P o L í S z Online 2015 augusztus
158 / 4. szám PoLíSz irodalmi és művészeti online folyóirat Politika, Líra Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány lapja A Kráter Műhely egyesület irodalmi és kulturális lapja
A PoLíSz folyóirat rendszeres eletronikus kiadása Az PoLíSz ONLINE irodalmi, kulturális és művészeti folyóirat 2015. július 17-én 17 órai kezdettel nyílt szerkesztőségi ülést tartott az Új Sipos étterem kerthelyiségében. Résztvevők között a szerkesztőség tagjain kívül (Bágyoni Szabó István, Lukáts János, Soltész Márton, Turcsány Péter, Zsávolya Zoltán) szerzőink (Kiss székely Zoltán, Márton Réka Zsófia, Paulis Richárd és Szőnyi Ferenc) mellett kedves vendégként jelen volt Bágyoni Szabó István felesége és a nemzetközi hírű Angelica Leánykar karnagy asszonya, Gráf Zsuzsanna. Az összejövetel elsődleges célja az elektronikus formában megjelentetett e-lap két havonkénti világhálóra történő feltöltésének jövőbeni összehangolása volt. A résztvevők ugyanakkor beszámoltak a soron következő időszak személyes írói, művészeti terveiről is. Tervbe vették a Kráter Műhely Egyesület keretein belül egy Bágyoni Szabó István Életmű Konferencia előkészítését és megszervezését, aminek gondjait Zsávolya Zoltán PHD vállalta. Felmerült az elektronikus folyóirat számainak angol, német és spanyol nyelvű rendszeres rezümével történő ellátása is, amire a jelenlévők egy válogatott csoportja vállalkozott. Gráf Zsuzsanna felajánlásával élve a PoLíSz szerkesztősége vállalta az Angelica Leánykar klubhelyiségében kéthavi rendszerességgel a lap aktuális szerzőinek irodalmi-zenés est ekeretében történő bemutatását. Beszélgetésük során méltatták néhány munkatárs ill. szerző új könyvének kiadását, közöttük Bágyoni Szabó István: Egy íróasztal vendégei c. memoár kötetét, a Szőnyi Ferenc által lefordított Mario Vargas Llossa: A diszkrét hős című világsikerű regényét, az első kötetes Márton Réka Zsófia Sophie: Tranzit helyzet című kötetét és Lukáts János összegyűjtött verseit: Vadliba voltam én is, valamint Turcsány Péter: Tusa az életért című kötetének új verseit; valamint örömmel jelentették be a lap társfőszerkesztőjének, dr. Soltész Mártonnak sikeresen megvédett doktoriját. (Kráter Press)
Szerkesztőség Turcsány Péter Alapító főszerkesztő dr. Soltész Márton Társfőszerkesztő, Tájoló rovatvezető Barcsa Dániel Főszerkesztő-helyettes, Történelem faggatása rovatvezető Lukáts János – Merített szavak rovat szerkesztője Szappanos Gábor – Világbeszéd rovat szerkesztője dr. Konrad Sutarski – Együtt jobb! interetnikus alrovat szerkesztője Bágyoni Szabó István – versek szerkesztése Vajda Kornél – esszék szerkesztése dr. Szász László – irodalomtörténi írások szerkesztése Főmunkatársak: Tóth Éva, Ferenczi László, dr. Adamik Tamás, dr. Madarász Imre dr. Pál Ferenc, dr. Zsávolya Zoltán Rendszertervező: Turcsány Tormás
KERESŐ
A történelem faggatása Kiss Székely Zoltán versei: Hullámvándor fényhatáron, Versárnyék, Miféle zizzenés Lisztóczky László: A diktatúra bukása után is fertőz / Egy rágalomhadjárat története – két fejezetben (vitairat) Barcsa Dániel: Hatvannyolc (Személyes történelmem 1.) Szalay László Pál: Szelfi / tárca Pap Krisztián: Galíciai éjszakák / Komáromi János író-újságíró az első nagy háborúban (tanulmány) Lászlóffy Csabára emlékezünk / Bágyoni Szabó István jegyzete és a költő versei Elmer István: A ruha, Sapka, sál, kesztyű (két történet) Tóth Dénes: Megélt történelem – Azok a régvolt negyvenes-ötvenes évek – (Oral hisytori) Saitos Lajos: Miniatűrök / Morse, Viharos idők, Imatöredék, Eső, Apokalipszis Ujlaky István Hollandia gyönyörei (a holland „kikötő típusú állam” a XVII. században) (tanulmány) Világbeszéd Immanuel Mifsud: Azt hittem, a virágok mind meghaltak (novella) / Boda Magdolna fordítása Peter Sloterdijk: Bizony mondom néktek: az embernek még a káoszt kell hordoznia önmagában / filozófiai esszé (Romhányi Török Gábor fordítása) Merített szavak Csokonai Attila versei: Poeta ludens, Környezetvédő prófétánk, hol vagy?, Amikor közbeékelődik a mottó Adamik Tamás versei: Tükörformák / Verőcei kert, Verőcei kert másképp, Egyszerűen, egyszerűen másképp Gyüre Lajos versciklusa: Hazai tájakon Reményi Tibor versei: Akárhol, Akkor megbocsátod, Az otthon íze Novák Imre haikui-ciklusa: Közelképek és aranyfedezetek T. Ágoston László:Tükörponty a harangozónak (Novella) Turai Kamil: Boldogasszony ódák (MISZTÉRIUMOK) / Versek a ciklusból Bánrévi Jenő versei: Kerti bűvölet, A mindenség fináléja, A zene bűvöletében Tájoló Dörömbözi János: Kelet és Nyugat természetfilozófiájának haikupillanatai / II. A haiku „természetéről” Vajda Kornél: Kisvilágok nagy összefúggései (Lukáts János Holnap előtt c. novelláskötete elé) Nyilas Atilla: Helyzetrajzok („Az ékesszólásról” tételei) Bodrogi Csongor: Egy verses önéletrajz alakulása / Nyilas Attila Az ékesszólásról c. költői munkájáról Turcsány Péter: Végső búcsú Ferenczi Lászlótól Szalay László Pál: Nyáridő / Baráti jegyzet Képzőművészet Donát Lajos pomázi alkotásai
A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA
Kiss Székely Zoltán
Hullámvándor fényhatáron Hasonlat vagy te, kósza dallam, hajnalban kelő piciny mosoly, tajtékos nevetés és komoly, tiszta, zengő aphrosz, hogy halljam, hogy emlékeztess. Félszeg párkák a tenger szélére kiülnek, Éósz zamatát gyönyörűnek érzik, s míg a vándort megszánják, s ráadják Héliosz palástját, illata lesz a szélnek, s zengő szivárványt dob a mindenségnek. Mintha sötét Ereboszt látnád, a láthatatlant, s dörgő mennykő atyját, Zeuszt. Tüzed eléget. szombat, 2015. január 17.
Versárnyék Postagalamb küzd a túl nagy széllel. Még akármi megtörténhet. Túlparton puska dördül rá, hiába kérlel békét a tus. Magam gondolkodtatom a veszélyes verstelent. Nincs jogom ítélkezni. Kövér gondolat alszik egyenes derékkal, álma potom verslábakon inog, bicsaklik antik íve. Nincsenek pontos határok. Álom utáni semmi jógán írom: Olvasod-e? Törött vadvirágok szonett-galambom alatt, árnyékkal. Ismételhetetlen repülés. Szítom tüzét, és ébred főnixként a dal. 2014. április
Miféle zizzenés Kíváncsi vagyok - szóltál ki a szobából -, miféle zizzenést hallasz ki az éjszakából? Miféle zizzenést? - kérdeztem vissza a kertből, kezemben egy üres pezsgős üveggel a szemetes felé menet. Szép tengerzöld palack - már a hétfő foglyaként tűnődtem. Láttam, hogy megsimítod lelkeden ruhád. Hát, a szavakon túli zizzenéseket - válaszoltál. Persze, a szavakon túli zizzenések újév hajnalán. S az egyórányi idő nesze, mi elválaszt az Ebhátig. Belebámultam az újévbe, a hó szagú lehetetlenbe. Hát persze az Ebhát, s a kalandok őre, az iskolapálya. Miről csak meséltem neked a Hold bágyadt fénye mellett. S a kisállomásról felsípoló mozdony zaja. A vaksötét pályán a Hold-keltével enyhült a homály. Elhalványította fénye a csillagokat, szemedben sem csillant fény. Csak álltunk egymással szemben, a sötétben, majd lassan megindultunk a csillagvilágos, holdárnyékos utcákon. Az Ebháton végigömlött a holdfény, s a meglepően langyos levegő átölelt, befont. Szellő indult a Kistemplom felől, árvácskák húzták össze magukat a Bolyai szobor előtt, a téren. Mintha az Oroszlánból szűrődött volna a zene. Gyermekkoromból integettek felém a vadgesztenyék. Ha itt maradnánk, gondoltam, soha semmilyen rossz nem történhetne közöttünk. Ha itt maradnék, gondoltam, meg sem hallhatnék. Ha itt maradnék, gondoltam, meglelném utam. - No, miféle zizzenést hallasz ki az újév első éjszakájából? - Rád pislantva láttam, hogy megsimítod lelkeden a ruhát, hogy boldog vagy. Rád folyt a holdsugár, fénypatak a testeden. S a testtelen időben egy órányit megint lekésve, lassan felhívtuk az ismerősöket. Már nem akartam megérkezni az újévbe, de tudtam, hogy az otthoniak már ott vannak, s ott vár ránk az elmúlás, ha majd lemegy a Hold s az Ebhát fölött csak a csillagok zizzentenek emlékeket. Aztán lassan belehalványultunk a pirkadatba. 2015. újév
Lisztóczky László
A diktatúra bukása után is fertőz / Egy rágalomhadjárat története – két fejezetben Akinek a becsületébe gázolnak, annak nemcsak joga, kötelessége is védekezni. Nemcsak önmaga, hanem minden ember méltóságát védi. Annak az Embernek a méltóságát, akit Isten a saját képmására teremtett. Válasz egy rágalomra Cs.-nek Igen, „ügynök” voltam: Ügynöke hazának, ügynöke az Égnek, ügynöke a jónak, ügynöke a szépnek. Ügynöke igaznak. Imádkozom érted, hogy a Mindenható megbocsássa vétked. S bocsássa meg ezt is: vétlenségem gőgjét, testvérembe metsző, éles, hegyes tőrét. I. A DIKTATÚRA TERMÉSZETRAJZÁHOZ Hogyan lehet a „titkosszolgálati” iratokkal ma is manipulálni? A közelmúltban személyemmel kapcsolatos kutatásra kértem az Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltárát. Néhány hét múlva telefonon hívott föl az ügyfélszolgálati osztály vezetője, és közölte velem, hogy a megfigyelők között nem, de a megfigyeltek között találtak rám vonatkozó iratokat. Egy az idő tájt átélt sorscsapás miatt szerettem volna megóvni magam a várható csalódásoktól: akkor még nem akartam látni a velem kapcsolatos ügynöki jelentéseket, csupán a vizsgálódások végeredményéről kértem értesítést. Ezt nemsokára meg is kaptam, s csak hónapok múlva kértem és vettem át a teljes iratanyagot. A tisztánlátás szándéka és a mindannyiunkban ott rejtőző kíváncsiság régóta csábított ennek a lépésnek a megtételére. Ezáltal is szerettem volna betekintést nyerni a diktatúra működésébe, és a saját múltammal való szembenézés igénye is foglalkoztatott. Éltem a vidéki értelmiségiek, egy ideáktól és illúzióktól sem mentes, hivatását szenvedélyes szeretettel végző tanár és irodalmár mindennapi életét. Tevékenységem centrumában a tanári hivatás és az irodalom kutatása, népszerűsítése állt. E téren nyitott voltam, készen álltam az
együttműködésre minden irányban. Tanárként eleve nem lehettem elfogult és kirekesztő egyetlen politikai, ideológiai és művészeti irányzattal szemben sem. Az egész létezés csodájába szerettem volna beavatni, a választás, válogatás képességére előkészíteni tanítványaimat. Tévelyegtem, botladoztam, de elvtelen kompromisszumokat nem kötöttem. A Bibliából, a zsidó-keresztény hagyományból táplálkozó erkölcsi nézeteimet soha meg nem tagadtam. Nem „látszani”, hanem „lenni” akartam, átélni – Einsteint idézve – a legszebbet, a dolgok eredendő titokzatosságát. Erre az ember csak tiszta lelkiismerettel képes, ezért féltve óvtam a lelkem legmélyének, Isten lakhelyének az érintetlenségét, makulátlanságát. Eszembe sem jutott, hogy – Kosztolányit idézve – engem is beírnak „mindenféle könyvbe”, „minden módon számon tartanak”, és – József Attila szavaival – még azt is „aktákba írják, miről álmodoztam”. 1. A rendelkezésemre bocsátott dokumentumok első iratcsomója debreceni bölcsész koromba, az 1964–65-ös tanévbe vezet vissza. Az ügynöki megfigyelések és jelentések közvetlen célja nem is én voltam, hanem az egyik csoporttársam, Fülöp László, a későbbi jeles irodalomtörténész és egyetemi tanár. 1964 őszén az aktuális helyzet megvitatására politikai nagygyűlést szerveztek a Kossuth egyetemen, hozzászólásokra is lehetőség nyílt. Az egyik felszólaló épp Fülöp László volt. Megemlítette, hogy a közelmúltban Hruscsov, a szovjet kommunista párt első titkára egy kiállításon durva, elutasító stílusban megdorgálta a szovjet képzőművészeket vélt formalizmusuk és dekadenciájuk miatt. Felszólalását azzal a megállapítással zárta, hogy művészeti kérdésekben az ítéletalkotás nem a politikusok illetékességi körébe tartozik. Ebből az ártatlan megjegyzésből kreálták az ún. „Fülöp László-ügyet”. Nemcsak magát a „bűnöst”, hanem annak baráti körét is gondosan föltérképezték és megfigyelték. Büszkén konstatálhatom, hogy a mi évfolyamunkon nem találtak arra alkalmas személyt, ezért a megalázó feladatot egy tőlünk fiatalabb egyetemista társunkra bízták, akinek „Hengerész” volt a fedőneve. Mivel a megfigyelt legközelebbi barátai közé tartoztam, a titkos megbízott engem is szemmel tartott. A tartótiszt 1964. október 28-án keltezett utasítása kifejezetten a „célszemély” hozzám fűződő viszonyának a kifürkészésére buzdított: „Állapítsa meg, hogy Fülöp László V. éves egyetemista milyen kapcsolatot tart fenn Lisztóczky László egyetemi hallgatóval. Milyen magatartást tanúsít, hogyan nyilatkozik a SZU-ban történt személyi változásról.” Egy 1964. november 12-én írt ügynöki jelentés „hosszas megfigyelés alapján” arra a következtetésre jutott, hogy „Fülöp László elsősorban szobatársaival érintkezik, velük szokott bizalmasan elbeszélgetni, sőt az egyetemen, menzán, villamoson is többször együtt látni őket.” Majd fölsorolta a szűkebb baráti kör tagjait, élén az én nevemmel. Az idézett jelentés is azt sugallja, hogy „Hengerész” csak ímmel-ámmal, korántsem ártó szándékkal tett eleget megbízatásának. A jólértesültség és az ügybuzgóság látszatát keltve, gyermeteg semmiségekről tájékoztatta, voltaképpen orránál fogva vezette tartótisztjét. 1965. február 5-én kelt jelentését például így kezdte: „1965. január 28-án a menzai vacsoránál odament Fülöp Lászlóhoz és Lisztóczky Lászlóhoz az egyetem egyik novellistája, és megkérdezte, hogy olvasták-e az írását. – Nem – volt a válasz. – Annyiféle véleményt lehet hallani, hogy már nem tudom, mit higgyek…” Ennél lényegesen többet és fontosabbat egyik általam ismert jelentés sem tartalmaz. Feladójukat feltehetően zsarolás révén szervezték be az ügynökhálózatba. 2. „Hengerésznél” lényegesen több rosszindulattal írta jelentéseit az az egri ügynök, aki akkor a „Stimecz”, korábban pedig – még Budapesten – a „Sárdi” fedőnevet használta. A fedőnév azonosításával Szőnyei Tamás Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956– 1990. című kétkötetes művében is találkoztam. Sándor Andrásról, a Rákosi-korszak ünnepelt írójáról van szó, akit 1956 után börtönbe zártak. Szabadulását követően – miközben hírhedt
ügynöki jelentéseit írta – a nemzeti radikálisok táborához közeledett, a rendszerváltozás után a politikai csoportosulás egyik fő hangadója, „ideológusa” lett. Kettős szerepvállalását nem kívánom minősíteni. Idézendő beszámolójának az előzményeihez tartozik, hogy 1973-ban mint osztályfőnök az egri Dobó István Gimnázium egyik osztályát Erdélybe vittem kirándulni. Élményeim annyira megragadtak, hogy ezt követően az 1990-es évek közepéig minden évben legalább egyszer fölkerestem a valaha Tündérkertnek becézett országrészt. Különösön sűrűn, évente három– négy alkalommal jártam ott az 1980-as években, amikor az erdélyi magyarság sorsa egyre keservesebbé vált. 1978-ban történt, hogy Korondról hazatérőben az Eger felé tartó vonaton találkoztam Sándor Andrással. Beszélgetésbe elegyedtem vele, s azt tapasztaltam, hogy úti élményeimet rendkívüli érdeklődéssel hallgatja. Ennek a beszélgetésnek az eltorzított, megdöbbentő rosszindulatról tanúskodó változata köszön vissza beszámolójában, amelyet kapcsolattartójának adott elő: „A tmb. (vagyis: a titkos megbízott) felhívta figyelmünket egy Lisztóczky nevű egri középiskolai tanárra, aki a Dobó István Gimnáziumban magyart tanít. Erősen nacionalista beállítottságú személy, kb. 35–36 éves. Jó kapcsolatban van Csoóri Sándorral. Rendszeresen jár Erdélybe az ottani viszonyok tanulmányozása céljából. Legutóbb Korondon járt, és onnan hazatérve elítélően nyilatkozott a román állam vezetőiről. Tragikusnak és elviselhetetlennek nevezte az ottani magyarok helyzetét. Egész előadását a románok elleni gyűlölet hatotta át. A magyarok nehéz, kilátástalan helyzetéről beszél baráti társaságban és az iskolában is. (A tmb. feltételezése szerint még az is elképzelhető, hogy a gyerekek előtt az órákon is.) Intézkedés: – a Lisztóczkyra vonatkozó részt átadjuk az ifjúságvédelmi vonalra.” Az idézett, Egerben 1978. június 26-án kelt sorokhoz csupán egyetlen megjegyzést szeretnék fűzni: akik ismernek, jól tudják, hogy soha nem gyaláztam más népeket, így román testvéreinket sem. A sajátomat igen, de azt is csak a szenvedélyes és önmarcangoló szeretet jogán. Illyés Gyula-i értelemben szerettem volna patrióta lenni: jogot védtem, egyetlen nép méltóságát sem sértettem. Fölbukkant tehát velem kapcsolatban is a Szőnyei Tamás-könyvben gyakran visszavisszatérő, első számú szitokszó: a nacionalizmus. Ilia Mihály ezzel kapcsolatban Szőnyei Tamás művéről szóló recenziójában a következőket írja: „Föltűnő, hogy ebben a hatalmas kutatómunkában milyen sűrűn szerepel a szervek minősítő megjegyzése a megfigyelt személy cselekedetéről: nacionalista. Szinte alig van valami ügy, ahol ne ez a minősítés szerepelne. Úgy látszik, hogy ez volt a legveszedelmesebb irodalmi ellenzéki tulajdonság.” A legszomorúbb pedig az, hogy az „ős patkány”, a „meg nem gondolt gondolat” régi szószólói napjainkban is igen könnyen rásütik a nacionalizmus bélyegét a „másként gondolkodókra”. 3. A következőkben egy „szigorúan titkos és különösen fontos” dokumentumot idézek, melynek előzményei Svájc híres városába, Genfbe vezetnek. Az 1970-es években a Feleségemmel többször fölkerestük ott élő sógoromat, hogy segítséget kérjünk beteg kislányunk kivizsgálásához és gyógyításához. Akkor kerültek a kezembe az 1956-os forradalom és szabadságharc huszadik évfordulóján megalakult, zürichi székhelyű Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre (1981-től: Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, röviden: SMIKK) működésének a dokumentumai. Kapcsolatot
teremtettem az irodalmi egyesület elnökével, Saáry Évával. Tevékenységükről én közöltem az első hazai ismertetést a Nyelvünk és Kultúránk 1985. évi 59. számában A nyugati magyar irodalom svájci műhelye címmel. Ennek köszönhettem, hogy előadóként meghívást kaptam a legendás Luganói Tanulmányi Napok 1985-ös tanácskozására. Az idézendő dokumentum ezzel a konferenciával kapcsolatos. A Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökségén íródott Budapesten, 1985. október 17-én: „Berni nagykövetségünk jelentette a KÜM-nek (külügyminisztériumnak), hogy a Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre 1985. október 16–21. között Luganóban rendezi meg a »Gesta Hungarorum« előadássorozat harmadik részét »Erővonalak a két világháború közötti magyar szellemi életben« címmel. A fenti jobboldali beállítottságú, zürichi székhelyű emigrációs szervezet, amelynek vezetője B. Szabó Péter és Saáry Éva, évente tart hasonló rendezvényeket, amelyekre magyarországi ellenzéki személyeket is meghívnak. Az októberi rendezvény vendégei és előadásaik címe: 1.) Szíj Rezső: »Magyar jellegre törekvés a képzőművészetben« »Könyvkiadás – könyvművészet« 2.) Szállási Árpád: »Kassák Lajos és a magyar avantgarde« 3.) Lisztóczky László: »Gulyás Pál és a 30-as évek szellemi élete« Intézkedés: Tájékoztatjuk a BM III/III. Csoportfőnökséget.” Tehát a magyar nagykövetségeket is megbízták titkosszolgálati feladatokkal. Még irodalmi és művészeti kérdésekben is. 4. Az ügynöki tevékenység újabb módszerébe avatja be az érdeklődőket a következő történet. Ilia Mihály az 1980-as évek közepén – amikor már az egri Tanárképző Főiskola Irodalomtudományi Tanszékének a tanára voltam – bevont egy, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmat kutató munkacsoportba. Erre anyagi támogatást is kapott. Szerződést kötöttünk. Ilia levelei, a tanulmányért kapott honoráriummal együtt, többnyire a főiskola irodalmi tanszékére érkeztek. Akkor írtam meg a Benedek Elek és a romániai magyar irodalom kezdetei című tanulmányomat. Az egész vállalkozásban semmiféle konspiráció nem volt, Ilia sem kért meg titoktartásra. A román–magyar viszony akkor már nem volt felhőtlen, a határon túli magyar irodalom kutatása sem számított tabunak. Az „operatív hálózat” azonban mit sem törődött a hangulat- és hangsúlyváltozással, továbbra is a régi reflexek szerint, a rá jellemző „éberséggel” végezte munkáját. A fölkérést megtisztelőnek tartottam, büszkélkedtem is vele néhány munkatársamnak és barátomnak. Levélben tájékoztattam róla például egyik Tatán élő barátomat, akivel erdélyi útjaimon, Székelyudvarhelyen ismerkedtem meg. Ezt azonban egy postán dolgozó ügynök fölbontotta, és a levelet (vagy annak másolatát) Tatabányára, a Komárom megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztályára továbbította. Onnan a következő, 1985. március 1-jén kelt levélben értesítették a Szegeden székelő (közismert, hogy Ilia Mihály a szegedi tudományegyetem tanára volt) Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság III/IIII. Osztályának a vezetőjét: „Értesítem Vezető Elvtársat, hogy »K« ellenőrzési adataink keletkeztek arról, miszerint Ilia Mihály vezetésével munkacsoport alakult a két világháború közötti erdélyi irodalom tanulmányozására. Ilia e munkába bevonta Lisztóczky László egri lakost, a Tanárképző
Főiskola tanárát is. A fentiekről Lisztóczky tájékoztatta hálózatunkat. A Heves megyei RFK. III/IIII. Osztályát értesítettük.” Első olvasásakor a levél utolsó előtti mondata szíven ütött. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára egyik munkatársától némi iróniával meg is kérdeztem, miként lehettem én „besúgó” Tatabányán, amikor Egerben sem voltam az. Erre ő a kezembe adott egy tájékoztatót „a leggyakrabban előforduló állambiztonsági szakkifejezésekről, rövidítésekről és kódokról”. A jegyzék a levél első mondatában olvasható „K-ellenőrzés” (azaz: küldeményellenőrzés) jelentését a következőképpen fejti meg: „Postai küldemények operatív ellenőrzése, melynek során az állambiztonsági szervek a bizalmas nyomozás alatt álló személy postai küldeményeit felbontották, illetve esetenként elkobozták.” A pontatlan és rafinált szóhasználat tehát csupán egy illegális és törvénytelen eljárás, a postai levéltitok-sértés leplezésére, az előtte közöltek kiegészítésére és pontosítására szolgált. Az említett adatokhoz a logika törvényei szerint is csak úgy juthattak hozzá „K-ellenőrzés” révén és tőlem, ha az „elfogott” levélnek én voltam a feladója. A megfogalmazásból adódó következetlenséget és ellentmondást csak így lehet feloldani. Ezt a dokumentumot átnyújtó levéltári munkatárs is megerősítette. Az idézett levélben pontosan annyi információ szerepel, amennyit az én levelemben is elolvashattak. Az utolsó mondatból az is kiderül, hogy nemcsak Szegedre, hanem Egerbe is küldtek értesítést a történtekről. A levelezés természetesen titkosszolgálati módszerekkel, a hátam mögött, tudtomon kívül zajlott. *** Most olyan zavaros vizekre kell eveznem, amelyeket talán a legjobb lenne kikerülnöm. Nem kis tanulságot rejtő történet, hogy az Ilia-ügy kapcsán az egyik egri kollégám teljesen megalapozatlanul és kellő ellenőrzés nélkül ügynökséggel vádolt meg engem. Kiindulópontjául az imént idézett levél, pontosabban annak inkriminált mondata szolgált. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára csak ezt az egy személyemet érintő iratot találta az Ilia-ügy dokumentumai között. A levélről eddig elmondottakat még néhány mondattal ki kell egészítenem. Bennem a legkisebb gyanú sem merült föl azzal kapcsolatban, hogy a Benedek Elek-kutatás erkölcsbe vagy törvénybe ütközik-e. Ha valóban ügynök lettem volna – s ha egyáltalán lett volna miről –, akkor fedőnéven magam adtam volna jelentést a „hálózat”-nak, s nem bíztam volna a dolgot a merő véletlenre. Általam írt ügynöki jelentést azonban soha, sehol, senki nem talált és nem is fog találni. Nyilvánvalóan a Heves megyei RFK III/III-as Osztályát is azért kellett tájékoztatnia a tatabányaiaknak a saját nevemen (tehát nem fedőnéven!) a fölbontott levél tartalmáról, mert nem szerepeltem a hálózati nyilvántartásban, az egri titkosszolgálati osztállyal semmiféle kapcsolatom nem volt. Azt pedig csak a legnagyobb rosszindulattal tételezheti föl bárki is, hogy egri lakosként ötletszerűen és minden felhatalmazás nélkül épp Tatabányát szemeltem volna ki alkalmi besúgásokra. Jobb sorsra érdemes kollégám koholmányához a véletlenek összjátéka mellett az ő rosszindulata és elvakultsága is kellett. Ez kiváltképpen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor egy egri könyvtári rendezvény végén szelíd, békülékeny szavakkal akartam átnyújtani neki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kapott levelet, amely félreérthetetlenül rögzíti, hogy „a hálózati személyek nyilvántartásában” nem találtak rólam kompromittáló adatot. Közeledésemet durván elutasította, és meg se nézve az arra egyedül illetékes
intézmény igazoló levelét, kihúzott egy papírt a táskájából, amit úgy emelt a magasba, mint egy vadász a győztes trófeát. „Hát ez mi?!” – kiáltotta féktelen gőggel, indulattal és gyűlölettel. Ráadásul, s ezt sokan látták is a jelenlévők közül, karomnál fogva tuszkolt kifelé – egy közintézményből. Nyilvánvalóan megriadt attól a gondolattól, hogy lelepleződik, s ettől a félelmétől máig nem tud szabadulni. Ezt a szörnyű, döbbenetes, iszonyatos jelenetet soha nem fogom elfelejteni. A könyvtárba, váratlan eseményre is fölkészülve, magammal vittem egy Cs.-nek címzett borítékot, amelyben rövid, barátságos hangú levél kíséretében elhelyeztem a bűntelenségemet bizonyító igazolást is. A levelet nem volt hajlandó átvenni, még megnézni sem. Eljövetelemkor a könyvtár igazgatóját kértem meg a levél „kézbesítésére”. Az ő próbálkozása sem járt sikerrel, a levelet olvasatlanul, egyik barátom közvetítésével juttatta vissza hozzám. Cs. célja tehát nem az igazság kiderítése, hanem az én besározásom. Azóta még dühödtebben terjeszti rólam válogatott és képtelen vádjait. Nem is akkor követett el csaknem jóvátehetetlen bűnt, amikor félreértett egy félreérthető dokumentumot, hanem akkor, amikor mereven és elvakultan utasította el közeledésemet, negligálta az ártatlanságomról szóló bizonyítékokat, amikor elvakult gőggel és fölényérzettel akarta őrizni a látszatot, s próbálta porig alázni egyik kollégáját. Meggyőződésem, hogy senkinek sem használ és önmagának árt a legtöbbet ezzel a magatartással. Figyelmébe ajánlom Szókratész idevágó szavait: „Az igazságtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni.” Vakon és süketen hajszolja vélt igazát, amelynek, ha megtalálná is, semmi hasznát nem venné. Elkezdenie sem kellett volna ezt a rágalomhadjáratot, mert aki le akarja győzni embertársát, szükségképpen bemocskolódik maga is. A harang mindannyiunkért szól. Attól tartok, rögeszméjén az sem fog változtatni, hogy Szőnyei Tamás idézett műve is a bűntelenségemet igazolja. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának vizsgálati eredménye és a Szőnyei-könyv tanúságtétele után egyáltalán miről beszélünk még? Képtelenség ügynökséggel megrágalmazni valakit beszervezési dokumentum és ügynöki jelentés nélkül, és még nagyobb képtelenség a rágalom lelepleződése után is tovább folytatni a mocskolódást. Mindez már – Nagy László József Attila című versét idézve – „ésszel mérhető pontokon is túl”-ra mutat. Annak a „dokumentum”-nak, amit Cs. a táskájában hordozott és diadallal emelt a magasba, semmi köze sincs az ügynöki tevékenységhez. Nem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából való, hiányzik róla az intézmény neve, amely átlós irányban minden onnan származó iratmásolaton látható. Ha kételkedik a szavaimban, kérjen véleményt egy hasonló ügyekben járatos szakembertől! Az enyhén szólva kétes eredetű és semmit sem bizonyító „dokumentum”-ot nem én írtam, kézjegyem sincs rajta, nevemen (tehát nem fedőnéven) szerepeltet, tartalma pedig nem több szalmacséplésnél. Nem is tudtam róla, a nevemmel éppúgy visszaél, mint a fentiekben szó szerint citált levél. Feltehetően kapcsolatban is áll vele. Félreértés ne essék: nem tartom magam sem hősnek, sem mártírnak, csupán szerencsés embernek: nem kellett ellenállnom semmiféle önfeladásra kényszerítő zsarolásnak és kísértésnek. Öt eltemetett gyermekem életéért a tűzbe ugrottam volna. Kevés a részem abban, hogy – Hamlet szavaival – „meglehetős becsületes” maradhattam, ami persze csak Arany János leleményes jelzőjével és a folytatással együtt érvényes. Van valami ijesztő és szívszorító abban a következetességben, ahogyan kollégám egy nem létező ügynök elleni kíméletlen, gyűlölet diktálta harcát folytatja. Úgy vélem, nagyobb haszna származna abból, ha a mások lejáratását is igénybe vevő karrierépítés helyett arra fordítana több időt és energiát, amire született: az irodalomkutatásra. A mások fölötti ítélkezést pedig bízza Istenre! Talán azon is érdemes töprengenie, hogy keresztény hitét, amelyet oly kenetes pátosszal szokott kinyilatkoztatni, sikerült-e maradéktalanul összehangolnia mindennapi életével és magatartásával. Az igazi keresztény nem gyűlöli az ügynököket sem, harag helyett inkább
részvétet érez irántuk. Amit a kollégám tett – és ahogyan tette –, akkor is rettenetes, ha netán a vádja igaz. Így viszont aligha lehet szavakat találni rá. Viselkedése a legelemibb tapintatot és kollegialitást is nélkülözi. Magára vessen, ha most személyi jogaim és emberi méltóságom védelmében a nyilvánossághoz fordulok. Gondolhatta volna, hogy előbb-utóbb minden hazugság lelepleződik, s azt is, hogy amikor gyermekeim és a Feleségem halála után olyan egyedül maradtam, mint az utolsó levél a fán, nem fogom engedni, hogy elrabolja tőlem az utolsó kapaszkodóimat: becsületemet és a tanítványaim, barátaim bizalmát és szeretetét. *** Néhány következtetés. A mögöttünk hagyott rendszerben a titkosszolgálatok hatalmas apparátust alkottak, behálózták az egész magyar társadalmat, annak valamennyi szegmentumát, ideértve a magánélet szféráját is. Csápjaik a magyar nagykövetségek révén a határon túlra is átnyúltak. Fenntartásuk óriási összegeket emésztett föl. Rólam is tudtak mindent, ami az ő szemszögükből lényegbevágónak tekinthető. Tudtak erdélyi útjaimról, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körhöz fűződő viszonyomról, Fülöp Lászlóval, Ilia Mihállyal és másokkal létrejött, „veszélyes” kapcsolataimról. Működésük során nem riadtak vissza jogtalan eszközök használatától: a postai levélbontástól, a magyar nagykövetségek bevonásától sem. Igen sok múlott azonban a beszervezett ügynökök hozzáállásától. Két ügynök: „Hengerész” és „Stimecz” két végletes magatartást tanúsított. Az előbbi inkább enyhített, az utóbbi pedig súlyosbított a megfigyelt személyek megítélésén. Az ügynököket – bár etikai vétségük kétségbevonhatatlan – elvont sémák és sztereotípiák szerint megítélni nem szabad. A legtöbbjük nem önként, hanem zsarolások, fizikai és lelki kényszerek hatására vált – Illyés Gyula híres verséből kölcsönözve a szavakat – „szemmé a láncban”. Tevékenységüket – ezt „Hengerész” példája is igazolja – sokszor csak alibi módon, alakoskodó és fontoskodó mellébeszéléssel, nem pedig ártó szándékkal végezték. Az utólagos leleplezések révén azonban másodszor is ők ülnek a szégyenpadra, miközben a beszervezők, a tartótisztek, a terror és a félelem légkörének tényleges megteremtői és fenntartói a markukba röhögnek. Sokszor nem is az „operatív” hálózat közvetlen szereplői, hanem a pilátusi magatartás képviselői, a bólogató Jánosok működtek együtt igazán hatékonyan a rendszerrel. Szükség lenne a nagy rutinnal és sátáni logikával fölépített mechanizmus átfogó, elmélyült szakmai és lélektani elemzésére, amely a résztvevők megítélését az eddig tapasztaltnál árnyalatosabbá, hitelesebbé és józanabbá tenné. Az én megrágalmazásom is arra int, hogy a fölmerülő etikai problémák elemzésével és tudatosításával végre közzé kellene tenni az ügynöklistát, nem hallgatva el, sőt hangsúlyozva az apparátust létrehozók és irányítók elsődleges felelősségét. Így talán meg lehetne előzni ártatlan emberek további megbélyegzését. Meg kell akadályozni, hogy az újra és újra megismétlődő, egyszer igaznak, máskor hazugnak bizonyuló „leleplezések” politikai játszmák és személyes bosszúk eszközévé silányuljanak. Végül: nem szabad engedni, hogy a bukott társadalmi rendszerrel kapcsolatos nosztalgiák, illúziók tovább erősödjenek, és fertőzzék a magyar közéletet. A megvalósult szocializmus a legkevésbé sem a szabadság és a demokrácia birodalma volt. Jaj, csak attól óvjon meg az Isten, hogy a rendszerváltozás után áldozataivá váljunk egy még láthatatlanabb, körmönfontabb és ellenállhatatlanabb manipulációnak! (2012)
II. A FOLYTATÁS Amitől tartottam, bekövetkezett. Az előző tanulmányt, mely a lényeget nem érintő eltérésekkel megjelent a Polísz című folyóirat 2012. júniusi számában (6–13.), minden bizonnyal olvasta Cs. is. Mégsem hagyta abba, sőt a korábbinál is hevesebben folytatta rágalomhadjáratát. Nem zavarta, hogy továbbra sem tudott beszervezési dokumentumot és akár egyetlenegy ügynökjelentést fölmutatni. Nem intette józanságra Szőnyei Tamás idézett könyvének tanúságtétele sem. Változatlanul a postai ügynök által fölbontott levélre, illetve az arról szóló értesítésre hivatkozott, amelyet a tatabányai III/III-as Ügyosztály Szegedre és Egerbe is elküldött. Soha életemben ekkora elvakultsággal és rosszindulattal nem találkoztam! Ezért újabb kísérletet tettem ártatlanságom bizonyítására. Fölkerestem egy egri ügyvédet, akinek átadtam az Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltárából származó iratokat, megemlítettem, hogy a személyes kapcsolatfelvétel csúfos kudarccal végződött, s megkértem őt, hogy baráti hangú levélben figyelmeztesse tévedésére kollégámat. Elmondtam, hogy nem áll szándékomban bírósági eljárást indítani, csupán az igazamat keresem. Szeretném, ha Eger irodalmi életét nem mérgezné tovább kettőnk áldatlan ellentéte. Íme, az ügyvéd által Cs.-nek címzett levél szövege: Tisztelt dr. Cs. Úr! Mint a mellékelt meghatalmazás alapján dr. Lisztóczky László jogi képviselője, az alábbiakkal fordulok Önhöz: Ügyfelem arról tájékoztatott, hogy Ön számos alkalommal személyét, becsületét, jó hírnevét sértő kijelentéseket tett, esetenként több ember előtt. Ügyfelem kísérletet tett arra, hogy békésen rendezze az Önök közötti ellentétet, okirattal igazolva az Ön állításának valótlanságát, azonban ezt a közeledést Ön elhárította, s továbbra is valótlanul állítja dr. Lisztóczky Lászlóról, hogy 1990 előtt az állambiztonsági szervek részére adatokat szolgáltatott, köznyelvi fordulattal élve: III/III-as volt. Ennek azonban ellentmondanak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának – általam is megtekintett – hivatalos igazolásai, melyekből az derül ki, hogy Ügyfelem a hálózati nyilvántartásban („ügynöklista”) nem, azonban a megfigyeltek között szerepel. Bízva abban, hogy dr. Lisztóczky Lászlóra vonatkozó rágalmazó állításai nem tudatos rosszhír keltésnek, sokkal inkább félreértésnek vagy tévedésnek tudhatók be, illetőleg tekintettel arra, hogy mindketten Városunk megbecsült polgárai, országos és nemzetközi hírű irodalmárok, célszerűnek tartanám, ha vitájuk a félreértések tisztázásával és nem büntető vagy polgári bíróság ítéletével érne véget. Mint bizonyára Ön előtt is ismeretes, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának hivatalos igazolása olyan okirati bizonyíték, amelyre adott esetben a bíróságok ítéletüket alapozhatják. Ügyfelem akként nyilatkozott, hogy kész megbocsátani, amennyiben Ön a fentieket elfogadva, felhagy az ellene irányuló rágalmazó kijelentésekkel, és magánlevélben bocsánatot kér tőle. Együttműködését és az ügy békés lezárását remélve, tisztelettel: Eger, 2013. július 30. Dr. N. D. ügyvéd Cs. ennek a nem mindennapi emberséggel és intelligenciával megfogalmazott levélnek a hatására sem tért észhez, továbbra is ragaszkodott vélt igazához. Nem volt elegendő
bölcsesség és keresztényi alázat benne, hogy a baráti gesztust viszonozza, és levélben kérjen bocsánatot tőlem. Helyette egy budapesti ügyvédhez fordult, akinek megmutatta az Iliaügyben Szegedre (és Egerbe) küldött levelet, amely nem a bűnösségemet, hanem az ártatlanságomat igazolja, hiszen, mint említettem, egy postai ügynök által felbontott levél – azaz: „K-ellenőrzés” – nyomán íródott, s engem nem fedőnéven, hanem a saját nevemen szerepeltet. A levél másolatát én is megkaptam az Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltárából, a vétlenségemről szóló igazolással együtt. A Políszban közzétett tanulmányban teljes terjedelmében idéztem, a levéltárban szerzett információk és a logika törvényei alapján cáfoltam is annak bizonyító érvényét. Természetesen a levélmásolatot a többi dokumentummal együtt az ügyvédemnek is átadtam. Cs. budapesti ügyvédje ezt a levélmásolatot küldte el jogi képviselőmnek a következő sorok kíséretében: Tisztelt Kolléga Úr! Dr. Cs. csatolt meghatalmazással igazolt jogi képviselőjeként a dr. Lisztóczky László megbízásából írt levélben foglaltakra az alábbiakat kívánom szíves tudomására hozni: Megbízóm egész életében a tisztesség, becsületesség elvei szerint élt, s ezen elveket megvalósítva járt el az irodalmi és oktatói munkája során. Mindannyiunk előtt ismert, hogy a rendszerváltást megelőző időszakban voltak olyan személyek, akik barátaik, családtagjaik, kollégáik tevékenységéről az akkori hatóságoknak jelentést készítettek, sokszor valótlan tartalommal. A rendszerváltást követően feltárásra került történeti dokumentumok sok esetben segítettek már igazságot szolgáltatni jogi és/vagy erkölcsi értelemben azoknak, akiket korábban megfigyeltek és sokféle hátrányban részesítettek pusztán azért, mert vallási, közéleti kérdésekben másként gondolkodtak. Megbízóm részére korábban Ilia Mihály irodalmár kollégája juttatott el egy olyan tartalmú dokumentumot, amelyből arra lehetett következtetni, hogy a T. Kolléga Úr megbízója a hírhedtté vált III/III-as ügyosztállyal kapcsolatban állt volna. Ez az információ nagyon fájt megbízómnak, mert Lisztóczky László úr munkáját nagyon tisztelte. Köszönjük a T. Kolléga Úr által szolgáltatott információt, amely arra utal, hogy Lisztóczky László úr nem volt „ügynök”. Tudjuk, hogy a pártállami időszak dokumentációja nem teljes körű és a Történeti Hivatal irattárában lévő iratok hiányosságai problémákat, félreértéseket okozhatnak. Kérem a T. Kolléga Urat, hogy nyugtassa meg az ügyfelét atekintetben, hogy Dr. Cs. úr szándékosan senkit sem akart sohasem igazságtalanul megvádolni és a jövőben fokozottan ügyel arra, hogy a munkája során milyen tartalmú nyilatkozatokat tesz. Őszintén reméljük, hogy a jelen levélben foglaltakkal a felek közötti nézetkülönbség tisztázódott és az ügy lezártnak tekinthető. Budapest, 2013. október 02. Tisztelettel: dr. K. K. ügyvéd Nem kis szorongással olvastam el ezt a levelet, mely azért is másra hárítja a felelősséget, amelyet Cs. maga követett el.
A szorongás egyik oka az a fölismerés volt, hogy én még megközelíteni sem tudom a tökéletességnek azt a fokát, amely a sorok között Cs.-ről kirajzolódik. Bár egész életemben igyekeztem magam is „a tisztesség, becsületesség elvei szerint” élni, újra és újra gyengeségemmel, tökéletlenségemmel kellett szembesülnöm. A szorongás annál a levélrészletnél még tovább fokozódott, ahol arról esik szó, hogy „a pártállami időszak dokumentációja nem teljes körű és a Történeti Hivatal irattárában lévő iratok hiányosságai problémákat, félreértéseket okozhatnak”. Máig nem értem, hogy mit keres ez a fikció és prófécia egy jogi kérdéseket taglaló levélben, mely ítéleteit csupán tényekre alapozhatja. Az a lehetséges konklúzió pedig kétségbe ejtett, hogy akkor szerte e hazában bárki, bármikor, bármilyen következmény nélkül ügynöknek bélyegezhető. Talán még Cs. is, ám az a megközelíthetetlen és felülmúlhatatlan tisztesség, becsület, amely őt jellemzi, eleve kizárja ezt. Mindenesetre nem én vádoltam meg őt megalapozatlanul és kellő körültekintés nélkül ügynökséggel, hanem ő engem. Mellőzve minden további kommentárt, arra kérem azokat, akik e sorokat olvassák, hogy hasonlítsák össze a két levél hangvételét, a sorok mögött megbúvó szándékokat. És szűrjék le azt az egyetlen rám nézve pozitívnak tekinthető tanulságot, hogy az ellenem megfogalmazott vád nem tényeken, hanem félreértésen, fikción és prófécián alapult, melyet az előítélet és a rosszindulat táplált, a gyűlölet tartott életben „ésszel mérhető pontokon is túl”. Kollégámnak ennyi idő után sem sikerült vádját hiteles dokumentumokkal alátámasztani. További ez irányú igyekezete is teljesen reménytelen. *** Kedves Cs.! Igazán lenyűgöző az az elszántság és következetesség, ahogyan a legvégsőkig kitartottál az ügynökség vádja mellett. Mások már rég meghátráltak volna, de Te reménytelen helyzetben is hősiesen küzdöttél. Ügyvéded leveléből tudtam csak meg, hogy mi húzódott meg ennek a hátterében. Amikor a legtöbben már fölismerték, hogy fatális félreértésről van szó, Te még mindig vártad a nem létező beszervezési dokumentum és a szintén nem létező ügynökjelentések felszínre kerülését. A lebegtetésre – és ez már tényleg mindennek a teteje! – az idézett ügyvédi levélben is kísérlet történt. Ez az emberi léleknek olyan mélységesen mély bugyraiba nyújt betekintést, hogy minősítésére tapintatból sem szeretnék vállalkozni. Talán arra is gondolnod kellett volna, hogy egy embertársadnak szenvedést okozol, és hogy növekszik azoknak a száma, akik előtt ellenszenvessé, nevetségessé teszed magad. Sokakban a gátlástalan rosszindulat, a féktelen gyűlölet, a kenetes képmutatás és a reménytelenség szinonimája a neved. Ha annak idején fájt neked az a félreértésre lehetőséget nyújtó „dokumentum”, amit Ilia Mihálytól kaptál, most az ellenkezőjét kellene érezned. Egy régi tanítványom mesélte, hogy amikor előre megtervezett és begyakorolt forgatókönyv szerint tájékoztattad őt feltételezett ügynöki múltamról, fölmutatva az imént említett – „véletlenül” akkor is épp nálad lévő – leleplező „dokumentum”-ot, megjegyezted, hogy milyen nehéz erről beszélned. Amikor ártatlanságom kiderült, voltaképpen örülnöd kellett volna, de nem ez történt: elvesztetted a maradék józan eszedet is, zavarban vagy, kapkodsz és vagdalkozol, hibát hibára halmozol. Nemrég találkoztam veled az utcán, s meg is szólítottalak. Kénytelen-kelletlen elismerted, hogy meghajolsz a bűntelenségemet bizonyító dokumentumok és érvek előtt, nem tekintesz többé ügynöknek. A megbánásnak, bűntudatnak azonban a legcsekélyebb jelét sem láttam rajtad. Azt a mocskot pedig, amely az ellenem kitartóan hangoztatott rágalom összeomlása miatt rád ragadt, megpróbálod szétkenni az egész életemen. Vájkálsz a múltamban, s teszed ezt épp olyan rosszindulattal, mint tetted az inkriminált ügyben, amely látványos kudarccal végződött. Csúsztatásokkal, féligazságokkal és hazugságokkal, ami pedig a legfölháborítóbb:
halottakat idézve, az ő nyugalmukat is megzavarva, emléküket gyalázva akarsz engem továbbra is rossz hírbe keverni, a földbe döngölni. Ha kívánod, szívesen állok rendelkezésedre, hogy régi és újabb keletű rágalmaidról beszélgessek veled. Már az ókori görögök is tudták, hogy mindig meg kell hallgatni a másik felet is. Tudom, hogy sok bűnt és tévedést elkövettem, az a portré azonban, amit párját ritkító elfogultsággal és egyoldalúsággal Te rajzolsz rólam, alig hasonlít rám. Néhány vonása inkább önarcképet sejtet. Ráadásul akarva-akaratlan Isten dolgába avatkozol: csak Ő ismeri a csonkítatlan és hamisítatlan igazságot, s egyedül neki van joga ítélkezni fölöttünk. Fontold meg azt is, hogy az ügynökség vádjának az összeomlása hitelteleníti további rágalmaidat! Nem tartasz attól, hogy újabb rágalmaid is ugyanerre a sorsra jutnak? Egyáltalán végiggondoltad, hogy mit akarsz elérni? Az én bemocskolásommal, sárba döngölésemmel megtisztítani, megnyugtatni a lelkiismeretedet? Nem érzed, hogy ez eleve abszurd, minősíthetetlenül embertelen, ön- és közveszélyes vállalkozás? Nemrég valakinek azt mondtad, hogy én a Te „halálos ellenség”-ed vagyok. Azt se tudtam, hogy szavaidon sírjak vagy nevessek. Emlékeztetlek arra, hogy sok-sok éven át Te jelentetted minden fűnek, fának és bokornak, hogy ügynök voltam, „véletlenül” mindig magadnál hordva azt a levelet, ami a hozzáértők állítása szerint bűntelenségemet igazolja. Amikor pedig hivatalos dokumentummal szerettem volna bizonyítani ártatlanságomat, Te tuszkoltál kifelé az egyik egri közintézményből. És ezek után még neked van üldözési mániád? Arra kérlek, hogy egyszer s mindenkorra fejezd be az ellenem és mások ellen megmegismétlődő gyűlölethadjárataidat. Ne vájkálj tovább sem az én múltamban, sem másokéban! Amit teszel, a legkevésbé sem egyeztethető össze a kereszténység erkölcsi normáival, pedig Te ebben a díszruhában tetszelegsz. Krisztus a hegyi beszédben arra tanított, hogy szeretnünk kell még ellenségeinket is. Sík Sándor szerint ezt a parancsolatot, az ellenségszeretet parancsát a legnehezebb valóra váltani. Teljesítésére megszívlelendő módszert ajánl. Azt, hogy tudatosan próbáljuk gyűjteni azoknak az embereknek a jó tulajdonságait, akiket a közvélemény gonosznak tart. Előbb-utóbb rádöbbenünk arra, hogy még a legellenszenvesebbnek ítélt emberekben is mennyi jó van. Próbálj szemüveget cserélni, a jót is észrevenni másokban! Talán még bennem is találnál egy-kettőt. Biztos vagyok benne, hogy így Te is könnyebben tudnád hordozni terheidet, elviselni önmagadat és másokat. Kérlek, gondold át még egyszer, amit tettél, és ha a lelkiismereted azt diktálja, kérj tőlem bocsánatot a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt! Nem azt óhajtom, hogy becsülj! Csupán tárgyilagosságot kérek tőled nemcsak velem, hanem önmagaddal szemben is. Lásd be végre, hogy súlyos bűnöket követtél el ellenem, amelyeket illenék jóvátenned! Most elárulom neked azt is, hogy rágalmadról néhány hónappal a Feleségem halála után szereztem tudomást. Nemsokára szívinfarktussal szállítottak az egri kórház Kardiológiai Osztályára. Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha miattad kaptam volna az infarktust. Valószínű akkor is megkaptam volna, ha Te nem is létezel, hisz előtte sok éven át olyan megpróbáltatásokat éltem át, amelyekre „ma sincs ige”. Ezzel együtt is a javadra válna, ha több felelősséggel formálnál véleményt másokról, s tartózkodnál az elsietett következtetésektől és ítéletektől. Nemcsak az én életemet mérgezted meg, hanem Eger szellemi-irodalmi életét is. Deák Ferenc szavait idézem, amelyeket örökbe fogadott lányához, Vörösmarty Ilonához intézett: „A rosszat, mit másról hallottál, ne terjeszd soha. Találsz nemesebb s érdekesebb foglalkozást, mint hogy trombitája légy a hírnek s távírdája a pletykának és rágalomnak. Megeshetik, hogy a hír, melyet terjesztettél, később valótlannak bizonyodik be, s ekkor miként nyugtatod meg önlelkiismeretedet? Még ha elmennél is mindazokhoz, kiknek a valótlan hírt elmondottad, s azok előtt bevallva tévedésedet, szavaidat visszavonnád, célt akkor sem érnél, mert azalatt a hír végtelenig terjedhetett.” Ezért szeretném, ha a bocsánatkérés a széles nyilvánosság előtt
történne. De az is jó lenne, ha külön-külön helyesbítenéd a rágalmaidat azok előtt, akiknek ügynöki múltamról és egyéb gaztetteimről kiselőadásokat tartottál. Céltudatosan választottad ki partnereidet, tehát aligha lesz nehéz fölidézni őket. Az egyik fültanú mesélte, hogy engem mocskoló kiselőadásod egyszer nagyelőadássá terebélyesedett, kitöltötte az Egertől Budapestig tartó utazás teljes időtartamát. Ennél sokkal többre kellene becsülnöd magad, kedves Cs.! Hogyan veszítheted el ilyen végletes módon emberi méltóságodat, szegülhetsz szembe a kollegialitás, a szolidaritás, a jó ízlés legelemibb törvényeivel? Kinek használsz ezzel a minden önfegyelmet és arányérzéket fölrúgó magatartással? Akik idézték szavaidat, tapasztalták mániákus rosszindulatodat, a legnagyobb megdöbbenés és megvetés hangján beszéltek rólad. Akkor sem illenék így viselkedned, ha valamennyi állításod igaz lenne. Emlékeztetlek Krisztus tanítására: az vesse az első követ a bűnös emberre, aki maga sohasem vétkezett. Szívből kívánom, hogy találd meg igazi énedet, szerezd vissza lelki nyugalmadat és emberi méltóságodat. Ne a gyűlölet, hanem a szeretet szavára hallgass! Engem pedig hagyj békességben élni és meghalni! Nem arra születtünk, hogy másoknak szomorúságot és szenvedést okozzunk, hanem arra, hogy egymást jobbá és boldogabbá tegyük. Hidd el, hogy Eger értelmisége nem kis megnyugvással venné tudomásul, ha viszonyunk rendeződne, és meggyőződésem, hogy a bocsánatkérés nem rombolná, hanem növelné tekintélyedet, erkölcsi súlyodat. A megbékélés reményével nyújtom hát megint – nem is emlékszem már, hányadszor – baráti jobbomat. Az a harag és indulat, amit rágalmaddal, főként pedig hajthatatlanságoddal és a múltamban való illetéktelen, rosszindulatú vájkálódásoddal keltettél bennem, lassan lecsillapodik, egyre inkább csak szánalmat érzek irántad. A haragért és az indulatért bocsánatodat kérem! És bocsásd meg Te is, bocsássa meg az Isten is „vétlenségem gőgjét”! (2014) Barcsa Dániel:
Hatvannyolc (Személyes történelmem 1.) Tamás bácsi emlékére, aki csak nagy sokára jött rá, hogy reménytelenül átnevelhetetlen vagyok. Hanna mama emlékére, aki utolsó szavaival is azt kérte, vigyázzunk egymásra Gusztival. Guszti emlékére, aki évek óta nem áll szóba velem.
Ha egyes bölcs historikus koponyák ki bírták agyalni a „hosszú tizenkilencedik század” blődlijét, amely – úgymond − 1789-től 1914-ig tartott, akkor az én magántörténelmem számára is meg lehet indokolni egy „hosszú ezerkilencszázhatvannyolc” fikcióját. Így szemrebbenés nélkül írhatom ide: mindig is úgy éreztem, az ezerkilencszázhatvannyolcas esztendő már ezerkilencszázhatvanhatban elkezdődött. 1966 nyarán nagyapám elvitt szülőföldjére, Erdélybe. Erdély. Némi szorongással említem csak e földrajzi nevet, mert jól tudom, sok honfitársam még e szó puszta hallatán is hányingert, durchmarsot vagy épp vértódulást kap, és én, érző lélekként, nem szívesen okozok szándékolt kellemetlenséget embertársaimnak. Igen-igen,
még szűkebb köreimben is vannak olyanok, kik ennen magukat – lelkiismereti vagy vallási parancsra, érdekből, avagy éppen csak divatból − magyarságdiétára fogják. Ám a gyermekségemet körülölelő felnőttvilágban gyakorta és váratlanul kélt fel keserédes fuvallatként a sóhajtás: Erdély! S amikor famíliám tagjai között eme, az akkori közbeszédben kerülendő, sőt tiltott témára terelődött a szó, valaki mindig észrevette jelenlétem, és csöndet intve, rosszallóan mutatott reám. Rám, ki éppen alkalmatlan időben s alkalmatlan helyen lábatlankodik. Nem is csoda, hiszen ki ismerte akkori énemet, az − nem is indokolatlan − veszedelmes fecsegőnek tartott. Így hát − bár a Rákosi kor komisz jégpáncélja már fölengedett, azt régen fölváltotta a kádári langy-latyak szennyes szürkesége, de a félsz még mindig ott tekergett a zsigerekben −, így hát hiába is próbáltam fülelni, fölcsippenteni egy-két meg nem engedett titok-morzsát, mert óvatos atyafiságom rögvest átváltott románra. A „nicht vor dem Kind” nálunk „să nu verbeşti copilului”-ként hangzott. Első erdélyi látogatásomból főként hangulatokra emlékszem, illatokra. Ma is érzem a tűlevelek gyantaszagát, a csűrök álmosító szénaszédületét, a számomra tilos borókapálinka orrfacsarását, a Boriska ángyi kemencéjében frissen kisült kenyér édeskés forróságát, az öreg emberek csípős munka- és dohányillatát. De mára már emlékezetemben szerethetővé szelídültek az egykori, egyébként undort keltő szagok is: az émelyítő román benziné, s a brassói buszokon, trolikon elterpeszkedő „bolhapor” – talán gezarol – átható bűze is. Az a nyár eszmélésem kezdete volt: akkor tudatosult bennem, ki és mi vagyok. Miután nagyapámmal általléptük az „ős”, famíliánk régi tivai háza küszöbét, még azon a napon, „szürkünyödéskor”, tíz- tizenkét szíjas székely érkezett látásunkra. Öregapám testvérei, unokatestvérei. Az ünnepélyes alkalomhoz illőn szertartásosan köszöntötték egymást, nagyapámat és engem, majd beljebb kerülve körbeülték a sokszögletű, sok kenyeret-szalonnát látott kamarás asztalt. Aztán két erős marok szorítását éreztem, Gergé bá’, mint szél a pelyvát, könnyedén fölragadott, s letett e nevezetes bútordarab közepére, egy üveg jóféle „háziszőttes” pálinka mellé. Mire magamhoz térhettem volna, máris kérdések záporoztak felém. Én igyekeztem megfelelni, s hol az egyik, hol a másik öregember felé fordulva, tehetségem szerint válaszolgatni. Hogy mi mindenre voltak kíváncsiak, arra már nem emlékezem, de azt máig is érzem, nem üres játék volt ez, hanem életem legfontosabb vizsgája. Aztán csönd lett, hosszú csend. A rám áradó kíváncsiság apadni látszott. Ám, mikor már-már úgy éreztem, hogy a lábam gyökeret fog ereszteni, s eggyé válok a vén asztallal, végre megszólalt Ágoston, nagyapám legidősebb bátyja: – A mü kutyánk kölke… – A’. − bólogatott a többi öreg. – Űgyes gyerek, a mü vérünk. − A’. Felet ütött a virágos számlapú falióra, aztán ismét hosszasan lehetett hallgatni a legyek zizegését zavartalan. Gergé bá’, a házigazda se törte meg az újjáéledt általános némaságot, csak minden meglett rokonának töltött egy kupicányit az általam talpraesett módon megkímélt fenyővizes flaskából. Ágoston bá’ − miután beküldte kicsike poharát bajszának sűrű bozontja mögé, s az, ámulatomra, baj nélkül ki is jutott a rengeteg rettenetéből − ismét magához ragadta a szót. – Ennek a legénkének harisnya kell! – Székelyharisnya? – A’! Megdobbant a szívem. Aznap, midőn nagyapámmal megérkeztünk a vasútállomásra, az Olt magas állása miatt nem a rövidebb úton, a lélekvesztő pallókon keresztül indultunk Tiva felé, hanem Poklon felé kerülve, az új hídon által. Jeles nap lévén, első szent királyunk ünnepe,
sokan tartottak a templom felé székely viseletben. Meglátván őket, máris titkos óhajommá lett egy olyan szép, zsinóros posztónadrág, azaz harisnya, amilyent ott akkoriban a korosabb férfiak hordtak. Mibe’ majd én is úgy nézhetnék ki, mint egy igazi huszár! – Van eltéve – így az egyik öreg –, van egy kicsike maradék posztóm. Abaposztó. Tán egy legénkére eppe’ elegendő. – Ki varrná? – Csiszer Árpád. Ki más? – S a zsinór? – Cipőfűző. Fekete pertli. A tavalyi ujjasomra es abból került… Közbekottyantottam: – Piros cipőfűzőt lehet-e kapni? Mert nekem a piros zsinóros székelyharisnya tetszik! Láttam olyat idefele jövet. Leírhatatlan volt az elszörnyedés. – Mit nem beszélsz, te gyerek? – Zsinórt, pirosat? Neked? Mán azt hogyan es gondó’tad? – Soha, senki a te nemzetségedből nem vót jobbágya senkinek! – Minden felmenőd szabad, huszár rendi székely vót… – Néked a fekete szín dukál! A kitört hangzavar, a harsány protestálás előbb sírásig megijesztett, aztán lassan kezdtem felfogni a szavak jelentését és jelentőségét. Ama kicsike, fekete zsinóros székelyharisnyámat mind a mai napig őrzöm annak bizonyságául, hogy ember vagyok, s annak is székely. S nem kell, nem muszáj, nem lehet − mert a fekete zsinór kötelez −, kiszolgálnom senkit és semmit. Erdély átváltoztatott. Metamorfózisom tökéletes volt. Ott tartózkodásom alatt kicserélődött minden sejtem a pisze orrom hegyétől a kicsike lábujjkámig. E látogatás előtt egy kézről kézre adott, ide-oda hányódó, „sehol se otthon” gyermek voltam. Jó földrajzosként Erdélyt azelőtt is bármikor meg tudtam mutatni a térképen, de a földabroszon eladdig Transsylvania barna foltja – minden titokzatossága ellenére − a szívem számára ugyanúgy semmit nem súgott, mint Hollandia mélyzöldje, vagy az Atlanti-óceán kékje. Amikor a Négyhuszonnégyes prüszkölve kihúzott velem Biharkeresztes állomásáról, az ismeretlen idegenbe indultam – nagy csalódásként ért, hogy a határ nincs felfestve pirossal −, ám pár héttel később, midőn Biharpüspökit magam mögé hagyva megtértem, úgy éreztem, hogy csak vissza, de nem hazaérkezem. Az igazi Haza ott maradt az önkénnyel megvont határ mögött. Attól fogva falni kezdtem az Erdélyről mesélő könyveket, regényt, regét, geográfiát és históriát. Azidőtájt nagyon úgy tűnt, hogy a tájékozottság terén igencsak félcsípejű ember lesz belőlem, mert mi a Kárpátok karéján túl esett, az számomra egyszerűen nem létezett. Szeretteimet pedig egyre inkább aggasztotta, hogy rohamosan kezdett nőni a távolság a saját belső világom és a valóság között, melyben élnem ítéltetett. Nem voltam hajlandó elfogadni az akkori jelen realitását, mert az talminak, sekélyesnek és dicstelennek látszott. Már igencsak benne jártunk a tanévben, amikor közénk csöppent. Ahogy ott állt, miközben pironkodva tűrte osztályfőnöknőnktől a kötelező bemutatás megpróbáltatásait és az anyainak szánt hajborzolgatást, leginkább egy riadt kis rágcsálóra emlékeztetett. Kövérkés alkata, két különálló metszőfoga a Hamupipőke című Disney rajzfilm Gusztiját idézte föl bennem. Impressziómat rögvest megosztottam egy-két osztálytársammal is. A hasonlat életre kélt: Gárdos Iván jóformán még be se lépett az 5. B-be, a dundi, ügyetlen egérke neve máris reátapadt levakarhatatlanul. Ivánnak kezdettől fogva nem szólította senki, pár hét múlva már a
tulajdon édesanyja számára is Gusztivá lett. Ám névadó-szülőként akkor értem fel karrierem csúcsára, amikor az új biológiatanárunk Gárdos Ivánt a saját, „hivatalos” nevén szólította föl felelésre, és ő − rég elfelejtvén már, hogy valaha is köze volt ama hangsorhoz −, szórakozottan a helyén maradt. Osztályfőnökünk pedagógiai érzékét bizonyítja, hogy azonnal felismerte a kis jövevény „kopasznyakú” voltát, és a sok barom-fi közül engem választott ki Guszti padtársának: így óvva meg őt legalább a tanórák alatti piszkálódásoktól. Döntésének azonban lett egy hosszú távú, évtizedekre kiható következménye is. Már az első, egy padban töltött óra után konstatáltuk, hogy Gárdos Iván és én jól „megárulunk egy gyékényen”, s a nap végére pedig már nem is értettük, eddig hogyan tudtunk meglenni egymás nélkül. – A barátom. – mutatott be anyukájának az első közös iskolanapunk végén, miután némi erőszakkal, mint holmi hadizsákmányt, honába hurcolt büszkén. Hanna mamát könnyekig meghatotta e közlés. Guszti társa csupán a magány volt óvodás kora óta, a többi gyermek, jobb esetben – ha éppen rámosolygott a szerencse −, elkerülte. Nem is csoda, hogy e naptól kezdve a fiát imádásig bálványozó anya túláradó szeretete átcsapott énreám is. Sitty-sutty, és egy-két héten belül több lettem holmi szívesen látott vendégnél: Gárdoséknál második otthonomra leltem. Hanna mamát az első pillanattól kezdve nem lehetett nem szeretni. Rövidesen szinte saját kölkeként tekintett reám, és én is úgy érezem hamarost, hogy van egy második anyám is. Ezzel szemben Tamás bácsi sokkal nehezebb diónak bizonyult, ellenérzéseinek kemény burkát nehéz volt áttörnöm. Barátom édesapja újságíró volt az elkötelezett fajtából, ki rögtön „lekáderezett”. Kifaggatott, ki fia-borja vagyok, hogyan tanulok, és mi akarok lenni, ha nagy leszek. Válaszaimmal láthatóan nemigen volt elégedett, mindazonáltal mégiscsak felküzdöttem magam nála a tűrt kategóriába, sőt – idővel – egyenes meg is kedvelt. Nem kellett hozzá sok idő, hogy Guszti édesapja szembesüljön riasztó tartalmú olvasmányaimmal is. Avval, hogy jómagam milyen mérgeket szívok fel az általa kifogásolt könyvekből. Tamás bácsi egyre gyakrabban vonta össze brezsnyevi szemöldökét, és egyre gyakrabban kellett meghallgatnom hosszas fejtegetéseit, melyeknek végén mindig azt tanácsolta: ne azt olvassam, amiket olvasni szoktam, és ne arra gondoljak, amire gondolni szeretek. Megnyilatkozásaim rendre vívták ki maguknak a fasiszta jelzőt. Ám ne higgye a nyájas olvasó, hogy Tamás bácsi csupán valami patás sátánfiókát látott volna bennem, kinek buksiján már idő előtt kiütközött a holnap ördögének szarva. Avagy, hogy ő – holmi rövidlátó Teresziászként – előre megsejtette volna, hogy korosabb koromban belőlem lesz a csurkista magyar szélsőjobb vérbáránya. Valójában barátom apukája minden „nemszeretemre” – a zöldbabfőzeléktől Konrad Adenauerig − a fasiszta címkét ragasztotta, így naponkénti lenácizásomat még ő se vette komolyan. Csak egyetlen példa fasisztaságomra a tízezerből: egy alkalommal, midőn a gyermeki-énemre oly jellemző – egyébként éppen Gusztitól átvett −, bosszantó tudálékossággal figyelmeztettem őt az „egyelőre” és az „egyenlőre” helyes használatára, akkor harciasan rám villantotta szemüvegét, és irgalmatlanul letorkolt: − Most hagyd abba! Ez egy fasiszta teória! –rivallotta. Egyébiránt – ügyes kis fürkészdarázsként − hamar kitapasztaltam, hogy a kemény kitinburok alatt szinte védtelen, meleg, lágy belső rejtőzik, így az évek során, már kiskamaszként is, Guszti apukájával mégiscsak baráti viszonyba kerültem. Rájöttem, hogy a hozzá vezető utat mosollyal és kacagással lehet kikövezni. Tamás bácsit káprázatos, cinikus iróniával átitatott humor jellemezte, amire én sokkal jobban rá tudtam hangolódni, mint az övéi közül bárki is. Célzásokból, fél szavakból értettük egymást, s ha mind a ketten jó napot fogtunk ki, hát röpködtek a sziporkák, miközben Hanna mama és fia csak a fejét kapkodta, és értetlenül pislogott.
Tamás bácsiban élt a naiv hit a pedagógia mindenhatóságában, és már a kezdetekben megfogant benne átnevelésem Nagy és Dicső Terve. Így, amikor otthon volt, a legváratlanabb pillanatokban félrevont, s leült velem beszélgetni – Hanna mama ezeket az alkalmakat tréfásan Szabad Nép félóráknak nevezte −, hogy megpróbáljon helyes irányba terelgetni. Nem tekintett reménytelen esetnek, hiszen még gyermek voltam, s a meggyőződése szerint formálható. A fiára való tekintettel kész volt nagyvonalúan felülemelkedni tagadhatatlan előítéletein, kész volt szemet hunyni a nem megfelelő származásom felett – ne feledjük, Horthy tisztjének ork ivadékaként Mordorból, Drakula s a magyar faji gőg szülőföldjéről eredtem -, mert bízott benne, az ige hatására egyszer majd a sárkányfogveteményből aranyló gabonamező fog szárba szökni. E meghitt beszélgetéseink jobbára történelem óra jellegűek voltak, s ha nem is időrendben, de az évek hosszú során áttekintettük közösen az egész magyar históriát, ámde valami elképesztően fonák nézőpontból. Tamás bácsi ellent mondott mindannak, amit addig a magyar múltról magamba szívtam: Árpád népe dehogy hódított hont magának! Vert, ágrólszakadt nyomorultként, gyáván bújt a Kárpátok védőgyűrűje mögé, de csak azért, hogy a hegykoszorún belül a szelíd szlávokat rabszolgasorba döntse; István szent semmiképp se volt, hanem csupán egy véreskezű zsarnok; Mátyás nemhogy nem érdemelte meg az igazságos jelzőt, de a legnagyobb népnyúzóként vonult be a rosszemlékezetbe; Bethlen csak a románok elmagyarosításának céljából fordíttatta le anyanyelvükre a Bibliát; valamint 1848-ban nem is volt forradalom, hanem tunya, kizsákmányoló nemességünk tett kísérletet hatalmának átmentésére, így a jobbágyfelszabadítás se történt meg soha: 1945-ig az ásatag feudalizmus dőzsölt az országban, megtetézve huszonöt évnyi nácizmussal. Hallgatva őt, mindig újra és újra szembesülnöm kellett azzal, hogy Guszti édesapja számára látszólag – a látszólagosságra csak 1967-ben döbbentem rá – a nemzeti érzés volt a legkárhozatosabb dolog a világon. Ez eleinte zavart, de az iránta kibontakozó tiszteletem és szeretetem az elfogadhatatlant lassan elfogadtatta velem. És ezek a konzultációk mégis hasznosnak bizonyultak számomra, mert rávezettek arra, hogy a jelenségeket ne csak egyik oldaláról szemléljem. Ma már nehéz megmondani, hogy mi az, ami leginkább vonzott a Gárdos famíliában: Guszti barátsága, vagy Hanna mama szeretete és főztje, avagy Tamás bácsi száraz humora. Talán mind a három együttvéve. Ám, ami különösen megfogott, az a mód volt, ahogy Gárdosék a gyerekekkel, Gusztival és velem bántak. „Komolyan vesznek” − ez valaha egy ifjúsági bankkártya-reklám szlogenje volt, de ezzel jellemezhetjük leginkább a barátom szüleinek velünk való kapcsolatát. Náluk nem voltak gyerekek előtti elhallgatások, nem létezett tabutéma, rendszerint mindenről kikérték Guszti, sőt az én véleményemet is, pedig még csak családtag sem voltam igazán. Nem emlékszem arra, hogy apám és édesanyám bármikor is civakodtak volna előttem. Inkább vállalták, hogy lufiként felfújja és szétrepeszti őket az elfojtott indulat, minthogy tanúja legyek egyenetlenkedéseiknek. Ezzel szemben Hanna mama és Tamás bácsi lármásak voltak még „alapjáratban” is, de a gyakori veszekedéseiknek tanúja volt az egész Duna-kanyar. Szitkozódásaikban gátlástalanok voltak és trágárak, s mindenáron be akartak vonni a köztük dúló csatába bennünket is, ha másért nem, hát hogy tegyünk igazságot. Az első ilyen alkalommal vakrémületbe estem, de látva barátom flegma nyugalmát, megnyugodtam. Később már én is olyan természetesnek vettem e riasztó jelenséget, mint a záport, vagy a szélvihart, avagy mint egy japán a gyakori földingásokat. Guszti a szüleivel jómódban élt. Ottléteim során egy olyan környezet kényeztetett, amelyet addigi tapasztalataim alapján meg nem ismerhettem. Az összeillő, faragott bútorok, a falakat beborító szignált festmények, a porcelánok, a kézzel csomózott perzsaszőnyegek mind olyan
világot idéztek, amelyről csak az idősebb rokonaim amolyan „volt-nincs, fene bánja” hangsúllyal előadott elbeszéléseiből hallhattam. Guszti anyukája nem sparhelten főzött, hanem csillogó-villogó villanytűzhelyen; Gárdosék nem rántott levest, tésztát ettek, meg burgonyát krumplival, hanem húst, zöldséget, gyümölcsöt; nem a Duna parti, Pecsónak nevezett ártéren nyaraltak, hanem a Balatonon, néha külföldön is; valamint kertes villában laktak, nem a cementgyár szolgálati lakásnak kinevezett, használaton kívüli csónakházában, melynek fő vonzereje gyermek-számomra az volt, hogy odúnkat tavasszal és a kora nyáron nem egyszer csak ladikon lehetett megközelíteni. Főleg én jártam hozzájuk. Gárdoséknak volt ugyan kertjük, de nem emlékszem, hogy bármikor is kinn, a zöldben tartózkodtunk volna. Barátomnál kifejezetten zárt téri mulatságok vártak rám: „társasozás”, sakk – ebben soha esélyem se volt Gusztival szemben –, csatázás parányi katonákkal bonyolult szabályok alapján, zenehallgatás, tévézés – mi az első televíziónkat csak ‘72-ben, vagy ‘73-ban vettük meg – és rengeteg locsifecsizés. Közösen tanultunk. A leckét is Gusztival együtt írtuk meg, s amíg Hanna mama házi feladatainkat le nem ellenőrizte, addig játékról szó se lehetett. Ámde egyikünk se volt nehézfejű, vagy lusta, hamar végeztünk a kötelező penzumokkal, s így a délután nagy része a miénk maradt. Szórakozásaink sorát időnként csak Hanna mama szakította meg a különbnélkülönb csemegék, édességek, szörpök, s az elmaradhatatlan, vacsorának is beillő uzsonna felszolgálásával. Mivel a szüleim kora gyermekkoromtól fogva − a körülmények kényszerítő hatására − kénytelenek voltak hosszabb-rövidebb időszakokra mások gondjaira bízni engem, ezért már megszokták, sőt, szinte természetesnek vették, hogy alig látnak. Szinte csodaszámba ment, ha az iskola után rögtön hazatértem, bár akkor se érkeztem egyedül, mert ilyenkor Guszti is tiszteletét tette nálunk. Otthonunk – e kifejezést az egykori csónakházra csak jobb híján használhatjuk – nem csábított minket beltéri programokra. Viszont ott volt a dunai ártér az állandóan változó természettel, tavakkal, szigetekkel, tocsogókkal, ahol felfedezőt és világhódítót lehetett játszani. Ebédről, uzsonnáról magunknak kellett gondoskodni, hiszen édesanyámnak olyan kicsinyes dolgok, mint az etetés-itatás szükségessége magától nemigen jutottak az eszébe, de a kamránk fölött – egy, a lakótértől függönnyel elválasztott sarok − szabadon rendelkezhettünk. Rendszerint zsíroskenyeret ettünk, sózva, vagy cukrozva, s néha megmegdézsmáltunk egy-egy nagymamám-féle lekváros üveget is. Egyetlen kísérletünk, hogy összehozzuk a szülőket, kevés híján katasztrófával zárult. Guszti addig kapacitálta az övéit, és én az enyéimet, míg végre az ősök kölcsönösen beadták a derekukat, s apámék meghívást kaptak Gárdosékhoz. Édesanyám még át se lépte a küszöböt, máris abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Hanna mama bevezette őt a legszentebb szentélyébe, a konyhájába. Sőt, a kivételes kegyek kivételes kegyeként az is az osztályrészévé válhatott, hogy részt vehetett a főzés rítusában is. Ám anyám nem csak hogy nem érezte át ennek a jelentőségét, hanem még meg is sértődött, hogy vendég létére dolgoztatják. Hanna mamát a fián kívül két dolog éltette, a főzés és a pletykálkodás − a hírességek magánéletében való vájkálás − édesanyámat viszont a világ dolgai közül legkevésbé a főzés és a pletyka érdekelte. Amikor kilestünk a konyhába, ott éppen borús légkör uralkodott. Hanna mama zavartan, maga elé motyogva kavargatott valamit, anyám ezalatt egy keresztény mártír arckifejezésével burgonyát hámozott, pontosabban azon volt, hogy páratlan tehetségével két kiló krumplit harminc dekányira redukáljon. A hangulat ez alatt nem alakult sokkal jobban a szobában sem. Talán ha Tamás bácsi és atyám nagyobb adagokban, s gyakrabban löttyinti a vendégségbe hozott pálinkát a gallérja mögé, sec perc alatt elérik mindketten a nirvána mosolyállapotát. Ámde a tömény italok számára Gárdoséknál rendszeresített gyűszűk – bár egy-kétszer újratöltötték őket – alkalmatlannak
bizonyultak a vágyott cél elérésére, a két férfi közötti bizalmatlanság feloldására. Belépésünkkor apám éppen a két ujja közé csippentett pohárkájával a bútorok közt járkált. Figyelmesen szemlélt meg mindent, mintha leltározna, aztán egy Rippl-Rónai festmény előtt megállva így szólt: – Ezt a képet történetesen ismerem. Már láttam valahol másutt… Ó, igen! A Majláth gróféknál. – Még soha nem jártam ott. – krákogott Tamás bácsi elvörösödve. – Azt nem is állítottam. Csak azt, hogy ez a festmény a Majláth családé. Aztán, hogy valamelyest tompítson azon, hogy durván letolvajozta házigazdáját, gálánsan hozzátette: – Természetesen csak volt a Majláth gróféké. A komcsik elkobozták ezt is… mint annyi mindent… és nyilván kiutalták egy arra érdemesebbnek. A pánikkal küszködve konstatáltuk, hogy a máskor oly hangos Gárdos villába beköltözött a némaság. Mint Bocskai István Zsitvatoroknál, pontosabban, mint Bocskai apró, önjáró modelljei, oda-vissza ingázva próbáltunk közvetíteni a két ellenséges császár és kísérete között, igyekezvén legalább a szóba-állás fennmaradásának látszatát fenntartani. Hazafelé menet szidásra számítottam, de furcsa mód nem ért semmi szemrehányás. Sőt, szüleimen valami régen nem tapasztalt, huncut jókedv kezdett eluralkodni. Felszabadultak voltak, mint akiknek épp most sikerült megszökniük valamely ádáz rendszer lágeréből. Csónakházunkhoz érve apám nagy komolyan megkérdezte anyámtól: – Jövő héten, ugye, rajtunk a sor? – Mit főzzek? – kérdezte anyám készségesen, egy vérbeli háziasszony hanghordozásával. – Talán kibonthatnál Hannával közösen egy zöldborsó konzervet! Vagy inkább fölmelegíthetnétek valami Mirelitet… Mondjuk rakott káposztát! Az finom lesz. Ezalatt én Tamásnak megmutathatnám az új gumimatracunkat. – Hogy nagyobb legyen a rongyrázás, a szeme láttára fújd fel! Hadd irigykedjen! Ezen aztán mindketten elkezdtek kacagni, s a jókedvük csak nem akart csillapodni, ahogy felfelidézték egymásnak az elvetélt estély egyik-másik kínos részletét. Lefekvés után, éjjel, rég nem hallott, zavarba ejtő hangok hallatszottak szüleim fekhelye felől, fojtott nevetés és sóhajtozás. A neszek elültével megmagyarázhatatlan boldogság fogott el: átéreztem, hogy mégiscsak jó helyre születtem. Guszti a betűkkel leírható világból összehasonlíthatatlanul többet ismert nálam, s tudását szinte eszelős küldetéstudattal osztotta meg velem. Megtette volna ezt másokkal is, de a mindenkinél mindent jobban tudástól, a fék nélkül való hübrisztől egy normális fiúgyermek tenyere azonnal viszketni kezdett. Ám Guszti szerencséjére – bár erősebb voltam nála − nem voltam normális fiúgyermek. Ő irányította rá figyelmemet a Kárpátokon túli világra, s ablakot nyitott a jelenre. Tőle tudtam meg, hogy van nemzetközi helyzet, van társadalmi haladás, van két világrendszer, mert vannak imperialisták és szocialisták, de vannak el nem kötelezettek is, és hogy nekik még mozgalmuk is van. És megtudtam tőle azt is, hogy a világ sorsát kezükben tartó államférfiak olyan különös neveket viselnek, mint Ho Shi Minh, Mao Ce-tung, Nasszer, Nkrumah, Szufanuvong, Szukarno, vagy Tito. Ahogy nekem akkoriban a Kárpát-medence töltötte színültig keblem ciszternáját maradéktalan, úgy megismerkedésünk idején Guszti szíve is jóformán csak egyetlen szerelem − Latin-Amerika − iránt dobogott. Ezért vele rendszerint gerillásat játszottam játékkatonákkal, vagy kettesben künn a dunai ártéren, avagy az iskolaudvar egy félreeső sarkában. Guszti gyakran szórakoztatott kitalált történeteivel is. Barátom ezekben az elbeszélésekben tárta föl előttem legtitkosabb álmait. Fantáziálásaiból egy új Guevara Ernő lépett elő: dzsungellel borított hegyek, olivo verde és Kalasnyikov, és a végén Fidel Castro havannai
bevonulásához hasonló triumphus. Elbeszéléseiben nagy képzelőerővel látta és láttatta magát a rá váró csatákban, és a dicsőség felemelő pillanataiban. Oly hévvel, és oly komolysággal mesélt, hogy amíg elhallgattam, addig számomra csöppet se tűnt komikusnak az egész. Csak hazafelé botorkálva fogott el néha-néha a nevethetnék, amikor feltűnt lelki szemem előtt egy népszabadító pocok képe. És bár láttam a ledönthetetlen kőfalat barátom képzelete és a valóság között, mégis lassan hasonló messianisztikus vágyak fogantak meg az én szívembe is. Egy idő után a jövőmet tervezgetve már jómagam is hasonló szerepben kezdtem beleélni: fenyvesekkel borított hegyek, pino verde és Kalasnyikov, s a tömegektől bálványozott, felnőttkori énem dicső bevonulása Kolozsvár főterére. Nálunk a napi politika ritkán került szóba. Azt sejtettem, hogy szüleimet nem hevítik atyafiságos érzemények a bennünket fogva tartó világ iránt, ám ellenszenvüknek énelőttem csak ritkán adtak hangot: úgy hitték, evvel engem védenek, de – egyúttal −, önmagukat is. Ennek azonban az lett a következménye, hogy kizárták magukat a homo politicus-szá válásom folyamatából, s önként átadták a terepet másoknak. Hogy mégse lett belőlem a „szürkék” janicsára, az elsősorban annak köszönhető, hogy még időben szereztem némi immunitást a széles rokonság, az említett erdélyi út, és különösen a mindennapi olvasmányaim által. Ámde a jelen gondolkodásom tagadhatatlan korszerűtlenségeiért, a marxizmussal máig tartó flörtömért, a kapitalizmustól való viszolygásomért, az ezerkilencszázkilencven óta országló komprádor burzsoázia és komprádor intelligencia iránt érzett undoromért, a kifosztottak iránti dühös részvétemért elsősorban Gusztit és környezetét terheli a felelősség. Barátom tehát, ez sejthető volt eddig is, egy erősen átpolitizált környezetben nevelkedett. Szülei kommunistának vélték magukat, bár ez a szó már akkor se bírt valós tartalommal. Hiszen a kommunisták között a szent és tán hülye rajongótól, az önmarcangoló entellektüelen át, a közönséges karrieristáig mindenféle, egymástól „genetikailag” is különböző emberfajta akadt. Hanna mamát mindig is az érzelmei vezérelték, így a szerelmes ember forró lelkületével dobta oda magát Sztálin és a Szovjetunió – kis képzavarral élve – bódító ölelésének. Sztálinban ő egy huszadik századi Arthurt látott, Moszkvában pedig egy új Camelotot. A valós Sztálin, és a szovjet valóság teljesen érintetlenül hagyta, naiv hitét a rideg tények meg nem rendíthették. Jellemző volt például, ahogyan arra a felvetésre reagált, hogy a Szovjetunió Izrael ellenségeit támogatja. Hanna néni homloka csak egyetlen pillanatra felhősödött el, aztán máris kisütött a Nap: – Igen – mondta – a szovjet szállít fegyvereket az araboknak. Ad nekik, kétségtelen… De milyen szar fegyvereket! Direkt! Nem volt azonban teljesen vak, hiszen itt élt ő is. S neki volt lehetősége több „szocialista” országba is eljutni, így láthatta, tapasztalhatta, a „béketáborban” valami még sincs minden rendben. Ezt azonban avval magyarázta, hogy a kis nemzetek – ki így, ki úgy – önző érdekeiktől vezérelve letértek a helyes, sztálini útról. Teljes bizalmát csak egyetlen ország, Kuba bírta, talán azért, mert messze volt, és ő még soha a közelébe se járt. Vele szemben Tamás bácsira a Gondviselés a vívódó, önmarcangoló kommunista szerepét osztotta. Megvolt a véleménye Sztálinról és utódairól, s kritikus szemmel látta a Szovjetuniót is – ezzel persze otthon számtalan veszekedést robbantva ki. Ám a kommunista tanokat vallotta és hirdette, s úgy gondolta, hogy Leninnel még jól indult az „eszme” valóságba való átültetése, ám Sztálin hatalomra jutása után sok minden eltorzult az emberi önzés és gyengeségek által. Gyakran beszélt a kiigazítások, a reformok, a szocializmus humanizálásának szükségességéről, és ezek lehetőségében hitt is igazán. Ugyanakkor − ezt ma már világosan látom −, Tamás bácsi tépelődései és belső vívódásai a legkisebb árnyékot se vetettek gyakorta megjelenő hurráoptimista cikkeinek mondanivalójára, és – nem mellékesen - egészen jól megélt az általa tökéletlennek ítélt rendszer szemrebbenés nélküli kiszolgálásából.
1967 elejére válaszút elé kerültem: vagy úgy folytatom az életem, hogy tovább lépkedem azon az úton, amelyen elindultam erdélyi élményeim nyomán, vagy visszafordulok, és csatlakozom egy új, izgalmas, színes univerzumhoz, összhangot teremtve önmagam és az akkori társadalmi környezetem, az iskola, és – leginkább − a Gárdos família elvárásai között. Megpróbáltam keresni egy harmadik lehetőséget. Kísérletet tettem arra, hogy − önmagam a semmi fölé feszítve −, hidat verjek a saját világom és a csábító, idegen part közé. Vér szerinti enyéim − észrevéve a tőlük való távolodásomat −, kimondatlanul is kezdtek holmi Gerébként tekinteni reám, Gusztiék ellenben közeledésem mértékét soha nem érezték elégségesnek. Tudnivaló, hogy kiegyezés csak egyenlő felek között lehetséges, így részükről teljesen érthető volt a tökéletes asszimilálásom minimálprogramja. Már említettem, az 1967-es esztendőben vált számomra világossá, hogy Gárdoséktól sem állnak távol a nemzeti emóciók, csak azokat nem Honunk névadó lakói iránt táplálják. Ám ebben én − bármilyen különösnek is hangzik −, éppen a kölcsönös megértés kulcsát láttam. Úgy gondoltam, ha én átérzem és befogadom mindazt, ami az ő lelküknek kedves, akkor ők is türelmet fognak tanúsítani az én érzeményeim iránt. Egyik nap, késő délután, amikor szokásom szerint megint Gusztiéknál lebzseltem, gondterhelt arccal állított be Tamás bácsi. – Háború lesz! – vetette magát a legközelebbi fotelba. – Biztos? – sikkantott fel Hanna mama. – Mérget vehetsz rá. Elkerülhetetlen. A szerkesztőségben is ez a véleménye mindenkinek. – Világháború? – kérdeztem aggódva. – Atombombával, meg minden? – Talán odáig nem fajul… ám ki tudja? – De miért? – kérdezte Guszti. – Nem hallgatod a híreket, fiam? Egyiptom lezárta az Akabai-öböl bejáratát. Meg akarják fojtani Izraelt! – Ó, Izrael messze van. – kotyogtam közbe megkönnyebbülten –Mi közünk hozzá? A kissé nyegle közbevetésemet döbbent csend fogadta. Aztán Hanna mama kitört: – Neked nincs is! Miért is lenne? Az apád, anyád egy, egy… olyan…! … De a túlélőknek… nekünk… Izrael a mi reménységünk! … És most ezt a reményt akarják az olyanok, mint ti, megölni. Szavai először vertek éket közénk. Ám Guszti és Tamás bácsi − látván elkámpicsorodott képemet −, azonnal a védelmemre keltek, s bizonygatták Hanna mamának, hogy csupáncsak tájékozatlan vagyok. S a tudatlanság önmagában még nem bűn. Azonmód, egymással is versenyezve zúdították a nyakamba a zsidóság Titus utáni hányattatásainak históriáját, Izrael megalakulásának, és az izraeli-arab viszály kirobbanásának eredetét. Figyelmesen hallgattam őket, s egy ponton villámcsapásszerűen villant föl előttem a magyar és a zsidó sors felettébb hasonló volta. Így nem volt nehéz egybeforrni Gárdosékkal, és őszintén szörnyülködni, amikor egyébként is illett szörnyülködni, s lelkesedni, amikor lelkesedni kellett. Hazaindulás előtt úgy búcsúztam, hogy este, lefekvésem előtt − ami biztos, biztos −, imádkozni fogok Izraelért, még akkor is, ha tudom, hogy szerintük nincs is Jóisten. Hanna mama könnyekig hatódva átölelt, s a zsebeimet konyakmeggyel rakta tele. Szegény anyámnak kétszer is ki kellett mosnia a nadrágom, míg a beléragadt ragacs végleg kioldódott belőle. S a vész kitört. Guszti anyukája ezekben a napokban mindent kiejtett a kezéből, minden ételt elrontott, elégetett, elsózott, és még veszekedni se volt kedve. Tamás bácsiról pedig lepattogzott a kommunista máz, s a hivatalos propaganda füllentéseit ugyanazokkal az erős jelzőkkel kezdte illetni, mint nálunk közönségesen apám szokta. És, ami addig legalább akkora képtelenségnek tűnt, mint az, hogy vasárnap délelőtt együtt menjen misére a Barcsa és a Gárdos família, beköltözött Gusztiékhoz is az otthonról oly jól ismert, hol elhalkuló, hol
felerősödő, különös füttyökkel kísért titokzatos hang: a Szabad Európa Rádióé. Aztán a Mars jegye alatt eltöltött hat gyötrő nap után, a fegyverszünet hírével beköszöntött a hetedik. A nem várt, csak titkon remélt diadal napja. Tamás bácsi pezsgőt hozott és sajtófotókat a Siratófalnál imádkozó, boldog izraeli katonákról, a kiégett egyiptomi és szír tankokról, s az arab hadifoglyok fásult vonulásáról. Mint ahogy Guszti, kaptam én is egy nyelet pezsgőt, s a barátom családjával együtt tiszta szívemből örültem. Ám ezalatt, a lelkembe csak belékúszott valami irigységféle. Az bántott, és nem is kissé, hogy milyen jó Gárdoséknak! Hiszen bár ők is ugyanebben a kifosztott, megalázott, gerinctörte országban éltek, mint én, de nekik mégis volt valahol távol egy igazi, győztes hazájuk. Több héten át írtam régi füzetek üres lapjaira az általam kevéssé fontosnak ítélt matematika, fizika, kémia órákon, meg éjszakánként, elemlámpám fényénél, a pokróc alatt azt a művemet, amely a világirodalom nyereségére már régen elkallódott. A beszély cselekménye egy elképzelt szigeten, Carpathiában játszódott, melynek hegyeit-völgyeit két nemzet fiai lakták: a nyílt, egyenes lelkű, őslakos hunnusok, és a ravasz, álnok, jöttment dakónok. A történet avval kezdődött, hogy a dakónok − idegen hatalmak hadai segítségével − megkaparintották Ultrasylvaniát, Carpathia Hunnia nevű országának egy ősi tartományát. A legyőzött hunnus kormányzat kénytelen volt lemondani Ultrasylvaniáról, de maga a nép nem tudott belenyugodni igazságtalanságba. Rövidesen Ultrasylvaniában fellázadtak az adorjánok, egy ottani vitéz hunnus népcsoport. Az adorjánok vezére egy Danielo nevű, vörös hajú, a csatákban fél szemét vesztett hős volt, ki ízléses elegyét képezte Garibaldinak, Che Guevarának, Dajan, izraeli hadvezérnek, és – természetesen −, önmagamnak. Időközben az áruló hunniai kormányt − ki hatalomféltésből nem merte támogatni az adorjánok felkelését −, elsöpörte a népharag. Az új hunnus vezér, Gustavo parancsnok irányításával az újjászervezett hunniai hadsereg Ultrasylvániába nyomult, és felvette a harcot a túlerővel. Végül sok küzdelem, és tengernyi véráldozat nyomán a nemzetközi erőket kivonták a vitatott státuszú tartományból, a magára hagyott, gyáva dakón sereg pedig – illa berek, nádak erek − a havasok hágóin át elmenekült. S nem maradt el a katarzis sem, a két hős a felszabadított Adorjánhely főterén, az ünneplő tömeg előtt, boldogan átölelte egymást. Gusztinak tetszett a művem, nyilván, mivel felismerte a rettenthetetlen Gustavo parancsnokban önmagát. Anyám és Hanna néni állították, hogy elolvasták a regényemet, és gratuláltak is, ám állításuk igazságtartalmát – nekem fájt ez a legjobban − egy-két ravasz keresztkérdésem a porig rombolta. Atyám viszont komolyan nekidurálta magát, s egyetlen, viharvert fotelünkbe ülve elkérte a Hunnia diadala többfüzetnyi példányát. Aztán olyan képet vágott, mint egy mesehős, ki kész átrágni magát a Kásahegyen, s egy sóhajtással valóban neki is veselkedett. Ám hamarosan kért tőlem egy piros ceruzát, s a henye műélvezőből átváltott a szigorú lektor szerepére. Négyoldalnyi szöveg helyesírását javította imígyen, majd elunta, s visszaadta művemet avval, hogy el fogja olvasni, ha egyszer valaha is olvasható állapotba kerül. Aztán arról kezdett érdeklődni, hogy mikor fogom kiengesztelni az irodalmi tevékenységem miatt vérig sértődött, sokáig elhanyagolt tanáraimat. A nem túl népes potenciális olvasótáboromból Tamás bácsi véleményére voltam igazán kíváncsi, hiszen őt – újdondász lévén − valami írófélének tekintettem. Kritikájára azonban sokáig kellett várnom, hetek teltek el, míg végre a dolgozószobájába hívott. – Tetszett? – kérdeztem reménykedve, miközben visszavettem a felém nyújtott kéziratot. – Rettenetes! – fagyasztotta le az ábrándok bimbait. – Rosszul van megírva? – Nem. Korodhoz képest egészen jól fogalmazol. − Akkor meg…? – Van benne egy-két hanyagul elvarratlan szál… − Mire tetszik gondolni? – Például azt hogyan képzelted? Milyen sorsot is szánsz – sziszegte – a hunnus uralom alá
került ultrasylvaniai dakónoknak? Hunnia kétségtelenül dicső diadala után ők lesznek ám az elnyomottak, barátocskám! Pedig ők alkotják, mint írod, Ultrasylvánia lakóinak többségét! – Ezen még nem gondolkodtam… De létre lehet hozni számukra menekülttáborokat… – Lágereket, mi? Ilyesmi hogy is juthat az eszedbe? Ez tiszta fasizmus. – No, és a palesztinok? Tamás bácsi elvörösödött, és hápogni kezdett. – Hogy merészeled…? – De hiszen a Hunnia diadalára a hatnapos háború adott ötletet! – Vedd tudomásul, ennek a fércműnek Izrael harcához nem lehet köze! – ordította – Nyugodj már végre bele, hogy Ultrasylvania a dakónoké, és az is marad! Ezt érdemlik a hunnusaid... Viselkedtek volna emberségesen a múltban! Punktum! Lángba borult orcával, a könnyeimmel küszködve álltam a szőnyeg szélén. Velem ilyen hangon – igazi mintagyerek voltam − még nemigen beszélt soha senki. Eltelt egy perc is, amíg barátom apukája lecsillapodott. − Bocsáss meg, fiam! – szólt rekedt hangon, s felállt az íróasztala mögül – Na, gyere ide! Tettem egy lépést felé, ő is énfelém. Sután átölelt. − Ugye nincs harag? – Nincs – válaszoltam kelletlenül −, de tessék már mondani, mi Tamás bácsinak a baja az Erdély utáni vágyakozásommal? – A problémám az – válaszolta csendesen –, ha a magadfajta kimondja, Erdélyt vissza!, akkor a következő mondata az, Auschwitzba a zsidókkal!… Aznap szokatlanul korán indultam haza. Szilveszter táján a kalendárium szerint is beköszöntött a tényleges 1968-as esztendő. És véle Jeremy. A téli szünet egyik délutánján − úgymond, „csak pár percre” − átugrottam Gusztiékhoz. A kerti kapu előtt összefutottam egy grizzly formájú, fura alakkal, aki éppen akkor, termetét meghazudtolva fürgén pattant ki egy bérelt autó volánja mögül. Amíg becsöngettünk, amíg Tamás bácsi benn elővadászta a fogason lógó kabátok sűrűjében bujkáló kapukulcsot, s amíg ugyanő klaffogó műbőrpapucsában végigóvatoskodott a csúszós kerti úton, addig volt bőven időm az ismeretlennel ismeretséget kötni. Új ismerősöm Hanna mama külföldre szakadt testvéröccse volt. Híre jóval megelőzte jöttét, hiszen Guszti már mesélt nekem erről a kalandorhírű, élethabzsoló rokonáról, ki szolgált a francia idegenlégióban, volt „neokolonialista törekvések zsoldosa imperialista helyi háborúkban”, falt lágy Ázsiát, borzolt Afrikát, s legutóbb, a hatnapos háborúban, izraeli katonaként harcolt a szírek ellen is. Nekem a kapuban Jeremyként mutatkozott be, de én tudtam róla, hogy valójában Béla. Ami azt illeti, névváltoztatását csak helyeselni tudtam, mert bár a Jeremy se nyerte el a tetszésemet, ám a Bélánál bármely mást nevet jobbnak véltem. A Béláról ugyanis gyermekként azt hittem, hogy a béna valamely szinonimája, amellyel csak egy reménytelen lúzer élhet együtt. (Gondoljunk csak szerencsétlen uralkodónkra, Álmos herceg fiára, ki nem csak vak volt, de Béla is…) Bejelentés nélkül érkezett, de a háziak számára ez egyáltalán nem volt meglepő: Jeremy soha nem jelezte, hogy jön, és soha még csak célzást se tett arra, hogy meddig óhajt maradni. Távozni éppen olyan váratlanul szokott, mint ahogyan érkezni. Látogatása ajándékosztással kezdődött: Hanna mama parfümöt, Tamás bácsi „vetkőzős” töltőtollat – ezt éber, szocialista erkölcsiségű felesége rögvest, ellentmondást nem tűrő mozdulattal el is kobozta tőle −, Guszti pedig Lee farmert kapott. Gárdosék Róbert bácsija vélem nem számolhatott, ámde nem jött zavarba. Kulcscsomójáról rögvest leszerelt egy világító kulcstartót, és kedves mosoly kíséretében rám tukmálta. Ámde
pár perc múlva kiderült, hogy Guszti nem fér bele az új nadrágjába. Jeremy erre szó nélkül elvette unokaöccsétől az ama időkben oly ritka kincsnek számító blue-jeans -t – amennyire vissza tudok emlékezni, barátom erre igencsak savanyú képet vágott –, és kicserélte azt az én kulcstartómra. Udvariasan és hosszasan szabadkoztam: egy farmer túl drága holmi ahhoz, hogy elfogadhassam. Bár így az illendőség köteles köreit jártam, ám tikon nagyon is reménykedtem, hogy tiltakozásom hatástalan lesz, mert már lelki szemeimmel láttam magamat irigykedő osztálytársaimtól körülvéve. Szerencsémre Jeremy nem az a fajta ember volt, akinek szándékaival bárki is szembe bírt volna szállni: így hamarosan vidor vigyorra húzhattam – Karinthy szavaival élve − a lelki szájamat. A vendég belépője derűsnek, sőt kedélyesnek indult, éppen ezért váratlanul ért, amikor − minden átmenet nélkül −, a verőfényes hangulat több mint viharosba fordult. Jeremy még alig seperte be az osztogatást követő köszöneteket, máris kirobbant egy Gárdos-mércével mérve is heves veszekedés. Nem tudhattam, hogy az csak természetes, ha Jeremy két óra időtartamra jön, akkor nővérével két órát veszekednek végig, ha két hétre, hát akkor két hetet. A tornádó felidézője maga a vendég volt, aki fölfedezte Gárdosék egy általa addig még nem látott szerzeményét, egy Bösendorfert. – Ó, hát már zongorátok is van? Nos, ki játszik rajta? – Ivanuska. – mutatott büszkén Hanna mama Gusztira. – Egy éve tanul zenét. – Akkor, hamarosan már zongorakísérettel énekelheted a Sztálin kantátát! Eme óvatlanul a világra szabadított csipkelődés olyan hatású volt, mintha valaki egy nyitott benzineshordóba égő gyufaszálat dobott volna, nővér és fivér azonnal egymás torkának ugrott. Egy-két percen belül heves ütközetükbe Tamás bácsi is belesodródott, azon igyekezetében, hogy kettejüket lecsillapítsa. Erisz almájára ez alkalommal azt írták: Sztálin és a Szovjetunió. Ha hű krónikásként már oly híven beszámoltam Hanna mama irántuk való olthatatlan szerelméről, akkor kötelességem arról is írni, hogy Jeremy csöppet sem osztotta nővére érzelmeit. Sőt − horribile dictu! −, semmi különbséget se látott Sztálin és Hitler, a Szovjet és a Harmadik Birodalom között. A titánok harca alatt nekünk, arasznyi halandóknak, legjobb lett volna visszavonulni Guszti szobájába, de a kivörösödve ordibáló Hanna mama egész termetes valójával pont a menedékünk bejáratát torlaszolta el. Így barátommal a fal mellé araszoltunk, s behúzott nyakkal reménykedtünk, hogy egyetlen gyilkos mondat se talál el bennünket. – Ha nincs Sztálin, már nem is élnél, te hülye! Ő bontotta le a gettó falát! – Persze! Személyesen! Csákányt fogott, hogy a legelső zsidót fejbe vágja! – Ne merészeld gúnyolni! – Csillapodj, Hannuska, csillapodj, szerelmem! –cincogta közbe Tamás bácsi − Jeremy, te pedig lásd be, ha nem jönnek az oroszok… – De jó nekünk! ... Mi vagyunk a szovjet kiválasztott népe! Ó, mennyi mindent köszönhetünk nekik! Tankokat, meg Kalasnyikovokat. MIG-eket! Láttam ezt a sok jótéteményt. A bőrömön éreztem! Álltam velük szemben. – Egyszer a szovjetek is tévedhetnek! – Egyszer? És a zsidó orvosok? A kiirtott orosz-zsidó értelmiség? – Kétségtelen, hogy Sztálinnak rengeteg bűne volt… – A férjem vagy, nem? Kinek az oldalán állsz? Ha képtelen vagy megvédeni, akkor inkább fogd be! … Te pedig, vedd tudomásul, Sztálin előtt minden nép, minden ember egyenlő volt! – Ó, igen. Sztálin reggeltől estig csak az Internacionálét énekelte. Úgy, hogy „ez a Schwarz lesz a végső”! Hidd el Hanna, Sztálin éppen olyan antiszemita volt, mint Hitler! – Ez túlzás! Hallgass meg, Jeremy, hallgass meg! – kapálózott kétségbeesetten az ingoványba egyre mélyebbre süllyedő Tamás bácsi − Lásd be, ez mégis csak túlzás! Egy lapon mégse említheted őket…
Hanna mamát immár nem lehetett megfékezni. – Nem, nem vagy többé a testvérem! … Sztálin és Hitler egyek? … Nem! Tudod mi vagy te?! Te egy… egy… egy… Guszti anyjához hűtlenné lettek a szavak. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Hitler, vagy Sztálin, esetleg mindkettejük Jeremy kiirtásával kapcsolatos, régóta dédelgetett terve pont a kiszemelt áldozat nővére által valósul meg, de aztán Hanna mama a hatalmas gyümölcsöstálat mégse Jeremy feje, hanem a koloniál tálaló irányába hajította. A tál a szó szoros értelmében felrobbant, mint egy gránát, repeszei szerteszét repültek a szobában. Mindenki csipkerózsikai pózba dermedt, aztán a hirtelen beállt csendet végül én törtem meg, bejelentvén azon óhajomat, hogy távozni kívánok. – El akarsz menni? Hová? – kérdezte társalgási hangra váltva Jeremy. – Haza. Úgyis csak egy percre jöttem át. – Ti tényleg egy csónakházban laktok? – Az információ helytálló. – erősítette meg nagybátyja értesülését helyettem Guszti, a maga felnőttes modorában – Történtek bizonyos átalakítások, de az objektum csónakház jellege továbbra is határozottan felismerhető. – Ezt látnom kell! – szólt Jeremy ellentmondást nem tűrő hangon. Odalépett az asztalhoz, a vázából kikapta a csokrot, a virágok száráról a vizet a gondosan polírozott asztal lapjára rázta – Hanna mama bugyborékoló hangot hallatott –, hóna alá csapta a tiszteletére elővett francia konyakot – most Tamás bácsira került a bugyborékolhatnékolás sora -, majd biccentett felém, hogy immár indulhatunk. Az úton hazafelé furcsa, zavaros érzések kavarogtak bennem – Guszti valószínűleg „ambivalensnek” mondta volna őket −, mert egyrészt örültem, hogy az iménti több mint kínos helyzetből megmenekedhettem, ugyanakkor bizonyos aggodalmak is kéltek ficánkoló gyomromban, mert nem találtam túl okos ötletnek váratlanul beállítani szüleimhez egy vadidegennel. Szorongásom fölöslegesnek bizonyult, mert Jeremy a belépés pillanatában megnyerte az első csatát: anyám már rég nem kapott virágot senkitől, elpirult a nem várt gesztustól, s a nem várt vendég nem várt bókjaitól. A csokrot aztán Jeremyvel együtt tették vízbe, miközben a japán virágművészetről csevegtek. Később áttértek a japán fametszetek dicséretére, és általában a keleti művészetek kifinomultságára. Jeremy e témákban meglepően otthonosnak, és a másikra igen figyelmes társalkodónak bizonyult. Rövidesen, törődötten és kedvetlenül, előkerült a cementgyárból atyám is. Apámnak borzasztó káderlapja volt − önéletrajzában kitörölhetetlenül szerepelt a Ludovika, a Szent László Hadosztály, az amerikai fogság, és néminemű „ellenforradalmi” hőzöngés – ezért hiába is trükközött, sötét múltjáról előbb-utóbb lehullott a lepel. S ha föl is vették valahová, hamarost minden munkahelyéről kidobták. Így vándorolt aztán éveken keresztül hol családdal, hol csak egymagában városról-városra, üzemről-gyárra, míg egy nap, a reménytelenség sivatagában tévelyegve, összetalálkozott egykori tisztiszolgájával, kiből a Párt teremtett népi gyárigazgatót. S ő, a „főhadnagy urat” − kiért nem szűnt élete végéig rajongani −, nem hagyta cserben, s dacára a dacárandóknak, alkalmazta a Dunamenti Cementgyárban. A cementgyár egyébként is az egykori pucer igazgatósága alatt a „reakció” rejtett menedéke volt. Apám mellett lapátolta a sódert Majláth István bácsi, Apor András bácsi s egyéb hasonszőrű mihasznák a történelem szemétdombjáról: csupa gróf, báró, államtitkár, és még egy valóságos titkos tanácsos is. Saját fülemmel hallottam, hogy Melis igazgató elvtárs, amikor egyszer összefutottunk vele az utcán, tréfásan, de nem minden büszkeség nélkül így szólt atyámhoz: „Főhadnagy úr, lássa be, a béketáborban nekem vannak a legelőkelőbb rabszolgáim.”
Apám úgy lépett be konyha-előszobánkba, mint a mesebeli sárkány: idegen szagot szimatolt, s nem állt távol tőle, hogy tüzet okádjon a hívatlan vendégre. Aznap a gyárudvaron havat lapátolt, jeget tört, kintről hideget és rosszkedvet hozott: látszott, más vágya sincs, mint lepihenni. Ám édesanyám eléje sietett, csillapítólag még egy röpke ölelést is megkockáztatott, és csókot lehelt az Egyfejű rusnya orcájára. Én pedig hadarva elrebegtem, hogy kicsoda is Jeremy, s miként került közénk. Jeremy úgy tett, mintha nem is érzékelné atyám harapós hangulatát. Búzavirágkék szemének sugarát vidám bizalommal mélyesztette a sötét tekintetbe, s hirtelen felmutatta a sógorától zsákmányolt Courvoisier-t. E mozdulatnak varázslatos hatása lett, apám orcáján végigvonaglott valami, tán egy mosolyféle, penge szájának sarkai metszeni indultak két füle botját. Rosszkedvünk tele – ha csikorogva is −, de lassan vidor tavaszba fordult. Jeremy az üveg dugaját kicuppantotta, s fejedelmi gesztussal, bőséggel löttyintette az anyám által felkínált ivócsanakokba. Nem kellett óvatoskodnia, mert nálunk minden ital számára ugyanazon öblös pléhbögrék álltak szolgálatra – és hát takarékoskodnia sem kellett, hiszen a felkínált nedű csak holmi ebül szerzett jószág volt. Az első konyakkör után − az engelsi kategóriák szerint – nemző atyám a barbárság korszakából átlépett a civilizáció időszakába, s Jeremy kérésére egy nemrég báróságot kapott, felkapaszkodott parvenü büszkeségével vezette körbe az érdeklődőt szerzett birtokán, felhívva a figyelmet mindazokra az átalakításokra, amelyek az ő találékonyságát és ügyességét dicsérték. −Ez a létra – mutatta – innen a nappali-hálónkból a padlástérre vezet. Itt hamarosan lépcsőt építek, s a fiam számára kialakítok fenn egy lakteret. Ha már úgyis egyesek úrifiúnak csúfolják, ne mondhassa senki, hogy nem volt gyerekszobája. A vendég pillanatok alatt hangot és témát talált csónakházunk urával is. Átélt háborús élményeiről kezdett csevegésbe. A Golán-fennsík bevételéről tartott beszámolót, amelyben maga egy század parancsnokaként vett részt. Apám cserébe az 1944-es Torda környéki ütközetről, a hosszú, Passauig tartó, harcokkal tarkított visszavonulásáról mesélt, konyaktól oldottan, nem méricskélte óvatoskodva a szavakat, mint máskor. A vendégünk némileg elázva – éppen csak annyira, mint nemző atyám − jóval éjfél után kezdett szedelőzködni, s a két hadastyán férfias öleléssel búcsúzott. Jómagam is szinte részeg vidámsággal tértem kései nyugovómra, ugyanis Jeremy vitte magával szüleim ígéretét, hogy másnap reggel elengednek véle a Gusztival tervezett autókirándulására. Reggel, pontban kilenckor, kiálltam az országút szélére. Időről időre elégedetten pillantottam végig magamon: új bakancs, új, felnőttes, bőrpaszományos, zöld lódenkabát volt rajtam – mindig praktikus ajándékokat kaptam Karácsonyra –, és ami a legnagyobb boldogsággal töltött el, fölvehettem a Gusztitól „levetett” Lee farmerem is. Kisvártatva lefékezett mellettem Jeremy. Egyedül jött, mert Guszti reggelre belázasodott, de barátom távolmaradását − mi tagadás − csöppet se bántam. Arra gondoltam, ha eljött volna, akkor már valószínűleg a vezető melletti ülésen terpeszkedne, én meg egész úton kuksolhatnék hátul, magányosan. Jeremy jól, de meglehetősen merészen vezetett, így pillanatok alatt elértünk Visegrádra. Ott azonban, tél lévén, egy kocsmafélét leszámítva semmit se találtunk nyitva. Tovább indultunk tehát Esztergomba, miközben az úton Jeremy szívesen vette, ha beszélek neki Salamonról és a Salamon toronyról, a visegrádi fellegvárról, a Szentkorona-tolvaj Kottanner Jánosnéról, Mátyás királyról és palotájáról. Esztergomba érve már teljesen átvettem az idegenvezető szerepét. Bevittem sofőrömet a Keresztény Múzeumba, gyalogosan fölcsalogattam a Bazilikához, megnéztettem vele a Bakócz kápolnát, az egykori vár maradványait, s a vároromról megmutattam neki a
felrobbantott párkányi hidat is. Jeremy szemmel láthatóan jól érezte magát a társaságomban, és én is élveztem, hogy van végre Guszti családjában olyasvalaki, aki kíváncsi arra, amit én tudok. Kérdéseket tett fel Szent Istvánról, Bakócz Tamásról, valamint a lerombolt híd kapcsán Trianonról, és annak következményeiről. Az pedig különösen nagy megelégedéssel töltött el, amikor hűséges hallgatóságom az évtizedek óta csonka párkányi hidat az „emberi hülyeség mementójának” nevezte. Egy olyan helyen ebédeltünk, ahol nem is egy, hanem egy egész csapat pincér szolgált ki minket. Az étlap mintha kínaiul lett volna, nem tudtam, hogy a hangzatos elnevezések milyen ételeket rejthetnek, hisz hiányzott a választékból a krumplileves, a krumplipaprikás, és a krumplistészta. Végül, látva tanácstalanságom és zavarom, Jeremy rendelt helyettem is. Hazafelé már csak egyszer álltunk meg, egy parányi presszónál. A helyiség üresen árválkodott, mi voltunk az egyedüli betérők. A pult mögött lélegzetelállítóan gyönyörű lány állt, sudár termetű, kedves arcú és mosolyú, kinek minden mozdulata valami utánozhatatlan bájt sugárzott. Emlékem szerint addig még nem fordult elő, hogy felnőtt nő ennyire rabul ejtette volna a tekintetem. Jeremy magának kávét, nekem franciakrémest rendelt. – Tetszik? – kérdezte Jeremy. Elértettem a szavát: – Nagyon. Pont olyan, mint a filmben a Hófehérke. – Valóban meseszép. Hófehérke lerakta elénk a kávét és a süteményt, aztán, növekvő zavarommal mit se törődve, kedvtelve mustrálgatni kezdett. – Irigylésre méltó a hajad. – mondta. Eddig még soha nem gondoltam úgy a meglehetősen rakoncátlan, borzas üstökömre, hogy azt bárki is megirigyelhetné, hiszen az iskolában reám aggatott gúnyneveimet – Róka, Szemafor, Kabos – mind őverességének köszönhettem. – A nénié szebb. – válaszoltam udvariasan, de meggyőződéssel. – Aranyos vagy. – sugárzott felém egy mosoly – De a tiéd természetes. Tudod, mit adna sok nő azért, hogy ilyen színű haja legyen? … Váratlanul a hajamba túrt, és érintése nyomán végigfutott rajtam valami kellemes borzongás, a fejem búbjától a tarkómon át, végig a gerincemen. – A maga fia? – fordult Jeremyhez. – Persze. Az enyém! A süteményfalat majdnem a torkomon akadt. Elképedve néztem át Jeremyre, nem tudván mire vélni ezt a füllentést. Hófehérke azonban megrökönyödésemből nem vett észre semmit. – Szerencsés a gyerek, hogy nem magára ütött… Már megbocsásson! – Fölösleges bocsánatot kérnie. Az igazság, bármennyire is fájjon, igazság marad. Tényleg jó, hogy az édesanyjára emlékeztet! A vörös haját is tőle örökölte. – A mama most hol van? – érdeklődött Hófehérke. – Nincs egy éve… – Jeremy hangja itt megcsuklott –, nincs egy éve annak, hogy eltemettük. … Leukémia. Lecsaptam a villát, s felháborodva meredtem a hazudozóra. Nem elég, hogy az előbb a megkérdezésem nélkül adoptált, most még árvává is tett. Jeremy azonban nem jött zavarba. – Én is vigasztalhatatlan vagyok, de a fiam egyenesen nem tudta még feldolgozni a veszteséget. … Látja milyen dühös. Nem szereti, ha szóba hozzák a dolgot! – Ó, szegény kicsikém! – hatódott meg Hófehérke – Nagyon, nagyon sajnálom. Jeremy megvárta, amíg az utolsó morzsát is fölcsipegetem a tányéromról, aztán fölállt. – Kérsz még egy sütit? Bólintottam. – Egy dobostortát, ha lehet. És még egy Jaffát is! − Úgy éreztem, az adott helyzetben
nyugodtan zsarolhatom. Jeremy összeszedte az asztalról az üres edényeket, a pulthoz vitte őket, s lerakta a hálálkodó Hófehérke elé. Ám az új rendelését nem adta le, hanem a pultos lánnyal hosszas, jobbára egyoldalú társalgásba fogott. Hogy miről folyt a szó, azt nem hallottam, mert Jeremy suttogott, ám úgy tűnt számomra, hogy valamire nagyon rá akarja venni Hófehérkét. A lány egész idő alatt alig szólt, csak többször megrázta a fejét, egyszer még idegesen föl is nevetett. – Mit képzel rólam? Én nem olyan vagyok! – mondta ekkor, szinte kiabálva. Ám Jeremy csak tovább duruzsolt, aztán a pénztárcájából előhúzott egy számomra ismeretlen külsejű bankót, és a pultra csúsztatta. Hófehérke tétován feléje nyúlt, aztán villámgyorsan eltette. Jeremy visszatért az asztalunkhoz, és megfogta a vállam. – Én most a presszós nénivel hátra megyek az irodába. Meg kell beszélnem vele valamit… Tudod, ez olyan üzleti ügy. Addig meg, foglald el magad! És annyi süteményt ehetsz, amennyi beléd fér. Csak azt jegyezd meg, miből mennyit ettél! – aztán, egy furcsa grimasszal, még hozzátette – És főleg ne zavarj minket! Mindeközben Hófehérke kiakasztott az ajtóra egy RÖGTÖN JÖVÖK! táblát, belülről ráfordította a kulcsot a zárra, és – Jeremyt bevárva – eltűnt egy ajtó mögött. A pulthoz mentem, kiválasztottam egy dobostortát, egy fatörzset, és egy képviselőfánkot. Aztán kisvártatva visszatértem az előző tetthelyem színhelyére egy Feketeerdő tortáért, meg kevertem magamnak egy Jaffát is, örülve annak, hogy most én határozhatom meg a narancsszirup és a szódavíz arányát. Végre előtűnt Jeremy, és kisvártatva – szoknyáját-blúzát igazgatva – Hófehérke is. – Még valamit? – kérdezte tőlem Jeremy. Feketeerdő dúlt romjaira mutatva megráztam a fejem: – Még ezt se bírtam megenni! Hófehérke leszedte és letörülte az asztalt. Ahogy hajladozott, mellével véletlenül végigsúrolta az arcom. Önkéntelen elpirultam. Jeremy meglátta. – Nyugodtan megfoghatod a néni cicijét! Megengedi. – Ne vicceljen már! – Komolyan beszélek. A száz dollárból futja! Nem? – Jeremy hangja ridegen csengett. Hófehérke durcás arccal kigombolta a blúzát, és kiakasztotta elől kapcsos melltartóját. Én elfordítottam a fejem. – Érzem, a néninek kellemetlen ez az egész... Nekem nem fontos… – Látja. A lelkét se magától örökölte ez a fú. Mert olyan magának nincs is! Ekkor Hófehérke lágyan, de határozottan megfogta a kezem, és előbb az egyik, majd a másik tenyerem ráhelyezte a keblére. Forróság, és – hullámokban – titokzatos izgalom borított el. Ki kellet kérezkednem a mosdóba, de dolgavégezetlenül tértem meg. Úgy tűnt, nem vizelési inger kínzott. A hat napos háború hosszú távú következményei közé számíthatjuk Gárdosék függővé válását a Szabad Európa rádiótól. Szabad Európát hallgatott főzés közben Hanna mama, legtöbbször dühöngve, fűszeres megjegyzésekkel kísérve a hallottakat; Szabad Európát hallgatott Tamás bácsi, cigarettázva és elgondolkodva; és a külön szobájában Szabad Európát hallgatott természetesen Guszti is, kiharcolt, új Sokol rádióján. Barátomat természetesen érdekelte a politika és hírek is, de egyre inkább a zenei műsorok kedvéért − a Délutáni Randevú és a Teenager Party miatt − kezdte nap, mint nap csavargatni az állomáskereső gombokat. Szüleim zenei ízlése analóg volt Aczél György szigorú kultúrpolitikai szabályozásával. A tiltott kategóriába tartozott nálunk a cigányzene, a magyar nóta és a slágerek, a tűrt kategóriába az operett – ebből is főként Offenbach és Kacsóh −, s a támogatottba a népzene, a szimfonikus komolyzene, és az operák. Ha szegénynek is számítottunk, rádiónk,
lemezjátszónk volt, s ha másra nem is, de jutott pénz a koncert- és az operabérletre is. Ebbe a rendbe-trendbe nőttem bele, és sokáig nem volt okom szembefordulni vele. Ám kamaszkorom elején Guszti közvetítésével a fülembe mászott a Beatles, a Rolling Stones és a Steppenwolf muzsikája. Mi tagadás, szüleim a politikai elhajlásaimnál sokkal nehezebben viselték el zenei eltévelyedéseimet, talán mert „ordítóan” feltűnőbb és nyilvánvalóbb volt. Hosszú harcot folytattam otthon, hogy a beat-zene bebocsátassék legalább a tűrt kategóriába, de minden eredmény nélkül. Így új zenei vonzalmaim kiélésére is csak Gárdoséknál nyílt lehetőségem. Édesanyámat mindig derült égből érte villámcsapásként, ha ez, vagy az kifogyott, miközben azon ügyködött, hogy ebédre-vacsorára összekotyvasszon valamit. Egy ilyen alkalommal őrölt paprikáért kellett volna a közértbe indulnom. Lehetőleg lóhalálában, ezért kerékpárra pattantam, hogy a megbízatást minél gyorsabban teljesítsem. Már csak egy sarkon kellett volna befordulnom, hogy finisbe érjek, mikor egy tolató teherautó miatt a kontrára kellett tapossak. Ahogy megálltam, egy nyitott ablakon át olyan muzsika áradt felém, amely nem is szíven, hanem egyenesen gyomorszájon ütött. Teljesen elvarázsolt a dinamikus, váltakozó ritmus, a torzított gitárhang, a szöveg nélkül titokzatosan dünnyögő vokál – mintha a dallam Lascaux-ból ívelt volna át a mába – és a szép, erőteljes hang, amely magyarul énekelt. Mintha a hamelni patkányfogó bűvös furulyáját hallottam volna. Feledve-feladva mindent, drótszamaram az ablakhoz kormányoztam, s a kerékpárról le se szállva, megkapaszkodtam az ablakpárkányban. „Csak állnál a helyemben, Megértenéd, miért nem…” Éppen itt tartott a dalban az a valaki, amikor meglibbent a függöny, és egy nagylány nézett szembe velem. – Mit akarsz? – Csak éppen… éppen csak… – hebegtem – Tudod ez a szám! Mi ez? – Illéstől a Nem érdekel. – Soha nem hallottam. – De az Illés zenekarról már igen? – Arról sem. – vallottam be némileg röstelkedve. A nagylány kicsit elgondolkodott, majd ellentmondást nem tűrő hangon rám parancsolt: – Gyere be! Szobája a plafoncsíktól le a parketta szegélylécéig ki volt tapétázva az Illés zenekar innenonnan begyűjtött képeivel, valamint az együttesről és tagjairól szóló újságkivágásokkal. −Te raktad föl ezeket? Hogyan? – Ha papírt akarsz a falra felragasztani, a celluxot hanyagold! – kezdte meg az oktatásomat – Hamar elenged. Ellenben a fogkrém! Az tartós. Leültetett egy puffra, aztán egy kezdő misszionárius lelkesedésével beszélt kedvenc zenekaráról, hordta elém a dedikált fényképeket, cikkeket, és egymás után rakta fel a lemezjátszóra az Illés számokat. Majd később a szekrényéhez hívott, kirángatott egy alsó fiókot, és egy ereklyét mutató jó katolikus áhítatával a kezembe adta a Szent Fehér Blúzt, aminek a hátán öt filctollal elkövetett aláírás díszelgett. – Ezért itthon nagyon kikaptam! – mondta büszkén. – A mamám Hypóval akarta kimosni, de én nem engedtem! Ide dugtam előle. Új ismerősömmel gyorsan szállt az idő, és én immár a saját tapasztalatom alapján tudtam volna hozzászólni a korabeli ifjúsági lapok vissza-visszatérő problémájához, mármint hogy lehet-e barátság fiú és leány között.
Későn, öt, félhat tájt tértem haza, és persze paprikát sem vettem, mire föl anyám – életében először − felpofozott. Az étel így a pirospaprika hiányával készült el, de jellemző volt szakácsművészetére, hogy nem vett észre senki semmit, hiszen paprikával is épp oly ízetlenül főzött, mint anélkül. Az Illés zenekar iránti frissen kélt lelkesedésem – mint valami heveny fertőzést – átragasztottam Gusztira is. Barátom az apjától kikönyörgött magának egy saját lemezjátszót, aztán − leányismerősöm útmutatásai alapján −, kezdte begyűjteni az addigi és az újonnan megjelenő Illés lemezeket. Az utcán című bakelitet például addig hallgattuk Gusztival, amíg Hanna Mama feldúltan be nem rohant hozzánk a konyhából, és le nem tépte a lemezjátszóról. Oly következménnyel, hogy az a szegény „plasztyinka” ettől kezdve aligha volt alkalmas az újabb meghallgatásra. Barátságunknak ez a korszak volt a legharmonikusabb időszaka. Illésre keltünk és nyugodtunk, Illés számokat hallgattunk és énekeltünk egész nap. S lassan, Szörényiék jóvoltából, kikerültünk a körénk húzott karanténból is, előbb a nagylány ismerősöm fogadta be a kedvemért Gusztit, aztán keblére ölelt minket az iskolában szerveződő, és rohamosan gyarapodó Illés rajongók tábora is. Barátom feltétlen lelkesedése az Illés iránt a Nehéz az út című nagylemezig tartott. Elhidegülésének kezdete a zenekar Ex-music korszakától datálható, amelyet aztán felgyorsított Szörényiék nyíltan vállalt közeledése a magyar népzenei hagyományokhoz. Gusztiból Omega rajongó lett, ami eléggé megterhelte kapcsolatunkat, mert én hiába voltam nyitott az új zenei világa felé, ő, akár mint a politika kérdéseiben, csak a teljes azonosulást fogadta volna tőlem el. Manapság már úgy gondolom, hogy ennek a barátságnak a jóval később bekövetkező végleges kudarca „genetikailag” volt kódolva. Hiába jött új világ, hiába jöttek új eszmék, új nemzedékek, a különbözőség mégis csak – a marxi szóhasználattal élve – újratermelődött, mert másképpen ez nem lehetett. A hatvanas évek végének ifjúságát erősen megosztotta az Illés-Omega ellentét, s ez több, komolyabb, mélyebb gyökerű volt a futballklubok rajongóinak egymás elleni fenekedésénél: benne egy előző kor népi-urbánus ellentéte született újjá. Marx írt valami olyasmit a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című művében, hogy a történelem ismétli magát, csak amit elsőbbszer tragédiaként mutat be, azt másodjára már bohózatként adja elő. Persze, történetünk idején még csak 1968-at írtunk, és még csak alig látható hajszálrepedések választottak el Gusztitól és világától. Ennek az 1968-as esztendőnek az első hónapjaiban lekerült az újságok címlapjáról a közel-keleti konfliktus, hogy átadja helyét a „prágai tavasz” eseményeinek. Tamás bácsi és Hanna mama mindennapos csatározásaiban Dubček új frontot nyitott. Tamás bácsi vidám lett és optimista, föltüzelték a prágai események. Őt – érhetően −, különösen a cenzúra ottani eltörlése lelkesítette fel, napjában százszor is kárhoztatta nagyapja meggondolatlan tettét, hogy Ferenc Jóska idején Eperjesről Pestre költözött, s így ő nem lehet közvetlen részese a csehszlovákiai változásoknak. Hanna mama ellenben – enyhén szólva – szűkölt. Úgy vélte: „ezek a csehszlovákok túl messzire mennek.” Rettenetesen tartott attól, hogy a prágai példa átterjed a „szocialista tábor” többi országára, s akkor a Szovjetunió szomorú, nyáj nélküli pásztorrá válik. Guszti e kérdéskörben jobbára azt visszhangozta, amit az apjától hallott, de a családi vitákból ezúttal igyekezett kivonni magát. Bár érettebb volt már, mint a hat napos háború idején, mégis ez idő tájt a politika iránti érdeklődése mintha lanyhult volna. Ennek oka lehetett az is, hogy a csehszlovákiai események minden eddiginél jobban megosztották szüleit, s a köztük lévő ellentéteket nem akarta határozott állásfoglalásaival szítani, de közrejátszhatott benne az is, hogy megkezdődtek a Táncdalfesztivál elődöntői. Barátom a hatvannyolcas Táncdalfesztivál jelentőségét kissé túlértékelte, a hagyományos és a modern összecsapásából valami új
Hernani csatáját vizionált, amelyben a mi zenénknek feltétlenül győznie kell az avitt felett. Az elődöntőket és a döntőt természetesen Gárdoséknál drukkoltam végig. Hanna mama és Tamás bácsi kivételesen egy tábort alkottak, egybehangzó és epés megjegyzéseket téve az általunk favorizált előadók külsejére és művészi teljesítményére. Fájdalmukra az Illés zenekar bejutott a döntőbe, de bíztak a „jó ízlés” győzelmében, s abban reménykedtek, hogy az Amikor én még kis srác voltam ugyanúgy nem jut be az első három helyezett közé, mint annak idején a Fáj minden csók. Mi Gusztival egymást támogatva ócsároltuk vagy dicsértük a zsűritagok döntéseit, és hősiesen igyekeztünk visszaverni a kedvenceinket érő támadásokat. Mire felvirradt a döntő napja, addigra szüleimet sikerült rávennem arra, hogy Gárdoséknál nézhessem végig a feltehetően késő éjszakáig elnyúló eseményt. Bár nem laktam messze Gusztiéktól, mindössze tíz-tizenöt percre, anyám mégse szerette volna, ha az éj közepén egyedül csámborgok. Ezért többoldalú tárgyalások eredményeként az a megegyezés született, hogy ezúttal a barátomnál alhatok. Megérkezésem idejére az ellentábor Hanna mamára szűkült. Tamás bácsit késő délután telefonon váratlanul berendelték a laphoz, valamiféle ügyeleti szolgálatra. Ilyesmire még Hanna mama se emlékezett, s nem tudta mire vélni a dolgot. Az eredmény kihirdetése után – mely Guszti és az én reményeimet sokszorosan felülmúlta – olyan féktelenül ünnepeltünk, százszor is elénekelve a győztes számot, hogy Hanna mama többször is ránk nyitotta a gyerekszoba ajtaját, s egy kemény díványpárnával mindannyiszor rendet vágott közöttünk. Utoljára megfenyegetett, hogy legközelebb a nagy szilvalekvárkavaróval oszt ki minket. Erre végre ágyba bújtunk, és lámpát oltottunk. Ám a röhincsélést még utána se tudtuk sokáig abbahagyni, annyira eltöltött bennünket az eufórikus hangulat. Gondolom, azon az éjjelen Honunkban száz és száz, ezer és ezer hozzánk hasonló fiú és leány nem bírt elaludni, mert hajnalig ünnepelte Szörényiék győzelmét. És sejtelme sem volt arról, hogy ezalatt, hozzánk hasonló fiatalok százai, ezrei tankokban ülve átlépték északi határunkat… Reggelre meglett az estvéli vidámság böjtje. A Szabad Európa Rádió egyfolytában a szovjetek és csatlósaik inváziójáról beszélt, ami még számomra is világossá tette, hogy aki eddig hitt Dubček emberarcú szocializmusának megvalósulásában, az most egy illúzióval szegényebb lett. Tamás bácsi összetörve ült hűlt reggelije fölött, Hanna mama pedig a maga módján vigasztalni próbálta. – Jobb ez így, Tamás. Te se hihetted, hogy a Szovjetunió ezt sokáig engedi… – De a rohadt életbe! – tört ki – Ez egy tiszta forradalom volt. Csehszlovákiában vannak demokratikus hagyományok, nem úgy, mint Magyarországon. A cseh történések nem fajultak volna el, mint ötvenhat! Hogy mondhatod, hogy jó ez így? – Dubček gyenge volt. Lásd be, veszélybe került a szocializmus. De nem csak náluk, hanem nálunk is… Én bizony örülök, hogy mi is részt vettünk a rendteremtésben! Lehet, hogy Guszti egy küszöbön álló újabb parázs veszekedést akadályozott meg, amikor beléptünk a nappaliba. Barátom modorában, már szóltam róla, az volt a legbosszantóbb, hogy idegesítően játszotta a felnőttet. Ezúttal azonban valóban úgy szólalt meg, mint egy igazi felnőtt. – Mióta az eszemet tudom, apa, anya, azóta marjátok egymást a politika miatt. Nem látjátok, hogy hiába ordítoztok, mert úgysem tudjátok soha semmiről se meggyőzni egymást? Miért pont most sikerülne, amikor apa dühös és elkeseredett, és amikor mama, te is érzed, most valami nagyon nem jó történt a világban. Én ezúttal − bocsáss meg anyukám −, inkább apám véleményével értek egyet, s ugye Dani, te is. De ez most nem lényeges, hiszen még ezernyi dolog miatt tudnánk egymásra acsarkodni. A lényeges az, ami nem elválaszt, hanem összeköt minket. Az pedig a szeretet… Egyszerre Hanna mama széles, kövér arcán egy nagy, kövér könnycsepp gördült végig. Egyik combnyi karjával a fiát ölelte át, a másikkal engem próbált magához szorítani. Midőn jobbnak
láttam megadni magam a sorsnak, nehogy megtiporjam a kélő érzelmeket, nagy levegőt vettem, mert tapasztalatból tudtam, hogy Hanna mama hatalmas, lágy kebléhez szorítva egy jó ideig az oxigénellátásom kétséges lesz. Mikor ismét a felszínre rúgtam magam, Hanna mama eltolt egy kicsikét magától, és figyelmesen a szemembe nézett. – Dani, de őszintén, hogy érzel irántunk? Szeretsz te minket egyáltalán? Megpróbáltam távlat nélkül is befogni a kedves, jóindulatú vízilóarcot, majd rásandítottam Gusztira is. Tamás bácsit ugyan nem láttam, de a szívemmel is érzékeltem, hogy a hátam mögött van. – Ha nem azt érezném, amit érzek, akkor vajon itt lennék-e? – Diplomatikus válasz… – hallottam Tamás bácsi száraz hangját – Egyébként kíváncsi vagyok, a csehszlovákiai eseményekkel kapcsolatban tényleg Gusztival és velem értesz-e egyet, vagy inkább Hannával? Sokáig nem válaszoltam. Óvatosan kiszabadítottam magam a tartós ölelésből, és szembefordultam Gárdosékkal. Éreztem, most muszáj őszintének lennem, mert később nehezebb lesz. – Bizonyos szempontból – kezdtem óvatosan – Hanna mama álláspontját támogatom. Hanna mama arcán a kellemes meglepetés mosolya ömlött el. Nem remélte, hogy Sault a próféták közt találja. Ezért nehezen szántam rá magam a folytatásra, mert tudtam, a következő mondataim ezt a mosolyt spongyaként fogják eltörülni. – Én igenis helyeslem, ha magyar katonák lépnek az úgynevezett Csehszlovákia földjére. Csak az időzítéssel és a céllal nem értek egyet. És azt nem fogom helyeselni, ha honvédeinket kivonják a Felvidékről! Mind a hárman megrökönyödve néztek rám. – Én úgy vélem, Csehszlovákia csalással és erőszakkal jött létre. A csehek becsapták a világot, becsapták a szlovákokat, becsapták önmagukat a csehszlovák nemzetről szőtt hazugságaikkal. Erőszakkal, senkire-semmire nem tekintve húzták meg ennek a szörnyszülött országnak a határait, erőszakkal terjeszkedtek a magyarság, meg mások kárára. Amíg ezt a csehek be nem látják, és meg nem bánják, hiába is várnak tőlem együttérzésre. Mert nem méltók rá! Hármójuk közül végre Tamás bácsi szólalt meg először: – Fiam, fiam! Te javíthatatlan vagy! – Lehet! – bólintottam – De nincs harag? Mert, ahogy Guszti mondta, az a fontos, hogy Tamás bácsit szeretem. Ugye? – Vigasztaló. – hangja mintha az érzelmektől megremegett volna. – Tehát merhetem remélni, hogy ha majd az állomás felé hajtanak megint, és a járdán állók röhögnek, köpködnek, ütnek, ahogy az természetes, akkor te legalább csak aprókat fogsz rúgni a fenekembe? Válasz nélkül hagytam ezt a képtelen felvetést. Az első eset volt, hogy nem tudtam eldönteni: Tamás bácsi komolyan beszél, avagy csak viccel.
Szalay László Pál
Szelfi / tárca 80-as évek, tinédzserszoba: Dominó bútor, ízlés szerint forgatva, faltól-falig. Pajtás és Kockás magazin hányaveti módon az asztalra dobva. Rahan óriási tenyere meredten feszül a címoldalon, mintha el akarná takarni az olvasó elől a képregény történéseit. A polcon néhány kötelező olvasmány, esetleg kalandregények Coopertől. Játékok itt-ott feltűnnek az ágyaljától a plafonig: zöld ugróbéka, Gazdálkodj okosan, moncsicsibaba.
A legerősebb hatás mégsem ezekben a tárgyakban keresendő. Sőt nem is a hengerelt mintájú, magyar tengeresen hullámzó falban. Hanem azon a kijelölt területen, ahol a lázadás engedéllyel végezhető. Poszter forradalom az ágy felett. Néhány négyzetméter, ahová a hősiesség, a divat, a sport, a zene odatapadt. Neoton, Beatrice, Depeche Mode, Modern Talking, Ayrton Senna, Boris Becker, Kesjár Csaba, Pataki Ági mind készségesen tekintenek alá és élénk színeket szórnak az éjszaka vakablakára. Itt történik meg a csoda, akár egy házi oltár előtt. Hankiss Elemér szavaival élve: „Beléjük sűrítenek mindent, ami a mindennapi életben hiányzik az embereknek: Az élet teljességét.” Ma, ha egy fiatal vágyait, reményeit, eszményeit szeretnénk megtudni, már nem a vakolókanállal táplált fal adja a fülest. A Twitter, Facebook, Myspace olyan közösségi hálózatok, ahol a posztfalon minden elmondott szó, kitűzött kép, feltöltött videó hangsúlyt kaphat. Az élettörténet fonala a regisztrációtól nyomon követhető, kommentelhető, megosztható. S talán mindennél többet elmond a szelfi, ami egy portré, ahogy látni, láttatni kívánjuk magunkat a világhálón. A önsztárolás egy fajtáját valósítjuk meg a szelfivel, amikor a fotónkat különböző alkalmazások segítségével egy híres magazin címoldalára varázsoljuk. A népszerű, ismert személyiségek mellé felkerülünk mi is a falra. Nem csak egy képmanipuláció erejéig, de akár valóságosan, ha egy közös szelfi elkattintására nyílik lehetőség. Nincs olyan valamit is magára adó orgánum, ami nem dolgozta volna fel a szelfi kérdését. Olyannyira uralja a gondolatokat és a virtuális teret, hogy 2013-ban Magyarországon az év ifjúsági szavának választották. Az Oxford Dictionaries felmérésében ugyanebben az évben abszolút győztes lett. Hírt adtak már az új szelfiző drónról, Rembrandttal, az önarcképrekorderrel vonták párhuzamba és arról is tudhatunk, hogy Anasztázia hercegnő már 1913-ban nyomott egy szelfit. A Bermuda elnevezésű zenei formáció zseniális klippet forgatott a London c. számukhoz. Ez a nóta sem mentesül a fiatalokat foglalkoztató kérdésektől: a kivándorlás, a férfi nő közötti vonzalom és természetesen az önkép. Az egész valahogy gyanúsnak tűnik, olyan, mint egy geg. A szám üzenete, mintha az elhangzott állítások fordítottja lenne: „Gyere csináljunk egy képet, hogy milyen lesz, az mindegy.” Vagy „Szerinted Londonban jobb lesz, de úgy is pár hét és hazajössz”. A jelen gondolkozása pontosan ennek a fordítottja. Egyáltalán nem mindegy, hogy hol vagyunk, milyen képet posztolunk, hiszen a virtuális fajsúlyunk, Facebook kasztunk ez alapján dől el. Tari Annamária szerint „a net azt a képet támogatja, ami tökéletes.” Ezért megteszünk mindent, hogy az legyen. Miközben a profilképünket élesítjük, komponálunk egy soha volt országot, a jelen elszürkül, s eltávolodik. Ezért a laptop fedele nem záródik le, az iPod képernyője nem sötétül el, mert menekülhetnékünk támad a tökéletlen sorsunktól. Ahhoz, hogy tisztában legyünk magunkkal Jules Superville szavai ébresztőek: „…nem az a fontos, hogy mindenütt legyünk, hanem hogy válasszunk egy kis zugot, legyen az fa vagy ház, vagy asszony, vagy egy darab kenyér… de mindent fényt kioltva jöjj, ha meg akarod érteni.”
Pap Krisztián
Galíciai éjszakák / Komáromi János író-újságíró az első nagy háborúban Komáromi János (1890, Málca – 1937, Budapest) az egykori Budapesti Hírlap újságírója, szerkesztője, a két világháború közti időszak népszerű novellistája, regényírója. Komáromi 1914-ben éppen befejezte az egyéves önkéntesi szolgálatát, amelyet Tirolban, a császárvadászok között töltött, és kerül vissza Budapestre, amikor Szarajevóban eldördülnek azok a bizonyos pisztolylövések. Komáromi és a magyar főváros számára a nagy háború azzal a ,,feledhetetlen képpel” kezdődött, hogy a legelső honvédezred elindult a harctérre, átvonulva a városon, felvirágozva, lobogó zászlókkal, miközben eget verő kardalt énekeltek. ,,Volt pedig ez július 29-én vagy 30-án hajnalban. Akkor már egy hét óta szakadatlanul talpon volt minden ember a fővárosban. Ezen a virradaton magam ott ültem a New York-kávéház teraszán.” – írja A nagy háború anekdotái című gyűjteményes munkájában. Több akkori munkatársával közösen nézik az ezred vonulását és ,,halkan beszélgettünk, mert augusztus 1én magamnak is indulnom kellett Tirolba.” A 2-ik számú császárvadász ezred központja Bozen volt, és amely ezred a világháborút az osztrák-magyar 4. (Auffenberg) hadsereg keretében kezdte meg. Indulás a frontra Komáromi ezredét is rövidesen bevagonírozzák és Magyarországon keresztül megindítják dél-Lengyelországba, amely akkor az Osztrák-Magyar Monarchia Galícia tartományaként ismert. Az ekkor 23 éves újságíró számára egy életre meghatározó élménye lett a korábban ,,Gács” országként ismert és a Magyar Királysághoz tartozott tartományban hónapokon át zajló, fáradtságos és rendkívül véres, veszteség teljes harcok. Sok kortársával ellentétben neki sikerült túlélnie a harcokat, és az egyéb betegségeket, amihez igen nagy szerencse kellett, vele kapcsolatban a gondviselés valóban résen volt, mert a felvidéki születésű író ténylegesen hű krónikása lett az akkor átélteknek. Mert Komáromi szinte az összes novellás kötetében megemlékezik a Galíciában átéltekre, a számtalan elpusztult bajtársra és a kuruc regényeit leszámítva, alig van olyan regénye, amely nem az első világháborúhoz kapcsolódik. Ezen művei közül kiemelkedik az Északon ősz van c., amelyben regényszerűen, de újságírói pontossággal rögzíti a rettenetes ágyútűzben, ellenséges lövészárkokkal szemben végrehajtott szuronyrohamok lélekrázó hatásait, a kimerítő marsolásokat, a halálfélelem összes akkor átélt nyomorúságát. A 2-ik számú tiroli császárvadász ezredet tehát a ,,legelső” tehervonattal vitték Galíciába augusztus 12-én a Brixeni állomásról a Brenner-hágón át, majd Innsbruck volt a következő állomás, ahol ,,tombolva” ünnepelte őket a közönség, aztán Linz, utána pedig Bécs volt a menetrend. Mint a Nagy riport – Húsz év múlva c. visszaemlékezésében írja, az akkori bakák nem titkolták, hogy ,,megindított bennünket az a szeretet és ragaszkodás, amellyel NémetAusztria visszamaradó népe, de különösen az asszonyok és leányok vettek körül bennünket.” Azonban a komor gyanú már ott motozott bennük: ,,Mi, bármennyire takargattuk is, nem tudtuk elnyomni szorongásunkat: hogy voltaképpen búcsúznak tőlünk, mivel soha többé nem fognak látni ebben a földi életben.” Bizony, nem volt alaptalan ez a félelem, sokan, a legtöbben nem tértek vissza az első ezredekből. A halálfélelmet azonban egy időre mégiscsak elfedte valami, mert ,,ahogy Magyarországon fogadtak bennünket, arra nem volt példa még a világon! Így még nem indítottak háborúba katonafiúkat soha! A pozsonyi állomáson kint volt a fél város, adtak enni, adtak inni, virágokkal borítottak el s a tiroli német és olasz legények odavoltak ettől a soha nem látott elragadtatástól. Érsekújváron cigánybanda várt s így jött el a negyedik reggel, mely a Rákosrendezőn ért utol bennünket.”
A háborús eufória a legerősebben természetszerűleg Magyarországon és Ausztriában jelentkezett, s mint a szövegből kiderül, a magyaros temperamentum és búcsúztatás minden képzeletet felülmúlt. Ennyi évtized távlatából arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Szerbiával szembeni ellenszenv már nagyon mélyen lappangott az Osztrák-Magyar Monarchia népeiben - az oroszokkal szemben pedig még az 1849-es események is nagyon erősek voltak -, amely aztán párosult a trónörökös elleni merénylet okozta meggyalázott igazságérzettel, tehát valóban elementáris felszabadultság érzetet okozott a Szerbiai büntetőháború. De hogy az európai öntudat mennyire meg volt mérgezve a sajtó útján, azt mutatja, hogy a kezdeti háborús kedv mindenhol általánosságot nyert. Csak néhány jó szemű, gyarmati háborúkon edződött, tapasztalt katonai szakértő ismerte föl 1914 nyarán, hogy bizony ez a háború hosszú lesz és nem úgy fog zajlani, ahogy a többség elgondolja. Az egyszerű katonák végképp nem láthatták át a modern kor hadviselését, nagyobb baj volt, hogy a korabeli politikai élet, s főleg a magyar politikai radikális oldalak sem értették meg, hogy a lehető legjobban fölszerelt hadseregre van szükség, mert a nagy európai konfliktus kikerülhetetlen. A tiroli katonavonat aztán csak tovább indult, rajtuk a végzetük felé száguldó császárvadászokkal, akiket teljesen lenyűgözött az a fajta lelkesedés, ahogy a magyar társadalom őket csatába küldte, indította. Mint Komáromi írja: ,,Az ujjongás, éljenzés és tombolás csak fokozódott, ahogy Miskolc felé zakatoltunk tovább. Füzesabonyban, miközben pohár sörre ugráltunk le a tehervonatból, elém botlott egy ráncos anyó, és míg a fejkendője csücskét harapdálva sírdogált, így szólt hozzám: - Fiam, fiam, hisz oly sokan vannak, hogy leszakad maguk alatt a föld!” Miskolcról alig akarta őket tovább engedni az őket éltető lakosság, de menni kellett, amely után viszont Zemplén következett, és amikor az ember már azt hinné, hogy nem lehet fokozni a lakosság lelkesedését, hát téved, mert ,,e történelmi földön olyan fogadtatás következett, amelyet soha senki elfelejteni nem fog ama régi császárvadászok közül, akiket négy nagy esztendő hazahozott az isteni könyörület. A hírre, hogy tiroli császárvadászok közelednek, akik között sok-sok a magyar fiú, egész Szerencs, egész Patak az állomásra özönlött ki, Újhelyen pedig úgy vártak, hogy azt nem lehet elmondani. Szamorodni-borok voltak csapra ütve, a vármegye vezető urai az étteremben várták a zászlóalj tisztikarát, volt cigánybanda, voltak hazafias dikciók – németül, magyarul felváltva – elannyira, hogy vonatunk ötven perc helyett teljes két órát vesztegelt Zemplén székvárosában.” Igen, a boldog Nagy-Magyarország búcsúztatta így saját fiait, mert sajátjának érezték akkor a Monarchia minden nemzetiségű katonáját, aki a frontra ment. Elgondolható, hogy az a hadsereg, amelyik már előre ilyen megbecsülésben részesül, az nem fog szégyenszemre, megverve hazasompolyogni, ha van benne egy csöppnyi becsület. Galíciában azonban a k. und k. hadsereg egy sokszoros túlerejű, harctéri tapasztalatokkal rendelkező, kiválóan fölszerelt, s taktikailag gyakorlott orosz ellenséggel került szembe és egy rendkívül ádáz, egyenlőtlen küzdelem fejlődött ki már augusztus második felében. Közeledve az ezeréves magyar határhoz a magyar önkénteseket csak elbúsította a gondolat, hogy nem saját földön kell harcolniuk, és rossz előérzetük igazolódni látszott, amikor a lupkovi alagúton ,,belébuktak” Galíciába. Mert ,,itt már olyan csönd fogadott, hogy beléhökkentünk. Senki nem jött ki elénk sehol, nem akadt egy szempár, amely biztatón, vagy részvéttel nézett volna utánunk még egyszer.” Galícia tartomány lakossága főleg lengyelekből, ruszinokból és zsidókból állt, de amíg a lengyelek és zsidók alapvetően semlegesen, vagy barátian néztek a Monarchia katonáira, addig a ruszofil lakosság természetszerűleg az ellenséget látta bennük és ennek megfelelően is viselkedtek, vagyis az egész tartomány ,,aláaknázott” volt. Napirenden volt a kémkedés és árulás, a merényletek, ennek megfelelően a kivégzések is.
Az első ütközet, amely majdnem az utolsó lett A tiroli hadtest 2. ezrede Szambor várostól északkeletre, egy névtelen vasúti őrháznál kászálódott le a tehervagonokból, ,,s fél óra múlva már mentünk a szuroksötét nyárutói éjszakában, majd egy újabb félóra múlva letáboroztunk alacsony halmon, valami faluvégen, egy szélmalom alatt. Dideregve húztuk ki az éjszakát…” Még csak augusztus közepén járt az idő, de ott, Lemberg alatt már ekkor olyan hűvösek voltak az éjszakák, mint majd Magyarországon öt-hat héttel később. Komárominak a galíciai hadjárat négy hónapja alatt alig akadt olyan éjszakája, amit fedél alatt tölthetett. Két napig maradnak a nevenincs falu határában, amikor augusztus 18-án, I. Ferenc József születésnapján felsorakozik az ezred, amely előtt Brosch ezredes, egy ,,kemény, sőt könyörtelen katona, akiről köztudomású, hogy nem kedvelte túlságosan a magyarokat” rövid beszédet tart: - Császárvadászok! Most már nincsen hátra egyéb, mint döntő módon megsemmisíteni a reánk acsarkodó makacs ellenséget! Hoch unser Kaiser, Franz Joseph der Erste! Hoch unser Vaterland. Österreich! Brosch ezredes magyar utálatához még annyit had tegyünk hozzá, hogy bizony sok osztrák tiszt volt hasonló véleményen, de éppenséggel a világháború harcterein a magyar sorezredek által tanúsított kitartó önfeláldozást látva, lassan megváltozott a véleményük. Egy nappal korábban (augusztus 17-én) zajlott le a gorodoki-satanovi huszárkatasztrófa, amelynek híre meglepően gyorsan, Komáromi szerint ,,szájról-szájra” jutott el hozzájuk, amely hír érthetően nem a legjobb benyomást tette erre a harci tapasztalatokkal nem rendelkező ezredre. De így volt ez a Monarchia minden katonai egységével is, hiszen az 1878-as Boszniai okkupáció óta Ausztria-Magyarország nem vett rész katonai akcióban. Ez a hiányosság, és sok más, felszerelésbeli hiány, elsősorban a magyar honvédségnél, természetszerűleg rendkívül megbosszulta magát az oroszokkal és a balkán háborúkban friss tapasztalatokat szerző szerbekkel szemben. Azonban érdemes megjegyezni, hogy a számtalan előnytelen tényező ellenére, az Osztrák-Magyar Monarchia mégis képes volt túlélni nemcsak a gyilkos 1914-es évet, de még négy hosszú évig ki tudott tartani és az összes frontján győztes maradt, mert döntően sehol nem tudták megverni csapatait. A ,,szörnyű” hírek persze terjedtek az egyszerű bakák között ,,melyeket a szakácsok terjesztettek leginkább”, mint Komáromi megjegyzi, eltelt egy hónap is, mire újsághoz tudtak jutni. Közben megindították az ezredét a lembergi országúton, miközben ,,esőben és szélben” marsolnak városokon, falvakon át, hogy a közeledő oroszokkal megütközhessenek. Hogy mennyire szoros bajtársiasság, és hogy milyen magas fokon volt a harckészség a sok bizonytalanság ellenére ebben a tiroli ezredben, azt jól mutatja Komárominak több váratlan megnyilatkozása, mint ez is: ,,Istenem, ha azok a katonák, az elsők és elszántak fel tudnának kelni harci sírjaikból! Az egész világot megvernék…” Csak hát a tíz napja tartó embertelen menetelések bizony ezeket a kemény fiúkat is kikezdték, pedig azok éppen, hogy csak bevezetések voltak a későbbi, őszi marsolásokhoz. Már ekkor sem volt sok idő megállásra, pihenésre és alvásra, hiszen az oroszok támadásban voltak, s igyekezni kellett eléjük. ,,Olykor, - írja ezekről az augusztusi menetelésekről – ha már véres lett a lábunk a bakancsban, lepihentünk a másodszori zöldbe hajtott réteken. S a fejünk abban a pillanatban rábukott a bornyúra…” és elaludtak, pedig ekkor már a távolban zajló ágyútűz dübörgése is fülükbe jut. Átvonulnak Galícia fővárásán, Lembergen, amelynek magaslati dombját már több ezer katona kezdte kiépíteni védelemre. Augusztus 22-én kerekednek föl Lemberg alól és menetelnek tovább északi irányba végzetük felé, miközben folyton mardossa őket a gondolat, hogy ,,nem lehetünk már messze az első csaták színhelyétől.” Bármennyire is öntudatos, jól képzett katonákból is állt ez az ezred, a halálfélelem érzését nehéz volt elfojtani. Önmaguk felvidítására kitalálják, hogy hát az ezredtulajdonos, I. Ferenc József bizonyára ,,kedvelt
császárvadászait nem engedi kitenni tűzveszélynek, hanem – mint a nagyvezérkar védelmére kirendelt alpesi ezred – Lembergben fogunk maradni véglegesen.” Ezt az információt aztán, mint hitelest adták egymásnak tovább, mely csöndes ujjongást váltott ki az ezredből, ami még akkor is tartott, amikor már régen maguk mögött hagyták Lemberget. Ferenc József bizonyára kedvelte császárvadászait, azonban tenni ő sem tehetett semmit, mert az oroszok ekkoriban minden erejükkel rázúdultak Kelet-Galíciára, és a Monarchiának minden rendelkezésre álló ezredét ellenük kellett harcba vetnie. Leszámítva a Szerbiába küldött hadosztályokat. Az oroszoknak ugyan, a franciákkal kötött katonai szerződések értelmében, Poroszországot is meg kellett volna támadniuk, de kezdetben nem ezt tették, s így egy több mint egymillió fős, első vonalbeli hadseregét a Monarchia ellen alkalmazta, amely sem számban, sem fölszereltségét tekintve sem tudott egyenrangú haderőt velük szembeállítani. Ráadásul, közben – óriási stratégiai hibát elkövetve – Szerbiában is megindították, illetve folytatták a hadjáratot. Északon a Visztula és a Bug között megindult az osztrák-magyar 4., és délen a 3. (Budermann) hadseregek dühöngő csatája is, és a 2. tiroli ezred amolyan ,,mozgó” tartalék szerepét töltötte be, hogy szükség esetén bevetésre kerüljön, ez viszont sok meneteléssel járt. Menetelni kellett tehát az ismeretlenbe, a rövid éjszakai pihenőknél pedig fárasztó őrséget kellett adni. Ezekben a felfokozott érzelmű, félelmekkel átszőtt napokban, hetekben a fiatal lélek intenzíven szívta magába a külvilág benyomásait. ,,Az éjszakák voltak a legszebbek!” – állítja a felvidékről pestre került újságíró, mert mint elárulja: ,,Ezeken az éjszakákon szinte megállás nélkül előőrsön álltunk s vékony blúzainkban, ha összedideregtünk is a hidegedő éjfeleken, nem tudtunk betelni a galíciai éjszakák sejtelmes szépségeivel. Talán azért is, mivel akkor el voltunk készülve reá egytől-egyig, hogy néhány napon belül nem fogunk élni…” Miközben az éjszakai őrségen hallgatják a mindent betöltő tücsökzenét, aközben a látóhatár peremén már lángolnak a falvak, majorságok, csűrök, kazlak, búzakeresztek ,,és nincs senki, aki az oltásukra sietne”, mert mindenki elmenekült az első csaták színhelyéről. Nekik pedig másnap éppen oda kellett vonulniuk, mialatt ,,a nap rekkenően vert, a katonák lihegtek s már nem érezték a lábaikat. Csak húzták magukat nyomorultul.” Így vergődnek el augusztus 26-án Zsolkievig, ahol egész másnap fegyverben állnak, majd estére ,,úgy látszik, a legfőbb hadvezetőség döntött” sorsukról, mert megjött a parancs, irány: észak! ,,És akkor, augusztus 27-ikén délután hat órakor egy olyan mars kezdődött, amelynek csak másnap délelőtt féltizenkettőkor lett vége. Féltizenkettőkor azonban olyan szuronyrohamra indultunk, amely esti félnyolcig zengett a kiáltozástól, srapnellek csergésétől, gránátok vijjogásától s haldoklók jajgatásától.” Komárominak elhihetjük, de le is ellenőrizhetjük, hogy Zsolkiev és budynin-oszerdovi dombok között 52 km a távolság, s nem légvonalban, a helyszínre érve viszont azonnal indult az első roham. Előtte viszont ,,hajnalig mentünk vaksötétben, holtfáradtan, összeszorított fogakkal, ődöngve őserdőkön, ingoványokon, mély homokban és halálos neszben, egyetlen szót nem mukkanva. Még a szuronyok hüvelyét is fogni kellett, hogy ne koccanjon oda a tábori-ásó nyeléhez. Elmondhatatlan kínlódás volt az a menet! De lemaradni nem lehetett az őserdőben, mivel egyetlen lépést alig látott előre az ember s idejében figyelmeztettek mindenkit, hogy minden szempillantásban ellenségbe ütközhetünk.” Lemaradni, eltévedni azért sem volt tanácsos, mert gyakran megtörtént, hogy az eltévedt monarchista katonát a környékbeli ruszofilek, vagy orosz barát lengyel parasztok baltával verték agyon. Aki már részt vett éjszakai túrán, az komolyabb málha és egyéb felszerelés nélkül is tudja, hogy ennél kimerítőbb erőpróba kevés van. A 2. tiroli ezred is ,,szörnyű szenvedések után” vánszorgott be Belsz városába, ahol különben a csodarabbi székelt, de megállni nem volt idő, mert a tisztek már sürgették őket ,,Tovább! Tovább!” kiáltásokkal. És a várost elhagyva felsejlett előttük a budynin-oszerdovi dombvonulat, miközben a morajló ágyúknak már a torkolattüze is látszódott. Fél aléltan vánszorogtak fel ezekre a dombokra és ,,déli
féltizenkettő körül ott hevertünk Budynin falu fölött hosszú-hosszú rajvonalban, egy krumpli táblán. Egyszerre felkiáltott valamelyik tiszt: - Auf! – Talpra ugrottunk. És amint hátratekintettünk volna akkor az én Sima Gábor pajtásommal, elhűlve láttuk, hogy mögöttünk kilenc-tíz rajvonal állt fel ugyanúgy, a végtelenségig nyúlva ki jobbra és balra. S abban a pillanatban nem éreztünk többé kínzó éhséget, égő fáradtságot a tagjainkban, halálos álmosságot a fejünkben… Semmit!... Semmit!...” Ha Komáromi János novellista, regényírói művészetét hasonlítanunk kellene valamely kortársához, akkor egyértelműen és talán meglepően, de Rejtő Jenő és Tömörkény István közé helyezhetnénk. Komáromi ugyan soha nem írt ,,ponyvát”, de a humor és a jól kidolgozott poén elválaszthatatlan részét képezte novelláinak, ha a téma megengedte, bár azok – és itt kapcsolódik Tömörkényhez – mindenkor reális eseményekhez kötődtek, és olyan emberekhez, akiket az író személyesen ismert nem pedig távoli tengerek, sivatagok valószerűtlen alakjaihoz. Ebből kifolyólag pedig feltétlenül a magyarságról szóltak. Ugyanakkor írói stílusa összetéveszthetetlen volt sajátos, gyors mondatzárásaival, amelyek egyéni magyar ízt adott műveinek. Ebben is tartjuk hasonlatosnak Tömörkény tömör, ropogós, jól záródó írásművészetéhez. A galíciai hadjárata során, illetve visszaemlékezéseiben is rendre feltűnt a szokatlan helyzetek humora, amiért – bár lehet, hogy tévedek, de vállalom – könnyen Rejtő előfutárának tarthatjuk. Mert például: ,,miután megéreztük, hogy elkövetkezett első csatánk pillanata, nem voltunk éhesek többé, noha tábori konyhát három napja láttunk utoljára és nem voltunk fáradtak többé, noha negyedórával előbb ötvenkét kilométeres mars után s annak minden utólagos kínjaival dűltünk le a krumpliföldre.” Szóval ezek után is ,,emlékszem, hogy mielőtt – karban tartott puskával – megindultunk volna első csatánkba, Sima Gábor komoly szóval fordult hozzám: - Hogy őszinte legyek, nem félek az orosz tüzérségtől. Július hó folyamán ugyanis egy cikket olvastam s épp a te lapodban, amely arról szólt, hogy az oroszok ágyúgolyói egytőlegyig homokkal vannak megtöltve…” Elgondolhatjuk, amit az események meg is mutattak, hogy az orosz ,,ágyúgolyók” bizony nem homokkal voltak megtöltve, és ezt Komáromi se nagyon hitte: ,,Szorongva néztem előre… Mielőtt felelhettem volna Sima Gábornak, kivont karddal állt rajvonalunk elé a hadnagy, mely kilenc-tíz egymás mögé sorakozó rajvonal közül a legelső volt s annyit szólt felénk: - Vorwärts! – S megindultunk a legelőnek.” Vajon milyen volt ez az első roham egy újságíró szemével? Komáromi nem volt híve a túlságosan fennkölt szónoklatoknak, az elvont hősiességnek vagy valamiféle hamis pátosznak, ő a realitások embere volt, amely ha gyakran közelebb is volt humorhoz, mint az elvont eszmékhez, a valósághoz viszont eltéphetetlenül ragaszkodott. Szokatlan emberi hang volt az övé, amely azokban a hónapokban mind az itthoni, mind a külföldi sajtó lelkes, sokszor azonban a valóságtól elrugaszkodott hangjai közepette jelent meg a Budapesti Hírlapban. Tudta ő, hogy mi forog kockán, hogyne tudta volna, hiszen hűséges hazafi volt ő mindenkor, de látta, mert látnia kellett, hogy milyen árat kell fizetni a politikusok és az otthoni zsurnaliszták könnyelmű kiáltványai árnyékában. ,,Attól, hogy mit láttam magam körül, úgy emlékszem, mintha huszonhárom akkori esztendőmmel ott toporzékolnék most is a budynini mezőn fejvesztett kapkodással, de hogy mit éreztünk az alatt a borzalmas nyolc óra alatt, két szóval felelhetnék talán: ,,reménytelen lihegést”… Az életösztön minden kétségbeesésével szerettünk volna visszafelé futni, de a könyörtelen fegyelem mégis előrenyomott bennünket.” Akkoriban egy gyalogezred 4-5 ezer főből állt, tehát a tiroli hadosztály is legkevesebb 15 ezer katonája küzdött ekkor meghatározhatatlan nagyságú orosz erőkkel. A távoli orosz védvonal megrohamozása órákon át tartott az ágyútűzben, amelyeknek robbanásai ,,három emelet magasságig csapták föl a legelőt”, tehát gyakran földre kellett vetődniük, visszavonulniuk-rendeződniük és újra nekilendülniük a támadásnak. A nehézütegek tűzében az osztrák-magyar katonák sűrűn hullottak Komáromi körül, de az ellenséges védvonal mind inkább kivehetőbbé vált. ,,Soha
nem voltam ijedős ember – jegyzi meg hősünk -, de abban az istene hagyott órában, mikor a világ leg árvájának (sic!) tudtam magamat, minden szempillantásban elfúlva lestem, mikor üt fejen vagy szíven egy golyó, avagy mikor repít száz darabba egy gránát.” Az augusztusi forróság elképzelhetetlen lázában ,,már nem vettük számon az idő múlását, csak annyit láttunk egyszer, hogy az orosz gyalogosok fej nélkül kezdenek menekülni hátrafelé.” Ezzel egyidőben az első rajvonalat utolérte a hátrább lévőek, és az ezredek összekeveredtek, miközben ,,búzakeresztek közt bukdácsoltunk s remegő, egymást biztató, ordítozó, kifúlt katonákkal volt tele a világ, mialatt tarlók és búzakeresztek reszkettek és táncoltak előttünk. A veszett ágyúzás miatt, de meg azért is, mivel magunk reszkettünk és táncoltunk szakadatlanul.” És ebben a rémes kavarodásban, ebben a zavaros támadásban megtörtént, hogy a saját brixeni tüzéreik is beletüzeltek a tiroli hadosztályba ,,némi félreértésből”, mivel oly hihetetlen iramú volt a roham, hogy a saját katonáikat menekülő oroszoknak nézték. Ez veszélyes helyzetet eredményezett, mert a megzavarodott támadók hirtelen 2-3 km hosszan megfordultak és elkezdtek visszafelé menekülni, amit ,,még újabb fél perc” múltán az oroszok is észrevesznek, és kihasználnak. A helyzetet néhány altiszt és önkéntes lélekjelenléte mentette meg, akik ordítva figyelmeztették társaikat a veszélyre, meg is fordult néhány ember, akik aztán újabb társakat ragadtak magukkal és hirtelen újra az ellenségre vetették magukat. Ezek a valódi tűzkeresztségen átesett katonák aztán legázoltak maguk előtt mindent, a makacs orosz tüzéreket is halomra ölték, akik nem akarták sem megadni magukat, sem veszni hagyni ágyúikat. El kell mondanunk, bár nem szívesen, de az igazsághoz tartózik, hogy Komáromi hadosztálya állt a következő ezredekből, a bozeni 2-ikból, a linzi 14-ikből, a salzburgi 59-ikből és a prágai 28-as cseh ezredből. Illetve állt volna, ugyanis a cseh ezred, - miközben a másik három megrohanta az orosz lövészárkot és tüzérséget, a ,,gyehennát”,- ez tartalékban maradt és a hasát süttette a napon. A csehek ezen, és ennél is súlyosabb magatartása az egész világháború alatt megfigyelhető volt, de köztudottan nem gyávaságból, hanem szakadár politikai ambíciók következménye volt. A csatát megnyerték a tiroli ezredek, de borzalmas árat kellett érteni fizetniük. Komáromi visszaemlékezése szerint alig néhány százan élték túl azt a saját ezredéből. Amennyire röviden ír szerzőnk erről a csatáról, annyira meglepő, hogy közel nyolc órán át birkózott egymással a két ellenséges hadosztály. A túlélők fáradtságánál legfeljebb a megrendülésük volt nagyobb, amelyet csak fokozott a sebesültek és haldoklók jajgatása a kilométereken át húzódó csatamezőről. Mint Komáromi írja: ,,húsz év után is hallom ezt a jajgatást!” A tiroli 2. ezred az első csatájában közel kétezer sebesültet és halottat vesztett, ami a nem a teljes veszteséget jelentette, mert sokan fölépültek a sebesültek közül, mások megkerültek, de akkor is rendkívüli volt. Az alakulat idős parancsnoka, Alexander Brosch von Aarenau ezredes megrendülten járja be a csatateret és folyton ezt mondogatta maga elé: - Hol a császárvadászaim?... Hol a császárvadászaim?... A bakák naiv reménykedésére jellemző, hogy a túlélők arról beszélgetnek tábori sátraikban, hogy egy ilyen győzelem után minden oroszok cárja bizonyára békét fog kérni. Másnap reggel ugyancsak ,,furcsán néztek össze”, amikor délkeleti irányból meghallották a váratlanul felzúgó ágyúk hangját. A háború folytatódott. Komáromi az anekdotákat összegyűjtő munkájában megemlít ezzel kapcsolatban egy történetet, igaz később, szeptemberben történt, amely szerint néhány tiroli baka, hozzájuk hasonlóan gondolkodva, el is indultak hazafelé, úgy-annyira, hogy csak Miskolc táján, a harangodi pusztán tartóztatta fel őket egy csendőrjárőr. Bizony nagyot néztek, mikor a parancsnok közölte velük, hogy még egyelőre csatázni kell egy keveset. És csatáztak is a császárvadászok úgy, hogy öt évvel később alig maradt meg ötven-hatvan azok közül, akik 1914 augusztusában érkeztek Galíciába.
Egy frontlógós megkerül és tovább menetel Lemberg eleste után két nappal, szeptember 4-én el kezdett szakadni az őszi eső és négy héten át szakadatlanul esett, miközben a keleti mozgó háború hadműveletei megállás nélkül folytatódtak. Belsz városa alatt történt, hogy hősünk véresre masírozott lábaival nem bírta tovább, kezet fogott Sima Gábor önkéntes pajtásával, majd leült az útszéli fatönkre, miközben az ezred tovább menetelt. A közeli városka házai lángokban álltak, amelyek ily módon kiváló hátteret adott az éhségtől és a végtelen menetektől holtfáradt Komárominak, akinek ekkor már gondolatai sem voltak. Galíciában egy osztrák-magyar bakának egyedül bolyongani nem volt éppen életbiztosítás, mert az orosz érzelmű ruszinok igen könnyen végeztek az ilyen esetekkel. Azonban nem maradt sokáig egyedül, mert az éppen visszavonuló tüzérek szekereikről azzal ijesztgették, hogy ők a Monarchia utolsó katonái és utánuk már csak néhány ,,falka” huszár és az oroszok jönnek. Komáromi erre nyomban fölkéredzkedett az egyik tüzér kocsira, és ezzel két napig frontlógós lett. Ugyanis elszakadva a tüzérektől, Uhnovba érve Szeged környéki pékekbe botlott, akik jószívűségükben kocsijukra felengedték, és vitték magukkal az ismeretlenbe, miközben a kiéhezett huszonhárom éves baka ,,keréknagy” friss kenyerekkel tömte magát. A pékek szekéroszlopa előtt Ravaruszkánál állapodott meg, ahol már javában zajlott Auffenberg újabb csatája, innen gyorsan tovább is álltak, de a következő megállónál vége lett Komáromi szerencséjének. Magierovnál ugyanis a pékek parancsnoka, egy magyar ,,rittmájszter” kiszúrta és nyomban kérdőre vonta: - Hé, önkéntes, hát te mit lógsz itt, amikor Ravaruszkánál Auffenberg őexcellenciája a döntő győzelmet akarja kiforszírozni? Hát nem tudod te, hogy minden lógósnak huszonnégy órán belül csatlakoznia kell a legközelebb eső gyalogos csapattesthez? Hősünk nem tehetett másképp, gyalogolhatott vissza Ravaruszkába, amelynek vásárterén ,,fejszédítő” kavarodást talált, mert ,,akit csak láttam, menekült, avagy kapkodva készült menekülni, mert az ellenség súlyos gránátjai akkor már sátáni tűzzel árasztották el ezt a boldogtalan városkát.” A város egyfajta hadtáp végpontként is szolgált, mert az egyik kertben toronymagasra felhalmozva állt uniformis, felszerelés, fegyver. Ezt az alkalmat a magára maradt baka sem hagyta ki, és új katona gúnyába öltözött, és új fegyvert is választott. Elgondolható, hogy a hetek óta viselt, mosatlan ruhából kibújni és tiszta újba belehelyezkedni mennyire kedélyjavító lehetett. Azonban a lesújtó hírrel is szembe kell néznie, mivel kiderült, hogy a tiroli császárvadászok 2-ik ezrede nincs többé. Azt az éjszakát követően, amikor Komáromi kidőlt a sorból, az ezredet a huicei erdőségek és ingoványok között két orosz hadosztály rohanta meg és ,,tökéletesen megsemmisítette”. Az amúgy is súlyos veszteségeket szenvedett ezred természetszerűleg az utolsó emberig küzdött, nem adták meg magukat, így elesett az idős ezredes és az összes tiszt, altiszt és a többi császárvadász, hogy alig néhányan menthették meg életüket. ,,Az ezredzászló is odaveszett” – kiált föl Komáromi visszaemlékezésében, és valóban a legritkább esetben fordult elő, hogy a Monarchiának egy ezrede ilyen totális módon pusztuljon el. Komáromi nem tehetett másképp, a rommá lőtt Ravaruszkában megkereste az első magyar alakulatot, és jelentkezett szolgálatra. Ez az alakulat az ungvári-munkácsi 11-ik gyalogezred első menetzászlóalja volt, amelynek parancsnoka, Petrovay László főhadnagy kérdés nélkül, a következő szavakkal fogadta be: - Állj be a sorba, testvér! Szeptember 11-én Ravaruszka körül egyre vadabbul dühöngött a csata, szerencsére Petrovay zászlóalja a ,,csatakörzeten” kívül kapott védelmi feladatot, ezért leszámítva néhány nehéz akna becsapódását, nyugalomban voltak. Négy nap elteltével a csata eldőlni látszott, az oroszok javára, szükségessé vált a visszavonulás, ámde Komáromi századát elfelejtették erről értesíteni. A visszavonulásra a megbeszélt jel az volt, ha a század lövészárkától balra kigyullad egy szénakazal, ám ez a kazal nem gyulladt ki a megadott időre. A hadsereg roncsai
már elvonultak, miközben a század lemaradt, és az előretörő oroszok túlhaladtak rajtuk. Aztán észbe kaptak, és nagy rémülettel rohantak a hadsereg után, amely menekülés egyben az első nagy őszi visszavonulás is lett ,,melynek csak a Dunajec mögött szakadt vége, amikor már dérben reszkettek a mezők.” Ugyanakkor ömleni kezdett az őszi eső, amely valóságos sártengerré változtatta a galíciai földutakat, tovább nehezítve az amúgyis nyomorúságos visszavonulást. Komáromiék ,,lebukott fejjel, marsolás közben szundikálva” botorkáltak délnyugatnak, nagy erdőkön keresztül, ahol ,,elhullt lovakkal, szétlőtt tehergépkocsikkal találkoztunk s ha néha fölrepedtek a felhők, és elmaradt a rengeteg, láttuk, hogy tőlünk jobbra és tőlünk balra teméntelen katona hömpölyög délnyugati irányba.” Erőltetett menetben voltak ,,holtfáradtan, félálomban s ordas éhesen és olyan nyomorult hazavágyakozással, hogy majd a könnyünk serkedt ki.” Ekkor az egri 61-ik közös gyalogezred nyomában bukdácsoltak. A szakadó esőben folytatott egész napos menetnek éjfél körül lett vége, amikor parancsot kaptak, hogy lefeküdhetnek a mezőn. A katonák gondolkodás nélkül dőltek el aludni, beletoccsanva a mély sárba, miközben zuhogott az eső. A hangulat érthetően kritikán aluli volt. Alig negyedóra múlva aztán újra föl, és ,,sárban és dágványban megfeneklett trénkocsikat, ásítozó ágyúkat hagytunk el az útfelén s mentünk-mentünk már nyugat felé” alvás és élelem nélkül. A Monarchia leghátul cammogó foszlányai közé tartozott az ő szakaszuk, amelyet az elülső orosz lovasok általi elfogás réme is fenyegetett. Miközben Komáromi és társai a ,,világárvájának” érezték magukat ,,félig eszmélet nélkül”, akikben már csak ,,a szörnyű katonai fegyelem és katonai tisztesség érzése” tartotta az öntudatot, de végül mégis sikerült átvánszorogniuk a San-hídon, amelyet tíz perccel később levegőbe is röpítettek. De itt sem volt megállás. Radymnóig mennek, amely Przemysltől északra van néhány kilométerre, ahogy ,,bőrig vizesen s a kimerültségtől reszketve” várakoznak, közeledő kozák lovasokkal ijesztgetik egymást. Több órás kényszerpihenő után, melyet őrségben kellett tölteniük, újra megindulnak, az eső is elállt, ezért sikerült úgy-ahogy megszáradniuk, ráadásul ,,megesett a többé nem hitt csoda, hogy miután hetven órája nem hunytuk le a szemünket” parancs érkezett, hogy az országúttól jobbra ledűlhetnek a mezőn. A mintegy nyolc órás ájult alvás elteltével néhány keményebb altisztnek kell őket felvernie, hogy folytathassák útjukat. A fáradtságnál már egy nagyobb probléma jelentkezett, az hogy negyedik napja nem láttak betevő falatot, ekkor már viszont Przemysl várkörzetében járnak, ezért rövidesen le is táborozhatnak, megebédelhetnek. Itt beérik a korábban elszakadt 11. honvédgyalogezredet, és Petrovay főhadnagyot. Komáromi ekkor hallja először Gyóni Géza nevét, és annak szívbemarkoló versét: Lángoló vörösben Kinyílik-e még rám Lengyel hegyek orma… Egy kis ablak szárnya? Látlak-e még egyszer Meglátom-e magam Szülőfalum tornya? Egy szelíd szempárba? Mint hősünk az eset után húsz évvel később megjegyzi: ,,Abban a pillanatban leesett a feje valamennyiünknek…” mert az esti tábortüzek fényében ,,majd a színünk szakadt meg a hazavágyakozástól…” illetve még valamitől, a végső menedéket jelentő, otthon várakozó mennyasszony viszontlátásának reményétől. De Przemysl várában kerül hosszú hetek után először magyar újság is a bakák kezébe, amiben viszont nincs túl sok örömük, mert ezek a lapok bizony erős túlzásokkal voltak teli. A gyakorlott újságíróból azért kitör a szakma és a kollegialitás mikor megjegyzi: ,,Igaz-igaz: a haditudósítók nem voltak hibásak mindenben, mindazáltal nem fojthatom el azt a bátortalan felfogásomat, hogy elvetették a sulykot. Hiszen bizonyos, hogy a nemzet ama kétségbeesett napjaiban lehetőleg biztató hangon kellett írniok. Helyes volt ez nagyon!” Ezzel együtt azonban azt is meg kellett állapítaniuk, hogy a legtöbb haditudósítónak fogalma sem volt arról hogyan folyt le egy-egy ütközet. ,,Az újságokból a
végeláthatatlan győzelmeken kívül nem is tudtunk meg egyebet…” állapítja meg Komáromi, illetve valamit mégis, mert az kiderült, hogy a hadvezetőség téliháborúra kezd felkészülni. Erre a hírre ugyancsak szomorúan horgasztották le fejüket az addigi viszontagságokat túlélt honvédek, mert ezzel a hazakerülés beláthatatlan messzeségbe került. Északon ősz van, téli hideg és halál Hat hét – ennyi telt el a budynini krumpliföldön végrehajtott gyalogsági roham óta, és ezen idő alatt ,,hányódtunk szélben és esőben, aludtunk a szabad és sáros mezőkön, bajtársaink fele nem élt már s tudtuk, hogy előbb-utóbb minekünk is ez lesz a végünk.” Ellenben teljes bizonytalanságban voltak a hadicélok és eredmények felől, csak ,,meneteltünk az embertelenség legvégső határáig s éheztünk, mint a kivert kutyák.” A sapka, a ruha már elrongyolódott, a bakancsok talpa lyukasodni kezdett az állandó meneteléstől, nem csoda, ha úgy érezte magát mindenki, mint a kivert kutya. És ezen ,,vánszorgások” közben azért a messzeségben ,,föl-föl tünedeztek elvétve Nagy-Magyarország határhegyei, a Beszkidek… S valahányszor megláttuk azt a távoli hegyvonulatot, a két karunkat tártuk volna feléje, szívszakasztó hazavágyakozással, ha nem restelltük volna egymás előtt.” Közben a romló hadi helyzet ekkor már megkövetelte a póttartalékosok behívását is, ezért az ezredekbe számos néptanító került, akik friss erőt, új lelkesedést hoztak magukkal. Huszonnégy órás pihenő után Komáromi zászlóalja újra fölszedelődzködött, és elhagyta Przemyslt, amelyet rövidesen körbekerítettek az orosz csapatok, és megkezdődött az erődrendszer első ostroma. Miközben a bakák nekilendítették súlyos bakancsaikat a galíciai országútnak, hullni kezdett az eső ,,hidegen és szomorítón”, s ettől kezdve ,,tizenhárom teljes napig meneteltünk Nyugat-Galíciának, némi rövid pihenőktől eltekintve”. A tábori konyha hol megjelent, hol meg eltűnt napokra, ilyenkor pedig azt ettek, amit találtak. Komáromi megemlíti, hogy a katonák ,,legkitartóbb” bajtársa a pipája volt, illetve a pipafüst, melytől ,,elhagytak összes szenvedéseink emlékei s újabb reménykedésre gyulladtunk tőle.” A háború egyik váratlan fordulatai közé tartózik találkozása menyasszonyának nagybátyjával szeptember 27-én, a Gromnik nevű község alatt, s miközben a megindultságtól alig jutottak szóhoz, azért megállapították, hogy ,,mind a ketten lesoványodtunk, akár a konflislovak…”. A nagybáty rövidesen elesett a határhavasok között ,,roham közben kitárt karral bukva bele a hóba, szorongatott hazája védelmében.” Ugyanezen a szeptember 27-ei napon Komáromi zászlóalja egy Koncycka nevű faluban állapodott meg, ahol sikerült hat nap pihenőre szert tenniük, amely alatt beérkeztek az utánpótlások, kiegészültek a megtépázott ezredek. Innen október 4-én indultak meg újra északkeleti irányba, Tarnovnak, hogy ,,akár” Kievet is bevegyék, ami nagyjából két hetes megállás nélküli menetelést jelentett. Húsz évre visszatekintve is megjegyzi az egykori önkéntes baka, hogy a tényleges és tartalékos honvédtisztek tömegesen pusztultak a fronton, a legénységgel együtt. Velük kapcsolatban Komáromi külön felhívja a figyelmet: ,,ezek a tisztek nem csupán a vezetőink voltak a legsúlyosabb helyzetekben, hanem a gondviselőink, bajtársaink és testvéreink legnyomorultabb óráinkban. A háború harmadik hónapjában minálunk is közkézen forgott egy müncheni élclap, mely (rajzban!) fejetlen figuráknak tüntette föl a monarchia tisztjeit s különösen a főbb tiszteket… Nem igaz! Nem igaz!... Hetek óta forogtam már magyar honvédtisztek között, mint az őszi levél s bizonyság vagyok reá, hogy ezek a tényleges és tartalékos tisztek mindig a leg élen voltak, szenvedtek, koplaltak, lelkesítettek, bíztattak bennünket és meghaltak egyetlen szemrehányó szó nélkül.” Két hét menetelés következett, zavaros két hét a ,,felcsappanó sárban”, távoli ágyútüzek villogásában, egyre fokozódó szélben, mind ,,setétebb” felhők alatt és a fákon már egyetlen levél sem árválkodott. Benne voltak a legkétségbeesettebb őszben, amikor a nyirkos ködök miatt már a Kárpátokat sem tudták kivenni a távolban. Jobb híján a hadtest énekelt (,,Hideg
szél fúj, édesanyám…”), mert hősünk ekkor már a híres kassai hadtest kötelékébe került, mint a 9-ik századbeli és ennek a sok harcot kiállt, tetemes veszteségeket elszenvedett csapatköteléknek a keretében marsolt ő is a halál elé. Jeges szélben, lábszáraikon csattogó szakadozott, vásott katonaköpenyben, a halálra szántak fásultságával. Amerre az útjuk vitt, ott friss honvédsírok kisérték őket, egyre közelebbről hallatszottak a gépfegyverek zaja, a bakák pedig kicserélték egymással az otthoniak vagy kedvesük címét, ha el találnának esni, legyen, ki értesítse őket. Így tettek minden csata előtt. Október 17-én a Szan-parti Rudnik városka előtt a homokos talajba ásott lövészárokban várakoztak a 9-esek, többnyire térdüket összekulcsolt kézzel dideregve a hideg szélben. Közel hat napig várakoztak itt, miközben hallgatták a közeli ágytüzet és figyeltek a visszafelé vánszorgó sebesültek százait. Az egyhangú várakozást egyedül a járőrvállalkozások lehetősége szakította meg, amelyet hősünk kezdetben szívesen elvállalt, de aztán ettől is elment a kedve, mikor egyre-másra halott bajtársai tetemén kellett átugrálniuk, miközben ellenséges golyók csattogtak a fejük körül. A századot október 24-én este parancsolták előre a rajvonalba ,,fülsiketítő puskázás és ágyúzengés” közepette. Itt már olyan közelről hallatszott az ágyúpárbaj a magyar és az ellenséges ütegek között, hogy egymás szavát se értették. A légnyomás olyan erejű volt, hogy egy-egy felettük elzúgó gránát felverte köröttük a lövészárok homokját. Veszett harc folyt, ők is folyamatosan tüzeltek fegyvereikből. Még aznap este szuronytámadásra kellett menni este nyolc körül, bele az éjszakába, a legnagyobb harci zaj keltette égzengés közepette. Soha olyan fejetlenséget! – emlékszik vissza az egykori frontharcos, mert a rosszul előkészített gyalogsági támadás teljes kudarcba fulladt. Az egység szétesett, volt, aki tovább ment a vaksötétben, volt, aki visszahúzódott. Sokan elestek, sokakról semmi hír nem maradt. Végül, aki tudott az hanyatt homlok menekült, kapkodva és rémülten a közeli erdőbe. ,,A megtépett ezred október 27-ik napján az őszi erdőkben pihent, messzebb Rudnik megett. A Szan szélén esztelen csata tombolt. Hideg eső szemetelt, a lengyel szélben különös zúgásba kezdtek a fák, amelyek ágain csak itt-ott fityegett már egy-egy összezsugorodott levél.” Komáromi ekkor a Budapesti szerkesztőségére gondolt, amely már hat hete nem tudott felőle semmit, ezért leheveredett a sátra előtti avarra és levelet írt a ,,kartársaknak”, a levél címe ez volt: ,,Északon ősz van”. Hősünknek ezt az írását nagyban motiválta, hogy odahaza a haditudósítók ,,komisz győzelmekkel halálra fárasztottak már mindenkit”, mert, hogy nem tehettek mást, a háborús lelkesedést kötelességük volt fenntartani, akár csúsztatások árán is. De egy frontkatonának, aki mellesleg újságíró is, nyilván szúrta a szemét a lapokban olvasottak és a valóságban átéltek közötti ellentmondás, ezért Komáromi mindössze annyit tett, hogy a háborús hétköznapok körülményeiről írt. Arról, hogy ,,felettem eső szemetel, hárfázik a hideg szél s az erdők fái lengve bókolnak a szélben”, és mintegy mellesleg megemlítve, hogy bajtársai közül egyre kevesebbet lát viszont élve. Ez bizony már a kiábrándultság, a holtfáradt, végletekig kimerült baka hangja volt, akinek már ,,olyan egyre megy” minden. A hadikrónikássá vedlett újságíró leplezetlen őszinteséggel foglalta össze a vele és társaival történteket, a napokon át tartó verekedést, hogy ,,áztunk, sorunk ritkult, szürkületkor fáztunk, előttünk, megettünk s a fejünk fölött pedig dum-dum csattogott, srapnel és gránát rengette a menyboltot vagy szántotta a földet. És soha-soha meg nem inogtunk, mindig csak rohantunk, csúsztunk, rajtá!-t és hajrá!-t kiabáltunk s mindig csak előre.” Számba vette ekkor az összes várost és falut, melyeken a háború vihara keresztülrángatta és minden helységnévhez valamilyen viszontagság, gyötrelem tartozott. Érzi az idő múlását, hogy alig négy hónap alatt mennyi szenvedést látott és élt át, miközben ,,november lesz, ősz van, a lengyel erdők rejtelmes zúgással hajlongnak a szélben s megindul rá a levelek zörgése, melyek szelíd takarót hintenek a sovány földre, bokrok tetejére s a magyar bakagyerek fejére…”. A hónapokon át szabadég alatt élő, lankasztó napsütésben és még hervasztóbb
esőben erőltetetten masírozó honvédból kitör a halálfélelem: ,,Oh, fiúk, kolléga urak, közeleg a tél a maga halált-lehelő dermetegével, egyhangú hóbuckáival s igen-igen messze még a március, melyet tán sohse fogok megérni, mint annyi-annyi kenyeres pajtásom”. Ugyanakkor valamiféle belenyugvás is megfigyelhető ebben a levelében: ,,Egyelőre csak megvagyok bakancsostul, szuronyostul, már este van, s míg ezt a pár sort rovogatom összecsapott sátramban, küszködő gyertyavilág mellett, s míg előttünk két-három kilométerre új csapataink indulnak rohamra… Rágyújtok hát kis hadipiámra, pontot csinálok s béfordulván baloldalamra, magamra húzom a pokrócot. Jóéjszakát, kolléga urak!” Az Északon ősz van című írás tárca alakban jelent meg 1914 novemberében a Budapesti Hírlapban, a szerkesztőség külön napihírben hívta föl rá a figyelmet, de különös utózöngéje is volt ennek a Komáromi írásnak. A szerző már sebesülten feküdt a kórházban, amikor minden felől azt a hírt kapta, hogy írása nyomán ,,százan és ezren sírtak föl Magyarországon”. Mert, mint írja a szerző: ,,Minden szerénységemmel és emberségemmel hiszem ma is, hogy – magyar részről – ez volt a világháborúban az első emberi hang…” Kétségkívül így kellett lennie. Az utolsó roham a kórház előtt De a viszontagságoknak még nem volt vége az ifjú újságíró számára. Október 31-én éjszakáján ,,sikongó szélben, ellenséges tűzben és halálos fáradtan” beértek Niszkó faluba, és annak keleti oldalán lévő lövészárkokban kellett Komárominak és három századnyi legénységnek elhelyezkednie. Ekkor történt meg újra az a szerencsétlenség, hogy miközben a három század minden embere mélyen aludt, aközben az ellenség áthaladt fölöttük, és befészkelte magát a faluba. Az elaludt egység csak hajnalban eszmélt föl arra, hogy az ellenség kezdi fölgyújtogatni a falu házait, vagyis hogy súlyos veszedelembe kerültek. A faluból előzőleg kivont osztrák-magyar erőket a falu mögötti vasúti töltés mögé vette vissza a hadvezetés, tehát odáig kellett átverekedni magukat a lemaradóknak. Ez a három századnyi katona, szemben az ismeretlen nagyságú ellenséggel, azonnal megrohanta a falut, hogy átverekedjék magukat rajta. Órákig tartó, eszeveszett és kétségbeejtően véres harc bontakozott ki Niszkó utcáin, miközben égtek a házak, tüzérségi tűz érte a falut és a helyzettől megrémült ellenfelek testközelből ölték egymást. A három századból, mintegy kétszázhetven emberből talán hetven embernek sikerült átverekednie magát a saját csapatokhoz, a többi fogságba esett, vagy meghalt. A vasúti töltés mögött szorongva kucorgó katonákat egy jól elhelyezett orosz géppuska fogta le, hogy mozdulni sem bírtak. A háború újabb különös fordulatának lehet tekinteni, hogy ezt a veszedelmes géppuska fészket végül azon ágyú ,,két mesterlövése” pusztította el, amelynek tűzmestere éppen Komáromi testvéröccse volt. A cári orosz hadsereg létszámfölénye 1914 októberének végére újra érvényre jutott, ezért az osztrák-magyar vezérkari főnök Conrad von Hötzendorf november 2-án másodszor rendelte el csapatai számára az általános visszavonulást a Kárpátokba és Krakkó körzetébe. Ez a parancs Komáromiékhoz november 3-án hajnalban érkezett meg, nekik nyugati irányba, Krakkó erődövébe kellett végrehajtaniuk a visszavonulást, hanem ekkor már ,,havas felhők borították az eget s dér remegett a novemberi mezőkön”. Tíz napon át jeges szélben tartott a libabőrös, rosszkedvű visszavonulás, amíg bevánszorogtak Krakkó egyik külvárosába. A lengyelek szakrális fővárását ekkor három oldalról özönlötték körül az orosz hadak, a zűrzavarban Komáromiék egysége is napokig tekergett a várkörzetben, amíg megfelelő helyre tudták őket irányítani, végül a várostól északra lévő Maszkov fölé kerülnek, az orosz-lengyelországi falu védelmére. Innen indulnak szuronyrohamra november 18-ának hajnalán, de a sűrű ködben nem ismerik ki magukat, mire ,,az ellenség egyszerűen lekaszált a gépfegyvereivel.” Tíz percen belül az egység minden második embere elesett. A megmaradt túlélők rémült
kapkodásban menekültek a faluhoz, ahol beásták magukat, és öt estén keresztül vágyakozva nézhették az odaszüremlő Krakkói külváros lámpafényeit. ,,Nehéz, igen nehéz sorunk volt mindenképpen!” – jegyzi meg viharvert hősünk, mert nem csak a dermesztő hideggel, a legyengült szervezettel, a túlhajszolt lélek kétségbeesettségével kellett szembenézniük a maradék túlélőnek, de még a nehéztüzérség szakadatlan bömbölését is hallgathatták. Tudták jól, hogy még nincs vége a játéknak, hiszen az oroszok ott voltak nem messze, legalább háromszoros túlerőben, két, egymás mögött húzódó lövészárokban. Az utolsó roham még hátra volt. November 23-án a század kettős szuronytámadásra indult. Némi meglepetésre ugyan, de sikerül is elfoglalniuk az első árkot, de miközben egyes honvédek foglyokat terelgették hátra, megjött az újabb könyörtelen parancs: - Előre! Az oroszok ekkora már jócskán fölébredtek, és a keményen kiépített állásaikból minden fegyverükkel ,,seperni” kezdték Komáromi századát. ,,És mi mégis nekimentünk az orosznak… Hanem azt a rohamot soha nem felejtem el, amíg csak tart szánalmas földi életemből!” – jajdul föl húsz év távlatból szerzőnk. Újra eszeveszett képek és hangok kergetik egymást a roham alatt, mert látni a ,,szélben repkedő köpönyegű, kiáltozó honvédeket” mialatt azok sebesen rohannak északi irányba át a göröngyös szántáson, de látni a fölbukó halottakat és hallani a haldoklók és sebesültek jajkiáltásait. A szuronyroham egészen megközelíti az oroszok második vonalát, amikor fölzúgott ,,a legijesztőbb vezényszó: a Vissza! Vissza!”. Komáromi is rögtön megfordult, de abban a pillanatban egy közelről kerepelő géppuska három lövedéke hatolt át a lábain, hogy ,,háromszor kalimpálva magam körül bukfenceztem bele egy barázdába”. Súlyos sebesülése mellett is eszméleténél maradt, ennek köszönhette, hogy – más választása nem lévén - ,,állammal és a két kezemmel” centiméterről centiméterre visszaküzdhette magát a saját állásba. Órákig tartott ez a menekülés, ami azért is figyelemre méltó, mert közben ,,képtelenül sok” vért veszít, de ezt is túléli, és egy Krakkói kórházba kerül, ahol hat napig feküdt élet és halál között. Azonban innen is menekülni kellett, mert az oroszok már három oldalról ágyúzták a várost. Komáromit is hordágyra, majd szekérre teszik, úgy kerül ki az állomásra, ahol éppen egy magyar vonathoz viszik, ami nem kevés érzékenykedésre adott okot, mert ,,amint a másodosztályú kocsi oldalán megpillantottam nemzeti címerünket s fölötte a Szent Koronát, könnyekre fakadtam”. Elképzelhető annak az otthontól távolra került, magára hagyott sebesültnek az állapota, aki ,,halott-gyöngén”, a vérveszteségtől ijesztő sápadtságában képes a legapróbb szívességen, még a hazát megidéző jelképen is mélyen megrendülni. A krakkói pályaudvarról Bécsbe kerül, ahol lassan-lassan felgyógyul, de a lábát már soha nem tudja olyan könnyen használni, mint a Maszkovi szántáson. Az osztrák fővárosban viszonylagos nyugalomban zajlik hosszantartó lábadozása, amit leginkább csak Kádár Lehel nevű szerkesztőségi munkatársa zavart meg, aki ,,töméntelen cigarettával” fölszerelve állít be hozzá. Komáromi még mindig félig eszméletlen állapotában ismeri föl Kádárt, aki azonnal kemény kérdéseket intéz hozzá: - Hány rohamban voltál, ifjú slapaj? - Háromban, Lehelkém… – válaszolja a félholt beteg, amire a kartárs kedvetlenül ingatta a fejét. - Elég kevés… S hány muszkát öltél meg? - Nem tudom, mert nem láttam… De itt már felhördült a kedves látogató, a jó barát, és az elszánt hazafi. - Tessék! Még kiderül, hogy eredmény nélkül tértél haza! Remélem azonban, nem féltél a szuronyrohamban? - De féltem… – vallja meg bátortalanul és tétován a sebesült honvéd. - Disznóság! Disznóság! ...Így nem lehet győzni! – fejezi ki méltatlankodását az elégedetlen beteglátogató.
Komáromi e rövid beszélgetéstől is fáradtan fordította oldalt a fejét. Értette ő jól, hogy a nyugodt körülmények között, a jól fűtött szerkesztőségben megközelítőleg sem lehet felfogni micsoda nyomasztó fizikai-lelki teher hárult az egyszerű honvédekre, miközben az újságíróknak elvárt és feltétlenül szükséges kötelességük volt, hogy győzelmi propagandát folytassanak. Kádár pajtás tehát magában füstölögve ült barátja kórházi ágya szélén, odakint pedig hullani kezdett a hó. ,,Olyan idő volt ez – fejezi be visszaemlékezését Komáromi – amikor huszárjaink leszálltak már lovaikról s gyalogszerrel indultak meg a limanowai dombok felé.” Irodalom: Komáromi János: Északon ősz van. Genius, 1936. Komáromi János: Mit búsulsz kenyeres? Genius, 1915. Komáromi János: A nagy háború anekdotái. Genius, 1936.
Lászlóffy Csabára emlékezünk Bágyoni Szabó István jegyzete és a költő versei Életének 76. évében, hosszú betegség után 2015. április 14-én elhunyt Lászlóffy Csaba József Attila-díjas kolozsvári költő, novellista, drámaíró, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Lászlóffy Csaba Tordán született 1939-ben, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos diplomát 1960-ban. A kolozsvári Szabadság napilap, majd a Dolgozó Nő, később a Családi Tükör hetilap szerkesztőségében dolgozott. Írói indulása a Forrás-nemzedékhez kötődik. Költőként és prózaíróként egyaránt jelentőset alkotott. Több mint negyven kötete jelent meg. "Lászlóffy Csaba műveire – írja Bertha Zoltán irodalomtörténész – az erdélyi magyar sors tragikumát történelmi mélységekben és párhuzamokban érzékeltető veretesség, erkölcsi látásmód és a sokszínű (abszurd, groteszk) modernség egyaránt jellemző… Határozott történeti tudatosság, etikai ítélőképesség, példázatos sorsvállalás és magatartásvizsgálat adja műveinek szilárd erkölcsi karakterét, gondolati és hangulati erőteljességét" * Munkásságát 1964-ben a Román Írószövetség költészeti díjával jutalmazták, 1997-ben Berzsenyi-díjjal, 2005-ben József Attila-díjjal, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. A Polísz szerkesztősége elhunyt költőtársunk néhány újabban keletkezett verse közlésével voltaképpen annak a szellemi vagyonnak a múlhatatlan értékeire hívja fel T. Olvasóink figyelmét, amelyet – a Dsida Jenő, Áprily Lajos, Nagy László, Szilágyi Domokos, Nagy Gáspár, Lászlóffy Aladár fémjelezte költői vonulatban – Lászlóffy Csaba művei is képviselnek és hirdetnek határokon és történelmi időkön át. -BSZILászlóffy Csaba Klímaváltozások szonettje
Visszaaludni. Van idő még? (volna!) – Ahány helyen megfordultam – oda? Abba, vagy egy másik dimenzióba? Mi dönti el, mely korban kicsoda voltam/vagyok; vagy csak lehettem volna! Ha nincs véletlen, én magam szülök fagyban, hőségben, hamis tavasz-holdra néző esélyt. Folyton rákészülök mióta csak az eszemet tudom valamire, mit könyvespolcokon, divatbörzén hiába keresek; legfeljebb génjeimben zuhan, ível – száz évig eljátszom még, nyugodt szívvel, az enyhülést; a hazárd végzetet. A romlás patetikája A köd ha kígyófejeket rejt, arra gondolunk, hogy kivétel nélkül mind meghalunk (és nemsokára). Ez nem vád, csak hát egy sötétlila borostyán-halomra hullni valahogy túl fenséges, patetikus – mondjuk, kétszáz esztendővel a romantika vadhajtásainak áporodott szagú elnyílása után. Nagyapa mesél Ifjúkoromban egy állott esővízzel féligtelt, törött vázát tettem nagyanyám sírjára, közben a csorba üveg elvágta az ujjbegyemet, mely meggennyesedett, és fészket rakott benne a halál. Ám az is lehet, hogy másként történt. Postscriptum Amikor 1939. szeptemberének elején René Char francia költő azzal fejezte volt be a sárgarigóról írt háromsoros versét, hogy: „Minden örökre véget ért” – én kétségbeesett ordítással adtam tudtára a világnak, hogy szörnyen éhes vagyok; anyám a kimerültségtől félig már aléltan ölelt magához (valahogy elfojtott egy ásítást), és talán arra gondolt, hogy túl sok, amit a Teremtő egy három és fél hónapos poronty anyjától megkíván: mennyi türelem kell a parányi fejecskéből kiszellőztetni a ködös álmokat; mennyi bőségigény, amíg a mohón tapadó száj és szív jóllakik, s még annál is több kockázattal jár majd a gyönge lelkét ostromló minden ránk örökített meg új betegséget, bűnt elkerülni, ki tudja, milyen szakadékszélen, ormokon. (Szerencsére, később mindezek miatt nem lehetett szegénykémnek lelkiismeret-furdalása.)
A hasonmás-árnyék Érzelmes dilettánsok árnyékában mennyi habogól(h)ebegő »kakukkfióka«! – keresztet vethettek rájuk. Sokak élete csak olcsó fattyúhermelin: közönséges fekete bélésébe gabalyodva elnyel az örök árnyék. Ha a szörnyűségek ábrái kivetülnek a légüres térbe (hol már nem vehet célba az üldöző erőszak): ki-ki ott keresheti igazi HASONMÁSÁT. "BELEBESZÉLNEK A FEJEMBE" [*] `Jenő, Géza s a Házsongárdban virrasztó többi evangélista emlékére` Nyújtózkodunk a roncs után morgunk tört tükörbe bután a csend mint rőt orángután riaszt és haladék csupán minden lépésünk körbe-körbe vizesnyolcasként szétömölve árnyék rejtekében a görbe ami el nem szállt összetörve pitypangszirom még összeköt az éggel múltat és rögöt sorsdöntő nagycsütörtököt hányat hagytunk magunk mögött! Milyen vagonba kell átszállni és hol fogunk (hisz jöhet bármi) Székelykocsárd után még várni? százados késés vagy halálnyi? (1994) [*] Vásárhelyi Géza NEM NAGY ÜGY A TOKAJI ECHÓ Nem titok már a seb, kacagni kell a hegeken. Elleng a gond, üres a zseb Semmit sarcoló seregem! Mindentudás helyett fekete lyukak, pauzák, unottan gőzölgő fejek. Illúziók: zúzott zúzák!
Billentyűtlen etűd a szétkalapált zongorán, feltépett húrú hegedűk ("Miről nem álmodik a lány?") Lám, honi ügyesek! - a holmi bár szedett-vedett komor ánglus, nehézkesebb modorú sváb, mint a hegyek: tud-e ilyet vajon a ti nyalintó nyelvetek? Egy-egy régi (-nitt, -nol) ragon még fennakad a képzelet, ám a képzők nagyon kötetlen, szabad életet élnek, mint utcasarkokon a kurvák szemérmetlenek. Delírium! Öröm! Ha a padlás reánk szakad, s mint pincéből a borözön, megmámorosodott szavak dongái donganak körül - szétlőtt hordó s a ház: beomlásbiztos színfalak (lesz még játék: összerakás!) -, hogyha a pőre lenn sikamló [*] (bár nyomást felül nem észlelni, inkább a benn ritkuló lét lélektelenül): működik-e a hely, időben vagy időtlenül? Kifürkészhetetlen, mivel a hasbeszélést fegyverül használók ugyanúgy csüggnek a véletleneken a század visszafele fut! Támadás-e vagy védelem? Bokályról lepereg a zománc. Hamvasszátok el az ősz fejet! A bölcseket. A tornyot dönteni - bagatell.
Semmi retorika! Gondolat?... Hm, de legalább oly fontos a lektor...lika. [**] A versnek mi szegi nyakát? A világ nem nagy ügy, eljön a vers, és az álom (ha meg nem véd, mint a belügy, [***] átbuktat egy országhatáron.) Csak a kutya ne volna láncon. (1994) [*] Arany János [**] kulcslika [***] Király Lászlót parafrazálva Elmer István
A ruha, Sapka, sál, kesztyű (két történet) A ruha Papa, emlékszel még a régi házra? Emlékezni annyi, mint birtokba venni. Nem tudom, neked mennyi jutott a birtoklás szép öröméből, jutott-e egyáltalán? Nekem se túl sok; negyvenéves voltam, amikor egyszer csak kiderült, az a ház, amelyről beszélek, s amelynek a közelében ástad diákkorodban az ősi elődök csontjait – ahogyan a fakult fényképen látlak, vagy inkább belelátlak –, elkerülte az államosítást. Családunkat kitelepítették, valahonnét a Hajdúságból érkezett emberek telepedtek a házba, s nem tudok másra gondolni, mint a hatalom ostobaságára, amely azt gondolta, a pillanatnyi erő örökre szól, így aztán elfeledkeztek a ház átírására a földhivatalban. Azt hitték, ó, a balgák, a világnak örökre elég a jelen erőszakossága, hogy mindent megváltoztassanak vele. Elfeledkeztek arról – vagy nem is voltak birtokában ennek a tudásnak –, hogy a gonoszság képtelen a végletekig nőni, mert az ember soha nem veszíti el egészen a természetét, a benne lévő jóságot. Bármilyen gonosz legyen is valaki, egyszer elérkezik arra a pontra, amikor már képtelen gonoszabbá válni. Nem történt más, minthogy néhány évtized múltán elernyedt a gonoszság. Mint a papírfigura, amelyet vízbe ejtenek, összeroskadt, s már csak valami erőtlen, pépes-gonosz mocskos folyadék úszkált körülöttünk – s mi benne. De erről te semmit nem tudhatsz. Harmincöt évvel korábban meghaltál, s csak most gondolok erre a számtani megfelelésre: s éppen harmincöt esztendőt éltél. Olykor azt álmodtam, számon kérlek ezért a harmincöt esztendőért, a rövidségért, az árvaságomért. Ugyan, butaság, a fájdalom álmai ezek; ahogyan öregszem, egyre inkább szelídül, ám egyre inkább mélyül bennem a hiányod. A ház – romosan, de visszavásároltam. A lakók nem törődtek vele, az öregek meghaltak, a fiatalok elköltöztek, mit számított nekik, hogy itt is, ott is javítani kellene, nem ők dolgoztak meg érte… én meg, amikor végre lehetett, igaz, fizettem érte valamennyi összeget, végre kinyitottam az ajtót! Megálltam a gangon – ugye, te is így nevezted? –, az utca felé eső kőfal megingott, kifelé dől, újra kell rakatnom, aztán helyesbítettem: újra kell raknom, mert erre már nem maradt pénzem,
mint ahogyan másféle munkákra sem, de nem számít. Az én kezem munkája kell a kövekbe. Bent voltam, az ajtón belül, a mi egykori életünk falai között! Majd én magam, mindent helyreállítok, föltámasztom a gerendákat, újrarakom a téglákat. Életemben először éreztem ennek a bódító örömét: a sajátomban lehetek. A tető íve megrogyott, legkésőbb egy-két éven belül cseréni kell a tetőléceket, addig még kibírja, felmentem a padlásra, igen, a gerendák jól bírják, elég lesz a léceket kicserélni. Az első udvaron – mert a ház mögött következik a hátsó udvar, s utána a veteményes kert, a régi sváb rend szerint – bársonyos-vörös virágfürtök ringatóznak az embermagasságú növényeken. Istenem, milyen szép! S amint leírom neked, apám, a házat, diákkorodban itt töltötted a nyarakat, még visszajártál az egyetemről is, olyan egyszerűnek érzem magam. Szolid-vékony létezés-rés vagyok az életben, már nem akarok semmi rendkívülit, csak néhány csöndes itteni délutánt, s ha lehet, egyszerű tisztaságba hajló délelőttöket. De lásd, apám, hová kanyarodtam. Hiszen nem ezt akartam ma elmondani neked. Talán majd később, talán majd egyszer a házról részletesen is tudok beszélni neked, hiszen most tanulom újra a szavakat, hogy elérjenek hozzád. Most tanulom, öregségemre, a hozzád szóló mondatokat. Mondatokat? Most kiáltok feléd – csak csöndesen, csöndesen, hiszen így illik hozzánk: Papa, ugye halljuk egymást? Arra a fiúra gondolok. Kissé ringó volt a járása, feje kopasz, mint az én fiamnak mostanában, és azok az őszinte mozdulatok. S néha hogy kacagott! Papa, úgy kacagott, ha valami hirtelen öröm érte. De ritka volt az ilyen alkalom. Az a másik fiú katonaruhát viselt. Nekem föl sem tűnt, de a falubeliek tudták, miféle elektromos hálózat húzódik a mi villanyoszlopaink mellett. A fiú megjelent az egyik napon, s kezdte leszerelni a vezetékeket. Akkor figyeltem csak föl rá. Homokszínű katonaruhát viselt, igen, papa, olyan volt, olyan fiatal, olyan szép, erős arcú, mint később a fiam, fogta a szerszámot, és egyszerűen elvágta a drótokat. Aztán a másik oszlopon is. Egymás után lecsupaszította a póznákat. Éppen a szomszédos ház előtt dolgozott. Délidőre járt, s hallottam, amint az öregasszony azt mondja az orosz katonának (a szovjet hadsereg katonájának, de nekünk, papa, a szovjet nem állt a szánkra, oroszok voltak ezek, oroszok bizony): gyere be, fiam, biztosan megéheztél. Kézzel-lábbal magyarázott, már amennyire mozogni tudott az öregségtől, aztán a fiú megértette a száj elé emelt kéz mozdulatát. Belépett a házba, papa, ez az öregasszony a te idődben is ott élt már? Fiatal nő lehetett, mindenki volt egyszer fiatal, és bizonyára volt férje és fia is; de van-e még, vagy egyiket elvitték a háborúba, és meghalt, a másikat talán a forradalomban lőtték le? – Ó, hogy mindig csak erre tudok gondolni, pedig üldözöm magamtól a szörnyűséget, de képtelen vagyok elhessenteni, beleabroncsolódott az életembe, körülnőtt, húsomba mélyült ez a tudás. Biztosan finom volt a leves, utána – jó falusi paraszt szokás szerint – sült húst kapott vagy rántott csirkét, s hozzá pohár bort. Igyál fiam, mondta neki nyilván az öregasszony, aki – ki tudja, mióta már – egyedül élt. Egyszer, még a katona előtt megkérdeztem tőle: mit főzött aznap? Mire rám nézett lehulló tekintetével: – Semmit. Nincs kire. De most volt kire főznie. A fiatal katonának, a negyvenöt éve megszálló hadsereg katonájának; volt kinek, és finomat főzött. Amikor látta, hogy ez a szinte még gyerekarcú kölyök – talán tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett – egyszer csak fölmászik a póznára, s bár nem tudta, mit csinál ott, de izzad, erőlködik, csak le ne essen onnan, kisietett a konyhába. Ebéd után is még marasztalta: ne siess, fiam, ülj még egy kicsit. Ízlett? Na, jól van. Tudod, fiam, s úgy beszélt hozzá, mintha orosz nyelven szólna, vagy az orosz tudna magyarul, de sem egyik, sem a másik, mégis, mindketten megértették egymást – tudod, fiam, nekem is volt ilyen korú, éppen így nézett ki… a falra mutatott, a homályos üveg mögött a kifakult papíron katonaarc mosolygott... aztán az öregasszony hirtelen abbahagyta. S csak nézte egyszerű csöndben, egyszerű csöndesen a fia-katonát. Beleakadt a szavaknál erősebb beszéd az arcába.
Az orosz katona délután kidöntötte a megszálló csapatok laktanyájába vezető távbeszélő rendszer póznáját, olajjal átitatott, száraz gömb-gerendát, s behúzta az öregasszony udvarára. Valamit mondott még, hogy holnap, majd holnap, aztán elment. Így ment ez papa, hosszú napokon át. Az öregasszony már reggel nekiállt előkészíteni mindent a főzéshez. Nem sietett a mozdulataival, mindegyik ki volt mérve az időben. S hiába távolodott a katona a háztól, a leszerelt és kidöntött újabb telefonpóznát akkor is odahúzta az öregasszony udvarára, s mutatta, hogy jó lesz a tűzre. Elmegyünk, mama, hadonászott a szavakkal az egyik ebéd közben, nemsokára elmegyünk. Az öregasszony meg, értve is meg nem is, csak bólogatott, egyél, lelkem, nem tudta, ki akarta, mikor és miért, hogy ezek a katonák ott legyenek a falu mellett, félig a hegyoldalba rejtezve, s mindenféle hír járta, hogy a föld alatt mi mindent rejtegetnek, miféle fegyvereket… Jól van, fiam, egyél csak, most csak egyél… és állva nézte, ahogyan amaz az asztalnál kanalazott. Ugye papa, neked elmondhatom ezt, te megértesz. Vagy én értem meg a rám rajzolt életet, most, hogy itt lehetek, megint itt, ahol azelőtt sosem voltam, de akkor is ide tartottam; nem tudom elmondani, ami bennem az élet, néma vagyok, papa, talán azért, mert nem tanulhattam meg veled a szavakat, és az árva itthonlét némasága ágaskodik bennem. Aztán az egyik nap nem érkezett a katona. Az öregasszony kilépett a ház elé, körülnézett, ahogy szokta, de nem látta. A tűzhelyen félrehúzta az ételt, hogy meleg maradjon, nehogy oda kapjon, s csak állt, várakozott, az öregasszonyok türelmével, amely már minden reménytelenségben is reményt talál. Másnap még főzött, aztán abbahagyta. S amikor néhány nappal később a katona benyitott a kapun, zavartan, szégyenlősen akarta mondani neki, hogy nincs… hiszen, ha előre mondja… De a katona megfogta az öregasszony két karját: mamuska, ruha, ruha, civil ruha! És egyre csak ezt hajtogatta: ruha, ruha! Jaj, istenem, mit tegyek? Honnak vegyek? Így került át hozzám a katona. Levittem a régi, használt holmimat, talán valamire jó lesz, a kertben, vagy hűvös napokon. Hát nem annak lett jó. Hanem szökéshez öltözéknek. Nem kérdeztem, hová, merre megy, itt bújik-e el, vagy Európa más tája felé menekül? Dezertőr! Katonaszökevény. A hadseregben sosincs béke. Főbelövés. Riadt volt az arca. Papa, úgy félt, de úgy…! Remegett a keze, alig tudta begombolni az inget. Közben beszélt. Nem értettem. Az egyetemen szigorlatoznom kellett orosz nyelvből, de nem segített. Az öregasszony egyszer csak megint ott volt. Ételt hozott, főtt ételt. Kopott nadrágomban, bolyhosodásnak indult pulóveremben a fiú állva kanalazta a levest, mintha közben már futott volna. Öljem meg az átkozottat? Most már megtehetem, pucolnak kifelé az országból. Egy dezertőr halála nem számít. Nem bírom elviselni a fájdalmat, papa! Nem bírom a lélek fájdalmát. Senki másnak, csak neked mondhatom el: ott állt, kopaszra nyírt fejjel, olyan volt, mint mostanában a fiam, ha elkeseredik valami miatt, lekonyul a szája szeglete. S neki is, ugyanúgy, lekonyult a szája szeglete. Nem kért semmit, semmi mást. Láttam rajta a félelmet. És ment. Ment? Osont vele a félelem. Még egy utolsó figyelem-harapás, hogy eltűnjön valamerre. Én meg ott maradtam, mint aki árván is hazatalál. Kabát, sapka, sál, kesztyű
Jobb lesz, ha elmegyünk innen, mondta apám, mire nagyanyám ránézett: a gyerek miatt, elsősorban a gyerek miatt. Én nem értettem ebből semmit, tíz éves voltam, ők bizonyára mindent tudtak, s csodálkoztak: egészen mást láttak maguk körül, mint amit a rádióból hallottak. A szovjet csapatok kivonultak az országból, nemegyszer bemondták, de Pityó – apám testvérét így nevezték a családban – azt állította, Csorna felé, távolabb az úttól, az erdős sűrűben tankok forgolódnak. „Nem mentek el, hát ezek soha nem takarodnak haza?” Ha jönnek, a győri úton vonulnak be a városba, éppen a mi házunk előtt. Ezért mondta apám, jobb lesz, ha felköltözünk a Lövérekbe, az egyik barátjához, „amíg nem tisztázódik a helyzet”. Nem tudtam, minek kell tisztázódnia, egyáltalán, mit jelent a „helyzet”, az arcok feszesek voltak, mint a húr, anyukára gondoltam a Városkapu ötös számú házban; nemrégen ítélt a bíróság apukának, fogtam a januári hidegben a szánkómat, ráraktam a ruhámat és a tanszereimet, s áthúztam a fakódombi házba. Sírtam volna, de ez olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt. Nem értettem: miért ítél a bíróság, amikor anyukát és apukát ugyanúgy szeretem… Fagyos hideg csapott arcul, üres volt az utca, ennél nagyobb üresség már csak bennem lengedezett. Anyuka házát nem bánthatják, olyan szűk az utcánk, hogy akárhogyan fordul is, a házat nem tudja eltalálni a tank. Ettől aztán megnyugodtam, s egyre jobb kedvem lett. Legalább két napja fönn laktunk már a hegyekben, nagymamáéknak úgysem esik bajuk, „az öregeket nem kell félteni”, paskolta meg nagyapám távozáskor a fenekemet, s kikísértek egészen a kapuig. Integettek, de valami a szemükbe szállhatott, mert folyton odakapkodtak a kezükkel. Sétáltunk a hegyen, ahol már megkopott a fák lombja, leláttunk a városra, november eleje volt, apám mellettem lépdelt, mellette meg a Néni, aki nem tudom, miért és hogyan került oda; apuka azzal kísérletezett, hogy ő a pótmamám, de nekem nem volt rá szükségem, ott élt az én rendes, eredeti anyukám, nem szorult rá ő semmiféle pótlásra. Ezért nem tudtam másként szólítani azt a nénit, mint Néninek, és kissé zavart, miért van ott, amikor anyukának kellett volna velünk sétálnia. Persze mindig történt valami, ami elterelte a figyelmemet. Ezen a sétán is fölvágtatott egy teherautó a meredek úton, hangosan és élesen krákogott a hangja, elsöpört mellettünk, aztán hirtelen fékezett, s a vezető melletti ülésről apám öccse, Pityó ugrott ki. „Visszajöttek! Csorna felől már megindultak. Nemsokára megint lezárják a határt. Az erdészeti egyetemmel én is megyek. Fölvesszük anyukáékat. Gyertek… még ma induljatok… Traiskirchenben találkozunk.” És egy kétkilós kenyeret nyomott apám kezébe. Nagyanyám toporgott a házban. „Azt mondod, Miklóskáék is nekiindultak?” Egy nagy táskába tömködte a ruhákat, nem is táska volt az, hanem hatalmas batyu, s már úgy tetszett, akkorára nőhet, amekkorára nagyanyám akarja. Nagyapám látta Pityó arcán, nincs helye késlekedésnek, egyébként is még sok embert föl kellett venni a teherautóra. „Ilonkám, fejezd már be. Nem vihetünk mindent magunkkal.” „Igen, igen, de a gyerek! Hideg idők jönnek, kabát, sapka, sál, kesztyű!” „Majd csak megleszünk, ha túljutottunk. A testvéreim Amerikából…” Fölbőgött a Csepel teherautó, remegett a motorháztető, ott szorongtak – újabb és újabb emberek kapaszkodtak föl –, nagyanyám a gonddal: kabát, sapka, sál, kesztyű: minden megvan? Mindezt nem láttam, hogyan is láthattam volna, mi történik a távolban, én csak a hangokat hallottam nálunk este, aztán még nagyon sokáig, mert a remegő, fojtott sustorgás nem engedett aludni. „Menjünk, Pityó is azt mondja, itt most mindenki elmegy…” „Nem akarom…”
„De miért? …Anyámék is már odatúl vannak.” „Nem merek. Félek.” „Félni itt kell…” „Nem…” „De igen…” A Néni volt erősebb. Maradtunk. Néhány hét telt el. A tankok valóban a győri úton jöttek be a városba, azt mondták a szomszédok, remegtek a falak, amikor éjszaka végigdübörögtek, világítás nélkül – közben leköltöztünk a hegyről, vissza a fakódombi házba, ahol nagymama nem kapcsolta föl a villanyt, nagypapa nem hallgatta a macskaszemes rádiót – a világvevő rádiót! –, és nem emelte meg a mutatóujját: nem akármi ez ám! Amikor nem látta senki, odaosontam nagyapám foteljéhez, s ahogyan ő szokta, egészen felhúztam magam benne, keresztbe vetettem a lábam, hüvelyk- és mutatóujjammal alátámasztottam az állam. Azt gondoltam, már soha többé nem ül ebben a fotelban, s égetett a hiánya. Hetek teltek el, levelek, telefon, „talán az osztrák rokonoknál jelentkeztek”, mondta nagyanyám, megint néhány nap remény, Pityó elintézte, hogy bemehettek érdeklődni a traiskircheni lágerből a bécsi menekültügyi irodába; várakozás, magyarázat, Istenem, mennyi név, a hivatalnok együttérzéssel húzta ceruzáját a hosszú soron, Istenem, mennyi név, mindenkit összeírtak, de nem voltak köztük. A sikertelenségtől a két öreg kibódult az utcára, a közeli Stephansdom előtti térre keveredtek. Akkor már karácsonyi fények csöngtek a bécsi utcákon. , „Menjünk Amerikába, ott vannak a testvéreim, tizenöt éve nem láttam őket”, mondta nagyapám nagyon egyszerűen, hogy még a fájdalomnak se jutott helye benne. „Jaj, Istenem!”, nagymama összehúzta magán a ruhát. „Milyen hideg van, a gyerek, megfázik a gyerek! Kabát, sapka, sál, kesztyű.” Nagyanyám a férjére nézett: „Apukám, ha úgy akarod, ha úgy gondolod… de én hazamegyek.” S elindultak visszafelé. Pedig akkor még nem is volt annyira hideg, kesztyű se kellett. Tóth Dénes
Megélt történelem – Azok a régvolt negyvenes-ötvenes évek – Szabadok voltunk, mint a madár Még 1929-ben kifizették szüleim édesapám testvérét a szülői házból, amelyben addig három család lakott egy fedél alatt. Azonban édesanyám ezt követően se nagyon tudott kijönni nehéz természetű anyósával, ezért nagyapám váratlan halála (1933) után úgy döntöttek, hogy építkezésbe fognak a Komáromhoz közel eső kisizsai telkükre, ahol akkor már egy utca volt kialakulóban. Az izsai házat pedig – a nagymama részére a hátulsó szobából egy kis helyiséget leválasztva – bérbe adták egy hentes-és mészárosnak. A szoba-konyhás kis ház születésem évében készült el, úgy, hogy én már a legendák övezte Komáromban láttam meg a napvilágot 1936. december 19-én. Abban a városban, amelynek „Híres várát ellenség soha be nem vette.” Ezt szüleim még tényleg így tanulták az iskolában, de a vesztes első világháborút követően Benesék (igaz, nem férfias harcok árán, hanem agyafúrt diplomáciai eszközökkel) elérték, hogy létrejöjjön az igazságtalan trianoni békediktátum, mely a Felvidéket nekik juttatta. Így lett Csehszlovákia része ez az ősi magyar föld. Hatan voltunk testvérek, én ötödik gyerekként érkeztem a családba. Ennek „köszönhetően” engem már nem vártak valami kitörő örömmel szüleim. Felnőtt koromban mesélte el
édesanyám, hogy másállapotos korában komolyan gondolkodott azon, hogy miként szabadulhatna meg „terhétől”. S ekkor egy különös álma volt. Azt álmodta az egyik éjszaka, hogy volt a baromfiudvarban a többi között egy kopasz, csúf kiscsirke, ezt minden állat csípte, marta, ezért már azon gondolkodott, hogy földhöz csapja, hogy megszabaduljon kínzóitól, de valahogy megesett rajta a szíve és pártfogásba vette. Bevitte a konyhába, ott nőtt fel és hamarosan a legszebb jérce vált belőle. De mint tyúk is a leghálásabb volt az összes között: télen-nyáron naponta tojt egy tojást. Ez az álom olyan nagy hatással volt édesanyámra, hogy engem ötödik gyerekként is vállalt, de ami még ennél is fontosabb: lelkiismerete is tiszta maradt. Mivel közel volt a város, szülni az ottani kórházba ment. Éjszaka jöttem a világra, s reggel nagyon elcsodálkozott azon, hogy mennyien vannak – még ápoló-és szülésznők is – az ágya végénél, ahol az akkori szokásoknak megfelelően tették egy kosárba az újszülötteket.. ”Biztosan valami hibája van – gondolta – azért nézik annyira.” – Mutassák már nekem is! – szólt félénken. Odavittek. – Gratulálunk nénikém! – mondta az egyik szülésznő. – Szép, négy és fél kilós fia született. Egy selyempongyolát viselő fiatalasszony pedig hitetlenkedve csóválta meg a fejét: – Nem is értem... ennek a semmi kis asszonynak.... Mert hogy mellettem az övé olyan volt csak, mint egy kis béka. Aztán két évre rá még az öcsém is megszületett. x Kisizsának – amit a városiak Lövölde-dűlőnek neveztek a lőtérrel való szomszédsága miatt az a nagy előnye is megvolt a faluval szemben, hogy sem édesapámnak nem kellett kétszer hét kilométert legyalogolnia munkahelyére (egy fakereskedésben dolgozott), de két bátyámnak, Ferinek és Vilinek is jól jött a közelség, akik akkor már polgári iskolába jártak. Aztán ahogy cseperedtünk, egyre szűkösebbnek bizonyult a kis ház. A zsúfoltságot különösen nagyobb testvéreim viselték nehezen, emiatt is igyekeztek máshol keresni a boldogulást. Ferit mindig a repülés foglalkoztatta(egyébként is nagyon bátor, sőt vakmerő volt, például a VágDuna hídjáról ugrált fejeseket a vízbe, amit az egész városban csak ketten mertek megtenni), s bár 1941-ben már kitanulta a pék szakmát, 18 évesen önkéntesnek jelentkezett a repülősökhöz. Szombathelyen a repülőgép-szerelői végzettséget szerezte meg, méghozzá olyan jó eredménnyel, hogy rövidesen oktató lett szakaszvezetői rangban .(S ha nem is ő vezette a gépet, azért elég sokat repült, amiről otthon, ha szabadságon volt, mindig nagy élvezettel beszélt.) Vili pedig szabóinasnak szegődött Budapestre egy gyermektelen rokonhoz. Nagyon nem szeretett a fővárosban lenni, pedig örökösnek akarták. Ő a földet és az állatokat imádta, igazán jó paraszt lett volna belőle, ha nem úgy alakul a sorsa, ahogy alakult. Szüleim szorgalmának köszönhetően így is kezdtünk egyről a kettőre jutni. Mivel édesapámnak biztos munkahelye volt a fakereskedőnél, a hat hold földünkett egy izsai rokon művelte meg felesben. Megvolt hát a mindennapi betevőnk, főleg, hogy a baromfiakon kívül malacokat és kecskéket is tartottunk. Még a háború előtt felhúztak szüleim egy istállót is a ház mellé, és rövidesen egy kis üszőborjú is került bele, amit mi Bimbónak neveztünk el. Egy-két esztendő múlva olyan tehén vált belőle, hogy mindenki megcsodálta: friss fejősként 22-23 liter tejet adott naponta, ami ritkaságnak számított abban az időben. Az első bikaborjút meghagyták szüleim (az üszőborjúkért versenyeztek a vevők), és vettek mellé még egy tinót, hogy legyen két ökrünk, amikkel majd saját magunk művelhetjük meg a reményeik szerint gyarapodó földeket. Ekkor ért bennünket az első nagy csapás: Vili Pesten járványos agyhártyagyulladást kapott, s a komáromi kórházban 1944. február 18-án meghalt. Még 19 éves se volt szegény. x Eszmélkedésem első időszaka a harmincas évek végéig nyúlik vissza. Legrégebbi emlékem talán az, hogy édesanyám a kertben dolgozván, engem küldött be a házba azzal a feladattal,
hogy nézzem meg öcsémet, nem esett-e ki a bölcsőből. Ekkortájt, ha jól számolom, két-és fél, három éves lehettem, hiszen Miklós még nagyon kicsi volt, menni se tudott. Alig valamivel később történhetett az a sokáig emlegetett esemény, amikor egy vadász agyonlőtte kedves kutyánkat, Sajót. A család azért is tartotta olyan nagy becsben ezt az okos négylábút, mert nemcsak jó házőrző volt, hanem gyakran hozott haza éjszakai portyázásai után egy-egy nyulat, fácánt, vagy foglyot, amiknek többnyire csak a fejét, esetleg az első részét ette meg, a többit a küszöbre tette és ott őrizte reggelig. Emiatt lett útjába a lelketlen vadásznak. Szinte ma is előttem van annak a képe, amint édesapám és Feri a lábait fogva, fejjel lefelé tartva hazahozták, és a kertben eltemették. Mi elsirattuk és fejfát is készítettünk számára. Arra is jól emlékszem, amikor édesapámat 1940-ben, Erdély egy részének visszavételekor behívták katonának. Mi egy idő után nagyon vártuk már őt haza, s hogy jobban lássuk, mikor jön, gyakran felmásztunk egy szénakazalnak támasztott létrára, onnan kémleltük a messzeséget. (Aztán hamarosan haza is jött, még egy plecsnit is kapott részvételéért.) Jó volt Kisizsán lakni, a sík vidék, a vizivilág, ami körbevette lakóhelyünket, a szabadság érzetét keltette bennünk. S mindez annak ellenére is igaz, hogy télen nem volt valami jó sorsunk: megfelelő ruha és lábbeli hiányában ugyanis jórészt benn kellett lennünk a lakásban. Mint ahogy a református ének mondja: „Tűz mellé házba szorultunk.” De azért találtunk magunknak valami elfoglaltságot, játékot odabenn is. Ha szüleink esténként kukoricát morzsoltak másnapra az állatoknak, mi torsokból (csutából) várat, tornyot építettünk, vagy hegedűt, kis ökröket csináltunk kukoricaszárból. Azt is szívesen elnézegettük, ahogy édesapánk kosarat, kast, borítót font fűzfavesszőből, vagy szakajtókosarat készített zsúpszalmából, mert hogy minden ilyesféle munkához értett. Mikor ökreink lettek, egyedül megfaragta a szekér valamennyi fa alkatrészét, s csak a vasalást csináltatta kováccsal. Egyszer még szánkót is készített számunkra, csak az volt a baj, hogy a sík terepen nem igen volt szánkázóhely. De az Öreg-Duna, vagy a Vág-Duna töltése is megtette, odajártak ródlizni a városi gyerekek is. Ám az 1941-42-es télen olyan bőségesen esett a hó, hogy a szél által a házunk mellé hordott „hóhegyről”, mikor megkeményedett a teteje, vígan csúszhattunk lefele. Lett is ennek leve bőségesen! A Vágot a tavaszi zöldár úgy megduzzasztotta, hogy már csak tíz-tizenöt centiméter hiányzott ahhoz, hogy átbukjon a gáton a víz. Ez pedig kegyetlenül elvitt volna bennünket, (mint ahogyan ezt az 1965-ös meg is tette), ezért édesapám gerendákból, pallókból jó nagy tutajt készített, hogy katasztrófa esetén legalább az életünket megmenthessük. Szerencsére erre akkor nem lett szükség. Öcsémmel szívesen hallgattuk, ha nagyobb testvéreink verset, vagy más szöveget tanultak hangosan. Nekem különösen Petőfi Sándor költeményei tetszettek, s mert volt egy akkortájt megjelent Petőfi kötetünk, amiből hét évvel idősebb nővérem, Iza esténként felolvasott, jó pár versét (pl. az „Egy gondolat bánt engemet” címűt) már iskoláskorom előtt kívülről tudtam. Ha a téllel, széllel, hideggel voltak is gondjaink, tavasztól őszig szabadok voltunk, mint a madár. Mivel a szélső házban laktunk, mienk volt az egész határ: megmásztunk minden fát, bokrot, szép csokrokat kötöttünk mezei virágokból: pipacsból búzavirágból, margarétából, szarkalábból és konkolyból. Mintát a szobánk falán függő „Házi áldás”-ról vettünk, melyen a virágkoszorú közepén a következő szöveg volt olvasható: Hol hit, ott szeretet, Hol szeretet, ott béke, Hol béke, ott áldás, Hol áldás, ott Isten, Hol Isten, ott szükség nincsen.
Drága játékokra ugyan nem futotta a család szűkös költségvetéséből, de azért ebben sem szenvedtünk hiányt: a nagyobbaktól ugyanis ellestük a nyíl, a csúzli, vagy a kócpuska készítésének tudományát, s ha ezekkel eluntuk a játékot, dróttal összefűztünk egy csomó rossz fazekat, elnyűtt lábost – amiknek a megjavítására már a drótos-tót se vállalkozott – s ezeket húztuk a poros kocsiúton. Máskor az edényeket egymás hegyére-hátára raktuk, s azon versenyeztünk, hogy egy kimért távolságból ki hányat képes ledobni botjával. Néhány megmosolyognivaló történet is eszembe jut ezekből az időkből. Történt, hogy egy szép nyári napon az udvaron játszottunk öcsémmel, míg édesanyánk a kút mellett mosott.Egyszer csak azt látjuk, hogy az úton egy böszme nagy állatot vezet két ember vasrudakkal, amelyek az állat orrában levő vaskarikához voltak erősítve. Tágranyílt szemekkel csodáltuk meg a jelenetet, mivel bikát addig még nem volt szerencsénk látni. Megkérdeztem hát édesanyámtól: – Anyu, hogy lehet az, hogy ennek a tehénnek tőgye van, csöcse meg nincs? – Édesanyám hirtelenjében nem tudta, hogy mit válaszoljon, ám tudálékos (és pösze) öcsém, Miklós helyette is megfelelt: – Tudod Dini, asz úgy fan, hogy ennek a tehénnek sze tógye, sze csocse nincs, az a gombolyú ott csak egy szemmi. Más alkalommal pedig azt láttam, hogy a második szomszédunkban lakó Bulajcsikékhoz két furcsán öltözött ember ment be. Erről is nyomban értesítettem édesanyámat: – Anyu, a Bulajcsikéknál tolvajok járnak! – Honnan tudod kisfiam? – Hát onnan, hogy puskájuk van és toll van a kalapjuk mellett. Abban az időben az állatok, madarak, de legfőképpen a tolvajok ellen csőszöket tartottak a községek. Nálunk az Izsán lakó Koczka bácsi töltötte be ezt a fontos hivatalt. S hogy a határ rá eső részét éjjel-nappal szemmel tudja tartani, kunyhót épített magának a Nádas-ér mellett. Mi gyerekek gyakran meglátogattuk az öreget, szerettük hallgatni érdekes meséit, történeteit. (Volt, amit elhittünk, de némelyiken még mi is csak nevettünk.) Az egyik arról szólt, hogy miként lehet könnyűszerrel vadlibákat fogni. Nem kell hozzá más, csak egy viharlámpa, egy zsák, no meg egy malaclopó nagykabát, aminek a zsebeit kaviccsal rakjuk meg. Szürkületkor aztán óvatosan megközelítjük a ludak szálláshelyét. A lámpát föl-le lóbáljuk, amit a libák villámlásnak hisznek. Közelebb érve pedig közéjük szórjuk a kavicsot, amiről a buta szárnyasok arra a gondolatra jutnak, hogy jégeső esik, és jó szokásuk szerint mindannyian a szárnyuk alá dugják a fejüket. Ekkor aztán már nincs más tennivalónk, mint megtapogatni az oldalukat, hogy melyik milyen kövér, a legszebbeket pedig zsákba rakva hazavinni... De Koczka bácsinak volt ötlete a vadkacsafogásra is. Ennek lényege, hogy jó időben, amikor már fürdőzésre is alkalmas a víz, lemegyünk a tóra. Viszünk magunkkal egy jól megtermett tököt, amibe előzőleg szöget ütöttünk, s arra madzagot kötöttünk. A tóhoz érve a tököt belökjük a vízbe. Rövidesen körbeveszik a vadkacsák, és csipegetni próbálják az ismeretlen valamit. Ekkor a tököt kihúzzuk, s levetkőzve mi megyünk be a tóba úgy, hogy csak a fejünk legyen kint a vízből. A vadkacsák – gondolván, hogy megint a tök közeledik feléjük – ismét odaúsznak, körbeveszik a fejünket. Mi pedig a víz alatt összekapjuk kettőnekháromnak a lábát, majd otthon a mama jó vacsorát készít belőlük. Mivel a szélső házban laktunk, az öreg gyakran betért hozzánk beszélgetni, hűvösebb időben felmelegíteni elgémberedett tagjait. Ilyenkor édesanyám megkínálta egy kis ebédmaradékkal, amit szívesen el is fogadott. A bablevest különösen szerette, azt mondta: többet ér ez a leves minden trotátánál (tortánál). Egy alkalommal azonban olyan gyászos hangulatban lépte át a küszöbünket Koczka bácsi, hogy még a jó szívvel kínált ételt se fogadta el. Szomorúságának okáról csak hosszas kérlelés után volt hajlandó beszélni: – Tuggyátok – mondta lógó orral – máma nagyon megszégyenűtem. Délelőtt begyütt hozzám a Sipos, hogy valaki meglopta a mákját, mér nem vigyáztam rá? Én meg éppen mákot törtem a mozsárba, mer hogy vót egy kis száraz tésztám, nos abbul szándékoztam ebédet főznyi
magamnak. Mikor ezt az a förgeteges ember meglátta, megfogott, oszt mozsarastul együtt kidobott a saját házambul. Háborús évek A gondtalan kisgyermekkornak aztán az vetett véget, hogy 1943-ban iskolába kellett mennem. Ráadásul elég messze esett tőlünk a komáromi Majláth-iskola, ahova első osztályban jártam. (Másodikban a valamivel közelebbi „Közös”-be írattak.)Így naponta legalább öt kilométert kellett legyalogolnom oda-vissza. De ennél is borzasztóbb volt számomra, hogy velem mindig „forogtak az utcák”. A Rozália térről ugyanis sokáig nem tudtam, hogy melyik benyíló utcán kell mennem a sok közül. Persze a lámpaoszlopokkal se voltam kibékülve, mert azok (a kirakatok bámulása közben) mindig „nekem jöttek”. Évvesztes lévén – decemberi születésű vagyok – majdnem hét esztendősen kezdtem el az olvasás, írás, számolás tudományának az elsajátítását. S mert a városi „úri” gyerekek lenézték a magamfajta szegényes öltözékű falusi fiút, eléggé visszahúzódó lettem. Tanítóm ugyan nem volt goromba férfi – csupán egy alkalomra emlékszem, amikor kiállított pár gyereket és tenyerest adott nekik – de valahogy nem tudott életet vinni a tanításba. Így utólag visszaemlékezve úgy tűnik, mintha valami szürke köd ülte volna meg a tanórákat. Ettől függetlenül elég tűrhető eredményt értem el az első osztályban. A ma is meglévő „Népiskolai Értesítőkönyv” szerint magatartásból, hit-és erkölcstanból, írásból és testnevelésből kitűnő; szorgalomból, beszéd-és értelemgyakorlatokból, olvasásból és énekből jeles, míg számolás és mérésből jó osztályzatot kaptam. (Akkor az 1-es volt a kitűnő, a 2-es a jeles, és a 3-as a jó.) Az 1943/44-es tanév még viszonylag békés körülmények közt telt el, bár tavasztól már többször jeleztek légiriadót a városi szirénák. Előfordult, hogy iskolából hazafelé tartva szólaltak meg, s engem is letereltek egy óvóhelyre a sok idegen ember közé. Nyártól aztán vidékünkön is állandósultak a bombázások. Eleinte csak nappal, később éjszaka is voltak légiriadók, úgy, hogy ruhástól aludtunk állandó futásra készen, mint a nyúl. Ha megszólaltak a szirénák, félig ébren, félig álomban szaladtunk a bunkerba, amit a magas talajvíz miatt egy tőlünk pár száz méterre levő dombosabb részre csinált édesapánk. Egy nyári éjszaka azonban nem a szirénák bajúgatására ébredtünk, hanem egy hatalmas robbanásra. Azt se tudtuk, hogyan kerültünk ki az ágyból, egyszerre csak a szoba közepén találtuk magunkat. Szüleim kinéztek az ablakon és látták, hogy tőlünk délkeletre ég valami, miközben újabb és újabb detonációk rázták meg a házat. Ezért gyorsan átfutottunk a szomszéd házban lakó Máthéékhoz, mert az ő házuk téglából épült, nem omolhatott hát olyan könnyen össze, mint a mi vályogházunk. A biztonság kedvéért még egy asztal alá is beparancsoltak bennünket gyerekeket, mondván, hogy ha nagyobb baj történik, talán az is védelmet nyújthat számunkra. Közben a felnőttek azt találgatták, hogy mi robbanhatott fel? Édesapám szerint az abban az irányban levő puskaporos (lőszerraktár) repült a levegőbe, míg a szomszéd bácsi úgy gondolta, hogy a Duna túloldalán levő olajfinomítót (MOLAJ) robbantották fel. Egy idő után lohadni kezdtek a lángok, s már csak néha hallatszott egy-egy lőszer pukkanása, hát hazamentünk és lefeküdtünk. Hajnalban édesanyám testvére, Antal bátyám jött gyalogosan Izsa felől. Csodálkozva kérdezte: – Hát ti még életben vagytok? Mi otthonról úgy láttuk, hogy Kisizsát törölték el a föld színéről. Aztán ahogy körülnéztek, látták, hogy tőlünk nem messze, talán 5-600 méterre füstölög valami a nádasban. Mire odamentünk ( mert mi ki nem maradhattunk az ilyen eseményből), tudtuk meg, hogy egy négymotoros Liberátor esett le és robbant fel az éjszaka folyamán. Akkor már magyar katonák is voltak ott, tőlük hallottuk, hogy az angol gép aknákat akart telepíteni a Dunába, de közben a folyón átívelő magasfeszültségű villanyvezetéknek ütközött,
s emiatt gyulladt ki, majd robbantak fel a benne levő aknák. A legénységből egy még élt mikor odaértek, beszállították a nagydarab néger férfit a kórházba, ahol azonban ő is meghalt. A roncsok között mi is láttunk szénné égett embereket, szanaszét szóródott emberfoszlányokat, ami nem valami szívderítő élmény volt számunkra. S bár a felnőttek igyekeztek távol tartani bennünket a még mindig füstölgő roncsoktól, végül ott lábatlankodásunkkal némi hasznot is hajtottunk. Megláttuk ugyanis, hogy egy csavargóféle ember egy leszakadt alsókart visz magával a nádasba. Ezt közöltük a katonákkal, akik utánamentek, és sikerült is elfogniuk az illetőt. Mint kiderült, a kézen levő aranyóra és aranygyűrű miatt követte el ocsmány tettét az a senkiházi alak. Megérdemelte hát, amit ott a helyszínen kapott, és még be is kísérték a városba. A nagy területen szétszóródott fontosabb dolgokat a katonák magukkal vitték, a gép többi része azonban a mi prédánk lett. (Egy sárga színű oxigénpalackot még évtizedekig használtunk ülő alkalmatosságként.) 1944. szeptemberétől folytatódott ugyan a tanítás, de ez az iskolai év már szinte teljesen a háború jegyében telt el. Ősz kezdetétől ugyanis szinte már minden nap volt légiriadó. Mi gyerekek– akik kezdetben még élveztük is a szirénák vijjogását, számolgattuk a kötelékekben repülő, magasban fényes kis pontként csillogó repülőgépeket, körülöttük a légelhárító ágyúk lövedékeinek füstpamacsaival – is kezdtünk belefáradni az állandó készenlétbe, a ruhástól alvásba, a bunkerba futásba. Éjszakánként legtöbbször a Duna másik oldalán levő olajfinomítót és timföldgyárat bombázták. (Azért éjszaka, mert a sötétben a gépek nem látszottak, a légelhárítás csak vaktában lövöldözött rájuk, azok viszont az általuk ledobott több száz „sztalingyertya” fényénél jól látták a célpontot. ) Aztán decemberben a harc moraja – mint távoli égzengés – egyre erősebben hallatszott. Huszonharmadikán parancsot kaptunk, hogy azonnal hagyjuk el lakóhelyünket, mert Kisizsa stratégiailag olyan fontos helyen feküdt, hogy számítani lehetett ott a harcok elhúzódására. Édesapám a két süldőt azonnal levágta, aztán másnap a szarvasmarhákat és a legszükségesebb holmijainkat rokoni segítséggel Izsára vitte a nagymamáékhoz. Mi gyerekek pedig édesanyánkkal gyalog indultunk neki a hét kilométeres útnak. Szegény édesanyánk csak nehezen tudott elszakadni otthonunktól, sajnálta, hogy sok mindent: bútorzatot, egyéb berendezési tárgyakat, ólakat, takarmányt ott kellett hagyni a nagy bizonytalanságban. Nekünk meg az járt a fejünkben, hogy mi lesz a padláson elrejtett karácsonyfával? (Mert akkor már mi kisebbek is tudtuk, hogy a fát szüleink szerzik be, csak valahova mindig eldugják előlünk.) Addig ugyanis – akármilyen szegénység volt is – soha nem múlhatott el karácsony karácsonyfa és ajándékok nélkül. Meg a tűzhely melege nélkül. S most ott bandukoltunk, mint a kivert kutyák Izsa felé a csillagfényes szentestén. Félúton járhattunk, amikor megszólaltak a városi szirénák. Egy ideig tanácstalanul álldogáltunk, nem tudtuk, hogy mitévők legyünk, hiszen édesapánk, aki mindig tudta, hogy mit kell csinálni, nem volt velünk. Végül édesanyánk úgy döntött, hogy befúrjuk magunkat egy közeli szalmakazalba, a kisebb szilánkoktól talán az is megvéd bennünket. (Öcsémet, a legkisebbet azért testével takarta.) Hamarosan egy repülőgép zúgására lettünk figyelmesek. A kis gép két kört írt le a város fölött, majd keleti irányban távozott. – Odanézzetek! – kiáltotta a nálam három és fél évvel idősebb testvérem, Jóska.S csakugyan volt mit nézni: a magasból, méltóságteljes lassúsággal egy szépen kivilágított karácsonyfa ereszkedett lefelé. – Jé, karácsonyfa! – suttogta meghatottan nővérem. Vajon honnan jött? Ki küldte azon a vérzivataros szentestén? Máig megfejthetetlen rejtély ez számomra. Akkor, nyolcévesen mindenesetre megerősítést kaptam arról, hogy a Jézuska nemcsak a jóban, hanem a bajban is velünk van. „Menyből az angyal....” – kezdte szépen csengő hangján édesanyánk, s mi gyerekek is boldogan énekeltünk vele.
x Az 1944-45-ös telet az izsai házunk alatti pincében töltöttük. Ezt úgy tették „lakályossá” szüleim, hogy egyik felébe fűrészport raktak jó vastagon, amire aztán pokrócokat, lepedőket terítettek, s már kész is volt a fekhely. Ráadásul a pincét fűteni se kellett a csikorgó hidegben, és még óvóhelyként is szolgált. Mint már említettem, két hízónakvalónkat még a költözés előtt levágtuk, a többi állatot pedig édesanyám tetstvéröccsének az istállójában helyeztük el a Dani-telepen, ugyanis Antal bátyámnak akkor kevés jószága volt a tágas istállóban. (A Dani-telep Izsának egy utcája volt.)A baromfiakat – tyúkokat, kacsákat, libákat – is a telepi szüle vállalta. Egy éjszaka arra ébredtünk a pincében, hogy valami nagy jármű áll be az udvarba, amiről németül beszélő katonák nehéz tárgyakat dobálnak a pince lecsukható ajtajára. Nagyon megijedtünk, mert csak mi gyerekek voltunk otthon édesanyánkkal, édesapámat ugyanis elhajtották a nyilasok tankcsapdát ásni valahová. (Pár nap múlva aztán hazaszökött.) A katonák megértették szülével és a hentesékkel is, hogy nyissák ki az ablakokat, mert lőni fognak, és a légnyomástól kitörhetnek az ablakok. Rövidesen aztán négy ágyúlövést adtak le a Duna túloldalán levő szovjetekre, majd sebtében összepakoltak és odébbálltak. Tudták, hogy mit csinálnak, mert alig pár perc elteltével jött is a válasz: az oroszok több kilométer távolságból, a sötétség ellenére olyan precízen bemérték a lövések helyét, hogy szinte hajszálpontosan odataláltak. Nagy szerencsénk volt, hogy egy lövedék az udvaron levő jégvermet találta telibe, egy a hátul levő gémeskutat omlasztotta be, a harmadik pedig a szomszéd istállójában tett némi kárt. Az ezt követő napokban a szovjet csapatok a Duna északi oldalán is támadásba lendültek. Január végén lovas szán járta be a falu utcáit, két orosz katona feküdt az oldaldeszkák között. Az egyik a gyeplőt fogta, a másik meg a géppisztolyát szorongatta. Ha valaki kimerészkedett az utcára, megkérdezték tőle: – Nyemci jeszt? – Mikor meggyőződtek róla, hogy tényleg nincs a községben német katona, visszamentek arra, amerről jöttek. Nemsokára aztán rengeteg, sapkáján vörös csillagot viselő katona jött a faluba gyalogosan, lovaskocsikkal, szánokkal és teherautókkal egyaránt. Egy-egy kisebb csapat leszakadt a többiektől és bementek a házakhoz. Hozzánk is betértek öten-hatan, alig fértünk szüle kis szobájában. Édesapám, aki még az első világháború alatt sajátította el kicsit a szláv nyelvet, mert rendfenntartó alakulatával két évet húzott le Ukrajnában, elbeszélgetett velük, édesanyám pedig tejjel és kenyérrel kínálta meg őket, amit azonban nem fogadtak el. Azt mondták, hogy sok a klapec (gyerek), kell azoknak. Izsa a tél folyamán háromszor cserélt „gazdát”, mert a németek – miután felrobbantották a Vágon levő két hidat – Komáromnál erősen megvetették a lábukat. Mi már a tankok formájáról és felségjeléről megismertük, hogy az oroszok, vagy a németek vannak-e éppen támadásban. De még nálunk is jobban figyelt az egyik szomszédasszony (egy kommunista bognár felesége), aki, ha a szovjeteket látta bejönni, kiállt az utcára és az Internacionálét énekelte. Akkortájt született fiát pedig Ivánnak kereszteltette el. Csak a szerencsének tudható be, hogy Izsán a nagy harcok ellenére is viszonylag kevés kár esett. Pedig többször észleltük, hogy az ágyúlövedékek a fejünk fölött süvítenek el, több légiharcnak is szemtanúi voltunk, de ezek valahogy elkerültek bennünket. Néhány szomorú eset azért a községben is történt. Egy este édesapám a Dani-telepre ment az állatokat megetetni. Ezt követően az utcán összefutott néhány ismerőssel, beszélgettek, cigarettáztak. Egyszer csak megjelent egy repülőgép és körözni kezdett a falu felett. Valamelyikük azt tanácsolta, hogy menjenek haza, mert könnyen lehet, hogy észrevette őket a pilóta, amint rágyújtottak. Édesapám éppen beért Antal bátyám udvarába, amikor ledobták az első légiaknát. Ez a szemközti ház tetejét rogyasztotta be. A másik valamivel távolabb az utca közepére esett és telibe talált egy szerencsétlen asszonyt, akinek a ruhái még másnap is a kerítésen lógtak. Szörnyű látvány volt. Édesapám az ereszt tartó téglaoszlop mögé húzódott, s
csak reggel vette észre, hogy egy repesz közvetlen mellette fúródott a falba. Ellenben olyan légnyomás érte őt, hogy még mikor hazajött is vacogtak a fogai. Egy másik alaklommal pedig az udvarunkba esett le egy bizonyára nagyon kisméretű légiakna, de a hangja mégis akkora volt, hogy engem a pincelépcső közepéről úgy dobott le, mint egy szalmabábut, de nagyobb kárt nem tett. Utána kerestük a becsapódás helyét, ám mindössze csak egy kis gödröt találtunk az udvar közepén. Már tavaszodott, olvadt a hó, mikor egy délután pajtásaimmal az utcán játszottunk. Egyszer csak megállt a közelünkben egy dzsip féle jármű, amiből két szovjet katona: egy tiszt és a sofőr szállt ki. Mi Tárnok Karcsi barátommal odamerészkedtünk, hogy közelről is szemügyre vegyük a különös járművet. A tiszt barátságosan mosolygott ránk, és mutatta, hogy beülhetünk, amit mi gondolkodás nélkül meg is tettünk. Akkor se szálltunk ki, amikor a katonák elfoglalták helyüket az első üléseken és elindult az autó. Inkább még büszkén integettünk a többieknek, akik közt öcsém is ott volt. Az oroszok egészen a Vág-Dunáig vittek bennünket, ott a tiszt rövid megbeszélést tartott néhány katonával, majd vissza az Öreg-Duna töltésén mentünk Izsára, ahol szüleink, testvéreink már kétségbeesve vártak ránk. Az utazás öröme azonban hamarosan lehervadt az arcomról, amikor édesapám fülöncsípett és a következőket mondta nem éppen barátságos hangon: – Majd adok én neked tábornokkal autózni! x Március vége volt már, mikor annyira elcsendesültek a harcok Komárom környékén, hogy visszamehettünk kisizsai otthonunkba. Első útjukról szüleim szomorú hírrel érkeztek: elmondták, hogy a tél folyamán a katonaság nem csak feltörte a bezárt, és még be is szögezett ajtót, hanem minden bútort, a kinti ólakat, de még a kerítést is eltüzelték. Úgy, hogy földre hintett szalmán és rengeteg tetűn kívül semmit nem találtak. Két hétig tartott, míg kitakarították, többször kimeszelték a helyiségeket, és innen-onnan összeszedtek annyi bútort, hogy a család hazaköltözhetett. A sok megpróbáltatást, bajt az tetőzte be igazán, hogy hírt kaptunk legidősebb bátyám, Feri haláláról.(Pápán teljesített szolgálatot, már éppen pakoltak, készültek német földre menni, amikor egy bombarepesz kioltotta fiatal életét. Huszonkét éves volt.) Édesanyám úgy érezte, hogy ezt már nem képes elviselni, ezért önkívületi állapotban a Dunának rohant, de az utolsó pillanatban eszébe jutottunk mi: ki nevel fel bennünket, ha ő nem lesz? Rádöbbent, hogy élnie kell értünk. Április közepén kezdtünk újra iskolába járni, s bár abban az évben nem túl sok napot töltöttünk el tanulással, azért mégis bizonyítványt kaptam a második osztály eredményes elvégzéséről. Persze a tanulásnál sokkal jobban izgatott bennünket az a sok-sok fegyver, egyéb harci eszköz, amiket a környéken lépten-nyomon találtunk. A repülőgép-roncs mellett több tucat kilőtt tank, gépfegyver, puska, kézigránát és töltény állt rendelkezésünkre, úgy, hogy egy partizán-alakulat bízvást megirigyelte volna készletünket. S ezek zömét ki is próbáltuk: a kézigránátok nyelét nagy lelki nyugalommal csavartuk ki, kivettük belőle a gyutacsot, s mikor már jó pár összegyűlt, egy rossz edénnyel letakart tűzbe dobtuk őket, s élvezettel néztük, hogy elpukkanva megemelték kicsit a fazekat, vagy lábost. Máskor meg egy páncélököl nyelet találtam, s mert Jóskával és Miklóssal száz százalékig biztosak voltunk abban, hogy a robbanóanyag a „fej”-ben van, nekiláttunk szétszerelésének. Egyszer csak hatalmas robbanás vetett hanyatt bennünket. Nem gondoltuk volna, hogy a nyélben levő gyújtószerkezet ekkorát tudjon szólni. Szerencsére azonban az ijedtségen kívül más bajunk nem esett. Töltényeink, puska-és pisztolygolyóink fűzérszám voltak. Ezekből kiszedtük az „élest” (golyót), s a puskaport kulcsos robbantásra használtuk. (A kulcs lyukát megtöltöttük gyufafejjel kevert puskaporral, s egy hozzákötött lapos végű vasat dugtunk bele, amit a kerítésoszlophoz vágtunk, ezáltal felrobbant). De mert egyik fiú kulcsát szétvetette a robbanás
ereje, és a szilánkok majdnem kivitték a szemét, nővérem fiúismerősével, aki vasöntő volt a városban, kifúrt tömör vasból csináltattunk erős és biztonságosabb szerszámot magunknak. Amíg a tankokat el nem szállították, azokat is játékszernek tekintettük. (Annak ellenére, hogy némelyikben még bűzös embermaradványok voltak, amelyeken elvadult macskák élősködtek.) Olyan is akadt köztük, amelyiknek az ágyúcsövét egy bent levő szerkezet segítségével mozgatni tudtuk. Többen felültünk a csőre , míg egy gyerek bent a kereket tekerte. Szomszédunkban a háború előtt egy szabó lakott családjával. Negyvenöt tavaszán ők valamilyen okból nem jöttek vissza, ezért a szovjet katonaság vette igénybe és raktárnak használta házukat. A raktárfőnökön kívül két katona tartózkodott ott állandóan: Szerhi és Alexenka. Ők őrizték és vágták le azokat a szarvasmarhákat, amelyeket a hosszú magyarországi úton zabráltak (vettek el a lakosságtól), és amelyek húsából a városban állomásozó katonaság ellátását biztosították. A tehenek fejését pedig az utca asszonyaival végeztették el. Szerhi volt a mészáros, de szerszáma mindössze csak egy nagykés volt, ezért mindig tőlünk kérte el az öregfejszét, amivel fejbevágta a kiszemelt állatot. Hálából ezért megengedte, hogy a gyomorról lefejtsük az ehető részeket, de nem egyszer az is előfordult, hogy a színhúsból kanyarított egy darabot részünkre. Úgy, hogy mi nem éltünk rosszul azokban az ínséges időkben. Gyakran főztek ők is maguknak egy téglákból összetákolt tűzhelyen valami húsételt, s ha maradt belőle, a fél utca gyerekét odaültették az edény köré, és addig nem engedték, hogy fölkeljünk, amíg mind el nem fogyasztottuk. Édesapámmal szót tudtak érteni, mert mint már említettem, tudott egy keveset oroszul. A raktárfőnök mondta neki, hogy mi nyugodtan aludjunk, mert az őr a mi házunkra is vigyáz éjszakánként. Alexenka is gyakran átjött hozzánk esténként egy kis tereferére. Ő azon csodálkozott, hogy miért tömi édesanyám a ludakat. Mikor elmagyarázták neki, hogy így nagyobb, kövérebb lesz, nevetve kérdezte: akkor ti a nyulat is megtömitek? Egyszer valami magasrangú tiszt látogatott ki hozzájuk, s mert a raktárban nem volt alkalmas hely a fogadására, (tele volt mindenféle lim-lommal), nálunk vendégelték meg őt vodkával, sózott hallal. Ez a látogatás majdnem balul ütött ki. Az történt ugyanis, hogy a tiszt, miután szétnézett a szobában, kiszemelte magának a sarokban álló díszes karosszéket. Ám amint ráült, a szék darabokra esett szét, ő pedig a földön találta magát. Rettenetesen dühös lett emiatt, előkapta pisztolyát és édesapámra fogta. Csak nehezen sikerült megértetni vele, hogy ezt a széket a gyerekek hozták a házhoz és tákolták össze úgy, ahogyan tudták. Gyakran járt ki a városból teherautóval a húsért egy mongol képű kis ruszki, akit mi Mukinak neveztünk el. Valószínű, hogy megtetszett neki tizenhat éves nővérem, ezért arra kérte, hogy tanítsa meg magyarul. Ám mint kiderült, ez eléggé nehezen ment neki. Egyszer aztán Iza türelmét vesztve azt mondta: „Buta vagy te, nem tudsz megtanulni magyarul!” Érdekes, hogy ezt meg egészen jól vissza tudta mondani: „Puta fatyok, nem tutok.” S mert jókat nevettünk rajta, elment Marcel nénihez, egy közelben lakó asszonyhoz, aki jól beszélt szlovákul, hogy megkérdezze, mit is jelent ez a mondás. Ő mit sem sejtve közölte vele, amin aztán úgy megsértődött, hogy többé nem akart magyarul tanulni. Amúgy gyermekszeretők voltak az orosz katonák. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy én a raktárfőnök kerékpárján tanultam meg biciklizni, de az is előfordult, hogy elcsentük Alexenka távcsövét – sőt egy alkalommal a pisztolyát is – és a kövér, nagydarab ember nevetve futott utánunk, amíg el nem csípte azt, akinél a tulajdona volt. Szerhit pedig – aki egyébként komoly ember volt – sokszor azzal csúfoltuk, hogy: „Szerhi sztari.” Mire ő huncut mosollyal a szája szélén így fenyegetett meg bennünket: „Ja tyi bi dám sztari!”(Majd adok én nektek öreget!) A raktárba gyakran kijáró teherautó sofőrje pedig nemcsak azt engedte meg, hogy beüljünk mellé az autóba, hanem a kormányt is átengedte rövidebb-hosszabb időre. Érhet-e ennél nagyobb megtiszteltetés egy kilenc éves gyermeket? A legkülönösebbnek azonban azt tartom, hogy milyen könnyen jutottunk túl a nyelvi
nehézségeken. Ők nem tudtak magyarul, mi sem értettük az orosz beszédet, s mégis egész jól el tudtunk társalogni. Úgy, hogy mi őszintén sajnáltuk, amikor negyvenöt késő őszén elköltöztették a raktárt a szomszédunkból. Mint ahogy az is bizonyos, hogy nem ők voltak a hibásak abban, hogy a későbbiek során már nem tekintettem szimpátiával országukra: „A nagy és dicső Szovjetúnióra.” Kiűzetésünk szülőföldünkről Az 1946-os esztendőben egyre több szó esett az emberek közötti beszélgetések alkalmával arról, hogy rövidesen kezdődnek a kitelepítések. Köztudott volt az is, hogy erre elsősorban azok a családok számíthatnak, akik nem voltak hajlandók reszlovakizálni, azaz szlovák nemzetiségűnek vallani magukat. Nálunk is jártak az agitátorok, de édesapám azt mondta nekik: – Az igaz, hogy Tóthnak hívnak, de az a „h” betű a nevem végén azt jelenti, hogy magyar vagyok. Szlovák pedig soha nem voltam és nem is leszek. Ezt a hivatalnokok, ha kénytelen-kelletlenül is, de tudomásul vették és odébbálltak. Október 8-i keltezéssel aztán kaptunk egy Igazolványt, amit mindenki csak „Fehér-lapnak” nevezett a színe után. Ez a kitelepítésünkkel kapcsolatos különleges jogi helyzetünket taglalta. A magyar és csehszlovák kormány közötti megállapodás értelmében annyi magyart kellett kijelölni Csehszlovákiában az áttelepítésre, ahány magyarországi szlovák önszántából jelentkezik az átköltözésre. (Több százezres jelentkezőre számítottak, azonban csalódniuk kellett: mindössze 95.421 szlovák élt ezzel a lehetőséggel, de több, mint 22 ezer ezek közül is meggondolta magát. Így a lakosságcsere keretében szülőföldjüket elhagyni kényszerülő magyarok száma is 76.616-ra csökkent.) Érthető okokból inkább olyanok jelentkeztek „cseretelepesnek”, akik nem rendelkeztek értékesebb ingatlannal, vagy teljesen nincstelenek voltak. Bizonyítja ezt többek között az a tény is, hogy míg a magyarok 109.295 kat.hold földet hagytak szülőföldjükön, addig a szlovákok ennek alig a harmadát Magyarországon. 1947. április végén levél érkezett hozzánk az áttelepítendő magyarok pozsonyi megbízottjától, amelyben azt tudatták velünk, hogy a csehszlovák hatóságok a lakosságcsere keretében az első 3.461 család között telepítenek át bennünket Magyarországra. Egy héttel később pedig már a kitelepítés pontos dátumát is közölték, ami június 9-e volt. Hamarosan szlovák hivatalnokok jelentek meg nálunk, és jegyzőkönyvet vettek fel az ott maradó ingatlanokról. Ezen még a kutat és a fákat is feltüntették, amelyek „eddigi lakóhelye államának kizárólagos birtokába mennek át.” Mi egyébként – eltérően a Szudétaföldre száműzöttektől, akiknek jószerivel mindenüket otthon kellett hagyniuk – az összes ingóságunkat magunkkal vihettük. Nem volt hát mit tenni, akármilyen keservesen és fájó szívvel, de hozzá kellett fogni a pakoláshoz. Június 8-ra már minden a ládákba került, s a csupasz házban mindössze két szalmazsák, valamint néhány dunyha és párna maradt. Édesapámék egy kölcsönkért géppel az állatok részére bálázták a szénát-szalmát, mert ezeket is szükségesnek tartották elvinni, hiszen ki tudja, hova vet bennünket a sors, mi vár ránk a nagy ismeretlenben? Elég baj, hogy a földeken levő zsendülő búzát, rozsot és a még csak bokáig érő kukoricát ott kell hagyni. Azokat már majd más aratja le. Talán egy Békés megyéből érkező szlovák, mert hogy mindenki azt beszéli, hogy ők fognak a mi helyünkre jönni. A szlovák házát, földjét meg majd mi kapjuk meg, föltéve, hogy van neki. Mert ha lenne, attól ő se szívesen válna meg. Ebédre egy tyúkot vágott édesanyám, amiből húslevest főzött a konyhai rakott tűzhelyen. – Úgy fogyasszátok, hogy ez az utolsó ebédünk idehaza – mondta elcsukló hangon. – Miért nem inkább utolsó vacsorát készített, mint ahogyan a Bibliában meg van írva?– próbált tréfálkozni Jóska, de ezen most senki sem nevetett. Délután testvéreimmel kihajtottuk a legelőre Bimbót, Bárányt, és a két, már igába fogható tinót: Basát és Huszárt, hogy még egyszer jóllakjanak az otthoni fűvel. Szüleink pedig
elmentek a komáromi és izsai temetőbe, hogy búcsút vegyenek halottaiktól. (A két szülétől, Antal bátyámtól és Jóska bátyáméktól még az előző héten elköszöntünk, amikor kikísértük őket az állomásra. Mivel fogalmunk se volt arról, hogy hova kerülünk, a rokonság abban állapodott meg, hogy egy otthon maradó unokatestvérnek, Nagy József bátyámnak írja meg mindenki az új címét, s majd ő fogja a többiekkel ezt tudatni.) Hétfőn kora reggel már mindenki talpon volt Kisizsán, aki csak élt és mozogni tudott, ugyanis rajtunk kívül még négy családot telepítettek ki ezen a napon. Hat óra tájt aztán megérkeztek az UNRA teherautók, hozzánk is betolatott az udvarba egy nagy kocsi. Négy katona végezte a rakodást, nekünk hozzá se kellett volna nyúlni semmihez, de édesapám azért segédkezett, meg irányította a rakodást, hogy valami meg ne sérüljön. Az első fordulóval a bútorokat vitték el, ezekkel megtelt egy vagon. (A bútorokat úgy rakták, hogy azért maradjon hely némi mozgásra is.) A másodikba a bebálázott takarmány, a két hízónakvaló és a baromfiak kerültek – sok egyéb holmi társaságában. A harmadikba lettek elhelyezve a szarvasmarhák, ezeket édesapám nem engedte teherautóra rakni, hanem a két tinót a szerszámokkal, mezőgazdasági eszközökkel és mindenféle lim-lommal megrakott szekér elé fogta, a tehenek pedig a saroglyához kötve ballagtak a komáromi vasútállomásra. Mi Jóskával és Miklóssal – és természetesen édesapánkkal együtt, aki visszament a teherautóval – még az első fordulóval mentünk ki az állomásra, és ott is maradtunk, hogy a holmikra felügyeljünk. Nővérünk kedvesével volt elfoglalva, és csak később csatlakozott hozzánk. Édesanyám maradt utolsónak a hűséges Hari kutyával és Mirci cicával. Azért intézte így, hogy egyedül búcsúzhasson el mindentől. A macskát – mert nem akart vele menni – beletette egy zsákba, amit a hátára vett, Hari pedig követte őt. Csak mikor elindult, jutott eszébe, hogy valójában nem is tudja, merre van a városi vasútállomás, hiszen még soha életében nem járt ott. Ha ugyanis a perbetei rokonokat látogatták meg és vonattal utaztak, mindig a közelebb eső téglagyári megállóban szálltak fel. Már a kétségbeesés kerülgette, hogy miként fog odatalálni, amikor rájött, hogy a kutya földreszegezett orral követ valamit. Rájött, hogy az okos állat a szekér kerekeinek nyomán megy, így minden nehézség nélkül kijutott az állomásra. Estére megtelt a 67 marhavagonból álló szerelvény. Ekkor még egyszer fájdalmas búcsút vettünk a rokonoktól, ismerősöktől. – Aztán írjátok meg, hogy hova kerültetek – kérte szüleimet Nagy József bátyám, s még akkor se akarta elengedni édesanyám kezét, amikor a mozdonyvezető két hosszú füttyel jelezte, hogy hamarosan indul a szerelvény. A behemót gőzös füstöt okádva, nagy erőlködéssel tudta csak megmozdítani a hosszú kocsisort. A nyitott vagonajtóból sokáig integettünk az otthon maradottaknak, és amikor a téglagyári megállóhoz értünk, még egy utolsó pillantást vetettünk Kisizsára és Izsa templomtornyaira, amelyek a fák fölött látszottak. Érsekújvár, Párkány, Szob volt az útvonal Magyarországig. Némelyik állomáson sokat várakoztattak bennünket, ezért már hajnalodott, mire a határhoz értünk. Párkányon csehszlovák fegyveresek ellenőrizték a vagonokat, nézték meg a dokumentumokat. Egyszer csak nagy lármát hallottunk a hátsó vagonok felől. Testvéreimmel gyorsan odafutottunk, hogy személyesen is meggyőződjünk a kiabálás okáról. Mint kiderült, azért volt az ijedelem, mert valaki, vagy valakik azt írták az éj leple alatt az utolsó kocsira krétával, jó nagy betűkkel: VONATTAL MEGYÜNK, PÁNCÉLOSSAL JÖVÜNK! Az egyenruhások ennek az írásnak az elkövetőjét próbálták elkapni, de nem jártak eredménnyel, így hát letörölték a feliratot, és átengedték a szerelvényt a határon. A szobi állomáson kaptunk egy halványzöld, két lapból álló papírost, ami a „Felvidéki áttelepülők személyi lapja” címet viselte, és név, valamint születési dátum szerint a család minden tagja szerepelt rajta. Mikor édesapám elolvasta a dokumentumot, izgatottan szólt oda
a többieknek: – Nahát az angyalát! Tudjátok, hogy hova vagyunk irányítva? Ezen SzakályHőgyész szerepel célállomásként, az pedig a Dunántúlon, Tolna vármegyében van. Egyszer jártam arra, hegyes-völgyes vidék. – Hát nem Békéscsabára visznek bennünket a szlovákok helyére, mint ahogyan mondták? – ijedt meg édesanyám. Erre a szomszédos vagonok „lakói” közül többen is odajöttek. Dezső sógor a cseréről a következőképpen vélekedett: – Iszen örűjjünk, hogy nem a kódis tótok helyére kerülünk, mer hogy azoknak se rendes házuk, se főggyük nincs, csak a meztelen seggüket viszik a mi gazdaságunkba. A TolnaBaranyában lakó svábok meg jó gazdák vótak, ott majd... – De azt beszélik, hogy a svábokat az áttelepülőknek köll kiűzni a házaikból – vetette közbe Sebők Jóska bácsi. Az asszonyok ennek hallatán rémüldözni kezdtek: – Jaj Istenem, csak ettül ments meg bennünket! – sopánkodott Böske néném. – Akkor inkább a tótok helyére vigyenek, mer azokra legalább haragszunk. A további povedálásnak az vetett véget, hogy a masiniszta két füttyjellel tudtul adta, hogy nemsokára indulunk. Szobtól távolodva, már magyar földön a sok látnivaló a vagon félretolt ajtajához szegezett bennünket. (Amit, hogy ki ne essünk, két keresztbe odaerősített deszkával tett biztonságosabbá édesapánk.) A Duna-kanyarhoz érve hátborzongató érzés volt látni a magas, szinte a fejünk fölé tornyosuló sziklákat. – Jaj, ránk ne essen valamelyik! – szólt aggodalmaskodva édesanyánk, de édesapánk megnyugtatta őt: – Majd épp most fog ledőlni, azt gondolod? – Ekkor meg öcsém kiáltott fel magas cérnahangján: – Nézzék, egy kecske legel ott fönn! – Mind odanéztünk, ahova Miklós mutatott. – Muflon az, nem kecske – igazította ki Iza öcsénket. – Az nem háziállat, vadon él a hegyekben. Budapesthez közeledve még több látnivaló tárult a szemünk elé. Nagy, sokemeletes házak, gyárak mellett robogott velünk a vonat, egyszer aztán megérkeztünk a Rákos-rendező pályaudvarra, ahol megszámlálhatatlanul sok sínpár volt egymás mellett, rajtuk üres, vagy megrakott szerelvényekkel. S mert alkonyodott, édesapám megetette, megitatta az állatokat, édesanyám pedig megfejte a teheneket. Aztán, mert még a reggeli fejésből is jócskán volt, arra gondolt, hogy megpróbálkozik néhány liter eladásával, hátha kap érte néhány forintot. Beleszűrte hát a tejet egy kannába és elindultunk szerencsét próbálni. A közelben megszólított két vasutast, hogy nem tudnának-e vevőt nyolc liter tejre? Az egyik ,az idősebb rögtön kapott is az alkalmon és mind megvette. Nyolc forintban egyeztek meg. Édesanyám a régi szokás (babona) szerint megköpködte az addig csak hírből ismert pénzt és azt mondta:”Apád, anyád idegyüjjön.” Öcsénk, kihasználva édesanyánk örömét, kérte, hogy vegyen egy pakli savanyúcukrot, amire már rég fájt a foga. Betértünk hát egy közeli vegyeskereskedésbe, ahol egy forintért kaptunk egy stanecli cukorkát, a többin meg kenyeret és petróleumot vett édesanyánk. Már négy napja voltunk úton, amikor egy dunántúli állomáson hosszan elnyújtott füttyszóval jelezte a mozdonyvezető, hogy kiadós várakozásra van kilátás. Így hát mindenki leszállt, hogy elvégezze a dolgát, de voltak akik csalánt szedtek a disznóknak, friss füvet a jószágnak, vagy tyúkhúrt a baromfiaknak. Mi Jóskával Harit és Mircit vettük pártfogásba. Amíg a kutya és a macska a vasút melletti réten bóklászott, mi az állomásépület mögött felfedeztünk egy cseresznyefát, amiről csábítóan integettek felénk a szép piros gyümölcsök. Felmásztunk hát a fára és lakmározni kezdtünk, amikor váratlanul két sípszó jelezte, hogy hamarosan indulunk. Gyorsan földre szálltunk és keresni kezdtük az állatokat. Hari jött is az első hívó szóra, őt Jóska segítette föl a vagonba, hanem a macskát sehol sem láttuk. Egyszer csak észrevettem, hogy tőlünk jó távolságban Mirci a farkát jobbra-balra mozgatva erősen figyel valamit. De hiába kiabáltam neki, az egerészés annyira lekötötte a figyelmét, hogy rám se
hederített. S mert sajnáltam volna otthagyni kedvenc macskámat, akivel szinte együtt nőttem fel, ezért odafutottam a szökevényhez, hogy magammal vigyem. Igen ám, de visszafelé szaladva azt láttam, hogy megindul a szerelvény. Szerencsére ekkor is csak lassan, nyögdécselve tette meg az első métereket, így Iza segítségével, aki már kétségbeesve rohant értem, sikerült felkapaszkodnunk az utolsó vagonra. Aztán mégsem Szakály-Hőgyészen, hanem a szintén Kapos-völgyi Keszőhidegkút-Gyönk állomáson állt meg velünk – kerek egy hetes hánykolódás után – véglegesen a vonat. Balról meredek dombok emelkedtek, szinte csalogatva bennünket: „Gyertek gyerekek, másszátok meg lejtőinket!” Mi ezt a hívást persze kérés nélkül is teljesítettük volna, hiszen otthon hegyeket, dombokat csak messziről láttunk kékleni. Örömittasan futottunk hát fel a tetőre Jóskával és Miklóssal, hogy a magasból is megtekintsük a vidéket. A levegő kristálytiszta volt, szikrázóan sütött a nap, így zavartalanul gyönyörködhettünk a kilátásban. A távolban falvak, templomtornyok tárultak a szemünk elé, míg lent, a völgy közepén a Kapos ezüstcsíkja kanyargott. Jó félórás szemlélődés után a sok szép látvány emlékével a tarsolyunkban igyekeztünk lefelé, hogy szüleinknek is elújságoljuk, hogy mi mindent láttunk ott fent. Édesanyánk szemmeltartott bennünket és mindjárt faggatózni kezdett: – No, mit láttatok ott a hegytetőn gyermekeim? Jóska válaszolt helyettünk is: – Búza, rozs, kukorica terem ott is, akárcsak nálunk otthon a sík vidéken. Ezt édesanyánk nem akarta elhinni, de föl se akart mászni, hiába hívtuk, hogy győződjön meg róla a saját szemével. – A ménkű megy oda a magasba, még leszédülnék! – mondta félig tréfásan, félig komolyan. Mi Jóskával, hogy bebizonyítsuk igazunkat, újra fölkaptattunk a domboldalon, és egy marékravaló, már szőkülő búzakalásszal tértünk vissza. Édesapánk elkérte a kalászokat, nézegette, morzsolgatta, aztán odaszólt Tárnok Péter bátyának, akivel az imént beszélgettek: – Amondó vagyok, gazdag föld. Másnap reggel aztán teherautók jöttek értünk, és az állomástól körülbelül 12 kilométerre levő Diósberénybe vittek bennünket. Ott azonban nem módos parasztporták vártak ránk, hanem kevés kivételtől eltekintve öreg, zsúpfedeles házakat utaltak ki részünkre, amelyek sváb gazdáit akkor már Németországba deportálták. Emiatt az izsai gazdák zúgolódni kezdtek, és nyolc család – köztük szüleim is – át se vették a ház kulcsait. Az összes holmit az udvaron hagyva (csak édesapám vigyázott rájuk éjszakánként), mi a valamivel előbb odatelepített Béber János bácsiék pajtájában aludtunk, nappal meg az utcákat róttuk. A póruljárt gazdák panaszukkal a kitelepítést irányító megyei biztoshoz fordultak, aki ígéretet tett arra, hogy intézkedni fog ez ügyben. Addig is azt ajánlotta, hogy ideiglenesen költözzünk be egy másik házba, hiszen nem lehet tudni, hogy mikor kerül sor panaszunk orvoslására. Mi ekkor egy olyan, viszonylag jó állapotban levő házat választottunk, amelynek elejét készakarva döntötte ki kőműves gazdája, abban reménykedve, hogy hátha így békén hagyják őket – de tévedett szegény, mert ennek ellenére őket is elűzték. A sváb kőművesnek nem voltak földjei (a kis kerten kívül), ezért aztán mi nem arathattunk az 1947-es esztendőben. Még szerencsénk volt, hogy maradt az előző évről pár zsák gabonánk, de ez még ősz végéig se tarthatott ki, nemhogy újig. Fogalmunk se volt, hogy miből fogunk élni egész télen, s ez nyomasztóan hatott a család hangulatára. Augusztus közepe volt már, amikor értesítést kaptunk arról, hogy az illetékesek jogosnak találták kérésünket, ezért lehetővé tették, hogy másik három település közül válasszunk. Ezek: Csikóstőttős, Udvari és Budaörs voltak. Ez utóbbit nyomban elvetették, mert Tárnok Péter bátyám szerint Budaörs határa „csupa kűszikla”, nem magyar parasztnak való hely hát. Ezért aztán páran a Dombóvár közelében levő Csikóstőttősre utaztak, míg édesapám és két unokatestvére, Tárnok Péter és Tárnok József a nem messze fekvő Udvariba kerékpározott.
Végül – hosszas tanakodás után – úgy döntöttek, hogy a legeldugodtabb helyen levő Udvarit választják, mert ott mutatkozott legjobbnak a föld, és a házak is viszonylag elfogadhatóbbak voltak, mint Diósberényben. Új, és véglegesnek tűnő lakóhelyünkre is teherautók vittek bennünket. A dimbes-dombos vidéket látva Kurucz Kálmán bácsi megjegyezte: „Most osztán tényleg összejárjuk tónátboronát”, ami valójában Tolnát és Baranyát jelentette felvidéki tájszólásban. Udvarinak egyébként nagyon szép határa volt: a meredekebb domboldalakat zömmel erdő borította, a tetőkön és lankákon szántók és szőlők voltak, lent a völgyekben pedig rétek, melyek közepén tiszta vizű patakok csörgedeztek. Érkezésünk idején már elég sokféle náció verődött össze a mintegy 1.200 lakosú községben. Az öt-hat helyről érkezett felvidéki kitelepítetteken, a magyar és még ott lévő német ajkú őslakosságon kívül jött a faluba Pozsony környékéről 1946 telén, a befagyott Duna jegén átszökve tizenegynéhány olyan nincstelen család, akik valamilyen úton-módon megtudták, hogy Tolnában könnyűszerrel beleülhetnek az elűzött svábság vagyonába. Mivel szinte kivétel nélkül beléptek az MKP-ba (kommunista pártba) , rövidesen magukhoz ragadták a község irányítását: közülük került ki úgy a bíró, mint a párttitkár. Hatalmukkal aztán eléggé gátlástalanul vissza is éltek. Mivel elsősorban rajtuk, a helyi vezetőkön múlott, hogy melyik sváb család mikor kerül kitelepítésre, ha felélték az előbb elfoglalt házban található állatokat, terményeket, valamilyen ürüggyel (volksbundista volt, vagy ha nem, hát a háború előtt a községben működő polgári olvasókörnek volt a tagja), újabb német családokat űztek el, és vették birtokba ingatlanjaikat.(Egy sváb embert, mert rablóbandának nevezte őket, föl akartak akasztani a „zsidókút” ágasfájára, s csak azért nem lett a dologból semmi, mert valaki még idejében értesítette a rendőrt, aki megakadályozta a lincselést.) Kezdetben a helybeliek egy kalap alá vették a felvidékieket, ezért ránk sem néztek valami jó szemmel. Az ellentétek köztük és miköztünk csak azután kezdtek oldódni, amikor jobban megismertük egymást. Mi Udvariban a kitelepítések elől egy szomszédos, magyarok által lakott faluba, Miszlára menekült Breitestein János házát és 12 hold földjét kaptuk meg, aki együtt lakott nős, családos fiával. Miszlán a fiatalember a református tiszteletes kocsisa lett, s mivel minden második vasárnap a miszlai pap tartott istentiszteletet az udvari evangélikus templomban,neki kellett áthoznia őt. Ilyenkor a mi (vagyis hát a saját) udvarunkba állt be lovasfogatával. Néha az apja is vele jött, s jól elbeszélgettek szüleimmel. Nem volt harag köztük, hiszen ők is tudták, hogy sorstársak vagyunk. (Aztán 1948-ban a Breitestein családot is utolérte a hatalom keze, nekik is menniük kellett.) Magától értetődő, hogy érkezésünk idején Breitesteinék a terményeket már learatták, sőt el is csépelték. A felvidéki gazdáknak a határban jócskán szétszórt földeket a régi öregbíró (aki úgy ismerte a határt, mint a tenyerét), és két elöljáró mutatta meg és cövekeltette ki. Édesapám nem kis meglepetésére a Magyalos nevű dűlőben még ekkor is lábon állt a búza. Úgy tűnt, hogy valamilyen okból kifolyólag ezt már nem tudta learatni előző gazdája. Szüleim megörültek a nem várt ajándék gabonának, és elhatározták, hogy már másnap nekifognak learatásának. Mikor azonban kora reggel kimentek, megrökönyödve látták, hogy valakik az éjszaka folyamán megelőzték őket. Ráadásul nemcsak learatták, de el is szállították a terményt. Ezért nyomban elmentek a községházára, ahol elmondták a történteket a jegyzőnek és a bírónak. Mire az új bíró a következő választ adta: – Ne csodálkozzanak ezen, hiszen sok éhes ember van a faluban .Legalább maguknak se lesz több, mint másnak. Édesapámat erre a nyegle megjegyzésre elfutotta a pulykaméreg: – Az istenit, maguk annak örülnek, ha mind egyformán szegények leszünk? Nem azt tanítja a kommunizmus, hogy mindenkinek bőven legyen? – Most még nem tartunk ott! Még nem jött el a bőség kora, azt előbb meg kell teremteni! –
válaszolta a bíró. De a jegyző, aki már jól ismerte a botcsinálta bíró dolgait, édesapám pártjára állt. – Ezek az emberek – mondta dühösen – otthon hagyták vagyonukat, földjeiken a gabonát, hát jogosan kapnak helyette. Maguk meg mit hagytak ott? A bolháikat, meg a tetveiket! – Jegyző úr ezek szerint a kulákok pártján áll? Lesz még ennek következménye, ne féljen! S mert szavatartó ember volt, a jegyzőnek hamarosan mennie kellett a faluból. Mi „kulákok” meg csak azért nem haltunk éhen, mert a kukorica abban az évben elég jól fizetett. x Az udvari iskolában engem – hiába voltam már majdnem tizenegy éves és legalább egy fejjel magasabb osztálytársaimnál – csak a harmadik osztályba vettek fel. Ezt mi nemcsak amiatt voltunk kénytelenek tudomásul venni, mert mindössze két osztályról volt bizonyítványom, hanem azért is, mert tisztában voltunk azzal, hogy a több, mint két esztendős kihagyásnak „köszönhetően” azt a keveset is sikerült elfelejtenem, amit a zaklatott háborús évek alatt felszedtem. A falu evangélikus iskolájában két tanító volt: az alsó négy osztályt a szigorú, de emberséges Gondos tanító úr tanította, míg a felsőbb osztályokat az igazgató-tanító, Endrődi Sándor. Eleinte többször előfordult, hogy összekülönböztünk a helyi gyerekekkel. Leginkább tájszólásunk miatt csúfoltuk egymást: mi ugyanis „íztünk”, a pénz helyett „pízt”, a fűrész helyett „fíríszt” mondtunk, míg az udvariak „tiknak” nevezték a tyúkot, „ümögnek” az inget és a „zargat” kifejezést használták a zavar, kerget helyett. Ám ezek a nézeteltérések egyre ritkábbá váltak, és pár hónap alatt olyannyira egymáshoz idomultunk, hogy meg is szűntek. Jómagam – elsősorban túlkorosságomnak köszönhetően – meglepő gyorsasággal értem utol társaimat a tanulásban, úgy, hogy november vége felé már nem csak nyurga termetemmel tűntem ki a többiek közül. Egy alkalommal a tanító urat valamilyen ügyben a községházára hívták. Mielőtt elment volna, számtanpéldákat írt a táblára mind a négy osztály számára. Vigyázónak a negyedikes Gutermuth Henriket állította ki, aki arról volt nevezetes, hogy mindenkit könyörtelenül fölírt a táblára, aki csak pisszenni is merészelt. A harmadikosoknak szóló feladatokkal gyorsan végeztem, s hogy unalmamat elűzzem, kitéptem kockás füzetem egyik belső lapját és rajzolni kezdtem rá. Kezem nyomán önkéntelenül is megelevenedtek Kisizsa házai, a Vág, az Öreg-Duna, a Sistag (fás, erdős rész volt a közelünkben), de még a gólyafákat is megörökítettem. Közben visszajött a tanító úr, és szokása szerint végigsétált a padsorok között, szemrevételezve, hogy ki mint végezte el a feladatát. Úgy látszott, hogy az én munkámra külön is kíváncsi volt, ezért kézbevette füzetemet. Ám amint felemelte, meglátta, hogy egy telerajzolt lap van alatta. Én ezt gyorsan a padba akartam csúsztatni, de a tanító megfogta a kezemet. – Mi ez? – bökött fejével a lap felé. Én azonban szemlesütve hallgattam. – Kérdeztem valamit! – dörrent rám a tanító úr. – A példákkal elkészültem...– válaszoltam alig hallhatóan, míközben homlokomat kiverte a hideg verejték. Tanítóm azonban az orrom alá dugta a füzetlapot. – Én erről beszélek! – Nem volt mese, be kellett vallanom az igazat. – Ez...ez...Kisizsa, ahol laktunk. Gondos tanító úr az ablakhoz vitte rajzomat és hosszasan nézegette. Talán megérezte, hogy mennyire gyötörhet a honvágy, ezért büntetés helyett gyengéden megsimogatta fejemet, és az osztályhoz fordult: – Figyeljetek! Karácsonykor ünnepélyt fogunk tartani a templomban. Tanítás után kiosztom a szerepeket, van még négy hét, hogy alaposan betanuljátok. Dénes, te egy verset fogsz kapni, nagyon szép, majd meglátod. Kisfaludy Károly írta. Alig vártam, hogy vége legyen az utolsó órának. Ekkor a tanító úr bement a kis irodahelyiségbe és egy idő után könyvekkel a kezében jelent meg. Elsőként engem szólított a
katedrához. – Ez lenne az – mutatott a versre és átnyújtotta a kinyitott könyvet. A helyemre érve mohón olvasni kezdtem: Szülőföldem szép határa Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára? Ahol állok, ahol megyek, Mindenkor csak feléd nézek. Ha madár jön, tőle kérdem: Virulsz-e még szülőföldem? Azt kérdezem a felhőktől, Azt a suttogó szellőktől.
De azok nem vígasztalnak, Bús szívemmel árván hagynak. Árván élek bús szívemmel, Mint a fű, mely a sziklán kel. Kisded hajlék, hol születtem, Hej, tőled be távol estem! Távol estem, mint a levél, Melyet elkap a forgószél... Kisfaludy Károly
Amint végigolvastam a verset, az volt az első gondolatom, hogy ez a költemény teljesen rólunk szól, hiszen minden sora az én érzéseimet fejezi ki. Azt hittem, hogy Kisfaludy Károly egy most is élő személy, akit ugyancsak elűztek szülőföldjéről, azért tud ilyen szépen írni róla. Kissé csalódva vettem tudomásul nővérem felvilágosítását arról, hogy ez a költemény bizony már jóval több, mint száz éve született. Karácsonyra aztán örökzöld ágakkal, papírmasékkal szépen feldíszítettük a templom belsejét. Az oltár elé pedig egy hatalmas fenyőfát állítottak a hívek, arra is rengeteg dísz került, ágain gyertyák égtek. Az ünnepély karácsony első napjának délelőttjén volt. A tíz órás kezdési időpontra teljesen megtelt a tágas templom, még a karzatok is tömve voltak. Az istentiszteletet azon a napon a miszlai reformorátus tiszteletes úr tartotta: igazán szépen prédikált, összekapcsolván a bibliai és jelen kor üldözötteinek helyzetét. Ezt követően a templomi kórus énekelt, majd a nagyobb iskolások pásztorjátéka következett. Ezután jött az én szavalatom. Mielőtt a fenyőfa elé álltam volna, tanítóm a fülembe súgta: „Bátran, hangosan, hogy mindenki értse. Tudod, ahogy begyakoroltuk.” A tanácsot megfogadva hangosan, érthetően igyekeztem elmondani a verset. Érdekes, hogy egyáltalán nem izgultam életem első szereplése alkalmával, csakis a szövegre összpontosítottam. Amint visszaálltam a helyemre, a tanító úr elégedetten mosolygott rám és megveregette a vállam. Mikor pedig vége lett az istentiszteletnek, minden szereplő kapott egy-egy kisalakú Zsoltárt, amibe a következőket írták: „A vasárnapi iskolai szereplés emlékére, 1947. karácsonyán Endrődi Sándor Gondos Gyula ig. tanító oszt. főnök” Kint a templom előtt szüleim és testvéreim vártak. Édesanyám magához ölelt és azt mondta: „Kisfiam, nem csak engem, hanem mindenkit megríkattál a verseddel.” Édesapám pedig csak annyit mondott: „Jól van gyerek.” x A kitelepítésekkel úgy szétszórták rokonságunkat, mint szél a pelyvát. Anyai nagyanyámat Antal bátyámmal – aki betegsége miatt nem nősült meg – a megye másik sarkában levő Kocsolára vitték. Ugyanide kerültek Jóska bátyámék is a Tóth szülével. Édesanyám nővéréék, Ilka nénémék pedig az Alföldön, Csávolyon kötöttek ki, míg húgáékat, Bözsi nénéméket a
közeli Gyönkre telepítették. Mindkét nagymama nehezen viselte, hogy el kellett hagyniuk szülőföldjüket. Tóth szüle szerint az öreg fát már nem lehet átültetni, vagy ha mégis megteszik, megszakadt gyökereivel nem él sokáig. (Igaza is lett szegénynek, mert a kitelepítés után két esztendővel meghalt.)A telepi szüle meg azt panaszolta, hogy neki abban az idegen földben még holta után se lesz békés pihenése, hiszen ott még a vadgalambok is azt búgják: vi-dé-ki, vi-dé-ki. Édesanyám elmondása szerint neki a Duna hiányzott legjobban. Egyszer Udvariban „Duna” mosóport vett, s amikor mosott, a nagy folyó illatát érezte. Ez annyira meghatotta, hogy sírnia kellett. A sötétség évei Jó tanítómnak köszönhetően Udvariban megszerettem a tanulást. Így a harmadik osztályban már olyan jó eredményt értem el, hogy tanítóim (lehet, hogy szabálytalanul, de annál emberségesebben) egyből az ötödik osztályba tettek. Bizonyítványomban a negyedik osztály helyén csak a fejlécet töltötték ki, a többit átlósan áthúzták. Aztán 1948-ban, az államosítással megszűntek a felekezeti iskolák, és egy általános iskola jött létre a községben. Egy esztendeig – szovjet mintára – hét számjeggyel történt az osztályozás, ami azonban nálunk nem vált be, ezért ismét az öt számjegyű értékelést vezették be, annyi változtatással, hogy ezentúl az ötös lett a legjobb jegy, és az egyes a legrosszabb. Igazgató a katolikus tanító lett (mert belépett a kommunista pártba), aki pedig addig eléggé lazán vette a tanítást: sokszor előfordult, hogy a vadászatokról napokig nem jött meg, ilyenkor a felesége – akinek nem volt pedagógus képzettsége – ment be helyettesíteni, de legtöbbször hazaküldte a gyerekeket. Mikor már bennünket is tanított, de még kántorizált is a templomban, nem kis megütközést váltott ki belőlünk az a szokása, hogy hétfőnként verést kaptak azok a tanulók, akik nem jelentek meg a vasárnapi misén. Nem volt hát valami minta pedagógus, amit az alábbi, velem megtörtént eset is bizonyít. Negyvenkilenc februárjának a végén ott fogott párunkat az iskolában. Kérdezte, hogy kinek van otthon Petőfi kötete? Talán négyen jelentkeztünk. Mindegyikünknek mondott egy verscímet, azzal a megjegyzéssel, hogy azt másoljuk ki a könyvből. Nekem az „1848” című jutott. Mikor hazamentem, ceruzával lemásoltam a költeményt és a szivarzsebembe helyeztem. Eltelt jó két hét, már meg is feledkeztem a zsebemben levő irkalapról, amikor március 14-én közölték velünk, hogy az esti ünnepélyen mindenkinek kötelező a megjelenés. Így hát barátaimmal én is elmentem, s csak akkor lepődtem meg, amikor az igazgató engem szólított a színpadra. Értetlenül nézhettem rá, ezért közölte velem, hogy most az én szavalatom következik. – De hát......én...–dadogtam – nem is tudom a verset. – Mi az, hogy nem? Nem leírattam veled? – szólt fenyegető hangon. – De igen...– vettem elő a szivarzsebemben lapuló cetlit. – Akkor odaállsz és felolvasod! – mutatott a színpad közepére. Kétségbeesve, szinte kábultan mentem a közönség elé, s a gyér világításban (villany akkor még nem volt a faluban), csak kínkeservesen tudtam elolvasni a halványan írt, elmosódott szöveget. Se nem láttam, se nem hallottam, mikor letántorogtam a színpadról. Talán csak az igazgató fojtott hangja jutott el a tudatomig: „Ezért még számolunk!” Ám a fenyegetésből mégsem lett semmi. Úgy lehet, hogy a történteken kicsit ő is elgondolkozott. Bennem viszont örök nyomot hagyott ez az eset: ettől kezdve mindig csak viszolyogva tudtam a közönség elé lépni. Szerencsénkre ez a tanító 1950-ben elköltözött a faluból, Szekszárdra került, ahol később fontos tisztségeket töltött be a megyei tanácsnál. Udvariban ezzel megszűnt a „szakrendszerű” oktatás: ketten tanították az alsósokat, ketten pedig a felsősöket. A hetedik-nyolcadik osztály
Endrődi Sándor tanító úr keze alá járt, aki ugyan nem mutatott be pedagógiai bűvészmutatványokat, munkája ennek ellenére eredményes volt. Tudta ugyanis, hogy mely tantárgyakra kell elsősorban hangsúlyt fektetni: a magyar irodalmat, nyelvtant és a számtant kiemelten kezelte. Ennek köszönhetően valamennyi továbbtanuló nyolcadikos jól megállta a helyét a középiskolákban. Én is a jó tanulók között voltam, mind a hetedik, mind a nyolcadik osztályt kitűnő eredménnyel végeztem el. A csupa jelest annak ellenére értem el, hogy kora tavasztól késő őszig az iskola után (némi ebéd és átöltözési időt leszámítva), a délutánokat a földeken töltöttem. Tanulni, leckét csinálni csak a reggeli órákban értem rá. Családom életének alakulását negatívan befolyásolta az ötvenes évek elején uralkodó politikai légkör. Szüleim ugyanis minden nehézség ellenére is szorgalmasan, becsületesen gazdálkodtak volna, ha ezt a Rákosi-rendszer meg nem akadályozza. Mert hogy ők a magyar parasztságtól teljesen idegen kolhozosítást erőltették, ami ellen a falusi emberek minden idegszálukkal tiltakoztak. Ki is mondták, hogy nem kérnek a csajkarendszerből. Nálunk, ha jól emlékszem, még 1949-ben alakították meg az első tszcs-t (termelőszövetkezeti csoportot), emiatt állandóan tagosítottak, hol itt, hol ott mérték ki a földeket. Ezért aztán nem volt értelme megtrágyázni, följavítani azokat. De a beszolgáltatással, adózással is sanyargatták a parasztságot, minek következtében sokan felhagytak a gazdálkodással és máshol keresték a boldogulást. Erről az időszakról szól az alábbi kis írásom: Feketevágás Ezerkilencszázötvenben gyönyörű búzánk mutatkozott a Feleskertekben. Négy és fél hold egy tagban! Ám az Orbán nagyon kegyetlen volt abban az évben: a kései fagy a legnagyobb virágzásban érte a gabonát. Úgyhogy Péter-Pálkor csak rozsdabarna, üres kalászok meredeztek az égnek. Apám elkeseredésében fel akarta gyújtani az egész táblát, de aztán jobb belátásra térvén , a megszokott „Jézus velünk” fohász helyett cifra káromkodások közepette mégis nekifogtunk az aratásnak. A cséplés siralmas eredménnyel járt: csupán öt zsák gabona került a padlásra. Ez pedig még a szűkreszabott fejadagnak is csak egy részét fedezte, nem szólva a kötelező beszolgáltatásról. S mivel ezt, mármint állampolgári kötelezettségünket nem teljesítettük, annyi bírságot rótt ki ránk a tanács illetékese, hogy terheit évekig nyögtük. Nem csoda hát, hogy a tavasz ínséggel kopogtatott be hozzánk. A kevés gabona után a krumplit is mind föléltük, s májusban már se egy darab szalonnánk, se egy falat kenyerünk nem volt. Amíg pénzzel bírtuk, vettünk lisztet, zsírt kicsinyenként, de amikor a mezei munkák dandárja elérkezett, már se pénz, se posztó, ahogy a mondás tartja, csak a sok éhes száj. Anyám kétségbeesésében a kezét tördelte: – Uramisten, mi lesz velünk? – Levágjuk az egyik süldőt – mondta komoran apám. – Gazon úgyis megeszi őket a fene. – Újabb bajt akarsz a fejünkre? – rimánkodott anyám. – Hiszen tudod, hogy a feketevágást milyen szigorúan büntetik! – Csönd! – zárta le a további vitát apám. – Bízzad rám! A délután feszült izgalmak közepette telt el. Kitakarítottuk a pajtát, apám levette a pelyvás ajtaját, alaposan lemosta, mintha igazi disznóölésre készülne, még az öregkést is megfente. Szürkületkor aztán hátraintett bennünket az ólakhoz. – Te velem jössz! – mondta bátyámnak. – Ti meg támasszátok kívülről az ajtót!. Öcsémmel nekifeszültünk az akol ajtajának, teljes erővel toltuk. Szép májusi este volt, békák hangos zenebonája töltötte be a kertek alját, de minket csak a nagy esemény érdekelt. Szinte a szánkban éreztük a pecsenye ízét. Lélegzet visszafojtva figyeltük, mi történik. – A laskafülűt hajtsd ki – suttogta apám. Bátyám bebújt az ólba. Apám szűk rést hagyva, a
lábával támasztotta az ajtót. Kezében ütésre készen magasra emelkedett a nagyfejsze. Végre kidugta fejét a laskafülű. Apám lesújtott. A süldő azonban ahelyett, hogy elterült volna, visított egyet, s mint egy versenyparipa , átugrotta az aklot. – A szentségit – sziszegte apám. – Nem sikerült fültövön vágnom. Nagy csendben, nehogy valaki gyanút fogjon, keresésére indultunk a holdfényes estén. Vagy másfél órás „cocikázgatás” után sikerült is rátalálni a kert végén. Egy sűrű rekettyebokorban vélt fedezéket találni szegény pára. Ám hiába, mert apám egy jól irányzott ütéssel végleg elnémította. Kis lángnál, szalmacsutakokkal perzseltük meg a pajta közepén. A lángralobbant pókhálótól így is majdnem leégett a szénapadlás. Amint letisztogattuk róla a pernyét, mindegyikünknek nevethetnékje támadt: hihetetlenül kicsire töpörödött össze a mi „disznónk”. No, de a húsa finom volt. Mire a bontásra került sor, füléből-farkából egy csepp se maradt. A hús nagy részét anyánk lesütötte. Kenyér helyett a kertben termett galambtojásnyi újkrumplival ettük, úgy, hogy fejedelmien éltünk. Csak a krumpli kezdett lassan unalmassá válni. Örökösen, mindig csak krumpli, krumpli. Olyan jó lett volna egyszer már kenyérrel enni az illatos pecsenyét! Alig vártuk, hogy érjen a gabona. A rozs kezdett előbb szőkülni, s mi addig győzködtük szüleinket, míg bele nem egyeztek, hogy a félig még tejes-kásás kenyérnekvalóból szedjünk egy szakajtókosárral. A tenyerünkön kidörzsöltük, mint a kendermagot volt szokás, egyik kosárból a másikba öntve kiszeleltük, aztán az öreg kukoricadarálón megőröltük, s vittük anyánknak, hogy süssön belőle kenyeret. Anyánk szegény a fejét csóválta, hogy miként lesz ebből kenyér, mégis nekiállt a dagasztásnak. S bár kovászt is csinált, csak nem akart megkelni a tészta. Úgy terült el a tepsiben, mint egy nagy lángos. Mikor sült, körülálltuk a tűzhelyt, áhítattal szagoltuk a kenyér illatát. Biz az nem hasonlított az igazi kenyérhez: fekete volt, a kés is alig fogta, de a krumplinál – amitől akkor hosszú időre elment a kedvem – jobb volt. A velem egyidős fiúk, mihelyst elérték a 14 éves kort, kimaradtak az iskolából (akárhány osztályt végeztek is) és legénykedni kezdtek, vasárnaponként még a kocsmába is eljártak. Roppantul szégyelltem hát magam, hogy tizenöt évesen is, hónom alatt a füzetekkel, könyvekkel – mert táskára nem futotta – iskolába kell járnom. Mondtam is szüleimnek, hogy nekem már elegem van a tanulásból, hagyjanak dolgozni, hiszen munkámra úgy is nagy szükség van otthon (az ötvenes évek elején ugyanis már mind a nővérem, mind bátyám elkerültek hazulról). Ráadásul akkor már úgy a kasza, mint az ekeszarva jól állt a kezemben, s ha kint a krumpliföldön (féltésből) nem akarták fölsegíteni a hatvan kilós krumpliszsákot, egyedül vettem fel azt. Édesanyám azonban nem hallgatott rám – és ebben nővérem is támogatta őt – azt akarta, hogy gyermekei többre vigyék, mint a szüleik, s azt is tudta, hogy ehhez mindenekelőtt a tanuláson át vezet az út. A következő igaz történet ebből az időből való: Legényavatás Tizenöt esztendős koromban már férfimunkát végeztem: marokszedőből második kaszássá léptem elő a családi „aratóbrigádban”. Hiábavaló volt azonban minden igyekezetünk, a szigorú beszolgáltatási és adózási törvények miatt nem tudtunk egyről a kettőre jutni, egyre több lyukat kellett fúrnunk a nadrágszíjon – természetesen befelé. Valamiből viszont meg kellett élnünk, ezért az aratás és takarodás befejeztével, mikor már az utolsó kévék is a szérűre kerültek, apám is benevezett abba a fogatos csapatba, mely a közeli állami gazdaságban vállalt pénzért takarodást. Minden kocsihoz, szekérhez kellett egy-egy rakodtató, aki a kévéket villával feladogatta a kocsisnak. Ezt a munkát szívesen vállaltam,
mert nem volt megerőltető, s mire a fogat megfordult, bőven volt idő pihenésre, sőt még játékra is, lévén a rakodtatók többsége (egy-két asszony kivételével) velem egykorú fiúgyerek. Igyekezetemet még csak növelte, hogy először dolgoztam életemben fizetségért, s talán még ennél is jobban hajtott szüleimnek az az ígérete, hogy a Szent István-napi búcsúra új ruhát kapok. Az első napok kellemesen teltek, különösen az éjszakák voltak romantikusak. A férfiak ugyanis úgy döntöttek, hogy nincs értelme nyolc-tíz kilométerről minden este hazadöckölődni, így hát kint aludtunk az asztag tövében, a csillagos ég alatt. Ki-ki úgy aludta álmát, ahogy elkészítette a vackát: a felnőttek inkább a puhára bélelt kocsiderekat választották, mi pedig a földön csináltunk helyet magunknak. Egy kévét tettünk alánk, kettőt oldalt, és eggyel takaróztunk. Nehezen jött álom a szememre, az járt a fejemben, hogy milyen jó érzés lesz majd búcsúkor új ruhában végigsétálni az utcán. Talán még a bálba is elmegyek, és felkérem egy táncra Pintér Jucit, aki mi tagadás, tetszik nekem egy kicsit. Aztán a zsongító tücsökmuzsika hamarosan álomba ringatott. Harmadnapra olyan nagy lett az asztag, hogy a kocsisok már nem tudták villájukkal felhányni a kévéket, félmagasságban állást kellett csinálni. Igen ám, de a három öregember közül, akik az asztagrakók voltak, egy se vállalta, hogy beáll. Mivel a legénykék közül én voltam a legnagyobb, legerősebb, rám esett a választás. Apám ugyan megjegyezte: „Fiatal ez a gyerek még oda, más menjen.” – ám ilyen lekezelést a sok ember előtt nem viselhetett el az önérzetem. Addig erősködtem, míg apám bele nem egyezett. Lett is kemény két hetem! Soha nem gondoltam volna, hogy a fizikai munka ennyire emberpróbáló is lehet. Ettől kezdve ugyanis már minden kéve az én kezemen ment keresztül, ráadásul a tizenkét kocsiból nem egyszer öt-hat is sorba állt, és a kocsisok igyekeztek mielőbb végezni, hogy átadhassák helyüket a következőnek. Úgy, hogy az ebédidőt leszámítva egy perc szusszanásnyi időm sem volt, még annyi sem, hogy letöröljem a szemembe folyó verejtéket. És még mintha a nap is ellenem esküdött volna: hét ágra szórta sugarát, s olyan volt a mögöttem levő búza, mint a befűtött kemence. Abban az időben a gabona egy részét már aratógéppel vágták, a zömét azonban kézzel aratták. A gép kicsi kévéket kötött, ezért volt kocsis, aki kettőt-hármat is fel akart adni belőle, és káromkodott, ha egyet véletlenül visszaejtettem a fejére. A kézi aratásúak között meg petrence nagyságúak is akadtak (hogy kevesebb kötelet kelljen készíteniük az aratóknak), ezért minden erőmet össze kellett szednem, hogy le ne rántsanak, bele a kocsis villájába. Este cudarul fájt a csuklóm, reggelre kelve kicsit be is dagadt, de a világért se panaszkodtam volna. Szerencsére szombat következett, amikor is hazamentünk. Anyám rögtön látta rajtam, hogy holt fáradt vagyok. Miután kifaggatott, azt mondta: – Nem neked való munka ez még fiam. Itthon maradsz, úgy is kell nekem is a segítség a tapasztáshoz. – Nem olyan gyerek ez anyjuk! – szólt apám. – Ha valamibe belekezd, akkor azt végig is csinálja! Apja fia! – Az apjának pedig lehetne már annyi esze, hogy ne engedje ezt a munkát végezni tizenöt éves gyerekének. Még csak az hiányzik, hogy valami baj érje! Mi férfiak azonban összefogtunk és a következő hetet is ott töltöttük a gazdaságban. Amikor szétosztották az emberek a kapott pénzt, maradt száztíz forint, azon bort vettek és a bandagazda házánál áldomást ittak a jól végzett munkára. Természetesen mi is ott voltunk a közelben. Amint a házigazda meglátott, odaintett magához: – Gyere fiam, igyál te is egy pohárral! Megérdemled, férfimunkát végeztél, Máig emlékszem arra a büszkeséggel vegyes örömre, hogy odaülhettem közéjük. Aztán eszembe jutott, hogy már a búcsú sincs túl messze.
Tanítóképzős évek A nyolcadik osztály befejezése után tanítóm eljött hozzánk és szüleimmel folytatott rövid tanácskozás után megállapodtak jövőmet illetően. Úgy döntöttek, hogy tanítóképzőbe megyek, erre predesztinált többek között az is, hogy ha valamelyik pedagógus hiányzott, (betegség, vagy egyéb okból), engem, mint a legnagyobb diákot küldtek be helyettesíteni. 1952-ben, egy nyár eleji napon édesanyám kísért el Dombóvárra, a felvételire. A hét-nyolc kilométerre levő keszőhidegkúti állomásra gyalogosan baktattunk. Engem kételyek gyötörtek, mi tagadás, kicsit bennem volt a félsz is, ezért félútról vissza akartam fordulni. Édesanyám azonban nem engedett, a következő érveléssel igyekezett lelket önteni belém: „Jól gondold meg fiam, hiszen nem vagy már kisgyerek. Te is tudod, hogy a paraszti munka milyen nehéz és mégsem lehet belőle tisztességesen megélni. De az se mindegy, hogy a földműves nyáron izzad, mint a ló, télen meg majd megveszi az Isten hidege, ha kint van dolga. A tanító pedig épp fordítva: télen a melegben, nyáron meg a hűvösben dolgozik.” Ezzel a beszéddel sikerült annyira meggyőznie, hogy folytattam az utat. Dombóváron leendő osztályfőnököm, dr. Novák József fogadott bennünket. – Végre egy hosszú fiú – mondta mosolyogva, bár nála egy fél fejjel még a magam 180 centiméterével is alacsonyabb voltam. A felvételin csak skáláznunk és énekelnünk kellett. Elénekeltem az „A csitári hegyek alatt” című népdalt , s úgy láttam, hogy teljesítményemmel elégedett volt Privler tanár úr. Osztályunk, az I/C. csak fiúkból álló, ám eléggé szedett-vedett társaság volt. Negyvennégyen kezdtük az első évet és ez a szám negyedikre 27-re fogyatkozott. Viszont a tanári karban több „nagy fej” is volt, ahogy abban az időben mondtuk. Mindenekelőtt osztályfőnökünket kell megemlítenem, aki a háború előtt a kolozsvári egyetemen tanított, majd átjött Magyarországra. Történelem-latin szakos lévén, előbb Szekszárdon volt múzeumigazgató, ahonnan 1952-ben politikai okokból helyezték a dombóvári tanítóképzőbe. Gerinces magyar ember volt, aki világnézetét, politikai beállítottságát még előttünk se titkolta. Szekszárdon nősült meg, s bár nem volt már túl fiatal ember, abban az időben voltak kisgyermekei. A család eltartása miatt nevelőtanári állást is vállalt a fiúkollégiumban. Atyai szeretettel törődött velünk, engem különösen kedvelt. Olyannyira, hogy két esetben is neki köszönhettem, hogy nem rúgtak ki a kollégiumból. Egyszer – még elsőben – fogadásból takarodó után pizsamában mentem át fagylaltért a szemközti cukrászdába. A zajra felfigyelt a szomszéd szobában lakó fiatal tanár ( aki nem volt más, mint Tüskés Tibor, a későbbi pécsi író), és másnap jelentette az esetet dr. Péczely László kollégiumigazgatónak. Emiatt ő egy tanári megbeszélésen kicsapásomat kezdeményezte, de osztályfőnököm teljes mellszélességgel kiállt mellettem, így maradhattam. A másik eset később történt. Egy barátommal túl sokáig maradtunk el a képzővel egy épületegyüttesben levő leánykollégiumban (pedig csak asztaliteniszeztünk a díszteremben felállított asztalokon), és már kapuzárás után értünk haza, kénytelenek voltunk hát átmászni a magas vaskerítésen. Ekkor is észrevettek bennünket, és ezt a kihágást is Józsi bácsinak köszönhetően úsztam meg. (Természetesen osztályfőnökünk valamennyi „gyermekéért kiállt, ha szükség volt rá és megérdemelte.) Dr. Novák József egyébként jóval többre volt hivatott annál, mint hogy neveletlen kamaszokkal foglalkozzon: több egyetemre is hívták tanárnak, de ő azt mondta, hogy bennünket nem hagy cserben, végigviszi az osztályt érettségiig, és csak akkor megy el. Ballagásunkra pedig a következő szép verset írta: Ballagásra
Szemünkben könny, szívünkben néma bánat, és búcsúcsókot int a két kezünk, hisz elhagyjátok már az iskolánkat, hát búcsúzunk és emlékezünk. Emlékezünk...Mily szívszorongva vártuk a gyorsan elfutó tízperceket. Az udvaron egymást, hogy megtaláltuk: hozzátok bújtunk, s átöleltetek. Emlékezünk...Már másodikba jártunk, és ünnepként vártátok a napot, s mi is Tirátok szívrepesve vártunk, mikor minálunk hospitáltatok. Emlékezünk...Szálltak tovább az évek, s rajongva nézett Rátok két szemünk, mert földrajz volt, vagy olvasás, vagy ének, már oktatást Ti adtatok nekünk. A szíveink így lassan egybeforrtak, s ha búcsúcsókot int is most kezünk, az élet minket messze sodorhat, egymásról meg sosem feledkezünk. Ajkunkon zeng a búcsú-és hálaének, köszönve mindent, mit csak adtatok: ahogy ma hull a sok virág elétek, mindig virágos úton járjatok. Novák József 1956-ban aztán Budapestre került, ahol a Népművelési Intézet főmunkatársa lett címzetes egyetemi tanári rangban. Ő indította be hazánkban a népművelő-könyvtárosi szakképzést a felsőoktatásban, de rengeteg tankönyvet, jegyzetet is írt. Mikor meghalt (1986. február 10.) családja mindnyájunkat értesített arról, hogy búcsúztatására emlék gyászülés lesz a Népművelési Intézet tanácstermében. A családon kívül saját halottjának tekintette őt a Népművelési Intézet, a HNF Országos Honismereti Bizottsága és a Művelődési Minisztérium is. Sajnos osztályunkból mindössze hatan vettünk részt a szertartáson. (Pedig ő még idős korában, sőt betegen is meg szokott jelenni az érettségi találkozókon!) De sokat kaptunk a többi tanárunktól is: az öt nyelvet beszélő dr. Szirmay Endre költőtől és festőművész feleségétől, Erzsike nénitől, Privler Gyulától, aki a zenét igyekezett elsajátíttatni és megkedveltetni velünk, (később mindhárman főiskolai tanárok lettek), szeretett magyartanárunktól: Ternai Jenő bácsitól, aki fáradságot nem ismerve munkálkodott azon, hogy javítsa az osztály nem éppen dícséretre méltó helyesírási készségét. Többször mondta: „Fiaim, hogy akarjátok majd a gyerekeket tanítani, ha magatok se tudtok helyesen írni?” Aztán feltétlenül meg kell említenem a katonásan kemény igazgatónkat, Merő Lászlót is (nemhiába volt százados a második világháború idején!), aki kényszerűségből vette át negyedikben osztályunkban a matematika tanítását, mert a fiatal tanárnő – aki az elköltözött előző tanárnőt helyettesítette –sehogy sem boldogult velünk. Az igazgatótól nemcsak a diákok tartottak, hanem a tanárok is. Megütközve tapasztaltam, hogy mikor végigdübörgött a
folyosón, még a tanárnők is ijedten húzódta félre előle. Talán éppen ez a tulajdonsága váltott ki belőlem bizonyosfokú ellenérzést, amit a magam módján kifejezésre is juttattam. Az érettségire készülve ugyanis bevezette, hogy minden matematika órán négy tanuló – akiket az első padokba ültetett – dolgozzon ki pár tételt. Mikor rám is sor került, egész órán nem csináltam semmit, úgy adtam be a lapot, hogy ráírtam két nagy nullát. Ezen elsősorban osztálytársaim rökönyödtek meg, többen is mondták, hogy tettemmel végleg elvágtam magam alatt a fát, s hogy hamarosan röpülni fogok a képzőből, mint a pinty. Legnagyobb csodálkozásunkra azonban az igazgató szót sem ejtett az esetről, úgy tett, mintha észre se vette volna. Kilengésemet aztán az érettségin hoztam helyre: mind az írásbelin, mind a szóbelin jelesre teljesítettem. Amint a táblánál az egyik tételt levezettem és tekintetem a bizottságra tévedt, láttam, hogy az igazgató úr elégedetten mosolyog szemüvege mögött. Később ő is (címzetes egyetemi tanárként) a kaposvári főiskolára került, sokat tett a matematikatanítás megreformálásáért, többek között kézikönyvet is írt a tanítók számára. Elsőben dr. Péczely László volt a kollégiumigazgatónk ( a képzős fiúk közös kollégiumban laktak a gimnazistákkal), felesége, Sárika néni pedig éneket tanított osztályunkban a Kodály-módszer szerint. Ők nemcsak jó viszonyban voltak a világhírű zeneszerzővel (úgy tudtuk, hogy a Péczely házaspár bújtatta Kodály Zoltánt és feleségét a második világháború alatt), de később az ő lányukat, Sárikát vette feleségül a híres zeneszerző. Folytathatnám tudós tanáraim felsorolását, de azt hiszem ennyi is elegendő annak illusztrálására, hogy nem akármilyen tanáregyéniségekkel hozott össze bennünket a jó sorsunk középiskolás korunkban. Talán csak egy dolgot éreztem akkor is, ma is kifogásolnivaló hiányosságnak iskolánkban: a harmadik év elején érkezett hozzánk Pécsről egy igazán nagy sakktehetség, Molnár Ágoston (Guszti).Általában bizalmatlan volt mindenkivel szemben, velem azonban valamilyen okból kifolyólag közlékenynek mutatkozott. Megtudtam tőle, hogy előző iskolájából azért rúgták ki, mert valaki ellopta titkos naplóját – amelyben a tanárokról is leírta őszinte és kendőzetlen véleményét – és odaadta az igazgatónak. Ez a fiú Pécsett már NB-I-es sakkozó volt, olyan ragyogó memóriával rendelkezett, hogy bármelyik régebbi játszmáját fejből lejátszotta (le tudtuk ellenőrizni, mert minden partiját lejegyezte egy füzetbe), s bennünket, akárhányan játszottunk is ellene, vakon – azaz háttal ülve a táblának – könnyűszerrel megvert. Előfordult, hogy készakarva rossz helyre léptünk egy bábuval, mire ő azonnal figyelmeztetett bennünket: ne vicceljünk, hiszen ott a saját futárunk van, csak nem azt akarjuk leütni? Guszti matematikából is fenomén volt: sokszor egészen más úton-módon jutott el a végeredményhez, mint ahogyan a tanár levezette a példát. Egyszóval nagyon hiányoltam, hogy Dombóváron nem akadt senki, aki a hóna alá nyúlt volna ennek a zseni-közeli fiúnak, és segítette volna további fejlődését, hiszen könnyen lehetséges, hogy megfelelő körülmények között akár nemzetközi nagymester is lehetett volna belőle. Érettségi óta semmit sem tudunk róla, mert a találkozókon soha nem jelent meg. Némelyek úgy hallották, hogy Mohácson, vagy a környékén tanított egy ideig, utána pedig a postára került. Elkallódott tehát egy nagy tehetség, mint oly sokan mások ebben az országban. Dombóváron is jól tanultam: elsőben egyedül lettem kitűnő az osztályban, fényképem kint volt a „dicsőségtáblán”. Oszlopos tagja voltam az énekkarnak; minden évben volt egy nagyszabású hangversenyünk a több száz nézőt befogadó díszteremben, s ezt többször is meg kellett ismételnünk. 1953-ban betanultuk és sokszor előadtuk (vidéken is) Szigligeti Ede: „Liliomfi” című színművét. Rám Szilvay professzor szerepét osztották, nevelt lányom volt a darab főszereplője, akit a nálam alig pár hónappal idősebb, mégis két osztállyal feljebb járó K. M. alakított, s akibe én olyan szerelmes lettem, hogy amikor a darab szerint a nyakamba kellett ugrania, mindig elfelejtettem a szerepemet. (Amúgy eléggé egyoldalú volt ez a
szerelem, igyekeztem is titokban tartani, de mint kiderült, mégis szinte mindenki tudott róla.) Osztályunkban több baráti társaság alakult, én ezekből valahogy kimaradtam. Elsőben Szabó Laci, egy velem egyidős ( mert 35-östől 38-asig több évjárat is előfordult köztünk) mokány fiúval voltam jó barátságban, aki azonban év végén, mikor tiszti iskolába agitáltak bennünket, elment a képzőből. Engem is hívott, de nekem már akkor is volt annyi önismeretem, hogy a katonai pályát nem nekem találták ki. Utána a közelünkben, Nagyszékelyen lakó Hamar Imrével találtam meg leginkább a közös hangot, aki az irodalom terén már akkor bontogatta szárnyait: egy-egy versét Ternai tanár úr is felolvasta az osztály előtt. (Igaz, az is előfordult, hogy pár alkalommal az én dolgozatomat érdemesítette erre.) Imrével a barátság olyannyira tartósnak bizonyult, hogy még napjainkban se szakadt meg. Neki, mint szegény sorsú, félárva gyereknek úgy segítettek tanáraink, hogy szereztek számára korrepetálási lehetőséget, ami abból állt, hogy néhány jobbmódban élő, de gyengén tanuló kisdiákkal kellett foglalkoznia, amiért hat forintos órabért fizettek a szülők.(Ami nem kis pénz volt abban az időben!) Mikor már annyi tanítványa volt, hogy korrepetálásukat alig győzte idővel, kettőt átpasszolt nekem.Mivel engem se vetett fel a pénz, szívesen vállaltam ezt a kereseti lehetőséget, amiből egyrészt a kollégiumi díjat (ami 37 forint volt havonta, ha jeles voltam – ha kitűnő pedig semmi) tudtam kifizetni, másrészt még némi zsebpénzem is maradt. A nyári vakációt továbbra is kemény munkával töltöttem. Szüleim ugyan 1952-ben leadták a föld felét (felajánlották az államnak) és édesapám elment az állami gazdaságba dolgozni, de így is maradt hat hold, amit a szomszéd és rokon Csóka Dezső sógor munkált meg. Sógoroméknak aztán a megállapodás szerint mi a nyári munkákban (kapálás, aratás, cséplés) törlesztettük le adósságunkat. Volt tennivaló elég, mert Dezső sógor 18 holdon gazdálkodott egészen 1959-ig, a téeszek megalakulásáig. Ráadásul mikor végeztünk ezekkel a munkákkal, s augusztusban volt egy pár szabad hetünk, gimnazista öcsémmel (nővérem és bátyám akkor már nem voltak otthon) elmentünk az állami gazdaságba dolgozni, hogy legyen miből ruhát, cipőt venni. Ez alól csupán az 1954-es év volt kivétel, amikor rákényszerítettek egy sztálinvárosi DISZ építőtáborra. (Mondván, hogy a négy év alatt egyszer mindenkinek részt kell vennie az ilyen közösségi munkában.)Mi építettük a vasmű körüli betonkerítést. Ez se volt leányálom, ugyanis a 75 kg-os betontesteket felülről, egy állványon állva kellett beleeregetni az oszlopokon levő csatornába, amire a hattagú brigádból csak ketten voltunk képesek Plank Rudival, így a legnehezebb munkát mi végeztük. Szóbakerült a táborban, hogy lehetőség lesz ejtőernyős ugrásra. Természetesen – hiszen a családunkban Ferin kívül Jóska is hódolt a repülés élvezetének: Győrben, ahol tanult, ill. dolgozott, „C” vizsgás vitorlázórepülő volt – én is jelentkeztem. Esténként szorgalmasan végeztük a felkészítő gyakorlatokat egy tornateremben, de két nappal az ugrás előtt lefújták az egészet, mert a táborparancsnok túl rövidnek tartotta a felkészülési időt, s nem vállalta a felelősséget az esetleges balesetekért. Nagyon sajnáltam, hogy így történt, mert ha az ugrástól volt is az emberben egy kis félsz, a repülés élménye ezért bőven kárpótolt volna. Ezzel kapcsolatban mint érdekességet jegyzem meg, hogy a nyolcvanas évek elején egy íróolvasó találkozón Kiss Dénes költő ugyanezt az élményét adta elő. Kicsit csodálkozott, amikor mondtam neki, hogy én is érintettje voltam ennek a történetnek. Hiába, kicsi a világ. Abban az évben otthon nélkülem arattak le: öcsém volt a kaszás, édesanyám a marokszedő. Azonban augusztusban két hetet még a paksi konzervgyárban is lehúztam, mint segédmunkás. Ugyanis abban az időben nővérem ott volt kultúrház igazgató és vele laktam együtt egy családnál. Szóval nem unatkoztam nyaranta, sokszor alig vártam már, hogy vége legyen a vakációnak és visszamehessek az iskolába kipihenni magamat. Tagja voltam ugyan a DISZ-nek (mindenki az volt az osztályban), ám ettől függetlenül soha nem titkoltam, hogy nem szimpatizálok a kommunista rendszerrel. Volt az osztályunkban egy-két fiú – nem több – aki híve volt a szocializmusnak nevezett diktatúrának, ezekkel ádáz vitáim voltak. Lakóhelyemről ugyanis könnyű volt példákat felhozni úgy a parasztnyúzó,
padláslesöprő politikára, mind arra, hogy kik kerültek hatalomra a népi demokrácia győzelmével. Néha még a biológiát tanító (és már a materializmus talaján álló) fiatal tanárral is vitába keveredtem. Például az „ok-okozati” összefüggés kapcsán azt a kérdést intéztem hozzá, hogy az élet létrejötte földünkön ok, vagy okozat? „Természetesen okozat” – válaszolta. „Akkor mi ennek az oka? – folytattam – ha csak nem Isten?” Erre mondott valamit, de elfogadható magyarázattal nem tudott szolgálni. Nem véletlen hát, hogy egy (1953-as, vagy 54-es) május elsejei felvonulásról készült fényképen – melyen Lenin és Sztálin nagyméretű képei mellett a következő feliratú táblákat viszik fiú iskolatársaim: ÉLJEN ÉS VIRULJON A MAGYAR ÉS A SZOVJET NÉP ÖRÖK BARÁTSÁGA! – ÉLJEN ÉS ERŐSÖDJÉK A MUNKÁS-PARASZT SZÖVETSÉG! – az én kezemben a magyar zászló lengedez. Mint kevés kivételtől eltekintve a fiúgyerekek, én is rajongtam a futballért. Ezért Dombóváron rögtön jelentkeztem a Fáklyába focizni, ami a tanárok és a tanulóifjúság közös csapata volt. Szorgalmasan rúgtam a labdát a többiekkel együtt Vicze Jani bácsi edző keze alatt, mígnem egy kötelező sportorvosi vizsgálaton szívbillentyű-tágulás miatt – legnagyobb szomorúságomra – el nem tiltottak a sportolástól. Azonban a foci iránti érdeklődésem továbbra is töretlen maradt, úgyhogy a csapat minden meccsén ott voltam, sőt drukkerként gyakran vidékre is elkísértem volt sporttársaimat. 1954 áprilisában egy otthoni győztes meccs után így szólt hozzánk Jani bácsi: – Május 5-én Pécsen játszik edzőmérkőzést a magyar válogatott Baranya megye válogatottjával. A minap beszéltem Buzánszkyval (aki tudvalevőleg Dombóvárról került Dorogra és lett a válogatott oszlopos tagja), ő hívott, hogy minél többen menjünk el a meccsre. Utána a Nádor szállóban lesznek, ott találkozhatunk is. Úgyhogy tollat és papírt hozzatok magatokkal, ha autogramot akartok kérni. Az ezt követő napok lázas várakozással teltek. Izgatottan vártuk, hogy végre szemtől-szemben találkozhassunk kedvenceinkkel, akiket mi valóságos félistenekként tiszteltünk. (Annak ellenére is, hogy sokuk csak alig hét-nyolc évvel volt idősebb nálunk.) Május ötödikén aztán mi húszan-huszonketten is ott szorongtunk a zsúfolásig megtelt pécsi stadionban. Élvezetes játék alakult ki a két csapat között, a baranyaiak, úgy tűnt, hogy szinte egyenlő ellenfelei voltak az Aranycsapatnak, akik talán már a közelgő svájci világbajnokságra tartalékolták erejüket. Hozzávetőleg fél óra telhetett el a mérkőzésből, amikor Puskás egy távoli szabadrúgásból pompás gólt szerzett. Ezt követően azonban akkora felhőszakadás zúdult a pályára, hogy a bíró kénytelen volt lefújni a mérkőzést. Mi úgy döntöttünk, hogy szárítkozni bemegyünk egy moziba, mert csuromvizesen mégse mehetünk egy első osztályú szállodába. Mikor úgy-ahogy rendbeszedtük magunkat, bevonultunk a Nádor halljába, ahol az asztaloknál ülve vagy állva sorra ráismertünk bálványainkra. Én mindenekelőtt legnagyobb kedvencemet, Kocsist kerestem, akinek a mozihíradókban látott felhőfejesei és hanyatt vetődve-ollózva rúgott góljai óriási élményt jelentettek számomra. Hamarosan sikerült is ráakadnom: egy sarokasztalnál sakkozott Tóth IIvel. Jó páran körbevettük és néztük a parti alakulását. Egyszer aztán olyat lépett „Kocka”, aminek a láttán meghűlt a vér ereimben. – Ezt kár volt meglépni! – szaladt ki a számon. Kocsis hallotta a megjegyzést, de nem fordult hátra. Pár lépés után aztán a feláldozott futó helyett egy bástyát nyert. Ekkor hátrafordult és így szólt: – Ugye, hogy nem volt kár? Közben eszembe jutott, hogy ideje lenne autogramokat kérnem, mielőtt még elvonulnak a játékosok vacsorázni. Elővettem hát a füzetlapot, és sorra jártam az asztalokat. Már jó páran teljesítették kérésemet, ám amikor Lóránthoz fordultam, a centerhalf azt mondta: – Ilyen cetlire nem írom rá a nevem. Leforrázva oldalogtam el, azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Rövidesen aztán megtaláltam a megoldást: az utcai dohányárusnál vettem egy Pécs főterét ábrázoló képeslapot,
megcímeztem a nővérem címére Paksra, és azt vittem mindjárt Puskás Ferenchez, a kapitányhoz. Mikor a „száguldó őrnagy” kézbevette a lapot és meglátta a címzést, megjegyezte: – No, hadd örüljön a kislány! – és odakanyarította a nevét. Bátortalanul mondtam ugyan, hogy a nővéremről van szó, de erre már oda se figyelt, folytatta a beszélgetést asztaltársaival. x Ha nyaranta nem is értem rá olvasni, télen annál inkább volt időm erre a hasznos időtöltésre. (Főként, hogy majdnem minden évben rendeltek el „szénszünetet”, ami magyarán a fűtőanyag hiányát jelentette a közintézményekben.)Otthon, Udvariban azonban még nem működött abban az időben községi könyvtár, ezért a közelben lakó volt segédjegyzőékhez, Tövis bácsiékhoz jártam olvasnivalóért, akiknek egy elég szép kis könyvtáruk volt.Ekkor kedveltem meg Gárdonyit, tőle azt hiszem az egész díszkötéses sorozatot sikerült kiolvasnom. Jókai, Mikszáth, Móricz kötetek után néhány külföldi íróval is megismerkedtem, többek között nagyon tetszettek Tolsztoj regényei.(Háború és béke, Karenina Anna, Feltámadás stb.) A költők közül mindvégig Petőfi volt a kedvencem. Egyszer unalmamban összeszámoltam – leírtam a verscímeket – hogy hány költeményét tudom kívülről. Magam is meglepődtem, hogy több, mint háromszáz verscím szerepelt a listán. Ezt osztálytársaim nem akarták elhinni, ezért felajánlottam nekik, hogy tegyenek próbát: bármelyiket kérdezhetik, én felmondom. Rá kellett jönniük, hogy igazat beszéltem. Éppen ezért különös, hogy versírással soha nem próbálkoztam. Úgy gondolom, elsősorban azért nem, mert Petőfire, Aranyra és a többi nagy költőre gondolva nem volt hozzá elég önbizalmam. Viszont prózai szöveget egyszer-egyszer papírra vetettem, ám szégyelltem másoknak megmutatni, ezért inkább eltüzeltem a füzetlapokat, amiken „remekeim” voltak. (Most, felnőtt fejjel sajnálom csak igazán, hogy a mi időnkben már nem engedték működni az önképzőköröket – mert kapitalista csökevénynek tartották azokat –amelyek pedig sok fiatalnak tették lehetővé azelőtt a szárnypróbálgatást.) 1956-ban jeles eredménnyel érettségiztem, egyedül oroszból lett négyesem. Tanáraim felajánlották, hogy az írásbeli orosz négyest ötösre javíthatom, ha vállalom a szóbeli vizsgát.(Ami oroszból akkor nem volt.) Én azonban őszintén bevallottam, hogy valójában még négyesre se tudom az orosz nyelvet, ezért nem kívánok élni ezzel a lehetőséggel. Arra is bíztattak – különösen osztályfőnököm – hogy tanuljak tovább valamelyik felsőfokú intézményben, de erre a család anyagi helyzete miatt gondolni se mertem. Örültem, hogy végre pénzt kereshetek, s legalább magamat el tudom tartani. Ötvenhatos emlékek Varsádon, egy kis Tolna megyei faluban ért 1956. október 23-a, ahol gyakorló évemet töltöttem. (A tanítóképző után egy évnyi tanítás után tehettük le a képesítő vizsgát.) A forradalom kitöréséről a háziak – akiknél albérletben laktam – „világvevő” rádiójából értesültem. Az események annak ellenére is váratlanul értek, hogy a nyugtalanság tulajdonképpen már az év elejétől a levegőben vibrált. Szegény megboldogult Géza bácsival, a házigazdával minden este a rádió mellett kuporogva lestük az újabb híreket, már ha eljutott fülünkig egy-egy hangfoszlány a Szabad Európa Rádió állandóan zavart hullámhosszán. A községben nem sok minden történt. Egy októbervégi estén a tanácselnökkel ugyan eltüzeltették a marxizmus-leninizmus klasszikusainak műveit, ugyancsak vele szedették le a falakról és égettették el az addig szentként tisztelt „apák”: Lenin, Sztálin és Rákosi képeit. Néhány puska is került valahonnan, nekem is kínáltak egyet, amit azonban nem fogadtam el. Azt mondtam, hogy én fegyver nélkül se félek, bántani pedig a még alig ismert községben senkit sem akarok. Nem tartoztam hát a nagyhangúak közé, annak ellenére sem, hogy Magyarország szabadságának, függetlenségének kivívásával, a gyűlölt Rákosi-rendszer
eltörlésével tiszta szívből egyetértettem. Éppen ezért nagyon bántott, hogy nem lehettem részese a forradalmi eseményeknek. Valamiképpen szerettem volna feljutni a fővárosba, ahol a dolgok sűreje zajlott. Ebben a kívánságomban a véletlen szerencse jött segítségemre. Október 31-én ugyanis egy délutáni órában benézett hozzám sógorom, Schultheisz Imre (nővérem férje), aki Bonyhádon a helyi forradalmi bizottság és a nemzetőrség egyik vezetője volt. Valamilyen ügyben Gyönkön (járási székhely volt abban az időben Gyönk) jártak gépkocsival, s mert Varsád útba esett, meglátogatott. Kértem őt, hogy vigyenek magukkal Szekszárdig, mert szeretném tudni, hogy mi történik ott. Ebbe beleegyezett, és nem kis szerencsénkre a megyeszékhelyen egy nagygyűléskellős közepébe csöppentünk. A Garay-téren összegyűlt tömegnek egy nemzetiszínű karszalagot viselő férfi éppen a Nemzeti dalt szavalta, utána elénekeltük a Himnuszt, amit a sötétség éveiben tiltott a hatalom. Többen röplapokat osztogattak, én is kaptam kettőt. A Tolna megyei forradalmi ifjúság tizenkét pontos követelése volt rajtuk „Mit kíván a Magyar Nemzet!” címmel. A pontok a következők voltak: 1. A szovjet hadsereg azonnal vonuljon ki az ország területéről. 2. Az új magyar kormány a rend helyreállta után azonnal tűzzön ki szabad választást, több párt részvételével. 3. A Szovjetúniótól teljes politikai és gazdasági függetlenséget! 4. Március 15-ét és október 23-át nyilvánítsák nemzeti ünnepnek! 5. Sajtó-,gyülekezési-és szólésszabadságot! 6. Teljes amnesztiát a szabadságharcban résztvevőknek! 7. Szervezzék át a belső rendbiztonsági szervet a volt ÁVH tagjainak részvétele nélkül, a nép érdekeinek megfelelően. 8. Vonják felelősségre a nép elnyomásában közreműködött személyeket. 9. Vizsgálják felül a külfölddel kötött kereskedelmi egyezményeinket és az országra kedvezőtleneket bontsák fel. 10. Szüntessék meg a normarendszer helytelen vonatkozásait. 11. Új parasztpolitikát követelünk! 12. Szabadságharcunkban hősi halált haltak hozzátartozóinak nyújtsunk államilag anyagilag támogatást! A TOLNA MEGYEI FORRADALMI IFJÚSÁG Magyar ifjúság! Támogassátok az újonnan megválasztott Nemzeti Bizottságokat a rend és nyugalom helyreállításában!” Mivel későre járt az idő, sógorom felajánlotta, hogy menjek el vele Bonyhádra, és másnap reggel – amikor ismét dolga lesz Szekszárdon – visszavisz, ahonnan, ha kicsit késve is, de eljuthatok munkahelyemre. Így is történt, helyesebben mégsem teljesen, mert másnap reggel én Szekszárdról nem Varsád felé vettem az irányt, hanem a 6-os úton gyalogosan elindultam Budapest felé. Útközben előbb egy motorkerékpáros vett fel és vitt el Paksig, onnan pedig egy Kecskemétre tartó teherautóval jutottam el Dunaföldvárig. Ott már figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert állítólag Sztálinvárosnál mindenre lőnek az oroszok, ami csak mozog, ám én úgy döntöttem, hogy ha már elindultam, nem fordulok vissza. Felkéredzkedtem hát egy másik, élelmet szállító teherautóra, ami egészen a Kálvin térig vitt. (Rengeteg ilyen jármű ment fel akkor Budapestre, hogy élelmet vigyenek a harcoló, ám éhező lakosságnak.) Budapestet abban az időben még nem nagyon ismertem, így inkább csak ösztöneimre hallgatva sétálgattam az utcákon, ahol akkor már – Mindenszentek napja volt éppen – nem dörögtek a fegyverek. A harcok iszonyú nyomaival azonban lépten-nyomon találkoztam: láttam sok kidőlt falú házat (némelyikből ágyak, szekrények lógtak ki félig az emeleteken),
aztán egy csomó kilőtt tankot, bennük szénné égett embermaradványokkal, felszedett útburkolatot, fejreállított villamosokat, autókat. Az éjszakát egy frissen szerzett egyetemista ismerős jóvoltából a műszaki egyetem Ménesi úti kollégiumában töltöttem, ahol még vacsorát és reggelit is kaptam.(Sok vidéki hallgató ugyanis hazautazott azokban a napokban.)Másnap aztán ismét róni kezdtem a főváros utcáit. Mindenekelőtt újságokat vásároltam kevés kis pénzemből. Ma is féltve őrzöm megsárgult példányait az akkor megjelent Magyar Nemzetnek, Új Magyarországnak, Valóságnak, Kis Újságnak és az Igazságnak. A Valóság november 2-i száma címoldalon hozta Nagy Imre beszédét: Magyarország népe! A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségtudattól áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép a függetlenség és egyenjogúság alapján az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetúnió és a világ valamennyi népével. Nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék. A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét. Ez a hősi küzdelem tette lehetővé, hogy népünk államközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét, a semlegességet. Felhívással fordulunk szomszédainkhoz,, a közeli és távoli országokhoz, hogy tartsák tiszteletben népünk megmásíthatatlan elhatározását. Most valóban igaz az a szó, hogy népünk olyan egységes ebben az elhatározásban, mint történelme során még soha. Magyarország dolgozó milliói, védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal, önfeláldozó munkával, a rend megszilárdításával hazánkat: a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot! Az Igazság című lap harmadik oldalán olvasható Örkény István írása: Fohász Budapestért Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest! Hogy hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy, mint a többi, egy város a sok város között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való .Ültem a villamosokon és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam és azt hittem, hogy e falak között élni, enni, inni, lakni lehet csak...Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barrikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni is lehet! A kerek világon, minden térképen és glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest! Ez a szó már nem egy várost jelöl, Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség! Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest. Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezénylője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest, és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest.
A Kis Újság november 3-i száma közli a Magyar Írók Szövetségének nyilatkozatát. (A nyilatkozat szövege mellett érdemes az aláírók nevére is odafigyelni!) A nép ne az utcán ítélkezzék, hanem a tárgyalóteremben Tisztelet a forradalom halottainak! Nemzeti forradalmunk, szabadságunk és függetlenségünk kivívásának legnagyobb erénye az erkölcsi tisztaság. A magyar írók kivették részüket a forradalom előkészítéséből. Kötelességük, hogy őrködjenek a forradalom tisztaságán is. Követelik, hogy vonják felelősségre mindazokat ,akik a nép ellen vétkeztek. Ugyanilyen határozottsággal követelik azt is, hogy a bűnösök a szabad magyar bíróság előtt feleljenek.. A nép ne az utcán ítélkezzék, hanem a tárgyalóteremben. Felszólítunk mindenkit, ,hogy a vétkeseket bántatlanul adják át a nemzetőrség, vagy a honvédség járőreinek. A személyi bosszú méltatlan hozzánk! Meggyőződésünk, hogy a magyar nép ebben is egyetért íróival. A világ szeme rajtunk, csodálja forradalmunk tisztaságát. Ne essék rajta folt! A Magyar Író Szövetség nevében: Benjámin László, Déry Tibor, Ignotus Pál, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Veres Péter, Zelk Zoltán. A Népszava 1956. november 3-án megjelent számában az alábbiakat olvashatjuk: A csepeliek azonnal felveszik a munkát! Csatlakozásra szólítják fel az országot! Csepel dolgozói nevében határozottan és félreérthetetlenül leszögezzük az alábbiakat: Nagy Imre kormányának a forradalom megszilárdítása és vívmányainak megőrzésével kapcsolatosan tett intézkedéseivel egyetértünk, azokkal magunkat azonosítjuk, mert minden demokratikus párt szabadon szerveződhet és szerveződik is. A szabadságjogokkal mindenki élhet fajra, vallásra, nemre és világnézetre való tekintet nélkül. A kormány semlegességi nyilatkozatát megtette, a varsói szerződést felmondta, az általános, titkos választások előkészítését megtette. Felkérte az ENSZ közgyűlését, vizsgálja meg a Szovjetúnió katonai beavatkozásával kapcsolatos helyzetet. Mi,csepeliek, független, szabad, demokratikus Magyarországot akarunk. A forradalom éppen ezt vívta ki. A forradalom vívmányait megvédjük. Nem akarunk fasizmust. Minden nemzettel békében akarunk élni. Az élet lehetőségét mindenki számára egyformán biztosítjuk. Alapos megfontolás után úgy látjuk, az ország és dolgozó népünk érdeke, hogy azonnal felvegyük a termelő munkát, amit a mai nappal elkezdtünk. Felhívjuk az ország dolgozóit, csatlakozzanak hozzánk! Csepel összes dolgozói nevében a Nemzeti Bizottság és Csepel Vas-és Fémművek Munkástanácsa. Végül egy olyan írást idézek, amely nem csak az akkori közállapotokra vet fényt, de érzékelteti az emberek lelkében végbement megújulást is. ( S amelynek hitelességéről magam is kezeskedem, ugyanis nekem is alkalmam volt pénzt tenni az egyik olyan ládába, amelyről a cikk szól.) Őrizetlen százasok a pesti utcán A sok csoda, amelynek szabadságharcunk napjaiban szüntelenül szemtanúi voltunk, óráról órára új csodákkal gyarapszik. A Tanács körút és a Kossuth Lajos utca sarkán, a nagy gyógyszertár előtt találkozunk ezzel a legújabb csodával.A gyógyszertár Kossuth Lajos utcai kirakatában a következő tábla függ:
„Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjainak. A Magyar Írók Szövetsége.” A tábla aljában ezt olvassuk: „A ládát a Magyar Írók Szövetségének gépkocsija 5 és 6 óra között szállítja el.” A nyomtatott táblán egy százforintost ragasztottak fel ragasztószalaggal. Alatta a kirakat mélyedésében, esőtől védve nagy zöld vasláda, 20, 10, 100 forintosokkal és fémpénzzel. Másodpercenként újabb és újabb bankók, pénzdarabok repülnek a ládába, és az arrajárók közül alig akad valaki, aki a maga kis adományát ne helyezné el benne. De olyan sem akad, aki bűnös kézzel hozzányúlna a sok ezer forintra tehető , összegyűlt pénzhez. Ebben és a többi ládában több mint 100.000 forint gyűlt össze az első napon. Ilyen jószívű és becsületes a forradalmi Budapest. (Magyar Nemzet, 1956. november 3.) Három napot töltöttem el akkor a fővárosban, s bár november 3-án még egyáltalán nem lehetett észlelni a közelgő veszélyt, úgy határoztam, hogy hazamegyek. Kisétáltam hát a Fehérvári útra, s egy üresen hazafelé tartó teherautó egészen Paksig vitt, onnan egy másik pedig Varsádra. Aztán másnap hallottam a rádióban, hogy a szovjet csapatok hajnalban megtámadták Budapestet, s hogy ismét mennyi öldöklés és rombolás történt a fővárosban. Ki tudja, hogy ha egy nappal tovább maradok, hogyan alakul az életem... x Még ötvenhat szeptemberében ismerkedtem meg egy helyes varsádi lánnyal, E. Zsuzsával, aki az előző évben érettségizett, és akkor már Budapesten dolgozott, s ott is lakott egy rokonánál. Azonban szinte minden hét végén hazautazott özvegy édesanyjához, így gyakran találkoztunk. A forradalom vérbefojtása miatt annyira kilátástalannak láttam a magyarországi helyzetet, hogy az én fejemben is megfordult a disszidálás gondolata. Úgy november elején összefutottam Kocsis Jóskával, egy velem egyidős fiúval, aki a varsádi tanácsnál dolgozott adóügyi előadóként, s szóbajött közöttünk ez a lehetőség. Mondta, hogy ő nagycenki, pár kilométerre laknak csupán az osztrák határtól, s ha úgy gondolom, menjünk együtt. De közben Zsuzsával is találkoztam, és neki is elmondtam tervünket. Nem mondott ellent, sőt tetszett neki az ötlet, ám azt kikötötte, hogy egyedül két fiúval nem indul útnak. Ezért szóltam egy nálunk pár évvel idősebb kolléganőmnek, V. Erzsinek, hogy nem lenne-e kedve csatlakozni hozzánk? Nem kis meglepetésemre igent mondott, sőt még pénzt is vett fel az OTP-ben, hogy ne üres zsebbel induljunk útnak. Ha jól emlékszem, november 17-én, a kora hajnali órákra beszéltük meg a találkozást az iskolánál. Mi Jóskával az egész éjszakát az iskola irodájában töltöttük, ő az asztalra borulva aludt valamennyit, én azonban egy pillanatra sem tudtam lecsukni a szemem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán soha többé nem találkozom szüleimmel, testvéreimmel, de lekiismeretfurdalást éreztem amiatt is, hogy búcsú nélkül megyek el. A megbeszélt időpontban előbb Zsuzsa jött meg. Rajta is látszott, hogy nem sokat aludt az éjszaka folyamán. Erzsi késve és ráadásul rossz hírrel érkezett: azt mondta, hogy nem jöhet velünk, mert nagynénje – akinél lakott – nemcsak ellene van ennek a tervnek, hanem azt is kijelentette, hogy el mer indulni, azonnal szól a rendőrnek és utánunk küldi. Így hát ő sajnálja, de marad. Erre Zsuzsi is visszalépett. Jóska viszont nem tágított: azt mondta, hogy akkor induljunk neki ketten. Azonban a történtek miatt én elbizonytalanodtam (mi tagadás, Zsuzsitól is nehéz lett volna elválni), ezért kibúvóként azt hoztam fel, hogy töri a bakancs a sarkamat, nem tudnék 13 kilométert legyalogolni a keszőhidegkúti állomásig. Ezt a maszlagot Jóska ugyan nem vette be, de nem volt mit tennie, egyedül kellett, hogy menjen. Ki is jutott Svájcba, ahonnan több levelet is írt. Nekem viszont nagy kő esett le a szívemről ezzel a döntéssel. x Az eddigiekben – a teljesség igénye nélkül – papírra vetettem életem első húsz esztendejének történéseit. Aki elolvasta ezt az írást, talán egyetért velem abban, hogy eléggé „mozgalmas”
fiatalkorom volt: átéltem ugyanis a második világháborút, szenvedő alanya voltam a Csehszlovákiából történő kitelepítésünknek, majd a rosszemlékű Rákosi-korszak következett, végül pedig a diadalmas, mégis elbukott ötvenhatos forradalomban (igaz, nem harcosként, csak szemlélőként) alkalmam volt nekem is részt venni. Ezek az emlékek végigkísérték egész életemet, pályafutásomat, olyannyira, hogy még ma, hetven felett is gyakran és szívesen gondolok vissza rájuk. Saitos Lajos
Miniatűrök
Morse Kormos István emlékének
Eső kopog az ablakpárkányon majd a felkelő Nap sugarai az üvegen morzéznak egyiküket kizárom másikukat beengedem hajnali fél öt csak elalszom ha Isten is akarja álmom. Viharos idők Szél startol át a kifutópálya fölött gép se föl- se lepoggyászuktól s gyászuktól megfosztott tétova utasok a tranzitban ég és föld között…! Imatöredék Morzsákat, Uram, …és csöppöket! Ne hagyd, hogy bőségben megrészegedjem, s tenyeremen ki-be járjon a véres szeg is!
Eső Várady Szabolcsnak
Kiszáradt torkú nyár talpat emelintő forróság itt nem lesz eső csak gyűlik a por most is egy kis Prométheusz-felhő kúszik át a horizonton. Apokalipszis Örkény István emlékének
Tűcsere a szeizmográfon már késő nincs rá idő előbb döl össze a világ budistól mintsem eszközeid megjavíthatnád.
Ujlaky István
Hollandia gyönyörei[1] (a holland „kikötő típusú állam” a XVII. században)
„Isten megteremtette a világot. A hollandok megteremtették Hollandiát” – állítja az öntudatos holland közmondás.[2] „A holland kereskedő pénzért mindent áruba bocsát, eladná Istent is, ha tudná szállítani” – nyilatkozták állítólag Utrecht polgárai.[3] „Aki a tengereken uralkodik, uralkodik a kereskedelmen is. Aki a kereskedelmen uralkodik, azé a világ minden gazdagsága, tehát maga a világ” – fogalmazta meg Walter Raleight 1617-ben. Ez a három idézet akár a XVI., de főképp a XVII. századi holland történelem eszenciájaként is felfogható. A kora újkorban „Európa észak felé nyomul” – a Földközi-tenger térsége, majd a XVII. századtól az Ibériai-félsziget is veszít súlyából, miközben DélkeletAnglia és főképp Hollandia helyzete, szerepe felértékelődik, mintegy a világgazdaság gócpontjává válik. Az Egyesült Tartományok sikertörténetében a nemzetközi tényezők is
szerepet játszanak: a Hanza szövetség, Spanyolország és Portugália meggyengült, de az erősödő Anglia még nem ért fel a csúcsra. Még nincs védővámos gazdaságpolitika, és (legalábbis kb. 1660-ig) a nagyhatalmak teljes katonai erejével sem kell szembenézni.[4] Ilyen történelmi körülmények között Hollandia egyszerre ért virágkorába a kereskedelemben, iparban, művészetekben, valamint tengeri, katonai hatalomként is. És ezek a szegmensek – mint, reményünk szerint, be tudjuk bizonyítani – összefüggtek, s kiindulópontjuk a tenger kínálta lehetőségek kihasználása volt. A XVII. század a kereskedelmi társaságok évszázada is. A kereskedelmi társaságok megosztották a kockázatot, és persze nagyobb tőkével rendelkeztek, mint az egyes kereskedők külön-külön. Egy, a városi nagykereskedő rétegből kiemelkedett politikus, Oldenbarnevelt kezdeményezte 1602-ben a Holland Kelet-indiai Társaság megalakulását. Ez volt a Világ első jelentős részvénytársasága,[5] mi több, az első multinacionális vállalata. Hatvannégy tonna aranynak megfelelő alaptőkével jött létre, részvényesei eleinte városok. Később nem csak gazdag kereskedők, de kézműves, iskolamester, prédikátor és szolgálólány is akadt köztük[6] Bár határozottan rossz hírű munkaadó volt, a társaság alkalmazottainak száma 1625-ben nyolcezer,[7] 1689-ben 25 000.[8]. Részvényeseinek 22-40, olykor azonban 75 százalék osztalékot fizetett, részvényeit a század közepén ötszáz százalékon árulták. Bár fő profilja a kereskedelem, története során egymillió utast is szállított. Miközben hatalmas profitja volt, kevés adót fizetett. A század első felében több mint négyszázezer, második felében kétszer ennyi holland forint a bevétele.[9]. Csúcspontján százhatvan hajója volt, hajónként 30-60 ágyúval, és harmincezer katonája.[10] Más holland kereskedőkkel szemben is monopóliummal bírt. A társaság állam az államban. Hadat üzent és háborúzott, tárgyalt és szerződéseket kötött, erődöket épített, rendeleteket adott ki. Holland-India (vagyis Indonézia) a társaság magángyarmata, amint a japán kisváros, Hirado is. A gyarmatosítók és kereskedők konfliktusa végig kísérte a társaság történetét. A társaság Ázsiában tiszteletben tartotta a helyi uralkodók hatalmát és az ottani jogrendet (a borzalmas kivétel: népirtás ill. deportálás a kis Maluku-szigeteken). Bár hat holland városban volt irodája, Amszterdam vezető szerepe itt is kétségtelen: a céget irányító Tizenhetek Tanácsában nyolc delegált amszterdami. A társaság hajói által szállított legfontosabb áruk a fűszerek. De behozott Ázsiából teát, kávét, kagylót, fémeket, mirhát, kámfort, boraxot (ez egy festékgyártáshoz felhasznált anyag), textíliákat, bambuszt, gyapotot. Kuriózum: egy bezoár nevű anyagot is: ez egyes kérődző állatok gyomrában képződő gömbszerű anyag, melyet kuruzslásra használtak. És az import mellett Ázsiában is közvetít, pl. Indiai pamutot ad el malájoknak, rizst a fűszer-szigeteknek; s a kínai-japán ill. tajvani-japán közvetítő kereskedelmet bonyolít, kihasználva a két ország haragszomrád viszonyát. 1696-tól látványosan csökkentek a társaság bevételei. Hanyatlásában a francia, svéd, dán és főképp angol verseny mellett (a Brit Kelet-indiai Társaságban holland kalmárok is tevékenykedtek!) szerepet játszott a túlnövekedés, elkényelmesedés, bürokratizálódás, korrupció is.[11] A legnagyobb, a Kelet-indiai mellett más kereskedelmi társaságok is voltak. A Holland Nyugat-indiai Társaság Nyugat-Afrika és Amerika területén működött. Sem mérete, sem sikeressége nem fogható az előbbihez. Olyan célok is vezették, mint a spanyolok elleni harc és a nyugati gyarmatok benépesítése. Cukorral, trópusi fával, gyöngyökkel, elefántcsonttal kereskedett, részt vett a rabszolga-kereskedelemben. A Nyugat-indiai Társaság később más cégekkel egyesülve alkotta a Suriname Társaságot, amely Holland Guayana gyarmatot igazgatta. A jóval kisebb Új Németalföld Társaság Észak-Amerikával, a Távoli Országok Társasága Ázsiában fűszerekkel kereskedett. A Levantei Kereskedelem Direktóriuma amszterdami kereskedők érdekvédelmét látta el a Földközi-tenger térségében.
Az első távolsági nagykereskedő, akinek a neve fennmaradt, Werinbold. A kereskedelem mellett földet vásárolt, s azt telkenként bérbe adta. [12]Louis de Geer, a fegyverkirály, rövid határidőre négyszáz ágyút szállított az államnak, s ezzel nem kis szerepet játszott a spanyolok elleni, 1627-es győzelemben. Többen is bevándorlóból lettek roppant gazdag kalmárrá, mint Lamaire, de Geer, Moucheron – nemzetközi tényezővé váltak, királyokkal tárgyaltak.[13] A század első felének egyik vezető tőkés famíliája a Trip család. Fő profiljuk az acél- és ágyúkereskedelem, emellett monopolszerepet játszottak a svéd rézbányászatban. Kereskedtek hallal, borral, borssal, kátránnyal, és pénzkölcsönzéssel is foglalkoztak. Klasszicista lakóházuk ma a Holland Királyi Akadémia székhelye.[14] A távolsági, közvetítő, tengeri kereskedelem és a vele szorosan összekapcsolódó gyarmatosítás felvillantása után röviden az iparról is szólnunk kell.[15] Igaz, célunk a holland tengeri hatalom bemutatása – ehhez az ipar kevésbé és közvetettebben kapcsolódik, mint a kereskedelem. De kapcsolat azért van, többféleképpen is: meglévő iparágak növekedésében, és új iparágak születésében. Az ország két legfontosabb iparága a hajóépítő ipar és a textilipar. Az Egyesült Tartományok a század második felében évente kétezer új hajó felépítésére képes [16]. A hajóépítésben legalább tízezer ember dolgozott.[17] A textilipar az évszázad legfontosabb iparága, egyes európai országokban hanyatló, de Hollandiában (és Angliában) fellendülő fázisban. Az angol festetlen posztót az Egyesült Tartományokban kikészítik, majd exportálják, s ez több hasznot hoz Hollandiának, mint Angliának. De megemlíthető Haarlem lenvászon- és Amszterdam selyemipara, a kis Schlieden város zsávolyszövése. A fellendülő kereskedelem, a világkereskedelmi vezető szerep folyománya az ipar számára a gyorsabb növekedés (épp a fenti két ágazatban, a hajó- és textiliparban) és új iparágak megjelenése, mint pl. a cukoripar (1597-ben három, 1661-ben hatvan cukorüzem működött Amszterdamban) és a dohányipar. Ez utóbbinak kuriózuma, egyúttal a területi munkamegosztás és ipari specializáció remeke Gouda esete: ebben a húszezres városban négy-ötezer ember pipakészítéssel foglalkozott.[18] Nem lebecsülhető a fegyvergyártás. Hollandiában fejlesztették ki a kor legkönnyebb muskétáját, s ennek éppúgy szerepe volt a spanyolok elleni győzelemben,[19] mint de Geer említett ágyúszállításának. Ami a kevésbé fontos iparágakat illeti, Rotterdam, Hága és Delft szőnyegszövő, Haarlem és Delft söripara, Goudában hajókötél gyártása említhető. Új ágazat a gyémántcsiszolás. Kevés embert foglalkoztat, igazi jelentőségét majd a következő évszázadban nyeri el. A tégla a balti térségbe is eljutott, mint félig üres hajók ballasztanyaga (odafelé rendre kevesebb, visszafelé több árut szállítottak. A holtsúly szerepét betöltő téglát azért eladták a balti kikötőkben). Gazdasági jelentősége nem óriási, de a téglaházak egészségesebbek, mint a fa és vályog, s előbbihez képest a tűzesetek is ritkábbak. S mint láttuk, a téglaipar termelésének egy része exportra került. Sajátos iparág Amszterdam könyvkiadó- és nyomdaipara. Az ipar energiabázisát másutt a vízikerék, fa és szén adta. Az alföldi Hollandiában nincsenek nagy esésű folyók, sem szénbányák, sem nagy erdőségek. Itt energiaforrásként a szél és a tőzeg jöhetett számításba. Bár a szélmalmokat már a késő középkor is ismerte, tömeges elterjedésük XVII. századi.[20] Holland mérnökök újítása a tornyos malom (megkönnyíti a szárnyak szélirányba fordítását) vagy az óriási fűrészmalom: a hajóépítés erőgépe. A szélkerék nem csak gabonaőrlésre szolgált. Szalagszövőszék, fűrész-, olajütő-, hajóépítő-, kelmefestő-, dohány-, mustárkészítő-, kötélverő-, papír- és lőporgyártó ipar is alkalmazta. És persze malmok adják az energiát a szivattyúknak, amelyek a Holland-mélyföldre átszivárgó tengervizet visszavezetik a tengerbe. Zaandam városka mellett hatszáz malom működött, feldolgozandó a német import fát. Lyon mögött Leiden Európa második legfontosabb iparvárosa. De nagyon sok nincs is belőlük. Klasszikus iparvárosnak Leiden mellett csak Zaandam tekinthető.
Érdemes egy pillantást vetni az ipar szervezeti formáira. Az újabb, korszerűbb formák megjelenése nem járt együtt a céhek megszűnésével. Mi több, a század folyamán új céhek is keletkeztek. (A különböző gazdasági vagy társadalmi struktúrák együttélését, torlódását a történészek hajlamosak Európa Rajnától keletre eső vidékein, s a XIX. században értelmezni. Holott Hollandia és Anglia történetében is megfigyelhető a struktúrák torlódásának időszaka, csak korábban). A céhes ipar – illetve, mint látjuk, olykor szolgáltatások – sokféleségének bemutatására álljon itt egy felsorolás. Működött a felcser-, ügynök-, halárus-, arany- és ezüstműves-, könyvárus-, mázoló-, koporsókészítő céh is, és egy több kis iparágat összefogó céhben klumpa- és plüsskészítők működtek[21]. Végül a Szent Lukács céh a festőművészek érdekvédelmi szervezete, talán ennek is szerepe volt a holland festészetet övező kedvező gazdasági környezetben. Míg a céhek inkább helyi szükségletre, a manufaktúrák exportra is termeltek. A holland verkeersindustrien[22] a szétszórt manufaktúra (Verlag system) esete. A posztóiparban figyelhető meg, és antwerpeni hatásra alakult ki. A jövőt leginkább előlegező központosított manufaktúra csak a hajóépítő iparra jellemző. Néhány, főleg élelmiszeripari ágazatban, de a vasfeldolgozásban is, sem céh, sem manufaktúra nincs[23]. A fenti bemutatás imponálónak tűnik. Az egykorú Magyarországhoz képest az is. Valójában Hollandia sebezhetősége részben épp abból adódott, hogy ipara nem érte el a kereskedelemben, pénzügyekben vagy mezőgazdaságban megfigyelhető fejlettséget. Amint Zumthor fogalmaz: „A szilárd ipari bázis hiánya idővel súlyos hátrányt jelentett a kereskedelem számára, az ipart viszont az a veszély fenyegette, hogy a kereskedelem függvénye marad.”[24] Az Egyesült Tartományok rendelkezett a korabeli Európa legjobb belső közlekedési hálózatával. A természetes folyami vízhálózat és a sűrű belvízi hajózó csatornahálózat egy lassú, de viszonylag kényelmes és nagyon pontos személyszállítást tett lehetővé. A ló vontatta bárkákon első- és másodosztályon lehetett utazni. A menetrend szerinti, óránként közlekedő kis hajókon egyszerre ötven utas fért el. Innen ered a jacht kifejezés – eredetileg ezeknek a kis személyszállító járműveknek a neve. Mindezt a menetrendszerű postakocsi-forgalom egészítette ki. Érdekes apróság: a kocsi rugózás XVII. századi holland találmány: elviselhetőbbé tette az amúgy nem igazán kényelmes postakocsit. Miután Amszterdamban megjelent az utak kövezése, vele együtt a hintóközlekedés, sőt hintók alkalmi bérlésének lehetősége is. Talán Hollandia az első, ahol megszületett a helyközi tömegközlekedés. És bizonyosan az első, ahol ez a tömegközlekedés megfizethető.[25] A XVII. század végére Európában a polgárok és arisztokraták nagy része már pénzalapú gazdaságban élt – állítja Margócsy.[26] Hollandiában mindez hamarabb és intenzívebben ment végbe. A Egyesült Tartományok pénzügyeit a század során egyszerre jellemezte anarchia és stabilitás. Ami az anarchiát illeti, minden tartomány saját pénzt használt, emellett külföldi – főleg spanyol, portugál, német – pénzek is forgalomban voltak. Egymáshoz viszonyított arányukat csak 1667-ben rögzítették Amszterdamban. A legfontosabb pénznem, a holland forint inflálódott, a század középső harmadában az infláció ötven százalékos volt [27]. Chaunu szerint „a holland forint a pénz szinte tökéletes stabilitásának hősies példája”[28]. A fenti két hivatkozás látszólagos ellentmondásának áthidalása: a tudatos inflációs politika a spontán deflációt ellensúlyozza. A sokféleség miatt egy közös elszámolási egységet, virtuális pénzt is alkalmaztak, ez a guilder (akár csak az angol font sterling, a francia livre vagy a velencei dukát). Érdekes, hogy a valóságos pénzek inflációja az elszámolási pénzek devalválódását is magával vonta. Delftben egy évtizedig valóban kibocsátottak guilder nevű fizetőeszközt. Az ezüst- mellett aranydukátot is vertek. Ez utóbbinak a tekintélye olyan nagy, hogy Lengyelországban vagy Ázsiában az angol kereskedők is ezt használták, mert más pénzt a helybeliek nem fogadtak el[29]. A holland festészet kedvelt témája az aranyat, ezüstöt, pénzérméket mérlegelő ember.[30] Hollandia a
Csendes-óceán térségéből kauricsigát importált, mert Afrikában sokfelé – még a XX. században is - pénzként használták, mi több, Kínában is elfogadták. Korábban is utaltunk arra, hogy az ezüst a század folyamán „vándorolt”, mert több ország vagy térség lényegesen aktív vagy passzív külkereskedelmi mérleggel rendelkezett. Az Amerikából vagy Japánból útnak induló ezüst – európai országokon vagy a Fülöp-szigeteken áthaladva – India és Kína felé haladt. Ennek az ezüstáramlásnak egyik legfőbb mozgatói a hollandok. Isztambul is „pénzt importált”, hogy aztán az arany és ezüst, pénzként vagy beolvasztva, Perzsián át India felé vándoroljon. A kor színvonalához képest fejlett pénzügyi élet jele az Amszterdami Váltóbank (1609) majd az Amszterdami Kölcsönbank (más fordításban Zálogbank) (1614) létrejötte. Később, a század közepétől több magánbank is működött. 1608-tól létezett az amszterdami tőzsde. Egy sor holland városban kereskedelmi kamara működött. A XVI. század közepétől működött biztosítási rendszer a tengerhajózás számára. (Folyományaként a legtöbb termék ára néhány százalék biztosítási költséget is tartalmazott). 1621-ben Amszterdam százhúsz várossal tartott fenn hírközlési kapcsolatot. A hírvivők hierarchiát alkottak, néhány „postamester” meggazdagodott. Az Egyesült Tartományok – mint az élet oly sok területén – az adórendszerben is megőrizte helyi hagyományait és önkormányzatait. Az egyetlen kivétel ez alól a hadiadó. Nem fix összegeket állapítottak meg, hanem belső arányokat az egyes tartományok között, így vészhelyzetben az adó növelhető. Pl. a legnagyobb és legfejlettebb Holland tartomány négyszer annyit adózott, mint a szintén fejlett Zeeland. Az állam összes bevételeinek 58 százaléka a „vezértartományból” származott. Annyiban érvényesíteni tudták érdekeiket a távolsági nagykereskedők, amennyiben elérték, jövedelemadó helyett forgalmi adót szedjen az állam. A hadiflotta fenntartására behozatali és kiviteli illetéket szedtek. Az 1672-es katasztrófaévben (a francia támadás éve) vezették be a vagyonadót, melyet ingatlanokra és értékpapírokra vetettek ki, és ebben az esztendőben 28-szor szedtek be. Egy tengerparttal nem rendelkező XXI. századi ország polgára elképzelni sem tudja a halászat újkori jelentőségét, pláne az északi vizeken. Pedig a foglalkoztatásban, a táplálkozásban, sőt (mai kategóriával élve) a GDP-ben is hatalmas a szerepe. „Holland-Zeeland tengeri hatalma a heringen nyugszik” – állapítja meg Pierre Chaunu.[31] A halászat fontosságának megnövekedésében az éghajlat hidegebbé válása, a „kis jégkorszak” is szerepet játszott, amennyiben a heringrajok délebbre húzódtak. Jól mutatja az ágazat fontosságát, hogy a Cromwell-féle hajózási törvény – melyet a közvetítő kereskedelmi érdekekkel szoktunk összekapcsolni – terjedelmének kétharmadában a halászattal foglalkozott. Évszázadunk „a hering évszázada” is. A késő középkortól a hal nagy részét már a nyílt tengeren kezdték feldolgozni. A kora újkorra végbement az ágazat szakosodása. A part menti halászat kis halakra (pl. nyelvhal) és a napi piaci igények kielégítésére, az izlandi vizekig hatoló flottilla a tőkehalra, a Dogger-pad és az angol, skót partok halászai heringre szakosodtak.[32] A brit partoknál folyó halászatot hadihajók védték. A holland halászok a Balti-tengeren is feltűntek. Dániától bérbe vették az angolnahalászat jogát Koppenhágától délre (Amager-sziget). A XVII. század első fele a csúcspont Hollandia számára: ekkor a halászatból tőke képződött, melyet a legsikeresebb vállalkozók a kereskedelembe fektettek. A század közepén még oly jelentős, exportra termelő, fél Európát ellátó ágazat a század második felében visszaesett. Ebben az angol, dán, porosz, francia protekcionista intézkedések mellett a háborúk is szerepet játszottak. Folyományaként a hajóépítés is csökkent. A heringhalászat a XVII. századra a legjobban szabályozott gazdasági tevékenységek egyike.[33] Erre hivatott a Nagy Halásztársaság Felügyelő Testülete. A heringhalászatra egyes városok monopóliumot szereztek. A földrajzi munkamegosztás jele, hogy Enkhuizen halászkikötő, Rotterdam a heringkereskedelem központja, míg Zaamdam az angolnáé.
Az északi bálnavadászat a XVII. századtól öltött nagyobb méreteket. Az első résztvevők hamburgi németek és persze hollandok. Rajtuk kívül spanyolok, franciák, angolok, dánok is megjelentek az Atlanti-óceánon. A bálnaolaj a világítás anyagaként terjedt el. Az első bálnavadász-hajót Amszterdamban építették 1612-ben. Az ágazat beruházás-igényes: az átlagosnál erősebb hajókat, fegyvereket, felszerelést kíván, és profi legénységet. A holland bálnavadászok az Északi Társaságban szövetkeztek. Központjaik Delft és Enkhuizen. A Spitzbergákon és a Jan Mayen szigeten a társaság szezonális holland feldolgozó telepet hozott létre; ez azonban nem bizonyult nyereségesnek. A megoldás a hajókon való feldolgozás lesz. Erre az ágazatra is jellemző az angol-holland vetélkedés. Barents felfedező útjai után a hollandok nem keresték tovább az Északkeleti átjárót, de meglátogatták a térséget bálna- és fókavadászat, prémkereskedelem céljából. A hajótörés veszélye az újkorban is jelentős, a bálnavadászatban talán inkább, mint kereskedőhajók esetén. 1657-ben – meglehet, nem átlagos év – ötven bálnavadász-hajó tűnt el.
A XVII. század a hajótörések évszázada is. A mind nagyobb hajók iránti igényt nem könnyű összeegyeztetni a csatornák, kikötők, partközeli vizek kockázataival. „Ne szenvedj hajótörést, még mielőtt a kikötőt elhagynád!” – mondja a vicces holland közmondás. 1660-ban feltaláltak egy szerkezetet, amellyel a tengerből kiemelhették az elsüllyedt hajót. Olivier van Noort hajója szenvtelenül végig nézte, amint nem messze tőlük egy portugál hajó, fedélzetén legalább hatszáz emberrel, elsüllyed. A bajbajutottakon nem segítettek. Hajótörést örökít meg Reiner Nooms egyik festménye. A tengerészek védőszentje Szent Mikós. Csakhogy a szentek kultusza a katolikus országokra jellemző, a protestánsok elutasítják a szentek tiszteletét. Mégis: a Mikós-nap ünnep szerte a XVII. századi Hollandiában. A holland elképzelés szerint Szent Miklós nem csak a hajók és hajósok, de a poldereken lakók védelmezője is.[34] A földrajzi felfedezésekben az Egyesült Tartományok szerepe nem fogható a spanyol vagy portugál zászló alatt hajózó Kolumbusz, Diaz, da Gama, Magellán jelentőségéhez. Mégis, a hollandok is hozzájárultak a világ megismeréséhez. Meg kell jegyezzük, a XX. század eleji sarkvidéki és a jelenkori hegycsúcsokat ostromló expedíciók előtt a földrajzi felfedezéseket a haszon keresése mozgatta, nem pedig a tudományos kíváncsiság vagy a személyes és nemzeti presztízs. A hollandok új kereskedelmi útvonalakat kerestek. „Márpedig nem az az igazi felfedező, aki véletlenül elsőnek jut el valahová, hanem az, aki keresett és talált.” – írta Jacob Burckhardt. Nos, a holland utazók esetében mindkettőre akadt példa. Tudománytörténeti érdekesség: Plaucius holland kozmográfus úgy vélte a XVI. század végén, hogy Kína az Északi-sarkon át érhető el a legrövidebb úton, ahol a jég nyáron úgyis elolvad. Mindkét feltevésében tévedett. Reálisabb útkeresésnek tűnt Willem Barents kísérlete az Északkeleti-átjáró felkutatására. A gazdag kereskedő, Balthasar de Moucheron szervezte utazások (1594, 1595, 1596-97) kulcsszereplője Barents, az első úton kormányosként, később parancsnokként. Harmadik utazása során északról kerülte meg Novaja Zemlja szigetét, és kijutott a Kara-tengerre, de hajója a jég fogságába került. A legénység a kétségbeejtő helyzetben faházat épített, és sikeresen áttelelt. Miután hajójukat még nyár elején sem engedte el a jég, két fedélzet nélküli csónakon indultak és jutottak el a Skandináv-félszigetre, és onnan haza. Barents maga út közben meghalt. Az történet különlegessége, hogy az expedíció áttelelő faházát, benne Barents levelét (274 év múltán!) a norvég Elling Carlson 1871-ben megtalálta. Gerrit de Veer hajóács útinaplója is az utókorra maradt.[35] A Barents-expedíciók tanulsága az volt, hogy a túl hosszú út és túl rövid nyár miatt az Északkeleti-átjáró kínai és japán kereskedelem céljára nem használható.
Egy évvel Barents halála után, Olivier van Noort vezetésével egy kis flotta, negyedikként a világon, körülhajózta a Földet. A 248 főnyi legénységből 48 élte túl az utazást. Barents útjaival egy időben jutott el az első holland – Frederik de Houtman – Afrika megkerülésével Délkelet-Ázsiába. 1605-1606-ban egy Duyfken nevű holland hajó Jáváról indulva eljutott Ausztrália északi partjaihoz. Abban a hiszemben volt, hogy Új-Guinea partjain hajózik – a hollandok nem ismerték fel (amit a spanyol Torres egyidejűleg igen) hogy Új-Guinea sziget, nem pedig az új kontinens északi része. A portugálok a Jóreménység-fok megkerülésével, Madagaszkár érintésével, majd a dél-ázsiai partok mentén haladva tartottak Indiába, Kínába. 1610 körül egy holland hajós új útvonalat fedezett fel. A Jóreménység-foka után dél felé tartott, majd a nyugati szelek övében szelte át az Indiai-óceán déli részét, és a délkeleti passzátszéllel érte el az indonéz-szigeteket. Ezzel az út több hónappal lerövidült. [36] 1609-ben az angol Henry Hudson holland finanszírozással, holland-angol legénységgel az Északkeleti-átjáró keresésére indult, majd rögtönzött ötlettel nyugat felé fordulva az Északnyugati-átjárót kereste. Így jutottak Manhattan szigetére, ahol majd öt évvel később hollandok megalapítják Új-Amszterdamot, melyet – mint más összefüggésben írtuk – a második holland-angol háború után a szigetországnak adtak át más területekért cserébe. A sikeres expedíció után Hudsont angol területen letartóztatták, amiért hollandokkal működött együtt, de megúszta különösebb következmények nélkül, és térképeivel visszatérhetett megbízóihoz Hollandiába. (Hudson a következő évben angol expedíciót vezetett. Az éhező legénység többsége fellázadt, a kapitányt a hozzá hű matrózokkal partra tette a később róla elnevezett öböl partvidékén, ahol Hudson eltűnt, többé nem hallottak róla). Egy másik amerikai utat – a túlsó oldalon, tudniillik Dél-Amerika legdélibb részén - egy új átjáró felfedezése tett jelentőssé. Schouten és Lamaire nem a Magellán-szoroson haladt át, hanem, délről megkerülve a kontinenst, felfedezte a Lamaire-szorost. 1616-1619 között több holland hajó is érintette a nyugat-ausztrál partokat. Houtman felfedezte a róla elnevezett zátonyokat. 1623-ban Huybert Visnich holland expedíciója behajózott a Perzsa-öbölbe, öt év múlva Pietr Nuyts és Francois Thyssen Ausztrália déli partjaihoz. Abel Tasman 1643-ben felfedezte a róla elnevezett szigetet és Új-Zélandot, ahol a maori bennszülöttekkel harcba keveredve nem vállalta a partra szállást. Az utókorra maradt az az utasítás, melyet a Holland Kelet-indiai Társaság Tanácsa készített a Tasman-expedíció számára. Ebből kitűnik „a vademberek” módszeres megtévesztésére irányuló, álnok szándék: békülékeny és barátságos magatartás tanúsítandó a felfedező út során, amely előkészíti a későbbi kifosztást, hódítást.[37] A második Tasman-expedíció Észak-Ausztrália partjait térképezte fel. 1643-ban hosszú, délről észak felé tartó útja során Tasman és Vissher eljutott a Tonga-, Fidzsi-, Kurill-szigetekre és Szahalinba. Délkelet-Ázsia megismerésében két holland utazás is jelentős: Karel Hartsinck Vietnamba, Garrot Wuysthoff Laoszba jutott el. Nem törvényszerű, hogy bármelyik történelmi kor gazdasági és kulturális központja egybe essen. Karthago úgy volt gazdasági, politikai, katonai nagyhatalom, hogy kulturális jelentősége meg sem közelítette előbbi szerepeit, Velence esetében pedig a kulturális virágkor évszázados fáziskéséssel követte a gazdaságit. Ami Hollandiát illeti, a nemzet és ország megszületésével szinte egyidejűleg figyelhetünk meg egy fantasztikus kulturális virágkort, noha abszolút kulturális vezető szerepről (az egykorú Róma, Madrid mellett) nem beszélhetünk. A kultúráról szóló gondolatmenetünk során elsősorban Wittman Tamás, Huizinga és Bitterli munkáira támaszkodunk. Az aranykor kultúráját nem feladatunk a maga teljességében áttekinteni: elsősorban, mint eddig is, Hollandia és a tenger kapcsolatára
összpontosítjuk figyelmünket. Más, a tengertől független tényezőkről csak egészen röviden szólunk, ha azok egyetemes jelentőségűek. A holland kultúra, mondja Huizinga, nem a kortárs európai civilizáció kifejeződése, inkább különbözik, semmint hasonlít a spanyol, francia, itáliai, angol kultúrához. Szembetűnő rendkívüli területi koncentráltsága: Rembrandt korának kultúrája egy 100 km2-es terülten összpontosult,[38] akár az alkotókat, akár a kultúra fogyasztóit nézzük. Haarlem, Rotterdam, Doordrecht, Delft, Utrecht, Middelburg, Leiden, és persze a legfontosabb Amszterdam: a legfőbb kulturális csomópontok. Egymással való vetélkedésük kulturális sokszínűséget teremt. A holland kultúra széles társadalmi alapjaira utal, hogy 1700 körül Amszterdamban száz férfiból hetvenöt, száz nőből ötven tudott alá tudta írni a nevét[39], ami a kortárs Európában úgyszólván egyedülálló. A jeles holland festmények vásárlói nem királyok vagy püspökök, hanem polgárok tömegei, sőt jómódú parasztok. A holland kultúra virágzását követő megtorpanásnak, majd hanyatlásnak nincs extra gazdasági vagy politikai oka: a kiszáradás, megmerevedés egy békés „szendergő ország” (Huizinga) normális állapota, minden virágzás véget ér egyszer. A megtorpanás oka mentalitás-váltás. Érdekes, hogy – Huizinga szerint – a tolerancia és racionalizmus légköre, a természettudományok fejlettsége a művészetekben inkább visszafog, semmint ösztönöz. A holland költészet színvonala meg sem közelíti a festészetét, mégis, a maga korában, a költők népszerűbbek és megbecsültebbek, mint a festők. A holland aranykorban egyetlen jelentősebb regény sem született. Annál fontosabb az utazáshoz, a tengerhez kapcsolódó próza. Lucas Waghenaer tankönyvet írt a hajózásról és a navigációról A hajózás tüköre címmel. Willem Bontekve távol-keleti útinaplója száz év alatt ötven kiadást ért meg. Jan Huygen van Linschoten Indiáról szóló könyve a Holland Kelet-indiai Társaság megalakulásában is szerepet játszott. A portugál kormányzat és helyőrség gyengeségeiről is írt, megkönnyítve a holland tengeri-gyarmati terjeszkedés dolgát. Theodor de Bry németül és latinul is megjelent útikönyvei több kiadást is megértek, „valóságos népkönyvekké” váltak. Két holland szolgálatban álló német (Engelbert Kaempfert és Johann Christian Hoffmann) jávai és japán tapasztalatairól jelentetett meg könyvet. Johannes de Laet Amerikáról írt munkáját, mint forrást ma is használják a kutatók. Olfert Daffer orvos, Isaac Commelin és Pieter van der Aa gyűjteményes köteteket jelentettek meg tengerentúli ismereteikről, élményeikről. Daffer könyve több nyelven is napvilágot látott. Bosman Afrikában a Rabszolga-parton, tárgyalások szünetében egy afrikai királlyal pókerezett, s erről szívélyes rokonszenvvel számolt be.[40] Hugo de Groot kifejezetten tengerészek számára írt vallásos könyvet A keresztény vallás igazsága címmel. Elzevier szerint Holland népe egyszerű, fortélyos, munkabíró, nyájas és szorgalmas, a hollandiak (nem: hollandok!) „főleg a kereskedelem és hajózás szeretetével tűnnek ki”, de a zeelandiak is jó tengerészek, igaz, emellett szorgos földművelők. A hollandok kelet-indiai útjain szokássá vált, hogy a legénység egyik tagja az úti tapasztalatokat, élményeket feljegyezze. Mivel valóságot és mesét, megtörténtet és legendát nem tudtak, nem is akartak szétválasztani, tapasztalataikat nem lehetett tudományos ismeretekkel összekapcsolni. Minden idők egyik legnagyobb térképésze, Mercator még az előző század végén alkotott – neve a kor szokása szerint latinosított, felvett név, kereskedőt jelent. A hollandok olyan területeken is jelentős térképészeti munkát végeztek, ahol ezt sem katonai, sem kereskedelmi érdek nem diktálta: Hajnan, Tajvan szigetén, Tonkinban és a Japán-szigeteken. Az imént, az útleírásoknál említett Daffer könyvéhez mellékelt térkép mai szemmel is meglepően pontosan rögzíti Afrika partvonalait. Willem Bleu készített először térképet a Maluku-szigetekről. (Jáva feltérképezése, akárcsak az előbb említett fűszer-szigeteké, persze gazdasági indíttatású). Jól jellemzi a holland térképészet színvonalát, hogy angol hajósok is rendre holland térképeket használtak.
Az Egyesült Tartományokban átlagosan ezerötszáz lakosra jutott egy könyvárus vagy nyomdász a nagyobb városokban. Az ország az európai könyvkiadás központja, ahol saját szerzők mellett Pascal, Molière, Erazmus, Descartes, Bacon, Milton műveit is kiadták. Adam Olearius útleírása német után rögtön hollandul is megjelent. Kuriózum: Petru Movilă kijevi érsek káté formájában, az ortodox görögkeleti kereszténységről kiadott műve is Amszterdamban látott napvilágot, latin nyelven[41]. Hollandia nem ismeri a cenzúrát, a könyvnyomtatás szabadsága egész Európa számára vonzó; igaz, államérdeket sértő munkákat néhányszor elégettek! Holland sajátosság a könyvárverés. Az Oldenbarnevelt-per anyagát kiadták franciául: ilyesmi másutt inkább a XX., semmint a XVII. század jellemzője. Az országnak öt nagy nyomdája van (Amszterdam, Hága, Rotterdam, Leiden, Utrecht). Amszterdamban jelent meg először olyan újság, melyet rendszeresen kiadtak. Pár év múlva megszületik az első újsághirdetés is. Az újságolvasás hamar országos szokássá lett, egy példányt átlagosan tízen olvastak el[42]. 1650 körül legalább tíz különböző újság kapható[43]. Hetilapok is születnek, s közülük az igényesebbek az egykorú államelméletek némelyikét is tükrözik, állítja G. Etényi Nóra. Nem csak holland: angol és francia nyelvű újságok is Hollandiában jelentek meg először. Itt született a Világ első hírszolgálata. „…a kora újkori Nyugat-Európánál kevésbé toleráns helyet soha nem hordott hátán a Föld” – állítja Yuval Harrari történész[44] Talán megkockáztatható: ez alól Hollandia üde kivétel. A XVII. századi holland festészet a kor kultúrájának legszebb gyémántja, egy ország és korszak legfőbb önkifejezései formája. Wittman Tamás szerint a holland festészet nagyobb csoda, mint a gazdaság és társadalom[45]. A zsidó-keresztény és görög-római mitológia csaknem eltűnik az észak-németalföldi festészetből. A holland művésznek ugyanis nem mecénása van – mint Európa-szerte – királyok, érsekek, arisztokraták révén, hanem vásárlója, megrendelője: gazdag polgárok, sőt olykor jómódú parasztok. Az ő lakásaikban aligha stílszerű a mitológiai jelenet. A holland aranykor jellegzetes témái: csendélet, tájkép, városlátkép, csoportos portré. A képeken gyakran egyszerű emberek szerepelnek, mindennapi tevékenység közben. Holland polgárok lakásaiban akár 30-40 kép is lehetett. „Nem volt olyan cipőfoltozó, akinek ne lettek volna festményei” – állapította meg egy angol utazó. A festészet központja Holland tartomány, ezen belül is Amszterdam, Haarlem és Leiden. Első látásra talán meglepő, hogy egy olyan országban, amely ezer szállal kapcsolódik a tengerhez, mennyire nem jelentős téma a tenger és a hajó. A legnagyobbak: Rembrandt, Vermeer, Frans Hals nem keresik ezt a témát. „Rembrandtot Hollandia, Hollandiát Rembrandt alapján lehet megérteni” – állítja Huizinga[46]. A bon mot remek, de csak félig igaz: a festőzseni képei alapján igen keveset tudnánk a tengeri hatalomról, tengergazdaságról, kikötő típusú államról, ami pedig a XVII. századi Hollandia lényege. Vajon miért? A fő ok valószínűleg a tengerész alacsony presztízse. Jobbára a legszegényebbek, a család nem öröklő fiai, nem egyszer köztörvényes bűnözők jelentkeztek matróznak. No persze, az a tény, hogy talán nem szerepel súlyának megfelelően a tenger, nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem szerepel.[47] És ha valódi jelentőségénél talán kisebb is, más országokhoz képest mégsem lebecsülhető a témájául tengert választó holland festészet. Miközben szárazföldi csatáról egyáltalán nem készült holland festmény, tengeri csatáról igen: Hendrick Cornelisz Vroom Holland hajók támadnak spanyol gályákra című képe szinte Dávid és Góliát küzdelmének tűnik. Willem van der Welde is fest tengeri csatajelenetet. Ugyanő készített tollfestményt Frigyes várakozó flottája címmel. Williem de Porter A gyarmati hatalom allegóriája – Hollandia elfoglalja a nyugat-afrikai Elminát című festménye a különben nem nagyon gyakori politika-érzékeny vonulat megtestesítője. A képen ábrázolt bennszülöttek meglepően világos bőrűek. Csatajelenetet fest Reiner Zeeman. A kép középpontjában diadalmas holland hadihajó, ám oldalt két hajó is felborult, egy kigyulladt,
matrózok csónakokban menekülnek. Abraham Storck megfestette a négynapos csatát. Adam Willaerts festménye: A Kelet-indiai társaság egyik hajója elhagyja a kikötőt. A képen a hajók uralkodnak a tenger fölött, mit sem sejthetünk a tengeri utazás veszedelmeiről. Az előtérben beszélgető kereskedők nyugalma is erre utal. Tengeri tájak festője Jan van de Capelle és az imént említett Willem van de Welde. Hadihajók nyugodt tengeren című képén nem csak a tenger nyugodt: a hajók is megbízható, nyugodt erőt sugallnak. Több kép készült jeles tengernagyról, így Abraham Blooteling festménye De Ruyterről. Ugyancsak de Ruytert festette meg Ferdinand Bol – háttérben ezúttal is hadiflotta. Bonaventura Peeters a tenger haragos, a hajók kiszolgáltatott állapotát is bemutatja, dióhéjnyi hajók csapódnak kis híján az apró sziget sziklás partjaihoz. A tudomány és technika kapcsolata a XVII. században kezdett szorosabbá válni. A technikai találmányok fő haszonélvezőjének térsége Itáliából Hollandiába helyeződik át. A tudomány presztízse alacsony, a tudósokat a boszorkányoknak kijáró gyanakvás veszi körül. A tudományt a legtöbben nem kenyérkereső hivatásként űzik. A holland egyetem éppúgy a modern európai kultúra előőrse, mint a könyvkiadás vagy az újság. A középkori egyetem egyházi intézmény. Reformáció és ellenreformáció küzdelme miatt nem csökkent, talán még hangsúlyosabbá vált az egyetemek egyházi-vallási kötődése. Ehhez képest Leidenben állami egyetem működik, a tények tisztelete jellemzi, már nem a teológia, hanem a természettudományok kerülnek a középpontba. Új tudományágak születnek (fénytan, meteorológia), az orvosképzésben megjelenik a klinikák intézménye. A leideni az első, saját múzeummal rendelkező universitas. Az egyetemen betiltják a párbajt. Habár a kor technikája és tudománya nem feltétlenül kapcsolódik a tengerhez, néhány mondat erejéig érintenünk kell. Nem sokkal az általunk vizsgált korszak után, 1715-ben jelent meg Északi utazások gyűjteménye címmel egy könyv Amszterdamban. A munka sorra veszi a megoldandó földrajzi kérdéseket, egyfajta kutatási programot vázol fel a jövő tengerészei számára. Johann Neander elsők között ismeri fel, hogy a dohányzás káros a szervezetre. A humán tudományok közül a XV. századi előzményekre visszanyúló hajózási ill. tengeri jog kiemelkedő jelentőségű. Hugo Grotius, Pieter Pack és mások a tengeri hajózás és kereskedelem szabadságának, a minden ország számára nyitott és szabad tengernek a hívei. A holland történettudomány teljesítménye – Wittman Tibor szavaival – „meglehetősen provinciális”. A klasszika-filológiában kialakult, leuveni és főképp leideni „holland iskola” szövegkritikai eredményeit a történettudomány és a kortárs politika területén is alkalmazni próbálták. A holland filozófia legnagyobb alakja a portugál zsidó származású Baruch de Spinoza, „a szellem köztársaságának polgára” [48] A filozófia és teológia szétválasztásának híveként, panteistaként és a rendszeres és módszeres tudományos Bibliakritika gyakorlójaként valósággal felbőszítette kortársait. Németországban illett is dühödt kirohanásokat intézni ellene az egyetemeken.[49] A holland egyetemek és tudományos élet jó híre, mindenek előtt azonban az ország toleráns légköre, a szellemi élet szabadsága egy sor jelentős külföldi tudóst vonzott Hollandiába. A legismertebb talán René Descartes, aki élete legtermékenyebb éveit Hollandiában töltötte, vagy John Locke, aki Hollandiába menekült. Amszterdamban, majd Leidenben élt a kor legnagyobb dán tudósa, a geológia atyja, Niels Steensen. Az első higanyos hőmérő megalkotója, Daniel Gabriel Fahrenheit német fizikus élete jó részét Angliában és Hollandiában töltötte, Hágában halt meg. Egy sor külföldi történész élt Hollandiában, mint a német Georg Horn, az angol Gilbert Burnet. Hollandiában alkotott Menasszé ben Israel
szefárd tudós, író és nyomdász. Az antitrinitárius irányzat egyik válfaját (a socianizmust) lengyel emigránsok erősítették meg Hollandiában. Demográfiai és gazdasági jelentőségük nem hasonlítható az antwerpeni és francia hugenotta bevándorláshoz, de több lengyel teológus Leidenben telepedett le. Az első magyar nyelvű tudományos mű alkotója, Apáczai Csere János a leideni, haderwijki, utrechti és fanekeri egyetemen tanult.[50] Műve, a Magyar Encyklopaedia Utrechtben született, ahol a magyar tudós holland nőt vett feleségül. Apáczai egykor jelenlétét Harderwijk városban emléktábla őrzi. Ez a 4000 lakosú városka (egykori Hanza város) 1648ban egyetemet alapított.[51] Néhány egyéb holland-magyar művelődéstörténeti vonatkozás, a teljesség igénye nélkül: Diószegi Bónis Mátyás A részegesnek gyűlölséges, utálatos és rettenetes állapotja című műve Leidenben jelent meg. A magyarországi születésű cseh pedagógus és teológus, Comenius beutazta Európát, Sárospatakon is tanított. Élete utolsó szakaszát Hollandiában töltötte, Amszterdamban halt meg. Az Európa legjobb nyomdájának tartott holland Blaeu mellett dolgozott Tótfalusi Kis Mikós. Miután éveket töltött Amszterdamban, hazatérve Kolozsvárt telepedett le és egész életében könyvkiadással foglalkozott. 1676-ban az eperjesi Gutt család könyvtárát a hatóságok lefoglalták. A házi könyvtárból Justus Lipsius és Hugo Grotius művei is előkerültek.[52] Vállalkozók, tudósok mellett királyi vendégei is akadtak a XVII. századi Egyesült Tartományoknak. I. (Nagy) Péter orosz cár uralkodásának első felében nem vett részt a politika alakításában. Nem csak a gyermek-császárról, de a serdülő és ifjú uralkodóról is elmondható, hogy érdeklődését a hadsereg, a flotta és a külföldiek töltötték ki. A fiatalemberre nagy hatást gyakorolt két holland: Franz Timmermann és Christian Brandt, akiktől elméleti, katonai, tengerészeti ismereteket nyert. Az ifjú uralkodó 16 hónapos nyugateurópai diplomáciai- és tanulmányútja során hosszabb időt töltött Hollandiában, ahol a hajóépítési ismereteket tanulva, Zandaam városában maga is fizikai munkásként dolgozott 1697-ben[53]. A Rogge cég alkalmazásában állt, Péter zaamdami ács néven. Az orosz uralkodót néhány holland munkáscsalád megvendégelte ebédre.[54] Később holland kikötőkben flottagyakorlatokat is megtekintett[55]. Útját belpolitikai okok miatt meg kellett rövidítenie, ám a holland kapcsolat fontos maradt. Péter cár huszonkét ifjút küldött Hollandiába a hajózás tudományának megtanulására. Szélesebb értelemben, Péter „Hollandia műszaki, gazdasági és adminisztratív tudását”[56] szerette volna eltanulni. Kuriózum: a cár amszterdami és hamburgi kereskedőktől nyolcvanezer forintért ritkasággyűjteményt vásárolt. A tengeri és tengerentúli ritkaságok iránti érdeklődésnek elég nagy piaca volt az Egyesült Tartományokban: pl. Johan Volckers kagylógyűjteménye százezer forintot ért. Simon Schijnvolt amszterdami kereskedő pedig kifejezetten ritkaságboltot tartott fenn[57]. Frigyes Vilmos porosz király, az Orániai ház rokona sok időt töltött Hollandiában. A holland élmények és tapasztalatok nagy szerepet játszottak a német uralkodó törekvésében tengeri hatalom kiépítésére. Ebben segítségére volt egy holland vállalkozó, Benjamin Raule.[58] III. Frigyes porosz herceg, a nyitott, tudománypártoló uralkodó udvarába holland kereskedőket, tudósokat fogadott. maga is holland ruhában járt, s holland mintára kívánta korszerűsíteni országát.[59] A harmincéves háború első szakaszának vesztese, V. (Pfalzi) Frigyes a fehérhegyi csatában (1620-ban) elszenvedett vereség, majd az ezt követő, Pfalz elleni spanyol támadás után, országától is megfosztva hollandiai száműzetésbe vonult. Áttekintésünk, mely koránt sem teljes, egy nagyobb, Hollandia és a tenger kapcsolatát elemző írásunkból vett részlet. A címben szereplő Hollandia gyönyörei nem erotikus vagy kulináris
élvezetek: a kor legfejlettebb és legszabadabb országáról írt a francia professzor, még ha ez a szabadság a XXI. századi olvasó számára felette viszonylagos is. BIBLIOGRÁFIA Bairoch, Paul (1990) A hagyományos társadalmak urbanizációja (17-18. század) Világtörténet, 1990. ősz-tél Bibó István (1986) Az európai társadalomfejlődés értelme (Válogatott tanulmányok 3. kötet) Magvető Könyvkiadó Budapest Bitterli, Urs (1982) „Vadak” és „civilizáltak” Az európai és tengerentúli érintkezés szellemés kultúrtörténete Gondolat kiadó, Budapest Bogucka, Maria (1988) Amszterdam és a Baltikum a 17. század első felében Világtörténet, 1988. ősz Borus György (2007) Az angol-holland forradalom háttere 1660-1690. Akadémiai Kiadó Budapest Braudel, Fernand (1985) Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus a XV-XVIII. században. Gondolat Kiadó, Budapest Brook, Timothy (2009) Vermeer kalapja Európa Könyvkiadó, Budapest Chaunu, Pierre (2001) A klasszikus Európa Osiris Kiadó Budapest Eco, Umberto (2013) Legendás földek és helyek története Európa Könyvkiadó Budapest Emersleben, Otto (1985) Az arany országai Kossuth Könyvkiadó, Budapest Gergely András (2004) Apáczai-emléktábla Harderwijkben, História, XVI. évfolyam, 10. szám 17. Etényi Nóra (2002) Államelmélet, politika és pamfletek a 17. században Aetas 17. évfolyam, 1. szám Font Zsuzsa (1989) összeáll. és jegyz. Teleki Pál külföldi tanulmányútja. Levelek, számadások, iratok (1695-1700) Szegedi Oktatási Munkaközösség, Szeged Gulaš, Štefan – Leščinskij, Dušan (1984) A vitorlás hajók története Madách Kiadó, BudapestBratislava Harari, Yuval (2015) A Homo sapiens felemelkedése BBC History, V. évfolyam 2. szám Huizinga, Johan (2001) Hollandia kultúrája a tizenhetedik században Osiris Kiadó, Budapest Jardine, Lis (2013) Hódító holland kertkultúra BBC History III. évfolyam 5. du Jordain, Michlel Mollat (1996) Európa és a tenger. Atlantisz Kiadó, Budapest
Katona András (2008) Kora újkori egyetemes történelem (XV-XVIII. század) Tankönyvkiadó, Budapest Kiss Sándor (2009) Kereskedők, hittérítők Nyugatról História XXI. évfolyam, 7. szám Konstam, Augus (2011) A kalózkodás igaz története. Alexandra könyvesház kiadója, Pécs Loon, van, H. W. (1941) A hajózás története Stílus Kiadó, Budapest. Mak, Geert (2001) Amszterdam. Egy város életrajza Corvina Kiadó Budapest Mannix, Daniel, Malcolm Cowley közreműködésével (1980) Fekete elefántcsont Kossuth Könyvkiadó Budapest Margócsy Dániel (2014) Mindennek mértéke a pénz. Az utazás ára és a ritkaságok fogadtatása a kora újkori Európában. 2000 folyóirat, 2014. február Miskolczy Ambrus (2014) Filozófiáról és fasizmusról, 2000. folyóirat, 2014. november Németh István (1988) Italozási szokások a 17. századi Hollandiában. História X. évfolyam, 56. szám Norich, John Julius (2009) Hetven történelmi város Atheneum Kiadó Budapest. Benne Shama, Simon: Amszterdam Olearius, Adam (1969) Viszontagságos útja az orosz földön át Perzsiába bev. és jegyz. Engel Pál Gondolat Kiadó, Budapest Pálvölgyi Endre (1961) összeállította, előszó és jegyz. Németalföldi tengerjárók Gondolat Kiadó, Budapest Pirenne, Henri (1983) A középkori gazdaság és társadalom története Gondolat Kiadó Budapest Prak, Maarten (2004) Hollandia aranykora. A köztársaság találmánya. Osiris Kiadó Budapest Rácz Lajos (2000) Az európai gazdaság-világtól a világgazdaságig: az európai gazdaság térszerkezetének átalakulása Juhász Gyula Főiskola Kiadó, Szeged Sashalmi Endre (2006) A nyugat-európai államfejlődés vázlata Pannonica Kiadó, Budapest Schilling, Heinz (2003) Az európai hatalmi rendszer 1660 körül – a kora újkori felekezeti fundamentalizmus és annak felekezeti meghaladása. Társadalmi Szemle, XVL. évfolyam, 3-4. szám Szommer Gábor (2012) Holland navigációs tudás Japánról, 1608-1641. Világtörténet, 2012. 4. szám Szommer Gábor (1998) John Saris utazása Japánba (1611-1614) Világtörténet 1998. ősz-tél
Wittman Tibor (1965) Németalföld aranykora Gondolat Kiadó Budapest Zumthor, Paul (1985) Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában Gondolat Kiadó Budapest Zsemlye János (2013) I. Péter cár hadiflottájáról Valóság LVI. évfolyam 4. szám acelmonstrum.host22.com/four.html hu.wikipedia.org/wiki/Angol-holland_háborúk#Az_els.C5._h.C3.BA_.281652.E2.80.931654 hu.wikipwdia.org/wiki/Bolygó_Hollandi [1] Parival francia professzor könyvének címe. A könyv 1678-ban jelent meg Amszterdamban, s a szerző hollandiai tapasztalatait összegzi. [2] idézi Paul Zumthor(1985) Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában Gondolat Kiadó Budapest, 325. oldal [3] idézi Wittman Tibor (1965) Németalföld aranykora Gondolat Kiadó Budapest [4] Johan Huizinga (2001) Hollandia kultúrája a tizenhetedik században. Osiris Kiadó, Budapest. 38. oldal [5] Brook, 28. oldal [6] Mak, Geert (2001) Amszterdam:gy város életrajza Corvina Kiadó, Budapest. 94. oldal [7] Prak, 69. oldal [8] hu.swewe.net/word_schow.htm/?379830_18Holland_Kelet-indiai_Társaság [9] Van der Oudermeulen adatai, idézi Rácz Lajos (2000) Az európai gazdaság-világtól a világgazdaságig. Juhász Gyula Főiskola Kiadó, Szeged. 92. oldal [10] Rácz, 91-92. oldal. Megjegyzendő, Magyarország hadserege békeidőben kisebb ennél! [11] Rácz, 92. oldal [12] Henri Pirenne (1983) A középkori gazdaság és társadalom. Gondolat Kiadó, Budapest, 212. oldal [13] Zumthor, 250. oldal [14] Prak, Maarten (2004) Hollandia aranykora A köztársaság találmánya. Osiris Kiadó, Budapest. 119-120. oldal [15] Az iparról legfőbb forrásaink: Wittman, Zumthor és Prak könyve [16] van Loon,(1941) A hajózás története. Stílus Kiadó Budapest. 196-197. oldal [17] Prak, 100. oldal [18] Prak, 105. oldal [19] Brook, Timothy (2009) Vermeer kalapja. Európa Könyvkiadó, Budapest. 57. oldal [20] Braudel, Ferdinand (1985) Anyagi kultúra és kapitalizmus a XV-XVIII. században. Gondolat Kiadó, Budapest. 359-360. oldal [21] A céhes iparhoz Prak 102-103. oldal [22] Wittman, 153. oldal [23] Huizinga, Johan (2001) Hollandia kultúrája a XVII. században. 28. oldal [24] Zumthor, 314. oldal [25] Wittman, 216-217. oldal [26] [27] Witman [28] Chaunu, Pierre (2001) A klasszikus Európa. Osiris Kiadó, Budapest. 269. oldal [29] Mak, 96. oldal [30] [31] Chaunu, 446. oldal [32] Rácz, 77. oldal [33] Zumthor, 318-319. oldal [34] Mak, 38. oldal [35] Pálvölgyi Endre (961) összeáll., szerk. és jegyz. Németalföldi tengerjárók, Gondolat Kiadó, Budapest. 33. oldal [36] Brook, 118. oldal, ill. u.o. 253-254. oldal [37] Németalföldi tengerjárók, 226-230. oldal. Az egész földrajzi felfedezők problémát ez alapján a könyv alapján vázoltuk fel [38] Huizinga, 18. oldal [39] Prak, 176. oldal [40] Bitterli, Urs (1982) „Vadak” és „civilizáltak”. Gondolat kiadó, Budapest. 126. oldal [41] Miskolczy Ambrus (2014) Filozófiáról és fasizmusról. A 2000 folyóirat novemberi száma [42] G.Etényi Nóra (2002) Államelmélet, politika és pamfletek a 17. századi Európában Aetas, 2002. évi 1. szám [43] Mak, 81. oldal [44] Yuval Harrari (2015) BBC History, február [45] Wittman, 230. oldal [46] Huizinga 104. oldal
[47] www.seaborne-fartygsmagasinet.com/paintings.html vagy www.cichw1.net/pmcontps.html valamint a budapesti Szépművészeti Múzeum időszaki kiállítása a Holland aranykor festészetéről 2014/2015-ben. [48] Chaunu, 371. oldal [49] Wittman, 211. oldal [50] Farkas Ildikó (2004) Apáczai csere János, História, 10. szám [51] Gergely András (2004) Apáczai-emléktábla Harderwijkben, História 10. szám [52] G.Etényi Nóra, 32. oldal [53] Mihail Heller ( (1996) Orosz történelem I. Osiris Kiadó Budapest, 250-257. oldal, valamint Zsemlye János (2003) I. Péter cár hadiflottájáról. Valóság, LVI. évf. 4. szám 77. oldal [54] Wittman, 226. oldal [55] Zsemlye, ugyanott [56] Bitterli, 73. oldal [57] lásd Margócsy tanulmányát [58] du Jordain Michel Mollat (1996) Európa és a tenger Atlantisz Kiadó Budapest. 154. oldal [59] Oleárius, Adam (1969) Viszontagságos útja orosz földön át Perzsiába bev. és jegyz. Engel Pál, Gondolat Kiadó, Budapest. Engel előszavában, 9. oldal
VILÁGBESZÉD
Immanuel Mifsud
Azt hittem, a virágok mind meghaltak Boda Magdolna fordítása
Immanuel Mifsud (Paola, Malta, 1967. szept. 12- ) máltai író, költő. Igen korán,16 éves korában kezdett írni és máltai irodalomkritikusok szinte azonnal felfigyeltek az írásaira. 1991-ben jelet meg a Stejjer ta' Nies Koroh (Csúnya emberek története); 1999-ben a Il-Ktieb tal-Maħbubin Midruba (Megnyomorított szeretők könyve), 2002-ben a L-Istejjer Strambi ta' Sara Sue Sammut (Sara Sue Sammut furcsa történetei), 2005-ben a Kimika (Kémia), 2006-ben a Happy Weekend (Boldog hétvége), 2008-ban a Stejjer li ma kellhomx jinkitbu (Történetek, amiket sose kellene megírni). A Kimika novelláskötete nagy vitát kavart, pornográf irodalomnak ítélték és a máltai kiadók elutasították a kiadását, de a könyv végül egy bátor kiadótól forgalomba került. Megjelenése után az újságok ismét negatív kritikával illették, ám 2005-ben National Book Award második helyezését kapta meg. Líra munkássága is említésre érdemes: 1998-ben jelent meg a Fid-Dar ta' Clara (Kláránál), 2001-ben a Il-Ktieb tar-Riħ u l-Fjuri (A Virágok és a Szél könyve), 2004-ben a Polska-
Slovensko (máltai-angol kétnyelvű kötete), 2005-ben a km (máltai-angol kétnyelvű kötete), 2005-ben a Confidential Reports (Titkos beszámolók, /angolul/), 2007-ben a Poland Pictures (Lengyel képek /angolul/), 2013-ben a Penelopi Tistenna (Penelope vár) kötete. Számtalan irodalmi fesztiválra nyer meghívást, mint például a Festival de Poesia de la Mediterrania (Palma de Mallorca), Dnevi Poezija Vina (Medana, Szlovénia), Terceti Tnovski (Ljubljana, Szlovénia), Dni Poezie a Vina (Valtice, Cseh Köztársaság), Siauliai Short Stories Festival (Siauliai, Litvánia) és a Poetry Parnassus-ra (London). Versei olyan antológiákban jelennek meg, mint pld a New European Poets (Graywolf Press), The Echoing Years (Waterford Institute of Technology), In Our Own Words: A Generation Defining Itself (MWE), Les poêtes de la méditerranée (Gallimard) és The World Record-ban (Bloodaxe Books). Díjai: 2001-ben a Il-Ktieb tar-Riħ u l-Fjuri (A Virágok és a Szél könyve) c. munkájával a National Literary Award, 2002-ben a L-Istejjer Strambi ta' Sara Sue Sammut (Sara Sue Sammut furcsa történetei) írásával a National Literary Award 2005-ben a Kimika (Kémia) a National Literary Award, 2008-ban a L-Istejjer Strambi ta' Sara Sue Sammut (Sara Sue Sammut furcsa történetei), Premio Strega Europa, 2011-ben a Fl-Isem tal-Missier (tal-iben),(Az apa és a fiú nevében) című művével elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját. Immánuel Mifsud írásait számos európai nyelvre fordították le, magyarul most először mutatkozik be. Azt hittem, a virágok mind meghaltak délelőtt mindjárt felébredünk, és virágokat szedünk, mindjárt meglátlak, és tudom, olyan vagy, mint tegnap, mindjárt kinyitom a szemem, megkérdezem, mit álmodtál, mindjárt megnézem, vagy vannak-e még odakint virágok, mindjárt meghalljuk a tiltakozó munkásokat, mindjárt én következek az élvezetben, mindjárt a tied leszek, mindjárt keresem az arcod, de nem talállak a sötétben, mindjárt azt mondod, ne, mindjárt felébredünk, és virágokat szedünk. mindjárt itt az ideje, hogy dolgozni induljak, töltve van a mobilom? El fogok késni a szakszervezeti ülésről, jobb, ha elindítom a mosógépet, elküldted e-mailben a bevásárló listát? Nem nézted meg, hogy megjött-e a fizetésem? plusz a legújabb bevásárló hétvége Dubaiban 250 Lm, barbecue egy négycsillagos hotelben, transport, guide, kirándulások, plusz a nyolcvanas évek n-edik slágere, plusz SEX ON THE BEACH, plusz meztelenül és szentül, plusz MOVE YOUR BODY, plusz az UEFA Bajnokok Ligájának legújabb eredményei, plusz a tegnapi telefonszavazás legújabb eredménye: egyetért azzal, hogy a máltaiak rasszisták? 3% - igen, 97% - nem. Most már mehetünk virágokat szedni.
De a virágok meghalnak. Ahogy én is. Ahogy te is. délután Várok. Egyik cigarettáról a másikra gyújtok, mert utálok várakozni. De amikor téged kell várni, akkor izgatottan várok, hogy ismét megjelenj. Beszélni fogunk újra, szemtől szembe, te és én. Eszembe jut, hogy ma reggel, mikor kihajoltam az ablakon, hogy megnézzem, van-e leszakítható virág, csengett a mobilom. És emlékszem a beszédre. hello hello hello hello beszélhetnék Andrew-vel? beszélj hello, Andrew ki az? én ki vagy te? én, Samantha Samantha? igen, Samantha, beszéltünk tegnap az IRC-en, és te adtad meg a mobilszámod, emlékszel? persze, hogy emlékszem! hogy vagy Samantha? jól, nem mégy dolgozni? nem megyek én se! én se wow, micsoda véletlen! van valami programod? nincs találkozunk? egy kávé, vagy valami? persze Eszembe jut a ma reggel, ahogy néztem a viharos tenger színű szemed és az arcod, a színe olyan volt, mint a haldokló virágok. Egy fél csésze kávé után megkérdezted nős vagyok-e. Eszembe jut a ma reggel, ahogy néztem a tengert kinyújtózva, és a virágokat a dunsztosüvegben a kerek asztalon a két kávéval és két szelet csokoládétortával. És most várlak a mi éjszakai szertartásunkra, szemtől szembe, te és én, egyedül. És a háttérben, a másik szobában, a tévében, a szürke hajú bemondó hosszan sorolja a szponzoroknak és megköszöni nekik a támogatást, majd felteszi a győztes kérdést, húsz cent egy telefon-hívás: Ha Málta az EU-hoz csatlakozik, elveszíti identitását. Ha azt gondolja, igen, hívja a 222-990as, ha nem, akkor 222991-as telefonszámot. Nyerhet egy ingyen repülőjegyet Sydney-be, hogy személyes láthassa a kengurukat. És várok, várok, amíg meg nem jelensz a sötétben a képernyőn. És olvasok, míg nem jössz: [APE] van itt csaj? [Sexxx] a szex csatlakozik #sexinmalta-hoz [PUPA] 12 éves lány akar beszélgetni 20-24 közötti fiúval [MOB_ILE] mobilok eladók nagyon olcsón. msg [APE] van itt csaj? [APE] van itt csaj? [Sexxx] csatlakozik #sexinmalta-hoz [BIGDIKK] hello ppl, hallak [JUVE] forza italia! [NINA22] hello [LABOUR] a miniszterelnök egy idióta
[APE] van itt csaj? [BIGDIKK] csajok, egy kis SexChat? [BLUGRL18] micsoda idióták ezek a munkáspártiak [JUVE] forza italia! [NINA22] hello bigdikk, hogy vagy? [PUPA] 12 éves lány akar beszélgetni 20-24 közötti fiúval [MOB_ILE] mobilok eladók nagyon olcsón. msg [CELINE] valaki az egyetemről? pls msg [PUPA] 12 éves lány akar beszélgetni 20-24 közötti fiúval És várok, hogy megjelenj ebben a dzsungelben, a sötétből. Várok. [LONELY] Samantha itt vagy? Várom a választ a másik oldalról, a semmiből, várom, hogy a teáskanál óvatosan az olvasztott csokoládéba csússzon, és hogy újra megkérdezze, nős vagyok-e. Akkor azt szerettem volna mondani, hogy nézd a virágokat, amik az asztalon hervadnak, hogy valóban megértsd az álmos tekintetem. Akkor meg akartam kérdezni, elmegyünk-e a tengerhez, hogy becsússzunk a vízbe, és szeretkezzünk, és hogy valóban kiderüljön, a történetünk elkezdődött. Aztán elviszel, és én megszagolom őszibarack és az óezüst színű lepedőd, és nagy, puha párnád. Elvarázsol a virágos illatod; megkóstolom a leveleid és az érett gyümölcsöd, ahogy lehullassz a földre, illatosan és nedvesen, én leásom magam békésen a gyökerek közé, hallgatom a sirály kiáltását, figyelni akarok, hogy elfelejtsem süket akarok lenni, el akarok olvadni, vízcseppé válni, elpárologni, és mint a gőz eltűnni örökre, mint a sirály kiáltása, mint a halott sirály a kék tenger felszínén, mint a sötétség kék tenger tetején. [LONELY] samantha itt van, pls? Várok, hallgatom a tévévitát a másik szobából. Alig bírok már várni, amíg újra megjelensz a semmiből, mint ma reggel, én zöldbe öltöztem, hogy felismerj. Ahogy megjöttél, azt mondtam, alig tudom elhinni. Azt hittem, hogy már az összes virág elhervadt. [LONELY] samantha itt vagy, pls? [LONELY] samantha itt vagy, pls? [LONELY] samantha itt vagy, pls? [LONELY] samantha itt vagy, pls? [APE] LONELY: kuss, verem a faszom samanthádba [Sexxx] LONELY: csatlakozz az #sexinmalta-hoz [JUVE] italia! – Köszi, már régen nem volt ilyen jó! És nevettem, mert jól éreztem magam és erősnek. Bár már féltem, hogy ha elhagyom a házat, megint minden furcsának és sötétnek tűnik. – Mikor látlak újra? – Majd találkozunk az IRC-en este, ok?
– Eljössz máskor is? – Ok. – Mikor? – Hmmm, majd meglátjuk. Majd. Olyan voltál, mint egy gyönyörű, égből leszállt angyal, mint egy repülőgép magasan fenn, mint egy másik földre szálló fehér galamb nagyon messze, ahol nem tudlak elérni, hadd menjek veled, hadd repüljek én is. – Szóval, nős vagy? szünet – Igen. És mosolygott. És mosolyogtam én is. És tovább mosolyogtunk. – Én is férjnél vagyok. És nevetett. És nevettem én is. És együtt nevettünk. – Hol van a férjed? – Dolgozik. Vagy ott kéne, hogy legyen. És újra nevet. És nevetek én is. És együtt nevettünk. samantha itt vagy, pls? [DJBIG] AIR Action_ THE PARTY _ SATURDAY 11 MAY _WALK ON THE WHITE LINE _FEEL THE HEAT _ LOVE THE SOUND _ LOVE THE SWEAT _ LOVE THE LOVE _ AND ALL THAT – Egy neked, egy nekem. Nézem a két fehér, csaknem egyenes csíkot a kicsi szögletes tükrön. Látom, hogy egy fél szívószállal kínálsz, mosollyal a nagy szemedben. – Te kezded. Ráhajolsz a tükörre, felszippantod a fehér port, lefekszel, fintorogsz és mosolyogsz, miközben átadod nekem a szívószálat. Ahogy beszippantom a csíkot, amit hagytál, bizalmatlanul forgattam a szemem. Érzem, hogy mosolyogsz rám. Milyen csodálatos illata van a virágoknak május elején. Május beillatoz minket a virágokkal. Május beillatoz minket a virágok füstjével. Kezdjük elölről. Nézzük egymást, és élvezzük, amit látunk. Kezdjük újra. Mit gondolsz? Azt hiszem, újra kell kezdenünk. Kezdjük... még ha később abba is hagyjuk. Mert elfáradunk. Lehet, hogy nagyon elfáradunk. De egyébként bármikor újrakezdhetjük. Próbáljuk meg legalább. Mit gondolsz? – Mit csináltál ma? – Semmit. – Egész nap nem csináltál semmit? – Semmit. Elmentem egy kávézóba, szétnéztem, hogy mi van enni. – Ez minden? – Mászkáltam a környéken, aztán hazajöttem. – Az jó. – Rágyújtasz? – Nem, nincs egy árva jointunk se. – Egyáltalán nincs? – Vettél? – Nem. – Nem? – Azt hittem, van itthon még valamennyi .
– Nincs. Már akartam kérdezni valamit. – Mit? – Még mindig szeretsz? – Azt hiszem, ezt nekem kéne inkább kérdezni. Ma reggel megint te szívattál. – Csak ennyi van közöttünk? Csak ennyi? – Még ennyi sincs, mert te nem akarod, már régóta nem. – Tudod, mennyire megváltoztál? – Csak én? – Miért emeled fel a hangod? Beszélgetünk, nem veszekszünk. – Mert megváltoztál. – Rendben. Megváltoztam, soha nem mondtad. Mondanod kellett volna. – Észre kellett volna venned, hogy próbálom mondani. Folyton csak a szakszervezet jár az eszedben, és millió más dolog. – És a tiedben? A te fejedben mi jár? szünet – Az én fejemben? Te. Már nem ugyanaz az ember vagy Megváltoztál, már nem olyan vagy, mint régen. – Akkor miért nem szóltál? – Mikor? Talán valamelyik szakszervezeti ülésen? – Ugyan már, ne túlozz! Ha nagyon akartad volna, találhattál volna rá időt, ahelyett, hogy a számítógép előtt ülsz. – Ott ülök a számítógép előtt, te meg a TV híreit elemzed. – Miért emeled fel a hangod? Hadd kóstoljalak újra élvezettel. Hadd legyek férfi újra. Hadd érezzem újra a puhaságod. Hadd tegyelek magamévá újra. Hadd ismerjelek meg újra, talán, elveszek kusza útjaiban, de megtalállak, még ebben a sötétben is. Próbálkozok, pedig nem akarok. Rájöttem, nem akarom. Öröm nélkül csinálom. Nem tudok, ma én vagyok az, aki nem tud. Próbálkozom, de a testem gyenge, erőtlen. Nem úgy, mint ma reggel. Ma reggel minden más volt. Reggel még a testem is más volt, új volt, tele volt a rejtéllyel. És én is más voltam. Az voltam, aki sok évvel ezelőtt voltam, veled. Mint akkor. De most biztosan nem. Bár szeretném, de nem megy. Bár én akarok. Ha akarok. Ha téged akarlak. Az agyam a számítógépen jár, a holnapi, holnaputáni vagy bármikori virtuális találkozón, az őszibarack és óezüst színű lepedőn, a nagy puha párnán, a nyíló virágokon, a leveleken és az érett gyümölcsön, az illatos talajon, ahol a friss harmat ízét ízleltem, a gyengéd gyökereken, amiken lecsúsztam, a kiáltozó sirályon, a kokain fehér csíkjain, a szememen, ami a tükörből néz rám, és azt kérdezi tőlem, mi a faszt csinálok. Sötét a sötétségben. Bámulok rád, bámulsz rám, úgy érzem, össze vagyok zavarodva, nem értem, miért volt, hogy ma reggel igen, és most nem. Látom, biggyeszted a szádat és kinyújtod a karod, hogy elérd a cigarettát az éjjeliszekrényen. És ahogy hozzám csúszol, hagyom, hogy a fejem betemesse a párna, és ottmaradok, míg majdnem megfulladok. De mindent látok a sötétben. – Ha oda akarsz menni a számítógépedhez, menj! Nem bánom! – küldesz kedvetlen hangon messze. – De mielőtt elmész... megmondom neked: én megpróbáltam, holnap ne gyere megint ugyanazzal a szöveggel. [LONELY] samantha itt vagy, pls?
[APE] LONELY: itt van még? bazd már meg samanthát [LONELY] samantha itt vagy, pls? [LONELY] samantha itt vagy, pls? [LONELY] samantha itt vagy, pls? [SAM_TEX] ANDREW !!!!!!!!!! [LONELY] SAMANTHA !!!!!!!!!! [SAM_TEX] ANDREW! hol voltál? Már vártalak. [LONELY] bocs! hogy vagy? [SAM_TEX] gyere ide. idejössz? [LONELY] YESSSSSSSSSS Könnyek csípik a szemem. De mosolygok. És nevetek is magamon. A sötétben. A képernyő fényében. Úgy szeretlek! Fordította: Boda Magdolna
Peter Sloterdijk
Bizony mondom néktek: az embernek még a káoszt kell hordoznia önmagában filozófiai esszé, Romhányi Török Gábor fordítása
Az alábbiakban PS, a ma élő híres német filozófus, rövid F. Nietzsche Zarathusztra-replikája olvasható, archaikus, bibliai hangütésben (a ford.).
A modernség ezt jelenti: az evangéliumok változnak. A rossz és jó hírek már nincsenek szilárdan a helyükön. A szokáserkölcs meginog, az illendőség és az illetlenség helyet cserél. Ami ma még példakép lehet, azt folyamatosan új példaképekkel kell összemérni. Az utánzás félreérthetetlenül minden résbe benyomul, a sikereket más ösvényekre tereli. A közgazdaságot, a sportot, a kultúrát, a társadalmat az irigység, a féltékenység vágányaira. A társadalom már nem egyéb, mint versengéseinek összessége. Az évszázad igénye az övéivel szemben: vessétek alá magatokat vizsgáknak! Tegyétek az asztalra aktáitokat! Gyűjtsetek arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy igenis szükségképpen léteztetek. Lendüljetek bele, tegyétek fontossá témáitokat. Mert ne feledjétek, csak a lendület ereje segít művetek létrehozásában! Vegyetek részt a kísérletezésben, amely megmutatja, mi megy és mi nem. Ismerjétek el, hogy sok minden eleve kudarcra ítéltetett! Kísérletté változott a világ, aki nem kísérletezik, nem jön a világra. Csak egyetlen hiba létezik: magatokat nem mutatni meg. A jövő szempontjából az okosság a következőt
jelenti: a kísértésnek azzal állni ellen, hogy észrevétlenek maradtok. Nietzsche Zarathusztrája ezen új világállapot nyelvi tükörképe. Itt is, mint hajdan, a törvény és a szeretet a kísérletezés parancsa. Ne tévesszen meg titeket, hogy itt a kísérlet alkotást jelent. A kötéltáncos szintén alkotó és bátor kísérletező. A bizonytalanságba merészkedik. Lezuhanása egy mű aláírása és Zarathusztra munkatársának vallja őt. Ezért mondja a próféta a kísérletezést hírül adó új szentbeszédeiben: „ Az ember az állat és az emberfölötti ember között, a szakadék fölött kifeszített kötél. Veszedelmes átmenet, veszedelmes vándorút, veszedelmes visszapillantás , veszedelmes borzongás és veszteglés. Ami az emberben nagy, nem egyéb, mint hogy híd ő, nem pedig cél; az emberben az szerethető, hogy átmenet és hanyatlás ő.” A modernség a következőt jelenti: az embert megérinti a választás kényszere a változatlan életviszonyok és a kísérletezés által fölfokozott élet között. Mindig annyi modernség van, amennyi önkéntes vállalkozás a magasrendű kísérletezésre, mindez pedig ahhoz kapcsolódik, amit eddig a művészet értékmérőjének tartottak. A modernség megalkotóinak tanulmányozása a művészet és irodalom történetével egyenértékű. Nietzsche ezt is prófétája útján közölte velünk. A kihívás ereje különbözteti meg az önkénteseket a vonakodóktól. A provokáció teljesíti be a szakítást azok között, akik állják a versenyt és azok között, akik hallani sem akarnak már a kísérletezésről. Amikor a jövő emberének prófétája szavát az „utolsó emberek” közé veti, megnyilatkozásra kényszeríti a nem-utolsó embereket. Amikor az utolsók egyetértenek a mondattal, hogy „utánunk mi magunk”!, akkor a nem-utolsók egy esztelen jelszó zászlaja alatt csoportosulnak: „utánunk a csillag”! A modernség azt jelenti, hogy az emberben a káosz mérséklődhet. A káosz egy különös meghatározása: mintha nem átfogó viszony volna, amelyben leledzünk, vagy amelyet meglovagolunk, hanem belső forrás, amelyről elmondható, hogy még nem merítettük ki. Nietzsche először is maradéknak ítéli a káoszt. Kimeríthető lehetőségek halmazaként tekint rá. Értékként fogja fel, amellyel szemben állást kell foglalnunk. A káosz az a szörnyűséges hatalom, amellyel szemben a személyek rendezettsége és végessége a feszültség állapotába kerül. A magasztos káosz áthatja a szubjektumokat és emelkedetté teszi őket ezen állapot birtokában. A szörnyűség önmagunkhoz való viszony, amelyet mi emberek különféle stílusban válaszolunk meg: , mint a rend őre, mint alvajárók, bűnözők, játékosok, művészek. Aki pedig veszi magának a bátorságot, hogy másokat a szörnyűséghez való viszonyukra emlékeztesse, az új típusú rendzavarónak minősül. „Bizony mondom néktek: Még a káoszt hordjátok magatokban.” Ki beszél így? Egy őrült, aki másokat rá akar beszélni, hogy költözzenek át a maga őrült világába? Valami metafizikai elégedetlenkedő, aki közönséget keres magának? Megváltásra vágyakozó lélek, aki szenvedő társakat igyekszik bevonni a saját öngyógyító terápiájába? A modernség az alkotás körülményeinek vizsgálatát jelenti. ”Bizony mondom néktek, még a káoszt kell hordoznotok magatokban , ha táncoló csillagot akartok szülni.” Ez pedig magának az új esztétikának a hangja, ennek klinikai és romantikus pólusán. Az alkotást viszont tévedhetetlenül szülésként képzelik el; a káosznak anyaméhül kell szolgálnia, amelyben a mű csöndesen, hangtalanul formálódik. E ponton Nietzsche a művészetek ginekozófusaként jelenik meg. Alkotói érzékenysége a termékeny és terméketlen nők felé fordul. A Baubotól (mitológiai undorkeltő, magamutogató vénasszony, akit Nietzsche Vidám tudomány c. művében mutat be – a ford.)tudja: alkotó a nő is, akinek megvan rá az oka, hogy titkait ne tárja elénk. A káosz legkedvesebb fia nem a tagadás, hanem a merészség ördöge. Az ő révén kerül a műbe minden, amivel eleddig nem kísérleteztek. Ugyanabba az anyaméhbe zseniesztétika, ginekológia, médiumizmus. A modernség ezt jelenti: meg kell találnunk a kivételhez a szabályt. Voltaképpen kik is vagytok, ha még káosz él bennetek? Gáz, ásító űr, alaktalan tömeg, sötét semmi. Szomorú
fizikai elképzelés, hogy mindebből csillagszülöttek jöhetnek világra. Amikor Nietzsche táncoló csillagát a káosz fiának teszi meg, elismeri, hogy a legfinomabb lény otromba szülőktől származik. A káosz mégis csillagszerű, mármint dionüzoszi elemként. Dionüzoszi: szétszaggatott, hasadt, dühöngve önmaga ellen forduló, az önmegkettőződés átkára ítélt. A szülés képessége a következőt jelenti: hogy egy szenvedéshez bizonyos kifejezés világára van szükségünk. Mi menti meg a fölhevült életélményt önmagától? Csak egy megdicsőítő közegbe való fölemelkedés. A produktív káosz nem egyéb, mint a szenvedő és a formákat álmodó Isten. Vajon a tömeg nem nagyon okos-e, amikor az alkotó emberről hallani sem akar? Az emberfölötti ember, a csillag, a vágy? - Szavak egy életből, amelynek még szüksége van ilyesmire. Aki a boldogság feltalálói közé számít, már túljutott ezeken. A modernség a következőt jelenti: legyetek bizalmatlanok a kommunikáció hazug képeivel szemben. Zarathusztra érzi jól, hogy provokációja már az első szónál kudarcra ítéltetett. Azok között, akiknek büszkeségéhez szól, senki sem áll készen befogadni azt, amiről a beszélő azt állítja, hogy még létezik. Aki önmagához való viszonyt létesít a szörnyűségben, az nem táplálhat illúziókat a prédikáció kimenetelét illetően. Zarathusztra, akinek beszéde nem érinetette az utolsó emberek büszkeségét, megkérdi önmagától, vajon nem inkább érzékenységüket kellett volna megszólítania. Most azt a beszédet kísérlik meg, ahogyan még senkihez sem szóltak. De vajon Zarathusztra nem túlontúl büszke-e ahhoz, hogy másodszor is kíséreljen szólni, mindenkihez ezúttal? Bizony mondom néktek: még a másságot hordozzátok magatokban. Képézzetek különbséget önmagatokhoz viszonyítva és reménykedjetek tulajdon jövőtöket illetően. Egy kevés gonoszság, zavarosság, kiszámíthatatlanság a véletlenek tőkéje, amelyből következmény-véletlenek sarjadnak elő. De már látom, hogy eljön az idő, amikor már senki sem hordoz magában gonoszságot, zavarosságot, kiszámíthatatlanságot. A kiüresedett emberek korszaka akkor kezdődik, amikor a kiinduló véletleneket már nem lehet a következmény-véletlenekről megkülönböztetni. Sokkal többet cselekszenek majd, mint valaha, de az alkotás kora immár lezárult. Veletek elmúlik minden, ami a belső és a külső dolgok különbsége feltételéül szolgált. A gyarapodás története lezárul. Ha tovább lép, akkor már minden kívületek történik, adattárolókban, hálókon, processzorokban. A modernség a következőt jelenti: a próféciák önmaguk ellen fordulnak. Az előrejelzések vektorok, amelyek arról gondoskodnak, hogy valami más jön. Belső és külső színtereken egyaránt regenerálják a káoszt. A cáfolatok ott formálódnak, ahol a bennetek lévő káosz alkotásának végét nyilvánvaló lehetőségként ítélik meg. Mihelyt a csillag megjelenik, váratlanul ellenségei szolgáltatják a káosz bizonyítékát. Forrás: Peter Sloterdijk: Ich sage euch: man muss noch Chaos in sich haben. Der aesthetische Imperativ, 2014, 400 – 405 old. _______ A kurzívan szedett részek a szerkesztő módosításai, tp
MERÍTETT SZAVAK
Csokonai Attila
Poeta ludens Az újpesti Babits Mihály Soknyelvű Kisdedóvó poétaporonty világpolgárainak mókás mondókáiból
Bojkottálok1 boltot Szóhasználatot Io triumphe2 Széplélek vagyok Bojkottálok könyvet Diktált divatot Io triumphe Széplélek vagyok Bojkottálok szégyent Folyóiratot Io triumphe Széplélek vagyok Bojkottálok színészt Non-Stop trafikot Io triumphe Széplélek vagyok Bojkottálok démont Parfűmillatot Io triumphe Széplélek vagyok Bojkottálok chipset Kormányablakot Io triumphe Széplélek vagyok Bojkottálok műbőrt Ál-pályázatot Io triumphe Széplélek vagyok Bellóna3 Beliál4 Bellevue5 bel esprit6 L’art pour l’art költőnek Ne merjél nevezni 1
Kapcsolatok teljes v. részleges, megtorló célú megszüntetése. Charles Cunningham Boycott (1832–1897) írországi angol jószágkormányzó nevéből. 2 Kb. Ihaj-csuhaj! (Latin) 3 A háború istennője a római mitológiában. (Latin) 4 Alvilági rontó, ártó lény; az ördög egyik neve. (Héber) 5 A fr. bellevue (ejtsd: bellevü) vagy az ol. belvedere (ejtsd: belvedére)= szép kilátást nyújtó hely; díszes kilátó; magaslaton épült palota, villa (m. m. szép kilátás). 6 Széplélek (francia) vö. Schöngeist (német).
Környezetvédő prófétánk, hol vagy? I. Z-nek
A nő kinyitja a fehér Porsche ajtaját. Az Isten ilyenkor persze se hall, se lát. Fatális: főleg a Földdel nem törődik. Üres Energy Drink doboz koppan – bőszít, Mint a sok kidobott karácsonyfa szerteszét. Szenteste mind illatos volt, és persze szép. Aztán a felborogatott szelektív kukák. Itt a rest publica, ám hol a köztisztaság? S az utas, amint becsukják az ajtókat, Asszociál, s a gázszagtól jó kis gyomrost kap. Majd a busz büdösen, rázkódva és zörögve Visz kétórás, betarthatatlan menetidejű körökre. Kezdetben volt a logosz. Ma a logisztika A minéműséges alakiság. Eszme nincs, csak komisz vita Törik-szakad pártok közt. S a költő, ki beleköt akármibe, Legalább annyit tud: a szelídeknek is van itt ige.
Amikor közbeékelődik a mottó Budapest, szinte már szeretlek. Kimondhatom hát: szebb is lehetnél. Marad s változik neve a tereknek, Például Moszkva tér, Lehel tér… Ha a Vers utcába költözöm, Közel Csömörhöz lakhelyem. A Költő utcához mi közöm, De van escapom és deletem… „A nőből kitört a zokogás. Ha ez a város [Prága] nem lenne olyan szép, a városlakók már rég megölték volna egymást, világosította fel [….]-t, annyira mélyen gyűlölik egymást.” Igen, azért kell, hogy szeresselek, mert itt is Majdnem mindenki gyűlöli az ugyanúgy másikat.
Adamik Tamás
Tükörformák Verőcei kert Szép Verőce, áldunk. Rajtad áll a házunk. Szép a kertje: szőlő gondokat megölő. Fája is van: alma, édes íze, halma illatos kosárban fekve vár a házban Meggy is érik itt fenn: két fa ontja, Isten hogyha adja, bőven. Ki segít, ha ő nem? Szilvafám, az öt szál, kincses íze fölszáll, mert kifőzik vérét: s gazda kapja bérét. Hét barackfa, őszi, annyit ád, ki győzi falni teli szájjal, hogyha leve rá nyal. Ám de az se semmi, hogy szemeddel enni bírod ezt a tájat, csak ne légy te fáradt. Hív a Duna árja, arcod elé tárja fényes áradását, s húzza szíved álmát. Mégis szomorú vagy, lelked szinte elhagy, mikor arra gondolsz, lesz-e, aki gondoz. 2014. szeptember 21. Verőcei kert másképp
Drága Verőce, határtalan: itt hegyed, ott csoda falvad. Kis házunk hegyen áll, neve is van néki: Fehér hegy. Kertünk dél fele lejt, mondhatnám, fejtöl a lábig. Ritkás szőleje éltet, vére elűzi a gondom. Fája, gyümölcse van. Almafa: egyik lent ül a kertben, másik fent a hegyoldalon áll, és sütteti lombját. Nyári a fenti, csodás almája nagy: enyhe borízű. Starking fajta a lenti: illata illan a házban. Meggy is zöldell kertünk alján, s nyújtja gyümölcsét. Két fánk áll egymástól pár méterre; a satnyább Szűkmarkúbban méri a meggyét, bőven a másik, Isten hogyha akarja. Hiszen ki teremti, ha ő nem? Szilvafa öt van; négy vörös, egy besztercei szilva; Ég adományai, mégis a földből jöttek a fényre. Karjukat ég fele tárva csak érlelik égi gyümölcsük, Majd leeresztik kincseiket, s puha fűre leszórják. Hét szép őszibarackfát én ültettem a kertben. Felnőttek szaporán mind: egyik a másik után hoz Hamvas, szendén elpiruló, édes buja halmot. Csak falod és nyeled, és leves illata csordul szádon. Nemcsak a bort iszod itt, és a gyümölcsöt eszed rá, Két szemed issza e tájat kis házad teraszáról: Zöld fák, zöld bokrok, jegenyék meg tarka virágok. S messze a kék hegyek árnyai túl a Dunán már. Zöld koronák közt felfénylik széles Duna tükre. Megtöri fényes sávját egy nagy barna hajó, mely Lomhán kúszik fölfele, lassan, szemben az árral. Szívemnek szent vágyait elveszi, elviszi messze. És mégis szomorú vagyok, elszáll tőlem a lélek, Mert most szép csinos itt minden, tapsolnak a meggyfák , Szőlő vesszeje integet árnyas zöld tenyerével, Ám mi lesz akkor, hogyha nem élek? Lesz, aki gondoz? 2015. június 22. Egyszerűen egyszerűen szóljunk jót is cselekedjünk szeressük meg egymást és gyakran nevessünk
ha beszéded hosszú bárki aki hallja nem tudja miről szólsz legyint és odébb áll töltsd időd hasznosan használj a világnak segítsd a családod törődj magaddal is szeresd társaidat ápold a virágot gondozd gyümölcsfáid lapozd könyveidet nevess barátok közt nevess a családban nincs kedved nevetni akkor mosolyogjál jaj de jó is lenne ha ily könnyen menne életünk folyása. és boldogulása Füle, 2015. április 19. Egyszerűen másképp Egyszerüen szóljunk, és lassan fűzzük a szókat! Jelszónk: csak szeretet; ezt tegye mind, aki él. Nézzük meg, mi a jó, és gyakran jót cselekedjünk! Ámde nevessél is, vagy legalább mosolyogj. Hogyha beszéded túl bonyolult, és nem tagolod jól, Hallja ugyan, kit elér, ámde nem érti a szód. Nem tudván, mit akarsz, csak ferdén néz a szemedbe, Majd hátat fordít, s dolga után eloson. Töltsd az idődet hasznosan; élj magadért, a hazádért! Munkád elvégezd, s fogd okosan napodat! Használj drága családodnak, meg a csalfa világnak, Hogyha barátod van, légy vele is tehetős. Kedvelj mindenkit: idegent úgy, mint a barátot! Fürtös akácot meg, mint a virágot, imádd! Drága gyümölcsfáid gondozzad nagy szeretettel! Könyveidet forgasd, fald, ami szívedig ér!
Hogyha okod van rá, te nevess csak tiszta szivedből. Ám ha kevés az okod, úgy te nevess keveset. Mégis vígabb lenne, ha gyakran bízva nevetnél. Élj hát boldogan, és rajta: kacagva nevess! Jaj, milyen édes lenne az élet, hogyha lehetne, Egyszerüen, mégis boldogan élni soká! Csakhogy az élet harcos ajándék: kínos a vége. Könnyebben sírunk, mint ahogyan nevetünk. Budapest, 2015. május 13.
Gyüre Lajos
Hazai tájakon I. Csallóköz Csenevész bokrok áhítják a napot a falakról már rég lekopott az iszap lomhán csillantják a nagy vizet elaggott lengő nádasok és várják a másikat ó hát nincsen rossz mi ne lenne jó valakinek kis semmi vidéki múltunk ki érti meg ötven Medárd lucskos szennye ránk tapadt zavaros iszapja kinek hoz bő termő nyarat II. Palócföld Poros girbegörbe utak dombok mögött alvó falvak elszórt tanyák puszták lompos kutyák és apró házbörtönök ólmos botok s mint sárga agyaghegyek lustán cammogó gulyák s öreg paraszt egy darab múlttal fitymáló fiatalok kik innen szabadultak öntelt mosoly: szülőföld közösség – mint giccses filmen legyintenek: „Mi már elszoktunk innen, de mi is volna, mi ide kötne még?“ III. Bodrogköz Bolyonghatsz fél napot gyár sehol nem füstöl olykor úgy érzed:ez a senkiföldje dűlőút – sátrat itt hol ez hol az üt föl rakodóállomás hasas vonatok döcögnek s körötte ott forog országnyi áru közt e táj ezer arca gondjuk két vagon közt még a ló s legelőn az ökör kötöznek szőlőt nyitnak s arcukon vaspor tündököl
örömük: múló kis nóták a pince körül úgy éjféltájon zümmögve befelé hogy se a múlt se a jövő ne fájjon Ajánlás Cimbora, hogy is van az a régi-régi zsoltár? - Itt okos nem lehetsz,szép meg sose voltál! Igyál hát,hörpintsd ki borod,s aludj egy nagyot, s a pincék előtt,ha erre jársz,emeld meg kalapod.
Reményi Tibor
Akárhol Én nem akartam szűzen érintetlen hidegen álszent vak "becsületben" megőrízni az életem. Nem akartam kimérni meddig tart a "megéri"
Inkább akartam: a mélyre evezni ha másképp nem lehet, elperelt örömök vastrónján elégni a bűvölő szépséget mindenképp elérni Nem érdekeltek a "tűzbiztos" életek, nem kértem,nem hittem a jéghideg érvüket, nem restelltem,nem szégyelltem ha tüzet fogott szivem, miközben átdobog a félelmes életen: tán út közben megérem, hogy felfénylik a végtelen Mindegy hogy hol s mikor ha kocsmában, ha templomban ha kínomban, ha álmomban ha nyíltan vagy titokban akárhol e végtelen mégis szűk világban...!
Akkor megbocsátod Ki volt a csúcson, annak kevés a sík. Ha egy percig megremegtél a gondolattól, hogy mindkét irányban végtelen a világ; ha azért hallgattál el, mert tudtad,hogy ez egyszer a csönd dönti el a vitát; ha jártál már a gondolat kozmikus határainál; ha meggyőzött egy nyári éjszakán százezer tücsök szerenádja, hogy nincs véletlen és nincs hiába; Ha megbámultad önfeledten mily bonyolultan egyszerű a vadrózsa vöröslő virága; ha érted már, hogy csak jelzés a szó a VALÓSÁG...csak játszható, NEM birtokolható Akkor megbocsátod, ha lázadok, és elhiszed: csak egyszerűen vállalom, hogy lettem, élek, vagyoksemmi több. Nem magyarázkodom.
Az otthon íze Kezdetben volt a homok perzselő aranyfénye vonatok távoli kattogása augusztusi délutánok kurta árnyéka méhek, dongás, izzó levegő délibábja az elhagyott udvaron világléptékű utazások...könyvek, térképek, országok,tengerek ócska rádióban „Amerika hangja” téli éjszakákon a megnyílt égbolt dermesztő végtelenje hó-ölelésben halkuló tisztaság vasárnap déli harangszó tétova időben időtlen szerelem. Azután jött
a konkrétumok kétes menedéke a felnőtt lét óvatos szabadsága szabályra új szabály a lélek szédítő szárnyalása rövid távú örömök csalóka varázsa néha boldog lázadás a tények törvényén belül Szálltam tengerek felett bejártam a térképeket vakított a hó a Mont Blanc alatt hallottam katedrálisok harangszavát és dübörgött félelmesen lábam alatt az Atlanti óceán. Láttam sok csodát, kitárult a világde egy helyen voltam csak otthon ahogy kezdetben a ceglédi udvaron Novák Imre
Közelképek és aranyfedezetek (haikui-ciklus)
Álmodó színes Falevelek merülnek Téli halálba. A nappal vére Finom és egyszerű nő Lelkére csordul. Pogány örömmel Az őrület madara Szökőkúttá vált. Sírcsonkok mellett A forrás jéghalálba Merevedett arc. Tótükre szürkül, Az erdő és a mezők Esőbundában. Elszáradt levél Tovább hullik az erdőn Vérző farönkről. Vörös ikreknél Gáz, gőz, füst, parázs tör fel. Ház dől most házra.
A hegy lábánál, A völgy közepén mocsaras Tavak születtek. Erdőhatáron Hasadék, felhőkatlan Ködspirált lövell. A nap rásütött. Lepkepár egymást fedő Árnyékában várt. Húzza a nyelved. Élet vize az ecet. Fanyar és bizarr. Spárgafonatban Ha alázuhanok majd, Ki szövi tovább? Szótagok, szavak, Az idő megfojtása Tizenhét álom. Gőzölög a táj. Köd ritkítja az erdőt. Levélkavargás. Hol jött vagy ment, Fűrészféle alak volt, Csak jött, ment, jött, ment. Víz színe remeg. Az eső köröket szúr. Üres felület. Vízen fűnyaláb. Szilfák hosszú árnyékán Úszó szigetek. Nyugtalan szellemét Az akusztikus térben Emlék kísérti. Sziklás hegy előtt Egy csiga is elindult. Felér a csúcsra?
Égi vonalon Szaladgál a képzelet, Mikor szóródik. Karddal nyert folyók Zúgásán mindenki ért. Keselyű les föntről. Őrzi elszáradt Virágok sziromporát Az elszáradt fű. Árnyékok, formák Kedvesed hasonmása Szirénhangon szól. Szádban cseresznye Napfény, eső, szél, halál. Csak egy nap telt el. Messzi a közel. Mily világos a homály. Kuszán egyszerű. Gazdag, csinos táj. Az élet nem vetélytárs. Szerelmed alkot. Ha kibírom a Földi létet, akkor a Pokol is jöhet. Nem értem magam. Összedolgoztuk magunk, Majd kettévágtuk. Ördögűzés folyt. A halál nevű képlet Fogásaival. Csendes pillanat A partra lépő folyó Életcsuszamlás. Esti káprázat, Tűz, víz, légáramlat jön. Villám csap bele.
Kiváló debatter. Kiugrott apácák közt Cinizmust hirdet. Fény sehol, mégis Éles és tündöklő arc. Önmagában nő. Bűbájfotókon Piros mellbimbójú nő. Tériszonyom van. Árnyam növekszik, Ördöggel szimpatizálva Hínár, víz fon át. Csendes pillanat, A partra lépő folyó Életcsuszamlás. Ördögűzés folyt A halál nevű képlet Fogásaival. Nem értem magam. Összedolgoztuk magunk, Majd kettévágtuk. Gazdag, csinos táj. Az élet nem vetélytárs. Szerelmed alkot. Ha kibírom a Földi létet, akkor a Pokol is jöhet. Messzi a közel, Mily világos a homály, Kuszán egyszerű. Szádban cseresznye. Napfény, eső, szél, halál. Csak egy nap telt el. Árnyékok, formák, Kedvesed hasonmása Szirénhangon szól.
Őrzi elhervadt Virágok sziromporát Az elszáradt fű. Karddal nyert folyók Zúgásán mindenki ért. Keselyű les föntről. Apró lökések, Vénámba hajórajok, Halcsontok döfnek. Madaras ágak Átaludták a telet, Vízbe bámulnak. Víz selymesedik. A nap szemérmetlenül Eléget mindent. Nem élő, nem holt. Alaknélküli voltunk, Vagy mindkettő. Holtak szájában Homok, kő, giliszta, föld. Hús, gyümölcs után. Nézett, mosolygott. Csak egy test akart lenni Az életemben. Farönkfej nyoma Táncoló alakokkal, Életrajzokkal. Fák hajladoznak. Szél bújt el az erdőben. Onnan jön vissza? Téli éj gondjai: Átkozott féltékenység. Sápadt hold néz. Dögcédulám már Gyerekeim játékszere. Apámé sehol.
Nap napra csúszik. Vagyunk, a holnap nincs itt. Túlélők leszünk? Hangos robajjal Föld mélyében tűz épít. Jéghegy borjadzik. Aszott gyökérből Burjánzó aljnövényzet Haldokló erdőn. Meg-megrázkódott Ma éjjel és nappal is Egy petúnia. Koszlott szobákban Vadak teremtette rend. Bevégeztetett. A halál valós Az élet hanták sora. Ködlik az este. Korcs kölykök közt Enyészetharang zúg. Fránya fiókák. Madárricsajba Hunyó tűz alatt parázs. Csak ágak vagyunk. Fantomördögök Lidércek, szörnyszülöttek Démonvárosban. Holdfény öleli. Büdös sárban szárnyverés, Víz alatt csontok. Belépsz és kilépsz, Csak ágak vagyunk erre. Nap, Hold, Föld és fák. A sötétségen túl Bársonyfekete varjak A fényt keresik.
Nézi a tüzet, Ért az eső nyelvén is. Türelmes, mint Jób. Pesti nők arca A fölsebzett világban. A lét lékké tesz. Ködfelhő bújik Az erdő fái közé Cseppje patak lesz. Fogy a fény, a víz, A lombfal, a levegő, Moccan a halál. Jéghegyek úsznak A vízfolyással szemben Ködtündérekkel. Ármányok szárnyán Ördögfattyú lepkéi Árnyékot tolnak. Hal hasa fénylik, Hínár fogja hálóba, Víz marja hasát. Ködfelhő bújik Az erdő fái közé, Cseppje patak lesz.
T. Ágoston László
Tükörponty a harangozónak – Azt mondják, te horgászni is szoktál – állította meg a zebra előtt Monokit a sánta Kovács. – Szoktam. Na és? Már ez is csípi a szemét valakinek? – Nem, csak én szeretném tudni. No, nem azért, hanem hogy azzal is telik az idő… Tudod, mióta ilyen rokkant lettem, aztán csak ücsörgök a tévé előtt…– hebegte zavartan az aszfaltot bámulva.– A harangozó mondta, a Kabai bácsi. Régebben ő is horgászott, de már eladta a botjait. Nincs aki kivigye a tóhoz. Nekem van kocsim, meg rokkant igazolványom is. Lemehetnénk egészen a partig, nem kell a parkolóba állni. Most már újra tudok vezetni. Meghagyták a jogsimat, csak a hívatásost vonták vissza… – Hm…–gondolkodott el Monoki. – Szóval te levinnél a tóhoz… Mennyiért? – Ugyan már, mit képzelsz? Semennyiért, csak úgy barátságból. Nem zavarnálak ám, csak ott ülnék a parton, nézelődnék… Nézném, hogy horgászol. Hátha rákapnék én is. Az orvos mondta, hogy kéne valami, mert különben csak idegel az ember. Megkaptam a kártérítést a biztosítótul, abból vettem a kocsit. Vehetnék jó horgászbotokat is.
A lámpa zöldre váltott. Monoki megfogta a bicegő ember karját, és a türelmetlenül föl fölberregő autóknak integetve átkísérte a másik oldalra. Közben egyre azon járt az esze, hogy mit is tudna kezdeni egy ilyen emberrel a vízparton? Például olyankor, amikor hirtelen fölugrik a kapásjelző, és azonnal be kell vágni, mert a zsinór végén ott ficánkol élete nagy hala, ez meg… No nem, szó se lehet róla! Más dolog az emberbaráti szeretet, a humanitás, a keresztyéni alázat, meg egészen más a horgászat. Tisztázni kell a fogalmakat, nem összekeverni. Van, ami az orvosra tartozik, van, ami a papra…A horgászat viszont senki másra nem tartozik, csak rá, meg a halakra. Harmadik személy oda be nem teheti a lábát. Esetleg még a felesége, a Mari, de ő is csak azért, hogy megkeverje az etetőanyagot. Igen, ahhoz nagyon ért. Beáztatja a kenyeret, hozzá a Maros mixet, meg a kukoricadarát, esetleg egy kis ízesítés, aztán annyi. Vegye a távcsövet, lesse a madarakat, vagy olvasson! Ennyi segítség kell, a többi már zavar. Mire ő kicsomagolja a cájgot, leszúrja a bottartókat, fölszereli a kapásjelzőt, ellenőrzi a horgokat, meg az etetőkosarat, akkorra kész az etetőanyag, az asszony belegyúrja a kosárba, s már repül is befelé. Aztán jöhet a reggeli. Minden pontosan meg van tervezve, percre be van osztva az idő. Nincs üresjárat. Ha egyedül megy, akkor maga gyúr. Akkor viszont a B – terv lép életbe. Először üres kosárral megy be a csali, hogy addig is vízben legyen, amíg ő kever. A botokhoz kizárólag ő nyúlhat, senki más. Persze előfordulhat, hogy az embert elszólítja a szükség. Ő se kivétel. Ilyenkor a Mari ügyel a botokra. Volt olyan, hogy be is vágott, mire ő odaért. Meglepően ügyesen csinálta. Van hozzá érzéke az asszonynak. No, meg húsz év alatt volt is ideje ellesni a fogásokat. A szákoláshoz meg kifejezett tehetsége van… – No, mit mondasz erre, Pista? – nézett rá kérdőn a sánta Kovács. – Hát… bot, meg minden, az kell hozzá, az biztos…– hebegte a másik még mindig a gondolataiba merülve, hogyan küldhetné el a jó fenébe anélkül, hogy vérig sértse. – Tudod, az a helyzet, hogy én nem vagyok ám igazán jó tanító. Néha beidegelek én is, aztán az nem jó. A hal, az meg olyan furcsa jószág, hogy néha még maga a Teremtő se tudna a kedvére tenni. – Úgy gondolom, hogy először csak nézném, mit csinálsz, meg se mukkannék, ha úgy akarod. – Hát ne is, hiszen még horgászengedélyed sincs… Bizony, vizsgát is kell tenni. – kapaszkodott a szóba Monoki, hátha ezzel elriasztja. – Tudom, a Kabai bácsi is mondta. Adott egy könyvet, abban benne van minden. – No, hát akkor csak tanulgasd, aztán majd meglátjuk. Ilyen szeles időben nem is lehet horgászni. A következő vasárnap istentisztelet előtt megkereste a harangozót. – Maga küldte a nyakamra ezt a szerencsétlen sánta Kovácsot, Kabai bácsi? – Miért küldtem volna a nyakadra? – Hát, hogy tanítsam meg horgászni. Maga is tudja, milyen dolog a horgászat, nem lehet azt csak úgy egyik napról a másikra megtanítani. – Nem bizony. Türelem kell hozzá, meg emberség. Az a szerencsétlen fél évig feküdt gipszágyban a balesete után. Újra meg kellett tanítani járni. A keze még mindig reszket néha. A doktor szerint jót tenne neki a csend, a nyugalom, meg a jó szó. – Mi vagyok én, irgalmas szamaritánus? Miért pont én? Se időm, se türelmem… – Jól van no, egyszer én is tévedhetek… Csak arra gondoltam, hogy neked is jól jöhetne az ingyen fuvar… Ha nem, hát nem… Odaérsz te biciklivel is. Két hét múlva becsöngetett Monokiék kapuján Kovács. Csak az asszony volt otthon. – Csókolom, Marika! – köszöntötte a férfi.– Itthon van a Pista? – Nincs. Dolgozik. Mit üzen neki? – Csak azt, hogy levizsgáztam, már van horgászigazolványom. A Kabai bácsi eljött velem, megvettük a felszerelést. Ha gondolja, lemehetnénk együtt a tóra. – Egyszer igazán lemehetnél vele – mondta az asszony este a férjének. – Legalább nyugodtan kitakaríthatnék. Aztán, ha nem tetszik, nem mész vele többet. Ne mondja már a Kabai bácsi,
hogy olyan keményszívű vagy… – Tudod mit? Teszek én arra, mit mond az öreg Kabai. Sőt, teszek a sánta Kovácsra, meg az egész városra is. Nekem senki ne akarja megmondani, hogy mit csináljak, mert akkor harapok. Érted? Harapok. Akkor megyek horgászni, amikor én akarok, és azzal, akivel akarok. Ha biciklivel, akkor azzal, ha… na hát! A biciklinél elakadt a szava, mert a dolgok logikáját követve úgy kellett volna folytatnia, hogy „ha akarok kocsival”, de nem volt kocsija. Ha nagyon akarta volna, akár vehetett volna, de nem akarta. Nem volt érzéke az efféle szerkentyűkhöz. Látta, mások mennyit szerelgették, mosogatták, törölgették, meg féltették, hogy el ne lopja valaki. Azért? Aztán meg minek? Munkába járni ott a busz, a rokonok meg mind a városban laknak, nincs kit meglátogatni vidéken. Egyszer elmentek az asszonnyal Sopronba. Húsz év alatt egyszer. Arra meg, hogy leszaladjon a tóra horgászni, elég az öreg bicikli. Az apja is azzal járt. Ez volt az élete. A munka rogyásig, hogy meglegyen a családnak a mindennapi betevője, aztán este a tévé, vasárnap meg templom után a horgászat. Ezt örökölte tőle ő is. A hajtást, meg a biciklit. Tavaly tavasszal egy kicsit felöntöttek a garatra a sógorral. Hazafelé jövet rosszul vette be a kanyart itt, a ház előtt a hídon, aztán kerékpárostul belefordult az árokba. Azóta időváltozáskor sajog a csípője. Írt rá valamiféle kencét a doktor, de hát az annyit ér, mint halottnak a csók. Ilyenkor jól jönne a segítség, de hát ő inkább leharapja a nyelvét, mint hogy megalázkodjon a szomszédok előtt. Mind olyan rátartiak, meg röhögnek is rajta, amikor üres szákkal teker hazafelé. Egyszer mondta is a jobboldali szomszédasszony a Marinak, hogy abból, amit a horgászatra elpocsékol, már akár egy halas boltot is nyithatott volna. Ő aztán elmesélte neki, mit kell tudni a horgászatról. Azóta még köszönnek is egymásnak, ha nem tudják elkerülni a találkozást. Ez a sánta Kovács is olyan nagymellényű, büszke ember volt, amikor még nem volt sánta. A fene tudja, honnét keveredett ide, a városba. Állatfelvásárló, vagy mi a fene volt. Afféle gyütt – ment ember. Benősült a Topáékhoz. Elvette a Julist, aztán meg magánfuvarozó lett, amikor leváltották a szocializmust. Ő is dolgozott nála rakodóként néhány hónapig, de otthagyta. Olyan volt ez, mint a mesebeli ökörhajcsár. Éjjel – nappal hajtotta őket. Igaz, magát is, mert még egy fuvar, meg még egy… Addig kell dolgozni, amíg van mit… Se vasárnap, se ünnep, csak a meló. Igaz, nem maradt adós, de hát az még se módi, hogy az ember maga után húzza a belit… Jól rá is fázott. Ott van ni, semmire se jó nyomorék. Hát akkor meg… Végtére is neki olyan sokat nem ártott. Főnök volt. Nagy főnök…Most meg ő tanítsa meg horgászni, hogy ne idegeljen? Hmm… Így már akár azt is mondhatja neki, hogy hülye vagy te ehhez, Kovács Józsi. Neki is valami ilyesmit mondott, amikor az üzlet felől kérdezte. Igen, mondhatja. Így, bele a képibe, abba a nagy képibe. Ha erre gondol, akár be is ülne a kocsijába. Bele bizony. Ez nem is rossz ötlet. Jól megleckéztetni ezt a nagyképű, jött – ment parasztot… Így esett, hogy vasárnap, ebéd után a sánta Kovács kocsija megállt Monokiék kapuja előtt. A csomagtartóba berakták Pista felszerelését, aztán elindultak a tópart felé. Marika, a háziasszony egy porronggyal integetett utánuk az ablakból. – A füzeshez menj! – adta ki a parancsot a horgász – Az az én régi, jól bevált helyem. Már apámmal is oda jártunk harminc évvel ezelőtt. Ott fogta élete legnagyobb csukáját. Büszke is volt rá az öreg, haláláig emlegette. Te soha se horgásztál, gyerekként se? – Nem – felelte a másik a dűlőút kátyúit kerülgetve. – Mifelénk nem volt se tó, se folyó, de még csak egy patakocska se, csak az égig érő pusztaság. Apámat meg inkább csak fényképről ismertem. – Elváltak a szüleid? – Nem. Meghalt ötvenhatban. Voltam vagy másfél éves. Anyám mesélte, hogy jöttek a pestiek élelemért teherautóval. Ő is segített fölpakolni, aztán néhányan fönt is maradtak a platón. Azt kiáltotta vissza, hogy majd a hétvégén, a disznóvágásra visszajön. Nem jött. Sokáig várták. Aztán valamikor télen jött az értesítés, hogy megtalálták. Hazavihetik
eltemetni. Öregapám nevelt. – Hmm…– akadt el a horgász szava. – Van testvéred? – Nincs, csak egy unokanővérem Tolnában. Találkoztunk vagy háromszor életünkben. – Aztán még ez a baleset is… Rohadt egy élet… Akkor te bedobni se tudsz… – váltotta át a szót zavarában a horgászatra. Most mondhatta volna, hogy „hülye vagy te ehhez, Kovács Józsi!”, de valahogy nem állt rá a szája. Inkább csak hümmögött, a torkát köszörülte. – Nem baj, majd megtanulod – nyögte ki végül. – A Kabai bácsi megmutatta. Gyakoroltam otthon, az udvarban húszas ólommal. – Az jó. Van neki sungja. Egyszer én fogadásból megdobtam egy vadkacsát. Volt vagy ötven méterre. Öt liter borban fogadtunk. Ki is húztam. Nagyon hápogott, meg vergődött szegény, de úgy rátekeredett a damil, hogy nem tudott kiszabadulni. – Megsütöttétek? – Nem. Elengedtem. Mi ide horgászni járunk, nem vadászni. Ezek olyan szelídek, hogy kijárnak a partra és föleszik a szétszóródott etetőanyagot, meg a kukoricát. Egyik évben volt egy szép, nagy, színes tollú gácsér. Az néha két – három lépésnyire odajött hozzánk kaját kéregetni. Akkor éppen egyedül voltam. Megkevertem az etetőanyagot, aztán letettem így, a szék mellé. Közben valami gubanc volt a botokkal. Odamegyek, megigazítom… Mire visszaértem, benne ült a gácsér a vödörben, két pofára ette az etetőanyagot. A végén már a tenyeremből evett a piszok. – Szép hely ez itt. Igaza volt a Kabai bácsinak. Itt nem idegel az ember. – Hát itt aztán nem. Csak hát itt is sok a kontár. Ott lejjebb, a tanya felé, ott megy át a magas feszültségű vezeték. Mindkét oldalon ki van téve a figyelmeztető tábla, hogy ettől eddig életveszély miatt tilos a horgászat. No, de milyen a magyar horgász? Neki az a legjobb, ami tiltva van. Elhíresztelték, hogy ott vannak a nagy halak. Dobáltak is nyakra – főre, aztán a java fönnakadt a vezetéken. Ott lógnak most is a cájgok sorban… Az egyik tamási embert meg agyon is vágta az áram. Esős időben nekiállt ott dobálni, aztán sikerült eltalálnia a drótot. Egyből letette a kanalat. No, dobjál, hadd látom, hogy megy! Aznap nem volt valami fényes a haljárás, mindössze néhány tenyérnyi keszeg akadt a horogra. Vissza is dobták, hadd nőjenek. A sánta Kovács mégis nagyon jól érezte magát. Ha megkérdezik miért, bajban lett volna a szavakkal, de mióta kikelt a gipszágyból, talán először érezte, hogy mégis érdemes élni. Monokinak meg egyszerűen jólesett a feneke alatt rúgózó autóülés, meg az is, hogy itt, a vízparton mégis csak ő a főnök. Ő diktálja az ütemet, a nagypofájú Kovács meg csak kisinas mellette. Amint telt – múlt az idő, egyre beljebb haladt a nyárba, szinte minden vasárnap délután kiültek a füzes mellé, a vízpartra zsinórt áztatni. A sánta Kovács élvezte a napsütést, a nád suhogását, a madarak énekét, amit hajdan fuvarosként ideje se volt észrevenni, és napról – napra ügyesebben bánt a horgászbotokkal. Már pontyot is akasztott, aminek nagyon megörült az asszony, a Pista meg nem győzte dicsérni, milyen ügyesen fáraszt. Keveset beszéltek. A vizet nézték, és hallgatták a csöndet. Egyik nap, úgy szürkülettájt, egy vadkacsa úszott el előttük a vízen sűrű hápogással terelgetve kicsinyeit. – Szépek ezek a pelyhes kis jószágok – állapította meg Kovács. – Azok – bólintott rá a másik. – Neked hány gyereked van? – Kettő. A Jóska, meg a lány. Miattuk csináltam mindent, hogy nekik legyen. Hát lett. Ott az a marha nagy ház, akár három család is megférne benne, aztán kergethetjük egymást az asszonnyal. Mondtam a fiamnak, amikor végzett a főiskolán, hogy itt ez a bété, vegye át az irányítását. Nősüljön meg, vigye tovább. Beleülhetett volna a készbe. Nem, azt mondja, ő saját céget akar. Neki ne parancsolgasson senki, még én se. Elment. Bele is bukott a nagy önfejűségbe. A lány, az meg, eh… Annak is volt egy olyan vőlegényféléje. Rendes kölyök volt, már félig be is szállt az üzletbe, aztán mit tudom én min vesztek össze. A Kati
visszadobta neki a gyűrűt, az meg lehordta mindenféle szajhának. Beidegeltem, adtam a lánynak két egy forma fülest. Az anyja bőgött, ez meg meg se állt Angliáig. Most ott valami bébicsősz, vagy mi a fene. – Hát ez az, látod, én is így vagyok a lányaimmal. Engem bezzeg annak idején egy rossz szóért úgy vágott nyakon a fater, hogy két hétig csöngött tőle a fülem. Ezekhez meg szólni se lehet, mert megsértődnek, és rám haragszik az asszony. Mert mindig csak a fiúk, meg az a rohadt diszkó!... Egyszer azt mondta a szomszédasszony, hogy „Hallom, Pista, a lányaidat ott szorongatják a srácok a diszkó mögött, a palánknál.”Beidegeltem én is. Már hogyne idegeltem volna. Főleg, hogy a Bálintné mondta, az a pletykafészek... Vágtam egy orgonavesszőt, és elmentem megnézni. Tényleg ott voltak. Hazáig vertem mindkettőt. Ennek már tíz éve. Csak akkor jönnek, ha én nem vagyok otthon. Néztem volna el nekik? – Bomlott világban élünk, Pista! – igazított egyet a kapásjelzőn a sánta Kovács. – Öregapámnak húsz hold földje volt, meg egy hentesüzlete a faluban. A boltját államosították, a földjét elvitte a téesz. Egyszer leköpött egy tanácselnököt, aztán a fél veséjét leverték a rendőrségen. Engem meg csúfoltak a gyerekek az iskolában, mert nem volt apám. Meg is vertek hazafelé menet. Lehettem vagy nyolc éves. Az öreg meglátta, hogy sírok. A kezembe nyomott egy botot, és visszaküldött. Azt mondta: „ én verlek agyon, ha nem veszel magadnak elégtételt. Minden pofon az arcodon szárad, amit nem tudsz visszaadni.” Megjegyeztem a tanítást, attól kezdve olyan lettem, mint a tűzvész. Még az idősebb srácok is féltek tőlem. Bicska, bokszer a zsebben… Mindig kiverekedtem az élettől, ami engem illetett. – A karambolnál… – Nem értem, hogy történhetett. Csak arra emlékszem, hogy átjött az én oldalamra az a kamion, aztán ott feküdtem a kórházi ágyon tele csövekkel, meg huzalokkal… és mindenem fájt, és képtelen voltam megmozdulni. Amikor megmondta az orvos, hogy rövidebb lett a bal lábam, elhatároztam, hogy kiugrom az ablakon. – Igaz, hogy hetekig kómában voltál? – Igaz. Amikor meg hónapok múlva elengedtek, és két mankóval már bicegni is tudtam, fölvonszoltam magam a padlásra, átvetettem a kötelet a gerendán, aztán… Aztán elkezdtem bőgni, mint egy taknyos kölyök, meg szidtam az Istent, mint a bokrot, hogy miért nem engedi? Hiába akartam… Te Pista, én úgy akartam, mint még soha semmit ezen a világon, de képtelen voltam megtenni. – Elcsuklott a hangja, és kövér izzadtságcseppek gördültek végig az arcán, homlokán. A másik csak nézte tehetetlenül. Szeretett volna mondani valamit, de fogalma se volt, hogy mit lehet ilyenkor mondani. A keze elindult egy bizonytalan mozdulatra, aztán visszahullott az ölébe. – Én… én… – hebegte. – Nem is tudom… – Valami olyasmit akart mondani, hogy amikor a főnököm voltál, nagyon utáltalak, mert nagyképű, gátlástalan alak voltál, de így, ilyen elesett, szánalmas állapotban… Mondja azt, hogy megbocsátottam, vagy mit mondjon? Erre nincs szó. Mielőtt még bármit mondhatott volna, nagyot koppant a boton a kapásjelző és a víz felé indult botostul, bottartóstul az egész. Reflexszerűen nyúlt utána, s már engedte is ki az orsó fékjét, hadd vigye, hadd küszködjön vele az a hatalmas jószág, amelyik azért jött éppen ebben a pillanatban, hogy megoldja ezt a kényes szituációt. A sánta Kovács is talpra ugrott, és sántaságát feledve ide – oda futkározott a parton a merítőszákkal, meg a zsinórt leste, hol bukkan föl a vízből az a hatalmasnak vélt valami, ami jaj Istenem, csak el ne szakítsa a damilt, mert akkor oda az egész. Monoki érezte, tudta, hogy ez élete nagy lehetősége. Ekkora súlyt még soha nem érzett a bot végén, s azt is tudta, hogy elég egy óvatlan, rossz mozdulat, és búcsút mondhat a tó öreg pontyának. A mozgásáról, húzásáról érezte, hogy valami fene nagy potyka lehet a zsinór végén táncoló vendég. Hagyta, hadd úszkáljon, hadd körözzön minél beljebb, a nyílt vízen, s csak akkor kezdte kifelé kényszeríteni, amikor már lanyhult a húzása. Több mint fél órába telt, mire a parti nád közelébe terelte az egyre jobban fáradó, le – lefekvő halat. Akkor már csak
arra kellett ügyelni, nehogy betekerje magát valami víz alatti tuskóba, vagy erősebb nádtorzsába. – Add Uram, Isten, hogy sikerüljön! – fohászkodott az ég felé a horgász. – Hadd mutassam meg ennek az embernek, ennek a barátomnak, meg apámnak is odaát, milyen ügyes vagyok! Még néhány perc, és ott ficánkolt, ott tátogott a hatalmas tükörponty a szákban. Megmérték, öt kiló negyven dekát nyomott. – Ez az első közös, nagy halunk, Jóska – törölte meg izzadó homlokát Monoki. – Tudod mit? Nagyon ügyesen szákoltál, legyen a tiéd. – A te horgodra jött, te fárasztottad, téged illet. – Hmm… – mosolyodott el a másik. – Tudod mit? Adjuk oda a Kabai bácsinak. Nélküle soha nem ültünk volna le mi ketten egy tónál horgászni.
Turai Kamil
Boldogasszony ódák (MISZTÉRIUMOK) Versek a ciklusból
I.3. HÓDÍTÓHADJÁRAT az írás a magamra-ébredés eszköze az olvasónak ehhez semmi köze azáltal alakítom ki magamat hogy női szubsztanciákba szórom magomat a szenvedést párolom szeretetté rendszerem egyszerűen az egyszer-eggyé úgy oldom-toldom tégelyeimben a módszert mint szerelemrabló hatékony altatószert hiszen életemet akár be is fejezhetném itt ennél a lezárt fejezetnél felépítettem egy kacsalábon forgó családot ámde a vörösvércse-villám belevágott szedegetem össze a szerelem-romokat rokonszenvre intem a rokkant rokonokat elvetem szemembe a nevetés-szemeket arcomból vések vészterhes műremeket a seholse-pallón semmiben himbálózom fényességes fenyegetésekkel dobálózom nem akarok megöregedni bölcs-ősszé se visszacsecsemősödni csemcsegő bölcsőssé örökké égő láng legyen lelkem-végzetem dolgom eleven hódítással végezzem míg lassan megszületik belőlem Imar Itul-ka hunok ősivadéka sumérok Nimród-Attila-fia a Dávid-egy a Góliát-légió ellen
a szemtelen szennyen győz a szelíd szellem az írás a magamra-ébredés eszköze az olvasónak ehhez semmi köze I.5. TÖRTÉNELMI EXPEDÍCIÓ kietimologizálják egymást ezek a népek a Kárpát-medencéből Moloch szór a cemendéknek árpát a csárda-kietlenben démonokkal szemben kell megvédenünk a bálványzó vulkánt konok emberek a kútkáván kánkánt dévajkodnak a mesterséges határokat átszeli széles szárnyaival a turulmadár kontár radarok hiába lövellnek szeles égbolton illatszereket maroknyi lélek tűzmag-hitével győz a szétszórt magyarság Festő Hegedűs György ükapám igric- s boszorkány-mester göröngybe hegedő testével termeszt szobor-glicíniát századok artériáin fröcsköl a szivacsos csontba a fény Niagara-ének abszurd csodáiba duzzad az erkölcs barnálló éjszakából bivalyszem-csillag vöröslik izzón zóna-vitorlák istálló-galakszisát sürgeti ingyen Isten legszentebb nevét tévedésből se szabad emberére cserélnünk hieroglifákká válnak felmagasztosult sóhajtásaink korunkban korhadt unkák florilégiumában betegszenek kanál-hivatásaink nem merünk egyszerűek és gonoszak lenni a halálhoz méltón nóták létráin tülekszünk üres kamaszok menekültjei nem ragad el bennünket a nevetségesség zengő varázslata teknőben tevékenykedő gésa-zárdát darál elménk erőlködésünkből ernyedt ernyők ritka fakírjai fakadnak hülye reklámok hernyótalpasain reszket a parázna föld döfködik kereszt pórázára hüvelyezett málló pórus-renyhék túlterhelt idegeink arzenálját zene sűríti vers-indulattá átlagos virítós ezer tallérját ingadozva hengeríti utálat összemossa a vérittas gyilkosokat a győztes mártírokkal a végzet tegzében lakkosra satírozott asszonyok kosara szösszen világos éjszakában vonulnak véleményeink szürke termeszei I.6. APOTEÓZIS a szellememmel tartok össze mindent a szellememmel igenelem Istent a szellememmel tiltom a gyönyört a szellememmel dicsérem a kört s a szellemem fog majd a sírba vinni a szellemben nem szűnök soha hinni
a szellemmel vonszollak ide téged szellem szavára érem el a véget lepedő nélkül láthatatlan csendben fellegként száll felettünk el a szellem az anyagsemmi sötétjébe esve felolvad mint vallomásban az eszme a szellememmel rajonglak körül szellememnek a szellemed örül a képek könnyen elszivároghatnak de mögöttük ott leng a láthatatlan ésszel felfoghatatlan tiszta lényeg szellem nélkül nem is szerethetnélek belezavar az Isten a pokolba hogy az ember önmagát káromolja lehántva magáról a ronda héjat szellemet váltson: megváltót és újat s hagyatkozzon a fényes semmire mely semmi: de a mindenség szíve nincs állaga-formája és színe nem hasonlíthat soha semmire csak Istenre: aki sóvárgó szellem s beteljesíti küszködő szerelmem I.9. ÁLDOZATI ELŐÓDA tudsz-e rajongani értem? lelkesedni a soha-meg-nem-valósulóért? a lehetért? kiásod-e magad a rád-göngyölődő szürke jelentéktelenségek tömkelegéből? lesz-e elég szív benned törékeny Beáta bírni a sorsot? nemcsak a kiheverhetetlen csapásokat és ledér lemondásokat de elviselni a hamis dicsőség és álságos kevélység divatos diadalmát? át tudod-e rágni magad a torzító tükrök foszforeszkáló foncsorain? bírsz követni engem a kietlen kivetettségben? most dől el minden a fokozhatatlan fókuszos csendben most olvad fel édes mosolygásodban a konok világegyetem! most sarkosodnak csucsorodó csókjaidban a viaszhatszögű csokoládépaloták villogó csodái ! most válsz velem eggyé vagy válsz le rólam málló ruhadarabként : te egyetlenné bűvölt megváltott asszony – boldogságosságba emelt Ninhurszág-csillag szinte hallom szellemfüleimmel mint töröd
lélegző légkalapácsként köztünk a közöny kőfalait s női-növényi indulataiddal-indáiddal szerzel szervezel a semmianyagban melegen párolgó ritka szerelmet: pirosan lihegő-libegő selymét szent összetartozásunk élő ligetének mély sétaterének – azt hiszem konturjaimat vesztem lassan messze szemedben eltávolodom összetéveszthetően az idő-csődből előcsődülő elementáris ködben: de megrendült – megrendítő reszketésünk és reményünk rendjét (egybeszakasztó földrengésünket) csak ez az áldozat áldja! Bánrévi Jenő
Kerti bűvölet A bárányfelhős kék égbolt alatt Kertem üde zöld pázsitszőnyegén Díszlik ezernyi apró, fehér margarét, Aranyeső hullatja virágai levelét. Színpompás árvácskák nézése bűvöl engem, S rigók füttyös énekét hallgatom önfeledten. Piros muskátlik pompáznak a lépcsőfokokon, Mintha mindez magával a Mennyekkel volna rokon. Virágzik a rózsaszínű pünkösdi rózsa, Mennyből szőtt álom válhat-e valóra? Képzeletben mintha ott járnék a Mennynek mezején, Ahol minden csupa virágpompa, ragyogás, fénysugár, Amely világít, mint egy messzi apró égitest, Napnyugta után, midőn leszáll a koromfekete Est. 2011. május
A mindenség fináléja Gyakran elmélyedve, gondolataimban elmerülve Azt kérdezem, azon elmélkedem, merengek, Hogy miért olyan gonoszok egyes emberek, Hogy milyen rejtély élet, álom és halál, S hogy van-e túlvilág, midőn a szív megáll, Hogy mért hervad el a Szépség s a virág, Hogy mily gyorsan röpül el az Ifjúság; Hogy végül is hogyan keletkezett a világ, A tudósok által emlegetett ős-robbanás, Hogy miért van a nagybetűs Természetben Olykor kíméletlen, kegyetlen vad tombolás, Hogy márt csapnak le csattogó villámok, Miért dühöngnek háborgó tengerek, Mért van télen olykor dermesztő hideg,
És nyáron elviselhetetlen meleg, Hogy minő csod, hogy a Föld rendületlenül forog, S rajta sok-sok milliárd ember él, eszmél és mozog, Sok milliárd szív szüntelenül és szorgosan dobog, Míg be nem következik a végső hamleti néma csend, A mindenség nagy fináléja, az örök isteni rend. 2009. november
A zene bűvöletében Midőn elbűvölten fenséges zenét hallgatok, Mintha a teremtő Isten közelében lennék, Egy földalatti, meseszép, virágos Édenkertben, Ahol lelkem a zene hullámain ring az estben. Mily mennyei mámor ez, tán túlvilági emlék. Hiszem, hogy a míves zene Istentől való, S hogy ez a földi élet legszebb ajándéka. Magasabb rendű, mint a lángoló, de múló szerelem, Aminek gyakran gyűlölet a hordaléka. Míg a Szeretet és a nemes Zene maradandó, Miként a Természet káprázatos bája, Nincs oly nemes lélek, kiit meg nem indítana A szívhez szóló zene nagy varázsa. Varázslatos muzsika, rajongok érted, Rejtély vagy, misztérium, szellemi étek. Szeretem muzsikád, zenei nagykövet, Anré Rieu, Áljon meg az Örökkévaló, a Téged is teremtő. 2009. május 13. ______ A versek közlésével tisztelgünk a Pomázon élő 86 éves költő előtt, a szerk.
TÁJOLÓ
Dörömbözi János
Kelet és Nyugat természetfilozófiájának haikupillanatai II. A haiku „természetéről”
Természetesen mint XX–XXI. századi városlakó, hétköznapi aszfaltkoptató, a városi fák és immár saját ritkuló szürke lombkoronámat is szemlélem, tudva, hogy egyik sem így született. Tudván azt is, hogy a kontinuitás töretlen, a szürkét, az elmúlásba hajlót, új váltja fel, s azt megint új, „megszüntetve-megőrizve” (Hegel, a szellem; s nem elhíresült követője, az anyag által) benne voltunk, vagyunk, leszünk az öröklétben. Miként egyik műdalunk mondja: „Búcsút int az ősz a nyárnak, / Dér csókol meg minden rózsaágat, / Kihaltak a messze tájak, / Fecskék útján sötét darvak szállnak. // Hová lett a virágillat, / Tarka mező, zengő madárének? / Mindent, mindent vihar tépett, / S az életünk sárgult falevél lett. // Nyomába a téli ködnek / Simogató enyhe szelek jönnek… / A napsugár játszi’ könnyed, / Melengeti a megdermedt földet… // Sárgult levél elporladt már, / Faágakon apró rügyek ülnek… / Utánunk is újak jönnek, / Örök sorsa ez az életünknek.” (Tolnai E. László – Babusa Miklós) Giccs? Meglehet. A tévedhetetlenek szerint biztosan az. De… Akkor a haikuk zöme is az? Bármely érzelem, életérzés bármely formában való megörökítése is az? A haikura tett megállapítások sora – „nem mond el, nem ír le, fölmutat egy tényt, nem én-központú, a jelenségek leírása nem a szubjektum állapotának megjelenítésére szolgál, egyszerű rögzítése azoknak” – „sántít”. Nem mindegy, hogy az individuum a természetből mit ragad ki, mely részt határolja el az egész egységéből, s alakítja új egységgé. Eltérő formák, azonos tartalmak: élet és halál, évszakok, napszakok, körforgás, „örök visszatérés” (Nietzsche), elmúlás, táj, természet, hegyek, tengerek, tavak, madarak, folyók. Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba – tanította Hérakleitosz (12., 49., 91a fr.; Platón: Kratülosz 401d, 402a). Panta rhei – minden folyik; mégis úgy tűnik, hogy mindig ugyanabban lépkedünk, tapodunk, dagonyázunk. Ebből az „ugyanabbaságból”, a hétköznapok komor világából, a fásultságból emel ki/fel időnként érzéseink, bánataink, fájdalmaink, gyászaink, örömeink, vágyódásaink rögzítése – közlése. A pillanatnyit közlöm önmagammal, majd másokkal. „Termékeny pillanat” – Lessing: Laokoón, avagy a festészet és költészet határairól. Az „Én” kivetítésével a véletlenül vagy szükségszerűen felbukkanó „nem-Énben” érzéseket ébresztgetek: azonosulást, szánalmat, részvétet, melankóliát, rezignációt. Általában a szomorkást, a megnyugvást, a beletörődést. Mibe? Az örök emberibe. Japán haiku-művészek s őket követve mások is megpróbálkoztak humoros, tréfás, örömet sugárzó és örömet kiváltó háromsorosok alkotásával. (Ezeket nem is tekintik „hivatalosan” haikuknak.) Az eredményesség nem mérhető, csak sejthető. Magányunk – egyéni, közösségi, általános emberi/kozmikus – általában értőbb fülekre talál, mint boldogságunk bármely formában történő „megéneklése”, ecsetelése. Mozdulatlan tó, Fa koronája hajlik, Tükörképed ring. Várom, hogy a nap A hegy innenső falán Bukjon le egyszer. Már elfáradtam, Parázs, hit messze-messze, Fényben enyészek.
Suhanó idő, Görbült térben gondolat – Én édesanyám! (Novák Imre) A klasszikus haikuk ismérvei: nap, hegy, tó, fa, tükör, lét, halál, idő, anya. (Másutt más szimbólumok: cseresznyevirág, daru, fenyőfa, kard, krizantém stb.) E sorok szerzője Novák Imre e műfajról szóló írásához („Az érzelmek és a vágy terméke a haikuról”) válogatott, sőt írt, rögtönzött életében először, nemrégiben, „haikukat”. (Vö. Versmondó, 2012. Ősz. 9–12. o.) A közelmúlt és a mindenkori régmúlt fáradalma, fájdalma, ezen életérzés megérintése, a fentebb utolsóként idézett haiku olvasása közben ismét egy spontán alkotásra ihlette: Léte múltával a fia sírjába szállt – kontinuitás. (D. J.) Kontinuitás és diszkontinuitás elválaszthatatlan ellentéte – egysége. Az életet adó, túlélte az életre hívottat, majd az öröklétben utolérte. Tér, idő már csak az itt maradottaknak. Minden elmúlik, semmi sem maradandó. – legalábbis a jelenségvilágban. „A pillanat soha nem tér vissza, meg nem ismételhető. Tartalma az, amely itt marad. […] A bölcs ember megérti a régi pillanat üzenetét, és ami értékes, azt ma, mai eszközökkel is meg tudja teremteni.” (Sei Shin: Szamuráj hitvallás. A karddal egybeforrasztott világ. Budo Kiskönyvtár. 20022. 148. o.) A megtapasztalható mulandóság (rjuko) és a nem tapasztalható maradandóság (fueki) dialektikája a haiku lényeges ismérve is egyben. A haiku írójának el kell „fognia” a dinamikus pillanatot és a természet közvetlenül tapasztalható jelenlétét, amelyben az alkotó-felismerő alany egzisztenciális egésze a külső világgal találkozik. A tapasztaló alany mulandóságának és a futó tárgy mulandóságának futó találkozása egy pillanatig tart, véget is ér, de egyszer s mindenkorra történik. Múlékonyság, változás, váltakozás. (Vö. Toszihiko és Todzso Izucu: „Haiku, az egzisztenciális esemény.” Új Symposion, 1991/1–2. Lásd még Végh József: „A halál pitvarában.” Új Forrás, 2000. 10. sz. Basó nyomán írja: „A haiku szépségének mércéje szomorúsága”. „A szabi az örök nyugalom egyhangú magánya.” A halálból viszont új élet kél (phőnix) – vallja Hegel (Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai, Bp., 1979. 21. o.). A keletiek Egyiptomból felröppenő, örök megújulást jelképező mitikus madara. Hamvaiból, poraiból újjászülető lény: főnix. Halottak Könyve, Írások könyve, Hérodotosz II, 73; Tacitus: Annales VI, 28; Plinius: Nat. Hist., X. 2., Ovidius: Met., XV. 392–407 – többek között – terebélyesedő legendájának megörökítője. Zrínyi Miklós: Szigeti Veszedelem II. 86, Babits Mihály: In Horatium c. költeményében is megjelenik „főnix-világunk”. Mindez „haikumban”: Fények villannak Tavaszi éj csendjében Főnix felröppen. A ma is élő keresztény kultúrkörben az örök élet és a feltámadás jelképe, Krisztus-szimbólum. Szavak, gondolati tartalmak, metaforák, szimbólumok.
A táj lassanként Belehal az emberbe, Se fa, se bokor. Haldokló erdőn Smaragdcsillogású tó Éltető ékszer. Vágy, világ, formák, Öröm, boldogtalanság, Tavasz, nyár, ősz, tél. (Novák Imre) „Gyökereink a földhöz kötnek, de ábrándjaink az úszó felhők között haladnak, akár a sárkányrepülők. A bizonytalanság úgy belénk ívódott, mint régi matrózokba a tenger közelségének érzete. De sorsunkban sebekkel egyre ridegebbek lettünk. Szavaink baljós sejtelmek az időről.” (Novák Imre) Az idő filozófusok, írók kedvelt fogalma, képzete, valósága. Miként az időtlenség is. Kinek-kinek tetszése szerint. Az antikoktól a modernekig. Az idő az egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint tovahaladó, mozgó, örök képmása. (Platón: Timaiosz 37d) Az időben elmúlt és megőrzött történések keresése Augustinustól, Bergsonon, Prouston át Radnótiig, napjainkig. A la recherche… A haiku neves japán művelője, Kobayashi Issa, 20 000 haikut írt. Ehhez segítette vélhetőleg elegendő szabadideje és tragédiákkal övezett élete. Elgondolkodhatunk, hogy e versforma mindenkori alkotója, vajon a nagyon elfoglalt ember (negotium), avagy a szabadidő (otium) korlátlan birtokosa. Az egyik legutóbbi nyilvántartás szerint 2000 költő és fordító több mint 60 000 haiku verse jelent meg magyarul. A tényleges szám ennél nyilván lényegesen több, óráról órára növekszik. Divat? Egész biztosan. A legtöbben, kik valamilyen szinten érintkezésbe kerültek e versformával, leszögezik: nem minden 5–7–5, tehát 17 szótagos, háromsoros »körömvers« haiku. Hogy mi az, mi nem; mi értékes, mi nem; mi művészi, mi nem – ennek eldöntésére semmilyen ítész nem vállalkozhat. Már csak a mindent átható szubjektivitás okán sem. Viszont érdemes elgondolkodnunk a következőkön. A haikut világirodalmi formává fejlődése során »japán epigrammaként« emlegették. Hazánkban meghonosodása (Kosztolányi Dezső), elterjedése (Weöres Sándor, Károlyi Amy, Kányádi Sándor, Képes Géza, Tandori Dezső… a sor vég nélkül folytatható ismert és kevésbé ismert nevek egymásba fűzésével) során a kötött japán formához való ragaszkodás nem minden esetben érvényesült. A szabadvers műfajába torkollott. Az egyik neves irodalmárunk és irodalomszervezőnk (Kárpáti Kamil) nem hisz a magyar haikuban. A japán kertművészet és a haikuk világa kapcsán kiemeli, hogy mindez átfordíthatatlan, adaptálhatatlan japán. Japán: a Csendes-óceánban fekvő szigetvilág (shimaguni). Hokkaidō, Honshū, Shikoku, Kyūshū, Okinawa, továbbá kb. 3000 kisebb sziget, sziklaszirt, amelyen legalább egy fa található. Matsushima – Fenyősziget. Vulkánok, köztük a szimbólumnak számító legmagasabb hegy, a Fudzsi. Tájfunok, cunamik és földrengések. Mindez a haiku alaphangja. Még nem kép, miniatűr költemény. A képpé váláshoz, a múló pillanat márványba véséséhez (Vihar Judit) kell a szüntelen alakulásban levő »üres« objektumot befogadó, elsajátító, transzformáló lény: az ember. A szüntelen munkálkodó. Shintō, a hagyományos japán vallás alapja a természet tisztelete. Mindennek saját istene van (kami), minden, ami szép, isteni eredetű, méltó a tiszteletre. (Európában ógörög tan, Thalész: panta pléré theón – minden tele van istenekkel.) Az elragadó fa vagy szikla gyakran rizskötél díszítést (shimenawa) érdemel, például a híres »házaspár szikla«, (Futamigaura, Mie
prefektúra). Az ősi hitvilághoz szimbólumok, szakrális cselekmények kapcsolódtak, csakúgy, mint más népek esetében. Ünnepeik a természet körforgását is követik. Mindezt gazdagította a természetben való feloldódást hirdető buddhizmus, amely Indiából indulva, Koreán keresztül érkezett a szigetországba. Időben haladva belépett a türelmes elmélkedést tanító zen-buddhizmus tana. Gondolatiságában a haiku rokona, szellemi őse: sajátos békét sugall, belenyugvást, végül a nirvánát. A haiku üzenete a »semmi különös« taoista szellemisége. Sabishii – magány, elszigeteltség, örökkévalóság. Wabishii – a hétköznapiban felismerni a természetet, a törvényszerűt. Avare – a történésnek, az elmúlásnak az átérzése. Yúgen – homály, a természet játékának, titkának megnyilatkozása. E lelkiállapot természettörvény szintjére emelése a világban és az emberben. [Vö. A Buddhista Misszió honlapja: A haiku.] Translatio: átvitel, áthelyezés, metafora, fordítás. E latin szó is hűen tükrözi, hogy egyik nyelvről átültethetünk valamit egy másik nyelvre, egyik individuum érzés- és gondolatvilágát közvetíthetjük egy másik egyénnek, személyiségnek, az örök emberit az örök ember mindenkor kifejezheti. Akár egy regénnyel, egy elbeszéléssel, hosszabb vagy rövidebb költeménnyel, egy szóval (jaj!), egy hanggal (ó!). Nincsen óceánunk, tengerünk, működő vulkánunk, égbe szökő hegyláncunk. Van viszont tavunk, folyónk, hegyünk, dombunk, erdőnk, állatvilágunk, s nem utolsósorban emberlétünk: örömünk, szerelmünk, gyermekünk, bánatunk, gyászunk, magányunk, mulandóságunk – tehát sorsunk. Környezetünk, külső természetünk; énünk, belső természetünk. Így van magyar haikunk. Miként minden más műfajunk. A számtalan haiku-elemzésre, értelmezésre, ismérvek özönére, a szimbolika magyarázatára nem térek ki, bár némely okfejtéssel nem értek egyet. A legfontosabb megvalósíthatatlan kritériumuk: ne értelmezze a világot! Az ember nem tud úgy létezni, hogy ne értelmezze a világot. A mindenkori befogadó mindenkor értelmez is. Ettől ember. A szubjektum állapota megjelenik a természeti jelenségek leírása és elolvasása által, mind a leírónak (adó), mind a befogadónak (vevő); mégpedig mindkét szubjektumé. A japán haiku klasszikusa, Bashō: »a harang egyhangú kongása után fülünkben még hosszan zúg ez a hang… Ugyanígy a vers elolvasása után is valamilyen hangnak még tovább kell visszhangoznia az olvasóban.« (Papp Noémi) A PoLíSz 2012. decemberi számában Novák Imre tollából megjelent haiku-válogatás darabjai az elmúlást idézik. A változatlanságban a változékonyságot. Vagy vice versa. Felrémlik Goethe költeménye – Maradandóság a változásban. »Kezdet és Vég halhatatlan / egység, fond csak össze, fond!« (Szabó Lőrinc fordítása) Íme, szemléltetésül a Mesék és szellemek című haikufüzérből: Virág, lomb, őz, ház, Termés, szépség szeretet – Utunk vége föld. Életünk nem más, Mint egy hosszú ébrenlét Az álmainkban. Patak folyóba, Folyam tengerbe ömlik, Tükre sehova. Zárszóként – így írt Imre élete akméjában, 25-30 évvel visszalépve az időben, egyúttal belépve a jelenbe és jövőbe:
Nem sok van hátra, A szálló széllel megyek, Mint szikra éltem. Tán nem hiába” (teszem hozzá – D. J.). (Vö. Dörömbözi János: „Kitárulkozó belső világom.” In: Versmondó, 2013. Tél. 37–44. o. A folyóirat e tanulmánnyal köszöntötte rendszeres szerzőjét, Novák Imrét, 60. születésnapja alkalmából.. Az írás 2012 karácsonyán készült.) Álmodó színes Falevelek merülnek Téli halálba. Elszáradt levél Tovább hullik az erdőn Vérző farönkről. Szótagok, szavak, Az idő megfojtása Tizenhét álom. Sziklás hegy előtt Egy csiga is elindult. Felér a csúcsra? Ha kibírom a Földi létet, akkor a Pokol is jöhet. Holtak szájában Homok, kő, giliszta, föld. Hús, gyümölcs után. (Novák Imre haikui. Muravidék. 22. 2013. 40–41. o.) A többször hivatkozott Versmondó c. folyóirat egy másik kortárs költőt, jelen esemény és az immár 25 éve tartó Ekszpanziók alkotó-rendezőjét, Németh Péter Mikolát is e tanulmány készítőjével köszöntötte 60. születésnapja alkalmából. (Vö. Dörömbözi János: „Hagyomány és avantgárd Németh Péter Mikola munkásságában.” In: Versmondó, 2013. Nyár. 32–41. o.) Itt és most csupán néhány gondolatfoszlány a magyar Mikola versfüzéreiben, könyveiben és a Napút különböző köteteiben elszórtan megjelenő haikui kapcsán. Mindezt annak tükrében, hogy Mikola a benyomások, az ihlet, az intuíció fontosságát hangsúlyozza, sok esetben az ismeretek rovására. (A fenti fogalmak pontosítása, definiálása ez esetben is elengedhetetlen. Nem a semmiből kipattant ötletet jelentik.) Horatius mindenkor követendő intelme a vers művészei számára: semmit sem ér a költői tehetség szakmai ismeretek, aprólékos alkotói munka („kicsiszolni a verset”, „műgond” és „képesség” együtt) nélkül. „Bölcs tud csak jót írni, ez itt az alap, meg a forrás.” (Horatius: Ep. II/3, 309.) Németh Péter Mikola: Impressziók Szőnyi István festményeire. (Napút, 2011. március. XIII. évf. 2.) (I.) „ZEBEGÉNY” Gyermekeimnek: Zs-fának és Ballnak, meg a zebegényi tanítványaimnak; (II.) „KERTI PAD” Szőnyi Zsuzsának és Triznya Mátyásnak odaátra; (III.)
„DANAIDÁK” Feleségemnek: Köpöczi Rózsának Nézzünk néhány háromsorost a tizenháromból! Nappali hírnök. Zebegényi háztetők égszín-vörösben. „Kerti pad”-on ülsz almafavirágzáskor: örök május van. „Kivagyi nyár” van, a magányos „Kerti pad” holdudvarában. Avarillatárral, folyamatos ősszel vársz, fényben-homályban. Téli „Kerti pad”, a mindenség csöndjéből fehéren világlik. Duna-parti táj: a Danaida lányok vizet hordanak. A lyukas korsó és a sziszüphoszi kő itt átlényegit. A „Kerti pad” befogadását megkönnyíti, ha tudjuk kikhez, illetve mihez kapcsoljuk. Szőnyi István festménye (1943) a valamikori zebegényi kertjében található ülő alkalmatosságáról. További asszociációk lehetségesek, a festő és családjának, illetve a költő és családjának életvitele ismeretében. E néhány versike többet mond a magyar embernek, mint az idegennek; még többet a Dunakanyar szerelmesének, ennél is többet annak, aki mindezt – tájat, kertet, padot, művésztelepet, emlékmúzeumot – személyesen tapasztalta, átélte, átérezte. A négy évszak megidézése haikuhangulatot teremt – nem csak azt. A másik két „haiku” a görög mitológia alakjait, szimbólumait hozza hazai környezetbe. Elsőként – talán a vers indítása is eligazít – nem a lyukas korsó, nem a lyukas hordó, nem is a férjgyilkosság, nem is a XVIII. századi üres francia vagy a mindenkori (mai) magyar államkincstár jut eszünkbe. (Szőnyi István Danaidák c. festménye – 1924, néhányunknak talán, a dedikálónak és felajánlása címzettjének biztosan.) A „sziszüphoszi kő” elsősorban jeles XX. századi magyar költőnkre asszociáltat, s csak utóbb Sziszüphosz mitológiai alakjára, szimbolikájára, Hésziodosz, Homérosz elbeszélésére, történetének értelmezésére, talán Tiziano festményére, esetleg Camus esszéjére (Sziszüphosz mítosza). Kire? A haiku elődje az ötsoros, 5–7–5–7–7 szótagszámú tanka (vaka) volt. A homo ludens szerepében tetszelegve rögtönöztem egy 31 szótagos versikét a hivatkozott alkotó személyének felfedésére. (Kelet és Nyugat e pár sorban összeért.)
„Sziget és tenger.” Cédrus a Duna mentén, Elhagyatottan „Holt próféta a hegyen”. „Ősz és tavasz között”: tél! Babits Mihály: Esti kérdés: „s a felhők, e bús Danaida-lányok / s a nap, ez égő sziszifuszi kő? / miért az emlékek, miért a multak?” „Danaida-lányok”, Danaiszok: Danaosz Libüé (Líbia, majd Argosz) királyának egy kivételével férjgyilkos ötven leánya a „bűn és bűnhődés”, az értelmetlen, felesleges fáradozás szimbóluma is egyben. (Lásd még Babits: A Danaidák) Ehhez kapcsolható a „sziszifuszi kő” hasonlata, mely a reménytelenül örökösen sziklát görgető mitológiai alak ténykedésével a Nap örökös járását idézi. Természetesen már az antik mitológiamagyarázatok is Korinthosz (Ephüra) alapítójának „ármányos szikláját” a napkoronggal azonosították, a domb, amelyre görgette kövét, az égboltot jelképezte. Sziszüphoszt a Tartaroszban Ixión közelében képzelték el, Ixión tűzkereke a Nap jelképe. (Vö. Robert Graves: A görög mítoszok. 1–2. Európa, Bp., 1981. 1. k. 320. o., továbbá témánk szempontjából a 60., 63., 67. fejezet. Az MTA helyesírási szabályai szerint: Sziszüphosz a személy, de „sziszifuszi munka”; nem Sziszüphosz munkája, köve, hanem átvitt értelemben.) Vélhetőleg a magyar olvasók közül kevesek gondolnak a fenti két haiku kapcsán Babits Mihály 1909-ben keletkezett, a lét értelmét feszegető, 53 sorba, egyetlen mondatba foglalt versére. Többen a görög mitológiára, még többen bizonyos szavak (Duna, lányok, víz, korsó, kő) jelentésére, az általuk megjelenített képekre, esetleg a nap és a felhők égbolton szemlélhető váltakozó kimenetelű játékára. (Bárányfelhő, esőfelhő, fátyolfelhő, gomolyfelhő, gomolyos rétegfelhők, párnafelhő, pehelyfelhő, zivatarfelhő – pelyhes, réteges, rostos szerkezetük és latin megfelelőik jelen esetben kevéssé érdekesek. A metafora szempontjából legfeljebb az, mikor „megnyílnak az ég csatornái”.) A mindenkori alkotó és a mindenkori befogadó is önálló szubjektum, élmény- és gondolatvilága szubjektív. Magam, mint Esztergom-Szamárhegyen immár 35 éve otthonra lelt „bölcsességszerető”, az 1924–1941 között az Esztergom, Előhegyen levő „kicsi házban” pihenő és munkálkodó Babits Mihály életművéhez a „közös tájjal” töltekezve is viszonyulok. A fenti ötsoros megírásakor az alaphangot az előhegyi Babits-ház, a „Sziget és tenger” (1925) c. kötet, A gazda bekeríti házát (1925), Holt próféta a hegyen (1928), Ősz és tavasz között (1936) c. versek, Csontváry: Magányos cédrus (1907) c. festménye, a költő, a festő és magam magánya szolgáltatta. Desolatio – egyedüllét, elhagyatottság. (Vö. Babits Mihály: Levél Tomiból, 1911) Természetesen nem baj, sőt pozitívum, ha Németh Péter Mikola nemcsak a görög mitológia alakjaira, hanem Babits Mihály szókapcsolataira és hazájára, otthonára is asszociált. Magyar költőnek, magyar nyelven, magyar verseket, akár haikukat kell írnia. (Vö. pl. Kányádi Sándor: Körömversek, Két körömre, Három körömre, Három haiku haiku témára.) Nihon Koku vagy Nippon – nevezi meg hazáját a japán. Mi maradjunk a magyarnál: Japán. Japán jelentős folyója a Tone. A fenti egyik haikuba a szótagszám sérülése nélkül behelyettesíthető: „Tone-parti táj”. Mégis – magyar múltunkat hordozó folyónk („mely mult, jelen s jövendő,” vö. József Attila) nekünk többet mond, sokkal többet. A Távol-Keleten a Duna, a Dunakanyar, hazai kultúránk, Szőnyi István kertjei, padjai, festményei keveset vagy egyáltalán semmit nem jelentenek. Ennek ellenére, ezzel együtt – mi magyar alkotásokkal kapcsolódhatunk az egyetemeshez. Maszk az arcokon. Só, víz, véres veríték. Megfeszíttetett!
Harangok zúgnak. Remeg a lombok alja. Feltámadás: van! (NPM: 77 Magyar Haikuiból) E két haiku más érzések, eszmények feletti elmélkedésre ösztönzi a kereszténység tanaiban jártas embert, a keresztény hívőt, mint az e kultúrkörön kívül maradtakat. Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, megváltásunk eseménye. Az emberiség, minden egyes ember megváltása. Passio pura – a tiszta szenvedés által. „Sok van, mi csodálatos, / de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – Szophoklész: Antigoné. (334–335. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása. Vö. „Számtalan csoda van, de az / embernél jelesebb csoda nincs.” – Mészöly Dezső fordítása.) A deinon (’csodálatos’, ’bámulatos’) görög szó, további jelentése: „szörnyűséges, „döbbenetes”. Minden fordítás egyúttal értelmezés. Magam hajlok a kettős jelentésre. Ez is, az is egyszerre. Az ember kiérdemelte, kivívta magának a „szörnyűséges” szót és szinonimáit: „félelmes, megdöbbentő, ijesztő, rettenetes, szörnyű, veszélyes, gyászos, siralmas”. Az „erős, hatalmas, rendkívüli, különös” jelentésárnyalatok mindkét értelmezést megengedik. (Vö. Antigoné. 362–371.) (A fenti kétrészes tanulmány az Ekszpanzió XXV. Nemzetközi Kortárs Művészeti Találkozó „+++HAIKU+++” „+++HAIKU SZIMPÓZIUM+++” Verőce, 2013. június 22. és az Ekszpanzió XXVI. Tavaszi Haiku Ünnep Visegrádon „+++HAIKU SZIMPÓZIUM+++” 2014. március 30. rendezvényein elhangzott két előadás rövidített, szerkesztett anyaga. Összeállítva 2014 húsvétján.) Epilógus A mindkét előadást követő (közbenső) diskurzus, disputa egy rövid összegzést tesz szükségessé, noha az elhangzottak az előadó álláspontját involválták. Nézzük néhány szó szótári jelentését. Benyomás: Külső hatásokra a tudatban keletkező élmény, érzés, tapasztalás. Külvilágból eredő hatás. Szin.: hatás, érzet, kép, impresszió. Élmény: érzelmileg is átélt esemény, történés. Ihlet: (Művészi) alkotásra serkent valakit. Szin.: késztet, lelkesít, ösztönöz, inspirál, sugall, sugalmaz; az ’inspirál, lehel’ ige származéka. (Művészi) alkotásra ösztönző lelkiállapot, hangulat. Intuíció: ösztönös megérzés, felismerés, a dolgok mélyére látás. Képesség az igazság előzetes logikai okfejtés nélküli, közvetlen, élményszerű felismerésére, amely a felhalmozott tapasztalatokon, a korábban szerzett ismereteken alapul. A bölcselet, az esztétika, az irodalom története kellőképpen megvilágítja a szótárszerű definíciók hiányos voltát. Természetesen a műélvezőnek és a művésznek nem kell minden elemzésben elmélyednie, de a tartalmas vitának, együttgondolkodásnak a tárgyi ismeret elengedhetetlen feltétele. Miként – megítélésem szerint – valamennyi alkotásnak is. Keresztény költő kijelentése: „én a semmiből teremtek”. A keresztény kultúrkörben a creatio ex nihilo Isten kizárólagos „kiváltsága”. Az esztétika történetét nincs módunk e helyt vázlatosan áttekinteni sem. Ugyanakkor megfontolásra ajánljuk a XVIII–XIX. századi német zsenielméletet (Lessing, Kant, Schelling, Schopenhauer). Szintén figyelemre méltó a fent említetteken kívül Hegel, Goethe, Schiller, a Schlegel testvérek az esztétika terén kifejtett munkássága. (A Schlegel fivérek és Schopenhauer Kelet Kultúra felé megnyilvánuló érdeklődése is említést érdemel.) Az intuíció sokat elemzett fogalmával kapcsolatban Bergson és Croce nézeteit érdemes megfontolnunk, annak tükrében is, hogy hatást gyakoroltak magyar alkotóinkra, bölcselőinkre, költőinkre. József Attila például - feltehetően előítéletes értelmezése miatt, TP, a szerkesztő - kritikával illette Croce intuíció-felfogását. (Vö. József
Attila: Esztétikai töredékek. Továbbá az Irodalom és szocializmus Művészetbölcseleti alapelemek c. előadását, ahol Babits intuíció definícióját is kritizálta.) Bergson szerint az intuíció magasabb rendű, mint a fogalmi megismerés, a belső világ megismerésére szolgál. Belső, lelki, szellemi szimpátia („sympathie spirituelle”), különleges megismerő képesség. Egyszeri aktus. Van egy valóság, amelyet belülről ragadunk meg: saját személyünk az időn át való folyásában. Metafizikai alapkategória, az életlendület (élan vital), a tartam (durée, a változásban a múltunk folyamatos velünk maradása) és az idő (temps) összefüggésében. Croce esztétikájában az intuíció fogalma a forma és a szépség kategóriája mellett mindvégig meghatározó, „a művészi képet jelöli”, „a művészi kép eszmei oldalának feleltethető meg”. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy az itáliai filozófus intuíció-értelmezése hosszú munkássága során is alakult, változott. (Vö. Kaposi Márton: Intuíció és költészet. Benedetto Croce esztétikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994. Kiemelten: 81–114. o.) „A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a műnél az ihlethez, az észen kívül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz.” (Az istenek halnak, az ember él. „A Toll”, 1930. január 10. In: József Attila Művei III. Akadémiai, Bp.,1958. 58. o.) József Attila szerint a művészetet az ihlet teszi. Meghatározása: „a művészetet mint lényeget alkotó és minőséget állító szellemiséget ihletnek nevezzük” (I. m. 231. o. József Attila az ihlet, intuíció, spekuláció fogalmainak, Croce nézeteinek értelmezését vö. Esztétikai töredékek. I. m. 223–253. o. Témánk szempontjából sem haszontalan Hegel esztétikai nézeteinek ismerete. Jelen esetben csak az ihlettel kapcsolatban idézem. „Az igazi ihlet valamely meghatározott tartalmon lobban lángra, amelyet a képzelet – művészi kifejezése céljából – megragad; az ihlet ennek a tevékeny alakításnak az állapota mind a szubjektív bensőben, mind a műalkotás objektív kivitelezésében, mert mindkét tevékenységhez nélkülözhetetlen.” (Hegel: Esztétika. Gondolat, Bp., 1979.2 159. o.) Hegel elemzi „a művész merítse anyagát önmagából” és „a legnagyobb műalkotások egészen külsőleges ösztönzésre születtek meg” problematikáját. Álláspontja: a művész „valamely készen talált anyaggal lép viszonyba, […] ezt az anyagot ábrázolja”. „Az alkotásra való ösztönzés tehát lehet teljességgel külsőleges”. A művészi ihlet: „a művész egészen eltelik az anyaggal, maradéktalanul jelen van az anyagban, és nem nyugszik, míg művészi alakká nem fejleszti, önmagában véve ki nem kerekíti”.„Hamis az olyan ihlet, amelyben a szubjektum mint szubjektum tetszeleg maga előtt, és így kíván érvényre jutni, ahelyett, hogy magának a dolognak lenne eleven tevékenysége és szerve.” (I. m. 160. o.) A visegrádi konferencián egyes hozzászólásokban József Attila példáját hozták fel a „semmiből való teremtésre”. Hivatkozás történt az Ars poetica (1937) első két sorára: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?” Továbbá elhangzottak a következő sorok. „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” REMÉNYTELENÜL. Lassan, tünődve. (1933) E versek részletes elemzésébe nem bocsátkozom. Kiemelem viszont sokszor hangoztatott álláspontomat: József Attila elméletileg, bölcseleti, filozófiai, irodalomtörténeti szempontból is igen felkészült alkotó volt. A „semmi” metafizikai értelmezése sem volt ismeretlen számára. Egyfelől a divatossá vált egzisztencialista bölcselet (Kierkegaard, Heidegger) tanítását is ismerte. (A bűn, a választás, a halál, a végesség, a szorongás, a magány, a fájdalom, a pesszimizmus, az egzisztencia „világba vetetettsége”, a „tragikus életérzés”, a „világhiány” más-más formában sokszor megfogalmazást nyert a bölcselet és a művészet története során. József Attila saját sorsán mindezt megtapasztalhatta.) Másfelől e megfogalmazás nem volt előzmények nélküli a magyar költészetben. „A »semmi ága« metafora Csokonai költészetében bukkan föl először, a Dr. Földiről egy töredék című versben: »Látod-e, mely kicsiny itt a föld, fél része vizekkel / Béfoglalva setét zöldes, fél része világos, / S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.«” (Alföldy Jenő: Arany öntudat. József Attilatanulmányok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2005. 37. o. A „Lebegés az űrben” c. fejezet a Reménytelenül elemzése, i. m. 25–37. o. Lásd Csokonai Vitéz Mihály Összes versei. I–II.
Szépirodalmi, Bp., 1967. II. k., 37–38. o.: Dr. Földiről egy töredék.) Geocentrikus, heliocentrikus – antropocentrikus, teocentrikus világkép. A középpontban az alkotó, nem a semmiből teremtő ember. A külső és belső természetet alakító, szabályozó, uraló ember, aki véges földi létében a végtelenre, az örökre tör. „A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett.” (Zsid 11,3) „Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” (2Kor 4,18)
Vajda Kornél Kisvilágok nagy összefúggései (Lukáts János Holnap előtt c. novelláskötete elé)
Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Egy könyvbemutató, mint a mostani is, nem sokban különbözhet egy nekrológtól. Nos, nem azért, mert a könyv szerzőjét - ideje korán - immár holtnak tekintjük, hanem azért, mert nekrológban, a rosszul értett és idézett latin mondás szerint - halottakról vagy jót, vagy semmit kell, vagy lehet mondani . Ugye elképzelhetetlen, hogy - nekrológban - bármi rossz, bármi gyengeség elhangoznék az elhunytról. És persze egy könvvbemutó sem szólhat gyengeségekről, hibákról, bakikról. A szerzőnek ajánlania, dicsérnie kell a bemutatott művet. Ez a dolga. Ez az enyém is. De én egy kicsit másképp fogom fel a feladatomat. Jó lenne végigelemezni a kötet, az előttünk fekvő kötet novelláit. De erre sem nekem, kivált pedig önöknek nincs, nem lehet ideje. Erre egyetemi félévek, vagy vaskos könyv lenne szükséges. Biztos vagyok benne, hogy lesznek egyetemi szemináriumok, amelyek Lukáts novelláit fogják sorról sorra elemezni, és azt is tudom, hogy születnek majd könyvek, amelyek ugyanezt teszik... De most csak egy kis bemutatóról van, lehet szó. Ezt próbálom, a magam primitív eszközeivel elvégezni. Három, mindössze három szempontot emelnék ki. Az első az empátia lenne. Aki csak néhány novellát is ismer a kötetből, tudja, hogy Lukáts János képes, és folyamatosan azt is teszi, hogy belebújik a legkülönbözőbb szereplők bőrébe. Ismeri és ismerteti a női szereplők testét és lelkét, mintha maga is nő lenne. Hogy ezt mennyire hitelesen teszi, azt eldönteni persze elsősorban a nőolvasók dolga lenne, de nem hiszem, hogy rám cáfolnának. De empatikus, beleérző gyerekekkel, mitologikus, vagy képzeletbeli lényekkel is, és hogy mennyire, azt nem egy talán jelképesnek is nevezhető írása bizonyítja. De empátiával, teljes átéléssel és átélhetőséggel ábrázolja, jeleníti meg az ősember-gyereket is, sőt, ebben a nemben talán a csúcsprodukció az, amikor egy hajdanvolt bölény bőrébe, "személyiségébe" bújik. Őt is belülről képes megeleveníteni. Csodálatos produkció. Nem tudnék, és talán nem is lehet e teljesítmény párjára lelni a magyar(?) - talán a világirodalomban sem. Az empátia, a belülről való ábrázolás, bemutatás révén válnak ezek a novellák, sajnos rossz és elhasznált a szó, a fogalom, igazi realista alkotásokká. Szereplőik élők, elevenek, legszívesebben azt mondanám, körüljárhatók. Valóban megismerjük őket, kívülről és belülről is. De nemcsak őket. Természetesen egymáshoz fűződő kapcsolataikat, viszonyaikat is. És ezúttal - nemcsak belülről látjuk őket, hanem kívülről is. De nemcsak őket, hanem az őket környező, néha kicsi, néha roppant tágas világot is. Lukáts a szituáciők beállításának nagymestere: a kisvilágok felidézése éppúgy a legsajátabb sajátja, mint a nagy összefüggések felvillantása. Néha szinte történetfilozófiai kilátásokat nyújt, de sohasem szakad el a mindennapok realitásától. Nincs nála külön ember és világ, valamint tér és idő. Együtt,
egyszerre, szinte egymásban vannak. Ahogy egy nagy magyar nyelvész mondotta volt, a szinkrónia és a diakrónika nem két külön világ. Kölcsönösen egymásban "fekszenek". Így Lukátsnál is. Harmadik szempontból azt említeném, hogy Lukáts novellái, szinte kivétel nélkül, szimbolikusak is. Nem abban az értelemben, hogy szimbólumokat használnának, hogy sejtelmes összefüggésekre utalnának, mutatnának. Nem. Sokkal rejtelmesebb módon. Ahogy Immanuel Kant a Kritik der reinen Vernunft lapjain sohasem utal a praktische Vernunft gondolataira, ám minden gondolatmenete valahogy arra irányul, azt készíti elő, akként Lukáts sem mond ki semmi világösszefüggést. De! Világösszefüggésekről van szó akkor is, amikor a téma, mondjuk diószedés. A hazai irodalmárok, ha nagy novellisztikáról van szó, általában két nevet szoktak, szinte rendszeresen emlegetni. Maupassant-t és Csehovot illik, lassan szinte kötelezően felemlíteni. Nos, én azt hiszem, Lukáts néhány novelláját egyik, másik közülük szívesen elvállalná. De ha világirodalmi összefüggést keresnék, nem náluk kereskednék. Szerintem Adalbert Stifter novellisztikája áll legközelebb Lukáts oeuvre-jéhez. Tudtommal a szerző nemigen ismeri Stiftert. Szó sincs másolásról, az - ezen a szinten - különben is kizárt. De aki mindkettejüket olvassa, olvasta, az talán egyetérthet velem. Kedves hallgatóim! Talán kiderült szavaimból, hogy nagyra, igen nagyra értékelem Lukáts novelláskötetét. Hadd mondjam ki kereken és nyersen: azt hiszem a mai magyar irodalom, prózairodalom egyik legnagyobb produkciója ez a kötet. Egy nagy kritikus szavait parafrazeálva: ki-ki jól teszi, ha két kötetet vásárol belőle. Ha az egyiket ronggyá olvasta, folytathatja az olvasást a másikkal. Köszönöm meg nem érdemelt türelmüket. (Hungarovox Stúdió, 2015. május 30-án.)
Nyilas Atilla:
Helyzetrajzok („Az ékesszólásról” tételei)
I. Nézzük, mennyi az idő. Fél tizenkettő. Fél egy, fél kettő, fél három. Három óra múlva ott kell bíráim előtt állnom. II. Ötszáz bizony földolgozatlan úgynevezett beszélgetés az elektronikus postafiókomban halottak napjától anyám névnapjáig. Ne írjanak! Ne írjatok! Ne hívjatok! Nem válaszolok, nem megyek. III. „Ez az utolsó, ez az utolsó. Most még egyszer rágyújtasz,
és amikor ezt a cigit elnyomod, tudni fogod, hogy mit kell tenned.” IV. Hallgatás telepszik a házra, nyomaszt a másik hallgatása, magunkban vitázunk egymással, egyikünk nem bírja tovább, zörög a kulcsa a rácsnál. V. Láttad talán az óvodakertből füstcsóvával nyomában száguldani munkába, el a villamosmegálló felé a fekete üstököst? VI. Szakadék szélén állok. Egy szakadék szélén állok. A szakadék szélén állok. Egy szakadék két szélén állok. Kettészakadék. VII. Megtörtél. Valami megtört. Talán a jég. Megcsúsztál. Elestél, de fölálltál. Valami megtört. És most a jég, megtört a jég. Megtörtént.
Bodrogi Csongor
Egy verses önéletrajz alakulása Nyilas Attila Az ékesszólásról c. költői munkájáról
Nyilas Atilla csendben, szívósan és bámulatra méltó tudatossággal építi költészetét. Eddig megjelent könyvei (kilenc teljesen önálló kötet, melynek mindegyike a szerző kivételes önmegújító készségéről és nagy tudásáról ad számot) mind egy-egy poétikai koncepció tudatos végig vitelét mutatja, kritikai visszhangjuk azonban mennyiségét tekintve sajnálatos módon közepes mértékű maradt. Az ékesszólásról című mű eddig megírt és megjelent (mennyiségében a teljes koncepció mintegy harmadát felölelő) részletei alapján hatalmas ívű vállalkozásnak tűnik. Olyan epikus szálakkal átszőtt önéletrajzi szöveg, mely mégis önálló lírai betétek sorozata. A két műnem egymásba játszására nem annyira a verses regények hozhatók fel irodalmi előzményként, mint inkább az olyan kísérletek, amilyenek legszebb magyar példája alighanem Szabó Lőrinc Tücsökzenéje volt. Az egyes részletek önálló versbetétekké alakultak (és így az egészből
kiragadva is értelmezhetők), az összkép azonban csak az egész koncepció végigolvasásával bontakozik ki igazán. A hasonló tematikájú művek általában két elemnek köszönhetik poétikai erejüket: filozófiai koncepciójuknak, illetve formateremtő képességüknek. Nyilasnál mindkettőnek látszanak részint nyomai, részint pedig már most megvalósult mozzanatai. A szerző koncepciója az ötsoros szakaszokkal (melyeket verstételeknek nevez) a kortárs irodalomban (is) népszerűvé vált, de sokszor modorossá és így kiüresedetté vált haiku forma meghaladása, annak élőbeszédhez közelítése, egyszersmind filozófiai elmélyítése. A verstételek itt inkább csak ritkább esetben olvashatók külön költeményként (e tekintetben más a koncepció, mint Szabó Lőrinc Tücsökzenéjénél), az egyes szakaszok inkább egymással való összefüggésükben, illetve a nagy egész részeként bontakoztatják ki igazán jelentéspotenciáljukat. Hogy ez a filozófiai koncepció micsoda, arról igazán hiteles dolgokat a teljes mű megjelenése után lehet majd mondani; hozzátéve persze, hogy már a cím is sokat sejtető. Hétköznapi életünk retorizáltsága, azaz nyelvünk eltorzulása, közhelyesedése lehet talán majd a középpontban, vagyis annak tapasztalata, hogy milyen nehézségeket okoz hitelesen, őszintén beszélni mindarról, ami megtörtént velünk. Ez tehát az a (poszt)modern-kori pokoljárásunk, melynek végén talán – de ez ismételten csak a teljes mű elkészültekor válhat érzékelhetővé – a Paradicsom, azaz egy hiteles nyelv vár minket, amelyen földi életünkről beszélhetünk. Már az eddig megjelent részek is sokszor tudatosan játszanak rá Dante fő művére, mely egy miénkhez talán hasonló korszakhatáron íródott. Az Isteni színjáték egy már a reneszánsz életérzéssel átitatott civilizációban épít mérnöki rendet a középkor hitvilágának, a római katolikus vallásnak a mítoszaiból; és mintha egy egykor volt múlt rendjéhez való ragaszkodás, illetve annak a rendnek egy zűrzavarossá váló világba történő átmentése a nyilasi koncepciónak is egyik legfontosabb mozzanata volna. Kíváncsian várhatjuk Az ékesszólásról folytatásait, már csak azért is, mert a szavak immár a saját életünket is írják; ha pedig elkészül a teljes anyag, saját várakozásainkat is átértelmezi, új fénybe állítja az elkészülő verstételek sorozata.
Turcsány Péter
Végső búcsú Ferenczi Lászlótól 2015. június 22-én elhunyt dr. Ferenczi László író, irodalomtörténész, a Kráter Műhely Egyesület felügyelőbizottságának tagja. Temetése július 3-án, pénteken, 15 órakor volt a Budakeszi Temetőben.
Barátunktól Turcsány Péter emlékező szavaival búcsúzunk:
Oly keveset tudunk a halálról – Ferenczi László búcsúztatása Oly keveset tudunk a halálról… Tegyük fel, hogy a halál révbe érés. Cahron ladikja hová is vinne minket, ha nem a végső révbe? S a halott nem onnan tekint-e már múltra – és jövőre? Feltevésem szerint mi itt bizonyosság nélküliek, tudatlanok vagyunk.S halottunké már a bizonyosság, az átadhatatlan tudás, a távolságtartás bölcsessége. Jó volna bíznunk ebben, így tekintenünk hosszú-hosszú földi utadra, Laci, melynek vége megoldást tartogatott számodra. Mert a kézfogások mestere voltál, vissza- és előretekintő találkozásoké, s túl az életen is várjanak rád nagyszerű találkozások! Az árnyalatok, a lélek és a tudás árnyalatainak meglátója, fölfedezője voltál, s túl az életeden, minek lettél már megtudója? Várjuk új összeálításodat, küldd csak a túlvilágról a KRÁTER pomázi e-mail címére, főképpen új „tapasztalataidra” és „találkozásaidra” volnánk kiváncsiak! Laci, te a megértés művésze voltál. Életművek, barátok, tanítványok megértője és az emberi részvétből, ráérzésből fakadó megértéseké. Éppen ez a megértő jelenlét tett nélkülözhetetlenné számunkra, így és úgy, de kortársaid számára. Ebben látom most is h i á n y o d fölbecsülhetetlen mértékét. A barát, a mester, a bölcs társ hiányát, akit egy telefonhívással bármikor meg lehetett találni, akihez egy sakkpartira bármikor föl lehetett ugrani és aki az egész világköltészet hangulatát hozta közénk kávéházi belépéseinek hangulatával. A hiányod lett 2015. Június 22-ével osztályrészünkké. Reméljük most már, hogy könnyű neked a halál, éppúgy mint bármily nehéz szöveg megértése és könnyed interpretálása. És könnyű neked a visszamosolygó szeretet, amellyel mindennapos túléléseinket kíséred, ma és holnap és holnapután... Köszönjük, hogy bajlódtál velünk, hogy figyeltél ránk és segítettél minket, te barát, te költő-, író-, tanár- és tudóstárs, te mester, aki magad is részvétben és szeretetben a Nagy Mester tanítványa voltál – kit te neveztél ’zseniális Izgatónak’, én pedig nevezek ’öröklétű Megváltónak’. Nagy Lászlóval szólva: érezzük arcunkon bíztató csókod leheleted és kézfogásod bátorítását. (2015. július 3-ára, Ferenczi László temetésére.) Turcsány Péter Író, a Kráter Műhely Egyesület elnöke és a POLíSz főszerkesztője
Szalay László Pál
Nyáridő Baráti jegyzet
Vége. Elvesztette a nyár az illúzióját. Itt van. Káprázat, sörhab, fesztiválláz, forró aszfalt, homokkal kevert izzadság, csúfolódó kutyák, indokolt meztelenkedés. Búgnak a klímák, a csókos üdítőmárka jéghegyek közül kacsingat, csobbannak a népek sorba egyre nagyobb vízözön kíséretében. A fény, a szabadság után vágyunk csömörre eszmél. A megmártózás után váltanánk is, ahogy magasabb fokozatba kapcsolva magunk mögé utasítjuk a kipipált tájat. Izzik a bőrünk, láthatatlan stigmaként éget a nyárvarázs, amiről hitet tettünk őszi alkonyokon, téli éjszakákon. Mennyit ér ez a hit, ha fogságba esik, ha önön áhítatai, vágyai a nyakába hullnak? A nyár mindenestül az öledbe huppant. Itt csücsül, s nem megy sehová. Épp ráér. Arra, aki úgy óhajtotta nemrég. Camus misszionáriusa is a Hitehagyott vagy egy zavarodott elme c. elbeszélésében megkapta, amit akart. A vademberek közé ment, a sóvárosba, oda, ahol fehér háttér előtt feketeruhás alakok izegnek-mozognak. A szeretet lelkületétől vezérelve lépett az erőszak földjére. Oda, ahonnan még senki nem jött vissza. A vágyott durvaság elérte, tagjait megsebezték, minden úgy történt, ahogy az álmaiban élt. A nagy térítői lelkület végül kétszeres csapást mért gazdájára. Nem csak katolikus hite hagyta el, hanem új urai által rákényszerített fétis kultusz is gyűlölté vált számára. A lélek hullámzását, a tagadást és igenlést nem csak az irreális vágyakozás, dühödt csalódás és embertelen megalázottság váltotta ki, hanem egy titokzatos elegy is. Az elbeszélés első oldalán egy különleges megjegyzést olvasunk, amin a figyelmetlen olvasó könnyen átsiklik: „..mindjárt nagyon meleg lesz, ez a föld megbolondítja az embert…” S szinte kivétel nélkül minden oldalon megjelenik a napsütés, a hőség, mint egy önálló személyiség. Az éghajlat, a tűző nap megkerülhetetlen jelenléte és jelentősége a legcsodásabb szófordulatokkal íródik a lapokra: „akár a nap, amely sosem hagyja abba, csak éjszaka, örökké csak sújt, ragyogással, büszkeséggel, most is keményen sújt le rám, nagyon, de nagyon keményen, földből kibukkanó tüzes lándzsáinak döfésével, jaj, enyhelyre, enyhelyre, már a nagy szikla alá, mert minden összegabalyodik.” Albert Schweitzer, amikor Afrikába indult, a gőzősön utazva a kontinens jó ismerője, figyelmeztette a fiatal orvost, hogy legyen elővigyázatos a nappal, mert az lesz a legnagyobb ellensége. „Nem csak a tűző napfényt; napkeltekor, délben és alkonyattájt egyaránt óvakodjék tőle akár derült, akár borús az égbolt.” Az előrevetített aggodalom be is igazolódik, hiszen feleségének, Helenenek a szervezet nem tolerálja az éghajlatot, sokat betegeskedik és nem is tud végig Alberttel maradni a misszióban. A doktor, még az épületen belül is viselte a trópusi sisakot nehogy baj érje a fejét. Oganga, ahogy a bennszülöttek nevezték, kisebb megszakításokkal 52 esztendeig viselte Lambaréné, Afrika és a nap terhét. A kirakatok között könnyen különbséget tehetünk. A gyakran frissített, megújított enteriőrök nem porosak, gyűröttek, divatjamúltak és legfőbbképp nem napszítták. Bármily elkötelezettségünk, vágyunk könnyen megfakulhat, illúzióink elpárolognak, ha nem tudatosítjuk magunkban újra és újra. Albert Schweitzer szerint „a nagy titok: úgy járni végig az életutunkat, hogy ne kopjunk el… A Nap egyetlen sugara sem vész kárba, de a növénynek, amire árad, idő kell a sarjadáshoz, és aki vet, nem mindig éri meg az aratást.”
KÉPZŐMŰVÉSZET
Donát Lajos pomázi alkotásai
