5-ÖE méretben Felelős kiadó: Dr. Horváth Eároly líy.ez

T

Ö

R

E

D

É

II.

Szolnok 1987.

K

E

K

T O K E D K K E K II.

Szolnok 1987.

Készült a Verseghy Ferenc Megyei könyvtár sokszorosító mühelyében 60 példányban, A / 5 - Ö E méretben Felelős kiadó: Dr. Horváth Eároly líy.ez. :S9 Szolnok, 19S7. janius hó

K ö l t e m é n y Nem föld a föld. Kern Egám a szám. Nem betű a betű. Nem mondat a mondat. Isten az Isten. Virág a virág. Daganat a daganat. Tél a tél. Gyüjtőtábor a körülhatárolt bizonytalan formájú terület.

Pilinszky János válogatott müvei. Bp,: Ka^yex-S., XÍ3UE. 121. old

Az emberiség naiv önszeretetében két nagy válságot váltott ki az idők folyamán a tudomány. Az elsőt akkor, amikor aegtudxa, hogy földünk nem központja a nagy mindenségnek, hanem a nagyságában alig elképzelhető világrendszernek elenyészően kis része. Ez a felfedezés a mi számunkra Kopernikusz nevéhez fűződik, noha már az alexandriai tudomány is hirdetett hasonlót. A második akkor érte, amikor a biológiai kutatás megdöntötte az ember állítólagos teremtésbeli előjogát és figyelmeztette az állatvilágból való leszármazásra s animúlis természetének kiirthatatlanságára. Ez az átértékelés napjainkban Ch. Darwin, Wallace és elődeik hatására a kortársak nem csekély tiltakozása mellett folyt le. A harmadik és legérzékenyebben találó megbántást azonban az emberi nagyzás a mai lélektani kutatástól kapta; ez ugyanis be akarja bizonyítani az énnek, hogy még a saját házában sem ur, hanem szűkös hírekre van utalva afelől, ami a lelki életében tudattalanul lejátszódik. Szt az intelmet a magába szállásra sem mi pszichoanalitikusok mondtuk ki először s nem csak egyedül mi mondtuk ki, de ugy látszik, nekünk jutott osztályrészül, hogy a legnyomatékosabban képviseljük s erősítsük meg a tapasztalat anyagával, azt, ami minden egyes embert a legközelebbről érint. Innen az általános lázadás tudományunk ellen, az akadémiai méltóság teljes mellőzése minden tekintetben, s az oppozioió elszabadulása a pártatlan logika minden féke alól; s ehhez járul még az is, hogy e világ békéjét még más módon is kénytelenek voltunk megzavarni, amint erről nemsokára hallani fognak. E. Freud: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Bp.: Gondolat, 1986. 234. old.

-

4

-

Két dolog tölti el újra és újra, egyre növekvő csodálattal és áhítattal 1 elkérnet, minél gyakrabban és elmélyültebben foglalkozom velük gondolatban: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem. Es nem a sötétségbe rejtve, vagy látókörömön kívül a messzeségben kereshetem vagy csak sejthetem; magam előtt látom, és létem tudatával kapcsolom őket szorosan össze. Az első azon a helyen kezdődik, amelyet a külső érzéki világban elfoglalok, és a kapcsolatot, amelyben vagyok, kibcviti a beláthatatlan nagyságig a világokra halmozott világokkal és rendszerek rendszereivel, és ezenfelül még határtalan időkig periodikus mozgásaik kezdete és tartam^ által. A második láthatatlan énemnél kezdődik, egyéniségemnél, és oly világba állít, amely valóban végtelen, de amelyet csak az ész képes észrevenni, ée. amellyel /azáltal azonban mindama látható világokkal is/ magamat nem mint ott pusztán véletlen, hanem egyetemes és szükséaképi kapcsolatban állónak ismerem fel. Az első, a világok számtalan sokaságának látványa szinte megsemmisíti fontosságomat, mint egy, az állatok sorába tartozó teremtményét, amelynek azt az anyagot, amelyből keletkezett, a bolygónak /a Világegyetem egy puszta pontjának/ vissza kell adnia, miután rövid időre /nem tudjuk mi módon/ életerővel volt felruházva. A második ellenben egyéniségem által végtelenül emeli értékemet, mint intelligenciáét, amelyben az erkölcsi törvény nékem az állatiasságtól, sőt az egész érzéki világtól független életet mutat, legalábbis amennyire következtetésetek létemnek e törvény által való célszerű meghatározásából, amely törvény nincs ezen élet feltételei és határai által korlátozva, hanem a végtelenbe terjed. Kant: A gyakorlati ész kritikája. 1922. 165 p.

-

5

-

LELEÍCTOL LÉLEKIG Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelid Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzam talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amig rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszürve a Tudósok finon kristálymüszeren, Bus földünkkel B bus testemmel rokon Elemekről ád hirt- az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, Í.B csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős but zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem?

' :

Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt ailljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s meesáségen át? 0, csillag, mit sirsz! Messzebb te se vagy. Kint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 9> JaJ> barátság, és jaj, szerelem! 0, jaj, az ut leiektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges ür lakik!

Tóth Árpád költeményei. Bp.: Helikon, 198£„ 150. öld.

-

6

-

Thomas Hardy: KGY HOLDFOGYATKOZÁSKOR Hová árnynak a nap rajzolta fel, a Holdon, Föld, egyszimien mozog északtól délig hajló profilod s zavarhatatlan szépségben ivei. Te vagy e szimmetria? Higgyem el? Ugy tudtam, gyűrt vagy, ráncos, csorba! Hogy véstem össze e nyugodt homlokot a kontinensek gyötrelmeivel? A roppant emberiség ennyi csak? Kis folt? S Isten sok na.gy célja vele csak azt a körszeietet tölti be? Csillagléptékben csak ennyi a lét, népek csatái, versengő agyak, s hősök és nők, kik szebbek, mint az ég? Th. Hardy és G.K. Hopkins versei. Bp. : Európa, 1985. 16-17. old.

Ha látom az ember vakságát és nyomoruságát, át- elnézem ezt az egész n-íma világmindenséget s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelyr.ő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, síiért van itt, miv;' lesz halálában, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülnie. B. Pascal: Gondolatok. Bp.: Gondolat, 1983. 343. old.

- 7 -

£ j szaka Szombat van. Éjszaka van. Vak aa ég, világtalan. M-i incs fény sehol, se fent, se lent. A hoidfény megalvad. A lámpák halott szentjánosbogárkák. Növeszti karmait a csend. Gondjaira borulva alszik a munkás, a paraszt, benki nem virraszt. Ügyedül van a világ, fénytelenül. Fölötte minden csillag megüvegesedik, kihűl. ügyedül vagyok én is, egyediU. £ félek, A súlyos éjszaka nyitott szemembe dül. Hlfér benne olyan nagy, Olyan kicsi. Nincsenek határai, csak részei vannak, részei. Tornyok, faluk, álmukban ie forgolódó, csikorgó városok, oly kicsik, hogy szemem csak sejti őket. Ainőba-országok tolulnak, türemkeanek, egymáshoz szorulnak, lökdösik, feszitik a Földet. Emitt, mint óriás csiga, lassú ház mászik. Fénylik a nyoma: nyálzik. A rész most nagyobb az egésznél, mert látszik. •lófejü fejsze vicsorog, dühében a tőkét harapja. A varas tőkére csorog habos haragja. Eső csurog, az isten nyála. Csurog az épitkező fára, virágra, a megeaészthetetlen világra.

A Hold; cigányszem ragyogna s elfeketül. Fél az anyag egyedül. Föltoronylik a jegenye, i.T.boiyog, célt kutat. Körülötte a bokrok, a kövek beássák magukat. Falu kinnhagyott kisfia, gyerek-riadtan dermed a tanya. .a s ner; rcer. Nem talál haza. észrevette, nézi az éis:-.aka. Keir. vesz tudomást a v e s z é l v r ' l ,

háborúról, közelgő télről, csak no a fii.

Azt hiszi,örök életű, rninx ér. hixtec

gyerekkoromban.

Ahol én vagyok, "yugulom van. Nerr. fél a rönk, aain ülök, a homok ner. vacog. Biznak bennem a körülöttem surrogó atomok. Drzik, hogy itt vagyok, s eaDer vagyok. A halr-atatlan anyag bizik a halandó anyagban, hisz bennem. Pedig neki csak változás az elmúlás, amely elpusztit engem. Az anvag indulata csupán energia: fény, mozgás és meleg. Az anyag nerr. szeret, nem szaporodik, csak átlényegül. El időtlenül, terméketlenül ráér, s ez adhat néki nyugalmat. Nekem a szerelem. Szivembe nyomhatnám a kést, ha nem volna velem.

-

9 -

Mert nekem a szerelem merész, halálig tartó összeesküvés, gyönyörű, páros lázadás a zsarnok elmúlás ellen; örök harc, konspiráció ha róla szólna, elnémul a szó, mert pároaiat én el nem árulom. Halálra ixélt ensea az ide, de az éledet aépis vállalom. b ezért vagvok különb a kőnél. Lélekkel nádasabb az ércekbe gyűrt örök ércnél, a forró földnél, a~eiy maja marába fogad. Az e.iíoer nagy, nes az anyag. -

"'

Hajnaloaik. S ahogy felállók, felma.Taso'an.ik a suhanc akácok, a világ is feláll. ipülc dóm a jegenye, orgonaeipja kismadár. Most szellozködni kezd a táj. Lobogóit a fény kibontja, feljön a Nap. Alvó puli a boglya, gőzöl, szaritsatják a sugarak.

'

•

. • •

Ag roppan s pörögve lehull, a földbe belesimul ó anyag honvágya, gravitáció! Á Z apró neszre a kutya álmában hegyezi íUlét, .. de föl nem ébred. Már nincs veszély. A kotlós lombok alatt mocorog, alszik & szél. Vas-tündér, izzó Nap, tündököli! iatkó József: Félkenyér csillag. Bp.: Magvető, 1984. 79-84. old.

-

10

-

Ha az ember magára tekint, először a testét látja, azaz bizonyos anyagmennyiséget, melyet sajátjának mondhat. De hogy megérthesse, hogy ni is ez, össze kell haeonlitania mindazzal, ami felette van és mindazzal, ami alatta van, hogy pontos határait megismerhesse, üs ne csak a közvetlenül környező tárgyakat nézze, hanem a teljes természetet fenséges tökélyében, méltóságában. Nézze a vakító fényességet, mely mint valaci örök lámpa világit ja be a mindenséget, pályáján futó parányi pont legyen a Föld szemében, és döbbenjen rá, hogy ez a hatalmas pálya maga is csak finom kis vonás az égbolton hc^ladó többi égitest pályájához képest. as ha nem láthatunk rat.r többet, szálljon tovább a képzeletünk. Képzeletünk elfaraa, de a természet kimerithetetlenül gazdag marad... S ha magához tért a:7, ember, gonaoija meg, ni ő a mindenscghez képest; lássa magát a természet eg." félreeső kis zugában, és ebben a kis börtönben, azaz a világban ismerje mer a föld, a királyságok, a városok és önmaga igazi értékét. Mert mi az ember a végtelenben? iie hogy egy még megdöbbentőbb csodát lásson, keresse a legkisebbet az ismert tárgyakban... ...és beleszédül a csodákba, mert a kicsinység csoüája nem kisebb, mint a nugyság csodája. Mert ki ne á.mulna el azon, hogy testünk, mely észrevétlen a világban, láthatatlan a mindenségben, most egyszerre hatalmas kolosszussá lesz; uj világ, vagy még inkább minden a semaihez képest, ahová el nem érhetünk... Mert mi az ember a természetben? Semmi a végtelenhez képest, minden a semmihez képest. Valami a semmi és minden közt, a középen. . . Két végtelen közé szoritva élünk, ez a mi világunk, R igy minden lépésünk középszerű és szűk korlátok közú szorul... Ilyenek vagyunk hát, ezért állunk egya:.ánt távol a teljes tudástól és a teljes tudatlanságtól. Középen úszunk hatalmas, bizonytalan, hullámzó tömegen &•. egyik véglettől a rr.ásik felé. Ha egy szilárd ponthoz akarunk rögződni, a talaj meginog és kicsúszik alólunk. Ha tovább keresünk, mindig újból és újból kisiklik a lábunk alól, menekül, örökösen menekül előlünk. A mi számunkra se7_~i sem állandó... Minden ok és okozat; közvetett és közvetlen egyaránt. Természetes, láthatatlan kötelék köti össze a legtávolabb eső, a legkülönbözőbb dolgokat. Lehetetlen a részeket az egész nélkül megismerni, és nem ismerjük az egészet addig, amig minden részt egyenként nem ismerünk... Az ember számára az ember a természet legmegfoghatatlanabb csodája; mert képtelenek vagyunk felfogni, mi a test, és még kevésbé értjük, mi a szellem, és azt értjük a legkevésbé, hogy egyesülhet a szellem a testtel. Ez számunkra a legeslegnagyobb talány, pedig ez az ember lényege.

Pascal: Gondolatok. 30-39- old. Kivonat.

-

11

G y á s z i n d u l ó

a

-

JULSb LÁ-FORGUE: F ö l d

h a l á l á r a

/Partecédula/

Lento ú, gyászkisérete pazar íényü napoknak, hullámozz, kavarogj, aranyszínű tömeg, holt húgotok mögött, kit nőst temetni fognak, lassan, busán, komor zenére lépjetek. Beteltek az iack! Halott a Föld örökre, egy zokogásba fűlt halálhörgés után! Sötét, vissztiangtalan, szélcsendes éjszakán lebeg, ."int puszta roncs, némaság van körötte. Mily álon! Hát ií;az? Ne ír. vagy, csak szarkofág, nem több az éj vizán tragikus, holt tömernél? C, páratlan, dicse eposz, te! Mégis eszmélj!... Nern, mindez véget ért, aludj örökre hát. C, gyászkisérete pazar fényű napoknak... : Mégis idéza fel a kort, midőn nem kisérte, ó, Föld, unt napjaid sorát másféle zaj, csak Ezélmelódiák, csak tompa habmoraj . és a falevelek ezüstös zizerése. ue jött egy buja lény! Maja szent íátyolát e vézna lázadó foszlánnyá szakitotta, és az idűk jaja felsírt a csillagokra... De mindez véget ért, aludj örökre hát. ú, gyászkisérete pazar fényű napoknak... Sosem felejted el a középkor sötétjét, hol a Dies irae halálharangja szelt, éhség őrölte meg a vén, földből kiszórt csontokat, s Döghalál aratta dus vetését. Midőn az ég alatt reményevesztve állt a riadt ember, és vakon bizott a Kegyben, zsolozsmát zengve s önfaját átkozva egyben! De mindez véget ért, aludj örökre hát. Ó, gyászkisérete pazar fényű napoknak... Zord dómok! Vérszinü oltárok! ü, ti festett, bus ablakok, harangzugás, tömjén, ima! Hozsannát mennydörög a bőszült orgona! Fehér kolostorok! Sápadt klastrom-szerelmek! ...e korszak kétkedést szült és hisztériát, kisemmizett fajunk apátián volt e Földön, ismeretlen vizén úszott korhadt fatönkön. De mindez véget ért, aludj örökre hát. G, gyászkisérete pazar fényű napoknak...

-

12

-

Ü a ná-lvák! lömlöcök! Llomkaorák! A kinpad! Sálvak, bordélyok se téboly-dák börtöne, a régi lelemény! Művészetek! Zene! "usomány! S háború, trágyázíja a soknak! r.hség, szomj, alkohol, ezernyi nyavalyák! Fényűzés! Unalom! Szeretet e könyörűlet! Hány drámát éltek át e hamvak, mig kihűltek! i)e mindez vérét ért, aludj örökre hát... C, gyászkisérete pazar fényű napoknak... Kova lett bzakia, a tiszta szív, az áldott, ki értünk szenvedett, s igaz Törvényt hozott? b Jézus, & jí, a buc, aki ingadozott a riitben, melynek élt, melyért keresztre szállott? S kik zord titkok miatt sok éjt zor.or,Xak át? Hol vannak könyveik? Nincs be-;nük eszme, érdem? C, men-yi névtelen vérzett el észrevétlen!... iie mindez vé^et ért, aludj örökre hát... C, gyászkisérete pazar fényű napoknak... VJ , márvány Vénusz! ó, rézkarcok! Elenyésztek! Kepei bolond agya! Az édes énekek! Csipkés tornyok, miket a düh fölépetett, k ö n w e k , kárba veszett győzelmei az észnek! Minden mocsok s tüno fény, rninaaz, mit saját fiaid ihlete alkotott e világon, 0, Föld, álom ma már, csak vakmerő, nagy álom. Kár mindez vépet ért, aludj örökre hát. C, gyászkisérete pazar fényű napoknak... Aludj örökre hát, jobb, ha e hihetetlen tragédiát lidércnyomásnak gondolod, sirenlék vary, amely vaktában tébolycg ...sötétbe veszve, nincs neved sem. Csak álom volt! boha ne.~ léteztél tehát! Magad vagy! Nincs tanú! ílincs, aki tudja, lássa. Nincs, csak az örök éj időtlen hallgatása... Csak álmodtál, aludj, aludj örökre hát.

'

Ü, gyászkisérete pazar fényű napoknak, hullámozz, kavarogj, aranyszinü tömeg, holt húgotok mögött, kit most temetni fognak, lassan, busán, komor zenére lépjetek.

=A lehetséges változatok / Kálnoky László. Bp.: Magvető, 1981. 2. köt. 146-149. old.

Hogy az ember olyan okok eredménye, amelyek a legkevésbé sec törődnek a céllal, amelyhez viszik ct; hogy eredete, növekedése, reményei és félelmei, szeretete ée hite semmi más, mint atomok véletlen együttesének folyománya; hogy sem a szenvedély, sem a •hősiesség, sem a gondolat ée, érzés intenzitása nem mentheti át az egyéni életet a siron túlra; hogy a korok minden munkája, minden ouaadás, minden ihlet, az emberi géniusz minden, Napnál csillogóbb ragyogása, arra van Ítélve, hogy kialudjék a Naprendszer roppant halálában, ée az Ember alkotásának temploma sirját lelje egy romokban heverő Univerzum törmelékei között — mindezek a dolgok, ha nem is teljesen vitán felüliek, de annyira közel állnak az igazsághoz, hogy semmilyen filozófia sem remélhet elfogadást, ha elveti őket. B. RUSSEL: Mysticism and Logic, p. 41.

= Simonyi: A fizika kultúrtörténete. Bp.: Gondolat, 1986. 510. p.

II.

„Haja olyasformán válaszolok neki, hory: igen, az ember halandó, ezt senki sem tagadja. Mindazonáltal..." Je még végiggondolni sem ért rá, amikor az idegen megszólalt: - Valóban, az ember halandó, ae nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha. hirtelen-váratlan halandó, ez a bökkenő. Általában senki sem mondhatja meg, hogy mit csinál ma esxe. Bulgakov: >.ester és Margarita. Bp. : Európa, 1984. 18.p.

kendkivüli pillanat volt ez. Ott Ültem, mozdulatlanul, dermedten, iszonyatos önkivületben. i»e az önkivület mélyén is valani uj született; megértettem a:', undort, magamévá tettem. Őszintén szólva nem fogalmaztam meg magamnak felfedezéseimet, ae, azt hiszem, most már könnyű lesz szavakba öntenem. Az esetlegesség a lényeg. Amivel azt akarom mondani, hogy a létezés, már meghatározása szerint is, nem azonos a szükségszerűséggel. Létezni annyi, mint itt lenni, egyszerűen csak aniyi; a létezek megjelennek, lehetővé xeszik, hogy találkozzunk velük, de levezetni sohasem lehet őket. Vannak emberek, legalábbis azt hiszem, akik megértették ezt. Csakhogy ezt az esetlegességet ugy akarták leküzdeni, hory kitaláltak egy szükségszerű lényt, aki önmagának oka. Márpedig egy szükségszerű lény nec képes megmagyarázni a létet: az esetlegesség nem látszat, nem hamis látszat, amit szét lehet foszlatni; az esetlegesség az abszolutum.s ennek következtében a tökéletes véletlen. Minden véletlen: ez a kert, ez a város, én maram. Ha az ember olykor rádöbben erre, felkavarodik a gyenra, és minden lebegni kezd, akár a múltkor, este, a Vasutasok-vendéglőjében: igen, £z az Undor: ezt akarják elkendőzni a jogról alkotott gondolataikkal a Zöld-dombon és másutt lakó, aljas gazemberek. Ls milyen szánalmas hazugság ez: joga senkinek sincs; pontosan olyan véletlenszerűek ők is, mint a többi ember, nekik sem sikerült elérniök, hogy ne érezzék magukat fölöslegesnek, is titokban önmagukban is fölöslegesek, vagyis amorfok, bizonytalanok, szomorúak.

Sartre: Az undor. Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 190-191. old.

-

16

-

Szabó Antal: I A K K R E T I K Ü L íolyoBÓ. Jobbra másik folyosó. Klasszikus meanderninták a kövezet perenen. Hirtelen fehér köpenyes szembejövők tűnnek fel; elsietnek a fiatal pár mellett. A faladon villanyszerelési munkálat nyoma, vakolatlan köveivel olyan, mint egy félbeszakadt nnitét. Két zöld köpenyes férfi hordágvat hoz; a fiu és a lány a falhoz simulnak. „Miért van letakarva a beteg arca?" Hézik, anint E Z udvarra nyiló ".vep.es csapódj tó sokáig leng; közben a köpenyesek elérik a lapos melléképületet. Odáig van eilapátolva a hó. A fiu és a lány látják, amitt bemennek... maja az újra táruló ajtó nyilasában megpillantják a halott meztelen testét. A nütősök szótlanul közelednek, akinél a foltos lepedő van, kiköp. A pár sietni kezd. A következő emeleten betérek között kell elhaladniuk. A lift előtt tolóágy, rajta kabáttal betak&rt, utcai ruhás öregasszony. Í>ován5" arcában fekete szemek; azt kérdezi velük: „Miért?" Két középkorú asszony egy-egy szatyrot visz; egyikük éppen azt mondja: hat kilót fogyott...", mikor leelőzik őket. A magas, pizsamás férfi, aki mellett továbbhaladnak, a két nőt figveli. Látogatók éc fürdőköpenyes betérek a kórterem előtt. íárva az ajtó. A fiu keresi szemével a nagymamát, mire az ablak mellett fekvő öregasszony félig felemelkedik, íilfogódva náai őket. Arohnikusan izmos unokája mellé mindig is egy ilyen légies teremtést képzelt. Á lén" arca bemutatkozás után nyultabb lesz; szemei nagyobbra nyilnak. Mert reggel óta gondolkodott valakin. E mig a fiu leül a kicsi, jó szagu öregasszony mellé, ő az ágy lábához húzódik vissza. Ekkor latja meg a kezüket. A kiereeedés, az ujj formák, a körömágyfélholdak nem várt hasonlóságát. A „fiu" kezét, nyolcvanévesen. Ki kellett néznie az ablakon, mert már egész nap arra gondolt, hogy ha ők ketten most tényleg megtalálták egymást, akkor ők ícgiak meghalni egymásnak. lent hosszú, szürke foltot látott; rebbent a szeme, a folt ekkor autóbusztetővé élesedett. így neE hallotta, amikor a nagymama megköszöni a karácsonyi ajándékot. A régi fotóról fényképezett, nagy alakúvá laborált képet a balatoni mólóról, amint középkorú asszony kétéves kisfiút vezet; a fiucska másik kézzel kiflit nyújt az előtte ágaskodó fekete kutyának, egy nagyon fiatal ne pedig rászól a kutyára. - Anyádra rá Be vakkantott! Mindig neked udvarolt... Csak... azt nem tudtam mindjárt, ki az idősebb asszony. Kérdezem apádat. - jteszegi Marika! - Ugyan! Eletében nen járt Fonyódon. Kérdezem nagynénédet is. C nem tudja. Nézem tovább, egyszer csak igy szólok: „Lányom! Ez a

- 17 fekete lakkretikül: az enyém! úe hogy én ilyen karcsú bokáju... szép...?! Miért nem mondtatok soha...?"

A távolsági busz ülésén a fiu és a lan" szótlanul dőltek a hátrabocsatott támlának, s a lány az ablak mellett most csak arra tudott gonaolni, hogy olvad, bokáig nem tűnt fel neki, hogy a fiu állandóan 5t nézi. Kgyszer azonban oldalra pillantott; s ekkor meglepetten megkérdezte, hogy mi van. - Szép vagy - szótagolta a fiu. ^. l á n y

azt h i t t e :

érti.

-

'

'

•• '

• • . ••

:

= i'iozgó Világ, 19B7. 3. sz. 36. old.

Az ember - a faj éppúgy, mint az egyed - születésekor egy ingatag, bizonytalan ép nyitott helyzetbe vettetik ki egy olyan helyzetből, amely állandó volt - olvan állandó, mint az ösztönök. Csak a múltról tudhatunk valami biztosat - a jövőről csak annyit, hogy m-g fogunk halni. A Z enber tuaatos lény; benne ébred a lét öntudatra; tudomása van önmagáról, embertársairól, múltjáról ei jövőjének lehetőségeiről. íz a tudomása önmagáról mint elkülönült entitásról, rövid élettartamának és annak a ténynek a tudati,, hogy akaratlanul született meg és akarata ellenére meg fog halni, hogy vagy előbb fog meghalni, mint azok, akiket szeret, va-~y azok fognak meghalni 6előtte, hogy tehetetlen a természet és a társadalom erőivel szemben - mindez elkülönült, elszigetelt létét kibirhatatlan börtönné teszi. Beleűrül, ha nem szabadul ki ebből a börtönből, és nec jut ki - ilyen vagy olyan formában, de emberekkel egyesülve - a külBŐ világba. Az ember minden korban és minden kultúrában egy és ugyanazon kérdéssel kerül szembe: arra kell megoldást találnia, hogyan győzze le az elkülönültséget, hogyan valósitsa meg az egyesülést, hogyan haladja meg az egyéni életet és olvadjon egybe a világegyetemmel. Fromm: A szeretet művészete. Bp.: Helikon, 1984. 16-17.; 19. old.

-

H EK

18

-

TE

Gerván József pályamunkás, élete harminchetedik evében, a rákosi rendező pályudvaron, tolatás közben Sugár Vilmosné sa. Üvornik Lenke, a drági Lenci mama, hosezu és nagy törelenriiel viselt szenvedés után Pocii í.vike, élete hetedik évében Baltazár Sándor, vállalatunk régi. és kipróbált munkatársa, Bzolgálatanak teljesitése közben, Londonban, tragikus hirtelenséggel, ereje teljében A IX. kerületben, az üllői ut 84. előtt, a 42-es villamos özvegy Boros Bálintnét, aki féktávolságon belül lépett a szerelvény elé Rózsa Mihály hatvanegy éves épületbádogos A gép utasai, úgymint íodor Árpád, Fodor Arpádné Anikó, továbbá Nardai Imre és még hárman, akiknek azonosságát még nem sikerült Hollós Albert Kerkc kozália i-s sokan mások Te még nem

Örkény: Egyperces novellák. Bp.: Szépirodalmi, 1984. 552.p.

-

19

-

A hétköznapi együttlét nyilvánossága a halált cint rendszeresen bekövetkező eseményt "ismeri" - aint "halálesetet". Ez vagy az az ismerős, közeli vagy távoli, "meghal"; ismeretlenek naponta ée óránként "halnak meg". A halál mindenki által ismert esemény, s mint ilyen, a mindennapi szembejövő dolgok létmódja jellemzi: nem kelt meglepetést. Az-embernek erre is van kész magyarázata: "az ember előbb vagy utóbb meghal, de egyelőre /hál'Istennek/ meg élünk". Ebben a beszédben a halál valami határozatlan marad, ami egyszer majd persze bekövetkezik, de egyelőre még nincs jelen /vorhanaen/, s i~y nem fenyegető, Ű Z helyénvaló is, hiszen a kijelentés: "az ember meghal", épp Az-exberre vonatkozik, azaz nem rám, rád, rá. Mert ez A Z ember valójában senki. A halál így egy olyan eseménnyé degradálódik, amely ugyan minden ittlétet érint, de valójában senkit sem. Ha a iecsegésre jellemző kétértelműség valahol igazán megnyilvánul, akkor itt, ebben a halálról való beszédben. A halál, axi lényegileg és helyettesithetetlenül az enyém, összekeveredik egy nyilvánosan bekövetkező eseménnyel, ani Az-er.berrel esik meg. Ez a jellegzetes beszéd a halálról mint "esetről" beszél, ami már mindig is megesett. Elfedi lehetőség-jellegét, felülmulhatatlanságát és feltétlenségét. Ez a halál előli elfedő kitérés olyannyira uralja a hétköznapisagot, hogy az együttlétben Ü "közelállók" állandóan ismételgetik a meghalónak, hogy elkerüli a halál, ée visszatérhet a világ nyugodt hétköznapiságába. A gondoskodás ily módon akarja "vigasztalni" a meghalót; ugy akarja visszahozni az ittlétbe, hogy hozzásegiti legsajátabb lehetősége önmaga előli elrejtéséhez. Az-ember állandó nyu£tatással intézi /el/ a halált. Ez nemcsak,a megh^iónak, hanem éppannyira a "vigasztalóknak" is szól. is halálesetkor sem illik megzavarni a nyilvánosságot a maga nyugalmában BE gondoskodó gondtalanságában. Nerxitkán mások haldiában társadalmi kellemetlenséget látnak, vagy egyenesen tapintatlanságot, melytől a nyilvánosságot óvni kell. Ezzel a nyugtatással, amely megfosztja az ittlétet saját halálától, Az-ember magának tulajdonitja a jogot, hogy hallgatólagosan szabályozza annak a módját, ahogy az embernek a halálhoz viszonyulnia kell. Már a halálra való gondolásx is gyávaságnak, gyengeségnek tekintik. Az-ember nem hagyja a haláltól való szorongás bátorságát előjönni, ügy ilyen "magasabbrendü" közöny eluralkodása elidegeníti az ittlétet legsajátabb lehetőségétől. Fehér M. István: Martin Heidegger. Bp.: Kossuth, 1984. 88-89.old. Annyit már tudok: az életből nincs igazi kiüt. Ügyeskedéssel, cselezgetessel csak húzni-halasztani lehet a döntést. Kiüt akkor sincs. A rendszer teljesen zárt, s a kijáratnál csak a halál vár. Az meg persze semmiképp nem kiüt. Test vagyok. Test, és semmi más. Amit csak tenni kell, amit tenni lehet, ezen a testen belül kell megtenni. Gustafsson: Egy méhész halála. Bp.: Európa, 1986. 82. old.

-

20

-

Unamuno filozófiai szubjektuma, a maximálisan konkrét, hus-vér egyén mindössze egyetlen létcinőség, a személyes halhatatlanság kérdésköre felől határozódik meg. Végességünk tudata és élménye, illetve az e tudnti-élményszerü végespár meghaladására irányuló kétségbeesett erőfeszítés, a fennmaradás elementáris, vitális vágya az, ami a filozófia Kint emberi "bölcselkedés tulajdonképpeni tartalmát teszi, és ar.it c trar.ikus életérzésnek nevez: "...a nem-meghalás vagya, a személyes halhatatlanság éhe, az a fáradozás, amellyel arra törekszünk, hogy saját létünkben végtelenül maradjunk ier.n és ami. . . maga a lényegünk, ez ainden megismerés affektiv bázisa és minden - az ember által és az emberek számára kigonaolt - ember alkotta filozófia intim, személyes kiindulópontja. Meglátjuk majd, hogy ezen intim, affektiv probléma megoldása - amely a megoldásról szóló kétségbeesett lemondás is lehet - az, aci a filozófia fennmaradó egészét átszinezi. Sőt, még az un. ismeretelméleti probléma mögött is ez az emberi affektus rejtezik... liinden egyéb vagy önmagunk, vagy mások becsapása, is azért csapunk be másokat, hogy önmagunkat is becsaphassuk. Minden filozófia, minden vallás személyes és affektiv kiindulópontja ez - a tragikus életérzés". Unamunót voltaképp ez a fizikai, ez a rnetafizikai időpont éraekli: a saját halálom beállásának pillanata. Az a pillanat, melyben fák, bokrok, állatok, jármüvek, épületek, emberek, egyszóval a létezés konkrét teljessége éppúgy fennáll majd, mint az azt megelőzőben, csakhogy nélkülem. Mi lesz velem, mi lesz belőlem e pillanattól kezdve? Mi marad belőlem élő, eleven, ami nem száll sirba velem? Egyáltalában: marad-e valami? Érdemes volt-e élnem? Vajon nem lényegtelenedett-e el olyannyira az egyéni létezés, hogy egyszerűen közömbös, hogy valaki valaha élt-e vagy sem?

Csejtei Lfezső: A szingularitás fennmaradásának esélyei = Vigilia, 1987. 3- sz. 177-181. old.

III.

-

22

-

Azért ennék és innék csupán, hogy megint éhes és szomjas legyek, hogy ehessek és ihassak, mig el nem nyel a lábaim alatt megnyiló sirgödör, hogy magár, ie kicsirá.-zak a földből, nások táplálékául? Azért nemzenék hozzám hasonlatos lényeket, hogy ők is egyenek és igyanak és meghaljanak, és hozzájuk hasonlatos lényeket hagyjanak hátra maguk után, akik ugyanazt fogják tenni, amit már én is tettem? Mi végre ez a szakadatlanul önmagába visszatérő kör, ez a mindig újból ugyanúgy kezdődő játék, amelyben minden azért keletkezik, hogy elmúljon, s csak azért múlik el, hogy újból keletkezhessek, ahogvan már volt, ez a szörnyeteg, amely szüntelen elnyeli, hogy újfent megszülhesse önmagát, és megszüli, hogy újfent elnyelhesse? Fichte: Válogatott filozófiai irások. Bp.: üondolat, 1981. 351-P.

ÍAUST Hallhattad már: én nem örömre vágyon! A mámor kell nekem, a sajgó bujaság, szép gyűlölet, pezsditő bosszúság. Leiken, mely a tudásszomjból kigyógyul, ne zárkózzék el többé semmi bútól, e mit az emberiség még várhat e világon, bensőmben mind, mind visszhangozzam attól, értelmem járjon mélyben és magasban, javát, baját keblembe átitassam r igy az emberiség énjét énemnél élve, hulljak végül vele a semmiségbe. ó, higgy nekem, ki jó pár ezredéve rágom e száraz kenyeret, hogy a bölcsőtől sirig érve e vén kovászt ki sem emészti meg! Magamfajtának higgy, ha mondom: minden csak Ictennek terem! Azért van, hozy örökké csak ragyogjon, minket sötétben tartson szüntelen, nektek meg j és nap legyen. De akarom! Szép, szép, barátom! Ebben csak egy a keserű:

a lét rövid, hosszú a mü. izért fogadd meg egy tanácsom: szegődtess társul egy poétát, ki gondoktól csupa verejték: mint öntsön annyi jót beléd át, amennyitt csak elbir fejecskéd. Tigris szivét, szarvas gyors iramát, egy taljan vérinek tüzet, északiak szívós agyát. 3izd rá, 6 lelje meg a titkát, hogy fér meg nagyiélek s hamisság, s hogy egy sziv, ifjú s gerjedeimes, mint lehet tervszerűn szerelmes. Ka ismerném, ha volna ily teremtmény Mikrokozmosz urnák nevezném. ÍAUST Mi vagyok hát, ha nen lehet s szabad aa emberség csúcsát elérnem, amelyre oly rég hajt a vérem? . ••• Végtére is - az vagy, mi vagy. Vendéghajat,ezer boaor fürttel csináltass, csatolj magadra hosszú gólyalábat, maradsz örökre, ami vagy. FALST irzem, hiába ragadoztam össze az emberi tudásnak kincseit; mert a végén munkámhoz ugy ülök le, hogy uj erő belülről nem hevit. Feljebb egy hajszállal sem értem, s nem, jaj, a Végtelen felé sem.

' • '

Goethe: Taust. Bp.: Európa, 1979- 73-75. old.

Tulajdonképpen semmivel nem tudok többet a világegyetem értelméről, arról, hogy mi a célja az egésznek, a molekuláknak, a molekulák láncainak, az öntudatnak, a szonetteknek és sextináknak, a föld alatti atomrobbanófejes rakétáknak, a binomiális teorémának és Monteverdi madrigáljainak, Michelangelo freskóinak, mit akarnak elérni, mire törekszenek, mint akármelyik vén, mohos kő tud minderről, kinn a -teLken a kaptárak mögött. Ámennyit egy szúnyog tud. Amennyit egy amőba egy kis pocsolyában. Gustafsson: Ügy méhész halála. Bp.: Európa, 1986. 101. old.

-

24

-

A f e h é r n é g e r /Néhány sebtiben felvázolt megjegyzés a hipster-ről/ Valószinüleg sose leszünk képesek pontosan meghatározni, milyen hatalmas lelki rombolást idéztek ele a koncentrációs táborok és az atombomba szinte valamennyi kortásunk tudatalattijában. A civilizáció története, sőt talán az epAsz történelem folyamán elsc izben kényszerülünk azzal az elfojtott tudattal élni, hogy személyiségünk legjelentéktelenebb megnyilvánulása, vagy eszméink legcsekélyebb kinyilatkoztatása, sőt: az eszmék és a személyisé," hiánya pontosan ugyanazt jelentheti: halálra vagyunk Ítélve, nullák vagyunk egy hatalmas statisztikai táblázatban: negfzámolják a íogainka.t, őrködnek ainaen najszálunk felett, de halálunk ismeretlen, becstelen és észrevétlen lesz, és, nem méltósággal következik majci be, mint valami általunk választott jelentős cselekedet lehetséges következménye, hanem inkább deus ex machina-ként, gázkamrában vagy egy radioaktivitással telített varosban; mintha a civilizáció kellős közepén amely civilizáció arra a fausti vágyra épült, hogy hatalmunkba kényszerítve az időt, uralmunk alá hajtva a társadalmi okok és okozatok hálózatát, úrrá legyünk a természeten -, mintha egy gazdasági civilizáció kellős közepén, mely arra a hitre épült, hogy az idő igenis alárendelhető akaratunknak, lelkünket az az elviselhetetlen aggodalom nyomná, hogy civel a halál értelmetlen, éppoly értelmetlen az élet is, és az októl és okozattól megfosztott idő megállt. A második világháború tükröt tartott az emberiség elé, és ez a tükör minaenkit megvakitott, aki csak belenézett. Mert amikor tízmilliókat öltek meg koncentrációs táborokban az igazságtalanság mindig feloldhatatlan ellentmondásain alapuló szuperállamok könyörtelen kinjai és válságai következtében, kénytelenek voltunk tudomásul venni azt is, hogy akármilyen megnyomorított és perverz képe is az embernek az általa létrehozott társadalom, mégiscsak az 6 alkotása, kollektív alkotása /legalábbis a múltból származó kollektív alkotása/, és ha a társadalom ilyen gyilkos, ki hunyhat szemet a legszörnyübb kétségek fölött magát &z emberi természetet illetően? = 'üvöltés: Vallomások a beat-nemzedékről. Bp.: Európa, 1982. 19-20. old. Helyzetünk veszélyességének tudata Az a remény ugyanis, hogy az ember anyagi és szellemi hatalmának kiterjesztése mindig haladás, ebben a helyzetben - ha először csak homályosnak is látszó - határokba ütközik, s a veszély annál nagyobb lesz, minél erősebb a haladásba vetett hit optimizmusa, amely ezeken a határokon megtörik. Talán a veszély-

nek azt az alakját, amelyről itt szó van, egy másik képpel még érthetőbbé lehet termi. Az emberiség, anyagi hatalmának látszólag határtalan kiterjesztésével egy olyan hajóskapitány helyzetébe került, akinek hajója oly mértékben csak vasból és acélból épült, hogy iránytűje az ászaki irány helyett már csak a hajó vastömegére mutat. Ilyen hajóval többé semmilyen uticélt sem lehet elérni; a hajó már csak körbe forog, s eközben ki lesz szolgáltatva a viharoknak és tengeráramlásoknak. l)e hogy újból a modern fizika helyzetére emlékeztessünk: A veszély csak addig áll fenn, mig a kapitány nem tudj.a, hogy iránytűjére a Föld mágneses tere többé nem hat. Abban a pillán,.tban, amelyben ezen a téren a helyzet tisztázódott, a veszélyt már íJlig megszűntnek lehet tekinteni, mert a kapitány, ha nem akar körbe hajózni, hanem egy akár ismert, akar ismeretlen uticél elérésére törekszik, talál majd módokat és eszközöket hajója útirányának meghatározására, akár ugy, hogy olyan uj, modern irányiót alkalmaz, amelyre a hajó vastömege nem :tat, akár pedig ugy, hogy a régi idők módján a csillagok alapján tájékozódik. Persze arra vonatkozólag nem intézkedhetünk, hogy a csillagok mindig láthatók legyenek s korunkban talán csak ritkán láthatók. Mindenesetre azonban az a tudat, hogy a haladásba vetett reménynek határai vannak, magában foglalja azt a kivánsagot, hogy ne körbe járjunk, hanem valamilyen cél elérésére törekedjünk. Ámily mértékben világossá válnak ezek a határok, oly mértékben szolgálnak támaszul arra, hogy uj irányokat kerssünk. A modern természettudománnyal való összehasonlításból talán merithetünk reményt arra vonatkozólag, hogy itt feltehetőleg egy olyan határról van szó, amely az emberi lét kiterjeszthetősége csak bizonyos meghatározott formáinak szegi útját, és nem az emberj. létnek mint olyannak a hatarairól van szó. A Z ember szellemi fejlődése több dimenzióval bir s nem csupán azzal az eggyel, amelyben az utolsó évszázadokban a fejlődés lezajlott. Kbből az következne, hogy hosszabb időt véve alapul, ennek a határnak tudatos tudomásulvétele egj' bizonyos stabilizáláshoz vezet, melynek során azután az emberi megismerés és alkotó erő önmagában újból egy közös középpont körűi rendeződik.

Heisenberg: Válogatott tanulmányok. Bp.: Gondolat, 1967. 38-39.old.

Nagyon nehéz leirni - hát még Ítéletet mondani - érzéseinkről, döntéseinkről 30 év után. Sokan vannak manapság, akik azt mondják, hogy egy fizikusnak arra kell szentelni idejét, hogy az igazságot keresse és képességeit nem szabad felhasználnia arra, hogy pusztitó fegyvereket hozzon létre. Ezt nagyon könnyű mondani és talán még igaz is. Azonban nagyon kevesen vannak, akik ténylegesen követték ezt. Paulinák el kellett hagyni Európát azon időkben, és Princetonban volt, de soha nem gondolt arra, hogy valamely háborús terv megvalósításához csatlakozzék. De a.:.

-

26

-

én helyzetemben levő ember számára és mások számára is, nec csatlakozni nagyon nehéz lett volna, '.tulajdonképpen nem tudom megmondani, hogy miért mentem Los Alamosba. Az a félelem, hogy Hitler megcsinálhatja az atombombát, biztosan hozzájárult ehhez. Ha valaki azonban ugy véli, hogy én csak azért mentem oda, csert mindenki azt tette, talán igaza van. Á fizika, fontosságának megítélése nagyon nehéz dolog. A fizika nemcsak az igazság keresése, a fizika a természetfeletti uralom lehetősége; a két aspektus nem választható el egymástól. Valaki azt mondhatná, hogy a fizikus i-reresse csak az igazságot, és hagyja a természet fölötti uralmat valaki máéra. De ez az attitűd csak kerülgeti a témát és nem számol a realitásokkal, Á fizikában és a legtöbb tudományban az a lényeg, hogy az nemcsak természetfilozófia, hanem mélyen belenyulik a cselekvés szférájába: az életbe, a halálba, a tragédiába, a visszaélésbe és a bonyolult emberi viszonylatokba. Hogy ez jó vagy rossz, ki hivatott ezt megítélni. Kmdegyik oldal mellett lehet érveket találni, borzalmas dolgok történtek azóta, hogy 3L ember felhasználta a hasadást. Ámbár az első bomba befejeznette volna a háborút. Legalábbis ez az, amire mi gondoltunk. Arre. gondoltunk, hogy millió életet mentettünk meg. Talán igazunk volt. A második bombát már sokkal nehezebb megvédeni. Készt vettünk mi mindezekben, és én nem akarom sem elítélni, sen igazolni részvételünket. Nem tagadhatom, hogy az a négy év ott Los Alamosban óriási élményt jelentett szamomra akár az emberi, akár a tudományos szempontokat nézzük, annak ellenére, hogy az emberiség által valaha is teremtett leggyilkosabb eszköz kifejlesztésére volt szentelve. Ilyenek az élet ellentmondásai. Kmberi szempontból együtt élni intellektuálisan vagy egyébként - az egész világról odasereglett legkiválóbb fizikusokkal /Niels Bohr, inrico i'ermi, J. Ghadwick, h. Peierls, ü. bégre és sokan mások/ már maga is élmény volt. Vitáink filozófiáról, művészetről, politikáról, fizikáról és a jövő világról a szuperfegyver árnyékában felejthetetlen marad számomra. l)e még ha a tiszta szakma szintjén maradunk, olyan problémákkal álltunk szemben,amilyenekkel még soha senki nem birkózott. Nagy élmény volt, hogy az anyagot szokatlan körülmények között vizsgálhattuk. Megpróbáltuk elméletileg megjósolni az anyag viselkedését, majd kísérletileg ellenőrizni olyan körülmények között, amelyek ezerszeres tényezővel különböztek a szokásostól. Kéjben tartani egy olyan fémdarabot, amelyet az ember állított elő, olyan eseményeket és folyamatokat vizsgálni, közvetlen közelről, amelyet még soha senki nem vizsgált. Mindez valami csodálatos volt. És azután jött a nagy kísérlet, az első atomrobbantás... W3ISSK0PF: My life as a Physicist Physics in xhe Twentieth Century: Selected Essays, The MIT Press,

= Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Bp.: Gondolat, 1986.

473-P-

-

27

-

Kozmikus katasztrófák, biológiai széthullás vagy csak egyszerűen a fejlődés megállása, elöregedés, ezeknek a Föld végnapjaira vonatkozó pesszimista elképzeléseknek mind egy közös xulajdonságuk van: egyéni elemi végzetük jellemzőit és körülményeit he lyesbités nélkül terjesztik ki az ülex egészére. Törések, bexegség és elvénülés. Ilyen az egyén halála és ilyen lenne az emberiségé is. Van-e azonban jogunk ilyen egyszerűen általánositanl? Valahányszor egy e^yén eltűnik, legyen az időnap előtt, mindig otx van már más, hogy a helyébe lépjen. Elvesztése az Élet folyamatossága számára nem pótolhatatlan. De mit mondjunk az Emberiség esexében?... Matthew, a hires paleontológus, könyvének e^yik részében azt sugallja, ha az emberi ág valamiképpen eltűnnék, helyéx egy másik gondolkodó hajtás foglalná el. Csakhogy igencsak xarxózkodik atxól és mindenképpen zavarban lett volna, ha megpróbálta volna megmondani, hogy az ilet Fáján, ahogyan azt ismerjük, hol bukkanna fel az a titokzatos rügy.

A helyzet - ha a történelem egészét számitásba vesszük merőben másnak mutatkozik biológiai szempontból. * Bolygó-léte során a Föld egyszer és csakis egyszer bur- ...' • kolhatta be magát az Élettel. Hasonlóan egyetlenegyszer volt képes arra az Élet, hogy megtegye a Gondolkodás lépését. Egyetlen korszaka van a Gondolkodásnak, ahogy egy korszaka van az Életnek. Ne feledjük, azóta az ember alkotja a Fa sudarát. Benne, minden más kizárásával, benne mint olyanban sűrűsödik már össze a Nooszféra, azaz a Biogenezis és végül is a Kozmogenezis jövőbeni reménye. Hogyan végezne hát idő előtt, miképp állhatna meg, fajulhaxna el, ha ily módon - amiX abszurdnak Ítéltünk a Világmindenség önmagát vetélné el?

Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség. Bp.: Gondolat, 1980. 340-341. old.

-

28

-

SÖZELED3Ü A SZAVAKHOZ

Nincsenek éles, határozott, megbizható emlékeim. Amik vannak, mintha csak véletlenül volnának az enyémek. líégyéves koromban szöktem meg először hazulról. Tetszett a kanász hatalmasat durranó ustora, rekedt hangja, csupaszőr kutyája, kanász akartam lenni mindenáron. A kandisznóktól ugyan féltem, mert azt hallottam, megeszik a gyerekeket. üe akitor még ez a félelem is 30 volt. Snnyi idC után niivel tudom igazolni és hitelesíteni első szökésemet? Ma már nem szököm sehova. A bizonytalan utaknak is nehézkesen vágok neki. .«, Bűntudat nélkül semmiképpen. Negyvenéves korom előtt fáradtnak, feketének, töredezettnek érzem magamat. x

•

•

Itt áll egy torzonborz gesztenyeía az ablakom előtt. Zölden, íatalmasan, mintha a multamtól választana el. Mögötte történt íinden, ami velem történt, egyetlen kis neszek szivárognak elő . levelei elől. Próbálom összeilleszteni a neszeket: biciklisöngőkét, súlyos urasági szekerek csikorgását, tankokét, haangokét - nem sikerül. Ideloccsan elém a bucsui lárma ie, a apirtrombiták felhangjaival. A vasárnapi verekedések rémülete mélyre ereszkedő éjszakákból: Jézus isten, ölik Tanárki Misát! - de a mohó gesztenyefa villámgyorsan ráveti magát a kiálásokra, a zajokra, s fölszippantja őket. Es alattomban mindent usogássá változtat át. x

•

•

.

.

•

•

Valamiféle rend bomolhatott föl, valamiféle értelem veszhetett ., hogy multamból csak villanásokat látok. Sehol semmilyen ösz.efüggéE, ami megrendítene. Sehol semmilyen rendező elv, ami gnyugtatna. Külön él bennem a madárfütty s külön a madarak. Kün élnek az erdők, a favágók s külön a tompa fejszecsattanások. tom a havaE országúton torlódó háborús menekülőket. Az ut élén egy sebesült ló áll halálra Ítélten, háttal a torlódásnak. dala tárva-nyitva, mint egy hentesüzlet. Külön látom ma is a jét, roskatag lábait, bordái közt a véres szakadékot, s külön ramat is, ahogy nézem, kamasz létemre nagy paraeztkendőbe bu>lálva. Aztán a ránk csapó repülőket is külön. De hol marada mindent egy csomóba rántó okok? Hol a máig elérő düh, gyüít, ellenkezés?

-

29

-

Sokfelé jártam a világban is. Kepülőn, hajón, lehetetlen hosszú vonatokon. Láttam a Kaukázus emlékezet előtti, vulkáni sebhelyeit. Az Atlanti-óceánt sötétben és ijeszti napsütésben. Láttam a Bahama-szigeteket, Kolombusz visszaforduló pillantásával. Kubát, Che Guevara közvetlen közeléből. Voltam a világ legnagyobb temetőjében: a hatszázezer leningrádi halott külön országában. Rövidnadrágos német turisták berregtették a filmfelvevőjüket. Templomok, hidak, mozik, kivégzőfalak, nyilvánosházak, éttermek egymásra zuhogó képét őrzöm. Mégis, mintha, más látta volna ezeket a képeket. Rómában fél napot töltöttem el azon a téren, ahol Giordano Brúnót megégették. A vonzó, gyönyörű férfit, a testével is kihivót, meztelenre vetkeztetve kisérték hóhérai a máglyához. Úristen, mi lesz, ha utána én következem! Ma már tudom, hogy akkor más képzelődött helyettem. v>lök egy széken es érzem, hogy esik szét alattam darabjaira. Előbb a támlája puhán, zajtalanul, majd a lábai. Kinézek az ablakon, s látom, hogyanEdárdi esc is szálaira bomlik.

ivekké^. . .slőtt könnyelműen játszadoztam egy szóval. Sütött a Nap? Döglesztc volt a meleg? Rávágtam: érvénytelen. Erőlködtek az újságok, hogy a nyilvánvaló tényeket és igazságokat eltakarják? Kész volt a válaszom: érvénytelen. Érvénytelenek voltak a könyvek, amiket elolvastam, a szerelem, amelybe belekuszálódtam; a sirásaim, a nyögéseim, a végrendeletek, amiket írtak; a nevetések, amelyek visaiiangra vártak. Almomban se mertem volna gondolni, hogy ez a könnyelmű fintor végül Í E elkomorodik.

Reggelente még nem akarom elhinni, hogy hasztalan ébredek föl. Testemmel tiltakozom a hiábavalóság ellen. Derékig mosakBzom hideg vizben, leszaladok tejért, újságért, magam főzöm a kávét. Délre azonban minden igyekezetem érvényét veszti. Az összefirkáit papirlapok elindulnak a szemétkosár felt. Napjaimban ez az egyetlen bizonyosság. Ez a szánalmas bucsujárás. Nemhogy egy valóságos arcot - egy közönséges hóembert se tudok életre kelteni. Szétolvad, mielőtt fejébe nyomhatnám a papircsákót. De másnap elölről kezdem az egészet. Talán a régi nők, a régi szerelmek! Ha őket tudnám íöltámasztani! Csak annyira, hogy lathatóvá váljon a mozdulatuk; kezük, derekuk, csipőjük, ahogy fésülködnek, bontják az ágyat, kavargatják á teát. Csak annyira, hogy hallhatóvá váljon a hangjuk. Szólok Magdának húszévnyi meszszeségből: keress föl. Ijedten hátrál, behúzódik a kapualjba. Nedves plakátok zörrennek a lába alatt. Aztán Irénnek szólok. Boldogan rohan. Találkozunk a Margit-hidon. Gyere el hozzám mondja -, tizenöt éve nem voltál nálam. Elmegyek. Leültet az ágyára. Ugyanaz a deszka-keménységű ágy, ahol utazásokról és ha-

Iáiról lehet elmélkedni. Az ágy fölötti polcokon orvosságos üvegek. Mézem a gipszíehor xablettákat. Nézem Irén nagy, fekete szemét. Azt mondják, a kurváknak van ilyen fáradhatatlanul izzó tekintetük. Várom, hogy kimondjon egy szót, egy mondatot, amire válaszolhat ok. he csak hallgat. Hosszan, mintha cellatársak volnánk. Majd föláll, s az éjjeliszekrényből egy pisztolyt vesz ele, és odadobja mellém az ágyra. Int a fejével, fogjam meg. Nem nyúlok érte. Erre mosolyogni kezd. Aztán váratlanul kirohan a szobából. I-iagamra hagy. Kintről, az utcáról később vigasztalhatatlan sirását hallom. Nem érxern. Semmit sem értek, ííinden másképpen történt, mint ahogy ideiroa. Hogyan lehetséges, hogy a megnemtörtént dolgokra jobban emlékszem, mint a megtörtentekre? Üresség, mindenüxt üresség. Felismerhető otthontalanság a szavakban, a nézésben, a gondolkodásban.' Otthontalanság az Írásban, a szerelemben, a sajátoménak mondható házban. El egy fiu ebben az oxthonxaianságban, és él egy asszony. Naponta találkozom velük, és naponta elbúcsúzom. Nevetgélünk, tervezünk, zöldhagymát eszünk együtt, de az ideiglenesség ott van a kés koccanásaiban, xányérzörgésben, a nevetésünkben. Hiába szépíthetjük, ma már megrendülés nélkül árulnánk el egymást. Ha három ablak lenne a szobán, mindegyikünk külön ablakon nézne kifelé. Ki északra, ki délre, ki nyugatra. Ha három nyelven tudnánk beszélni, mindegyikünk külön nyelvet választana magának. A régi szavak, a régi mondatok, mint a kisértetek még visszajárnak: mi azért élünk, ho/>.y mindenkor hazatalálj. El kell felejteni ezeket a szavakat, egy lehetetlen kívánság szülte őket.

Várni a teljes kiüresedésre - talán ez mindennek a nyitja. Előkészíteni a bukást, mint valami merényletet - ez mindennek a kezdete. Le kell számolni a fajdalomnál is, mert a fájdalom megalkuvás. Odaláncclja az embert ahhoz, amit nem tud végrehajtani, megválxozxp.tni, elrendezni.

Uj emlékezetre van szükségem, vagyis uj igazságokra. Uj múltra, hogy fáradságomból kiléphessek. A kísérxés naponta fokozódik, Megpörditeni a világot a tengelye körül, hogy »"" háttal volt eddig, kerüljön szembe; ami sebeit mutatta csak, mutassa most már a csontjait is. Berepül egy dongó a szobába? Ugrok föl, máris csukom be mögötte az ablakot. Gonoszul csapdába ejtem. Röpködjön feketén körülöttem. Ütődjön neki az üvegnek, a falaknak, a mennyezetnek; őrjöngjön, szirénázzon. Igen, talán ez segit. Talán vele, a dongóval elkezdhetem. Talán sikerül magam köré csediteni valamennyit. Ott röpködtek gyerekfejem körül a múltban: a fülledt istállók

csendjét s a szegényes padlászugokat föllármázták. Komor Ézsaiások, Ítéletet dörmögtek szétesett bölcsőm fölött. Hatalmas volt akkor a nyár? Nem érdekelnek a tegnapi arányok. Nem érdekel az udvarokat, a kerteket szétfeszítő verőfény. Csupán ítélkező hangjukat hallom: Pocsék dolog a szegénység, fiu. Közel van a ganyédombhoz a kut, közel van a disznóólhoz a konyhaajtó, a kétségbeeséshez isten. Sokáig hozzátapadtál te ehhez a szegénységhez. Sokáig belevakultál. A hűség akadályozott meg... Miben is?

Mintha súgná valaki: utazz el. Elutazom.

•••" •••

: Le a Tiszához. Nincs körülöttem senki napokig. A kisértés újra rám tör. Itt kezdeni el. Hagyni a gyerekkort, a dongókat, a szegénységet. Úgyse a tények igazak, hanem a kedvesség, a harag, ami kicsorditható belőlük. De hol a kedvesség, hol a harag? üres és jeltelen körben a világ. Csak egy sirály kiabál naphosszat, Egy bukósirály. Azt beszélik, ha ember közeledik a fészkéhez, vijjogva csap rá, s ürülékével bombázza. A vaüságot kellene tőle megtanulni. A nyerseséget, a rámenősséget. Mert minden eddigi vereségem mögött az ártatlanság széttapoeott maszkjai hevernek. De hagyjuk a példázatokat is. Könyvekbe valók. Csiszolt lépcsők, amik nem fölfelé visznek, hanem csak föl-le, föl-le. Inkább a hangokat továbbra ÍE. A vizmorajt, a hullámcsapódást, a szól puskalövéseit a lombok között. Ágreccsenéseket, ágrobbanásokat. Ezt követni makacsul, kitartóan. Hinni abban, hogy a hangokban erő van. Erő és megvilágosodás, mint a zenében.

Koplalok három napig, hogy élesebben halljam a hangokat. A negyedik napon hatalmas partdarabok zuhannak bele a vizbe. Bs_ fölragyogrrak közben a nyomok is. Bogárnyomok, ráknyomok, gilisztanyomok a fövényen, és meztelen emberi talpak nyoma. Gyerünk utánuk, lessük ki, hova tartanak. A révig? A vashidig? Be a füzbokrok alá? Nem, ezt nem szabad. Le kell mondani a kinyomozható meséről. Le kell mondani az elbeszélhető történetekről. A mesét, a történetet mindig a szeretet és a bölcsesség találja ki. Mert hisz bennük. Mert hiszi, hogy a legvidámabb és legfájdalmasabb történet is vigasza lehet valakinek. Micsoda valláBosság! Micsoda szemfényvesztés! Egy olyan világban, ahol egyetlen napihir elhomályosíthatja Dantét, poklostól, mindenestől, a történetek is homályosak. Hem tudni, hol

-

32

-

kezdődnek, s nem tudni, hol érnek véget. Végül is ki merné a saját történetét magáénak mondani? Teljesnek és befejezettnek? Ki merné szembefordítani azzal az egyetemesnek mondható sorssal, amely a ré,~i zsarnok isteneknél is nyomasztóbban ránk telepszik? Felbolygatom az időt, s kiszakítom belőle magamat. Gurulnak utánam a történetek, mint a szikiadarabok, íázerkilencszáznegyvenöt január, igy szovjet katona ram szegezi a pisztolyát, pusztán azért, ~ert mond valamit, s én nen értem. Ctt állok előtte, semmit se fogok föl az e~észbcl. Azt se, hogy bármi jóvátehetetlen is megtörténhet. Kiordit magából még valamit, aztán egy székre roskad megtörtén, s ültő helyében elalszik. Kinek a története az, hogy élek? Az övé? Az enyém? Vagy mindkettőnké? S kié volna, ha nem .'lnék? Kinek a története a háború?

Ha kétszer ne"; léphetek ugyanabba a folyóba, nem léphetek kétszer ugyanabba a történetbe sem. Nem a történeteket kell tehát fölidézni, csupán a részleteket. Arcokat latok, halottakat látok, elsötétített tengert, hazakat, homokban heverő nőket, megfélemlített férfiakat, a rájuk erőltetett rrioeoly szájkosarával. Gondolnak valami fontosat, ae nem azt mondják, amit gondolnak. Cigarettára gyújtanak vagy koccintanak, miközben föltérképezhető arcuk egyetlen rándulása negyven esztendejüket leleplezi. Hány ilyen pillanatfölvétel gyűjteménye az életünk! Hány idegesen elnyomott cigaretta, hány önmagát is elpusztító nevetés, hány fölgyulladó ~rzelem, pillanatokig tartó kapcsolat nőkkel, hegyekkel, városokkal! be az is lehet, hogy a háború százszor százmillió repeszéből csupán csak egy jelenti nekünk a háborút, A szerelein tizezer apró mozdulatából egyetlen hátrafordulas a szerelmet. Megállítani az örványlést! Megállítani az eseményeket és a kiváltságos pillanatokat kimereviteni! Ezek az idő tartóoszlopai! Mondd el, mit ereztél, mikor a háború után rühes voltál, mint Jób: iekete német katonakesztyü a kezeden, s a lányhoz, első szerelmedhez, egyetlenegyszer se érhettél ho/,zá. Szégyelíted, hogy van kezed, szégyelltem, hogy van tested. És 'ÍZ a szégyen ugyanabban a pillanatban született meg, amikor a tested önmagát fölfedezte. Mondd el, mit ereztél, mikor apádat kellett pofonUtnöd, mert egy élet tartós nyomoruságából csak annyit értett meg, hogy anyád az oka mindennek. Se kormányok, se jégverés, se gyávaság, se hadifogság, se hazug idézések, semmi - csak egy másik ember. Es ott voltál egy temetésen is. A kihantolt vértanuk fölismerhetetlen maradékát díszes koporsókba rakták ki közszemlére. Azt mondd el, miért hallgattál bambán a gyászhuszárok háta mögött? Ugye azért, mert féltél, hogy befogják a pofádat? Féltél, hogy egyetlen jószabásu sötét ruhádat leszaggatják rólad. Pedig ha szólsz, máB történetek kezdődtek volna el. Ha szólnál, más történet kezdődne most is. Van körülötted egy domború világ fákkal, országokkal, kocsonyás családokkal benépesítve, s van benned egy másik világ, egy homorú: üregekkel, kitöltetlen pillanatokkal, a várakozás állandó feszültségétől áthevitve.

- 33 Ne állj le! Közeledj magadhoz! Közeledem. Nem igaz. Hazudsz. Gyáva va^y. A túlsó part bokrai fölgyulladtak. Zöld, Van Gogh-i lángok a fák. Nem azok. Közönséges nyárfák. Á halás::ok hozzájuk támasztják a biciklijüket. Lángolnak azok is. Megolvad a vázuk, a sárhányójuk, a bőrnyergek égezt szagát ide is áthozza a szél. Csukd be a szemed, és láxni fogod, amiről beszélek.

.becsukom a szememet, és magamat látom. Itt folyik mellettem a Tisza. Mutogatja izmait, akár egy dijbirkózó. Hideg van, fázom. A képekről is le kell mondanom. A képzeletről is. Nem akarom, hogy fölemeljék előttem a sorompót, és megszöktessenek. Mert a képeket mindig igazolja a világ, ae engem, aki látja őket, nem igazol. Vannak rózsakatonák, guruló harmat-csikók, láthatatlan trombiták, miket szúnyogok fújnak a fülünk mellett. Vannak országokat letaroló Zöld Angyalok, telefon-szörnyek, utazó temetők de engem csak $. közönséges temetek, a közönséges szörnyek nem hagynak élni. A Z nem hagy, aki voltam. Akit becsukott szemmel látok legmetszebb fényben. Hogy szólt a biztatás? Közeledj magadhoz. Közeleaem. A képexet kioltom. A képzeletet kioltom. A reményt is, hogy ne zavarjon. De hiába. Itt vannak még előttem a szavak! Mint meglábolhatatlan aknamezők. Mindegyik szóban egy világ: hegyekkel, szakadékokkal, fölforgatott gyökerű erdőkkel. Kimondom ezt a szót: szerelem, s eltévedek. Kimondom ezeket a szavakat: fájdalom, haza, megérkezés. Mintha most indulnék a legveszélyesebb útra. Kimondom: hó, jég, sár, bombatölcsér, politika. Köpülök, fázok, zuhanok. Szirénázó sirály a Tisza fölött. A sirály mar a Körös-torkolat fölött siklik. Kimondom a neveket egymás után: Sebes-Körös, fekete-Körös. Nem a vizmorajt hallom. Az elveszített hazak csikorognak. Ady zokog a csúcsai kastély abalakában. Az idegbeteg, a lázbeteg, a lángész, az utolsó férfi, aki teljes haraggal sirhatott. Kimondom... végigmondom a szótárt. Ablak, alattomos, aljas, bánat, béke, biróság, szólásjog, szólásszabadság, üveghegy, vasakarat, vasálarc, vasfüggöny - mindegyik szóban ott vagyok én is. Ott van a történelmem, ott vannak a hazugságaim, a gyöngesége a mindig csak félig elmondott igazság. Ott van tehát az elhallgatott is. S lehet, hogy ez vagyok én, akihez el kell jutnom. Szavak, utolsó esélyeim s utolsó akadályaim! Veletek kell újrakezdenem mindent. Mit jelentesz viz neve, alma neve, kenyér neve? Mit jelentesz bomba, gépesített szeretet, rakéta-álom, országhatár? Mit jelentetek fegyverek, aagasságos mocsok, világ megnemesitő hajszája? Mit jelentetek pőrén, kihivóan, megfosztva a látszatoktól, visszaéléseimtől - nekem, másoknak, mindenkinek? = Csoóri Sándor: Jóslás a te idődről. Bp.: Magvető - Szépirodalmi Kiadó, 1979. 319-328. old.

-

34

-

Ha részeg vagyok... minden tetszik nekem... igenis... Ez imádkozik! Gyönyörűi Az ember hisz vag;r neu, hisz. . . az 6 dolga! Az ember szabad... Mindenért maga fizet: hitért, hitexlenségérx, szerelemért, okosságért, A Z ember mindenért maga fizet, s ezérx az ember - szabad! A Z ember a^ igazság! Mi az enber? Nem te, nem én, nem ők... Nem! Hanem te, én, ők, az öreg Napóleon, Mohamed... Minden egyben! /Ujjával a levegőbe emberalakot rajzol/ ürted ezt? Ez óriási! Ebben van minden kezdet és minden vég... Minden az emberben, minden az emberért! Gsak az ember létezik, minden egyéb - csak az C kezének és agyának alkotása! Km-ber! Ez gyönyörű! Ez büszkén... hangzik! im-ber! Tisztelni kell az embert! Nem

sajnálni... Nem megalázni

a sajnálkozással.

'

Gorkij: Éjjeli menedékhely. Bp.: Európa, 1980. 84. old.

L a p z á r t a

u t á n e zett

De hát nem erőszaktétel-e amúgy is minden meghatározás? üzért ie van - de nemcsak ezért -, hogy az embert magát, mondanám, lényegét meghatározni oly nehéz. Talán senkinek nem is sikerült. Márpedig Utópia olyan ország, amelyet azért épit az ember, hogy saját ember-voltát tételezze. Mégpedig mindenki szamára: és mint emberi életet. De ez is mondás, mely tartalmát és igazát inkább érezzük, semmint definiálni tudnék. Sejthető ez már az emberi szó kettős érteiméből az ezzel való játékból. JJmber - ez jelent valóságot is, követelményt is. Lényről van szó, aki a mást akarja: önmagának is, másnak is, mindenkinek. Tordai Zádor: Legyünk realisták. /1977./

• HOGY ,.LB A bCLiJOGÍJ.
- 37 -

hő, egy hűvös lehelet, átfutó foáor a függönyön, egyetlen könnyű árnyék, borzongást érzünk, ne.i. tudjuk, miért. he a borzongás mindig bekövetkezik. Törvényszerűen rabol meg, hiába bújunk pincébe vagy szénakazalba, hiába utazunk el japán expressz vonaton vagy titkos repülőn. -i szomorúság elől nem tudunk menekülni. Kert bennünk van. Mozdulatainkban. Kishitüségünkben. Boldogságainkba ^ályen ágyazva, akar a dudva magva, lapul valami, ami ellen nincs védekezés: hiába szántod ki a kertből az összes virágot. 2alán ha a boldogtalanság utolsó csiráját is kiirtottad, akkor is - elkerülhetetlenül - megindul szivedben ez a gonosz szürke indulat. ^ boldogságot igy áld hát meg: foggal, tiz körömmel kényszeritve ki sorsod eresztékeiből, fogd vaermirokkal, gyűlöld, aki kételkedik benne. így íld meg, teljes valóddal, azzal az örök tudattal, hogy a belőle növő éjszaka ie része; ezzel a szomorúsággal éld, teljes odaadással. Hankiss János: Hajnali három. Bp. : Gondolat, 1982. 70-71. old.

- FOGLALJUK HAT ÖSSZE A DOLGOT: ELÜT TAHAT NINCb. - LEHOGI NINCS. CSAK ÖNMAGÁBAN NINCS. ÉLET VAN, CSAK NEW LEHET AZ ANYAGTÓL ELVÁLASZTANI. AZ ÉLET AZ ANYAGNAK EGY SAJATSÁGA, SZERKEZÜKNEK KÖVETKEZltNYE. OLYAN, MINT A MOSOLYGÁS. MOSOLYGÁS IS VAN, DE NEK VÁLASZTHATOM LE AZT AZ AJAKTÓL, ÉS NEM TARTHATOM EGYIK KEZEMSEN, ÉS A MÁSIKBAN AZ AJKAT, MERT A MOSOLYGÁS NEM MÁS, MINT AZ AJAK JÁTÉKA. Szent-Györgyi Albert: Az élet jellege. /1973./ 14. old.

K.I. emlékére Mit

is kerestél évekig itx e földön besötáxedo homlokoddal? Csüngtek eléd a fák, a katonás xavasz vállbojtjai, csüngtek eléd a kezek, érintsd meg őket. Í E jött elíd Isten is álarcosán: mentsd aer már végre őt is e verenrző világtól. l»e te csak jártad az erdőket, a városokat, az országokat némán, nint akinek e. nyelve alól a megváltó szó hiányzik. = Csoóri Sándor: Kezemben zöld á £p. : I-iagvexő, 1985. 9- old.

Kársa;/ bándor: H u n g á r i á n 1918.

b l u e s

A kávéméban hideg volt, sötét és büdös bakaszag. - Ha én egyszer élve hazakerülök innen, akkor kiszögezen a jegyzőt a községháza ajtójára, a papot meg a temploméra, fölvágóm a gyomrukat, és otthagyom őket. Elballagok a tanyára, leások a házam ele egy géppuskát öt rakasz, lőszerrel, fezetek a feleségenrriel egy vájdling juhturus nokedlit, hozatok a Leitnertól kéx lixer borX a legjobbikbol, leteszem magam mellé, ás megvárom a csendőröket. Legalább félóráig eltart nekik, amig engem ott agyonlőnek, de jó néhány mocsoknak is garantáltan az lesz az utolsó félórája! - He bomolj,xe! - Nem bomolok én, ez egyszerűen igy lesz. Valahol a hátuk mögött, nem messze, de nem is tul közel, nehézgránát robbant, az egész sziklaodu rengett. - Na, és hány csendőrt akarsz te ott elfektetni? - Hát, ugy lagalább hatot. - a Okos gyerek vagy te, Józsi! Számoljunk csak: a jegyző az e gyi P a P a z kettő, te az három, a hat csendőr az kilenc, a két gyereked az tizenegy, a feleséged az tizenkettő, tehát

- 39 -

tizenkét halott magyar ember meg egy magyar porta, mert a portádat, azt fölégetik, Józsi! - Meg egv vájdling juhturás nokedli, hogy pontos legyek! - Kuss! Bz utóbbi az őrvezeto ur volt, igy aztán csend lett. Sokáig. Az crvezető nem volt kiművelt ember, de több mint hároméves fronttapasztalattal a háta mögött nem szerette a hallgató szakaszokat, i^y aztán c kezdett mesélni: - Ili a feltöltés előtt a keleti frontról jöttünk ide, hát ott egyszer ilyen beszédekért fölakasztottak egy embert. Négyszögben állt a század, amikor akasztották, a negyedik szakasz őrmestere volt a hóhér, hárman meg segitettek neki. Xis, vékony, kopasz emberke volt az a halott katona, a szakasztársak meg csak álltak a négyszögben, mert akkor már ötödik órája álltunk ott a négyszögben, feltűzött szuronnyal, teljes szereléssel, a szá.zados meg időnként kijött, ránézett először a halott feketéskék fejéből kilógó nyelvére - akkora nyelve volt mint egy borjúnak -, aztán meg ránk, a négyszögre, aztán meg visszament a ház'ca. Mondom, már ötödik órája álltunk ott félvigyázzban, amikor a százados a legközelebb kijött és szakaszonként énekelve elvonulást vezényeltexett. énekeltünk, vertük a földhöz a bakancsot, porzótt is az a föld, a halottal már senki sem törődött, örültünk, hogy végre vége van a cirkusznak, amikor a százados észrevette, hogy az előtte elvonuló bakatömegben egy ember nem •.-•nekel. Hegállittatta az egész társulatot, kiszólittatta maga elé azt az embert, és negkérdeztette, hogy miért nem énekelt, űrre az azt mondti., hogy alázatosan jelentem, azért nem énekeltem, mert ez az ember dobta a szakaszomban a legpontosabban a kézigránátot, az pedig jó dolog. M rmint volt! A százados erre mindenkit visszaparancsoltatott az előző helyére a négyszögbe, és a halott katona melle fölakasztatta a nem éneklő ssakaszvezetőt is, igy aztán a következő elvonulásnál sár mindenki énekelt. íizt akarod te is, ücsenás Józsi? Mindenki tudta, hogy az őrvezeto hazudik. Hallgattak. - Hány napot élt még az a százados, őrvezeto ur? - Még kettőt, Ocsenás, még kettőt. - Nem valami nagy idő, őrvezeto ur. - Nem. Tényleg nem nagy idő, Ocsenás. De ha én most téged kiküldelek a két vonal közé sebesülteket keresni, és megszólaltatok a szárnyakon egy-egy géppuskát, akkor ott szemben a digók is rákezdik, engem pedig legföljebb a hadnagy ur reggel megdicsér az éjszakai éberségemért, és esetleg kapok tőle egy szivart, de a világ, az egy nagypofájuval megint szegényebb lesz, mert te minimum harminc golyóval a valagodban ottmaradsz a stellung előtt, Ocsenás! Szt akarod? - Ezt nem akarom, őrvezeto ur. - Na akkor én is azt mondom, hogy okos gyerek vagy te, Ocsenás! Két nap múlva Ocsenás József magyar közhonvéd hátulról lelőtte az őrvezetőt, amiért statáriálisan fölakasztották. Spóroltunk tiz embert.

-

40

-

L e v é l "JJicsértessék a Jézus Krisztus Zdes párom és ?ijam" A megszólítást mindig igy kezdte, egyrészt mert hitx benne, másrészt mert az asszonya is igy szerette. Ennyi pedig járt annak az asszonynak, mert alkalmas volt asszonynak, irős, SZÍVÓS, szorgalmas, megbízható, nem préda, ziez. vitatkozós. Alkalmas. Könnyen folytatta tovább. "írom levelem í'íarcius 3dikán Istentől kívánom, hogy ezen pár sor írásod friss jó Egészségben találjon .-des Párom és Családom, iíekem hála Istennek jó egészségem van" Idáig mindig, minden levelük egyforma lett, ae nem is lehetett más, hisz mindkettőjüket ugyanazon elemi iskola ugyanazon tanitója tanította levelet írni. iimlókezett még a tanteremre is, a nagytérképre a falon, földes a padló, négy sor pad a négy osztály. A felesége a ."iásodik padsorban ült tele jobbra, a tanító ur pedig járkált a padok között a mutatópálcával, vezényelt, ők pedig mondták a levelet, mint a zsoltárt. Ha valaki tévesztett, azt a tenitó ur fejbe verte. "Tudatlak, hogy leveledet mepkaptan ée. megértettem amit irtál" Á Dajok általában ezután kezdődtek, mert ők csak s családnak, az esküvőre, a keresztelőre és a halálesetre szóló formulát tanulták, háborús levelet nem tanított a tr.nitó ur, igy aztán innen mindig magamagától kellett folytatnia, iiehéz volt. "Ugyanúgy meg kaptán a l'ijam levelét is, hogy igészségec aainek én nagyon örülök" Most mit? A háborúról nem irt soha. lágyrészt, minek az asszonyt riogatni, másrészt az volt az igazság, hogy mar régen nem értette c sem ezt a háborút. Nem volt gyáva ember. Annak idej-jn ugyanúgy ment katonának, mint bárki más a faluból, létezési módként fogadva el a katonaságot, sőt még magát a háborút is. A katonaság kötelesség, a háború meg háború, nincs erről mit beszélni, ezelőtt is igy volt, azután Í B igy lesz. Aztán egyszerre csak összezavarodott, érthetetlenné vált az egész. Támadtak. Valahogy már átevickélték magukat a drótakadályokon, már üvölxve benne vultak az ellenséges árokban, már a fái szakasz hiányzott, amikor az egyik állás kijáratában meglátta azt a halottat, íélig az ajtóban feküdt, deréktól lefelé szótkent, csontos-belespépes-szaros darálthus, de nem ez volt benne a megdöbbentő, hanem ami megmaradt belőle. Hímzett fehér miseingben, nyakában a széles szalaggal, kezében görcsösen markolt nyitott imakönywel egy fegyverteien tábori pap feküdt a lábai előtt. Mármint a fele. Ledobta a puskát, lehajolt hozzá, ugy nézte. Vékony papos arc, szemüveg, ahogy dukál. Nézte a szemüveg alatt a szemét, a tekintetét. Ekkor seggbe rúgták. A tizedese. - Mit bámulsz, te ökör, nem láttál még döglött olaszt? Pucolás előre, az anyád keserves istenit, vagy itt maradunk mi is!

-

41 -

- lie tizedes ur kérem, ez egy pap! Mi öltük meg! Hát hol itt az Isxen, hogy ezt az egészex csak ugy engedi?! A tizedes ugy nézett rá, mint egy holdkórosra. - Az isten? A jóisxen? Az a jó kurva Isten? Az valószinüleg hosszuelxávozást kapott a főhadnagy úrtól, és most valamelyik tábori kuplerájban marcangol egy lavórszenü ringyót, de hogy vastagon szarik ránk, az olyan biztos, mint az, hogy te barom vagy! Folvetxe a íe~yvert,a tizedes hátralepett, csak egy rohamáso volt nála. - Bolond vagy? - Nem! Katolikus! Elhajolt a rohamásó elől, és gyomron szúrta a tizedest, lassan forgaxva benne a szuronyt, ahogy azt a regrutakaszárnyában megxanixoxták. Most ezt irja me az asszonynak? "Tudatom, hogy nemcsó-k én hanem a sógoraid is meg vannak még hála Istennek." Mekitora még ez a lap? Tele kell irni. Kisbetűsen teleirni. Adni. Biztonsagox adni. Törődni. Az asszony viszi a vállán az egész oXxhoni Xerhex, tudnia kell, hogy vmi miért csinálni, mert enélkül nem képes jóra csinálni. Tudnia kell, hogy van vele valaki, mert egyébként keres magának vj.akit. Asszony. Hiába no. Igen! feladatot kell neki adni. Azt minden asszony szereti. Feladatot kell adni neki. "Tudatom, hogy pénzem az van azt ne kiilgyél de egy kék inget azt igen eg;; kis kefét 2 pakli dohánt meg 1 darab szalonnát. Az ingre varrd ki a nevem alája egy harminckilencest meg tegyél mellé két pár erős harisnyát" A borjut? Nem. Tudja magától. Az apját? Nem. ' ' A szabadságot. Igen, a szabadsagot! "A kérésedet én teljesixeni nem xudom mert engem innen épen nem engednek híjába is minden szép szó itten most harc van. Magamxól én csak ugy nem mehetek" Nem ijed meg? Sem. Csak mosx még valami okosat! "de azt mondta az irnok ur, hogy lesznek akik aratni hazamennek" . Egész jó lett igy a vége, nem igaz ugyan, de bárcsak már ott tartanánk. Mosx már kász. "Ezzel bezárom soraim. Isten Veletek meg velem is. apátok" Feladója meghalt 1918. 03. 06-án. Nincs fejfája. Fejfája sincs. = Mozgó Világ, 1986. 7. sz. 24-26. old.

^ • " •"

-

42 -

VZliÖDÚM, VONSZOLÓDOM Hol a hazám? £ hol vannak határai? üstökön ragad ez a rokontalan, dunai szél s hurcol északra, délre, délkeletre. A Z erdők megíeketedve állnak alattam, mint kiégett, gyalogsági laktanyák. Jtődöm kőnek, csillagnak, a tél gyémántoe oszlopának s a csonkasag emlékhelyei kíméletlenül fülsajognak. Nincs semmi itt, amit nagy lélekxel el tudnék felejteni. Nincs semmi itt, amit öröknek hinnék! ó, hány Mohács zivataros délutánjából kellett kimentenem a reményt, hogy ez a mai nap is még a mienk legyen. Verődöm, vonszolódom régi határtól uj határig s fölnyög hozzám a letaglózott Börzsöny, Balassi horpadt sirja és én újra rémülten nézek hátra: mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla kavarogna a vöröslő alkonyatban.

í

= Csoóri Sándor: Kezemben zöld ág. Bp.: Magvető, 1985. 38. old.

b o m b á v a l

m i v e l

bombával mivel ijesztgetnek minket amire lekerült a napirendről az ozónpajzs /mint annakidején a DDT meg a HCH - hexaklórciklohexán!/ megnőtt a széndioxid és mire a Rajnában megjelentek újra a halak /és a Dunában ahonnan azért nem mind tűnt el újra megjelent a kecsege/ a kutak vize mérgeződött teljesen ihatatlanná és mindig valami mert nem elég már hogy halandók vagyunk egyenként de a budakalászi bányató vizén villogtak a szörfök /keressen m á s magyar nevet nekik/ és az emberek láthatólag jól érezték magukat ezen a borongós májusi vasárnapon ÓB szépek dehogyis borzasztcak igenis szépek a lakótelepek a házak tagozása és elrendezése üditő kellemesen váltakoznak a jól választott szinek lehet itt élni /az Irán-iraki háború ágyúi a libanini ijen meg ojan fegyveresek gépfegyverei a baszk szeparatisták - és más hasonszőrűek - pokolgépeinek robbanása nem hallatszik ide/ vagy l e h e t n e lagalábbis Hules Béla = Mozgó Világ, 1986. 7. sz. 77. old.

-

i a v a

2 x

43 -

m e d i t á

Útban vagyok magamtól önmagam felé s ó, vágyaim igéretfÖldje már cscüc át kellene lépnem a küszöböt mely keresztben fekszik előttem az éjszaka mélyén. Szeretnék békességben élni ugy, hogy asztalomon lenne a frissen sült kenyér ás a hüs kutból meritett viz. Folyók partjain szeretnék élni napsütésben és a füzek árnyékában megpihenni, ha egyedül maradtam a térben és időben mely rémületbe üz mozdulatlanságával. Ó, gyermekkorom ködből és hamuból visszafénylő napjai, Kalandjaim, amiket átéltem s amiket álmaimban megálmodtam tekintetem fáradtan száll a horizont felett s egy csengő szól valahol, mely sülyedő emlékeimet idézi. Emlékszem vidékünk madaraira, amint szállnak a levegőben és bujkálnak a fák lombjai közt, mintha a végtelenség szálait szőnek csőrükből kiviragzanak a hangok s ha akranák, karmaik között talán a csillagokat is elhurcolhatnák egyik helyről a másikra. Emlékszem a juhokra, amint a helg.yoldiJ.ban ballagnak s lehajtott fejjel ropogtatják a kövér füveket és emlékszem a kertek virágaira és a halakra amint úszkálnak és ragyognak a vizek világában. Vágyakkal Bár sohse szépek és Bár sohse szépek és Bár sohse szépek cs

és emlékekkel sodródó életem! láttam volna az állatokat, melyek ugyanolyan nemesek, mint a növények. láttam volna a füveket és fákat, melyek ugyanolyan nemesek, cint a kövek és vizek. luttam volna a köveket és vizeket, melyek ugyanolyan nemesek, mint az ég és a föld.

Kassák Lajos összes versei.

J 3 G Y Z E T E K

A J Í

H L Ő T T

I R Q

D A L O M

c?