2Móz 34,28-35 Sugárzó arc, és a lepel

-1-

2Móz 34,28-35 Sugárzó arc, és a lepel „És ott vala az Úrral negyven nap és negyven éjjel; kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírá a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsolatot. És lőn, a mikor Mózes a Sinai hegyről leszálla, (a Mózes kezében vala a bizonyság két táblája, mikor a hegyről leszálla) Mózes nem tudta, hogy az ő orczájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott. És a mint Áron és az Izráel minden fiai meglátták Mózest, hogy az ő orczájának bőre sugárzik: féltek közelíteni hozzá. Mózes pedig megszólítá őket, és Áron és a gyülekezetnek fejei mind hozzá menének, és szóla velök Mózes. Azután az Izráel fiai is mind hozzá járulának, és megparancsolá nékik mind azt, a mit az Úr mondott néki a Sinai hegyen. Mikor pedig elvégezte Mózes velök a beszédet, leplet tőn orczájára. És mikor Mózes az Úr elébe méne, hogy vele szóljon, levevé a leplet, míg kijőne. Kijövén pedig, elmondá az Izráel fiainak, a mi parancsot kapott. És az Izráel fiai láták a Mózes orczáját, hogy sugárzik a Mózes orczájának bőre; és Mózes a leplet ismét orczájára borítá, mígnem beméne, hogy Ővele szóljon.” Bevezetés Kétségtelen, hogy a felolvasott rész középpontjában az van, hogy Mózes arcbőre sugárzott (29. v.). Mire ide eljutott, annak előzménye is volt, és egy következménye is lett. Erről a három kérdésről szeretnék most szólni. Az előzményről, hogy negyven nap és negyven éjjel a hegyen volt (28. v.). Majd arcának a ragyogásáról, és arról, hogy amikor befejezte beszédét a néppel, leplet tett az arcára (33. v.). Mit jelent szellemi értelemben a negyven nap és negyven éjjel? Mit jelent ma a sugárzó arc és mit a lepel? 1.) Negyven nap és negyven éjjel a hegyen (1) Negyvenes szám a Bibliában A negyvenes szám nagyon sokszor előfordul a Szentírásban. Néhányat felsorolok azért, hogy jobban megértsük, mit jelent a negyven nap és negyven éjjel. Az özönvíz idején negyven nap és negyven éjjel esett az eső (1Móz 7,12), amíg olyan nagy nem lett a víz, hogy mindent elborított, és mindent eltörölt a földön Noé családja és a bárkában lévők kivételével (1Móz 7,23). Később, amikor Izráel népe az ígéret földjének a határához érkezett, elment tizenkét kém, hogy megnézzék a földet (4Móz 13,3). Negyven nap múlva tértek vissza a föld kikémleléséből (4Móz 13,26). Tízen nem hoztak jó híreket (4Móz 13,33. 14,6), és ennek az lett a következménye, hogy az ottlétük negyven napjához mérte Isten a pusztában való bolyongásuk idejét (4Móz 14,34). Negyven évig kellett a pusztában bolyonganiuk, míg a fegyverfogható férfiak mind elvesztek. A gyermekeik bementek az ígéret földjére (4Móz 14,30-33). Azután emlékezzünk Illésre. Bibliaolvasó emberek tudják, hogy Illés „…elméne a pusztába egynapi járó földre, és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most óh Uram, vedd el az én lelkemet [életemet]; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál!” (1Kir 19,4). Isten odaküldött egy angyalt, aki megetette és megitatta őt (1Kir 19,5-8), majd „…méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig” (1Kir 19,8), ahol az előbbi események is történtek. Mielőtt az Úr Jézus elkezdte a földi munkáját, először bemerítkezett (Mt 3,16). Rögtön a bemerítkezése után a Szellem kivitte a pusztába, ahol negyven nap és negyven éjjel böjtölt, és a Sátán megkísértette (Lk 4,2). Miután az Úr Jézus Krisztus meghalt (Lk 23,46), és

-2feltámadt (Lk 24,6-7), még negyven napig jelent meg a földön a tanítványoknak, és tanította őket az Isten országára tartozó dolgokról (ApCsel 1,3). Visszatérek Mózes életére. Negyven nap és negyven éjjel volt a hegyen, még pedig kétszer (2Móz 24,18; 28. v.). Mind a kétszer lehozta a kőtáblát (2Móz 32,15; 29. v.). Az elsőt - amit Isten maga írt - összetörte, amikor látta, hogy imádják az aranyborjút (2Móz 32,19). A második kőtáblát már neki kellett kivágni (2Móz 34,1), hogy Isten felírja rá azokat a szavakat, amelyek az első táblán voltak. Azonban nemcsak ez a negyvenes periódus volt Mózes életében. Mózes százhúsz esztendeig élt (5Móz 37,4), és a százhúsz év háromszor negyven évre osztható. Az első negyven év alatt a Fáraó udvarában nevelkedett (2Móz 2,10; ApCsel 7,21-23). Aztán következett egy egészen másfajta iskola. Ugyancsak negyven évig volt a midianitáknál, Midián papjánál, aki később az apósa lett, és akinél a juhokat is őrizte a pusztában (2Móz 2,15. 21; 3,1). Ennek a negyven évnek a végén jelent meg neki Isten az égő csipkebokorban (2Móz 3,2 ApCsel 7,30). Azután következett a harmadik negyven év, amikor Izráel népét Egyiptomból kivezette az ígéret földjére (5Móz 29,5; 31,2. 7). (2) Minek a jelképe a negyvenes szám? A megvizsgálás ideje Isten megvizsgálja az ember szívét, hogy önmaga számára is kiderüljön, mi van benne. Izráel népének is azért volt szüksége a pusztai vándorlásra, hogy ott Isten megsanyargassa, megvizsgálja őket, és nyilvánvalóvá váljon, mi van a szívükben (5Móz 8,2). Látható volt a hitetlenségük és a lázongásuk. A nevelés és felkészítés ideje A negyven év nemcsak a megvizsgálásnak, hanem a felkészítésnek és a nevelésnek is az ideje. Mózest negyven évig nevelte az Úr, hol a Fáraó udvarában (2Móz2,10 ApCsel 7,2123), hol pedig a pusztában, a juhok őrzése közben (2Móz 3,1; ApCsel 7,29-30). Ugyanígy az Úr Jézus Krisztusnak is - hogy Isten felkészítse arra a munkára, amire elhívta - el kellett mennie negyven napra a pusztába, hogy ne egyen, ne igyon, és hogy megkísértse az ördög (Lk 4,2). Számunkra fontos, hogy egész életünkben tart a megvizsgálás, felkészítés és a nevelés. Nem véletlen, amit Isten Igéje mond az ember életének az idejéről: „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolczvan esztendő…” (Zsolt 90,10). Nem háromszor negyven év, mint Mózesé volt, hanem legfeljebb kétszer negyven év. Ez az idő arra való, hogy Isten neveljen, megvizsgáljon és felkészítsen bennünket. (3) A vizsgálat eredménye Vajon mi lesz nyilvánvaló a megvizsgálás ideje alatt? Mózes első negyven éve azzal fejeződött be, hogy nagyot akart tenni Istenért, és agyonütött egy egyiptomi embert, aminek következtében menekülnie kellett (2Móz 2,11-15). A második negyven évben is kijöttek a szívéből rossz dolgok, sőt még a harmadik negyven év alatt is. Amikor Isten bennünket is megvizsgál, nyilvánvaló lesz, hogy bűnösök vagyunk. Arra akar felkészíteni, hogy ne bűnösen menjünk el, hanem úgy, ahogy a Római levélben olvasható: „Boldogok, a kiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik, és a kiknek elfedeztettek az ő bűneik” (Róm 4,7). Amikor Jónást elküldte Isten Ninivébe, azt mondta: „…Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” (Jón 3,4). Itt is fontos a negyvenes szám. Isten megvizsgálta Ninivét, és pusztulásra méltónak találta. A negyven nap haladék azért volt, hogy felkészülhessenek. Amikor a bűneiket belátták, és megalázkodtak Isten előtt, bűnbánatot tartottak, porba és hamuba ültek. Ekkor Isten elvette róluk a bűn büntetését, és nem kellett meghalniuk (Jón 3,5-10). Vajon a mi

-3életünkben ez a kétszer negyven év - vagy kinek mennyi -, a földi életünk elég-e arra, hogy belássuk, hogy bűnösök vagyunk? Ezt sokan nem akarják, bár szívük mélyén persze tudják. Az életünk ezen túl még arra is kell, hogy bűnbánatot tartsunk, zsákba és hamuba öltözzünk, elismerjük, hogy bűnösök vagyunk, méltóak az ítéletre. Amikor valaki ezt elismeri, akkor egyre közelebb és közelebb kerül Istenhez, mint ahogy Mózes is. Amikor másodszor volt negyven nap és negyven éjjel a hegyen azt mondta Istennek, hogy mutassa meg a dicsőségét, mert szeretné Őt látni (2Móz 33,18). Amikor életének ebben a harmadik negyven évében, és a hegyen való tartózkodásának második negyven napja után lejött a hegyről, akkor sugárzott, fénylett az arca (28-29. v.). Más lett. Annyira más, hogy Izráel fiai féltek rátekinteni (30. v.). Elhúzódtak, elmentek tőle. A saját testvére, Áron is félt (31. v.). Ragyogott az arca (35. v.). Isten adott nekünk még időt arra, hogy neveljen és felkészítsen bennünket, hogy mire eltelik az életünk, mások legyünk, mint ahogy bejöttünk ebbe a világba. (4) A megvizsgálás, nevelés és felkészítés célja Hogyan jöttünk be a világba? A nemzetség-táblázatokban fel van sorolva, hogy ez és ez nemzett fiat, mint ahogy Ádám is „…az ő képére és hasonlatosságára…” (1Móz 5,3). Mi is örököltük a szüleinknek, apánknak és anyánknak a „képét”. Ugye, amikor egy kisbaba megszületik, akkor mindig figyelgetik, hogy az apjára, anyjára vagy nagybátyjára hasonlít-e? Meg is szokták kérdezni, hogy kire hasonlít a gyermek. „Arcán”, a természetében örökölte szüleitől a hiábavalóságot (1Pt 1,18), a bűnt, és örökölte a külső arcvonásokat is. De Isten azt akarja, hogy úgy menjünk ki ebből a világból, hogy más legyen az arcunk, úgy mint Mózesnek (29. v.). Szüleitől ő sem a sugárzó arcot örökölte. Nem ezt tanulta a Fáraó udvarában. De az Isten jelenlétében mássá lett. Mi is úgy menjünk ki ebből a világból, hogy ne a szüleinkre hasonlítsunk, hanem Krisztusra, Aki egyedül kedves Isten előtt: „…Ez az én szeretett Fiam, a kiben én gyönyörködöm” (2Pt 1,17), mert csak Őbenne gyönyörködik Isten. 2.) A sugárzó arc Mózesnek az arca tehát sugárzott (30. v.). Isteni ragyogás volt rajta, Istenből származó fény (29. v.). Tudjuk azt, hogy földi dolgok is sugárzóvá tehetik az ember arcát. Nem olyanná, amilyen Mózesé volt, de amikor az embert valami öröm éri, valami nagy boldogság, akkor tud az arca sugárzó lenni. Visszaemlékszem arra, amikor Klára lányunk négy éves lehetett, először akkor fogta fel, hogy karácsony van. Nagyon készültek rá, éneket is énekelgettek. Tele volt várakozással, hogy milyen lesz a karácsony. Amikor bejöttek a szobába, ahol fel volt díszítve a karácsonyfa, a villanyt eloltottuk, és a csillagszórót meggyújtottuk, égett egykét gyertya is, csodálatos fényben tündökölt a sok színes dísz. Klára megállt, és az arca sugárzott a boldogságtól. Persze nem úgy, ahogy a Mózesé (30. v.). Ezt csak azért mondom el, hogy amikor az embernek valami örömet szerez, különösen, ha meglepetésszerű örömet, akkor megváltozik az arca. Azután húsz év múlva akkor láttam ismét ilyennek az arcát, amikor az a fiú, aki később a férje lett, eljött hozzánk. Akkor újból jól látható volt, hogy átváltozik az arca a boldog várakozástól. Isten jelenlétében még inkább átváltozik az embernek az arca. (1) Mitől változott meg Mózes arca? Négy dolgot világosan felismerhetünk az Igében. Mind a négy szükséges volt ahhoz, hogy Mózes arca megváltozzon. Jó, ha figyelünk erre a négy dologra, mert mind a négynek a saját életünkben is meg kell lennie annak érdekében, hogy úgy menjünk el erről a földről, hogy a mi arcunk is sugárzó legyen.

-4-

Isten szólt hozzá „És lőn, a mikor Mózes a Sinai hegyről leszálla […] Mózes nem tudta, hogy az ő orczájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott” (29. v.). Ez az első. Azért sugárzott arcának a bőre, mert Isten beszélt vele, szólt hozzá, és ő is szólt Istenhez. Beszélt Istennel, és Isten is beszélt vele. Az ember, amíg haragszik Istenre, addig nincs beszélő viszonyban Ővele. Addig szó sem lehet arról, hogy sugárzó, isteni fény legyen az arcán, amíg nincs kibékülve Istennel, amíg nem szomjazza szavát, és nem fogadja be szívébe. El sem tudjuk gondolni, hogy Isten szavának milyen ereje van. Azt sem tudjuk kellően értékelni, hogy beszélhetünk, imádkozhatunk Őhozzá. Átformálja az életünket, amikor az ima nem csak egy vallásos formula lelkiismeretünk megnyugtatására, hanem, igazi meghajlás Isten előtt, és amikor az Ige, amit Isten mond nekünk, az nem csak a Bibliában leírt betű, vagy az igehirdető által elmondott szó, hanem Isten szava számunkra. Van egy megdöbbentő Ige a zsoltárokban, amit az Úr Jézus Krisztus idéz (Jn 10,34). „Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan” (Zsolt 82,6). Amikor azzal vádolták az Úr Jézust, hogy Ő nem Isten Fia, ezért nem teheti magát Istennel egyenlővé (Jn 10,33), akkor „Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?” (Jn 10,34). A törvény fel nem bontható (Mt 5,18; Lk 16,17). Ha mi Isten szavát a szívünkbe fogadjuk, amikor az Ige-mag behull a szívünkbe és kikel, és megadjuk annak a megfelelő tiszteletet, az olyan hatalmas erő, hogy átalakítja az életünket. Az Ige ugyanis nem romlandó Mag, hanem felülről való, romolhatatlan, mert Istentől jön (1Pt 1,23). Ahogy a testi születésünk alkalmából testi apáinktól kaptuk a magot, amiből a testi életünk lett (ezért hasonlítunk rá), úgy az Ige Istentől jövő Mag (1Pt 1,23), ezért alakítja át az embert Isten képére. Nem egyik napról a másikra születünk meg. Idő kell hozzá. Ugyanígy Isten Igéje is az időben munkálkodik az embernek a szívében. Isten beszélt velünk. Tartsuk ezt nagyon fontosnak, nagyon lényegesnek, és nagyon szentül fogadjuk, amikor Isten szól, és mi is szólhatunk Őhozzá. Valamit látott Isten dicsőségéből „És mondá Mózes: Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet. És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orczád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek. Orczámat azonban, mondá, nem láthatod…” (2Móz 33,18-20). Mózes látott valamit az Isten dicsőségéből. Nem mindent, mert megmondta Isten: „…nem láthat engem ember, élvén” (Móz 33,20), de valamit látott. Amíg az Úr átvonult teljes dicsőségében, addig Mózest betakarta a kőszikla hasadékában, és azután, mikor elment, hátulról valamit látott (2Móz 33,22-23). Amikor az ember már hallja Isten Igéjét, és hit által elfogadja, még nem lát semmit. „Mert hitben járunk, nem látásban” (2Kor 5,7). Idővel azonban egyre jobban az lesz a kívánsága, mint Mózesnek: Uram, hadd lássak valamit (2Móz 33,18). A hívő ember nem látomások után, nem víziók után vágyik, hanem arra, hogy mélységeket lásson Isten lényéből, szeretetéből, dicsőségéből, és titkokat feddjen föl számára. Egy kicsit vegye el a leplet, hogy többet érthessünk meg, és többet láthassunk meg az Úrból. A következőt olvassuk: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre…” (2Kor 3,18). Kinek van szeme látni az Úrból valamit? Ki az, akinek Isten megmutathat valamit? Aki a kőszikla hasadékában van, és aki az Isten keze alatt van (2Móz 33,22). Értik a testvérek, hogy mit jelent Isten keze alatt lenni, és ott is maradni? Néha ez a kéz - úgy érezzük - nagyon kemény, érthetetlen dolgokat tesz. Aki hittel az Isten keze alatt marad, az hátulról sok mindent meglát. Olvassuk: „A kikben e világ istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus

-5dicsőséges evangyéliomának világosságát...” (2Kor 4,4). Isten a szívünkben világosságot gyújtott, hogy Jézus Krisztus arcán felismerjük Isten dicsőségének a ragyogását. A hit azt jelenti, hogy Isten keze alatt maradok. Akkor valamit megmutat Isten az Ő dicsőségéből. A Szent Szellem volt rajta és benne „…az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől [Szellemétől]” , más fordításban: „…úgy, ahogy az Úr Szelleme formál” (2Kor 3,18). Ehhez az kell, hogy a Szent Szellem bennünk legyen és munkálkodhasson. Aláhúzom: munkálkodhasson, vezethessen. Mózes életében is ott volt a Szent Szellem. Rajta volt, és benne volt. Honnan tudjuk ezt? Egyszer Mózesnek már nehéz lett a szolgálat. Azt kérte Istentől, hogy ezt a nagy terhet vegye le róla. Azt mondta Isten: rendben van. Jöjjenek el Izráel vénei hetvenen (4Móz 11,16), „…és elszakasztok abból a lélekből, [Szellemből] a mely te benned [Mózesben] van, és teszem ő beléjök…” (4Móz 11,17). Elosztotta a hetven között, akik elkezdtek prófétálni (2Móz 11,24-25). Kettő a hetven közül nem jött el arra a helyre, a táborban maradt, de azok is prófétáltak (2Móz 11,26). Valaki hírül adta, hogy az a kettő is prófétál (2Móz 11,27). „Akkor felele Józsué, a Nún fia, Mózes szolgája, az ő választottai közűl való, és monda: Uram, Mózes, tiltsd meg őket! És felele néki Mózes: Avagy értettem buzgólkodol-é? Vajha az Úrnak minden népe próféta volna, hogy adná az Úr az ő lelkét [Szellemét] ő beléjök” (4Móz 11,2829). Most eljött az idő, amikor Isten az Ő népének minden tagjának, minden hívő embernek adta az Ő Szellemét. Felmerül egy kérdés: Vezethet minket Isten? „Mert a kiket Isten Lelke [Szelleme] vezérel, azok Istennek fiai” (Róm 8,14). Mózest tudta vezetni, alakítani és formálni. A Szent Szellemet meg lehet oltani (1Thessz 5,19), meg lehet szomorítani (Ef 4,30), és akkor nem vezet. Pedig a Szent Szellem vezetése is szükséges, hogy átformálódjunk, hogy más arccal – Krisztus arcával - menjünk ki ebből a világból. Hűséges volt „És monda: Halljátok meg most az én beszédeimet [ezt Isten mondta]: Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, a ki az én egész házamban hív. Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban…” (4Móz 12,6-8). Arról már szóltunk, hogy Isten szemtől szembe szólt Mózessel, de figyeljük meg ezt is: „Nem így az én szolgámmal, Mózessel, a ki az én egész házamban hív” (4Móz 12,7) Erről ír a Zsidókhoz írt levél is, hogy „…Mózes hű volt […] mint szolga…” (Zsid 3,5) abban, amit Isten rábízott. Testvérek, ez is szükséges. Abban a szolgálatban, amit Isten ránk bízott, abban hűeknek lenni. Mózes hű volt (4Móz 12,7; Zsid 3,5). Nagyon nehéz volt a szolgálata (2Móz 18,17-18. 25-26; 4Móz 16,3; 21,4-5). Többször belefáradt, belegörnyedt, szinte beleroppant (2Móz 17,4; 4Móz 16,15. 41; 31,14). Nem egyszer hangzott el az ajkáról: nem bírom (4Móz 11,11-17; 14,1-2. 10; 5Móz 3,26-27). Nehéz volt a szolgálata, mégis hű volt. Ez szükséges a mi életünkben is, hogy amit Isten ránk bízott, abban hűek legyünk. Így írja Pál apostol: „A mi pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék” (1Kor 4,2). Nem az számít, hogy nagy dolgokat végzünk-e vagy kicsiket. A példázatok szerint egy nemes ember tálentumokat és gírákat osztott ki. A gírákat egyformán (Lk 19,13), a tálentumokat különböző mértékben (Mt 15,25). A lényeges az volt, hogy abban hű volt-e, amit kapott. Aki hű volt: „Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután […] A ki hű a kevesen, a sokon is hű az…” (Mt 25,23; Lk 16,10) Hűség. Ez a kérdés. Nem úgy, hogy egyszer-egyszer szolgálunk az Úrnak. Néha-néha felbuzdulunk, néha-néha nagy dolgokat teszünk. Néha-néha úgy vagyunk,

-6mint Péter, hogy készek vagyunk még meghalni is az Úrért, de azután megtagadjuk Őt. Így nem ér semmit. Légy hű mindhalálig! A hűség fontos. Tehát felsorolom még egyszer azt, ami Mózes életében látható volt: Isten beszélt vele, és ő Istennel (3Móz 33,11; 4Móz 12,8); látott valamit Isten dicsőségéből (2Móz 33,19. 2223); ott volt az életében a Szent Szellem, és tudta vezetni (4Móz 11,25); az Úrnak hűen szolgált (4Móz 12,7; Zsid 3,5). Mind a négy szükséges ahhoz, hogy másképp menjünk ki a világból, mint ahogy beleszülettünk, hogy Krisztus arcának a fénye, ragyogása ott legyen az arcunkon (29. v.). (2) Ragyoghat-e a mi arcunk úgy, ahogy Mózesé? Azt mondom, hogy ragyoghat, sőt még jobban is, csak legyen szeme az embernek felismerni. Ott volt Jézus Krisztus, az Ő arcán is ragyogott az Isten dicsősége, csak nem volt szeme sok embernek arra, hogy ezt felismerje. Nem látták meg, mert másfajta ragyogás volt, mint Mózes arcának ragyogása (29. v.). Sokan emlékeznek a feldebrői Szabó János testvérre, hiszen többször szolgált közöttünk. Amikor én gyermek voltam, járt hozzánk, és mi is hozzájuk Feldebrőre a gyülekezetbe. Ő volt a legelső testvér, akinek én az arcán láttam egy különös ragyogást, amikor hirdette az Igét. Azt mondhatnánk, hogy azért, mert átélte amit hirdetett. De nemcsak átélte. Érzi az ember, amikor valaki belelovallja magát, és a magáét mondja, és más az, amikor valaki az Isten Igéjét mondja, és Isten üzen általa. Az ő arcán láttam valami különös ragyogást. De nem olyat, hogy félni kelljen tőle. Mózes arcán olyan ragyogás volt, hogy féltek tőle, ezért elhúzódtak (30. v.). János bácsi arcán olyan ragyogás volt, ami vonzott, mert krisztusi ragyogás volt. Mózes a törvény embere volt, és a törvény rettenetes, mert követel. Krisztus a kegyelem embere volt. „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett” (Jn 1,17). Szabó János testvérnek a felesége a nagynéném. Elmondta, hogyan tudott ő feleségül menni hozzá. Szabó János testvér özvegyember volt, négy gyermekkel. A rokonsága olyan volt, hogy előre látszott, nagyon nehéz lesz négy mostohagyermeket nevelni. Az én nagynéném pedig lány volt. Amikor János bácsi megkérte a kezét, nagy kérdés előtt állt. Elmenjen egy ilyen családba? Négy gyerek és nagyon nehéz körülmények. Amikor János bácsi megkérte a kezét, azon a vasárnapon Noszvajon, a baptista gyülekezetben hirdette az Igét. Amikor felolvasta, és elkezdte magyarázni, a nagynéném látta János bácsi arcán ezt a ragyogást. Azt mondta, többet nem volt kétség benne, hogy igent mondjon. Nehéz volt az életük, de tudom, minden nap együtt imádkoztak, és együtt olvastak Igét. Szólt hozzájuk Isten, és ez volt a lényeg. (3) Mit láttak Krisztus arcán az emberek? Krisztus arcán Isten dicsősége ragyogott. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk…” (2Kor 3,18). Az embereknek nem volt szemük, és az Úr arcán semmi különöset nem láttak. Az Úr egyszer maga mellé vette Pétert, Jánost és Jakabot. Felvitte őket egy magas hegyre (Mt 17,1): „És elváltozék előttök, és az ő orczája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség. És ímé megjelenék ő nékik Mózes és Illyés, a kik beszélnek vala ő vele” (Mt 17,23). Nem véletlen, hogy Mózes és Illyés jelentek meg. Ugye Mózes már látott korábban is valamit az Úr dicsőségéből (2Móz 33,19), és az ő arca is fénylett (29. v.). Azonban Krisztus arca ragyogott, mint a Nap (Mt 17,2). Ez még nem a teljes dicsősége volt, amit később János látott: „Mikor pedig láttam őt, leesém az ő lábaihoz, mint egy holt...” (Jel 1,17). Pál apostol is látott valamit a damaszkuszi úton. Ő is leesett, mint egy halott, és megvakult (ApCsel 9,3-9). Még ez sem volt a teljes dicsőség. A teljes dicsőség olyan, ahogy mondta Isten Mózesnek: „…nem láthat engem ember, élvén” (2Móz 33,20). Ezt a dicsőséget el kellett, hogy leplezze

-7Krisztus. Ha felismerték volna, „…nem feszítették volna meg a dicsőség urát” (1Kor 2,8). Ahogy Mózesnek, Krisztusnak is el kellett lepleznie az arcát. A mi életünkben is van, amire lepel borul, és van, amit nem lehet elleplezni. 3.) A lepel Az Ószövetségben Isten végig elrejtőzött, és elleplezte magát. Emlékezünk, Isten a szent sátorban akart lakni az Ő népe között (2Móz 25,8). A szent sátorra is fel kellett tenni két leplet (2Móz 40,21. 28). Egyik leplet a szentek szentjére (2Móz 26,33-34), a másik leplet a szent helyre (2Móz 26,36). A két lepel mögött jelent meg Isten (2Móz 25,22), de nem mindenkinek, mert ott volt a lepel. Az Ószövetségben, amikor valaki Istennel találkozott, amikor Isten megjelent, akkor az az ember mindig nagyon megijedt, félt, és rögtön az első reakciója az volt, hogy elleplezte magát. Ha Isten nem leplezte el Önmagát, hanem kinyilatkoztatta, akkor az embernek kellett, hogy elleplezze az arcát, a szemét, mert nem bírta el. Pedig ugye az még nem is volt Istennek a teljes dicsősége. (1) Isten előtt az ember eltakarja az arcát Mikor Illyés elment negyven nap és negyven éjjel a Hórebig, annak az ételnek az erejével, amit az angyaltól kapott (1Kir 19,8), akkor ott szólt hozzá Isten. „…Jőjj ki és állj meg ezen a hegyen, az Úr előtt. És ímé ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt megyen vala nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem. És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem…” (1Kir 19,11-12). Egy kicsit gondoljunk vissza arra, hogyan látta a zsidó nép a Sínai-hegyet. Ugyanígy: rengett, remegett, mint földinduláskor. Azt látta, hogy égő tűz az egész, és láttak hatalmas szélvihart (2Móz 19,16. 18). Illyés is ennyit látott, és azt mondja az Ige, hogy az Úr nem volt benne. De „…a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék” (1Kir 19,12). Mikor Illyés hallotta ezt a hangot, befedé az ő arcát palástjával, ugyanis fedetlenül nem bírta volna ki. Akkor tudta, hogy ott van az Úr, és szólt is hozzá Isten (1Kir 19,13-18). Illyés láthatott valamit - amikor jött a tüzes szekér, tüzes lovakkal, és elválasztotta őt Elizeustól (2Kir 2,11); amikor a palástjával nem tudta befedni az arcát, ami lehullott róla (2Kir 2,13) -, mert amikor Elizeus kérte őt, ezt mondta: „…ha majd meglátandasz engem, mikor tőled elragadtatom, meglesz, a mit kérsz…” (2Kir 2,10). Ezután az Úr felragadta Illyést szélvész által az égbe (2Kir 2,11). Mózes és Illyés ott voltak a megdicsőülés hegyén (Mt 17,3). (2) Az angyalok is befedik arcukat Isten előtt Nemcsak az emberek, de még az angyalok sem bírják el Isten tekintetét, hogy közvetlenül ránézzenek; még a főangyalok, a kérubok és a szeráfok sem. A következőt olvassuk: „A mely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot; Szeráfok állanak vala felette: mindeniknek hat-hat szárnya vala: kettővel orczáját fedé be, kettővel lábait fedé be, és kettővel lebegett” (Ézs 6,1-2). Isten előtt az arcukat befödték. Nem bírtak Rá nézni. Hogy bírta Ézsaiás? „Akkor mondék: Jaj nékem, elvesztem...” (Ézs 6,5). Nem láthatta ő sem Isten teljes dicsőségét. (3) Mózes három találkozása Istennel A csipkebokornál Figyeljük meg Mózest. Mikor találkozott legelőször az Úrral? A csipkebokornál (2Móz 3,2). „Az Úr pedig monda néki: Oldozd le sarudat lábaidról; mert a hely, a melyen

-8állasz, szent föld” (ApCsel 7,33). A következő szava mi volt Istennek? „És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni” (2Móz 3,6). Ez volt az első találkozás. Félt Istenre nézni, és eltakarta az arcát. Törvényadáskor a Sínai-hegyen Melyik volt a második találkozás? Amikor Isten először hívta fel a Sínai-hegyre (2Móz 24,12). Le van írva, hogy milyen volt. Oly rettenetes, hogy megijedt, és remegett, de fel kellett mennie, mert Isten hívta (Zsid 12,21). Amikor kegyelemért könyörgött a nép számára Amikor újból felment a hegyre, akkor már másképpen viselkedett, de a cél is más volt. Először a törvényért ment (2Móz 24,12). Igaz, másodszor is a törvénytáblákat hozta le (29. v.), de akkor már nem az volt a célja. Miért ment fel másodszor? Kegyelemért akart könyörögni a nép számára (2Móz 34,8-9). Kegyelemért ment fel. A kegyelem más, és ebben a légkörben már nem félt, hanem szerette volna látni Isten dicsőségét (2Móz 33,18). Amikor lejött a hegyről - itt jön a legnagyobb fordulat -, Izráel fiai féltek rátekinteni (30. v.). (4) Lepel az arcon Miután Mózes beszélt Izráel fiaival, leplet tett az arcára (33. v.). Meddig volt rajta a lepel? Amíg Isten nem szólította, hogy menjen be Hozzá. Amikor bement, levette (34. v.). Mikor kijött Isten elől, és elmondta a népnek Isten üzenetét, ismét feltette (34-35. v.). Teljesen megfordult a helyzet. Isten előtt fedetlen arccal, emberek előtt leplezett arccal járt. Isten előtt fedetlenül, mert csak Őt kívánta látni. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén…” (2Kor 3,18). Ahogy az emberek nem bírták Isten arcát nézni, ugyanúgy nem bírták Mózes arcát sem. Sokszor nem bírják a hívő emberen sem a krisztusi arcot. Ha bírják, ha nem, egyet nézni kell mindenkinek. „A mi levelünk ti vagytok, beírva a mi szívünkbe, a melyet ismer és olvas minden ember; A kik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tentával, hanem az élő Isten Lelkével [Szellemével] írva; nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira” (2Kor 3,2-3). Ezt ismeri és olvassa minden ember. A krisztusi arcot nem bírják el, ezért a szemükön van a lepel. Pál apostol érdekesen mondja: „De megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van az ó szövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el; Sőt mind máig, a mikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívökre. Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel” (2Kor 3,14-16). Érdekes módon azt mondja, hogy akkor a lepel Mózes arcán volt (33. v.), most pedig az ő szívükön van (2Kor 3,15), hiszen a lepel csak Krisztusban tűnik el (2Kor 3,14). „Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel” (2Kor 3,16). Befejezés „És szerez a seregek Ura minden népeknek e hegyen lakodalmat kövér eledelekből, lakodalmat erős borból; velős, kövér eledelekből, megtisztult erős borból; S elveszi e hegyen a fátyolt, mely beboríta minden népeket, és a takarót, mely befödött vala minden népségeket; Elveszti a halált örökre, és letörli az Úr Isten a könyhullatást minden orczáról, és népe gyalázatát eltávolítja az egész földről; mert az Úr szólott. És szólnak ama napon: Ímé Istenünk, a kit mi vártunk és a ki megtart minket; ez az Úr, a kit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában!” (Ézs 25,6-9). Eljön a nap, amikor az Úr nemcsak lakodalmat tart, hanem elveszi a leplet, a fátyolt, a takarót nem egyesek szeméről csak, hanem minden népről (Ézs 25,6-7). Felismerik: Ő az Isten, akit vártak (Ézs 25,9). Ez bekövetkezik, mert Isten minden Igéje beteljesedik, de a mi életünkben már valóság lett. Melyik az a hegy, ahol ez betejesedett? A Golgota! Elvette a

-9fátylat, mert megtértünk az Úrhoz. Elvette a fátylat, elvette a takarót, a leplet, ezért Krisztusra fedetlen arccal tekinthetünk (2Kor 3,18), és úgy távozhatunk ebből a világból, hogy Krisztushoz hasonlítsunk. Krisztust tükrözzük, és Krisztus ragyogjon rajtunk. Ámen. Debrecen, 1996. március 24.