22
Szövétnek, 1999., 6. szám
ki olvasta elızı számunkban A hitünk és az érzéseink címmel megjelent cikkemet, abban minden bizonnyal felmerült a kérdés: ha elfogadjuk, hogy az érzéseinket semmiképpen nem azért kaptuk Istentıl, hogy hitünk mélységének próbakövei vagy Isten elıtti pozíciónk jelzıbójái legyenek, akkor sem világos teljesen, mit tehetünk, ha egyszerően nem érezzük, hogy szeretet lenne bennünk.
A
A SZERETET PARANCSA Istentıl kapott parancsunk van mind az Isten, mind az emberek szeretetére (5Móz 10:12, 6:5; Mt 5:44; 22:37-39; Gal 5:14). Nem szabad arra várnunk, hogy minket szeressenek, hanem Isten példájára, nekünk kell elıbb szeretnünk másokat (1Ján 4:19). Isten szemében a mindennapi, cselekvı szeretet gyakorlatilag a hit mélységének próbaköve. „Ha azt mondja valaki, hogy szeretem az Istent, és győlöli a maga atyjafiát, hazug az, mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát? Az a parancsolatunk is van ı tıle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1Ján 4:20-21) Nagyon kemény szavakat használ itt az Úr! Határozottan kimondja: aki nem szereti az embert (függetlenül attól, hogy családtagjáról, munkatársáról, hittestvérrıl vagy éppen az ellenségérıl van szó), az tulajdonképpen nem szereti İt sem. Az a szeretet, amely észrevehetetlen, cselekvés nélküli, valójában nem is szeretet, csak olyan, mintha az lenne. Keresztényként hajlamosak vagyunk mentegetni magunkat szeretetlenségünk miatt. „Igen, valóban nem tudok ennek az embernek az érdekében semmit sem tenni, valóban képtelen vagyok úgy fordulni hozzá, hogy az neki a legjobb legyen, de olvasom a Bibliát, imádkozom rendszeresen, és Istent változatlanul szeretem!” Jézus a juhok és kecskék példázatában ezt így fogalmazta meg: „Akkor ezt mondja a király a jobb keze felıl állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna, vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna, vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben megcseleked-
Érzéseink és a szeretet
23
tétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Mt 25:34-40) A példázat folytatásában aztán a bal keze felıl állókat az örök tőz büntetésével sújtja, mert nem tették meg a fentieket embertársaikkal. Ezzel az Úr egyrészt nyilvánvalóvá tette, hogy bármely, másokkal kapcsolatos jó cselekedetünk alanya végeredményben İ maga. Másrészt azt is határozottan aláhúzta, hogy az a szeretet, amely nem érezhetı, amelyik nem a másik ember valós szükséglete szerint szeret, amelyet nem váltanak tettekre, voltaképpen olyan, mint egy luftballon: a külsı héj mögött nincsen semmi; értéktelen, tartalmatlan szeretet. Nos, ha ez így van, akkor igazán bajban vagyunk! Vajon kinek nincsen közülünk olyan embere, akinek láttán, vagy akire gondolva sok minden eszébe jut, sok-sok érzés felkavarodik, de ezekben nyoma sincs a szeretetnek sem a gondolatok, sem az érzések között?
CSUPÁN ÉRZÉS A SZERETET? „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ı egyszülött Fiát adta…” – mondja a Biblia aranyszövege (Ján 3:16). Jézus hozzáteszi: „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ı szolgáljon, és adja az ı életét váltságul sokakért.” (Mt 20:28) Mit is mond e két igében Isten az İ szeretetérıl? Talán ezt: „Istent annyira eltöltötte a szeretet érzése, hogy…”? Vagy ezt: „Jézus kicsiholta magából a szeretet érzését, hogy életét adhassa értünk…”? Ugye, egyiket sem? Amikor Isten szeretetére gondolunk, valahogy eszünkbe sem jut, hogy az İ szeretetét függıvé tegyük esetleges érzéseitıl. Talán azért, mert valahogy úgy vélekedünk, hogy az İ számára valamiféle „munkaköri kötelesség” a szeretet. Természetesen ez nem így van. Bár az Ige azt mondja, „az Isten szeretet” (1Ján 4:16), ez mégsem jelenti azt, hogy Istennek kötelessége szeretni bennünket. Azt azonban igen, hogy személyének lényege valóban a szeretet. Isten elküldte erre a világra az İ Fiát, aki életét adta, hogy mi élhessünk. Sem az Atya, sem a Fiú tette, nem függött érzéseiktıl. Figyeld csak, mi volt a mozgatórugó: Isten adta az İ Fiát, a Fiú adta az İ életét! A szeretet lényege, tehát Isten lényege is, a feltétel nélküli adni tudás. Az İ szeretete nem függ sem belsı, sem külsı körülményektıl; sem attól, hogy milyen idı van, vagy mennyire „fáradt”, sem attól, hogy milyen érzések töltik el, ha ránk néz. (Tudom, kicsit meghökkentı lesz a következı mondat, de kérlek, gondold át alaposan!) A szeretet nem csupán érzés, hiszen ha az lenne, akkor Isten, akinek lényege a szeretet, maga sem személy lenne, hanem valamiféle érzéscentrum, érzésmagma! Az igazi szeretet az ember számára elsısorban nem érzés, hanem életelv és állapot; az Istenben való lét állapota. Krisztusban ezért nem érzéseinknek, hanem hitünknek függvényében vagyunk képesek a biblikus szeretetre! Ugye, ismerısek ezek a szavak: „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által… A Lélek gyümölcse pedig: szeretet…” (Róm 5:5; Gal 5:20; református fordítás)? Szigeti Tímea Pál apostol által nem mond
A szeretet azt jelenti, hogy igyekszem a legjobbat kihozni a másikból.
24
Szövétnek, 1999., 6. szám
mást Isten, mint azt, hogy csak a bennünk élı Lélek által vagyunk képesek az isteni szeretetre, s annak mélysége és minısége Istenbe vetett bizalmunk mélységétıl és minıségétıl függ. A kecskék hite vallásosság volt; engedelmesség, bizalom és Istennel való közösség nélkül, ezért voltak képtelenek arra, hogy cselekedeteikkel is szeressenek másokat.
AMI MÉG MINDIG NEM FELTÉTLENÜL SZERETET Jézus a Mt 5:46-47-ben a következıt mondta tanítványainak: „Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedık is nem ugyanazt cselekeszik-é? És ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedık is nem azonképpen cselekesznek-é?” Mint láttuk, a szeretet forrása egyedül Isten. Nélküle és kívüle nincsen szeretet ezen a világon. Akkor, amikor úgy tőnik, Isten nélkül is képesek vagyunk igazi szeretetre, alapvetıen mégis az önzés valamiféle indítéka motivál bennünket. S bár az ember istenképőségébıl megmaradtak bennünk a gondoskodás, a törıdés morzsácskái, azokat már képtelenek vagyunk a Biblia rendje szerint cselekedetekre váltani. Jellemzı példa erre az a szeretet, amelyet talán még legkevésbé szennyezett be az önzés: az anya szeretete gyermeke iránt. Még ez esetben sem mondhatjuk azonban azt, hogy az ember képtelen önzetlenül szeretni, kivéve az anyaságot. Az önzés még a szeretetet is megfertızte, eltorzította. C. S. Lewis írja A szeretet négy arca címő remek könyvében: „…az adás valódi célja az, hogy az elfogadó olyan állapotba kerüljön, ahol többé nincs szüksége ajándékunkra. Azért etetjük gyermekeinket, hogy késıbb képesek legyenek önmagukat etetni; azért tanítjuk ıket, hogy elıbb-utóbb ne legyen szükségük a tanításunkra. Vagyis súlyos feladat nehezedik az ajándékozó szeretetre. Saját trónfosztásáért kell küzdenie. Azért, hogy fölöslegessé váljék… Az ösztön természeténél fogva túl gyenge ehhez. Az ösztön jót akar annak, akinek ad, de nem akárhogyan: azt a jót akarja, amit csak ı adhat… saját fontosságunk vágyát úgy elégíthetjük ki, hogy fenntartjuk a szükségletet, vagy úgy, hogy képzelt szükségleteket találunk ki. S annál könyörtelenebbül, minél inkább azt gondoljuk, hogy valójában ajándékozó, vagyis »önzetlen« szeretetrıl van szó.” (57-58. oldal) Jézus is errıl beszél az alcím alatti szakaszban. Van bennünk a másokkal való kapcsolatnak egy olyan igénye, amelyet biblikus értelemben nem nevezhetünk szeretetnek. A természetes vonzalmak, a magától értetıdı barátságok, a láthatatlanul, de kézenfekvı módon jelentkezı szimpátiaszálak – annak ellenére, hogy adott esetekben igenis igénylik a feltétel nélküli adni tudást – önmagukban mégsem merítik ki az isteni szeretet fogalmát. Ezekre, a fent említett „adott esetek” kivételével, természetes ösztöneinkkel is képesek vagyunk. S Jézus arra mutat rá, hogy az igazi szeretet éppen ezeken a természetesen jelentkezı ösztönökön és igényeken túl található meg. Ha csak azt köszöntöm, aki szimpatikus, ha csak arra fordítok idıt és energiát, akitıl kapok is vissza („akik titeket szeretnek”) valamit, bármit (gondolj akár újra az anyaságra), az nem több, mint a vámszedık érdekbıl való szeretete. Még akkor is, ha az „ellenérték” nem pénzben fejezhetı ki, hanem a gyermek mosolyában vagy a szeretett személy simogatásában, elismerésében, viszonttörıdésében.
Érzéseink és a szeretet
25
A Mt 5-ben erre a feltétel, válogatás és viszonzás nélküli szeretetre mondja Krisztus, hogy isteni szeretet. Arra a szeretetre, amelyik alanyának nem személyét nézi, hanem kielégítendı szükségleteit (Mt 5:42-44). Mert minden más szeretet az emberi kategóriába tartozik. Emlékszel, ugye, a kecskékre és a juhokra?
TEDD, ÉS ÉREZNI FOGOD! A már idézett szakaszban Jézus a következıt mondta még: „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket győlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket” (Mt 5:44). Természetes helyzetben, emberi ösztöneinkkel és képességeinkkel erre szinte azonnal nemet mondunk a szívünk mélyén. Arra gondolunk, hogy ez már képtelenség és túlzás! Pedig ha arra gondolsz, amit már tisztáztunk, nem is annyira az! Ha a szeretet meglétét érzéseink megváltozásában, megjelenésében reméljük realizálódni azokkal szemben, akik átkoznak, győlölnek, háborgatnak és kergetnek, akkor valóban lehetetlen, végrehajthatatlan parancs ez. Ha azonban elfogadjuk, hogy a szeretet Istenben gyökerezı adni tudás, tıle származó életelv, akkor már nem elképzelhetetlen, ami egyébként lehetetlennek tőnik. Ahogy Isten szeretete sem abban nyilatkozott meg, hogy „kicsiholta magából a szeretet érzését”, s ahogy a Megváltó szeretete sem abban lett látható, hogy „érzett”, úgy minket sem arra kér, hogy változtassuk meg érzéseinket. Azok ugyanis szeszélyesen változnak akkor is, ha nem kellene; s ehhez hasonlóan, nem változnak akkor, amikor úgy gondoljuk, hogy a változásuk nélkül képtelenek vagyunk továbblépni. Figyeld csak, mit mond Jézus: „szeressetek, áldjatok, jót tegyetek, imádkozzatok”! Mindegyik aktív, tettekre serkentı felszólítás! Tudod, miért? Azért, mert ha tetteink elıjelének megváltozását érzéseink megváltozásától tesszük függıvé, akkor semmi sem fog történni! Ha azonban érzéseinktıl függetlenül megváltoztatjuk tetteinket, akkor a megváltoztatott tettek meg fogják változtatni érzéseinket is! Ha arra várunk, hogy az ellenségekkel, átkozókkal, győlölködıkkel, kergetıkkel szembeni érzéseink megváltozása után majd szeretni, áldani fogjuk ıket, és majd akkor jót teszünk velük, és imádkozunk értük, ezzel azt ismerjük el, hogy érzéseink hatalmasabb erıvel bírnak felettünk, mint Isten szeretete. A pszichológiai alapelvet, miszerint egy engem nem kedvelı személy irántam érzett érzelmeit részben meg tudom változtatni azzal, hogy megkérem egy olyan szívességre, amit neki semmibe sem kerül végrehajtani, Isten a mi érdekünkben, „érzéseinkkel szemben”, kifordítva visszairányítja ránk. Az a személy, akit az apró szívességre kértem, egy kis pszichés csapdába esik: ha elutasít, az is kellemetlen számára, hiszen olyan apróságot kértem tıle; ha érzései ellenére mégis megteszi, akkor viszont változtatnia kell velem kapcsolatos érzelmi beállítottságán. Ha megteszi az apróságot, meg kell magyaráznia magának (természetesen nem feltétlenül tudatos szinten), vajon miért cselekszik az én érdekemben, amikor számára elviselhetetlen fickó vagyok. Ám mivel mégis megteszi, „rá kell jönnie”, hogy „azért alapvetıen nem is annyira elviselhetetlen ez a Mohácsi Zoli”. Tettei által megváltoznak a velem szembeni érzései is. Ez egy kis lélektani játék, de az Úr ismer minket: tudja, ha megváltoztatjuk cselekedeteinket, akkor megszokott érzelmi reakcióink velük együtt változhatnak bennünk. A megváltoztatott, mások érdekében, mások szükségleteit (és nem személyét) szem elıtt tartó cselekedeteink meg fogják változtatni velük szemben érzett érzelmeinket is. Van egy csodálatos jelenet a Hegedős a háztetın címő filmben. Tevje, a század eleji Oroszországban élı, csupa szív, csupa érzés zsidó tejesember a fıszereplıje a filmnek. Amikor a vasszigorú hagyományok ellenére a második lánya is rendíthetetlenül kiáll
26
Szövétnek, 1999., 6. szám
a szerelemházasság joga mellett, suttyomban, félig a függöny mögé bújva megkérdezi a feleségét: „Mondd, Golde, szeretsz, engem?” A feleség, nem kis értetlenséggel, elıször elhárítja a kérdést, majd leszamarazza urát. De Tevje nem tágít, újra és újra felteszi a kérdést: „Golde, szeretsz engem?” Golde elıször arra hivatkozik, hogy huszonöt éve feleség, fızött, mosott, varrt Tevjére. Aztán arra, hogy szült neki öt szép lányt. Tevje erre felidézi a múltat: nem is ismerték egymást az esküvı elıtt, féltek a nászéjszakán mindketten, a szülık meg csak annyit mondtak: majd megszokjátok egymást. A beszélgetés végét szó szerint idézem. „De szeretsz-e engem?” „Hogy én téged? Már huszonöt éve élünk így, küszködünk, szenvedünk, közös a párnánk, s minden más. Ez a szerelem, mi lenne más?” „Tehát szeretsz?” „Igen, azt hiszem!” Golde, bár rettentı nehéz leckébıl, de megtanulta, hogy a másokért végrehajtott tettek, a mások érdekeit, szükségleteit keresı cselekedetek megszülik a szeretet érzését is. Kötelességtudatból, kényszerbıl lett Tevje felesége, s bár nem tudta, hogy milyen lehet szabadon választva férfit szeretni, feleségként elvégzett cselekedetei odafordították az emberhez, akit nem ı választott, s aki nem választotta ıt. A jelenet végén Tevje és Golde leül egymás mellé, és együtt mondja: „Ez így volt eddig… Jó tudni ezt… Jön még huszonöt év… S mindig így lesz!” (Sheldon Harnick szövegét G. Dénes György fordította.)3 A családterapeuta Michele Weiner-Davis a következıket írta: „Nem szabad azonban elfelejtened, hogy akármit érzel is, választhatsz a reakciók között. A düh nem kényszeríthet arra, hogy ezt ki is mondd, üvöltözz, pofákat vágj, vagy elrohanj. A reakcióidat magad választod meg. Az érzések csupán érzések: jönnek és mennek. Nem lehetsz áldozata tomboló érzelmeidnek, és nem kell, hogy azok diktálják tetteidet. Amikor fél hatkor megszólal a vekker, nincs kedved felkelni, mivel azonban meg akarod tartani az állásodat, összeszeded magad, és fölkelsz. Rettegsz a március 20-tól, mert nincs kedved befizetni az adót, nyilvánvaló okok miatt viszont így is, úgy is megteszed. Látod, hogy valaki ínycsiklandozó csokoládéfagylalt-kelyhet eszik, és te is szeretnél egyet, de mivel diétázol, lemondasz errıl az élvezetrıl. Világos, hogy képesek vagyunk az érzéseink ellenében cselekedni.” (Ne válj el! Változtass!, 183. oldal, kiemelés a szerzıtıl, Park kiadó, 1997.) „Az érzések csupán érzések: jönnek és mennek” – írja a szerzı. Mindenképpen hozzá kell tennem: Isten és az İ szeretete azonban örök. „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülrıl való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka… Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” (Jak 1:17; Zsid 13:8) S ha Isten örök, akkor a szeretete is örök! Ez a szeretet pedig a Szentlélek által munkálkodni akar bennünk is, általunk is. A kérdés csak az, képesek vagyunk-e elhinni, hogy erısebb, mint az érzéseink, erısebb, mint a vágyaink, mint indulataink, s hajlandók vagyunk-e érzéseink ellenére pozitív tettekkel fordulni azokhoz, akiket, úgy érezzük, jelenleg képtelenek vagyunk szeretni. Függetlenül attól, hogy jelenleg ki az a személy – munkatársunk, fınökünk, szomszédunk, szüleink, gyermekünk, vagy akár a házastársunk –, aki felé érzéseinkkel nem tudunk odafordulni. Függetlenül ettıl, mert, ahogy olvashattad az 1Ján 4:20-21-ben, valamint a kecskék és juhok példázatában, végsı soron ettıl függ az üdvösségünk! Mohácsi Zoltán
Életünket nem az formálja, ami történik velünk, hanem inkább az, hogy milyen jelentést tulajdonítunk ezeknek az eseményeknek. Michele Weiner-Davis
