2014. Nagyböjt - Húsvét
70. szám
A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főisk olai Lelkészség lapja Mottó: „Vitam impendere vero.”
AKTUALITÁS Jubileumi szám Immáron a 70. számunkhoz érkeztünk: az Egyetemes ugyanis 1998 Húsvétján indult (átvéve a korábbi Kakukk névre hallgató, hasonló szellemű, de inkább a Katolikus Egyetemisták és Főiskolások Egyesülete, a KEFE kiadványaként megjelent lapnak a helyét). Azóta 16 év telt el, ám ma is valljuk, amit az első szám beköszöntőjében mondtunk: „újságunk fiatalok egy csoportjának keresztény életéről szeretne hírt adni, ahhoz másoknak is kedvet ébreszteni, az egyetemi/főiskolai élet szerteágazó, sokrétű, kusza erdejében egy szerény utat felkínálni arra, hogy keresztények legyünk/maradjunk, hogy közösen könnyebben hordozzuk Krisztus sorsát a mai világban…” Örülünk annak, hogy egyre többen forgatják, hiszen a megjelenő négyszáz példány általában „csontig” el szokott fogyni. És ma is, mint akkor, általában a viccekkel szokták kezdeni az olvasását… Nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy január 29-én, a szerdai katekézis után Ferenc pápa megáldotta azt a látványtervet, amelyet egy az egyetemisták csoportját képviselő főiskolással mutathattunk meg a pápának, aki ráhelyezte a kezét, imádságba mélyedt és megáldotta, majd Isten áldását küldte a II.
félévüket kezdő egyetemistáknak és főiskolásoknak Budapestre! Láthatóan azonnal tudta, hogy magyarokról van szó, és azt is megérezte, ennek a projektnek a megvalósításához nagyon sok erő és türelem szükséges…
Ugyanezen a napon került egy római utca falára a kép, amelyet mi is láttunk, azzal a sok érdeklődő járókelővel, akik a Borgo Pio utcán haladtak végig. A graffitin a pápa fegyvere egy nyakában függő rózsafüzér, egy Értékek feliratú aktatáska, valamint egy sál, amelyet kedvenc focicsapata színei díszítenek. A jó kedélyű falikép „repülés” közben ábrázolja a pápát – egy Vatikánhoz közeli római negyedben, ahol rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert. A Maupal néven alkotó művész, Mauro Pallotta így nyilatkozott arról, miért ábrázolta a
Szentatyát szuperhősként: „számomra ő az egyetlen, valóban hatalommal bíró ember a földön, egyike azon keveseknek, akik az emberek érdekében használják fel hatalmukat – azért, hogy jót tegyenek. Tények alapján cselekszik, és nem törődik azzal, ki mit gondol az Egyházról és a vallásról. Azt gondolom, hogy egy szuperhős szerepét öltötte magára.” A római művész azt is hozzáfűzte: szerinte a kép nem lenne teljes a San Lorenzo focicsapat sálja nélkül. És az sem véletlen, hogy ez a sál a pápa Értékek feliratú táskájából kukucskál elő: „Egyszerű fekete aktatáskája van a kezében, tele minden lehetséges keresztény értékkel. Ugyanakkor benne van az az emberi vonás, hogy szereti a focicsapatát és szurkol nekik – ez nagyon emberközelivé teszi őt.” Maupal nagyon elégedett művével, de azt sem bánja, ha az önkormányzat úgy dönt, hogy eltüntetik alkotását a falról. A helyiek azonban ezt nagyon zokon vennék: ragaszkodnak hozzá, hogy a Ferenc pápa-graffiti megmaradjon. Sebastiano Faraci, helyi lakos úgy nyilatkozott: „láttunk reggel egy önkormányzati autót, kíváncsiak voltunk, mit akarnak. Azt mondták: a rendőrség hívta őket, hogy tüntessék el a graffitit. Azt feleltem nekik: szó sincs róla, rengeteg nagyobb gond van Rómában, miért pont egy Ferenc pápát ábrázoló művet tüntetnének el?” A kép rövid idő alatt máris belépett a pápának emelt popemlékművek sorába, ám a képet a
2 római közterület-fenntartók sajnos mégis lemosták az épületről. Pákozdi István egyetemi lelkész
MEGGONDOLNIVALÓ Áldozat „Nem kell neked a vér és az ételáldozat, / de embertestet alkottál nekem... / Így szóltam hát: Itt jövök Istenem, / Hogy akaratodat megtegyem” (Zsolt 39, 7-9). – „Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen ésszerű istentiszteletetek!” (Róm 12, 1.2). Nem kell már a külső áldozat, amit viszonylag könnyű volt felajánlani. Elég volt kiválasztani a hibátlant, a legszebbet. Valami mást kértél. Azt, amit alkottál, az emberi testet, azt kell odaadni, mint tökéletes ajándékot, felajánlást. De hogyan, ha nincs olyan emberi test, amely ne lenne sérült, sebzett? Pont e sérülések miatt vajon ki tudja szívből szeretni ellenségét, odafordítani másik orcáját is, ha rágalmazzák, odaadni még a szükségeset is, ingyen kölcsönözni, egy szóval tökéletesnek lenni? Senki. Akkor az Írások szava csupán morális felhívás? Nem. Volt valaki az időtlenségben, aki azt mondta: íme, itt vagyok, jövök, s megteszem akaratodat, vagyis jövök, hogy magamra vegyem az emberi test minden sérülését, sebét, betegségét, szenvedését, de nem csupán úgy, hogy hagyom, fertőzzön meg a rossz. Ez nem elég. Ahhoz, hogy segíthessek felállni, kell, hogy én magam is belehaljak a rosszba, a világ szenvedéseibe. Ez volt az első lépés a segítséghez. A második lépéshez te kellesz. Csak akkor tudlak kiemelni a lehetetlen helyzetekből, s lehetővé tenni, hogy tested Istennek tetsző szent, élő áldozattá válhasson, vagyis teljesíthesd, amit ő kér, az
ésszerű istentiszteletet, ha úgy jössz hozzám, mint a leprás. „Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz!” (Mt 8, 1.2), vagy mint a százados: „Uram, nem vagyok méltó, hogy házamba jöjj, de ha csak egy szót is szólsz,” a dolgok jobb álláspontra jutnak (vö. Mt 8,8). Ha az apostolok aggodalmával, belső szorongásával közeledsz hozzám: „Uram, ments meg, mert elveszünk” (Mt 8,25), ha olykor meg is hallgatlak, még nem helyes az imád. Még magad akarod elérni üdvösségedet, még saját erőlködésed van előtérben, én csak úgy ott állok a háttérben. Ilyenkor még önerődből akarsz tökéletes lenni, ilyenkor valahogy így fordulsz hozzám: „meddig maradok még ilyen tökéletlen, vajon mikor adod meg a kegyelmet ezen hibám legyőzéséhez, vagy mikor változik meg ez a lehetetlen karakterem?” S én azt fogom mondani: nem ez a probléma, nem itt van a bajok gyökere. Amikor valaki eljut odáig, hogy tudatosul benne lehetetlen, gyógyíthatatlan helyzete, állapota, s mint ilyen tud hozzám fordulni, akkor helyben vagyunk. Csak akkor tudok segíteni, ha valaki belátja valós állapotát: sérült beteg, bűnös, szegény. Csak ilyen állapotban tudja valaki tényleg elfogadni segítségemet, az üdvösséget. Mi kell ehhez? Gyermekség. Az, akivé lettem. Tudni kicsivé, mindenben szükséget szenvedővé alakulni, s bízni, rábízni magát valakire. Arra, aki segíthet... Ez a Karácsony és ez a Húsvét üzenete! Isten előtt az a tökéletes, ha a tökéletlent adod, testedet. Nem összeszorított fogakkal, hanem megszenteled az alázattal, amit a szív imájával érhetsz el: „Könyörülj rajtam... szólj egy szót...!” Suor Maria Amata karmelita nővér (Sassuolo, Italia)
Akikhez bizalommal fordulhatunk Kiegészül a szentek közössége, nem mintha odaát, Isten közelségében valami is tökéletlen lenne. Nem az ő oldaláról, hanem a miénkről. Mi ismerünk fel új és új valóságokat, mi jelentünk ki új összefüggéseket, mi győződünk meg az időben előre haladva az örökkévalóság gyönyörűségéről, gazdagságáról. A szentek közösségében különleges helyen tiszteljük az egyháztanítókat, vagy más néven egyházdoktorokat, akik a korai századoktól napjainkig tanításuk nagysága matt kapták ezt a kitüntető címet. A pápa hirdeti ezt ki, a liturgia pedig megkülönböztetett ünneplésben részesíti őket. Korábban csak férfiak voltak. Avilai Nagy Szent Teréz és Sienai Szent Katalin voltak az első nők, akiket VI. Pál pápa 1970-ben nyilvánított egyházdoktornak, majd nagy meglepetést okozva 1997-ben Boldog II. János Pál pápa Lisieux-i Szent Terézt is ugyanezzel a méltósággal tüntette ki. Legutóbb pedig XVI. Benedek pápa Avilai Szent János mellett Bingeni Szent Hildegárdot is felvette az egyháztanítók sorába 2012ben, így összesen már 35-en vannak. Ilyen új összefüggés az, hogy Európa védőszentjei, társvédőszentjei, akik korábban csak férfiak voltak: Szent Benedek, Szent Cirill és Metód, 1999-ben, Boldog II. János Pál pápa döntése nyomán három női szenttel egészültek ki: Szent Brigittával, Sienai Szent Katalinnal és Szent Edith Steinnel. Szinte mennyei őrökként állnak ők kontinensünk, az európai népek közössége felett, hogy példájukkal és égi közbenjárásukkal tartsanak meg minket kereszténynek, óvják a békét, az egyetértést és segítsék Európa jövőjének kibontakozását.
3 A rendszerváltás óta a magyar egyház nyolc boldoggal gazdagodott. Ez a szám messze túlmutat más népek, nemzetek hasonló alakulásán, ahol eltelik száz év is, míg egy új szenttel gyarapodhatnak. Ez a lendület idézi az Árpádkor buzgóságát, amelyből annyi nagy szent és boldog támadt a jó Isten és hazánk dicsőségére. Ők: Boldog Apor Vilmos vértanú püspök (1892-1945), boldoggá avatták: 1997-ben; Boldog Romzsa Tódor vértanú püspök: (1911-1947), boldoggá avatták: 2001-ben; Boldog Batthyány-Strattman László orvos (1870-1931), boldoggá avatták: 2003-ban, Boldog Salkaházi Sára vértanú, szerzetes (1899-1944), boldoggá avatták: 2006-ban; Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspök (1892-1951), boldoggá avatták: 2009-ben; Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök (19111953), boldoggá avatták: 2010-ben, Boldog Scheffler János vértanú püspök: (1887-1952), boldoggá avatták: 2011-ben és Boldog Sándor István vértanú, szerzetes (19141953), boldoggá avatták: 2013-ban.
nagy kibicsaklásaitól eltekintve általában a képzettebbek a vezetők, ők irányítanak, ők döntenek másokról. Minél képzetlenebb valaki, annál nehezebben talál emberhez méltó munkát és munkakörülményeket – a tudás hatalom. Érdekes, hogy nem szoktuk mondani: a bölcsesség hatalom. Mintha az egy másik síkon lenne – ahol már az emberek közti marakodás, ügyeskedés, versengés csak mosolyognivaló, gyerekes civódás lenne. Aki bölcs, az felette áll annak a síknak, ahol fontos a hatalom, a másikon uralkodás, a másik legyőzése.
P. I.
A bölcsesség hatalom Gyakran halljuk a mondást; az információ hatalom. S valóban, aki egy fontos előrejelzés, egy fontos adat birtokában van, előnyre tehet szert azzal, hogy előbb tud élni vele, mint a környezete. Valakinek megsúgják, most érdemes befektetni, erre vagy arra a projektre pályázni – könnyen és gyorsan válhat gazdaggá. A vezetői manipulációk egy része is az információkkal való játék: kiszivárogtatás, csak bizonyos személyeknek átadás stb., mert az információ hatalom. Van ennek a mondásnak egy tágabb értelmű megfogalmazása is: a tudás hatalom. Aki többet tud, azelőtt több a lehetőség. A történelem
A nagy kultúrák kivétel nélkül a bölcsességet tartották a legnagyobb kincsnek. És ez a bölcsesség a kortól, a földrajzi helytől függetlenül ugyanazokat a vonásokat hordozza. Lao-ce, a Kr. e. IV. században élt kínai bölcselő így tanít az „Út és erény” könyvében (Weöres Sándor fordítása): „A bölcsnek nincs önnön szíve, / Szíve a nép valahány szíve. / Jó a jókhoz és jó a gonoszokhoz, / ez az erény jósága. / Hisz az igazaknak és hisz a hazugoknak, / ez az erény bizalma. / A bölcs az ég alatt békében lakik, / megjegyzi az emberek mondásait. / S úgy nézi a népet, / mint gyermekeit.”
A bölcsnek nincs önnön szíve – szeresd felebarátodat, mint önmagadat... Jó a jókhoz és jó a gonoszokhoz – szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok értük... Hisz az igazaknak és hisz a hazugoknak – mondom neked, 70x7-szer kell megbocsátani... S úgy nézi a népet, mint gyermekeit – fiacskáim, újra a szülés fájdalmait érzem... Közel két és fél ezer éves szöveg, Krisztus tanításától és a mezopotámiai-görög kultúrától teljesen függetlenül. Mégis, mennyire összhangban áll azzal, amit ma a Bölcsesség könyvéből olvastunk: „A bölcsesség tiszteletben áll Istennél.” Mennyire összhangban áll a Krisztus, az evangéliumok tanításával, amire bennünket is hív. A János evangélium prológusa még nyíltabban beszél. A képek, amelyeket használ, mélyen a Bibliában gyökereznek. A világosság – Aki kezdetben volt – a bölcsesség, az értelem szimbóluma végig az Ószövetségben. Már a Teremtés könyvének első sorai – „legyen világosság” ... még a Nap, a Hold, a csillagok megteremtése előtt – arra utalnak, hogy a világ rendje, értelme az isteni bölcsességen nyugszik. „Bölcsességgel alkottál mindent...” – mondja a zsoltáros. Máshol pedig: „A Te fényednél látjuk meg az igazi világosságot...”. Isten maga a bölcsesség, és Őrá találtak rá valami elképesztő megérzéssel, lelki finomsággal az ókor nagy bölcselői. Mi pedig valljuk, hogy Ő maga jött el, mint a világ világossága, Krisztusban. Most már nemcsak a szellem olimpiai bajnokai – Lao-ce, Buddha, Szókratész, Platón – képesek megsejteni, milyen is a bölcsesség Atyja, hanem a legegyszerűbb ember is láthatja, szemlélheti, felfedezheti Jézusban. „Aki engem lát, látja az Atyát...” Aki pedig így fölfedezi, az
4 egyszersmind részese is lesz: a bölcsesség gyermeke, Isten gyermeke. Ez pedig nem a diplomák és az elvégzett iskolák számának függvénye, hanem hogy milyen mértékben jár át, hat az életemre Krisztus és az Ő tanítása. Nem hatalom – ami a legtöbbször szorongás, harc, taktikázás, hanem „igazság, béke és öröm”, ahogy Szent Pál írja a Római levében. A két világháború közti időszak egyik sláger-könyve volt Julien Benda „Az írástudók árulása” című könyve, amelyben arról ír, milyen lesz a világ, amikor az értelmiség felcseréli az örök igazságok képviseletét a napi politikai/gazdasági érdekek szolgálatára. Ennek első részében gondolkodik el arról, milyen lényeges különbség van a civilizáció és a kultúra között. A civilizáció valamiféle anyagi haladás, ehhez tartozó technikai tudással. Leegyszerűsítve, hogy egyre kényelmesebben élünk, hogy egyre jobban magunk alá hajtjuk a környezetünk erőit. Ezzel szemben a kultúra az értékek, a szellemi kincsek gazdagsága; zene, irodalom, képzőművészet, filozófia, az Istenszolgálat kifinomultsága. A két szó eredete is árulkodó. A civilizáció a civitas – város – szót hordozza, hiszen városban mindig kényelmesebb volt élni, mint egy kis falun, vagy pláne egy tanyán. A kultúra szó gyökerében a művelés – egész pontosan a földművelés – szó áll, ami kifejezi, hogy valamin fáradtsággal kell munkálkodni ahhoz, hogy értéket teremjen. A civilizáció mértéke lehet, hogy milyen gyorsan jutok el egyik helyről a másikra, milyen könnyen tudok meleg vízhez jutni, milyen egészségügyi szolgáltatásokat tudok igénybe venni... A kultúra mértéke, hogy milyen művészi alkotások születnek, ezek mennyire hatnak a társadalomra, mennyi a bölcs, érett ember a társadalomban.
Az ember alantasabb ösztönei inkább a civilizáció malmára hajtják a vizet – éljünk biztonságban, kényelemben, kiszámíthatóan. Civilizáció és önzés jól megférnek egymással – kultúra és önzés már nem. Hiszen a bölcsnek nincs önnön szíve... Sőt, éppen a kulturáltság, a bölcsesség képes kordában tartani mindazt, amit a technikai tudás, az információszerzés segítségével képes az ember elérni. Kicsit szélsőségesen fogalmazva a civilizáltság nem zárja ki, hogy egyre kifinomultabb eszközökkel pusztítsuk egymást és a világot – az egymást szerető emberek közössége a kultúra talaján tud kialakulni. Ha körülnézünk, mintha Európa egyre civilizáltabb, ugyanakkor kultúrája, bölcsessége egyre hanyatlóbb lenne. Mert amint egy közösség elveszti Istenét, hitét, úgy egyre inkább elveszti világosságát, életét, egyre inkább sötétségbe kerül. Ma is igaz, hogy „az igazi világosság a világba jött, de a sötétség nem fogadta be.” Ma is igaz, hogy „az emberek jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot.” Itt van a mi felelősségünk, a mi küldetésünk. Az írástudó, értelmiségi ember felelőssége, hogy ne csak civilizáltabb, hanem kulturáltabb is legyen társadalmunk. A hívő értelmiségi felelőssége, hogy ez a kultúra Isten ismeretén, követésén alapszik, különben homokra épül minden. A hívő értelmiség küldetése és felelőssége, hogy felismerje az „egy fontosat” – keressétek Isten országát, és a többi majd megadatik hozzá. Az igazi világosság, Aki a világba jött – általunk is szeretne belépni. Mi a fontos a számomra? A karrier, a hatalom, a pénz... vagy, hogy szeretnék minél jobban, tudatosabban Jézusra emelt tekintettel élni, egyre jobban Őhozzá hasonlítani, általa a Bölcsesség követévé lenni. „Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek...” – hatalmat
adott, hogy világosságát hordozzuk. Talán csak alig pislákoló mécsesként, de az elveszett vándor számára ennek fénye is már kilométerekről iránytű lehet, ha rátalál, már van merre igazítania botorkáló, kereső lépteit. Egri László állandó diakónusunk, kézsebész főorvos
Abortusz: miért sosem megengedhető? Pro-life logika mindenkinek Ebben a cikkben nem adatokat és szörnyűségeket fogok egymásra halmozni, hanem Peter Kreeftnek, a Bostoni Egyetem filozófia profeszszorának érvelését foglalom össze, hogy aki nyitott a kérdés végiggondolására, ám őszintén bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy az abortusz mindig rossz-e, beláthassa azt. Fontos azzal kezdeni, hogy az abortuszkérdésben a bizonyítás terhe az abortuszellenes oldalra esik. Akárcsak a bíróságon, ahol az ember ártatlan, amíg bűnösnek nem bizonyul, úgy igazságos, hogy egy cselekedetet is ártatlannak tekintsünk, amíg az ellenkezője nem válik nyilvánvalóvá. Tehát, ameddig be nem bizonyítjuk, hogy az abortusz rossz, nincs jogunk elítélni sem. Nem elég tehát, hogy érzelmileg ellenezzük az abortuszt. Az érv Minden erkölcsi érvnek legalább két része van: az első egy általános erkölcsi elv, a második egy tény megállapítása. A kettőt összevetve erkölcsi ítéletre juthatunk egy konkrét tettet illetően. Kreeft az erkölcsi alapfeltevést a következőképp fogalmazza meg: egy ártatlan személyt szándékosan megölni erkölcsileg mindig
5 rossz. Szándékosan, tehát tudva és akarva. Megölni, azaz halált okozni beavatkozással – ellentétben a mulasztással, vagy a passzív halni hagyással. Egy ártatlan személyt, vagyis egy olyan valakit, aki nem érdemelte ki a halált, nem tett semmi gonoszat, hogy elítéljük. A halálbüntetés kérdése, vagyis hogy egy bűnös ember érdemelhet-e halált, így jól meg van különböztetve az abortusz kérdésétől. A halálbüntetés kérdése lehet vita tárgya, ám az, hogy egy ártatlan személyt megölni minden esetben rossz, vitán felül áll – ki merné ezt elvitatni? Ki számít személynek? A következő tisztázandó pont a személlyel foglalkozik? Ki számít személynek? A kérdés lényegében itt az, hogy léteznek-e emberek, akik nem személyek? Volt rá példa a történelem folyamán, hogy egyesek úgy gondolták, némelyek közülünk személyek, ám mások nem. A nácik úgy gondolták például, hogy a zsidók nem személyek. Annak idején még az Amerikai Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is úgy határozott, hogy a fekete rabszolgák nem személyek. Ez a felfogás lehet kiút az érvből, viszont akkor eme díszes társaságba csöppenünk. Tehát szándékosan megölni egy ártatlan személyt, erkölcsileg mindig rossz. És íme, a ténymegállapítás: egy még meg nem született emberi lény, amely az emberi megtermékenyülés eredményeként jön létre, ártatlan emberi személynek számít. És az abortusz nem más, mint eme ártatlan személy szándékos megölése. Ki számít embernek? A következő alapvető kérdés ezek után az, személy-e, emberi személy-e az emberi magzat? Nos, egy tinédzser emberi személy-e vajon? És egy felnőtt? E főnevek – magzat, csecsemő, gyermek, fiatal, felnőtt,
aggastyán – mind az emberre vonatkoznak: fejlődési szakaszok, egyazon entitás fejlődési szakaszai. Ha ez igaz, akkor a magzat emberi személy, méghozzá ártatlan személy, és akkor megölni mindig rossz, vagyis akkor az abortusz mindig rossz. De tényleg így van-e ez, és honnan tudhatjuk, hogy a magzat tényleg ember-e? A kulcskérdés Az érvelés szempontjából ez tűnik a kulcskérdésnek. A gondolkodók és az emberek túlnyomó része egyetért az eddigiekkel, és eszébe sem jut elvitatni az első feltevést, hogy „egy ártatlan személyt szándékosan megölni erkölcsileg mindig rossz”. Ugyanis, ha ez nem rossz, akkor ugyan mi lehet rossz? Ezért úgy tűnik, az abortuszpártiak legfőbb érve azon alapulhat, hogy letagadják a magzat személy voltát, ugyanis akkor az abortusz nem lehet gyilkosság sem. Szóval mitől leszünk emberi személlyé? Egy folyamatról van vajon szó, vagy egyszer csak azzá válunk? A kettő közül valamelyiknek igaznak kell lennie. Nos, ha hirtelen történik a személlyé válás, mikor? Születéskor? Vagy amikor az orvos elvágja a köldökzsinórt? Az olló tesz emberi személlyé? Vagy amikor az egyik helyről átkerülünk a másik helyre, amikor az anyai méhből átkerülünk a külvilágba, ez tesz emberré? A külvilág az? Vagy talán a technológia tesz emberré, vagy az életképesség? Ez a kettő egyre gyakrabban összefügg: a dzsungelben gépek nélkül életképtelen koraszülöttként születve nem lettél volna ember, de mivel kórházban születtél hozzáértő orvosok kezei között, most ember vagy? Szembetűnő ostobaság az összes, mégis nézzük meg a törvényeinket, mire alapozzák az abortusz elfogadhatóságát!
Politikai kérdés? Tehát, ha nem a körülmények tesznek emberi személlyé, akkor mi? Mielőtt az abortusz politikai kérdéssé vált volna a 20. század derekán, érdekes módon a világon minden biológia tankönyv úgy tudta, hogy az emlősök élete a fogantatás pillanatában, az új egyed genetikai kódjának létrejöttekor kezdődik – új felfedezés pedig nem volt, ami indokolná a tankönyvek átírását. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a petesejt és a hímivarsejt egyesülnek, valami egészen új jön létre. A sejtek szaporodni kezdenek, és egy alakzat, egy terv kezdi megvalósítani magát, és kibontakozik. Szervek fejlődnek ki. Természetesen egy pár napos magzatban semmi nyoma még az emberi agynak, de tudjuk, hogy a magzat emberi agyat fog kifejleszteni. A majom magzat majom agyat növeszt, a kutya magzat meg kutya agyat növeszt, jól tudjuk. Ezért nem áll szabadságunkban összetéveszteni a majom és a kutya embriókat az emberi embrióval. Ami a politika- és ideológiamentes tudományt illeti, ez ma még kevésbé kérdés, mint valaha volt. Az embrió önálló emberi lény, mint én vagy te – tehát személy is. De – hangzik a népszerű kifogás – a magzat még nem érez, és nincsen öntudatánál, ez csak számít, nem? Tehát, ha valakit álmában gyilkolnak meg (amikor nem érez, és nincsen öntudatánál), akkor az nem is rossz? – lehetne visszakérdezni. Ezért úgy tűnik, hogy az abortuszkérdés lényegét illetően a fájdalomnak és az öntudatnak nincsen központi szerepe – vagyis az esemény utáni tabletta és a műtét között mindössze pszichológiai és nem erkölcsi különbség van. Mikortól ember az ember? A teljesség kedvéért vizsgáljuk meg a másik lehetőséget is. Lehet,
6 hogy az emberi személlyé válásunk nem egy adott pillanatban következik be, hanem folyamatosan, lassacskán történik? A felvetés jogos, ám nézzük meg, hogy elhihetjük-e minden következményével együtt. Ha a teljes értékű emberi személlyé válás fokozatos, akkor olyan valakit megölni, akinek bizonyos szervei még kifejlődőben vannak – mint például egy nem ivarérett gyerek –, kisebb rossz, mint egy felnőttet megölni. Nyilvánvalóan ezt sem gondolhatjuk komolyan: egy nyolcéves gyereket megölni épp annyira rossz, mint egy 18 éves fiatalembert. Vagyis a kicsiség és a kifejletlenség sem számít az abortusz erkölcsi megítélésében. Márpedig a növekedés és a fejlődés folyamata nem születéskor kezdődik – ahogy azt az abortuszpártiak szeretnék –, hanem fogantatáskor. A folyamat igen jelentős része abban a kilenc hónapban zajlik le, amikor a baba még az anya méhében van. A folyamat többi része a méhen kívül fejeződik be. Nincs egyetlen töréspont se, egyetlen szakasz, amitől a magzat hirtelen emberré és személlyé válna, vagy ami előtt a magzat ne volna emberi személy. – Tehát: fogantatása pillanatától ember! Csecsemőgyilkosság: miért ne? Az érv eredménye végül is az, hogy amennyiben mindig rossz szándékosan ártatlan emberi életet kioltani, és amennyiben az abortusz mindig ártatlan emberi életet öl, akkor az abortusz mindig rossz. Mindig. Mint ahogy a nemi erőszak is mindig rossz. Az igazság az, hogy nincs egyetlen pro-abortusz érv se, ami ne igazolná egyben a csecsemőgyilkosságot is. Erről tanúskodik a következő történet is, miszerint Peter Kreeft egy előadása után pro-abortusz nézeteket valló feminista lányok egy csoportja félrehívta a professzort és gratuláltak neki, mert nem hitték
volna, hogy sikerül megváltoztatnia a véleményüket. Kreeft azt hitte, megnyerte őket a pro-life oldal számára, ám ennek épp az ellenkezője történt. A feministák felvilágosították, hogy nem engednek az abortuszból, de most már a gyerekgyilkosságban is hisznek. Mikor lehetne egyetérteni az abortusszal? Ha az abortusz nem ártatlan emberek megölése – mondja Kreeft –, akkor én is egyetértek az abortuszszal, és a pro-life mozgalom ebben az esetben valóban elnyomó intoleráns banda, akik nem engedik, hogy a nők mindaddig rendelkezzenek a testükkel, amíg azzal másoknak nem ártanak. Ám, ha az abortusz egy másik személy testéről és életéről dönt, akkor a nőknek nincs joguk hozzá. Természetesen a helyzet bonyolódhat, ha a terhesség valóban veszélyezteti az anya életét, ám ekkor már nem egyszerűen egy jó és egy rossz döntéssel állunk szemben, hanem két rossz közül kell a kisebbiket választani. Sokszor a magzat eleve életképtelen, vagy az anya életét biztosító műtét következtében válik azzá. Szomorú veszteség, de nem gyilkosság (ez esetben nem művi abortuszról van szó, hanem spontán abortuszról, ami olyan okok folytán áll elő, amelyeknek nem célja az abortusz). Ám senki nem gondolhatja komolyan, hogy az ilyen ritka esetek (Amerikában az abortuszok mindössze 2%-a) bármilyen szinten is igazolhatják a pót-fogamzásgátlásként alkalmazott kényelmi, vagy rutin abortuszt. Az a fajta szabadság, amit az abortuszpártiak követelnek, a fogantatás pillanatában véget ér. Az örökbeadás tűnik jó alternatívának, ha az anya meg nem gondolja magát a terhesség alatt és tényleg a gyermeke nélkül akarja folytatni az életét. Szerdahelyi Miklós blogíró
VISSZATEKINTÉS A Hit évére Személyes vallomások Egy évvel ezelőtt, amikor a Hit éve elkezdődött, nem értettem, miért is szükséges ez, hiszen keresztényként Isten és a hit amúgy is jelen van mindennapjainkban. Most már látom, hogy ez az év kegyelem volt mindannyiunk számára, egy lehetőség, hogy még inkább Isten felé forduljunk, és megerősödjünk a hitben. (egyetemista lány)
Számomra a Hit éve nem jelentett nagy különbséget a többi tematikus évhez képest. A szervezett programokon nem vettem részt, mivel nem keltették fel eléggé az érdeklődésemet. A legmeghatározóbb élményem az volt, amikor a vége felé közeledve, a szokásos vasárnapi szentmisén a szentbeszédben megtudtam, hogy az áldozás utáni Szent Ignác-imát (Krisztus lelke…) a Hit éve miatt mondtuk. (egyetemista fiú) A Hit éve számomra két részből állt a felvételi miatt. Katolikus gimnáziumban érettségiztem, ahol valóban figyeltek a különböző évekre és a miséken a prédikációt igyekeztek az aktuális év témájához kapcsolni
7 legtöbbször. Így, mivel környezetem figyelt erre, nekem nem kellett lehetőségeket keresnem, a lehetőségek találtak meg. Másik része a felsőoktatásban telt, ez volt a kevesebb, itt kissé elfeledkeztem erről és az eddigi évekhez képest a programok sem voltak túl mozgalmasak, hogy részt vegyek rajtuk. Szerintem ennél már volt „jobb” év is. (egyetemista fiú) Zarándoklaton kaptuk azt a feladatot, hogy írjunk föl a számunkra legfontosabb tíz „értéket” kis cetlikre. Elég gondolkodási időt kaptunk, s így összeállt a listám, amiket leglényegesebbnek tartottam az életemben. Ezek a kis papírok nekem szóltak, de egy barátommal a kirándulás közben megmutattuk egymásnak a sajátjainkat. Sok egyezett, pár nem váltott ki belőlem semmi érzelmet, valamit pedig én felejtettem el: a HIT hiányzott az értékeim közül. Elszégyelltem magam. De így utólag talán pont ez hívta föl a figyelmemet erre az igenis lényeges, fontos, értékes dologra. A zarándoklat többi napján jobban figyeltem arra, hogy a hit jobban a napjaim része legyen. Hitelesebb legyek és imádság közben higgyem, amit mondok, jobban figyeljek. Tudatosan hittem. Az utolsó napokban került sor arra a feladatra, hogy írjuk meg a saját Hiszekegyünket. Mindig megcsináltam, amit mondtak, de amikor jobban elgondolkoztam ezen, egyre csak jött belőlem, hogy mit is gondolok, vajon jól gondolom-e így? Sok időt kaptunk, erdőben ültünk egymástól 5-10 méter távolságban: hangulatos volt, s akkor nem lehetett nem hinni. Igyekeztem a legjobbat írni, ami a legjobban visszatükrözi azt, ami bennem van, s ebben sokat segített, hogy az előző napokban már elmélkedtem ezen. Végül nagyon megható volt az eredmény, amikor mindenki mondta a szentmisén a saját Hiszekegyét. S ahogy a sajátomat mondtam, tud-
tam, hogy ez most igenis a legértékesebb dolgok között van számomra. Azt hiszem, nekem az a pár nap volt a Hit éve. (egyetemista lány) Hit éve. Sokat töprengtem azon, hogyan is lehetne megfogalmazni, mi az, amit adott számomra. Hiszen a kegyelmek eléggé megfoghatatlanok. De mégis, ha beszélni akarunk róla, ezt leginkább az élmények útján tehetjük meg. Legelőször a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón hallottam, hogy Hit éve lesz. Először nem is értettem, mit akarnak ezzel üzenni, de az előadások, beszélgetések magvai később lassan kicsíráztak, s aztán az év folyamán lassan kikristályosodott ennek az értelme is. S annyira jó volt látni hazatérve, amikor pár nappal később a veszprémi várban sétáltam, és az Érseki Palotával szemben egy nagy molinó hirdette: Annus fidei - A Hit éve 2012-2013... Hogy igen, ez valóban fontos számunkra, s hogy merjük felvállalni! Oly jó volt látni később is jártamban-keltemben azt a hajót, az Egyház hajóját, amint a viharos tengeren is szilárdan tartja az irányt! Akkor is, mikor valami kis emberi gyarlóság miatt az Egyházra minden rosszat rákiabálnak, akkor is mikor új pápa kerül Szent Péter székébe, mindig szilárdan ugyanazt az utat mutatja: a Hit útját. Hiszen ezen alapszik minden. Ezért olyan fontos, hogy állhatatosak maradjunk. ezért olyan fontos foglalkozni vele. Újból és újból megerősíteni magunkban. És valahányszor csak a Várban jártam, mindig erre figyelmeztetett a plakát: csak előre, bátran, és állhatatosan! (egyetemista fiú) A megelőző évek tehetetlen várakozása után a Hit évében türelemmel tudtam várni a rám váró jó dolgokra. Az így felszabaduló időmet és energiámat igyekeztem hasznosítani. Ráhagyatkoztam a Gondviselésre és azt tapasztaltam (és tapasztalom), hogy egyre inkább a
helyemre kerülök. Elkezdtem hinni magamban, így már könnyebben meg tudok birkózni a feladataimmal. A pozitív élményeimről beszámolok a környezetemnek; az emberek pedig maguk is elhiszik, hogy van célja az életünknek. A nyitottság megerősítette korábbi kapcsolataimat, és új ismeretségeket is hozott. A sok találkozás folyamán megtapasztaltam, hogy mennyire különbözök más emberektől, és mégis bizonyos dolgokban menynyire hasonlítok hozzájuk. Olyan tulajdonságokat fedeztem fel másokban, amelyek engem is megerősítettek, elhatározásra, változtatásra ösztönöztek. (egyetemista fiú) Mint amikor valaki egy rég elfeledett ajándékot talál. Leporolgatja, nézegeti, szemléli. Valamikor sokat ért neki és nagyon hálás volt érte, de egy idő óta elfeledkezett róla. Régi, kedves emlékek idéződnek fel benne, amik már nem jönnek viszsza, nem is jöhetnek, de egy új remény is csillogni kezd: ez az ajándék, habár régi, mégis új, mégpedig itt és most. Ki kell bontanom... (kezdő gimnáziumi tanár) A hit éve számunkra még a régi lakásunkban kezdődött és abban a reményben, hogy az új otthon iránti vágyunk hamarosan beteljesül. Teljes búcsút nyerünk az Apostoli Penitenciária rendeletének "a" pontját teljesítve. Sikerült elköltöznünk és egy befogadó közösségre találtunk az új helyen. A hitünk nagyon megingott, amikor elvesztettük egy szerettünket, de a hit évében, új közösségben sikerült Isten elé vinnünk a fájdalmunkat és a sebek lassan, de gyógyulnak. Az volt a tapasztalatunk, hogy a hit éve segített abban, hogy Istennek ezt az ajándékát ne egy valamikor régen megkapott, és azóta a polcon porosodó dísztárgynak tekintsük, hanem az Istennel való élő kapcsolat eszközének. Folyamatos megtérésre van szükségünk és ebben a legtöbbet az Istennek szentelt idő segít.
8 Legközelebb az imádság évét kellene megrendezni, hogy újra felfedezzük, milyen gazdag tárháza van Istennel való kommunikációnknak, ahol Ő csendben és türelmesen vár minket. (már házaspár) A mai rohanó világban, amikor nem csak a nagyvilágban, de az Egyházon belül is sok problémával találkozunk, amely elsősorban az emberi gyarlóság következménye, bizony fontos felhívni az Istenbe és nem az emberbe vetett hitre a figyelmet. Ebbe a hitbe – amely Isten szeretetére a válasz – kell mindig is kapaszkodnunk, s vezetni a saját és a ránk bízottak életét, legyen az a saját családunk, vagy a körülöttünk elő emberek csoportja. Nekem, kisgyermekes anyukának bizony kevés, de mégis intenzív hit-tapasztalatom volt. Lent voltunk mi is Pécsett, a HungaRio találkozón. Apáék az imperfectummal a péntek esti kiengesztelődés estéjén zenéltek, a Nyolc Boldogság közösséggel közösen szolgálták a Szentségimádás hátterét. Mi, Orsival ketten a színpad mellett álltunk végig. Amikor (Hadházi) Robi atya behozta az Oltáriszentséget, akkor mutattam is Orsinak, hogy "nézd Orsi, ott hozza be Robi atya Jézust." Aztán jöttek az imádságok, énekek, Orsi énekelt is, rohangált is, de anynyira nem láttam rajta, hogy felfogta volna, hogy pontosan mi is történik. A szentségimádás végén szentségi áldás volt, majd Robi atya ünnepélyesen visszaindult az Oltáriszentséggel a dómba. Ekkor, mint a semmiből, Orsi megszólal mellettem: „Szia, Jézus, pápá!” Teljesen megdöbbentett a két és fél éves lányom gyermeki, őszinte hite és tudata. A találkozó során – és utána is – Orsi nem egyszer maga rángat be engem egy-egy templomba, vagy ha elmegyünk egy templom előtt, hangosan köszön Jézusnak. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy bizony, valljuk meg hitünket az egész világnak, hisz a lányom is ezt teszi. (rendszergazda, édesanya)
A hit évében lehetőségem nyílt több olyan előadáson is részt venni, amelyek a hitünkről szóltak. Ezeken az előadásokon rádöbbentem arra, milyen kevesen is vannak, akik mernek tanúságot tenni hitükről, mennyire kevesen merik megvallani a hitüket, pedig ez az egyetlen dolog, amivel teljes életet élhetünk. Amikor ezek a gondolatok felmerültek bennem, szívem szerint mindenkinek átadtam volna Krisztus szeretetét. Azt szerettem volna, hogy mindenki átélhesse, megtapasztalja az Ő jelenlétét az életében. Megérezzék a Jóistennek azt a közelséget, amit én érzek azóta, amióta igazán hívő lettem. Ez a lelkesedés azonban nem tartott ki égész évben. Amikor nehézségeim voltak, nem tudtam még annyira sem átadni másoknak a hitem, mint addig. Úgy gondolom, hogy a hit évének az is egy nagyon fontos szerepe volt, hogy nap mint nap emlékeztessen bennünket saját hitünkre. Visszagondoljunk életüknek azokra a mozzanataira, amikor teljesen biztosak voltunk abban, hogy miben is hiszünk, mi a mi hitünk alapja, mi is a mi igazi szerepünk a világban. Járjon át minket újra és újra az a jó Isten-közeli érzés. Szülessen meg bennünk újra a tanúságtevés vágya és próbáljuk meg hitünket szívből átadni embertársainknak. (egyetemista, kollégista lány) Első találkozás: nagymamám adta a kezembe a Bibliát kiskoromban, amelyet leginkább izgalmas könyv gyanánt olvastam. Következő állomás: katolikus egyetemista csoporttársakkal való találkozás, meghívtak szentmisére (amelyen azelőtt nem vettem még részt): először a Szent Tádé kápolnában 1-2 alkalom, majd a Piarista kápolnát ajánlották – több egyetemista járt oda. Rögtön észrevett Pákozdi atya, bevont a szentmisébe, az első könyörgést kellett felolvasnom. Megijedtem és megörültem. Tetszett a prédikáció, sok fiatal volt, nyüzsgés,
szép énekeket énekelt a kórus. Hirdették, hogy van katekumenátus, amire az utolsó pillanatban jelentkeztem. Hasonló korú emberekkel kerültem össze, a témák érdekesek voltak, énekeltünk itt is, a feltett kérdéseinkre válaszokat kaptunk, amelyek elgondolkodtattak. A végső döntés meghozatala nagyon nehéz volt (nem vallásos családból származom), de a szentségek felvételénél úgy éreztem, Jézus leszállt hozzám és átölel szeretetével. Ma: még mindig ugyanezt érzem, hálát adok érte és igyekszem én is egyre jobban szeretni őt. (2006.04.23.) – (kis gyermekes édesanya) 1998 szeptemberében kerültem a Lelkészségre, de úgy általában az egyház közelébe – ekkor már tudtam, hogy keresztény akarok lenni, hogy hívőként szeretném leélni az életemet. Az út eddig a pillanatig hosszú volt, sok kacskaringóval, de utólag visszatekintve nyílegyenes, mert benne volt az Isten akarata. Friss megtérőként a lehető legjobb helyre kerültem, hiszen a Lelkészségen nemcsak barátokra leltem, hanem az itteni közösség formálta meg keresztény lelki-szellemi identitásomat. Így a keresztségem, elsőáldozásom és bérmálásom napja nemcsak az én ünnepem volt, hanem az egész közösségé. Azóta eltelt több mint tíz év – sok tapasztalattal és tudással lettem gazdagabb: elvégeztem az egyetemet, számos munkahelyen megfordultam, családot alapítottam, gyermekem született, de azt a múltban kapott kincset, a hitet magamban hordozom és féltve őrzöm. (egy 1999ben a Lelkészségen keresztelkedett családapa) Egész életemben úgy próbáltam élni, hogy nyitott, befogadó legyek a világ dolgai felé. Próbáltam a lehető legtöbbet befogadni, mindezt úgy, hogy azoknak az erkölcsi normáknak megfeleljek, amikre szüleim tanítottak. Ez a norma többékevésbé a tízparancsolat volt, vagy
9 legalább is ebből jó pár. Gyermekkoromban kaptam még egy ajándékot szüleim által: megkereszteltek, ugyanakkor önmaguk felnőtt korukra felhagytak a vallásos élettel. Kikerülve a családi fészekből a fenti befogadási készség sokfelé elvitt (keleti vallások, lélekvándorlás, ezotéria), de sehol nem találtam a helyem. Kerestem valamit, és keresésem során arra lettem figyelmes, hogy azok az emberek, akikhez lelkületben közel kerülök, szinte egytől-egyig hívő keresztények. Ki is próbáltam jó pár gyülekezetet. Az emberek mindenhol kedvesnek, aranyosnak tűntek, de mégis a katolikus templomokban fogott el valami különös, magasztos érzés, ráadásul volt egy katolikus jó barátom (Jani, aki azóta már bérmaszülőm), akivel mindezeket megosztottam. Ő volt az, aki egy hideg, téli hétvégén áthívott magához Visegrádra, hogy énekeljünk a hétfő hajnali misén. Innentől kezdve gyakorlatilag állandó templomba járó is lettem, hittanra jártam, egyre inkább észrevettem az életemben a Szentlélek jelenlétét. A régi és új énem közti kavarodás tisztulni kezdett, és mint katolikus ember, kétségtelen volt, hogy bérmálkozás által "le kell érettségiznem", továbbá nagy vágyam volt az is, hogy az Eucharisztia szentségéből is kaphassak. Tavaly áprilisban meg is történt az esemény. Egy héten belül megtörtént az első gyónás, az elsőáldozás és a bérmálkozás is. Ez utóbbi különösen szép volt, hisz szerelemem is velünk tartott (akit megtérésem és bérmálkozásom között ismertem meg, és aki gyermekkorában volt elsőáldozó, de vallásos élete mellett eleddig nem gondolkozott el a szentség felvételén). A bérmálkozásom egyfajta felelősség Isten és az emberek felé. Bizonyosság arról, hogy választásom tudatos, felnőtt döntés eredménye, és életemet Jézus Krisztus és egyháza szolgálatába helyezem, folyamatosan keresve és ápolva a kapcsolatot
a Szentháromsággal. (2013-ban bérmálkozott vőlegény)
keresztény párkapcsolati kommunikációról beszéltek.
(Köszönjük azoknak, akik meg mertek szólalni és szavakba öntötték véleményüket, érzéseiket, tanúságtételüket az elmúlt tematikus évvel kapcsolatban!)
Délután a következő programok közül választhattunk: fürdőzés a nyíregyházi élményfürdőben, az egyházművészeti gyűjtemény és múzeum megtekintése, a római katolikus és a görög katolikus társszékesegyházak meglátogatása. A találkozó hétvégéjén tartották a görög katolikus farsangi bált, amelyre minket is meghívtak. A bál püspöki vecsernyével és a hajdúdorogi görög katolikus gimnázium végzős diákjainak nyitótáncával vette kezdetét.
KELET-en voltunk Február 7. és 9. között került megrendezésre a tavaszi félév első közös programja, a Kárpát-medencei Egyetemi Lelkészségek Találkozója, a KELET. Idei vendéglátónk a nyíregyházi Görög Katolikus Főiskolai Lelkészség volt. A 130 résztvevő közül 62-en érkeztünk Budapestről. Külön öröm, hogy csatlakoztak hozzánk a csíkszeredai, a kolozsvári és a marosvásárhelyi egyetemisták is. A közösségek péntek esti bemutatkozását játékos ismerkedés követte, amelyet a Szent Zsófia Leánykollégium lakóii vezettek. A napot Pákozdi István atya elmélkedésével zártuk. Szombaton a korán kelőkkel reggeli szentmisén vettünk részt. A délelőtti előadásoknak köszönhetően pedig megismerkedhettünk a bizánci lelkiséggel. Bosák Nándor püspök úr megnyitója után Kocsis Fülöp püspök atya tartott előadást „Liturgia és élet” címmel. Az őket követő előadók az ikonok világáról, a liturgiában felfedezhető szimbólumokról, a szív imádságáról és a
A háromnapos rendezvény záró programja a vasárnapi püspöki Szent Liturgia volt. A kollégisták és a kispapok vendégszeretetének, valamint Vincze Krisztián atya szervezőmunkájának köszönhetően egy igazán jó hangulatú és örömteli hétvégének lehettünk részesei. Köszönjük nekik! A találkozón készült képeket megnézhetitek az MKK honlapján! Csapó Gábor egyetemista, MKK-tag, „Cseri Koli”- lakó
EGYHÁZMŰVÉSZET A templomépítészet jelenkori kihívásai előadás a Sapientia Főiskolán Vizsgálatom fókuszába a római katolikus templomépítészet kilencvenes évektől napjainkig terjedő időszaka kerül, bár az így lefedett bő két évtizedet nem tekintem a "kortárs" állandó időhatározójának. E radikálisnak tűnő cezúra egyik oka a berlini fal leomlásának időpontja. 1989 a hidegháború végének és Európa újraegyesítésének emblematikus évszáma. A kilencvenes évek a
10 Szovjetunió, és a politikai egyházüldözés korszakának felbomlásával kezdődött, amikor Közép- és KeletEurópa hitközösségei előtt nem várt távlatok nyíltak. A történelmi eseményt nem sokkal előzte meg a latin egyház művészetpolitikai irányváltása. II. János Pál 1988-as intézkedésével beszüntette a Szakrális Művészetek Pápai Bizottságának működését, megvonva ezzel a római egyházfő XI. Piusz óta (1924) gyakorolt jogát, hogy művészetet érintő kérdésekben személyesen rendelkezzen. E jogot a helyi püspökökre átruházták, komoly lépést téve az egyházművészet és számunkra központi kérdést jelentő egyházi építészet autonómiája felé. A kilencvenes évekkel más korszak kezdődött az egyház életében, amely a közösséggel és a papsággal, a templomépítészettel és a liturgiával kapcsolatban új célkitűzéseket kezdett körvonalazni. A II. Vatikáni Zsinatot követő csendes évtizedekhez képest kétségtelenül megnőtt az igény a hagyományos istentisztelet iránt, amely a liturgikus reform communio-hitvallását az istentisztelet áldozati kellékeivel egészítette ki. Az értelmezési zavarok számos helyen ellenőrizhetetlen folyamatokat gerjesztettek; a templomtér túl merev vagy szabados felfogása ma már mindkét irányban a határokat feszegeti. XVI. Benedek pápa bölcsen mérte fel a helyzetet. 2007-ben Summorum Pontificum kezdetű motu proprio apostoli levelében kezeskedett arról, hogy amennyiben az a hívek lelki fejlődését szolgálja, püspöki kérvény nélkül engedtessék meg a zsinat előtti római misekönyv használata, s ezzel a régi rítus végzése mindenütt, ahol arra igény merül fel. A pápa ezzel kinyilvánította, hogy a római rítus két formájának akár egyazon templomban is meg kell férnie egymással, ugyanakkor nem részletezte ennek mikéntjét, s ezzel megoldandó feladatot hagyott az utókorra.
A mai egyház legnagyobb liturgikus kihívása egy olyan templommodell kidolgozása, amely mind a zsinat előtti, mind a zsinat utáni térhasználatnak megfelel. Az „ideálterv” elkészítése máig késlekedik, mivelhogy kétséges, vajon létezik-e. Csak abban lehetünk biztosak, hogy létezik néhány általánosan alkalmazott irányelv, amelyek a tervezők számára kijelölhetik a követendő utat. Különböző párhuzamos történeteket szeretnék bemutatni, keresve azokat az építészeti megoldásokat, amelyek segítségével tartalmi veszteség nélkül az egyetemesség javára egyensúly teremthető a reform és hagyomány térértelmezései között. Szükséges ehhez kitérni a legjellemzőbb kortárs templomterek kialakulására, szimbolikájára, vizsgálni kell a tér autonómiájának lehetőségét, és – akár az alkotó személyes nézőpontjának bevonásával – rá kell találni a tudatos istentisztelet alkalmas építészeti kereteire. Nem a régi rítus kortárs interpretációja, hanem a fenti egyensúly-elvnek megfelelő új építészeti nyelv érdekel elsősorban. Ez a nyelv ma számos tervezési feladatot más megvilágításba helyez, ezért kerülnöm kellett az olyan példák ismertetését, amelyek bár építészetileg mintaértékűek, mégsem járulnak hozzá a liturgikus megújuláshoz a harmadik évezredben. Hiba lenne ugyanakkor a 2007 utáni események fényében nem átértékelni néhány korábbi, de ebből a megközelítésből még nem méltatott munkát. Kiindulásom az istentisztelet tere, de a példák kiválasztásban az általános építészeti minőség is jelentős szempont, amelyhez a jegyzett nemzetközi szaksajtó rostája bizonyult a leghathatósabb segítségnek. Célom nem egy-két kirívó eset kiválasztása, hanem ismert és példaértékű alkotások XVI. Benedek pápa szellemiségét követő kritikai elemzése. Katona Vilmos
A bizánci stílus és mozaikok A bizánci építészet jelenléte megmutatkozott néhány olaszországi régióban: Rómában és Ravennában, a VI. és a VIII. század között, Dél-Olaszországban, a VIII. századtól kezdődően, Szicíliában és Velencében a XII. század kezdetétől a XIV. századig, mindazokon a területeken, amelyek a Keleti Birodalom nyugati perifériáján terültek el. A stílus A bizánci templomok a teológiai és liturgikus koncepciók másságában különböznek a nyugati, latin templomoktól és ez jelentős különbségeket mutatott művészeti és építészeti szempontokból is. A keleti atyák nézete szerint az ember az isteni hasonlatosságot a liturgiában szentségként megélt misztériumok általi átalakuláson keresztül valósítja meg, amely során megtapasztalja az érzékelhető és az isteni világ közötti ellenpontozást. A templom épülete tehát, ahogyan azt Prokopiosz mondta a VI. században, meg kell értesse vele, hogy azt „nem az ember ügyessége hozta létre, hanem az isteni inspiráció, ami felette lebeg és azt sugallja neki, hogy Isten nem lehet távol, hiszen azt a helyet kell szeretnie és ott kell laknia, amit ő maga választott.” Az építészeti struktúra általában szimbolikus és egyszerű formát alkalmaz, kívülről mint egy kupolával lezárt kocka jelenik meg: a templom a kozmosz szimbóluma, mivel a kocka a földet idézi és a kupola pedig az eget, így az a hely, ahol az ember istenné válása létrejön. Mindennek értéke, jelentősége van, a külső és a belső közötti szimbolikus kontraszttól kiindulva: a külső, mely egyszerű és dísztelen, gyakran vakolatlan téglából, ebből a szegényes építőanyagból készült
11 és a testre, mint egyszerű porhüvelyre utal. Ezzel ellentétben a belső gazdag kiképzésű, tele van színekkel és dekorációkkal, amik a szellemiséget hivatottak idézni, amely a hitnek köszönhetően már az égi liturgiát testesíti meg. A belső terek dekorálásánál a mozaikok használata, annak színpompájával és fényes csillogásával, a tereket anyagtalanná és égivé varázsolta, mivel a mozaik sokkal jobban, mint a festészet, képviselni tudta a természetfelettiséget megjelenítő, nem teremtett, hanem örökkévaló isteni fényt; a képek a túlvilágra mutatnak, nem az időbe és nem a térbe, és mindezt az arany alap fejezi ki. A Konstantinápolyi Szent Sophia székesegyház (Kr. u. 532537) képviseli a bizánci művészet alapelveit. Az Isteni Tudásnak dedikálták és a birodalom isteni védelmét is képviselnie kellett egyben. A központi, egymást váltó íves illetve egyenes falfülkékkel körülvett, hatalmas, negyven ablak által koronázott kupolával lefedett négyszögletű tér körül oldalsó és a nők számára fenntartott oldalhajók találhatók. Az épület monumentálisságát hivatottak könnyedebbé tenni a nagy ablaknyílások. A bejáratnál két külső csarnok található, a bűnbánók és a hittanulók, katekumenek számára, nagy fémajtókkal és egy széles, négyszögű oszlopcsarnokkal. A belső dekoráció, eredetileg csak virág és geometrikus motívumokból állt. A látványos hatás a mozaikok rafinált csillogásán, az oszlopfők áttört díszítésén, a márványok, porfír- és egyéb értékes kövek kontrasztján alapult, amelyeket szimmetrikus játékossággal helyeztek el. De nagyon különleges fontossággal bírt magának a napnak a fénye is, amely a negyven ablakon keresztül hatol be a belső térbe, úgy, hogy a napsugarak a nap minden órájában másképp szűrődnek be és hatolnak át a tereken egymást
keresztezve a különböző magasságokban. A központi rész a kupola alatt, ahol a szószék magasodik, így tehát sokkal jobban megvilágított, mint az azt körülvevő terek és sokkalta tágasabb is: a kupola boltozatát pedig csillogó szövevényű arany mozaik díszítette, amely a mindenható Krisztust, a kozmosz Urát ábrázolja, amíg az oltár kelet felé nézett. A Szent Sophia megépítése után a szent épület sémája, a kupolafedéssel és a központi alaprajzzal, a Birodalom összes központjában, városában és a bizánci befolyás alatt álló területeken modellé vált. A bizánci szent építészet legjobb tanúbizonysága, példája Olaszországban Ravennában található, ahol az V-VI. században épített bazilikák és keresztelőtemplomok megőrizték építészeti és mozaikművészeti fényüket. A legrégibb, az V. századra visszanyúló antik műemlékek között található Galla Placidia mauzóleuma és az ortodoxok keresztelőtemploma. A VI. századi építmények között a legjelentősebb a San Vitale bazilika, nyolcszögű központi részével és az egyik oldalán található szentéllyel, amelyet két kör alakú sekrestye vesz körül. A központi teret a kupola uralja, amely kívülről nyolcszögletű kiképzést kapott, és amelyet nagy ablakokkal látták el, amelyeket eredetileg – mint az összes ravennai ablakot – alabástrom lemezzel zártak le. Egyszerű, háromhajós bazilikai alaprajzú ezzel szemben az Új Szent Apollinárisz bazilika, amelynek egyetlen apszisa és külső csarnoka, valamint kör alakú harangtornya van, míg a Szent Apollinarisz in Classe templom, amely szintén háromhajós, az apszis oldalain a diakónusoknak kiépített terekkel és két, prothesis elnevezésű, az apszishoz csatlakozó és a liturgia kiszolgáló helyiségéül szolgáló térrel rendelkezett.
A bizánci stílusú templomok ikonográfiai programja szigorú szabályokat követett, mivel az azokon megjelenített alanyok, lények a templom főbb tereinek szimbolikus jelentéséhez kapcsolódtak, azoknak voltak alárendelve. A kupola, amelyet az éggel azonosítottak, időnként a keresztnek adott helyet, ami Krisztus győzedelmének jelképe, második eljövetelének hírnöke, mint ahogyan a Galla Placidia mauzóleumban (V. század) is megjelenik, kiemelkedve az éjszakai, az univerzum szimbolikus megjelenítéseit jelentő aranycsillagok alkotta koncentrikus körökkel megjelenített égboltból. Ezt követően a kupola a mindenható Krisztus, az univerzum Urát is magában foglalja, amint a világ felett őrködik, körülvéve az angyalok, égi őrei által, míg a kupoladobban találnak helyet az apostolok és a Krisztusnak jelentő próféták és a forgókban pedig a négy evangélistát jelenítették meg, mint az írással foglalatoskodó férfiakat, vagy mint a Dániel könyvének víziójaként megjelenő szárnyas lények, a tetramorfok (sötét alakok) szimbólumát képviselő férfiakat. Helyenként, mint a velencei Szent Márk székesegyházban (XII. század) is előfordul, a kupolában látható a mennybemenetel. Párhuzamosan Krisztus képével, az Efezusi Zsinatot követően, a Szűz Mária is megjelenik a Gyermekkel az apszis boltozatán, a Sedes Sapientiae trónusán állva vagy a könyörgő pózában, utalva saját közvetítő szerepére és az Egyház „imázsára” is, mint az isztanbuli Szent Sophia templomban. A földet szimbolizáló hajóban láthatóak a legfőbb evangéliumi epizódok, amelyek ünnepei az egész liturgikus évet végigkísérik, vagy éppen már az Újszövetségre utaló ószövetségi epizódokat jelenítenek meg, mint a Szent Vitale templomban. Rómában, a bizánci hatás a Santa Maria Maggiore (V. század) diadalívén, a városfalakon kívüli
12 Szent Lőrinc templomban (VI. század) mutatkozik meg és később, a XII. század során bizánci művészeket hívtak a Palatinusz kápolna és a palermói Martorana kápolna, illetve a cefalúi és a monreali székesegyház mozaikjainak megvalósításához, akik a helyi mozaikművészekkel együttműködve a velencei Szent Márk székesegyházban és a torcellói székesegyházban is dolgoztak. A mozaikok Az ötödik századtól Konstantinápoly, a Kelet-Római Birodalom fővárosa, a császári udvar székhelye olyan dekoratív stílust támogató központtá vált, amely az építészetben jellemzően fitomorf (növényalakú) motívumokon alapult. Fő példái ennek a Szent Sophia és a Szent Szergió és Bakkó templomai, ahol a tüskés akantusz ábrázolása már odáig ment, hogy „anti-klasszikusnak” is nevezhetnénk. A művészek a hagyományos virágcsokor apró részekre tagolásáig jutottak. Ezt a csokrot a (rombuszokból, körökből és spirálokból álló) geometrikus szövedéken belüli, ritmikus vagy szimmetrikus egyezésekkel elrendezett, közös szárakból összefonódott, elemi egységek jellemezték. Ilyenek borították a párkányzatokat, ormokat, korlátokat, a boltívek közötti falat, mintegy színmintázatainak világos-sötét kontrasztjával előtűnő csipke. A Szent Sophiában a megjelenített motívumok között az akantuszon kívül találhatunk pálmalevéldíszeket, borostyánt és szőlőtőt is. Stilisztikai tekintetben e műépítészeti dekorációk kimondottan a szépséget szolgálják – alkalmassá válva ezzel az isteni Bölcsesség jelképezésére is, amelyről titulusát kapta a templom. A boltív keresztje négy részből álló pálmához csatlakozik („élet fája”), amely szokás szerint akantusz-csokorból nő ki, ilyet később a római Szent Kelemen
bazilika apszis-boltozatánál is láthatunk. (…) Néhány mozaik megmaradt a Szent János templom apszisboltozatán is, amelyet az V. század elején San Paolino alkotott. A Sulpicius Severus nevű barátjának írt leveléből tudjuk, hogy egy nagy, ékkövekkel díszített, csillagos éggel és tizenkét galambbal körülvett keresztet ábrázolt. Alul, a mennyei hegyen pálmák és számos növényfaj volt, az Éden négy folyója, valamint az Agnus Dei, Isten Báránya, aki felé hat bárány két sora tartott, ez kétségtelenül a Szent Apollinare in Classe apszisboltozatára emlékeztet. A ravennai mozaikok növényi elemeknek bő választékát mutatják be, akantuszlevelek formájában, amelyek sokféle, már az első, keresztény festő-éra kazuisztikájában is fellelhető növényi motívummal, pl. szőlővesszőkkel, fürtökkel fonódnak egybe. A Szent Vitale bazilika mozaik-dekorációinak fő szereplői javarészt a növényvilágból valók. A leggyakrabban előforduló növény itt is az akantusz. Ennek az örökzöld, fű-szerű növénynek vörös vagy rózsaszín virágja, tok-szerű gyümölcse és széles levele van, a pogány világban az örökkévalóság és halhatatlanság szimbóluma volt. A tizenöt medállal díszített nagy boltív és a szentély között két, geometrikus elemekből álló, erősen színezett sáv helyezkedik el fehér, világoskék és rózsaszín virágok között, amelyeket botanikailag nehéz lenne azonosítani. De valószínűleg nincs közük sem a valósághoz, sem a Bibliához, csak töltelék-szerepük van. A szentély felett a boltozatot virág girlandok és gyümölcsök osztják négy részre, hosszúra nyúlt akantuszos ornamentikával. Leveleinek kirajzolása és kicsiny erezete
részletesen ki van dolgozva, bennük állatok, vörös és narancsszínű, négyszirmú virágok foglalnak helyet. A borostyán szív alakú levelei, lándzsa alakú (talán babér-)levél girlandok fehér virágokkal és fehér-vörös virágbimbókkal fonódnak össze, gránátalmák, körték, cédrusok és kerek, külsejük felé sötétedő, fehér-vörös rózsák bújnak elő belőlük. A rózsa „gall”-nak nevezett változata jelenik meg, amely már a görögöknél is ismert fajta volt; növénydíszítéshez, kertekben használták. Igen egyszerű virág, az ötnél több szirmú rózsák ugyanis náluk még ismeretlenek voltak. Formája és szépsége miatt szimbolikusan értelmezhető. A keresztény világban a rózsának színe szerint öszszetett szimbolizmusa van: míg a vörös Krisztus és a mártírok szenvedését, a fehér Mária szűzi tisztaságát jelképezheti. Utóbbi a „tövis nélküli rózsa” attribútumához is kapcsolható: Mária mentes maradt az áteredő bűntől és következményeitől. A liliomokat nagyméretű fehér virág-ábrázolások prezentálják, amelyek ikonográfiája, ikonológiája szimbolikus jelentőségű, noha a Biblia nem tesz említést fehér liliomról, mert az ismeretlen a zsidóságnál. A klasszikus világban királyi virágnak tartották, amelynek nemes méltósága hasonlatos a rózsáéhoz, a tisztaságot jelképezte. E jelentésével került át a keresztény művészetbe Mária szüzességének másik szimbólumává válva. (…) A színek itt is alapvető szerepet játszanak: az éggömb aranyától a sárgán, majd a zöldessárgán keresztül a fű fényes és harsogó zöldjéhez, a növényzet buján sarjadozó zöldjéhez jutunk, végül a talapzat kékeszöldjéig, ahol a tizenkét apostolra utaló bárányok között meg-
13 számlálhatatlan növény és fehér virág látható. E virágok minden bizonnyal „Szent Pankráciusz (Pongrác) liliomai,” s a nevet adó szent tisztaságára utalnak, valamennyi három elemből vagy annak többszöröséből van szerkesztve. A liliomokkal a mártírok színét idéző, élénkvörös szegélyű növények, talán szuharok váltakoznak, a zöld szín tónusárnyalatai pedig a feltámadás reményét keltik. A rét közepén Apollinare püspök látható frontális pozícióban, emberekkel, állatokkal és növényekkel körülvéve. Utóbbiak az összes létező fűnek és az év minden pillanatában mutatkozó levélzetnek zöldjét idézik. Az apszis boltozatának növény-fajtái három csoportra oszthatók. A Biblia világától ihletettek, amelyek vallásos szimbolikával bírnak; a bazilika ősi környezetének helyi növényei, amelyekkel a dekoratőrök találkozhattak; ill. a nehezen felismerhető, vagy képzeletbeli növények, amelyek megalkotásához csak a szín és a nagyság volt adott.
Hosszú volt és egyenes, rajta pedig őrök jártak. Őrök éltek itt, távol családjuktól és minden szeretteiktől, mert csak így tudták megoltalmazni őket. Az őröknek fegyvereik is voltak, hatalmas, bonyolult szerkezetek, melyek lövellvén hozzák a fürge halált bárkire, ki él, s kinek a mozgás megadatott. Rabok is voltak itt. Elítéltek, kiket a világ száműzött magából, kik a világot száműzték magukból. Szürke egyenruhában jártak, ugyanazt ették minden nap, ugyanúgy pergették egymás után a perceket, mint holmi homokot a szelíd szellő. Számuk volt a raboknak, mert neve csak azoknak lehet, akik felelősséggel tudnak rendelkezni önmaguk felett. Egy börtön volt ez, az örökkévalóság számára tervezve.
És minden megváltozott. Csak a rácsok nem. A rácsok, azok továbbra is rácsok maradtak. Wágner Ádám („Cseri Koli”)
Amíg nem késő
Micaela Soranzo Fordította: Agnese Pazzagli és Oltványi Bernadett
NOVELLÁK Katasztrófa Egykor itt egy börtön állt. Hatalmas volt, magasságos, tekintélyt parancsoló. Vastag falait csákány meg nem bonthatta, betonszerkezete stabil volt és kegyetlen. Végtelen szögesdrót futott rajta körbe, akképpen, mint máshol a borostyán. Tornyai a felhőket ritkították hegyes csúcsaikkal, korlátja egyszerű, masszív struktúra. Reflektorai fényesek, akár a nap, és sűrűek, akár a csillagok, mert e falak között az éj sem borult sötétbe. Még gyilokjárda is volt, végig a fal mellett.
neonlámpák nyugtató fényét szórják szerteszét. A gyilokjárda eltűnt, semmi nem maradt már belőle, csupán az emléke. Az épület meghasonlott, s vele együtt minden benne élő. Az őröket meggyilkolták, aszszonyaik özvegyekké, gyermekeik árvákká váltak egyetlen éjszaka alatt. A rabok pedig elszabadultak, szökevények lettek. Nevük lett és ruhájuk és mindennap máshol esznek majd. Perceiket számlálják, életük egy hajszál lesz, melyet nem sodorhat immár minden szelíd szellő. Az örökkévalóság ekkor érkezett el.
Aztán jött a vihar. Jött a vihar és minden megváltozott. A falak, a beton mind romokká lettek, akárcsak tekintélyük, kegyetlenségük. A szögesdrót megtört és elkallódott; ezernyi apró, kicsiny kis vasszilánk lett belőle, másnak sem jó immár, mint gyermekjátékszernek. Tornyai a földdel, korlátja a káosszal vált egyenlővé. Reflektorai szerteszét hevernek, millió darabbal tépik a föld rögeit; az égőket talán összeszedték, s most hallgatag
21 év házasság után a feleségem arra kért, hogy vigyek el egy másik nőt egy vacsorára és utána esetleg egy moziba. Majd hozzátette: „Szeretlek, de tudom, hogy ez a másik nő is szeret, és jól esne neki, ha egy kis időt együtt töltenétek!” És ez a bizonyos másik nő, akivel a feleségem kért, hogy randizzak, nem más volt, mint az édesanyám, aki már 19 éve özvegy volt, viszont a munkám és a 3 gyerek miatt ritkábban tudtam látogatni, jóformán csak a nagyon jeles alkalmakkor. Még aznap este felhívtam, hogy menjünk el egy vacsorára meg esetleg egy moziba utána. „Mi történt, jól vagy, minden rendben?” – kérdezte aggódva.. Talán nem is csodálom, viszonylag késő este hívtam és ez a meghívás eléggé váratlan is volt, mivel ilyen randink soha nem volt még. „Semmi baj nem történt, csak gondoltam, jó lenne egyet vacsorázni, beszélgetni” – válaszoltam. „Csak te és én.” Majd egy kis néma csönd
14 után rávágta, hogy „Nagyon szeretném, ez nem is kérdés!” Azon a pénteken, ahogy érte mentem, hogy felvegyem a házánál, egy kicsit ideges voltam, bár láttam rajta, hogy ő is elég izgatott a randi miatt. Az ajtóban várt, már a kabátját is magára vette. Még fodrásznál is volt előtte, a haja szépen begöndörítve és azt a ruhát viselte, amit a legutolsó házassági évfordulójukon vett fel. Úgy mosolygott, mint egy angyal. „Mondtam a barátnőknek, hogy randink lesz, teljesen odavoltak” – szólt egyből, ahogy beült az autóba. „Alig várják, hogy meséljek mi volt a találkánkon.” Elmentünk egy hangulatos kis étterembe, úgy belém karolt mintha csak a First Lady lett volna. Éreztem, hogy milyen büszkén állt az oldalamon, mint ahogy egy igazi anyának kell. Miután leültünk elkezdtem felolvasni a menüt, mivel nem igazán látta tisztán az apró betűket. Ahogy olvastam, nagyjából a felénél felnéztem és láttam, milyen ámulattal bámul engem, egy kedves mosollyal az arcán. „Régebben mindig én olvastam fel a menüt neked, amikor kicsi voltál” - mondta majd a tekintetében látszódott is, hogy elmerengett ezeken a régi szép időkön. Nagyon kellemes, jó kis beszélgetés volt. Lényegében átbeszéltük kinek mik a jelenlegi dolgai, élményei, stb. Tehát jól elnyúlt, sőt olyannyira, hogy lekéstük a mozit is. Később, ahogy megérkeztünk a házhoz, ezt mondta: „Mit szólsz egy következő alkalomhoz, de csakis, ha megengeded, hogy a vendégem légy, kisfiam” - mondtam legyen, semmi gond. „Milyen volt a randi?” - kérdezte a feleségem, amikor hazaértem. „Nagyon jó, sokkal jobb, mint amit elképzeltem” – válaszoltam neki lelkesen. Pár nappal később édesanyám meghalt egy hirtelen szívrohamban. Nem tudtam semmit tenni, teljesen váratlan volt, így elbúcsúzni sem volt lehetőségem. Nem sokkal rá pedig jött egy boríték, egy előre kifizetett számlával, rajta az étterem neve, ahol a közös
randink volt, benne egy cetlivel: „Előre kifizettem a számlát, mert nem voltam benne biztos, hogy ott lehetek. Két főre, egyik a tiéd, a másik pedig a feleségedé. Soha nem fogod megtudni, milyen fontos volt nekem az az este! Szeretlek fiam!” Most már tudom, hogy milyen fontos, hogy kimondjuk: „Szeretlek” és azt a másikat akkor szeressük, amikor lehet, amikor velünk van. Semmi más az életben nincs olyan fontos, mint a családunk. Szánjunk rá elég időt és ezt akkor tegyük, amikor lehet, ne akkor, amikor már esetleg késő! (ismeretlen szerző)
VERSEK Lelkem tévedt madár Lelkem tévedt madár Sűrű szürke ködben irányt vesztenék S vesznék nélküled Lelkem riadt madár Világ viharában nincs más menedék Nyújtsd felém kezed Lelkem fehér madár Békén megpihen, ha körém fonod két Áldott tenyered. Radvány Miklós
RECEPTEK Libamáj sütése A szép, nagy, világos, hízott májat (a szívét gyökerestül levesszük róla /ha van/ s a ludaskásába főzzük) lábasba helyezzük, alá teszünk egy darab libahájat és annyi nyers, enyhén sózott tejet öntünk rá, hogy éppen ellepje. Így áztatjuk 6-7 órán át. Akkor feltesszük tűzhelyre, s fedő alatt addig pároljuk, amíg a tej elfő
róla. Most levesszük a fedőt, s a májat zsírjában sütjük néhány percig. Semmiféle fűszer nem kell hozzá, fokhagyma legkevésbé! Gyönyörűen szeletelhetjük akár hidegen, akár melegen, s olyan lesz, mint a krém. Kenni is lehet. (egy névtelen háziasszony)
Indiai csirke Négy darab közepes nagyságú, bőrös csirkecombot a forgóinál elvágunk, megmossuk, papírtörlővel szárazra töröljük, és kissé besózzuk. A csirkecombot lehetőség szerint piacon, termelőktől vásároljuk, mert ízletes étket csak jó alapanyagból, kukoricán nevelt, udvaron kapirgált csirkéből tudunk főzni. Fél liter natúr joghurtba (itt is törekedjünk a termelői beszerzésre) bekeverünk egy mokkáskanálnyi frissen őrölt feketeborsot, egy késhegynyi curry port, ízlés szerinti mennyiségű őrölt chili paprikát és egy evőkanál frissen csavart citromlevet. Az így nyert elegyben alaposan megforgatjuk a csirkedarabokat és egy olajjal kikent tűzálló tálba fektetjük őket. Ráöntjük a maradék mártást, az edényt lefedjük és egy éjszakára a hűtőszekrénybe tesszük. Másnap már nem sok tennivaló akad: az edényt – anélkül, hogy a tartalmát megbolygatnánk – 200 C fokra előmelegített sütőbe toljuk, és addig sütjük, amíg a húsdarabok meg nem puhulnak. A sütőtálban tálaljuk, és a tetejére díszítésként apróra vágott koriandert szórhatunk. Köretként stílszerűen rizs illik mellé (nem feltétlenül indiai).
Vadas gomba Közepes méretű serpenyőben 8 dkg vajon üvegesre párolunk egy nagy fej apróra vágott vöröshagymát, megszórjuk pirospaprikával és felöntjük egy deci langyos vízzel. Fél kiló sampinyongombát vízzel leöblítünk, széles csíkokra aprítjuk és
15 beleszórjuk a serpenyőbe. Enyhén sózzuk, beledobunk négy-öt babérlevelet és takaréklángon addig pároljuk, amíg a leve el nem fő. Levesszük a tűzről és hozzákeverünk egy evőkanál mustárt, egy evőkanál ketchupot, egy mokkáskanál őrölt lestyánt, egy késhegynyi frissen őrölt feketeborsot, egy teáskanálnyi kristálycukrot, két dl jó minőségű zsíros tejfölt. Visszatesszük a tűzre és csak éppen, hogy összerottyantjuk. Megszórjuk frissen aprított petrezselyemmel és máris tálalhatjuk frissen kifőzött spagettivel vagy makarónival. Jó főzőcskét! Zakar András
VICCEK 1) Védőügyvéd Vállalkozó üti a falat a börtönben: - Az ügyvédemmel akarok beszélni! - Semmi gond, de a másik falon kopogjon, az ügyvéd úr abban a cellában ül! 2) Bárány - Hogy hívják a szerelmes bárányt? - Love juh! - És hogyan fékezik meg a szerelmes bárányt? - Állj! Love juh! 3) Balta - Jean, hozza be a baltát! - Minek uram? - Embert akarok faragni magából! 4) Mint a villám - Na, hogy megy a lányodnak az autóvezetés? - Mint a villám! - Olyan gyorsan? - Á! Hol egy fába, hol egy oszlopba csapódik. 2) Friss hírek - Jean, miért tette az újságokat a hűtőbe?
- Hogy a hírek frissek maradjanak, uram! 4) Csíkos kerítés - Jean, miért nem festette csíkosra a kerítést, ahogy kértem? - Mert nem kaptam csíkos festéket, uram. 5) Távirat A skót táviratot akar feladni: - Szeretnék küldeni egy táviratot a barátomnak, amelyben értesítem, hogy holnap érkezem. Mennyibe kerülne ez? - 20 penny szavanként, az aláírás ingyenes. - Rendben! Írja akkor, hogy: Üdvözlettel. Aláírás: Barátod-Joeholnap-este-8-kor-érkezik. 6) Na, látja! Móricka dobol a padon. - Miért dobolsz Móricka? - Elijesztem az oroszlánokat. - De hisz itt nincs oroszlán. - Na, látja! Ugye milyen jó módszer? 7) Skót karácsony A skót kisfiú megkérdezi az apjától: - Apa, mi lesz karácsonykor a fa alatt? - Parketta, kisfiam. 8) A széken Mórickát fenyíti a tanárnő: - Mondtam, hogy ne hintázz a széken! Nincs füled? - De van, csak azon nem tudok hintázni! 9) Halak - Jean, adjon friss vizet a halaknak! - De uram, még a tegnapit sem itták meg. 10) Elvesztette Két rendőr megy az utcán, találnak egy gumibotot, az egyik megszólal: - Te ez nem a Béláé? - Kizárt, ő tegnap elvesztette.
11) Fél órája - Rendőr bácsi, tessék gyorsan jönni! A papa meg a zöldséges már fél órája verekszik! - Fél órája? És miért csak most szólsz? - Azért, mert eddig a papa volt fölényben! 12) Szófogadó gyerek - Miért az ablakon keresztül jársz be a házba? - Anya azt mondta, hogy ha rossz jegyet kapok, át ne lépjem a küszöböt. 13) Zöld papagáj - Zöld vagy vörös papagájt vegyünk Jean? - Vöröset, mert a zöld még bizonyára éretlen. 14) Abszolút udvarias - Ki az abszolút udvarias? - ??? - A buszvezető, amelyik átadja az ülőhelyét. 15) Hiány Kohn elmegy a rabbihoz tanácsot kérni: - Rabbi, mit tegyek? Hiányzik a kasszából 1000 dollár! - Tedd vissza, fiam! 16) Kocsi tolvaj - Papa! Papa! - kiabál a fiú a kertből. - Most lopták el a kocsinkat! - Láttad, ki vitte el? - Igen! - Felismernéd? - Nem, de felírtam a kocsi rendszámát. 17) Sírkő Két hulla sétál a temetőben, az egyik sírkövet cipel a hátán. Megkérdezi a másik: - Minek cipeled azt a sírkövet? - Á, manapság az ember már nem sétálhat az iratai nélkül.
16 HIRDETÉSEINK 1. Köszöntjük két újonnan megkeresztelt testvérünket: Schnorch Katát és Tóth Líviát! Az Úr vezesse őket előre a kereszténység boldog ösvényén! – Még nyolcan készülnek a bérmálás szentségének felvételére, ami április 6-án 16 órakor lesz a Szent Margit Gimnázium bérmálkozóival együtt a Szent Imre Plébániatemplomban. 2. Március 24-én a hétfői hittan keretében látogatást teszünk a Molnár C. Pál galériában. Találkozás a XI. ker., Ménesi út 65. szám előtt 19 órakor. 3. A nagyböjti lelkigyakorlatunkat a Tihanyi Bencés Apátságban tartjuk március 28-30. között.
Szent Imre kápolnában Nagyhétfőn, Nagykedden és Nagyszerdán a 18 órakor kezdődő szentmise keetében. (A hó 2. hétfői szentségimádás elmarad.) 7. Nagycsütörtökön az utolsó vacsora emlékezetét ünneplő szentmisét 18 órakor kezdjük az MSzTban, elvégezzük a lábmosás szertartását, utána agapét tartunk, majd 22 óráig a templomban virrasztunk. 8. Nagypénteki szertartást végzünk a Szűz Mária Társasága III. ker., Jablonka u. 65-ben lévő kápolnájában 18 órakor, majd Húsvéti vigilíát Nagyszombaton 19 órai kezdettel. 9. Húsvétvasárnap 19 órakor rendes időben egyetemista szentmise lesz, Húsvéthétfőn viszont nem tartunk esti misét.
5. A virágvasárnapi szentmisénkben szkólánk énekel (a passiót is).
10. Április 24-26. között tartjuk a XX. Egyetemi Pasztorációs Konferenciát Tahiban (az ország és külhon magyar ajkú egyetemi lelkészei és munkatársai részvételével).
6. Nagyheti triduum lesz a XI., Bartók B. u. 19. számú házban lévő
11. Április 27-én, Fehérvasárnap 10 órakor kezdődik Pinke Petra Anna
4. Az idei Jegyesiskola (25 pár részvételével) április 9-én ér véget.
keresztelője az MSzT-ban (a “Cseri Koli” gondnokainak gyermeke). 12. A Semmelweis KBK április 28i alkalmán Pákozdi István egyetemi lelkész tart előadást A lelkiismeret Isten szava? címmel (Üllői úti Örökimádás templom, 19 óra). 13. Április 30-án szerdán 19 órakor a Lelkészség négy kollégiumának lakói a Szent Ignác Kollégium lakóival együtt tartják kollégiumi estjüket a jezsuiták Horánszky utcai kollégium épületében. 14. Május 4-én Anyák napja. 15. Május 11-én, a Hivatások világnapján a lelkész és a diakónus együtt tartják a szentbeszédet. 16. Május 12-én a hó 2. hétfőjén szentségimádás lesz. 17. Június 1-jén, Jézus Mennybemenetelének ünnepén latin nyelvű szentmisét tartunk. 18. Június 8-a Pünkösd ünnepe; június 15-én, Szentháromság vasárnapján 19 órakor a MSzT-ban lesz az idei Te Deum!
*** Mottónk magyar jelentése: Használjuk fel, (fordítsuk) az életünket az igazságra! *** Minden kedves olvasónknak áldott húsvéti ünnepeket kívánunk! *** Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő, tördelő: Emri Márton lelkészségi titkár. Köszönjük Csapó Gábor egyetemista, Egri László doktor, diakónus, Katona Vilmos mérnök, Micaela Soranzo, Pákozdi István atya, Radvány Miklós, Suor Maria Amata kármelita nővér, Szerdahelyi Miklós blogíró, Zakar András mérnök és Wágner Ádám egyetemista írásait! Ugyanígy köszönet illeti Bata-Király Edinát, aki nyelvi korrektorunk! Jelen számunk képeit a görög egyház ikonjaiból válogattuk. A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel: 203-1734,
[email protected], www.egylelk.com Honlapunkon a korábbi Egyetemes újságok is megtalálhatóak.
