360
o
Közmővelıdés Csongrád megyében Válogatás a hat évfolyam (1986-1991) írásaiból
*
Szerkesztette:
Török József
* A megjelenést támogatta
Csongrád Megyei Közmővelıdési tanácsadó Központ Szeged, 2002
2
TARTALOM Elıszó, avagy: kettıs rekviem (Török József) .....................................................................
3
T. Kiss Tamás: Válságok és választások .............................................................................
5
Mészáros Gábor: Panelkultúra .......................................................................................... 13 Zomboriné Botás Mária: A mentálhigiénés tevékenység lehetıségei a közmővelıdésben .................................................................... 19 Kiss István: Tények, adatok egy falusi népmővelı szakmai életébıl (részletek) ................ 29 Bárkányi Júlia: Képesítés nélkül ....................................................................................... 44 Vitányi Iván: Közmővelıdés és civil társadalom ............................................................... 54 Török József: Az ifjúsági klubmozgalom társadalomtörténeti vázlata ................................ 61 Beke Pál: Stagnálva és funkciótlanul ................................................................................ 71 Fodor Péter: A falu társadalmáról és mővelıdésérıl ......................................................... 79 Kemény Bertalan: "Zárójelbe tettem a szakmát" (interjú magammal) ................................ 86 T. Kiss Tamás: A kultúra legitimációs szerepének módosulásai (Elméleti vázlat) .............. 94 Bárkányi Júlia: A fejlesztı szervezet (Érvek a funkcióváltáshoz) ...................................... 103 Varga Csaba: Mit tehetünk vagy tehetünk-e valamit? ....................................................... 108 Földiák András: Hitelesen .................................................................................................114 B. Gelencsér Katalin: A mővelıdés funkciói a változó világ helyi társadalmaiban ............ 123
Tartalommutató 1986-1991. .............................................................................................. 144
3
Elıszó, avagy: kettıs rekviem A 80-as évek közepén jártunk a Csongrád megyei mővelıdési központban, amikor néhányan úgy éreztük, hogy kellene egy olyan szakmai periodika, ahol közreadhatnánk a szakma megyei történéseit, problémáit; ahol helye lehetne elméleti igénnyel megírt kisebb dolgozatoknak, elemzéseknek is; ahol akár ütköztetni is lehetne szakmai vélekedéseket. S tennék mindezt úgy, hogy a lap tartalma ne csak kizárólag a megyei kollégáknak szóljon, hogy legyünk képesek a kultúra tág értelmezésére, s nem utolsó sorban az írások olvashatók is legyenek. Dédelgettük, ízlelgettük a gondolatot, s persze, kerestük az alkalmas társakat. Így állt öszsze az elsı CSAPAT. Keresni kellett egy "írástudó" embert felelıs szerkesztınek, aki a néha göcsörtös mondatokat is kiegyenesíti, s van némi affinitása a közmővelıdéshez. Ezt a nehéz szerepet kapta Domonkos László, a Délmagyarország újságírója. A szakmából Bagó József, a Szegedi Ruhagyár népmővelıje; Kiss István Balástyáról és T. Kiss Tamás, s szegedi népmővelés tanszék tanára vállalkozott a feladatra. Késıbb bekapcsolódott még a munkába Bárkányi Júlia és Marjanucz László is, majd kis idıre Lovászi József személyében új felelıs szerkesztınk is lett. Végül kellett egy technikai szerkesztı is, aki a lapot gondozza, koordinálja, idınkint behajtja a megígért írásokat a feledékeny szerzıkön és szerkesztıkön. Erre a munkára szerzıdött e sorok írója, aki azzal is büszkélkedhet, hogy a lap névadója lett. A 360o – kiegészülve a Közmővelıdés Csongrád megyében alcímmel – azt próbálta jelezni, hogy a körbenézés nem csak szólam, hanem a szakma teljes spektrumát vállaljuk, beleértve a legújabb áramlatokat és irányzatokat. Már csak a küllem volt hátra, amit Szekeres Ferenc egykori népmővelı, akkor már grafikus kollégánkra – mostani borítónk tervezıjére – bíztunk. A lap 1986-ban jelent meg elıször, abban az évben két alkalommal, utána évente háromszor. Már elsı számunkkal is kisebb vihart kavartunk, hiszen T. Kiss Tamásnak a munkásmővelıdésrıl írott dolgozata után rögtön cenzúrázó gondolatokat és szándékokat kellett leküzdeni a felelıs szerkesztı(k)nek. A folytatás azonban örömteli volt. "Munkánkhoz igyekeztünk megnyerni szakmánk és más tudományok neves képviselıit, s mint ezt tartalommutatónk is igazolja – sikerrel. S bár a 360o – ha nem is pénzügyileg, de – szellemileg-értékrendileg sosem került ki a házi 3T 'tőrt' kategóriájából, a távolabbi, hiteles visszajelzések erıt adtak a folytatáshoz." Az idézet a 6. évfolyamot indító 15. – s mint késıbb kiderült: utolsó – lapszám újraköszöntıjében olvasható, ám a remélt folytatás mégis elmaradt. A történet ezen része azonban már másról szól. A lap sorsa a rendszerváltás utáni bizonytalanság és a megyei mővelıdési központot fenntartó megyei önkormányzat kulturális politikájának kórképe. 1991 elején jelent meg elıször az intézmény "leépítésének" terve, ám akkor – a hatásköri törvényre várva – elhalasztották. Az viszont akkor sem derült ki, hogy a mintegy 50%-os létszámcsökkentés tervében mennyi volt a megyei testületi szándék, a hivatali reflex, vagy épp' az intézményvezetıi túlbuzgóság. A megyei mővelıdési központ azonban így is csak egy évet nyert, mert 1992. januárjától összevonták a megyei pedagógiai intézettel, annak igazgatója lett az új intézményvezetı, aki az akkori megyei testületi vezetés és hivatal teljes jóváhagyásával két hónapon belül szinte megszüntette a korábban 29 fıs megyei mővelıdési központot. Az oktatástechnikai részleggel, film-, video- és könyvtárral, valamint a hozzá rendelt szakemberekkel és eszközökkel is rendelkezı szervezetben a korábbi 7 népmővelıbıl csak kettı maradt, majd 2-3 év után annyi sem. Hihetetlen mértékő szakmai, személyi és tárgyi potenciál szóródott szét néhány hónap alatt. Szakmai értelemben mintegy 7 évig nem volt a megye közmővelıdésének semmilyen koordinatív, segítı-fejlesztı szervezete. Következményei máig hatnak, részleteinek feldolgozása mővelıdéstörténeti feladat.
4 Az évtizeddel késıbbi emlékszám ezért nemcsak a 360o, hanem egy radikálisan és értelmetlenül megszüntetett közmővelıdési alkotó-teremtı folyamat megemlékezése is. S még valami: köszönet mindazoknak, akik közremőködtek valamilyen módon e lap életébenéltetésében: a volt szerzı- és szerkesztıtársaknak, kollégáknak, támogatóknak. Mára valamennyien más vidéken járnak, Kiss Pista barátunk pedig már végleg elment közülünk. A 15 írás – a szerkesztıi szándék szerint – azt az ívet próbálja megrajzolni, amely az általános – társadalomról és kultúráról való – gondolkodás valamint a közmővelıdés közvetlen elmélete és gyakorlata között feszül. Az itt közölt írásokat újraolvasva örömmel állapítja meg az elfogult akkori és mai szerkesztı, hogy mennyi idıtálló gondolatot adtunk közre, s hogy a nyolcvanas évek közepétıl már kimondatott sok olyan progresszió, amely minden értelemben az újdonság erejével hatott. Reméljük, akkori szándékainkat az ítélkezı idı igazolja. Török József
5
1986/1.∗
T. Kiss Tamás
VÁLSÁGOK ÉS VÁLTÁSOK A hazai munkásmozgalom két világháború közötti hármas funkciója,1 amely színtereket biztosított a közvetlen – direkt – politizáláshoz, kereteket teremtett a különféle közösségi mővelıdéshez és lehetıségeket kínált a szórakozáshoz-kikapcsolódáshoz, hosszú és bonyolult küzdelmekben formálódott ki. A feudálkapitalista Magyarország munkásságának életkörülményei és társas viszonyai alapvetıen eltértek a parasztságétól. A kapitalista nagyiparban a munkahelytıl elhatárolódik a lakóhely, differenciálódik a munka és megjelenik a szabadidı. A munkáscsalád, eltérıen a parasztcsaládtól már nem – tiszta értelembe vett – munkaszervezet. A munkáscsaládok túlléptek a patriarkális viszonyokon és archaikus értékrendeken. Az üzemi – elsısorban a szervezett nagyipari – munkások érzékelték, mit jelent az energiák összehangolása, tapasztalhatták a kollektív cselekvés hatékonyságát és erejét. A munkáság azonban nem csak bér- és sztrájkharcok közepette, saját érdekképviseleti szervezeteiben tevékenykedve jutott el a közösségi cselekvésig.2 A társadalmi valóságot megváltoztatni akaró program kimunkálásában és megvalósításában jelentıs feladatok hárultak a mővelıdésre is. A Horthy-rendszer viszonyai között a dolgozók nagy többsége a szegénység, az iskolázatlanság következtében kulturálisan elmaradott volt. A szervezett munkásság irodalmi ízlése is jórészt megrekedt egy elavult „szocialisztikus naturalizmus” szintjén, A Szociáldemokrata Párt (MSZDP) és a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) jelentıs erıfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a munkásság politikai aktivitását mőveltségének emelésével is fokozza. A munkásdalárdák, a színjátszók, az eszperantó csoportok, a szavalókórusok, a természetjárók, a sportszakosztályok zöme az öncélú mővelıdés helyett az új társadalomért vívott kulturális harcot választja. E törekvés eredményesnek bizonyult sok vonatkozásban. Az öntevékeny csoportok újszerő közösségekké formálódtak. Az együtt és többnyire tartalmasan eltöltött szabadidı, a közös mővelıdés-szórakozás, az egymásról való tudás és egymásért vállalt felelısség kialakította az együvé tartozás belsı szükségletét.3 A közösségek számára minden egyes ember fontossá vált. Tanulságosak azok a visszaemlékezések és irodalmi mővek, amelyek arról szólnak, hogy a szakszervezetek, a munkásegyletek, a munkásotthonok milyen nevelımunkát végeztek a kultúra segítségével. A szervezett munkások a maguk egész személyiségével karolták föl a faluról, szegényparaszti sorból érkezı fiatalokat. Tanácsokkal, könyvekkel látták el ıket, segítették beilleszkedésüket a munkáskollektívába. Ha egy munkásfiatal csak betévedt a munkásotthonba, mindig volt valaki, aki megszólította, beszélgetett vele, beszervezte valamilyen ott folyó tevékenységbe.4 A magyar munkásmozgalom két világháború között kialakult hármas funkciója a felszabadulást követı években kiteljesedett. A felszabadult energiával formálódó munkásmővelıdési mozgalmakat olyan tényezık segítették kibontakozni, mint az egymásra épülı és egymást igazoló közeli s távoli társadalomépítési célok rendszere; az együttes cselekvést igénylı történelmi jelentıségő feladatok; az öntevékenység szüksége és lehetısége.5 Mindezek fontos energiaforrásaivá váltak a kulturális forradalomnak is. A munkásmozgalom szervezeteit tehát nem egyszerően a vezetık jó nevelési elvei és korszerő módszerei avatták közösségekké, hanem mindenekelıtt a történelembentársadalomformálásban való alkotó jelenlét. Elmondható, hogy a munkáskollektívák „nemcsak a közös ügyért” vállaltak felelısséget, az együttes – széles értelemben felfogott – mőve∗
Valamennyi írásnál jelzi a megjelenés idejét és a lapszámot.
6 lıdés semmivel sem pótolható élményét is biztosították. Kialakult egy olyan új típusú kulturális nyilvánosság, amely közvetített a magánélet és a közélet között. A különféle munkásközösségek egyszerre voltak a kultúra, a mővelıdés és a szórakozás keretei, a közélet és a politizálás fórumai. E színterek és fórumok tartalmi integrációja széles látókört eredményezet. Köztudott, hogy sok munkás életében a Magyar Kommunista Párt öntevékeny mővészeti csoportjai, vagy a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség sportszakosztályai a politika közvetítıivé váltak. A munkás elıször „csupán színjátszott”, aztán a színjátszókkal együtt bekapcsolódott a falujárásba, maga is meghallgatta a győlés szónokát, részt vett a vitákban. Látóköre, értékelı és viszonyítási alapja észrevétlenül kitágult, a k ö z ügyei iránt fogékony emberré formálódott. A munkás nem elégedett meg azzal, hogy csupán a politikai képviseletét ellátó pártok (MKP, MSZDP) révén vegyen részt a hatalomban, az állami életben; közvetlenül is részt követelt annak gyakorlatában.6 A fordulat éve után folytatódott a kulturális forradalom. A tanfolyamok sokfélesége (a kibontakozó és differenciálódó felnıttoktatás), az új iskolarendszer, a kulturális intézmények államosítása jól segítette a mővelıdés demokratizálódását. A kultúra értékei mindenki számára hozzáférhetıvé váltak. Lehetıvé vált, hogy megemelkedjen a munkásosztály mőveltségi szintje. Egyre több munkás ült be az iskolapadokba, kapcsolódott be a felnıttoktatásba, fıként az esti- és levelezı képzésekbe. A munkásság érdekeltté vált abban, hogy tanuljon és képezze magát. A formálódó szocialista nagyipar is mintegy „beszívta” azokat a kisiparosokat, akik eddig szétszórtan dolgoztak. İk magukkal hozták szakmai tudásukat és alaposságukat. Birtokolták az ipari munkához szükséges fegyelmet és munkakultúrát, amely sok más tényezıvel együtt szükségképpen hozzájárult a termelés fellendüléséhez.7 A társadalom átalakítása terén elért sikerek, a gazdasági eredmények mellett, a kulturális forradalomértékei között a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) helytelen politikája következtében azonban egyre több és mind súlyosabb ellentmondás jelentkezett. Csupán a legalapvetıbbek közül néhányat említve. A kulturális forradalom erıltetett ütemet diktált a szellemi felemelkedés folyamatának, és olyan eszközökkel avatkozott be a kultúrába, amelyek korlátok közé szorították a szabad választás lehetıségét.8 A dogmatizmus, tagadva a kultúra kontinuitásának lenini elvét, gátolta a szocialista és a haladó polgári kultúra közötti kölcsönhatást. A proletkult-szemlélet mindent, ami a polgári társadalomban a polgári érdekek szolgálatára született – bőnösnek minısített. A polgári kultúra értékeitıl elzárt emberek figyelmét kizárólag a „tartalmában szocialista, formájában realista” alkotásokra redukálta. A szocialista kultúra nem egy belsı, nemzeti hagyományainktól és fejlıdésünktıl meghatározott kultúraként jelent meg, hanem a Szovjetunióból „importált”, bürokratikus és dogmatikus formaként. A kultúra valóságos nyilvánossága helyett látszatnyilvánosság jött létre. Szigorúan elvált a „lét” és a „legyen”, és tápot kaptak azok a nézetek, amelyek azt hangoztatták, hogy a szocialista társadalmon belül nem a jó és a rossz, a haladó és visszahúzó erık között feszülnek problémák, hanem pusztán a jó és a jobb között.9 Az ún. ötvenes években ugyanis politikai érdekké vált, hogy megvalósultnak, valóságosnak látsszék a normatív szinten megfogalmazott célés értékrendszer. Mindezek beszőkítették és torzították a munkásmozgalom haladó kulturális értékeinek körét. Megtört a kulturális forradalom lendülete. További kibontakozásához-fejlıdéséhez ugyanis újabb felhalmozásra és a társadalmi feltételek számottevı módosulására lett volna szükség.10 A munkásmővelıdés alulról-felülrıl történı kondicionálását mind inkább a felülrıl való irányítás váltotta fel, formailag ügyelve a spontaneitás látszatának fenntartására. Átalakul a munkásmozgalom hármas funkciója. A funkció alkotórészei nemcsak tartalmukban változtak meg, egyre jobban el is különültek egymástól. A politizálás elsısorban a párt apparátusaira korlátozódott. A munkásmővelıdés propagandisztikus szerepet kapott (felosz-
7 latták a Munkás Kultúrszövetséget is). A szakszervezetekre az üdültetési feladatok ellátása hárult elsısorban. A szórakozás mindinkább színvonaltalan és felszínes tevékenységként jelent meg a társadalom erısen manipulált köznapi tudatában.11 Kétes értékő, „megtőrt” formának minısült. A magyar munkásmozgalom értékválságához és mozgalmi jellegének meggyengüléséhez egyéb nézetek is hozzájárultak. A felszabadulást követıen a munkásmővelıdési mozgalmak elhitték, hogy „valóban és nem átvitt értelemben, holnapra képesek megforgatni az egész világot”. Ez olyan magatartást alakított ki, amely a kultúrától túlságosan egyszerően várta el a politika szolgálatát.12 A proletárdiktatúra hatalmi apparátusának megteremtése érdekében több tízezer munkást kiemelt vezetınek. Ennek következtében a kollektívák elveszítették legkreatívabb tagjaikat.13 Az extenzív iparosítás is bomlasztotta a viszonylag homogén munkásközösségeket. Az amúgy sem nagy munkásosztály ugyanis képtelen volt arra, hogy értékek, normák, szabályok, egyáltalában életmód vonatkozásában integrálja a földjének különféle okokból hátat fordító parasztemberek százezreit.14 Az 1956-ban kirobbant válságot követıen jelentısen megváltozott a helyzet. A munkásmozgalom tartalmában és formájában egyaránt szakított az ún. ötvenes évek szemléletével. Kedvezı változások kezdıdtek a mővelıdési életben. A mővelıdéspolitikai határozat (1958) politikai erıfeszítéseket tett abban az értelemben, hogy saját fejlıdésünkkel és ellentmondásainkkal egyezı kultúrát teremtsen. Másrészt, hogy a mővelıdést szerves részévé tegye a konszolidációs folyamatnak. A határozat nyomán, a kultúra pluralizálódása következtében, számos újszerő mővelıdési mozgalom kibontakozása révén, a gyarapodó intézményrendszer útján és nem utolsó sorban a televízió elterjedésével kiszélesedett a kulturális demokrácia. Ez lehetıvé tette, hogy a legmagasabb rendő kultúra (a haladó polgári is) mindenkié lehessen, aki akarja. Az akaratot azonban nem csupán egyéni motiváció határozza meg, hanem elsısorban a társadalmi valóság.15 A negyvenes évek közepétıl meginduló és mind erıteljesebb társadalmi mobilizáció következtében a mezıgazdaságból továbbra is jelentıs nagyságrendő tömegek érkeztek a városokban összpontosuló iparba. A hajdani törzsökös munkáskollektívák végérvényesen felbomlottak. Az üzemek elsısorban a termelésre összpontosították figyelmüket. A szakszervezetek erıfeszítéseket tettek ugyan az ún. elsıgenerációs munkástömegek szocializálására, de ezek feltételek hiányában kevés eredménnyel jártak. A hetvenes évek legelején már nyilvánvalóvá vált, hogy a kulturális intézmények tanácstalanok az új típusú munkástömegekkel kapcsolatosan. Az életmódváltás életmódválsággal párosult, amely tipikus népmővelıi formákat igényelt. Az intézmények ennek eleget is tettek, de a valós kérdésektıl távoli, eszményített kulturális értékrendszert prelegáltak.16 A munkások – elsısorban elsıgenerációs rétegekrıl van szó, azokról, akiknek életformája, alapvetı emberi-társas kapcsolatai, korábban elsajátított, illetve örökölt kulturális magatartása instabillá vált – valódi kérdései és konfliktusai kívül rekedtek a mővelıdési szemlélet határain. A gazdaság intenzív termelésre történı átállása (az új gazdasági mechanizmus kibontakozása-folytatása) a hetvenes évek derekán komoly veszélybe került.17 Több munkaerı bevonásával már nem lehetett tovább bıvíteni a termelést, csak a termelékenység növelésével. Felismerést nyert, hogy a korszerő gépeken (és hiteleken) kívül a k ö z dolgai-ügyei iránt fogékony munkáskollektívák és mőveltebb munkások nélkül nem valósítható meg a gazdasági reform. Ebbıl a megfontolásból (is) állította erıteljesen a közmővelıdés középpontjába az MSZMP Központi Bizottsága 1974-ben hozott határozata – elıször a felszabadulás óta – a munkástömegek szak- és általános mőveltségének emelését. Az állásfoglalás hangsúlyozta, hogy a mővelıdésbe jobban épüljenek be a munkásmozgalom progresszív értékei. Arra is
8 felhívta a figyelmet, hogy a k ö z mővelıdése nem demokratizálódhat a munkásmővelıdési problémák megoldása nélkül. Eszmény és megvalósulás A napirendrıl lekerülı kulturális forradalom helyébe a demokráciával összefüggı feladatok nyomultak. A figyelem elsısorban az értékek elsajátítására összpontosult. Ennek érdekében, a kulturális javakhoz való hozzáférhetıség további szélestése mellett – ami a tömegkommunikációs intézmények decentralizálásában, fıként a tévé 2. csatornájának megindításában volt érzékelhetı – különféle kiscsoportos formációk szervezıdtek. A munkásmővelıdés elsıdleges terepei (alapvetı bázisai) a szocialista brigádok lettek. A hatvanas évtized pozitív társadalmi tendenciáitól serkentve, a gazdaság lépés- és léptékváltásai következtében ugyanis új munkáskollektívák formálódtak ki, amelyek a hetvenes évekre zömmel szocialista brigádokká izmosodtak. Deklarált eszményükkel – szocialista módon dolgozni, élni, mővelıdni – átfogó programot hirdettek meg. Újszerő – a munkásmozgalom korábbi modelljétıl eltérı – kulturális modellt alakítottak ki. A KB határozata nyomán a közmővelıdésben túlsúlyba kerülı munkásmővelıdés18 a kezdeti idıszakban eredményeket mutatott fel. A munkások bevitték a kulturális intézményekbe a mindennapok örömeit és gondjait – vagyis a mindennapi kultúrát –, melyek újszerő formákat és kereteket követeltek. Színes és sokszínő (differenciált) mővelıdési mozgalmak mégsem bontakoztak ki. Kezdeményezések beszabályozódtak, brigádnaplókba merültek. Napjainkban pedig tapasztalhatjuk, hogy az eszmény és a megvalósulás között igen nagyok az eltérések és jelentısek a feszültségek. Mindezek jól kimutathatóak a brigádmővelıdés egyik klasszicizálódott formájában. Ismert, hogy az ország számos megyéjében évente sok ezer közösség nevez be a Munka és mőveltség, Munka és mővelıdés, Korunk valósága stb. elnevezéső brigádpályázatokra. Mit takar a Munka és mőveltség? Mozgalom és/vagy produkció?19 Mozgalmon – mint ismeretes – a társadalomnak, illetve bizonyos csoportjainak, rétegeinek olyan tevékenysége értendı, amely általános érdekő kezdeményezés elterjesztésére irányul. A közmővelıdésnek – amely maga is mozgalom – egyik alapvetı jegye, hogy magukat az önként tevékenykedıket teszi fıszereplıvé, tudatosítja bennük a célokat, tág teret és lehetıséget biztosít a kezdeményezéseknek, megteremti a feltételeit annak is, hogy a legaktívabbak igényeket ébresszenek másokban, és magukkal ragadják ıket. A Munka és mőveltség mozgalom – de tipikusan magyar módra. A sokat idézett statisztikák szerint népszerősége évrıl-évre nı. Úgy tőnik, hogy a szocialista brigádok elvi céljai között szereplı „mővelıdni” jelszó általános értékké transzformálódott, hiszen mind több brigád nevez be. Ez azt jelzi, hogy a kollektívák pályáznak, mert résztvevık és kezdeményezık szeretnének lenni. És a valóság? A pályázat témakörei és a sokszorosított tematikák többnyire iskolapótló tantervekre emlékeztetnek,20 mint mővelıdési mozgalom programjára. A politikai-történelmiképzımővészeti-filmmővészeti tematikák tiszteletre-méltóak, az ajánlott irodalom mennyisége az egyetemi oktatás követelményeivel vetekszik. A programok jószándékúan azonos szintre szeretnék hozni a szellemi kultúra terén a brigádtagokat. A kultúra – felülrıl lefelé – demokratizálásának lényege a mővelıdési lehetıségek differenciált biztosítása. A kultúra demokratizálódása – alulról kibontakozó folyamat – a képességekben, készségekben eltérı, más és más pszichológiai jellemzıkkel bíró emberek színes és sokszínő mővelıdése. Az „egyenlı pálya, egyenlı esélyek” elve és „az egyik szalad, a másik kerékpárt teker, vagy autón suhan” gyakorlata egymásnak feszül. E fontos alapelvek „elhomályosodása” vezetett oda, hogy a „mozgalom” sikerességét segítı konzultációk nagy részét – a „szellem emberei mővelik a brigádtagokat” – régen túlhaladott népmővelıi szemlélet jellemzi. A foglalkozások zöme magán viseli a felnıttnevelés összes „betegségét”. A leg-
9 aktívabbak kezdeményezıkészségére legföljebb a vetélkedık „számonkérı székei” kíváncsiak. Még a debreceni kísérlet is a finn tanulókörök átültetése –, amely túllépett a vetélkedıkön, és megpróbálta színesíteni a mozgalmat – a bemutatásban-bemutatkozásban látta a munka „gyümölcsét”. Nem feledkezhetünk meg a „mozgalom holdudvaráról”, a szocialista brigádok szőkebb (családi, üzemi, szövetkezeti) és tágabb (társadalmi) környezetébıl fakadó kényszerekrıl, kihívásokról. Ezek közül csupán néhányat kiragadva. A célok között elsı helyen álló elv ugyancsak átértékelıdött az elmúlt években. A szocialista jelzı kérdésekké formálódott; mitıl szocialista ma egy brigád? Hogyan kell szocialista módon dolgozni a tıkésektıl importált gépekkel? Mit értünk ma egyáltalán a munkásosztály fogalmán? A jelszó másik része – a dolgozni – viszont felerısödött. A korábbiakhoz mérten elsıbbséget élvezı gazdaságpolitika olyan lehetıségeket teremtett, a sok áremelés, az életszínvonal-csökkenés olyan kényszereket szült, amelyek erıteljesen hatottak a brigádokra is. A lassan kialakuló, küzdelmekben megformálódott munkáskollektívák legkreatívabbjai a klaszszikus munkásmővelıdés számára (mint korábban az ún. ötvenes években, de most más okok következtében) ismét elvesztek. A másodállásokban, a különféle gmk-ban ugyanis a legvállalkozóbb brigádtagok dolgoznak. Lelassult, „tetézıdött” a klasszikus mobilizáció – a paraszti tömegek munkássá válásának folyamata.21 Az átrétegzıdött paraszti tömegek szokás- és hagyományırzı értékrendje22 – összefoglalóan a paraszti kultúra – alapvetıen megváltoztatta a klasszikus munkásmővelıdést, a közmővelıdést pedig több dimenziós, ellentmondásos rendszerré alakította.23 A szabadszombatos rendszer bevezetése túlzott, megalapozatlan várakozásokat is felébresztett. Ezek jegyében keletkeztek és terjedtek el olyan illúziók, amelyek a szabadszombatokat valamiféle mővelıdési „forrásként”, tartalomként értelmezték. Mintha egyenes összefüggés lenne a több idı és a több mővelıdés között.24 Vizsgálatok bizonyították, hogy akik a munkában sem találják meg a flowt (fordítsuk szabadságnak), azok a szabadidıben sem lelik meg.25 Ha az idı el is válik munkaidıre és szabadidıre, az ember nem válik szét. Másrészt a szabadidı kultúrált eltöltésére való hivatkozás sem olyanátütı társadalmi szükséglet, ami egy mővelıdési mozgalmat éltetne. Gyakran hangoztatott nézet, hogy a „második gazdaság” – a háztáji, a hobbikert és a különféle kisvállalkozás – magában hordja a túlzott individualizálódás veszélyét. Tény, hogy a nyilvánosság, amely a demokrácia (és a mővelıdés) velejárója, napjainkban megszőnıben-átalakulóban van. A közösségi cselekvés, a szókimondás szabadsága áthelyezıdött a privát szférába, ahogyan a munkásemberek önmegvalósítása is fıként a mikrokreativitás világában (háztájiban, hobbikertben, különféle gmk-ban, kocsmában, vendéglıben, baráti társaságban) érvényesül. A munkás a közösségi mővelıdés helyett többnyire a tömegkommunikációs intézmények szolgáltatásait választja. Kultúrájában az értékek helyét a „hírek” és az „információk” foglalják el. A felhalmozott kultúrahordozó eszközök útján jut „kollektív élményekhez”. Ha pedig kimozdul a „falak” közül, akkor a kulturális élet kényszerpályái (a mindinkább önfenntartásra kényszerülı intézmények) és a kultúra mindjobban érvényesülı belsı törvényszerőségei a kellemes élmények – a szórakozás – iránti igényeinek kedveznek.26 Elkülönült egymástól – még egy családon belül is – az „élni”, „szórakozni”, a munka és a tanulás. Mereven elhatárolódik a közélet a magánélettıl. A közösségelvő emberi értékeket mindinkább háttérbe szorítja az egyéni érvényesülés elve és lehetısége. A „második gazdaság” a munkások jelentıs részét viszont újfajta gépekkel, általában a saját szakmájuktól (és természetesen szakmőveltségüktıl) merıben eltérı eljárásokkal és információkkal is megismerteti. Azok a munkások például, akik faforgácsolást végeznek egy bútorgyárban, gyümölcstelepítés során, a kiskert mővelése közben újfajta ismeretekhez jut-
10 nak. Másrészt az átrétegzıdött parasztság átörökíttette tudását, hiszen továbbra is értékesítheti.27 A szellemi felemelkedés feszített ütemő megvalósítását szolgáló „mozgalom” jelentıs plusz energiát igényel a munkásoktól. Érthetı, ha a brigádok egy része csupán a benevezését postázza a pályázatot meghirdetı szervezeteknek. A kollektívák másik része elküldi egy-két tagját néhány felkészítı foglalkozásra, mielıtt végképp búcsút mond a „mozgalomnak”. A maroknyi megmaradó brigád (ezeket többnyire adminisztratív dolgozók és termelésirányítók alkotják) tagjai pedig elosztják egymás között, ki mibıl készül, egyik-másik kollektíva átverekszi magát a selejtezıkön, s a döntıben ismételten bebizonyosodik, hogy a jól reprodukálóké, a folyékonyan beszélıké, a gördülékenyen fogalmazóké a pálma. Csodálkozhatunk-e azon, hogy ez a „mozgalom” nem túlságosan vonzó a munkásoknak? Hiszen megszokták, hogy az életben mindig gyakorlati helyzetekben kell helyt állniuk. A Munka és mőveltség „mozgalomban” nem az ügyességükkel kell bizonyítaniuk mőveltségüket, hanem szavakkal, méghozzá oly elvont fogalmakkal, amelyek kezelését el sem sajátították.28 Az egyre nehézkesebb és ebbıl fakadóan mind bürokratikusabb szervezést igénylı, didaktikus módszerekkel serkentett „mozgalom” a meghirdetıknek és a brigádoknak egyaránt terhükre van. Az üzemek, a szakszervezeti funkcionáriusok és a kollektívák zöme mégis ragaszkodik hozzá. És nemcsak a „hetvenes években, rövid ideig virágzó brigádmővelıdés” utáni nosztalgia miatt. Talán már csak a Munka és mőveltség az, amely a mővelıdés-önmővelıdés jegyében – építve a szakszervezetek munkájában még fellelhetı mozgalmi mozzanatokra – megpróbálja terjeszteni a kultúra magasabb rendő értékeit. A munkavégzésre szervezıdött brigádokat idınként közös (vagy majdnem közös) gondolkodásra, töprengésre készteti, olyan problémák kapcsán, amelyek nem tartoznak szükségszerően a mikrovilágukhoz, a mindennapi érdeklıdési körükhöz. A Munka és mőveltség „mozgalomhoz” ragaszkodó brigád(tag)ok zöme viszont elutasítja az enciklopédikus mőveltségeszményen nyugvó követelményeket. Nem tanulni és nevelıdni, hanem a jelenleginél sokkal differenciáltabb keretek és formák segítségével mővelıdni szeretnének.29 Az enciklopédikus mőveltség sajátja az, hogy maga alá rendeli a mővelıdı embert. Vagy megszőnik minden önállósága, vagy ez az önállóság háttérbe szorul a mővekben testet öltött alkotói szándékhoz képest. A mővelıdést az alkotáshoz mérve lényegtelen mozzanattá teszi, csupán az átvétel, a tudomásulvétel aktusára korlátozza.30 Lépés és léptékváltás Az ún. ötvenes években annak a munkásnak a fényképét helyezték el a dicsıségtáblán, aki el sem mozdulva az esztergapadtól – egészségét kockáztatva, segítséggel, vagy akár selejt árán – háromszáz százalékkal is túlteljesítette a tervet. Ma arra a munkásra lenne szüksége a társadalomnak, aki felelısséget érez önmaga tettéért, nem szemléli közönyösen a k ö z dolgainak és életének alakulását-fejlıdését. A munkásság mővelıdése a két világháború között az osztályharc fontos és értékes részét képezte, 1944 és 1950 között pedig jelentıs társadalomformáló erıt képviselt. A munkásmozgalom hármas funkciója az ún. ötvenes években felbomlott és torzulásokat szenvedett. A funkció elemei elkülönültek egymástól, mind jobban intézményesültek, elveszítették rugalmasságukat és mozgalmi jellegük is meggyengült. A konszolidációs politika ismét egységesen értelmezte a munkásmozgalom hármas funkcióját, viszont úgy folytatni, ahogyan 1949/50-ben abbamaradt, már nem lehetett. A szocialista brigádokra épülı, újszerő kulturális modell, a társadalmi-gazdasági változások sokasodó és sajátosan újrafogalmazott kérdéseire csak rövid ideig tudott hasznosítható feleleteket adni. Közrejátszott ebben az is, hogy a munkásmővelıdés égisze alatt fıként olyan akciók kerültek meghirdetésre, amelyek a munkások tömeges – felülrıl vezérelt – mővelésére (nevelésére) helyezték a hangsúlyt.31 Az elvében közmővelıdési, de megvalósulásában kampányjellegővé váló népmővelési program óriási
11 energia-befektetést igényelt szervezıtıl és résztvevıtıl egyaránt. Szinte törvényszerő, hogy a munkásmővelıdés a fokozódó társadalmi-gazdasági nehézségek következtében mindinkább üzemi-munkahelyi keretek közé szorult, több helyen a szocialista brigádok évenként megrendezett vetélkedısorozatává zsugorodott.32 Bebizonyosodott, hogy a munkásmővelıdés nem különíthetı ki a k ö z mővelıdésébıl. Nem lehet „széplélek-típusú mővelıdés” sem, amikor az olvasás, a filmek nézése, a tárlatok látogatása, a vers megtanulása önmagában vett érték. Az egyén számára a kultúra jelentıs része ugyanis annyit ér, amennyire a létviszonyai igénylik.33 Magyarországon a reformok általában a kultúra-mővelıdés kezdeményezte. A hatvanas években kibontakozó reform azonban gazdasági indíttatású volt. E reform szerkezetével valósággal rátelepedett a társadalomra, megbontva a kultúra és a közmővelıdés kapcsolatát. Az új gazdasági mechanizmus elıkészületeinek kérdései közül ugyanis a kulturális területek fejlesztése kimaradt. Úgy tőnt, hogy a reform gazdasági sikere automatikusan olyan feltételeket teremt, amelyben a kulturális fejlesztés pusztán az erıforrások átcsoportosításával megoldható. Kiderült azonban, hogy a kulturális infrastruktúra fejlesztését háttérbe szorító gazdaságpolitika nem jelent intenzív gazdaságpolitikát. Az is bebizonyosodott, hogy az eszmények nem építhetık tervekbe.34 A szocialista brigádok hiába határoztak úgy, hogy szocialista módon fognak dolgozni, élni, mővelıdni. A társadalmi valóság ezt nem teszi lehetıvé. A brigádok érdektelenné váltak a mővelıdésben, abban, hogy azt valósítsák meg, amirıl jóllehet tudják, hogy fontos. Például a Munka és mőveltség „mozgalom” mőveltségfelfogása is azt sugallja, hogy a mővelıdés nem más, mint „ráérı emberek idıtöltése”, ahol az elsajátítás eredménye magánügy, egyéni kedvtelés, anélkül, hogy bármely közösségi szükséglethez igazodna. Jobban figyelembe kellene venni a munkásság rétegzettségét. Azt, hogy a rétegzıdés fıbb törésvonalait a munkajelleg-csoportok adják. A rétegek között jelentıs különbségeket találunk nemcsak a jövedelem, a fogyasztási szerkezet, az életkörülmények tekintetében, hanem az életminıségben és a kulturális viszonyokban is. A munkások mővelıdési folyamatában a hagyományok mellett a regionális települési adottságok – a „centrális” és a „perifériális” viszonyok – is erısen belejátszanak. Kutatások igazolják, hogy a társadalmi struktúrában és életformában elfoglalt mai helyet jelentısen meghatározza a munkamegosztásban elfoglalt régi hely.35 Másrészt tudomásul kell venni, hogy a „munkás-paraszt-értelmiségi” ideologikusan rögzült társadalomkép megváltozik. Egymástól eltérı érdekkel és anyagi háttérrel rendelkezı sajátos rétegek és csoportok alakulnak ki, amelyeket sem gazdasági, sem társadalmi, sem kulturális értelemben eddig még nem elemeztünk. Nyilvánvaló, hogy a differenciálódó munkásságnak a ma létezı egyetlen mővelıdési modellje mellett többfélére lenne szüksége. Olyanokra, amelyekben érvényesül a kultúra belsı mozgástörvénye; amelyek érdekegyeztetéseket-érdekütköztetéseket is felvállalnak; amelyek elısegítenék a tagság érdekét, értékrendjét és céljait önszervezı módon képviselı közösségek kialakulását. (Nonszensz, hogy amíg egyes intézmények fenntartása és mőködtetése egyre inkább közösségi erıforrásokra terhelıdik – mert az állam „kivonul” –, politikailag szinte semmi sem történt annak érdekében, hogy a közösségi – lakossági – igények a helyi mővelıdés stratégiájában is meghatározó módon érvényesüljenek.36 A különféle modellek lehetıvé tennék, hogy a különbözı rétegek és csoportok nemcsak konzultatív módon, hanem determinatív erıvel37 kapcsolódnának be mikro- és makroviláguk alakításába. A munkások mővelıdése ugyanis az összlakosság többségét kitevık mővelıdése; kulturális aktivitásukkal-affinitásukkal alapvetıen befolyásolják a közmővelıdés tekintélyét, tartalmát és formáit. Ezeken túl; mőveltségük meghatározza a gazdaság fejlıdését; a társadalom demokratizálódását; a nemzeti és egyetemes kulturális értékek társadalmiasulását.
12 Jegyzetek: 1. (T) Kiss Tamás: Népmővelési tendenciák Magyarországon 1922-1935 között (A szegedi modell) = Kultúra és Közösség, 1985. 5. sz. 96-112. p. 2. A közmővelıdés helyzete és fejlesztésének feladatai. Válogatott dokumentumok győjteménye. Országos Közmővelıdési Tanács. Bp. 1976. 75-105. p. 3. A közmővelıdés helyzete és fejlesztésének feladatai… i.m. 75-105. p. 4. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar mővelıdésrıl. Gondolat Kiadó, Bp. 1983. 246-247. p. 5. A közmővelıdés helyzete és fejlesztésének feladatai… i.m. 75-105. p. 6. A közmővelıdés helyzete és fejlesztésének feladatai… i.m. 75-105. p. 7. Hermann István: Ideológia és kultúra a hetvenes években. Kossuth Kiadó, Bp. 1982. 258. p. 8. Lásd bıvebben: Jánosi György: A szórakozás és szórakoztatás ellentmondásai = Kultúra és Közösség, 1985. 2. sz. 94. p. 9. Hermann István: Ideológia és kultúra… i. m. 311. p. 10. Ezt fejtegeti Vitányi Iván Vitairat a… i. m. 102. p. 11. Jánosi György: A szórakozás és… i. m. 94. p. 12. Vitányi Iván: Vitairat a… i.m. 94. p. 13. Errıl beszélt Bánlaky Pál: Mővelıdés, értékek, közösségek = Mővelıdéspolitikánk 25 éve. Mővelıdéspolitikai tanácskozás Budapest 1983. december 15-16. Kossuth Kiadó, Bp. 1984. 168. p. 14. Bánlaky Pál: Mővelıdés, értékek, közösségek… i.m. 168. p. 15. Vitányi Iván: Közmővelıdésügyünk a felszabadulás után = Kultúra és Közösség, 1985. 2. sz. 5. p. 16. Ezt fejtegeti Köpf László: Közmővelıdési koncepcióink problémái = Kultúra és Közösség, 1985. 4. sz. 4. p. és Thoma László: Gazdaság és kultúra = Mővelıdéspolitikánk 25 éve … i. m. 145. p. 17. Thoma László: Gazdaság és kultúra… i.m. 145. p. 18. Természetes, hogy egy szocialista országban elıtérbe kerül a munkásmővelıdés, írja Köpf László: Közmővelıdési koncepcióink… i.m. 12. p. 19. T. Kiss Tamás: Elvek és megvalósulás = Népmővelés, 1985. 8. sz. 22. p. 20. Köpf László: Közmővelıdési koncepcióink… i. m. 12. p. 21. Vitányi Iván: Vitairat a… i. m. 133. p. 22. Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor szerzıpáros azt is hangsúlyozza, hogy a szokás- és hagyományırzı értékrendszer nem egyszerően a parasztok értékrendje, jóllehet a parasztság és a közvetlen parasztszármazásúak közül követik a legtöbben. Értékrendszereink. Kossuth Kiadó, Bp. 1983. 71. p. 23. Vitányi Iván: Vitairat a… i.m. 38. p. 24. Fukász György: Csepeli munkások életmódja és szabadidı-szokásai (Tanulságok az ismeretterjesztés számára) = Módszertani Mőhely, 1985. 1. sz. 8. p. 25. Vitányi Iván: Az idı felosztása mint társadalmi probléma = Világosság, 1985. 1. sz. 6. p. 26. Jánosi György: A szórakozás és… i. m. 96. p. 27. A Szolnoki Bútorgyárban 1982-ben azt vizsgáltuk, hogy a munkások szabadidıs tevékenységszerkezete változik-e az ötnapos munkahétre történı áttérés következtében. A kérdıívvel kombinált mélyinterjús vizsgálat többek között azt igazolta, hogy a bútorgyáriak a megnövekedett szabadidejüket többletmunka végzésére fordítják. T. Kiss Tamás: Szabad-e a szabadidı? Kutatási jelentés a Szolnoki Bútorgyárban végzett vizsgálatról (Interjúelemzés) Szeged, 1983. Megyei Ifjúsági és Mővelıdési Központ adattára. Szolnok, és T. Kiss Tamás Mozaikok a (munkás)-mővelıdésrıl. Kutatási jelentés a Szolnoki Bútorgyárban végzett vizsgálatról (Kérdıívelemzés) Szeged, 1984. Megyei Ifjúsági és Mővelıdési Központ adattára. Szolnok. 28. Maróti Andor: Tanulmányok a mővelıdésrıl, Mővelıdéskutató Intézet, Bp. 1984. 157. p. 29. Köpf László: Közmővelıdési koncepcióink… i.m. 12. p. Csongrád megyében 1985. tavaszán 500 kérdıívet küldtek ki a szocialista brigádoknak, hogy kikérjék véleményüket a Munka és mőveltség „mozgalmáról”. Összesen 57 brigád válaszolt és szinte valamennyi a „túlzottan magas követelményekre”, „az iskolás módszerekre”, a „lexikális tudás számonkérésére” panaszkodott. 30. Maróti Andor: Tanulmányok a… i. m. 156. p. 31. Köpf László: Közmővelıdési koncepcióink… i. m. 12. p. 32. Soós Pál: Mővelıdéspolitikánk néhány alapkérdéséhez = Mővelıdéspolitikánk 25 éve… i. m. 213. p. 33. Vitányi Iván: A mővelıdéspolitika alakulása és a közmővelıdés = Mővelıdéspolitikánk 25 éve… i. m. 158. p. és Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: A mővelıdéspolitikai irányelvek… i. m. 140. p. 34. Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: A mővelıdéspolitikai irányelvek néhány tanulsága a mővelıdésszociológia szempontjából = Mővelıdéspolitikánk 25 éve… i. m. 139. p. 35. Lırincz Judit: A munkások kulturális helyzetérıl, mővelıdésérıl (Az elmúlt tizenöt év kutatásai, vizsgálata alapján) = tanulmányok a közmővelıdés helyzete és fejlıdésének távlatai címő kutatási fıirány 1978-80. évi vizsgálatairól. Mővelıdéskutató Intézet, Bp. 1982. 36. Thoma László: Esszé a mővelıdéspolitikai gondolkodásunk alakulásáról = Kultúra és Közösség 1985. 6. sz. 37. Vitányi Iván: Vitairat a… i. m. 52. p.
13
Mészáros Gábor
1986/1.
PANELKULTÚRA
Írásom a modern lakótelepek közmővelıdési problémáit kutatja, keresve a gyógyírt, a megoldást. Itt egészének diagnosztizálásába, hiszen a lakótelepi lét „differencia specifikái” nem vizsgálhatók enélkül. Sıt! A közmővelıdés területén jelentkezı heveny és idült tünetek más szférákat is érintı, az egész társadalmat átható „betegségek” kísérı jelenségei, orvoslásuk nem szőkíthetı le a mővelıdésügy feladataként. Ezekre a feltételekre csak utalok majd: írásom keretei és – ne legyek szerénytelen – talán ismereteim sem teszik lehetıvé az összefüggések láncolatának mélyebb elemzését. Mindezek mellett hiszek abban, hogy lehet és érdemes a lakótelepek közmővelıdési helyzetét létezı, önálló problémaként kezelni. Van az országban közmővelıdési intézményekkel viszonylag jól, vagy megfelelıen ellátott lakótelep is. Nem ezekrıl írok. Elıttem a „lakótelep” olyan betontömbként jelenik meg, amely csak a lakást és az alapszolgáltatások minimumát biztosítja lakóinak. Én is egy ilyen körzetben dolgozom lakótelepi és iskolai népmővelıként. A szegedi Északi-városrész kulturális, közmővelıdési helyzete közel azonos a többi szegedi lakótelepével. Néhány adat: az 1980-as népszámlálás szerint lakossága kb. 13 ezer fı. A tömegközlekedés szervezettsége kiemelkedıen jó, öt trolivonal biztosítja a kapcsolatot a belvárossal és más városrészekkel. A lakótelep „szíve” a Kodály tér és környéke. Itt van az ABC, a Diófa vendéglı, a Kodály téri általános iskola, óvoda, bölcsıde… A Csongrádi sugárút északi oldalán pedig a lakótelepi könyvtár, könyvesbolt, papír-írószer, fodrász, presszó, patyolat… Az intézményes kultúrát helyileg közvetítı intézmények (iskola, könyvtár, HNF helyi szervezete) a lakosság életmódját, szabadidı-eltöltési szokásait még kis mértékben sem képesek formálni. (Ez sajnos az általam végzett munkára is érvényes.) Nem alakult ki, és úgy tőnik, nincs is kialakulóban területi közélet, a maga rendezvényeivel, fórumaival és az ebbıl fakadó egészséges lokálpatrióta érzülettel. Ezen folyamat megindulását a közmővelıdés eszközeivel nagymértékben segíthetnénk. Sokak szerint ugyan szükségtelen a lakótelepi közmővelıdés szélesítése – a város közelsége, megfelelı intézményi ellátottsága és a már említett jó tömegközlekedési kapcsolat szükségtelenné teszi a helyi programszervezést. Ezzel csak részben érthetek egyet. Jelenlegi – elég tartósnak ígérkezı – helyzetünket látva nem várom, hogy színház, mozi, mővelıdési ház, uszoda, stb. épüljön a lakótelepen. Elfogadva az anyagi realitásokat, utópia lenne hinni, hogy ilyesmit „égetı szükségként” kérhetek. (Ennek még a szubjektív feltételei is hiányoznak: az emberek sem igényeikben, sem lehetıségeikben nem szabadultak ki az alaplétet biztosító törekvésekbıl.) Arra viszont szeretném a figyelmet felhívni, hogy az embereknek szükségük és igényük van a helyi közmővelıdési szolgáltatások bizonyos fajtáira (pl. gyermekfoglalkoztatások, sportszervezések, információk, klubok, szakkörök, tanfolyamok…). Ezeket a szolgáltatásokat (jobb híján nevezem ıket így) a jelenleginél nagyobb hatásfokkal, a meglévı lehetıségek jobb kihasználásával nagyrészt biztosíthatónak látom A szükséges anyagi ráfordítás csekély a várható „nyereséghez” képest. Mi ez a nyereség? Az individualizált, elszigetelt egyén egy progresszív csoportban társakat találhat, a serdülık kontrollálatlan csoportjai értékrendjüket pozitívan formáló közösségekké alakíthatjuk; a sport, a játék és más csoportos együttlét a közéletiség, az együttes reagálás igényét hívhatja életre más szférákban is. Hasznosítható tudást nyernek az emberek a tanfolyamok, alkalmi elıadások, programok közvetítésével, stb. Ez a
14 nyereség nem mérhetı közvetlenül forintban, de talán a bőnözés, alkohol- és drogfogyasztás, az öngyilkosság, válás, neurózis statisztikai mutatóinak javulásában igen. A közmővelıdési tevékenység bıvítésének bázisintézménye az iskola lehet(ne). Mert most még nem tud, nem akar megfelelni (már a szakigazgatási szervek által is elvárt!) feladatainak. A következıkben az általános iskola néhány sajátosságát és a széleskörő közmővelıdési munkájához szükséges változtatásokat próbálom felvázolni. „…az iskola egyre kevésbé tanórákat tartó és azok keretei között a gyermekeket nevelı szervezet; mindinkább olyan intézménnyé válik, amely a diákok egész napját megszervezi, így ellátásukat, felügyeletüket, ill. gondozásuk egyre több elemét vállalja. Az iskola azonban jelenleg sem tárgyi, sem szakmai feltételeiben nincs felkészülve ezeknek a feladatoknak az ellátására. Emiatt szükségmegoldásokkal, a hagyományosan elfogadott funkciójához képest külsıdleges, azokhoz szervesen nem tartozó kényszertevékenységként és alacsony színvonalon végzi ezeket a tevékenységeket.” (Lukács–Várhegyi: Válság vagy megújulás, Valóság 1984/2.) Rendkívül találó ez a megfogalmazás az iskola közmővelıdési tevékenységére is. Ha az iskola a saját tanulóinak „ellátásában” is túlterhelt (az elıbb idézett tevékenységbıvülés miatt), hogyan vállalhatná az egyéb, nem(csak) a tanulóit érintı közmővelıdési munkát? Az egyes pedagógusoknak a hagyományos iskolai feladatok ellátásához is egyre több munkát kell végezniük. A nagy létszámú, 40 fıs osztályok nem csak pszichikai terhet, hanem az adminisztratív munkák sokasodását is jelentik. A tanórákon kívüli feladatok is megszaporodtak: mozgalmi munka, úttörı, kisdobos, tantestületi programok, osztályfınöki teendık, ügyeletek vállalása, helyettesítések, ünnepélyek rendezése, felkészítés a városi, országos versenyekre… Már ezek is csökkentik az önképzésre, a szőkebb-tágabb értelemben vett szakmai információk megszerzésére fordítható energiát és idıt. Ebbıl már látható, hogy a tantestület számára a szabadidıs programok szervezése és az ezekben való aktív részvétel terhes feladat. Felszínesen vállalt „társadalmi munka”. Ennek honorálását a szakigazgatás – kétesen motiváló erejő – erkölcsi elismeréssel oldja meg. Ebbıl következik a lakótelepi iskolák közmővelıdési szervezımunkája közti nagy színvonalkülönbség: ha az iskolavezetés érzi a feladat súlyát, a házon belüli elismerést kiérdemlik a pedagógusok, ha a helyi légkör nem kedvezı, a külsı (iskolán kívüli) erıforrások és támogatás híján elsatnyul a munka. Ha segítheti is az igazgató a pedagógus részt-vállalását, varázsolni nem tud, mozgástere erısen korlátozott. Aktivizálni a tantestületet csak egy módon lehet: meg kell teremteni a közmővelıdési munka pénzügyi és munkaidı kereteit. A pedagógusok alkalmi bérezése csak átmeneti megoldás lehet. A tevékenység széleskörő kibontakozásával szükségessé válik több pedagógus részmunkaidıben közmővelıdési feladatokkal történı megbízása. Ezzel még csak a munka személyi alapja lesz biztosítva. Mi kell még? Hogy hatékonyan dolgozzon, megfelelı döntési és szabályozó rendszer, és az anyagi, tárgyi-technikai feltételek optimálisabb szinten szükséges. Azt kell mondanom, hogy a lakótelepi szabadidı szervezése Szegeden minimális szinten, tartaléklángon van. Kis „mennyiségi” változtatással jelentıs minıségi ugrást érhetnénk el. Ebben akadályozó erı a közmővelıdés „22-es csapdája”. Hogy a példa konkrétságával hassak, íme saját helyzete: 40000 Ft az évi költségvetésem. Ebbıl az összegbıl a jelenlegi pénzgazdálkodási rendszerrel nem lehet olyan munkát végezni, amely indokolná a nagyobb mérvő tárgyi-technikai felszerelést. Ezek hiánya azonban objektív és szubjektív akadályává válik a cselekvésnek. Ha kiállítást rendezek, legtöbbször paravánok kellenek hozzá. Mivel a helyszínen nincs, lehet kölcsönkérni más intézményektıl, s a GAMESZ, vagy valamelyik fuvarozó cég helyszínre átszállítja. Itt esetleg fel kel ıket újítani, lefesteni és felállítani, statikailag megerısíteni. Bár a népmővelıi munkába „minden belefér”, a kéregetés, pakolás, festés stb. után meggondolja az ember, mikor próbálkozzon egy újabb kiállítással. Ez a már említet szubjektív akadály. Ugyanez a helyzet a dobogók cipelésével, a gigafon-koldulással stb. (Sokszor egy
15 gigafon beszerzése több idıt vesz el, mint magának a sportversenynek a megszervezése, lebonyolítása.) Nem a lustaság beszél belılem, hanem a kényszerő, majd néha önkéntes teljesítménycsökkenés okozta kellemetlen érzés. Mert amíg a felsorolt „kuli”-munkákat végzi a népmővelı, mivel nem áll rendelkezésére a szükséges felszerelés és a technikai munkaerı, vagy az erején/tudásán felül több szakkört, klubot, foglalkozást, vetélkedıt maga vezet, mert nem tudja a megfelelı szakembert megfizetni, – munkaideje és ereje szétforgácsolódik, hoszszú elıkészítés után tud csak egy-egy programot kiizzadni. A csapda itt bezárul. Mert ennyi programhoz nem szükséges a jobb felszereltség… Mikor – írásom végén – vázolom az általam elképzelt közmővelıdési struktúrát, részletezem, hogy mire lenne szükség. A munkaerı, a tárgyi-technikai feltételek biztosítása mellett a hatékony munka feltételeként említettem a megfelelı döntési és szabályozó rendszert. Példaként egy sokat segítı rendelkezés: 1984 szeptemberétıl az iskolák közvetlenül érdekeltek az önköltséges gyermek- és felnıtt tanfolyamok szervezésben. A bevétel 40%-át az oktató, 50%-át az iskola kapja, melyet eszközvásárlásra fordíthat. (A maradék 10% a gazdasági vezetı és az iskolaigazgató díja – személyes anyagi érdekeltség!) A Kodály téri általános iskolában beindult gyermektorna, asszonytorna, nyelvtanfolyamok bevételébıl sikerült már egy képmagnót és néhány számítógépet vásárolni. Ezek emelik majd az oktatás és a tanfolyamok színvonalát, ill. új lehetıséget teremtenek. De a nem tanfolyam jelegő programok szervezésében passzív az iskola, néhány alkalmi jellegő, demonstratív megmozdulásra futja csak az erıbıl és lelkesedésbıl. Meg kellene teremteni azt az érdekeltségi rendszert, amely változtathat a jelenlegi gyakorlaton. Például az iskola anyagi érdekei a tornaterem sportegyesületeknek való bérbeadása mellett szólnak. Amíg ez nem változik, rendszeres tömegsport-programokat indítani nem lehet. (Pedig ez a versenysportra is kedvezı hatást gyakorolna, hiszen mint az NDK-ban elért eredmények mutatják, minél szélesebb alapból merít, annál nagyobb esély van a legtehetségesebbek feltőnésére, kiválogatására.) az asszonytornát is csak a szerencsés véletlen révén tudtuk elindítani: az egyik sportegyesület csökkentette terembérleti idejét. A jelenlegi költségvetési keret igen szőkre szabja a lehetıségek körét. A pénzalapok növelése mellett – vagy helyett – az elıbb említett érdekeltségi rendszer kidolgozása és egy rugalmasabb pénzgazdálkodási rendszer sokat segítene. Ha lehetıség nyílna gyorsabb, szabadabb pénzforgatásra, ez ösztönzıen hatna a felelısségteljesebb, átgondoltabb gazdálkodás kialakulására. Természetesen az érdekeltségi rendszer a népmővelı közvetlen anyagi érdekeltségét is magába kell hogy foglalja. Ma még probléma az iskola esti, hétvégi nyitva tartása. Ki nyissazárja az ajtókat, kapcsolja az áramot, ki rendezi be a termet és takarít fel, kié a felelısség…? Fontos kérdés a megfelelı helyiségek hiánya is. Az iskolák építése, a belsı tér kialakítása során a hagyományos funkciók ellátásának biztosítására törekedtek. A közmővelıdési programok egy része formájában, méretében és berendezésében más jellegő helyiséget igényel. (A szabás-varrás tanfolyamnak nem volt megfelelı mérető asztala a munkához; a „lakótelepi mozi” az iskola elıterében üzemel – ez alacsony, levegıtlen, a nézık feje „belelóg” a képbe; nincs klubtevékenység céljára alkalmas, hangulatosan berendezett helyiség.) Régi terv már, hogy mobil elemek segítségével az iskolák belsı funkcionális tereit igény szerint alakíthatóan építsék. Vagy képezzenek ki egy különbejáratú, az iskola más egységeitıl elszeparálható egységet, amely az iskola nyitvatartásától függetlenül mőködhetne. Ez persze már csak terv marad. Szeged lakótelepein az iskolák már megépültek, és olyanok, amilyenek. Ezeket kell alkalmassá tennünk a rájuk háruló feladatok ellátására. Emellett célszerőnek látszik egy, az iskolától független, kiscsoportos foglalkozásra alkalmas helyiség kialakítása. Talán már írásom elején rá kellett volna térnem a „mit?” kérdésére. Mit csináljunk, mi legyen a közmővelıdési program tartalma, milyen legyen a szerkezete?
16 A közmővelıdésben felmerült kérdésekre nincs olyan válasz, átfogó rendezı elmélet, amely megadhatná a munka irányát, tartalmát. Az értékek kavargásában nem alakult ki olyan hosszú távú stratégia, melyhez elfogadható módon viszonyulhatnánk mi népmővelık. A program- és létszámcentrikus szemlélet, a kisközösségek létrehívása, ápolása, a bevételorientáltság, a kultúra fogalmát szórakoztatásra leegyszerősítı szemlélet stb. egymás mellett egyidejőleg hat. A félreértés elkerülésére – nem a szakigazgatás egy mederbe terelı intézkedését várom, hanem a probléma vállalását, problémaként kezelését, a különféle szemléletmódok ütköztetése, vitája révén egységesnek mondható értékrend kialakítását. A gazdasági helyzet romlása nemcsak a közmővelıdésre fordított pénzösszeg csökkenése révén fejti ki káros hatását, hanem a lakosság „szabadidı” eltöltési módjának változásában is. több idıt fordítanak a közvetett (szakmai és nyelvtanfolyamok stb.) és a közvetlen (másodállás, maszekolás stb.) pénzszerzési módokra a családok anyagi, gazdasági egyensúlyának fenntartásáért. A mővészi-szellemi értékek befogadására, sportra fordított szabadidı így csökken. Ráadásul a korai – és túlzott szakosodás – a szabadidı terhére is menı „egyfázisú” munkavégzés nem teremti meg a kellı mőveltségalapot és fogékonyságot a kultúra bizonyos szektorainak élvezetéhez, megértéséhez. A fenti állításokat elfogadva számos, mősorpolitikánkat érintı következtetést vonhatunk le: – Olyan tanfolyamokat, kurzusokat, egyedi elıadásokat kell szervezni, melyek a fıállásban és a „második gazdaságban” felhasználható információkat adnak. Növelik a munka hatékonyságát a szakismeret fokozásával. Pl. kertbarátok köre, nyelv- és szakmai tanfolyamok, szabásvarrás tanfolyam stb. – A mővelıdésre, szórakozásra, sportra fordítható idı csökkenése szükségessé teszi a helyi, lakótelephez közel rendezett programokat, kiemelten a hétvégeken. – Nem a „magas kultúra” mindenáron való elfogadását kell erıltetnünk. Színvonalas és a tömegigényeknek megfelelı szintő és mőfajú mősoroknak kell alkotni programjaink zömét. – A család egyre kisebb szerepet vállal a gyermekek szocializálásában, gondozásában. Sok területen az oktató- és nevelı intézményeknek és nekünk, közmővelıdési szakembereknek kell gondoskodnunk – a lehetıségekhez mérten – a gyermekekrıl. Gazdag, változatos gyermekprogramra van szükség, kiemelten pedig a kiscsoportos foglalkozásokra, ahol kölcsönösen aktív kapcsolat alakulhat ki gyermek és felnıtt között. (Erre már több iskolai- és népmővelıi kezdeményezés történt: a különféle szakkörök, a nagy érdeklıdést kiváltó természetbarát kör, a bábszakkör, a nyolcadikosok klubja – mind igazolja ezt.) Kiemelt jelentıségőek azok a programok, amelyek az egész családot késztetik közös – az otthon falain kívüli – együttlétre. (A Kodály téri általános iskolában lezajló családi sportverseny szép példa erre. Sajnos a kezdeményezés kevés szülıt vonzott.) – A legnyitottabb, legaktívabb rétegnek, a serdülıknek összejöveteleikhez, közösséggé formálódásukhoz semmiféle segítséget nem tudunk adni. (A lakótelepi mozi egyik esti elıadásáról kénytelen voltam elküldeni egy 10-15 fıs, 15-18 éves fiatalokból álló csoportot. Beszélgetésükkel, nem helyhez illı viselkedésükkel zavarták a programot. Az eset elgondolkodtatott. İk nem „mozizni” akartak, hanem együtt lenni. Csak a meleg, szélvédett helyiséget fizették ki: nincs hová menniük, a szülık a lakásokban nem látnának szívesen egy nagyobb „bandát”. Mit tudunk mi, népmővelık segíteni?) A városrész egyetlen (volt) ifjúsági klubja, mely 30-40 fiatal rendszeres hetenkénti közös programját jelentette, biztosította az igényt: az iskolai, munkahelyi kortárs-csoport mellett szükség van a más szerep-relációkban formálódó lakóhelyi közösségre is. (A klub megszőnt – nem volt megfelelı helyiség mőködéséhez.) – Az elıbbiek mellett fontos lenne a lakosság kisebb-nagyobb ügyeinek intézését, a szabadidı szervezését segítı rendszeres és alkalmi programok biztosítása. – A spontán szervezıdött csoportok, közösségek számára feladatunk összejöveteleikhez helyiségek biztosítása, a kapcsolat megteremtése az érdekeltek – üzemek, intézmények, szak-
17 igazgatási szervek és a közösségek – között. Esetleg propaganda, szakértı és elıadó biztosítása, tárgyi feltételek biztosítása és – nem utolsó sorban – személyes, aktív, segítı részvétel. Az eddig felsoroltak – a közmővelıdés általános és lakótelepi speciális problémái – megalapozzák a most leírásra kerülı fejlesztési koncepciót. Megvalósítását reálisnak, a következı idıszakban kivitelezhetınek látom – és szükségesnek is. Csak címszavakban összegzem a problémákat: – Nincs közmővelıdési intézményrendszer a lakótelepeken. – Az iskolák hagyományos feladataikkal is egyre nehezebben birkóznak meg. A közmővelıdés felvállalása erın felüli feladat. – Az iskolák nem rendelkeznek közmővelıdési programokhoz költségvetéssel. – Felszereltségük, terembeosztásuk több program számára nem megfelelı. – A pénzgazdálkodás merevsége – és a pénzhiány – lehetetlenné teszi a tervezést. – Az iskola és dolgozói nem érdekeltek a sokoldalú közmővelıdési tevékenység vállalásában. – Nincs távlati terv, egységes értékrend a közmővelıdésben. – Változtak a lakosság szabadidı-eltöltési igényei, szokásai. – Krónikus helyiséghiány. – Nincs megfelelı támogatás, segítség az egyének csoporttá, közösséggé alakulásához. (Persze ebben nem csak a közmővelıdésre hárulnak feladatok.) Munkánk hatékonyságának gátja a lakosság és mi, népmővelık kapcsolatának hiánya. A kulturális élet demokratizmusa feltételezi ezt a kapcsolatot, hiszen a lakosság igényeit, törekvéseit csak így tudnánk segíteni. Más oldalról sok a szándékában aktív, a közmővelıdésbe is szívesen besegítı ember, s hogy szándékuk realizálódhassék, szükséges a közmővelıdési szakemberek szervezı, támogató munkája. Ezért az eddig javasolt változtatásokkal párhuzamosan a kétirányú kommunikációt lehetıvé tevı „bázis” léte is fontos. Egy közepes mérető helyiség az épületek befogadó szintjén alkalmas „KÖZMŐVELİDÉSI SZERVEZİ ÉS INFORMÁCIÓS IRODA” céljára. Ez lehetıvé tenné a személyes kapcsolatok kialakulását, a lakosság megfelelı informálását (mi, hol, mikor …). A különbözı, fıleg iskolákba koncentrálódó programokról pontos információkat nyújtó hely lehetne. Kiscsoportos foglalkozásra is alkalmas, kötetlen nyitvatartású, célszerő berendezett helyiség állna rendelkezésünkre. A nagy költségen felépült sportpályák kihasználtságát is növelni lehetne sporteszköz kölcsönzéssel, versenyek szervezésével. A szükséges technikai felszerelés is itt kapna helyet, nem kellene minden körzetbeli iskolának beszerezni, vagy alkalmanként a mővelıdési házaktól elkérni azokat (pl. hang- és fénytechnikai berendezések). Az iskolákban is szükséges egy-egy népmővelıi státusz fenntartása. Közremőködnének az iskolai szabadidıs programokban (szakkörök, ünnepélyek, rendezvények, mozgalmi munka…), a helyi körülményeket, lehetıségeket ismerve az iskolát „bekötnék” a lakótelepi közmővelıdés hálózatába. Segítségükkel a szervezı iroda tudná az iskolai helyiségek szabadfoglalt állapotát, támogatná az iskola kezdeményezéseit. Északi-városrészt, Makkosházát és Rókust közmővelıdési szempontból egy körzetnek lehet tekinteni. A területen található három iskolában elhelyezett egy-egy népmővelı felváltva biztosítana ügyeletet a „Közmővelıdési Szervezı és Információs Irodá”-ban. (Nem célszerő külön irodai dolgozó kinevezése egyrészt anyagi megfontolások miatt, másrészt mert vertikális szervezıdést, alá-fölé rendeltséget hozna magával, mely ezen a szinten szükségtelen, a hatékony munka akadályává válhat.) Természetesen elıfeltétele a munkának az iskolák nagyobb mértékő érdekeltsége, az estiés hétvégi nyitva tartás megszervezése és olyan helyiség kialakítása az iskolákban, amely kul-
18 turált, esztétikus környezete lehet 40-50 fıt vonzó programoknak. (Az iskola is fel tudná használni ezt a helyiséget úttörıszoba, tantestületi, szervezeti rendezvények céljaira.) Végül még egy kis kitérıre kérek figyelmet az olvasótól. A „lakótelepi népmővelı” jelenleg talajtalan-gyökértelen és hatáskör nélküli „tedd ide – tedd oda” státusz. Nem véletlen, hogy szegedi kollégáim közül ketten azonnal elfogadták a felkínált mővelıdési ház-vezetıi állást, egy harmadik napközis nevelı lett. Az újak is gyorsan „leléptek” a pályáról. Nincs felgyőlt tapasztalat, mindig friss (naiv?) kezdıket állítunk csatasorba. Ezt a talajtalanságot is meg lehetne szüntetni az általam javasolt fejlesztéssel. Eddig csak a problémákról, a változtatás szükségességérıl és irányáról szóltam. Természetesen ez nem az eddigi közmővelıdési tevékenység lebecsülését jelenti. Csak dicsérni lehet azokat a pedagógusokat és népmővelıket, akik a jelenlegi helyzetben magukénak érzik és segítik a lakótelepi közmővelıdés ügyét. Érdekükben is szólok, hogy hitük megmaradjon. Hitünket kellene írnom, mert még közéjük tartozónak érzem magam. Szükséges a feltételek javítása, a fejlıdés igényének kielégítése. A légy százszor is nekirepül az üvegnek. Nekünk kevesebb is sok.
19
Zomboriné Botás Mária
1986/2.
A MENTÁLHIGIÉNÉS TEVÉKENYSÉG LEHETİSÉGEI A KÖZMŐVELİDÉSBEN „A közmővelıdés mint diszciplína és mint intézmény egyaránt alkalmas arra, hogy befogadja a mentálhigiénés ideológiát, ezáltal önmagában is, saját rendszerében is egyfajta „termékváltást” hozzon létre, vagyis olyan szolgáltatásokkal lépjen elı, amelyek az emberek valóságos, „hétköznapi” szükséglegeit elégítik ki. És mi mással lehetne a mai embernek több gondja, mint saját mindennapi életével, családi és más hétköznapi konfliktusaival, önmaga helykeresésével, stb.” (Telkes József)
A mentális betegségek kialakulásának társadalmi tényezıi Az elmúlt 40 év folyamán gyökeresen átalakult a magyar társadalom struktúrája. A tulajdonviszonyok megváltozása, az extenzív iparfejlesztés, a mezıgazdaság kollektivizálása, a gyors ütemő urbanizáció és migráció, a társadalmi mobilitás egy lendületes fejlıdésnek induló társadalom képét sejtetik. Ha az említett társadalmi folyamatok mögött rejlı valóságot vesszük nagytó alá, fel kell figyelnünk azokra a negatív tünetekre is, amelyek talán elkerülhetetlen következményei a nagyerejő társadalmi mozgásoknak, változásoknak, jellemzıi az átmenetiség állapotának. Miközben gyors ütemben megteremtıdtek az anyagi és technikai jólét feltételei, a társadalom nem fordított kellı figyelmet arra, hogy az emberek „megemésszék”, feldolgozzák, helyére tegyék tudatukban, érzelmeikben azokat a mozgásokat, folyamatokat, amelyek alapvetıen megváltoztatták addigi társadalmi helyzetüket, életmódjukat, környezetüket, kultúrájukat. a tradicionális közösségek felbomlása, a megszokott létformából, szubkultúrából való kiszakadás, az ingázás, a városok zsúfoltsága, a lakótelepi lét elidegenítı hatása, a hagyományos értékek szétzilálódása, a primer és szekunder szocializációs rendszer (család, iskola) válsága – és még lehetne sorolni azokat a jelenségeket, melyek hozzájárulnak a bizonytalanság-érzés, szorongás, identitászavar, neurózis kialakulásához, a destruktív magatartásminták terjedéséhez. A felnıtt lakosság 35-60%-a mutat neurotikus tüneteket. Magyarországon szinte teljesen megoldatlan a neurotikusok ellátása. Világviszonylatban élenjárunk szinte az összes létezı mentális betegség különbözı társadalmi „mutatóival”. A deviánsak, a társadalmi beilleszkedési zavarokkal küzdık csak a „jéghegy csúcsát” jelentik. Egészségpolitika helyett még mindig inkább a „betegségpolitika” érvényesül. Hatékony prevencióra valójában kevés a pénz, a szakember, és nincs egységes célokat valló intézményrendszer sem. Ugyanakkor a már meglévı intézményekben rengeteg szabad kapacitás rejlik, melyeket kellı kreativitással, szervezetfejlesztéssel felszínre lehetne hozni. Ismert társadalmi gyakorlat: ha egy intézmény szervezıdik, azaz lezajlik egy intézményi szintő „tünetváltás”, ahelyett, hogy a régi intézményt ösztönöznék minıségi változásra, problémamegoldó képességének bıvítésére. Visszatérve a devianciákra: nyilvánvalóan egyszerőbb és kockázatmentesebb skatulyába kényszeríteni az egyént és rásütni, hogy beteg vagy netán bőnözı, mint felvállalni az egészség és az egészségügy között lézengı embereket. az elsı esetben ugyanis rögtön kéznél van az illetékes intézmény a maga „hatékony” eszközeivel (Egészségügy, illetve hatóság). De mi
20 legyen azokkal, akikre egyértelmően se ezt, se amazt nem mondhatjuk? Jelenleg, sajnos, csak azokkal foglalkoznak, akik így vagy úgy – de már stigmatizálódtak. A természetes mechanizmus a következı: a társadalom, mint minden él rendszer, igyekszik kivetni magából a zavaró elemeket, a „szociális parazitákat”, az azonban már egyáltalán nem természetes, hogy a társadalmi problémák zöme átmegy az egészségügybe – és betegségként kezelıdik. Pedig a problémáknak azon a szinten kellene megoldódni, ahol keletkeznek. Csakhogy akkor vállalni kell ıket, önámítás és rejtegetés nélkül. A mentálhigiéne fogalma, interdiszciplinaritása Mielıtt a lelki egészségvédelem fogalmát próbálnám körüljárni, röviden szólni kell az egészség fogalmáról is. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint „egészségnek nevezzük a teljes testi, lelki, szociális jólét állapotát” (MENTAL HEALTH). Ez a meghatározás meglehetısen idealisztikusnak tőnik, és vitára adhat okot. Joggal vetıdik fel a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán olyan egyén a mai társadalomban, aki ezeknek a kritériumoknak megfelel; azaz szomatikusan, pszichésen és szociálisan a „jólét” állapotát élvezi. Annak a realitását azonban feltétlenül el kell fogadnunk, hogy az egészségnek (és betegségnek) vannak szomatikus, pszichés és szociális meghatározói. Az, hogy egy adott társadalom mit tekint pszichés és mentális betegségnek, koronként és kultúránként persze nagyon változó. (Pl. nálunk az öngyilkosság devianciának számító cselekedet, míg Indiában a társadalmi normák és az együttélés szabályai egyenesen elıírták és megkívánták a megözvegyült nıktıl, hogy az önkéntes tőzhalált válasszák.) Láthatjuk tehát, hogy a lelki egészség nehezen definiálható, relatív fogalom, mindenkire egyformán ráhúzható sablon nincs. Ahhoz, hogy legalább megközelítsük a viszonylagos jólét állapotát, egyaránt szükséges az egyén és társadalom kölcsönös igyekezete és cselekedete az egészség védelmének érdekében. A mentálhigiéne etimológiája: MENS = elme (latin) HIGIÉNE = egészség, egészségvédelem (görög) MENTALHIGIÉNE = elme-egészségvédelem PSZICHOHIGIÉNE = lelki egészségvédelem Ha szigorúan ragaszkodnánk a fogalom szó szerinti fordításához, akkor valójában csak az egészségügy szakembereinek lennének tennivalói ez ügyben. A mentálhigiéne hazai köztudatban elterjedt fogalma azonban az egészségügyi feladatlapoknál összetettebb, átfogóbb társadalmi tevékenységet jelöl. Ezt jól reprezentálja a mentálhigiéne néhány – alább összegyőjtött – definíciója. 1. A Pszichológiai Értelmezı Szótár szerint: „A lelki egészség megırzésének és elısegítésének tudománya. Tartalmazza mindazokat az ismereteket és szükséges intézkedéseket, amelyek arra irányulnak, hogy megelızzék a lelki rendellenességeket, és javítsák az egyén pszichológiai beilleszkedését a társadalomba, illetve képességeit a harmonikus szociális kapcsolatokat kialakítására.” 2. Gerevich József pszichiáter: „A mentálhigiéne az egyén, a csoport, a szervezet, az intézmény, a közösség, a társadalom olyan képessége, amely alkalmassá teszi a mikro- és makrorendszereket arra, hogy megoldják mindazokat a problémákat, melyek megoldatlansága e rendszerek zavarait, betegségeit vonja maga után”. 3. Bakonyi Péter: Téboly, terápia, stigma c. könyvében: „Elme-egészségügy, lelki egészségtan. Sokan a pszichiátria egy külön ágazataként kezelik (pedig annál sokkal több: tudniillik más), amely az elmebetegségek megelızésének kutatásával foglalkozik. Elvileg az ivarsejtvédelemtıl az örökletes betegségek megakadályozásán át a vérbaj és az alkoholizmus elleni harcig sok mindent magába foglalhat ez
21 a társadalom-egészségügyi gyakorlat: pedagógiai orvostan, a családi és az iskolai nevelés különbözı területeit, az öngyilkosság-kutatást és megelızést, a családvédelmet, a gyermekvédelmet és még mást is. Kutathatja a szociális környezetnek az egyénre és a csoportokra gyakorolt jó és rossz hatásait, és vizsgálhat minden olyan életmegnyilvánulást, amely az ember testi-lelki egészségével összefüggésben áll. Egy bizonyos szögbıl nézve a devianciák teljes köre is ide tartozhat”. Kiemelkedı közös lényegi vonása ezeknek a meghatározásoknak, hogy komplex megközelítésben – szociológiai és szociálpszichológiai aspektusból – használják a mentálhigiéne fogalmát. A komplexitás és interdiszciplinaritás lényege, hogy a mentálhigiéne, mint „szakmaközi szakma” magában integrálja és segítı módon alkalmazza azokat az ismereteket, melyet az emberrel foglalkozó különbözı tudományágak felhalmoztak. (Pszichológia, szociálpszichológia, pszichiátria, pedagógia, andragógia, szociológia, kommunikáció-elmélet stb.) …„a mentálhigiéne egy mindent átható elv, törekvés és szempont, amely segít az ember biológiai és pszichológiai egyensúlyának és egészségének megırzésében és a nem megfelelı társas viselkedésformák helyreigazításában”1 A mentálhigiéne egyszerre attitőd (nagy empátiát, toleranciát feltételezı, odaforduló, segítı viszonyulás), mozgalom és szakma. A mentálhigiéne fejlıdéstörténetével, mozgalmi jelegével e dolgozat keretein belül nincs mód foglalkozni. (A mozgalom laikus elindítója 1907ben egy amerikai elmeápolt, C. W. BEERS volt.) A mentálhigiénés munka végsı célja az egyén. A humanisztikus mentálhigiéne az embert körülményei által meghatározott társadalmi lénynek tekinti. Ha a szocioökomikus rendszernek, melyben az egyén él, bármely eleme megváltozik, az szükségszerően hat az egyénre. (A humanisztikus, „személyközpontú” pszichológiáról beszélve feltétlenül meg kell említeni az iskolateremtı Carl Rogers nevét). Mentálhigiénés szakember, véleményem szerint, csak „ráképzéssel, posztgraduálisan képezhetı, melynek lényege a konkrét elméletátadás és a saját élményő csoportban való személyiségfejlesztés, a „megélés” és „megmérettetés”. Egyszerre cél tehát a tapasztalat, élmény, tudás és módszer elsajátítása. A mentálhigiéne színtere lehet az egyén, intézmény (iskola, üzem), ökológiai egység stb. A formai és módszerbeli jellemzık lényege, hogy a természetes életterekre támaszkodva, csoportdinamikai módszereket alkalmazzanak. A mentálhigiéne legfontosabb funkciója a prevenció (megelızés), melynek fogalma és úgynevezett „három hengeres” modellje G. Caplan nevéhez főzıdik. 1. Az elsı „hengerben” vannak az egészségesek, de különbözı „életbajokkal” küzdık. Ezek tulajdonképpen végigkísérik az egyént egész élete folyamán, és ki-ki saját személyiségének, beállítódásának megfelelıen reagál rájuk. Ahhoz, hogy ezek az életbajok ne juttassák az egyént a 2. „hengerbe”, a veszélyeztetett zónába, jól kell mőködnie a társadalom spontán támogató rendszereinek, „szeretethálóinak”. Cél tehát a testi-lelki harmónia, egyensúly fenntartása. fontos terepei a család, az iskola, a munkahely, a mővelıdési ház: mindazok az intézmények és informális kiscsoportok, melyek szerepet játszanak az egyén életében. Ez a terület az, amely még hatalmas kihasználatlan cselekvési lehetıségeket rejt magában, és kiterjed az egész társadalomra. A közmővelıdés is ezen a szinten tudna leginkább bekapcsolódni egy átfogó koncepciót feltételezı mentálhigiénés munkába, a pszichokultúra fejlesztésével és a családi életciklusok szükségszerő kríziseire épülı tevékenységformákkal, speciális humánszolgáltatásokkal. Cél: minél sőrőbbé tenni az egyént ölelı szeretethálót, és egészségessé a spontán támogatórendszereket. 2. A második hengerbe a veszélyeztetettek kerülnek, a társadalmi beilleszkedési zavarokkal küzdık, a deviánsok. Még nem betegek, de már kihullottak a hiányos szeretetháló szőrıjén. Fontos az idıben történı diagnosztizálás, a veszélyeztetett megtalálása, folyama-
22 tos érzelmi, szociális, stb. támogatása, korrekciós foglalkozás, krízisintervenció (a krízisállapotot kiváltó probléma feltárása és a szakszerő, intenzív beavatkozás). 3. A harmadik hengerbe azok kerülnek, kiknek a problémái medikalizálódtak, tehát ez az egészségügy színtere. De ugyanakkor itt beszélünk harmadlagos prevencióról, mely a rehabilitáció és reszocializáció feladatkörét jelenti. A már gyógyult egyén (vagy még kezelés alatt álló beteg) társadalmi beilleszkedését hivatott segíteni a különféle – e célra létesült – intézmények segítségével. A mővelıdési otthonok diszfunkcionalitása A közmővelıdési intézmények jelenlegi gyakorlata (hagyományos funkciói) és a társadalmi problémákból adódó igények nem fedik egymást. Deklarált cél, hogy a mővelıdési otthon legyen mindenkié. Hatókörük tartósan csak a lakosság elenyészıen kis hányadát érinti. A népesség 8-10%-a vesz részt a mővelıdési házak programjain, melyeknek hagyományos, egysíkú kínálata eleve kizárja azokat, akik mást igényelnek. A rendezvény centrikus szemlélető, „értékkínáló” attitőd, gyakran marad visszhang nélkül. A mővelıdési házak aránytalanul nagy energiákat használnak fel olyan tevékenységekre, melyek csak kevéssé, vagy egyáltalán nem kapcsolódnak a mindennapi élet problémáihoz. A kultúra-fogalom még mindig erısen leszőkül a szellemi szférára, holott azt nem lehet különválasztani az ember alkotó tevékenységétıl – a társadalmi gyakorlattól –, mivel a kettı szorosan egymásba kapcsolódik. A népmővelık elképzelik, kiizzadják, hogy milyen igényekkel kellene rendelkezniük az embereknek, és ezekhez a feltételezett, idealizált igényekhez megszervezik a különbözı programokat. (A munkatervben megjelölt cél: „korszerően mővelt, sokoldalúan fejlett személyiség”). Fontos a szervezés, a zavartalan lebonyolítás, a „jól fésült” beszámoló, a szépen gyarapodó statisztika… A népmővelı valójában sokat dolgozik, túl sokat is, hiszen éppen arra nem marad ideje, hogy a személytelenséget átlépve, kapcsolatba kerüljön azokkal az emberekkel, akikért végül is a társadalomnak szüksége van népmővelıkre. Sajnos, ezt a fajta „szükséget” egyelıre még sem a társadalom, sem a népmővelı nem érzi – akik pedig érzik, azok kívül rekednek a mővelıdési ház falain. A funkcióváltás esélyei: problémamegoldó közmővelıdés Természetesen nem arról van szó, hogy a mővelıdési házakban fel kell számolni a kultúraközvetítı funkcióit, a szórakoztató, rekreáló jellegő tevékenységeket. De azok önmagukban nem alkalmasak arra hogy egy adott település vagy körzet lakóinak mindennapi problémáihoz kapcsolódó szükségleteit kielégítsék. A népmővelı egyik legfontosabb feladata annak a „fizikai és társadalmi” térnek a megismerése, feltérképezése, melyben él és dolgozik. (Infrastrukturális ellátottság, demográfiai jellemzık, életmód-életviteli változások, szociális gondok stb.) Ezek olyan információk, melyek ismerete nélkül céltudatos tevékenység-szerkezetet kialakítani nem lehet. A mővelıdési házak többsége mégis nélkülözi ezeket az alapvetı információkat. A mentálhigiénés szemlélető, probléma centrikus közmővelıdés lényege, hogy „egy adott körben élı közösség tagjainak problémáit figyelembe véve a mindennapi élet nehézségeinek megoldásán fáradozik. Éppen ezért erısen pragmatikus, nagyon figyel a konkrét szociális összefüggésekre, kiemelten kezeli a hétköznapi ismeretet és az érzelmi élet egészét”.2 Az ilyen típusú közmővelıdési munka humán szolgáltatású intézményeket igényelne, melynek fı elve a „segítı kapcsolat”. Ez a fajta megújulás a népmővelı-attitőd változását is megkívánja. A személyiség kerül elıtérbe az eddigi személytelenség helyett. Erre a szociális szemlélető népmővelıi tevékenységre leginkább a „casework” (egyedi gondozás), illetve a „social worker” (családgondozás) típusú munkához hasonló odafordulás, elfogadás, segítı viszonyulás a jellemzı.
23 „Óriási a társadalmi szükséglet olyan mozgalmakra, informális csoportokra, amelyek kiküszöbölik az intézmény adminisztratív, elidegenítı hatásait, és az otthonosság, családiasság, intimitás légkörét sugározzák az egyén felé, s amelyek befogadóbbak, mint a társadalom meglehetısen zárt, elhárító, szigorú szőrımechanizmussal védekezı elit- és peremcsoportjain, szalon- és kocsmaközösségei, s amelyek nem várják meg, míg leendı tagjuk véletlenül betoppan közéjük, hanem – egyfajta missziót teljesítve –, folyton láthatóvá, elérhetıvé, megfoghatóvá teszik magukat.”3 A mővelıdési háznak olyan közösségi házzá, centrummá kellene válni, amely valóban „tetı az együttlét felett”, ahogy a hollandok mondják. Nem véletlenül említem Hollandiát, ahol a közösségi házak sokféle változata alakult ki. (Megférnek egymás mellett a különbözı kulturális és nem kulturális jellegő tevékenységi formák, lakossági igényekre épülı szolgáltatások stb.) A mővelıdési házakban helyet kell adni a közösségi élet demokratikus, nyilvános fórumainak, megteremtve a sokféle, változatos lehetıségeket ahhoz, hogy az emberek társuljanak közös problémáik megoldásához, és aktívan vegyenek részt saját életük irányításában. (Izolált, marginális csoportok réteg- és érdekképviselete, szubkultúrák befogadása.) Ez kellene hogy a mővelıdési házak egyik alapvetı funkciója legye, melynek indirekt mentálhigiénés jelentısége is van. (A „kibeszélés” és cselekvés lehetısége csökkenti és levezeti a felgyülemlett feszültségeket.) A következı funkció már közvetlenül mentálhigiénés jellegő: célja a személyiségfejlesztés, a lelki egészség fenntartása, prevenció a pszichés betegségek kialakulásának megakadályozására; a gyógyult, vagy gyógyulófélben lévı egyén társadalmi beilleszkedésének segítése. E funkción belül a mentálhigiénés cselekvésnek számtalan formája és módszere kínálkozik, melyek megvalósítása csak kellı összefogással, megfelelı egészségügyi háttérrel, teammunkában képzelhetı el. E módszerek közül egyre népszerőbbek a pszichiátriából átvett csoportterápiás módszerek, melyek az önismeret, az empátia és kapcsolatteremtési kultúra fejlesztésének kiváló terepei. Ezeken a szervezett kiscsoportos együttléteken az egyén megtanulja értelmezni saját reakcióit – a közösségtıl kapott visszajelzések alapján –, segítséget kap a tudatos életvezetés kialakításához és saját felismert problémájának önálló megoldásához. Ideális lenne ezeket a különféle tevékenységi formákat a családi problémák mentén felfőzni, figyelembe véve az életciklus váltásokból adódó nehézségeket. fontos szerepe van a személyiségformálásban a kreatív mőhely funkciónak. Meg kell teremteni a megfelelı alternatívákat, feltételrendszereket, sokszínő tevékenységformákat az ember alkotó képességeinek kibontakoztatásához és fejlesztéséhez. Nagy jelentıségő továbbá a rekreáló funkció, mely pihentetı, szórakoztató formák sokaságát hivatott biztosítani. (Sport, játék, kirándulás, kötetlen társas-együttlétek, stb.) A felsorolt funkcióknak nem feltétlenül egy intézményen belül kell megvalósulniuk. A mővelıdési házak saját mőködési területük alapos ismeretében, tevékenységszerkezetük meghatározásánál prioritást biztosíthatnak bármelyik funkciónak. Természetesen minden vállalt funkciónak ki kell dolgozni és meg kell teremteni adekvát rendszerét (anyagi, tárgyi, személyi feltételeit). Tisztában vagyok a mővelıdési házak jelenlegi helyzetével, állagukkal, költségvetésükkel, szőkös feltételeikkel. Ennek ellenére nem hiszek abban, hogy a megújuláshoz fıképpen csak pénzre lenne szükség. Inkább – Vitányi Iván gondolataira utalva – ahhoz kellene egyfajta kultúra és felelısségtudat, hogy a meglévı kevéssel hogyan gazdálkodjanak a házak; mit preferáljanak ahhoz, hogy az anyagi hasznon túl valamiféle társadalmi hasznosság is tetten érhetı legyen. Mőködı mentálhigiénés modellek Hazánkban már több mint egy évtizede különbözı törekvési kísérletek léteznek a „segítı” szakmák együttmőködésére. A hetvenes évek elején Pécsett, az egészségügy keretében mőködı Mentálhigiéniai Intézet munkatársai felismerték, hogy a mővelıdési alkalmak fontos szín-
24 terei lehetnek a megelızésnek, és a közmővelıdési intézmények hatalmas kihasználatlan lehetıségekkel rendelkeznek. Ez idıtájt indult el a Népmővelési Intézet családi klubos kísérlete is, négy megye hét településén. Ezeknek a kluboknak indirekt mentálhigiénés funkciója az volt, hogy segítséget nyújtsanak a családi élet mindennapi problémáihoz (gyereknevelés, házastársi kapcsolatok stb.). A külföldi tapasztalatok is azt mutatták, hogy a mővelıdési és közösségi házak természetes feladataikként kezelik a mentálhigiénés jellegő tevékenységeket. Kezdetben mégis meglepıen merev elutasító magatartás volt tapasztalható a közmővelıdési szakemberek részérıl. Mindez annak ellenére, hogy az 1976-os közmővelıdési törvény is feladatként jelölte meg a közmővelıdés irányításában és szervezésében résztvevı szerveknek az egészségügyi kultúra fejlesztését. Ez a legtöbb esetben ismeretterjesztı egészségügyi elıadások szervezését jelenti, noha az egészséges életmódra való nevelés nem azonosítható csupán a felvilágosítással, annál jóval több: beletartozik a biológiai, fiziológiai, pszichológiai ismereteken túl a mentálhigiénés kulturáltság is. A Népmővelési Intézet (ma: Országos Közmővelıdési Központ) vállalta a közvetítı partneri kapcsolatot az egészségügy és a közmővelıdés között. Segíti, ösztönzi az új kezdeményezéseket, összefogja a kísérletekben résztvevı, érdeklıdı szakembereket (népmővelıket, pszichológusokat, pszichiátereket, szociológusokat, szociális gondozókat, stb.), megteremtve a rendszeres, közös szakmai fórumokat, konferenciákat, konzultációs lehetıségeket. Biztosítja a különbözı csoportmódszereket alkalmazó tanfolyami képzést, és kiadványaival elısegíti a gyors információáramlást. Ezáltal tevékeny szerepet vállal a korszerő mentálhigiénés szemlélet kialakításában, a pszichológiai kultúra fejlesztésében. Munkájuk eredményeképpen az ország különbözı megyéiben figyelemre méltó kezdeményezések születnek, egyre inkább megteremtıdnek a mentálhigiénés munka szervezeti feltételei. A megyei mővelıdési központokban mentálhigiénés elıadók dolgoznak, különbözı munkacsoportok alakulnak. A Népmővelési Intézetben létrejött a mentálhigiénés stáb, mely a szakmai ellenırzı szerepet is gyakorolja. Ha lefutott kísérleteket és a még jelenleg is mőköd stabilizálódott tevékenységi formákat feltérképezzük, láthatjuk, hogy formailag és módszereiben egyaránt meglehetısen széles skálán mozognak. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat közülük: 1. Szolgáltató jellegő formák Humánszolgáltatás: a szociális és mentálhigiénés emberi szükségletekre épülı, segítıjellegő tevékenységi formákat öleli fel. A hagyományos intézményhálózat jelenlegi struktúrájában nem tudja megszervezni és kielégítı módon ellátni ezeket a feladatokat. A humánszolgáltatás komplex tevékenység, sokféle szolgáltatási módot foglal magába, és több szakember együttmőködését feltételezi. Hazánkban is létrejött már néhány, az állami szociális ellátás hiányosságait pótolni igyekvı humánszolgáltató társulás. Pl. LARES Humánszolgáltató Kisszövetkezet, a MINERVA Családsegítı Szolgálat, a Mentálhigiénés Módszertani Központ (Pszichoteam) stb. Ezek olyan speciális helyzető gazdasági vállalkozások, melyek mentálhigiénés szemléletőek, s nem profit-orientáltak (ám önmagukat el kell tudni tartaniuk). E magánjellegő vállalkozások mellett a mővelıdési házak is egye növekvı számban beépítik tevékenységükbe a humánszolgáltatás bizonyos formáit. Például: – pszichológiai, kapcsolat-lélektani, életvezetési tanácsadás (Pécs, Nyíregyháza, Szombathely, Gyır megyei mővelıdési központjai, Tatabánya – Puskin Mővelıdési Központ), – a mindennapi kultúrával (lakás, jog, család, stb.) összefüggı komplex tanácsadás (Szolnok megyei mővelıdési központ), – családgondozó, családsegítı tevékenység (Pécs, Miskolc megyei mővelıdési központjai, Budapest-Kıbányai Pataky Mővelıdési Központ, pécsi Nevelési Központ stb.), – idısgondozás (Szentendre – Megyei Mővelıdési Központ), – beteg (fogyatékos) gyerekek üdültetése (Szombathely – megyei mővelıdési központ),
25 – gyerekfelügyelet (Pécs – Nevelési Központ). 2. Önsegítı módszerek és képzési formák Lipid egészségnevelési klubok, AR klubok, önismereti csoportok, közérzetjavító tanfolyamok, kreatív személyiségfejlesztı, szociális érzékenységet fejlesztı tréningek (Budapesten és vidéken számos mővelıdési ház szervez olyan formákat). 3. Rétegproblémákra orientálás – az ifjúsági szubkultúra „intézményesítése” („csöves” csoportokkal való foglalkozás: Budapesti mővelıdési Központ, Tatabánya – Puskin Mővelıdési Központ stb.), – állami gondozottak csoportjai, tantestületi pszichodráma-csoportok, lakótelepi csoportok stb. (Tata és Miskolc megyei mővelıdési központjai), – kismamaklubok, GYES-en lévık klubja (Budapesti mővelıdési Központ), – munkásszállón élık alacsony pszicho- és szociokulturális színvonalának fejlesztése (Tatabánya, KOMÉP munkásszálló, Budapest, TAURUS munkásszálló) 4. Egyéb formák, pl. a meditatív keleti kultúra elemeibıl táplálkozó „teaház” modell stb. Az itt felsoroltak közül feltétlenül ki kell emelni a Baranya megyei és a Komárom megyei tevékenységet, mert ezek kidolgozott mentálhigiénés koncepcióba illeszkednek, és e koncepció alapján szervezıdnek. A megvalósuló formák többsége azonban nem egy átgondolt nevelési folyamat részeként – meghatározott koncepción belül – jön létre, hanem sokszor csak ad hoc jelleggel, érezve a cselekvés kényszerítı szükségét, vagy éppen divatból alkalmaz legfelkapottabbnak hitt formákat (pszichodráma, autogén tréning, stb.). Nem szándékozom a Baranya megyei és a Komárom megyei modell mőködését részletesen ismertetni, mert ezekrıl jelentek meg különbözı önálló szakmai kiadványok. Néhány eltérı jellegzetességre azonban utalnék. A baranyai modell lényege, hogy humánszolgáltatásaikat a családi élet ciklus-váltásaihoz igazítják, minden problémát lehetıleg együtt, egy helyen kezelve. Hatókörzetük azonban Pécsre korlátozódik elsısorban, bár vannak próbálkozások Pécs környéki települések bevonására, a megyében másutt azonban nem honosodott meg – a közmővelıdéssel közös akcióban – mentálhigiénés munka. A Komárom megyei modell szervezési elve nem azonos a pécsivel. Cél: „komplex pszichológiai módszerek alkalmazása személyiségformálásra – közmővelıdési intézményekben”. Ebben a tevékenységszerkezetben döntı a személyiségfejlesztés, a rétegproblémákra való orientálás („csöves klub”), és a hagyományos ismeretterjesztési formák eszköztárának bıvítése (lipid egészségnevelési klubok). Összehasonlítva a két modellt, számunkra a pécsiek mentálhigiénés tevékenysége átgondoltabbnak, alaposabbnak, koncepciózusabbnak tőnik. Igaz, hogy nagyobb tapasztalatokkal, tradíciókkal rendelkeznek, hiszen majd 15 éves mentálhigiénés múltra tekintenek vissza. Komárom megyében viszont rendkívül figyelemreméltó a mentálhigiénés hálózat („mentálhigiénés mintakörzetek”) kialakítására való törekvés (eddigi munkájuk nagy része is a megye különbözı településein – intézményekben, lakótelepeken – zajlott), valamint a peremhelyzető csoportokkal való kiemelt foglalkozás. Alapvetı követelmények a mentálhigiénés szolgáltatást végzı intézményekkel szemben: 1. Könnyen elérhetı legyen (közvetlen igénybevehetıség, bürokráciamentes ügyvitel, azonnali fogadókészség) 2. Ne legyen stigmatizáló. A hierarchikus bürokratikus, elidegenítı hatású és személytelen egészségügyi intézményekkel szemben a rugalmasabb, otthonosabb légkörő közmővelıdési intézmények felelnek meg leginkább a fenti feltételeknek. Az ide belépıket nem fehér köpenyes orvos fogadja, nem kell betegnek lenni ahhoz, hogy foglalkozzanak vele, nem kerül eleve alárendelt, függıségi viszonyba, szabad akaratából jöhet és mehet, ide nem kell beutaló. A közmővelıdési intéz-
26 ményekben zajló mentálhigiénés munka fontos kritériuma, hogy csak egészséges, kisebbnagyobb lelki problémákkal, krízisekkel küzdı egyénekkel foglalkozhat. A komoly pszichés betegségben szenvedık orvosi kezelése szorulnak. Ezért elengedhetetlenül szükséges a mentálhigiénés tevékenység orvosi hátterének biztosítása. Továbbá biztosítani kell a mentálhigiénés munkát végzı szakemberek rendszeres továbbképzését, és a szakmai kontroll (szupervízió) lehetıségét. Ezek a mentálhigiénés szolgáltató, ellátó (hiánypótló) formák költségesek és idıigényesek egyaránt. Hosszú távú zavartalan mőködtetés nem képzelhetı el kizárólag a közmővelıdési intézmények költségvetésébıl. Hatékony összefogás esetén a meglévı pénzforrásokat is egyesíteni lehetne, vagy legalábbis koordinálni felhasználásukat. De még így is szükséges a „kliensek” anyagi hozzájárulása, a különbözı formák önköltségessé tétele. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy mindenért és mindenkinek fizetni kell. Annál is inkább, mert így könnyen azoktól tagadnánk meg a segítséget, akik erre legjobban rászorulnak. (A pécsi kapcsolatlélektani tanácsadó munkatársai pl. dönthetnek abban, hogy kik azok, akiktıl szociális körülményeik figyelembevételével szolgáltatásaikért nem fogadnak el pénzt.) Az anyagi hozzájárulás ugyanakkor növelheti az egyén motivációját, és csökkentheti a dependencia érzését. A személyközpontú, csoportdinamikára épülı mentálhigiénés programok módszereinek jellemzıi: – alapvetıen demokratikusak, közösségiek, – ön- és emberismeret fejlesztık, – kommunikációs és empátiás készségfejlesztık, – ismeretközlık stb. Csongrád megyei helyzetkép Megyénkben halmozottan fordulnak elı azok a mentálhigiénés gondok, melyekkel hazánk világviszonylatban is élen jár. Az öngyilkosság, a válások nagy száma, az alkoholizmus, a neurózis, az elöregedés… mind olyan mérető problémák, melyek cselekvésre kellene hogy ösztönözzenek. Ennek ellenére – vagy éppen ezért? – Csongrád megye nem számít élenjárónak a közmővelıdés keretein belül zajló mentálhigiénés munkában. Eddigi kezdeményezések: A teljesség igénye nélkül, ám nemcsak a közmővelıdési intézményekben zajló kísérleteket, ill. stabilizálódott formákat említem: családvédelmi tanácsadó, alkoholellenes klub, gerontológiai tanácsadás, szeminárium elváltaknak, játszóház pszichológiai tanácsadással, jóga, relaxálás, cigánygyerekek civilizációs-szocializációs tábora, családi hétvégék, önismereti csoportok, ifjúsági pszichológiai tanácsadás, magányosok vagy nyugdíjasok klubjai, autogén tréning, szervezetfejlesztı tréning, fogyatékos fiatalok klubja, hátrányos helyzető gyerekek tábora stb. Ha végigtekintünk az eddigi kísérletek és az állandósult formák során, észre kell vennünk, hogy a szükségletek kitermelték és életre hívták a maguk sokféle – ha nem is mindig legadekvátabb – tevékenységformáit. Hatékonyságuk mértékét meghatározza, hogy többnyire nem alapos elemzı munka eredményeképpen jöttek létre, hanem szórványosan, ad hoc jelleggel, egymástól elszigetelve, sokszor párhuzamos szervezésekkel felaprózva a meglévı erıforrásokat. A közmővelıdési intézményekben megvalósuló mentálhigiénés formák nem illeszkednek a ház adott tevékenységszerkezetébe, abból kilógva, nem szerves egységet képezve jönnek létre. Az a ház, amelyik nem tudja sajátjává tenni a mentálhigiénés munkát úgy, hogy az áthassa mindenféle megnyilvánulási formáit – a takarítónı munkakörétıl az igazgatóéig –, csak „importálni” képes a mentálhigiénés formákat, módszereket, mentálhigiénés munka nem szervül bele a mővelıdési ház tevékenységébe, s csak divatból vagy kényszerőségbıl van jelen.
27 A különbözı mentálhigiénés tevékenységet végzı intézmények között nincs kapcsolat, „átjárás”, nem biztosított az információk cserélıdése, nem alakult ki az együttgondolkodás, együttcselekvés gyakorlata. Több szervezet, intézmény foglalkozik külön-külön ugyanazzal a problémával, a legcsekélyebb koordinálásra való törekvés nélkül. Egy lehetséges akciómodell létrehozásának szakmai, szervezeti feltételei A továbblépés lehetıségét kétféle variációban képzelem el (felhasználva a Komárom megyeiektıl átvett „akciómodell” elvét). 1. Szélesebb társadalmi bázisból kiindulva: – Mentálhigiéné „szakmaközi” koordináló bizottság létrehozása a különbözı érdekelt egészségügyi és közmővelıdési intézmények, társadalmi szervek képviselıibıl. – A bizottság résztvevıibıl (akik természetesen nem formálisan képviselik intézményüket, hanem operatív feladatokat is végeznek) kisebb munkacsoportok, teamek alakítása a „terepinformációk” begyőjtésére, feldolgozására, adatbank kialakítására. – A rendszerezett információk alapján konkrét cselekvési program kidolgozása, az alkalmazható módszerek, formák meghatározása. – A cselekvési program végrehajtásához szükséges anyagi-személyi feltételek (szakmai stáb, szupervízió, megfelelı helyiségek stb.) közös megszervezése, az erıforrások koordinálása, a konkrét feladatok megosztása. – A megvalósult program elemzı értékelése, a tapasztalatok továbbadása. Amennyiben a széles bázisú bizottság saját elképzelése alapján konkrétan meghatározott feladatok szerint dolgozik, nem kell tartani attól, hogy „sok bába közt elvész a gyerek”. Ezért szükséges pontosan felmérni honnan indulunk, és mit hogyan, milyen módszerekkel akarunk elérni. döntıen fontosnak tartom, hogy a résztvevı tagok ne csak a mögöttük álló intézmény formális képviseletét vállalják, hanem erıs belsı indíttatású, cselekvésre ösztönzı elkötelezettséggel vegyenek részt az önként vállalt munkában. Tudom, hogy sokféle bizottság létezik már, s munkálkodik, jól-rosszul. Azzal is tisztában vagyok, hogy különbözı intézmények különbözı érdekek, célok által meghatározottak. Egy nevezıre jutni, lehet, nagyon utópisztikus elképzelés. Mégis meggyızıdésem: csak így jutnánk elıbbre. Úgy gondolom, a megyei mővelıdési központnak ebben a koncepcióban elsısorban közvetítı, koordináló, szervezı szerep jutna, valamint a tapasztalatok összegyőjtése, rendszerezése és továbbadása, tehát módszertani-elemzı munka. A népmővelık mentálhigiénés munkára való felkészítését, folyamatos képzését szintén rendkívül fontos feladatunknak érzem, az egységes szemlélet és minıségi munka megteremtése érdekében (Nagy kérdés: a népmővelıket hogyan lehet érdekeltté tenni – saját fejlesztésükben?) 2. Szőkebb szakmai munkacsoportból kiindulva A megyei mővelıdési központ egy szakmai munkacsoport megalakításával egységes koncepció alapján mentálhigiénés modellt hoz létre. Ideális lenne egy meghatározott ökológiai egységre orientálva (pl. község vagy lakótelep) a sajátos információk, problémák összegyőjtésével kidolgozni a konkrét cselekvés formáit. Közelebbi terveink között szerepel Mindszent nagyközség mentálhigiénés „bázishelyként” való kezelése, bevonva a munkába azokat a népmővelıket, pedagógusokat, akik elsıként végezték el a mentálhigiénés felkészítı kurzust és már résztvettek nyári speciális táborban. A fent ismertetett variációk bármelyikének kipróbálása hosszú elıkészítı munkát, körültekintı szervezést igényel, és tudjuk, hogy gyors, látványos sikerre nem számíthatunk.
28 Jegyzetek: 1. Pszichológia, mentálhigiéne. Szerk. Hegedős György. Bp. 1980. Tankönyvkiadó, 9. o. 2. Hegyesi Gábor: Problémamegoldó közmővelıdés. A Népmővelıdési Intézet által a Magyar Pszichiátriai Társaság kongresszusára készített kézirat. 7. o. 3. Gerevich József: Terápiák társadalma, társadalmak terápiája. Bp. 1983. Magvetı, 113. o. Felhasznált irodalom: 1. A csoportterápia elméleti és gyakorlati kérdései. Bp. 1984. Akadémiai Kiadó 2. Andorka Rudolf: Társadalomstatisztika. Bp. 1980. Tankönyvkiadó. 3. Bang, Ruth: A célzott beszélgetés. Bp. 1974. Tankönyvkiadó. 4. Bang, Ruth: A segítı kapcsolat. Bp. 1980. Tankönyvkiadó. 5. Buda Béla: Az empátia. Bp. 1978. Gondolat. 6. F. Vankó Ildikó – B. Talyigás Katalin: Szociálpedagógiai tréning az ELTÉ-n. Társadalomismereti dolgozatok. Bp. 1981. Népmővelési Intézet. 7. Gerevich József: A mentálhigiéne alapfogalmai (vázlat) Bp. 1984. Népmővelési Intézet. 8. Gerevich József – Sz. Fodor Katalin: „Üvegbúra” (Kultúra és lelkiegészség) Bp. 1982. Népmővelési Intézet. 9. Hegyesi Gábor – Prugberger Tamás: Humánszolgáltató társulások. Bp. 1983. (kézirat). 10. Honti B. László: Pszichológiai kultúra és személyiségfejlesztı tréningmódszerek. Segédanyag mentálhigiénés típusú munkához. Bp. 1983. Népmővelési Intézet. 11. Kovács Istvánné: Bizonyosságok, kételyek. Komárom megyei tapasztalatok a Közmővelıdés és mentálhigiéne kapcsolatáról. Bp. 1984. Népmővelési Intézet. 12. Mentálhigiéne és közmővelıdés. Akciómodell és program egy kísérlet összefogása kapcsán. Bp. 1983. Népmővelési Intézet. 13. Önismeret, emberismeret. Komplex pszichológiai ismeretterjesztés és tanácsadás. Bp. 1981. NPI. 14. Sz. Fodor Katalin: Pszichokultúra. Kultúra és Közösség. 1982. 3. sz. 15. Szilárd János: A lelki egészség védelme 16. Rogers, Carl: Ilyen vagyok. Bp. 1982. Népmővelési Intézet. 17. Mentálhigiéne és közmővelıdés. Szerk. Telkes József. 1984. Baranya Megyei Mővelıdési Központ. 18. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar mővelıdésrıl. Bp. 1983. Gondolat.
29
Kiss István
1987/2.
TÉNYEK, ADATOK EGY FALUSI NÉPMŐVELİ SZAKMAI ÉLETÉBİL (részletek) I. Aki „felmérte” magát Kiss István vagyok, 1980 óta okleveles népmővelı. Kinevezésem óta (1962. január 16.) Balástyán dolgozom, egyszemélyes mővelıdési házam van. Negyvenhárom éves vagyok (látszik rajtam), nıs (másodszor), egy fiam van, hatéves. A társadalom figyelme eddig hét alkalommal fordult felém négy fegyelmi, egy felmondólevél, egy Szocialista Kultúráért kitüntetés és egy Ifjúsági Díj formájában. A népmővelés minden „hangszerén” játszom, a közmővelıdés minden szférájában megfordultam már. Tipikusan félmővelt (értelmiségi) vagyok. Nagy elınyöm a többi félmővelttel szemben, hogy én mindezt tudom magamról. Sokirányú érdeklıdéssel érkeztem (nem véletlenül) a pályára. A falusi népmővelés szervezetlensége, a feltételek hebehurgyasága nem akármilyen szocializálódási lehetıséget adott nekem; olyan képességek is kifejlıdtek bennem, amelyeknek genetikai megalapozásáról anyámék nem is gondoskodtak. Az ezerféle gondolkodási, cselekvési lehetıség huszonegy szakmai évem, életem gyönyörősége. Ez az ezerféleség a nyomorúsága is, hiszen személyiség legyen a talpán, aki nem esik szét a követelmény nyomásától, a kifosztottság, a megalázottság, a tehetetlenség és az anarchia emberek, tárgyak, ideák formájában támadó rohamaitól. Mindezek mellett és ellenére higgadt-dacos elkötelezettséggel hiszem magamról: valamennyi gondolatom, a világ ellen kitaláltam megannyi magatartásom, viselt dolgaim, a világért vállalt, lelkesedéssé bıszített cselekvéseim külön-külön és együtt is: válaszok voltak környezetem (falum, megyém, országom) kihívásaira, szakmai munkám minden mozzanatát a társadalom gazdasági, politikai, kulturális folyamatai kondicionálták! Nem volt próféta, megváltó, lámpás. „Csak” népmővelı, aki kiszolgálta az embereket, s eközben megtanulta szolgálni is ıket. Közepesnél jobb szakmai eredményeket még sohasem értem el, nem vagyok büszke semmire. Megtanultam (volt tanárom elég), hogy a közmővelıdés jó, vagy kiváló eredményeihez nem jó népmővelıre, hanem jó társadalomra van szükség. Párttag vagyok. II. Ahol a felmérés történt Balástya község Csongrád megye egyik legtanyásabb községe, 114 km2-nyi területén a négy és félezer lakosság 80%-a külterületen él. Jól él. A takarékszövetkezet 52 milliós betétállománya, az új temetı mőkı-rengetege, az ezernemtudomhány gépkocsi, a villamosított tanyák, az emeletes új lakóházak jelzik, hogy az itt élı emberek képesek saját hasznukra fordítani a gazdálkodás lehetıségeit. A megszelídített homokon és a megvadított közgazdasági viszonyokon ugyanazzal a paraszti leleménnyel lesznek úrrá, szívós, önsanyargatásig menı szorgalmukkal alapozzák a következı generáció jobb életét. A magukét még alig merik vállalni. Az Európát átszelı 5-ös fıút csak kettészeli, a termelıszövetkezetek három részre tagolják területét. Lakosságát százfelé is osztják. Magas az eljárók (ingázók) száma: mintegy másfélezer. Szeged közelsége (23 km) a község társadalmi életének valamennyi szférájában érzékelhetı. A társadalmi mobilizáció már szétzúzta a hagyományos faluközösséget, a társadalmi
30 struktúra átrendezése sorsokat, családokat maga alá győrve zajlik, hát állandó lidérce gazdaságnak, politikának, kultúrának az átmenetiség. Az adatgyőjtés körülményei: Szakmai munkám (életformám) elfogadtatása Balástyán máig nem sikerült. Egyetlen indítékom volt a szakmai adatok halmozására: hiteles forrásból megtudni, amit mindig is hittem: nem vagyok „lusta disznó”, nem vagyok léhőtı, nem „élem világomat”. Önigazolás, igen. Mert nem voltam (vagyok) hajlandó abban a tükörben felismerni magamat (szakmámat), amelyik a tények helyett ilyen-olyan elvárásokat, ideákat, konyhában étteremben kiagyalt „irányelveket”, elıírásokat vetít rám. A baleseti jelentést, a tőzvédelmet, a selejtezési szabályozott, a naplózást, egyáltalán, a szakma intézményi szervezettségét nagyon fontosnak tartom. Azt azonban nehezen viselem el, ha gyönyörő hivatásomat hol egy kocsmai zenész „megrendelhetıségével”, hol egy SZTK ügyintézı precizitásával, hol az adminisztrátor utasításokra érzékeny fegyelmével azonosítják! Állami alkalmazott vagyok. A két kezembe adott (lyukas) vödörrel hordom a vizet a butaság tengerébıl; én ugyan tudom, hogy fogy a víz, hiszen hordom, de magam is látom, hogy növekszik. Nem volt tudományos hipotézisem. Ma sincs. Nem a tudomány számára készült a felmérés, én akartam biztos lenni a dolgomban. Éppen azokat a vonatkozásokat próbáltam rögzíteni, amirıl a naplók, statisztikák, a beszámolók, a vizsgálatok soha nem beszéltek. Szakmai munkám nagyobb részérıl máig csak nekem van tudomásom! Elıítéletek, téveszmék, felelıtlenség, kisszerőség ellen hadakozom huszonegy éve. Ehhez a hadakozáshoz kellenek életem rideg tényei. Hosszú távon ugyanis gyızelemre vagyok ítélve. III. Mit csinál a népmővelı? 1. ÍR Levelet, beszámolót, tájékoztatót, jelentést, munkatervet (intézményi éves- és középtávú, községi (!) éves és középtávú, és kiscsoportok terveit), dalszöveget, rigmust, plakátot, szórólapot, KISZ-jellemzést, önéletrajzot (másoknak), munkanaplót, naplót, statisztikát, a saját nevét, irányelveket (pártnak, tanácsnak „községi méretőt”), szerzıdést, együttmőködési megállapodást, cikket, feladatterveket, szabályzatokat, jegyzıkönyveket, humoreszket, kuplét, konferansz-szöveget, ünnepi beszédet, költségvetést, pénzügyi beszámolót, leltárívet, selejtezési jegyzéket, kimutatásokat, belépıjegyeket (számoz)… Adataim csak az 1975-ös évrıl vannak. Eszerint 415 hivatalos levelet kaptam 1 év alatt. Én magam 133 darabot adtam postára. Nem nagy ügy. De idı fordítódott rá. Nemcsak a levél megírására (gépelésére), inkább a levelek formájában érkezı sugallt, kért feladatok elvégzésére. Egyéb irományaim (hatalmas munkával feltárhatók lennének, hiszen a községben (mővelıdési háznál, tanácsnál, pártnál) és másutt fellelhetı valamennyi közmővelıdési anyagot én írtam. De nem ér annyit az egész. Maradjon sima ténye munkámnak, hogy szoktam írni is. 2. OLVAS Riasztóan sokfélét, felsorolni felesleges. Általában a szükségesnél kevesebbet. (Az olvasással eltöltött idırıl nincs adatom.) De: legyen nyilvánvaló, hogy a népmővelıi munkában eléggé gyakori tevékenység az olvasás, hiszen a leveleket, beszámolókat, egyéb dokumentumokat, a rendeleteket, a szaksajtót, a napilapokat és szakmai kiadványokat, netán szakkönyveket illik átnézni, elolvasni. 3. BESZÉL (tárgyal, megbeszél, lebeszél, kibeszél, beszélget) Na, helyben vagyunk. nem tudok róla, hogy bárki is érdeklıdött volna afelıl, hogy egy népmővelı egy-egy munkanapján mennyi idıt kénytelen tárgyalással, beszélgetéssel eltölteni. Sajnos nekem sincs pontos adatom, de érzékeltetni azért tudom ezt a jelenséget. 1975-ös adataim vannak, amit még 1976 januárjában összesítettem. Az „emberforgalom”-ról van szó.
31 Arról, hogy hány személyes megkeresés történt egy-egy munkanapon, hányan kerestek meg engem, hány embert, vagy intézményt kerestem meg én. A megkeresések így alakultak 1975-ben: Személyek hivatalosan 5679 alkalommal kerestek meg. Ne kelljen bizonygatnom, hogy mindegyik személyes találkozás valamilyen ügy, feladat kapcsán történt, hogy az érintkezés fı formája a pantomimika mellett a beszélgetés volt. Az is nyilvánvaló, hogy egyetlen személyes megkeresés általában több ügyet „hozott”, így a személyek által felém kezdeményezett feladatok száma jóval több, mint a megkeresések száma. De ha csak egy ügynek veszünk egy megkeresést, akkor is 5679 felfognivaló, továbbgondolnivaló, megvalósulásra szánt ügy került a világomba. (Csak úgy barátságból, beszélgetni, melegedni 5941-szer nyitottak rám ajtót.) Én magam 3201 alkalommal kerestem meg hivatalosan személyt, vagy intézményt. (Magán-kapcsolataimban 3516 alkalommal voltam megkeresı.) Nos, adjuk össze: 1975-ben 8880 hivatalos találkozásom volt, ennyi alkalommal kellett mondatokat (isten látja lelkem: gondolatokat) megfogalmazni, ennyiszer kellett meghallgatnom másokat. Mindez idıbe tellett. Hogy hány valóságos személy produkálta felém az 5679 megkeresést? Csak féléves adatom van; eszerint a 2980 megkeresést 661 valóságos személy „eszközölte”. (…) 4. TELEFONÁL Sima ügy. Persze, hogy telefonál. Adatom – kigyőjtve legalábbis – csak 1975-bıl van: az év folyamán 49 alkalommal kerestek engem (sikeresen) hivatalosan (magánügyben 13-szor), én 147-szer telefonáltam hivatalosan (magánügyben 18 alkalommal). Nem sok, de ez is egy része szakmai munkámnak. A telefon-forgalomról is csak öt évrıl (1975-1979) vannak adataim. Azt azért megjegyzem, hogy az 1975-ös adatok erısen „békebeli” jellegőek, hiszen amióta tárcsás telefonunk van, jelentısen megnövekedett a telefonon intézhetı ügyek száma. (A legutóbbi, 1982 decemberi telefonszámla 1480 Ft volt.) 5. UTAZIK Itt elidızhetünk, ugyanis mind a nyolc év adatát kigyőjtöttem. Egyszerő ügy. Felsorolom hol és hányszor jártam, mennyi idıt töltöttem utazással. (…) Az utazással 8 év alatt eltöltött idı (1203 óra) a kötelezı éves munkaidınek (15 769 óra) 7,63%-a, a teljesített munkaidınek (17 543 óra) 6,86%-a. 6. ÜLÉSEZIK (értekezlet, ankét, megbeszélés, képzés, továbbképzés) Nyolc év kigyőjtött adatai következnek. (…) Tehát politikai-ideológiai képzésre, továbbképzésre, tevékenységre a nyolc év kötelezı munkaidejének (15 769 óra) 4,54%-át, a teljesített munkaidınek (17 543 óra) 4,08%-át fordítottam. Szakmai képzésre, továbbképzésre a 8 év kötelezı munkaidejének 5,45%-át, a teljesített munkaidınek 4,89%-át fordítottam. A közmővelıdés gyakorlatával összefüggı értekezletekre a nyolc év kötelezı munkaidejének 6,78%-át, a teljesített munkaidınek 6,09%-át fordítottam. Az összes értekezleten eltöltött idı (2644 óra) a nyolc év kötelezı munkaidejének 16,77%a, a teljesített munkaidınek 15,07%-a. Az utazással és az értekezletekkel együttesen eltöltött idı a nyolc év kötelezı munkaidejének 24,40%-a, a teljesített munkaidınek 21,93%-a. 7. SZEREPEL Elıadást tart, vetélkedıt, játékot, versenyeket vezet, konferál, muzsikál, énekel, ünnepi beszédet mond, elnökségekben ül, társadalmi munkát végez, hozzászól, tévének, rádiónak, sajtónak nyilatkozik, focizik (kövérek-soványak meccse) – ennyi. Ezek az idıben kiterjedı események. 8. SZERVEZ Ismeretterjesztı elıadásokat, mősorokat, közönséget, klubokat, szakköröket, mővészeti csoportokat, ügyvezetıségeket, tanfolyamokat, kirándulásokat, az intézmény belsı életét, az intézményi munka tárgyi, pénzügyi feltételeit, társadalmi munkát, találkozókat.
32 9. TERVEZ Felújítást, gazdálkodást, intézményi munkát, takarékosságot, programokat, szabadidıs parkot, jelrendszert, piktogramokat, szabadtéri játékokat és szalonnasütıt, házasságkötıt (igaz, ez 1974-ben lett kész, de ideírom, nehogy feledésbe merüljön), bútorokat, audiovizuális stúdiót, álmennyezetet, a szénfőtésre való áttérést, jelvényeket, emblémákat, tréfás díjakat, emlékmővet. 10. ALKOT (Elnézést kérek…) Képeket fest, illetve készít, fotókat, filmeket csinál, verseket ír, mősorokat szerkeszt, karikatúrákat rajzol, ajándéktárgyakat fabrikál, klubindulót ír, emblémákat, maketteket készít. 11. TELEVÍZIÓT NÉZ 1975 elsı félévérıl van kigyőjtött adatom: 15 alkalommal, 12 óra 30 percen át néztem televíziót. Ez igazán nem sok. Azóta többet nézem, fıleg a „szakmai mősorokat”, de mindez nem terheli hivatalos munkaidımet, a TV-nézés nálam magán-idınek számít. 12. ÉS MINDEN MÁST CSINÁL Ügyel (bent van), gondolkozik (sokszor éjszakákon át), tanul (vizsgázik), készít valamit, eszközöket javít, anyagokat szerez be, erısítıt szerel, dekorál, nevel, oktat, betanít, vezet, irányít, ellenıriz, harcol, vitatkozik, részt vesz, politizál, ügyintéz, gyógyít (fıleg lelki bajokat a lélek üzemmérnökeként), utasításokat ad, tőri, hogy ellenırizzék, kéréseket teljesít, gyalogol (falun belül intézi a dolgát), mővezet, rakodik, elemzéseket készít, berendez, szakipari munkákat végez, kritizál, vetít, takarít, főt-fát vág… (…) IV. 1983 noteszlapjai A tevékenység általános és konkrétabb felsorolása után egy harmadik módszert is „kitaláltam”. Kimásolom határidıs füzetembıl (emlékeztetı ez, feladatjegyzék azokról a teendıkrıl, amelyek vagy folyamatok, vagy határidısek) a legutóbbi idıszak (1983. január 28. – február 18.) elırelátott ügyeit, feladatait, hogy részletesebb képet is adhassak egy rövid idıszakról. Feladatjegyzéket mindig is vezettem, többnyire csak egy papírlapon, de a korábbi lapokat nem ıriztem meg, így 1983-as példát tudok csak felhozni. A feladatjegyzék nem tartalmazza a szokványos és folyó ügyeket, csak azt írom fel, amiben intézkedni kell, amit idıre el kell készíteni, ami személyesen nekem feladatom. A keletkezésükkel egyidıben elintézhetı ügyeket felesleges volna jegyzékbe venni, de a nagyobb, vagy idıhöz kötött feladatokat ajánlatos rögzíteni, mert én „el tudok felejteni” akár egy VB ülést is. A feladatok „termelıdnek”. Jönnek be az ajtón (ablakon), és könyörtelenül követelik a velük való foglalkozást. Senki ne higgye, hogy a jegyzékbe sorolt feladatokat mind megoldom. Nem. Mindig a nagyobb, az erısebb, a sürgısebb ügy gyız. Általában a határidıs ügyek élveznek elsıbbséget, de ezeknél is elıfordul, hogy átmentıdnek, vagy elhalasztódnak. (Ilyenkor kerülök valakinek a „bögyébe”, ilyenkor szerzek fekete pontokat.) A magamnak szóló feljegyzéseket az érthetıség kedvéért – ahol szükséges – rövid magyarázatokkal látom el, esetleg a megvalósulásukhoz is főzök utólagos megjegyzést. Íme a 22 nap, nagyító alatt, a füzetbe való beírás sorrendjében: 1. Játszóházi animátorképzı tanfolyamra beiskolázás (Vass Terézia) 2. Elnöknek jelentés Szeged várossal való közmővelıdési kapcsolatainkról 3. Három mősorengedély 4. Keleti Pált felhívni; Radványi Barna jön-e? 5. AF Szemle Gyula (filmszakkörben szervezni) 6. Plakett-rajz a MAFSZ-nak 7. Magyar Jancsival aláíratni az anyagutalványokat 8. Az 1982-es pénzügyi beszámoló elkészítése Paulónéval 9. A 100 W-os erısítı összeállítása, az audiokonténer beállítása
33 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46. 47. 48. 49. 50. 51. 52. 53. 54. 55. 56. 57. 58. 59.
TV-antennarendszerek felülvizsgálata (rosszak) 1983. évi munkaterv elkészítése Költségvetési megbeszélés az elnöknél Klubvezetıi és a szociológiai tábor ügye Frányóval és az elnökkel Szépkutinénak útiszámla pénzét átadni Az 1982. évi munkanaplók irattározása Az 1983. évi munkanaplók kiadása Tanulmányom írása, gépelése Politikai szociológia, II. félév II. 1. nevelési értekezlet az iskolában II. 4. megyei klubtalálkozó elıkészítése Árpádhalmon II. 9. Kabos-est plakátjai, szórólapjai II. 11. MNE MOSZSZ elnökségi ülés II. 12-re büfészolgálat biztosítása (Hurka-csárda) II. 12-re bálengedély Lakodalmas bál mősora, zenekar, plakát, szórólapok II. 16. MI továbbképzés, Szeged II. 19. Kiváló cím átadása a klubban, az est elıkészítése II. 27-re Lórán Lenke-est plakátok, szórólapok II. 27. 15 óra szentes, Ki-mit-tud? selejtezı (TRI-K.O.) II. 28. Amatırfilmes estem Dorozsmán III. 22-24. AF’83 elızsőrizés Dombóváron IV. 8-10. AF’83 filmszakkör szervezése V. 14-15. MNE találkozó Dombóváron VI. 23-26. Árpádhalom, megyei klubtalálkozó (két klubunk felkészítése) Íróasztal vásárlás az új kolléganınek TV-szekrény vásárlás (elıcsarnok) Játékok vásárlása, játszóház Szınyeg felszabása a két irodában ÁFÉSZ és Takarékszövetkezet terembére elszámolása Nınapi mősor összeállítása, szervezése, gyakorlása Kondász Kati felkészítése az országos szavalóversenyre Dobverık, tik-fa, rumbareszelı és csörgıdob vásárlása Fotózás, képek a gyulai filmszemlérıl Két darab fotóalbum beszerzése (klub-krónikához) Értelmiségiek klubjának megszervezése Játszóház megszervezése (szombat 9-12 óra) Melléképület elmaradt munkái Árpádhalom „díjai”, emblémája Irodarend kialakítása Németh Sándor és Bárkányi Erzsébet szerzıdése Belépıjegyek megrendelése a nyomdában Szél Andris szerzıdése KRESZ-akadémia elıadásainak naplózása Ifjúsági klub éves munkaterve Bitó Zoli szerzıdése Vass Teri szerzıdése Bianco szerzıdés stencilezése a tanácsnál (200 db) 5000 db szívópapír beszerzése Kazán füstcsövének javítása (Nagy István)
34 60. 61. 62. 63. 64. 65. 66. 67. 68. 69. 70. 71. 72. 73. 74. 75. 76. 77. 78. 79. 80. 81. 82. 83. 84. 85. 86. 87. 88. 89. 90. 91. 92. 93. 94. 95. 96. 97. 98. 99. 100. 101. 102. 103. 104. 105. 106. 107. 108.
Blokkok elszámolása Rácznéval Kimutatás Nellinek (január hó rendezvényei) Járási munkaközösség munkaterve (2 példányt a járáshoz!) A februári munkaközösségi foglalkozásra meghívók kiküldése (Mórász Attilával egyeztetni!) II. 4. Klubvezetıségi ülés II. 5. Klubtaggyőlés II. 15. Szegedre (gk.) vásárlások Gyulai útiköltség elszámolása Rácznéval, Nellitıl engedélyt kérni UFO-elıadó a Móra klubnak Kondász Rózsa nınapi versének beállítása Eszti nénivel rigmus-köszöntı ügye İze Lacit felhívni, a nınapi társastánc bemutató dolgában HTT mősora a nınapra, próbák Tomával a cigánytánc szóló ügye III. 8-ra Fotózás a klubfarsangon II. 27-re buszt kérni a Móra tsz-tıl Udvari villany és a gyermekklub villanykapcsolójának javítása Az Elektron Áruház fınökét felhívni (hangfal-csere) Fényképek Komlóssy Laci bácsinak felesége sírjáról Selejtezési jegyzıkönyv elkészítése II. 8. Almási Éva mősorát Sankó vegye fel kazettára II. 18. Úttörıfarsang (zene, technika, TRI-K.O.) Színes negatív vásárlása Filmforgatás elıkészítése II. 13-ra Taurus Gumigyárnak programjainkról tájékoztató elküldése 1000-1000 Ft felvétele a tsz-ektıl nınapra 1000 liter olajjegyért és olajért Tréfás díjak II. 19-re a megyei klubtanács tagjainak Faesztergályos szerzése Árpádhalomra 500 db fafigura elkészítése Pontozási rendszer kidolgozása Árpádhalomra Címjegyzék elküldése Iglói Saroltának Tíz tekercs film, D-hangos Árpádhalomra (megyei KISZ pénzén) MNE találkozó Balástyán szeptemberben, májusig a program elkészítése Kónya Kati beiskolázása tőzvédelmi tanfolyamra Klubvezetıségi ülés (II. 16.) Bánfi Ferivel a járdaépítés ügye Anyagbeszerzés: 30 m3 sóder, 50 q cement HTT-be Magyar Dénes mősorát meghívni Török Józsit felhívni, kik jönnek II. 19-én Citerák felhangolása II. 12-re II. 16. 15 óra: nınapi megbeszélés a tanácsházán II. 15. VB-ülés(éves községi közmővelıdési terv) Bíró Tibitıl hangszórókat visszahozni Rövidital ügye III. 9-re Németh Misivel Az új munkavédelmi felelıs: Kónya Kati III. 28. Kiselıadásom a pol. szoc.-on Idei béralap felosztása Nellivel 20 méter 12-es gömbvas beszerzése földeléshez
35 109. 110. 111. 112. 113. 114. 115. 116. 117. 118. 119. 120. 121. 122. 123. 124. 125. 126. 127. 128. 129. 130. 131. 132. 133. 134. 135. 136. 137. 138. 139. 140. 141. 142. 143. 144. 145. 146. 147. 148. 149. 150. 151. 152. 153. 154. 155. 156. 157. 158.
Villámhárító utójavítása (Nagymihály Anti) Földelés utójavítása (Tóth Tibi) Nınapi meghívót stencilre Katinak II. 22. 14 óra: Környezetvédı Akció Bizottság ülése 20 000 Ft új pávaköri ruhákra valahonnan Új formák, tanfolyamok, plakátok és szórólapok Színes tv-t hetente háromszor sürgetni Bíró Tibinél Zárjavítás (fıbejárat 1. ajtó) Szél Pisti KISZ jellemzése Zámbó Gézát felhívni (III. 8.) Asztalok áthordása a pártházból (III. 8.) Abroszokat elhozni a Kisteleki Kölcsönzıbıl Magilla-gorilla fej rajzolása Tóth Zsuzsa kisfiának Udvari ajtó javítása (Herceg Mihály) Terike főtési díja (járást felhívni, béresíthetı-e?) Terike soron kívüli 270 forintja (átsorolás) Könyvtár beázás ügye Bánfival Tégla, cserép ára Csókásiéktól (Csekk!) Szalonnasütı betonelemeit megrendelni Kisteleken a mőkövesnél Hangfal beszerelés az elıadóban Kerámia-égetı kemence befedése, Bánfi F. Zsurkánnak szólni kerítés, vízvetı ügyében TV beállítása az elıcsarnokban Hinta felszerelése a platánfára, kötélvásárlás, a hinta elkészítése a klubosokkal Tollaslabda-pálya kialakítása a klubosokkal Parktervek megrajzolása a bizottságnak Információs falmegtervezése, elkészítése (elıcsarnok) Belsı tájékoztatási rendszer, feliratok elkészítése Szervezeti Szabályzat legépelése Színpadi függöny javítása bitó Zoliékkal Öltözıbe asztalok, tükrök ügye URH-antennák felszerelése (stúdió és fıépület) Tábla átfestése az elıadóban Ajtószámozás befejezése, Andrisék III. 1. Baleseti jelentés a járásnak II. 20. Társastáncosok jönnek próbára Háztáji kocsi árának elszámolása Bitó Zolival Fakitermelés az udvaron, a ház elıtt a klubosokkal Elıadó ajtózár javítása (új zárat venni) 5 q anyagért Hódmezıvásárhelyre (Czakót felhívni!) III. 18. Feleki-est, plakátok, szórólapok II. 24. 19 óra KISZ-bizottsági ülés II. 25. 10 óra: járási munkaközösségi foglalkozás Szatymazon Klubnınap, program, ajándékok II. 24. 15 óra: vezetıi megbeszélés a tanácsházán 4 darab hangszóróért Szegedre az Elektronba Záray–Vámosi est engedélye, plakátok, Négyes elosztó a gazdasági irodának 10 méter alumínium szegıcsík beszerzése az audio konténerhez Juhász Zsuzsi KISZ-jellemzése
36 159. 160. 161. 162. 163. 164. 165. 166. 167. 168. 169. 170. 171. 172. 173. 174. 175. 176. 177. 178. 179. 180. 181. 182 183. 184. 185. 186. 187. 188. 189. 190. 191. 192. 193. 194.
Zenekari tagok kikérése február 18-ra Fotózás (Jenci és Marika esküvıjén, III. 26.) Juhász Zsuzsinak egy tekercs film kölcsön, vasárnap jön érte Villanykapcsolók cseréje a klubban Fazekaskorong beállítása a laborban Juhász Tibivel tisztázni a HTB-ügyet A régi WC lebontása (Bánfival megbeszélni) Házitelefon harmadik alállomásának beszerelése (Andrisék) Vakut feltölteni (II. 19-re) Székhordó brigád megszervezése III. 8-ra Magyar Jancsitól gyümölcsfa-hasábok A Szegedi Ifjú Gárda asztalosához a fahasábokat beszállítani, 500 db falapocska megrendelése (megyei klubtalálkozó emblémáihoz) Pávakörnek buszt kérni a Móra Tsz-tıl III. 20-ra Paulóné búcsúztatását elıkészíteni (III. 31.) Török Józsit felhívni, klubvezetıi tábor ügye Énekesek zenei kísérete (III. 8.), Tari vállalja? Mágneses társasjátékot megvenni Telefonregiszter (68 Ft-os az Óra-ékszerbıl), Klári Macát felhívni, gépelés ügy Horváth Dezsıt felhívni: A Lorán-est hírét tegye bele az újságba Bitó Zolit meghívni II. 25-re TRI-K.O. zenekari embléma II. 27-re, 30 darab Kapuvári verbunk kottáját Molnár Erzsinek (Judittól) Munkaközösségünk névjegyzékét legépelni III. 3. 15 óra: megbeszélés a közös fenntartásról az elnökkel Negatívot Raykihoz, szombatra képek Rencsinek válasz Tamási cikkét fénymásoltatni Virágh Babinak valami tréfás díj… (Böröcznének kell) Kazettát Molnár Erzsinek (KISZ-biz. ülésre) Számla az ÁFÉSZ-nek a terembérekrıl II. 18. 18 óra: KISZ-taggyőlés II. 18-án reggel Terike gyújtson be az elıcsarnokban II. 18. Úttörıfarsang, zsőrielnök leszek Jelentés az MMK-nak a megyei klubtalálkozó létszámáról II. 25. Klubvezetıségi ülés (filmszakkör elıtt)
Íme 194 pont, 194 darab „lámpácska” ez a fejemben. Egyszerre ugyan nem ég valamennyi, de teljességgel rapszodikus a váltakozás; egy-egy ügy naponta többször is felerısödik, világít, elhalványul, mindaddig pislákol, amíg végképp el nem intézıdik. Jónéhány égı csak egyetlen villanásnyi életet l, egy lendülettel, cselekvéssel megoldható az ügy. Vannak 100-200-500 és 1000 W-os lámpák is, amelyek hónapokon át világítanak, igaz, nem kapják meg a 220 Voltot, de nagyságrendjük miatt teljesen kikapcsolni soha nem lehet ıket. A teljesen kihunyt, kiégett „lámpácskák” helyébe az élet nap mint nap újakat csavar, így aztán a fejem belülrıl alighanem úgy néz ki, mint egy sötét diszkó-klub: futófény, fényorgona, fényszabályzott égıcskék fényének lüktetı pulzálásában keresik gondolataim – a kijáratot… (…)
37 V. „Szakmáim” Kimutatás arról, hogy 8 év alatt milyen szakmák, elkülönült tevékenységek feladataiba ártottam magam (ez nem tréfa!). Az „x” jel csak azt jelzi, hogy abban az évben legalább egyszer végeztem a jelzett szakmai munkát. Hogy hány alkalommal voltam pl. (1 éven belül) rakodó, azt most nem győjtöttem ki!
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43.
Szakmák: mősorszerkesztı rigmus-költı anyagbeszerzı lakberendezı pszichiáter politikus mővelıdéspolitikus andragógus szociológus szociálpszichológus fotós, fényképész filmoperatır ép. mérnök zenész képzımővész közönségszervezı alkalmazott grafikus elıadómővész konferanszié újságíró asztalos gépíró ügyintézı segédmunkás pszichológus rakodómunkás látnok (5 éves terv) dalszöveg író vetítı-gépész pénzügyi elıadó adminisztrátor portás filozófus festı-mázoló mővezetı dramaturg logopédus ép. technikus kritikus iparmővész humorista zsőritag hangtechnikus
’75 x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x
’76 x x x x x x x x
’77 x x x x x x x x
’78 x x x x x x x x
’79 x x x x x x x x
’80 x
’81 x
’82
x x x x x x
x x x x x x
x
x x x
x x
x x x x
x x x x x x x x
x
x
x
x x x x x
x x x x x
x x x x
x x x x x x x x
x x x x x x x x
x x x x x x x
x
x x x x x x x x
x x x x x x x x
x x x x
x x x x
x x x x
x x x
x
x x
x x
x x
x x x x x x x x x x x x x x x x x x
x x x x x x
x x x x
x x x x x x
x x x x x
x x x x x
x
x
x x x
x x x
x x x x x x
x x x x x x x x
x x x x x x x
x x x x x x x
x x x x
x x x x x
Össz. 7 5 8 7 8 8 8 8 1 2 8 5 5 8 7 8 7 5 6 6 5 8 8 8 8 8 1 8 6 8 8 8 5 3 5 2 6 7 7 7 3 7 6
38 44. 45. 46. 47. 48. 49. 50. 51. 52. 53. 54. 55. 56. 57. 58. 59. 60. 61. 62. 63. 64. 65. 66. 67. 68. 69. 70. 71. 72. 73. 74. 75. 76. 77. 78. 79. 80.
játékmester népdalénekes fotóamatır parodista ács nıgyógyász hangszerkészítı illusztrátor karikaturista menedzser főtı statisztikus vízvez. szerelı asztaliteniszezı mőszerész riporter zenei szerkesztı zenei oktató lakatos ellenır pedagógus kereskedı személyzeti ea. kérd. biztos ötletmester színész burkoló jelmeztervezı zongorahangoló játéktervezı parktervezı mővészeti oktató üvegezı takarító keramikus szakíró népmővelı
x x x x
x
x
x
x
x x x x x x x x
x x
x x
x
x x x x x x x x x x x
x x x x x x x x x
x x x x x x
x x x
x
x
x x
x
x
x
x
x
x x x
x
x x x x
x
x
x
x
x
x
x
x x x x x x x MINDÖSSZESEN:
5 1 1 1 1 1 2 2 4 1 2 2 1 1 6 2 3 4 5 3 6 1 1 1 3 1 2 1 1 1 1 2 1 1 1 1 8 1
VI. „Munkaadóim” Kimutatás azokról az egységekrıl, jogi és valóságos személyekrıl, amelyek és akik 8 év alatt munkát adtak nekem. (Akik vártak, elvártak, kértek tılem segítséget, munkát, közremőködést.) Ennyi „kenyéradó gazdám” volt 8 év alatt. Munkáltatóm a községi tanács mindezt nem ismeri (nem is ismerheti), így az elszámolás soha nem történhetett meg. Azért is állandósult a feszültség közöttünk, mert feladataimnak 1-3%-át adja közvetlenül a tanács, a többi munkát akár nemlétezınek is tekintheti, hiszen nem a tanácson keresztül keresnek meg engem a feladatok. Azt gondolom ez az alaphelyzet minden magyar községben hasonló lehet. Nézzük hát a kigyőjtést:
39 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46.
Mővelıdési ház (tárgyak, eszköztök, pénz, dolgozók, látogatók, irányítók, ellenırök, ügyek és iparosok) ifjúsági klub (klubvezetı, vezetıség, tagok, programok, ügyek, naplók, fotózás, építés) Móra Tsz. Petıfi szocialista brigádja (vetélkedı, társadalmi munka, TIT-sorozatok, elıadásaim) Móra Tsz. KISZ-szervezete (klubépítés, elıadásaim, programok, kirándulások) takarítónı (hordók begurítása, tárgyak cipelése, s ha beteg volt, helyettesítése) gazdasági vezetı (papírmunkák rengetege) Csongrád Megyei Tanács VB Mővelıdési Osztálya (irányítás, ellenırzés, stb.) községi tanács (tanácselnök, VB-titkár, VB, tanácsülés, ÁB, albizottság, gazdálkodási elıadó) úttörıcsapat (vezetıje, úttörık, kulturális szemle, farsang, télapó, karácsony) pávakör (vezetı, tagok, mősorok, tárgyi feltételek, cimbalom-ügy) irodalmi színpad (vezetı, feltételek, tagok, szcenika) községi pártvezetıség (beszámolók, feladattervek, rendezvények) fúvószenekar (alkalmi szervezés) KISZ községi bizottsága (ülések, akciók, rendezvények, vezetık, tagok) KISZ járási bizottsága (akciók, rendezvények, vezetık, ülések) KISZ községi alapszervezet (vezetı, vezetıség, tagság, programok) MSZMP pedagógus alapszervezet (tagja vagyok) MSZMP községi alapszervezet (tájékoztatók) Hazafias Népfront (elnökségi tag vagyok) Vöröskereszt (akciók, rendezvények) Népmővelési Intézet (közmővelıdési rendezvények, ügyek, amatırfilm, vezetık) Magyar Amatırfilm és Video Szövetség (elnökségi tag vagyok) Gyermekfoglalkozás (vezetı, feltételek, gyerekek) Alkotmány Mg. Tsz. (közgyőlések) Rákóczi Mg. Tsz. (közgyőlések) Móra Mg. Tsz. (közgyőlések) Szegedi Textilmővek Ifjúsági Klubja (Török József klubvezetı kért segítséget) zongoraoktató (hangolás, hangoltatás, javítások, szervezés, vizsga) TIT Járási Szervezete (TIT-csoportvezetı vagyok) citerazenekar (3 évig vezettem) amatır szólisták (felkészítés, személyes foglalkozás velük) aktivisták (személyes foglalkozás mindenféle ügyekkel) klubtagok, KISZ-tagok (foglalkozás mindenféle ügyekkel) lakosság (mint fentebb) Csongrád Megyei Módszertani Intézet (továbbképzés, MK-foglalkozások, levelek, ügyek, elıadók, megyebál) Járási Hivatal Mővelıdésügyi Osztálya (irányítás, ellenırzés, engedélyek, értekezletek) közalkalmazottak szakszervezete (tagja vagyok) ÁFÉSZ (rendezvények) Takarékszövetkezet (rendezvények) Polgárvédelem (beosztásom van benne) NEB (ellenırzésekben vettem részt) MSZMP járási bizottsága (politikai irányítás, rendezvények, munkatársak) MSZMP Csongrád Megyei Bizottsága (politikai irányítás, rendezvények, munkatársak) Amatırfilmesek Országos Tanácsa (tagja voltam a testületnek) Nıbizottságok (TIT-sorozatok, vezetık) Mősorszervezık (tárgyalások, megállapodások, viták, elszámolások)
40 47. 48. 49. 50. 51. 52. 53. 54. 55. 56. 57. 58. 59. 60. 61. 62. 63. 64. 65. 66. 67. 68. 69. 70. 71. 72. 73. 74. 75. 76. 77. 78. 79. 80. 81. 82. 83. 84. 85. 86. 87. 88. 89. 90. 91. 92. 93. 94. 95.
Magyar Rádió (riporter, riportalany voltam többször is) Moziüzemi Vállalat (napi munkakapcsolat) MHSZ (vezetı, rendezvények) Községi Sportkör (vezetı, rendezvények) Színjátszó csoport (vezetı, tagok feltételek) Dead Mouse duó (tagja voltam) egyetemisták népmővelési gyakorlata (szakmai irányítás, foglalkozás velük) megyei tanács KISZ-alapszervezete (felértek játékos klubest vezetésére) Községi Tőzoltó Egyesület (járási verseny, filmezés, vetítés, ellenırzések) TIT megyei szervezete (rendezvények, Nyári Egyetem, elıadások, tanfolyamok) Ópusztaszeri Községi Tanács (házasságkötı terem kialakítása) Általános Iskola, Balástya (napi munkakapcsolat) operatív bizottság (május 1. elıkészítése) szilveszteri bizottság (szervezıje, szereplıje voltam a mősornak, a mulatságnak) SZTK (ellenırzések, levelek) 80 foglalkozásos tanfolyam (szervezés, vezetı, feltételek, hallgatók) nyugdíjasok klubja (vezetı, feltételek, tagok, program) SZOTE KISZ-alapszervezet (találkozó szervezése) operatív bizottság (férfinap) Tanárképzı Fıiskola, Szeged(államvizsgáztam) Járási Klubtanács (tagja voltam) Tüdıszőrı Állomás (vezetı, feltételek, ügyek) Zöldkereszt (orvosok, középkáderek, tárgyi feltételek) Községi Könyvtár (a könyvtár tervezése, kialakítása, munkatervek, programok, közös társadalmi vezetıség) operatív bizottság (gyermekév) társadalmi vezetıség (titkára vagyok) gyermek néptánc-csoport (vezetı, feltételek, utazások, gyermekek, zenei anyagok) ifjúsági rock-zenekar (menedzselés, dalszöveg, zenei kidolgozás, tárgyi feltételek) Télapó-szolgálat (szervezés, Télapó-szerelés elkészítése, feltételek, propaganda) KPM (tanfolyamok) szabás-varrás tanfolyam (vezetık, feltételek, tagok) ATI (tanfolyamok) Megyei Klubtanács (tagja vagyok) KIOSZ (rendezvények) alkotmány Tsz. KISZ-alapszervezete (tanyai centrum kialakítása, társadalmi munka) TESZÖV (vetélkedı, tájékoztatók, találkozók báli zenekarok (vezetık, feltételek, adminisztráció, engedélyek) diszkósok (szerzıdtetés, feltételek, propaganda) Horgászklub (szervezés, feltételek, vetítés) Húszon Túliak Társasága (szervezés, vezetı, tagok, feltételek, programok) TINI-KLUB (szakmai segítés, közremőködés, feltételek) karate-tanfolyam (szervezés, vezetı, feltételek, adminisztráció tánctanfolyam (szervezés, vezetı, feltételek, vizsgabál) német nyelvtanfolyam (szervezés, vezetı, tagok, én is hallgató voltam) angol nyelvtanfolyam (mint fentebb) furulyazenekar (tagja voltam) amatırfilm szakkör (vezetem, „A” kategóriás mőködési engedélyem van) „Klubélet” szerkesztısége (tagja vagyok) MTV (Pergı képek mősorok)
41 96. TIT-csoport (tervezés, szervezés, adminisztráció) 97. Illetékhivatal (ellenırzések, ügyek) 98. mérleghitelesítık (feltételek a hitelesítéshez) 99. Véradó Állomás (feltételek a véradáshoz) 100.operatív bizottság (nınap) 101.szociológiai tábor 102.MAFILM (filmforgatás Balástyán) 103.Magyar Népmővelık Egyesülete (a Mővelıdési Otthon Szakmai Szervezetnek és a Csongrád Megyei Területi Szervezetnek elnökségi tagja vagyok) 104.jómagam (mindaz, amit én találok ki magamnak) Tagja voltam nyolc év alatt: 1. Magyar Szocialista Munkáspárt, 2. Közalkalmazottak szakszervezete, 3. Magyar Népmővelık Egyesülete, 4. Magyar Amatırfilm és Video Szövetség, 5. Gyermek- és Ifjúságvédelmi Albizottság, 6. Családi és Társadalmi Ünnepeket Szervezı Bizottság, 7. Hazafias Népfront, 8. operatív bizottságok (május 1., nınapok, férfinapok, szilveszter, gyermekév), 9. választási elnökség, 10. Népi Ellenırzési Bizottság, 11. Úttörı Csapattanács, 12. társadalmi vezetıség, 13. pávakör, 14. citerazenekar, 15. AFOT, 16. TIT Járási Munkaközösség, 17. megyei munkaközösség, 18. Fotó- és Amatırfilm Szakbizottság, 19. megyebáli operatív bizottság, 20. ÁFÉSZ, 21. Takarékszövetkezet 22. Dead Mouse duó, 23. Járási Klubtanács, 24. Megyei Klubtanács, 25. HTT, 26. német nyelvtanfolyam, 27. angol nyelvtanfolyam, 28. furulyazenekar, 29. amatırfilm szakkör, 30. Klubélet Szerkesztısége, 31. HTB-zenekar, 32. kövérek focicsapata, 33. Környezetvédelmi Akció Bizottság. Öt szervezetnél tagdíjat is fizetek, melyeknek éves összege 2340,- Ft. VII. A népmővelı munkaideje Nem tudom, sikerült-e már valakinek, valaha is értelmezni, szétválasztani egy egyszemélyes intézmény esetében a ház nyitvatartási idejét és az intézményben dolgozó népmővelı munkaidejét?! Egyáltalán; érzett-e valaki kényszert, hogy ezt megtegye? Balástyán ugyanis (21 év alatt) soha nem volt azonos a kettı. Mégis úgy teszünk (itt is, másutt is), mintha ez teljes fedésben volna. Nos, adataim – többek között – éppen azt bizonyítják, hogy a népmővelı nem a hétvégeken dolgozik sokat – ekkor a házon a sor –, hanem köznapokon. Akkor tud ugyanis bármit elintézni. Minden más intézmény, üzlet, szervezet, személy a hétvégeken általában nem érhetı el, így a fontos ügyek elintézése, a hétvégi programok elıkészítése – akár a szabadnapok felhasználásával – a munkanapokon történik. Az intézményben szombaton és vasárnap megvalósuló programok, rendezvények alig igénylik a népmővelı jelenlétét, hiszen a kiscsoportos foglalkozásoknak fizetett vezetıjük van, s a rendezvényeken is begyakorlott, tiszteletdíjas dolgozók (rendezık, jegyszedık, pénztáros) biztosítják a zavartalan megvalósulást. Persze, „bent” van a „fınök” is, de munkája alig akad, különösen, ha jó elıkészítette a rendezvényt. Az intézmény tehát mőködhet a hét végén anélkül, hogy a nyitvatartás 10-13 órás idejét a népmővelı végigülné. (Megjegyzem, hogy a mővelıdési házban lakom, így „családi élet” közben is figyelemmel kísérek minden rendezvényt, foglalkozást. Az irodában való üldögélést (ügyelést) teljesen feleslegesnek tartom, annál is inkább, mert általában nekem is szükségem van egy-egy lazább napra, meg nejem és a kisfiam is kikövetelik férji-apai teendıim ellátását. Persze, néha zsúfolt a szombat, vagy a vasárnap is; ilyenkor nincs lehetıség családi életet élni.) A második ellentmondás – számomra legalábbis – az intézmény nyitvatartása. 21 éve nem értem, hogy miért kell nyitva lenni egy mővelıdési háznak, ha nincs benne rendezvény? (Miért kell zárva lennie, ha benne rendezvény „szeretne lenni”?) Komolyan hiszi bárki is, hogy
42 minden magyar falu mővelıdési háza a kulturális szolgáltatások magas fokon szervezett rendszere? Hogy a nyitvatartás minden órájában – mint egy büfében – tudunk valamit adni a betévedınek? Ne higgye ezt senki, hiszen eleve nincs felhalmozva – a népmővelın és a holt tárgyakon kívül – semmiféle osztható, adható, eladható kulturális érték, minden értelmes, vagy akár csak kellemes közmővelıdési perc összehozására emberek, ideák, forintok, tárgyak, anyagok sokasága lendül mozgásba. A mővelıdési ház nem bolt, hanem csak lehetıség az „üzletelésre”, arra, hogy furcsa emberi szükségletek pénzért, vagy anélkül (még többe kerülıen…) valahogy kielégüljenek. A közmővelıdés – mozgalom. Ezerarcú, naponta változó massza. Miért kel szabályokba merevíteni, „védettségbe” parancsolni egyáltalán? Ki bizalmatlan itt, és kivel szemben? A népmővelıt kell figyelmezni a munkaidıvel? (Különben nem dolgozna meg a fizetéséért?) A lakosságot kell önfegyelemre szoktatni? (Ne akkor „vakaróddzanak”, amikor és ahol „viszket”, hanem akkor, amikor engedélyt kapnak rá.) Miért csak a (valóban létezı) hivatali vetületével, a szervezeti keretével foglalkozunk a közmővelıdésnek? Ki vizsgálja, arányítja, minısíti, ellenırzi magát a mozgalmat? Azt, hogy hogyan (milyen áron) lesz a gondolatból, kívánságból esemény, történelem. A tartalmi munka frászai, küzdelmei, csodái és folyamatai mindenféle hivatalos érdeklıdés körén kívül esznek, mindenki beéri a „lázas tevékenység” látszatával, az elıírások egyszerő betartásával, az adatokkal, a statisztikákkal. Rengeteg konfliktusom volt emiatt 21 év alatt. (…) Sorolom tovább; tőzvédelem (tőzvédelmi szervezetet hoztam létre kettınkre), vagyonvédelem, érintésvédelem, munkajog, társadalmi vezetıség (mint elıírás), villámvédelem, szervezeti szabályzat, selejtezési, pénzkezelési, leltározási szabályzat, házirend, munkanapló (roszszak!) stb. stb. Mindezek fontos kísérıi a közmővelıdés intézményi szervezettségének, de nem azonosak vele! Én megpróbáltam(-ok) megfelelni valamennyi elvárásnak, érvényre próbálom juttatni valamennyi szakmai elıírásunkat, de tudom, egyidejőleg és azonos minıséggel nem tudok megfelelni, garanciákat adni. Valaki mindig görbe szemmel néz rám (minél magasabb beosztásban van, annál rosszabb nekem…), valakinek mindig tartozok valamiféle munkával, jelentéssel, jegyzıkönyvvel. Nekem 21 év alatt egyszer sem sikerült a jól elvégzett munka örömével lefeküdnöm (feloldott lelki-szellemi feszültséggel kikapcsolódnom); az elintézendı ügyek száma úgy szaporodik, mint fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál. Egy falusi lakos nem azért megy el a mővelıdési házba, mert az nyitva van, hanem, mert foglalkozás, vagy rendezvény van benne. S hogy rendezvény, foglalkozás legyen a házban, az nem attól függ, hogy van-e „nyitvatartása”, hanem attól, hogy van-e igény, van-e mibıl, van-e kikkel, van-e hol egyáltalán. A rendezvények, foglalkozások nem tisztelik a nyitvatartást. (Például a szünnapjaimra esik a legtöbb teljesítet munkaidı!) Balástyán egyetlen este, december 24-én zárunk be az év folyamán, a többi napon „nyitva” vagyunk. Akkor vagyunk nyitva, amikor a rendezvény, a foglalkozás „lenni akar”. (…) Hogyan vegye ki a szabadnapját a falusi népmővelı, ha ügyek százai, határidık tömkelege feszíti munkáját? Pihenjen? Szórakozzon? Családi életet éljen? (De kedden, szerdán nincs családja; az asszony dolgozik, este hétig a könyvtárban, a gyerek óvodában!) Egyáltalán: kapcsolódjon ki, amikor „ég” a háza? Állítsa le azt, amit kínok, keservek között beindított? Nekem ez soha nem sikerült. (Ha elhagyom a falut, családom, barátaim „forgatják” az óriáskereket, de meg nem állhat miattam semmi.) Nade: „NEM MONDTA NEKI SENKI, MINEK MENT BE!” El is érkeztünk újabb kedvenc témakörömhöz, az ötnapos munkahéthez… – Na. A levegıt én vagy fújom, vagy szívom (ilyen vagyok) egyszerre nem tudom a kettıt. Növekedjek úgy, hogy csökkenek? Nekem nincsenek belsı tartalékaim. Én nem tudom átszervezni a belsı tevékenységet. Ne is haragudjon rám senki hát, ha az „ötnapos rendelet” is csak úgy érvényesül Balástyán, mint az Alkotmány: mindenki hallott már róla.
43 A munkaidıt a feladatok áradása határozza meg. Ezért aztán a mővelıdési háztól 100 méternyire, vagy 100 kilométerre bárki bármit leírhat; ám minden (az ember, a tárgyak, a pénz és az eszme összekeveredésébıl létrejövı valamennyi folyamat) a házhoz kötıdve valósul meg. És ez a mozgásba lendült szervezet öntörvényő, csak objektív hatásokat fogad magába. A megállapított hivatalos munkaidı miatt gyakran tekintenek engem is hivatalnoknak. Különösen hivatalban dolgozók tolerálják nehezen rakoncátlan, hebehurgya dolgaimat. De én nem vagyok hivatalnok. „Fölöttem” azonban… valamennyi állami, párt és szakmai szerv íróasztalos, kötött munkaidıs, telefonos – hivatal. Tényleg: még Módszertani Intézetünk is irodák, íróasztalok, elıadók, telefonok strukturált rendszere! Talán ezért is van, hogy a közmővelıdés valóban szabályozható, mozzanatai, adatjózanságú mutatói a legismertebbek, a legelismertebbek. Félreértés ne essék, én mindenkit meg akarok bántani, aki egy pillanatra is elhiszi, hogy íróasztala, beosztása a kulturális forradalom legfontosabb bázisa, fellegvára, mőhelye. Hogy a nép szellemi felemelkedését okos jelenlétével kell szalonképessé tenni. Velem bárki csak adminisztratív lehet. Az állami, a párt- és a szakmai irányítás hierarchikus felépítéső intézményesült rendszereivel, le- és felmenı szolgálati útjaival kevés választási lehetıséget ad bárkinek is. Én azonban még a takarító nénivel sem lehetek „hivatalos”! Csak emberi eszközeim vannak arra, hogy hajnalban bejöjjön, hogy hajnalig bennmaradjon. Mindezt megparancsolni badarság lenne! Az emberekkel különösen nem lehetek „adminisztratív”. Velem elfogy a hivatal, én az emberek felé már politikus, pszichiáter, pedagógus, show-man, jópajtás, haver vagyok. Nem is lehetek más. Mégis: politikusi, pszichiáteri, pedagógusi, show-man-i, jópajtási, haveri mivoltomat rettegve kellett takargatnom, mert aki engem megítélt (de sokan vannak, istenem!), jutalmat adott, „erkölcsi megbecsülésben” részesített, csak az általa belátott, megtudott, az általa ésszel felfogott, az általa egyáltalán elismert néhány mozzanatot, tényt vette alapul, éppen az maradt ki minden elszámolásból, ami a dolgoknak sava-borsa volt, amire ráment az életem. Vagy ami éppen olyan rossz: „pofára”, elfogult jóindulattal nagyolta el ügyeim megítélését. Mert nemcsak a nyitvatartási idıt tévesztik össze a népmővelı munkaidejével, de az intézményi feladatokat is a népmővelı munkájával azonosítják! (hányszor sorolták személyes hibáim közé vezetık, irányítók és testületek a maguk felelıtlenségét, a társadalom ellentmondásait, az intézményi munka szervezetlenségét, a tárgyi, pénzügyi és személyi feltételek hiányait! (Megyei ember esett nekem az épület állaga miatt, mintha személyes mulasztásom lett volna a felújítás elmaradása!) Pedig: valóságos (elemezhetı) tények szorításában él valamennyi népmővelı, igazán könynyő lenne átlátni helyzetünket. Mégis sokszor papírhoz, rendelethez, egy-egy vezetı fixa ideájához, egy piás tanácstag „okos” felszólalásához kell igazítani magunkat. Elemi tiszteletnek fognám (fognánk) fel, ha nem azt kérdeznék tılem (tılünk), hogy minek kellene lennie, hanem, hogy mi van és miért éppen az van Óránként negyven népmővelıvel több akarna akkor apályán maradni. (…) A mi szakmánkban az a szép, ha sokat kell dolgozni. Akkor éled fel az animátor, akkor éli meg élete legfıbb értelmét: az emberek szolgálatát, s e szolgálatért járó tiszteletet, szeretetet, elismerést. Nagy bajok vannak itt Balástyán is, ha én keveset dolgozom. (Van ilyen is!) Én szeretek sokat dolgozni. A baj az, hogy itt (és máshol az országban) ezzel a társadalom alaposan visszaél. („Örüljek, hogy szeretnek a fiatalok, milyen elismerést akarok még?”) A lelkesedés (a megszállottság) nem lehet(ne) munkatervi feladat! Ne kalkulálják be elıre, hogy én úgyis megoldom a feladatot. Adják meg nekem – és minden kollégámnak – azt az örömöt, hogy a 100% feletti teljesítményeket a magunk akaratából adhassuk a közönségnek, ezt ne kérhesse számon senki. Mert az nagyon megalázó. (…)
44
Bárkányi Júlia
1987/2.
KÉPESÍTÉS NÉLKÜL Mutass fel némán egy vízzel félig töltött üvegpoharat, s kérdezd meg a körülötted állóktól, hogy mi az? Kétféle választ várhatsz: az egyik: ez a pohár félig üres, a másik: a pohárban víz van. Ez a játék jutott eszembe akkor, amikor a szakképzetlen népmővelık helyzetével, problémáinak összegyőjtésével kezdtem foglalkozni, – bár rossz nyelvek szerint a mővelıdésben dolgozók tipikus válasza az elsı, én mégis megpróbálok olyan szemmel nézelıdni, mintha a válaszadók második csoportjához tartoznék. Valamennyi szakmában konfliktusforrás, sıt, hosszú távon szakmán belüli inflációs tényezı a kvalifikált munkaerı hiánya. Abban a szakmában, amelyben a munkaerıgondokat nem tudják megoldani, elıbb-utóbb válságtünetek jelentkeznek. E köznapi tény alapján hogyan értékelhetı az, hogy országosan, így megyénkben is a fıfoglalkozású népmővelık közel 50%a képesítés nélküli. Csupán szubjektív okok alapján található-e magyarázat erre a helyzetre? Elfogadhatjuk-e azt az álláspontot, amely a népmővelés valamennyi problémáját a képesítés nélküliek magas számára vezeti vissza, s a szakképzetlenek csoportját mint szükséges rosszat kezeli. Holott ez a csoport nem kicsi, napjainkban közel másfél ezer embert jelent, és ez az ezerötszáz ember a képesítés nélküliségét, mint bélyeget, stigmát viseli, s „hátránya” le nem dolgozásáért bőntudatot kell éreznie – egyéni ambíciójára bízatik, hogy szakképesítést szerezzen, a „minden segítséget megadunk” hivatalos jelszó kíséretében. Ennyire egyszerő ez a kérdés? Ennyire az „akarom-nem akarom” egyéni szférájában kell keresni a megoldást? Idıszerő lenne, ha nem is a maga teljességében, de legalább néhány szálon történetitársadalmi összefüggésekben próbálnánk meg szembenézni ezzel a problémával, amely nem csupán a képesítés-képesítetlenség dimenziója, hátha találnánk mélyebb okokat, s messzebb vezetı következményeket is megfogalmazhatnánk. Erre természetesen nem vállalkozhatunk, csupán arra, hogy a jelen helyzet megértéséhez néhány kapaszkodót keressünk. A népmővelı szakma történetének megírására ha valaki vállalkozna, mottónak Ebbinghaus pszichológia történeti mondatát kölcsönözhetné: „Hosszú a múltja, rövid a története”. E megállapítást annak ellenére helytállónak vélem, hogy a ma népmővelését az 1945-öt megelızı idıszak tevékenységébıl eredeztetjük, emlegetve az olvasókörök, munkásotthonok, ipartestületek, kaszinók stb. létét és munkáját, – a felszabadulás mégis fordulópontot jelentett a közmővelıdésben. A szocializmus építésének kezdetét általános érvényő az a tétel, hogy a szocialista tulajdonviszonyok kialakítása automatikusan megszünteti a szociális, kulturális különbségeket, így azok a módszerek, amelyek a tulajdonviszonyok alakításában használatosak, eredményesek a kultúra területén is. A gyors, extenzív fejlıdést szolgáló intézkedések – célozva a politikai szükségletbıl fakadó, erısen központosított, fentrıl áttekinthetı államrend kialakítását –, nem kerülték el a kultúra egyes területeit sem. „A dolgozók kultúréletének összefogására, rendszeressé tételére és fejlesztésére a vidéki városokban mővelıdési otthonokat szervezünk”1 – hirdette programját az 1949-ben létesített Népmővelési Minisztérium, annak biztos tudatában, hogy az új társadalomban minden megtervezhetı, végrehajtható, ellenırizhetı – csak akarni kell. A legendássá vált 1949-ben nyílt békési mővelıdési otthont százak követték: 1950-ben 433, 1953-ban 18582 ilyen intézményt regisztráltak. Elkezdıdött ezzel egy új szakasz, amely a mai népmővelést elindította, de le is zárul egy régi. Ez az idıszak volt, amely megszüntette a közmővelıdés és szabadmővelıdés
45 fogalmakat (sıt, tartalmat is!), s hirdette meg a „népet mővelı” népmővelést, azzal a nem titkolt elméleti alapvetéssel, hogy a nép tudatlan, mőveletlen, ezért felülrıl jövı mővelıdésre van szüksége, erre és csak erre. „…a szocializmus építése teljességgel lehetetlen a szocialista világnézet gyızelemre jutása nélkül az emberek agyában, szívében, gondolkodásában – ez végsı célja és értelme egész népmővelési munkánknak” – mondja Révai József felszólalásában a népmővelési munkások III. országos értekezletén.3 Népmővelési munkások? Kik ık? Valószínőleg azok, akik a „kultúrmunkát” végzik, azaz amatırmővészeti csoportokat mőködtetnek, szervezik az ismeretterjesztést, más szóval a termelési és politikai agitációt, propagandát közvetítik a fenti cél szolgálatában állva. azok, akik pl. 1953-ban az 1858 mővelıdési házban dolgoznak, s foglalkozásuk: népmővelı. Az eötvösi gondolatból – az egész nép ügye a köz mővelıdése – foglalkozás lesz, s megkezdi útját a szakmává váláshoz. Egy foglalkozás, amely a szocialista népmővelés bázisintézményéhez, a mővelıdési otthonhoz kapcsolódik, ahol a „központból érkezı és leosztott” kultúra eljut a népig. Ezt a „nagytalálkozást” meg kell szervezni – ez a feladat bízatott arra az emberre, aki ezt a szakmát(?), munkahelyet választotta. Fontos ember? Természetesen, hiszen még a gazdasági élet gondjait is a kultúrmunka, a népmővelı-munka fokozásával kell megoldani: segíteni csasztuskákkal, rigmusokkal a tervteljesítést, a begyőjtést, megbélyegezni a kulákokat, dicsıíteni az élenjárókat stb. – igaz a kulturális gondok meg sem fogalmazódtak, csak ha felszínre kerültek. „Nagy problémája a mi kultúrotthonainknak a függetlenített vezetı kérdése. Sok helyütt nem élnek a státus biztosította lehetıségekkel, a függetlenített és félig függetlenített kultúrigazgatók beállítása terén. Figyelmükben ajánljuk továbbá a folyamatosan kiképzett mozigépészek kultúrotthon-igazgatóként való beállításának megvizsgálását is. Közülük nem egy alkalmas lesz kultúrotthon-igazgatónak, illetve vezetınek és így a fél függetlenítéssel egész státussal rendelkezhetnek. Mi ki fogjuk egészíteni a kéthónapos mozigépész-iskolát a mi négyhetes kultúrotthonigazgató-képzı iskolánk anyagával”4 – mondja 1951-ben Bíró Vera, aki a Népmővelési Minisztériumban a személyi kérdésekért volt felelıs, mivel Révai részletkérdésekkel nem – így ezzel sem – foglalkozott. Hogy „kultúrmunkásaink” honnan jöttek, milyen mőveltséggel, képzettséggel, nem érdekes, nem lényeges – nem ezek voltak a kor fı értéke. Mi jellemzi az „úttörıket”? A célért való lelkesedés, odaadás, áldozatvállalás magasztos jelzıi illetik meg ıket, akik tevékenységüket szép lassan szakmaként, hivatásként élik meg. Szakma? Igen, mert kivált egy tevékenységterület a társadalmi munkamegosztásból és önállósult. Hol a helye a szakmák sorában? Magától értetıdı, hogy értelmiségi, hiszen a kultúraközvetítés és véleményirányítás – amely alapvetıen értelmiségi funkció – a fı feladata. Kérdés, hogy ennek az értelmiségi feladatnak hogyan tesz eleget: uralmi helyzetbıl vagy értelmiségi szakszerőséggel? Ez nem fogalmazódott meg azt hiszem azóta sem. De elindult egy folyamat, mely az értelmiségi pályák sorában elfogadtatásra, elismertetésre, presztízskivívásra irányult, és megkezdıdött a szakképzés fıiskolai, egyetemi szinten. Hosszú, részletes kutatást kíván a három évtizedre visszatekintı képzés elemzése, most csupán egy tényezı kiemelése fontos: milyen pályaképnek rendeli alá képzési tartalmát, milyen szakmai szocializációt inspirál. Félı, hogy – legalábbis kezdetben – konzerválta azt a pillanatképet, amely az ötvenes években kialakult, s a politikai-társadalmi változások hatására nyomban túlhaladottá vált. Azonban ennek a kornak a népmővelı-figurája – megkapva a legnagyobb propagandát, amely azóta sincs – tovább él. Tovább él, mint pályaideál a köztudatban, a népmővelıt foglalkoztatóknál, a képzıintézményekben, tovább él a népmővelık pályaválasztási motivációs rendszerében mint rögzült minta, sıt, saját felettes énünkben, szakmai ideális énünkben is benne rejlik, s önértékelésünk és megítélésünk kritériumává is válik.
46 Azt, hogy a fogadó közeg változik, kisebb-nagyobb megkésettséggel tudomásul vesszük, s apróbb korrekciókat végzünk. Jelzi ezt a képzés változása: sok mindenre – mindenbıl egy keveset elve alapján – készíti fel a hallgatót, de sokszor csak az elmélet felszínién marad. Nem sokkal sikeresebb a gyakorlati orientáció sem, mert a sokféle népmővelési terület praktikumából akar egy-egy keveset adni,5 nem ritkán a „nagy tudás” hamis illúzióját keltve. A változások az intézményi gyakorlatot sem hagyták érintetlenül, mert a hatvanas-hetvenes évek pragmatizmusa – felváltva az ötvenes évek voluntarizmusát – újabb és több feladat elé állította a mővelıdési házakat, népmővelıket. Amellett, hogy sok mindenhez kell értenie és nagyobb társadalmi térben kell keresnie saját identitását, nem alakultak ki a szakma specifikumai, ennek következtében személyi, tárgyi feltételei sem. Várat magára, – ne szerénykedjünk – elmarad a pálya társadalmi elismertsége erkölcsileg-anyagilag. Megmarad a kultúraközvetítés jelleg, a helyi mővelıdési intézmények a hierarchiában feljebb levı szakigazgatási szervek „helytartóiként” üzemelnek, munkamódszerük döntı módon hivatali, s minısítésükben a fölfelé való megfelelés a mérvadó. Az ötvenes évek tömegekre erıszakolt kultúrája visszahat a funkcióra: a társadalom tömegei elfordulnak – érdektelenné válnak. Az elfordulás és az elismerés (pontosabban: el nem ismerés) tényezıjét sem szabad szétválasztanunk. Árva László írja 1977-ben: „A kulturális szféra azon dolgozói, akik közvetlen személyes kapcsolatban állnak azokkal, akik felé a társadalmi normákat közvetíteni kívánják, rendszerint felemás helyzetben vannak, mivel esetükben az alacsony jövedelmi helyzet viszonylag magas presztízzsel kapcsolódik. Kérdéses, hogy az alacsony jövedelem milyen mértékben csökkenti hosszú távon a társadalmi presztízst? A jelek arra mutatnak, hogy az alacsony jövedelem már eddig is csökkentıen hatott a társadalmi presztízsre, és ez még csak fokozódni fog a jövıben, mivel valószínőleg egyre inkább a jövedelmet tekintik a presztízs meghatározójának az emberek.”6 A kutatói hipotézist, mint oly sokszor, most az idı, az eltelt tíz év bizonyítja, szakmai helyzetünket viszonyt súlyosbítja, hogy a presztízs – a foglalkozásról kialakított kép – hiányos és hamis, egészében kialakulatlan. Mit tart a szakirodalom presztízs-meghatározónak az anyagi jövedelem mellett: – a társadalmi hasznosság nagyságát, – a foglalkozás által megkövetelt szellemi képességeket, – a foglalkozás által nyújtott biztonságot. Mindegyik követelményre frappáns szellemességgel sztereotip válaszokat tudnánk adni, de a válaszadáshoz tudományos eredmények is rendelkezésünkre állnak. Kutatások7 igazolták, hogy a mővelıdési otthonokat a lakosság 1/20-a tekinti magáénak, következésképpen 95%-a nem. A jelenlegi 2600 mővelıdési otthon „harmada szinte semmit sem csinál, de a tisztességesen dolgozók jelentıs része is csak azt teszi, amit akár a vendéglátóipar is elvégezhetne (könnyőzene, táncmulatság, szórakoztatás).”8 Az intézményi feltételrendszer és a teljesítmény az intézmények 5%-ánál jó.9 Elmondható, hogy az intézményrendszer nem épült be a társadalmi gyakorlatba, idegen maradt, az egyén érdekeltségét érintetlenül hagyta, s ennek krízise napjainkra tevıdik. Az MSZMP KB 1974. márciusi határozata a közmővelıdés feladatairól a következıket mondja: „A mővelıdési otthonokat és klubokat, min a közösségi nevelés, a társas élet és az aktív mővelıdés intézményeit kell továbbfejleszteni.”10 A nagy jelentıségő dokumentum kulcsszavainak a „közösségi” és „aktív” fogalmakat érzem, de ha társadalmunk akut problémáit emlegetjük, akkor abban a sorban is elıkelı helyet foglalnak el. E probléma-halmaz sem intézhetı el egyetlen kézlegyintés kíséretében azzal a megállapítással, hogy az emberek lusták, maguknak valók, érdektelenek, mint oly sokszor megtesszük. Akkor, amikor a ami formában mőködı, immár közmővelıdésinek nevezett hálózat kialakult, korszakalkotóan új, jelentıs fejlıdés kezdıdött, de nem számolt senki negatív mellékhatásokkal, azzal, hogy az egycsatornás intézményrendszer megszüntette a sokszínőséget, azt a sokszínőséget, amelynek mozgatója az egyénben vagy kisebb csoportokban, mozgal-
47 makban meglévı spontán aktivitás volt. Hankiss Elemér írja: „…hosszú idın át hagytuk, hogy a helyi lokálpatrióta tudatok elsorvadjanak, …hogy …az egyesületi, egyleti életet hosszú idın át nem ösztönöztük, hanem inkább visszafogtuk, s így a közösségi tudatképzıdés egy fontos forrását elapasztottuk, …hogy a generációk tudatosulásában inkább veszélyt, mint lehetıséget és értéket láttunk, és amennyire lehet, fékeztük azt…”11 Visszahatása kettıs: az egyik, a külsı konzerválta az intézmények „adó”-szerepét – lásd azt az intézményi magatartást, amely úgy fogalmazható meg, hogy mondják meg, mit kell tenni, s mi megtesszük. A másik káros következmény, hogy – hasonlómechanizmus alapján – felmenti az egyént – jobb szó híján – önmővelıdésért érzett felelıssége, végsı soron autonóm társadalmi cselekvése alól; de közös vonás, hogy „felmentettek vagyunk”, mert valahol, valakik gondolkodnak helyettünk. A presztízs-meghatározó feltételek harmadik elemének Árva László a foglalkozás által megkövetelt szellemi képességeket tartja. „Arra a munkára, amire a tanácsvezetıi koncepció ítéli a népmővelési dolgozót (ünnepélyszervezés, teremdíszítés, székhordás), illetve amit a járástól a minisztériumig kívánnak a hivatalok (tervkészítés, kimutatás, jelentés stb.) értelmes ember nem vállalkozik.”12 Hogy az idézet nem a napjainkban elhangzó vélemények egyike, arra csak a „járás” léte utal, de nem is 1982-bıl való, hanem 1954-ben íródott. Tartalma sajnos valóságos ma is: dominálnak a kiszolgáló feladatok, hiányoznak a segéderık, még a hivatalos szakmai irodalom is szervezıi-lebonyolítói tevékenységet sugall. A mővelıdési otthonok részére 1981-ben kiadott tájékoztató így fogalmazza meg intézményeink funkcióját: „… a közös mővelıdés és szórakozás feltételeinek biztosítása, ennek megszervezése, az alkotótevékenység tömeges kibontakoztatása és gondozása, a mővészeti alkotások és a közönség találkozásának megteremtése.”13 A definíció szerinti „feltételek biztosítása”, „megszervezése” praktikus szemléletünkben jelentheti a székhordást, a paravánfestést, a lakodalmi tányérok mosogatását stb., nincs rangon aluli, sıt fentrıl el nem várható tevékenység, csak fogalmazás kérdése, s felszolgálhat a népmővelı a községi pedagógus napon, hangosíthat a sportpályán… Nincs kikristályosodott belsı követelmény-rendszer, szubjektív, labilis a hivatalos megítélés, a munka eredményességének megmérése, jobban preferáltak – anyagilag, erkölcsileg – a nagyrendezvények, amennyiségi mutatókkal magasra minısíthetı akciók: sok látogató, sok közremőködı, nagy bevétel. (Megjegyzem, hogy a jelenlegi gazdasági, gazdálkodási helyzet csak ezt az attitődöt erısíti.) Joggal élhet az illúzió szakmán belül és kívül, hogy a „sikerember” a sokakat mozgatni tudó, nyüzsgı, a mindenhez értı (!?!), lótó-futó típus, aki saját szerepét misszióként, mondva csinált prófétikus hittel, mozgalmi hevülettel, áldozathozatalának biztos tudatában éli meg, hiszen így tud leginkább megfelelni az irányítási elvárásoknak, amelyek viszont sokszor ellentmondásokat és szakszerőtlenek.14 A belsı szakmai bizonytalanság – szükségszerő, hogy legyen, csakhogy önmagunk gyengeségeként kell értékelnünk kimondását, szakmai kiszolgáltatottságot okoz, ha a feszültségek nem dolgozhatók fel. A bizonytalanság következhet képzetlenségbıl, de következik a képzettségbıl is. Képzési rendszerünk általános és speciális gondjai egymást erısítve jelentkeznek. A szakképzett népmővelık nagy többsége elsıgenerációs értelmiségi, és nı. Önmagában a nık számának növekedése is minden szakmában inflációs tünet. A szakma az értelmiségi pályák sorában – ha egyáltalán említik – az utolsó helyen áll.15, 16 Huszár Tibort idézem: „Az értelmiség a magyar társadalomban is szakértelmiséggé vált. Anakronisztikussá vált a mindenhez értı, messianisztikus hevülető próféta értelmiségi.”17 Miközben ezt olvassuk, szemünk elıtt van a presztízsképünkben élı világmegmentı, sokoldalú, lánglelkő népmővelı-ideálunk.
48 Milyen biztonságot nyújt a pálya? A szakma súlyos gondja a fluktuáció. Budapest mővelıdési házaiban a dolgozók egyharmada változtat évenként munkahelyet, s ugyanennyien szándékoznak.18 A munkaerı-mozgás legfıbb oka maga a szakma – írja Benkı Éva. A kérdés most már csak az, hogy mi a szakma? Milyen tevékenységrendszer strukturált egésze az, amelyet ma népmővelésnek nevezünk. Tudomásom szerint egzakt foglalkozás-kép nem körvonalazódott, nem rajzolódott ki napjainkra olyan kép, amely a konkrét társadalmi valóság és a feltételek egységébıl a reális célok megfogalmazásával szolgálná a köz mővelıdését. Az elmúlt évtizedek népmővelésében nyomon követhetı folyamat tudományos elemzése hiányos, a nagy tömegekre irányuló propagandisztikus ráhatás kudarca után a csoportokkal való foglalkozás került a népmővelıi tevékenység fókuszába, s napjaink az emberközpontú, humanisztikus közmővelıdés kialakulásának idıszaka, mely nem egyszerően szaktudást, hanem újszerő gondolkodásmódot, szemléletet kíván a társadalom valamennyi tagjától, így a népmővelıtıl is. Ebben a népmővelésben a népmővelı az egyik pólus, de hatása csak azzal a közeggel együtt érvényesül, amelyben él. Kiinduló pontunk a szakképzetlenség kérdése volt, s a szakma lényegének szükségszerő újra fogalmazásához jutottunk. A képesítés nélküliséget sem lehet általánosságban vizsgálni, csak az aktuális „itt és most” társadalmi konkrétságában, az adott objektív tényezık által meghatározottan. Tudnunk kell, hogy ugyanezek a tényezık a meghatározók abban is, hogy a közmővelıdésben dolgozók fele már felsıfokú diplomával rendelkezik. Mindezek tudatában fogtunk hozzá ahhoz a tájékozódáshoz, amely a szakképzetlen népmővelık helyzetének feltárására irányult Csongrád megyében. Az 1986. évi intézményi statisztikák szerint Csongrád megye mővelıdési otthonaiban 133 népmővelı dolgozik, s közülük 64 szakmai képesítés nélkül végzi munkáját. Ez a 48,1%-os arány valamivel kisebb az országos 56%-nál,19 de a szám így is figyelemre méltó. Relatív értékét növeli, hogy a Juhász Gyula Tanárképzı Fıiskolán több mint tíz éve folyik népmővelı-képzés, sıt ezt megelızıen a szakember-ellátottság javítása érdekében a Debreceni tanítóképzı Fıiskola kihelyezett konzultációs központot mőködtetett Szegeden. Kíváncsiak voltunk arra, hogyan kerültek a pályára ık 64-en, mi tartja ott ıket, mivel mozgásterük talán nagyobb, mint szakképzett kollégáiké, akiket a diploma köt a szakmához. Szerettük volna megtudni, mi az a valós, vagy formális többlet, amivel ez a szakma vonz-tart-köt, mi az, amit esetleg szakmai értékként is megfogalmazhatunk. Vannak-e megtartó erejő értékek vagy egy egyirányú zsákutcába kerültünk? A megye fıállású szakképzetlen népmővelıinek azon csoportját kerestük meg kérdıívvel, akik felsıfokú tanulmányokat nem folytatnak, illetve azokat, akik szakmai fórumokon keresztül elérhetık voltak. A kérdıívet kapott 35 kollégánk közül 23 tisztelt meg bennünket bizalmával, s válaszolt azokra a kérdésekre, amelyek a munkakörülményeik objektív és szubjektív elemeire vonatkoztak. Döntıen az egyéni szférába tartozó kérdések iránt érdeklıdtünk: – jelen helyzetük, közérzetük, – pályára kerülésük külsı és belsı indítékai, – szakmai konfliktusaik, perspektíváik. Válaszadóink közül 15-en községben, 8-an városban dolgoznak, közülük 4-en ingáznak lakóhelyük és munkahelyük között. Arányuk azt jelzi, hogy a szakképzetlen népmővelık alkalmazásának szükségessége fıként a községekben jelentkezik. A képesítés nélküli népmővelık átlagéletkora általában alacsony, mi is ezt tapasztaltuk, hiszen a szakmai utánpótlás derékhadát ık szolgáltatták az elmúlt évtizedekben, és ma is. A szakmában eltöltött idı alapján (2. tábla) két csoport körvonalazódik. Az egyik – a kezdık csoportja –, akik 0-2 éve kerültek a pályára, a másik csoport (12 fı) a beilleszkedés szakaszán túljutva több éve dolgozik népmővelıként. Vizsgálódásunk is e két csoportra irányult,
49 hiszen feltételezhetjük, hogy más a két csoport tagjainak társadalmi státusza, más kérdések – egzisztenciális és szakmai – foglalkoztatják ıket. Megpróbáltuk összefoglalni a kezdık csoportjának jellemzıit. A csoport nagyobb része (7 fı) közvetlenül az iskolapadból kikerülve kapott mővelıdési ház vezetıi vagy beosztott népmővelıi kinevezést 2859-4200 Ft fizetéssel, mellékjövedelemmel ketten (200 és 500 Ft/hó) rendelkeznek. Figyelemre méltó, hogy ketten jelenlegi munkahelyükön már több éve más beosztásban dolgoztak. (Bérezésüket és lakáshelyzetüket a 3. és 4. tábla mutatja.) Jogosnak tarthatjuk azt, hogy az anyagi elismeréssel elégedetlenek, ha arra gondolunk, hogy az önálló élet megkezdéséhez szükséges alapfeltétellel – lakással – nem rendelkeznek, s jövedelmük alapján realitása sincs a lakáshoz jutásnak. Közérzet meghatározó tényezı az erkölcsi elismerés léte vagy hiánya. Nyolc kezdı kollégánk a „lehetne jobb is” választ jelölte, s nagyon sok olyan késıbbi válasszal találkozunk, amely inkább bizonytalanságra, mint mértéktartásra utal, pl. sok a hiányos válasz abban a kérdéskörben, hogy milyen szinten ismerik el (vagy nem) munkáját (a település vezetıi, vezetıtestületei, munkatársai, a szakmai közvélemény), néhányan az „is” közbeiktatásával vagy az igen-nem egyidejő megjelölésével válaszoltak. Van olyan válaszadó, aki teljes mértékben megbecsültnek érzi magát felettesei és munkatársai által, annak ellenére, hogy a lakosság nem ismeri el tevékenységét. Olyan válaszkombináció is adódik, hogy elégedetlen erkölcsi megbecsülésével akkor is, amikor minden szinten elismertnek véli munkáját. Fiatal pályakezdı kollégáink helyzete ellentmondásos, anyagi megbecsültségük és erkölcsi elismertségük is eltérı jegyeket mutat. Jelentkezik ez abban, hogy életkoruknak megfelelı jövedelmük nem alacsonyabb, mint az azonos életkorúak átlagbére, a középiskolából kikerülı bére majdnem megegyezik a pályakezdı diplomáséval. Ellentmondásos ennek tudati képe is. Mindenképpen – jellemzıen a csoport 4 férfi tagjánál fogalmazódik meg – perspektívátlan az anyagi helyzet: „csak addig maradok itt, míg nem lesz családom”, az önálló életkezdéshez szükséges anyagi biztonság a pályán tartó okok között nem szerepel. Az erkölcsi megbecsülés ugyancsak ellentmondásos, rejlik ez abban, hogy szubjektíven – a személyes kapcsolatok által –elismertnek vélik munkájukat, de az erkölcsi elismerést hiányosnak tartják. Nem válik szét a személynek, illetve a szakmának szóló elismerés, megbecsülés. Megkérdeztük, milyen tényezık játszottak szerepet pályára kerülésükben. Meglepı azoknak a válaszadóknak a magas száma, akik élményeik, ismereteik, tapasztalataik alapján döntöttek, ketten hivatásuknak választották apályát. A pályaválasztáskor vonzerıvel rendelkezett a kötetlenség, a munkakör változatossága, színessége. Igazolódik az a megfigyelés, hogy hasonló pályákról (pl. pedagógus) orientálódnak a népmővelés felé, mint eredeti pályaelképzelésükhöz legközelebb álló pályához. A csoport hét tagjánál tudatos pálya felé fordulást feltételezhetünk, ugyanis 14 éves koruk után mővelıdési közösségek tagjaként tevékenykedtek, s érettségi után többen népmővelés szakon kívánták megkezdeni felsıfokú tanulmányaikat. Autonóm, szuverén egyéniségre utal, hogy senkit sem beszéltek rá e pálya választására. Kezdı kollégáink közül 10-en kerültek már konfliktusba munkájuk során. A konfliktus források sorában együtt jár a tárgyi feltételek hiánya – pénzügyi feltételek hiánya – s az intézményi gazdálkodás korlátai válaszmegjelölés. (5. tábla) Elgondolkodtató, hogy a tizenegy kezdı közül csupán ketten érzik konfliktusteremtınek saját szakmai bizonytalanságukat. Mélyíti a problémakört, hogy a szakmai iránymutatásnak, orientálásnak nem érzik szükségét, mivel konfliktusokként senki sem említi. A hályogkovács ilyetén való biztonságát az objektív nehézségek mellett csupán az elvárások sokfélesége és a vezetıkkel való rossz kapcsolat gyengíti. Egy olyan válaszadónk van, akinek munkáját nem kísérik konfliktusok, benne még föl sem merült a pályaelhagyás szándékával, válaszaikból kiderül, hogy nem rendezkednek be a pályán maradásra, de beszőkült mozgásterük miatt nincs más lehetıségük: „még most megfelel”, „csak addig maradok itt, míg bírom idegekkel”. A többség a pályán kíván maradni, tisz-
50 teletre méltó, hogy céljaik között szakmai ismeretek megszerzése szerepel. Kérdés, hogy a konfliktusok ellenére miért maradnak? Öten a népmővelést hivatásuknak tartják, s úgy érzik, szükség van/lesz munkájukra, két kollégánknál más indítékú volt a pályakezdés, mégis hivatásukra találtak. Régóta foglalkoztat az a probléma, hogy szabad-e mindenféle elıképzettség, minimális szakmai tájékozódási képesség nélkül „mélyvízbe” dobni embereket. Kinek éri ez meg – a munkáltatónak, az egyénnek? Ma a szakma egészét (?) négyhetes „kultúrotthonigazgatóképzı” iskolában elsajátítani nem lehet, de operatív ismeretekkel, közmővelıdési szemlélet megalapozásával segíteni lehetne a pályára érkezıket, mintegy alkalmazási elıfeltételként, így talán néhány mővelıdési házunk nem lenne átjáróház, s kevesebb kudarcot megélt, elégedettebb munkatársakkal találkozhatnánk bennük. De ez megint nem a népmővelés problémája. Válaszadóink másik csoportját – 12 fı – a pályán több éve dolgozók jelentik. E csoport jellemzıje – szemben a kezdık csoportjával, akik közvetlenül az iskolai tanulmányaik befejezése után kerültek a szakmába –, hogy népmővelıvé válásuk elıtt több munkahelyen megfordultak, heten tanult szakmájukat hagyták el. Bár a népmővelı szakmát az elnıiesedés jellemzi, ebben a csoportban 8 férfi található. Bérük rendkívül eltérı értékeket mutat: a három éve dolgozó 4800 forintja és a 15 éve pályán lévı 4400 forintja más-más helyi bérezési rendre utal. A beosztásnak – intézményvezetı 7 fı, beosztott népmővelı 5 fı – nem függvénye a bér nagysága. Míg a kezdıknél kiegészítı jövedelemmel alig találkoztunk, e csoport harmada havi 960-1200 Ft mellékeresettel rendelkezik. Szolgálati lakással négyük letelepedését segítették, egy kollégának biztosítottak illetményföldet. Anyagi helyzetükkel mérsékelten elégedettek, 9-en a lehetne jobb is választ adják. Az erkölcsi elismerés mértékérıl a kezdık csoportjához hasonlóan ellentmondásos helyzettel találkozunk. Általában nem elégedettek az erkölcsi megbecsüléssel. Sajátosan ismét összecsúszik a személyes elismerés és a szakma presztízsének problémája, hiszen abban az esetben is elégedetlenek az erkölcsi megbecsüléssel, ha valamennyi szinten elismertnek tekintik tevékenységüket. Erkölcsi elismerést jeleznek a kitüntetések is, míg a kezdık csoportjában az elismerésnek ezzel a formájával nem találkozunk, ebben a csoportban viszont hatan 20 különbözı kitüntetés tulajdonosai, 13 mozgalmi munkához kapcsolódik, csupán négy szakmai jellegő. Pályára kerülésük hasonló képet mutat, mint a kezdıknél, 2/3-uk élményei, tapasztalatai alapján választott. A csoport valamennyi tagja 14 éves kora után mővelıdési közösség munkájában vett részt, s ez megalapozottá teszi elızı válaszukat. A pályaválasztáskor vonzónak találták a munka változatosságát, kötetlenségét, színességét. Ismét találkozunk pályakorrekcióval, a pedagógus pálya el nem érése miatt ketten választották a népmővelést. Valamennyiük munkáját konfliktusok kísérik, az okok azonban differenciáltabbak, érettebbek, mint a kezdıknél. Mindenkinél megjelölt konfliktusforrás a tárgyi, pénzügyi feltételek hiánya, dominál az elvárások sokfélesége, szubjektív volta, a munka parttalansága. Megjelenik a szaktudás iránti igény is, szakmai bizonytalanság, szakmai iránymutatás hiányának érzékelésével. Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy heten komolyan foglalkoznak a pályaelhagyás gondolatával, közöttük olyanok is, akik hivatásuknak érzik a pályát. Apályán maradás legfıbb oka a hivatástudat – közel 50% –, s nagyfokú elkötelezettségre vall, hogy úgy érzik, szükség van munkájukra. Van, aki hivatásul választotta a pályán, de pályán tartó erıként már nem szerepel a hivatástudat, csak a lehetıségek hiányában marad.
51 Összességében mindkét csoport tagjainál két ok dominál a pályán maradásban: a hivatástudat és a „nincs más lehetıség”. A beletörıdés a jelenbe, a túlélés szándéka érzıdik azokban a válaszokban, amelyekben kollégáink perspektíváikról szólnak. „Ebben a gazdasági helyzetben a közmővelıdés intézményhálózatát és központi támogatását megvalósítani nincs pénz. Hogy a népgazdaság tervezésekor a kultúra a 8-9. helyen van, ez önmagáért beszél. Ez az ágazat jó tíz évvel késıbb mutatja a válság jegyeit a mindenkori elhanyagolás után. Ebben a helyzetben fogalmazzam meg jövımet és perspektívámat? Véleményem szerint mindenekelıtt való a munkaerı termelésének minıségi emelése – így a szabadidı kulturált és tartalmas eltöltése, a szórakoztatás színvonalának és alternatíváinak fejlesztése stb. Így meggyızıdésem, hogy létünkre szükség van, és bízom benne, hogy ez manifesztálódni fog, – remélem inkább elıbb, mint utóbb. Bár a nehézségek felháborító tömege miatt sok jó ember nincs a pályán.” „A jelenlegi állapotok szerint csak a máról holnapra módszer jut érvényre. Vezetıi (községi) igénytelenség, akarnokság miatt az egész község zárkózottá vált, nem avatkozik a közügyekbe… Így nem érzem biztonságban magam, sıt nem látom azt sem, hogy a község vezetıi komolyan vennék a mővelıdést, sportot és még a társadalmi, tömegszervezeti munkát sem. Amennyiben így marad, netán még romlik is a helyzet, nem veszi komolyan senki (lent sem és fent sem) a közmővelıdés megsegítését, legyen bátorsága már végre valakinek kimondani a népmővelı feleslegességét.” „Jövı? Perspektíva: kizárólag kiscsoportokon, kisközösségeken belüli tudatformálás, ha valamelyest tisztázódnak azok az értékrendek, amelyeket eddig fölborigattak.” „A jelenlegi nehézségek ellenére, melyek elsısorban az ország gazdasági helyzetébıl fakadnak, optimista vagyok. Véleményem szerint mővelıdési házakra, jó népmővelıkre ugyanolyan szükség van, mint tanintézetekre, kórházakra, stb. Aki komolyan élethivatásának tekinti a pályát, az marad a nehézségek ellenére is. Persze jó lenne, ha a népmővelés a népmővelı nem a sor utolsó helyén állna, ha egyenrangúnak tekintenék az oktatással, ha a népmővelı megkaphatná ugyanazt az anyagi, szolgáltatásbeli (lakás illetményföld) juttatást, erkölcsi megbecsülést, mint egy pedagógus. Ha egyszer ide lejutunk, én azt hiszem nem lesz ennyi pályaelhagyó.” Képet szerettünk volna kapni a képesítés nélküli népmővelıkrıl, s úgy érzem, nem találtunk olyan specifikumokat, amelyek a képesítés nélküliségre általában jellemzıek, sokkal inkább olyan problémahalmazzal találkoztunk, amely az egész népmővelıi társadalomra vonatkozik. A rossz anyagi feltételek, az intézmények beszőkült cselekvési lehetısége, a közvetlen vezetésnek való kiszolgáltatottság napjaink népmővelésének legfıbb jellemzıje, s fejlıdésének legfıbb akadálya, egyaránt sújtja a képesítetteket és a képesítés nélkülieket. De ez nem is csupán lokális probléma, mint ahogyan az sem, hogy a munkafeltételek megteremtésére fordított erıfeszítések a belsı szakmai fejlıdéstıl vonták el az energiát és a figyelmet. A társadalmi változásokat nem követte a népmővelıi tevékenységrendszer folyamatos átalakulása, a szükségleteknek és a feltételeknek megfelelı fejlıdése. A népmővelés fennmaradása az ott dolgozó emberektıl függött eddig, a baj az, hogy erre az egyetlen tényezıre építettük a társadalmi tevékenység egészét. Nem maradt idı, lehetıség, sıt egy idı után igény sem szakmai töltekezésre, megméretésre. Az egyes emberekben levı lelkesedésre, hivatástudatra hatva végsıkig feszítettük a szakma tőrıképességét, visszaélve a hivatás- és munkaszeretettel, s azzal, hogy – különösen kistelepüléseken – a munkavégzési lehetıségek korlátozottak. A Csongrád megyei képesítés nélküli népmővelıkrıl alkotott kép rendkívül szórt, csupán a helyi értékek alapján lehetne megrajzolható. Mind tapasztalataink, mind a kérdıívek tanúsága
52 szerint a népmővelési tevékenység fontosságának megítélése, feltételeinek biztosítása dominánsan a lokális érdekektıl függ, nagyon sokszor a maradékelv érvényesül. Szakmai tartásunk gyengeségét jelzi, hogy érdekeink megfogalmazása nem történik meg, nincs (vagy gyenge) szakmai önismeretünk, nincsenek jól mőködı szakmai fórumaink. Nem adunk hangot annak, hogy szakmánk differenciálódott, s a differenciált tevékenységrendszer differenciált szaktudást igényel, s ennek megléte biztosíthatja csak a szakmai fejlıdést. A szakképzetlenség fogalmát is árnyalni szükséges, nem egyszerően besorolás kérdése ez sem. Jelen esetben a középiskolát végzetteket soroltuk a képesítés nélküliek közé, mert ennek mérése a legbiztosabb, s a szakirodalom sem fogalmaz egyértelmően. Nem különül tehát el elméletileg az a szint, amely a gyakorlatban már külön vált: azaz a ma népmővelésének van olyan szintje, amely a középfokot jelenti – ennek elismerése erısíti szakmánk fejlıdését. Úgy érzem, ezt a szintet tudatosítani kell, mert a szakmaiságot csak így követelhetjük meg, s ennek vállalásával „képesítés nélküli” stigmával ellátottak számát csökkentenénk, s biztonságot adnánk azoknak az embereknek, akik a jelen feltételek mellett a népmővelést választják élethivatásuknak. Várhatóan a közmővelıdés feltételrendszere a közeljövıben számottevıen javulni nem fog, így ideáljainkat kell sokkal inkább a realitásokhoz közelíteni – önmagunk, s valamennyi népmővel szakmai boldogulása érdekében. Nem szabad elfelednünk, hogy a szakma vonzerejét és taszítását ugyanazok a tényezık jelentik: a mozgalmasság, a színesség, a kötetlenség, de a kudarctőrı-képességet átlépi a munka parttalansága, személyiségünk szuverenitását sérti a kiszolgáltatottság növekedı foka. Az elıttünk álló társadalmi változások új, magasabb követelményeknek megfelelı közmővelıdési tevékenységet igényelnek, s a reform elképzelhetetlen a hagyományos népmővelıi tevékenység újra- és átértelmezése nélkül; ez a közmővelıdés a köz mővelıdése lehetne, nem a tárgy, hanem az alany jogán – s most erre a feladatra kellene felkészülnünk. _________________________________ 1. tábla A Csongrád megyei képesítés nélküli népmővelık életkori megoszlása Év
– 20
21–30
31–40
41–50
51–
Összesen
3 1 4
3 7 10
4 2 6
1 1 2
1 – 1
12 11 23
Nem Férfi Nı Összesen
2. tábla Az életkor és a szakmában töltött idı év sz. idı 0–2 3–5 6–8 9–12 13–17 25–30
–20
21–30
31–40
41–50
51–
Összesen
4 – – – – –
5 5 – – – –
1 – 2 1 1 –
1 – – – 1 –
– – – – – 1
11 5 2 1 2 1
3. tábla Lakás és életkor szolgálati szülınél tanácsi lakás családi ház, öröklakás
–20 – 4 – –
21–30 2 4 – 4
31–40 2 2 – 2
41–50 51– Összesen 2 – 6+ – – 10 – – – – 1 7 + Ketten a házastárs jogán.
53 4. tábla A szakmában eltöltött idı és a szakmai konfliktusforrások tárgyi feltételek hiánya pénzügyi feltételek hiánya a munka parttalansága saját szakmai bizonytalanságai szakmai iránymutatás hiánya intézményi gazdálkodás korlátai vezetıkkel való konfliktusok elvárások sokfélesége
0–2 8 7 3 2 – 6 1 3
3–5 4 6 4 1 1 4 2 3
6–8 1 2 3 – 1 2 1 2
9–12 – – – 1 – 1 2 –
13–17 2 1 – 1 – 1 1 1
25–30 Összesen 1 16 1 17 – 10 – 5 – 2 – 14 – 7 – 9
Jegyzetek: 1. A Népmővelési Minisztérium 1949. szeptemberi körlevelébıl 2. Tar Károly: A magyar közmővelıdés-politika alakulása a felszabadulástól napjainkig. In: A közmővelıdés helyzete és fejlesztésének feladatai. Válogatott dokumentumok győjteménye. Országos Közmővelıdési Tanács, Bp. 1976. 133. o. 3. Révai József felszólalása a népmővelési munkások III. országos értekezletén. Szabad Nép 1951. IX. 6., 5. o. 4. Bíró Vera: A kultúrotthon-mozgalom kérdései. In: Kovalcsik József: A kultúra csarnokai III. kötet. Mővelıdéskutató Intézet, Bp. 1986. 109. o. 5. Horváth Margit: Népmővelı-könyvtárosok apályán. Népmővelési Propaganda Iroda, Bp. 1978. 151. o. 6. Árva László: Foglalkozás és presztízs (Presztízshierarchia vizsgálatok nemzetközi áttekintése) Kultúra és Közösség 1977. 3. 77. o. 7. Andrássy Mária: A mővelıdési otthonok. Adottságok, lehetıségek, eredmények a hetvenes években. Mővelıdéskutató Intézet, Bp. 1985. 8. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar mővelıdésrıl. Gondolat, Bp. 1983. 177. o. 9. Andrássy Mária: i. m. 190. o. 10. A központi Bizottság határozata a közmővelıdés fejlesztésének feladatairól. In: A közmővelés helyzete és fejlesztésének feladatai. Válogatott dokumentumok győjteménye. OKT BP. 1976. 54. o. 11. Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Magvetı, Bp. 1983. 190. o. 12. Kovalcsik József: i.m. 209. o. 13. Mővelıdési otthonaink helyzete 1981. (Szerk.: Majzik Katalin) Népmővelési Propaganda Iroda, Bp. 7. o. 14. Vercseg Ilona: Népmővelık szerepértelmezése és szakmai tevékenysége. Kultúra és Közösség 1987. 2. 76-90. o. 15. Nyilas György: Az értelmiségi lét peremén Népmővelési Intézet, Bp. 1983. 16. Horváth Margit: i.m. 17. Huszár Tibor: Értelmiségtörténet – értelmiségszociológia. In: Értelmiségiek, diplomások szellemi munkások (Szerk.: Huszár Tibor) Kossuth, Bp. 1978. 51. o. 18. Benkı Éva: Megszállottak, átutazók és beletörıdık. Népmővelık Budapesten. Népmővelési Propaganda Iroda, Bp. 1982. 17. o. 19. Maróti Andor: Javaslat a képesítés nélküliek képzésére. Népmővelés, 1986. 6. sz.
54
Vitányi Iván
1987/3.
KÖZMŐVELİDÉS ÉS CIVIL TÁRSADALOM A téma – amelyrıl most szó van – nehéz idıben kerül napirendre. Pénzügyminiszterünk az Országházban éppen ezekben a percekben fejezhette be expozéját, mi ugyanebben az idıben beszélgetünk el a kultúráról. A kettı ugyan pillanatnyilag nem egyenlı ügy, de azt hiszem, hogy távlatokban a kultúrának nem kisebb a súlya, mint az adórendszernek. Közelítsük meg ezt a kérdést onnan, hogy hogyan függ össze egymással a kultúra és a reform ügye, a jelenben és a történelmi távlatokban egyaránt. A jelen idıszakot joggal nevezhetjük egyfajta reformkornak, s tudnunk kell, hogy a magyar társadalom történetében nem ez az elsı. A múlt század elsı felét hivatalosan is reformkornak szoktuk nevezni. Késıbb is voltak hasonló korszakok. A század elsı évtizedeinek szellemi történetérıl szóló könyvében Horváth Zoltán használta elıször a második reformkor kifejezést. Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Rippl-Rónai, a Nyolcak, Szabó Ervin, Jászi Oszkár, a Galilei Kör és más hasonló nevek bizonyítják az elnevezés helyességét. Az analógiát folytatva a jelen korszakot is reformkornak nevezhetjük. Ha azt nézzük, hogy az egyes korokban milyen a kapcsolata a gazdasági, a kulturális és a társadalmi reformoknak, akkor különbözı képleteket találunk. A múlt század elsı felének nagy reformkorát az jellemezte, hogy a gazdasági és a kulturális reform tökéletesen együtt volt, s ez torkollott késıbb társadalmi reformba, illetve forradalomba. Együtt volt a gazdasági és a kulturális változtatás szándéka, mert az egyik oldalon a reform gondolatkörében kezdettıl fogva központi szerepet játszott a nyelvújítás, a magyar irodalom és mővészet fellendítésére és ápolására való szövetkezés. De ugyanakkor ez a reformkorszak az elsı pillanattól kezdve magában hordozta a gazdasági megújulás akaratát, amit pl. Széchenyi neve és munkássága jellemez. Én még emlékszem arra, hogy gyermekkoromban, amikor a gimnáziumban tanultuk Széchenyit, még nem egészen értettük, hogy miért olyan nagyon fontos a gızmalom, meg lóverseny, meg a hajózás és más ilyenek, hogy úgy mondjam, kicsiny dolgoknak tőntek fel elıttünk. Késıbb értettem csak meg, hogy milyen fontosak ezek a társadalom egész megújulása szempontjából. Széchenyi megjárta a „mővelt nyugatot” s ott azt kellett felismernie, hogy az irodalom és a gazdaság fellendülése együtt járnak. A gazdasági fellendüléshez hitel, gızhajózás és lóverseny mellett színház is kell és tudományos akadémia is kell! Széchenyi gondolatkörében ez tökéletesen együtt volt. De együtt volt Kossuthéban is, aki az „iparra magyar” jelszavát kiadta, és együtt volt az akkori parlamentben is és az egész közéletben, amelyben írók, mővészek, gazdasági emberek együtt gondolkodtak azon, hogy a nemzet hogyan juthat elıre. Az elsı reformkor tehát egységben látta a gazdaság és kultúra kérdését, egységben látta ehhez a társadalmat is, amelynek mozdulását a Habsburg-önkény korlátozta, s éppen ezért léptek fel ellene egyszerre több eszközzel, több oldalról. Végül az 1848-ban megvalósult reform sok részét – jobbágyfelszabadítás stb. – a forradalom leverése után sem lehetett visszavonni, és így 1867-ben a gazdasági és kulturális fejlıdés – a maga ellentmondásával – megindulhatott. A második reformkorban más szituációt találunk. Ez már támaszkodott egyfajta polgárigazdasági fellendülésre. Nem szükséges most jellemezni, mennyire voltunk elmaradva Nyugat-Európához képest, mégis polgári fejlıdés volt ez már, képes volt kitermelni egy modern érelemben vett nagyvárost – Budapestet –, s oda koncentrálni, ami polgári és európai. Erre támaszkodva ez a reformkor nagyobb mértékben volt szellemi természető, mint gazdasági, bár
55 voltak gazdasági következményei is. De nem volt olyan közvetlen gazdasági reform, mint Széchenyi idejében. A század elsı két évtizedében egy szellemi forradalom indult el, s elgondolkozhatunk azon, hogy ki indította. sokan indították: Ady, amikor megírta az Új verseket, Bartók és Kodály, amikor elmentek falura győjteni, a szociáldemokraták és szabadgondolkodók, amikor megszervezték a munkásságot vagy a Galilei Kört. Ennek a szellemi reformnak rögtön kettıs pillére volt: egyrészt – mai szóval – a modernizáció, a nyugathoz való felzárkózás, másrészt – és rögtön ugyanakkor – a magyar nép felfedezése. Felismerték, hogy a felzárkózás csak akkor sikeres, ha nem az uralkodó réteg, hanem a magyar nép zárkózik fel, s ezért vissza kell nyúlni azokhoz az értékekhez, amiket a magyar nép teremtett meg, ahhoz az identitáshoz, amelyet a magyarság képvisel. Jelzésszerő akár Ady, akár Bartók munkássága, Ady népmővészeti gyökerei és a Nyugattal való kapcsolata, Bartók, mint a modern zene legavantgárdabb törekvéseinek szószólója s ugyanakkor kultúránk legısibb rétegeinek felfedezıje: felismerte, hogy ez az ország, amelynek akkor még 70 százaléka paraszt volt, csak akkor tud elırehaladni, ha ezért a hetven százalékért is történik valami. Tudjuk, hogy Bartók társadalmi nézeteiben is ezt vallotta, de ennél is fontosabb maga a tett, amellyel a nép kultúráját emancipálta. Tehát itt elsısorban szellemi reformról volt szó, amely még nem tudott közvetlenül gazdasági mozgalommá válni. A 18-19-es forradalmak után dılt volna el, mennyire tud, de a forradalmak megbuktak, és utána egy másfajta korszak következett. Azt is hozzátehetjük, hogy a 30-as évek reformtörekvései, Németh László, Veres Péter, a népi írók mozgalma ezt folytatta. Bizonyos mértékben másképpen, de mégis hasonló módon visszanyúlt a tízes évek gondolataihoz, csak másképpen fogalmazta meg. Ha a mostani reformmozgalmakra térünk, azt kell látnunk, hogy különbözik az eddigiektıl. Elsısorban abban, hogy eleddig hivatalosan is gazdasági reformról van szó. Az elmúlt évtizedekben – ’66 óta – reformon általában gazdasági reformot értünk. Elıbb a gazdaságirányítás reformját, majd pedig sok minden mást, a szerkezetváltástól a pénzügyi reformig, de mindig elsısorban gazdasági reformról volt szó – hangsúlyozottan. Van ebben valami jó is. Az elsı reformkorban kiadták a jelszót, hogy „iparra és ezzel együtt: kereskedelemre magyar”, a jelszó azonban nem ment át igazán a közgondolkodásba. A magyar közgondolkodást hosszú ideig e szempontból negatívan hatotta át az irodalom elsısége, mert ez azt jelentette, hogy a gazdasági kérdések, a közgazdaság, a kereskedelem stb. nem vált integráns részévé a magyarság magatartásának, hanem úgy tekintették, – hogy élesen fogalmazzak – mint valami zsidó dolgot. Pach Zsigmond Pálnak egy dolgozata foglalkozik azzal, hogy ez a közgondolkodás menynyire megváltozott. Ma az egész értelmiség (beleértve az irodalmár értelmiséget is) gondolkodásának szerves részét képezik a közgazdasági kérdések. Én ezt személyes élményeimmel tudom alátámasztani, mint a Valóság egyik szerkesztıje. Huszonévvel ezelıtt akkor voltunk a leglelkesebbek, ha valaki valamely filozófiai vagy esztétikai kérdésrıl hozott be cikket, mondjuk arról, hogy hogyan kel értelmezni a realizmus fogalmát. Tehát a közgazdaságot viszont fanyalogva fogadtuk, mert egyrészt nem értettük, másrészt az olvasók se voltak rá kíváncsiak. Most pedig, ha megnézik a lapot, tele van közgazdasági cikkekkel, mert ezek izgatják az embert. S ha valaki behoz egy esztétikai cikket a realizmusról, akkor valamennyiünknek a háta borsódzik. Megváltozott tehát a korszellem, s ez egyik oldalról nézve jó. Nem jó azonban, hogy ennyire pusztán gazdasághoz kötıdik. Pedig ugyanakkor van Magyarországon egy modern szellemi megújulás is, a 60-as évektıl kezdıdıen. Ekkor indultak el az elsı viták – ekkor mutatták be Jancsó Miklós, Kovács András elsı filmjeit, ekkor jelentek meg Juhász Ferenc és Nagy László új mővei, ekkor írta meg Fejes Endre a Rozsdatemetıt, és folytathatnám a megújuló irodalmi élet régibb és újabb alko-
56 tóinak sorolását. Ugyanez a zenében, a képzımővészetben; ugyanakkor a szociológiában, filozófiában burzsoá áltudománynak minısült azelıtt. Nagyarányú szellemi megújulás is indult el tehát Magyarországon, egyidıben és bizonyos mértékig együtt a gazdasági reformmal. A baj az, hogy ma szét van választva: egyik oldalon a gazdasági reform, amely nem törıdik kellıképpen a kultúrával, másrészt pedig egy szellemi megújulás, amely nem tud kellıen kiterjedni, ezért befelé fordul és maga is megreked, gyakran önmagába harap. Ezt a helyzetképet kell figyelembe venni, ha a nemzet elırehaladásáról akarunk gondolkodni. Mi a kultúra szerepe a megújulás egész folyamatában? Nem elég annyit mondani, hogy persze szükség van a kultúrára, az „emberi tényezıre”. Nemcsak arról van szó, hogy a társadalom gazdasági elırehaladásához nem elég gépeket vásárolni, hanem emberek kellenek hozzá, akik a gépekkel tudnak dolgozni és ezért erre ki kel ıket képezni. A kultúra szerepe ennél sokkal több, sokkal lényegesebb. Ahhoz, hogy a társadalom egyáltalán dolgozni és létezni tudjon, szüksége van saját öntudatára, és az egyes embernek is szüksége van arra a tudatra, hogy hová, milyen közösséghez tartozik, és ezt elevenen, szervesen kell éreznie. Egyoldalú és korlátolt gazdasági logikával ez nem látszik. Nem látszik, hogy az ember másképpen ember, ha a hovatartozását érzi, tudja és vállalja érte a kötelezettséget. Igaz persze, hogy nehéz idıkben – mint a mostani – felülrıl is azt mondják, hogy most a nemzet ügyérıl van szó, és ezért áldozatot kell hoznunk, csakhogy az áldozatnak végsı következménynek kell és szabad csak lennie. Mert nemcsak az áldozathozatal lényeges, hanem a hovatartozás is. Annak eleven érzete, hogy mi közösség vagyunk, mi, mint tízmillió ember, mi, mint – éppenséggel és véletlenül – tízmillió magyarországi ember, 95 százalékban etnikailag is magyarok, szerves közösségben a határainkon kívül élı magyarokkal is. Nekünk így, együtt van valamilyen dolgunk, ügyünk, feladatunk. Ennek a tudatnak kell kialakulni ahhoz, hogy az ember el tudja végezni azt, ami gazdaságilag is szükséges. És ez a közös tudat nem történhet meg, nem bontakozhat ki másban, mint a kultúrában. A kultúra alakíthatja csak ki azt a közös tudatot, amivel a hovatartozásunkat nemcsak meg tudjuk érteni, de át is tudjuk érezni. A kultúra fogalmáról rengeteg vita folyt, s nem is szeretnék ebbe belemenni, de hadd mondjak két, idetartozó idézetet. Az egyik Hegelé, aki szerint a kultúra az ember azon képessége, hogy az egyest alá tudja vetni az általánosnak. Ami a legegyszerőbb dologra, pl. a nyelvre is érendı, mert a kultúra az ember azon képessége, hogy ha bármit lát, el tudja nevezni, azaz osztályba, nembe, általános fogalomba tudja sorolni. Az egyes jelenséget alá tudjuk vetni az általánosnak, pillanatnyi helyzetünket az egyetemes törvénynek, fel tudjuk fogni, hogy milyen törvényszerőségek érvényesülnek életünkben, s mit lehet ellenük vagy értük tenni. Ugyanazt mondja tulajdonképpen egy más szempontból – a paraszt szemszögébıl, hogy e vidék szellemét idézzük – Erdei Ferenc, amikor úgy fogalmaz, hogy a kultúra azon eljárások összessége, ami elviselhetıvé teszi az életet. Az elviselés azt jelenti, hogy a bánatunkban – amit ugyan mi szenvedünk meg, de nemcsak a mi bánatunk –, milyen erık és törvények mőködnek, és át tudjuk magunkat adni a közösségnek, abban az értelemben, hogy a megoldás is a közösségé. Mert hiszen az ember mint egyén, elmagányosodva másképpen éli át a dolgokat, mint amikor ismeri a kapcsolatokat, amelyek népéhez, nemzetéhez, osztályához, társadalmához főzik. A kultúrának az a szerepe, hogy összefőzzön bennünket, s ennek szerepelnie kell a gazdasági tervekben is. Olvastam egy tervhivatali elıterjesztést, amely azzal foglalkozott, hogy a kibontakozási szakaszban mit kell tenni. Kitér arra, hogy a társadalom olyan értékrendet kell hogy elsajátítson, amely egyrészt a teljesítményre, másrészt a közösségre támaszkodik. No de hogy fogunk mi ilyet elsajátítani? Elég-e, ha meghirdeti a tervhivatal, s amint elolvassuk, rögtön tudjuk majd, hogy mit kell csinálni? Az értékrend elsajátítása csak az emberek mindennapi gyakorla-
57 ta és tapasztalata alapján lehetséges. S ez a kultúra. Nagy baj és nagy nehézség, hogy a mai társadalomban hiányoznak azok a társadalmi rétegek, amelyek az értékeket meggyızıen közvetítik. ez feltétlenül társadalmi gond. Hasonlítsuk össze a mai helyzetet a felszabadulás elıttivel: azt az értékrendet, amely annak a társadalomnak kellett, hatalmas apparátus közvetítette. Az egyház és a közigazgatás szilárdan álltak a lábukon, a középosztály, amely olyan vonzó életformát képviselt, hogy oda bejutni – akár vasúti kalauznak is – nagy dolog volt. Ha az akkori állampolgár elment a templomba, ennek az értékrendnek a dicséretét hallotta. És ha elment a moziba, ugyanezt látta. Ma nincs ilyen közvetítı réteg, nem termelt ki ilyet a társadalom. Az értelmiség nem mutat vonzó életformát mások számára, mert rossz anyagi körülmények között él. Akkor a küszködés, amekkora az értelmiségé, nem lehet vonzó, ezért már ilyeneket hallhatunk, hogy egyes gimnáziumokba nincs elég jelentkezı. Azelıtt az volt a vágyálom, hogy – istenem! – pap lesz a gyerekbıl; most pedig, hogy a világért se legyen értelmiségi. Aztán van egy vezetı réteg, amelynek az anyagi helyzete – meglehet – biztos, dehát látástól-vakulásig dolgozik, sújtja az összes „rizikófaktor”, az állandó „en garde” állás, s csak olyan elınyöket tud szerezni, amelyek nem érik meg. Tehát ez sem az a réteg, amely vonzó érték- és kultúra közvetítı lehetne. És itt vagyunk mi népmővelık, akiknek ez a feladata. Persze mi sem vagyunk eléggé jólszituáltak, hogy hatásosan tudjuk képviselni. De nem is csak a jólszituáltságról van szó. A megbecsülés hiánya és a lehetıségek hiánya itt is adott. A népmővelık mindig egyfajta szekularizált egyházat akartak képviselni ebben a társadalomban, mert – az eddigiekbıl következik –, borzasztóan szükség volna egy szekularizált egyházra. Az egyház olyan testület, amely feltétlen tekintéllyel rendelkezik, nemcsak mert tisztségviselıi egyetemet végeztek, hanem mert képviselnek is valamit, egy olyan erkölcsöt, értékvilágot, amely századokon át sikeresen uralkodott. És amelyet nemcsak a prédikációkban képviselnek, hanem olyaténképpen is, hogyha Mari néni odamegy, tanácsot tudnak adni. A helybeli lakosok pedig tudják, hogy a tiszteletes vagy a tisztelendı úr az esetek többségében még 10 és 15 év múlva is ott lesz és nem az ország másik végében. Benne él a település szerves életében – ezért az egyház rendkívül fontos közösségi szerepet tölt be. Mert kell a közösség. S vasárnaponként, ha összejönnek, nemcsak prédikáció van, hanem utána elbeszélgetnek, meghallgatják egymást. Hát persze a népmővelés is ebbıl indul ki. Czakó Gábor egyik regényében egy kocsmáros mondja el, hogy én vagyok a népmővelı, mert itt nálam szabadon kibeszélhetitek magatokat, „nem ottan, mert ott belépı cédulát kell váltani”. Az a lehetıség a legfontosabb, hogy kibeszélhessük magunkat, hogy összeüljünk, hogy kis közösséget keressünk annak érdekében, hogy nagy közösséget találhassunk. Ez a szekularizált egyház hiányzik ami társadalmunkból. Hogy napjainkban ismét megerısödik az egyház, és kezdi visszahódítani a fiatalokat, annak ez a hiány az oka. Úgy érzem, az egyházzal való kapcsolatot általában véve is újra kell gondolni – a közmővelıdés szempontjából is. Amit ma az egyház csinál, tisztességes és jó dolog. Nem egymással szemben, hanem együtt kell megküzdeni a kultúráért, ha erre lehetıség van. De kétségtelen, hogy a történelmiek mellett egy szekularizált egyház is kellene, egy olyan népmővelı-szervezet, amely tisztességgel és tekintéllyel képviseli a jó kultúrát. Mindebben ismét csak az mutatkozik meg, hogy elválasztódott egymástól a gazdasági, a társadalmi és a kulturális reform. Érdekes azonban, hogy azért ez az elválasztódás nem teljes, mert hiszen voltak itt olyan jelenségek és fejlıdésvonalak, amelyek nem ezt mutatják. Hadd beszéljek ezzel kapcsolatban a mezıgazdaságról. Hogy Magyarországon minden bajunk ellenére még úgy-ahogy megvagyunk, ebben nagy a szerepe a mezıgazdaságnak. 1961-ben született a határozat a mezıgazdaság szocialista átszervezésérıl, s ebben az is kimondatott, hogy a háztáji maradjon meg. El lehet gondolkodni rajta, hogy akik ezt a határozatot hozták, teljes mértékben tudatában voltak-e annak, hogy ebbıl mi következik. Például, hogy 20 év múlva ez fogja megvédeni a magyar gazdaságot az
58 összeomlástól. Született egy jó határozat, amelyre a parasztság milliói adtak pozitív választ azzal, hogy a lehetıséget kihasználták. Demokratikus társadalmi folyamat volt ez, a gazdasági demokráciának a megnyilvánulása. Van tehát lehetısége annak, hogy a társadalom meg tudjon mozdulni, csak meg kell találni a módokat és a lehetıségeket az emberek bevonására. A kultúra fejlıdésében Magyarországon a felszabadulás után egy sok ággal-boggal rendelkezı fejlıdés indult meg, amely mintegy 1972-74-ig a fejlıdés külsı mutatóit tekintve egyenes vonalban halad elıre. Addig, ameddig amennyiségi gazdasági fejlıdés is elıre haladt. Amíg az ipar évrıl-évre többet produkált, amíg a mezıgazdaság fejlıdött, addig ebben az általános mozgásban, egyenes vonalban fejlıdött szinte minden kulturális ágazat is. Ez azonban 1972-tıl megállt. Ezt ma már egész nyíltan ki szabad mondani. Nemrégiben még nem lehetett. 1984-ben az Országos Közmővelıdési Tanácskozáson többen is mondtuk, de megtámadtak érte, mondván, hogy olyan nagy itt a fejlıdés évrıl-évre, hogy amit mondunk, defetizmusnak minısül. A televízió képviselıje például elmondta, hogy igenis nagy a fejlıdés, mert most még több a tv-elıfizetık száma. És a számok azt mutatták, hogy ha mondjuk tavalyelıtt volt 3 millió, tavalyra ez 3 millió 500 ezerre nıtt. Ez persze nevetséges. És papíron ki lehet mutatni, hogy a koncertlátogatás és a könyvkiadás is fejlıdött, legalábbis számszerően. Azóta azonban kiderült, mi van a számok mögött. A koncertlátogatás ’80 körül tetızött, azóta lefelé megy. A könyvvásárlásnál pedig csak a forint-értéket szokták kimutatni, de nem jelenti azt, hogy több könyvet vásárolunk, az pedig egészen biztos, hogy kevesebbet olvasunk. S a válság már más kulturális intézményeknél is érzıdik. Vannak hangok, amelyek azt mondják, hogy mindez nem feltétlenül baj, mert az eddigi magas színvonal mesterségesen lett fönntartva. Mégis érdemes a dolgon elgondolkodni. Mi eddig a szocializmus vívmányának tekintettük, hogy a kultúrát minél szélesebb körben, kedvezményesen adjuk a lakosság rendelkezésére – most lehet, hogy ezt visszavonjuk, mondván, érvényesüljön itt is az értéktörvény. Mit adunk helyette? Ez olyan kérdés, amelyre ebben a pillanatban nincsen kellı felelet. Mindebbıl kitetszik, hogy a gazdasági vezetés nem kellıen ismerte fel a kultúra jelentıségét. Úgy érzem, föl kellene ismerni, hogy a kultúra nem pusztán járulékos valami, ami csak viszi a pénzt. Annakidején arról vitatkoztunk: áru-e a kultúra, vagy nem? Most egyértelmő a felelet: áru, tessék érte fizetni! Én azt mondom erre, a kultúra áru, de nem azért szeretjük. Amiért szeretjük, az éppen az, ami nem áru benne. S ami benne nem áru, azért nem az egyénnek kell fizetnie, hanem a közösségnek kell biztosítania. A fontosabb ügy az iskola. Ha ugyanis az iskolában nem történik elırehaladás, jövıjét veszíti el a nemzet. Ezt valamennyien tudjuk, azt is, hogy az iskola helyzete ma nem rózsás, beleértve a pedagógusok fizetését és az iskola helyzetét általában. Lehet, hogy ma az államnak nagyobb gondja az adósságok visszafizetése; lehet, hogy még egy napig így lesz, de már a harmadikon semmi sem lehet fontosabb annál, hogy mi történik az iskolában, mert egész nemzedékek életét veszélyezteti, ha nem történik semmi. Nem érdemes a részletekbe belebocsátkozni, az egészrıl kell beszélni. Mert én az egész magatartást tartom hibásnak, amellyel a gazdasági vezetés a kultúrát kezeli, úgy gondolja, hogy elıbb sok minden más kérdést meg kell oldani, s csak azután következhet a kultúra. Sok tapasztalatom van errıl. 1970-ben azon megtiszteltetésben részesültem, hogy nekem kellett megfogalmaznom a tárca hosszú távú fejlesztési programját. Akkor a Tervhivatalban azt mondták, hogy amit maguk írnak, nem stimmel a hetvenes évekre, mivel elıbb gazdaságilag kell még egy kicsit elırehaladnunk, de majd a nyolcvanas években… A nyolcvanas években is résztvettem egy hasonló tárgyaláson, amikor azt mondták, hogy a nyolcvanas években szó sem lehet a kultúra fejlıdésérıl, de majd a kilencvenes években…! Tessék megnézni, hogy a mostani tervekben benne van-e, mit teszünk a kilencvenes években a kultúráért? Nincs benne! Már készítik a 2000-ig szóló távlati tervet, s nyilván az lesz benne, hogy majd 2000
59 után… Azt hiszem, hogy ezzel a szüntelen halogatással kellene elıször is szakítanunk. Persze mondani könnyebb, mint tenni, de mindazoknak, akik nincsenek a döntés helyzetében, mondaniuk kell, s ki-ki ott mondja, ahol tudja. Valami mégis történt közben, és ez benne van a parlamenti anyagban és a határozatokban is. Nem lehet ti. a dolgot úgy tekinteni, hogy csak a kultúra és a gazdaság a történelem ágensei – a kettı között terül el a történelmi valóság. Vita volt arról, hogy a gazdasági reformnak együtt kell-e járni a társadalmi reformmal? Ma már a hivatalos állásfoglalás is kimondja, hogy bizonyos társadalmi intézmények reformjára szükség van. Ezt – hogyha a mi szempontunkból akarjuk általánosítani – lehet úgy fogalmazni, hogy elkerülhetetlen a demokrácia kiterjesztése. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a civil társadalomnak újra kell szerveznie, meg kell erısítenie önmagát. Mert ami társadalmi szerkezetünknek az volt a fı hibája, hogy az állam és a felsı intézményrendszer – beleértve a pártot – túlságosan magába olvasztotta a civil társadalmat, úgy véle, a maga mindennapi mőködésével és intézményrendszerével helyettesíteni tudja, sıt ki tudja küszöbölni. A kultúrában teljesen világos volt ez, mert hiszen fel tudjuk idézni, hogy például Erdei Ferenc mit írt le Makóról, hányféle közmővelıdési intézménye mőködött. Mindenki tud ugyanilyen példákat a saját tapasztalataiból, olvasmányaiból, közösségérıl és vidékérıl – milyen fajta érdekérvényesítı s egyben kulturális szervezetek voltak – az iparegyletektıl a kaszinókig –, formálisak és informálisak, egyháziak és világiak, konzervatívak, szociáldemokraták és kommunisták… stb. Tehát egy egész rendszere volt azoknak a közösségi és intézményes formáknak, amikhez az egyén csatlakozni tudott. A kultúra egyik formája volt a civil társadalomnak. A dogmatizmus ezt akarta mintegy kiiktatni, amikor 1949-ben a Karácsony Sándorféle szabadmővelıdéssel együtt az alulról felfelé épülı közmővelıdés koncepcióját is mindenestül elvetette: épüljön minden felülrıl lefelé. A legtetején a kulturális miniszter, a legalján a falusi kultúrotthon, és minden állami: állami kultúrotthon, benne állami népmővelı, aki megbízza az állami énekkarvezetıt, összejönnek az állami énekkar tagjai, és államilag énekelnek… Azt éneklik, amit a kulturális miniszter – illetve az általa létrehozott Népmővelési Intézet kiad. Egyszerő a folyamat: a karmester bemegy a központba, vételezi a mősort, kiosztja, éneklik… Dehát ez így volt, valamennyien tudjuk, még ha viccesen hangzik is, ez volt az elképzelés. Az is nagyon logikusnak látszott, hogyha egy faluban van egy kisgazda kör, egy kis ipartestület és így tovább, akkor mindegyik csak úgy létezget – nosza, vonjuk össze, legyen egy szép ház, annak legyen egy nagy terme, kapjon egy ember fizetést érte, aki tudja, hogy mit kell csinálni. Nem ám egy paraszt ember, vagy egy iparos csinálja – nem! Egy népmővelı, aki a 25. megyébıl jön ide, most nevezték ki, és majdnem az tudni fogja, mi kell az embereknek. És a tanácselnök is tudja, aki meg az ország harmadik részébıl jött, és majd együtt el fogják dirigálni… Bocsánat, hogy gúnyolódtam, de akkor valóban sokaknak úgy látszott, hogy ez pénzügyileg és egyébként is racionális. Egy egész történelmi korszak kellett ahhoz, hogy elejétıl végéig belássuk, mennyire nem racionális, hogy csak a civil társalom tudja megtermelni azt, amire szükség van. Napjainkban a civil társadalom újraszervezıdésének szépjeleit látjuk a közmővelıdésben is. Hadd emlékeztessek ezúttal a kínálkozó példák közül a zalaszentlászlói mővelıdési ház építésének történetére. Zalaszentlászlón úgy kezdıdött a dolog, hogy a mővelıdési házat megterveztették és azért fizettek az irodának vagy 400 ezer forintot. A terv rossz volt, utána jött Makovecz Imre, és megcsinálta az új tervet ingyen. A falu meg összefogott, hogy megszerezze hozzá a pénzt, és ebben az is benne volt, hogy az egyik elvállalta, hogy majd hoz követ hozzá, a másik hogy kivágja a fákat, a harmadik hogy befuvarozza. Magunk között szólva persze voltak benne kis csalások is, ami nélkül ma egy építkezés nem lehetséges. De
60 az, hogy ezt is közösen csinálták, óriási összetartó erı volt ismét. És az, hogy utána azt mondja az öreg ácsmester Makovecznek, hogy: te Imre, nem lehet ezt úgy megcsinálni, ahogy te eltervezted. Te nagy tervezı vagy, de én vagyok az ács. Mire azt mondja neki Makovecz: igaza van bátyám, úgy kell csinálni, ahogy maga mondja. S az öreg ács ma is büszke rá és a falu is büszke, hogy neki ilyen emberei vannak. Mindezt azért mondom, mert ez, vagy legalább ez is a civil társadalom. Nekünk népmővelıknek tehát a jövınk abban van, mennyire tudjuk a civil társadalom maga-megerısödését szolgálni. Ez természetesen borzasztóan nehéz folyamat. Nehéz, mert el vagyunk tıle idegenedve, mert a szálakat túlságosan elvágtuk, mert rossz idıben kezdtük, mert jobb lett volna akkor, amikor fölfelé ment a szekér. Nem jó dolog akkor hivatkozni csak a lakosság öntudatára, amikor baj van. És ha az ember az országban körbenéz, akkor tényleg azt tapasztalja, hogy itt is, ott is amott is vannak ilyen jelenségek. Valami megindult ebbe az irányba. Még egy példát hadd említsek, a Kazinczy Társaság mőködésével kapcsolatban, BorsodAbaúj-Zemplén megyében. Ez az irodalmi társaság falvakban tartja az üléseit. Résztvettem nemrég a megyaszói ülésen, ahol megemlékeztek Zombori Gedırıl. Az országban persze senki sem tudja, ki volt Zombori Gedı – én is csak azért tudtam, mert Sárospatakon voltam diák –, pap volt Megyaszón, és regényeket, vagyis „beszélyeket” írt. A Kazinczy Társaság nyilvános emlékülést tartott a faluban, s erre eljöttek a falu lakosai, a megye és a fıváros sok irodalmára és értelmisége, akiknek valami kapcsolata volt a vidékkel. Elıbb a református templomban folyt az ünnepség, majd a könyvtárban, mind a kettı zsúfolásig megtelt. Elbeszélgettünk Zombori Gedı munkásságáról és Megyaszó kulturális múltjáról. Többen ünnepélyesen belépek a Társaságba. Bejelentették, hogy a következı emlékülés Göncön lesz Károli Gáspárról, majd pedig azt hiszem, Cigándon. S ez nemcsak azért fontos, mert jeles értelmiségiek lemennek falura, hanem azért, ahogyan mennek. Nem „leereszkednek”, hanem éppen a helyi hagyományoknak tisztelegnek, s ráébresztik a helybélieket is saját hagyományuk megbecsülésére. Hasonlóképpen lehet sok mindent csinálni: hol népfıiskolát, hol mővelıdési otthoni társadalmi vezetıséget, hol valamilyen speciális érdeklıdési kört… Nincs semmilyen elıírt norma arról, hogy éppen mi a legmegfelelıbb; ott kell tudni. Mindenképpen a civil társadalom szervezıdésérıl van szó, mint általános, és a népmővelésnél is szélesebb folyamatról, de a népmővelés is csatlakozhat hozzá. A most meghirdetett program fı célkitőzései a stabilizáció és a ellendülés. Elıször nekünk is stabilizálódni kellene, s ez csak foggal-körömmel történhet, mert a körülmények sokban ellenünk dolgoznak. De hogy meg tudjuk ügyünket védeni, s hogy majdan valóban elıre haladhassunk, a társadalmi haladás eleven, szerves folyamatához kell fellebbezni. Ha ennek hangot tudunk adni a társadalomban, az értelmiségben és a széles közvéleményben: el tudjuk érni, hogy a nehéz évek a népmővelés számára sok bajon kívül valami hasznot is hozzanak. ___________________________ ∗
A tanulmány a szerzı 1987. IX. 18-i szegedi elıadásának szerkesztett szövege.
61
Török József
1987/3.
AZ IFJÚSÁGI KLUBMOZGALOM TÁRSADALOMTÖRTÉNETI VÁZLATA I. Bevezetés - problémák és hipotézisek Mindaz, amit ma több-kevesebb egyetértéssel ifjúsági klubmozgalomnak nevezünk, 25-30 éves múltra tekint vissza; akkor is, ha a klubformának komoly mővelıdéstörténeti elızményei voltak. E szők három évtized alatt változatos utat bejárván, a legkülönfélébb vélemények, politikai és szakmai megfontolások kereszttüzében ért el mai, válságos állapotába. A kezdetektıl a hetvenes évek közepéig a klubmozgalmat dinamikus fejlıdés jellemezte. Ezt mutatják az alábbi számok:1 1964 200 1967 1500 1970 2200 1973 3000 E fejlıdés alatt többféle klubfogalom és ennek megfelelı funkció próbálta felülrıl meghatározni a klubok céljait, feladatait. Az elmúlt években kb. 3500 ifjúsági klubot összesítettek tanácsi statisztikák. Ebbıl a mővelıdési otthoni fenntartásban2 mőködık száma 1983-ban 2323 volt. Valós mőködésüket, számukat illetıen azonban teljesen tájékozatlanok vagyunk. Az elmúlt évek tapasztalatai és adatai azt mutatják, hogy erısen csökkent a klubélet, a klubba járás és klubvezetés presztízse – válságba került a mozgalom. Ezt jelzi az a tény is, hogy 1978-1983 között 2918-ról 2323-ra, tehát öt év alatt 595-tel – 20,4%-kal! – csökkent az ifjúsági klubok száma. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ugyanezen idıszak alatt a klubtagok száma 24,9%-kal (!) lett kevesebb – a válság ténye nyilvánvaló (1. és 2. tábla). Nem lehet véletlen, hogy az utóbbi években erısödött föl a klubmozgalom körüli vita: fórumok, országos táborok, tv-vita résztvevıi foglalkoztak az érezhetıen egyre merevebb klubmozgalommal.3 A válság legkézenfekvıbb bizonyítékát – miszerint az említett öt év alatt a klubok száma ötödével, a klubtagok száma negyedével csökkent –, nemcsak az irányítás, hanem gyakran maguk a klubvezetık is az egyéni érdektelenséggel magyarázzák, megfeledkezve arról, hogy ez már csak okozat. Az ifjúsági klubmozgalom története tehát azt a kérdést veti föl, hogy melyek voltak azok a tényezık és társadalmi erık, amelyek meghatározták pályáját, és mai válság-állapotát okozták? A lehetséges válasz – hipotézisem szerint – kétszálú. Az egyik a fiatalok – mint társadalmi csoport – helyzetében, még inkább helyzetváltozásában keresendı. Emögött az a „fejlıdési” ív húzódik meg, amely egyrészt a korábbi homogén ifjúsági csoport „széttöredezését”, átrétegzıdését, differenciálódását; másrészt az ezekkel együtt járó társadalmi-egyéni – legfıképp egzisztenciális problémák halmazát jelenti. Mindezek együttes hatása kevésbé a klub, int inkább a problémák megoldása – vagy megoldhatatlansága miatt a devianciák – felé kényszeríti a fiatalt. A másik szál magának a klubmozgalomnak a változása, mely az intézményesülést foglalja magába. Ez a folyamat szinte a kezdetektıl végig kíséri a klubmozgalmat, a hetvenes évek elejétıl azonban deklaráltan – dokumentumokba foglalva – is megnyilvánul. Az ezzel járó bürokratikus és paternalista ifjúságpolitika szintén taszító erıként hatott a potenciális klubba járókra. Fontos megjegyezni, hogy e két szál idıben és tartalomban is rendkívül szorosan összefonódva vált, válhatott ilyen hatásúvá. Mindez pedig beleágyazódott abba a társadalmi folya-
62 matba, amely az 1956 utáni gyors konszolidációtól a 68-as reformelképzeléseken és kudarcain át a 80-as évek társadalmi válságáig, s az ismét jelentkezı reformszándékig tart. Nem lehet tehát külön klubtörténetet írni, mert a legjelentéktelenebbnek tőnı klubmozgalmi eseménynek – ha közvetetten is – pontos társadalomtörténeti alapja van. II. A klubmozgalom történetébıl Mielıtt a kezdetekrıl szólnánk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a klubmozgalom mővelıdéstörténeti elızményeit, melyekre dolgozatom elején utaltam. Helyesen látta meg Földiák András,4 hogy a klubot újszerő formának minısítık nem vesznek tudomást azokról a körökrıl, egyesületekrıl, amelyeknek bizonyos típusa – a 48-as függetlenségi körök – még a XIX. század utolsó évtizedeiben alapíttattak. A két világháború közti években szinte valamennyi társadalmi rétegnek, korosztálynak és felekezetnek megvolt a maga társköre, amely a családi kötelékeken túl a tágabb közösséghez való kapcsolódást biztosította. Sokszínő volt tehát az a paletta, amelyen egymás mellett mőködtek a szakszervezetek munkásotthonai, kulturális csoportjai és tornaklubjai, a falusi iparos, gazda- és olvasókörök, és a városi úri és polgári kaszinók. Ez a sokszínőség a II. világháború utáni szabadmővelıdésben újra kivirágzott, de 1949tıl az ismert politikai okok miatt ez a folyamat megszakadt, hogy lényegük egy évtized múltán ismét megjelenhessen a társadalmi nyilvánosságban.5 A kezdeti évek eredménye tehát az, hogy az 1956 utáni fellélegzésben újra létrejöhetett a magyar társadalom egy régóta ismert társas-közösségi formája – a klub, amelyben egyre inkább az ifjúság kezdte magát legjobban érezni. Az ezekben rejlı lehetıségeket felismerve 1962-ben megjelent az elsı irányelv, amely csírája lett a késıbb kiterebélyesedı irányításnak. 1964-es határozatával pedig színre lépett a KISZ, amely ettıl kezdve markáns irányítója lett a klubok életének. Az ifjúsági klub bekerült a társadalom látószögébe, s ez megindította extenzív fejlıdését. Az 1965-1971 közötti éveket összegezve elıször is a gyors számszerő növekedést kell konstatálnunk. Az ugrásszerő mennyiségi fejlıdés – amely a KISZ határozott bekapcsolódásával járt – sokat kompenzált a népmővelés ismeretterjesztı programjainak csökkenı látogatottságán. Földiák és Diósi is hivatkozik arra,6 hogy ebben az idıszakban kb. 10%-kal csökkent az ismeretterjesztı elıadások és nyelvtanfolyamok látogatóinak száma, a mősoros estéké 30%-kal, az akadémiáké pedig 75%-kal. A néhol zuhanásszerő csökkenést a népmővelés a különféle általános – késıbb egyre inkább csak ifjúsági – klubokban szervezett programokkal tudta ellensúlyozni. Így számára létérdek volt a klubok fenntartása, mőködése. A mennyiségi növekedést azonban erıs központosító, irányító törekvések kísérték. Ennek „legsikerültebb” eredménye a kiválasztottakat nevelı klubvezetı-képzés és a klubtanácsok mellett kétségkívül a Kiváló-pályázat, hiszen jellegénél fogva ez tudott legnagyobb hatást kifejteni. A 60-as évek végére a klubmozgalom elért arra a holtpontra, amelyet Csepeli és Lengyel az ifjúsági klub paradoxonának nevez: az informalitás és formalitás mezsgyéjén való lét.7 S amint majd láthatjuk: a következı évtized elején már át is billen. Az ifjúsági klubmozgalom 1973-ra a társadalom figyelmek középpontjába kerülve teljesen elismertté vált, ám egyúttal „kivívta” magának saját korlátait is. Némileg hasonló a helyzet az 1966 utáni felfutáshoz. Ahogyan akkor a Kiváló-pályázat hatására (is) szaporodtak a klubok, úgy 1976-ig most is ez történt. Minisztertanácsi határozat nyomán ugyanis nagyszabású fejlesztési kampány indult, melyhez központi alapot is létesítettek. 1973 ıszén pályázatot írtak ki klubok létesítésére, illetve mostoha körülmények között mőködı klubok berendezésének korszerősítésére,8 tehát klubhelyiségekre. Az eddigiekbıl is látható: a 70-es évek elsı felében a klubot kétféleképpen értelmezték. A különbözı dokumentumok hatására rendkívül felerısödött a helyiség-értelmezés. Nem véletlen ez, hiszen ez volt mérhetı a fenntartók, de gyakran a fiatalok számára is. Ezeken az években szinte minden ifjúsági parlamenten téma volt a klub, követelésként és ígéretként. A létre-
63 hozott helyiség utána már gyakran adott helyet – sokszor épp a fiatalok rovására – a munkahely vagy lakóhely más rendezvényeinek, reprezentatív eseményeinek. Ez a felfogás eredményezte, hogy a klub mővelıdési intézményként jelenhessen meg, hiszen – mostanra bizonyítottan – teljes mértékben megfelelt a mővelıdési otthon formai jegyeinek. A másik fogalom a mővelıdési-nevelési színtér, amely hasonló erısséggel élt az elıbbi értelmezéssel együtt, de a mővelıdés és nevelés fogalmakat váltakozva – mintegy szinonimaként – használták. Ennek volt eredménye az 1973-ban induló módszervásár sorozat. Ha ugyanis a klub „helyi mővelıdési forma” és „nevelési eszköz”; és a „klubélet még nagyon messze van az elérhetı legjobb szinttıl… s nem a tevékenységi formák gyarapodása, új módszerek bevezetése… jelent változatosságot bennük”,9 nos, akkor a klubmozgalom problémái szakmai-módszertani problémák. Ezek kiküszöbölése pedig megoldja a mozgalom helyzetét is. A 70-es évek vége nem hozott lényeges változást. 1979-hez két momentum kapcsolódik. Egyrészt elindul a klubok és klubtagok számának rohamos csökkenése. Közvetlen magyarázatként elég elolvasni a folyamatosan újjáalakuló országos klubtanács évenkénti felhívásait. Végletesen a KISZ-akcióprogramhoz kötıdı formális elvárásai semmilyen vonzerıt nem jelenthettek a klubok számára. A felmerült problémák azonban még mindig módszertani jellegőnek minısülnek, melyekre a klubvezetı-képzés színvonalának emelésében látják a megoldást. Az ifjúsági klubmozgalom válságát ugyan többen vitatták és vitatják, ám a tény egyértelmő: az 1978-83 közötti meredek csökkenés. (Talán ezért szüntette meg a mővelıdési statisztika 1984-tıl az ifjúsági klub feltüntetését? Mert ami nincs, az nem lehet probléma.) Ez eredményezte végül, hogy 1984-ben elıször(!) a KISZ KB, majd pedig az Országos Ifjúsági Klubtanács rendezett országos vitatábort a klubmozgalom egyre feszítıbb problémáinak feltárására. Mindkét találkozón részletesen vázolták a mozgalom elé tornyosuló gátakat, s a második találkozón határozott igény és ígéret volt a változtatásra. 1984-re már a klubmozgalom kompromisszumokra hajló képviselıi is új létfeltételeket – autonóm és demokratikus klubéletet – követeltek. Az irányítás ígérete egy új, a mozgalom számára megfelelı irányelv volt. Bár a klubmozgalom helyzete nem egyszerően irányelven múlik, hanem a valódi társadalmi mozgástér lehetıségén; a változtatás szándéka mégis új perspektívákat sejtetett. Az irányítás 1986-ban váratlan megoldással(?) élt. Mivel az OTSH-t és az ÁIB-t megszüntették ill. összevonták, az ÁIB – több más rendeletével együtt – 1986. január 1-tıl hatályon kívül helyezte 1977-es irányelveit. A döntés felemás helyzetet eredményezett. Formailag a klubmozgalom visszaállt az 1972 elıtti, ún. szabályozatlan állapotába. Ez alapján a klub nem más, mint egy a létezı kiscsoportos formák között. A látszat azonban csalóka, hiszen tartalmilag lényegesen más helyzet alakult ki. A klubmozgalom áttörte ugyan az adminisztratív gátakat, de az életét közvetve és közvetlenül meghatározó társadalmi és intézményi környezet nem változott. A hosszú évek alatt megerısödött teljesítményelvárás, a megkövül helyiség és mővelıdési-nevelési színtér-értelmezés maradandó károkat okozott. Milyen összegzést tehetünk e történeti áttekintés végén? Úgy vélem, pontosan kirajzolódik a klubmozgalom fokozódó intézményesülése: a formális elemek dominánssá válása az informalitással szemben, a spontán mozgások voluntarista átszelídítése. A kezdeti öntevékenységet jól használta ki a KISZ, amely 1964-tıl erıltetett fejlesztı politikájával gyors gyarapodást eredményezet. De ezzel egyidıben kezdte el irányító törekvéseit érvényesíteni, amelyhez az 1966-ban induló Kiváló-pályázat jó eszköz volt. Bár a klubmozgalom virágkora is az ezt követı évekre tehetı, a fokozódó egységesítı és ellenırzı törekvések 1972-ben sikerrel jártak, melyet 1977 csak visszhangozni tudott. Az irányelvek kemény határok és feltételek közé szorították a klubmozgalmat. Ez ellen a fiatalok csak egy módon tiltakozhattak: otthagyták a klubokat. Az eredmény ismert.
64 III. Társadalomtörténeti vázlat Gondolatmenetünk lényeges pontjához értünk, hiszen számos, mindeddig nyitott kérdés vár válaszra. Legelsı kérdésünk az, hogy milyen társadalmi helyzet tette lehetıvé az ifjúsági klubmozgalom létrejöttét és fejlıdését? További kérdéseinkre már – feltehetıen – összetettebb és bonyolultabb válaszok születnek. Azt kérdezzük ugyanis: milyen erık terelték az adott útra a klubmozgalmat? Milyen belsı és külsı tényezık kényszerítették(?) az irányítást akkori döntéseire? Mennyiben határozta ezeket meg az aktuális politikai szándék? S végül: ezek feltételezett hatására hogyan változtatott alakot az ifjúság mindenkori közösségi-kulturális törekvése? Láthatjuk: külön-külön is alapos elemzést igénylı kérdések. Ezért itt nem vállalkozhatom többre, mint ezen összefüggések rövid vázlatát megfogalmazva a klubmozgalom társadalmi alapjairól pillanatképet alkotni. 1. A hatvanas évek „Nem akarok állni, ha futnak a percek, nem akarok állni, ha fordult a föld” (Bródy János)
Szükséges rögtön elırebocsátanom: minden korszakhatár szükségszerően mechanikus, ezért kissé hamis. Az adott történet ugyanis soha nem a megjelölt évszámmal, hanem mindig korábban kezdıdik. S ha a lazább megfogalmazású korszakjelölés rugalmas értelmezést enged, élnünk is kell vele, mert a klubmozgalom születésének is korábbi gyökerei vannak. Mára már közhely, hogy az alapfeltétel a szocialista demokrácia fejlıdése volt. Az 1956 utáni politika a józan felismerés és a kényszerő taktika nyomán társadalmi konszolidációt indított el. Ebben a folyamatban „létrejön tehát egy olyan társadalmi mozgás-szervezıdés, amely a személyiségnek ’kedves’ szocializációs formák (szabadon választott és személyes kapcsolatokat lehetıvé tévı kiscsoportok és mozgalmak) létrehozásán munkálkodik.”10 ez csak egy új érték elfogadásával történhetett meg. Az ötvenes évek totális össztársadalmi gondolkodásába kevéssé fért bele a csoportérdek, s végletesen tagadott volt az egyéni érdek. A hatvanas évek egyik nagy jelensége a csoportérdek legitimálása, sıt közösségként való eltúlzott minısítése, és megjelenik a javuló anyagi léttel összefüggésben – de nagy viták közepette – az egyéni érdek is. (Gondoljuk csak a háromszakaszos életmód-vitára. 1960: családi ház – közösségi otthon?; 1961: „frizsider-szocializmus”; 1963: népesedési vita, avagy „kicsi vagy kocsi”?) A társadalmi makró-folyamattal párhuzamosan jelent meg a másik ösztönzı és formáló erı: a beat. A megjelenı általános érvényő csoportértékhez ez adta azt a specifikus minıséget, amely a fiatalság számára életmódot és gondolkodásmódot meghatározóvá vált. Dinamizmusa, a konvenciók felrúgása, harsány, eleven öltözködési és viselkedési mintái, sajátos együttlét-formája felerısítette az eddig lappangó generációs különbségeket. A hetvenes évek közepén „elvetıdött az egységes ifjúsági kultúra lehetısége, amely az elsı szakaszban az öltözködése, hajviseletre, mindennapi magatartásra és a zenére terjedt, késıbb kiszélesedett más mővészeti ágakra, és a különbözı országokban különbözı jellegő kapcsolatban állt az ifjúság különbözı politikai mozgalmaival (hippimozgalom, beatmozgalom, új baloldal). Nálunk a hatvanas években egy nem politikus, de közérzeti kontraverziója folytán politikai lehetıséget is magában rejtı, elsısorban a zenére (beat) koncentrált mozgalom fejlıdött ki.”11 Ezt a közérzetet fogalmazta meg Kıbányai János is: „A beat legfontosabb vonzereje, hogy vad, anarchisztikus érzékisége és a hozzákapcsolódó zenehallgatási módok szertartás-jellege azokat a fiatalokat szervezi maga köré, akik elégedetlenek a munkamegosztásban elfoglalt helyükkel.”12 A beat egyszerő, ıszinte világa mágnesként vonzotta az „apákban” csalódott „fiúkat”, ez volt az a közeg, amelyben kortársaival fesztelenül és ellenırizetlenül együtt lehetett. Mindez vagy közvetlenül – egy-egy zenekarhoz kapcsolódva –, vagy közvetve kötötte össze a beatet a klubokkal.
65 A társadalmi konszenzus az évtized közepe felé új színekkel gazdagodott. A gazdaság korábban kialakult struktúrája és mechanizmusa nehézkessé vált, s ezért a már 53-ban jelentkezı, de 1957-ben félretett reformgondolat ismét teret nyert. A megpezsdült társadalmi közélet és közgondolkodás nyomán az évtized második fele a reform jegyében telik el. „Bár igen eltérı módon és intenzitással, szinte valamennyi szocialista országban megfogalmazódott a társadalmi-gazdasági és politikai mechanizmusok, intézményrendszerek átalakításának vagy legalábbis valamiféle korrekciójának az igénye… Örökkévalónak hitt politikai-ideológiai axiómák, rendíthetetlennek vélt elképzelések, változatlannak gondolt konstrukciók, mozdulatlannak látszó értékek kerültek új megvilágításba és ehhez meg-megújuló gazdasági, politikai, kulturális, ideológiai viták szolgáltatták a ’fényt’.”13 Az aranykorként emlegetett hatvanas évek azonban az egész világon egy kivételesen kiegyensúlyozott korszak volt, amely több tényezı szerencsés egybejátszásaként jöhetett létre. Hazánkban e korszak csúcspontjaként 1968-ban bevezették az új gazdasági mechanizmust, amely – szándéka szerint – szabadabb gazdasági mozgást, terv és piac kiegyensúlyozottabb viszonyát tette volna lehetıvé. „Vitathatatlan tény azonban, hogy a konzervatív erıknek sikerült elodázniuk néhány fontos lépést, például az intézményrendszer átépítését…”14 Így a már eleve „beépített fékekkel” ellátott reform kevés eséllyel indulhatott útjára. Mőködnek tehát azok az ösztönös védekezı reflexek, amelyek a politikai intézményrendszer 1950-tıl kialakult struktúrájában gyökereznek. Ezek a reflexek áthatják a társadalom minden szféráját, s erıs – ha nem is mindig tudatos – hatást gyakorolnak a közösségi-kulturális mozgalmakra is. Ez az ösztönös irányítási-egynemősítési reflex indította el a KISZ-vezetıképzés alapelveire épülı klubvezetı-képzést és a Kiváló-pályázatot. A hatvanas évekre tehát az a kettısség érvényes, amelyben jól láthatóan dinamikus fejlıdés indul el a társadalmi közéletben, a társadalomtudományokban. Itt elsısorban a közgazdaságra, a szociológiára gondolhatunk. A látható, s kétségkívül progresszív felszín alatt azonban – mint ezt a késıbbi évek bizonyítják – hatékonyan mőködik a politika fékrendszere. 2. A hetvenes évek „Az új mechanizmus kulcsembere voltam, és most itt végzem, egy presszóban – holtan” (Bereményi Géza)
A hatvanas évek zárszava 1972-ben hangzik el, amikor is az MSZMP KB novemberi ülésén Kádár János értékel: „az a kényszerő – de egyébként helyes – fordulat és változtatás, amit sok mindenben végre kellett hajtanunk 1957 elején, megnyitotta az utat bizonyos nemkívánatos kispolgári és jobboldali jelenségeknek is… Csak ilyen fordulat után és árán lehetett azt az alapvetıen normális helyzetet megteremteni, amelyben a párt vezeti a népet a szocializmus útján.”15 És végül a 68-as reform minısítése: „Az új gazdasági mechanizmus nálunk jobb, hatékonyabb eszköz, mint a régi volt. De enélkül sem pusztultunk volna el.”16 Bár 1972-t a hatvanas évek zárszavának értékeltem, nem mond ennek ellent, hogy a hetvenes évtized központosító, bürokratizáló, paternalista politikája korábban érzékelhetı. Nem tudhatjuk, hogy a 68-as nyugati diákmozgalmak nyomán a hatalom mennyire vetette „vigyázó szemeit” Párizsra. Csak hipotézis lehet, hogy – felerısödve a „prágai tavasszal” – „berántotta” a védekezı reflexeket. Talán így komolyabb összefüggésbe kerül a Vitányi Iván által a Vitairat-ban jelzett „mozgalmakban rejlı politikai lehetıség”. Mindenesetre tény, hogy a hatvanas évek végétıl igen intenzív ifjúságpolitika vette kezdetét. A párt 1970-es határozata után 1971ben megszületett az ifjúsági törvény, majd az ifjúsági parlamentek rendszere. A párthatározat sürgeti a fiatalok szabadidıs tevékenységéhez a feltételek javítását, ám aggasztónak találja, hogy „ahol már mőködnek ilyenek, ott is sokszor elmarad a helyes irányú befolyásolás… és politikai szempontból sem mindenütt megnyugtató a vezetésük”.17 A határozat nyomán gyors egymásutánban követték egymást az események. létrejön az OIOT, majd
66 1972-ben megjelenik a klubos irányelv és a kulturális-turisztikai kedvezményrendszer, amelynek felhasználását egy alapvetıen diszkriminatív elv szabályozta. Ezeket ugyanis csak KISZszervezetek és ifjúsági klubok igényelhették. Mivel ezzel egyidıben a klubokat is nyilvántartásba vették, így tehát az állami kedvezményeket csak az állam által elfogadott, ellenırzött szervezetek vehették igénybe. Mindezek pedig a magyar ifjúságnak kb. egyharmadát, de legfeljebb felét jelentették! 1972-vel tehát kialakult egy olyan paternalista ifjúságpolitika, amelyben az állam hajlandó anyagi támogatást adni, cserébe viszont ellenırzése és irányítása alá von minden létezı közösségi mozgalmat. Teszi mindezt olyan gazdasági helyzetben, amikor még nem veszünk tudomást a „lefejezett reform” következményeirıl. „Többet vásároltunk, szállodák sorával gazdagodtunk, hidakat korszerősítettünk… A főtı- és nyersanyagok, a fejlett technika világpiaci áremelkedése ráfizetésessé tette kereskedelmünket. Eleinte mintha nem érzékeltük volna e változásokat… 1974-ben, amikor külkereskedelmi ráfizetésünk elıször volt igazán nagymérvő, 15%-os általános munkás béremelésre került sor.”18 Ez volt az osztályharcos válasz a differenciálódó egyéni jövedelmekre, amelyek – különösen a „második gazdaság” erıteljes növekedése miatt – fokozódó életszínvonalat tett lehetıvé, és az értelmiség 68-as illúzióira. A klubmozgalomnak a központi „injekció” néhány évig fejlıdést eredményezett, még ah ez jobbára csak helyiségeket jelentett is. A kétarcú – támogató, de ellenırzı – politika azonban a beat-mozgalomból és az amatırszínjátszásból már sikerrel változtatott üzletet és produkciót. A korábbi beatünnep a zenekarokkal „együtt lélegzı, jelenlétükkel és reagálásaikkal irányító közönséggel együtt jön létre… Együtt énekelnek, s az egymáshoz húzódás a beat hıskorszakában még át is töri a közösséggé válás illúzióját.”19 A hetvenes évek elejére a beat iparággá válik, a fejlıdı zenei technika már egyébként sem fér be a kis klubokba, csak koncerttermekbe, sportcsarnokokba. Terepe egyre inkább a tömegkommunikáció lett, s így elveszett a személyes kontaktus lehetısége. A mozgalom 20-25 nagy öregje még utoljára – 1973 ıszén – egy félig lebontott óbudai zsinagógában, a szájhagyomány útján szervezıdı többezres közönség elıtt „búcsútiszteletet adott a magyar beatnak. A koncert után nem sokkal a mozgalom is megtört.”20 Hasonló utat járt be a 60-as évek vége felé felerısödı amatırszínjátszás is. Érzékletesen írja le Száz János az 1976-os kazincbarcikai fesztivált, ahol „átütı erejő, a mozgalmat megújítani képes új elıadással nem találkozhattunk. Ekkor döbbentünk rá, éppen a Kımőves Kelemen megnézése során, hogy a mozgalom nagy korszaka két évvel ezelıtt véget ért. S az elıadás végén Kelemennel együtt mi is álltunk, önmagunkat kisemmizve… Tudtuk, hogy valami véget ért, és ki vagyunk fosztva.”21 A hetvenes évek közepére tehát több minden tisztázódott: az ifjúság közösségi-kulturális mozgalmai intézményesülve integrálódtak a társadalmi struktúrába, eredeti szándékai, tartalmai e folyamatban kilúgozódtak, s formává merevedve – hanglemez, produkció avagy klubhelyiségként – maradtak fenn. Egy valami azonban csak 1979-ben tisztázódott: a magyar gazdaság vészhelyzete. „A veszteségek a zord világgazdasági közegben, a váltóállítás késedelmei mellett hatalmasra duzzadtak. Tíz év alatt nagyjából egy év során megtermelhetı nemzeti jövedelem értéke veszett el… vagyis a második világháborúban bekövetkezett rettentı háborús pusztítás veszteségeivel volt nagyjából egyenértékő… akkora értéktıl estünk el…”22 3. A nyolcvanas évek „Semmi nem kell, nem kell!” (Nagy Feró)
1979 – mint a felismerés éve – egyúttal bevezetı is évtizedünkbe. Az akkor, vagy még elıbb elinduló folyamatok máig élıjelenségeket termeltek. A gazdasági regresszió társadalmi feszültségekkel jár(t) együtt, amelyek a „szélárnyékos” hetvenes években gyökereztek. Külö-
67 nösen les konfliktushelyzeteket teremtettek az ifjúság életében, mert értékeit kisajátították, központi értékké alakították, közösségeit formalizálták. A nyolcvanas évek ezek mellet alapvetı egzisztenciális gondokat is jelentenek, hiszen a fiatalok jövedelme messze elmarad az idısekétıl, nem is szólva a vásárlóértékrıl. A gyermekvállalás fokozódó anyagi terhe mellett szinte elérhetetlen távolságba viszi az önálló és emberi minıségő lakás megszerzését. Így jöhetett létre az a furcsa és tragikus helyzet, hogy nem a fiatalok gondoskodnak az öregekrıl, hanem a szülık támogatják továbbra is gyerekeiket. Az egzisztenciális kényszerekkel párosul a társadalom értékválsága, s a kettı együtt perspektíva-vesztést eredményez. Nincs az egyén számára jövıkép, nincs mire igent mondani – a tagadás marad. Tagadni mindent: családot, munkát, szerelmet – végül önmagát. Az út zsákutca, de a különféle deviáns magatartások legalább a pillanat feloldódását megadják. A 70-es évek közepétıl emelkedı devianciák évtizedünkre ijesztı arányokat értek el. Míg 1972-ben 74 ezer veszélyeztetett fiatalról tudtunk, 1984-re számuk meghaladta a 120 ezret,23 s csak 1980-82 között 28,3%-os (!) volt növekedése.24 S ez az ütem a devianciák többi formájára is jellemzı. Rendkívül veszélyes „menekülési forma” a narkománia, s bár pontos adatok errıl nem állnak rendelkezésünkre, valószínő, hogy a kb. 30 ezer hazai kábítószer-fogyasztó zöme is fiatal. Fontos megjegyezni, hogy a társadalmi beilleszkedési zavarok jelensége a társadalom hátrányos helyzető rétegeiben gyakoribb. A fiatalokkal foglalkozó intézmények fokozódó funkciózavarokkal küzdenek. Sem az iskola, sem a KISZ nem tudja a „kizökkent idıt” helyre billenteni. Mára ismét csak az utólagos diagnosztizálás maradt. Ebben a társadalmi helyzetben igen jellegzetes intézményi reagálás az ÁIB 77-es irányelveinek csöndes eltörlése. Ennyire tellett… A fokozódó társadalmi-gazdasági válság a politikai intézményrendszert azonban ismét engedményekre kényszerítette. A választások többes jelölése, a vállalati tanácsok létrehozása, a helyi társadalmak fokozódó aktivizálódása azt mutatják, van kiút: a társadalom demokratikus mőködtetése, az autonóm cselekvés, az önkormányzat joga. IV. Befejezés – összegzés és perspektíva A magyar társadalom fejlıdését valamennyi szférájában a szervetlen fejlıdés jellemezte. ennek oka az a megkésett fejlıdés, amely a nyugat-európai országokhoz képest perifériális helyzetet eredményezet. Az ún. centrum-országok szerves fejlıdéséhez képest Magyarország késın, s akkor is erıtlenül indult el a XIX. század utolsó harmadában a kapitalizálódás útján. Ennek lett eredménye az Erdei Ferenc által leírt „kettıs társadalom”, amelyben az egyik struktúrát a feudalizmus fennmaradt elemei – a földesúr-jobbágy viszony –, a másikat a még „vékony” burzsoázia és a lassan kialakuló munkásság jelentette. A kettı nem állt szerves egységgé össze, s így egy sajátos feudálkapitalista társadalmat és gazdaságot eredményezett. (Csak a feudális gondolkodásmód erejét érzékeltetvén jegyzem meg, hogy annak néhány elemét – a személyi kapcsolatok meghatározó szerepét és a paternalista „alattvalói” szerepet – a mai társadalom visszahúzó politikai elemeként érzékelhetjük.)25 1945 után új politikai helyzetben állt a magyar társadalom elıtt a szerves fejlıdés lehetısége. A koalíciós évek pluralizmusa, amely minden szférára jellemzı volt, sokszínő társadalmi-gazdasági-kulturális életet eredményezett. A proletárdiktatúra elindulásával azonban a Bogár László által „történelmi kihívás”-nak nevezett dilemmával kerültek szembe. Vagyis: „mi a teendı akkor, ha fejletlen termelıerıkkel rendelkezı országokban lehet és kell létrehozni fejlett termelési viszonyokat. A politikai mechanizmusok az erıltetett ütemő növekedésben látták a dilemma megoldását, vagyis erıszakosan beavatkoztak a társadalmi fejlıdés folyamatába.”26 Ez a korai „túltársadalmasítás” egyszerre és nagy erıvel játszódott le, s így a szerves fejlıdés lehetısége ismét elveszett. Az 56 utáni „nyitás” beengedett egy olyan kulturális áramlatot – a beatet –, amelynek értékrendje, tartalma megfelelt egyrészt annak a szándéknak, hogy a magyar társadalomban is
68 korrigálni kell az elızı évtized értékrendjét; másrészt adekvát volt az ifjúság életkori, érdeklıdési, viselkedési sajátosságaival. Ennek nyomán a beat hazai úttörıi magyarul megszólalva a magyar fiatalok életérzéseit tükrözték vissza. Ezek tették lehetıvé, hogy viharos gyorsasággal elterjedjen, és ezzel indult el – szerves módon – egy új ifjúsági kultúra. A lendület azonban a 70-es évek elején megtört. Az állam ugyanis régi reflexei alapján ismét egy voluntarista fejlesztést indított el 1964-ben, majd 1972-tıl ismét a központosítás következményeit szenvedjük. Ez utóbbi folyamat 1979-ben zárult, amikor az állam még a KISZ kezébıl i(!) kivette az ifjúsági házakat, klubokat. Az ÁIB-irányelv megszőnése e folyamaton már lényegesen nem változtatott. Láthatjuk tehát, hogy a magyar társadalom régi kísérı jelensége a szerves-szervetlen fejlıdés alternatívája. Ennek tünetei láthatók az ifjúsági klubmozgalom történetén is. A mozgalmak fejlıdésének konfliktusai azonban még egy sajátos jelenségre hívják fel figyelmünket. Ez pedig az ifjúság közösségi-kulturális cselekvéseinek alakváltozásai. A beatmozgalom zenei mozgalomként indult, de közvetve társadalomkritikai tartalma is volt. Ezzel szinkronban alakult a klubmozgalom, amelynek egy része személyesen is közel maradt a beathez, más része némileg eltávolodva csak értékeit tartotta meg. A mozgalom azonban „kitermelte” azokat a fiatalokat, akiknek a klub nem volt megfelelı önkifejezési forma, cselekvési, közlési lehetıség. 1968 körül kezdett felfelé ívelni az amatırszínjátszó mozgalom, s tartotta minıségét a 70-es évek közepéig. E szakaszban jelentkezik a folklórmozgalom a táncházak tömegével, s tart mintegy az évtized végéig. Tehát mozgalmak hullámhegyei-hullámvölgyei követik egymást. Mivel magyarázható ez? Egyik okának azt látom, hogy a mozgalmak társadalomba való integrálása elıl a fiatalok egy absztraktabb közlésmódba „menekültek”. Az ifjúsági klubok verbális kommunikációja ellenırizhetı volt. A színjátszás áttételesebb, intellektuálisabb közlésmódját pedig már csak a tánc végsıkig elvonatkoztatott jelrendszere tudta felülmúlni. Túlzás lenne azonban csak ezzel érvelni. A klubmozgalom az érzékenyebb, aktívabb fiatalokat tömörítette, s ezzel segített „kiválasztani” intellektuálisabb és tehetségesebb fiatalokat a színjátszás számára. A 70-es évek elején pedig az egyéni és nemzeti identitás keresése nyomán robbant be a táncház-mozgalom. Egyén és közösség egymásra találásának egy új formája jelent meg. Azt mondhatjuk tehát, hogy új értékek megjelentetése, felerısödése, valamint az „önvédelmi” alakváltozás együtt eredményezte a mozgalmak egymásra épülését. Ennek „tanulsága”, hogy az ifjúság a demokrácia elemi szintjén is „megszüli” a maga közösségi-kulturális mozgalmait, ám nem tudhatjuk pontosan mikor, mit. Helyettük, számukra azonban nem szabad/érdemes központi mozgalmat adni. S ha megszüli, azzal „csak” annyit tegyen egy társadalom: hagyja virágozni, segítse méltó helyét elfoglalni a társadalmi-kulturális szerkezetben. E tanulság már a lehetséges perspektíva felé mutat, és az ifjúsági klubmozgalom perspektívája is ebben a gondolati körben keresendı. Ha észrevesszük az utóbbi évek – idınként konfliktusos – népfıiskolai, egyesülési kezdeményezéseit, akkor látnunk kell, hogy a megújulás nem valamiféle új szaktevékenységben közelít (mint pl. színjátszás, néptánc), hanem az autonóm állampolgár teljes személyiségének aktivizálódása felıl közelít. Ebben a megújulási folyamatban színtér maradhatna a klub is, de jelenlegi intézményi irányításánál és a jogi önállóság hiányánál fogva nem fog vonzereje nıni. A klubmozgalom perspektíváját tehát a teljes autonómia, a demokratikus közösségi lét jelenti. Ez esetben azonban már nem is lényeges: klubnak, egyesületnek vagy másnak hívják.
69 1. tábla A mővelıdési otthonokban mőködı ifjúsági klubok és klubtagok számának alakulása a fenntartó szervek szerint (1970–1983)
Tanácsi Szakszervezeti Egyéb Összesen:
Klub 2208 310 43 2561
1973 T a 35+ 64 73 39
g 76969 19894 3127 99990
Klub 2416 309 57 2782
Tanácsi Szakszervezeti Egyéb Összesen:
2433 337 104 2874
1977 33 80229 56 18897 125 12967 39 112093
2481 318 119 2918
1981
1974 T a g 36 86368 58 17968 226 12871 42 117207 1978 32 59 123 39
80500 18785 14655 113940
1975 T a g 34 84265 61 19870 53 3345 37 107480
Klub 2500 325 63 2888
1979 30 54 132 37
2283 271 110 2664
1982
Tanácsi 2088 30 61657 2044 Szakszervezeti 241 45 10770 224 Egyéb 91 135 12293 82 Összesen: 2420 35 84720 2350 + Ezek a számok az átlag taglétszámot jelölik!
30 50 153 36
68359 14552 14532 97443
Klub 2489 337 103 2929
2054 233 92 2379
1983 61605 11285 12564 85454
2013 240 70 2323
29 47 191 36
1976 T a g 34 84112 62 20788 101 10392 39 115292 1980 29 57 129 36
Átlag taglétszám összesen 32 56 131 38
59686 11374 13391 84451
2. tábla A mővelıdési otthonokban mőködı ifjúsági klubok és klubtagok fenntartó szervek szerint (1973–1983)
1973
1974
1975
Budapest Városok Községek Összesen:
Klub T a g 104 145+ 15142 522 44 23060 1935 32 61790 2561 39 99990
Klub 199 543 2040 2782
T a g 143 28529 46 25048 31 63630 42 117207
Klub 187 572 2129 2888
Budapest Városok Községek Összesen:
198 596 2080 2874
1977 91 18112 59 35396 28 58585 39 112093
228 622 2068 2918
1978 77 17618 63 39097 28 57223 39 113940
148 596 1920 2664
1981 Budapest 172 61 10438 141 Városok 510 56 28484 514 Községek 1738 26 45798 1725 Összesen: 2420 35 84720 2350 + Ezek a számok az átlag taglétszámot jelölik!
1982 64 58 27 36
1976
T a g 87 16333 48 27719 30 63428 37 107480 1979 72 57 27 37
10672 34128 52643 97443
1983 9035 29593 46826 85454
154 681 1488 2323
62 49 28 36
9527 33639 41825 84451
59478 13287 11859 84624
Klub 209 593 2127 2929
165 534 1680 2379
T a g 96 20120 57 33591 29 61580 39 115292 1980 71 53 27 36
11670 28396 44558 84624
Átlag taglétszám összesen 85 54 28 38
70 Jegyzetek 1. A pontos nyilvántartás hiánya miatt e számok csak becslésértékőek. 2. A továbbiakban az itt nyilvántartott klubok adatait használom. 3. Néhány az ismertek közül: 1. 1982. IX. 29.: Kis klub – nagy klub címmel a Csongrád Megyei Továbbképzési és Módszertani Intézet rendezett kerekasztal-beszélgetést helyi és fıvárosi szakemberekkel. 2. 1983. II. 4-5.: Fórum a diák-közmővelıdésrıl, Budapest, KISZ KB 3. 1984. IV. 15-18.: Országos Klubos Vitatábor, Szolnok, KISZ KB 4. 1984. VI. 1-3.: Ifjúsági klubvezetık országos találkozója, Nyíregyháza, KISZ KB – MM. A felsorolt eseményekrıl beszámolt a KLUBÉLET c. Csongrád megyei periodika 4., 9., 10. és 11. száma. (Kiad. a Csongrád Megyei Tanács Mővelıdési Központja, 1982-1986.) 4. Földiák András: A klubmozgalom útjai, lehetıségei. In: Két tanulmány az ifjúsági klubmozgalomról. Népmővelési Intézet, Bp. 1977. 5. Erre vonatkozóan lásd: H. Sas Judit: A magyar népmővelés története 1920-1948. Bp. Tankönyvkiadó, 1965.; Kiss Jenı: Gazdakörök és olvasókörök a két világháború között. Népmővelési Értesítı, 1963/3-4. sz.; Szatmáry Lajos: A szabadmővelıdés korszaka 1945-1949. Kultúra és Közösség, 1977/1. sz. 6. Földiák András i. m. 102. o. és Diósi Pál: Klubtanulmány. Csoportképzıdési esélyek a formálisan szervezett ifjúsági klubokban. Múzsák Közmővelıdési Kiadó, é. n. 7. Lengyel Zsuzsa – Csepeli György: Klubszervezés és csoportlélektan. In: Klub volt, klub nem volt. Szerk.: Diósi Pál. (Klubvezetık kiskönyvtára 26.) Múzsák, é. n. 224. o. 8. Országos akció az ifjúsági klubokért. Népmővelés, 1973/8. sz. 9. Diósi Pál: Klubtanulmány – i. m. 7. o. 10. Szász János: Huszonnyolc ifjúsági klub szociológiai vizsgálatának fıbb tapasztalatai. In: Két tanulmány… i. m. 13. o. 11. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar mővelıdésrıl. Budapest, Gondolat, 1983. 97-98. o. 12. Kıbányai János: Beatünnep. In: Beatünnep után. Gondolat, Budapest, 1986. 33. o. 13. Bogár László: A fejlıdés ára. Gazdasági nehézségeink fıbb okainak történeti aspektusa. (Idıszerő közgazdasági kérdések.) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 75-76. o. 14. I. m. 77-78. o. 15. I. m. 88. o. 16. U. o. 17. A központi bizottság állásfoglalása ifjúságpolitikai kérdésekben. (1970. II. 18-19.) In: Közoktatás- és mővelıdéspolitika. Dokumentumgyőjtemény. Tankönyvkiadó, Bp. 1980. 159. o. 18. Berend T. Iván: Felzárkózás vagy lemaradás? In: Szocializmus és reform. Akadémiai Kiadó, Bp. 1986. 134. o. 19. Kıbányai János i. m. 34., 36. o. 20. I. m. 41. o. 21. Szász János: A közösségi értékek születésének forrásánál. A klubmozgalomtól az egyesületekig. Ifjúsági Szemle 1986/5. sz. 55. o. 22. Berend T. Iván i. m. 135-136. o. 23. Társadalmi beilleszkedési zavarok Magyarországon. Kossuth, 1986. 14. o. 24. I. m. 49. o. 25. Kulcsár Kálmán: A modernizáció fogalma és helye a közép-kelet-európai fejlıdésben. In: A modernizáció és a magyar társadalom. Tanulmányok (Elvek és utak) Kossuth, Bp. 1986. 47-48. o. 26. Bogár László i. m. 11. o.
71
Beke Pál
1989/1.
STAGNÁLVA ÉS FUNKCIÓTLANUL
Bánatos hangulatban, hogy ne írjam: rosszkedvően kezdem e sorok írását. Már a telefonon történt felkéréskor is gyanakodtam, hogy a minisztérium-kérte vizsgálat szövegei nem lesznek éppen szívderítıek, de azokat olvasván valóban elszomorodtam. Amikor a napokban megnéztem néhányat a szóban forgók közül, végképp elment a kedvem az egésztıl. Elolvastam a vizsgálat vezetıjének hozzám elküldött szövegét is, amely persze újból nem villanyzott fel, sıt: miután az illetı megyei közmővelıdési csoportvezetı, bizton látom és tudom, hogy minden folytatódik úgy, mint eddig. Minek akkor, hogy betőket hányjak erre a szép tiszta papírra; minek fölhergelnem magam és ezzel fölbosszantanom másokat, amikor minden ugyanolyan ócska, elhasznált, kifáradt, üres, szegényes, fantáziátlan, elhanyagolt, reménytelen leszmarad? Természetesen a mővelıdési házakra gondolok. El kell gondolkodjunk: vajon nem jól van-e így? A mindenki háza nyilvánvalóan senkié sem; ha meg senkié, miért költenének rá? Miért festenék ki, miért tartanák karban, esetleg miért építenének újat a régi vagy az alig-valami helyett? Nem baj az, hogy olyanok ezek az épületek, amilyenek, hanem éppenhogy eredmény: ha egy társadalomban az elszigetelés, az elmagányosítás, a talajveszítés a cél, hogyne lenne szükségszerő a közösség házának leépítése, kiürítése, emberi tartózkodásra való alkalmatlanná-tétele? És láthatjuk: sikerült. Hogy van, aki nem így gondolja? Azok az ellenséghez tartoznak. Mint én is, meg még néhányan. Csakhogy mi, akik hiszünk az emberi értékek feltárásában és abban, hogy ha azok feltárulnak, az jó és hasznos; mi, akik elhisszük, hogy a világon a legérdekesebb a másik ember és hogy a gondolkodás fontos dolog; mi ebben vereséget szenvedtünk. İk gyıztek. İk, akik lerombolták a hajdani egyesületi székházakat, akik még az ennek ellenére is megmaradó, az együttlétre vonatkozó óhajt szakkörbe, klubba gyömöszölték, hogy ellenırizhetı legyen; akik elmulasztották pótoltatni a hiányzó cserepet, akik nem ragasztották meg a repedt székeket. Íme; gyızelmük és sikerük eredménye országszerte (és persze így Csongrádban is) jól látható. Remélem örülnek. Hogy nekünk járhat a szánk például egy ilyen folyóiratban? elıre látom, hogyan legyintenek rá. Legyintenének, ha elolvasnák. Mit jelent ez az ártatlan szöveg országlásuk eredményeihez képest! Egy telefon (csipetnyi mő-felháborodással, mintha egy löket szúnyogirtót fújnának ki) s vége is a dalnak. Vagy ha nem is: beszéljenek, írjanak csak! Beszéltünk, írtunk: milyen eredménnyel? Semmilyennel. Rongyolódott és rongyolódik a közösségi mővelıdés és kérdés, hogy romolhat-e vajon ez még tovább? Igen, hiszen ma még van mit vizsgálni. *** Ez, hogy ma még „van mit vizsgálni”, jaj de nagyon kevés ahhoz, ami lehetne a már negyven éves bizalmatlanság, gyanakvás, tiltás nélkül. Falvanként (ha van!) egy lerobbant kultúrház, kicsi könyvtár, s ha meg nem szőnt, akkor is kényelmetlen és mőszakilag korszerőtlen mozi; egynéhány közösségként számon tartott együttes, klub, szakkör! Olvashattuk, hogy a vizsgált településeken mennyit ért a szocialista kulturális forradalomként emlegetett leépítés: tehetjük-e büszkén az ablakba mindazt, amit vizslató kollégáink a helyszínen találtak? Algyı hajdani társadalma 8, Sándorfalváé 9 egyesületbe tömörült hajdanán: jelesül elırehaladtunk ott az elmúlt idıkhöz képest, nem igaz?
72 De még van mit vizsgálni. Helyesebben: vizsgálni még lehet. Szokták volt mondani, hogy erre az ágazatra kevés a pénz, a figyelem s hogy vannak fontosabb dolgok. Ugyan kérem! Ebben az országban mindig arra volt fedezet, amire a döntésképesek akarták: akarták a kohót és lett. Akarták a termelıszövetkezetet és lett. Akarták az eltömegesítést az ipar- és lakosságkoncentrációval és úgy lett. Akarták, hogy az országlakosság alkalmazott legyen és lett. Sorolhatnám persze tovább mindazt, amirıl ma már (és sokak által még idejében is!) látszott, hogy hová vezet: de minek tegyük! Tudja és ismeri mindenki. Csak nehogy azt higgyük, hogy ez hiba, nem. Ez kérem eredmény azok szempontjából és nézıszögbıl, akik ilyenné vezérelték hazánkat. Akik kiagyalták (importált példák alapján) ma szükségképpen tévelygı szakmánkat szerepzavaros kultúrrendırével, a népmővelıvel, akin olyan jól el lehet verni a port azért, maiért nem felelıs! S akit áldozati bárányként persze el is lehet bocsátani manapság, mondván: nem tesz, nem csinál semmit. Egyébként valóban el lehet bocsátani. Pusztán azért, mert felesleges. Ebbéli formájában és tevékenységében különösen. Közbevetıleg a „szocialista” kultúráról. Ha errıl tanultam valamit, azt már elfelejtettem. Nem lehettek nagyon magvas gondolatok azok sem, amiket olvastam róla, mert bizony azok magyarázatai sem élnek bennem tisztán, pontosan. Szöveget is hallgattam errıl eleget, de úgy látszik, hogy azokat is maradandó értelmezés híján. No nem azokra gondolok, amelyek hemzsegtek (hemzsegnek) a frázisoktól, hiszen azoktól az ember amúgy sem vár bölcs útmutatást. Kézikönyvekhez fordultam hát kiokosítandó ebben magamat. A Magyar értelmezı kéziszótár elég kurtán bánik a „szocialista” és a „szocializmus” szócikkek fogalmazásával, a „szocialista kultúráról” pedig egy szó sem esik benne. Az Idegen szavak és kifejezések szótára sem említi ez utóbbi szókapcsolatokat, de magyarázatai bıvebben lévén, annak segítségével próbálom megérteni azt, hogy vajon e szókapcsolat jelzıje miképpen és mennyire módosítja és teszi újjá a jelzett szó, a „kultúra” eredeti értelmét. Lássuk tehát! „Szocialista – 1. a szocializmus híve” Ez nem elegendı magyarázat, hiszen a „kultúra” éppen úgy nem lehet híve valaminek, mint egy ágy vagy asztal. „2. a szocializmus elveit valló (vagy magáról ezt hirdetı) párt tagja”. Ez sem vonatkoztatható. Nézzük tovább! „3. a szocializmussal kapcsolatos, a szocializmus elvein alapuló”. Aha! – tehát: szocialista az a kultúra, amely annak elvein alapul. Ez már valami! Keressünk tehát tovább. „Szocializmus – 1. a termelési eszközök társadalmi tulajdonán és a kizsákmányolás megszüntetésén alapuló állami és társadalmi rendszer, amelyben az elosztás az egyén munkájának mennyisége és minısége szerint történik – írja forrásom a 816. oldalon. Ezek szerint „szocialista” az a kultúra, amely a termelési eszközök állami és társadalmi tulajdonán, a kizsákmányolás megszüntetésén alapul, és amelyben az elosztás (a kultúra elosztása? a kultúra anyagi támogatása?) a munka mennyisége és minısége szerint történik (kinek a, minek a munkája? – nem tisztázható). Hát ennek bizony nincs sok értelme. Már csak azért sincs, (hogy kölcsönözzem ugyanezen kézikönyv 474. oldalán értelmezet „kultúra” fogalmát), mert az emberi társadalom által létrehozott anyagi és szellemi javak” ha befolyásoltak is a tulajdonviszonyok által, összességük az ilyen történelmi ideiglenességeknél mélyebben gyökerezik. azt gyanítom tehát, hogy az emberi társadalmak által eleddig létrehozott anyagi és szellemi javak együttese éppen hogy független az idıszerő tulajdon- és elosztási viszonyoktól, mely utóbbiak az aktuálpolitika függı változói. Mint nálunk is és éppen napjainkban! A „kultúra” meghatározásánál azonban van még egy félmondat, amely szerint ez az anyagi és szellemi javak „egy adott korszakban való jellegzetes állapota”. Ilyen értelemben a „szocialista” kultúra tulajdonképpen korunk kultúrája, gyaníthatóan az 1948-49-tıl kezdıdı idıszak óta létrehozott anyagi és szellemi javak együttesének (= kultúra) szinonimája lehet. Lehet?
73 Az említett szócikket olvasva szőkebb értelmezéseket is találhatunk, mely szerint „2. a civilizációval szembeállítva: szellemi javak, mőveltség”. Ez annyit jelent, hogy szocialistán kulturált az, akinek mőveltsége, szellemi javai a termelési eszközök társadalmi tulajdonából, a kizsákmányolás megszüntetésébıl fakadnak, és aki az elosztásból (vélhetıen a kultúra javaiból) munkája mennyisége és minısége szerint részesül. Vagy ha másképpen ragozzuk: szocialistán kulturált az, akinek mőveltsége, szellemi javai a termelési eszközök társadalmi tulajdonán, a kizsákmányolás megszüntetésén alapulnak. Hm! Most lássuk az újabb variánst, mely szerint a kultúra „3. mővelt állapot, mővelt viselkedés; valakinek egyéni mőveltsége”. Szocialistán kulturált az tehát, akinek mővelt állapota, egyéni mőveltsége a termelési eszközök társadalmi tulajdonából, a kizsákmányolás megszüntetésébıl fakad (netán azon alapul). Nevelés? Élethelyzet? Családi környezet? Barátok? Életmód? Szocializáló? Szülık, tanárok magyarázata, mintája, netalán népmővelık munkája? – ugyan, kérem! Ha a termelési eszközök államosítottak, ha a kizsákmányolás megszőnt, ha az elosztás a végzett munka mennyisége és minısége szerint való, ez a szocialistán kulturált vagy akár kulturáltan szocialista állapot magától bekövetkezik. A szocialista kultúra eszerint tehát a tulajdon- és elosztás-viszonyok megváltoztatásával automatikusan létrejön. Elnézem könyvespolcomat: szegény szerzık! Apáczai Csere Jánostól Zilahy Lajosig nem részesei a szocialista kultúrának, nem lévén közük ilyetén tulajdon- és elosztási viszonyokhoz! Dehát várjunk csak; többségüket az így jelzett idıszak alatt adták ki! Gondolkodásmódjuk él és hat, korunk szellemi javait képezik ık is! Akkor talán mégis? Szomorúan néz rám a Leonardo-nyomat: nemhogy kizsákmányolás, hanem – mily rémséges! – még feudalizmus is volt, amikor eredetije készült, így hát ı is kiesett ebbıl a pikszisbıl. Vagy mégsem?! A kizsákmányolás megszüntetése után sokszorosította egy szocialista ország köztulajdonba vett nyomdája és én a munkám mennyisége és minısége szerinti javadalmazásomból megvásároltam egy, a kizsákmányolástól mentes, mert társadalmi tulajdonba vett üzletben; légy hát megnyugodva – mondanám, ha értené –, szocialista vagy te is. Hogy valóban az, fakuló színein látom. Ki kellene cserélni egy újra. Mint ahogy a vajmi keveset jelentı szókapcsolatokat is. Egyszerően csak kultúrát kéne írnunk, mondanunk. Ködös, szőkítı jelzı nélkül. *** Ezt az eszmefuttatást csak azért engedtem meg magamnak, mert az írta a szakma megyei vezetıje, hogy félre a teoretikával! Üzenem neki: amíg bizonyos dolgokat nem tisztázunk, félretehetjük ugyan, ám akkor valóban nem marad más hátra, minthogy gyakorlatiasan gondoljuk el a továbbiakat: „… látogatásaink, felügyeleti vizsgálataink, helyi testületi üléseken való részvételünk alkalmával makacsul vissza fogunk rá térni (mármint a vizsgálat következtetéseire, gondolom) vitázva vagy egyetértve a helyiekkel a megoldás lehetıségén”, E „gyakorlatiassággal” kapcsolatban csak egy megjegyzésem van: és mindezt olyan eredményességgel, mint ahogy azt az elmúlt negyven év során tették az ugyanilyen gyakorlatias tisztviselık. Olvashattuk, hogy milyen következménnyel! Véleményem szerint éppen hogy mérlegre kellene tenni intézkedéseinket a legújabb kor hazai kezdeteitıl s hogy egyértelmő legyen, hogy ezt mikortól gondolom, szakmám egyik jelesét idézem a népfront Országos Tanácsa parlamenti ülésérıl: egészen a rákosista ellenforradalom elsı lépéseinek kezdetétıl fogva s bizony meglehetısen gyakorlatiasan kéne tenni ezt. Nem az – s nem egyedül az – a feladat tehát, hogy felsıfokú levelezı-képzést indíttasson a megye (mert a helyzet megváltoztatásához való megyetanácsi „hozzájárulást” például ebben látják megoldhatónak), ez és ennyi semmiképp nem elegendı. Most persze megkérdezhetném, hogy a felsıfokú levelezıs képzés vajon mennyiben teoretikus és mennyiben gyakorlatias, de minek kérdezzem, amikor mindannyian tudjuk: a szisztéma változatlanság amiatt képzés egyetemen, fıiskolán vagy tanítóképzıbeli szakkollégiumon, nappali vagy levelezı tago-
74 zaton, mindegy: ettıl még minden marad a régiben: Sıt: a képzett népmővelık sokasodásával egyidejő a szakma zavarhelyzete és leépülése, ami között persze semmilyen összefüggés nincs. Valószínősíthetı tehát, hogy a megye ebbéli szándékának megvalósulása is csak annyit ér majd a helybeli lakosok közösségi mővelıdése, társas jövıje szempontjából, mint halottnak a csók. Gesztusként ez persze nem kevés, ám ettıl nem remélhetı feltámadás! Már persze akkor, ha akarnák, hogy legyen! Ha valaki megkérdezné, hogy hogyan kételkedhetek bárkinek jobbító, szakmánkat feltámasztó szándékában, szabad legyen emlékeztetnem ıt a vizsgálati szövegek reflexióira, amelyek közül az egyikben olvasható a mővelıdési otthon általa kívánatosnak vélt funkciója: Marxista-leninista szellemő világnézeti és politikai nevelés, szocialista tudat fejlesztése; A korszerő általános mőveltségi színvonal emelése a tudományok és mővészetek haladó hagyományainak és forradalmi értékeinek ismertetése és népszerősítése útján; A szakmai ismeretek és készségek fejlesztése a szocialista közösség és saját jólétünk érdekében stb. Ugyanı azt ajánlja, hogy ne a stagnáló és funkció nélküli intézményeket vizslassa a bizottság, hanem a „stagnáló és funkció nélküli embereket”. Azokat hát, teszem hozzá, mert bizonyára ık tehetnek arról, hogy ilyenek, és nem körülményeik, az ıket meghatározó valóság; isten ments, hogy ezeket firtassuk, hiszen akkor kevésbé lehetne pufogtatni a fenti üres léggömböket. De ha ezekkel a ködös stagnáló (értsd: pangó, egyhelyben álló, megfeneklett, megakadt állapotban lévı) és funkció nélküli (vagyis nem mőködı – netalán halott? – feladat nélküli, tisztséget nem viselı, szerep- és rendeltetés nélküli) emberekkel megismertetjük a tudományait (tehát a barlangrajzokat nem, mert azt is valamilyen értelmiségi fazon firkálhatta, míg a többiek a mamutot hajigálták életüket kockáztatva; a rabszolgatartó társadalmak ismeret- és mővészethalmazából csak az elmondottak által végzetteket, Rómából csak Spartacust, a középkorból és az újkorból csak a forradalminak tituláltat – de vajon Luthert és Kálvint megjelenésükkor igen és csak késıbb nem? –, s az egész magyar irodalmat és tudományt sem, mert azok is csak rohadék értelmiségiek voltak és nem jobbágysorban írták a Himnuszt, az Egri csillagokat, a Rab Rábyt satöbbi), szóval ha kultúrrendırként kellıen kiválogatjuk, hogy mi a forradalmi, akkor majd nem fognak pangani és lesz rendeltetésük. Mármint az embereknek, akiket ı megnépmővel. Irigylem hitét, csalhatatlan ítéletét, biztos kezét a válogatásban. Éppen ezek ellen beszélek. Nincsenek kevesen. Társai finomabban fogalmaznak: ık az intézményeiktıl még napjainkban is TITtanfolyamokat és egyéb „felvilágosító” jellegő elıadásokat; az (iskola) oktatás és a mővelıdési otthoni tevékenységek valamilyenféle „folyamatos egymásra épülését”; ifjúsági és nyugdíjas klubot; „nıtornát”; helytörténeti szakkört; bálokat; játszóházi foglalkozásokat és kézimunkakört; asszonykórust és néptánccsoportot; bélyeggyőjtıkört; napközis klubot; KRESZ- és nyelvtanfolyamot; szórakoztató mősoros esteket, diszkót várnak el és megjegyzem: a vizsgálatot végzık is mintha csak e tájon gondolnák a mővelıdési otthoni, a népmővelıi funkciót. Mintha a kultúrházak klasszikus korában, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lennénk. Meg is fogalmazódik, hogy az volt az aranykor: alig találtam olyan mellékmondatot, amely a megváltozott világ megváltoztatandó szakmai reagálását írta vagy kereste volna. Nem tagadom, hogy ahol a nótázó asszonyok megkergetik a népmővelıt, ha nem ad nekik színpadot és szakértıt, ott az asszonykórus a szükséges és a támogatandó forma; hogy ahol karatézni, tornászni, táncolni, bélyeget győjteni, helytörténetben kutakodni akarnak, ott az (is) gyámolítandó. Csak azt nem értem, hogy miért hiányzik az eltelt másfél évtized tucatnyi szakmai újdonsága, gyakorlata? Hogy miért a házba szorul, hogy miért az intézményt, a falakat feltételezi a közmővelıdési munka, ha valaki valahol valamit tenni akar? Mondjuk a fizetésért. Ami persze éppen úgy kevés, mint a mőködésre fordítható anyagi, de bizonyos, hogy ez is jelez valamit. Például azt, hogy ez a munka és ez a teljesítmény, hogy az intézmény mőködése
75 és tevékenysége ennyit és nem többet ér. Hogy ennyire lefokozott ez a pénzt osztók (nevezzük egyszerően csak hatalomnak) értékítélete szerint. Nehogy elhiggyük már, hogy nem lenne több fedezet mindezekre, hiszen a száját-nyitogató parlament immár sorolja is azokat, amik fontosabbnak minısültek s amikhez képest kevés és nevetséges a közösség mővelıdésére fordított péterfillér. Vegyük végre tudomásul: nem véletlen a leértékelt állapot, a mőködésképtelenné-tétel, a koszlott épület, a hiányos és szegényes berendezés, a kopott népmővelı. Nekik – és ez alatt ismét a fenti zárójelbe tetteket értem – mindez keveset ér, hiszen ha intézkedni, ha a helyzetet megváltoztatni akarnák, nem vizsgálatot tartanának, nem a mai (negyven éves) helyzetet ragoznák (például a fölsıfokú levelezı-képzés lehetıségével), hanem megváltoztatnák a szisztémát, a rendszert, a megcsontosodott gyakorlatot. De miért változtatnák meg? Kinek kell itt gondolkodó ember? A mai helyzet egy tudatos föld-alá nyomás eredménye, nem más. Hogy szerintem sem ér több támogatást a mai teljesítmény? – az egybeesés csak véletlen az elıbbiekével. Persze a „szerintem” nem sokat jelent, hiszen én gondolhatnék akármit, ha mindenütt virágzó teljesítmény cáfolna; a helybeliek véleményét vélem közvetíteni ezzel. Ne feledjük: a lakosság azzal és úgy is ítél, hogy a közösnek, a mindannyiunkénak mondott mővelıdési ház állaga, állapota és látogatottsága olyan, amilyen. Közömbösségükkel és távolmaradásukkal kinyilvánított értékítéletük legalább annyira sújtja ezt az intézményt és ezt a szakmát, mint az elıbb említettek nemtörıdömsége. Bár abban talán azonosak, hogy egyikük sem izgatja magát emiatt igazán. Akkor meg mit erılködünk? Közbevetıleg: kié a ház? A tanácsé? A párté (és melyiké?)? A termelıszövetkezeteké? Az embereké? Esetleg csak az emberek egy bizonyos részéé, akik a valaki által preferált tevékenységet őzik, az iránt érdeklıdnek? Netán az államé ágy, hogy tevékenységében miniszteriális akaratot kell sejteni? Mi végett mőködnek ezek a mővelıdési házak tulajdonképpen? Hogy legyen hol összegyőjteni alkalmasint az embereket? Hogy agitációs és propagandamunka eredményeképpen felvilágosítottak, netán beszabályozottak legyenek? a szabadidı kellemes eltöltése miatt valók? Szórakoztató- vagy találkahely, ahol lányok fiúkra és fiúk lányokra lelnek alkalomadtán? Az egyre-szabottság színhelye-e vagy a gondolkodás felszabadításáé; a nevelésé avagy a rekreációé? Jó lenne eldönteni végre, és ha országosan nem is, de helyileg legalább. Az sem biztos, hogy a fentiek (amelyeket persze sorolni lehetne még) egymásnak ellentmondanak, noha valószínősíthetı, hogy mindegyik más népmővelıi hozzáállást, magatartást (s hogy ne mondjam: más intézményi térszerkezetet, más-más berendezést, más- és más fölszerelést, más mértékő anyagi fedezetet) kíván. Ha a tanács intézményesített népképviselete úgy értelmezhetı, hogy a tanácstagok közös akaratát hajtja végre a közalkalmazott hivatalnok, muszáj arra gondolnom, hogy a mővelıdési otthon leginkább a helybelieké. Valahogy úgy, hogy a helyben legbölcsebbek közül is az elsı (nevezetesen a testületi elnök) a testületi többség véleményét közvetíti az intézményi szakalkalmazott, a népmővelı felé. Óhajként vagy követelésként, ez tán stílus kérdése, de semmiképpen nem saját elhatározásából. A népmővelıt meg bizonyára azért alkalmazzák, mert az elérhetı személyek közül a legjobban ı alkalmas arra, hogy az így közvetített helybéli akaratot szaktudásával, kapcsolatai révén és a fölöttes intézményhálózat gyámolító segítségével megvalósítsa. A közvetített akarathoz nyilván fedezetet is biztosít az, aki rendel, hiszen még tojást festeni is csak festékkel lehet. Miben és hol mőködésképtelen ez a szisztéma? De marháskodom, mert tudom jól, hogy se fedezet, se épület, se berendezés, se fölszerelés, és nincs pontosan megfogalmazott igény; tudom, hogy sok helyütt hiányzik a népmővelıi
76 szaktudás és hiányos a kapcsolat, és az intézményi magasabb-egység sem gyámolít, mert nincs mibıl neki. Akkor hát mi a teendı? Akkor el kell dönteni, hogy kié a ház. Tételezzük fel, hogy a fenti (helyileg még persze bıvíthetı) lajstromból a lakosokra bólint a népmővelı, már csak azért is, mert ık vannak a legtöbben. Már csak azért is, mert a tanács is, a pár(ok) is, a termelıszövetkezet stb. is csak ıérettük létjogosult. Már csak azért is, mert a mőködés fedezetét – tetszik, nem tetszik – a lakosok mint adóalanyok adják össze. És ha ez még nem is jószándékú „összeadás”, hanem z elvonásokból összegyőjtött pénz része (mint említettem: péterfillére), akkor is tılük érkezett. tılük és azért, hogy állampolgári jogon járó szolgáltatást kapjanak érte. Helyesebben: bizonyos szolgáltatásokat e jogon, bizonyosokat (differenciáltabbakat) további részvételi díj ellenében. De a lehetıség mindenképpen kijár. S ha a lakosoké, akkor vajon mit kell tenni-szervezni benne? Ami érdeklıdésük szerinti. Ha eközött olyan is van, ami a népmővelı ízlését sérti, sebaj. İ legfeljebb nem nézi-hallgatja meg. Ha négy évtizednyi szocialistának mondott-ígért kulturális életünk eredményeképpen és ráadásul az ı pénzéért ez vagy az kell neki: joga van hozzá. Ehhez nem is kell olyan nagy szakértelem: csak kérdezni, tájékozódni kell s a lehetıségek és az ajánlatok koordinátáiban megkeresni azt, ami helybe hozható. Szaktudás inkább ahhoz szükséges, hogy azt találjuk meg közöttük s bennük, ami az érdekeik szerint való, és ez nem annyira nyilvánvaló, mint az akciófilm vagy a Marica grófnı, a diszkó vagy a hímzı-szakkör. Érdekeik esetében (éppen mert értelmiségi ez a foglalkozás) elıbbre kell látnunk, mint nekik: nemcsak építkezési, lakberendezési, gyermeknevelési, párválasztási, továbbtanulási, kertmővelési, kisgéphasználati, civilizatórikus, nyaralási és még egyéb számtalankérdésben kell (egyedi rendezvénnyel, információs anyaggal, szakkörrel, klubbal, tanfolyammal stb.) rendelkezésükre állnunk, hanem olyan érdekek kielégítésével is, amit még fel sem ismertek. Amit a jövı tartalmaz számukra. Amit a szakember (ha szakember) olvasmányai, társadalomismerete, informálódása alapján alternatívaként elıre kiszámolhat. az igazi szakmai képesség ugyanis ekkor jelentkezik: amikor a még nem ismertet elıre megértetjük. Távozni pedig akkor távozhatunk, ha a mát megváltoztató, a jövıt elıre látó képesség önszervezésre is képes helyben immár. Ekkor ugyanis feleslegesek lettünk. S ekkor igazán az övék a ház, a település; csak ekkor válik saját világukká. *** Nem vagyok egyedül ebbéli véleményemmel. Az alábbi idézettek utólagos engedelmében bizakodva szövegükbıl néhány mondatot emelek ki már csak azért is, hogy azokat kommentálva fenti (teoretizáló?) állításaimat kibıvíthessem. Fábiánsebestyén tanácselnöke írja: „Véleményem szerint a mővelıdési otthonok jelenlegi funkcióit át kell értékelni, mőködését alá kell rendelni az adott településen jelentkezı minimális érdeklıdésnek is… A kultúrház igazgatójának ma nem csak szakmai felkészültségbıl kell nap mint nap bizonyítania; a fennmaradáshoz egyre nagyobb diplomáciai, vállalkozói készséggel kell rendelkeznie. Megítélésem szerint a közmővelıdés elıbb vagy utóbb áruvá válik és a szolgáltatás ágazatban volna a helye. Feltétlenül támogatom azokat a kezdeményezéseket, amelyek fıvárosi, városi szinten már gyakorlattá vált(ak), azaz a kulturális intézmények szerzıdéses alapon való mőködtetés(ét) magánszemélyek révén. Természetesen mentesíteni kell (azokat) mindenféle kötöttség alól úgy, hogy továbbra is mővelıdési célokat szolgálja(nak.)” Kommentálás helyett némi kiigazítás: szerzıdéses üzemő mővelıdési otthon sajnos sehol sincs még, pedig több helyütt megérné. Például abban Csongrádtól nem távoli faluban, ahol a félmilliós állami támogatáshoz képest ötmilliós forgalmat bonyolít a ház s ebbıl félmilliót adózik. Vagyis: az állami támogatáshoz képest ötmilliós forgalmat bonyolít a ház s ebbıl fél-
77 milliót adózik. Vagyis: az állami támogatással csak generálja saját magát, de elköltés után vissza is adja a pénzt. Ám egy valamit megkérdezek: mi az, hogy „áruvá válik” és ráadásul „egyre inkább”? Mikor nem volt az? El kéne felejtenünk végre ezeket a világos viszonyainkat csak összezavaró ál-ideológiai kategóriákat! A kövegyi helyzet összegzıi írják: „Az elöljáróság vezetıje a kibontakozást az önállóságban látja, határozottan érvel az alsó tagozatos iskolai csoport és az önálló tanács visszaállítása mellett; vállalná a vezetés is, az egyes ember is a plusz terheket.” Elcsodálkozom: akkor miért nem teszik? ki máson áll vagy bukik ez manapság, mintsem rajtuk? És persze a körülményeken, dehát ezért csak nem istenverése az, csak lehet uralnialakítani különösen, ha a párttitkár is úgy gondolja! A szegedi mővelıdésügyi osztályvezetı ugyan lefokozza a lehetıségeket, amikor arról ír, hogy: „A vizsgálat során egy sor olyan közigazgatási, érdek-konfliktus, mély gyökerő társadalmi probléma került a felszínre, amelyet a közmővelıdés eszközrendszerével sem maradéktalanul feltárni, sem megoldani nem lehet.” Hát ha így állunk hozzá, persze hogy nem! Egyébként: mi az, hogy a közmővelıdés „eszközrendszere”? A szakkör, az ankét, a filmvetítı vagy az újságkeret? – ajánlom figyelmébe idézett kollégámnak a közösségfejlesztés, a településszervezés mintegy fél évszázados irodalmát és gyakorlatát a Lajtán túlról s annak mintegy évtizedes honosítását Magyarországon; a szakmai, de a napi sajtóban is éppen eleget lehetett olvasni róla. Éppen ez az a tevékenységrendszer, ami a „népmővelés” távlatos jövıjét és lehetıségét adja. Lényegét röviden összefoglalva: a helybeli aktivitás felkeltése, bátorítása többek között éppen életkörülményeik jelen, illetve mindenkori színvonalának meghaladása céljából, amely persze egy olyan társadalmi környezetet feltételez, amely az embereknek és csoportjainak gondolkodásbéli és cselekvési szabadságot és önállóságot ad – tehát ha jól figyelem napjainkat, éppen errefelé haladunk! Arról nem beszélve, hogy a helyi cselekvést tagadó elmúlt évtizedben is jeles eredmények születtek sok helyütt (tehát lett iskola, tanács, mővelıdési ház, út, bolt, buszjárat, friss hús, tejtermék, csónakázó tó, tanuszoda stb.) pusztán csak abból és azért, mert helyben akarták. Mert nem hitték el, hogy valami különös és külsı akarat „eszközrendszere” kell a maguk elképzelésén túl hozzá. Közkelető tévedésre bukkantam a kiszombori vébétitkár válaszlevelében, amikor is azt írja, hogy: „… a helyzet talán még tovább romlott, sıt további romlása a jövıben is várható, mivel az emberek érdeklıdése és tevékenysége egyre jobban a fizetés-kiegészítı tevékenység, a háztáji, a maszekolás felé fordul.” Miért olyan nagy romlás ez? – helyesebben: a századelı három nyolcasának jelszavához képest persze, hogy romlás, értem én, dehát ezt termelte ki mindannyiunknak negyven éve létezı szocializmusunk. Ez van. Következésképp: ebben kell rendelkezésre állni. Nem arról van szó, hogy úgy tegyünk, mintha nem így lenne és esztétizáljunk, amikor krumplit kell vetni, hanem éppen arról, hogy a maszekolás, a második gazdaság segítésében kell föllelni a népmővelı funkciót. Tevékenységünk odavaló, ahová az érdeklıdés vagy a szükség fordul. Ilyen egyszerő ez; megtenni persze nehezebb. Újból emlékeztetni szeretnék minden ebbéli érdeklıdıt évtizedes szakirodalmakban rögzített szakmai cselekvésekre; a fenti sopánkodáson régen túl van szakmánk! Persze nem úgy, ahogy ı javasolja: értekezlet megtartásával. Itt kell idéznem a pusztaszeri helyzetet összegzı vélemény egy mondatát is: „… igyekeznek ugyan alkalmazkodni a lakossági igényekhez, ám azok sikerei a tényleges tömegbázis miatt esetlegesek.”
78 Szerintem nem úgy kell alkalmazkodni az igényekhez, hogy annak ne legyen bázisa. Ha esetleges a siker, nem az igénykekhez alkalmazkodtak; az emberek nem hülyék, hogy ha valami igényük van, akkor annak kielégítésével nem törıdnek. És még egy tévedés, újra Kiszomborról, de ez esetben a munkacsoport összegzésébıl: „Egyesületi forma koncepciója ebben az esetben megoldhatatlan, mert az önfenntartásra nem képes.” Már miért kéne önfenntartania magát egy egyesületnek akkor, ha a mőködésével az állam által preferált, általa megoldani kötelesnek ítélt (lásd Közmővelıdési Törvény, egyelıre még hatályos!) föladatot old meg, mintegy helyette? Az egyesületi mőködésnek nem az a jellemzıje, hogy akkor z az állam számára ingyen van, hanem hogy öntevékenységrıl, mintha néptáncolnának vagy ifjúsági kluboznának egy mővelıdési otthonban; ha azok ott (épülettel, főtéssel, világítással, szakemberrel és kellékekkel stb.) támogatottak, hogyne kellene megadni mindezt azoknak, akik öntevékenységüket más területen, jelleggel és módszerekkel valósítják meg? a rejtélyes „tevékenység-támogatás” az intézmények támogatása helyett éppenhogy ezt, az ilyen formák pénzelését (is) jelenti! És valószínő, hogy ez a jövı. *** Az üllési tanácselnök-asszony közzétett levelében visszakérdez: „Ki és milyen ismérvek alapján fogalmazta meg a ’huzamosabb ideje stagnáló és funkcióinak ellátására alkalmatlan’ jelzıt a mővelıdési otthonokra? Ki kereste – vagy ha kereste, miért nem tett alábbiakban is fölvázolt gondok föloldására (anyagi, egzisztenciális gondok) – a lehetıséget? Vagy úgy véljük, hogy a probléma fölvetéssel mindent megoldottunk?… Alapvetıen e problémák megoldására nem vártam … de nem is kaptunk javaslatot”. Igaza van. Ezért nem szeretem az ilyen vizsgálatokat. Mert, kérdem tisztelettel: most aztán mi lesz? Történik valami? Avagy: mindezt eddig nem tudtuk? Aki nem tudta, adja át a helyét annak, aki igen. S aki nem tudja, adja át a helyét, aki gyógyírt, megoldást is ajánl. És aki csak ajánlani tud, adja át a helyét annak, aki a megoldásban közremőködik. Az így értelmes hatalomátvételnek szakmánkban is meg kell történnie, hogy végre ne azok kezében legyen a döntés, akik ilyenné nyomorították ezt a jóravaló tevékenységet, intézményeit, szakembereit: stagnálóvá és funkciótlanná.
79
Fodor Péter
1989/2.
A FALU TÁRSADALMÁRÓL ÉS MŐVELİDÉSÉRİL Mielıtt a kiemelt kérdésköröket áttekintenénk, elöljáróban hangsúlyozni kívánom, hogy a mai falu állapotának megváltoztatása, a megoldáskeresés csakis átfogóan, a gazdasági, társadalmi politikai összefüggések együttes kezelésével képzelhetı el. az infrastrukturális feltételek teljes körő vállalása nélkül semmiféle településfejlesztési program nem képzelhetı el. Ennek a komplex gondolkodásnak a hiánya, a vélt konjunkturális epizódokat elvállaló prakticista, technokrata döntéshozói szerkezet saját maga cáfolta meg önmagát, hitelességét a társadalom elıtt. Az utóbbi négy évtized településekkel kapcsolatos ellentmondásos elképzelései, felemás eredményei túlzottan is tarka képet alakítottak ki a vidékrıl, a falvakról. Az egyéni erıfeszítések, jelentıs áldozatvállalások emberibb életet alapoztak, ugyanakkor a kontraszelekciós fejlesztési elképzelések a társadalmi esélyegyenlıséget döntıen az ideológiai szférába csúsztatták. A helyzet ellentmondásos. Egyéni, közösségi gyarapodás a nagyobb lélekszámú, jobb adottságú falvakban és közben milliók élnek ellehetetlenült kistelepüléseken, elhagyatottan, Szabolcstól Zaláig. A jogosan vitatható politikai, gazdasági, közigazgatási döntések mindig a lakosság érdekében történtek, de meghatározóan nagy számban az ı megkérdezésük nélkül. A „róluk, de nélkülük” gyakorlat alapján mőködı mechanizmus egyszerősítı gondoskodása olyan helyzetet teremtett az ország kistelepülésein, amelynek megállítása, megfordítása mai ismereteink szerint hosszú évtizedekre ad feladatot. Kedvezı esély csak akkor lesz, ha a gazdaság és a társadalom a valódi demokrácia keretében garanciákkal bír, és a döntések középpontjában a magáról döntı állampolgár áll. Mindezekhez elengedhetetlen olyan rendszerszemlélettel közelíteni, amelyben végre túllépünk a kinyilatkoztatásokon. A kultúrát, a mővelıdést a maga helyén és szerepében vizsgáljuk, mert meggyızıdésem szerint az ország mőködıképességének feltétele az, hogy milyen az egyének mőveltségi állapota, milyen a társadalom kulturáltsága. Miközben a falvak egy része gazdagodott, fejlıdött, sıt urbanizálódott, egy másik része éppen ellenkezıleg: lefelé bomlik. Ez utóbbiak kerültek a hátrányos helyzető, sıt halmozottan hátrányos helyzető besorolásba. Közismert tényeket sorolok fel – inkább emlékeztetıül – azokról a hátrányokról, amelyekkel végre nyíltan szembe kell nézni, (ez nem szükségszerően sorrendiséget kell, hogy jelentsen és nem is teljességet): munkaalkalom, megélhetés hiánya a lakóhelyen vagy megfelelı távolságban a környéken; az utak, járdák hiánya, állapota, a drágább áram, utazás, ivóvíz, csatornázás. A mővelıdés intézményeirıl, személyi feltételeirıl késıbb szólok. Az állam elosztási rendszerében egy megyében a legtöbbet – a pénzeszközök közel kétharmadát – a megyeszékhely kapja, míg a fennmaradó harmadon osztoznak sorrendben a nagyobb városok, kisebb városok, nagyközségek, községek, társult községek. Már a falu fogalmának meghatározásakor nehézségbe ütközünk. Ide sorolhatjuk a városiasodó, sokezer lélekszámú nagyközséget, a néhányszáz lakosú kicsike, a gazdagodókat és a sorvadókat, elöregedıket. És hová soroljuk a falusi jegyeket hordozó új városainkat, némely városrészünket, az egykori munkás-kolóniákat, gyári telepeket, tanyaközpontokat? A falu szó használata sem egyértelmő. Általában ma már hivatalosan községekrıl beszélünk, és legfeljebb az aprófalvak megjelölésében szerepel még e régiesnek tőnı szó. A tudomány, a statisztika, az államigazgatás község-fogalma sem azonos a közvéleményével.
80 A falusi lakosság megjelölés sem azonos egyértelmően a paraszti életformát folytató téesztagok, mezıgazdasági munkások körével. Köztudott ugyanis, hogy a magyar munkásság több, mint fele falun él. Ma már alig találunk homogén családot: mezıgazdaságban, iparban, szolgáltatásban dolgozók élnek együtt. Növekszik a mezıgazdaságban dolgozó szakmunkások, középkáderek aránya, és ezek életvitele, mőveltsége, kulturális igénye a városi lakosságéhoz közelít. Mely rétegekrıl kell a parasztság győjtıfogalma kapcsán beszélnünk? Szigorúan mezıgazdasági fizikai foglalkozásúként értelmezve, csupán a népesség alig több, mint egytizedét, a mezıgazdasági fizikai foglalkozású aktív keresıket sorolhatnánk ide. A parasztság szociológiai fogalma sem vág teljesen egybe a termelésben, munkamegosztásban elfoglalt hellyel, szereppel. A fogalomban több van: az egész életforma, amelyet a termelési-gazdasági, társadalmi, életmódbeli és kulturális tartalom együtt határoz meg. Elsısorban Erdei Ferenc munkássága nyomán tudatosodott a hazai társadalomtudományban a magyar fejlıdés jellegzetes sajátossága: míg tılünk Nyugatra a parasztság polgárosul és paraszti jellegét csak nevében és emlékeiben ırzi, Dél-Európában pedig éppen csak elkezdıdik a tradicionális paraszti életforma felbomlása, addig nálunk – bár mindkét típus megtalálható – a legnagyobb részre egy átmeneti parasztállapot volt a jellemzı. A termelés egyre differenciáltabbá vált, kezdetét vette és egyre nıtt az árutermelés. Mindezek ellenére azonban a család mint termelı egység tovább funkcionált, megmaradt a munkahely és a lakóhely egysége, így nagy részben követték a tradicionális viselkedési mintákat is. A két világháború között megindult a falvak foglalkozási szerkezetének átalakulása. Egyes források szerint az akkori munkásosztály egyharmadára volt tehetı az a réteg, amely termelési eszközhöz való viszonya szerint már munkás volt, de falun élt, s így munkakörülményei, életmódja, aspirációja még a parasztsághoz kötötte. Fıként kubikosok, építıiparban dolgozók, élelmiszeripari munkások és bányászok alkották e réteg zömét. Az 1945 után következı politikai-társadalmi fordulat gyökeres változásokat hozott, de részben tovább folytatta a már megkezdett fejlıdési vonalat. A földreform radikálisan átalakította a földbirtokstruktúrát. Uralkodó formává tette a mezıgazdasági kisbirtokot. Hatására viszonylag sok kétlaki munkás visszatért a parasztságba és az ország mezıgazdasági lakosságának aránya 1949-ben volt a történelem folyamán a legnagyobb. Az erıszakos szövetkezetesítés és az erıltetett iparosítás új gazdasági, társadalmi viszonyokat teremtett. Kezdetét vette a magyar társadalom legnagyobb mérvő és leggyorsabb társadalmi változása: a mezıgazdaságból az iparba áramlás. Ez óriási átrétegzıdéssel járt, átalakította az ország társadalmának teljes szerkezetét. Úgy tőnt, a mezıgazdaság két menetben végrehajtott átszervezése meg fogja adni a lökést a tradicionális paraszti társadalom végsı felbomlásának. E folyamatban a kettévált a munka és tulajdon; a családi munkaszervezetet a nagyüzemi szervezet helyettesítette, soha nem látott méreteket öltött az árutermelés. S jelentıs mértékben átalakult a régi paraszti munka, emelkedett technikai színvonala. Kibontakozott a mezıgazdasági fizikai munka specializálódása, nyomában lehetıvé vált a szakképzés: a mezıgazdasági fizikai munka szakmává változott. Mindezek ellenére azonban a paraszti élet tradíciói ma is tovább élnek, s nem is csak a mezıgazdasági fizikai foglalkozásúak között. Ha a háztáji és kisegítı gazdaságok adatait vizsgáljuk, kiderül, hogy a bennük dolgozók között a nem mezıgazdasági fizikai munkát végzık vannak többségben. Ezen kívül például a városi lakosság egy része is foglalkozik mezıgazdasági termeléssel. Elsısorban azonban a falvakban számolhatunk az egykori paraszti és falusi társadalom együtt és egymást erısítve fennmaradó sajátosságaival. A nagyarányú társadalmi átrétegzıdéssel párhuzamosan, és nem utolsósorban a hatvanas évek végén kidolgozott településfejlesztési koncepció következtében megindult a magyar falvak erıteljes differenciálódása. Könyvtárnyi irodalom tárgyalja a fejlıdı, stagnáló, visszafejlıdı-elnéptelenedı régiók, falvak, gazdasági-demográfiai jellegzetességeit, kialakulásuk okát és várhat következményeit.
81 Az esetek zömében ezzel párhuzamosan fejlıdik, stagnál vagy visszafejlıdik a kulturális élet, a társadalmi nyilvánosság és ezzel együtt a mővelıdés is – azaz dinamikusan fejlıdik vagy erıteljesen romlik az élet minısége is. A mővelıdésre vonatkozóan is igaz Kulcsár Kálmán megállapítása, hogy az urbanizációs lejtı bizonyos fokig társadalmi lejtıként is funkcionál. A stagnáló, visszafejlıdı régiókban általában az oktatási-mővelıdési feltételek is gyengébbek, és a mővelıdési, iskolázottságbeli hátrányok egy része újratermelıdik. Város és falu összevetésekor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy miközben arra törekszünk, hogy a megkülönböztet hátrányok csökkenjenek, egyre több központi szerepkört betöltı község kap városi rangot. De önmagában az államigazgatási besorolás módosítása nem változtatja igazi várossá a falut, ismert történelmi okok miatt infrastrukturális fejlettségük elmarad a gazdasági fejlettség mögött. sok városunk ma is falusi jellegzetességeket mutat, az ott lakók életmódja alig, vagy egyáltalán nem tér el a nagyközségekben élıktıl. Reálisan számolnunk kell azzal, hogy népességünk jelentıs része fog még évtizedekig olyan településeken élni, amelyek falusi jellegőek lesznek. Hogy ez a tény kedvezı vagy sem, ma még nem dönthetı el egyértelmően, hiszen közismertek a tömeges városba költözés kedvezıtlen mellékhatásai, és egyre gyakoribb a nagyvárosokból a környezı kisebb településekre való kiköltözés, elsısorban Budapesten és a nagyvárosok környékén. Sıt ezen túlmenıen számolnunk kell mindazokkal a tényezıkkel, amelyek a falu arculatát, életmódját meghatározzák. Amikor tehát a falusi lakosság mővelıdésérıl esik szó, ne feledjük, hogy ez nem csupán a hagyományos mővelıdési területeket jelenti, hanem termelımunkát, kulturált környezetet, tiszta és esztétikus közösségi létesítményeket, egészséges életmódot, felelıs állampolgári magatartást, közösségi gondolkodást. A hagyományos kultúra fı jellegzetessége a munkához kötıdés volt, s így mindig a mezıgazdasági munka követelményei voltak az elsıdlegesek a paraszti mőveltség alakulásában. Ilyen értelemben egységes munkafolyamatról beszélünk, amely egyaránt magában foglalja az erıkifejtést, a pihenést, a tudás átadását és megszerzését, a családi életet, s a társasági életet is. Mindezeket szabályozzák a helyi társadalom által kialakított hagyományos együttélési normák és szokások. Mára a munkaerı elkülönült a termelıeszközök tulajdonától, az otthon a munkahelytıl, a munkaidı az élet egyéb területein felhasznált idıtıl. a folyamat a magyar falusi társadalomban is megindult, azonban tevékenységeik rendszerében a munka megırizte központi helyét, életmódjuk erıteljesen munkába orientált. Elsısorban nem a gazdagodás modelljének új térhódítása ez, hanem annak továbbélése, hogy a szabadidı korábban nem volt érték, sıt, a dologtalan ember erkölcstelen. Ebben szerepe volt a föld ezeréves éhsége által kialakított magatartásmódnak, továbbélését pedig az óriási életszínvonalbeli lépéshátrány leküzdésének igénye tartotta fenn. A fiatalabb nemzedék tudatában mindez másképp jelenik meg, mert felváltotta a gazdálkodás szakosodása, az iparszerő termelés és a bérbıl élı szemlélet. A mőveltség terén a mai falu úgynevezett kevert mőveltséggel bír, azaz a régi mőveltségi helyzetet a megváltozott falusi társadalom már nem tartja fenn, ugyanakkor az új kialakulása erıteljesen magán viseli a városias hatásokat és a bizonytalanságot. A régi, zárt falu kultúrája javarészt belülrıl származott, a földmővelı ember sajátja volt, és nemzedékrıl nemzedékre hagyományozódott. Ez akkor is igaz, ha a kultúrát szőken, csak a szellemi mőveltség vonatkozásában értjük, de akkor is, ha tágabb fogalmát használjuk, beleértve az eszközöknek, az anyagi javaknak, termelési technikának az egész életmódot átfogó, meghatározó teljességét. A népmővészet vándormotívumai is példázzák, hogy már az ısi falu is sokmindent kívülrıl kapott, másoktól tanult el. Miért aktuális a falusi lakosság kulturális ellátottságáról szólni? Mert összetett problémakörrıl van szó. Egy falusi ember kulturális igényeinek kielégítése a városiénál többe kerül, ugyanakkor kevesebbet áldozunk rá, és ami a legveszélyesebb, ı maga is kevesebbet igényel,
82 vagy mer igényelni. Errıl a helyzetrıl elmondhatjuk: ellenkezik a társadalmi igazságosság alapelveivel és perspektivikus érdekeivel, gazdasági feladataink követelményeivel. Sajnos ez az ellentmondás jóval kevésbé él a köztudatban, mint egyéb problémáink, így pl. a szerkezet-átalakítás elmaradása, a piac hiánya. Ezért javulást nem várhatunk, hanem inkább annak a nézetnek további elterjedését, hogy takarékoskodjunk a kultúrán, mert a kultúra luxus. Ezért újra és újra tudatosítanunk kell: a társadalmi fejlıdés egyik feltétele az érdeklıdı, az új iránt fogékony munkaerı, amely nélkül a szerkezet- és termékváltás, az új iránt fogékony munkaerı, amely nélkül a szerkezet- és termékváltás, az új technológia elfogadása, a piac igényeinek érzékeny nyomon követése lehetetlen. A megfelelı kultúra hiányában nem alakulhat ki harmonikus személyiség, veszélyben közéletünk alkotó demokráciája. Megfelelı kulturális szint alatt gyakoribbak az antiszociális személyiségvonások. A mai magyar falu néhány fontosabb ismérve a fenti összefüggésben: a) Az önellátás megszőnése. A régi falu kulturálisan is önellátó volt. Hagyományai segítségével magateremtette tárgyi környezetben élt, az irodalom, a zene iránti igényét a folklór elégítette ki. A kívülrıl érkezı kulturális hatásokat adaptálta, mint pl. a népi barokk, a népdallá vált virágének, a szıttesként hímzett gyári vászon. Ez sajnos már végérvényesen a múlté, de mint hagyományt ıriznünk kell. b) Felbomlott a régi, zárt faluközösség. Valaha nagyjából ugyanazok a családok több generáción keresztül alkották a falut, a „gyütt-mönt”-et kinézték maguk közül, az elvándorlás a túlnépesedést akadályozta meg. Ma a falvak lakossága fluktuál: a tanyai lakosság befelé törekszik, a falusi (fıleg a fiatalok) a városba, az iparszerővé váló mezıgazdaság és a foglalkoztatottságot segítı ipartelepülések ugrásszerően megnövelték a falun az értelmiségiek és a középfokú szakképzettségőek számarányát. Ugyanakkor ezek jórésze ingázó, másrésze korábbi kedvezıbb helyzetbıl nehezen szokik bele a falusi kulturális ellátottság szőkös kereteibe, igyekszik ezen a területen megtartani korábbi városi forrásait. A faluból városba ingázók kulturálódási igényét elsorvasztja az utazások és a kétlaki életmód által elfecsérelt többletenergia. A bevezetıben említett problémák következtében, ha egyenlıen áldozunk minden lakos kulturális igényeire, úgy konzerváljuk a jelenlegi egyenlıtlenséget. Ha változtatni akarunk, akkor a falusi lakosságot elınyben kell részesíteni. A gyakorlat azonban ennek a fordítottja: legtöbbet egy budapesti lakos kap, ezt a szintet megközelítik a megyei székhelyek lakosai, a többi városoknak kevesebb jut, a falvak után csak a tanyák következnek. Ezt többször felismertük, igyekeztünk változtatni az arányokon, de tudomásul kell vennünk, hogy a pénz csak szükséges, de nem elégséges feltétel. Eredményt csak úgy érhetünk el, ha feladataink érdekében megváltoztatjuk a falusi kulturális élet infrastruktúráját. c) Szakemberhiány. A pedagógus társadalom elnıiesedett és ingázik ( a családosak érthetıen nehezen aktivizálhatóak, a magányos fiatal nık státusza a falun még ellentmondásos, az ingázást csak – akár az orvos esetében – a szolgálati lakások szüntetnék meg, az önerıbıl épített lakás a pedagógus számára röghözkötöttséget jelent a jelenlegi feudális iskolarendszerben). Új közmővelıdési szakemberek képzése folyik, de falura általában nem mennek, mert a kulturális posztok többnyire betöltöttek, új státuszokra nincs pénz, ha mégis sikerül helyet találniok, hamar konfliktushelyzetbe kerülnek. Hatáskörük, függıségi viszonyuk, tágabb értelemben vett feladatuk nem világos. Jellemzésül néhány adat a kistelepülések gondjaira: 1965-ben 3259 településbıl 339-nek nem volt önálló tanácsa, 1980-ban már 1597-nek! Míg a hatvanas évek közepén 48 falunak nem volt önálló iskolája, addig 15 év múlva a körzetesítés következményeként már 1597-nek.
83 A népesség megoszlása településtípusonként (1000 fıben) Budapest Városok Községek
1960 1,783 2,633 5,545
1970 2,001 3,109 5,212
1980 2,060 3,644 5,006
1984 2,071 3,934 4,651
A városlakók számának növekedése egyre dinamikusabb az utóbbi három évtizedben. A falun élık számaránya 1980-1984 között 3,3%-kal csökkent. 1989-ben a több, mint negyven új város belépésével ez az arány tovább módosul a városlakók javára. A két legfontosabb közmővelıdési alapintézmény a falvakban a mővelıdési otthon és a könyvtár. 1980 és 1985 között legjobban ellátott volt mővelıdési otthonnal Vas, Zala és Nógrád megye, míg a legkevésbé Békés, Szabolcs, Hajdú és Pest megye. 1980 és 1986 között könyvtárral legjobban ellátott Vas, Zala és Baranya megye, legroszszabbul Pest, Békés és Hajdú megye. A beiratkozott olvasók száma 1986-ban Zala, Szolnok és Veszprém megyében a legtöbb, a legkevesebb Pest, Gyır és Fejér megyében. A kistelepülések infrastrukturális helyzetérıl, a helyi közösségi élet színtereirıl 1988-ban az Országos Közmővelıdési Központ munkatársai fölmérést végeztek. A 2000 lakos alatti 2400 megkeresett település fele (1201) válaszolt a kérdésekre, s így ha nem is teljes értékő, de megközelítı kép vázolható helyzetükrıl. Bár a kistelepülés kategóriájának tudományos meghatározása eltérı, a felmérés így is rávilágított néhány alapkérdésre. E felmérés nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy a mővelıdés hiányát elsısorban nem az intézmények (könyvtár, klub, mozi, iskola, mővelıdési ház), hanem a közösségek hiánya jelenti. Olyan települést, ahol semmilyen intézmény nem található, csak 19-et találtak. A kérdésekre válaszoló települések több, mint 80%-ában van valamilyen könyvtár, 70-80%ukban valamilyen mővelıdési ház, 65%-ukban iskola, óvoda, 50%-ukban pedig mozi. Ezzel szemben az 1000 fı alatti települések 50, az 1000 fı feletti települések 25%-ában nincs semmilyen mővelıdı közösség. (A „közösség” fogalmát itt szélesebb értelemben használták: a tőzoltó egyesülettıl és a nyugdíjas klubtól a KISZ-szervezeten keresztül az ifjúsági klubig és a hagyományırzı csoportokig.) Ez azt bizonyította, hogy az intézmény megléte önmagában még nem teremt közösségi életet. A „könyvtári hálózat” látszólag sok helyen mőködik, ha van, aki a letétként ott lévı könyveket pár száz forintos tiszteletdíjért heti néhány órában kölcsönözze. Az állomány megújítására képtelen városi könyvtárak azonban elıbb-utóbb végképp magukra hagyják ezeket az intézményeket. A meglévı mővelıdési otthonok e települések zömében emberi tartózkodásra – jelenlegi állapotukban – nemigen alkalmasak. A kistelepülések intézményeit (beleértve az iskolát, óvodát, mővelıdési házat, könyvtárat) nem csupán az épület elavultságával, alkalmatlanságával jellemezhetjük, de belsı technikai felszereltségeikrıl sem lehet beszélni. A szék, a pad, a könyvállvány éppúgy rongált, düledezı (tisztelet a meglévı, de arányaiban elenyészı kivételnek), mint ahogyan nincs magnó, tévé, lemezjátszó, diavetítı sem. Adatokat értékelve, azt kell mondanunk, hogy ezek „fölfelé” torzítanak. Elıször is azért, mert az épületek minıségére, használhatóságára vonatkozóan kevés az adat, másodszor pedig azért, mert a nem válaszoló 1200 település adatai hiányoznak, feltehetıen azért, mert helyzetüket eleve reménytelennek érezve, nem tartották fontosnak a válaszadást. A kistelepülések problémáit növelte, hogy a települések összevonásait mind a mai napig nem ellentételezte az igényekhez szabott tömegközlekedés, s így a hátrányos helyzetbe került kistelepülések: – gyakorlatilag nem rendelkeznek fejlıdési lehetıségekkel, miután már nincsenek olyan intézményei, amit fejleszteni lehetne,
84 – társközösséggé minısített helyzetük pedig azt jelenti, hogy egy másik, erre kijelölt településen döntenek az ı problémáikról, s ezzel lényegében megfosztották ezeket a falvakat érdekeik közvetlen védelmétıl, – a helyi- iskolák megszüntetése fölgyorsította az aktív népesség elvándorlásának folyamatát, – a fiatalok jelentıs része nem lát maga elıtt perspektívát a kistelepüléseken, – a kisfalvak népessége elöregszik és a deprivált társadalmi csoportok győjtı helyévé válik, hiszen csak azok nem költöznek el, akiknek nincsen erre módjuk, s ez súlyos szociálpolitikai kérdésként jelenik meg, – e falvak felében ugyanakkor sem pedagógus, sem orvos, sem lelkész, sem egyéb értelmiségi nincsen, s a megmaradók is mind nehezebben tudják megtartani a helyi értelmiségieket. Tovább rontja a helyzetet a kulturális intézmények szervezeti széttagoltsága, az anyagi és szellemi erık szétforgácsoltsága. Mi lehet a megoldás? – az intézmények szervezeti széttagoltságának megszőntetése, rugalmasabb szervezeti és mőködési mechanizmusok bevezetésével, oldottabbá tenni a közigazgatási és pénzügyi irányítást; – a megfelelı feltételekkel rendelkezı nagyobb közmővelıdési intézmények szolgáltatóképességének, érdekeltségének, hatáskörének fejlesztése, (a kétlépcsıs közigazgatási rendszer ez ellen hat!); – az intézmények tényleges társadalmasítása és az állami irányítás összhangjának megteremtése, az öntevékeny egyesületek stb. számára az alapvetı mőködési feltételek megteremtése (például épületfenntartás); – a tömegkommunikációs eszközök közmővelıdési, oktatási programjának céltudatos kimunkálása (tévében, rádióban), például távoktatás, vizsgára felkésztı programok stb.; – a kistelepülések felerısödött önállósulási törekvéseinek felkarolása, az ezzel párhuzamosan kibontakozó öntevékenység, közösségi élet támogatása, segítése; – a közösségek életét szervezı emberek „képzése”, munkájuk segítése. A kulturális fejlıdés szempontjából meghatározó, hogy sikerül-e aktívabbá, kezdeményezıbbé, nagyobb hatásúvá tenni a mővelıdéspolitikát. Olyan országos kulturális érdekérvényesítésre van szükség, amely biztosítja az eszközöket, a széles körő konzultációval közösen elhatározott célokhoz, s nem elégszik meg a rendelkezésre álló fejlesztési források többékevésbé automatikus elosztásával, hanem erıit az országos szintő, nagy fontosságú problémák megoldására összpontosítja, és segíti azokat a folyamatokat is, ahol helyi kezdeményezések, döntések ígérnek nagyobb hatékonyságot. Éppen ezért ez lépésváltási lehetıséget kínál a mővelıdésirányítás számára. a társadalmi finanszírozásban várhatóan nıni fog a helyi önállóság, és ezért a központi és helyi forrásoknak, különbözı alapoknak egyre inkább ösztönzı szerepet kell vállalnia, hiszen a helyi anyagi és szellemi erık segítésére hivatottak. Mindez természetesen nem a korábbi paternalista módon képzelhetı el, hanem pályázatokkal, a nyilvánosság jelenlétével. Rá kell jönnünk arra, hogy rövid idın belül valódi párbeszédet kell kezdeni a kultúra ügyében. A tét a társadalmi haladás és a mővelıdés sorsa. A közmővelıdés esélye ebbıl következıen sokkal nagyobb, mint ahogy azt ma hangulati elemekbıl össze tudjuk rakni. Ma ugyanis elméletileg – és rövid távon gyakorlatilag – sincs más lehetıség, minthogy a különbözı döntéshozók „kultúrában” gondolkozzanak, mert az errıl való lemondás évtizedes hátrányokat fog konzerválni és újakat hoz létre. S ma már nyilvánvalóan nem az a kérdés, hogy fel tudunk-e zárkózni vagy lemaradunk, hanem az, hogy lemaradásunk milyen mértékő a fejlett világ mellett. Szembe kell nézni azzal is, hogy sürgısen újra kell fogalmazni a mővelıdési
85 stratégiát. Mindehhez összehangolt gazdaság- és mővelıdéstervezése, együttgondolkodásra és közös cselekvésre van szükség. Ez feltételezi a következetesen végigvitt politikai, gazdasági és társadalmi reformot. Az utóbbi két évtized településfejlesztési koncepcióinak változása lassan jut el ahhoz a felismeréshez, hogy a kistelepülések népességmegtartó erejének növekedéséhez szükséges az infrastrukturális alapellátás feltételeit a mővelıdési alapellátás normáival összekapcsolni. Ennek azonban elvi-gyakorlati kritériuma, hogy a helyi sajátosságok, a történelmi meghatározottságok nem maradhatnak döntésen kívüliek. Világossá kell tenni, hogy meg kell haladni azt a gyakorlatot, amely tárcákra, azok lehetıségeire és információjára bízta a fejlesztéseket. A döntés-elıkészítés középpontja a kistelepülés érdeke, az ott élı állampolgárok szándéka kerüljön, és az párosuljon az országos és regionális szervek érdemi együttmőködésével, hogy segítsék, ösztönözzék és szolgálják a települések fejlıdését, az ott élı állampolgárok életminıségének jobbítását.
86
Kemény Bertalan
198962.
„ZÁRÓJELBE TETTEM A SZAKMÁT” (Interjú magammal)
– Hallgattalak Szolnokon, a kistelepülések mővelıdési lehetıségeit megvitató tanácskozáson, és érdekesnek tőnt ott számomra a hozzászólásodban a személyiség szerepének hangsúlyozása a településfejlesztési munka gyakorlatában. Tervezı vállalatnál dolgozol, és úgy tudom, mezıgazdasági mérnök vagy. Miként jutottál ilyen következtetésre mőszaki környezetben, mőszaki létedre? – Talán éppen azért, mivel a 80-as évek elején kénytelen voltam szembesülni azzal a ténynyel, hogy a település mőszaki szemléletére alapuló településfejlesztés legfeljebb látszólag lehet sikeres. Kétségtelen, lehet eredmény adott esetben a lakásszám növekedés, az útépítés, a közmővesítés stb. Végül is fel kell tenni a kérdést: micsoda is a település? Szerintem elsısorban és döntıen emberek együttese És a település minısége valójában ennek az emberi csoportnak a belsı kapcsolatrendszerétıl függ. Ha ez jó, ha az emberek figyelnek egymásra, ha érzik azt, hogy egy hajóban hajóznak, ha képesek befolyásolni ott helyben ügyük folyását, Akkor számukra a település otthon. És akkor ez meglátszik a település külsı arculatán is, bár nem ez a döntı. – Mi akkor a döntı? – Az a döntı, hogy az ember a lakóhelyét ténylegesen legtágabb otthonának legszőkebb s áttekinthetı hazájának érezze. Szerintem ez a döntı. Ha ez megvan, akkor építi és szépíti faluját, városát, ahol lakik. Tudja, mit kell tegyen, és áldoz is érte. A tervezı ekkor csak „szaktanácsadó” lehet, de semmi esetre sem olyan valaki, aki azt képzeli magáról, hogy azt rajzolhat a papírra, amit jólesik, vagy amit a hatalom szeretne látni azon a papíron. – Említetted, hogy szembesülni voltál kénytelen saját szakmádnak, a településtervezésnek a csıdjével. Mi volt itt a döntı mozzanat? – Nálunk a 70-es években a szakmai racionalitás érveivel felfegyverkezve központosítottak, körzetesítettek. A gyümölcsöknek be kellet térniök, hogy világossá váljék az ırület. Számomra a 80-as évek egy szakmai-erkölcsi kihívással indultak. A feladat végeredményben egyszerőnek látszott: megmondani statisztikai adatok elemzése révén Somogy megye kistelepüléseirıl, hogy melyik „életképes” és melyik nem. Magyarul: melyikre érdemes esetleg még költeni – melyikre nem. Inkább ösztönösen éreztem, mint tudatosan tudtam volna, hogy egy ilyen szakmai állásfoglalás – elhagyva a tervezıiroda falait – a megrendelınél politikai állásfoglalásba integrálódik, és önmegvalósít jóslattá lép elı. Éreztem, sejtettem, de még nem tudtam, hogy milyen érveim lehetségesek arra, hogy sikerrel elháríthassam magamtól az ítélıbíró szerepét. Magam számára kerestem tehát a megoldást, melynek segítségével erkölcsileg ép bırrel tudok kimászni a témából. A vállalati szakmai közfelfogás szerint: semmi probléma. „Semmi probléma. Megnézed a statisztikai idısorokat (demográfia, születési arány, öregségi hányados), az ellátottsági mutatókat, a „gazdasági feltételrendszert”, legfeljebb még megérdeklıdöd a járási hivatalban valami öreg rókától mindazt, amit jó tudni, de nincs benne az évkönyvekben, osztályozod a településeket és leírod, hogy melyek a szerinted életképtelenek, melyek a fejlıdésképesek. Ezek hiányfélék, és az egyes kategóriákban mi a hatékony fejlesztés stratégiája? Hogy ezzel nem értesz egyet? – hogy felületesnek tartod? – mit akarsz? mit tudnál többet? Hát persze, legfeljebb csinálj még egy kategóriát a határesetekre, ahová részletesebb vizsgálat alapján kell besorolni majd a kétes eseteket az életképtelen vagy a még fejlıdésképes kategóriába…”
87 İszintén szólva elborzadtam ettıl a megtapasztalástól, ti. attól, hogy szakmám ennyire képes, nem többre… Munkahipotézisem ezért nem lehetett a továbbiakban egyéb, minthogy zárójelbe tettem a szakmát. Nincsen, nem létezik. Csak a probléma létezik, amit meg kell oldani. Érveim, ötleteim nem voltak. Érzéseim annál inkább, de tudtam, hogy azok mit sem használnak. A korlátolt rációt csak saját fegyverével, a hasznosság és haszontalanság, érdek és érdektelenség között eligazító „ész érvekkel” lehet legyızni. Ilyen érveim nem voltak. Azok, amelyek voltak – azok feltételesen voltak. Ha fokozódik a környezeti válság és felértékelıdik a természet közel lakóhely; ha emelkedik az életszínvonal, és felértékelıdik a nagyobb lakótér; ha relatíve emelkedik az élelmiszerek ára, és felértékelıdik a kert; ha szétesik az esztelenül koncentrált és alacsony hatékonyságú iparstruktúra, és felértékelıdik a kicsi, ember- és otthon közeli munkahely. Ha egyszer lesz telefon, valamint szabad vállalkozás és társulás lehetısége a tömegközlekedésben s másutt, és így megoldhatók lesznek az átlagostól, az „optimálistól” eltérı nagyságú települések ellátási gondjai is, ha… ha… ha… majd akkor! Ezekkel a futurológiai megérzésekkel s vágyakkal nem mehettem sehova. A megyei fıépítész számára döntés-elıkészítı anyagra volt szükség, méghozzá lehetıleg ütemezéssel. Nem a földgyalu kiküldetésére, nem – de a fejlesztési eszközök megvonására igen. Utólag visszagondolva, abban voltam csupán biztos, hogy a lokális beavatkozás elengedhetetlen feltétele a lokális múlt és a lokális jelen megfelelı mélységő ismerete. Ezt kezdtem tanulmányozni. A múltat a helytörténeti, agrártörténeti, néprajzi irodalomban, a jelent pedig a terepen, ott az érdekelt kistelepüléseken. – Ez utóbbi érdekelne, hogyan történt? És mit vártál a magukat sorsuknak megadó emberektıl, akik nem tudtak elmenni onnan, ahonnan minden épkézláb ember már eljött? – Mit vártam ezektıl az emberektıl? Nem is tudom. De látva a társadalmi-gazdasági makro-folyamatoknak eszköztelenül, védtelenül kiszolgáltatott kistelepülések helyzetét, s a jelenség számos irracionális és antihumánus következményével szembesülve – a megoldást igazán nem tudva, nem látva – tudtam, hogy a dologban benne élı emberekkel való találkozás révén kell megismernem a problémát. Nem statisztikából, nem tanácsi, minisztériumi és tervhivatali anyagokból, hanem emberi sorsok, emberi helyzetek jobb megértése révén. Hátha, mégis van megoldás. Igaz is, hogyan történt? Mivel ezeken a kis településeken emberekkel való egyenrangú találkozásokra más mód nem kínálkozott, mint a csekély nyugdíjakat a költségvetésbe visszaszivattyúzó italboltokban – hát ott. Sör mellett. A beszélgetések többsége persze sablonos volt, régi és új sérelmek, panaszok tömegébıl állt. Aztán beállt egy kis csend, mivel partnerem (tanácstag, tanító, párttitkár, pap, kocsmáros, traktoros, magtáros stb.) azt gondolta, hogy befejezte, s minden fontosat elmondott, ami egy „okos pesti elvtársat” egyáltalán érdekelhet. Ekkor eleinte én megköszöntem a beszélgetést és mentem tovább. Aztán elıfordult, hogy a kettınk között lebegı csend odaszegezett, a kétségbeesés és tanácstalanság nem engedett távozni. Szerencsém talán az volt, hogy néha sikerült letennem a tervezıi szerep álarcát. Sikerült hitelesen közölnöm, hogy mennyire tanácstalan vagyok ebben a szerepben. Sikerült nem törıdnöm a múló idıvel, sikerült mint embernek szólani ahhoz, akit talán többet nem is fogok látni. Kiszolgáltattam magam, amire csak egy lehetett a válasz: partnerem is megnyílt. Sokszor bizony több órán keresztül hallgattam, most már nem mint informátort – hanem mint embert. Ezek közül a nevezetes és emlékezetes órák közül azok voltak a sorsdöntıek, melyekben egy sajátos embertípus képe kezdet számomra körvonalazódni. – Micsoda embertípus ez, amit emlegetsz? – Pontosan erre szeretnék rátérni, mert úgy hiszem, itt találtam meg a lehetséges megoldás egyik lényeges elemét. Felszólalásomban itt Szolnokon is említettem N. Gumiljev szovjet etnográfus írásait, melyekbıl legyen most elegendı annyi, hogy ı történeti példákon, társadalmak, kultúrák elmúlása, illetve sikeres válságkezelésük kapcsán leír egy különös embertí-
88 pust, melyben szerinte „a közösség megújulását szolgáló szándék erısebb ösztön, mint az önés a fajfenntartás ösztöne”. Ezekre az emberekre jellemzı a nagyfokú problémaérzékenység, a kísérletezı, megoldást kutató kedv és energia s fıként a kockázatvállalás. İk azok, akik a közösséget ért külsı vagy belsı kihívás esetén megkísérlik felmutatni a megoldást. İk a türelmetlen újítók, a lázas reformerek, a helyzet szülte próféták. Amennyiben egy közösségben van elegendı ilyen ember, úgy a közösség alkalmazkodó-képes, innovatív és megtalálja a megoldást. Amikor ezeket az írásokat olvastam, idıben már túl voltam Somogy megyei terepjárásaim élményanyagán. Hogy mit tapasztaltam kilátástalansággal, reménytelenséggel induló bejárásaim során, azt örömmel ismertem fel, értettem meg Gumiljev írásai alapján Problémáimra a megoldás lehetısége azokban az emberekben csillant meg, akik a leírt embertípushoz hasonlóan „felvállalták saját közösségüket”, és egész emberi magatartásukkal egy lehetséges megoldást mutattak fel a pusztulás vagy megújulás válaszútjára érkezett közösség számára. Több és más ez az embertípus a szociológiából ismert „kulcs”-embernél, a véleményalkotó, formáló, „fontos” embernél. Ezeknek az embereknek van véleménye, (haj-jaj! – de mennyire!), de ezen túl a cselekvés, az árral szemben úszás a legfıbb jellemvonásuk. – Ne haragudj, de tudnál eleven példákat röviden bemutatni? – Természetesen. A lényegét ennek az emberi magatartásnak számomra elıször a szuloki pap fogalmazta meg. Szulok társközség ahová hitetlenkedı kollégámat is elvittem. İ is akart valami okosat kérdezni és így szólt: „És tessék mondani, plébános úr, milyen itt az Isten háta mögött?” A felelet nem várt és frappáns volt: „Uram! – mi nem vagyunk az Isten háta mögött. İ itt lakik templomunkban, az Istenházában. És végül is – nem nagyon hiányzik a községháza. Minél messzebb a hatalom, annál jobb. Az embereknek nem a hivatal hiányzik, értse meg, hanem a felelıs ember – a községi bíró. A bíró, aki mindent észrevett, intézkedett, amiben kellett, de mindenesetre megkérdezte a magányos öreget is: bírja még, Bátyám? Ez most nincsen. Ez hiányzik Uram az embereknek. És én ezt igyekszem pótolni. Kell egy ember a falunak, aki ıket felvállalja.” Nos ez a lényeg – ha röviden kell megfogalmaznom azt, hogy mi is a személyiség szerepe a település életében, fejlesztésében. A feleletem nem lehet más: kell egy ember a falunak, aki ıket felvállalja. Találkoztam ilyen emberekkel – ha nem is sokkal. Elegendı volt azonban megismerésük és barátságuk arra, hogy úgy véljem, megvan a kiút. Tehát ilyen példát kértél. Íme: A volt Lengyeltóti járás területén, Hács községben találkoztam Kubik Györggyel, a község párttitkárával. Vékony aszténiás alkat, 50 éves, de többnek látszik. Cukorbeteg édesapját egykor a csendırök zaklatták. Aratósztrájkot szervezett már talán a nagyapa is. Hagyomány tehát az ellenzékiség a családban. Jó okuk van erre. Tízéves forma lehetett K. Gy., amikor édesapja megmutatja neki az erdıben a falu egykori helyét. A földesúr még a múlt században úgy gondolta, nincs jó helyen a falu. S mivel az egész falu az ı cselédje volt – a gondolatot tett követte. El kellett hagyni a kis falut, és újat építeni. A falu határában igaz, de másutt, ahol már a felsıbb vadászati szempontokat nem sérti. A tízéves gyerek látta tehát a házak helyét, látta a betemetett kutakat, az udvart visszahódító erdıt, maradék szilvafákat, és a temetı kapuja is megvolt még. Tudott már olvasni: „Feltámadunk”. Tudja, mondja nekem, ez a kép jutott eszembe, vagyis a falunak a régi helye az erdıben, – amikor tán több, mint 10 éve, hogy olvasom, még mondják is: „Hács szerepkör nélküli falu, s meg fog szőnni”. „Mondtam, hogy ez nem lehet igaz. Nem szabad, hogy igaz legyen. Hetekig csak ıdöngtem, mint a béna ember. Aztán kidolgoztam a teendıket – mint pártfeladatot. Tudtam, hogy nekem van igazam. Összehívtam a tagságot. azután a vöröskeresztet, a népfrontot, a KISZ-t, és elmondtam mindenütt, hogy ez nem helye söntés, és nem szabad, hogy Hács község meg-
89 szőnjön. Tenni kell valamit. Meglátjátok, mondom, hogy még visszajön az is a faluba, aki elment. Nem messze a Balaton. Jó a levegı. A kertben minden megterem. Tudtam tehát, hogy igazam van, de azt is láttam, hogy a fiatalok nem itt építkeznek, hanem Tótiban, Bogláron, Kaposon. Tudtam, hogy nem elég az agitáció, cselekednem is kell, érveim csak így lesznek meggyızıek…” Röviden csak: Kubik György ettıl kezdve cselekvési stratégiájában egyesítette az agrárszocialista forradalmiság családi tapasztalatait az 1970-es években is virágzó megyei urambátyám kijárásos dzsentri rafinériával és a józan paraszti gondolkodással. Vezetékes ivóvizet, óvodát szerzett a központilag már „leírt” faluba, s mikor ott voltam nála, készültek a diófa utca burkolásár, amire Utcakövezı Bizottságot alakítottak, és nem kevés pénzzel, társadalmi munkával kikényszerítették a tanácsi hozzájárulást. Munkahelyet is akar az asszonyoknak, tele van tervekkel Örül, hogy már megint van, aki itt épít a faluban, örül, hogy alábbhagyott valamit a városba költözés propagálása. „Elbizonytalanodtak az elvtársak a központban” – s kacsint egyet. Kubik Györggyel ellentétben teljesen más társadalmi-történeti háttérrel rendelkezik Nemeskisfaludon Madarász Zsiga bácsi. A falu, ahol él, évszázadokon megszoktam, hogy nincs földesura. Vagyis, hogy a lakosai a földesurak – kis- és középnemesek. Zsiga bácsi annak a Madarász családnak a tagja, amely családba tartoztak az 1848/49-es eseményekbıl ismert Madarász testvérek is. A házak jobban megépítettebbek, mint egy jobbágyfalu házai. A kertek, porták is tágasabbak. A határ kicsiny, de Zsiga bácsi a téesz mezııreként minden nap nagy utat tesz meg. Könyvei között az egykori Faluszövetség kiadványai, újságai. İ itt a mindenes. Ha kell, a beteg boltos helyett kinyitja a boltot. İ a tanácstag, a presbiter, a mőemlékvédelem helyi levelezıje, a Hazafias Népfront. Hogy történjen valami ebben a kis faluban (128 fı 1980-ban), emléktáblát készíttetett, és azt évente megkoszorúzzák. Leglátványosabb tette az autóbusz-forduló megépítése volt. Tudta, hogy ha a Volán ennek hiányára való hivatkozással csak a másfél km-re távollevı leágazásig jön, az emberek végképp elköltöznek. Megszervezte, megcsináltatta a faluban a fordulót. Minden tanácsülésen ott van, ha kell, 70 évesen is gyalog megy be Tapsonyba és vissza. Talán elegendı e két példa a dolgok érzékeltetésére, felcsillantja talán azt az élményanyagot, ami idıvel – mint minıségbe átcsapó mennyiség – meggyızött arról, hogy ott, ahol már „csak” ember van, ahonnan már mindent bekörzetesítettek a pangás évei, ott minden az emberen múlik. Bármilyen jó szándékú központi koncepció, ágazati elképzelés szülessen is a falusi térségek fejlesztésére, rendezésére – már semmit sem ér. Csak a Kubik Gyurik és Zsiga bácsik tehetnek valamit, ha felvállalják azt, amit most és ott felvállalniok szükséges lelkük nyugalma és a falu érdekében. Alig egy tucatnyi emberrıl van szó, akik a legkülönfélék, korra, nemre, származásra, tanultságra, foglalkozásra. Egy valamiben közösek: felvállalták a falujukat. Belsı kényszerbıl. Az erkölcsi vákuum beszívta ıket. Valakinek fel kell vállalnia – ha már senki nem törıdik azzal, hogy mi lesz az itt élıkkel? Életüket tették rá, hogy szembefordulva a koreszmével s a hivatalos gondolkodással, tegyenek valami lényegeset falujukért. Mint említett olvasmányom írja – Gumiljev – fogalmazta: bennük az ön- és fajfenntartás ösztönénél erısebb ösztönként munkálkodik a közösség szolgálatának nem kockázat nélküli felvállalása. – Értem, és tiszteletreméltó dolog is, hogy valaki ennyire azonosul a falujabeliekkel, aki ennyire képes felvállalni a közös sorsot, ráadásul kreatívan, nem beletörıdve, hanem ahogy divatos mondani: a problémamegoldó gondolkodás és a cselekvés egységében. Elhangzott a konferencián, hogy Szolnok megyében pályázatot hirdettek a falvak számára úgynevezett falugondnoki állás betöltésére. Ha a falu falugondnokot kíván alkalmazni, a pályázat elnyerése esetén a megye a falugondnok bérének 80%-át fedezi. Azt is tudom, hogy a „falugondnok” ötlete, fogalma Tıled származik. A kérdésem az, hogy lehet-e szerinted a Kubik Györgyök és Madarász Zsigák magatartását, tevékenységét intézményesíteni?
90 – Nem könnyő, de nem tartom reménytelen feladatnak. A társközségek számára az elöljárósági intézmény formájában kívánt a Hivatal némi esélyt biztosítani. Ez akkor kedvezıtlen volt a megvalósítás szempontjából. Az elöljáró mellett pedig feleslegesnek gondolták, sıt úgy éreztem, hogy konkurensnek s politikailag veszélyesnek ítéltek egy minden ügyet felvállaló vállalkozót. Pedig én politikailag teljesen semlegesnek képzeltem el a falugondnokot. – Mondanál valamit röviden errıl az általad elképzelt falugondnokról? – Természetesen. Megkísérelem röviden összefoglalni azt, miként is gondoltam én ezt 1982-ben. Mint talán sikerült érzékeltetnem, a Kubik Györgyök és Madarász Zsigák meggyızıen bizonyították számomra azt, hogy valakinek fel kell vállalnia a falut, s ez a dolog jóval több, mint a „köz igazgatása”. Egyetlen személy képes egy község számára intézményként mőködni. És ha a körzetesítés logikája az volt, hogy kistelepülésen nem lehet egy egész orvos, egy egész tantestület, nem közlekedhet 3-5 emberrel egy Ikarusz busz naponta hatszor, de még háromszor sem talán, akkor úgy véltem, hogy a dolgot, a logikát meg is lehet fordítani. Ha az intézmények és a különféle funkciók azért szőntek meg a kistelepülésen, mert csak 1/4 orvos, 1/3 tanító, 1/2 boltos tudna ott megélni, akkor olyan ember kell oda, aki néhány ilyen töredék szerepet egyetlen egész személyében egyesíteni képes. Tehát nem szabad elfogadnunk alapelvként azt, hogy egy ember csak egyfélét csinálhat. Tehát aki postás, az nem lehet kereskedı, a tanácselnök népmővelı, a tanító taxis, és a védını nem lehet italboltos? – És szerinted lehet? – Miért ne? Az embernek kezdetben mindenhez kellett érteni, hogy fennmaradhasson. Egy irracionálisan túlspecializált életkeretben nem lehet élni. A túlspecializált életformák a viszonylag csekély alkalmazkodásra sem képesek. És visszatérve egy kisfalu helyzetére, egykor nem az volt a szempont, hogy pl. a falu kovácsának tud-e a falu egyenletes és napi 8 óra foglalkoztatást biztosítani. Az volt a szempont, hogy a falunak kell, hogy kovácsa legyen, és megegyeztek vele. A kovács pedig, mint ahogy rendszerint a többi falusi iparos is, más tevékenységeket is végzett. – Végül is milyen tevékenységeket kell személyében felvállalnia egy általad elképzelt falugondnoknak? – A falugondnok legnagyobb lekötöttségét jelenti – idıben és rendszerességben egyaránt a település külsı kapcsolatrendszerének helyreállítása. Gyakorlatilag ez a legfontosabb feltétel ahhoz, hogy bármilyen egyéb, a településbıl „kiment” funkciót csak részben is vissza lehessen hozni, vagy a lakosság számára az ésszerő határok közötti utánamenést lehetıvé tegyük. Ehhez szükséges tehát egy mikrobusz, ami a településé, s amit a falugondnok üzemeltet. A település méretéhez és igényeihez rugalmasan alkalmazkodni képes „mikrotömegközlekedés” mőködtetése az elsı, minden további lehetıség realizálásának feltétele. – Rendszeres – átlagosan délelıtt és délután, két-két ízben – kapcsolat a tanácsi székhelyközséggel. – Szükség és igény szerint a Volán és a MÁV járatokhoz való csatlakozás. – Óvodások, iskolások bevitele, visszahozatala. – Hetenként 1-2 ízben elképzelhetı, hogy a közeli városig átszállás nélküli kapcsolat biztosítása többek részére volna szükséges: szakrendelés, kórház-látogatás, bevásárlás, kulturális rendezvény stb. – Személyes, alkalmi, egyéni vagy csoportos igények teljesítésére is lehetıség volna. A helyi társadalom külsı kapcsolatrendszerének bizonyos mértékő helyreállításával a legfájóbb hiányok szüntethetık meg, s jó mőködés esetén erre ráépülhet számos funkció visszahozatala. Az áruk és a szolgáltatások közvetítése is a település külsı kapcsolatrendszerének mőködtetéseként fogható fel, és a falugondnok tevékenységébe jól beilleszthetı. A mikrobusz kisebb mennyiségő áru szállítására is adhat lehetıséget. – Álljunk meg itt egy kicsit. Nem gondolod, hogy azért ennyi minden nem férhet bele egyetlen ember idejébe?
91 – Kicsi, párszáz lelkes falut tartok szem elıtt. Persze tudom, hogy mindent nem vállalhat fel. Jó lenne, ha egy házaspár tudná ezeket a feladatokat vállalkozásszerően felvállalni. Egymást helyettesítı, egymásban teljesen megbízó munkatársakként. Ahol az asszony fı feladata pl. egy 10-20 gyerekbıl álló iskolamőködtetése, a férfié a mikrobusz és a vegyesbolt (ez esetleg csak napi 2-3 órás nyitvatartással). De mondom tovább: – A vegyesbolt üzemeltetésén kívül, annak idıbeli keretében akár mint felvásárló, vagy annak konkurense is mőködhet. Nem a szezonálisan és nagy tételekben átveendı termékek vonatkozásában, hanem elsısorban az idısek részérıl kisebb tételekben kínálatra kerülı, s a piacig el nem jutó áruféleségekre, tételekre gondolok elsısorban. – Bizományba átvett áru tartását is lehetıvé kell tenni. – A háztartási eszközök, a rádió, tévé javításra való bevitele és kihozatala úgyszintén a falugondnok tevékenységkörébe illeszthetı. – Megfontolásra érdemes, hogy az orvosi rendelvény nélkül egyébként is kapható gyógyszerek tartása, árusítása nem volna-e lehetséges? A falugondnok munkájában idıben jól elkülönítetten és legnagyobb idıráfordítással a fentiekben részletezett két tevékenységi kör jelenik meg: a mikrobusz és a vegyesbolt üzemeltetése. Ez azonban lehetıvé teszi, hogy külön idıkeret nélkül – az elıbbiekre szervesen ráépülve – megjelenhessen a falugondnok tevékenységben a kultúraközvetítés is. – Döntı ezen a téren természetesen az a személyes életmódminta, amit a falugondnok magánélete és munkavégzése során nyújt. Igen lényeges ez egy olyan kistelepülésben, ahol értelmiség nincsen. – Könyvárusítás és könyvpropaganda. – Segítı és közvetítı szerep betöltése a fıállású népmővelı és a helyiek között. – A közeli város, vagy székhelyközség kulturális életébe való bekapcsolódás lehetıségeinek közvetítése, realizálása, szervezése. – Távolabbi lehetıségek: IBUSZ útra szervezés évi 1-2 alkalommal, saját szervezésben országjárás. – Arra alkalmas természeti környezet esetén fizetı-vendégszolgálat szervezése különösen jelentıs, ha sikerül megértetni a helybeliekkel, hogy a fizetıvendéglátás nem csupán és nem is fıként jövedelmet jelent, hanem emberi kapcsolatokat. A fogadó család, de az egész település számára is. – A lehetséges funkciók felsorolását ahogy hallgatom, úgy gondolom, hogy egy „egyszemélyes községgazdálkodási-üzemeltetési vállalatról” beszélsz. Jól gondolom? – Nagyon jól. De én még valamit hozzátennék. Éspedig azt, hogy itt nem csak a pályaalkalmasság és a hivatástudat, az ügy számára való elkötelezettség az alapvetı, hanem az is, hogy ezt a segítı attitődöt, annak hitelességét ne „csapjon agyon” a szintén nélkülözhetetlen vállalkozó szellem. Hogy egyéniség, kiforrott személyiség legyen. Akkor nem csupán egy község-üzemeltetı vállalkozó lesz ı, hanem egy egyszemélyes integrált szociálpolitikai intézmény is. Nincs idınk ezt most kifejteni. De azért annyit hadd mondjak, hogy a falugondnok nap mint nap a mikrobusszal az embereket legkülönfélébb céljaik felé segíti, a vegyesboltban legkülönfélébb szükségleteiket elégíti ki, természetesen és szükségképpen az egész kistelepülést elıbb-utóbb megismeri. Megismeri, s velük beszélgetve, emberi kapcsolatokat építve, ismerıivé és részesévé válik (válhat) a település minden gondjának, bajának. Így ezért – ha a falugondnok az emberek emberség-igényével él közöttük – az emberi sors minden szenvedése és nyomorúsága tekintetében sokat tehet értük. A falugondnok átlagos empátiás képesség esetén is valamilyen módon minden személyes nyomorúságot, emberi elesettséget, meglévı vagy készülı tragédiát észre vesz, észre kell vegyen. Azt, hogy ebbıl mit szükséges jeleznie a társadalmi (állami) szociálpolitika meglévı vagy létrehozandó csatornái felé, s milyen esetekben lehet maga a falugondnok az, aki megol-
92 dást képes találni, nyilvánvalóan roppant egyedi. Sok esetben az egyszerő tanácsadás, jogsegély, közvetlen információ, sıt az egyszerő jó szó is elegendı lehet. Bonyolultabb esetben kívánatos, hogy a problémák a helyi társadalom keretei és lehetıségei között oldódjanak meg, a kölcsönös segítıkészség erejébıl. Ez társadalmilag is olcsóbb, s az egyén számára is emberibb megoldás. Gondolom, ezt a reciprocitási energiát egy arra személyiségében alkalmas falugondnok hallatlan mértékben képes növelni, generálni. Tevékenységével, példájával, direkt, de tapintatos szervezésével fokozatosan társadalmi hátteret, bázist teremt a szociálpolitikai tevékenységnek. – Nagyon izgalmas, amit mondasz, és én kívánom is, hogy elsısorban az aprófalvas megyékben felismerjék azokat a lehetıségeket, melyek egy ilyen vállalkozó szellemő fiatal falugondnok tevékenységében adottak. Érdemes lenne kipróbálni. De váltsunk a témában, hagyjuk most a falugondnokot, akit én is csak olyan egyéniségnek tudok elképzelni, aki belülrıl igyekszik megoldásra segíteni a helyi község problémáit, részt vállal tudatosan annak mőködtetésébe, mint az emberek közötti szálak, kapcsolatok összekötıje, a „település szocializátora”. Ezeket a gondolatokat elıször 1982-ben írtad le. Azóta volt-e alkalmad továbbgondolni, újragondolni a kistelepülések helyzetét, azokat a teendıket, amelyeket szerinted egy településtervezınek fel kell vállalnia? – Most a nyugdíjba menés küszöbén kissé furcsa, no meg kétségkívül könnyő dolog is arról beszélnem, hogy szerintem mit érdemes és mit szükséges egy településtervezınek felvállalnia. De valamit elmondok abból, hogy mi történt velem 1982 után. Talán elfogadható felelet lesz kérdésedre. Varga Csaba egyik elfeledett, kudarcba fulladt kísérlete, az izsáki utcaklubok jutnak eszembe. Varga Csaba azt kísérelte meg Izsákon, hogy a mővelıdési programokat a mővelıdési házból bevigye a családi otthonokba – egy-egy utcában mindig más, vagy mindig ugyanaz a család adjon helyet egy elıadás, vita, beszélgetés megrendezésének. Kissé túl korán és túlságosan is bátran próbálta a fejetetejérıl talpra állítani azt a hétköznapi civil társadalmat, ami szükséges egy hiteles, organikus, helyi kulturális élet kialakításához és – ekkor már sejtettem – szükséges az értelmes településfejlesztı tevékenység gyakorlásához is. Az elızıekben elmondottam, hogy miként fedeztem fel kistelepüléseken folytatott kétségbeesett barangolásaim során a faluját felvállaló embert, az egyént, akinek egzisztenciális szükséglet a „közösség csinálása”, mőködtetése. Szerencsém így adta, hogy következhetett folytatás, találkozhattam településük sorsát felvállaló, annak leépülését visszafordítani szándékozó kis közösségekkel is. Varga Csaba írása azért volt számomra jelentıs, mivel végül is ennek az írásnak a révén kerültem ismeretségbe a Népmővelési Intézet néhány munkatársával, az általuk kezdeményezett közösségfejlesztési, falufejlesztési kísérletnek definiált tevékenységgel. Ezen kívül az utcaklubok a kudarc ellenére is láttatták velem azt, hogyan függ össze, hogyan kapcsolódik szervesen egymásba elemi szinten kultúra és lokális társadalom ügye. Más szóval azt, hogy micsoda is a kultúra, mővelıdés szerepe a településfejlesztésben, településtervezésben. – Mondj valamit arról, miként láttatta veled ez az írás azt, amit mondasz? – Az utcaklubok társadalmi közegében a hétköznapi kultúra elemi szintjén a településfejlesztés gondjai és témái nem különülnek el, nem szakmaként, hanem „köz-ügyként” jelennek meg. Tehát az ároktisztítás társadalmi munkájának megszervezése, egy kártyázás, egy film megvitatása, a legfrissebb helyi tanács-pletykák, hogy hol nyissanak új utcát, egy tészta recept stb., ez mind-mind egységben jelenik meg az elemi nyilvánosság és mőködı helyi társadalom közegében. – Biztos igazad van, de hát egy ároktisztítás még közel se egyenlı a településfejlesztéssel. – Valóban nem, bár egy utca társadalma számára ez sem elhanyagolható ügy. Mindenképpen többrıl van itt szó. A siójuti közmővelıdési egyesület 1987. évi kezdeményezését tudom említeni (melyhez hasonlót ismerek Nógrád megyébıl is). Az egyesület megvitatta a falu
93 helyzetét, a legfontosabb teendıket. Írásba foglalták, majd aláíratták a helyi népfront-elnökkel és az elöljáróval is. Így küldték el a tanácselnöknek, aki így már megbízhatóan tudhatja, mit akar az állampolgár és mire hajlandó áldozni, mire hajlandó fizikai segítséget is adni. – Mondhatjuk ezt talán társadalmi falufejlesztési programnak? – Igen, ez az. Számomra a siójutiak néhány oldalas dokumentuma azt bizonyította, hogy lehetséges alattvalóból állampolgárrá válni. az is bizonyítja, hogy érdemes megfontolni, vajon mi olcsóbb, például a lakosság kezdeményezı akarata nélkül 5-10 millióért építeni egy új mővelıdési házat, vagy segíteni a helyi társadalmat abban, hogy megszervezze magát, hogy elıbb önmagát tegye rendre, váljék mőködıképessé. A siójuti egyesület és még számos hasonló egyesület tevékenysége bizonyítja, hogy egy közösség is képes felvállalni a falu gondját, sorsát. Hasonló dolog ez, mint amikor Kubik György vagy Madarász Zsiga „felvállalta a falut”. Persze egy ilyen egyesület tulajdonképp kinyújtott, meghosszabbított keze egy-egy ilyen egyéniségnek. Aki számára a közösség szolgálata fontosabb minden másnál. – És a településtervezı? – A településtervezı pedig biztos, hogy nem lehet „az okos pesti elvtárs”, aki tudja azt, hogy mi a jó a derekegyházi polgároknak. Azt ık tudják. És ha elölrıl kezdhetném a településtervezés munkáját, akkor ott tudnék igazán jól dolgozni, ahol a klubokkal és egyesületekkel meg tudnám a kérdéseket beszélni. Nem terveznék. Segítenék nekik abban, hogy figyelembe véve vágyaikat, jogos igényeiket, lehetıségeiket s körülményeiket, a megvalósulás legjobb útját megtalálhassák. – Utolsó kérdésem: mit csinálsz majd hamarosan elérkezı nyugdíjas, idımilliomos körülményeid között? – Keresem a megbeszélt jelenség következı szintjét, azt, hogy miként tud – ha egyáltalán képes – ez a kultúrára, a személyiségre, az egyediség tiszteletére alapozó település-animáció kistáji szinten, több településre kiterjedıen megjelenni. Mi jöhet ki az egyes településeket felvállaló egyesületek összefogásából, társulásából. Képesek-e felvállalni egy kisebb vidéken ezt a munkát, képesek-e újra indítani a bizalomra is építı együttmőködést, abban a legtágabb otthonban s legszőkebb hazában, ahol mindnyájunk élete gyakorlatilag bonyolódik. Faluszövetség, Népfıiskolai mozgalom? Még nem tudom. Azt azonban tudom, hogy ott, ahol már szinte „csak” ember van, azokban az intézményeiket vesztett kistelepülésekben a településfejlesztés nem lehet más, mint emberfejlesztés. Kultúraközvetítés – odafigyelés – együttmőködés – együtt mőködtetés.
94
T. Kiss Tamás
1989/3.
A KULTÚRA LEGITIMÁCIÓS SZEREPÉNEK MÓDOSULÁSAI (Elméleti vázlat)
I. A hatalom kialakulásában, a politikai rendszer elfogadtatásában a kultúra korszakonként, de alapvetıen társadalmi modellenként eltérı szerepet alakít. Megint csak mást jelent valamilyen hatalmi gyakorlat elfogadtatása a kultúrával (másként történik, különbözıképpen fontos) Kelet-Európában és mást Nyugat-Európában, a modernizáció „keleties” vagy „nyugatias” formációiban. Európa nyugati felén a polgárság gyızelmét követıen felvetni sem igen érdemes, hogy a legitimációban milyen funkciót játszik a kultúra. A kérdésnek nincs sok értelme, mert például a mővészet (irodalom, képzımővészet) nem tölt be kiemelkedı vagy lényeges szerepet az elfogadtatásban, feltéve, ha a kultúrán nem a piaci tömegkultúrát értjük. Nem ez a terület az, amelyen át vitatható a hatalom gyakorlása, illetve elfogadható – akár csak részben is – a politikai rendszer. Jóllehet a kultúra részt vesz a politika elfogadtatásában így is, de elsısorban a szabadságában és autonómiájában gyökerezı puszta léte által – melyet ugyan a piac beárnyékol –, s nem ideológiaként. A kultúra visszaszorult a politikai közszereplésbıl, de funkciója alapvetıen nem változik. A kultúrának a politika mellé vagy alá rendelt szerepe is aszerint tartósul, hogy mennyire hat a nemzetállamok kulturális intervenciója. Még plasztikusabban megmutatkozik ez Magyarországon, mint valamennyi közép-keleteurópai és kelet-európai kultúrában általában (a nyelvnek és a kultúra nyelvi formációinak mindig nagyon jelentıs és meghatározó szerepe, funkciója volt). A magyar nép kultúrája tradicionálisan nyelvközpontú, ugyanakkor egy létében állandóan fenyegetett, alig-alig polgárosult, európai mércével mérhetıen nehézkesen modernizálódó kultúra. ennek legalapvetıbb okát abban láthatjuk, hogy a nemzet saját, autonóm politikai és polgári élete nem, vagy csupán mozaikosan tudott kifejlıdni, és így a nyelv jelentıs kultúravezérlı szerepet kapott. Ezzel pótolhatott, kifejezhetett számos olyan igényt és tényt, amely a nemzeti függés vagy a „perifériához” sodródás miatt (hogy csak néhányat említsek) hiányzott a valóságos létbıl. A mindenkori államhatalom számára politikai, ideológiai, sıt gazdasági értelemben is kifejezhette, mi több, konszolidálhatta a gyakorlatot. Az államhatalom és társadalom hadállásai a történelemben Magyarországon jobbára mindig a kultúra szférájában jelentek meg. Vitathatatlan, hogy a nyelvcentrumú kultúra valóban rendelkezett azzal az erıvel, amely bizonyíthatta, illetve támadhatta a létezı politikai gyakorlatot. A kultúra erejének és lehetıségeinek (melyet, ha néha el is túloztak képviselıi) tényekkel igazolhatóan nagy válságokban rendkívül jelentıs szerepe volt. A magyar kultúrában – amelyben a nemzeti lét elsı évszázadait kivéve majd mindig függı létként (kiszolgáltatva, fenyegetettként, legyızöttként) jelenik meg – a súlyvesztés azokban az idıszakokban következett be, amikor a nemzet a függıségen belül maradva próbált felzárkózni a modern Nyugat-Európához. Jól érzékelhetı a kultúrának – mint legitimációs erınek – ez a jelentıségvesztése a múlt század vége felé és – furcsa analógiaként – századunk ugyanezen idıszakában. Akkor is és most is a nyugati típusú modernizációhoz való felzárkózás volt a cél. Ennek a törekvésnek pedig legkevésbé legitimációs eszköze a kultúra. Sıt, a nemzeti kultúra hagyományos funkcióit képviselı nyelvközpontúsága mindkét esetben a modernizáció ellenzékeként (romantikus, népieskedı) jelent meg. Tette mindezt anélkül, hogy akárcsak a legcsekélyebb mértékig meg tudta volna ingatni a modernizáció „individualizmusát”. Képes lett volna a „nemzet lelkét”, a
95 „nemzet közösségeit” felbomlasztó nyugati-kozmopolita értékeket toleráló, megtőrı, terjesztı vagy támogató politika ellen hatékonya fellépni. Minél „antimodernebb” volt egy politikai hatalom, annál inkább rászorult a kultúra „támogatására” és fordítva: minél inkább ki volt téve a kulturális szférában gyülekezı társadalmi erık támadásainak, annál inkább biztos lehetett abban, hogy legitimációs gondjait elıször mindig a kultúra teregeti ki. Hasonlóan modern-antimodern paradigmát fejeznek ki a kultúra irányzatai is. A modernizálás idıszakában felszínre törnek és meghatározóvá válhatnak a kultúra „új, korszerő” törekvései, amelyek – jóllehet más formában, de – korábban is léteztek. Ebbıl viszont az olvasható ki, hogy minél „polgáribbá” vált a magyar kultúra, vagyis minél liberálisabb, szociálisabb és demokratikusabb a szellemisége, annál inkább „depolitizálódott”. Sıt a „polgári” illetve modern irányzatok éppen a kultúra belsı törvényszerőségeire hivatkozva a politika alóli emancipációjukért küzdenek. Kijelentve: a kultúra dolga nem a kultúrán kívül, hanem a kultúrán belül van. Ez a küzdelem Magyarországon valamiféle „féloldalassághoz” vezetett (a modernizáció elakadása, a demokrácia fejletlensége miatt), miközben megrekedt egy izolált irányzatként. Napjaink kérdése, hogy az 1970-es és 1980-as évek polgárosult magyar kultúrájával mi történik. Ismét bekövetkezik a visszarendezıdés az irányzatok szintjére, amivel együtt jár a történelmi izoláció, mint 1919 után, vagy megszőnik a zárt nemzetgazdaság és a zárt nemzetkultúra, és bekövetkezik egy kulturális funkcióváltás? Jellemzı, hogy a modernizációba illeszkedı kultúra az antimodern idıszakokban általában szembetalálja magát a „nemzetietlenség”, a „kozmopolitizmus”, az „elefántcsonttorony”, a „L’art pour l’art”, a „szociális közömbösség” vádjaival. Ha ebbıl a szemszögbıl nézzük, akkor nem meglepı, hogy ezeket a kifejezéseket – paradox módon egyaránt megtaláljuk a Horthy-korszak szókészletében éppúgy, mint a Rákosi-idıszak hivatalos ideológiai terminus technicusai között. Az 1956 elıtti sztálini monolitikus struktúrában Magyarországon a kultúra általi legitimáció olyan szerepet töltött be, amekkorát soha korábban. (Talán a Klebelsberg-korszakot hasonlíthatjuk hozzá.) Ennek nem csupán az volt az ára, hogy a kultúrának szinte teljesen ki kellett vetkeznie „kultúra” mivoltából, hanem az is, hogy ez a szféra vált a legérzékenyebb legitimációs tényezıvé. A Rákosi-korszak legitimációvesztése legradikálisabban a kultúrában valósult meg. Persze ez már a valóság következménye volt és a történések gyorsan túlhaladták a kultúra szféráját. jól érzékelhetı azonban, hogy a kultúra felülrıl kezdeményezett „tündöklése” e korban nem csupán a Szovjetunióból átvett kelet-európai modernizációnak tudható be. Az „antimodern” államberendezkedés és politikai hatalom természetes módon épített a kultúrára. De kinyilatkoztatásokra, óhajokra építkezik valamennyi karizmatikus uralom. A nyelvközpontú magyar kultúrára építkezni egyúttal a hatalom tradicionális és változtathatatlan legitimációját is jelenti. Márpedig a Rákosi-rendszerrıl igazán nem lehet azt állítani, hogy legális uralmat birtokolt volna. Ezért karizmatikusan és tradicionálisan kellett legitimálnia önmagát. Ehhez viszont meg kellett szereznie a nyelvközpontú kultúra fölötti uralmat, hogy azt hatalmi eszközként használja fel. Miután a „jó”, a „felsıbbrendő társadalom” eszménye megvalósíthatatlan volt, mindinkább a „helyes tudat” kialakítása került elıtérbe. Másként fogalmazva: a valóság forradalmasítása helyett a tudat forradalmasítása vált elsırendő feladattá, amely a gyakorlatban nem jelentett mást, mint a tudatok feletti uralkodást. Döntıen a nyelvközpontú kultúra uralását. Ebben a hatalmi gyakorlatban – mint a tradicionális kultúrákban – akié a nyelv, azé a hatalom. Amikor viszont meginog a hatalom, akkor az alárendeltek nemcsak megteremtik a „maguk nyelvezetét”, hanem vissza is veszik nyelvüket. A történelem újra- és átírása, az állampolgárok átnevelése, ellenırzése mind-mind ezt fejezi ki. A fenti kitételhez érdemes megjegyezni: a modern társadalmakban módosul az állítás: akié a kép, azé a hatalom. Jól érzékelhe-
96 tı, hogy Magyarországon, de a többi kelet-európai országban is, a nyugatias modernizáció elveit képviselı politikusok tulajdonítottak elsıként jelentıséget a televíziós fellépéseknek. Felismerték, hogy a kép segítségével jobban meggyızhetik az állampolgárokat, és szavaiknak, céljaiknak, programjuknak személyiségük megmutatásával is hitelt adnak. Érdemes megvizsgálni, hogy a kultúra hogyan és miért lett a Rákosi-korszakban legitimációs eszköz. A politikai hatalomnak mit kellett tennie a kultúrával, hogy a tudatmásítás, az átnevelés, az agitáció, a mozgósítás, az ethosz kultiválásának eszközévé válhatott. A központi akarat hajtószíja legyen. Elıször is azt, hogy megszüntesse a kultúra intézményi, szervezeti és értékrendszerbeli autonómiáját. Felszámolja a kultúra pluralisztikus nyilvánosságát, mert az részét képezte a többpártrendszernek, a civil társadalomnak. Beolvassza a monolitikus, felülrıl vezérelt és alakított intézményrendszer ellenırzött nyilvánosságába. Államosítsa magát a mővészt, tudóst, tanárt és népmővelıt. A kulturális területeken dolgozó, alkotó egyén sem a kultúra intézményeiben, szervezeteiben, de még saját alkotómőhelyében sem jelenhetett meg autonóm emberként. Csak az állami nagy közös mőhely számára és keretei között munkálkodhatott. A kultúra autonómiáját nem csupán kényszerrel és erıszakkal vette el a hatalom, hanem – ami igen lényeges – ideológiával. Meghatározó és kimutatható az állami kényszer (az államosítás), látni kel azonban széles társadalmi rétegek – köztük az értelmiségit is – lelkes, hitszerő rajongva-lemondását egy „magasabb rendő társadalom”, a „szocializmus értékei” javára. Az autonómia ugyanis e korszakban egyenlı volt a különállással, az ellenséggel. A tiltás (kényszerítés) és az önkéntesség (buzgóság, túlbuzgóság) szorosan összefonódott egymással. A kultúra egészét valósággal magába szívta az államhatalom, és kényszeren alapuló viszonyokba helyezte. Az állami tevékenységek egyikévé változott a politika. Ráadásul tette mindezt oly módon, hogy mélyen behatolt a mővész, a tudós, a tanár, a népmővelı személyes és szakmai életébe éppúgy, mint annak intim világába. Szükség esetén „önkritikát gyakoroltatott” vagy „átdolgoztatott”, hogy visszataláljon a „helyes útra”. A kultúra az állami propaganda, az ideológiai átnevelés eszközévé, a politika szolgálólányává, a tudós, a mővész, a tanár és a népmővelı az állam szolgálójává vált. Ahogyan a politikai életben egy párt maradt, úgy a kultúrában is csak egyetlen irányzat létezhetett. A kultúra csak arról szólhatott, hogyan alakult ki az évszázadok során az egyetlen progresszív közösség – a párt –, és miként kerekedett fölül az egyedül helyes irányzat. A kultúra minden mőbajában, területén csak „egy” lehetett. „Egy” reprezentálhatta az általánost, helyettesíthette az összest. Az „egyszemélyi” vezetés és a mesterségesen létrehozott „egyetlenség” teremtette meg az „egységet”, ami az össztársadalmi konszenzust volt hivatva megtestesíteni. ez a konszenzus éppen ezért rendkívüli sebezhetı és bizonytalan volt, amit fokozódó erıszakkal lehetett csak fenntartani. A sokféleség, a másság, a kisebbség, az ellenzék örökös üldözésével és felszámolásával. A Rákosi-rendszer miután minél sebezhetıbbé vált, annál türelmetlenebb és erıszakosabb lett, ami még védtelenné tette és egyre több embert állított önmagával szembe. 1956 valósággal szétrobbantotta ezt a totális önkényuralmat. II. Mivel 1956 után a monolitikus hatalom struktúrája megmaradt és csupán metodikája, valamint stílusa változott, negatív legitimációjával egy másféle „körbeforgás” kezdıdött. Energiája ugyanis abból származott, hogy idırıl-idıre, lépésrıl-lépésre egyre több területrıl mondott le. Ez ugyanakkor ellentétben volt strukturális alapjával, amelyrıl viszont képtelen volt lemondani. A múlt ördögi körébıl a hatalom úgy próbált kitörni, hogy lényegi bizonytalanságát – amely a monopolisztikus politikai gyakorlatból adódik – nem türelmetlenséggel és erı-
97 szakkal próbálta megszüntetni, hanem türelemmel, szelídséggel igyekezett bizonyítani stabilitását. Ez azonban új értékrendet nem tudott teremteni, hiszen a régi (a Rákosi-korszak és a Horthy-rendszer) elfogyasztásából, felırlésébıl állt, és egy idı után elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy már nem volt mirıl lemondani. Ahhoz, hogy a régi felszámolása tovább tartson, idınként – néha tudatos politikai elırelátással – elı kellett volna venni a hajdani türelmetlenséget és bevált módszereket, hogy legyen újra mit felszámolni. A Magyarországon is érzékelhetı, és a kelet-európai országokkal kapcsolatosan emlegetett „keményedés” és „enyhülés” váltógazdaságának logikai nyitját talán éppen ebben kell keresni. Miután a „vívmányok” a hatalom lemondásaiból fakadtak, intézményesített biztosítékokat viszont nem kaptak – ezért életük és megvalósulásuk bizonytalan maradt az állampolgár számára. Mindebbıl az következett (és ez érzékelhetı napjainkban),hogy az emberek semmi biztosítékát nem látták annak, hogy az ígéretek vagy a reformok túlhaladják a szavakat, illetve a sztálinista struktúrát. Biztosítékokat csak a tettek és a szerkezet felszámolása jelent. Egy új struktúra kiépítésére akkor kerül(het) sor, ha a társadalom aktívvá és autonómmá válik. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy a társadalom intézményes garanciákat kapjon a reform megvalósításához. A reform azonban a negatív konszenzus következményeivel küszködik. A „lemondással” konszenzust teremtı vezetık hitelvesztésével, a „váltógazdálkodástól” kiégett emberek passzivitásával áll szemben. Mélyen a társadalom testébe ivódott az, hogy „amit ma kérnek, azért holnap a fejemre ütnek”. A kivárás és az egyéni (ki)utak keresése vált választási lehetıséggé a tömegek számára. Amennyiben elfogadjuk, hogy a monopolisztikus hatalom a Rákosi-korszakban a társadalom minden porcikájában újratermelte magát, akkor meg kell vizsgálni azt, hogy a kultúra esetében melyik irányzat („egyes”) volt alkalmas a politikát legitimizálni. Miután a kultúrának az új állami rendszert kellett nemzeti mivoltában megerısítenie, legkézenfekvıbbnek a „népben-nemzetben” gondolkodó áramlat tőnt. Ez a korábban „ellenzéki” irányzat egyben a leginkább tradicionális volt, képviselıi a két világháború között a „népi kultúrához” tartoztak. Miután ez a tábor nagyon tagolt volt, ezért a Rákosi-korszak erısen szelektálta ezt a kultúrát, ugyanakkor elıtérbe helyzete a „paraszti”, fıként a „szegényparaszti” irányzatot. Jellemzı viszont, hogy ez a kulturális áramlat a legitimáció szempontjából használhatóbb volt a munkásmozgalmi kultúránál, értve ezen az MSZDP törekvéseit, az avantgárdot vagy akár József Attila költészetét is. Ennek oka részint abban kereshetı, hogy a munkásmozgalom kultúrája ne hangsúlyozta eléggé a nemzeti jelleget, részben mert nem képviselhették a párttól és az államtól független autonóm módon az értékeiket. A kultúr a népi-nemzeti irányzatának elıtérbe kerülésével visszaszoríthatóvá váltak a kultúra polgári áramlatai is. Erre azért volt szüksége a hatalomnak, hogy a polgári irányzatokban megjelenı autonómia ne zavarja a monopolisztikus törekvést. Az államilag szorgalmazott nagy közös érzület kialakulását csak megzavarta volna az a kultúra, amely az egyént helyezte középpontba. Szólni kell még egy fontos jelenségrıl. A hatalom nem elégedhetett meg a kultúra népinemzeti irányzatával. Új kultúrát is kellett teremteni, olyat, amely az állam és az ideológia iránti hőségre épült. A megbízhatóság és a hőség fontosabb érték volt a tehetségnél vagy a szakmai tudásnál. Egyébként nem véletlen, hogy az 1960-as reform-években a tehetségre, a minıségre és az értékekre való hivatkozás milyen gyakran szerepelt a korabeli sajtó hasábjain vagy a nyilatkozatokban. Mindez azonban nem summázható úgy, hogy a kultúra népi-nemzeti ága szolgálta ki a Rákosi-rendszert. Ezt a kultúrát az egyszerősége, realizmusa, hősége a néphez, a népi ízléshez, a közösségben való gondolkodás miatt tudta a hatalom felhasználni önmaga legitimizálására. Vagyis az ideológiai megfelelések miatt. Jellemzı egyébként, hogy 1956 után azokat a mővészeket, népmővelıket, tanítókat vonták felelısségre, akik ehhez az irányzathoz tartoztak, és 1956-ban komolyan vették a népben-nemzetben való gondolkodást.
98 1956 után a hatalom legitimációjának kikezdése alapvetıen a nemzeti vonulat szempontjából történik. Nemzeti alapra helyezkedik az „agrárlobbi”, a politikusok egy része, a közgazdász, igaz más és más hangsúlyokkal, sıt eltérı ideológiai töltettel. Maga a politikai irányítás markáns képviselıi is ráhangolódnak a nemzeti kérdésekre. Ugyanakkor a kultúra mindinkább kikapcsolódott a hatalmi legitimációból. A kultúrpolitikai irányítást mind erıteljesebben „nemzetietlenséggel” vádolják, amely egyre visszhangtalanabb, hiszen a kultúra kevésbé veszélyezteti a politikai hatalom legitimációját. az 1956 és 1986 közötti politika nem tudatosan igyekezett megszabadulni a kultúra általi legitimálás sztálini metodikájától, a kultúrával történı politizálás kockázatától. Valójában egyfajta konzervatív józanság (amely az élet valóságát és nem az eszmét ismerte el a politikai lépések kiindulópontjának) hozta létre a jelzett évtizedek változásait. Tulajdonképpen a régi struktúrának egy sajátosan liberalizált politizálási módja – a lemondásokon alapuló közmegegyezés –, sok tekintetben ösztönös és mindig praktikus alkalmazkodás történt a társadalomhoz. Miután a Rákosi-korszakban látványos kudarcot vallott a valóságnak-társadalomnak a politikához (tervhez, célhoz, eszméhez) történı idomítása, 1956 után a politika igyekszik a társadalomhoz simulni. Persze nem szőnt meg a társadalom fölött álló hatalmi „agyközpont”, maradnak a monopóliumok, sıt gyarapodnak (termelıegységek, falvak, oktatási és mővelıdési intézmények összevonása), a politika mégis másként él hatalmával. Ezáltal megnyeri a társadalmat, elfogadtatja magát, addig amíg a monopólium nem válik a továbblépés akadályává. Közvetlenül 1956 után politikai kényszerőségbıl történt a kultúra háttérbe szorítása. A tudósok, mővészek, újságírók, tanárok, népmővelık megbüntetésében találhatott látványos kielégülést a bőnbak-keresés. Az értelmiségben kereste és találta meg az összeomlás okait: az értelmiség tévesztette meg az ártatlan népet. Kifejezetten jól jött például az alkotó értelmiség bojkottja, hogy aztán pár évvel késıbbi megszólalásuk a konszolidáció bizonyítéka legyen. Persze nem hagyható figyelmen kívül a sztálini struktúra régi metodikájának visszaállítását sürgetı restauráció sem, akik mögött erıs szovjet és kínai támogatás sorakozott föl. Gondoljunk csak a halálos ítéletekre, nemcsak a Nagy Imre-per kapcsán. Nélkülük nem lehetett volna megszilárdítani a régi hatalmi struktúrát. A Kádár-kormánynak, amely szovjet csapatokkal érkezett a székhelyre és verte le a felkelést, szüksége volt a restaurációs táborra. Arra a táborra, amely tulajdonképpen ıt sohasem fogadta el, hiszen 1956-os szerepét nem bocsátotta meg. az új hatalmi centrum pragmatizmusának köszönhetıen ura maradt a helyzetnek, még a restauráció pillanatnyi elıretörésekor is éreztetni tudta másságát a „szektás politikával” szemben. A Kádár-rendszerlemondott a társadalom totális államosításáról – „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A „kétfrontos harc” pedig lehetıvé tette a taktikai-manıverezı szabadságot. Ez a kultúrában azt jelentette, hogy amikor az ötvenes években és 1956-ban a direkt politikai szerepet vállaló értelmiségiek belsı emigrációban voltak, esetleg börtönben, akkor a közvetlen politizálástól mindig idegenkedı, a Rákosi-korszakban kirekesztett úgynevezett polgári irányzatok képviselıi kerültek elıtérbe. Pozitív szerepben tőnt fel a kultúra, amely nem politizál. Persze sohasem a kultúra polgári irányzatai, hanem egyes képviselıi kerültek rehabilitálásra, vissza/beengedésre. A kultúra polgári irányzatainak erkölcsi és tartalmi autonómiájában rejlı veszély ugyanis nem volt közvetlen veszély. Az 1960-as évtized elején (Hruscsov „második nekifutásakor”) ismét lehetıvé vált a nyitás Nyugat-Európa felé, amely nyomán háttérbe szorult a kultúra polgári vonulata, a szektás irányzat végképp elveszítette talaját, de perifériára került a konszolidáció kultúrája is. Kialakult viszonyt egy új „kincstári” kultúra, amely a humanista szocializmus víziójából indult ki. İszintén antisztálinista és antibürokratikus pátosz főtötte, miközben magasba emelte és vállalta a változatlanul államhoz kapcsolt eszményt. Ez a közéleti kultúra persze más volt, mint az ötvenes évekbeli, hiszen rendelkezett bizonyos autonómiával. A döntıek azonban ebben az idıben mégis a „személyes kiegyezések” voltak. A tudósok, a mővészek, a népmővelık, tanárok, ki-ki megkötötte a maga kiegyezéseit. Mind-
99 ez a negatív konszenzus és negatív legitimáció természetébıl következett, hogy a hatalommal való megegyezés (kompromisszum) csak informális, személyek közötti praktikus megállapodás lehetett. Ez pedig nem intézményesülhet. Alapvetıen azért nem, mert az állam intézményei a sztálini struktúra elvein épültek fel. Ha intézményi szinteken történt volna a kiegyezés, az azt jelentette volna, hogy fel kell számolni a struktúrát. Ha a kiegyezés a nyilvánosság elıtt történik, akkor az politikailag kockázatos lett volna. A kádári negatív konszenzus ezért azt kívánta, hogy személyi kompromisszumok jöjjenek létre. A kulturális élet valamennyi területén (és településeken) a kultúra és közmővelıdés karizmatikus és reprezentatív alakjaival úgy köttessék meg az egyezség, hogy megegyezést jelentsen azok számára, akik nem voltak hajlandók kiegyezni. Megfigyelhetı, hogy akikkel a hatalom kegyezett, azoknak a többsége egyfajta paternalista értelemben vett „tanácsadói” szerepet is adott. Az 1956 utáni pragmatikus lépések lehetıvé tették – fıként a „tőrés” kategóriájának a kiszélesítésével – annak a konszolidációs kultúrpolitikának az alapját, amely az 1950-es években vissza tudta hozni a szélesebb kultúra-értelmezést. Vagyis az 1956 utáni „balos” ideológiai restauráció burkában egy depolitikus kultúra elismerésére irányuló politikai erıfeszítés figyelhetı meg. Ez a kultúra igen hamar megszabadul a „balos” újrapolitizálódás burkától. Ehhez egyébként nagy lökést adott az 1958-as mővelıdéspolitikai irányelv. Tény, hogy ettıl kezdve a kultúra egyre inkább csak közvetve fejti ki a politikai hatalmat legitimizáló hatását. Vagyis nem kultiválja a politikai eszméket, nem igazol és agitál, hanem a kultúra szabadságát, autonómiáját hirdeti. Persze éppen ezzel ismeri el a múlthoz képest a politikai hatalom újszerő toleranciáját, nagyvonalúságát. az állam kivonul a magánéletbıl, a szakmából, amely természetesen hosszú folyamat és keserves küzdelmek árán következik bel. A politikai vezetésen belül éppúgy vita folyt, mint a kulturális élet valamennyi területén errıl a „kivonulásról”. A negatív konszenzus kiterjesztését a kultúrára nemcsak a „szektások”, de a Kádár építette apparátus konzervatívjai sem helyeselték. Kemény küzdelem árán következhetett csak be ez a „kivonulás”. Ez ugyanis a lemondáson alapult, amit ki-ki ideológiája, helyzete szerint élt át. Nagyon sokan nem értették meg, hogy a negatív konszenzus pragmatizmusának éppen az a politikai jelentısége, hogy eszközök és bizonyos kulturális területek feladása a hatalmi pozíciót erısíti és a létezı struktúrát segíti fenntartani. Tegyük hozzá, hogy az állampolgár számára a monopolhatalom nem-monopolisztikus gyakorlása – ha csupán vezetési stílus, beszédmód másságát és nem új szerkezető intézményeket is jelent – a korábbi idıszakhoz mérten mindenképpen szabadságosabbnak tőnik. Felmerült az 1980-as évtized második felében az a kérdés, hogy meddig lehet a lemondásból politikailag megélni. Nemcsak azért, mert egy ponton túl már nincs mirıl lemondani, hanem azért, mert a hatalomgyakorlás számára a szellemi, kulturális, erkölcsi detenzív veszélyforrás. Ha kulturálisan teljesen elfogy jelenlétének indokolása, akkor csak erıszakos úton tudja kinyilatkoztatnia magát, ez viszont teljes egészében szembefordítja vele a társadalmat. Marad az adminisztratív tiltás, betiltás, átszervezés, felfüggesztés. Ezzel azonban épp azt a „másságát” kérdıjelezi meg, amellyel a Rákos-korszaktól 1956 után elhatárolni igyekezett magát. Ez az ellentmondás mindig megvolt a kultúrpolitikában, sıt igen karakteresen megmutatkozott az 1958-as mővelıdéspolitikai irányelvekben, és jelen volt pl. az 1974-es közmővelıdés határozatban is. Különbözı megfogalmazásokban olvasható, hogy hatalmi intézkedésekkel meg kell akadályozni – ha szükséges – a kultúra területén mindazokat a törekvéseket, amelyek nyíltan vagy álcázva a népi demokratikus rend ellen irányult. A jelenlegi politika a kulturális élet irányítását úgy képzeli el, hogy a szellem erejével, vitával állítja maga mellé a különféle törekvéseket. Vagyis konszenzus alapján irányít. a valóságos konszenzus érdekében azonban le kellene mondania a nyilvánosság, az intézmények monopóliumáról. Ez a mostani szerkezet lényegi megváltoztatását jelentené. A másik fél intézményes elismerését. Vagyis le kellene mondani az elnémítás, kiszorítás adminisztratív eszközeirıl és a hatalmi monopóliumról. De új konszenzusra nem kerülhet sor ugyanabban a
100 struktúrában, ahol, ha a hatalom kifogy az érvekbıl, következik a kényszerítés. Ez még akkor sem igaz, ha a hatalom nem szívesen alkalmaz ilyen eszközöket, még akkor sem, ha ı az aki elsıként neheztel azokra, akik ilyen kínos helyzetbe hozták. A kultúra területein adminisztratív beavatkozásra akkor kerül sor, amikor valamelyik irányzat közvetlenül politizál. Amikor a monolitikus akarattal szemben nem tartja be a játékszabályokat. Persze azt, hogy a kultúra mikor lépi át a határt, nem jog és törvény alapján dıl el, hanem a hatalmi centrum dönti el. Igaz, arról is lehetne vitázni a bíróság elıtt, hogy mely irányzatok ellenségesek, és miért a törvénnyel szemben. Hogy melyik törekvés tekinthetı álcázott alapon ellenségnek, az a törvény számára megfoghatatlan lenne. Ebbıl adódik, hogy a „leleplezés” jogát a hatalom fenntartja magának, mégpedig az önkéntes megítélés jogán. A negatív konszenzus általában nem keresi az ideológiai álláspontok között az „ellenséget”, de annak a megléte, illetve mikor kit nevez ki „veszélynek”, azt jelzi, hogy szó sincs valódi közmegegyezésrıl. Ha az „adminisztratív beavatkozások” történetét nézzük, látható, hogy kezdetben bizonyos törekvések, személyek jelenlétének korlátozása nélkül történik. Ez késıbb megszőnik, és azokkal szemben jelenik meg, akik a szerkezetet vitatják. Át akarják törni az állami intézmények, a mővelıdési otthonok, a folyóirat-struktúra, egyáltalán a kulturális szervezetrendszer adott formáit. III. A kultúra visszaszorítása 1956 után sajátos módon, de mégis egybeesett a modernizációra törekvı hatalom stratégiájával. a kultúra fokozatos háttérbe szorulása a társadalmi értékközvetítésben tulajdonképpen segítette az 1968 utáni folyamatot. A kultúra jeles képviselıi ebben az idıszakban szembekerültek a modernizációval, amit a nemzettudat megsemmisüléseként, sıt, nemzethalálként értelmeztek. Persze lehetett kifogásolni a túlindividualizálást, az önkizsákmányolást, a többletmunka vállalást, amelyek a demokratizálást nélkülözı modernizációs törekvésekként jelentek meg. Olyan érvek is elhangzottak az 1980-as években, amelyek a radikális gazdasági reformmal ellentétesek voltak. A kultúra az 1970-es évek végére elveszítette a hivatalos értékrendet eszmeileg reprezentáló és közvetítı szerepét. Elveszítette a társadalomban betöltött monopóliumát is, amely abban nyilvánult meg, hogy a hatalom szempontjából tabuként kezelt kérdésekkel foglalkozott és olyan értékek közvetítésére vállalkozott, amit a politika egyáltalán nem kedvelt. És elveszítette az igazság kimondójának a szerepét is. A kultúra leszőkítésének egyenes következménye volt a megrendülés és a romantikus ellentámadás, amely az átkozódástól a profetikus magatartásig terjedt. Az eddigiekbıl is elıtőnik, hogy a negatív legitimáció hozzájárult – talán akaratán kívül – ahhoz, hogy szétváljon a szakmai és a politikai tevékenység. Ez viszont egy új szabadságfokot jelent, ugyanis szakmai alapon nem lehet senkitıl elvitatni a politizálás jogát. De szabadság-megvonás, az ha bárkinek a tevékenységét a szakmai munkavégzésre redukálják, azaz a szakmáján belül mindent szabad, a politikában semmit sem, vagy csupán azt, amit a hatalom megenged. Abból azonban nem következhet, hogy a kulturális élet területeinek privilégiumokért kell küzdeni, hogy visszaszerezze ezt vagy azt a monopóliumot, mert politizálni csak így tud. Úgy gondolom, üdvös volt, hogy az utóbbi 15-20 évben a kultúra – mint „profán nemzeti egyház” – nem tölthetett be az állam és a társadalom közötti párbeszédben olyan szerepet, mint például Lengyelországban a katolikus egyház. Persze más Istenre más megint más a Nemzetre hivatkozni. Az viszont világos, nem csupán a társadalom hivatkozik Istenre és a Nemzetre, hanem az Állam is. Sıt, e tekintetben az állam megelızi a társadalmat. Nálunk nem az a probléma, hogy éppen ki és milyen alapon helyettesíti az egyének politikai aktivitását: az egyház, a kultúra vagy a párt, az állam, hanem maga a helyettesítés. Nem tisztességes privilégiumokat és monopóliumokat úgy elvitatni, hogy azokat magunknak akarjuk fenntarta-
101 ni. Ebbe a hibába a magyar kultúra jelentıs része beleesik a nép- nemzet erkölcsi züllése láttán, a nemzeti tudat vesztése kapcsán. A kultúra szakmaként való profanizálása meglehetısen groteszkké tette a kultúra munkásait, politikusait, alkotóit, közvetítıit. Az apolitikus, ki a modernizáció és a demokratizálás mellett kötelezte el magát az 1970-es évtized végétıl, elsısorban nem kulturális területeken keres szövetségeseket, hanem politológusokat, közgazdászokat, szociológusokat, történészeket igyekszik megnyerni. Ez nem csupán abból az igénybıl fakad, hogy szakmai hozzáértéssel, kompetenciával az ideológiai kultúrpolitikai hittudomány helyett a modern diszciplínák nyelvezetével és kritériumaival kell legitimizálnia magát. A szakemberrel egészen egyszerően „könnyebb politikailag kijönni”. Saját tudományterülete partikuláris igazságait ugyanis ritkán fanatizálja világmegváltó tervekké. A szakember ugyanis nem az állammal áll szemben, hanem annak szakszerőtlen érvényesítési módjaival, elavult és pragmatikus ideológiai tabuival, dogmáival. Végsı soron tehát a kultúra monopóliuma tört meg a politikahelyettesítés és a hatalom legitimálása területén, amikor a modernizáció következményeként a szakterületek is bejelentették igényüket a társadalom bajainak és mőködési zavarainak leküzdésére, természetesen a maguk észjárása és logikája szerint. Fontos a modernizációs folyamatok kibontakozása miatt, hogy az egypártrendszerrıl, az oktatásról, az értékválságról a nemzetiségrıl, a szegénységrıl, a népesedési gondokról ne csak a kulturális területek fogalmazzanak meg kritikát és javaslatokat, hanem a szakmai területek is. Ez bonthatja ki ugyanis a demokratikus hatalomgyakorlási formákat. azt a racionálisabb és toleránsabb társadalmi érzületet alakíthatja ki, amely felválthatja az irracionális, karizmatikus hatalomgyakorlás során kialakult világot.
102 Felhasznált irodalom 1. Az MSZMP kongresszusi határozataiból: a Magyar Szocialista Munkáspárt – VII. Kongresszusának jegyzıkönyve. Kossuth, Bp. 1960. 584-587. – A Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusa, Kossuth, Bp. 1962. 126-131. – A Magyar Szocialista Munkáspárt IX. kongresszusának jegyzıkönyve, Kossuth, 1967. 470-474. – A Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusa, Kossuth, Bp. 1970. 186-192. – A Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusa, Kossuth, Bp. 1975. 177-181. – A Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusa, Kossuth, Bp. 1980. 180-184. – A Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kongresszusa, Kossuth, Bp. 1985 2. A szocializmus fejlıdésének idıszerő kérdései hazánkban, Kossuth, Bp. 1987 3. Agárdi Péter: Mővészet és közösség, Múzsák, Bp. é. n. 4. Fordulat és reform = Medvetánc, 1987. 2. sz. 5. Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Magvetı, Bp. 1982 6. Kulcsár Kálmán A modernizáció és a reform = Valóság, 1987. 9. sz. 7. Koltai Dénes: Közmővelıdés? = Népmővelés. 1988. 10. és 1988. 11. sz. 8. Köpf László: Népmővelési, közmővelıdési törekvések a mővelıdéspolitikában. Kandidátusi disszertáció. Bp. 1988 (kézirat) 9. Lengyel László: Végkifejlet = Valóság 1987. 12. sz. 10. Mővészet, társadalom, mővészetpolitika. Szerkesztette és az összefoglalókat írta: dr. Varga Imre. Táncsics, Bp. 1981 11. Magyarország, 1953-1956. Az „új szakasz” – egy meghiúsított kísérlet. A kerekasztal-beszélgetés résztvevıi: Balogh Sándor, Kazal János, Nyers Rezsı, Papp Gábor, Újhelyi Szilárd és Vásárhelyi Miklós = Világosság, 1989. 1. sz. 12. Nehéz esztendık krónikája 1949-1953. Dokumentumok. Szerkesztette és a bevezetıt írta: Balogh Sándor. Gondolat, Bp. 1986 13. Németh János István: A kultúra terrorja = Valóság, 1988. 12. sz. 14. Pozsgay Imre: Demokrácia és kultúra Kossuth, Bp. 1980 15. Révai József: Kulturális forradalmunk kérdései. Szikra, Bp. 1957 16. Róbert Péter: Mobilitási folyamatok Magyarországon, különös tekintettel a kulturális szférára = Társadalomtudományi Közlemények, 1988. 4. sz. 17. Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Moszkvai naplójegyzetek. 1935-1937. Magvetı, Bp. 1988 18. Szilágyi Ákos: Az irodalmi és mővészeti legitimáció szerepének változása (1958-1985). Bp. 1988 (Kézirat) 19. Szőcs Jenı: vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvetı, Bp. 1983 20. T. Kiss Tamás: Válságok és változások = 360o 1986. 1. sz. (Másodközlésben: Budapesti Népmővelı, 1986. 2. sz. Hozzászóltak: dr. Durkó Mátyás, Csákvári István, Majoros Márta, Németh Ilona, dr. Maróti László, dr. Kövessi Erzsébet) 21. Társadalmi Szemle. 1989. különszám 22. Vitányi Iván: Az „Európa-paradigma”. Magvetı, Bp. 1986
103
Bárkányi Júlia
1990/2.
A FEJLESZTİ SZERVEZET (Érvek a funkcióváltáshoz)
„… a tudás nem válhat termelékennyé anélkül, hogy az értelmiségiek meg ne fogalmaznák, hogy kicsodák ık maguk, milyen típusú munkára alkalmasak és hogyan dolgoznak a legjobban.” (P. Drucker: A vezetés új szerepe)
A modern társadalom a szervezetek társadalma – hirdetik a nyugati társadalomkutatók. Értelmezésükben a szervezetek hivatottak arra, hogy a mindenkori társadalmi funkciók kielégítését minél jobban, hatékonyabban biztosítsák a család, a faluközösség stb. mellett és helyett – saját szakszerőségükre alapozva –, s ezt (ott) modernizációnak nevezik. Ha mi szervezetekrıl hallunk, a bürokráciára, a hierarchiára, a centralizált kötöttségekre gondolunk, az íróasztalok mellett unatkozókra, a rosszra, a régire… az odahelyezettekre és kinevezettekre… a feledni és megszüntetni valókra. Nincs szükség rájuk, robbantsunk! Jöhet a demagóg hangosság – s itt a gyızelem! De azért ne felejtsük, hogy az elszabadított erıszak és rombolás alkalmazóját is megrontja! Jobb lenne talán, ha a „megöregedett házat” a felrobbantás helyett lebontanánk – mert lehet, hogy az alapok valahol szilárdak, mert építkezni bontott téglából is lehet – van, amelyik méretesebb, idıállóbb, mint az új, s a robbantás helyén keletkezı kráter sem biztos, hogy szebb vagy biztonságosabb. De isten ırizz, hogy megmentsük azt az egész – témánk szempontjából kiemelkedı – mővelıdési szervezetrendszert, amelynek minısítéséhez, úgy érezzük (kívül és belül), hétköznapi tapasztalataink is elégségesek. Megértéséhez talán kevésbé… A monolit (vég)ítélet kimondásával ugyanúgy tennénk, mint eleink néhány (pontosabban négy) évtizeddel ezelıtt, mikor magát a rendszert alakították, formálták. Azt nem mondhatjuk, hogy létrehozták, mert a szervezetek zöme már mőködött, s a mőködés modellje és mechanizmusa is csupán „korrekcióra” szorult. Közismert, hogy az 1945 elıtti mővelıdési szervezetek nagy többsége – az iskolákat is természetesen ideértve – erısen centralizált, hierarchikus rendszer elemeként mőködött, s a jól begyakorolt irányítási mechanizmus a szocialista kultúrpolitika „megvalósításának” is kedvezı kereteket adott. (Olyannyira, hogy pozitív „tanmeseként” emlegették az egykori tanfelügyelırıl szóló anekdotát: aki, ha ránézett a karórájára, tudta, hogy akkor éppen mit tanítanak az ország iskoláiban…) Az egyközpontú modell tehát nem idegen a benne élık, de a társadalom egésze elıtt sem, s az állampárti/pártállami centralizáció teljes körő kiterjesztése az egészhez mérve viszonylag kisszámú magán, vallási stb. intézmény és szervezet megsemmisítése, „átnevelése” nyomán olyan fentrıl jól áttekinthetı és irányítható szerkezet rajzolódott ki, amely nemcsak közvetíteni és végrehajtani volt képes a központi akaratot, hanem teljes szinkronban állt a településpolitikával, vagy ahogyan nevezték: településfejlesztéssel (Följebb a „nagyok” vannak, mert fejlıdnek (?), lejjebb a „kicsik”, akik nem fejlesztendık – a logikát ne próbáljuk értelmezni, mert tragikus következtetésekhez jutnánk!) A kialakult „piramis” nem pusztán alá-fölérendeltségen alapuló irányítási, felügyeleti viszonyok szövetét jelentette, hanem azt is, hogy a magasabb szinten állók fontosság-tudata nemcsak a pénzeszközök fölötti rendelkezési jogból táplálkozhatott, hanem abból is, hogy a mindentudó, -ható állam, központ, csúcs – nevezzük akárhogyan is – helytartójaként, felszenteltjeként élhette mindennapjait. Ezért a rendszer stabilitását nem az kezdte ki legelıször, amitıl várnánk, hogy kárvallottjai, a
104 „minden érted történik!” állampolgárok elégedetlenkedni kezdenek a mőködésével – mert ekkor jöttek a reformok, átszervezések, személycserék –, hanem az, amikor elfogyott a „központi bölcsesség”, amikor nem volt semmi lefelé adni való, sem vélt szellemi, sem valós anyagi. Ekkor jelent meg a helyi szükségletek, lehetıségek, kezdeményezések fontosságának szlogenje és csodák csodája, a rendszer nem lett mőködıképes, sıt tovább gerjesztette az elégedetlenséget a használókban, az egyes intézmények munkatársaiban, sok helyen – legyen az iskola, könyvtár, mővelıdési ház – ma már nem szerepzavarral, hanem szerepválsággal találkozunk. A mővelıdés intézményeinek belsı mőködése, feltételei, minısítésének kritériuma, szervezeti kultúrája – szakmaisága –: a stabilitásra törekvés, az irányításnak való minél jobb megfelelés, a lehetıségekhez mért legpontosabb, legprecízebb feladat-végrehajtás, s nem a folyamatos megújulás képességének a létezése. Baj akkor van, ha nincs parancs, nincs mit teljesíteni – így intézmények sokasága jutott el saját feleslegességének megfogalmazásához, s ahhoz, hogy önmagát mint veszteséget termelı üzemet definiálja, s munkatársaik rettegnek, hogy a „népharag” elsodorja ıket. E félelem különösen a közmővelıdés területén jogos is, mert szakmai gyengeségünk egyenes következményeként mosódhat csak össze a demokratizmus, mint a társadalom mőködési és létezési módja a munkamegosztás egy színteréhez kapcsolódó tudással. A közmővelıdési intézményrendszer elemzésekor nemcsak az elıbbi anomáliával, hanem az ellentmondások sokaságával találjuk magunkat szemben. Az „alapintézmény” – a mővelıdési otthon –, amely a köz által a köz számára fogant és született intézményformákat tekinti ısének, a helyi társadalomra ráerıltetett, politikai-ideológiai töltető intézmény, (értékét csak rontotta, hogy a saját erıbıl – pénzbıl és szellembıl – épült kör, egylet stb. helyhez és tudathoz való viszonyát tépték el sok helyütt), helyi társadalomba való beágyazódása nagyon kevés helyen történt meg. Körülbelül ugyanilyen „idegentest” a szocialista kultúrpolitika „eredményeként” – demonstrálandó a kultúra fontosságát – létrejött közmővelıdési intézményrendszer, amely az államigazgatás mőködéséhez hasonlóan hálózta be az országot települési formáknak megfelelı intézményi formákkal, alá-fölérendelı hatalmi viszonyokkal, szakmaiágazati vélt vagy valós tartalommal – de a tényleges fügés a közvetlen hatalomnak való kiszolgáltatottságból eredt. Bıvíthetnénk az ellentmondások körét a kultúra és áru problematikával, az értelmiség kultúra közvetítı szerepének funkcionálásával, a népmővelıi szakma differenciáltságával, kvalitásával. Elméletileg beszélhetünk intézményi, szakmai irányításról, útmutatásról, gyakorlatilag ennek eredményességét mérni lehetetlen, mert az erre alapított intézmények sohasem rendelkeztek olyan lehetıséggel és eszközrendszerrel, hogy hatásuk ne esetleges és ne szubjektív legyen. Ahogyan a helyi intézmények a helyi hatalom végrehajtó szervei, ugyanúgy a megyei szakmai intézmények a megyei tanácsok – sokszor még nevükben szereplıen is – intézményei, s tevékenységüket a fenntartói akarat, s nem a szakszerőség motiválja. Nem véletlen, hogy a mővelıdési hálózatok legsebezhetıbb pontjai a megyei intézmények, mert a megyei mővelıdési központok helyzete hasonló „sorstársaiéhoz”: megyei könyvtár, pedagógiai intézet stb. Térjünk ki – nem csupán a kompetencia miatt – néhány gondolat erejéig saját intézménytípusunkra, a megyei mővelıdési központra mint a közmővelıdési intézményhálózat sajátos elemére. Említhetjük azokat az építészeti, iparmővészeti csodapalotákat, luxus monstrumokat, a még élı feleségeknek emelt „emlékházakat”, protokoll beruházásokat, amelyek a hatalmon lévık „nagyszerőségét” bizonyították a jelennek és a jövınek, s azt, hogy a kultúra gépezetébıl már nem hiányzik egyetlen fogaskerék sem – a mő elkészült… Barbár tett lenne megszüntetni – s nem megújítani, – javítani – bármely településen a roszszul mőködı mővelıdési házat, s igazságtalanság lenne azt is mondani, hogy feleslegesek ezek az intézmények, mert egy majdani jól mőködı társadalom úgyis kitermelné azt a szük-
105 ségletet, amellyel létre kellene ıket hozni, felelısségünk és szégyenünk az utókor elıtt még nagyobb lenne… Így valljuk, hogy szükség van azokra az elıbb említett „csodapalotákra” is, amelyek – deklaráltan legalábbis – kettıs funkciót: megyeit és városit töltenek be. Ezen (általában a megyeszékhelyen épült) intézmények – melyeknek fenntartója vagy a fenntartói jogot gyakorolja a megyei tanács1 – tevékenységének döntı része ún. helyi tevékenység, a helyi lakosság közmővelıdési szükségleteinek kielégítése, és a „helyi feladatok ellátásán túlmenıen szakmaimódszertani segítséget nyújt”2 a megye intézményeinek – s ez mint megyei funkció fogalmazódik meg. Az utókor jogtörténészei, ha e jogszabályt kutatják majdan, valószínőleg csodálkoznak azon, hogy milyen egyszerően „átruházódott” (a törvényben elıírt) a megyeszékhelyváros közmővelıdési ellátásáért való kötelezettsége és felelıssége a megyére. Azon nem az utókor jogászai, hanem most mi elmélkedünk, hogy a városi funkció mellett eltörpült, elveszett vagy egyszerően háttérbe szorult a megyei funkció – s reális igénye a megyeszékhelyek vezetésének, hogy az MMK-k tulajdonosává, mőködtetıjévé váljanak. A probléma azonban nem ilyen egyszerő és egyértelmő, mert MMK elnevezést kaptak azok az intézmények is, amelyek nem rendelkeztek a helyi tevékenységhez szükséges feltételrendszerrel, s tisztán csak a megyei, – jobb szó híján – a szakmai-módszertani funkciót gyakorolták. Ezekben az intézményekben és természetesen azokban az MMK-kban, ahol ezt fontosnak tartották: a nagyobb cselekvési és mozgástérbıl, kapcsolatrendszerbıl, az átlagosnál mindenképpen jobb anyagi-technikai kondíciókból, esetleg egyéni kvalitásokból mára kitermelıdött, megteremhetett az a szakmaiság, amelyre a jövınek szüksége lehet, amelyre a közeljövı népmővelését alapozni lehetne. E szerénytelennek tőnı megállapítás nem valamiféle hierarchikus tekintélytudatból fakad, hanem azoknak az MMK-kban folyó tevékenységeknek az ismeretébıl, amelyek az intézmények egyrészében az utóbbi években voltak. E tevékenységek közös jellemzıjét talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a népmővelésben – de talán a mővelıdés egészében – nincs helye semmiféle irányításnak, szakfelügyeletnek, utasításoknak és elıírásoknak, de helye van, sıt szükség van arra a magatartásra, amely a településeket, az intézményeket hozzásegíti saját értékeik felismeréséhez, felhasználásához. A népmővelésben megjelent ún. segítı magatartásnak kialakult a „megye szintje”: amelyet közösségfejlesztésnek, falukutatásnak, településfejlesztésnek stb. neveznek. Ehhez a munkához nincs szükség mamut komplexumokra, drágán mőködı fényőzı épületekre – maga a tevékenység sem „látványos”, mert nem helyben, akkor és ott jelenik meg az eredménye, nem hoz hasznot, „csak” az ott élıknek. Ez a fajta cselekvési szándék csírájában – némi jóindulatú belemagyarázással és az ideológiai köntös lerántásával – fellelhetı az MMKk egyik „ısénél”, az ún. népmővelıdési tanácsadónál. Talán az elnevezés visszahozatala anakronizmus lenne, de kevésbé hamis, mint maga az MMK név. A mi intézményünk jogutóda (nem csak leltárbilétákon) tevékenységében is az 1962-ben megjelent szervezettípusnak, 1983 óta Csongrád Megyei Tanács Mővelıdési Központja néven. A 28 év sok-sok átalakítása, -szervezése, -helyezése nemcsak azért nem használt az intézmény mőködésének, mert szinte állandósította a külsı szándékú változtatgatást, hogy folyamatos bizonytalanságérzést alakított ki, hogy a munkatársak alkotóenergiáját kötötte le a sokszori ’en garde’-állás, hanem azért, mert nem alakult ki, nem alakulhatott ki az intézménynek önmaga iránti felelıssége, az, hogy megteremthesse saját érték- és normarendszerét – a döntéseket mindig el kellett szenvednie. A függı viszony olyan ellentmondást konzervált, hogy akkor „létezhetünk”, ha a fentrıl kapott feladatokat gyorsan és maradéktalanul teljesítjük, akár „profilba vágó”, akár nem – s közben szakmai hasznosságunk és fontosságunk mintegy diszfunkcionálissá vált. A megyei funkció sokszor a megyei tanács által leadott (levetett?) feladatok(ok) ellátását kellett volna, hogy jelentse. Reményünk a megújulásra – a diszfunkcionálisból funkcionálissá emelkedı tevékenységrendszer fenntartói elismertetésére – most lehet.
106 Talán nem érhet bennünket az a vád, hogy a közmővelıdési intézményrendszer konzerválására, önmagunk és intézményünk „átmentésére” törekszünk, hanem arra, hogy tevékenységünk sok-sok eleme – amelyrıl valljuk és hisszük, hogy társadalmilag szükséges és fontos – valamilyen formában fennmaradhasson. Tudjuk azonban, hogy gyakorlásához valamilyen szervezet szükségeltetik, s ahhoz talán nem fér kétség, hogy a mővelıdési szervezetrendszer részeként. Jelenleg tudásunk birtokában, a realitások talaján állva, perspektíva eredményen kívánunk egy lehetséges modellt leírni, tudva azt, hogy a jövı a véletlen függvénye is, így jövıképünk sem hághatja át a szükségszerőség határát. Kiindulópontunk, hogy az elemeire szétrobbantott, félelmektıl főtött civil társadalom az, amely rendelkezik azokkal az értékekkel, képességekkel és tudással, amely a kívánatos jövı megteremtésének záloga. Ahogyan az elmúlt évtizedekben az emberekre erıltetett idegen és torz minta, mint a szocialista személyiség ideálképe, megpróbálta kiirtani az egyénbıl saját nagyszerőségének és egyszeriségének megélését és felismerését – azért, hogy ’közösségi lénnyé’ váljon, ugyanúgy elvették az emberek kapcsolattartási formának sajátosságait, arculatát – úgy is mondhattam volna, hogy azokat a közösségeket, amelyek segítették az egyént abban, hogy úgy legyen önmaga, hogy kollektív értékek birtokosaként definiálja magát. közösségeinknek (ugye viszolygunk sokszor a fogalomtól is), településeinknek éppoly arctalanná kellett (volna) válniuk, mint az egyes embernek. Nem állítom, hogy a szándék mindenütt valósággá vált, – hála a „jó” mőködésnek, de azt igen, hogy mind egyéni, mind kollektív identitásunk, büszkeségünk csorbult. Javítani, köszörülni való van jócskán, s feladatot is találhat mindenki, aki dolgozni akar! Valljuk, hogy a helyi társadalom – a konkrét lokalitás – mőködı- és fejlıdıképessé válása teremti meg a feltételeket és a lehetıségeket az egyének boldogulása és bármely típusú csoportosulásuk elıtt, s azt is tudjuk, hogy helyi társadalom nincs helyi kultúra és a szolgálatára/ban létrehozott intézmények nélkül. Hisszük, hogy a helyi intézmények hivatottak arra, hogy a saját értékekre, specifikumokra támaszodva elméletileg felkészülten teljesítsék – Bibóval szólva – az értelmiség örök emberi szerepét, s „az államnak ki kel alakítania a jogi és anyagi kereteket, de nem szabad beavatkoznia közvetlenül a szocializációs, kulturális-mővelıdési folyamatokba”.3 Gondolatmenetünkben nemcsak a helyi közösségek, intézmények felelısségére utalunk, hanem arra is, hogy képessé kell válniuk a más minıségő mőködésre, s azt segíteni kell: nem irányelvekkel és programokkal, jogszabályokkal és utasításokkal, nem a helyi önállóság megsértésével – hanem másképp. Ez a „másképp” jelenti olvasatunkban azt a tudatos segítı, bátorító cselekvést, amely – a lokalitás határain kívülrıl érkezvén is – abban az egyben „érdekelt”, hogy ne legyen rá szükség. Jelenleg azonban – s ez most jelent(het) még jónéhány évet – úgy véljük, szükséges és gazdaságos egy olyan „szolgálat” fenntartása, amely a helyi társadalom újraépítését segíteni, erıit felszínre hozni, bátorítani hivatott – létjogosultsága külföldi és hazai irodalmi példákkal4 és saját eddigi praxisunkkal is igazolható. Ezen elméleti alapvetés után próbáljuk felvázolni azt a funkciót és szervezetet, amely a helyi önkormányzatokon kívül, azokra nem rátelepedve, „megyei” feladatokat lát(hat)na el. I. Az elképzelt intézmény, amely pl. a megyei közmővelıdési vagy mővelıdési intézet címet viselhetné, funkciója kettıs, s a funkciók egymással hierarchikus kapcsolatban állnak. 1) Olyan kutató-elemzı-fejlesztı tevékenység, amelynek célja a lokalitások (települések, településrészek, -egységek, kerületek) értékeinek, „erıtartalékainak” feltárása, mőködési folyamatainak elemzése, leírása; a helyi érdekek artikulálódásának, érvényesítésének segítése; a cselekvésre kész és képes helyi erık bátorítása.
107 A tevékenység – amely folyamatában a horizontális kapcsolatteremtést is serkenti – eredménye kettıs hasznosítású: segédanyagul szolgálhat a helyi döntéshozók számára, s kiindulópontul az önkormányzat illetékességi körén kívül esı, de ıt is érintı kérdésekben: szakképzés, átképzés, munkaerı-gazdálkodás stb., ún. ágazati felelısség alá tartozó kérdéseknél. 2) A mővelıdési szakmai felelısségbıl adódó azon tevékenység, amely úgy fogalmazható meg, mint a mővelıdési – esetünkben a közmővelıdési – professzionalitás emelése. E tevékenység – hasonlóan minden mővelıdési módszertani tevékenységhez – eszköz jellegő lehet, s tartalmaznia kell mindazon tevékenységeket és módokat, amelyek képessé teszik a szakembereket, intézményeket a magasabb minıségő munkavégzésre. E „hagyományosnak” mondható tevékenységforma is megköveteli a „szakág”, a szakterület mőködési folyamatainak értı feltárását, elemzését (nem szak- vagy egyéb felügyelettel, hanem „kimenı teljesítmények” alapján!) és a konkrét cselekvésekkel való szinkronizálást, s azt a paradigmaváltást, hogy a céljellegő cselekvések eszközjellegővé változzanak. II. A funkciók szervezeti céllá való transzformálása olyan rugalmas, könnyen mozduló és gyorsan reagáló szervezetet kíván, amelyet nem fojtogat a fenntartó köldökzsinórja, amely nem kényszerül önmaga fel- és eladására céljai megvalósítása érdekében, amelynek szakmai kompetenciája szakmailag mérhetı és nem szubjektív ítéletekkel minısíthetı. Az általunk elképzelt funkciót megvalósítható szervezet kis létszámú munkatárssal bíró (külsı, meghívott szakértıkre is számító), ún. értelmiségi szervezet lenne (az értelmiségi jelzıt a szervezetelméletbıl ismert igazgatási jellegő szervezettípus ellentéteként is használom), ahol a struktúra nem a hatalmi-tekintély viszonyok alapján szabdalódik fel, hanem a tevékenységek szerint tagolódik funkcionális és ún. kisegítı csoportokra. Úgy véljük, hogy intézményünk alkalmassá tehetı az elızıekben leírt modell szerinti mőködésre. Természetesen jelenlegi tevékenységrendszerének átalakítása elkerülhetetlen: – az ún. lakossági szolgáltatásokat, tanfolyamokat el kell hagyni – jelezve a város közmővelıdési intézményeinek, hogy milyen ellátandó feladatok adódnak; – azokat az ún. nagymegyei rendezvényeket, amelyek megtartásához tárgyi és technikai feltételeink nincsenek (fesztiválok, bemutatók, ünnepségek stb.), az arra elıirányzott költséggel együtt, a szakmai szempontok alapján legalkalmasabb, s arra vállalkozó intézmény(ek)nek át kell adni; – tisztázni mindazon szakmai, technikai, gazdasági tevékenységterületeket, amelyek mőködése saját intézményi feladatokat nem érint. A kialakítandó szervezet anyagi és szellemi energiákat szabadítana fel, tisztázhatók azok a szükségletek, amelyek a hatásos és hatékony mőködéshez szükségesek és elegendık. Ennek kidolgozása és operacionálása túllépi e dolgozat kereteit és szándékát. Mert az írás szándéka az, hogy „bontott téglából” is lehet újraépítkeznünk, s szeretnénk részt venni az építkezésben… Úgy hallottuk, a kultúra stratégiai ágazat… … (Ez itt a mottó helye!) Jegyzetek 1. Lásd az 1/1979. (I.20.) sz. rendeletet a 3/1979. (I.20.) MT sz. rendelet végrehajtásáról. 2. Lásd 1. 3. Ágh Attila: Az értelmiség „csendes forradalma” Juss, 1990. március, 16. oldal 4. – W. W. Viddle – L. J. Biddle: A közösségfejlesztési folyamat. Országos Közmővelıdési Központ Módszertani Intézete, Budapest, 1988 – Csongrád (Településvázlatok 1.) Csongrád Megyei Tanács Mővelıdési Központja Szeged, 1989 – Királyhegyes (Településvázlatok 2.) Csongrád Megyei Tanács Mővelıdési központja Szeged, 1990. – Köles Sándor: Kultúra és településfejlesztés. 360O 1989/2. – Varga A. Tamás: Lépésjavaslatok a helyi közösségfejlesztés kialakításához. Kultúra és Közösség 1988/3. – Varga A. Tamás – Vercseg Ilona: Közösségfejlesztés a Bakonyban. Kultúra és Közösség 1988/3. – Varga Csaba: Falukísérletek, helyi autonómiák. In: A helyi cselekvés. Magvetı 1988
108
Varga Csaba
1990/3.
MIT TEHETÜNK VAGY TEHETÜNK-E VALAMIT? 1. Hajlamosak voltunk hazudni magunknak, mert a jelen elviselhetetlen volt. Hazugságunk nem volt egyéb, mint az, hogy egyszer majd sokkal jobb lesz. Az „egyszer” arra a korszakra vonatkozott, amit ma rendszerváltásnak nevezünk. Ez a korszakváltás, ez a rendszerváltás, ez a kurzusváltás aztán túlságosan is gyorsan ránk tört. A népmővelık többsége akarvaakaratlanul, csendben vagy merészen a rendszerváltás elkötelezett elıkészítıje volt. Az új korszak érdekében kevés értelmiségi réteg teljesítet ennyit. Most azonban ugyanott vagyunk, mint öt, tíz vagy tizenöt éve: hajlamosak vagyunk hazudni magunknak, mert a jelen – ha nem is ugyanúgy – elviselhetetlen. Hazugságunk ismét nem egyéb, mint az, hogy egyszer jobb lesz. Csakhogy az egyszernek már nincs neve és a józanabbak sejtik, hogy az az egyszer akár sokkal rosszabb is lehet. Ezért most nem tudok mást ajánlani, mint azt, hogy tépjük ki lelkünkbıl a hazugságot, forduljunk szembe a hazugságokból templomot építeni akaró magatartásunkkal. A világ nem jobb, a világ nem lesz jobb. Ezzel egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy nem más, mint másfél-két éve, s azt sem, hogy nem lehet másabb. De az egyszernek vége. A hazugságnak vége. 2. Ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy most, az állítólagos rendszerváltás után mit tehetünk népmővelıként, akkor ez a kérdésfeltevés azt sugallja, hogy a tettnek nincs akadálya és csak az a dilemma, hogy mit cselekedjünk. Ezért ez a kérdésfelfogás alapvetıen hamis. Ha tetszik: hazug. Mégpedig azért, mert a tettnek legalább annyi akadálya van, mint eddig, legfeljebb az akadályok láthatóbbak és más természetőek. Ezért magam azt a kérdést tenném fel, hogy tehetünk-e valamit? Ez a kérdésfelfogás ugyanis azt fejezi ki, hogy a cselekvés nagyon is kétséges, ugyanakkor nincs kizárva, hogy valami azért csak történhet. Csakhogy ehhez kíméletlenül újra kell gondolni, hogy mi az a helyi társadalom, ki a népmővelı és milyen viszonyban van egymással a népmővelı és a helyi társadalom. Mert mindhárom kérdéskörben derékig járunk a hazugság-mocsárban. Ha valaki lelkének jól esik, annak szívesen elmondom, hogy az a stratégia, amit mi az elmúlt tíz évben képviseltünk, nem bukott meg. Azaz a népmővelı feladata a polgár autonómiájának és a helyi társadalom szuverenitásának helyreállítása. Noha ez a helyreállítás kifejezés megint félrevezetı, mert azt állítja, hogy egyszer – csak most a múltban – volt autonóm polgár, autonóm civil társadalom. Ez természetesen nem igaz. „Csak” képzeletünkben létezett. Ezt a mércét a magunk teremtette szellemi országban fogalmaztuk meg és ezt a mércét visszaloptuk a történelembe, utólag beleképzeltük a negyvenes évekbe, mert ezekben az években némi autonomitás jellemezte a kivételezett személyeket és közösségeket. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy legyen vége ennek a normának. Azt sem, hogy ne vetítsük vissza a múltba? A történelem sem lesz más attól, hogy a jelen elviselhetetlensége miatt megszépítjük. A normát magasra emelhetjük, mint zászlót, csak a zászló mögött nincs nép, nincs sereg, nincsenek hívük, nincs jövı és szeretet. 3. Nem gyızöm hangsúlyozni, hogy elég volt a múlt rendszer hazugságaiból, elég volt a mi – jövıt látó – hazugságainkból, elég volt az új rendszer – szintén mitikus – hazugságaiból és végül szintén elég van az apátiát szentesítı értelmiségi félreállásból. De akkor mi marad? 4. Micsoda gyarlóság: rendszert akartunk váltani és senkinek nem jutott eszébe az emberváltás. Ez kétségbeejtıen mutatja, hogy kétszeresen is foglyai maradtunk a múltnak, a sztálini bolsevik logikának, világszemléletnek. Elıször azért, mert a rendszerváltás meghirdetése azt a világértelmezést szentesíti, hogy elıbb az embert körülvevı rendszert (gazdasági, társadalmi, szellemi, etikai rendszert) kell átalakítani, hogy aztán az ember is más lehessen. Kedvesen visszaköszön az új rendszer alapjelszavában az alap-felépítmény filozófiai séma. Másodszor
109 azért maradtunk rabjai az elızı, államilag hitelesített ideológiának, mert kimondvakimondatlanul azt hisszük, hogy az embert vagy a rendszert meg lehet változtatni. Méghozzá belátható idın belül. Itt és most. Holott a minket körülvevı feltétel és törvényrendszer évtizedek alatt is lassan módosul. Megint oda tértünk vissza, hogy holnapra megforgatjuk a világot. Hazugság, hazugság. Ha ezzel a legalapvetıbb hazugsággal nem tudunk leszámolni, akkor mindenki, tehát mi is iszonyúan kiábrándultak leszünk. Akkor a csalódás, a szomorúság, az apátia felrobban, mint egy kézigránát és az is részben vagy teljesen elpusztulhat, amit évszázadok és nemzedékek százai elértek. Elég volt a hazugságból, mert a jelent töri össze. 5. Az elmúlt másfél év azért volt megrendítı, mert feketén-fehéren kilátszott a színes díszletek közül az ember valódi arca. Semmi különös nem történt. Ha csak az nem, hogy a hısies emberi cselekedetek elmaradtak. A forradalmak nagyszerőbbek, mert azokban a kivételes emberi áldozatok erkölcsileg megemelik a történteket. Ez a rendszerváltás minden olyan illúzióval leszámolt végre, hogy akár a vesztesek, akár a gyıztesek, akár a kimaradtak emberileg, etikailag megnınek. A múlt rendszer, a csendesen liberalizált diktatúra elitje nem alkalmazott erıszakot saját hatalma megtartása érdekében a helyi társadalmakban sem. Ezt erkölcsileg is méltányolni lehetne. Az új hittérítık, az új rendszer szószólói közül többen ráadásul még azt is követelték, hogy a vesztesek tiszti állománya kövessen el társadalmi-politikai öngyilkosságot, és egyszerően tőnjön el a színrıl és semmilyen módon ne akarja átmenteni magát. ez nem volt éppen erkölcsös norma. Szerencsére az új rendszer elitje nem alkalmazott erıszakot annak érdekében, hogy a régi rend közkatonáit és tisztjeit kiirtsa a társadalomból. Ezt a történelmi megoldást megint méltányolni lehetne. Ezért aztán a politikai rendszerváltás, a politikai elitcsere korrekten, békésen történt meg. Áldozatok nélkül. Más kérdés, hogy a korábbi rendszer frontembereit ugyan kivonták a nyilvánosságból, ám a hatalmi kulisszák mögötti tényleges döntéshozók közül sokan a helyükön maradtak, mert az új rendszer is mindenáron tartósítani kívánja hatalmát. Mindenesetre z történt, amit várni lehetett: az új rendszer jobbjai is – kevés kivételtıl eltekintve – ugyanúgy ragaszkodnak a pozícióhoz, mint elıdeik, de a hatalommegtartás kifinomult technikáját még alig ismerik. Ez lenne a kisebb baj. A súlyosabb gond az, hogy az új rendszer legkiválóbb tagjainak sincs kormányzási, közigazgatási, államirányítási gyakorlata és ezért is az ıket érı bírálatokat nehezebben viselik, mint a nyolcvanas évek országos és helyi vezetıi. De mindezzel nem jutottunk el oda, hogy a rendszerváltás során csak a középosztály felsı rétege emelkedett társadalmilag és politikailag, de helyzetük emelkedésével szükségképpen nem járhatott együtt emberi emelkedésük. Noha szerencsére voltak és vannak kivételek. Ugyanakkor a társadalom többi polgára, aki jórészt semmilyen személyes elınyt nem kapott a rendszerváltástól, emberileg s erkölcsileg szükségképpen nem lehet több. Már azért sem, mert a helyi társadalmak az egyes polgárnak láthatóan és közvetlenül nem kínálnak több autonómiát. Ezzel bezárult vagy bezárul a kör: se rendszerváltás, se emberváltás. És ebben nincs semmi drámai. Ez csak így történhetett. Akkor viszont a személyiségfejlesztı, társadalomfejlesztı szakemberek, azaz a népmővelık feladata mit sem változott. Leszámolhatnak azzal a hazugsággal, hogy az elmúlt másfél-két évben minden jobb lett. Nem lehetnek illúziók. Egy jottányit sem léptünk elıbbre? 6. A rendszerváltás kategóriája tehát ugyanolyan, mint a szocializmus fogalma: erıs utópia van benne, aminek szinte semmi köze a valóságos élethez. Tévedés volt azt hinni, hogy az elızı rendszer a nyolcvanas években ugyanolyan volt, mint az ötvenes években. És ma ugyanilyen tévedés azt hinni, hogy az új rendszer kifejlett formájában ugyanolyan lesz, mint a jelenlegi primitív, borúlátás-veszélyes változata. Azt is mondhatom, hogy társadalmi rendszerként nincs túl sok különbség a nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek eleje között. Már azért sem, mert a világtársadalmi, világgazdasági pozícióink nem változtak. Valódi rendszerkülönbség talán az ötvenes évek nyílt diktatúrája és az évezred vége utáni nyílt demokrácia között lesz. Ha minden igaz. De amikor ezt leírom, megint az történik, hogy a jelen elviselhetetlensége miatt jobb jövıt hazudunk magunknak. A tíz évvel ezelıtti és a mos-
110 tani hazugság között azonban tényleges különbség is van: a puha diktatúrából átléptünk a képlékeny demokráciába, amely valószínőleg több esélyt kínál a modernizációra, a nemzeti megmaradásra, az autonómiákra. a több esély azonban csak potenciálisan más valóság. Ez a rendszerváltás tehát lényegét tekintve nem kevesebb és nem több, mint potenciálváltás, de anélkül, hogy a magyar társadalom tudná, hogy milyen szociális esélykülönbséget, egyáltalán milyen új rendszert akar. Megint elindultunk valamerre, aminek ködös ideológiája van, s ez ráadásul kevésbé megfogalmazott jövıkép, mint a szocializmus. Nem vitatom, hogy a keleti minta helyett most a fejlettebb, több szabadságot kínáló nyugati mintát választottuk, csakhogy az ország jövıje nemcsak a mintaválasztástól függ, hanem az adott külsı-belsı feltételektıl, kényszerkörülményektıl. Nem véletlen, hogy a Németh- vagy az Antall-kormány ugyanazzal a dilemmákkal kerül szembe és kétségbeejtıen egyformán kicsi a mozgástere. A helyhatósági választások után végre felálltak a valódi önkormányzatok, ám az új önkormányzati törvény önmagában csak az egyik feltétel a helyi társadalmak szétvertségének megállítására. Egyelıre senki nem kérdıjelezi meg, hogy az állami, rosszul hasznosított köztulajdon helyett a privatizáció segítségével a magántulajdon legyen a legelterjedtebb tulajdonforma. Csakhogy nincs és aligha lesz annyi külsı-belsı tıkeforrás, hogy a privatizáció egy-két évtizeden belül megtörténjen. Akkor meg hogyan lesz gazdasági rendszerváltás? Nem kétséges, hogy kialakul majd egy tıkés, tulajdonos osztály, amely szükségképpen birtokolja majd a politikai-hatalmi pozíciókat is. Egyelıre senkinek nincs fogalma arról, hogy a társadalomból leszakadt kéthárom millió szegény, deprivált, halmozottan hátrányos helyzető emberrel mi lesz. Megmenti vagy feláldozza ıket a rendszerváltás? Végül elkerülhetetlen az a kérdés, hogy mi lesz a következı tíz évben, amikor nem várható gyökeres rendszerváltás, sıt a nemzet többsége számára életesély-csökkenés várható? 7. A népmővelı egyik legelemibb feladata tehát az, hogy a hazugságok dzsungelében ösvényt vágjon magának, átlagon felüli tájékozottságával igyekezzen eligazodni a rendszerváltás dilemmáiban. Ma már nem az a kérdés, hogy a régi vagy az új rendszert szolgálja, mert kevés olyan bolond van, aki a régi rendszerben több jót látott, ám a helyi társadalmak egyetlen hivatásos fejlesztıjeként azon meditáljon, hogy milyen új rendszer lenne a jó, s ennek önfejlıdését hogyan lehetne inspirálni. 8. Magam is vétkes vagyok azért, hogy ennyire elterjedt a helyi társadalom fogalma, s azért is, hogy a népmővelıket saját intézményünk falain túl a helyi társadalmak felé fordítottuk. Elıször is szeretném mindjárt jelezni, hogy ennek véletlenül sem volt olyan célja, hogy a közmővelıdés horizontját levigyük a lokalitás kisszerő szintjére és ezzel a nemzetben vagy régióban való gondolkodást háttérbe szorítsuk. Éppen ellenkezıleg: sokakkal együtt változatlanul azt a jelmondatot tartom aktuálisnak, hogy gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan. Csakhogy ez a norma éppen úgy folyamatosan megsérül, mint bármilyen más erkölcsi elvárás. Megfelelı információk és beavatás nélkül jóformán alig lehet globális méretekben áttekinteni a kérdéseket, s ugyanakkor a lokális fejlesztések elakadnak a hiányzó társadalmiszellemi feltételek hiánya miatt. Pedig ez a nézıpont már radikálisan szakított azzal, hogy holnapra megváltoztatható a világ. Amint azzal is leszámolt, hogy helyi megváltók segíthetnek igazán, ám az átlagon felüli sugárzású népmővelıi személyiség nélkül a fejlesztések az elsı akadályokon zátonyra futnak. Újra tapasztalhattuk, hogy egy fecske is csinál nyarat, de nem bürokratikus beavatkozással, nem is ügyes erıszakkal vagy manipulációval, hanem az ember- és környezetbarát társadalomfejlesztéssel. Íme, az új fogalom. Ez hasonló ahhoz, hogy nem gazdaságról, nem csupán piacgazdaságról, sıt nem szociális piacgazdaságról, hanem társadalom és környezetbarát piacgazdaságról beszélünk. 9. A rendszerváltás szükségképpeni elmaradása miatt a helyi társadalmak egyelıre ugyanolyanok, mint évekkel ezelıtt. elıször is az a legjellemzıbb, hogy a polgár (a potenciális citoyen) magára maradt, izolált, kiszolgáltatott, alattvaló. Minden tekintetben, noha azok polgárosodási esélye növekedett, akik a második vagy a harmadik gazdaságban vagyont győjtöt-
111 tek. Második jellemzı, hogy az elmúlt évtizedekben szétvert vagy szétolvadt közösségek nem épülnek újra. Se a gazdaságban, se a politikában, se a kultúrában. Talán azt is kijelenthetjük, hogy a közösség-csírák is kevesebbek, és az a legritkábban fordul elı, hogy az új pártok helyi szervezetei szorosan együttmőködı csoportokká váljanak. A harmadik jellemzı, hogy a helyi hatalom változatlanul elkülönül a helyi társadalom többi részétıl, bár az kétségtelen, hogy a helyi hatalom szereplıi részben változtak és a belsı erıviszonyok módosultak. A nyolcvanas években a helyi társadalomban a legerısebbek a helyi gazdaság vezetıi voltak. Ez sokfelé továbbra is megmaradd, de az új pártok militánsai követelik a vezérszerepet. A megerısödött helyi kis- és középvállalkozók társadalmi elismertségre is szert tesznek és mintegy kvázivirilistásként részben befolyásuk alá vonják a közigazgatást, amelybıl a régi rend politikai funkcionáriusait kiseprőzik. A negyedik jellemzı, hogy a helyi hatalom szereplıi részben vagy teljesen kicserélıdtek, ám szakértelmük és helyi kormányzási gyakorlatuk általában szerényebb és olykor hatalmi fölényük kendızetlenebb. Ötödik jellemzı, hogy helyben a gyıztes pártok, a nyertes gazdasági csoportok vezetıi saját lehetıségeiket túlbecsülik, bár talán fél-egy éven belül kénytelenek lesznek leszámolni illúzióikkal. Kínos kiábrándulás lesz, mert tılük a jobb világot ugyanúgy számon kérik majd, mint a korábbi tanácsi apparátustól. Az önkormányzatok valószínőleg kizsigereli a feltételekért való harc, lobbizás, udvarlás, kijárás és még sokáig háttérbe szorulhat a civiltársadalom fejlesztésének tudatos ápolása. Hatodik jellemzı, hogy a növekvı munkanélküliség, a csökkenı életszínvonal miatt a szociálisan érzékeny önkormányzatok is naponként kerülnek szembe a szegényekkel, a bajba jutottakkal s egyelıre rejtély, hogy miképpen segíthetik a munkahelyteremtéseket. Hetedik jellemzı, hogy számos barátom jóslatával szemben úgy gondolom, hogy különösen a falvakban a mővelıdési otthonok ellátottsága még rosszabb lesz, miközben a helyi politika érdekei szerint az intézmény egyúttal pártok háza, gazdasági vállalkozások központja is lesz. Szerencsére, mert csak így remélhetı, hogy az intézményeket nem számolják fel. Nyolcadik jellemzı, hogy a gazdasági információk egyre felértékelıdnek, ám a magas kultúra még hátrább szorul és a szakköröknek, mővészeti csoportoknak a szponzorálása kétségessé válik. A terjedı népfıiskolák sem tölthetik-e a hiányzó felnıttnevelési, személyiségfejlesztı, átképzési formákat. Kilencedik jellemzı, hogy hamarább épülnek parabola antennák a világra való nyitás érdekében, mint a helyi tömegkommunikáció feltételei megteremtıdjenek. A tizedik jellemzı – hogy többet ne soroljak –, a nemzeti polgárság önszervezıdése lassan gyorsul fel, s még nagyon messze vagyunk attól, hogy a kultúrát ık finanszírozzák a szegényházba került állammal szemben. A helyi társadalom tehát nem köztársaság, az önkormányzat nem tudatos közirányítás, a tisztes állampolgár nem szuverén egyén, a maradék közösség széthullik vagy értékét vesztik, a megálmodott polgárosodás félbemarad, felemás, erıtlen, s a mővelıdés egyre inkább kevesek elıjoga, déligyümölcse. 10. A nyolcvanas évek utópiája az, hogy a megváltást a helyi szabadság hozza. A közmővelıdés is abban reménykedett, hogy elég kiszabadulni a pártállam/állampárt kifinomult feudális, sztálinista diktatúrájából. A még naivabbak azt is elégnek vélték, hogy elég kiütni a hatalomból a helyi pártbizottságot, a tanácselnököt és egyáltalán csak annyi a feladat, hogy a hatalom helyi intézményeit és képviselıit talonba tegyük. Utólag azt se felejtsük el, hogy a közmővelıdés apparátusának egyik fele ugyanakkor tartósan intézményesített, intézményvédı népmővelést tartott ideálisnak. Nos, eljött az új korszak. A nagy mővelıdési intézmények feladatkörét szőkítik, feltételrendszerét fogyasztják, társadalmi rangját nem emelik. Ez még hagyján. Nem indult meg tömegesen a falusi mővelıdési otthonok felszámolása sem, ám az önkormányzatok rendkívül alacsony és bizonytalan anyagi nívója miatt szinte mindennemő fejlesztés kizárt, a szinten tartás is jórészt illúzió. De még ez is hagyján. Egy demokratikus köztársságban, egy európai jogállamban, egy szellemi pluralizmusban viszont a felülrıl való ideológiai vezénylés, a helyi társadalom hagyományos fejtágítása, az egyén alattvalói státuszban való mővelése tarthatatlan. És ezzel elértünk a kérdések kérdéséhez. Mert arról lehet vi-
112 tatkozni, hogy volt-e vagy nem rendszerváltás, arról is, hogy lesz-e vagy nem jobb világ, még akár arról is, hogy a helyi társdalom lehet-e vagy nem szuverén civil társadalom. De az nem lehet a vita tárgya, hogy a mővelıdés kell-e a polgároknak. Azért nem lehet, mert most már a döntés a polgár kezében van. A polgár vagy elmegy vagy továbbra sem tér be a mővelıdési intézménybe. A polgár vagy jelzi, hogy milyen szellemi igényei vannak vagy a túlhajszoltság miatt még a televízió elé sem ül le. A polgár vagy elıfizet tanfolyamra, átképzésre, mániára, csoportos együttlétre, vagy fütyül az egészre s csak a gazdasági vállalkozás izgatja. Az ember és környezetbarát társadalomfejlesztés, kultúrafejlesztés félreérthetetlenül megköveteli, hogy csak a helyi társadalom, a helyi polgár, a helyi civilizáció, a helyi minıség akarata és szándéka szerint történhet bármi. Az intézményben és az intézményen kívül. Sajnálatos helyzet. Nem lehet hazudni, hogy az intézmény pótolhatatlan, a hiánya óriási veszteség, a társadalmi igény folyton növekvı, a látogatottság nem csökken, a bevétel javul stb. Vagy legalább is a helyi közösség, az önkormányzat elıtt bajos a mőködést és az eredményeket kozmetikázni. Tehát csupán az a kérdés tehetı fel: tehetünk-e valamit? Vagy csukjuk be az egész közmővelıdést, mint egy rossz szatócsboltot, amíg valóban nem megy végbe a rendszerváltás és a fejlett, képzett, jómódú civil társadalom és számos polgára maga mondja meg, hogy milyen intézményre van szüksége, erre saját adóiból s adományaiból mennyit szán? 11. Egy korszak lezárul, de az új korszak még nem kezdıdik: közte van a határ, amely üres, csendes, élet nélküli. A helyi társadalmakba kívülrıl beerıszakolt mővelıdés nem folytatható, de még nagyon messze vagyunk attól, hogy a helyi társadalom belülrıl vezérelve, értékrendje alapján maga szabja meg s irányítsa szellemi-közösségi életét. Mi van, ha a két korszak közötti idı nem években, hanem évtizedekben mérhetı? Most mit csináljon a népmővelı, akinek a szerepe tisztázatlan, állása bizonytalan, jövedelme alacsony, hite megtépázott? És megint ne felejtsük: ebbe a logikába is azt építettük bele, hogy egyszer jobb lesz. És azt már magunk kárán megtanultuk, hogy az egyszerbe való kivetítés önámító hazugság. Talán itt jobb lenne megállni és nem feltenni újabb kérdéseket. Mert végül is mások se teszik fel. Ugyanúgy, mint az átkos antivilágban, ami – mint tudjuk – az ördög mőve volt. Nem bírom ki, hogy azért egy-két kérdést ne kockáztassak meg. Mi van akkor, ha nem azt a kapitalizmust vehetjük ıt, ami mondjuk a jelenlegi nyugateurópai államokban van, hanem a történelmet csak onnan folytathatjuk, ahol 1948-49-ben abbahagytuk? Mi van akkor, ha külsı-belsı erıforrások hiánya miatt a társadalom, a nemzet csak akkor nem roppan össze, ha ezért nemzedékeket, emberek százezreinek sorsát áldozzuk fel? Mi van akkor, ha csak néhány százezer ember vagyonosodik meg és ıket évtizedekig csak a pazarló fogyasztás érdekli és a több millió szegényt pedig egyetlen érdek vezérli: legyen mit enni? Mi van akkor, ha a hihetetlenül széles eszköztárú, abszolút látványos, a modern világcirkusz minden kellékét felvonultató tömegkommunikációs rendszer látszólag feleslegessé teszi a kultúrát? Mi van akkor, ha a népesség gyorsuló fogyása és az esetleges újabb népvándorlások miatt a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra, az állami integritás ötven-száz éven belül nehezen tartható meg? A további kérdéseket Önökre bízom. 12. Kifordult a helyébıl a világ. Az a világ is kicsúszott kezünkbıl, amit utólag szépnek stilizálunk. Az a világ is, amit utólag sárba taposunk, de még ennek is volt bensıségessége. Magam nem sírom vissza sem a szépnek, se a csúnyának tartott világokat. Eszembe sem jut azt gondolni, hogy most a világok legjobbika következik. De: mit tanácsoljak magamnak? És mit tanácsoljak másoknak? Egyáltalán szabad-e még tanácsolni? 13. Mindebbıl az következik, hogy nem akarok arra a kérdésre válaszolni, hogy mit tehet a népmővelı a helyi társadalomban, mert nem akarok senki helyett felelni s egyáltalán nem vagyok meggyızıdve, hogy hasznos tanácsot tudok adni. Legfeljebb arról szeretnék beszélni, amit magamnak mondok, magamnak tanácsolok, és amirıl nem hiszem azt, hogy mindenképpen megoldja az életemet. Nem is biztos, hogy egy élet megoldható, egy szakma tökéletesen őzhetı, a vereségek sorozata kivédhetı. Vagy egészen másképpen értelmezzük a létezést és
113 akkor az elıbbi kérdéseknek nincs is értelme. 1. Légy csendben, ne gondolj semmire. Élsz és ennél nincs csodálatosabb. Nézz fel az égre: kék, szürke vagy fekete, s nézz a fára: virágzik, terem vagy lombját vesztett. Van, él, s ennél nincs csodálatosabb. Ezért minden félelmet és pánikot elháríthatsz magadtól. 2. Ne hidd, hogy Te vagy a világ legfontosabb létezıje. Éppen fordítva: csak az a fontos, akit szeretsz. Ezért élni csak azért érdemes, akiért a szeretet jegyében mindent megteszel. És akkor már semmilyen fontos kudarc nem érhet. 3. A másik ember mellett nem kevésbé fontos az a közösség, amely felnevelt, eltartott, fénybe emelt, szüleidnek és utódaidnak levegıt ad. Érted van, és te érte vagy. És ezt nem rombolhatja le diktatúra, gazdasági világválság, szegénység, hírnév-nélküliség. 4. Minden ember rendeltetett valamire és minden ember rendelte magát valamire. Ha azt választottad hivatásként, hogy másnak segítesz (tanárként, orvosként, népmővelıként, papként stb.), akkor ennek a segítésnek nem lehet anynyi és olyan erıs akadálya, hogy ne történhessen meg. A segítség: a szakmád. 5. Ha kellı távlatból nézed, minden világ olyan, mintha kifordult volna. Hol gorombábban, hol finomabban. A világrend mégsem dılt össze, de ez még nem jelenti azt, hogy eleve védett. Nincs okod a diadalra, de a kétségbeesésre sem. Ne mulaszd el, ami rajtad múlik. 14. Ha valaki ezeket a belsı életelveket tartani tudja, sıt ezek nélkül képtelen akár csak hetekig is élni, nem szorul országos vagy megyei intézmény tanácsaira, s nem szalad barátai vagy példaképei javaslatáért sem, mert minden összebeszélés nélkül tudják, hogy a népmővelés értelme nem egyéb, mint az, hogy az emberek és közösségek ezeket vagy ehhez hasonló életelveket hordozzanak magukban. Innen nézve egyetlen kérdés van: hogyan segítsen? De ez ugyanaz a kérdés, hogy az alattvalóból hogyan lesz polgár, a települési csoportokból hogyan lesz civil társadalom? Nincs különbség népmővelı és „népmővelt”, erre a feladatra képzett és erre a feladatra váró polgár között. Innen nézve már csak az számít, hogy ki mennyire képes minden fájdalmat, illúziót, hazugságot, megszokást kicsit arrább tolni és ki mennyire képes embertársainak és közösségeiknek abban segíteni, amiben segítséget kérnek. Minden kérés új módszert, új ötletet, új megoldást, új eszközt követel. És innen nézve minden népmővelı más, van, aki inkább lelkész, van, aki inkább gondolatközvetítı, van, aki inkább szellemi menedzser, van, aki intézményépítı, van, aki kolompos a nyájban, van, aki információtár, van, aki családgondozó, van, aki polgármester, van, aki mintagazda, van, aki csak van. Nincs egyforma. És minden ember több lehetıség, több szerep ötvözete. A mővelıdési rendszerváltás tehát szerintem az, hogy végérvényesen azok mellett vagyunk, akik mellé rendeltük magunkat és akikért ezt a szakmát megtanultuk. Ebben nincs semmi pátosz, semmi romantika, semmi különös, semmi eget rengetı. Ez ugyanolyan normális emberi tevékenység, mint a házra tetıt emelni, a kertbe diófát ültetni, a gyereknek szavakat tanítani. Magyarországon akkor lesz más társadalmi rendszer, ha ezt s az ehhez hasonló emberi tevékenységet magasra értékeli, kellıen honorálja, vagy egyáltalán érti, hogy miért fontos.
114
Földiák András
1990/3.
HITELESEN Csaknem minden, ami körülöttünk történik, cáfolni látszik reményeimet, mindennek ellenére a mai napig nem tudom elhinni, hogy az a közösségi és kulturális tevékenység, amit eddig végeztünk, ne találnám egy helyét az új társdalomban, és ne kapná meg azt a csekély támogatást, ami létéhez szükséges. Márpedig ma, 1990. december elsı hetében mindez kétségesnek látszik. Egyre riasztóbb híreket hallani az állami költségvetésrıl is, az önkormányzatok pénzügyi gondjairól is. Ugyanakkor nem látszik a szakmánkban sem az a megújulási készség, amire ma elengedhetetlenül szükség lenne. sıt minél kilátástalanabb a helyzet, annál bizonytalanabb mindenki. Ez az egyén helyzetét tekintve érthetı, szakmailag mégis életveszélyes, mert ha mi magunk nem hiszünk magunkban, és nem tudjuk foglalkozásunk használt megfelelıen bizonyítani, akkor nem várhatjuk ezt a társadalomtól sem. A népmővelés tennivalóiról írni tehát ma szorongatóan nehéz. A foglalkozáson belül szemlélıdve sem sok bíztató jelet lát az ember, de a kultúra egészének horizontján is csak aggasztó jelenségeket találunk. Nem bízhatunk már az írott szó erejében sem. Töméntelen mennyiségő újságban és mősorban, okosabbnál okosabb emberek elemzik történelmünket, szociológiai állapotunkat, politikai hibáinkat, közállapotaink pedig mindezen közben egyre romlanak. A sok beszéd eredménye inkább csak annyi, hogy a szavak elvesztik hitelüket. Vannak-e még kultúránkban biztos pontok, vannak-e még olyan eszmei-erkölcsi talpazatok, melyekre támaszkodhatunk? Akad-e még egyáltalán hiteles szavunk? Akad-e még fogalom, jelkép, azonos sugallatú közös emlék, amit nem járattunk le, nem forgattunk ki, nem szajkóztunk-ismételtünk tartalmatlanná? Idısebbek elbeszélései szerint régebbi korokban léteztek szavak, melyek hordoztak nyomokat a közösnek hitt igazságból, amelyeknek felhívó erejük volt, amelyek kötelezték az embert. Olvasmányaim tanulsága szerint az írók között adódtak kiváltságosok, akik ezekre a szavakra kellı pillanatban rátaláltak. Emlék ez ma már, a másodpercnyi érdekek szorításában vergıdı „fejlet” világunkban? Próbálkozni is hiábavaló naivitás lenne, vagy érdemes még kísérletet tenni arra, hogy leljünk szabatosnak ígérkezı szavakat, keressünk fontosnak mutatkozó ismereteket, teremtsünk jelentıséggel bíró emberi együttléteket? A kultúra értékek vonzása és taszítása nélkül ismeretek nyers halmaza lenne. Merre keressük ma ezeket a rendezı erıket? Hova forduljunk zaklatott, szétesett, mindent és mindennek az ellenkezıjét is valló nehéz éveinkben? Elvont eszmék, tiszta ideák, általánosított elméletek ma is megismerhetık, el is sajátíthatók, de az elmúlt évtizedekben éppen ilyen ideológiák vezették létünket zsákutcába. Az értékek eligazító ereje – értelmezésem szerint – semmiképpen nem az életre ráerıszakolt tanok uralma, hanem a közösségek, rétegek, nemzetek valós törekvéseit kifejezı és vezérlı tartalom. A szüntelenül megújuló gondok közepette az átmeneti harmóniának reálisan ígérkezı és együttmőködésbıl születı programja. Hol kereshetnénk ma ilyen közösségi törekvéseket? Helyzetünkrıl és tennivalóinkról mégis gondolkodni kell, mert ugyanakkor meggyızıdésem, hogy a mai válság kulturális válság is, sıt elsısorban az. Éppen az az egyik legfıbb mutatója a bajnak, hogy mindent csak pénzben tudunk mérni. A kulturális intézményhálózat értékét is csak akkor fogják fel a kívülállók, ha milliárdokra fordítjuk le szellemi jelentıségüket. Mennyibe kerülne a vár épületében a nemzeti könyvtár, ha ma kellene létrehozni? Ha erre azt válaszoljuk, hogy bizonyára 5-6 milliárdba, akkor belátják, hogy tényleg van értéke, egyébként nem. Lassan oda jutunk, hogy azt is forintosítani kell, mennyit ér a haza fogalma és milyen reklámértéke van a templom tetején a keresztnek? Pedig a pénz végsı soron csak egy
115 eszköz lenne, aminek hiányán nem akadhatna fel minden terv és minden szándék, ha tudnánk, mit akarunk, ha a gazdasági viszonyok elemezgetésén túl élnénk is, ha lennének cselekvési mintáink, ideáink. Kulturális szempontból tekintve az elmúlt idıszak legnagyobb hibáját abban látom, hogy taszított mindenféle eredetiséget. Ha alaposan elemezni tudnánk a szocialista korszak valamennyi konfliktusát, akkor meglepıdnénk azon, hogy az alkotó embernek és a „rendszernek” számos ütközése lényege szerint nem politikai természető volt. Végtelenül sok újító, mővész, építész, újságíró és népmővelı volt, aki egyszerően csak jól csinálta a dolgát, valami szokatlan, eleven, sikeres munkát adott ki a kezébıl, és emiatt nem elismerés, hanem dorgálás vagy félreállítás járt. Az ilyen esetek többségében adódott aztán valamilyen politikai kifogás is az illetı ellen, de sokszor ez volt inkább az ürügy, amiért belekötöttek; a valódi ok a hatékony társadalmi cselekvés volt. Ha egy ifjúsági klub, irodalmi színpad, képzımővészeti kör vagy akár csak egy iskolai szakkör valóban jól mőködött, akkor elıbb-utóbb törvényszerően baj lett vele. Sokáig azt hittem, hogy ez azért van, mert csak az követ el hibát, aki cselekszik, továbbá azt is gondolhatta az ember, hogy a kevésbé aktív munkatársak utálják ki a különbet, mert így önmaguk szüksége nem válik olyan szembeszökıvé. Ma már nyilvánvaló, hogy egyik magyarázat sem az igazi: a rendszer lelke mélyébıl utált minden cselekvı eltérést az átlagostól. Jól tudjuk, hogy a szocializmus totális ideológiával borított le mindent, és emellett lagymatag, de mégiscsak elfogadható létbiztonságot teremtett. Majd mindenki érezte a hibákat, a hazugságokat, a torzulásokat, de ugyanakkor az élet elemi problémáinak megoldottságát is. Ez az állapot erısen késztetett az egyéni és társadalmi biztonságot nem veszélyeztetı óvatos, körmönfont és elvont kritikára, arra, hogy mindent ideológiai, politikai síkon közelítsünk meg. Végtelenül ritkán ért nyilvános bírálat konkrét személyeket, sokkal inkább a „struktúráról”, általában véve „az irányítás hibáiról”, „az emberek érdektelenségérıl” beszélhetünk – rébuszokban. Ezt a rendszer nemcsak eltőrte, hanem határozottan ösztönözte is. Minden ebbe az elvieskedı köldöknézésbe torkolt. És nem csak az értelmiségiek televíziós vitái, hanem – ami sokkal fontosabb – a szocialista brigádok, azaz a munkások értekezletei, a KISZ fórumai, no meg a népmővelık továbbképzései is. A kádárista vezetés végsı soron majd minden hibának a kimondását megengedte, feltéve, ha a megoldást a szocialista szisztémán belül és ilyen általános síkon találták. Azt egyszerően nem lehetett kimondani egy vállalatnál, egy iskolában, egy mővelıdési házban sem, hogy rossz az igazgató. Ilyenkor is a vezetık felkészültségének a fontosságáról, a vezetés és a dolgozók közötti információáramlás erısítésérıl, az üzemi négyszög szerepének növelésérıl folyt a szó és nem a tényekrıl. Szörnyő tudathasadásban éltünk, amit nem dolgoztunk el és nem szüntettünk meg még most sem. Hány olyan értekezleten töltöttünk el végtelenül sok idıt, amirıl kivétel nélkül minden résztvevı tudta, hogy egyáltalán nincs semmi értelme. az értekezleten mégis majd mindenki hozzászólt és közülük senki nem mondta ki a szőkebb körben már megfogalmazott és köztudott igazságokat. Kísérteties módon hozzászoktunk, hogy az életnek legalábbis két szintje van, amelyeknek szinte semmi közük nincs egymáshoz. Van egy mindennapi, pongyola valóság és van egy hivatalos. Az egyik nem eléggé komoly ahhoz, hogy gondjaival, eredményeivel, legkülönbözıbb megnyilvánulásaival „magasabb szinten” foglalkozzanak, a másik viszont a legkülönbözıbb politikai és társadalmi szervezetek „igazán fontos” viszonyaival foglalkozik, ıszintétlenül és semmit sem néven nevezve. A mai új, „demokratikus” politikusok is másképp beszélnek a pulpituson és a büfében. A nyilvános szónoklat és a köznapi beszéd természetesen mindig is különbözött egymástól kidolgozottságában, de nem a tartalmában s nem a szemléletében! Azok, akik a rendszertıl és ettıl az egész hivatalos világtól függetlenül megcsináltak valamit, aminek kétségbevonhatatlan intézményes rangja és köznapi jelentısége is volt – bizonyították, hogy a kettıs világ léte nem szükségszerő. A jelentések és az állásfoglalások egész mővalóságának öntudatát sértették. Megmutatták, hogy a dolgok mehetnének másként is, va-
116 lóban jól is. Annyira hozzászoktunk a mellébeszéléshez, hogy a valódi szókimondás, a kerülıutak nélküli hiteles cselekvés nem csak a kádereket és a hivatalnokokat zavarta, hanem tulajdonképpen majdnem mindenkit feszélyezett, mert gondolkodásra és esetleg változásra kényszerített volna. És ezt senki nem akarta, bár a dolgok elég rosszul mentek, a hibákat általában látta mindenki, de önmaga napi munkáján, viselkedési, intézkedési szokásain senki nem kívánt változtatni. Azt szerettük volna és azt szeretnénk még ma is, hogy valami módon úgy együtt változzon az egész társadalom, hogy mindenki lássa be, amit be kell látnia és csinálja jobban a dolgát, de igazán anélkül, hogy konkrétan a mindennapokban bármi is vagy bárki is megváltozna. Hallatlanul erısítette ezt az elvont szemléletet az, hogy a szocializmus központosított hatalmas bürokráciájával és az egészet átható ideologikussággal mindent „ügyek” és „ágazatok” részévé tett. Mi már régen nem beszéltünk arról, hogy a patak kiáradt, hanem „vízügyi problémát” emlegettünk, nem mondtuk ki, hogy Jancsika nem tanul meg nyolc év alatt olvasni, hanem az „oktatásügy módszertani hiányosságairól” szóltunk stb. Minden az ügyek és a politikai viszonyok függvényévé vált és eljelentéktelenedett önmagában való konkrét léte. Ettıl az ügy-szerőségtıl és átpolitizáltságtól az építı jószándék, sıt az ellenzékiség is elvesztette valóságérzékét, mert az ügyekkel szemben ellen-ügyeket képvisel, a marxista politikával szemben nem-marxista politikát. A kultúrában sem az számított, hogy mi mennyire igaz, milyen minıségő, mennyire árnyalt szemlélető, hanem az, hogy mennyire kritikus, mennyire harcos, mennyire meri kimondani azt, amit addig nem volt szabad kimondani, tehát mennyire képviseli az össznemzeti ügyet. Bármilyen elıadásnak, kiállításnak, cikknek erısen megnövelte az értékét, ha valamilyen hivatalos állásponttal szembeszállt. Ettıl rögvest „reálisnak” és hitelesnek minısült, akkor is, ha egyébként silány szakmai szinten állt. Egyszerően leszoktunk a dolgok praktikus és tárgyilagos kezelésérıl, sıt kifejezetten idegenkedünk a földhözragadt, egyszerő, eszmeiséget nem tartalmazó ıszinteségtıl. Ezt mindig kimagyarázzuk, elhárítjuk valahogyan. Ma szinte újra fel kellene fedezni a világot, újra megtanulni látni, értékelni, alkotni! Mint aki nagy betegségbıl kel fel, és lépésrıl-lépésre kénytelen figyelni a lábának minden egyes mozdulatát, ugyanúgy kellene elemzés tárgyává tenni minden egyes személyes emberi kapcsolatot, minden megszokott hivatali reflexeket és minden gyanús elvszerőséget. Mindez erısen jellemzı a „mővelıdésügy” szolgálóira is. A közvetlen, „szemtıl-szemben” kapcsolatok ıszinteséget követelı hatása, valamint az, hogy ez a különleges foglalkozás mindig is vonzotta a nyugtalan, kezdeményezıkész embereket, számos izgalmas kitörést eredményezett, vagyis sokan nem vesztették el a valóságérzéküket és meglepıen eredeti, hiteles folyamatokat generáltak ebben a hiteltelen társadalomban. Ugyanakkor az a tény, hogy minden politikától függetlenül ez a munka önmagában véve is ideologikus célt szolgált, mert a mővelt ember eszményéért dolgozik, ez erısen késztet arra, hogy egy szakmai látszatvalóságba merüljünk el, a környezetünket ne tényleges állapotában, hanem saját céljaink visszatükrözıdéseként szemléljük. Tehát mit sem törıdve azzal, hogy egy település önmaga mit tart saját munkaképességérıl, rokoni kapcsolatairól és megannyi más értékérıl, mi a legfontosabb vonásának esetleg azt látjuk, hogy „nem jár eleget színházba”, vagy „nem lakik a tisztaszobában”. Emellett eredményeinket és kudarcainkat is a cél felıl tekintve értékeljük, azaz hajlamosak vagyunk eredendı jószándékunkra hivatkozva önmagunkat felmenti és a hibát az „emberekben” látni. A foglalkozás torzulásra való hajlamát tovább növeli ennek a munkának a mérhetetlensége. Jobban el lehet bújni ebben a z ideologikus, hivatali látszatvalóságban, egyszerően azért, mert az alkalmatlanságnak vagy a trehányságnak nincs olyan drasztikus megnyilvánulási módja, mint amikor egy orvos betege meghal vagy egy mérnök épülete összedıl. Jól tudjuk, hogy az ügyek és a viszonyok bonyolult összefüggésrendszerére hivatkozva egyébként még azt is meg lehetett magyarázni, amikor a két oldalról épített felüljáró az ország
117 szemeláttára egyszerően nem találkozott egymással, de hát ilyen esetekben felmentést szerezni azért mégiscsak nehezebb volt, mint akkor, ha egy elıadáson alacsony volt a nézıszám. Kifelé, azaz a szélesebb társadalmi nyilvánosság elıtt én igyekszem védeni a szakmánkat, de önmagunk elıtt azért be kell vallani, hogy ez az egész átpolitizált hivatali szemléletmód sokat rontott a népmővelık gondolkodásán is. Sıt a nagy társadalmi ideológiától függetlenül, maga a szakma is sokat tett azért, hogy saját világán belül maradjon. Állandóan különbözı ügyek, mozgalmak, divatok söpörtek át a népmővelésen. Például sok jó módszer született, de az eljárás-módok nemegyszer eszközbıl céllá váltak; azért, mert így lehetett pénzt szerezni vagy így lehetett szakmailag feltőnni vagy csak egyszerően a helyi tanácstalanság miatt. Ma a legfontosabb feladatunk lenne a kijózanodás. Tudomásul kellene venni, hogy nem csak az elızı kormány és nem csak a jelenlegi kormány felelıs a bajokért, hanem egy kicsit így együtt, mind a tízmillióan. Sokan efféle írástól eligazítást várnak, de én nem csak nem tudok ilyennel szolgálni, hanem a leghatározottabban lebeszélnék mindenki attól, hogy bármiféle ideologikus, mozgalmi vagy módszertani ötlettıl várja a megoldást. A mővelıdéspolitikai irányelvek – vagy éppen a kijátszásuk szándéka – és szakmai ügyeink hevülete eddig is akadályozta környezetünk tényszerő érzékelését. Ebbıl a kelepcébıl nem új ügyek fognak kihúzni, hanem a józanság. A nyugati társadalom nem attól mőködik jobban, hogy szebb eszményei vannak, hanem attól, hogy az általuk gyártott szög jobban bemegy a falba. A nyugati népfıiskolák nem attól jobbak, hogy nemzetibbek vagy vallásosabbak vagy humanistábbak, hanem attól, hogy minden gyakorlati részletükben színvonalasabbak: a programfüzet szebb és könynyebben kezelhetı, a terem igényesebben berendezett és technikailag jobban felszerelt, a titkárnı udvariasabb és jobban tud szervezni stb. Minél határozottabban meg kellene szabadulni az ügykörökben való gondolkodástól, a mővelıdéspolitikai szemléletmódtól, a felelıs illetékességének tudatától és meg kellene találni azt a helyileg lehetséges eredetiséget, ami a korábbi rendszert annyira zavarta. Az apró, jelentéktelen részletektıl kezdve a tartalmi kérdésekig mindent végig kellene gondolni, hogy vajon jól van-e úgy, ahogy van, nem lehetne-e – gazdasági többletköltségek nélkül – jobban, „emberibb-módon”, praktikusabba, ízlésesebben csinálni. 1990 végére odajutottunk, amikor el kell adni a fordulat nagy illúzióit. Ez volt az az év, amikor rá kellett döbbennünk, hogy semmi nem változik meg attól, hogy kicseréljük a címert, hogy levesszük a vörös csillagot a parlamentrıl, hogy november hetedike helyett október 23án ünnepelünk. Akkor sem, ha mindennek valóban kiemelkedı jelentısége van. Politikailag is fel kell ismerni, hogy nincs egyetlen üdvözítı módszer sem, amellyel a történelmünkben egymásra halmozódott és egymást erısítı bajok csodaszerként orvosolhatóak lennének. A félévszázados csipkerózsika-álmukból átvett irányzatok sem oldanak meg önmagukban semmit. És minden egyes szakterületnek rá kel ébrednie, hogy nem birtokolja a bölcsek kövét. A mi szakmánk is bajban van, és az újrakezdéshez alapjaink, szempontjaink sincsenek, ugyanakkor mégis történelmi felelısségünk, nemzeti kötelességünk az újrakezdés. Történelmünk eddig sem szőkölködött nehézségekben, a mai helyzet azonban semmivel sem kevésbé súlyos, mint bármelyik nemzeti megrázkódtatásunk volt. Nem csak anyagi eszközökben, hanem közösségekben is szegények vagyunk. Nem érdemes szépíteni, takargatni, magyarázgatni, be kellene vallanunk, hogy nemzeti nagyjaink emlékén kívül a mindennapi magatartásbeli-tárgyi viszonyokban semmi nincs, ami egy nemzetté, de akár csak egy várossá, faluvá formálná az együttélıket. És erre való törekvések sincsenek, mint ahogyan a húszasharmincas években. Talán elfogult vagyok a szakmámmal, de ma kiemelkedıen fontosnak tartom a mővelıdés és a mővelıdési szakemberek szerepét. Az egyik legfontosabb probléma a köznapi lét és a hivatalos, intézményesült lét formáinak már említett széthasadtsága. Azt gondoltuk, hogy ez a pártállam valamilyen sajátos vonása volt, de meg kellett tapasztalni – és félek tıle, hogy önkormányzati szinten is rövid idın belül észre kell vennünk –, hogy ez nem csak a régi párt
118 tagjaira volt jellemzı, hanem ennél mélyebb, mentalitás-beli hibáról van szó. A népmővelınek is ezernyi konfliktust okoz, hogy eldöntse, a legkülönbözıbb emberi viszonyban a hivatalos szokásformák szerint jár el vagy a köznapi szokásokat követi, a politikai párt oldalára vagy a „civil társadalom pártjára” áll, magyarán: fontoskodó lesz-e, jelentıségteljes és tekintélyes, vagy valóságos, keresetlen és ıszinte. sok kollégánk az elıbbi utat követi, inkább „lefelé” taktikázik és magyarázkodik, mások az utóbbit választják és „fölfelé” igyekeznek eladni, igazolni, megideologizálni cselekvéseiket. Már frontok is alakultak a szakmában; Vitányi Iván szellemes mondása, hogy „kinek a pap, kinek a Balipap”, az „intézmény-pártiak” és a „nép-pártiak” valamiféle soha ki nem rajzolódó, de mégiscsak meglévı ellentétére utalt. Jó tíz éve, meglehetısen magamra maradva mondogatom, hogy nem lehet sem csak alulról, sem csak fölülrıl építkezni. Más a szerepe a társasági összejöveteleknek, a félig intézményesült, önirányító egyesületeknek és az intézményeknek. Egyik sem töltheti be jól a saját funkcióját, ha a többivel nincs érintkezése; vagy azért, mert az nem létezik, vagy mert létében taszítja, ellenzi emezt. ez nem azt jelenti, hogy nincsenek vitáik egymással, hanem azt, hogy gyakorlatilag nem állnak szóba egymással, szemléletileg egymás megszüntetésére, helyettesítésére törnek. Addig, amíg az ellenzéki pártok ugyanúgy elzárkóznak a civil társadalom köreitıl és az önmagukban megrekedt magánéleti vívódásoktól, mint a kormánypártok, addig hiába váltják fel egymást, az új párt ugyanúgy bele fog csúszni az életidegen hivatalosságba, ahogyan ezt az elıdje tette. Addig, ameddig mindegyik fél meg van gyızıdve arról, hogy a másik illetékességi területén is ı tudja jobban, mit-hogyan kellene csinálni, addig egyik fél sem látja el jól a saját feladatait sem. Én az akkor még önálló városként létezı Újpesten születtem. Mind a mai napig ezt a települést ismerem a legjobban. Nem fér ebbe az írásba helytörténeti dolgozat, néhány tényt mégis hadd említsek. E segédlettel talán megfoghatóbban sikerül szemléltetni mondandómat, mint az általánosság szintjén. A múlt század utolsó és e század elsı harmadában lenyőgözı dinamizmussal fejlıdött ez a város. (az 1860-ban még 1800 lakosú falu e század harmincas éveire hazánk ötödik legnagyobb árosa.) Nem lehetne közéletérıl és kultúrájáról közintézményeinek és vállalatainak említése nélkül szólni. Nem egy közülük országos, sıt világhírnévre is szert tett. Aschner Lipót Egyesült Izzója a Telefunkennel és a Philipsszel közösen – a megkötött kartellegyezmény keretében – uralta a világpiacot. Kutató laboratóriuma a tudomány élvonalába tartozó fejlesztési mőhely volt. Vetekedett a Tungsram hírnevével a Chinoin tekintélye. A gyár több szabadalma és terméke nemzetközi monopolhelyzetet élvezett. Híres volt a város 16(!) bútorgyára, 390 asztalos kisiparosa és a munkás termelıszövetkezete. „Az újpesti bútorral nem lehetett versenyezni…” – írta Móricz Zsigmond. Számunkra szégyenletes diadala elıdeinknek, hogy az a két kórház és az a szülıotthon, amit ık építettek lassan háromnegyed évszázada, bármily keservesen is, de ma is képes ellátni egész Újpest, az újonnan épült káposztásmegyeri lakótelep, a fél járásnyi kiterjedéső Rákospalota és az önmagában véve közel 60 000 fıs Újpalota lakosságát. A húszas években 10 orvossal és 4 gépkocsival mőködött a város mentıszolgálata. A népjóléti ügyosztály ingyen gyógyszerellátást és munkanélküli segélyt biztosított, öt népkonyhát tartott fenn és évi ezer gyerek üdülésérıl gondoskodott. Teljes mértékben fölszámolták az analfabétizmust és népkönyvtárakat mőködtettek. Az Újpesti Szociálpolitikai Intézet az angliai indíttatású settlement mozgalom egyik legjelesebb intézménye volt a kontinensen. Az épületileg is tekintélyt parancsoló Könyves Kálmán Gimnáziumban valamikor Babits Mihály tanított. Kisebb megszakításokkal, de évtizedeken át volt Népszínháza, majd Városi Színháza Újpestnek. A negyvenes évek végére épült fel a háztömbnyi mérető, 8 emeletes, építészetileg érdekesen modern és egészségügyileg minden szempontból korszerő OTI (majd SZTK) rendelıintézet. Az öntudatos szakszervezeti csoportok, munkásdalárdák, szavaló- és önképzıkörök rendszeres vendége volt József Attila, Gobbi Hilda, Major Tamás és számos írónk, politikusunk, publicistánk. Híres volt valamikor a századfordulón a Világosság Páholy és a belıle alakult
119 Veritas Páholy (ık létesítették az elsı népkönyvtárat), számos újság között a Rendezett Tamás címő élclap, majd a húszas-harmincas években az Újpesti asztaltársaság, melynek estéire a fıvárosból is kijártak. Kinyújtózkodni is szők udvarokban, kapualjakban príma kerthelyiségek mőködtek és felsorolhatatlanul sok jó hírő étterem, sajátos arculatú kisvendéglı, kávéház, cukrászda, kocsma. A „nyilvános” szórakozás, a bejegyzett egyleti élet, a szervezett mővelıdés mellett kiterjedt családi-társasági élet folyt, még az ötvenes évek lódenkabátos éjszakáinak leple alatt is. A mindenkor, mindenütt létezı rétegigazodási szabályok között maradva, de ezen belül meglehetısen szabadon mozogva volt nyitott ez a közélet. A legkülönbözıbb társaságok széles áttekintéssel tudtak egymásról, „kibeszélték egymást”, átpletykáltak egymásba. Mai állapotunkat szemléleti és néhány elkeseredett mondatomat talán magyarázza, hogy ez az Újpest ma nem létezik. Nincs, megszőnt, közösségi élményként, eligazodást adó erıként már az emléke sem él. Az elmúlt negyven évben az égadta világon semmilyen jelentıs, érdekes, egyedi közintézmény nem létesült, semmilyen olyan gazdasági eredmény, egészségügyiszociális vívmány nem született vagy kulturális esemény nem történt, ami akárcsak a szomszéd kerületek lakóinak a figyelmét felkeltette volna. Országos vagy nemzetközi hírrıl már régen álmodni sem lehet. A szocializmusban megindult az „ellakótelepiesítés”. Eleinte szőkebb körzetekben, a hetvenes években kisebb városokkal felérı területeket letarolva, majd a nyolcvanas években a városon kívül telepítve új utcákban, új házgyári épületek jellegtelenítettek el mindent. Ma már a keresı-kutató elmének egyszerően nincsen miben megkapaszkodnia, ha azonosítási pontokat, bármiféle idevalóságot keres. A megmaradt régi középületek kivételével Budapest IV. kerülete alig más, mint Szolnok, Szófia vagy Alma Ata lakótelepei. A múltba visszatekintve azonban látnunk kell, hogy az emberi viszonyok milyen sokoldalúan és szövevényesen összefüggnek. Az izgalmas egyleteket azoknak az intézményeknek és vállalatoknak a mérnökei, orvosai, tanárai csinálták, amelyeket a város szeretett, amelyekre büszke volt. A korszerőtlen, gazdaságilag gyenge, lebecsült hivatal vagy gyár dolgozója a városnak sem hoz érdekes színeket, hanem a jellegtelen talponálló pultját támasztja vagy begubódzik lakótelepi lakásába és a szomszéddal is alig tart kapcsolatot. Csak azok az emberek képesek a kulturálódásnak a hiteles formáit megtalálni, akik városuk vagy falujuk egyéni arculatának kialakulására is valamilyen módon szakmájukkal, otthon-teremtésükkel, létükkel rányomják bélyegüket. Újpesten voltak kisebb körzetek, ahol minden második házban asztalosmőhely mőködött. A frissen főrészelt fa nyers illata keveredett az enyv tompa szagával, és úgy emlékszem, ezekben az utcákban következetesen, mindenütt hársfák nıttek, a hársak lombkoronájának bölcsessége és nyugodt aromája, mintha átkarolta volna ezt a két, élénkebb és tompább illatot. Ezek az asztalosok tudták, érezték, hogy ez a város az övék – annak ellenére, hogy sok minden akkor is a rovásukra történt –, nem a népmővelınek kellett ezt megpróbálni elhitetni. Ma talán az lenne a legfontosabb, hogy a modern közigazgatásnak, a köztünk élı feudalizmusnak és a sztálinista politizálásnak az életidegen vonásait, elzárkózási késztetéseit, ágazati gondolkodását leküzdjük. Semmilyen elv ne kerekedjen az élet riadt, bizalmatlan, köznapi valósága fölé. A külsı minták, demokratikus elvek és gazdasági eszközök elhasználásával, de elsısorban belülrıl kellene elkezdeni építkezni. A mővelıdésnek – reményeim szerint – ebbe lehetne nagy szerepe. A népmővelı azon kevés értelmiségiek közé tartozik, aki némi szociológiai felkészültséggel érzékelni képes a társadalmi folyamatokat, de pszichológiai, csoportdinamikai tapasztalatokkal a mindennapok egyéni színezető rezdüléseit is észreveheti. Ma pedig erre lenne a legnagyobb szükség: a helyi és a nemzeti kötıdések keresésére és erısítésére. Nincs más foglalkozás, melynek talán éppen a sokoldalúság hátrányából kifolyólag, ilyen jó adottságai lennének. Ez a szakma olyan folyamatokra, közösségi megnyilvánulásokra is értıen tud figyelni, melyek semmilyen más foglalkozás hatókörébe nem férnek.
120 A sajátos történelmi körülmények között kialakult népmővelı foglalkozás jelentısége ma nagyobb lehetne, mit bármikor korábban. Helyzete azonban szintén kedvezıtlenebb, mint eddig bármikor is volt. A népmővelést nem a szocializmus idején találták ki, ahogyan a „kulturhaus” fogalma sem a sztálinizmus terméke. Ezenkívül az elmúlt két évtizedben számos népmővelı többet tett az elrontott közélet mozdításáért, mint a szocialista tudatformálás végrehajtásáért. Mindennek ellenére foglalkozásunk ma gyanús, nem tudhatjuk, hogy az új politika milyen mértékben igényli szolgáltatásait. lehetséges, hogy az önmagunkat a nép legitim képviselıinek tekintı új politikusoknak az eddigieknél kevésbé van szükségük a gondokat megfogalmazó, a nagypolitikától függetlenül létezı, távlati kulturális célokra hivatkozó szakmára. Ugyanakkor a nem értelmiségi – mind a korábbi, mind a jelenlegi hatalomból kiszorult – nagy többség az ország romló állapotát tapasztalva az eddigieknél is bizalmatlanabb mindenkivel, akinek bármiféle pozíciója van és fontoskodva ırzi privilégiumait, miközben az közremőködése ellenére mind szétrohad. Tehát lehetséges, hogy „fönn” se és „lenn” se találunk támaszt. Ha nem tudjuk a két szféra közötti közvetítı szerepet betölteni nagy érzékenységgel, temérdek munkával, a sehol nem megfogalmazott hitelesség megteremtésével, akkor a kettı között könnyen megsemmisülhetünk és ezzel együtt egy újabb történelmi lehetıség is elveszhet. Minden emberi bölcsességet fölhasználva kellene végiggondolni, hogy az egész létezı és lehetséges tevékenységünkben mi az, ami hatékonyan szolgálja az adott település sajátos arculatának kibontakozását, a csak helyileg lehetséges boldogulás módjainak fellelését. Nem tudom megmondani, hogy mit kell ma csinálnia a népmővelınek, csak szempontokat tudok adni a mai tevékenységnek ehhez a következetes és aprólékos végiggondolásához. A következıkben a mai mérlegelés egy elvi-tartalmi, egy közösségi-stratégiai és egy szakmai megközelítésére térek ki. Tartalmi szempont Ha valaki meg akar felelni a mai kor szinte képtelenül nehéz kihívásának, akkor annak – legalábbis erre a századra visszamenıen – személyeke és közösségekre kiterjedı részletességgel ismernie kell települése történetét. Nem csak a prominens emberekrıl illik tudni, hanem valamit sejteni arról is, hogy milyen volt a különbözı rétegekre jellemzı „személyes történelem”: milyen törekvések fogalmazódtak meg, mi volt a népszerő, hol-hogyan törtek meg a remények, mit vártak az emberek a közös léttıl, mire voltak büszkék, miért szerették a településüket és miért nem, mik voltak a „helybeliség” legfontosabb elemei foglalkozási sajátosságban, termelési eredményben, közintézményben, szórakozási-társasági-egyesületi formában. A múlt megmutatja, hogy minek volt súlya-jelentısége, így segít egy település lelkületének megértésében. Elsısorban ennek a szellemiségnek az érzékelése fontos, nem a konkrét hagyományok esetleg erıszakos „felelevenítése”. Ez megint csak veszélyes leszőkítés lenne. Vannak hagyományok, melyeket érdemes megkísérelni erısíteni, de vannak, amelyeknek ma már nincs talajuk vagy amelyeknek a legnagyobb erıfeszítéssel sem tudja egy ember kitalálni mai átalakult megújulási formáját. A helység és az adott kistáj sajátosságainak megvizsgálása a magyar nép táji-történeti tagoltságán belül, elhelyezése az ország mai gazdasági, foglalkoztatottsági, vallási, kulturális, egészségügyi térképén, hasonlítása más vidékekkel mindenképpen a település önismeretének javulását szolgálja. Hogy a mind szélesebb körben és mind szélesebb nyilvánosság elıtt folyó települési önelemzésbıl milyen programok következnek, az nem sejthetı. Valószínő azonban, hogy azok a tevékenységek lesznek a legsikeresebbek, melyek a mai gazdasági helyzetbıl adódó problémákkal valamilyen mértékben érintkeznek. Általában hajlamosak vagyunk – „ügykörökben” gondolkodva – a gazdasági és a kulturális ágazatot egymástól túlságosan is függetleníteni. Pedig a várható emberi gondok enyhítésében vagy megoldásában jelentıs szerepe lehet például annak, ha a mővelıdési ház a munkanélküliek foglalkoztatását és átképzé-
121 sét – legalábbis információs eszközökkel – segíti, az iskolájukat valamikor be nem fejezettek számára képesítést nyújtó tanfolyamokat szervez vagy ilyenekrıl tájékoztat, a munkanélküliek, különösen a fiatalok személyiségi károsodását akadályozza (mentálhigiénés, sport, mővelıdési eszközökkel), a szociális problémákat közösségi gondoskodás szervezésével enyhíti. A védelem különbözı módjain túl a mővelıdési háznak szerény szerepe lehet bizonyos foglalkozások, részfoglalkozások létesítésében is, például hagyományos mesterségek felélesztésével vagy a helyi idegenforgalom élénkítésével. A hobbi-turizmus és a tanfolyamokhoz vagy mővészeti programokhoz kötıdı turizmus olyan települések kapcsolódását is lehetıvé teszi, melyek különösebb táji-mőemléki nevezetességekkel nem rendelkeznek. És ki ismerje a település értékeit, lehetıségeit, ha nem a népmővelı. Mindezzel nem szeretnék – ígéretem ellenére – ötletadásba kezdeni, csak azt jelezni, hogy a helyi emberi gondoktól, ha ilyenek vannak, nem függetlenítheti magát a mővelıdés, ezen kívül azt is érzékeltetni, hogy szerencsés esetben ez a munka is a helyi adottságokhoz kötıdik. Stratégiai szempont A szakember nem azért szakember, hogy életük és igényeik dolgában okosabb legyen a „civileknél”, hanem, hogy megtalálja meglévı szándékaik megvalósulásának a legmegfelelıbb formát és a korszerő szakmai minıség szintjén segítse annak megvalósulását. Mindehhez nélkülözhetetlenül fontos, hogy a munkának tényleges társadalmi bázis legyen. Az egykori „társadalmi vezetıségeket”, majdnem kötelezı érvénnyel elıíró irányelv szerencsétlen, merev intézkedés volt, nem csodálható, hogy majd mindenütt kudarcba fulladt. ennek ellenére aggasztó, hogy az intézmények jelentıs hányadának nincs olyan tanácsadó, értékelı, véleményezı, pártfogó köre, mely ténylegesen befolyásolná a tevékenység fı irányait. Az a feltételezésem, hogy a különbözı rétegek meghatározó személyiségeit a népmővelık nagyon is jól ismerik, de a mai napig szellemi és vezetıi önállóságukat féltik a beleszólástól, azért nem hagyatkoznak rájuk. A jövıt illetıen majd minden bizonytalan, de ha valamiben biztosak lehetünk, akkor abban igen, hogy a tessék-lássék együttmőködési formák, a demokratizálás látszatát keltı félmegoldások ideje lejár. Ha nem sikerül a településüket szeretı, politikailag nem szélsıséges, tekintélyes embereket a közös munkába bevonni és az így kialakuló, lazábban vagy szorosabban mőködı társaságoknak mintegy „szakmai titkárává” felnıni, akkor hosszú távon nem lehetünk eredményesek. A pártokkal való mai elégedetlenség egyik oka, hogy ezekre az új szervezetekre ma sokkal nagyobb teher jut, mint amennyit elbírnak. A történelmi helyzet sajátos nehézségein túl ehhez erıteljesen hozzájárul az a tény is, hogy nem alakultak ki a társadalmi rétegek, szakmák, lakóhelyek legkülönbözıbb, nem párt-szerő képviseleti szervei. Ezért ezeknek a feladatai is a pártokra hárulnak. (Más kérdés, hogy ezeket a funkciókat a pártok sem törekszenek leadni, mert így „erısebbnek” érzik magukat.) Vélhetı és remélhetı, hogy a mi szerény kezdetek után a gazdasági szövetkezések, érdekvédelmi szervezetek, önsegélyezı körök és kulturális egyesületek sokszínő szervezıdése elıbb-utóbb erıteljesen megindul. Semmiképpen nem lenne helyes a szakmai érdekek rosszul értelmezett védelmében ettıl a szervezıdéstıl távol maradni vagy esetleg azt fékezni. Ez mindkét félnek csak kárt okozhat. Ha viszont jó érzékkel, nem az élre törve, nem irányítva, nem is manipulatív eszközökkel, hanem valóban partnerként, tehát nem vezetıként és nem is alárendeltként, hanem szakszerő szolgáltató intézményként segítjük a település egyre jobban tagolódó önszervezıdését, akkor ezen mind a két fél sokat nyerhet, de a legtöbbet maga a lakosság. Szakmai szempont Nem hiszem, hogy a népmővelésnek át kellene alakulni felnıttoktatássá vagy minden mővelıdési háznak népfıiskolává, ahogyan az sem valószínő, hogy a mai egész közmővelıdés-
122 nek a szociális gondozás irányába kellene fejlıdni vagy a kialakult intézményes formákat föladva csak a közösségfejlesztéssel kellene foglalkoznunk vagy rendezvényszervezı menedzseré változni. Ebben a kérdésben is sokan szélsıségesen vélekednek: görcsösen ragaszkodnak a korábbi intézményi szerkezet változatlan megırzéséhez vagy gyökerestıl meg akarják változtatni azt. Úgy vélem, egyszerre kellene elindulni a közmővelıdés egész rendszerén belül szakosodásnak és eközben, ennek segítségével az eddiginél jobban folytatni a sokoldalú, nem szélsıségesen specializálódott, helyi kötıdéső mővelıdési munkát. A nagyobb központok dolgozóinak, a módszertani szakembereknek és a kutatóknak kellene a külföldi tapasztalatok alapján a szakmásodás irányait kidolgozni, elsısorban azt feltárni, hogy milyen kínálatot nyújt a mai európai felnıttoktatás, animáció, információs szolgálat, social worker, átképzés, foglalkoztatás-segítés, környezetvédelem. Részletesen és konkrétan ismerni kellene ezt a repertoárt, a szervezési módszereket, a munka színvonalának követelményeit, a katalógusok szerkesztési elveit stb. Mindez erıteljes fejlesztı hatást gyakorolhatna a mai tevékenységre, gazdagíthatná repertoárját, rendelkezésére állna problémáinak szakszerő megoldásában, anélkül, hogy a hagyományos népmővelést tematikusan bármivel is fölváltani akarná. Emellett a nyugat-európai minıségi követelmények közvetítése azért is fontos, mert minél több szállal kötıdünk a fejlett világhoz, annál kevésbé lehetünk bármivel is provinciálisak. Ha legalább szándékaink szerint nem közeledünk a világszínvonalhoz, akkor nem fogunk tudni megfelelni a helyi igényeknek sem. A helyi adottságokhoz szorosabban kötıdı, szervezetileg fenntartások nélkül nyitottá vált, szakmailag fokozatosan a nyugati színvonalhoz fölzárkózó mővelıdési munkának fontos szerepe lehet a szétesett társadalom magára találásának segítésében.
123
B. Gelencsér Katalin
1990/3.; 1991/1.
A MŐVELİDÉS FUNKCIÓI A VÁLTOZÓ VILÁG HELYI TÁRSADALMAIBAN „Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyızés, az emberi érdekek, értékek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó, haladottabb igényt, a modern, magamagát fegyelmezı, rendbe foglaló szabadságot.” (József Attila: Üzenet)
I. 1. Megatrendjeink: a globalitás, a lokalitás, a personalitás Korszakváltó, nagy jelentıségő idıket élünk. John Naisbitt szerint zárójeles idıket, mert szinte zárójellel szeretnénk elválasztani a jelent mind a múlttól, mind a jövıtıl, mert jelenleg egyikben sem vagyunk. A stabil korszakokban, amikor mindennek megvan a maga neve, mindenrıl tudni, hogy hol van a maga helye, mindennek meghatározott funkciója és menete van, az új dolgokért, más célokért, alig tehetünk. A zárójelek idejében jóformán minden robbanásszerően válik sokfélévé, különösen nagy lehetıségek keletkeznek a dolgok elınyös alakítására, az események befolyásolására egyénileg, szakmailag és intézményesen, de csak ha sikerül barátságos ösztönzıerıvé tenni a bizonytalanságot, ha sikerül tisztán megérteni a jelent és ha mozgékony, formálható elképzelések sokasága alakul ki bennünk az elvégzendı feladatokról, a jövırıl. A világban zajló események váratlan fordulatai, új értékrendő konfliktusai, a megoldási módok sokféleségei a korábbi bizonyosságok rigid stabilitásait látszanak eltüntetni szinte egyik pillanatról a másikra, amitıl egyrészt felgyorsulni látszik az idı, zsugorodni látszik a Föld, minden helyi döntés globális dimenziókkal gazdagul, a világrendszerek akciói, összefogásai a lokális lét minıségét javítgatják, az egymásrautaltság felelısségének és szabadságának olyan jelenségei kezdenek érvényesülni, amelyeket álmodni sem mertünk, amitıl másrészt minden bizonytalanná vált, növekedni látszik az orientációs vákuum, az egzisztenciális félelem. A változó értékrend, a tájékozódási pontok elhomályosulása nemcsak negatívum. Gyakran dinamizáló erıként is hat. Megnöveli a személyiség érdeklıdését, érzékenységét a környezet valóságos problémái iránt, aktivizálja potenciális értékeit. A keresı nyugtalanság olyan összefüggések felismerését teszi lehetıvé, amelyeket korábban a lét biztonsága, a horizont szőkössége, a rutin kényelme, a személyes érintettség hiánya elakart. Az innováció, a szellemi alkotások, a világképváltások nagy korszakai egybeesnek a történelmi formációváltások elıkészítı, átmeneti idıszakaival. A lét bizonytalanságai a létminıség iránt megnövelik a személyes felelısséget, ami szinte mindig a szabadság növekedését vonja maga után. A sugárhajtású repülıgépek és a mőholdak hatására globális faluvá alakult a Föld, ahol mindenki, mindenkirıl, mindent azonnal tud, ahol az információ a legfontosabb értékteremtı tényezı. A gazdaság új korszakában a világ országai egyre sokszínőbb kapcsolatokkal kerülnek kölcsönös függésbe egymással, aminek egyik fontos következménye a „gondolkozz glo-
124 bálisan, cselekedj lokálisan” elv érvényesülése, a mellérendelıdı kapcsolatok növekedése, a centrumállamokban kezdıdı megatrendek érvényesülése a periféria államaiban, társadalmaiban is. A megatrendek közül az ipariból az információs társadalomba való áttérés, a nacionálisról a globális gazdaságra történı átalakulás és a hierarchizált centralizmusról a horizontális szervezıdéső decentralizmusra való törekvés hatása a legdöntıbb. A három egymással összefüggı trend érvényesülése önállóságot fejleszt, kezdeményezı energiákat szabadít fel, lokális értékeket fedeztet fel a világ számára, felértékeli a helyi szükségletekre adható kínálatok originalitásának, „más”-ságának különlegességét, a helyi társadalom önizgatásának találékonyságát, abban az egyes egyén részvételének, jelentıségének méltóságát. Marshall McLuhan szerint a Földőrhajó fedélzetén nincsenek utasok. Mindannyian a legénységhez tartozunk. Valamennyien az egész földgolyóra kiterjedı gazdasági rendszer része vagyunk, s felelünk a társadalmi átalakulások jövıorientált minıségéért. A megnövekedett személyes és helyi felelısség arra késztet, hogy tanuljunk a környezettıl, vegyük komolyan a benne folyó változást, figyeljük annak hatását szervezetünkre és annak megfelelıen, valósan reagáljunk rövid távú megoldások helyett a hosszú távú, ökológiai egyensúlyra figyelı módon. Ez lehetıvé teszi, hogy az értékek és a szükségszerőségek, a helyi igények, az emberi vágyak és a globális szükségszerőségek egy úton haladjanak. Ez újra és újra stratégiai erıforrássá teszi az információt, a sokak tapasztalataiból, helyi tudásokból sokak kezében levı, tıkeként használható információt az eddig uralkodó kevesek kezében lévı pénz helyett. Danel Bell, a Harvard Egyetem szociológusa az ipari korszak végét, az általa posztindusztriálisnak nevezett kor kezdetét 1956-57-re, az elsı őrhajó fellövését megelızı évekre tette. A posztindusztriális társadalom korszakáról azóta teljességgel bebizonyosodott, hogy nemcsak a centrum, hanem a perifériák államaiban is markánsan ható információk korszaka, amelyben az ismeretek termelékenysége vált kulcsfontosságú tényezıvé a termelékenység, a versenyképesség, valamint a gazdasági eredmények létrehozásában. Az ismeret maga vált a leglényegesebb iparággá, azzá az iparággá, amely a gazdaságot új, lényeges és központi jelentıségő termelési forrásokkal látja el. Az információs társadalom korszakában nem az üzem, a város, a hierarchia, hanem a gondolkodó emberek sokasága a legfontosabb innováló tényezı, az, aki újra és újra megfogalmazza a változó szituációk kihívásaiban rejlı új szükségleteket, a sok, eltérı igényt, helyi trend jellemzıibıl következı alternatívákat, s azt, hogy itt és ott mire is vagyunk képesek annak érdekében, hogy egyrészt „otthon legyünk a világban”, másrészt idejekorán figyeljünk a jövıt fenyegetı jelzésekre, harmadrészt, hogy ne akadjuk fel értékeink és szükségleteink összhangmegteremtésében saját, túlhaladott módszereinkben. Látni kell a váltást, amiben újra kell minısíteni korábbi értékeinket. Észre kell venni a túlcentralizált, a túlságosan nagyra növelt struktúrák eljelentéktelenítı, elszemélytelenítı, eldologiasító hatásait, az ebbıl következı ökológiai, humanitárius veszedelmeket, úja kell minısítenünk minden szituációban, mi is az, amit teszünk, kinek, miért szolgálja az érdekeit, milyen globális és lokális kihatásai lehetnek a tervezett cselekvésünknek. Ebben az aspektusban értékessé válik, ami kicsi, ami személyes, ami különös, ami más, ami egy-egy közösség meg nem ismételhetı, le nem másolható folytonos hagyománya, jellemzı szokása, szükségleteinek adekvát kifejezési módja. Az ember- és természetbarát létforma átértékelteti velünk a településtípusokról alkotott véleményünket is, másként fogunk gondolkodni a város és a vidék által kínálható életminıségekrıl. Az átértékelés egyik jelenségeként értelmezhetı az is, hogy az Európa Tanács 1985-ben Helyi Önkormányzati Chartát alkotott, konferenciák sorozatát szervezte arra, hogy feltárja,
125 megismerhetıvé tegye a kontinens országaiban érvényesülı önigazgatási formákat, az azokat segítı és akadályozó állami hatalmi megnyilvánulásokat, s ajánlásokat tehessen tagállamainak a helyi társadalmak jogkörei kiteljesítéséhez. Az Európa Tanács 199. határozata csak 1989-ben rögzítette azokat az elveke és tennivalókat, amelyeket tagállamai számára ajánl. Általános elvként azt hangsúlyozza ez a határozat, hogy: „Az Európában végbemenı, az ipariból az információs társadalomba vezetı strukturális változás kiemeli a helyi önkormányzatok stratégiai szerepét, amely a nagyobb állampolgári részvétel keretei között képes megoldani a szektorközi problémákat és kezelni a tömegtermelés és fogyasztás kinöveléseit. …Nyilvánvalóvá vált, hogy a jobb igazgatás erıteljesebb decentralizációt jelent: a központi kormányzatoknak biztosítaniuk kell a helyi és regionális önkormányzatok számára az eszközöket, amelyek segítségével szabadon alakíthatják jövıjüket a meglevı intézmények keretein belül. A helyi önkormányzatoknak három elem köré kell szervezıdniük: a választott képviselık, a tisztségviselık és a helyi közösség… Az állampolgári részvétel új politikáját kell alkalmazni, amelyet nem lehet a nagyobb hatékonyság érdekében feláldozni, hanem azzal kombinálni szükséges. A teljes közigazgatás és a teljesen privatizált helyi szolgáltatások között számos középút is létezik, mint pl. a helyi önkéntes szervezetekkel való együttmőködés, amelyek fontossága a jövıben növekedni fog. A jelenlegi tapasztalatok szerint ez a megközelítés jó eredményeket hozhat, különösen a szociális ellátás terén. Az önkéntes szervezetek hasznosak lehetnek a választott képviselık és a helyi lakosok közötti dialógusban, mely utóbbiak közvetlen részvételét a helyi közéletben el kell ismerni. Ennek megfelelıen fejleszteni kell a néprészvételi struktúrákat. Ki kell alakítani az információs és kommunikációs megoldásokat… A helyi önkormányzati szervezetet és a helyi igazgatást egész Európában modernizálják. Ennek okai a következık: a) a szolgáltatások iránti igények változása, b) a modern technológia helyi igazgatásban történı alkalmazása iránti igény, c) a modernizációt sürgıssé tevı pénzügyi problémák, d) az üzleti managementtel kapcsolatos viták hatással vannak a helyi szervezetekre és tevékenységre, e) egyes európai országokban erıs központi nyomás a szolgáltatások hatékonyabbá tételére. Az ülésen a helyi önkormányzatok hatékonyságára vonatkozólag a következı javaslatok hatékonyságára vonatkozólag a következı javaslatok kerültek beterjesztésre: a) a közszolgáltatások célját és funkcióját a következıkre tekintettel kell vizsgálni: – a szolgáltatások javítása, – a közösség, különösen a nık és a fiatalok részvételének erısítése, – a helyi önkormányzat innovációs képességének fejlesztése, amely fontos lehet a változó társadalomban. b) A helyi önkormányzatok nagysága, feladatai, hatáskörei országonként eltérıket, de a helyi önkormányzatok gondjai Európa-szerte azonosnak tőnnek. Az Európai Önkormányzati Charta minden ország által történı elfogadásával a fejlıdést közös alapelvekre lehetne alapozni… Végül az egyik legfontosabb feladat a helyi politikusok bátorítása arra, hogy használják meglevı hatáskörüket. A lakossággal kialakított közvetlenebb kapcsolat folytán szükségleteik jobban megismerhetık. A közösség bizalma a legjobb igazgatási eszköz. A központi kormányzatoknak szem elıtt kell tartaniuk, hogy a helyi önkormányzatok nagyobb önállósága nemzeti érdek, hiszen a nagyobb szabadság lehetıvé teszi a helyi önkormányzatok számára a szolgáltatások új, kielégítıbb módjának megtalálását.”1
126 A magyar társadalomban zajló változások lehetıvé tették, hogy az európai trendekkel egyidıben történhessenek intézkedések, jogi, elvi alapozások, lépések a totalitárius társadalmi modell lebontásához, egy demokratikusabb, emberközpontúbb rendszer megteremtéséhez. Az 1990. évi LXV. törvény 8. § (1) bekezdése a kor szintjén így rögzítette a települési önkormányzat feladatát: „A települési önkormányzat feladata a helyi közszolgáltatások körében különösen: a településfejlesztés, a településrendezés, az épített és természeti környezet védelme, a lakásgazdálkodás, a vízrendezés és a csapadékvíz-elvezetés, a csatornázás, a köztemetı fenntartása, a helyi közutak és közterületek fenntartása, a helyi tömegközlekedés, a településtisztaság biztosítása: gondoskodás a helyi tőzvédelemrıl, a közbiztonság helyi feladatairól, közremőködés a helyi energiaszolgáltatásban, a foglalkoztatás megoldásában, az óvodáról, az alapfokú nevelésrıl, oktatásról, az egészségügyi, a szociális ellátásról való gondoskodás: közösségi tér biztosítása; közmővelıdési, tudományos, mővészeti tevékenység, sport támogatása: a nemzeti és etnikai kisebbségek jogai érvényesítésének a biztosítása: az egészséges életmód közösségi feltételeinek elısegítése.”2 Aggodalomra a (2) bekezdés ad némi okot, amely a települési önkormányzattól teszi függıvé – a lakosság igényei alapján, anyagi lehetıségeitıl függıen – mely feladatokat milyen mértékben lát el az 1. bekezdésben meghatározottak közül, és a 4. bekezdés, amely a települési önkormányzat kötelességei között (ivóvízellátás, alapfokú oktatás, egészségügyi és szociális ellátás, közvilágítás, közutak, köztemetı fenntartása, nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak érvényesítése) már nem tesz említést a közmővelıdéssel, a tudományos, mővészeti tevékenységgel és a sporttal kapcsolatos helyi kötelezettségekrıl. Az európai szintő elvi, jogi keret a helyi kompetencia, érdekfelismerés szabadságainak körébe utalja tehát a helyi tudással és szellemi tıkével való gazdálkodás kérdéseit. Közép-Európa szocializmus-próbált országaiban a kultúra a politika alá rendelt szféra volt. a centrális hatalom határozta meg a szellemi értékrendet, a „kulturális forradalom” céljait, intézményeinek funkcióit, hierarchiáját, létesítési, finanszírozási módjait, arányait, mőködtetési monopóliumait. Csak a nyelvoktatás terén alakult ki olyan személyes igényre reagáló sajátos mővelıdési rendszer, amelyben a civil célok és érdekek voltak dominánsak, s ahol a mőködést a magántıke biztosította. Az állam által fenntartott, az állam céljait nyomatékosító oktatási és mővelıdési intézmények rendszerében nem tudott a civil érdek fontossá válni. Még a tehetségfejlesztı, korrepetáló „második oktatási rendszer” is a központi hatalom által meghatározott vágyak, célok, állami intézményben történı realizáláshoz kondicionálta a benne önfinanszírozóként résztvevıket. A legszemélyesebb életszférákban is akaratát érvényesíteni képes hatalommal szemben a mővelıdés iskolán kívüli közösségeiben civil igényre alakult kulturális vállalkozásra az elmúlt évekig alig lehetett példát találni. Mindezek tükrében hatalmas vállalkozás lesz a totális irányítottságból, finanszírozási szisztémából a helyi igényekre speciális módon reagáló önkormányzati mővelıdéspolitika. Minden településen a kultúráról hozott döntések minıségét, következményeit a képviselık valóságismerete, szellemi igényessége, elırelátása, a helyi mővelıdési intézmények munkásságainak elfogadottsága, kulturális hitelessége, a térség lakosságának valóságos mővelıdési igényei, szokásai formálják majd. Az anyagi lehetıségek, a valós szükségletek és a jövıhöz szükséges tudásigények döntik el, egy-egy önkormányzat mennyit fordít a kultúrára a közös anyagi alapból és mennyit kér a szolgáltatások finanszírozásához a település lakosságától. A szellemi alattvaló állapotából, szegényes, a helyi általánosított magánérdekek rendszerét információkkal, tudással szolgálni képes, közösségi finanszírozású mővelıdési létformára átállni, átformálni a helyi társadalom kultúráról alkotott gondolkodási sémáit, mővelıdési intézményekrıl, funkciókról vallott nézeteit, elképzeléseit, vertikális értékrendhez történt iga-
127 zodás helyett horizontális érdekeket felkutatni, összehozni, tudással mőködıképessé tenni hatalmas váltás, nagy helységismeretet és meggyızı erıt igénylı vállalkozás. A magyar mővelıdéstörténetben olyan, amilyen paradigmaváltás volt a maga korában a kopernikuszi. Történelmi kihívásra sorsfordító válaszadás tetteinek idıszaka ez, ami elıtt állunk, a „kizökkent idı” helyreigazításának lehetséges kora. 2. Az önigazgatás helyi feladatai: perszonalizálás, konkretizálás, liberalizálás, kulturálódás Az önigazgatás fontos teendıinek egyike az „emberkincs” értékeinek számbavétele, a helyi népesség életképességének pontos vizsgálata, sikeres aktivitásaik céljainak alapos átgondolása, horizontjainak lehetséges kibıvítése. A település népességmegtartó képességének tényezıi mellett szükséges foglalkozni a képességmegtartó-népesség motívumaival, egymásra ható lehetıségeivel, céljainak és erıfeszítéseik hatékonyságával, olyan új célok megfogalmazásával, amelyek a helyi társadalomban rejlı emberi tartalékokat „megszólíthatnák”, dinamikus erıvé tehetnék. Az értelmesség létformáinak gondos elemzése felszínre hozza azokat a gondokat, amelyek megakadályozzák a világban való otthonlét közérzetének formálódását, s azokat az érzelmi erıteret szennyezı mentális károkat is, amelyeket a totalitarizmus, az alattvalói mentalitás hívott elı. A helyi társadalom életminıségének ırzése és gazdagítása érdekében minden tényezıt – a térség táji, ökológiai jellemzıitıl kezdve az egyes rétegek, családok egységesítı életfilozófiájának értékrendjéig – újból elemzés alá kell venni, azt vizsgálva bennük, hogy az értékek és a szükségszerőségek megfogalmazóik számára optimálisak-e, mekkora szabadságot, azaz választási lehetıséget adnak a velük élıkre, az alternatíva-hiányoknak mi az oka, hogyan lehetne a dolgokat számukra valóbbá tenni, a velük való foglalkozást az egyének, a helyi társadalom számára hatékonyabbá tenni. A belsı információ-feltárás, elemzés, ha azokkal történik, akiknek az életérıl van szó, gyakran pusztán egy új szempont érvényesítésével tartalmilag megerısödik, új kapcsolatok építését teszi lehetıvé, szellemi, anyagi, bizalmi tartalékokat dinamizál, életkedvet növel. A helyi célok megismerése, jól mőködtetett kommunikációs csatornákon történı közkincscsé tétele személyiségpresztízseket formálhat újjá, erısíthet meg, tehet példaértékével egy-egy település informális vagy formális ösztönzı erejévé. Sokféle energia, tehetség elfekvı készletével rendelkezik ez a nép, ha szabad érvényesülési utat kap, értelmes célokat, elképesztı erıfeszítésekre képes, pszichológusai, történészei igazolhatják. Az elnyomás, a félelem megszőntével egy-egy térség emberkincseinek nagy tartalékai, elképzelések sokaságai kerülhetnek elıtérbe. Nálunk nagyon sok tartalék vár még „megszólításra”, közösségi hasznosulásra. Ezek közül az egyik legjelentısebb az emberek felnıtté válása, az emberek felnıttként való kezelése, az a dinamizáló lehetıség, hogy hagyják ıket felelısen részt venni a saját életük irányításában, a céljaik feletti döntésben, megélhetik erıfeszítéseik nehézségeit, sikereit, tehetségük örömét, magabiztos akaratuk akadályhárító kitartásait, bíznak bennük és megfelelhetnek a bizalomnak. Hatalmas tartalékok várnak felfedezı feladatra az ifjúsági korosztályban és a nıkben. Nem használja ki a helyi társadalom sem az idıs generációk helyi tudásait, tenni akarását, segítıkészségét. Az önbizalom csak akkor erısödik, ha tetteken próbálódik, ha célokat, cselekvési teret, önmaga által fontosnak tartott feladatot kap. Az értelmes élet mindig információkban, értékességtudatban, saját felfedezéső orientációs pontokban és döntésekben gazdag élet. Nincs
128 értelmes személyes lét önmagunkon túlmutató, vonzó, követelı igény nélkül, a személyiség önérdekén túlmutató felelısség és kötelességtudat nélkül. Az alattvalói mentalitás a személyiség legfontosabb értékeit takarta el: a felelısséggel telt cselekvésigényt, a szabadságigényt, az egymásrautaltság eszméletének és megélésének lehetıségét. Nyiri Tamás szerint: „Ahhoz, hogy emberré legyünk, nemcsak a másik szolgálatára van szükségünk, hanem magára a másik emberre is. Nem tudunk megbízni magunkban, ha nincs, aki bízik bennünk. Nem tudjuk értékelni létezésünket, ha nincs, aki értékesnek tartja. Nem találunk rá az élet értelmére, ha életünk nem ad értelmet mások életének.”3 Fontos volna a személyesség különösségeinek közértékké tételében megnövelni a népesség antropológiai bizalmát, egymással való összefogásaiban megmutatni a megoldások eredetiségének itt és most-ját, az erıfeszítések nagyságát, teherbíró-képességének szépségét. Mindez reményt, lendületet, helyi mintán szemléltetett dinamizmust adhatna a hit formálásához, hogy az ember túlléphet a maga jelenbe fogott tehetetlenségein, ha célja van és azt elérhetınek véli szövetségeseket találhat, túlléphet önmaga korlátain, kiléphet önös kötöttségeibıl, tágíthatja léte kereteit otthonról a világ felé, a világból önmagán belül. Freud szerint a cél hiánya a betegség kezdete. A céltalanság, a jövıtlenség állapota társadalmi és egyéni életveszély. A cél fontossága ad az életnek dinamikus feszültséget, tartalmat. A helyi közösségek életének dinamizálásában sok olyan feladat vár az értelmességre, amelyek a mővelıdı csoportok szükségleteire alakultak ki, s amelyeket ma sokkal szélesebb társadalmi mezı polgárai számára is biztosítani kell. Ezek között a legfontosabb a tájékoztatás, a társadalmi nyilvánosság fórumainak megteremtése, a szükséges hírek, adatok, képek, tények, üzenetek, vélemények, megjegyzések öszszegyőjtése, tárolása, feldolgozása, terjesztése, a megértés személyes, környezeti, nemzeti és globális híreinek biztosítása a megalapozott és helyes döntésekhez. Lényeges feladat a közérdekő kérdésekben kialakított azonos és eltérı álláspontok megismertetése, érvcseréjének biztosítása, a közvélemény formálásában való személyes részvétel feltételeinek biztosítása. Jelentıs értelmiségi feladat az információk mellett segítséget, társakat kínálni, közös és egyéni célok sokaságát ösztönözni, szolidaritásokat teherbíróvá kondicionálni, kölcsönös méltánylásoknak tevékenységi és elismerési teret formálni, felértékeltetni a helyi különösségeket, környezeti, történeti, jelenkori specialitásokat, kezdeményezéseket. A múlt, a hagyományok megismertetésével közös tudásalapot tenne lehetıvé, hogy az emberek mindennapjaikban és ünnepeiken is szívesen legyenek tagjai annak a közösségnek, amelyben élnek. Az identitásérzés fejleszti a társadalmi összetartó erıt, a tudatosságot, serkenti az aktív bekapcsolódást a közéletbe, a hagyományok élménye találkozást biztosít a múlt generációinak szokásaival, erısíti a személyiség biztonságérzetét, létfolytonosság élményét, a mindennapoktól való oldódásának idıkereteit. Az eljelentéktelenedett, önmaga értékeitıl, szépségeitıl eltávolodott helyi társadalmak életkedvének megnöveléséhez fontos feladat a cselekvıkedv felmutatása, a közvetlen és távolabbi horizontok értékelése, a személyes választások és törekvések ismertetése, a szövetségesek bemutatása helyben, a mikrorégióban és nagyobb távlatokban. Biztos feladat marad a formális iskolai oktatás mellett minden helyi társadalomban az emberi életciklusok alapvetı problémához segítséget kínáló nem formális oktatás feladata, az életvitel modernizálását segítı tudások átadása, a munkanélküliséget oldó tanítási formák helyi fejlesztı oktatási formák kínálta szórakozáshoz, önkifejezéshez, megélhetés javításához egyaránt. A templom és a kultúra egyéb intézményeinek közös feladata marad a kulturális, mővészeti, etikai értékek ismertetése, az emberiség, a mőveltség fejlesztése, az egyén értékeinek dúsítása, látóhatárának, képzeletének, alkotókészségének fejlesztése.
129 A helyi társadalom közösségek által megoldandó, szervezési feladata marad az ifjúság társas létformáinak, színvonalas szórakozási alkalmainak biztosítása, a játék, a sport ifjú és felnıtt alkalmainak kialakítása. Egészében a játék életben betöltött szerepének átformálása, abban az értelemben, ahogy Schiller gondolkodott róla: „…legyen a közösség a formaösztön és az anyagösztön között, azaz legyen egy játékösztön, mert csak a realitás egysége a formával, az esetlegesség egysége a szükségszerőséggel, a szenvedés egysége a szabadsággal teszi teljessé az emberiség fogalmát.”4 a társadalmi ártalmak elleni prevenció és védelem tudásai azok, amelyek a leginkább hiányoznak napjaink nemzedékeinek tudásából, s amely kínálata csak a helyi hiteles értelmiség életminta alapján épülhet be egy-egy közösség életstílusába. Ezek közül fontos ártalom az anyagi helyzet és életvitel terén a táplálkozás: az élelem hiánya, vagy a túlevés-túlivás problémája. Szorgalmazni kellene az egészség értékké tételét. Segíteni lehetne egy-egy településen a meglóduló építkezések civilizációs szintjeinek közelítésében, az ökológiai ártalmak elleni védekezést tudatosabbá lehetne tenni. Segíteni lehetne a szülıknek gyermekeik arányos terheléső iskoláskorának megteremtésében, a családi élet érzelmi háztartásának biztos, meleg légkörő fenntartásában, az idıs szülıkkel való kapcsolatok fenntartásának színvonalemelésében. Sok anyagi és szellemi tıkét volna szükséges a helyi térbe csábítani, invesztálásra ösztönözni, folyamatosan erısíthetı szakmai képzés, változtatható munkaalkalom megteremtése érdekében. Figyelni kellene megélhetéshez kiegészítı jövedelmeket lehetne belılük biztosítani (ostya, lekvár, aszalt gyümölcs, tésztafélék specialitásai stb.). Erre olyan idegen nyelv oktatás és együttmőködési gyakorlat épülhetne rá, amit közös értékek mentén (énekkar, színjátszás, hagyomány stb.), vagy az egyházak közötti lakosságcserével lehetne folyamatosan ébren tartani. A lokálpatriotizmus érveivel vissza kellene szerezni a valamikor településen élt hírességek szeretetét, rokonszenvét, reklámértékő jelentıségét, segíteni lehetne nekik a helyi társadalomba való részletes vagy teljes beépülésbe, külsı kapcsolataiknak helyi értékké tételében (mővészek, tudósok, sportolók stb.). Fel lehetne fedezni azokat a célt adó eszméket, amelyek mozgató, tartósító értékek voltak, vagy lehetnének a közösségben. Ez segíthetné az idıs és ifjabb nemzedékek értékrészazonosságainak elfogadását, a nemzedékek közötti kommunikáció, kapcsolatok élénkítését, az idıs magány-, feleslegesség-érzet csökkentését. Sok helyi közösségben nagy gond a „vidékiség”, a centrumtól való nagy távolság, a fiataloktól való elhagyottság érzése, az önfeladás, a regresszió megjelenése. Ebben sok szövetség kimunkálására volna szükség: a rokonokkal, az elmentekkel, társfalvak hasonlóhelyzető csoportjaival, egyházi közösségek egymásra figyeltetésével, célba érı dicséretekkel, egyházi fiatalokkal teremtett kapcsolatokból új célok, kapcsolatok kiépítésével, szóval; az élni-szeretés és -akarás megnövelésével. Sok közbecsülés keményedett meg, mert nem volt „tükre”, sok harag alakult ki – fıként az idısekben –, mert hiányzott a figyelmes törıdés, a szeretet. Társadalmi ártalom sok lokális közösségben az alacsony ismeretszint, az elemi funkcionális ismeretek hiánya, az analfabétizmus, a „szociális” analfabétizmus jelenléte. az egyre terebélyesedı és differenciálódó szociális munkásság figyelme hamarosan kiterjed rájuk, rajtuk azonban csak a helyi értelmiség és értelmesség tud emberi folyamatosságban, elfogadó, emelı, önsegítı elvárások rendszerét támasztva eléjük hatásos, integráló erejő módon segíteni. Az etnikai kisebbségek önsegítı tudásai a bennük élı teljesítıképes – bár néha következetlen – szolidaritással igen nagy értékő ösztönzést, változást eredményezhetnének. Hihetetlen magányok, fájdalmak és szakadékok okai a kulturális gátak. A kifejezés ösztönzése, a sajátos értékek felértékelése humanizálhat, oldhat, hidakat építhet a kultúrák között is. Az információs társadalmak eszköztára számos kódtanulási lehetıséget kínál, javíthatja a társas-együttlétek metakommunikációs félreértékesít, a személyes és a társadalmi toleranciát is.
130 Néha a probléma iskolai gondnak tőnik. Nem az, ahogy a helyi elıítélet sem helyi gond, hanem belsı és globális mérető egyszerre, azért mindnyájan felelısek vagyunk érte, a másik elvadulásáért és kirekesztettségéért egyaránt. Számos esély mellett megy el a polgár, aki nem ért a szervezetek nyelvén, akiben a szervezeti és szociális ügyesség nem tudott kialakulni. Londonban erre Toynbee fiatal értelmiségiekbıl, egyetemi hallgatókból settlement mozgalmat alkotott. Miránk is ráférne néhány helyen ilyen segítség, vagy az ahhoz hasonló törıdés. II. A rend egység a jól tagolt sokaságban, dinamikus alakulása, fejlıdés révén permanens feladat. a rend egyensúly a semmi mással nem egyenértékő dolgok között, átmenetiség a közjó érdekében. Társadalmi helyek, szerepek, munkamegosztási módok, felelısségek egymást kiegészítı esetlegessége. Minden társadalmi rendet a globális, regionális, nacionális, lokális hierarchiák és mozgások hatásrendszerében megújuló erıfeszítések révén lehet újra és újra egyensúlyba hozni. A sok hierarchiából a történelmi pillanatok „itt-most”-jának rendjét mindig a társadalmi idı, igazság, szolidaritás, termelésszervezés aktuális szabályai, társas érintkezési, kapcsolatépítési modelljei, a világképek objektív és szubjektív értéktartományainak közös halmazai, a társadalmilag érvényesnek tekintett szimbólumok, jelek, értékek, életértelmességek, azok az eszmék rögzítik és szilárdítják meg, amelyeket egységes szervezı erıként Gurtvich: kulturális mőveknek, Masuda: információs közmőveknek definiált.5 A társadalmi együttélési formák paradigmaváltó korszakaiban az értelmiségnek, az értelmességnek, az információ centrumainak mindig új célalkotó, távlatokat formázó, az egymáshoz való viszony mindennapi formáit változtató, döntı jelentısége volt. A kulturális mővek az új egyensúlyt alapozó tudások, normák, szokások felmutatásával, felértékelésével ösztönözte az egyes életközösségek, helyi társadalmak, nemzetek, globális összefogások feladattudatának, jelentıségérzetének, szabadságfogalmának, felelısségérzetének, jövıképének kiteljesedését. Az értelmiségnek mindig feladata volt a domináns és a speciális értékek megtermelése, ismertté, általánossá tétele, a különbözı érdekek legitimációjának, kritikájának és kontrolljának megalkotása, integrációk azonosságtudatának erısítése, biztonságérzetének gondozása, az emberiség felhalmozott értékeinek ırzése, hasznosítása, korszakonként új értékekkel való gyarapítása. Ha ez így mőködött a materiális értékekre hangsúlyos mezıgazdasági és ipari társadalmakban, így hatott a totális és a demokratikus politikai rendszerekben, nincs semmi ok azt feltételezni, hogy nem így fog meghatározó erıként mőködni a decentrált hatáskörő, emberléptékő emberért, személyes céljainak realizálásáért munkálkodó információs társadalomban is. A váltás új egyensúlyának ösztönzése, gondozása a periféria társadalmaiban azért nagyon nagy feladat, mert a félelemre, a megfélemlítésre épült társadalmakban felértékelıdött az agresszió, a merev hierarchia, hatalmas szakadék választotta el egymástól azokat, akik rendelkeztek azoktól, akikre a rendelkezés vonatkozott. A paternalizmus eljelentéktelenítette a személyes, az emberi, a speciális, az önkéntes jellemzıket, a totális állam túlságosan belekényszerítette alattvalóit az általa konstruált intézmények értékeibe, szolgáltatásaiba, rendjének logikájába, szinte minden önrendelkezési lehetıségtıl – tudás, tıke, hatalom – megfosztotta ıket. Soha nagyobb szükség nem volt az információs közmő szolgáltatásaira, organizáló kezdeményezéseire, mint napjaink Közép-Európájának mikrorégióiban. Most adatott meg az a lehetıség, hogy a társadalom és az ember visszakapja önmagát, megtalálja önmaga természeti és társadalmi lényegét, olyan új lét és együttélési minıségeket alkothasson, amelyek értékrend-
131 jének, ritmusának, tartalmi és formai kérdéseinek egyedüli meghatározója az egyéni és helyi közösségi értékrend, fontossági struktúra, az „itt”, a „most” és a „jövınek” mértéktartó humánuma, felelısségérzete, méltósága. A totális állam „gondoskodása”, intézményesített „kényelme” az anyagi értékekre, célokra hangsúlyos fogyasztói társadalom „felelıtlensége”, pazarló létmódja, rossz törvényekkel és szabályozókkal, divatokkal a társadalomra kényszerített „énfecsérlı” attitődje. A tömegintézményekben tömeglényként felnevelıdött, elszemélytelenedett, eljelentéktelenített, eldologiasított egyének tömege az elıtt a nagy lehetıség elıtt áll, hogy vegye komolyan önmagát, a létet, környezetét, s benne önmaga természetiségét és nembeli lehetıségeit. Olyan módon megteremtett kihívás ez nálunk, amit a gazdasági ellehetetlenülés kényszerített ki, NyugatEurópa államaiban az információs társdalom mőködési logikája, önmérséklete, a jövıre is ép Földet, egész földet hagyni akaró szellem formált meg, tett glóbusmérető, humánus normává. Az indítékok különbözısége ellenére sok a közös cél, sok a közösen realizálható módszer, azért, mert a helyi, a személyes értékeltetett fel, a más, a kicsi, a közösen megalkotott, a személyes, az egyéniség aktuális, a közösség lehetséges potenciáljait megmozdító cselekvés vált hangsúlyossá, a hiánylényként született ember szociális aktivitásainak itt- és most-ja, amely csak, és elsısorban is gondolkodást, önmagunk komolyan vételét, önismereteink bıvülését, egymásra való figyelésünk minıségének növekedését, a törıdést és a meglévıkkel való okszerő gazdálkodást igényli, bár vannak financiális, anyagi föltételei is. Az információs közmő, ha felismeri történelmi pillanatát, feladatait, a közjó érdekében nélkülözhetetlen erıforrássá válhat. Ha nem, nemcsak az értelmiséget foglalkoztató intézmények, hanem egy adott térség népességének valóságos életminıség-lehetıségei, jelene és jövıje kerülhet veszélybe. Most a gondolkodó, önálló speciális érdekek realizálására törekvı szellem, az összefogás, az önrendelkezést valóságosan vállaló kockáztató kezdeményezés, az ötlettıl a rendszerszerő átgondolásig a valóságos tıke, a közösség életét minıségileg emelni képes erı. Nem könnyő kimondani, de ki kell, amennyire nehéz, hogy csak önmagára számíthat minden helyi közösség, annyira jó is, hogy önmaga belsı értékeit, tudásait, adottságait kell, hogy önmaga számára valóvá tegye. Ez a szellem szolgálata nélkül lehetetlen, a közértelmesség megszólítása és közös életértelemmé tétele nélkül realizálhatatlan. A feladat akkora, hogy minden gondolat, minden érték fontos a megoldásához, s csak a helyi tudásra alapozva építhetı. Ez benne az igazán nagy kihívás. Önmagunk felértékelése. A szövetségesek megtalálása, a közös célok értékeinek kimunkálása, az ellenfelek érveinek méltánylása, a személyes célok realizálásához segítık felkutatása. gondolatok, ötletek, két helyi társadalomba telepítése a hasonló helyzető, jellegő, értékrendő, körzeti, nemzeti, nemzetközi településekbıl, szervezetekbıl, mozgalmakból. Nagy feladat meglátni egy-egy helyi közösség speciális másságainak értékeit, láthatóvá, értékké tenni mások számára is. Izgalmas feladat új idı- és térfogalmak kereteiben összekapcsolódni elıdökkel, utódokkal, más természeti, ökológiai adottságú terek lakosságával, szokásaival, átvenni mentalitásaikból mindazt, ami gazdagabbá teheti a helyi létet, élménydússá az egyszeri, megismételhetetlen emberi életet, belakni a környéket, a hazát, otthonossá tenni Európát, a Földet. Tájékozottság, tudás, mellérendelıdı, keresı kíváncsiság, egymásrautalt kölcsönösség nélkül, helyi kezdeményezés, kockáztatás nélkül ez lehetetlen. Most az információ és az ismerettudás, a természeti, a történeti és az emberi szociális erıtérben való tájékozottság, az ennek megszerzésére történı összefogás, ehhez minden új aspektus, közelítési mód megtalálása valóságosan létmentı jelentıségő, életszínvonal emelkedést jelentı érték lehet. Nélküle az anyagi lehetıség, a tıke, az energia, az élet csak fecsérlıdik. A magyar szociológusok helyi társadalomnak nevezik azt a társadalmi képzıdményt, amely térben elkülönülten létezik, sajátos minıségekkel, érdekstruktúrákkal, hierarchikus rétegtagoltsággal jellemezhetı. Érdekeit a mindenkori adott társadalom gazdasági és társa-
132 dalmi intézményrendszerén belül képes több-kevesebb autonómiával kifejezni és érvényesíteni. Tagjait alá-, fölé- és mellérendeltségi viszonyok fogják össze, „kliensi” kapcsolatok főzik egymással szoros szövevényekbe, amelyek védelmet és támogatást nyújtanak azoknak, akik az adott aktuális helyi hatalom, a dinamikus erıviszonyok adottságait, változásait, a különbözı csoportok együttmőködésébıl kialakult játékszabályokat elfogadják, és cselekvıen megélik. Perifériára szorítják a kialakult klientúrák azokat, akik a játékszabályokkal szembehelyezkednek. A közömbösöket kívül hagyva csak aktuálisan és részben integrálják, többnyire megtőrik. A helyi társadalmat az adott lokalitás értékeivel kapcsolatos elkötelezett identitástudat jellemzi. Kutatások bizonyították, hogy a helyi társadalom mind méreteiben, mind jellegében, mind autonómmá szervezettségének minıségében sokféle lehet. Életképességének, dinamikájának jellege, kohéziója, kompaktsága attól is függ, hogy a helyi társadalom belsı csoportjai, rétegei mennyire érdekalapozottak, céljaik mennyire ad hoc, vagy távlati jellegőek, a különbözı érdekszövetségek mennyire nyitottak új együttmőködésekre, aktivitásokra, résztvevık új szerepköreinek integrálására, a koherens közösségek mennyire hajlandók a térség érdekeit is figyelembe venni, s annak érdekében új aktivitásokért egyes részérdekeiket módosítani, korlátozni, mennyire képesek belsı erıviszonyaikat rugalmasan szabályozni, a külsı környezethez preventív vagy adaptív módon átalakítani, életszervezıdésük normáit, formáit úgy változtatni, hogy az identitás bázisát adó értékek folyamatosan hassanak, gondozott értékek maradjanak, biztonságot és dinamikát egyaránt kínáljanak. A helyi társadalmak magyar kutatói közül Pál László szerint6 a település és az egyén viszonya az autonóm lokális közösségben az alábbi objektív-szubjektív dimenziórendszer sokszínő összekapcsolódásából formálódik: Kötıdés ↑ ↓ Kooperáció
←→ ←→
Elégedettség ↑ ↓ Integráció
←→ ←→
Perspektíva ↑ ↓ Részvétel
Érdemes röviden áttekinteni, hogy most, a paradigmaváltás történelmi pillanatában, a kulturális mővek, az információs közmő mi mindent tudhat, mi mindent kínálhat, milyen információk keringetésérıl gondoskodhat annak érdekében, hogy a település közössége meg tudjon élni, növelni tudja életképességét, rugalmasan reagálhasson a környezetben történı mozgásokra, önigazgató, emberléptékő, autonóm életközösséggé váljon. Yoneji Masud japán professzor szerint az információs közmő olyan nyilvános információs infrastruktúra és kommunikációs rendszer, amelyet bárki, bármikor, bárhol, olcsón vagy ingyen igénybe vehet, amelybe bárki, bármikor, bárhol információs invesztálhat. Nélkülözhetetlen a helyi társadalom tevékenységének, létének fenntartásában, rendszerszerő, igényes fejlesztésében, a környezettel építendı információs hálózatok kommunikációs vérkeringésének biztosításában, a részvételi demokrácia teljessé tételében. Az információs közmő több típusa létezhet egymás mellett; az üzleti típusú, amelynek finanszírozása magántıkébıl történik, igénybevétele kereskedelmi alapú, mőködése a magánvállalkozások szabad versenyének alapelvén történik. Az állami típusú információs közmővek mőködési tıkéjét az állami költségvetés fedezi az adókból és a közmő szolgáltatásainak díjaiból befolyt összegekbıl. A szolgáltatások ebben a típusban makrostrukturális, össztársadalmi jellegőek, a hatalomra, népjólétre, közlekedésre, idıjárásra, oktatásra, egészségügyre vonatkoznak, elınyük az alacsony használati díj, a nagy közönség-centrikusság, az egyformán használhatóság. Hátránya a bürokratikus szervezettel való összefüggésbıl következı rossz hatékonyság és az a veszély, hogy újra megerısödhet az állam helyi társadalom felett gyakorolt – centrális értékrendő – irányításának, a társadalom állami ellenırzésének veszélye. A
133 harmadik típusú információs közmőben, a lakossági irányítású típusúban a magántıkébıl a lakossági tıke játszik szerepet, az a tıke, amelyet a lakosság maga teremt elı. A lakossági irányítású információs közmővek teljesen a lakosság autonóm vezetése alatt állanak. A használati díjakból, az önkéntes szellemi és anyagi hozzájárulásokból, a közös öszszefogásokkal szerzett alapokból mind az információszerzést, mind annak felhasználását, hasznosítását, bıvítését maguk az önként szervezıdı tagok végzik személyes közös termelés, szolgáltatás és megosztott hasznosítás formájában. Így mőködnek Európában pl. a Waldorf intézmények, szociális gondoskodó kisközösségek stb. A lakosság irányítású információs közmővek a jövı intézményei. Ezek tehetik egy-egy önigazgatás lakosságának tájékozódását önmaga életközösségérıl a leggyorsabbá, önismeretét naprakésszé, probléma-érzékennyé, ezek találhatnak gyors és aktuális megoldást a felismert új gondokra, kapcsolhatják be annak megoldásába szinte a teljes lakosság tudását, gondolkodását, együttes felelısségérzetét. Az organikus, optimális, jó információs közmőtípus hátránya lehet az, hogy tıke, új technika tekintetében az önkéntességi bázisból következıen elmaradhat a másik két típus mögött. A centrumállamok gyakorlata azt mutatta, hogy egyik információs közmő sem vált sehol uralkodó formává, s ott volt a legdinamikusabb a fejlıdés, ahol a három kombinációjának olyan létét realizálták, amelyben a lakossági irányítású aránya, szerepe volt a domináns. Ez az oktatásügyben, az egészségügyben, a népjóléti és a szociális gondoskodás területein, a közösségi mővelıdés, szabadidı-ipar területén hozott különösen sok új kezdeményezést, alakított ki új gondmegoldási módokat, emberléptékő, személyes jellegő szervezıdéseket, teremtett kiugró szellemi teljesítıképességeket. Az információs közmő napjaink Magyarországán a formálódás állapotában van. Emberi dimenzióink a mőködést kényszerítıen ösztönzik. A teljes körő mőködéshez a technikai infrastruktúra gyengén fejlett, hiányos. Mégis erre a trendre kell figyelnünk, mert az információs társadalom bázisa, az emberi szellem, rendelkezésre áll. Az önigazgatás lehetısége megoldandó feladat, a problémák megoldásához minden helyi társadalom önmaga értékeit, tudását kell hogy tıkeként mőködtesse. Az információs tıke jellege, társadalomszervezı szisztémája alapvetıen más, mint az ipari társadalom bázisát jelentı, kevesek kezében lévı, versengésre alapozott, pénztıkéé. Ez következik abból, hogy helyi élet minıségjavítására, a személyes séltértelem kiteljesítésére törekszik, nem hódításra, nem mennyiségi, materiális értékek tömegére. Következik abból, hogy a tudás az elosztással nem fogy, hanem nı. Az információs tıke nem elfogyasztható. Új jellemzıje az is, hogy minél több helyen jelenik meg, annál hatékonyabb, s nem tőnik el onnan sem, ahol megtermelték. Oszthatatlan készlet, amely folyamatosan halmozható, s a készletgyarapítás nem csökkenti, minıségében növeli az értékét. Az információs tıke önkeltı jellege új emberi attitődöket formáz, új viszonyokat tesz normává, a társaslét új értékeit általánosítja: a szembeállás helyet az együttmőködés igényét, a versengés helyett a segítıkészséget, a bezárkózás helyett a kapcsolatkeresı nyitottságot, a közöny helyett az aktív, cselekvı szolidaritás örömeit, elıítéletek helyett a másságok iránti kíváncsiságot, elismerést, az információs társadalom bázisát jelentı szellemi tıke új minısége József Attila szép reményét látszik realizálható valósággá tenni. A helyi társadalmak részvételi demokráciájának alapkövetelménye, hogy minden állampolgár ismerje a közös célokat, azok kimunkálásában, eldöntésében kellı ismeret birtokában, felelısen vehessen részt. Alapkövetelmény, hogy a helyi társadalmat hassa át a szinergia és a kölcsönös segítség szelleme. A szinergia azt jelenti, hogy az egyes emberek a saját nézıpontjaikból cselekedhetnek és mőködhetnek együtt a közös problémák megoldásában. A kölcsönös segítség pedig azt jelenti, hogy készek önként feláldozni saját érdekeiket a közös elınyök érdekében, illetve azért, hogy javíthassanak a más személyek életlehetıségein, illetve csoportok helyzetén. A szinergizmus így több, mint együttmőködés. Átfogóbb törvényt hoz mőkö-
134 désbe, amelyben az együttmőködı dolgok hatása nagyobb, mint az egyes elkülönülten létrejött eredmények összege. ehhez az énközpontú, egoista, agresszív viselkedésformán kell változtatni, úgy, hogy az önzetlen együttmőködés helyi haszna nyilvánvalóvá váljék. A részvételi demokráciában lényeges, hogy minden információ mindenki számára hozzáférhetı legyen, s az is, hogy minden állampolgár adhasson a rendszerhez mások által is használható új információt. Nincs részvételi demokrácia társadalmilag érett felnıttség állapota nélkül. Ez azzal is együtt jár, hogy egy-egy helyi társadalom elınyeibıl és hátrányaiból a teljes nyilvánosság elıtt, az embereknek egyformán kell részesülniök. A részvételi demokrácia azt igényli, hogy a gondok megoldásait nem parancsokkal, hanem megegyezéssel, meggyızéssel, közös erıfeszítésekkel kell megtalálni. Mindez jelzi a tennivalók sokaságát egy olyan társadalmi közgondolkodás jelenében, ahol inkább várnak az emberek, mint tesznek, inkább bírálnak, mint kezdeményeznek, inkább a lelátón szeretnek szurkolni, mint személyesen résztvenni, élményeket, sikereket és kudarcokat szerezni az én teljességét igénylı közös cselekvésben. Az információs közmő szolgálattevıinek érdekes végigtekinteni azokat a dimenziórendszereket, amelyeket Pál László munkált ki a magyar helyi társadalmak szisztematikus vizsgálatához. Ez azért is nagyon fontos feladat, mert a mi értelmiségünket szinte felszívta az intézmény, áthatott annak speciális logikája. Nemcsak fizetett munkaidejét, de személyiségét is államosította az elmúlt 40 év politikai légköre, a részfeladatokba szorított beosztotti tudat. Igénye nem alakult az EGÉSZ-re való rálátásra. Egy-egy lakóhely népessége akkor éri el a szervezett helyi társadalom szintjét, ha lakosságára igaz az integráció, a kooperáció, a részvétel, az elégedettség, a kötıdés és a perspektíva szintje. Az integrációs szint a helyi társadalom önismeretének szintje. A magyar társadalom migrációs és mobilizációs tendenciái következtében az információs közmő egyik legsürgısebb tudáskínáló és ismeretgyőjtı, permanens feladatot meghatározó tényezı. Szükséges, hogy a helyi társadalomban élık át tudják tekinteni településük lakosságának réteg-, érdek- és csoportviszonyait, el tudják ebben jelenüket és jövıjüket helyezni, képesek legyenek e viszonyok között önmaguk, családjuk helyzetét értelmezni. Az információs közmő kommunikációs rendszerébıl ezért folyamatosan karbantartott ismeretek alapján könnyen, magától értetıdıen megismerhetınek kell lenni annak, hogy kik élnek ott, mivel foglalkoznak, miben sikeresek, milyen külsı kapcsolatok segítik a sikeres egyéni és csoportos aktivitásokat. Tudni érdemes ki a közösség fontos, vélemény-, cél- és értékelés-meghatározó személyisége, milyen normák alapján alakítja önmaga és közössége tekintélyskáláját. Köztudássá érdemes tenni azokat az értékeket, amelyek egy-egy település(rész) önbecsülésének fontos megnyilvánulási formái az építkezı szokásoktól a presztízstárgyakon keresztül a különbözı célú (vallási, gazdasági, turisztikai) külföldi utakig, s azt is, hogy egy-egy ilyen tevékenységi forma milyen hatást formált a résztvevıkben. Minden olyan információ, amely segítséget kínál a helyben lakók (rossz-átlagos-jókiemelkedı helyzetőek) életminıségének változtatásához, egymással építhetı emberi, munka, vagy egyéb kapcsolatainak gyarapodásához, növeli a horizontális szervezıdés lehetıségeit, alkalmat, ösztönzést kínálhat olyan személyes képességek, tulajdonságok közösségi felfedezéséhez, amit a kisebb körök ismernek, de nem nyilvánvaló egy egész település elıtt. A sokszínő, sokcélú kapcsolatokkal minden lakót integrálni, a település életminıségének javításába belekapcsolódóvá tenni csak sok, méltányló, valóságos emberi érdeket felértékelı és felmutató akciók sorozatával lehet. Minden valóságos jó, pontos, szép, hasznos, gazdagító megnyilvánulás akkor is lehessen köztudott, ha az csak egy-egy embert, családot vitt elıbbre, mert a minta, a példa másokat más megoldás hasonló kipróbálására ösztönözhet.
135 Át kell alakítanunk gondolkodásunk szisztémáját a nagy, az intézményi, a kollektív felelısségkeresı, számonkérı attitődbıl, a személyes, az originális, a helyileg fontos, esetleg új megélhetési módot egy-két embernek biztosító, ösztönzı, inspiráló, elismerı, kapcsolatépítı, segítı attitőddé. Nem lesz könnyő, mert a jelen önkormányzati törvény még sok vertikális függés, felfelé hárító passzív, tőrı hatalomgyakorlás realizálására ad módot, sok bizonytalansággal terheli a helyi társadalmak vezetıit. A központi érdekek érvényesítéséhez a rendszerbe a szükségesnél több biztosítékot épített be. Így a helyi társadalmak új vezetıi nagyon sok ellentmondást kényszerülnek kettıs nyomás alatt tisztázni, vagy megoldatlanul hagyni, elnapolni, ami a velük szembeni állampolgári bizalmatlanságot és az állampolgárok valós önigazgatási iránti szándékát összevissza kuszálja. Ezen csak a szándékok, a lehetıségek, a helyi tudások, összefogások pontos ismertetése, a széleskörő, mindenki számára elérhetı és érthetı nyilvánosság biztosítása segíthet. Ez teremtheti meg a szükséglet és a helyi, emberi összefogással kivitelezhetı megoldás között a legolcsóbbat, mindenki számára a helyben való élet biztonságát, otthonosságot, az egyén életéért a saját felelısség, méltóság hitét, a lehetıséget és a cselekvı szándékot. Az integrációs szint legizgalmasabb problémája a helyi hierarchia egyes rétegeinek pontos ismerete, az egyes szintek közötti merev falak bontogatása, a különbözı szintek között emberi együttmőködési alkalmak, nyilvánosan megmutatott „találkozások”, közösen vállalt felelısségek ösztönzése. Az integráltság szíve, motorja a helyi értelmesség, a helyi értelmiség. A közöttük formálható együttmőködések hatalmas jelentıségőek lehetnek. Ehhez azonban ki kell ıket „emelni” magánéletükbıl, más, közös gondok megoldásához szellemi adottságukat, tudást kérve, el kell ıket szakítani intézményeik szemellenzıt, csılátást okozó „szakmaiságából”, az alkalmazotti aspektusból, s értelmiségként segítséget, ötleteket kell kérni tılük a település állampolgárai és más polgárok emberi gondjainak oldásához. Nagy integráló erı volna, ha az információs közmő egy-egy településén a gazdag, az életét okosan irányítani tudó helyi értelmesség és a helyi értelmiség együttmőködését a dinamika érdekében össze tudná hozni, tartós aktivitásokban is folyamatossá tudná tenni. Érdekes példa erre: helyi közgazdász külsı, mővész tervezıvel, a helyi vallásos, idıs asszonyok számára úgy tudott munkát és szívesen végzett együttes (otthon a családtagokkal is folytatható) tevékenységet biztosítani, hogy vallási kegytárgyak készítését vitte a településre. A feladat nemzedékek fontosságtudatát emelte meg, nemzedékek közötti tartalmas kapcsolatokat kezdett építgetni, anyagi segítséget kínált a családok életgondjaihoz, külsı, egyházi értékek gyarapításával tevékenységét egy tág dimenzió fontosságába emelte be, örömmel végezhetı személyes alkotó tevékenységet, személyes erınléthez igazodót kínált, életkedvet növelt, emberi kapcsolatokat, tulajdonságokat dinamizált. Az ügy senkinek nem volt „hivatalosan” kötelessége. A szükséglet, a gondolat, a kooperáció érték-, életértelem-fejlesztı erıvé vált, helyivé, speciálissá, széppé, „más”-sá. A kooperáció azt jelenti, hogy a településen lı embereknek minden információ rendelkezésre áll, van módjuk a létezı (gazdasági, politikai, kulturális, szociális, vallási, sport) szervezetek mőködését, értékrendjét, szokásait, mindennapjait megismerni. Tudással bírnak arról is, hogy a létezı formális szervezetek mellett az informális közösségek, csoportok életével miként teremthetnek kapcsolatot, kihez kell/lehet fordulni akkor, ha erre igény alakult. Az információs közmő rendkívül fontos tudásokat keringethet kommunikációs csatornáinak formális és informális rendszerien belül arról, hogy milyen volt a település társas élete, mindennapjainkat szervezettsége egy emberöltıvel korábban, milyen egyletek, körök, közösségek voltak, kik voltak annak leghíresebb, legemlékezetesebb személyiségei, milyen adottságok, tehetségek emelték ıket a közösség fölé, hogyan hatott ezen közösségek, egyletek, körök mőködése a helyi társadalom mindennapjaira. Hogyan segítették ezek a mővelıdési, társas közösségek egymást, hogyan rivalizáltak, kik fogták össze az akciókat. Érdemes tudnivaló az is, hogy a vallási, a hagyományos ünnepek szervezıi kikbıl verbuválódtak, kik voltak az esküvık legtehetségesebb eseménybonyolítói, rigmustudói, kik voltak a leghíresebb böllé-
136 rek, az egyes évszakok világi eseményei mik voltak, hogyan oszlott meg azokon a falu népessége. Mikor, hogyan, milyen alkalmak voltak, amikor a falu különbözı korú nemzedékei munkában és szabadidıben együtt voltak, hova lettek ezek a szokások, kik ırzik, kik miért nem? Voltak-e olyan családok, akik a falu, a település lelkeként mindenben benne voltak, miért tették, hogyan jutalmazta ıket ezért a helyi közösség, s voltak-e olyanok, akik soha, semmiben nem vettek részt? hogyan fogadta be ıket egy-egy helyi társadalom? Mi maradt meg a közös élet társas formáiból, mi tőnt el, mi volna újraalkotható, mi az, amit le kellene írni, hogy legalább az emlékezet ırizze? Országos kataszter már készült a vidéki egyletekrıl, körökrıl az Országos Levéltár s néhány nagyobb levéltár adatai alapján. A hatalmas munka inspiráló, de szükségképpen hiányos, nem tartalmazza azokat a helyi, rövid élető, vagy be sem jelentett társas létformákat, amelyek fontosak, jelentısek, voltak, de nem érték el/meg az intézményesültség szintjét, emlékük viszont máig él egy-egy falu közép- és idısebb nemzedékének emlékezetében azzal a többlettel, hogy ık még azok nevét, jellemzıit is tudják, akik kezdték, akik csinálták. Érdemes volna az információs közmőnek a feltárást elvégezni, benne az egykor fontos embereknek, csoportoknak személy szerint is írott emlékmővet alkotni, s leírni mindazon közösségek létét is, amelyek formálisan, vagy informálisan a település jelen napjaiban az együttes lét, a társas biztonság, vagy közös értékek mentén az emberi életöröm fontos bázisai. ez nemcsak felsorolt kellene hogy legyen, annál több. A célok, a szervezık, a színhelyek, szokások, akciók, csatlakozási pontok, lehetıségek adattára lehetne. Az információs közmő is tudhatná, keringethetné azt a tudást, amit ma a helytörténeti kutatással foglalkozók hobbyból tudnak, hogy az „úri huncutságként” felfogott politikán kívül, miként szervezte önmaga belsı életét, települések közötti emberi kapcsolatait egy-egy község lakossága. Kik voltak egy-egy mikrorégió jelentıs szakemberei; a varrónıktıl a csizmadiákon keresztül a fazekasokig, hogyan, idırendben milyen sorrendben jártak egymáshoz vásárra, búcsúkra, a termeléssel kapcsolatos önkéntes együttmőködésekre. Ezekre a kistáji, mikroregionális szervezıdésekre gyakran a megyei, a járási és egyéb közigazgatási határok teljes figyelmen kívül hagyásával, a szerves élet normális szükségleteinek segítségkérı-kínáló szolidaritásai alapján került sor. Motívumai nem voltak ideológia- és érdekmentesek. Meghatározói között az azonos felekezettıl az azonos származástudatig sokféle elem szerepelhetett, amely könnyedén átléphetıvé tette a térbeli távolságokat is. Jó példa erre a sok településen divatozó szokás, a gyerekek kölcsönös cseréje, nyaranta nyelv- és mentalitástanulás céljából egyaránt. A településen belüli, a települések közötti emberi kooperációk mellett fontos helyi információs feladat annak tudatosítása is, kikkel tarthat kapcsolatot a közösség életszínhelye, vagy egyéb tényezı kapcsán a kiemelkedı jelentıségő személyiségek közül, kikre emlékezhet, kik nyugszanak a település temetıjében, kik voltak jelentıs képviselıik, kik voltak egy életen át papjaik, tanítóik, jegyzıik, gazdászaik, hova jártak a közösség híresen okos gyermekei iskolába, hova mentek tanulmányaik végeztével munkát vállalni, milyen lakossági kooperáció, érték- és érdekközösség volna építhetı a múlt hídján ebbıl ma. A politika alá szorult, államosított gondolkodás, a második társadalom félig titkolt, élig civil kurázsiból vallott értékké tette azt, hogy valaki hívı volt, aktív vallási életet élt. Alig van biztos tudás arról, hogy milyen felekezetek, nem vallási életmegnyilvánulások teszik a lakónépesség életét élményekben, érzelmekben, szolidaritásokban gazdaggá. A búcsúk általában ismertek. Ismeretlenek a régi búcsúk szokásai, a nem hívık elıtt ismeretlenek a település védıszentjei, a hozzájuk kötıdı helyi és mikroregionális történetek. Nem ismert a róluk készült szobrok, festmények, az elıállításaik közösségi erıfeszítéseinek története, s az sem, miként segítik a hívı közösség tagjai egymást, amikor az élet különbözı fordulóin, krízisek nehézségeivel kell a tagoknak megküzdeniök. Sok tanulni, másolni való volna abból a gyakorlatból,
137 amit a legnehezebb korszakokban is meg tudtak ırizni, egymás számára biztonságos segítségként kínálni tudtak. Tudni lehetne a településen élı különbözı (honos és átmenetileg ott tartózkodó) nemzetiségek értékeit, másságainak megnyilvánulási formáit, élethelyzetének örömeit, nehézségeit, a velük való együttélés, késıbbi és aktuális együttmőködés számukra és a település számára való voltának igényeit, lehetıségit. Sok kis közösségrıl tudnak a világban, nemzeti kincsként kezelik a hazában, lakóhelyük népessége pedig azt sem tudja, hogy ott élnek, vagy ha igen, közönyösen veszi ezt tudomásul. Mindnyájan szegényebbek azáltal, hogy nem „találkoztak” egymással, hogy nem tudtak örülni egymás értékeinek. A településantropológia arra is felhívja a figyelmet, hogy gazdasági, társadalomlélektani, településfejlesztési aspektusokból is érdemes foglalkozni egy-egy adott térség etnikai, foglalkozási, vallási, történeti jellemzıi mellett mindennapi szokásainak, életszervezési módjaival. Azzal például: hogy miként, mire alakulnak, mennyire teherbíróak a szomszédsági kapcsolatok, hogyan, honnan alakulnak a barátságok, mik a legfontosabb megtartó értékeik, milyen pszichés szükségleteket elégítenek ki a környék látogatott közösségi terei, mik zavarják a benne megfordulókat. Fontos kutatási területe ezen tudománynak az is, hogy ki, mit, miért tart élete legfontosabb téri centrumának. A példa hogyan hat és változik, mi az, amit tömegkommunikáció és a divat, a közvélekedés közfogyasztássá tesz. Minden információs közmő alapvetı feladatai közé tartozna annak ismerete, hogy a település lakói között milyen arányú a szolidaritás, a munkahelyi kollektivitás, a jóhiszemőség, a szerénység, a dicsekvés megnyilvánulási módja, a településre általában az anonim, vagy a nevesített szolidaritás a jellemzı, honnan erednek ennek normái, szokásai, kik a markáns képviselıi, van-e ennek családi hagyománya. A kapcsolatszervezıdésben miként ítéli meg a település az egyenrangú, a mellérendelıdı, s miként a rivalizáló, a versengı létformát, miként értékeli a valós és ítél meg a kozmetikázott sikerek alanyait, örül-e, kifejezi-e fölötti érzelmeit. tudni érdemes információ az is, kiket, mikor ért olyan sérelem, ami miatt aktív közéletiségükkel felhagytak, visszahúzódtak, tudásaik, értékeik hiányait megszenvedi a közösségi élet. A túlállamosított, túlintézményesedett létforma alatt sorvadó magán-közlét, társas közélet dimenziói várnak újraélesztésre, életünk emberivé, társas örömökben gazdaggá tételére. A felsorolt s a fel nem sorolt információk ismerete nélkül akkor is ronthatunk a kezdeményezésekkel, ha szándékaink a legnemesebbek, tisztán közösség-fogantatásúak. A személyesség személyes törıdést igényel, elvárhatja, hogy szubjektív érveit, érdekeit, információinak minıségérıl szóló döntéseit, közölhetıségének mennyiségét és minıségét az információs közmő szolgálattevıi felelısen komolyan vegyék, emberi integritásának általa meghatározott korlátait át ne lépjék. Ennek módszerbeli kimunkálása sem lesz könnyő feladat, mert olyan pedagógiai, politikai rendszereken iskolázódtunk, ahol mindenki magánügye, problémája példastatuáló, közönségességig menı, gyakran a személyiség legintimebb mezıit mélyen sértı procedúrává vált, az emberi méltóság alapszabályaira is fittyet hányt. Közéletünk nyilvánossági fórumainak etikai vitái arra utalnak, hogy ez össztársadalmi szinten is megoldandó gondjaink egyike. Minden ember akkor van otthon a világban, ha átlátja a „világ rendszerét”, kalkulálni tudja benne saját lehetıségeit, célokat tőzhet ki abban, szövetségeseket találhat azok realizáláshoz. Magánélete társas szükségleteit, a számára való értékeket, érdekeket fontosnak tartó közösségekben élménygazdagon, autonóm szervezettség nyitott közösségek sokfélesége között válogatva – és adott esetben váltogatva élethelyzetének éppen aktuális módján élheti meg. Az információs közmő ebben lehetne segítségére. A részvétel sok tudást, pontos ismeretet igényel. Tudni kell a helyi társadalom lakópolgárának a helyi irányító testület személyiségeirıl, intézményeinek hatásköreirıl, szolgáltatási
138 kötelezettségeirıl, szabadságairól, alá-fölé-mellérendeltségi kapcsolatainak okairól, kapcsolatépítı ambícióinak a település számára-valóságáról. ez részben a „homo politicus” felkészítésének, teljes értékő döntésképességővé tételének feladategyüttese. Van azonban egy különös, érdekes, tudni-tudatni érdemes aspektusa is. Sokan tudják az informális struktúra mőködésének kulcsmódjait, ismerik kulcsembereit, a tehetségesen „lobbyzók” jelentıségét, szaktémáik határait. Milyen jó volna tudni ezt azoknak is, akik gondokkal, megoldható problémákkal küzdenek, de ismeret, kapcsolat hiányában nem tudnak benne lépni. lehetne tudni lakossági véleménykutatás alapján, kik ık, s azt is, van-e ellenérzés ezen személyek, csoportok közösségi tevékenysége ellen. Rontja-e, vagy hogyan javíthatná aktivitásuk a településen való közérzet minıségét? Hogyan lehetne aktivitásaikat, a szolidáris, cselekvı polgárok tevékenységét a helyi társadalom munkaalmainak bıvítésére, életképesebb infrastruktúra fejlesztésére, a település ifjúsága tágabb horizontú jövı alapozására használni? biztos ismerni kellene a „lobbyk” és az „ellenlobbyk” erıviszonyait, a markáns személyi és a fontos, mérlegelendı közösségi érdekek rendszerét is. A részvétel demokráciája idı-, energia- és információigényes folyamat. Biztos, hogy az információs közmő dolga annak elısegítése, hogy ne születhessen döntés azok részvétele nélkül, akikre a dolog közvetlenül vagy közvetve vonatkozik. Ebben az információs közmő egész munkatársi együttese ma nehéz helyzetben van, mert egyszerre kell bírnia az információk keringetése érdekében a hatalom (és lobbyzói) és a hatalom által új módon átfogott, de ahhoz régi módon viszonyulni akaró helyi közösség bizalmát. Ez a búzaszemırléshez hasonló kemény, kegyetlen állapot, de nélkülözhetetlen a szerves élet mőködéséhez. Minden helyi társadalom sok-sok saját, az élet emberibbé tételéhez indított kezdeményezések sokaságával jellemezhetı. Kellene kutatni, mi lett ezekkel, mik voltak ezek, újra meg kellene kérdezni egykori felvetıit. A totális állam jó eszköze volt a titkos ügykezelés. A helyi társadalmak életére fordított összegek mennyiségét, elköltésének ágazati és intézményi tényeit a laikus számára érthetetlen, közgazdasági rovatrendszer homályos misztériumával vette körül. Az információs közmő fontos feladat lehetne az, hogy minden állampolgár értse, biztos információkat tudjon arról, hogy településén az adójából és a munkájával megtermelt, a településre visszajuttatott értékbıl az önkormányzat mit, miért költ, miért arra fordítja azt az összeget, milyen érvek alapján dönti el, hogy a fejlesztési feladatokból mi kap elsıséget. Az információs közmő kommunikációs hálózata folyamatosan keringethetné mindazon véleményeket, ötleteket, elismeréseket és kritikákat, amiket egy-egy település gondolkodó polgársága „megtermelt” és köztudássá tenni az egész közösség érdekében szükségesnek tart. Attitődváltást igényel ez a folyamat is. Egyrészt abban, hogy a kritikus gondolat nem ellenséges gondolat, másként abban, hogy a segítı gondolat, az együttes szándék nélkül nincs autonóm önkormányzat, tehát, aki létének minıségében javulást akar, annak aktívan részt kell venni a kereteit adó helyi rendszerek alakításában. A rendkívül nehéz anyagi körülmények között adott önigazgatási lehetıség csak úgy formálódhat emberméretővé és jelenthet egy-egy település lakossága számára szőkösségei ellenére is változást, új kezdeményezések lehetıségét kínáló társadalomszervezési formát, ha az önkormányzati testület mellett ösztönzı, segítı ötletek tömegével ott munkálkodik a helyi közösség változtató szándéka is. Nélkülünk nem lehet értünk jól munkálkodni maximális erıbedobással sem. Szükség van a közösség egészének elképzeléseire, tudására, kritikájára, aktivitására. Pál László szerint a helyi társadalom jövıjét lakóinak elégedettségi szintje határozza meg. Ez egyrészt abban nyilvánul meg, hogy a lakosság mennyire tartja élete körülményeit (lakás, munka, boldogulás, megélhetés, infrastrukturális ellátottság stb.) elfogadhatónak, bíztatónak, biztosítottnak látja-e gyermekei iskoláztatásának igényes színvonalát, ott akar-e élni, vagy a hiányok miatt mihamarabb el akar onnan távozni.
139 Gyakran mással elégedetlen a település vezetése és mással a lakosság. Az információs közmő segíthet ezek kölcsönös ismertetésében, segíthet abban, hogy nyilvánvalóvá tegye a közösen elismert hiányok emberi, tárgyi tényeit. A hiányok ismerete ösztönözheti az önkormányzatokat arra, hogy különféle kedvezményekkel, regionális összefogásokkal a település lakóinak munkahelyet, boltokat, szolgáltató intézményeket, a meglevıkben színvonalas kínálatot, a közintézményekben szolgálat-ethoszú bánásmódot teremtsenek. Az információs közmő kapcsolatok lehetıségeinek bemutatásával segítséget nyújthat abban is, hogy egy-egy település ablakot nyithasson a világ különbözı tájai felé. Gazdasági, kulturális együttmőködések, helyi közösségek által termelt, tudott értékek exportját-importját kínálhatja. Az elégedettség egyik fontos dimenziórendszerét a tárgyi, a materiális értékekkel való felszereltség biztosíthatja, de legalább ekkora jelentıségő – néha még nagyobb is lehet – egyegy térség szubjektív minıségének vonzó ereje. Ebben szerepet játszhat az esztétikum, a közösség tereinek, útjainak, a házak udvarinak gondozottságától a táj természeti szépségéig szinte minden, ami különös, megragadó, szép, szerepet játszhat az etnikum, a szeretet, a szolidaritás, a kölcsönös tisztelet, az emberi méltóság, a derő, az önzetlen segítıkészség, a melegszívő emberség, a figyelmes törıdés. Az információs közmő felelıssége ezen a téren igen nagy. Szinte minden kisközösség rendelkezik a felsorolt értékekkel, csak ennek méltatása, híressé tétele, belsı, külsı elismertetése nem találta meg mindenütt azokat az értelmiségi, értelmességi bázisokat, akik ezeket valóságos értéküknek megfelelıen értelmezni segítették volna, vagy hívtak volna olyan külsı szakembereket, akik ebben segítséget kínálhattak volna. Nagy erıt kaphat a helyi méltóságtudat, önérzet egy-egy néprajzi, történeti, geológiai, esztétikai szakértı gondolatainak, értékelı, fejlesztı elismerésének köztudássá tételétıl. Az önbecsülés igazi bázisa azonban mégis egy-egy közösség belsı kohéziójának megismertetése, a helyi emberkincs különösségeinek felmutatása, a helyi örömök, sikerek másságainak pontos, árnyalt ábrázolása, az evidenciákként kezelt együttélési szokások szépségeinek tudatossá tétele, ebben szinte minden helyi csoport, réteg, család jelentıségének méltó elismerése, a méltóságérzet demokratizmusának fejlesztése. az információs közmő, ha ezt jól, elfogadhatóan, a helyiek szíve szerint teszi, a lakók bizton azt érezhetik, hogy a helyükön vannak. Viktor Frankl, az életértelmességgel foglalkozó bécsi pszichológia, filozófia professzor úgy véli, hogy akinek van MIÉRT élnie, az szinte bármilyen HOGYANT kibír. Nem a tárgyak adják életünk igazi szépségeit, hanem az a konstruktív alkotó feszültség, amely önmagunkon túlmutató érdekek és értékek megteremtésén fáradozva önértéke fontosságát mások számára valóvá tudja tenni. S ehhez kell ugyan pénz, de nem az a legfontosabb feltétel, hanem az emocionális attitőd, az emberi minıség iránti belsı igény és annak külsı megalkotási szándéka. Pál László fontosnak tartja a települési autonómia jellemzıi között a kötıdés létét, kifejezıdési, megnyilvánulási formáit. Tudni lehetne, kellene a településen élı családok történetét, a település népességnövekedésének fontosabb korszakait, determinánsait, az odaköltözöttek maradásának tényezıit, hozott értékeik ırzésének érzelmi, gazdasági motívumait, az egy-egy településen megtalálható, különbözı alapú (vallási, nemzetiségi stb.) mentalitások jellemzıit, ökonomikusságait, biztonságerısítı pszichológiai vonzerıt, a megmaradt különös szokások megtartó erıit. Európában a két világháború között 20 millió körül volt a magát kisebbségi létőnek vallók (nemzetiségi, vallási stb.) száma. Ez a létszám a második világháború után 60 millió fölé nıtt. Okai között nem a nemzethatárok változása volt a döntı, hanem az, hogy Európa jóléti államaiban a konzumkultúra eltömegesítı hatásaival szemben, az emberi autonómia igénye újra felértékelte a másként való éléshez a kisebbségi kultusz elvesztette azt a politikai súlyát, ami Közép-Európában még igen nagy, viszont értékessé tudta tenni az ember-természet, emberember, ember-transzcendencia kapcsolatának dimenzióit, életértelmességet tudott belıle spe-
140 ciális módon alkotni. Svédországban több helyen évszázadok óta nem gyakorolt nemzetiségi szokásokat élesztettek újjá a megırzött dokumentumok és leírások alapján, s tettek egy modern élet különös értékévé. A különös, az egyedi, a csak egyes helyeken jellemzı létformák, mentalitások értékei nagy kincsek, ırzendı, biztonságot adó, érzelmi, szociális tartópillérek, felmutatandó, tisztelendı kötıerık, életkedvet növelı tartalmak. A kulturális közmővek fontosságaikat elismert közértékké tehetnék, nemcsak kuriozitásaikat, muzeális jellegüket, hanem a mai élet számára átvehetı, alakítandó lélegzı, emberi lényegüket is. A kötıdés erısítése részben helyi gond, de nemcsak az. Magyarország egykor lakott településeinek több mint negyede elöregedett, sorvadó falu, ahol fecsérlıdik, pusztul elıdeink életének-energiáinak, erıfeszítéseinek terméke épületben, tárgyakban, a lassan elmenı idısek által tudott ismeretekben a tájról, a földrıl, a közösségi kapcsolatokról, az ottani élet egykori sikereirıl, örömeirıl, szépségeirıl. Ebbıl az aspektusból a kötıdés kérdése nemzeti, gazdasági, önbecsülési, önvezérlési probléma is. A kötıdés új formáinak régivel való összekapcsolásához sok bíztató jelenség van a harmincas korosztályból választott polgármesterektıl az értelmiség kiköltözéséig az elhagyott falvakba. Az információs közmővek sokat tehetnek a lehetıségek megmutatásával, a jó példák árnyalt, ember- és jövıcentrikus értelmezésével, vonzóvá tételével. Azzal is, hogy széles nyilvánosság elé tárják a megélhetést segítı önkormányzati gesztusokat a teleparcellázástól a közmővesítés terveken keresztül a megélhetés javításához a munkahelyteremtı szándékok alternatíváinak megmutatásáig. Azt is felmutathatja, milyen összefogásokkal lehetne emelni a helyi iskolák oktatótevékenységének szintjét (belsı és külsı erıforrás, iskolaszerkezeti változtatás, magániskolai segítség stb.) olyanná, hogy ne kelljen a gyermekek jövıalapozó iskoláztatásáért sem a középnemzedéknek, sem a gyermekeknek eljárni, elmenni a településrıl. Az igaz költıerı az ifjúság biztonságos maradása, jelenléte volna. A helyi társadalom teljes szervezettségének szubjektív összefoglalója a perspektíva szintje. Következik az elızı öt létébıl, abból, hogy a lakók magukénak érzik a települést, gazdáiknak érzik magukat, óvják értékeiket, ott képzelik el önmaguk és gyermekeik jövıjét, törıdnek a helyben lakók életproblémáival, megteremtik önmaguk méltányló közösségeit, azokat a materiális léten túlmutató, életminıséget emelı szellemi többleteket, amelyektıl dinamikusabbá, gazdaságosabbá válik termelı tevékenységük, színesebbé válik mindennapi életük, biztonságban érezhetik önmagukat, mert számíthatnak településük vezetésére, társaik segítıkészségére, a település szolidaritására. A perspektívatudatos helyi társadalmak ügyelnek a végletekre. Segítik azokat, akik kevésbé ügyesek, segítik egymás akcióit ötletekkel, közösen vásárolt, közösen használt termelıeszközökkel. Bevonják az életszervezésbe a polgárok különös értékeit, kitıl a tudást, kitıl a kapcsolatépítést, kitıl a megırzés, az okos gazdálkodás érveit, a szellem embereitıl a világra nyitás tudásait. A perspektíva önként vállalt maradás, építkezı bizalom, hit, szándék együttese. A helyiek azt szeretik, akiknél ezt feltétlenül látják. Bizalmatlanok minden olyan polgárral szemben – bár értékeit használják, tudásaira szívesen építenek is, akik a közös tevékenységet csak átmenetinek gondolják, akiknek nincsenek elképzelései a tartós helyi saját lét lehetıségeirıl. Azzal csak az érdekeiket osztják meg, értékeiket nem. azt csak azokkal gondozzák, akikre bizton számíthatnak. A helyi társadalom speciális légkörő, a „jött-mentséget” hosszan próbálgatja, s csak akkor felejti el, ha a polgár bizonyította, hogy hajlandó egyrészt alkalmazkodni a közös szokásokhoz, s arra is, hogy saját, máshonnan hozott értékeivel – a közösség által elfogadott módon – bıvítse a helyi értékeket. Mindez a magyar értelmiség számára rendkívül fontos tudás kellene hogy legyen. Nagy többsége idegenként kerül egy-egy település életébe, idegenként kapcsolatosan feladatokat, amelyek a helyi társadalom életképességének növeléséhez életfontosságúak, perspektívaépítésében meghatározó jelentıségőek lehetnek.
141 A Magyarországon kialakult két kultúra, két gazdaság, két értékrend, két erkölcs, két jövıkép, az én életem és a ti államotok, néha az ık állama, ık hatalma attitődbıl most volna ód kizökkenni, s megteremteni azt a gazdatudatot, amely az emberek saját létének, saját értékrendje által formálttá tehetné a mindennapi helyi és az össztársadalmi létet is. Az információs közmőnek minden olyan társadalmi jelenséget, ami errefelé mutat, ezt alapozza, és a helyi társadalom okos életigényébıl teremtıdött meg közértékké, általánosan követendı etikai normává kellene tennie. A helyi társadalom önigazgatásának alakulási folyamatában életünk új lehetıségeket kap. Csökkennek majd azok a nyomáskényszerek, amelyekkel a totális állam intézményei uralták a mindennap lét szükségleteit. Eltőnésük, pénzhiányuk, funkciósorvadásuk elıször zavart, majd hiányérzetet okoz, bizonytalanságérzeteket okozhat, sıt elégedetlenséget is. Ugyanakkor a szükséglet megnövelheti az önrendelkezési kedvet, a megoldási módok iránti kíváncsiságot, ehhez az összefogás szándékait, a lét feletti gazdatudat felelıs alkotó kedvét. Ez a folyamat fontossá tesz majd minden tudást, amivel a település lakossága bír, felértékeli az információs közmő által biztosítható információkat, lehetıségeket, a szellemi tıkét mozgató munkakörök presztízsét. A tudás, a megértés, a szolidaritás, az egymásrautaltság kulcsfogalmai annak a változási folyamatnak, amelyben élünk. Minden törekvés, ami a létben való eligazodását, az élet védelmét, lehetıségeinek gazdagítását szellemi tıkével segíti, tudással, képességekkel biztonságosabbá teszi, kincset érı szolgálat a helyi társadalom egészének és az egyes polgároknak egyaránt. Hiánya tragikus következményeket vonhat maga után. Nem könnyő feladat sem az oktatási, sem a közmővelıdési intézmények átállítása a függıleges függésbıl a mellérendelt kapcsolatokra, de mert emberekért vannak, a változó személyiség változó tudásszükségleteire hivattak életre, igazán semmi mást nem kell tenniük, mint komolyan odafigyelni a benne élık, a hozzáfordulók személyiségére, igényeire, a tılük kapható tudások értékeire. Az egyéniség, a személyesség, a mikroökonómia tényezıinek jelentıségváltozása ma glóbuszmérető probléma. A személyiség-lélektan, a szociálpszichológia, a település- és városantropológia, a kultúrantropológia, az etika reneszánsza mellett erre utal az is, hogy szinte önálló tudományággá vált az emberi megismeréssel foglalkozó kongrenitív pszichológia, új összefüggésekkel gazdagodva lett a tudományos élet központi problémája a megértés kérdéseit vizsgáló filozófiai rendszer, a hermeneutika. Az információs társadalom felé közeledve fokozódó jelentıségővé válnak azok az iparágak, amelyek a tudással, az emberi személyiség szellemi értékeinek kiteljesítésével foglalkoznak. Yoneji Masuda szerint ez négy iparág lesz: az információs, a tudás iparág, a mővészeti és az etikai iparágak, amelyeket állami és magántıke is mőködtethet, s amelyben munkát, alkotási lehetıséget kaphat a felnıtt társadalom munkaerejének nagy többsége. ha áttekintjük, mit ért a japán professzor ezek alatt, észre kell vennünk, hogy a társadalom mobil, gyorsan alkalmazkodó rétegei már nálunk is ezeket mővelik, s azt is, hogy ez a négy iparág növekedhet naggyá nálunk is a legkisebb tıke, pénztıke invesztícióból, szőkítheti azt a szakadékot, amely minket ma elválaszt a centrum államaitól. Az információs iparágakhoz sorolja Yoneji Masuda az alkalmazott tudományágak magánüzemeltetéső információtermelı-szolgáltató tevékenységét (kutató, tervezı, ellenırzı munkaközösségek, közvélemény-kutató társulások stb.), a nyomdai-kiadó ipar munkalehetıségeit (nyomtatás, klisékésztés, könyvkötészet, kiadás, fénymásolás stb.), a hírszolgáltató-hirdetési ipar lehetıségeit (újságok, hírügynökségek, folyóiratok, kalendáriumok, évkönyvek, hirdetés, reklám közönségszolgálat). Az információ feldolgozó és szolgáltató ipar számítógépközpontokat, adatbankokat, szoftverházakat, idıosztásos szolgáltatásokat mőködtet magántıkébıl, az információs-gépipar biztosítja, javítja azokat a technikai eszközöket (nyomdagépek, számító-
142 gépek, terminál-berendezések, írógépek, másológépek), amelyeken az információs iparágak tudásai keletkeznek és sokszorozódnak. Ezek egyike sem fontos, hogy városban legyen, nálunk is sok mőködik közülük kisebb településeken. A tudásiparágak között fontos a magánüzemeltetéső tudásipar (ügyvédi, orvosi, könyvelı, tanácsadó, adófelügyelı munkaközösségek) arányának növekedése, a kutatási-fejlesztési ipar tanácsadó testületeinek, kutatóbázisainak magán és állami finanszírozású mőködése, az egész élet tudásszükségleteire, permanensen mőködı és új ismeret-képességkínálatokkal válaszoló oktatási ipar kiépítése, magán és állami fenntartása (iskolák, levelezı tanfolyamok, át-kiráképzı stúdiumok, speciális szemináriumok, kurzusok, könyvtárak, szabadegyetemek stb.), a tudásipar berendezésipara (számítógépes, audio-vizuális távoktatási, intenzitásfokozó oktatási eszközök, oktatási anyagok, kutatási eszközök). A mővészeti iparágakban is jelentıs a magántıke, a független társult tıke aránya. Ide tartozik a magánüzemeltetéső affektív-információs ipar (írói, zeneszerzıi, énekesi, elıadómővészeti, festıi, filmes stb. társulások, a fényképészek, producerek), az affektív-információs szolgáltatóipar (színházi együttesek, társulások, zenekarok, filmgyártó közösségek, filmszínházak, lemeztársaságok, tévé-társaságok, videotékák stb.) és az affektív-információs ipar berendezésipara, a fényképezıgépe, hangszerek, filmfelvevık, hangrögzítı berendezések, világítórendszerek, hangerısítık stb. Az etikai iparágak az emberi lényeg és a világban való otthonosságérzetének kiteljesítését vállalhatják fel. Nálunk is tapasztalható az irántuk való érdeklıdés fokozódása, a hozzájuk kötıdı szolgáltatások, intézmények gyarapodása. Yoneji Masuda szerint ez az iparág három nagy rendszerbıl áll össze: a magánüzemeltetéső etikai iparból (filozófusok, vallási vezetık, próféták), a vallási iparból, ami alatt a nagy vallási rendszereket, a kisebb csoportokat, az egyházakat, kegyhelyeket, templomokat, azok kiszolgáló rendszereit (kegytárgyak, gyertya stb.) érti és a szellemi tréning iparból. Ide sorolja a testi, szellemi tréningközpontok szolgáltatásait, az önkéntes, a jószolgálati csoportok szolidáris, karitatív munkalehetıségeit, a kalligráfiát, a zene, a jóga, a teaház, a virágrendezés alkalmait, a helyi lakosság közös gondjaival, értékeivel foglalkozó egyesületek, társulatok munkaformáit és tereinek mőködtetési feladatait. Érdemes végiggondolni azt, hogy nálunk a négy iparág milyen tıkébıl, milyen célok érdekében, milyen hatékonysággal mőködik, mennyire segíti a településen élık életképességének növelését milyen módon lehetne hatékonyságukat növelni, mőködésüket a település népessége számára valóvá tenni. Az információs közmő ismertetheti fel az eddig állami intézményekként mőködtetett iskolák, mővelıdési házak és egy kicsit még a templomok léterısítı, helyi gondokra reagáló, egyéni célokra is figyelı jelentıségét, azt, hogy a szellemi tıke a helyi közösség tıkéje, amibe tudást, pénzt, munkát érdemes invesztálni, mert sokszorosan térül meg. Az információs közmő dolga, hogy a helyi társadalomban meglévı, hasznosítható, szépítı, közgondolkodást nemesítı tudásokat összefogja, köztudássá tegye, ösztönözzön azok helyi és külsı erık által történı gyarapítására. A bizonytalanságtól elszoktatott, agyonszabályozott és agyongyámolított népmővelıknek ma nehéz napjaik vannak, de soha ekkora cselekvési jelentıségük nem volt még a történelemben, mint napjainkban. Meg kell tanulniuk érzékelni, kezelni és konstruktív cselekvésre ösztönözı erıvé alakítani a bizonytalanságot, meg kell tanulniuk a horizontális és a helyi igazodás tájékozódási technikáit, meg kell tanulniuk látni, jelenségeket szellemi szükségletekké formálni, s ami a legnehezebb: okosan kérdezni, magántıkét a helyi társadalom életképességét növelı mővelıdési folyamatokba vállalkozókkal, vagy egyéb, újszerő formában invesztáltatni. Nem kis feladat az állam népmővelıjébıl a helyi társadalom organikus értelmiségijévé, információs közmőjévé alakulni, hivatalnokból a problémát személyesen vállaló kezdeményezıvé válni, a szolgáltató szerepkörbıl kooperatív cselekvésben egyenrangú, felelısen szabad
143 állampolgárrá alakulni. Tudás, én-erı, bizalom és az a hit szükséges hozzá, hogy az egymásrautaltság olyan emberi tıke, amely mindig képes megújulni, megsokszorozódni, mindig tud olyan megoldást találnia gondokra, amely itt-most a mi megoldásunk, s amelytıl alkotásokban, találkozásokban és az elkerülhetetlen szenvedésen való közös enyhítéssel értelmes, gazdag, tartalmas lehet az életünk akkor is, ha körülményei szerényebbek, mint másutt másoké. Az értelmiség szerepváltása része annak a glóbuszmérető antropológiai válságnak, amelyrıl a Római Klub tudósai évek óta gondolkodnak s riadóztatnak valamennyiünket. Az emberiség – vallja Poszler György – „…rossz struktúrában él. a rossz struktúra nem felfokozza, de elviselhetetlenné teszi a válságot. Nem lendíti, de bénítja a védekezés anyagiszellemi erıit. Legrosszabb csapda. Saját karbantartásával, a másik sakkban tartásával foglalkozik. Ez köt le gazdagságot és pszichés potenciált. Megkockáztatom: rossz struktúrában nemcsak a válságtünetek halmozódása lesz tragikussá, ám a materiális lehetıségek halmozódása is ront. Nem csökkenti, növeli a veszélyt. Pedig, ha elszabadul a pokol, lakhatatlan lesz a Bolygó…”7 Aurelio Peccei a megoldást egy új humanizmus kialakításában látja: „…amire szükségünk van, hogy az emberi szellem újjászülethessen, csak egy új humanizmus hozhatja meg nekünk (amely) …új értékrendet gyökereztetne meg, helyreállítaná belsı egyensúlyunkat, s adna lelki, erkölcsi, bölcseleti, társadalmi, politikai, esztétikai és mővész indíttatásokat, hogy üressé lett életünk ismét megteljék tartalommal, …ismét képesek legyünk a szeretetre, a barátságra, a megértésre, az együttérzésre, az áldozathozatalra… Ha errıl az új humanizmusról beszélünk, akkor valóságos emberi forradalomra gondolunk. Sikere a végsı feltétele annak, hogy a reánk köszönı súlyos idıkben az emberiség életben maradjon. Sikerre vitele a nagy kihívás, amelylyel szemben a modern embernek állnia kell a sarat.”8 Az emberi lét: kozmogenezis, geogenezis, biogenezis után a pszichogenezis és a noogenezis csodája… az ember… a lét öntudata – hitte, bizonyosan hihette rólunk Teilhard De Chardin.
Irodalom • John Naisbitt:
Megatrendek. OMIKK, Bp. 1982. 1. Önkormányzati füzetek 4. Dokumentumok az európai önkormányzatokról TÖOSZ, Bp. 1990 2. Az 1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról Magyar Közlöny, 1990. 80. sz. 3. Nyiri Tamás: Ember a világban Szent István Társulat, Bp. 1981 4. F. Schiller: Válogatott esztétikai írásai Gondolat, Bp. 1981 • A Mac Bride jelentés. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp. 1983 • Losonczi Ágnes: Ártó-védı társadalom. Gondolat, Bp. 1989
Jegyzetek 1. Yoneji Masuda: Az információs társadalom. OMIKK, Bp. 1989 2. Helyi társadalom II. MSZMP Bp. 1984 3. Újhold-Évkönyv 1989/2. Magvetı, Bp. 1990 4. Uo.
144
Tartalommutató
1986-1991 (Kövérrel szedve a kötetben megjelent írások)
1986/1. • Beköszöntı MUNKA ÉS/VAGY MŐVELİDÉS • T. Kiss Tamás: Válságok és választások • Lovászi József: Munka és mőveltség - alulnézetbıl • Bagó József: A munkahelyi mővelıdés szervezésének csapdái "ALVÓVÁROSOK" • Mészáros Gábor: Panelkultúra A SZELLEM NAPVILÁGA • Heit Gábor: Hódmezıvásárhely • Kiss István: Szubjektív megjegyzések Hódmezıvásárhelyrıl 1986/2. TÁRSADALMI BEILLESZKEDÉS • Farkasinszky Teréz: Csongrád megye mentálhigiénés helyzete • Chikán Ágnes: Hörpintı S.O.S. • Zomboriné Botás Mária: A mentálhigiénés tevékenység lehetıségei a közmővelıdésben AZ EMBER LEHETİSÉGEI • Horváth Dezsı: Fedıneve: magányos • T. Kiss Tamás: A "szemtıl-szembe" kapcsolatok természetérıl MŐHELY • Bagó József: Kísérlet az intézményen kívüli mővelıdés szervezésére 1987/1. REKVIEM A KLUBÉLETÉRT • Szubjektív elıszó (Török József) • Török József: Fehérvári napló • Kiss István: Fórum a diák-közmővelıdésrıl • Rácz Erzsébet – Török József: Lépünk-e elıre? • Lényeges változások elıtt (Köpf Lászlóné) • A megyei klubtanács ülésérıl • Török József: Aktualitások • A megyei KISZ-bizottság határozata • Domonkos László: …mi van a megyei klubtanáccsal? • Bagó József: Markáns közösség • Török József: Az ifjúsági klubmozgalom az intézményesülés útján • Végszó – egy levél másolata A SZELLEM NAPVILÁGA • Szuromi Pál: Vizuális szennyezıdések • Vidéki Magyarország (Kiss István interjúi) 1987/2. TÜKÖR ÁLTAL… • Elıszó (Török József)
145 • •
Kiss István: Tények, adatok egy falusi népmővelı szakmai életébıl (részletek) Bárkányi Júlia: Képesítés nélkül
NARKÓS VILÁG • A narkománia elleni küzdelem esélyei és lehetıségei (Lóska Szilárd, Bayer István, Marek Kotansky, Kissszékelyi Ödön, Mikus Gyula, Gerevich József) • Mucsányi János: Kinek a háza ég? 1987/3. FÓRUM • Vitányi Iván: Közmővelıdés és civil társadalom • Bıhm Antal: Helyi társadalom TELEPÜLÉSVÁZLATOK • Bevezetı (F. Vankó Ildikó) • Visy Erzsébet: Kísérlet a Csongrád városi társadalom területi szerkezetének vizsgálatára • B. Talyigás Katalin – F. Vankó Ildikó: A csongrádi szociálpolitika kérdıjelei • F. Vankó Ildikó: Lehetıségek és tennivalók a csongrádi kulturális alapellátásban MŐHELY • Török József: Az ifjúsági klubmozgalom társadalomtörténeti vázlata 1988/1. HANGULATJELENTÉS • Hogy érzi magát? • Válaszol: Szabó G. László, Dési József, Czenéné Vass Mária, Blaskó Erika, Ádám Jenı, Lovászi József, Kovács Miklósné, Kruzslicz Pál, Tóth Ferenc, Kiss Tamás MECENATÚRA • Tóth Attila: A mecenatúra helyzete • Lapis András: Szubjektív megjegyzések • Török József: A makói mecénás VISSZANÉZİ • "Tetszöl érteni?" (Goldschmied Józseffel beszélget Kiss István) TELEPÜLÉSVÁZLATOK • Vágvölgyi András: A településpolitika tükrözıdése a dél-alföldi megyék napilapjaiban 1988/2. TELEPÜLÉSVÁZLATOK • Bevezetı (Török József) • Trabalka István: Kübekháza • Móricz Judit: Makó • Turzó Antal: Zsombó • Kiss Árpád: Hódmezıvásárhely • Tóth Edina: Zákányszék • Móricz Ágnes: Apátfalva A MÚLT FAGGATÁSA • "Azok bontották le, akik fölépítették" Olvasókörök a vásárhelyi pusztán (Dokumentumfilm) • Deák Zoltán: Elszakított gyökerek
146 MŐHELY • F. Vankó Ildikó: Mire való az általános mővelıdési központok munkaterve? (Dokumentum-elemzés) • Bárkányi Júlia – Török József: Egy ÁMK intézményvezetıinek tevékenysége (Esettanulmány) 1988/3. FÓRUM • "A mővelıdéspolitika legalapvetıbb célkitőzései talán idıtállóak" (Dr. Rákos Istvánnéval, a megyei mővelıdési osztály vezetıjével beszélget Kiss István) STAGNÁLVA ÉS/VAGY FUNKCIÓTLANUL • Bevezetı • Egy vizsgálat dokumentumai • Egy levél – három kérdés • Összegzések és válaszok (Algyı, Fábiánsebestyén, felgyı és Tompahát, Forráskút, Kiszombor, Kövegy, Kübekháza, Mórahalom, Pusztaszer, Sándorfalva • Leltár MŐHELY • Marjanucz László: Mőveltség és társadalom Kiskundorozsmán a 19-20. században (részletek) 1989/1. VISSZHANG • Kovács Miklósné: Pótjegyzék a leltárhoz • Beke Pál: Stagnálva és funkciótlanul FELGYİI ESTÉK • Bánlaky Pál: Helyi társadalom – helyi hatalom • Juhász Pál: Magyar (mezı)gazdaság • Varga Csaba: Negyedik út (Egyén – közösség – társadalom) KULTURÁLIS REFORM • Reform és mővelıdés (részletek egy vitaanyagból) • Földiák András: Váltáskényszerek HITEL • "Nekem a kérés nagy szégyen…" Dokumentumok a közmővelıdési dolgozók bérérıl (Összeállította: Bárkányi Júlia) 1989/2. KULTÚRA-ALTERNATÍVÁK • Kérdések (Török József) • Válaszok – KISZ, SZMT, HNF, SZDSZ, FIDESZ KISTELEPÜLÉSEK MŐVELİDÉSE • Csongrád megye hosszú távú terület- és településfejlesztési koncepciója (1986) • Bárkányi Júlia: Gondolatok Csongrád megye településfejlesztési koncepciója ürügyén • Juhász Pál: A kisfalvak életlehetıségei • Fodor Péter: A falu társadalmáról és mővelıdésérıl • Köles Sándor: Kultúra és településfejlesztés • Kemény Bertalan: "Zárójelbe tettem a szakmát" (interjú magammal)
147 1989/3. KULTÚRA ÉS HATALOM • T. Kiss Tamás: A kultúra legitimációs szerepének módosulásai (Elméleti vázlat) • Bárkányi Júlia: A kovácsolt új ember • S. Radimetzky Györgyi: Töredékek a szabadmővelıdésrıl • Tráser László: Csongrád megyei kultúrpolitika – változások és állandóság (Esszé az elmúlt négy évtizedrıl) KÖZÉPFOKÚ KÉPZÉS • Madurka Györgyné: "A kedd nekem ünnepnap" (Középfokú népmővelı-képzés Csongrád megyében) • Lovászi József: "Nem lehet receptet adni" (Beszélgetés a tanfolyam vezetıjével és hallgatókkal) • H. Kovács Éva: Szempontok és tanulságok. Középfokú az OKK-ban 1990/1. POLITIKA – KULTÚRA • Tráser László: A "megyepárt" tündöklése és bukása (Törekvések a Komócsin-korszak megfejtésére) • Lovászi József: Van-e elegendı politikai kultúránk a demokráciához? MEGYEI MŐVELİDÉSI KÖZPONTOK • Szabados Péter: "A módszertan jövıje" (megnyitó) • Török József: A módszertan ürügyén – fésületlenül (Egy el nem mondott hozzászólás) • Bárkányi Júlia: Jövı nélkül? (utórezgések) • A helyi közösségek szolgálata – egy MMK-alternatíva (Szerkesztette: Vercseg Ilona) KÖZÉPFOKÚ DOLGOZATOK • Puszta János: Cigányok értékideáljai, családi értékei • Móricz Ágnes: Helyi hatalom és önkormányzat Apátfalván • Rusz Borivoj: Magyarországon élı délszlávok népszokásai • Turzó Antal: A fiatalság beilleszkedésének néhány kérdése KILÁTÓ • Marjanucz László: Szülı voltam NSZK-ban 1990/2. A KORLÁTOZOTT MEGYE • Horváth M. Tamás: Prés alatt (A megyei politikai intézményrendszer támadtatásai) ÖNKORMÁNYZAT ÉS KULTÚRA • Szüdi János: A megye és kulturális intézményei • T. Kiss Tamás: A közmővelıdési intézmények és az önkormányzat ÚJ MEGYEI MŐVELİDÉS • Beke Pál: Szükség szerint • Brunda Gusztáv: Vázlat a salgótarjáni városi-megyei mővelıdési központ tevékenységének tartalmi és szervezeti továbbfejlesztésére • Bárkányi Júlia: A fejlesztı szervezet (Érvek a funkcióváltáshoz) • Török József: Központból – intézet (A funkcióváltás lépéssora) • W. W. Biddle – L. I. Biddle: A közösségfejlesztési folyamat (Meghatározások; A fejlesztı) – részletek KULTÚRAFINANSZÍROZÁS • Kuti Éva – Marschall Miklós: Javaslat a Kulturális Alap és a járulékoltatás reformjára
148 1990/3. MÉRLEG • Beszámoló a Csongrád Megyei Mővelıdési Központ közmővelıdési osztályának 1990. évi munkájáról - Amatır színjátszás (Bogdán Lajos) - Ének-zene (Kiss Tamásné) - Felnıttoktatás (Radocsai Ferenc) - Foto, film, video (Bogdán Lajos) - Honismeret (Radocsai Ferenc) - Képzı- és iparmővészet (Pataj Miklós) - Kertbarát körök (Radocsai Ferenc) - Mentálhigiéné (Madurka Györgyné) - Népi díszítımővészet (Kiss tamásné) - Táncmozgalom (Bogdán Lajos) - Település- és szakemberfejlesztés (Bárkányi Júlia – Török József) A SZELLEM NAPVILÁGA • Kultúra + politika (Kultuszminiszterek mondták) Válogatta: T. Kiss Tamás ITT ÉS MOST • B. Gelencsér Katalin: A mővelıdés funkciói a változó világ helyi társadalmaiban I. • Varga Csaba: Mit tehetünk vagy tehetünk-e valamit? • Földiák András: Hitelesen • "Lehetett volna…" Válogatta: Török József KILÁTÓ • W. W. Biddle – L. I. Biddle: A közösségfejlesztési folyamat (Falusi esettanulmány c. részlet) 1991/1. • Újraköszöntı MEGYEI KULTÚRPOLITIKA • Új megyei mővelıdés? Dokumentum-összeállítás a megyei mővelıdési központ ürügyén (Szerkesztette: Török József) ITT ÉS MOST • B. Gelencsér Katalin: A mővelıdés funkciói a változó világ helyi társadalmaiban II. VÁROSI MŐVELİDÉS • Zádori Judit: A csongrádi mővelıdési központ szervezeti felépítésének vizsgálata • Pap Éva: Szeged város közmővelıdési intézményeinek hálózata (A Bartók Béla Mővelıdési Központ helyének meghatározása) KILÁTÓ • W. W. Biddle – L. I. Biddle: A közösségfejlesztési folyamat (Városi esettanulmány c. részlet)
