fejes. - És most elvisszük önöket a világ fővárosába, Antarktiszra, hogy meghallgathassák a Politikaellenes Párt elnökének, immár a Világ elnökének, Gerald Davisnek a programbeszédét! - Köszönjük, köszönjük - válaszolta egy iskolázott, mély és meggyőző érző-hang. - Köszönjük a tapsot, és köszönjük a szavazataikat. Gondolom, mindnyájan rájöttek, hogy ez nem egyszerűen egy újabb választás volt, hanem olyan választás, amely egyszer és mindenkorra véget vet minden választásnak. Mert a történelemben most először került hatalomra a férfiaknak egy olyan csoportja, amelynek egyedüli célja az, hogy véget vessen a hatalomnak. Annak a viselkedése, aki ezen a helyen az elődöm volt, világosan megmutatta azt, amit az okos emberek mindig is tudtak: hogy a hatalom hajlamos rá, hogy megrontsa az embert, a korlátlan hatalom pedig korlátlanul romboló erejű. Én és a pártom egyetlen platformra köteleztük el magunkat... mégpedig a magunk hivatali elmozdításának a programjára. Igen, le fogunk mondani, és reményeink szerint nem is lesz soha többé utódunk e hivatalban. Hol ez a kurva? - töprengett Abelard. - Mi történt vele? Lehet, hogy elment Kistestvérrel? Megszületett a baba, és fehér volt? Akkor pedig Kistestvérrel marad. Őt fogja csókolgatni, az ő mocskos, perverz játékait játssza majd... és őt szereti. És velem talán nem is találkozik többé! - Első hivatali ténykedésem - közölte a Világ elnöke - a hadsereg és a biztonsági szolgálat feloszlatása lesz. Már régóta nincs igazi ok a fenntartásukra. A rendőrség maradék szabályozó funkcióit átveszik az automaták. Második hivatali ténykedésem lesz a pénz kiküszöbölése. Egy olyan korban, amikor ingyenautomaták látják el sok mindennel az embereket, a pénz értelmetlen játékszer mindazok kezében, akik a múltban akarnak élni.
Mit számít az - gondolta Abelard -, hogy biológiai értelemben kicsoda Reva gyerekének az apja? Én akkor is szeretném, ha nem volna az enyém. Akkor is fölnevelném, mintha a sajátom volna. - Nincsenek többé zsaruk, bíróságok, börtönök és adók - sorolta a Világ elnöke. - Nincs többé férfiakból álló hadsereg, nincs erőalkalmazási monopólium, nincs embernek ember által való korlátozása, nincs többségi zsarnokság a kisebbség felett. A mai nappal kezdetét veszi az új korszak... a szabadság korszaka! Az ember legyőzte a természetet, megdöntötte a gazdasági szükségszerűség zsarnokságát! És most megdönti minden zsarnokok utolsó képviselőjét, a kormányzás zsarnokságát! Végre megszületett az a világ, amelyről az emberek az idők hajnala óta álmodoztak, a béke, a korlátlan bőség és a korlátlan szabadság kora... Ledőlt az utolsó korlát is a boldogsághoz vezető úton! - A hülye kurva! Hogy teheti ezt velem? - suttogta Abelard. Leült a járdaszélre, és a kezébe temette az arcát. - Szeretem, szeretem őt! Hogy tud csak úgy elmenni és vissza se jönni többé? Elmenni, és többé haza se találni... - Ledőlt, barátaim, a boldogság útjában álló utolsó akadály is, és én, akit ti elnökötöknek választottatok, csak egyet parancsolhatok nektek. Ragadjátok meg a boldogságot! Abelard benyúlt a kanálisba, kivett egy követ, és behajította az ablakon. - Nem jön - suttogta. - Soha többé nem jön. Az ablakban megjelent egy fej. - Éljen a szabadság! - kiáltotta. Abelard részegen támolygott le a lépcsőn a földalattihoz. Az ég üresen, árnyéktalan fehéren világított, és ezután is így ragyogott éjjel-nappal, hosszú és üres életén át, mindig és mindig. F. Nagy Piroska fordítása Vass Mihály rajzai
Ladányi Bálint
A KERTEK ALATT - Egyszerűen imádom a grízes tésztát! - húzta el a száját Böff úr, és a sarokba borította a megrakott fazekat. A tészta, mint egy halom giliszta mászott szét a padlón. Az egésznek, úgy tűnt, nincs semmi értelme. - Szeretlek - mondta hidegen, minden érzelem nélkül Anita. A kopott konyha megtelt a kiborított tészta illatával s a veszekedés utáni jégcsapmerev csenddel. Egyikük sem mozdult, csak a legyek zümmögtek násztáncot járva a poharak között. Az itteni kép, melyet az ajtóból láttam, egészen olyan volt, mintha az én életemről szólna, pedig semmi köze sem volt már hozzá, s tudtam, pár perc múlva tényleg nem is lesz. Az idő olyan dolog volt, ami valaha megkötötte az embereket, de engem már egyáltalán nem érdekelt, s nem érdekel ma sem. Agyam rejtekéből akkor hívom tetemre hajdani játszótársaimat, amikor csak akarom. Anita haja kontyba volt kötve, mint mindig péntekenként vagy a hét vége felé, bizonyságul annak, hogy a hosszú hajú nők egy része inkább csutakba fogja össze a haját, ahelyett hogy megmosná. Így múlt el lassan ez a nap is, s vele az összes, mely határkő volt valaha a valóság és a képzelet között. Sok kép maradt meg bennem az előző világból, de egyes emlékeim kiemelkednek - mint jéghegyek az óceánból. Akkor azt hittem, még alig éltem, s íme, máris vége szakad mindannak, amit csak álomként dédelgettem magamban. Böff úr morcos volt és mogorva, és soha nem volt egy kedves szava sem. Anita vékony volt, és ha akart, még csinos is, kedves, gömbölyű mellekkel. Körülbelül annyira illettek egymáshoz, mint egy
feketére pingált, többtonnás kamion meg egy fürge röptű, dalos pacsirta. Persze Anita, lassan ugyan, de idővel elvesztette pacsirtaságát, és megfáradt, megfásult. Akkor, ott ugyancsak olyan volt, mint akit megtépázott az idő. Egy játék mackót képzeltem a kezébe, és ő kedvesen simogatni kezdte. - Csak azt akarom mondani... - Mindketten egyszerre kezdtek beszélni, aztán ijedten elhallgattak. Böff úr engem nézett az ajtóban. Valahol a dombtetőn, az uradalmi birtok szélén elvágtatott Rozalin, a gróf nagydíjas kancája.
2. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? - jó kérdés. Hogy Isten találta-e ki, és alkotta meg az embert, vagy az ember az Istent - filozófiai vita, és többen áldozatul estek ebben a vitában. Böff úrék nem foglalkoztak ilyen kérdésekkel. Böff úréknak nem lehetett gyerekük, így hát kitaláltak engem maguknak. Én unatkoztam egyedül, így hát kitaláltam őket magamnak. Nehezen tudtunk megélni, ezért kitaláltuk az egészhez a világot, a világ pedig elgondolkodott rajtunk. Az idő lassan haladt. Most eszembe jutott az első jéghegy. Böff úr csókot dobott Anitának az utcán. - Szeretlek! - kiáltotta neki Anita, hosszú, selymes haja lobogott a szélben. Az autók tülköltek és tolongtak a széles sugárúton, s valahonnan felülről néztem őket. Böff úrnak még nem volt pocakja, magasan és izmosan tornyosult a többi sétáló fölé. Még a toronyházak is eltörpültek mellette. Anita közeledett felé, és ő közeledett Anita felé. Mosolyogtak! És egyre csak mosolyogtak. Megölelték egymást, és megállt az idő.
3. - Ó, tudod jól, hogy én úgy szeretnék egy gyermeket! Én nem tehetek róla, hogy nem... - Tudom, tudom... - nyugtatta meg Anitát Böff úr, és átölelte hatalmas karjaival. Az esküvőjükre gondolt: Templom, fehér fátyol, ígéretek. Minden olyan ünnepélyes és fennkölt volt. „Jóban, rosszban” - mondta a pap. „Jóban, rosszban” - mondta Böff úr. „Jóban, rosszban” - mondta Anita. Aztán felépítették a házat az uradalmi birtok mögött, a gyümölcsösök szélén. A kisvárosból sok gyerek járt ide játszani. Csiviteltek, mint a verebek, és varázslatot szakítottak a levegőből. A ház nem volt nagy, éppen elfért egy középtermetű diófa alatt. Böff úr a gazdaságban dolgozott, végleg otthagyta az építkezéseket. A közelben, egészen lenn a völgyben kicsiny temető bújt meg. A kopott, de hófehér kövek - az idő jéghegyei - néha könnyesen úsztak a reggeli ködben. Mikor a hajnalban rohantam, most már tudom, a percek voltak a játékaim. Nagyon szerettem volna repülni, hát elképzeltem magamnak, hogy repülök. Fák, folyók fölött lebegtem, és a hűs levegő kedvesen cirógatta arcomat. Törpenyuszi is ott volt velem, és néha megértően bólintott. Rám mosolygott, és pihés, hosszú fülei malomtáncot jártak körülötte. A ház palateteje fehéren világított a zöldben, hosszú árnyékot vetve a kelő nap sugarai közé. Most másik jéghegy merült fel az idő távolából. Elképzeltem, hogy megszületek. Hosszú, kanyargós és szűk volt. Valahol előttem fény villant. Elképzeltem, hogy kezek nyúlnak értem, és akkor ott volt Anita, és mosolygott. Sokszor mosolygott.
Üvöltöttem, mert azt akartam, hogy hallják a hangomat. Sok-sok fehér vett körül, vakító és hideg volt, és féltem is egy kicsit. De tudtam, hogy nem érhet semmi baj. Aztán megint Rozalinra gondoltam, a gróf kancájára. Hallottam a nyerítését, és megint ott voltam az ajtóban. Anita összekotorta a tésztát, Böff úr pedig kioldalgott a diófa alá, és leült a nyugágyba, hogy kiessen a jelenetből. Én egy pipát rajzoltam a kezébe, ő pedig mogorván tömte meg dohánnyal, aztán meggyújtotta. A messzi füst kéken, illatosán lebegett a déli fényben. Hullottak a levelek.
4. Megint máshol ébredtem. - Halottak mind - mondta a gróf, és fölém hajolt, aztán megkereste Anita és Böff úr testét. Láttam, milyen közönyös, de nem lepett meg. Sokszor láttam már ugyanezt a közönyt, ugyanezt a képet, ugyanebben a pillanatban. Azt hiszem, ezt is csak én találtam ki, vagy Anita, vagy Böff úr, de lehet, hogy csak úgy volt. Ez újabb jéghegyet jelentett, újabb követ az idő temetőjében. Még csak most születtem, és Anita és Böff úr csak most ismerkedtek meg. Meghaltunk. De ez már a jövő, ami elszakított attól, amit időnek neveznek, és ami annyira hasonlított rám. Ez volt az a pillanat, mikor már semmi közöm nem volt a jéghegyekhez, csak az emlékképek táncoltak az agyamban. Sírni akartam, de akkor megint ott találtam magamat a születésem pillanatában. Egy fehér köpönyeges orvos belenézett a szemhéjam mögé, és megtapogatott, a fejembe világított egy éles lámpával. Tudtam, hogy ő sem valódi. Behívta képzelt szüleimet a szobájába, és én hallottam Anita sírását meg Böff úr szelíd morgását. - Nem lehet, kérem... nem, biztosan csak tévedés! Anita csúnyán rikácsolt, amit még sosem hallottam tőle, és nem is szerettem hallani. Az orvos, tudtam, rólam beszél, de nem értettem a szavait. - Taj-Sach-szindróma - sóhajtott, és idiótának nevezett. Nem tudom, mit akart ezzel, lehet, hogy csak úgy mondta. Nem haragudtam meg érte. Snitt, és én előbbre lendültem az időben. A bokor töve nyirkos és hideg volt. A kislány velem szemben ült. Pár évvel volt idősebb nálam, de később, mikor meghalt, utolértem korban. - Told le a nadrágod - mondta parancsolón, én pedig engedelmeskedtem. Voltak ott mások is. Fiúk a bandából, akiket szerettem. - Aki a bandába akar állni, annak ki kell vágni a szívét! - És megmutatta, hogy neki már nincsen. És megmutatták a többiek is. Nem dobogott nekik. - És aki a bandába akar állni, annak le kell vágni a... - Le kell vágni, le kell vágni! - kiabálták a többiek. Fáztam, és gyorsan máshol akartam lenni. Hangok verődtek az estében. Elaludtam, s Anita hangja dobolt a fülemben valahonnan nagyon távolról. - Mocsok disznók... mocsok disznók!... - Söprű suhant a levegőben, és elfutottak a fiúk meg a kislány is. Elképzeltem, hogy Anita megcsókol, de sosem csókolt meg. Éreztem, hogy felhúzza a nadrágomat, és felemel, és visz a karján. Böff úr azt mondta egyszer, hogy ő az anyám. Már tudom, hogy az egy szülő, de nem jelent nekem mást, csak valami melegséget, mert az enyém, hiszen én találtam ki magamnak. Ők ezt nem értik, és nem is baj, hogy nem értik. Nem hiszem, hogy szeretet volt ez, nem tudom, mi a szeretet. Egyszerűen jó volt velük. Sokszor, mikor felébredtem, a reggeli már várt. Böff úr a konyha sarkában üldögélt, mint mindig, az asztalon forró kakaó gőzölgött sötétbarnán. Illata betöltötte az egész házat. Mellette egy tányéron kalács volt, amit Anita előzőleg a sütőben picit átmelegített, s ettől a vaj megolvadt rajta, s aranyosan csillogott a fehér, édes tészta pórusai között.
Böff úr pipázott, s ha nem, én akkor is mindig rágyújtattam vele. Nyáron az ajtó nyitva állt, s besusogtak kintről a gyümölcsös fáinak lombjai, télen meg a vastag üveg elég védelmet nyújtott a hideg ellen, a kandallóban pedig pattogott a tűz. Eleinte Böff úr az ölébe vonta Anitát, s ő ilyenkor felsikoltott, aztán megcsókolta Böff úr borostás arcát. Később csak annyit mondtak egymásnak, hogy „Jó reggelt” - és elmentek egymás mellett az ajtóban. Gyűlölöm őket.
5. - Esik... - Milyen szép! - mondta Törpenyuszi, és én majdnem elsírtam magam. - Jön a bomba - suttogtam neki. - Bomba, gomba, bamba, prüm-prüm - dúdolta Törpenyuszi. - Nagy bomba lesz! - Milyen nagy? - Óriási! Nagy-nagy-nagy! Az arcunkat az ablaküveghez nyomva hallgattuk a víz kopogását az ereszen. - Miért lesz bomba? Nem akartam megmondani neki, de aztán mégis kiböktem: - Utálom őket. - Anitáék a szomszéd szobában veszekedtek. Összetört egy pohár. - Rosszak. Már nem szeretik egymást. Engem sem szeretnek! - Elöntött a keserűség. - Téged is utállak! Törpenyuszi csak bámult rám. Jojóztak a szemei. - Tűnj el! A szoba üres lett, és ezután soha többé nem láttam Törpenyuszit. Akkor sírtam életemben másodszor.
6. Visszafelé az időben. Az akkori tél kemény tél volt. Egy fagyott madár hevert az úton. A fehérben felfelé meredeztek a lábai, mint két mocskos fogpiszkáló. A gróf jött lefelé a dombon. Tudtam, hogy milyen lesz pár év múlva. Arra is emlékeztem, hogy Törpenyuszi ott fog hagyni, és eltűnik, mint az olvadó hópelyhek a tenyeremen. - No nédd a'! Ki gyün ott? A szomszédok gyalogoltak az ösvényen az uradalom felé. Az asszony tenyeres-talpas, lomha tehén volt, a férfi meg egy tohonya, bajuszos paraszt. Köpött egyet, s a bagó, amit rágott, barnán olvadt bele a hóba. - Szar. A távolban gyerekek szánkóztak meg hógolyóztak. A gróf nagy csomagot hozott. Kitaláltam, hogy mi legyen benne, de a gróf elesett, és összelapította a dobozokat. Odaképzeltem az arcára egy hógolyót. Nagyot csattant és szertefröccsent, rá a disznóbőr kabátjára. Futni kezdtem, mert úgy éreztem, futnom kell. Elestem, és megint a télben találtam magamat. Hirtelen a fülembe verődtek a sokéves mondatok: - Taj-Sachs-szindróma... idióta... Felüvöltöttem, és ráléptem a gróf kezére, és tovább üvöltöttem meg folyt a könnyem, pedig nem is voltam szomorú, és nem is fáztam. Böff úr rohanva közeledett, én pedig elfutottam, egészen hazáig, át a kopasz gyümölcsfák között. A szomszédok hadonásztak utánam, de tudtam, hogy úgyse fognak kergetni.
- Szar, szar, szar! - kiáltottam feléjük, és fityiszt mutattam nekik mind a két kezemmel.
7. Kiléptem a szobámból, és még mindig sírtam. Törpenyuszi a barátom volt, és nagyon fájt, hogy elvesztettem. Az előbb még ott ült mellettem az ablaknál, és vigyorgott. Halkan léptem egyet a konyha felé. - ...mert idióta... - Böff úr hangja volt. - Nem tehet róla... azért, mert... Csend. - Be kell adni az otthonba. Tudom, hogy fáj, de... Sírás. - Nem tehetjük... nem tehetjük. Anita zokogott. - Muszáj? - nyögött fel. - Muszáj... - Nem! - Ne csinálj cirkuszt. - Te hülye bunkó! Meg akarsz szabadulni tőle! Téged kellene az otthonba zárni. Állandóan csak a zabáláson jár az eszed, és csak ülsz naphosszat, mint egy faszent, és soha... - Igen?! Azt hiszed, nem tudom, hogy te meg a gróf... a hátam mögött?... Kurva! Kurva! Sokáig egyikük sem szólt. Anita törte meg a csendet. Az ajtó mögül hallgattam őket, a piszkos cipőkön ülve a fal tövében. Egy fekete bogárral játszottam. Vártam a folytatást. - Egyél! - sóhajtott fel Anita, és Böff úr felé tolta a piros lábost, mely az asztal közepén állt. Böff úr furcsa grimaszt vágott. - Egyszerűen imádom a grízes tésztát! - húzta el a száját, és a sarokba borította a megrakott fazekat. Anita csak nézte mereven. Elegem lett az egészből. Megvártam, míg összekotorja az ételt a földről. A grízes tészta Böff úr kedvence volt. Kinéztem az ablakon. A gróf jött lefelé a dombon, kezében egy csokor virágot hozott. Úgy néztek ki, mint a döglött káposztalepkék. Valami éleset fütyült. - Ez lesz az! - suttogtam magamnak, és láttam a bombákat. Tulipánszirmok kezdtek hullani a szobában mindenfelé, és vörösen libegtek a levegőben. Csodálkoztam, hogy ők nem veszik észre. Felnevettem, és beléptem a konyhába. Elképzeltem, hogy Anitáék is nevetnek, meg a szomszédok is meg a gróf is meg mindenki. Egyetlen utolsó kacagás volt a világ. Kinéztünk az ablakon. Kint lehullottak az első bombák.
8. Gyorsan vége volt. A gróf repült, a ház repült, és a fák repültek, és valahol megcsörrent egy telefon, de nem vette fel senki. Énekelni kezdtem, mert úgy éreztem, énekelnem kell. Kirohantam az ajtón, és szállni vágytam, elképzeltem, hogy lebegek újra. Lent minden romba dőlt, csak én törtem a nap felé. Én! Én! Én! Elpusztítottam a világot, amit kitaláltam magamnak! Mindenki halott! Aztán csend lett végre. Agyam rejtekében megint visszautaztam a múltba.
9. A kiságyamban feküdtem, és Anita fölém hajolt. Nagy, barna szemeivel engem nézett és sírt, mert olyan dolgot tudott, amit én nem értettem, én pedig olyan dolgokat tudtam, amiket ő nem értett. Nem tudta, mi az a jéghegy, nem tudta, hogy ismerem mindazt, ami még meg sem történt. Ő csak itt élt a kertek alatt, elfeledve a világtól. Most jó volt, hogy ott feküdtem, de aztán újra vissza kellett jönnöm a pusztulásba, ahol a gróf éppen föléjük hajolt, és azt mondta: „Halottak.” Majdnem elsírtam magam, de nem volt szabad. - Halottak. - Képzeletemben újra fölém hajoltak, és nekik akartam adni mindenemet. Újra ott ültek a konyhában, én pedig tudtam, hogy döntenem kell. Eltöröltem a bombákat. Majd ők úgyis kitalálják maguknak a halált, gondoltam. Én csak egy idióta vagyok, aki szeret repülni. Böff úr rám nézett, én meg ott álltam az ajtóban, és rámosolyogtam. Nagyon hülye mosoly lehetett, mert farkastorkom van. - Good bye! - mondta valaki az agyamban, és úgy éreztem, mennem kell. Elképzeltem hát, hogy meghalok. Kint még búsan susogtak az eső utáni gyümölcsfák, ott, a kertek alatt…
Joe R. Lansdale
Halak éjszakája A délutáni táj csontfehéren izzott a felhőtlen ég és a gyilkosan tűző nap alatt. Szellő sem rezdült, csak a levegő vibrált súlyosan, mint valami kocsonyaszerű ektoplazma. A tikkasztó hőségben egy lestrapált fekete Plymouth haladt, fehér füstöt eregetve a motorháztető alól. Az autó kettőt hörgött, egy hangosat pöffent, aztán elcsendesedett az út szélén. A vezető kiszállt, és megkerülte az autót. A férfi már jócskán túl volt élete delén: barna haja fakult már, s a felgyűrt ujjú, köldökig kigombolt ing alatt jókora pocak gömbölyödött. Mellén és karján őszülő volt a szőrzet. A másik oldalról egy fiatalember kecmergett elő. Fehér ingét a hónaljánál sárgára színezte az izzadság. Megkötetlen, csíkos nyakkendője úgy lógott nyakában, mint egy kígyó, amit alvás közben lepett meg a halál. - Na? - kérdezte a fiatalabb férfi. Az öreg nem válaszolt, szótlanul nyitotta ki a motorháztetőt. A hűtőből egy szisszenéssel fehér gőzfelhő gomolygott elő, majd felemelkedett és szertefoszlott. - A francba! - káromkodott az öregember, és belerúgott a lökhárítóba, mintha az ellensége lett volna. Nem sok öröme telt a dologban, mert csúnyán lerúgta barna cipőjének az orrát, és lehorzsolta a bokáját is, ami pokolian fájt. - Na? - ismételte meg a fiatalember. - Mit na? Mit gondolsz? Döglött, mint a konzervnyitó-kereskedelem ezen a héten. Sőt döglöttebb. A hűtő valósággal himlőhelyes a sok lyuktól. - Majdcsak jön erre valaki, aki segít nekünk. - Hát persze. - Vagy legalább elvisz minket.
- Álmodozz csak tovább, fiú. - Valakinek csak kell erre jönnie - erősködött a fiatalabb férfi. - Talán igen. Talán nem. Ki más rövidítené erre az útját? Mindenki az autópályán megy, nem pedig ezen az isten háta mögötti úton. - Dühödten meredt a fiatalemberre. - Nem én akartam, hogy erre jöjjünk! - csattant fel az. - Rajta volt a térképen, szóltam neked, enynyi az egész. Te választottad ki, te döntöttél úgy, hogy erre jövünk. Nem az én hibám volt. Különben is, ki gondolt volna arra, hogy lerobban a kocsi? - Mondtam, hogy ellenőrizd a hűtővizet, nem? Még El Pasóban, igaz? - Ellenőriztem is, akkor még volt elég. Mondom, hogy nem az én hibám. Arizonában végig te vezettél. - Jó, jó - mondta az öreg, mintha ez olyasvalami volna, amit nem szívesen hall. Megfordult, és végignézett az országúton. Se személyautó, se teherkocsi. Ameddig a szem ellátott, nem volt más, csak a hőségtől vibráló levegő és a mérföldekre nyúló üres beton. Hátukat az autónak vetve ültek a forró földön. A kocsi nyújtott némi árnyékot, de korántsem sokat. Egy üveg langyos vizet kortyolgattak, amit a Plymouthból vettek elő, s alig szóltak, míg a nap le nem nyugodott; addigra mindketten lehiggadtak egy kicsit. A homokból gyorsan elillant a hő, s helyette jött a sivatagi hideg. A meleg felpaprikázta őket, a hideg viszont közelebb hozta őket egymáshoz. Az öreg begombolta az ingét, és lehajtotta az ujját, míg a fiatalember előkotort egy pulóvert a hátsó ülésről. Felvette, aztán visszaült. - Sajnálom - mondta hirtelen. - Nem a te hibád volt. Senki hibája nem volt. Néha rám jön az ordíthatnék, és olyankor rá kell zúdítanom a konzervnyitó-kereskedelmet mindenre és mindenkire, kivéve magamat és a konzervnyitókat. Az ajtókon kopogtató, házaló ügynököknek egyszer s mindenkorra befellegzett, fiam. - Én meg azt hittem, hogy valami könnyű kis nyári munkát találtam. - Fogadni mertem volna rá, hogy azt hitted - nevetett az öreg. - Jól nyomják a sódert, mi? - De még mennyire! - Úgy hangzik, mintha csak le kéne hajolni a pénzért, de talált pénz nincs, fiú! Semmi sem olyan egyszerű ezen a világon. Csak a társaságnak jut a haszonból, mi pedig egyre fáradtabbak és öregebbek leszünk, a cipőnk meg egyre lyukasabb. Ha lett volna egy csöpp eszem, már évekkel ezelőtt abbahagyom. Nem fogsz mást csinálni egész nyáron, mint... - Talán nem egész végig. - Hát én nem tudom. Egyik város a másik után, egyik motel a másik után, egyik ház a másik után, miközben csak bámulod, ahogy az emberek a fejüket rázzák: köszönöm, nem kell. Még az ócska motelekben futkározó csótányok is ismerősnek tűnnek, mintha ők is házalók lennének, akiknek szobát kell bérelni. - Van valami abban, amit mondasz - nyelt egyet a fiú. Egy darabig némán ültek, eggyé forrasztotta őket a csend. Az éjszaka immár teljesen úrrá lett a sivatag felett. Az óriási, aranyszínű hold és a csillagok milliárdjai fehéres fénybe burkolták a tájat. Feltámadt a szél. A homok felkavarodott, hogy aztán új helyet találjon magának, ahol lerakódhat. Lassú és könnyed hullámzása az éjféli tengerre emlékeztetett. A fiatal férfi, aki egyszer már áthajózott az Atlanti-óceánon, meg is jegyezte ezt. - A tengerre? - kérdezte az öreg. - Igen, szerintem is pontosan olyan. Nekem is ez jutott róla az eszembe. Emiatt is aggódom, sőt részben emiatt pörögtem be délután. Nemcsak a hőség volt az oka. Vannak emlékeim erről a vidékről - biccentett a sivatag felé -, s most ezek ismét előjöttek. A fiatalabb férfi értetlen képet vágott. - Nem értem. - Nem is fogod. Nem is kell értened. Azt hinnéd, bolond vagyok.
- Már most is azt hiszem, hogy az vagy, úgyhogy nyugodtan elmondhatod. - Rendben van, de ne nevess ki - mosolyodott el az öregember. - Nem foglak. Egy pillanatig csend volt közöttük, aztán megszólalt az öreg: - Ma van a halak éjszakája, fiú. Telihold van, és ha nem csal az emlékezetem, ez a sivatagnak pont az a része. Ismét elővett ez az érzés - szerinted nem olyan ez az éjszaka, mintha valami puha kelméből lenne, mintha különbözne más éjszakától, mintha egy nagy sötét táska belsejében lennénk, aminek az oldalain csillogó pöttyök vannak, a tetején pedig, a nyitott szájánál, egy fényszóró utánozza a holdat? - Elvesztettem a fonalat. - De más, mint a többi, igaz? - sóhajtott az öreg. - Te is érzed, nem? - Azt hiszem. De azt gondoltam, csak a sivatagi levegő teszi. Még soha nem éjszakáztam kint a sivatagban, és úgy véltem, az más. - Más, az igaz. Látod, ez az az út, ahol úgy húsz éve pácba kerültem. Először még nem is tudtam, legalábbis tudatosan nem. De a lelkem mélyén tudnom kellett végig, hogy miért választottam ezt az utat. Kísértettem a sorsot, lehetőséget adtam neki egy ismétlésre, ahogy a futballban mondják. - Még mindig nem értem ezt a dolgot a halak éjszakájával. Azt mondtad, jártál már itt ezelőtt? - Nem pont itt, de valahol erre. Akkoriban ez még kevésbé volt útnak nevezhető, mint most. A kocsim ugyanúgy bedöglött, mint ez itt, s ahelyett hogy vártam volna, elindultam. Ahogy mentem, mendegéltem, egyszer csak jöttek a halak. Szépen úszkáltak a holdfényben. Sokan voltak, kicsik, nagyok, vastagok, karcsúak, a szivárvány minden színében. Odaúsztak hozzám, keresztülúsztak rajtam! Halak, ameddig a szem ellátott. Fent is, lent egészen a földig. Lassan a testtel, fiú. Ne nézz így rám. Ide hallgass: te főiskolára jársz, értesz valamit ezekhez a dolgokhoz. Arra gondolok, hogy mi volt itt előttünk, mielőtt kimásztunk volna a tengerből, mielőtt annyira megváltoztunk, hogy embernek kezdtük hívni magunkat. Nem voltunk mi is nyálkás állatok valaha, az úszkáló teremtmények testvérei? - Igen, de... - Millió és millió évekkel ezelőtt ez a sivatag tengerfenék volt. Még az is lehet, hogy itt volt az emberiség szülőhelye. Ki tudja? Egyszer olvastam erről egy tudományos könyvben, és utána arra gondoltam, hogy ha valaha élt emberek szellemei tudnak kísérteni a házakban, miért ne tudnának rég halott teremtmények szellemei kísérteni ott, ahol egyszer éltek, miért ne tudnának úszkálni egy szellemóceánban? - Lélekkel rendelkező halak? - Ne légy már olyan begyepesedett agyú, fiú! Ide figyelj: beszéltem néhány északi indiánnal, akik említettek nekem valamit, amit ők manitounak hívnak. Ez valamiféle szellem. Ők hisznek abban, hogy mindennek van szelleme: szikláknak, fáknak, aminek csak akarod. Még ha a szikla porrá omlik is, vagy a fát deszkákra hasogatják, a manitouja akkor is ott marad. - Akkor miért nem lehet állandóan látni ezeket a halakat? - Miért nem látsz állandóan szellemeket? Néhány ember miért nem lát egyet sem? Az idő nem mindig megfelelő rá, hát azért. Ez egy különleges helyzet - én úgy képzelem, hogy valami fura időlakat, mint amilyeneket a bankokban használnak. A zár kinyílik a bankban, és ott a pénz. Itt is kinyílik a zár, és előttünk vannak egy rég letűnt világ halai. - Hát ezen már érdemes elgondolkodni - értett egyet a fiatal férfi. - Nem hibáztatlak amiatt, hogy azt gondolod, amit gondolsz. De ez megtörtént velem húsz éve, és soha nem felejtettem el. Egy jő óráig láttam azokat a halakat, mielőtt eltűntek volna. Rögtön azután egy navajo indián jött arra egy öreg teherautóval, és elvitt a városig. Elmondtam neki, mit láttam, ő meg csak rám nézett, és morgott valamit, de biztos voltam benne, hogy tudja, miről beszélek. Ő is látta, és valószínűleg nem először. Azt is hallottam, hogy valami okból a navajók nem esznek halat. Lefogadom, a sivatagi halak miatt nem. Talán szentnek tartják őket. És miért ne? Olyan volt, mintha Teremtő jelenlétében lettél vol-
na, mintha visszamásztál volna az anyaméhbe: még nem születtél meg, csak rugdalózol a folyadékban, és nincs gondod az égvilágon semmire. - Nem tudom. Az egész olyan... - Zavaros? - nevetett az öreg. - Az bizony. Szóval ez a navajo bevitt a városba. Másnap megcsináltattam a kocsimat, és továbbálltam. Soha nem jöttem többet erre - egészen máig, s azt hiszem, ez nem a véletlen műve volt. A tudatalattim vezérelt. Az az éjszaka megrémített, nem szégyellem bevallani. De egyúttal csodálatos is volt, és soha többé nem tudtam elfelejteni. A fiatal férfi nem tudta, mit válaszoljon. Az öregember ránézett, és elmosolyodott. - Nem hibáztatlak egy csöppet sem. Lehet, hogy tényleg bolond vagyok. Ültek tovább a sivatagi éjszakában. Az öreg kivette a műfogsorát, öntött rá egy kis langyos vizet, hogy lemossa róla a kávé és cigarettamaradványokat. - Remélem, nem lesz szükségünk arra a vízre - jegyezte meg a fiatalember. - Milyen igazad van! De ostoba vagyok! Aludjunk még egy keveset, aztán napfelkelte előtt elindulhatunk. A legközelebbi város legfeljebb tíz mérföldre van. - Visszatette a fogsorát. - Minden rendben lesz. A fiatalember bólintott. Egyetlen hal sem jelent meg. Nem is beszéltek róluk. Bemásztak a kocsiba, a fiatalember az első ülésre, az öreg a hátsóra. Jól beburkolóztak ruháikba, hogy kívülrekesszék az éjszaka hideg ujjait. Éjfél felé az öreg hirtelen felébredt. Keze a feje alatt volt, úgy nézett fel- és kifelé a szemben lévő ablakon, figyelte a fagyos sivatagi eget. Ekkor elúszott mellette egy hal. Hosszú volt és kecses, és a világ összes színével volt pettyezve. Mintegy búcsút intve csapott egyet a farkával, aztán eltűnt. Az öreg felült. Kint mindenütt ott voltak a halak, mindenféle méretben, színben és alakban. - Hé, fiú, ébredj fel! A fiatal férfi nyögött egyet. - Kelj már fel! A fiatalember, aki fejét karjára fektetve pihent, megfordult. - Mi az, már menni kell? - A halak. - Megint. - Nézd! A fiatalember felült, szája tágra nyílt, szeme kikerekedett a csodálkozástól. A kocsi körül egyre gyorsabb és gyorsabb sötét kavargásban mindenféle hal úszott körbe-körbe. - Nahát, én... De hát hogyan? - Én megmondtam, ugye, hogy megmondtam! Az öregember a kilincs felé nyúlt, de még mielőtt elérhette volna, egy hal úszott keresztül a hátsó szélvédőn, lassan körbeúszta az autót, majd áthaladt az öreg mellkasán, felfelé fordult, és a tetőn át távozott. Az öregember kuncogott, és feltépte az ajtót. Körbetáncolt az út mentén, felugrált, és kezével megpróbálta lecsapni a fantomhalakat. - Mint a szappanbuborékok! - kiáltotta. - Nem is, inkább mint a füst! A fiatalember, még mindig tátott szájjal, kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Még a magasban is halakat látott, furcsa halakat, melyek létezését álmában sem képzelte volna. Úgy cikáztak és fickándoztak, mintha csak fényvillanások lettek volna.
Ahogy feltekintett, egy nagy sötét felhőt látott közeledni a holdhoz. Ez volt az egyetlen felhő az égen. A felhő visszahelyezte a valóság talajára, s ő hálát adott az égnek ezért. Még mindig történnek normális dolgok, nem őrült meg az egész világ. Egy perc múlva az öreg abbahagyta a szökdécselést a halak között, visszajött, nekidőlt az autónak, s kezét ziháló mellkasára szorította. - Érzed, fiú? Érzed a tenger jelenlétét? Hát nem olyan ez az érzés, mintha édesanyád szívverését hallanád a méhében lebegve? És a fiatal férfinak el kellett ismernie, hogy érzi azt a lüktető belső ritmust, ami az élet árapálya s egyben a tenger dobogó szíve. - Hogyan? - kérdezte a fiatalember. - Miért? - Az időzár, fiú. A zár kipattant, és a halak szabadok lettek. Abból az időből valók ők, amikor az ember még nem volt ember, mielőtt a civilizáció elkezdett volna agyonnyomni bennünket. Tudom, hogy ez igaz. Az igazság itt volt bennem végig. Mindannyiunkban benne van. - Olyan, mint az időutazás - mondta a fiatal férfi. - Végigmentek az úton a múltból a jövőbe. - Igen, igen, ez az... És ha ők el tudnak jönni a mi világunkba, miért ne tudnánk mi is elmenni az övékbe? Felszabadítani azt a szellemet magunkban, ráhangolódni az ő idejükre? - Állj meg egy szóra... - Istenem, hát persze hogy ez az! Ők tiszták, fiú, tiszták. Tiszták és mentesek a civilizáció csapdáitól. Ennek kell lennie! Ők tiszták, mi pedig nem vagyunk azok. A technika agyonnyom bennünket. Ezek a ruhák. Az autó. Az öregember elkezdte ledobálni ruháit. - Hé! - kiáltott rá a fiú. - Megfagysz! - Ha tiszta vagy, ha tökéletesen tiszta vagy - motyogta az öreg -, ez az... biztos, hogy ez a kulcsa a dolognak. - Megőrültél! - Nem fogok a kocsira nézni! - kiabálta az öreg, ahogy futott a homokon, utolsó ruhadarabjait is elhagyva maga mögött. Úgy futkározott a sivatagban, mint egy nyúl. - Ó, istenem, istenem, semmi sem történik, semmi - nyöszörögte. - Ez nem az én világom, én abból a másikból származom. Szabadon akarok lebegni az óceán gyomrában, messze a konzervnyitóktól, az autóktól, az... A fiatalember az öreg nevét kiáltotta, de úgy tűnt, hogy az meg sem hallotta. - El akarok menni innen! - ordította. Hirtelen ismét felszökkent. - A fogsor! - tört ki belőle. - A fogsor! Fogorvos, tudomány, pfuj! - Egyik kezével a szájába nyúlt kikapta a műfog-sort és messze hajította. A fogak még le sem értek a földre, s az öreg már emelkedett. Elkezdett tempózni. Csak úszott egyre magasabbra és magasabbra, úgy mozgott, mint egy sápadt rózsaszín fóka a halak között. A hold fényénél a fiatalember jól látta az öreg fogsorát. Erőteljes csapásokkal úszott az öreg, egyre fel, fel, fel, egy letűnt korszak rég elveszett vizében. A fiatalember hozzálátott, hogy levegye ruháit. Talán még el tudja kapni az öreget, lehúzni, ráadni a ruháját. Valamit tenni kell... Úristen, valamit... De mi van, ha ő maga sem tud visszajönni? Aztán ott vannak a fogtömései meg egy fémrúd a hátában, egy motorbaleset emléke. Nem, az öregtől eltérően az ő világa ez volt, s nem szabadulhatott belőle. Semmit sem tehetett. Egy nagy árnyék úszott be a hold elé; a sötétség megvonaglott. A fiatalember elengedte gombjait, és felnézett. Fekete torpedó mozgott a láthatatlan tengerben: egy cápa, minden cápák öregapja, mely egymagában megtestesítette az emberiség minden, mélységtől való félelmét. Egy mozdulattal elkapta az öregembert, s úszni kezdett felfelé, a hold aranyfénye felé. Az öreg úgy lógott a szörnyeteg szájában, mint egy patkány a macska állkapcsában. Vér patakzott testéből, sötéten kígyózva a láthatatlan tengerben. A fiatalember minden ízében remegett.
- Ó, Istenem - csak ennyit tudott mondani. S ekkor a vastag, sötét felhő eltakarta a holdat. Egy pillanatra sötétség tárult a tájra. És mikor a felhő továbbúszott, az immár üres eget elöntötte a holdfény. Már nem voltak ott a halak. Már nem volt ott a cápa. És már nem volt ott az öregember. Csak az éjszaka, a hold és a csillagok. Schopp Attila fordítása Vass Mihály rajza
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta Főszerkesztő: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, XIV., Hermina út 57-59. Telefon: 121-2390. Levélcím: Budapest, Pf. 277, 1392 Készült a Dabasi Nyomdában Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató Munkaszám: 91-0752 Munkatársak: Futakt József főszerkesztő-helyettes, Balázs Éva szerkesztő, Simon Mária olvasószerkesztő, Ottó Judit szerkesztőségi titkár, Szilágyi Eta tördelőszerkesztés
Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!
Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest XIII., Lehel u. 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636) 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra Előfizetési díj fél évre 432 Ft, egy évre 864 Ft Egyes szám ára 72 Ft HU ISSN 0133-2430 Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetuntóban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg.
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL RAY BRADBURY: SZERELEM A lélegzetét is visszatartotta. Hagyta, hogy az áramlat lassan-lassan elsodorja. Nézte a nőt. Gyönyörű volt
ALFRED BESTER: VALAMI ODAFÖNN SZERET ENGEM - Hé, Kennedy! Elcsíptük a madárkát! Most jön át a védőfalon. Oké, megkapod, ami jár!
ARTHUR C. CLARKE: A VILÁG MINDEN IDEJE Fény villant fel, valami ragyogva átsuhant a levegőn. Ashton elkapta a nyakláncot, mielőtt az a földre esett volna. Egy vagyont tartott a kezében
JACK FINNEY: ELTŰNT SZEMÉLYEK Ekkor váratlanul rájöttem... Az arcomat elöntötte a vér. Becsaptak bennünket. Elkeseredett dühöt és szégyent éreztem
