2013. január-február

Prof. Dr. habil Paczolay Péter A közjegyzők alkotmányos helyzete A közjegyzők és a közhatalom dr. Klaus Woschnak A civil közjegyzőség kezdeti időszakai Dr. Udvary Sándor PhD A közjegyzői eljárások néhány vonatkozása és eljárási garanciái az alkotmányjog tükrében dr. Kőrös András A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek Közös szülői felügyelet Sajtófigyelő Rezümék

2013. január-február

2013. 1.

sz á m

* K öz jegy zők K özlön y e

Tartalomjegyzék

Prof. Dr. habil Paczolay Péter

A közjegyzők alkotmányos helyzete A közjegyzők és a közhatalom ................................................................. 4 dr. Klaus Woschnak

A civil közjegyzőség kezdeti időszakai ................................................ 16 Dr. Udvary Sándor PhD

A közjegyzői eljárások néhány vonatkozása és eljárási garanciái az alkotmányjog tükrében ..................................................................... 30 dr. Kőrös András

A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek Közös szülői felügyelet ............................................................................ 45 Sajtófigyelő ................................................................................................. 55 Rezümék ....................................................................................................... 75

K öz jegy z ők K özlön y e * 2013. 1.

sz á m

A közjegyzők alkotmányos helyzete

A közjegyzők és a közhatalom Előadás a Közép-európai Közjegyzői Kollokviumon Sopron, 2012. november 9.

Tisztelt Kollokvium!

A

közjegyzői hivatásra vonatkozó szabályokat rendkívül sokszínű módon lehet értékelni. A jogtörténeti fejlődés gazdag tapasztalataitól kezdve, a hivatás

gyakorlásának etikai normáin át, a hatályos eljárási jogszabályok aprólékos szabályozásáig minden aspektus nagyon fontos részleteket ad hozzá a közjegyzői tevékenység átfogó értékeléséhez. Az egyes aspektusok csakis együtt vezethetnek el minket a közjegyzőség mibenlétének megértéséhez. Ha e nézőpontok közül a kérdés alkotmányjogi vonatkozásaira fókuszálunk, akkor is szembeötlő a téma sokrétűsége. Nagyon tanulságos és szép lenne például felvázolni a közjegyzőség történeti fejlődését, hiszen az mindig érzékenyen reagált az ország történelmi-közjogi eseményeire. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a hiteleshelyek történetében a hazai államiság alakulása mutatja magát. De hasonlóan nélkülözhetetlen az alkotmányjogi értékeléshez az egyes közjegyzői eljárások feldolgozása is, ezért örömmel láttam, hogy holnap az alkotmányjogi szekcióban az Alkotmánybíróság munkatársa (Udvary Sándor) el is végzi ezt a munkát. Előadásomban én a közjegyzőkre vonatkozó alkotmánybírósági gyakorlat alapjaival foglalkoznék. Az Alkotmánybíróság határozatai a közjegyzői tevékenység jellegének leírására több megfogalmazást is használnak. Egyrészt a határozatok a közjegyzőségre az

— 4 —

2013. 1.

sz á m


állam igazságszolgáltató tevékenységének részeként tekintenek. Ismét a holnapi szekcióra hivatkozva megengedhetem magamnak, hogy az idevágó kérdéseket az Alkotmánybíróság másik munkatársára (Köblös Adélra) hagyjam, és figyelmemet arra fordítsam, hogy az Alkotmánybíróság emellett a közjegyzői tevékenységet közhatalmi tevékenységként, hatósági jogalkalmazásként értelmezi. Nyilvánvaló, hogy az értelmezési gyakorlatnak ez a két alappillére – ti. hogy (1) a közjegyző az igazságszolgáltatás része, valamint (2) közhatalmi tevékenységet folytat – egymással szoros kapcsolatban áll és részben összefonódik, azonban a fogalmi tisztázás terén érdemes bizonyos mértékben különválasztanunk őket, mivel részben eltérő jellemzőket tudunk ezáltal megragadni. Előadásom tehát a közjegyzőség közhatalmi jellegével kapcsolatban igyekszik összefoglalni a legfontosabb szempontokat. A kérdés áttekintése azért is különösen aktuális, mert az Európai Unió Bírósága tavaly sorozatban hozta meg azokat a döntéseit, amelyek az uniós jog adott rendelkezése szempontjából nem tekintette közhatalmi jellegűnek a vizsgált tagállamok közjegyzőinek tevékenységét. Sőt jelen pillanatban az Európai Bizottság keresete alapján a magyar szabályozás megítélése is a luxembourgi bíróság döntésére vár. Indokolt tehát, hogy a témát ennek a kihívásnak a tükrében járjuk körül, és megpróbáljuk eloszlatni az esetleges félreértéseket. Annak tisztázására kerítek tehát most sort, hogy (1) miben áll az Unió Bírósága jogértelmezésének lényege, (2) ehhez képest mit tartalmaznak a releváns alkotmánybírósági határozatok, és (3) milyen kapcsolatban áll egymással a két joggyakorlat.

1. Az Európai Unió Bírósága a közjegyzői tevékenység közhatalmi jellegéről Amint

az

ebben

a

körben

nyilván

közismert,

az

Európai

Unió

Bírósága

kötelezettségszegési eljárás keretében vizsgálta több tagállam közjegyzői szabályozását. Ennek eredményeképpen 2011. május 24-én hozott ítéleteiben több tagállamot is elmarasztalt, amiért a közjegyzői státuszok betöltésének feltételül szabták a tagállami állampolgárságot. A Bizottság keresete alapján a Bíróságnak abban a kérdésben kellett döntenie, hogy az állampolgársági feltétel ebben az esetben jogsértően korlátozza-e a letelepedés szabadságát, amelyet az Európai Unió működéséről szóló szerződés 49. cikke

— 5 —


sz á m

garantál (ezt korábban az Európai Közösséget létrehozó szerződés 43. cikke tette meg, de előadásomban ezután csak az Európai Unió működéséről szóló szerződés számozására utalok). Az érintett tagállamok a szerződés 51. cikkére hivatkoztak, amely kivételt enged a letelepedési szabadság biztosítása alól „a közhatalom gyakorlásához tartósan vagy időlegesen kapcsolódó tevékenységek” esetében. A jogkérdés végeredményképpen tehát az volt, hogy a vizsgált tagállami szabályozásokban megjelenő közjegyzői tevékenységek közhatalom gyakorlásában való részvételt jelentenek-e. A Bíróság – hangsúlyozva, hogy a tevékenységi köröket önmagukban, nem pedig a jogállás fényében vizsgálja – áttekintette, hogy az érintett tagállamok közjegyzői milyen tevékenységeket folytatnak, és mindegyik esetben azt állapította meg, hogy a hatályos szabályok alapján nem állapítható meg a közhatalom gyakorlásában való részvétel. Itt szeretném rögtön leszögezni: nem célom annak megelőlegezése, hogy a luxembourgi bíróság miként dönthet majd a magyar szabályozás hasonló állampolgársági feltételéről. Egyfelől látni kell, hogy ahány tagállam, annyi különbség lelhető fel a közjegyzői tevékenységek fajtái vagy részletszabályai között. Másfelől viszont a bírósági ítéletek a hazai jogrendben is ismert klasszikus közjegyzői tevékenységeket (is) érintenek. E szempontok mérlegelése és a majdani döntés megelőlegezésének kísérlete helyett azonban arra keresem a választ, hogy bármilyen uniós döntés is születik, az mennyiben érinti a szóban forgó kérdések hazai alkotmányjogi megítélését. Mindenekelőtt látni kell, hogy az Unió Bírósága a közhatalom fogalmának terjedelmét nem általánosságban adta meg. Az ítéletek maguk is hangsúlyozzák: arra keresik a választ, hogy egy konkrét szerződéses rendelkezés, az 51. cikk értelmében meddig terjed a közhatalom. Emellett döntő jelentőséggel bír az is, hogy a Bíróság az egyik alapvető uniós szabadság alóli kivétel értelmezése kapcsán foglalkozott a kérdéssel. Érthető tehát, hogy azzal érvel: az állandó ítélkezési gyakorlata alapján figyelembe kellett vennie a szóban forgó rendelkezések sajátos uniós jogi jellegét. Ennek érdekében olyan jogértelmezés kidolgozását tekintette feladatának, amely a letelepedés szabadsága alóli kivételeket csakis a feltétlenül szükséges mértékre korlátozza, és biztosítja, hogy a szerződés hatékony érvényesülését ne befolyásolhassák a tagállamok egyoldalú rendelkezései. Az ítéletek így arra jutnak, hogy az 51. cikkben foglalt kivételt kizárólag azon tevékenységekre kell korlátozni, amelyek „önmagukban véve is a közhatalom

— 6 —

2013. 1.

sz á m


gyakorlásában való közvetlen és sajátos részvételnek minősülnek”. Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy a Bíróság csupán azt állapította meg, hogy az adott cikk szempontjából a vizsgált tevékenységek olyan mértékben közhatalmi jelleggel bírnak-e, amilyen mértékben az uniós jog kivételt engedhet az egyik legfontosabb szabadsága alól. Az ítéletek alapján nem tartoznak ide „a közhatalom gyakorlásához képest kisegítő vagy előkészítő jellegű tevékenységek”. Azokat a tevékenységeket sem lehet kivételként kezelni, amelyek „érintetlenül hagyják a bíróság vagy közigazgatási hatóság mérlegelési és döntési jogkörét”, vagy amelyek „nem járnak döntési jogkör gyakorlásával”. A Bíróság e mondatai mellett az is figyelemre méltó, ahogy a felek megfogalmazták saját álláspontjukat. A felperes Bizottság a keresetekben arra hivatkozott, hogy a közhatalom fogalmának magában kell foglalnia „a mások akaratától független vagy akár azzal szemben történő cselekvés képességét”, vagyis a kényszerítő jogkör alkalmazását. Az alperesek érvelése szerint viszont a közhatalom fogalma nem korlátozható a kényszerítő jogkör gyakorlásával járó vagy a bíróságok – mint végső döntéshozók – által végzett tevékenységekre. Az ítéletek végül a Bizottság érveit fogadták el, igen szűken értelmezve ezzel a közhatalom gyakorlásában való részvételt. Ennek értelmében a közjegyzők tevékenysége ugyan közérdekű célt szolgál, de a közérdekű cél érdekében való fellépésük nem elegendő ahhoz, hogy közhatalomnak minősüljenek.

2. Az Alkotmánybíróság a közhatalmi tevékenységekről Az Alkotmánybíróság gyakorlatának áttekintésekor arra kell figyelemmel lennünk, hogy a közhatalom fogalmát sem az alkotmány, sem nemzetközi jogforrás, sem valamely más jogszabály nem határozza meg. Annak ellenére tehát, hogy az alkotmányos gondolkodás és az alkotmányértelmezés egyik kulcsfontosságú kategóriájáról beszélünk, nem áll rendelkezésünkre definíciószerű mérce. Az Alkotmánybíróság maga sem adott ilyen mércét. Vannak persze egyértelmű helyzetek, mint például a jogalkotás, amely a közhatalom klasszikus megnyilvánulásának tekinthető. Témánk szempontjából azonban most azok az alkotmányossági vizsgálatok bírnak jelentőséggel, amelyek során az Alkotmánybíróság esetről esetre vizsgálta meg, hogy az eléje került jogszabályokban foglalt egyes tevékenységek közhatalmi jellegűek-e, és így vonatkoznak-e rájuk a sajátos alkotmányos követelmények. Ebben a módszertani kérdésben tehát az Alkotmánybíróság

— 7 —


sz á m

az Európai Unió Bíróságához hasonlóan járt el: a szóban forgó tevékenység jellegét ítélte meg, és nem tekintette önmagában perdöntőnek például a jogállásbeli jellemzőket. Persze egy szerv jogállása hatással van az általa végzett tevékenységi kör jellegére is, mégsem lehet önmagában a státuszból kiindulni. Különösen egyértelmű ez, ha figyelembe vesszük, hogy az Alkotmánybíróság sok esetben éppen a jogállásra nézve fogalmazott meg követelményt abból kiindulva, hogy közhatalom gyakorlását állapította meg. Az alkotmánybírósági gyakorlatból vett alábbi példák – noha első hallásra talán távol állnak a közjegyzők helyzetének értékelésétől – nagyon jól érzékeltetik, miként kezeli az Alkotmánybíróság a közhatalmi jelleg kérdését, és így a közjegyzői státuszra nézve is tapasztalatokkal szolgálnak – különösen a luxembourgi döntések tükrében.

2.1. Magyar Orvosi Kamara (MOK) vizsgálata – a közhatalom-gyakorlás alkotmányos keretei A gazdasági, illetve a szakmai kamarák esetében tipikusnak nevezhető feladata volt az Alkotmánybíróságnak, hogy az egyes kamarai tevékenységek, valamint a hozzájuk esetlegesen kapcsolódó kötelező kamarai tagság alkotmányosságának megítéléséhez mindenekelőtt az adott kamara közhatalmi jellegéről döntsön. A későbbiekben sokszor hivatkozott határozatában [39/1997. (VII. 1.) AB hat.] az Alkotmánybíróság szisztematikusan áttekintette az orvosi kamara jogszabályban biztosított tevékenységi körét. A vizsgálat eredményeképpen az Alkotmánybíróság azonosította egyrészt a MOK által végzett közfeladatokat, másrészt az ezek ellátásához rendelkezésre álló közhatalmi, hatósági jogköröket. A határozat megállapította ugyanis, hogy „a közfeladat fogalma szélesebb a hatósági jogkör gyakorlásánál, amely viszont esetenként és a szükséghez képest a közfeladat ellátásának egyik nélkülözhetetlen eleme lehet”. a) Az Alkotmánybíróság közhatalom gyakorlásának minősítette, amikor a köztestület az adott hivatás valamennyi gyakorlója számára normaalkotást végez. b) Hasonlóképpen az orvosi kamara közhatalmi aktusa, amikor egyetértési jogot gyakorol a külföldi diplomával honosítás nélkül végezhető orvosi tevékenység iránti kérelmek ügyében. c) Az Alkotmánybíróság abban is részben közhatalmi jogosítvány gyakorlását látta, amikor az állam egy adott szakma teljességét érintő kérdésekben való

— 8 —

2013. 1.

sz á m


tanácsadó közreműködés céljából hoz létre köztestületet, persze úgy, hogy az ehhez szükséges szervezettel és hatáskörrel is ellátja. A normaalkotás, valamint az egyetértési jog gyakorlásán túl tehát adott esetben a tanácsadó közreműködés is belefér a közhatalom fogalmába. A MOK-határozat egyszersmind arra is jó példát szolgáltat, hogy mi lehet a tétje egy tevékenység közhatalmi jellegének. Az Alkotmánybíróság ugyanis megsemmisítette az egyetértési jog gyakorlásában megnyilvánuló közhatalmi aktusra vonatkozó szabályokat, tekintettel arra, hogy nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely bármilyen szempontot tartalmazna arról, hogy a kérelmet minek alapján fogadja el vagy utasítja el a kamara. Annak, hogy az Alkotmánybíróság egy tevékenységet közhatalminak minősít, éppen ez az egyik legfontosabb következménye: a döntések hosszú sorában megmutatkozó következetes gyakorlat szerint „a jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket” [ld. pl. 56/1991. (XI. 8.) AB határozat] Mindenekelőtt

a

közhatalom

gyakorlására

vonatkoznak

a

következő

alkotmánybírósági mondatok is: „A jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság az állam kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Vagyis a jogbiztonság nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is.” [9/1992. (I. 30.) AB határozat]

2.2. Társadalombiztosítási önkormányzat – a közhatalom-gyakorlás demokratikus legitimációja A közhatalom-gyakorlás alkotmányosságának terén fontos értelmezést adott az Alkotmánybíróság

abban

a

határozatában,

amelyben

a

társadalombiztosítási

önkormányzatok működését vizsgálta meg [16/1998. (V. 8.) AB határozat]. Az

— 9 —


sz á m

Alkotmánybíróság mindenekelőtt itt is elvégezte a TB-önkormányzat tevékenységi körének „címkézését”, és tevékenységről tevékenységre állapította meg a közhatalmi jelleg meglétét. A besorolás nagyon tanulságos témánk szempontjából. Az Alkotmánybíróság az egyes döntési és egyetértési jogkörökön túl közhatalminak ítélte: a) a társadalombiztosítást érintő jogszabályok tervezeteivel kapcsolatos véleményezési feladatot, valamint b) a társadalombiztosítást érintő és a Kormány elé terjesztendő költségvetési irányelvekre vonatkozó javaslattételi jog gyakorlását. Tekintettel arra, hogy mindezek alapján a TB-önkormányzat közhatalmat gyakorolt, az Alkotmánybíróság a jogállásán az erre vonatkozó alkotmányos követelményeket kérte számon. Így ebben az esetben azt, hogy a közhatalom gyakorlásának alkotmányos feltétele, hogy arra demokratikus legitimáció alapján kerüljön sor. Eszerint „a demokratikus legitimáció elsődlegesen valósul meg akkor, ha a közhatalmat gyakorló testületet a választópolgárok közvetlenül választják. Demokratikus a legitimáció akkor is, ha a közvetlenül választott szervezet által választott vagy kinevezett szervek, személyek gyakorolnak közhatalmat. Amíg a választások, kinevezések láncolata a választópolgároktól a közhatalmat gyakorló szervig, személyig folyamatos, a demokratikus legitimáció nem vitatható. Ezért tekinthető demokratikusan legitimáltnak a Kormány és az államigazgatási szervezet is.” A TB-önkormányzat esetében a demokratikus legitimáció megvalósulhatott volna úgy is, ha a közhatalmat gyakorló szerv vagy személy felhatalmazását azoktól kapja, akiket az önkormányzatot létrehozó törvény az önkormányzat alanyainak nyilvánít. Az Alkotmánybíróság azonban a demokratikus legitimáció hiányát állapította meg, és megsemmisítette az alkotmányellenes törvényi rendelkezéseket.

2.3. Országos Érdekegyeztető Tanács A joggyakorlat következetességének demonstrálására említem meg, hogy a fentiekhez teljesen hasonló logikában ítélte meg az Alkotmánybíróság az Országos Érdekegyeztető Tanácsra (OÉT) vonatkozó szabályozást [40/2005. (X. 19.) AB határozat]. Az OÉT esetében a klasszikus érdekegyeztető-konzultatív (azaz nem közhatalmi) jogosítványok mellett abban valósult meg közhatalom-gyakorlás, hogy az OÉT beszámoltatási joggal rendelkezett az államigazgatási feladatokat ellátó Munkaerőpiaci Alap

— 10 —

2013. 1.

sz á m


Irányító Testülete felett. Az Alkotmánybíróság ebben az esetben is a közhatalom demokratikus legitimációjának hiányát állapította meg, és mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megszüntetésére hívta fel az Országgyűlést.

2.4. A gyakorlat összegzése A bemutatott ügyekből további példák ismertetése nélkül is levonhatók azok a következtetések, amelyek előadásom szempontjából relevánsak. Mindenekelőtt meg tudjuk állapítani, hogy az Alkotmánybíróság a közhatalom-gyakorlás fogalmát az önálló döntési jognál vagy valamely kényszerítő aktus meghozatalának lehetőségénél lényegesen szélesebben határozta meg. Határozataiban – bizonyos körben – közhatalmi jellegűnek tekintette a véleményezés, javaslattétel, beszámoltatás, tanácsadó közreműködés megnyilvánulásait is. A gyakorlat lényege annak fényében válik érthetővé, hogy az Alkotmánybíróság ezeknél a döntéseinél a demokratikus jogállamiságból fakadó alapvető garanciák érvényesülésének körét kereste. Alkotmányos szerepével összhangban a közhatalomgyakorlás alkotmányos kereteit, illetve a hatalom demokratikus legitimációját az Alkotmánybíróság minél szélesebb körben igyekezett számon kérni és biztosítani, és arra törekedett, hogy ezzel minél inkább körülbástyázza a közhatalom-gyakorlással érintettek jogait és érdekeit.

3. Az Alkotmánybíróság a közjegyzői tevékenység közhatalmi jellegéről A közjegyzői tevékenység természetének leírására az Alkotmánybíróság visszatérően több fordulatot is használ. Ezek a minősítések egy tőről fakadnak, és egy irányba mutatnak, mégsem lehet őket szinonimaként kezelni, még akkor sem, ha az Alkotmánybíróság maga sem különíti el őket egymástól. A határozatokban a következő megfogalmazásokat találjuk: a) „a közjegyzői tevékenység az állam igazságszolgáltató tevékenységének részét képezi” b) „a közjegyzői tevékenység állami tevékenység” c) „a közjegyző hatósági jogszolgáltató tevékenységet végez” d) „a közjegyző közhatalmi tevékenységet végez”

— 11 —


sz á m

Ezek a fordulatok egymást felváltva, sőt egymással összekapcsolva is szerepelnek az alkotmánybírósági gyakorlatban. Annyiban valóban közös szereppel bírnak az értelmezésben, hogy a közjegyzőség közjogi jellegét hangsúlyozzák. Ahogy az egyik határozat mondja: „A közjegyzői foglalkozásgyakorlás szabályai közjogi tartalmúak (…)” (944/B/1994. AB határozat). Látnunk kell azonban, hogy ezek a megfogalmazások mégsem ugyanazt fejezik ki, és éppen ezeknek a különbségeknek a megragadására alkalmas, ha ez esetben most a közhatalmi jellegre koncentrálunk. Ezt annál is inkább megtehetjük, mert – mint már említettem – a közjegyzői tevékenységet az állami igazságszolgáltatás részeként a holnapi szekcióülések részletesen elemzik. Fontos azonban rámutatni arra, hogy a közhatalmi tevékenység bizonyos szempontból szűkebb fogalom, mint az igazságszolgáltatás alkotmánybírósági határozatokban megjelenő tágabb értelme. Utóbbiba adott esetben a közjegyzői munka olyan területei is beleférnének, amelyek közhatalom-gyakorlást nem valósítanának meg. A legkönnyebben talán azzal lehet ezt alátámasztani, hogy az Alkotmánybíróság az igazságszolgáltatás „legtágabb” fogalmába az ügyvédséget is bevonja (ld. pl. 1208/B/2010. AB határozat), holott az ügyvédi tevékenységnek értelemszerűen nem tulajdonít közhatalmi erőt. Még nyilvánvalóbb, hogy az „állami tevékenység” jóval szélesebb körű fogalom, mint a „közhatalmi jelleg”. Az „állami tevékenység” felölelhet minden közfeladatot, amelyet az államnak kell vagy kellene megvalósítania. Ezek azonban nem minden esetben igényelnek közhatalmi jogköröket, amint arra az Alkotmánybíróság rá is mutatott az orvosi kamarával kapcsolatos, előbb említett ügyben. Úgy gondolom tehát, hogy az említett minősítések közül „a hatósági jogszolgáltatás”, illetve a „közhatalmi tevékenység” fordulatok jellemzik a legmarkánsabban a közjegyzői tevékenységet. Az Alkotmánybíróság a közjegyzők esetében sem foglalja össze kimerítően a közhatalmi jelleg ismérveit, de a közjegyzői feladatokat a jogállásra vonatkozó szabályokkal együtt értelmezve határozottan állást foglal a kérdésben. Az Alkotmánybíróság a legutóbbi fontos döntésében, a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvény vizsgálatakor (1208/B/2010. AB hat.) sem hagyott kétséget álláspontja felől.

— 12 —

2013. 1.

sz á m


Egyrészt a közjegyzőkre vonatkozó szabályozás – köztük a jogállásra vonatkozó előírások – összefoglaló jellegű értékelésével megállapította, hogy „általánosságban a közjegyzők az állam igazságszolgáltató tevékenységének részeként jogszolgáltató hatósági tevékenységet mint közhatalmi tevékenységet is végeznek”. Másrészt ugyanakkor ez nem váltotta ki az Alkotmánybíróság szokásos értékelését arról, hogy az adott szerv szóban forgó konkrét tevékenysége – ez esetben a fizetési meghagyás (fmh) kibocsátása – milyen jelleggel bír. A határozat így kimondta azt is, hogy az fmh kibocsátása azzal együtt közhatalmi aktusnak minősül, hogy egyébként nem tekinthető ítélkező tevékenységnek. Ez az ügy sem támasztja alá azt, hogy az Alkotmánybíróság pusztán jogállás alapján döntene a közhatalmi jellegről – nyilvánvalóan fontos szereppel bírnak az értelmezésben a státuszra vonatkozó szabályok, de önmagukban nem döntik el a vizsgált tevékenység közhatalmi természetét. Megjegyzem, ezt a szemléletet követte a Legfelsőbb Bíróság is, amikor a 3/2004. Polgári jogegységi határozatában úgy döntött, hogy a közokiratot készítő közjegyző közhatalmi tevékenységet gyakorol. A jogegységi határozat hangsúlyozza, hogy a közjegyző közjogi jogállásának bizonyítása mellett a konkrét tevékenység jellegének a megvizsgálása is elengedhetetlen. Más kérdés, hogy a Legfelsőbb Bíróság végül arra jutott, hogy „a hatályos szabályozás alapján nincs olyan tevékenysége a közjegyzőknek, amely ne volna közhatalmi jellegűnek tekinthető”. Mindebből megalapozottan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar alkotmányos joggyakorlat szerint a közjegyző egyértelműen közhatalmat gyakorló személy. Noha az Alkotmánybíróság nem értékelte önállóan valamennyi közjegyzői tevékenység jellegét, az egyes feladatok (pl. fizetési meghagyás kibocsátásának) minősítése mellett a közjegyzőkre vonatkozó összefoglaló jellegű értékelésében is kiemelte, hogy a közjegyzők hatósági jogszolgáltató tevékenységet mint közhatalmi tevékenységet is végeznek. Mindez nemcsak összhangban áll a korábbi példákban megjelenő általános gyakorlattal, hanem következik is abból: az Alkotmánybíróság nem adhatott olyan értelmet a közjegyzői tevékenységnek, amellyel a jogérvényesítés és az állami kényszer alkalmazásához ilyen szorosan kötődő eljárásokat „kiengedte volna” a közhatalom-

— 13 —


sz á m

gyakorlással szemben elvárt alkotmányos garanciák alól. Nyilvánvaló például, hogy a közjegyzők hatáskörébe utalt eljárásokat csakis a jogbiztonság által megkövetelt nagyfokú szabályozottság és kiszámíthatóság mellett, pontosan körülhatárolt szervezeti és működési rendben szabad lefolytatni. Felmerül ezek után a kérdés: mit kezdjünk akkor a luxembourgi bíróság gyakorlatával, amely eddig másként döntött a vizsgált közjegyzői szabályozások közhatalmi jellegéről. Ismétlem: nem kívánok elébe menni a magyar szabályozás uniós jogi megítélésének, de a korábban elmondottak elvi szintű összevetése elvégezhető és tanulságos.

4. Az Európai Unió Bírósága és az Alkotmánybíróság értelmezésének viszonya Előadásomban mind az Európai Unió Bírósága, mind az Alkotmánybíróság gyakorlatából azokat a pontokat emeltem ki, amelyek arra utalnak, hogy a két fórum értelmezése nem áll ellentétben egymással. A két joggyakorlat mélyrehatóbb ismeretében ugyanis nyugodtan kijelenthetjük, hogy az értelmezések csak első ránézésre szólnak ugyanarról, valójában azonban lényegesen különböző kérdéseket döntöttek el. Sem a luxembourgi bíróság, sem az Alkotmánybíróság nem adott a szóban forgó ügyekben olyan közhatalom-meghatározást, amely általános érvényre tartana igényt. Nincs szó tehát arról, hogy a két fórum által használt fogalmak feloldhatatlan ellentétbe kerültek volna. Éppen arról van szó, hogy a jogértelmezések kontextusában rejlő különbségek miatt az egyik esetben (az uniós ítéletekben) a közhatalom szűkítő, a másik esetben (az Alkotmánybíróság gyakorlatában) a közhatalom kiterjesztő értelmezése jelenik meg. A két értelmezésnek azonban teljesen különbözőek a keretei: • a luxembourgi bíróság az uniós szerződés egy adott pontja keretében kereste azt a jogértelmezést, amely minél szélesebb körben engedi érvényesülni az Európai Unió alapvető szabadságát – mindezt maguk az ítéletek is hangsúlyozzák,

— 14 —

2013. 1.

sz á m


• az Alkotmánybíróság a magyar alkotmányos rendszerben kereste azokat a jogértelmezéseket, amelyek a közhatalom-gyakorlással érintettek jogai és érdekei védelmében minél szélesebb körben építik ki az alkotmányos garanciákat – a közjegyzők hatáskörébe tartozó eljárások esetében nem mondhatott le e garanciák számonkéréséről. Mindebből álláspontom szerint az következik, hogy bárhogy is dönt az Európai Unió Bírósága, döntésének kizárólag abban a körben van tétje, hogy megmaradhat-e a státusz betöltésének állampolgársági feltétele. Mellékesen jegyzem meg, hogy ez a tét a magyar nyelv esetében a gyakorlatban nem tűnik túl jelentősnek. Az uniós értelmezés ugyanakkor semmiképpen sem érinti a magyar alkotmányos gyakorlatot, mely szerint a közjegyzők közhatalmi tevékenységet végeznek. Ennek az értelmezésnek továbbra is meg kell határoznia mind a közjegyzői jogállás, mind a közjegyzői eljárások szabályozásának kereteit és garanciáit. Prof. Dr. habil Paczolay Péter az Alkotmánybíróság elnöke

— 15 —


sz á m

24. Közép-Európai Közjegyzői Konferencia, Sopron, 2012. 11. 09.

A civil közjegyzőség kezdeti időszakai Gondolatok a magyarországi közjegyzői reform 1 20. évfordulója alkalmából

M

indenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a Magyar Országos Közjegyzői Kamarának és elnökének, Tóth Ádám úrnak az előadásra való felkérésért a „24.

Közép-Európai Közjegyzői Konferencián”. Szeretném ezt az elnevezést „Notarenkoloquim Mitteleuropa”-ként kvázi németre visszafordítani. Számomra ehhez az elnevezéshez emlékek fűződnek az 1990-es évek elején Keszthelyen megrendezésre került közjegyzői kollokviummal kapcsolatban. Azonban rögtön meg kell említenem az 1989. év egy másik rendezvényét. A közjegyzők első Európa-napjain, 1989 tavaszán Salzburgban nagyfokú érdeklődés mutatkozott az osztrák közjegyzőség soraiban az Európai Közösség, a mai Európai Unió iránt. Azonban az Európa-napok annak idején ráirányították a figyelmet Ausztria azon szomszédos országaira is, amelyek nem tartoztak az Európai Unióhoz. Ennek az volt a következménye, hogy mi, osztrákok kerestük a kapcsolatot ezen államok közjegyzőivel. Ez már 1989 nyarán sikerrel járt. Mégpedig az akkori, állami közjegyzőséghez tartozó magyar kollégáinkkal. Ezek az első kapcsolatok vezettek még 1989-ben az 1. KözépEurópai Közjegyzői Kollokviumhoz. E rendezvény nagy hatást gyakorolt a magyar igazságügy-miniszterre, Kulcsár Kálmánra. Röviddel ez után minisztériumában

1 Egy előadás kézirata a 2012.11.09-i soproni 24. Közép-Európai Közjegyzői Konferencia előtt. Az előadás formáját megtartották, de itt alcímet és lábjegyzeteket iktattak be.

— 16 —

2013. 1.

sz á m


megbízást adott arra, hogy gondolkodjanak el egy közjegyzői reformon. Az eredményt ismerjük. Húsz évvel ezelőtt, 1992. január 1-jén foglalták el hivatalukat Magyarországon az első szabad és független közjegyzők. Mai előadásom témájául a következőt javasolták nekem: „A civil közjegyzőség kezdeti időszakai”. Hol kezdjem tehát? 1874-ben az első „modern” magyar közjegyzői rendtartással? Emlékeztessem mai szakavatott hallgatóságomat a „loca credibilia”-ra, vagy Magyarország megyei és városi jegyzőire? Ez olyan lenne, mintha vizet hordanék a Dunába. Vagy beszélhetnék a 12. és 13. századi észak-olaszországi glosszaírókról, Bologna jogi iskolájáról és az ars notaria híres magiszteréről, Rolandino de‘ Passeggeri-ről. De ne aggódjanak! Ma meghívom Önöket, hogy velem együtt emlékezzenek vissza a magyar közjegyzőség húsz évvel ezelőtti új kezdetére. Ezért az előadáshoz önhatalmúlag alcímet fűztem, mégpedig a következőt: Gondolatok a magyarországi közjegyzői reform 20. évfordulója alkalmából. Ennek során remélem megértésedet és hozzájárulásodat, Igen Tisztelt Elnök Úr, Kedves Ádám. És még be kell vallanom valamit. A festményt, amit itt bemutatok, három szín hat át: piros-fehér-zöld és piros-fehér-piros. A közép-európai közjegyzői reform sok más proponensének színeit ezzel semmi esetre sem szeretném átfesteni. Az Osztrák Közjegyzői Kamara (ÖNK) 2011-ben elhunyt hajdani elnöke, Kurt 2

Wagner 1989-ben Salzburgban indítványozta, hogy szemünket ne csak nyugatra, az Európai Közösségre vessük. Ausztria más szomszédos országaiban is vannak szakmai kollégák. Ők valószínűleg állalmi közjegyzők, akik azonban latin közjegyzői tradícióból származnak. A különbségek „csupán” az államigazgatásba és az igazságszolgáltatásba való beillesztésükben van. Ahogy bebizonyosodott, Wagner javaslata előre mutató volt. 1989 évi kezdeményezése hamarosan nyugat-európai testvér-közjegyzőségek és a Nemzetközi Közjegyzői Unió (UINL) azonos irányú tevékenységeivel találkozott. Az akkor kezdődő közjegyzői reform sikeréhez sok nyugat-európai közjegyző hozzájárult, nagy személyes

2 Prof. Dr. Kurt Wagner, elhunyt 2011. február 7-én, az osztrák közjegyzők tiszteletbeli elnöke, a bécsi, alsóausztriai és burgenlandi Közjegyzői Kamara elnöke 1966-tól 1987-ig és az Osztrák Közjegyzői Kamara elnöke 1971-től 1989-ig.

— 17 —


sz á m

elkötelezettséggel és jelentős technikai és pénzügyi ráfordítással. Ezt semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni. Neves intézmények támogatták a kezdődő közjegyzői reformot. Köztük voltak igazságügyi szervek, jogtudományi fakultások, egyetemen kívüli kutatóintézetek, jogász egyesületek, a Szellemi Szabadfoglalkozásúak Egyesületei és a bankok és biztosítótársaságok képviselői. Ez nem csak Magyarországon, hanem más, akkor úgynevezett „reform államokban” is megmutatkozott. A reformfolyamatban különleges szerepet kapott az Európa Tanács. Általánosan támogatta a jogállami struktúrák rekonstrukcióját a közép-európai államokban. Ez hasznára vált az önálló szabad közjegyzőségek kialakításának is. Különösen ki kell azonban emelni a reform sikeréhez való legfontosabb hozzájárulást: a reform államok állami közjegyzőinek elkötelezettségét és bátorságukat a szabadfoglalkozású tevékenységhez. E kollégák közül ma sokukat látom Önök között és ennek örülök.

Találkozó a Balatonnál Közép-Európai Közjegyzői Kollokvium, 1989 A közjegyzői reform Magyarországon már 1989 előtt kezdett kialakulni. Ezt kétségkívül támogatta az 1989 őszén a magyar és osztrák közjegyzők által kezdett együttműködés. Közös rendezvényt terveztek. Találkozó helyként a keszthelyi Festetics Kastélyt 3

választották. A 2003-ban túl korán elhúnyt bécsi közjegyző, Uwe Kirschner közelebb került a dologhoz. Önök közül sokan ismerték Kirschner-t. Ugyanúgy egy másik kollégát is: Ladislaus Halvax-ot, a burgenlandi Felsőőrben működő közjegyzőt. 1989 júniusában találkozott Gosztolya Imre és Molnár Balázs közjegyző urakkal Szombathelyen és létrehozta az első kapcsolatokat. Pillantsunk vissza röviden az 1989. évre. Akkoriban nem volt könnyű Bécsből rendezvényt szervezni Magyarországon. Egy negyed évszázaddal ezelőtt a kommunikáció – email-ek és mobiltelefonok nélkül – még meglehetősen nehézkes volt. Tehát, a közjegyzői

3 Dr. Uwe Kirschner, elhunyt 2003. május 5-én, a bécsi, alsó-ausztriai és burgenlandi Közjegyzői Kamara elnöke 1993-tól 1995-ig, az Osztrák Közjegyzői Akadémia elnöke 1989-től 2003-ig.

— 18 —

2013. 1.

sz á m


kollokvium bécsi szervezői fogták magukat és többször autóba ültek, hogy találomra Keszthelyre utazzanak. De ennek megvoltak a maga buktatói. Bár a határ Magyarország és Ausztria között május 2. óta nyitva állt, de még nem volt schengeni-szabadság! A torlódás a határellenőrzések előtt még nagyobb volt, mint a határ megnyitása előtt. De az ülés tervezése és előkészítése jól haladt. Olyan jól, hogy a magyar igazságügy-miniszter, Kulcsár Kálmán és az osztrák igazságügy-miniszter, Egmont Foregger elfogadta a meghívást. Végül a Közép-Európai Közjegyzői Kollokvium 120 résztvevővel 1989. novemberében került megrendezésre. A két igazságügy-miniszter mellett a keszthelyi meghívást elfogadták tudósok, bírók, ügyvédek és újságírók mindkét országból. Közjegyzők

érkeztek

Ausztriából,

Olaszországból,

Németországból,

Belgiumból

és Svájcból. Őket az UINL képviselői vezették, köztük André Schwachtgen, aki mindannyiunk számára teljesen váratlanul ez év szeptember 22-én hunyt el. És egy számunkra régi ismerős is ott volt már: Vittorio di Cagno. Nagy hatású volt a magyar résztvevők nagy létszáma. Különösen felkeltette résztvevők érdeklődését a találkozón 4

Bókai Judit előadása. Az előadónőt kérdésekkel ostromolták a közjegyzők jövőbeli szakmai képére, azok szakmai kötelezettségeire és a szakmai szervezet koncepciójára vonatkozóan. Ma joggal mondhatjuk, hogy Keszthelyen sikeresen fektették le két fejlesztés alapkövét. Először is a közép-európai állami közjegyzőség metamorfózisát, másrészt a közjegyzőség genezisét a jugoszláv utódállamokban. Már 1990 januárjában Bókai Judit vezetésével magyar állami közjegyzők delegációja látogatta meg a bécsi Osztrák Közjegyzői Kamarát munkamegbeszélés céljából. Ez volt a kezdete egy élénk látogatásés tanulmánycserének a közép-európai "kapcsolat-arénában". Nem csak magyarok és osztrákok között. Ezeken az élénk látogatásokon hamarosan lengyelek, csehek, szlovákok, szlovének és horvátok is részt vettek. – A "kapcsolat-aréna" fogalmára még szeretnék visszatérni.

4 Dr. Bókai Judit, 1991-ig állami közjegyző és osztályvezető a magyar Igazságügy-minisztériumban, 1992 óta közjegyző Budapesten, a Magyar Közjegyzői Kamara elnöke 1992-től 1997-ig és 2001-től 2004-ig ,a Budapesti Közjegyzői Kamara elnöke 1992-től 1994-ig.

— 19 —


sz á m

Szellemi-kulturális elv Egy konferencia név keletkezése Az embernek fel kell tennie magának a kérdést, hogy mi volt a táptalaja a közjegyzői reform e sikeres kezdetének Közép-Európában 1989/1990-ben. Ezek valószínűleg az akkori politikai események és a kulturális környezet voltak. Ezek voltak azonban a történelmi adottságok is, ezt az akkori fejlődések vizsgálata során nem szabad figyelmen kívül hagyni. Emlékezésképpen itt megemlítek néhány dolgot. A magyar reform koncepció azt irányozta elő, hogy figyelembe kell venni az állami közjegyzőség megteremtése előtti közjegyzői hagyományt. Tudatában voltak az 1874. évi magyar közjegyzői törvény és az 1871. évi osztrák közjegyzői rendtartás közötti történelmi kapcsolatoknak. Bővebb kifejtésre itt nincs lehetőség. De engedjenek meg egy történelmi megjegyzést. Christian Neschwara osztrák jogtörténész arra emlékeztet, hogy az osztrák közjegyzői rendtartásokkal 1850 óta lépésről-lépésre kialakult egy közjegyzőség, amely időközben majdnem az egész magyarosztrák térségben létrejött. Ugyanis 1858-tól Galíciában, Bukovinában, Dalmáciában, és a magyar vidékeken Horvát-Szlavóniával, a szerb Vajdasággal, a Temesi Bánsággal és Erdéllyel. Magyarország állami önállósulásával mindenesetre visszahúzódott az osztrák 5

közjegyzőség Cisleithanien térségére, tehát az osztrák örökös tartományokra. Azonban 1867 után Magyarország új közjegyzői alkotmányát erősebben befolyásolta az osztrák közjegyzői modell. Az 1874. évi magyar közjegyzői rendtartás érvényben volt az egész magyar királyságban, a horvát-szlavón terület kivételével. Másrészt az osztrák közjegyzői jog 1918 után Ausztria-Magyarország más utódállamaiban továbbra is érvényben volt. Sőt, az osztrák közjegyzői jog ezekben az államokban részben még a Második Világháborúig is fennmaradt. Néhány utódállamban az osztrák jog 1918 után példaképül szolgált az új közjegyzői törvényekre vonatkozóan.

6

5 Az osztrák örökös tartományok elnevezése, a Leitha (Lajta) folyótól kezdve, amely a határt képezte a magyar és az osztrák felségterület között. 6 Christian Neschwara, Ausztria közjegyzői joga Közép- és Kelet-Európában, Bécs, 2000, V f. Neschwara professzor a bécsi egyetem jogtudományi karán.

— 20 —

2013. 1.

sz á m


Ehhez a történelmi háttérhez járultak az úgynevezett 1989. évi "fordulat" politikai eseményei. A Közép-Európában küszöbön álló politikai események méretét és következményeit 1989 közepén mindenesetre alig lehetett sejteni. Akkoriban Ausztriában az embereknek nem volt elképzelésük arról, hogy a közeljövőben minek kell bekövetkeznie. Például, hogy szeptember 11-től a magyar kormány a menekült NDK-állampolgároknak engedélyezi az Ausztriába történő utazást. Vagy, hogy október 18-án visszalép posztjáról az NDK-pártvezető, Erich Honecker. Azt, hogy néhány nappal később követi őt az NDK teljes kormánya. Nem lehetett sejteni, hogy Magyarországon október 23-án kikiáltják a demokratikus, parlamentáris és jogállami köztársaságot. Vagy, hogy november közepétől Csehszlovákiában egy tiltakozó mozgalom bevezeti „Bársonyos Forradalmat”. 1990-ben az angol történész és publicista, Timothy Garton Ash azt írta, hogy nem tudta elképzelni, „hogy a hatalom nélküliek ilyen gyorsan hatalmassá és a hatalmasok ily módon hatalom 7

nélkülivé váljanak.”

Azonban nem csupán a politikai események és a közjegyzőség történelmére való emlékezés tette lehetővé a közjegyzőség reformját. A közép-európai párbeszédnek is része volt benne. Emlékeznünk kellett arra, hogy az intellektuális és kulturális áramlatok a közép-európai államokban az 1980-as években erősítették a meglévő közösségek tudatossá válását. Az elképzelések a szabadság és a demokratikus feltörekvés eszméi körül keringtek. E fejlődés megálmodói közül sokan, úgy mint Konrád György, Václav Havel, Tadeuzs Mazowiecki vagy Erhard Busek, döntő szerepet játszottak a politikai változásokban azokban az országokban, amelyeket 1989/1990-ben Közép-Európa fogalmán foglaltak össze. Ezért mire szeretnék emlékeztetni? Arra, hogy Közép-Európa 1989-ben nem intellektuális üveggolyó játék volt, amellyel kapcsolatban több mint 150 éve vitás kérdés, hogy mi Közép-Európa. Közép-Európa akkoriban többé nem hegemonikusan kialakított koncepció volt. Az 1980-as évek diszkurzusát nem jellemezte merész vezetési kultúra, amelyet a régió uralni akart. Mindebből semmi sem volt! Az Közép-Európát előre megálmodó osztrák Erhard Busek alaposan fején találta a szeget, amikor 1989-ben azt

7 Timothy Garton Ash, Egy évszázad kerül leváltásra, München-Bécs, 1990, 11 f. Garton Ash, angol történész és publicista.

— 21 —


sz á m

írta, hogy Közép-Európa nem lehet felszínesen egy politikai koncepció, hanem jelenlegi 8

létezésünk Meta-szintje. Tehát a tető, amely alatt közös történelmi, szellemi, kulturális és társadalmi emlékeinket őrizzük. Közös jó és kevésbé jó tapasztalatainkat, amelyeknek megvan a maguk forrása is a történelem politikai eseményeiben. Ezt nem szabad letagadni. Közép-Európa a keret, amely körbefogja e térség népeinek és államainak „történelmi 9

láncolatát” és azok kulturális szocializációját. Az egyetértés e potenciáljából merítjük mi, közép-európaiak az eszméket és az erőt régiónk jövőjének közös kialakításához. 10

Erhard Busek Közép-Európát szellemi-kulturális elvként írta le. Busek – távol minden nosztalgikus magatartástól – olyan történelmi kötődéseket akart, amelyek mind a mai napig áthatják a közép-európai térséget, nem pedig letagadják. Claudio Magris

11

másfelől egy találó mondattal óvott az epigonok nosztalgiájától: a nosztalgia őrködik a múlt romjain, amely a maga részéről ápolja egy még korábbi korszak relikviáit és emlékeit, így Magris. A 20 évvel ezelőtt és még korábban Közép-Európában élő emberek számára nem létezett közép-európai nosztalgia. A Közép-Európa fogalom metafora volt, távol a múlt politikai, stratégiai és ideológiai pozícióitól. A Közép-Európa metaforát világos elképzelések töltötték meg élettel az élni érdemes jövőről, valamint akarat és tetterő az uralkodó viszonyok átalakítására vonatkozóan, továbbá egy erőtér, amely annak idején Európa közepén képződött. Ennek a rövid kitérőnek kell magyarázatot adnia arra, hogy a közjegyzői kollokvium proponensei hogyan találták Közép-Európát a keszthelyi ülés elnevezéséül. Ez nem nosztalgikus szentimentalizmus volt. Ezek reflexiók voltak a közép-európai közösségről és kultúráról. Erre vonatkozik a „Közép-Európa közjegyzői kollokvium” elnevezés. Az 1990 elejétől ehhez a kollokviumhoz csatlakozó üléseken, kerekasztal beszélgetéseken és kölcsönös munkalátogatásokon valóban első sorban a közép-

8 Erhard Busek, a Papcke/Weidenfeld-ben (kiadó), Közép-Európa álomország?, Darmstadt 1988, 16; Busek 1991-től 1995-ig az Osztrák Köztársaság alkancellárja volt és 1995 óta a dunai térséggel és Közép-Európával foglalkozó bécsi intézet elnöke. 9 Erhard Busek, i.h., 16. 10 Erhard Busek, i.h, 19. 11 Claudio Magris, Duna, München-Bécs 1988, 117. Magris 2006-ig a német nyelvű irodalom professzora volt a Trieszti Egyetemen.

— 22 —

2013. 1.

sz á m


európai igazságügyi intézmények és közjegyzőségek képviselői vettek részt. Az 1995ig Lengyelországban, Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában, Romániában és Bulgáriában az állami közjegyzőkből latin típusú közjegyzőkké válás nem utolsósorban a Keszthelyen összegyűlt közösségeknek volt köszönhető. Albániában és a jugoszláv utódállamokban, Szlovéniában, Horvátországban, Macedóniában, BoszniaHercegovinában, Montenegróban, Szerbiában és Koszovóban

12

ez a mozgalom a mai

napig folytatódott. Nem szabad megfeledkezni a német újraegyesítés előtti Német Demokratikus Köztársaságról. És, hogy Közép-Európában maradjunk, nem szabad elfelejteni Észtországot, Lettországot és Litvániát sem.

Úton a reform felé Kerekasztal beszélgetés Salzburgban, 1990-ben Na, és hogyan folytatódott a dolog az 1989. évi keszthelyi közjegyzői kollokvium után? Az 1990 áprilisában, Salzburgban megrendezett 2. Közjegyzői Európai Napok alkalmával kerekasztal beszélgetésre került a közép-európai közjegyzői reform témában. Ezeken a beszélgetéseken magas rangú UINL funkcionáriusok vettet részt, köztük André Schwachtgen és Vittorio di Cagno. Továbbá eljöttek a Német Szövetségi Köztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország, Csehszlovákia, Szlovénia, Horvátország és Magyarország igazságügyi igazgatásának közjegyzői és képviselői. A résztvevők között volt Jiři Brazda, az utolsó, 1948 előtt még függetlenül tevékenykedő cseh közjegyző. Az akkori ÖNK-elnök, Nikolaus Michalek elnökölt. Ezek a salzburgi megbeszélések nagyon produktívan alakultak. A központi téma az igazságügyi reform és a közjegyzői igazságszolgáltatás volt. Az ÖNK együttműködése Magyarország igazságügyi igazgatásával és állami közjegyzőségével intenzívebbé vált a salzburgi kerekasztal beszélgetés után. Néhány példát ezzel kapcsolatban meg kell említenünk. Uwe Kirschner-nek sikerült előkészítenie az UINL-elnök, Gilles Demers delegációjának látogatását a Magyar Közjegyzők Szövetségénél, Budapesten, amelyre 1990 júniusában került sor. A delegációt fogadta Balsai István igazságügy-miniszter. A Magyar Közjegyzők Szövetségének képviselőivel

12 Koszovót Ausztria 2008. február 28-án és Magyarország 2008. március 19-én ismerte el önálló államként.

— 23 —


sz á m

és annak elnökével, Szolcsánszky Vilmossal Gilles Demers elmélyült munkamegbeszélést folytatott. Ezt szeptember elején az ÖNK-elnök, Nikolaus Michalek és Uwe Kirschner munkalátogatása követte Budapesten, amelyet egy új közjegyzői törvénytervezettel kapcsolatos megbeszélésnek szenteltek. A magyar Igazságügy-minisztérium legistái tanácskozást folytattak október elején Bécsben az osztrák Igazságügy-minisztérium legistáival. A magyar Igazságügy-minisztérium 1990. október elején egy szeminárium keretében tájékoztatta az állami közjegyzőket a tervezett közjegyzői reformról. A szeminárium a magyar állami közjegyzők nagyszámú részvételével Pilisszentkereszten került megrendezésre. Német és osztrák közjegyzők tájékoztatták magyar kollégáikat szakmai és fegyelmi jogukról, a közjegyzői irodai szervezetükről és közjegyzői kamaráik irodai szervezetéről és közjegyzői kamaráik berendezkedéséről. Abban az időben burgenlandi és alsó-ausztriai és bécsi közjegyzők hívták meg magyar kollégáikat irodai látogatásra és fogadtak el meghívásokat viszontlátogatásokra.

A kultúrák kapcsolat-arénája Kerekasztal beszélgetés és közjegyzői kollokvium Keszthelyen 1990-ben Az 1990 tavaszán Salzburgban megrendezett kerekasztallal kapcsolatos jó tapasztalatok, felbátorították az Osztrák Közjegyzői Akadémiát az ilyen jellegű további ülésekre. 1990 novemberében, Keszthelyen egy kerekasztal beszélgetésen részt vett Leon Richter, igazságügy-miniszter (Prága) és Ladislav Košťa, (Pozsony) Csehszlovákiából, Branko Babac Horvátországból és Rajko Pirnat Szlovéniából. Továbbá az Európa Tanács főtitkár asszonyának képviselője, Dörte-Catrin Fickje, a Nemzetközi Bírószövetség elnöke, Giovanni E. Longo és Gilles Demers, az UINL elnöke. Miért szükséges felsorolni ezeket a résztvevőket? Azért, mert ez megmutatja azt a spektrumot, amelyet a reformfolyamatnak egy éven belül sikerült megnyernie. A reformállamokban keresték a kapcsolatot Közép-Európában azokhoz a kultúrákhoz, amelyekhez a kommunista szovjet blokkhoz való csatlakozás előtt tartoztak. A német történész, Jürgen Osterhammel utal arra, hogy az olyan régiók, mint Közép-Európa,

— 24 —

2013. 1.

sz á m


interakciós terek, amelyek a forgalom sűrűsége és a migráció, a kommunikáció és a kereskedelem által jöttek létre. És én szeretném hozzáfűzni, hogy az interakciós terek olyanok is, ahol léteznek a jogi kultúrák erős közös gyökerei. Osterhammel ezekre az interakciós terekre a már létrehozott „kapcsolat-aréna” fogalmat használta.

13

Így

hoz létre a Varsótól Ljubljanáig és Zágrábig, Prágától Budapestig terjedő régió egy „Kapcsolat-arénát”. Tehát egy olyan szférát,amelyben több különböző civil szervezet tartós kapcsolatban áll egymással. Nekem úgy tűnik, hogy Busek történelmileg levezetett „Jelenlegi létezésünk meta-síkja” empirikus igazolásra talál Osterhammel „Kapcsolatarénájában”. 14

Osterhammel nem ismeri félre a „Térlátomások relativitását” . Azonban emlékeztet arra, hogy a Hidegháború befejeződése után Közép-Európa fogalmát ismét összekapcsolták Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia fogalmával. Figyelemreméltó, hogy az ezen államok által alkotott tér politikai realitást is szerzett az 1991 februárjában a Visegrádi Csoport létrehozásáról megkötött egyezmény által. Alapító államai Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia (immár Csehország és Szlovákia) célul tűzik ki ebben az egyezményben a kulturális és gazdasági együttműködés erősítését. Az 1990-ben Keszthelyen rendezett kerekasztal résztvevőinek származása visszatükrözte

Közép-Európa

e

„kapcsolat-arénáját.”

A

kerekasztal

sikeres

tanácskozásainak látható eredménye volt az „1990. november 15-i Keszthelyi Határozat” egyhangú elfogadása. Ez a dokumentum tartalmazott egy felhívást a jogállam és az igazságszolgáltatás rekonstrukciójának támogatására. Ezzel, ahogyan az a felhívás szövegében olvasható, hozzá lehetne járulni az Európa Tanács alapelveinek megvalósításához a jogállam fel- és kiépítését illetően az európai reform államokban. Az 1990 novemberében megrendezett 2. közjegyzői kollokviumon első alkalommal vett részt a Magyar Közjegyzők Szövetsége, mint rendező. A szövetséget már 1990 januárjában megalapították az Állami Közjegyzői Iroda székhelyén, a Bajza utcában (de

13 Jürgen Osterhammel, a világ változása, München, 2009, 156 f. Osterhammel az újabb történelem professzora a Konstanzi Egyetemen. 14 Jürgen Osterhammel, i.h. 143 ff

— 25 —


sz á m

ezt tudják mai hallgatóim). Legfontosabb célját a szövetség abban látta, hogy támogassa a független közjegyzőség megteremtését Magyarországon. Nekem úgy tűnik, hogy ez érdemes egy külön megjegyzésre. Miért? A Szövetséghez eleinte csak állami közjegyzők tartoztak. Bár ők felismerték, hogy egy önálló közjegyzőség hatékonyabban tehetne eleget pártatlan jogi szolgáltatásokra vonatkozó megbízásának, mint ahogyan az egy állami közjegyzőség számára lehetséges. A következő napi kollokviumon Gilles Demers UINL-elnök beszédében elmondta, hogy a közjegyzőség hivatás, amely mindenekelőtt demokratikus körülmények között fejlődhetne legjobban. Egyebekben Mádl Ferenc, az akkori magyar köztársasági elnök emberi jogokról és jogállamról tartott előadást.

A törvény betartása és demokratikus rend Kerekasztal beszélgetés 1991-ben Salzburgban A közép-európai közjegyzők 1991 áprilisában Salzburgban megrendezett 3. kerekasztal beszélgetésén részt vett a magyar igazságügy-miniszter (Balsai István), a horvát igazságügy-miniszter (Branco Babac), Szlovákia igazságügy-minisztere (Ladislav Košťa), Szlovénia igazságügy-minisztere (Rajko Pirnat) és Csehország igazságügyminisztere (Leon Richter). A lengyel igazságügy-minisztériumot Marek Gintowt képviselte. Erik Harremoes az Európa Tanácsból ugyanúgy vendég volt, mint az UINL elnöke Gilles Demers. A központi téma az Erik Harremoes által előterjesztett „Harremoes koncepció” volt, ahogyan a dokumentumot hamarosan nevezték. A dokumentum kiállt az Európa Tanács együttműködéséért az UINL-lel és a személyiség és a gazdasági vállalkozások kibontakozási lehetőségéért. A dokumentum vallomást tartalmazott az európai tradícióból kifejlesztett jogállami és demokratikus renddel kapcsolatban. A dokumentumban arról van szó, hogy a privát autonómia és az államérdek közötti feszültségi terület között különös jelentőséggel bír a személyiség individualitásának erősítése. Továbbá hangsúlyozták, hogy a jogot kereső polgárok számára szükség van a szabad, független, magas képzettségű jogi tanácsadókra, akik az állammal szemben a polgárok mellett állnának jogi, szociális és gazdasági személyiségi és emberi jogaik megőrzése során. A nyugat-európai országok tapasztalatában a latin típusú közjegyzőségnek ennek során különös jelentősége van.

— 26 —

2013. 1.

sz á m


E kerekasztal beszélgetés során tanulságos volt a magyar résztvevők beszámolója. Ebből megtudtuk, hogy az igazságügy-miniszter 1989 decemberében megbízást adott arra, hogy dolgozzanak ki vizsgálatot a közjegyzői reformra. Ezt megtárgyalták 1990 márciusában és áprilisában a Magyar Közjegyzők Szövetségének kollégiumai Szolcsánszky Vilmos vezetésével és a megyei bíróságok. A közjegyzőségről végzett vizsgálat foglalkoztatta a Magyar Jogászkamarát és a Miskolci Egyetem Civilisztikai Tudományos Munkaközösségét. Júniusban rendelkezésre álltak a közjegyzői törvény tézisei, augusztusban felvették a közjegyzői reformot a kormány nemzeti megújítási programjába. 1990 októberéig az igazságügy-minisztérium törvényjavaslatot készített elő a közjegyzőkről. Sor került felülvizsgálati eljárásokra a bíróságok, közigazgatási hatóságok, jogi fakultások és jogi szakmai szervezetek által. 1991 februárjában a kormány elé terjesztették a törvényjavaslatot. Ez a jelentés szemléletes képet nyújt a terv komplexitásáról, arra vonatkozóan, hogy az állami közjegyzőséget latin típusú közjegyzőséggé alakítsák.

Hozzájárulások a jogi reformhoz Kerekasztal és közjegyzői kollokvium Keszthelyen 1991-ben Az 1989 és 1991 közötti évek kapcsolatai, megbeszélései és rendezvényei nem csak szakmai jogi, jogászi és szervezeti kérdéseket vetettek fel. Az állami közjegyzőségek és igazságügyi igazgatások képviselőinek érdeklődése nem csak a közjegyzői szakmai és közjegyzői jog formális részére vonatkozott. Az új jogi és gazdasági struktúrák felépítése szükségessé tette fontos jogi területek újra rendezését, az ingatlanok, vagy a magángazdaságban vezetett vállalkozások tulajdonviszonyait. Ezért intenzíven dolgoztak a reformokon a polgári, a kereskedelmi és a társasági jog területén. Ezért az 1991. novemberi kerekasztal rendezői elhatározták, hogy belemennek ezekbe a jogi reformokba. Ezért napirendre tűzték a telekkönyvi reformot és a telekkönyv és a cégjegyzék automatizálását. Említésre méltó, hogy Erik Harremoes az Európa Tanácsból nagy érdeklődéssel vett részt ezeken a tanácskozásokon. Az 1991. évi 3. közjegyzői kollokviumra a Magyar Közjegyzők Szövetsége beszámolókat választott ki a telekkönyvről és a cégjegyzékről. A felszólalók között volt

— 27 —


sz á m

akkoriban Martonyi János, ma magyar külügyminiszter, és az osztrák alkotmánybíróság akkori elnöke, Ludwig Adamovich.

Összefoglaló Etikai alap Az 1991. évi közjegyzői kollokviumot Uwe Kirschner vezette be. Előadásának témájául a „Felelősség privilégiumá”-t választotta. A közjegyzői reformmal kapcsolatos elhivatottság, vélte Kirschner, néhány megfigyelő számára ábrándnak tűnhet,de maga a realitás adta meg a választ: méghozzá a lengyel és magyar közjegyzők alakjában, akiket továbbiak követnek. Ha Karl Jaspers szavai szerint egy népnek csak írásos hagyományokkal van történelme, vallotta akkoriban Kirschner, akkor a latin közjegyzőségnek része van ebben. Az olyan kontinentális európai, mint a közép-európai jogi kultúra elképzelhetetlen latin közjegyzőség nélkül. Az objektív és pártatlan érdekvédelem és viták elkerülése mindig aktuális. Ez a közjegyző különleges feladatát jelentette a társadatom számára. Ezért követelnek a közjegyzőtől feltétlen integritást. Egy olyan állam, amely a közjegyzőre szuverén funkciókat ruház át, az egy erős állam, amely meg is érdemli polgárainak bizalmát. A közjegyző szakmai képe magas etikai értékek betartását követeli. Jó jogásznak lenni önmagában nem elegendő. A jogi problémamegoldások beleérző képességet, tekintélyt és magas szellemiséget követelnek. A közjegyzőség ideális és etikai értékeinek a hangsúlyosan piacorientáltság idején is megvan a maguk helye. Visszatekintésem során az 1991. év végéhez értem. 1992. január 1-jén latin típusú önálló közjegyzők léptek Magyarországon hivatalukba. Az osztrák-német író, Daniel Kehlmann mondta a születésnapokról egy laudációban a 80 éves Kertész Imrének: Születésnapokon az élet logikusnak tűnik, úgy néz ki, mint egy olyan történet, amelyet jó elbeszélő gondolt ki és amely másképp nem is alakulhatott volna.

15

15 Daniel Kehlmann, dícséret – az irodalomról, Reinbek, 2010, 57. Kehlmann osztrák-német író.

— 28 —

2013. 1.

sz á m


A közjegyzőség reformjának története Magyarországon és Közép-Európában jó irányba haladt és én remélem, hogy jó mesélő voltam az Önök számára. A magyar közjegyzőség újra kezdésének 20. évfordulója alkalmából gratulálok Önöknek, a magyar közjegyzői kollégium tagjainak a kollégák bátorságához és bizalmához, akik az első órában újra felépítették a latin típusú közjegyzőséget. Kedves Kollégák, Önök közül sokan ott voltak akkor és magukra vállalták ezt a bizonyára nem könnyű felelősséget. Kívánok a magyar közjegyzőknek minden jót és virágzó jövőt! … dr. Klaus Woschnak az Osztrák Közjegyzői Kamara nyugalmazott elnöke

— 29 —


sz á m

A közjegyzői eljárások néhány vonatkozása és eljárási garanciái az alkotmányjog tükrében Bevezetés

M

egtisztelő lehetőséget jelent a számomra, hogy a közjegyzői gyakorlatot érintő eljárási garanciákkal kapcsolatos gondolataimat egy ilyen nagyra becsült

hallgatóság előtt fejthetem ki. Az igazat megvallva, elég nehéz helyzetben vagyok, hiszen hallottam Paczolay Zoltánnak, az Alkotmánybíróság elnökének a közjegyzők státusáról szóló előadását, valamint munkatársam, Köblös Adél prezentációját a közjegyzők státusának alkotmányjogi vonatkozásairól. Miután a kérdéskör legfőbb jellemzői már elhangzottak, nekem a közjegyzői gyakorlat további vonatkozásaira kell összpontosítanom. Úgy döntöttem, hogy gondolataimat az eljárási garanciák fő koncepciója köré fűzöm, és felvázolom e garanciáknak a közjegyzői gyakorlatban való alkalmazását. Véleményem szerint, az eljárási garanciáknak elméleti és gyakorlati jelentőségük is van, mivel – a normatív elmélet szerint – az alkotmányos eljárási rendszer megteremtéséhez az általános eljárási elveket szilárd alapokra kell helyezni. A gyakorlati alkalmazás szempontjából pedig minden egyes eljárásnak meg kell felelnie a tisztességes eljárás alapkövetelményeinek, és emellett az eljárás végén a garanciák alkalmazását hazai vagy akár nemzetközi bíróságok is ellenőrizhetik. Éppen ezért, nem elég csupán hangzatos nyilatkozatot tenni a közjegyzői eljárások tisztességes jellegéről, hiszen épp elégszer hallottunk már erről és az emberi jogok nyilatkozatáról a rendszerváltás előtt, annak lehetősége nélkül, hogy e jogok ténylegesen

— 30 —

2013. 1.

sz á m


érvényesülhettek volna. Éppen ellenkezőleg, a hangsúlyt e jogok alkalmazására kell helyeznünk, hiszen az egyes közjegyzői eljárások az ideális eljárással kapcsolatos elvárások szerint kerülnek megítélésre. Az előadásom négy fő területet érint. Először, megpróbálom meghatározni a közjegyzői eljárások helyzetét a polgári eljárásjog területén belül, majd összehasonlítást végzek a bíróság előtt zajló eljárások, valamint a peren kívüli eljárások (nemperes eljárások) eljárási garanciái között (I). Másodszor, bemutatom majd a polgárjogi eljárás funkcionális hatásait, és azoknak a közjegyzői eljárásokban érvényesülő vonatkozásait (először csak általánosságban). Ebben a részben, kritikai véleményemnek adok hangot az eljárások alaki követelményei tekintetében (II). Harmadszor, kísérletet teszek arra, hogy az eljárási garanciákkal kapcsolatos gondolataimat valós, magyar közjegyzői eljárások tekintetében vizsgáljam: hogy hogyan érvényesül az eljárások funkcionális hatása, és szükség van-e egyáltalán az eljárások során eljárási garanciák érvényesülésére (III). Végül pedig, megpróbálom levonni a következtetést a közjegyzői eljárásokkal kapcsolatban megfogalmazott álláspont alkalmasságáról, és azzal kapcsolatban, hogy az ilyen eljárások megállják-e a helyüket a hazai és nemzetközi bíróságok körültekintő vizsgálata során (IV).

(I) Az eljárási garanciák pozícionálása és a peren kívüli eljárások Az elméleti álláspont szerint, a polgárjogi eljárásokra vonatkozó törvények olyan rendelkezésekből állnak, amelyek a bíróság előtt zajló és a peren kívüli (angolul: out-of court litigation, németül: freiwillige Gerichtsbarkeiten) eljárásokat egyaránt szabályozzák. Az angol nyelvű elnevezés azonban félrevezető lehet, ugyanis a peren kívüli eljárások valójában jórészt bíróság előtt zajlanak. A kétféle eljárás közötti különbség más jellemzőkben keresendő, köztük az eljárások formalitási szintjében. Tegnap és a mai napon is értékes gondolatokat hallottunk a polgárjogi ügyekben eljáró bíróságok kizárólagosságáról vagy éppen a kizárólagosságuk hiányáról. A fenti elméleti álláspontra való további hivatkozás nélkül, a továbbiakban a bíróság előtti és az azon kívüli igazságszolgáltatás közötti eltérésekre összpontosítok.

— 31 —


sz á m

Jóllehet Magyarország Alaptörvénye nem írja elő a bíróságok kizárólagosságát polgárjogi ügyekben, és annak ellenére, hogy a közjegyzők rendelkeznek azzal a jogkörrel, hogy polgárjogi ügyekben bizonyos mértékben eljárjanak, az ilyen tevékenységek során követendő eljárások szükségszerűen eltérnek egymástól. Különböznek egymástól, mert a polgári peres eljárás a polgári jogviták rendezésének legformálisabb módja, amelytől a törvényalkotás megpróbál eltérni. Más szavakkal, a közjegyzők jogkörébe olyan eljárások lefolytatását kell rendelnünk, amelyek nem változatják őket új típusú „mini-bíróságokká”. Az ilyen eljárásoknak a hagyományos igazságszolgáltatásból való kiszervezésének a legfőbb oka e polgárjogi eljárások egyszerűsítésének lehetősége, és annak feltételezett szükségessége a bírósági eljárásokkal szemben. A fentiek alapján meg kell állapítanunk, hogy a közjegyzői eljárások – sem igazságszolgáltatási sem alkotmányos értelemben – soha nem lesznek egyenértékűek a bírósági eljárásokkal. Természetesen nem is lehetnek azok, hiszen a közjegyzőknek és a bíróknak a hivatalba lépéshez illetve a bírói kinevezéshez eltérő feltételeknek kell megfelelniük. Bármennyire is prózainak tűnik ez a következtetés, a peren kívüli közjegyzői eljárások eljárási garanciái szempontjából lényeges kiindulási pontot jelent. Nevezetesen, a közjegyzői eljáráson keresztül megvalósuló igazságszolgáltatás személyi feltételei soha nem felelhetnek meg a bírósági eljárás garanciái követelményeinek. De szükséges-e egyáltalán, hogy megfeleljenek ezeknek a követelményeknek? Ha a bíróság előtt zajló eljárások kizárólagossága hiányának elvéből indulunk ki, akkor még a személyi garanciák ugyanilyen alkalmazásának elméleti szükségszerűsége sem áll fenn. Ezzel szemben, minél közelebb áll a közjegyzői eljárás a bírósági eljáráshoz, annál inkább hasonlít a közjegyző a bíróhoz. Nem azt szorgalmazom, hogy a nagyobb hasonlóság érdekében a közjegyzőknek is bírói talárt kellene magukra ölteniük, hanem azt, hogy a közjegyzőknek is rendelkezniük kellene a bírókkal szemben elvárt személyes tulajdonságokkal. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkének 1. bekezdése értelmében, a függetlenség és a pártatlanság a bíróságoktól (elsősorban a hagyományos értelemben vett bíróktól) az egyének jogainak és kötelezettségeinek meghatározása során elvárt alapvető tulajdonságok. A 6. cikk értelmében azonban a közjegyző is bíróságnak minősülhet, amennyiben bírói feladatot lát el, azaz valamely személy polgári jogi jogainak tárgyában határozatot hoz.

— 32 —

2013. 1.

sz á m


Egy pillanatra hagyjuk most ezt megközelítést, és tekintsük át a bírósági és a peren kívüli polgárjogi eljárások jellemzőit. A bíróság előtti eljárásokat szabályozó 1952. évi III. törvény a polgári perrendtartásról (röv. magyarul Pp., angolul HRCP) tartalmaz egy fejezetet a bírósági előtti eljárások alapvető elveiről. A szakirodalom azonban egységes a tekintetben, hogy a Pp. 1. fejezetében meghatározott eljárási garanciákon kívül léteznek további garanciák, például az Alaptörvény XXVIII. cikkében szabályozott garanciák, vagy a szervezetekről, köztük a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról (2011. évi CLXI. törvény) és a bírók jogállásáról (2011. évi CLXII. törvény) szóló törvényekben, valamint a számos nemzetközi szerződésben szabályozott eljárási garanciák. Így, számos jogforrás áll rendelkezésre, amelyek alapján eljárási elvek egész hálózata alkalmazandó a bírósági eljárásokra. A funkcionális hatás elmélete szerint, ezek az elvek teljes mértékben, általánosságban, alapvetően és kizárólag alkalmazandók a bírósági eljárások környezetére, így a funkcionális hatás ezekben az eljárásokban teljesedik ki igazán. Az eljárások gyakori egyszerűsítése szerint, ezen eljárási garanciák teljes körű alkalmazása, például a szóbeli eljárás, a közvetlen bizonyítás, az eljárás nyilvánossága stb., ugyan az eljárás alanyainak védelmét szolgálják, az eljárás menetét azonban lassítják, és az igazságszolgáltatás társadalmi és személyi költségei mellett meglehetősen magas eljárási költségeket eredményeznek. Éppen ez az oka annak, hogy nem olyan szabad szigorú határvonalat húznunk, ahol a peres eljárások a polgárjogi viták rendezésének egyetlen módját jelentik. Éppen ezért, a törvényhozó hatalmak, köztük a magyar törvényhozás még az 1930-as években a bíróságon kívüli eljárások rendkívül magas számának csökkentése érdekében olyan megoldást keresett, ami feltehetően olcsóbb, gyorsabb és egyszerűbb. Az alacsonyabb költségeknek, a gyorsaságnak és az egyszerűsítésnek azonban természetesen ára van, nevezetesen az eljárási garanciák teljes körű alkalmazhatóságának hiánya vagy azok korlátozott alkalmazhatósága. Elméletben, a bírósági eljárások egy olyan vonalként ábrázolhatók, amelynek egyik végpontján a garanciák teljes mértékben érvényesülnek, a másik végpontján azonban egyáltalán nem érvényesülnek. Nem tartom magam olyan megrögzött elméleti szakembernek, hogy a valóságot ne valahol a két véglet között képzeljem el, de meggyőződésem, hogy a peren kívüli eljárások eljárási garanciáival szemben hasznos lenne az bíróság előtt zajló eljárások garanciáinak alapmodelljét felvázolni.

— 33 —


sz á m

Ez az alapmodell a fenti vonal alkalmazásával működhetne, mely vonalon egy gombot csúsztathatnánk, ami az eljárási garanciák szintjét ábrázolná. A vonal jobb oldali végén, ahol a bíróság előtti eljárás szerepel, az eljárási garanciák alkalmazása teljes körű, és hozzájuk magas eljárási költségek társulnak – figyelembe kell venni, hogy a nyílt tárgyalás költségesebb, mint a zárt tárgyalás, ahol a bíróság könnyen döntést hozhat a polgári jogi ügyekben; a közvetlen bizonyítás kétségtelenül lassabb és költségesebb, mint az okirati bizonyítékok felhasználása stb. A vonal másik végén, a korábbi megjegyzésem ellenére, semmi sincs feltüntetve, mivel minden eljárás természete szerint igényel valamiféle garanciát (például, az „egyenlő bánásmód” elve minden eljárásra nézve kötelező érvényű). A peren kívüli eljárások során azonban, az eljárások természetéből adódóan, kétségtelenül kevesebb eljárási garancia érvényesül, mint a bírósági eljárások során. Talán felfigyeltünk arra, hogy a peren kívüli eljárások magyarországi palettáján több mint 100 ilyen eljárás szerepel. Lehetséges lenne, hogy a bírósági eljárások végpontjával szemben, tényleg csak egyetlen másik pontot kellene feltüntetnünk a száznál is több peren kívüli eljárás ábrázolására? Vagy inkább az a valószínűbb, hogy az egyes eljárások különböző szintű garanciát jelentenek? A második lehetőség nem valószínűbb, hanem sokkal inkább tényszerű választás, mivel, ahogy azt már mindannyian tapasztalhattuk, a peren kívüli eljárások sokszínűsége az alapelvek tekintetében különböző megközelítéseket tesz szükségessé. Például, a bírói ítéletek kötelező végrehajtása szükségessé teszi az in personam és az in rem garanciák érvényesülését is, hiszen a tét valamely személy vagyona. Másrészt viszont, a szakszervezeti képviseletre irányuló eljárások alacsonyabb szintű garanciákat igényelnek. A fentiek tükrében, az eljárási garanciákat szimbolizáló képzeletbeli vonal egyik végén a bíróság előtt zajló eljárások szerepelnek, amelyek során a garanciák teljes körűen érvényesülnek, míg a vonal további részein, a peren kívüli eljárások tekintetében az eljárási garanciák érvényesülése alacsonyabb, de változó szintű érvényesülést mutat.

(II) Funkcionális hatás az elméletben – a szükséges garanciák szintje a közjegyzői eljárásokban Most áttérek előadásom második részére, amelyben bemutatom az előzőkben elhangzottaknak a közjegyzői eljárásokban való alkalmazását. A korábbiakban felvázolt

— 34 —

2013. 1.

sz á m


vonalon csúsztatható gomb ábrázolja a funkcionális hatást, és biztosítja, hogy a peren kívüli eljárásokra vonatkozó elvek alkalmazhatósága mindig relatív, részleges, másodlagos és járulékos természetű a bírósági eljárásokat meghatározó elvekhez viszonyítva. Mindezt általánosságban a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13.§ (3) bekezdése szabályozza, amely kimondja, hogy a Pp. rendelkezései a peren kívüli eljárásokra is alkalmazandók, amennyiben nincs más irányadó jogszabály, vagy az adott peren kívüli eljárás másként nem kívánja. A peren kívüli közjegyzői eljárások tekintetében, a 2008. évi XLV. törvény (az egyes nemperes közjegyzői eljárásokról) 1.§-a kimondja, hogy a közjegyző hatáskörébe tartozó eljárásokban, melyeket a törvény nem szabályoz, a Pp-ben meghatározott szabályok – a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel – irányadók. Közelebbről vizsgálva, ez egy némileg eltérő megközelítés, mivel az általános megközelítés szerint a Pp. szabályai csak abban az esetben irányadók, ha az eljárás természete nem zárja ki ezt az eljárást; a peren kívüli közjegyzői eljárásokban azonban a Pp. szabályai mindig irányadók – az eltérő eljárási szabályokat kivéve – de az adott eljárás speciális természete által megkívánt, szükségszerűen eltérő értelmezésének figyelembe vétele mellett. Az én munkahipotézisem szerint, a közjegyzői eljárások az eljárási garanciák érvényesülése tekintetében távolról sem ideálisak. Például, a hagyatéki eljárás során, a közjegyzőnek tárgyalást kell tartania, de nem a hagyományos bírósági tárgyalás értelmében, bár a magyar nyelv a kétféle eljárás tekintetében ugyanazt a „tárgyalás” szót használja [lásd: a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény 44.§-a]. Ennek következtében, a hagyatéki eljárásban az eljárásban érintett felek tárgyalása a tisztességes eljárás részeként biztosítva van. Másrészt viszont, az élettársi jogviszony regisztrálásához nincs szükség az előző értelemben vett tárgyalásra, annál is inkább, mert a 36.§ F/(7) pontja kizárja a bizonyítékok gyűjtését az eljárás során, így tárgyalásra nincs szükség. A fentiek alapján megállapítottuk, hogy a különböző közjegyzői eljárások során eltérő eljárási garanciák érvényesülnek, és ezen eltérések oka nem a közjegyző személyében, hanem sokkal inkább az adott eljárás természetében keresendő. A törvényhozó az eljárás tárgyának függvényében különböző szintű eljárási garanciákat rendel az egyes eljárásokhoz; amikor az eljárásban érintett fél érdeke vagy joga azt szükségesség teszi, akkor magasabb szintű garanciákat rendel az eljáráshoz, ha azonban alapos vizsgálatra nincs szükség, akkor az elvek is elhalványulnak. Természetesen, visszatérve ahhoz a meggyőződésemhez, hogy nem tartom magam „megrögzött elméleti szakembernek”,

— 35 —


sz á m

elismerem, hogy például a regisztrációs eljárás a természeténél és az eljárás felépítésénél fogva kevesebb garanciát igényel. A kérdés azonban továbbra is megválaszolatlan marad: mi az oka az elvek alkalmazhatóságának, vagy éppen alkalmazásuk hiányának az egyes eljárások során?

(III) Funkcionális hatás a gyakorlatban – eljárási garanciák a közjegyzői eljárás keretében megvalósuló bizonyítás során Saját kérdésemre egy adott példán keresztül igyekszem választ találni: nevezetesen a közjegyzőnek a bizonyítási eljárásban való részvételén keresztül. Egy, a peren kívüli eljárásokról szóló mélyreható kézikönyv szerint, a közjegyző részvételével történő bizonyítási eljárás a további közjegyzői eljárások tekintetében fontos szerepet tölthet be, így körültekintőbb vizsgálatot érdemel. Előjáróban, utalnunk kell az előzetes bizonyítás lefolytatásának szabályaira, ahogy arról a Pp. 207.§-a rendelkezik. Annak ellenére, hogy az előzetes bizonyításról a bírósági kódex is rendelkezik, ez a mini-eljárás peren kívüli (nemperes) eljárásként is lefolytatható, a kereset perfüggőségének feltételei szerint. Így, amennyiben a kereset bíróság elé kerül, úgy a Pp. 207.§-a értelmében az előzetes bizonyítási eljárást a hagyományos bírósági eljárás részeként kell lefolytatni, így az ilyen eljárás során keletkezett bizonyítékok a per során egyértelműen és feltétel nélkül felhasználásra kerülhetnek [Pp. 211.§ (1)]. Amennyiben azonban a kereset különböző okok miatt nem kerül bíróság elé, úgy a Pp. 207.§-a értelmében az előzetes bizonyítási eljárás lehetősége továbbra is fennáll, de erre már peren kívüli eljárás keretében kerül sor, mivel az adott kereset ügyében bírósági eljárás nem indult. Az előzetes bizonyítási eljárás kényes kérdéseket vet fel még abban az esetben is, ha az adott ügyben bíróság jár el, és ez a dilemma még tovább fokozódik, ha a döntéshozói feladatot közjegyző látja el. A Pp. 207.§-a értelmében biztosított előzetes bizonyítási eljárás mellett, jelenleg a szintén bíróság előtt zajló ex parte eljárások foglakoztatnak a leginkább. A hagyományos bírósági eljárásban az audietur altera pars az egyik legértékesebb elv, az eljárás tisztességességének biztosítására szolgáló legnagyobbra becsült garancia. Egyetlen eljárás

— 36 —

2013. 1.

sz á m


sem tekinthető tisztességesnek, ha a másik felet megfosztják az bírósági eljárásban vagy a bizonyítási eljárásban való részvételének jogától, vagy azon jogától, hogy tiltakozásának a bíróság vagy a másik fél intézkedésével szemben hangot adjon, ha az adott fél érdeke úgy kívánja. A fentiek alapján, a hagyományos bírósági eljárás szabályai szerint, a kérelmező fél bizonyítási indítványt nyújt be, és a bíróság saját illetékességi körében dönt az indítvány szükségességéről [lásd Pp. 3.§ (4)]; és lehetővé teszi a másik fél számára, vagy legalábbis nem fosztja meg a másik felet a bizonyítási indítvány szükségességének, jogszerűségének stb. vitatásának lehetőségétől. Természetesen, a fenti eljárásban egy ismert és aktív alperest feltételeztünk, elméletben azonban, ha az alperes részvétele az eljárásról szóló megfelelő értesítés útján biztosított, mely értesítés kézhezvételének időpontjától számítva az alperes tudatában van az eljárásban való részvételére vonatkozó kötelezettségeivel, úgy elméleti szempontból az eljárás tisztessége is biztosítottnak tekinthető. A hagyományos bizonyítási eljárás kétoldalú, de mi a helyzet a bíróság által a Pp. 207.§-a értelmében kezdeményezett előzetes bizonyítási eljárásokkal? Főszabályként, a bírósági eljárás kezdetét követő bizonyítási eljárás is kétoldalú, mivel az eljárásban megfelelő módon értesített felek vesznek részt. Amennyiben az alperes személye ismert, úgy a bíróság kizárólag sürgős esetben tekinthet el az alperes értesítésétől és az eljárásban való részvételétől. Jóllehet nem ismerünk olyan közzétett bírósági gyakorlatot, amely a „sürgős eset” fogalmát pontos definiálná, biztosan feltételezhetjük, hogy a kétoldalú (kölcsönös) meghallgatás késedelme a bizonyítási eljárást megakadályozná, vagy ez idő alatt a bizonyíték elveszne, és ennek lehetősége – amit a felperes megfelelően dokumentál – elegendő okot szolgáltatna a kétoldalú (kölcsönös) meghallgatás felfüggesztésére, még abban az esetben is, ha az alperes személye ismert, és beidézhető lenne a bírósági tárgyalásra. Mindezek ellenére, véleményem szerint a bíróságoknak az érintett felek érdekei közötti egyensúly óvatos fenntartására kellene törekedniük, mivel a felperesi oldalon fennáll a bizonyítékvesztés kockázata, míg az alperesi oldalon az eljárási jogok és a kétoldalú tárgyalás, valamint a tisztességes eljárás egy részének elvesztésével kell számolnunk. Emellett, az előzetes eljárás indítványozásának lehetősége akkor is fennáll, amikor ismeretlen személyű ellenféllel kell számolnunk. Amennyiben az ellenfél személye nem

— 37 —


sz á m

ismert – amelyről a felperes fél vélelmezett bizonyítékot szolgáltat – úgy a bíróságnak nincs más lehetősége, mint az ex parte eljárás engedélyezése. Az eddigi álláspontunk rövid összefoglalásaként, áttekintettük az eljárási garanciák funkcionális hatását és azok gyakorlati alkalmazását. A hagyományos bírósági eljárás – az eljárási garanciák teljes körű megvalósulása – jellemzője a kétoldalú meghallgatás, amit a tárgyalásban érintett másik fél megfelelő értesítése biztosít. Ettől kicsit „halkabbak” – az eljárási garanciákat szimbolizáló képzeletbeli gomb elmozdul a maximális értéktől – a Pp. 207.§-a értelmében vett ex parte előzetes bizonyítási eljárások, amelyek során a hiányzó „alperes” ismeretlen személyének vélelmezett bizonyítását követően, az ex parte eljárás lefolytatható. Most pedig térjünk át a közjegyzők által végzett előzetes bizonyítási eljárások kérdésére. Ezt a területet a nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény 16-27/A.§-a valamint a közjegyző által kirendelt igazságügyi szakértő szabályozza. [Természetesen, ismerem a peren kívüli ex parte eljárásokra vonatkozó jogszabályokat, nevezetesen az igazságügyi szakértői tevékenységről szóló 2005. évi XLVIII. törvényt, de szándékosan figyelmen kívül hagyom, mert most elsősorban a közjegyzői eljárásokra összpontosítok.] Mindkét eljárásnak ugyanaz a célja, így együtt is kezelhetjük őket. Talán a Pp. 207.§-ával kapcsolatos, kissé talán hosszúra nyúlt bevezetőm nem volt teljesen hiábavaló, hiszen a nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény 17.§-ának (1) pontja is hivatkozik a Pp. 207.§-ára. Ez a hivatkozás azonban csak azokra az esetekre vonatkozik, amikor az előzetes bizonyítási eljárás engedélyezett, és a Pp. további rendelkezései nem irányadók. A fentiek alapján, a közjegyző lefolytathatja ezt az eljárást olyan ügyekben, amelyekben a bíróság is eljárhat, és még egy másik esetben is: az ügyfelek kezdeményezhetik a bizonyítási eljárás elfolytatását, ha igazolni tudják, hogy a bizonyítási eljárás lefolytatása az ügyfél jogi érdeke [a nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény 16.§ (1) b)]. A közjegyzői eljárás hatóköre, egyrészt kiterjedt, másrészt viszont korlátozott. A közjegyző nem járhat el folyamatban lévő bírósági eljárás esetén. Mivel azonban a közjegyző az indítvány és a felperes általa benyújtott egyéb okiratok alapján jár el – mely problémával bírósági eljárás esetén is számolni kell – így ki van téve a rosszhiszemű fél esetleges rossz szándékának. Ha a rosszhiszemű fél elég meggyőző, és kielégítő módon

— 38 —

2013. 1.

sz á m


igazolni tudja, hogy a másik fél személye ismeretlen, vagy az üggyel kapcsolatban bírósági eljárás nincs folyamatban, úgy a közjegyző megkezdheti az eljárást, és részt vehet a bizonyítási eljárásban. Hagyjuk most ezt az elméleti példát, később majd visszatérünk rá, és látjuk majd, hogy milyen súlyos következményekkel járhat. A nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény értelmében lefolytatott előzetes bizonyítási eljárás elismeri az ismeretlen személyű ellenfél lehetőségét, és ezzel az ex parte eljárás jogszerűségét. Ha az ellenfél ismeretlensége (az „alperes” kifejezést szándékosan nem használom, mivel a peren kívüli eljárásban jelentéssel nem bír, emellett a későbbiek során talán a tényleges alperesek is kezdeményezik az eljárás lefolytatását) megfelelően bizonyításra kerül, úgy a közjegyző ugyanolyan jogkörökkel rendelkezik, mint a bíróság, és elrendelheti az ex parte eljárás lefolytatását. Jóllehet a rosszhiszemű fél miatt ez kissé riasztó lehetőségnek tűnik, én mégis ez utóbbi eljárási példát választom a közjegyzői részvétel illusztrálása érdekében. Amennyiben a kérelmező fél a nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény 16.§-a értelmében kijelenti, hogy az ellenfél létezik, mi a közjegyző kötelessége a kétoldalú (kölcsönös) meghallgatás és a tisztességes tárgyalás biztosítása tekintetében? A Pp. rendelkezései alapján erre a kérdésre azt válaszoljuk, hogy megfelelően igazolt sürgős esetben a kétoldalú meghallgatás mellőzhető. A nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény 19.§ (4)-a azonban másként rendelkezik. A kérelmező fél által megjelölt ellenfelet az előzetes bizonyítási eljárás elrendelése tárgyában nem kell meghallgatni, ha a kérelmező valószínűsíti, hogy a meghallgatás az előzetes bizonyítás eredményes lefolytatását veszélyeztetné. Ez a rendelkezés teljesen eltér a sürgős esetre vonatkozó szabályozástól, mivel véleményem szerint már a megszövegezés is egy merőben eltérő megközelítést sugall. Míg a Pp. 209§-ának (1) pontja alapszabályként a kölcsönös meghallgatást jelöli meg, addig a nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény 19.§-ának (4) pontja megfordítja ezt a sorrendet, és úgy rendelkezik, hogy a meghallgatás mellőzése az elsődleges szabály. Ne engedjék, hogy némileg ellentmondásos gondolataim megtévesszék Önöket, hiszen tudom, hogy ugyanezt a szabályt másként is lehet értelmezni: az ellenfelet meg kell hallgatni, kivéve akkor, ha a kérelmező fél valószínűsíti, hogy a meghallgatás az előzetes bizonyítás eredményes lefolytatását veszélyeztetné. Mindez azonban pusztán a jogszabály logikai és szisztematikus értelmezése, azt azonban továbbra is fenntartom,

— 39 —


sz á m

hogy a szövegezés egy eltérő megközelítésre utal. Ez a megközelítés számos ügyben levenné a kölcsönös meghallgatás terhét a közjegyző válláról. A kérelmező fél érdekében még azt is hangsúlyoznám, hogy az ellenfél részvétele minden esetben veszélyezteti az ilyen eljárás hatékony lefolytatását. A nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény 21-27/A.§-a értelmében, a közjegyző által kirendelt igazságügyi szakértő alkalmazása esetén a helyzet még egyszerűbbnek tűnik. A kérelmezőnek nem kell megjelölnie az ellenfelet, anélkül is jogosult az ex parte eljárás lefolytatására [lásd nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény 23 §-ának (2) pontja]. Az ellenfelet akkor sem kell megjelölnie, ha az ellenfél személye ismert. Természetesen, amennyiben a szakértői vizsgálatban a kérelmezőn kívül további személyek is érintettek, úgy ezen személyek hozzájáruló nyilatkozatát is be kell mutatni, a későbbi ellenfelet azonban nem kell értesíteni a távollétében előterjesztett szakértői vizsgálati eredményeiről. Mindez pedig teljes mértékben jogszerű. Eddigi megállapításaimat összefoglalva, megállapítottuk, hogy az előzetes bizonyítás önmagában véve is meglehetően problematikus eljárás, egyúttal azonban arra is rámutattunk, hogy az ugyanarra az ügyre irányuló közjegyzői eljárás – a rosszhiszemű fél és a nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény 19A.§-a szövegezésének köszönhetően – még ennél is nagyobb dilemmát jelent, ami a kölcsönös meghallgatás mellőzésének szélesebb teret ad. Ezen felül, az igazságügyi szakértői véleményezés a törvény erejénél fogva ex parte eljárás, amelynek elrendelése során az ellenfelet nem kell megjelölni, vagy meghallgatni. De miért is lenne ez probléma? Hát nem éppen peren kívüli eljárásokról beszélünk, ahol per definitionem kevesebb eljárási garanciát feltételezünk? Miért lenne szükségünk ugyanebben az ügyben kontradiktórius eljárásra, annak tudatában, hogy a közjegyzői eljárásban keletkezett bizonyítékok a bírósági tárgyalás során minden korlátozás nélkül felhasználhatók? Ez a kérdés vezet át bennünket előadásom negyedik, és egyben utolsó részéhez.

— 40 —

2013. 1.

sz á m


(IV) Következtetések arra vonatkozóan, hogy a megállják-e a helyüket az ilyen közjegyzői eljárások a hazai illetve a nemzetközi bíróságok alapos vizsgálata során A nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény nem rendelkezik az összegyűjtött bizonyítékok bírósági felhasználásáról, ami tulajdonképpen helyes eljárás, hiszen ez a törvény a peren kívüli eljárásokkal foglalkozik. A közjegyző által lefolytatott előzetes bizonyítási eljárás során keletkezett egyszerű bizonyítékok (pl.: vallomás) felhasználása tekintetében a Pp. sem tartalmaz rendelkezéseket. Hivatkoznunk kell azonban a Pp. 211.§ának (1) pontjára, amely egyértelműen kimondja – ami a mi célkitűzésünk szempontjából is hasznos, hiszen a nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény erre vonatkozóan nem rendelkezik – hogy az előzetes bizonyítási eljárás során keletkezett bizonyítékokat a bírósági eljárás során bármelyik fél felhasználhatja. A törvény ezzel kapcsolatban további korlátozást nem tartalmaz. Az igazságügyi szakértői vizsgálat tekintetében a Pp. 183/A.§ának (2) pontja egyértelműen kijelenti, hogy az előzetes igazságügyi szakértői vizsgálat során keletkezett bizonyítékokat ugyanúgy kell kezelni, mintha azok bírósági eljárás során keletkeztek volna. Ez utóbbi példa egy nagyobb problémát rejt magában, de akár már az első példa is ugyanezt eredményezheti. Ahogyan azt korábban megállapítottuk, a tisztességes eljárás egyik ismérve a bizonyítás elrendelésének kétoldalú jellege. Annak ellenére, hogy van lehetőség az ex parte bírósági eljárás lefolytatására, ez azonban csak kivételes esetekben fordul elő. A nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény értelmében azonban, ahogy arra korábban is utaltam, az ex parte eljárás keretében való egyszerű bizonyítás a „csak kivételes esetben” kategóriától a „fő szabály” felé mozdult el; a közjegyző előtti előzetes szakértői bizonyítás pedig ex parte ex lege eljárássá vált. A bíróság előtti tárgyalással szemben, az ellenfélnek lehetősége nyílna arra, hogy az igazságügyi szakértő kirendeléséhez ne járuljon hozzá, hogy a neki feltett kérdések megválaszolását, vagy a díj megfizetését stb. megtagadja. Miért jelent az problémát, ha az ellenfélnek lehetősége van arra, hogy a bizonyítékokat vitassa, ahogy arról a Pp. 182.§-ának (3) pontja a szakértői véleménnyel,

— 41 —


sz á m

vagy a Pp. 206.§-a a bizonyítás eredményének mérlegelésével (pl.: ha az ellenfél a tanúvallomást cáfoló bizonyítékokat gyűjt, és azt mérlegelésre a bírósághoz benyújtja) kapcsolatban rendelkezik? Ameddig a bíróság nincs abban a helyzetben, hogy a bizonyítékot hatékonyan értékelni tudja, addig van lehetőség a bírósági eljárás során elszenvedett valamennyi igazságtalanság orvosolására. A bíróság mindig ebben a helyzetben van? A bizonyításra irányuló közjegyzői eljárások célja éppen a bírósági eljárások segítése, és az eljárásban érintett felek támogatása a felesleges eljárások elkerülése érdekében. Ha az adott fél a saját ügye igazolására pozitív bizonyítékot szolgáltat, úgy az ellenfelét ösztönözheti a bírósági tárgyalásról való lemondásra és az egyeztetés megkezdésére, amelynek végén a vitát költséges eljárás nélkül tudják rendezni. Ez egy rendkívül pozitív eljárási mód, mondhatnánk, és valóban így is van. Nem szabad azonban elfeledkeznünk az kontradiktórius tárgyalás költségeiről, a feleknek a kölcsönös meghallgatáshoz, valamint a tisztességes eljáráshoz és tárgyaláshoz való jogáról. Ha a gyors és olcsó ex parte eljárást többre értékeljük, mint a kontradiktórius és tisztességes eljárást, ahol mindenki megragadja annak lehetőségét, hogy az eljárásban részt vegyen, hát legyen úgy! Az eljárási garanciák azonban sokkal jelentősebb szerepet töltenek be annál, hogy pusztán csillogó díszek legyenek a polgári eljárások karácsonyfáján: társadalmi célt szolgálnak. Ha lemondunk rólunk, azért nagy árat kell majd fizetünk. Természetesen, száz ügyből kilencvenkilencszer a döntés az elsöprő erejű bizonyítékok alapján születik meg, így nincs mitől tartanunk. Ott van azonban a századik ügy, amikor az egyén teljesen kimarad a bizonyítási eljárásból, és nincs jogorvoslati lehetősége, mert kényszerítették a megegyezésre. Így, megválaszolatlan marad az a kérdés, hogy végződhetett-e volna másként az ügy, ha az érintett fél részt vesz a közjegyző által lefolytatott előzetes bizonyítás eljárásban. Az előző gondolatsort folytatva, az állítólag jogtalanul keletkezett bizonyíték terhe mellett létrejött peren kívüli megegyezés esetén, jogorvoslatra nincs lehetőség, mivel az adott kereset ügyében bírósági eljárás nem indult. Térjünk át a másik lehetőségre, amikor az ex parte eljárás során keletkezett bizonyítékok birtokában a felperes bírósághoz fordul. Az ilyen bizonyítékot úgy kell tekinteni, mintha az a bírósági eljárás során keletkezett volna. Tegyük fel, hogy a bíróság körültekintően áttanulmányozza a közjegyzői eljárást, és arra a következtetésre jut, hogy a felperes, azaz a kérelmező fél

— 42 —

2013. 1.

sz á m


tévesen feltételezte az ellenfél ismeretlenségét, és tévesen feltételezte azt is, hogy az ellenfél meghallgatása veszélyeztetné a bizonyítási eljárást. Annak ellenére, hogy az eljárás során a közjegyző jóhiszeműen és helyesen járt el, az így keletkezett bizonyíték egy mérgező fa mérgező gyümölcsének tűnhet. Engedjük-e, hogy ez a méreg bejusson a bírósági eljárás véráramába? Esetleg utasítsuk el az ilyen bizonyítékot? Igazság szerint, a Pp. 169.§ és 170.§-e értelmében, csak az olyan tanú vallomása nem vehető figyelembe, akit kényszerítenek titoktartási kötelezettségének megszegésére, vagy mentességére való hivatkozása ellenére vallomásra kötelezik. Nem létezik más jogszabály, ami a jogellenesen keletkezett bizonyítékok mellőzését írná elő, így a bíróságoknak az ilyen bizonyítékokat a többi bizonyítékkal együtt kell mérlegelniük. Már ha léteznek további bizonyítékok! Vagy ha van lehetőség további bizonyítékok gyűjtésére! Nagyon valószínű, hogy a tanú időközben külföldre költözött, és a tárgyi bizonyíték megsemmisült stb. Az ellenfél számára nem maradt semmi, amivel szemben ellenvéleményének hangot tudna adni, és ezzel együtt a kontradiktórius jogától is megfosztották. Itt azonban még nincs vége. Soha nem feltételezném, hogy valamely közjegyző nem tartja be a nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény rendelkezéseit, és ezáltal megfosztaná a lehetséges feleket az eljárási jogaiktól. Valójában azonban, a szakértői bizonyítás esetében ezt a jogfosztást maga a törvény rendeli el. Amikor a Pp. vonatkozó rendelkezéseivel összhangban lehetőség nyílik arra, hogy az ellenfelet ex lege kizárják az eljárásból annak érdekében, hogy a szakértői vélemény az igazságügyi szakértőével egyenértékűvé váljon, akkor megszűnik minden esély az ellenfél eljárási jogainak védelmére, arra, hogy ellenvéleményének a közjegyzői eljárás során hangot adjon. Ha számításba vesszük a szakértői vélemény alanya valószínűsíthető eltűnésének, vagy egyszerűen az állapotában beálló változásnak a lehetőségét, úgy az ellenfél eljárási jogainak elvesztése orvosolhatatlan problémává válik. A közjegyző még abban az esetben sem jogosult cselekedni, az érintett ellenfelet meghallgatásra beidézni vagy értesíteni, ha a fenti helyzet fennállását észleli. A tisztességes eljárás az alkotmányban biztosított garancia, és az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkének védelme alatt áll. Talán nem eléggé egyértelműen, de a Strasbourgi Bíróság a 6. cikkben a közjegyzői eljárásokról is rendelkezett, bár ésszerű idő

— 43 —


sz á m

múlva [a Komanický és a Szlovákia közötti perben (No. 2) 2007. október 2-án született, 56161/00. számú döntés]. Ha egyszer bekerült a fenti cikkbe, az könnyen azt is jelentheti, hogy a közjegyző által lefolytatott bizonyítási eljárás, még ha azt a bíróságok felül is bírálhatják, az ellenfél eljárási jogainak hiánya miatt mindenképpen vizsgálat elé néz. Hasonlóképpen, a magam részéről nem zárnám ki az ilyen eljárások Alkotmánybírósági felülvizsgálatának lehetőségét (a bírósági szakaszt követően), és annak körültekintő vizsgálatát, hogy fennáll-e a kérelmező féllel illetve az ellenféllel szembeni elfogultság intézményesített formája. Még súlyosabb ez a probléma a szakértői vélemény által érintett ügyekben, ahol a közjegyzők, még a legnagyobb óvatosság mellett sem jogosultak a kialakult helyzetet orvosolni. Éppen ezért de lege ferenda szorgalmazom a nemperes közjegyzői eljárásokról szóló törvény felülvizsgálatát, valamint a felek kontradiktórius jogainak megfelelő védelmét a bizonyítási eljárás során. Köszönöm megtisztelő figyelmüket! Dr. Udvary Sándor, Ph.D. A Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara Polgári Eljárásjogi Tanszékének tanszékvezetője, az Alkotmánybíróság főtanácsadója

— 44 —

2013. 1.

sz á m


A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek

Közös szülői felügyelet 1. Közös szülői felügyelet elrendelésének és megszüntetésének feltételei A peres felek házasságát a bíróság 1998-ban felbontotta. Az eljárás során a felek egyezséget kötöttek, melynek értelmében az 1995. március 23-án született T. utónevű gyermekük a felperesi édesanyánál nyert elhelyezést és megállapodtak a közös szülői felügyelet gyakorlásában is. A közösen gyakorolt szülői felügyeleti jogokkal kapcsolatban 2010-ben konfliktus keletkezett a felperes és az alperes között, ugyanis a felperes és a gyermek közös akarattal azt kívánta elérni, hogy T. egy évet meghaladóan angol nyelvi környezetben végezhessen középiskolai tanulmányokat Amerikában, ehhez azonban az alperes nem járult hozzá és kezdeményezte a gyermek útlevelének bevonását is. A fentiekre tekintettel a felperes a bírósághoz fordult a gyermek tartózkodási helyének kijelölése érdekében. A bíróság a szülők és a gyermek meghallgatását követően végzésével engedélyezte, hogy T. a 2011. augusztus 1. és 2012. augusztus 31. közötti időszakban külföldi tanulmányokat folytasson az Amerikai Egyesült Államokban. A jogerős végzés indokolásában rögzítette, hogy a szülő és a gyermek között a viszony megromlott, T. eltávolodott az édesapjától, az alperes bizalmatlan vele szemben, amit a gyermek érez és ez tovább mélyíti a szakadékot közöttük. Ilyen kapcsolat mellett Magyarországon sem tud az apa a gyermek életében részt venni, azt irányítani nem képes.

— 45 —


sz á m

A fenti határozat meghozatalát követően az alperes nem járult hozzá a gyermek útlevelének újbóli kiadásához, ezért a felperes keresetében a közös szülői felügyeleti jog megszüntetését kérte, egyben jognyilatkozat pótlását is, ezen kereseti kérelmétől azonban az eljárás során elállt, így e tekintetben a bíróság a pert megszüntette. Az alperes a kereset teljesítését ellenezte. Az elsőfokú bíróság ítéletével a T. utónevű gyermek vonatkozásában a peres felek közös szülői felügyeleti jogát megszüntette. Az elsőfokú bíróság – figyelemmel a gyermek külföldi tartózkodásával kapcsolatban lefolytatott nemperes eljárás iratanyagára is – megállapította, hogy a gyermek érdekét már nem szolgálja a közös szülői felügyeleti jog fenntartása, mivel a szülők között hiányzik az az egyetértés, ami azt korábban megalapozta. A közös szülői felügyeleti jog megszüntetése azonban nem jelenti azt, hogy az alperesnek a gyermekével szembeni felelőssége ezzel megszűnik, hiszen a gyermek sorsát érintő lényeges kérdésekben a szülői felügyeleti joga változatlanul fennmarad. A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság szerint jelen esetben az alperes személyes előadásából is megállapítható, hogy viszonya nemcsak a felperessel, hanem a gyermekkel is megromlott. A fellebbezési tárgyaláson is úgy nyilatkozott, hogy a felperessel nem tudnak normálisan kommunikálni, a gyermekkel pedig hónapok óta nincsen kapcsolata, T. a telefonhívását sem fogadja. A szülők tehát képtelenek a továbbiakban az együttműködésre, így a közös szülői felügyelet fenntartása már nem indokolt, mivel az együttműködés hiánya a gyermek érdekei ellen is hat. A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak megváltoztatását, a felperes keresetének elutasítását kérte.

— 46 —

2013. 1.

sz á m


Az alperes szerint az elsőfokú bíróság az ítéletét kizárólag azzal indokolta, hogy az alperes nem járult hozzá fia külföldi tanulmányaihoz. Ez azonban nem alapozhatta volna meg jogszerűen a 13 éve jól működő apa-gyermek kapcsolatra tekintettel a közös szülői felügyelet megszüntetését. Az elsőfokú bíróság nem indokolta meg, hogy miért szükséges a gyermek fejlődése szempontjából a közös szülői felügyelet megszüntetése, hiszen az apa éppen a gyermek érdekében ellenezte, hogy 16 évesen külföldre menjen tanulmányokat folytatni. Az elsőfokú bíróságnak a döntés meghozatala előtt mérlegelnie kellett volna, hogy miért romlott meg az alperes és a fia kapcsolata, milyen közrehatása volt ebben a felperesnek. Az útlevél visszavonásának kezdeményezése éppen a gyermek érdekében történt, hogy a felperes ne tudja őt ismeretlen helyre, ismeretlen körülmények közé küldeni. A gyermek fejlődése szempontjából éppen az indokolt, hogy mindkét szülő részt vegyen a nevelésében, közösen döntsenek a vele kapcsolatos kérdésekben. A közös szülői felügyelet megszüntetésére irányuló döntés a gyermek érdekeivel teljesen ellentétes, mert ez az alperes és a fia közötti kapcsolat végleges megszűnéséhez vezet. A közös felügyeleti jog gyakorlását a felperes lehetetlenítette el az alperes számára, személyes bosszúja miatt. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Döntését a következőkkel indokolta. A Csjt. 72. §-ának (2) bekezdése szerint ha a házasság felbontása vagy a gyermek elhelyezése iránti perben a gyermeket a szülők megegyezése vagy a bíróság döntése alapján valamelyik szülőnél elhelyezték, a felügyeletet ez a szülő gyakorolja, kivéve, ha a szülők kérelmére a bíróság a gyermekelhelyezéssel egyidejűleg közös szülői felügyeletet rendelt el, illetve a szülőknek a közös szülői felügyeletre vonatkozó egyezségét jóváhagyta. A Csjt.72. § (3) bekezdése értelmében ha a közös szülői felügyelet gyakorlása során a szülők már nem tudnak együttműködni, a közös szülői felügyeletet a bíróság bármelyik szülő kérelmére megszünteti, feltéve, hogy a megszüntetés a gyermek fejlődése szempontjából is indokolt.

— 47 —


sz á m

Helyesen mutattak rá a perben eljárt bíróságok arra, hogy különváltan élő szülők esetében, amikor kiskorú gyermekük elhelyezésére perben kerül sor, kivételes jellegű a közös szülői felügyelet elrendelése, illetve az erre vonatkozó bírói egyezség kötése. Ezt erősíti meg a Legfelsőbb Bíróság 17. számú Irányelvének II. pontja is, amikor kifejti, hogy a közös szülői felügyelet gyakorlását a jogszabály csak a szülők közötti teljes egyetértés, maximális együttműködési készség esetén, a szülők közös kérelmére teszi lehetővé és a közös szülői felügyelet csak addig tartható fenn, amíg rendeltetésének betöltésére képes, ezért a közös szülői felügyelet bármelyik szülő kérelmére megszüntethető, ha a szülők már nem tudnak együttműködni, feltéve, hogy a megszüntetés a gyermek fejlődése szempontjából is indokolt. Ilyen kérelem előterjesztése esetén azonban a közös szülői felügyelet fenntartása aligha szolgálhatja a gyermek érdekét. Lehetséges, hogy mindkét szülő a gyermek legjobb érdekét szem előtt tartva kívánja nevelési elveit érvényesíteni, azonban az idő előrehaladtával, különösen a kamaszkorba jutó gyermek problémáinak kezelésével kapcsolatban bebizonyosodhat, hogy a szülők jelentősen eltérő nevelési elveket vallanak, ami gyakori konfliktust okozhat, és végső soron többnyire a közös szülői felügyeleti jog megszüntetéséhez vezet, hiszen fenntartása csak abban az esetben szolgálja a gyermek érdekét, ha a szülők a sorsát érintő lényeges kérdésekben és a mindennapok szintjén egyaránt együtt tudnak működni. Amennyiben tehát a szülők közötti bizalmi viszony megszűnik, ez bármelyik fél kérelmére a közös szülői felügyelet megszüntetését vonhatja maga után, annak részletes vizsgálata nélkül, hogy melyik szülő „hibája” vezetett a szülők közötti kapcsolat megromlásához. Jelen per, illetve a gyermek tartózkodási helyének kijelölésével kapcsolatos nemperes eljárás iratanyagából egyébként megállapítható, hogy – a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal szemben – már a T. külföldi utazásával kapcsolatos vitát megelőzően sem volt harmonikus a szülők kapcsolata, együttműködése, illetve az apagyermek viszony, amit a külföldre utazással kapcsolatos konfliktus csak kiélezett. Ezért a közös szülői felügyeleti jog fenntartása nem szolgálja a gyermek érdekét, fejlődését, különös tekintettel arra, hogy a korábbiakban sem volt napi szintű kapcsolata az alperesnek a felperessel, illetve gyermekével.

— 48 —

2013. 1.

sz á m


A közös szülői felügyelet megszüntetése azonban - az alperesi állásponttal szemben - nem jelenti és nem eredményezi azt, hogy az alperes a továbbiakban nem vehet részt a gyermek nevelésében és semmiképpen sem vezethet az alperes és a fia közötti kapcsolat végleges megszűnéséhez. A szülőknek ugyanis a gyermek sorsát érintő lényeges kérdésekben továbbra is közösen kell dönteniük és a fiával való kapcsolattartás az alperesnek nem csak joga, hanem törvényi kötelezettsége is, a gyermekét szerető, érte felelősen gondolkozó alperesnek ezért mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a korábbi jó viszony, harmonikus kapcsolat ismét helyreálljon. Ez közös szülői felügyeleti jog hiányában is lehetséges és egyben szükséges. A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, ezért azt hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.21.055/2011. szám).

2. Gyermektartásdíj fizetési kötelezettség közös szülői felügyelet mellett Az elsőfokú bíróság részítéletével kötelezte a felperest, hogy az 1999-ben született V. utónevű gyermeke tartására fizessen meg az alperesnek 2009. március 1. napjától kezdődően - minden hónap 15. napjáig - a mindenkori jövedelme 20%-át kitevő, legalább havi 20.000 forint alapösszegű gyermektartásdíjat. A másodfokú bíróság a részítéletével az elsőfokú bíróság részítéletének fellebbezett részét részben és akként változtatta meg, hogy a felperes gyermektartásdíj fizetési kötelezettségének kezdő időpontját 2010. január 1. napjára változtatta, és az alperesnek a gyermektartásdíj iránti viszontkeresetét 2010. április 1. napjától elutasította. A másodfokú bíróság szerint az alperes gyermektartásdíj iránti viszontkeresete csupán a 2010. január 1. napjától 2010. március 31. napjáig terjedő három hónapos időszakra megalapozott, míg 2010. április 1. napjától alaptalan. A jogi képviselővel eljáró peres felek ugyanis a 2010. március 10. napján megtartott tárgyaláson a gyermekelhelyezéssel egyidejűleg a közös szülői felügyeletre vonatkozóan is egyezséget kötöttek, amely a gyermekkel kapcsolatos kérdésekben teljes körű együttműködési

— 49 —


sz á m

készségüket – jó emberi kapcsolatukat – feltételezi. A peres felek közös szülői felügyelete a szülői felügyelet Csjt. 71. § (2) bekezdése szerinti valamennyi elemére, így a gyermek nevelésére és gondozására is kiterjed. Ennél fogva a közösen gyakorolt szülői felügyeleti jog a szülői felügyelet egyes tartalmi elemeire vonatkozóan kizárja a kereseti kérelmek – így a gyermektartásdíj iránti igény – megalapozottságát. A peres felek az egyezségkötést megelőzően mindketten kérték a közös szülői felügyelet elrendelését, amelyre a Csjt. 72. §-ának (2) bekezdésére alapítottan – az anyagi jogszabálynak megfelelő – egyezséget kötöttek, kifejezésre juttatva ezzel azt, hogy a szülői felügyelet körében a jövőben együttműködnek. Az elsőfokú bíróság a peres felek egyezségének jóváhagyása során a Pp. 148. §-ának (3) bekezdése szerint nyilvánvalóan vizsgálta, hogy az egyezség mennyiben felel meg a fenti jogszabályoknak, valamint a Csjt. 1. §-ának (2) bekezdésében rögzített alapelvnek. Az egyezséget jóváhagyó végzés az egyezség megkötésének napján jogerőre emelkedett. Ezért a másodfokú bíróság az alperesnek a gyermektartásdíj iránti viszontkeresetét 2010. április 1. napjától elutasította. A másodfokú bíróság ugyanakkor rámutatott arra, hogy a szülők kapcsolatának megromlása, és az együttműködés hiánya alapot szolgáltat a közös szülői felügyelet megszüntetésére, amelyre a felek bármelyikének kérelmére a Csjt. 72. § (3) bekezdése jogszabályi lehetőséget ad. A közös szülői felügyelet megszüntetése esetén nyílik jogi lehetőség a szülői felügyeletből fakadó jogok és kötelezettségek bíróság általi rendezésére. A jogerős részítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a másodfokú bíróság részítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság részítéletének a helybenhagyása iránt. A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a felülvizsgálati kérelem részben alaposnak találta, a következők szerint. A másodfokú bíróság részítéletének az alperes gyermektartásdíj fizetési kötelezettsége 2010. január 1. napjától kezdődően történő megállapítása iránti viszontkeresetet – a jogalap hiánya miatt – elutasító rendelkezése az alperes felülvizsgálati kérelmében megjelölt anyagi jogi szabályokat sérti.

— 50 —

2013. 1.

sz á m


A Csjt. szülői felügyeletről rendelkező 71. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy a szülői felügyelet a kiskorú gyermek gondozásának, nevelésének, vagyona kezelésének, valamint törvényes képviseletének jogát és kötelességét, továbbá a gyámnevezésnek és a gyámságból való kizárásának jogát foglalja magában. A 72. §-ának (1) bekezdése alapján a szülői felügyeletet a szülők együttesen gyakorolják – ellentétes megállapodásuk hiányában – akkor is, ha már nem élnek együtt. Az utóbb hivatkozott § (2) bekezdése értelmében ha a házasság felbontása vagy a gyermek elhelyezése iránti perben a gyermeket a szülők megegyezése vagy a bíróság döntése alapján valamelyik szülőnél elhelyezték, a felügyeletet ez a szülő gyakorolja, kivéve, ha a szülők kérelmére a bíróság a gyermekelhelyezéssel egyidejűleg közös szülői felügyeletet rendel el, illetve a szülőknek a közös szülői felügyeletre vonatkozó egyezségét jóváhagyta. A (3) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy ha a közös szülői felügyelet gyakorlása során a szülők már nem tudnak együttműködni, a közös szülői felügyeletet a bíróság bármelyik szülő kérelmére megszünteti, feltéve, hogy a megszüntetés a gyermek fejlődése szempontjából is indokolt. A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény módosításáról rendelkező 1995. évi XXXI. törvény végrehajtásáról szóló 12/1995. (VI. 12.) IM rendelet 1. §-a kimondja, hogy ha a szülők a Csjt. 72. §-ának (2) bekezdése alapján közös szülői felügyelet iránti kérelmet terjesztenek elő, a kérelemben nyilatkozniuk kell arról, hogy milyen módon kívánnak együttműködni a közös szülői felügyelet gyakorlása során, különös tekintettel a gondozási, nevelési tevékenység ellátására. A 2. §-a – ezzel összhangban – úgy rendelkezik, hogy ha a bíróság a közös szülői felügyeletet a Csjt. 72. §-ának (3) bekezdése szerint megszünteti, ettől kezdődően annak a szülőnek a szülői felügyelete, akinek gyermeke a különélő másik szülőnél van elhelyezve – a gyermek sorsát érintő lényeges kérdések kivételével –, szünetel (Csjt. 91. § (3) bek.). Az idézett anyagi jogi szabályok – a másodfokú bíróság téves jogi álláspontjával szemben – nem adnak alapot olyan jogi következtetés levonására, hogy önmagában a közös szülői felügyelet szülők kérelmére történő bíróság általi elrendelése, illetve a szülőknek a közös szülői felügyeletre vonatkozó egyezségének a bíróság általi jóváhagyása a gyermekétől különélő szülő gyermektartásdíj fizetési kötelezettségének a bíróság ítéletével vagy a szülők egyezségének a bíróság általi jóváhagyásával történő

— 51 —


sz á m

megállapításának a lehetőségét – jogszabály kifejezett rendelkezésének a hiányában is – kizárná, ilyen tartalmú rendelkezést pedig a Csjt. nem tartalmaz. Nem alátámasztják, hanem cáfolják az ilyen értelmezés lehetőségét a Csjt. házasság felbontására, a gyermek tartására és a Csjt. alkalmazása során követendő eljárásra vonatkozó egyes szabályai, valamint a Legfelsőbb Bíróságnak (Kúriának) a gyermek – közös szülői felügyelet esetén történő – elhelyezésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlata is. a) A Csjt. 18. § (2) bekezdésének a) és b) pontja ugyanis a házasság egyező akaratnyilvánítás alapján történő felbontásának a törvényes feltételeként határozza meg a házastársak – többek között – közös gyermek elhelyezése és tartása kérdésében történt megegyezésének és egyezségük bíróság általi jóváhagyásának, illetőleg az említett kérdések gyermek érdekeinek megfelelő rendezése igazolásának tényét anélkül, hogy e feltételek alól a közös szülői felügyelet esetére kivételt létesítene, és nem tulajdonít jelentőséget a felek tartós jogviszonyát rendező egyezség két éven belüli megváltoztatásának az általánosnál szigorúbb ún. többletfeltételei körében sem a hivatkozott § (3) bekezdése annak, hogy a szülői felügyeleti jog gyakorlására mindkét szülő közösen vagy csak az a szülő jogosult, amelyiknél a gyermek elhelyezést nyert. A Legfelsőbb Bíróság ennek megfelelően már rámutatott arra, hogy a szülői felügyeleti jog közös gyakorlására vonatkozó megállapodás a gyermek elhelyezését nem teszi mellőzhetővé (BH 2001/431-II.). b) A Csjt. gyermek tartására vonatkozó speciális szabályai körében ugyanakkor a 69/A. § (2) bekezdése azt mondja ki, hogy a gyermeket gondozó szülő a tartást természetben, a különélő szülő elsősorban pénzben szolgáltatja (gyermektartásdíj), a 69/D. § (1) bekezdése értelmében pedig a tartásra kötelezett személy akkor is kötelezhető gyermektartásdíj fizetésére, ha a gyermek az ő háztartásában él ugyan, de eltartásáról nem gondoskodik. A gyermek tartásának a Csjt. – a fentebb idézett – speciális szabályai tehát a szülőt terhelő tartás természetbeni vagy pénzbeni (gyermektartásdíj) szolgáltatásának

— 52 —

2013. 1.

sz á m


módját nem a szülői felügyeleti jog egyedüli vagy közös gyakorlásának, hanem a gyermek tényleges gondozásának, illetve a szülő gyermektől való különélésének a tényétől függően határozzák meg, és kifejezett lehetőséget adnak a tartásra kötelezett személy gyermektartásdíj fizetésére való kötelezésére akkor is, ha a gyermek az ő háztartásában él ugyan, de a tartásáról nem gondoskodik. Nem tulajdonítanak viszont jogi jelentőséget annak, hogy a szülők házassági-, illetve élettársi életközösségben vagy anélkül együtt élnek-e vagy sem és a tartást elmulasztó szülő a szülői felügyeleti jog gyakorlására jogosult-e vagy sem. c) A Csjt. – másodfokú bíróság által helyesen hivatkozott – 1. §-a (2) bekezdésének alapelvi szintű rendelkezése egyértelmű abban, hogy a Csjt. rendelkezéseinek alkalmazása során mindenkor a kiskorú gyermek érdekeire figyelemmel, jogait biztosítva kell eljárni. A Csjt. 71. § (2) és 72. § (2) bekezdésében foglaltakból – a másodfokú bíróság e vonatkozásban helyes indokai szerint – kétségkívül az következik, hogy a közös szülői felügyelet a szülői felügyeleti jog valamennyi tartalmi elemére, egyebek mellett tehát a gyermek – eltartását is magában foglaló – nevelésére és gondozására is egyaránt kiterjed. Mindez viszont nem ad alapot olyan következtetés levonására, hogy – a szülők együttműködését feltételező – közös szülői felügyeletre vonatkozó egyezség vagy bírói döntés esetén a kiskorú gyermeknek nem ahhoz fűződne elsődleges érdeke, hogy az elhelyezése, tartása és a tőle különélő szülőjével való kapcsolattartásának a lehetősége a szülők jövőbeni együttműködésének az esetleges hiányában is biztosított legyen, hanem ahhoz, hogy az együttműködés hiánya esetén a gyermek említett jogai és törvényes érdekei csak a közös szülői felügyelet bíróság általi megszüntetésétől függő hatállyal, a megszüntetés konjunktív (együttes) törvényes feltételeinek a meglétében érvényesülhessenek. A másodfokú bíróság kifejtettekkel ellentétes jogi álláspontja folytán a felperes fellebbezésének az őt terhelő gyermektartásdíj havi alapösszegének a leszállítására irányuló fellebbezését érdemben nem bírálta el, ezért e vonatkozásban – az érdemi döntés hiánya miatt – a jogerős részítélet felülvizsgálata sem lehetséges.

— 53 —


sz á m

Mindezek miatt a Kúria a jogerős részítéletet hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A megismételt eljárásban a másodfokú bíróságnak – a már rendelkezésre álló peradatok és az esetleg szükségessé váló további bizonyítás lefolytatása után – érdemben kell elbírálnia az elsőfokú bíróság részítéletével a felperes terhére megállapított, de a másodfokú bíróság – fentiekben részletezett – helyes jogi álláspontja szerint – őt ténylegesen csak 2010. április hó 1. napjától kezdődően terhelő gyermektartásdíj havi alapösszegének a leszállítása iránt előterjesztett felperesi fellebbezést. (Kúria Pfv. II.20.049/2012.) dr. Kőrös András Kúriai tanácselnök

— 54 —

2013. 1.

sz á m


Sajtófigyelő Okiratba foglalási és egyéb szakmai jogi kérdések NOTAR – 5/2012/

A

cikk a közjegyzői gyakorlat számára jelentős okiratba foglalási és egyéb szakmai jogi változásokat mutatja be az elmúlt egy évben. Elsőként a Központi

Végrendeleti Jegyzék bevezetését érdemes megemlíteni, amely 2012. január 1-jétől kezdte meg működését és a legfontosabb újdonságnak számít a német közjegyzőség körében. 2012. január 1.-je óta a közjegyzőnek a Közjegyzői Szövetségi Rendtartás értelmében egy öröklési okirat kiállításakor a letétbe helyezett adatokat a Szövetségi Közjegyzői Kamaránál vezetett Központi Végrendeleti Jegyzékbe is el kell juttatnia. Ennek a kötelezettségnek egy öröklési szerződés közjegyzői letétből való kiadása esetén is eleget kell tenni. Bejelentésre kötelezett, öröklési szempontból releváns okiratok: a végrendeletek, öröklési szerződések és minden olyan nyilatkozatokkal ellátott okiratok, melyek az öröklési sorrendet befolyásolhatják, különösen a szerződéseket megszüntető, visszalépési- és megtámadási nyilatkozatok, öröklésről valamint juttatásról való lemondási szerződések, házassági és élettársi szerződések. Amennyiben egy öröklési szerződés közjegyzői letétben van, akkor a közjegyző az örökhagyó halála után köteles azt az illetékes hagyatéki bírósághoz eljuttatni. Ugyanez érvényes az egyéb örökléssel kapcsolatos okiratokra is. A Központi Végrendeleti jegyzék minden egyes haláleset után vizsgálja az örökléssel kapcsolatos okiratok fennállását és értesíti a megfelelő hivatalokat és magát a közjegyzőt is. Szintén ez év januárjától a Központi Végrendeleti Jegyzékbe való bejelentéshez szükség van az ügyfelek úgynevezett születési regisztrációs számára. Halál esetén csak ez biztosítja az örökhagyó pontos azonosítását, hiszen a jövőben folyamatosan több millió beérkezett adat lesz. Minél több, az öröklésben releváns okiratot regisztrálnak a

— 55 —


sz á m

Végrendeleti Jegyzékben, annál érdekesebb lesz a jövőben az általános jegyzék-lekérdezés is, amit a közjegyzőknél lehet megtenni. Már ma fontos lenne, hogy a közjegyzők betekintést nyerjenek ebbe a Jegyzékbe. Az ügyfeleknek az ehhez szükséges beleegyezést már az első megbeszéléskor meg kellene adniuk a közjegyzőnek. A müncheni legfelsőbb bíróság egy 2011-es határozatban egy kötelesrészre jogosultnak megtagadta a közjegyzőnél őrzött iratokba való betekintést. Amennyiben a kötelesrészre jogosult nem tesz eleget az ún. okiratba foglalási törvény megfelelő rendelkezéseinek akkor neki nincs joga ehhez. A törvény értelmében csak közvetlenül az okiratba foglalásban részt vett személyek, valamint azok jogutódainak van betekintési joguk. Azonban ezek a személyek másokat meghatalmazhatnak. Más egyéb személynek nincs joga a betekintéshez. 2011-ben

a

Szövetségi

Bíróságnak

egy

közjegyzői

ingatlan

adásvételi

szerződésében lévő hibás vételár igazolás ügyében kellett döntést hoznia. Bemutatták a vételárról szóló igazolást, tehát ami valójában először csak a szerződés megkötése után lenne esedékes. A megállapodás semmisségéről (és így a szerződés semmisségéről) sem a látszólagos ügylet alapelvei sem a polgári törvénykönyv idevágó paragrafusai értelmében sem lehet beszélni. Az adásvételi szerződést érvényesen megkötötték, mind a vételár megfizetésének kötelezettségét, mind az ingatlan átruházását tekintve. Ebbe a vételár kiegyenlítéséről való megállapodás és a fizetésről való igazolás is beletartozik. Ezzel csak akkor lehet probléma, ha az eladó utólagosan szóba hozza, hogy esetleg az összeget az okiratba foglalt vételi áron felül kell (utólag, vagy előre) megfizetni. Azért a gyakorlatban a bíróság döntése ellenére óvatosnak kell lenni. Az előleg fizetését és annak elszámolását – így magát a számlákat is - teljesen és az igazságnak megfelelően okiratba kell foglalni, figyelmeztet a cikk írója. Az Európai Bizottság 2011 végén egy módosító javaslatot nyújtott be a szakmai képesítések elismeréséről szóló irányelvhez. Egyebek mellett számításba veszi azt, hogy az irányelv alkalmazási területét alapvetően a közjegyzőkre is terjesszék ki. Azonban a közjegyzői hivatás sajátosságait figyelembe véve egyes kivételes tényállásokkal is számolni kell. Így a javaslat kizárta az okiratba foglalást és a hitelesítést azzal a megjegyzéssel, hogy ezekhez szükség van egy külön jogosítványra (pecsétre). Ezen kívül kifejtették, hogy

— 56 —

2013. 1.

sz á m


a közjegyző okiratba foglalási tevékenységét a szolgáltatás szabad áramlása alól kiveszik, mert ehhez a közjegyző szakmai képesítésének átvizsgálása – egy speciális foglalkoztatási eljáráson keresztül – szükséges. Majdnem három éves tárgyalás után, 2011 októberében az EU-Parlament elfogadta a fogyasztóvédelmi politika irányelvét, a jogszabály azonban a közjegyzői jogügyletekre nem alkalmazható. Örvendetes azonban, hogy a közjegyzők fogyasztókat védő funkciója az európai törvényhozás általános kivételes szabályán keresztül határozottan elismerést nyert. A pénzmosás megelőzése érdekében 2008-ban változások történtek a törvényben. A közjegyző továbbra is a kötelezettek körébe tartozik, azonban a kötelezően előírt ún. pénzmosási biztost már nem kell kirendelni. A közjegyzőnek azonban továbbra is kötelessége azonosítani az ügyfeleket. Fénymásolatot kell készíteni az érvényes személyi igazolványról vagy útlevélről. Ettől akkor lehet eltekinteni, ha az adott személy már egy másik ügyletben szerepelt és már leadta az adatait. A közjegyző a gyanús dolgokat akkor nem köteles a Szövetségi Közjegyzői Kamarának jelenteni, ha a jelentésre kötelezettnek olyan információi vannak, melyeket a hivatali tevékenységében szerzett. Azonban mindenképp jelentésre kötelezett, ha a közjegyző biztosan tudja, hogy a szerződő fél a hivatali eljárást pénzmosásra vagy a terrorizmus finanszírozására használja ki. (Megjegyezzük, hogy hasonló könnyítésre készülnek Magyarország esetében is, az ennek megfelelő jogszabály-módosítás kidolgozás alatt van.) Röviden foglalkozik a cikk az ún. állampolgársági kötelezettségszegési eljárás eredményével is. Az Európai Bíróság egy 2011-es ítéletében úgy határozott, hogy Németország megsértette a letelepedési szabadságot azáltal, hogy a közjegyzői hivatás betöltését német állampolgársághoz kötötte. Ezt a paragrafust tehát megváltoztatták. Elfogadják a külföldön szerzett és Németországban honosított képesítést is. A paragrafus szövege tehát most így hangzik: „Közjegyzőként tevékenykedhet az, aki a bírói hivatalhoz szükséges képesítését a német bírósági törvény értelmében szerezte. A hivatali képesítést megállapításáról szóló törvény nem alkalmazandó.”

— 57 —


sz á m

2011-ben a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy egy közjegyző, aki a hivatalát több mint egy évig nem gyakorolja, nem kérheti a közjegyzői hivatalba való újrafelvételét. Ezek után az érintett közjegyző csak egy új közjegyzői helyet pályázhat meg és túl kell esnie a kiválasztási eljáráson. Az addigi hivatali helyiségébe nem térhet vissza. Az ideiglenes hivatali szüneteltetés a hivatal megszűnésével jár, azzal a következménnyel, hogy ha a közjegyző a hivatalát újra folytatni szeretné, akkor újra ki kell, hogy nevezzék. A közjegyző azonban abban az esetben garanciát kap arra, hogy visszaveheti a hivatalát, ha kinyilatkoztatja, hogy hivatását egy éven belül folytatja. Csakis ebben az esetben lesz a helye – addig helyettesítéssel – fenntartva.

A házastárs közös számlára való befizetésének megadóztatása

E

gy érdekes adóhatósági döntést ismertet a cikk írója. A házastárs egyikének közös számlára való befizetésénél, ami, mint a másik félnek adott ajándék lesz

megadóztatva, az adóhivatal döntése szerint a másik fél a befizetett összeg fele felett jogilag és ténylegesen szabadon rendelkezhet. A házastársak egy közös direkt-letét mellett egy extra-bankszámlát nyitottak, ami fölött mindketten egyedül rendelkezhetnek. Az elmúlt időszakban csak a férj volt az, aki befizetett a számlára. Az adóbevallásnál a nyereséget fele-fele arányban számolták az alaphoz. Az adóhivatal a férj által befizetett összeget 50%-ban a feleségnek ítélte, mint bőkezű juttatást. A bíróság döntése szerint igaz, hogy az egyik házastárs befizetése a közös számlára az ajándékozási adó alá eső juttatásnak minősül. A házastárs gazdagításáról azonban csak akkor van szó, ha a megajándékozott a befizetett összeggel ténylegesen és jogilag szabadon rendelkezhet. Azonban a polgári törvénykönyv vonatkozó paragrafusa szerint abból kell kiindulni, hogy a másik fél is ugyanolyan jogosultja a befizetett összegnek, tehát a házastárs nem kizárólagosan egyedül rendelkezik az összeg felett. A házastársak gyakran hajlanak afelé, hogy a partnerük vagyonát közös vagyonként kezelik. Ez a hibás elképzelés gyakran meggondolatlan vagyoni kavarodáshoz vezet, hisz az adott vagyont nagyrészt az egyik fél szerezte. A kevesebbel rendelkező házastársnak

— 58 —

2013. 1.

sz á m


tudatában kell lennie azzal, hogy már a társtulajdonosság alapítása egy jól javadalmazó közös-bankszámlás ajándékozási adófizetési kötelezettséget is jelent. A bíróság által döntött esetben a házastársak esetében egyszerűbb volt a megítélés, mivel csak a befizető fél rendelkezhet a közös számla felett. Egy ilyen esetben, amikor is ténylegesen csakis egyedüli tulajdonosról beszélünk, szabály szerint tilos az összeg felét a másik házastárshoz számolni. Azonban egyes esetekben a másik fél gazdagítását nem lehet cáfolni, ha az a befizető fél beleegyezésével jelentős összeget vett fel a számláról és azt saját magára fordította.

Végrendelet végrehajtása – egy Bt. kültag hagyatéka (NOTAR – 6/2012. szám)

A

mennyiben egy betéti társaság kültagjának hagyatékához állandó végrendeleti végrehajtót rendeltek, a végrendeleti végrehajtó kérelmére erre vonatkozóan egy

széljegyet kell a cégjegyzékbe bejegyeztetni - így döntött a német Legfelsőbb Bíróság. A döntés alapja egy végrendeleti végrehajtó bejegyzési kérelme, melyben kérelmezte egy betéti társaság cégjegyzékbe való bejegyzését és az örökös részesedését a társaságból. A többi tag a beltag nyilatkozata szerint a csatlakozott a bejegyzési kérelemhez. A cégbíróság döntésében azonban azt közölte a kérelmezővel, hogy örököstársak közössége nem lehet kültag és nem is áll fenn védeni való érdek arra, hogy a végrendeleti végrehajtási széljegyet bejegyezzék. Az üggyel felülvizsgálati kérelem folytán foglalkozott a szövetségi Legfelsőbb Bíróság. A Legfelsőbb Bíróság döntésében úgy indokolt, hogy a bejegyzést minden olyan esetben meg kell engedni, amelyekben a Polgári Törvénykönyv 2209. §-a szerint rendeltek el végrendeleti végrehajtást. Ezekben az esetekben a jogi élet egy védelemre méltó okról van szó, így be kell, hogy legyen jegyezve a cégjegyzékbe, hogy azon keresztül is információt lehessen szolgáltatni. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette még a következőket is: amennyiben egy hagyatékhoz végrendeleti végrehajtást rendelnek, ez magába foglalja a jogutódlás útján átruházott társasági részesedést is, ha a társasági szerződésben

— 59 —


sz á m

ezt számításba vették, vagy ha a többi tag ehhez hozzájárul. A végrendeleti végrehajtó egymaga jogosult – amennyiben az örökhagyó nem csak korlátozottan hatalmazta fel – az örökös jogait és kötelességeit a kültagi részesedést tekintve gyakorolni és az adott rész felett rendelkezni. A jogbiztonság érdeke a végrendeleti végrehatás közzétételére akkor is fennáll a Legfelsőbb Bíróság szerint, ha a végreható nem jogosult a kültag-örökös tőkeösszegét megemelni. Mivel kültagi jogokat alapvetően csak végrendeleti végrehajtó gyakorolhat, a forgalom biztonsága megköveteli, hogy ne csak a kültagok neveit tudja meg egy érdekelt harmadik személy, hanem a tényt is a végrendeleti végreható kirendeléséről. Meg kell várni, hogy vajon a Kft-jogban is hasonlóan fog-e gondolkozni a bíróság. A cikk írója ebben kételkedik, mert itt csak kivételes esetekben lehet a társasági tagok külső felelősségéről beszélni. Egy másik jogi utat kell majd találni ahhoz, hogy végrendeleti végrehajtás közzététele megalapozott legyen.

Egy személyi társaság belföldi címe meg kell, hogy egyezzen a társaság címével (NOTAR – 6/2012. szám)

N

émetországban egy személyegyesülési társaság - másképp, mint egy Kft. - a belföldi címét nem választhatja meg eltérően a társaság székhelyének címétől –

ezt tartalmazza a müncheni legfelsőbb bíróság döntése. Az érintett cég Brunsbüttel-i székhellyel 2010. február 10.-e óta be volt jegyezve a cégjegyzékbe. A székhelye és a jegyzékbe bejegyzett belföldi irodai cím megegyezett a beltag címével. A beltag ügyvezetőjének is ugyanezen a címen van a lakhelye. A döntés tárgya a székhely egy másik községbe való áthelyezésének bejelentése volt, a régi, a cégjegyzékbe bejegyzett székhely megtartásával. A cégbíróság egy azt a nézetet képviselte, hogy a székhelytől eltérő irodai cím bejegyzése nem megengedett. A közjegyző kifogást emelt a döntéssel kapcsolatban, mivel a polgári törvénykönyv

— 60 —

2013. 1.

sz á m


vonatkozó paragrafusa szerint a cég székhelyét és az üzletvitel címét be kell jelenteni. Ebből is adódik, hogy az iroda címe a társaság székhelyétől eltérhet. A müncheni legfelsőbb bíróság ezt a kifogást elutasította. A belföldi irodai cím szabad megválasztása a személyi társaságoknál és a vállalkozóknál más, mint a tőketársaságoknál. A szabály megfogalmazásánál nyomatékosítani kell, hogy a székhely megadása mellett a pontos címet is be kell jelenteni. Egy szabadon választott belföldi cím közzétételén keresztül – hibásan csak a tőketársaságokra vonatkozó közzétételi előírások miatt – csak a ténylegesen érvényesülő kézbesítés megkönnyítését nem érték el. Egy cím közzététele, amely alatt ténylegesen a társaságnak semmilyen képviselője nem érhető el, a társaság esetleges hitelezőjét félrevezetné. A társaság rossz címéből való következtetések a kézbesítés lehetetlensége miatt nem az adott társaságot érintenék, hanem azokat a hitelezőket, akik a regisztrált cím helyességére hagyatkozhatnak. A müncheni bíróság kifejtette, hogy a cégbíróságot pedig nem lehet arra kötelezni, hogy minden egyes estben és különös indok nélkül vizsgálja, hogy a bejelentett cím konkrétan egy tényleges kézbesítési helyhez vezet-e és hogy a mindenkori hitelezőknek, illetve partnereknek ebből hátrányuk származik-e. dr. Horváth Gyöngyi ügyvezető, közjegyzőhelyettes

— 61 —


sz á m

Összefoglaló David S. Willig: „Florida, és a latin típusú közjegyzőség alapelvei” című írásából (Revue Internationale du Notariat folyóirat /kiadó: UINL/ 2012. évi 117. száma)

A

Floridában működő közjegyzőséget (az ún. Civil Law Notary /CLN/ intézményt) bemutató írás szerzője maga is közjegyzőként működik Miami városában.

Bevezetőjében kiemeli annak jelentőségét, hogy az USA területén, a legtöbb tagállamban működő ún. notary public (kizárólag névaláírás hitelesítést végző közjegyzők) intézménytől jelentősen eltérő, és a latin típusú közjegyzőséghez sokban hasonló közjegyzői intézmény jött létre Floridában. A floridai Civil Law Notary a közhatalom birtokában, pártatlanul és függetlenül, az állami hierarchián kívül működik. Az állami kinevezés birtokában a CLN közfeladatot lát el, az általa készített okiratok és szerződések a törvény alapján közokiratok. A közokirati jelleg mind az okirat tartalmára, mind az azon szereplő aláírásokra és az okirat dátumára is vonatkozik, a jogszabályi vélelem szerint. Ezek az okiratok rendelkeznek a közokirati bizonyító erővel, közvetlenül végrehajthatóak és tagállamon belül jogokat és kötelezettségeket alapítanak. A CLN kötelezettsége, hogy a felek személyazonosságát, cselekvőképességét, ügyleti képességét és képviseleti jogát ellenőrizze. Köteles ellenőrizni a jogügylet jogszerűségét, és hogy az okirat tartalma a felek akaratát tükrözi-e. A közjegyzői okirat eredeti példánya a CLN őrizetében marad, abból a felek és a törvényes érdekeltséggel rendelkező személyek hiteles másolatot kaphatnak. A floridai közjegyzők célja, hogy az általuk készített közokiratokat más amerikai tagállamban, és más államokban is közokiratként ismerjék el. Ennek érdekében, a módosított floridai szabályozásnak megfelelően minden közokiratot olyan tartalmú magyarázó függelékkel látnak el, amely kiemeli és részletezi a közokirati jelleg gyakorlati következményeit, valamint azt, hogy az okiratot az állam által kinevezett, közfeladatot ellátó személy készítette. A floridai (tagállami szintű) jogszabályok meghatározzák a közjegyzővé válás feltételeit, és – bár a székhelyek száma és elhelyezkedése nem rögzített – biztosítják a közjegyzők tagállamon belüli egyenletes működését. Az illetékesség az egész tagállam

— 62 —

2013. 1.

sz á m


területére vonatkozik. A CLN közjegyzők egyidejűleg ügyvédek, és mint ilyenek, kötelező kamarai tagsággal kell rendelkezzenek az Ügyvédi Kamarában, nincs külön szakmai kamarájuk. Ellenben, a floridai közjegyzők megalapították a National Association of Civil Law Notaries (NACLN) egyesületet, mely nemcsak a floridai, de a más amerikai tagállamokban működő latin típusú közjegyzőket is tömöríti. Az egyesület oktatásokat szervez, és - a tagállami felügyeleti szerv bizalmának birtokában – felügyeli a CLN közjegyzőségre pályázó ügyvédek szakmai előmenetelét. Mivel a CLN közjegyzők egyben ügyvédek is, működésük során nemcsak a latin típusú közjegyzőkre irányadó szakmai kötelezettségeiket kell szem előtt tartaniuk (mint pl. a titoktartási kötelezettség és a pártatlanság), hanem arra is ügyelniük kell, ha az általuk lefolytatott eljárás vagy jogügylet perbe torkollik; ilyenkor a CLN közjegyző a feleket a továbbiakban nem képviselheti.

Összefoglaló Carlo Alberto Marcoz: „Ajándékozás és kötelesrész – Jelentés és problémák Olaszországból” című írásából (Revue Internationale du Notariat folyóirat /kiadó: UINL/ 2012. évi 117. száma)

A

Torino városában közjegyzőként működő olasz kolléga írásában a kötelesrész szabályozása és az ajándékozási szabadság korlátozásából eredő problémákat

ismerteti. Ajándékozási szerződés révén – amit minden esetben közjegyzői okiratba kell foglalni – az olasz jogszabályok alapján az ajándékozó bármely vagyontárgya (a jövőbeni vagyon kivételével) szabadon átruházható. A közokirati forma garantálja a felek személyazonosságát, és valós ügyleti akaratának felfedését, valamint az ügylet jogkövetkezményeinek teljes megismerését. Különösen az ingatlanok vonatkozásában, ahol eleve a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartási átvezetésének előfeltételét jelenti a közjegyzői okirati forma. Az ajándékozási szabadság komoly korlátja viszont a kötelesrész olasz szabályozása:

— 63 —


sz á m

A kötelesrészre jogosultak köre a túlélő házastárs és a leszármazók, illetve leszármazók hiányában az örökhagyó felmenői. A kötelesrész mértéke változó, függ a jogosultak rokonsági fokától és a számuktól is, valamint a teljes hagyaték bizonyos hányadában van meghatározva (pl. házastárs hiányában, egy gyermek esetén a hagyaték fele; míg több gyermek esetén a hagyaték kétharmad része egyenlő arányban elosztva a gyermekek között; vagy ha csak felmenők maradtak, a hagyaték egyharmad része). A szerző szerint a probléma gyökerét az jelenti, hogy a kötelesrész alapjának meghatározásakor a halálkor meglévő vagyonhoz (a tartozások levonása mellett) hozzá kell számítani az örökhagyó életében elajándékozott minden vagyontárgy értékét is. Emellett azonban a kötelesrészre jogosult az örökhagyó halálát követő 10 éven belül bejelentheti igényét azokkal szemben, akik az örökhagyó ajándékozása révén az ő kötelesrésze terhére szereztek (még kívülálló harmadik személyekkel szemben is, ha az ajándékozás tárgyát időközben pl. eladták). Így az ajándékozással érintett ingatlanoknál ez jóformán forgalomképtelenséget okoz: a banki hitelezésben az ajándékozással szerzett ingatlan a bank számára fedezetként legtöbbször nem felel meg, és ilyen ingatlan adásvételekor is nagyon körültekintően kell eljárni. Ezt a szabályt egészítette ki az a 2005. évi törvénymódosítás, mely az ajándékozás keltétől számított 20 évben korlátozza a fenti kötelesrészi kárpótlás igényelhetőségét. Ezt a 20 éves időszakot felfüggeszti azonban az, ha a házastárs vagy az egyenes ági rokonok az ajándékozó és a megajándékozott felé meghatározott formában tiltakoznak az ajándékozással szemben. A tiltakozás visszavonható, és hatályát veszti, ha 20 éven belül nem újítják meg. Tiltakozás hiányában a kötelesrészi kárpótlás nem igényelhető. Ezzel a kötelesrészre jogosultakra települ annak felelőssége, hogy élnek-e a kárpótlási igényükkel, vagy sem. A szerző elismeri, hogy a módosított szabályozás adott esetben segítheti a 20 évvel korábban elajándékozott ingatlanok forgalomképességét, azonban - véleménye szerint – a mai gyorsuló életvitel és a változó munkalehetőségek miatt a 20 éves határidő meglehetősen hosszúnak mondható, és nem segíti a megajándékozottat abban, hogy szükség esetén 20 éven belül eladja az ingatlant.

— 64 —

2013. 1.

sz á m


A kötelesrészi korlátokat részben lebontó másik, 2006-os módosítás az ún. családi megállapodás jogintézményének bevezetése volt. E megállapodással gazdasági társaság vagy részesedés ruházható át az örökhagyó egy vagy több leszármazójára oly módon, hogy az a többi kötelesrészre jogosultakkal kapcsolatos viszonyokat is rendezi. A szerző szerint mindez még nem oldja meg a kötelesrésszel összefüggő alapvető problémákat, és reméli, hogy a közeljövőben várhatók még újabb változások e témakörben. dr. Varga Krisztina ügyvezető, közjegyzőhelyettes

Adalékok egy illetékjogi dilemmához, avagy az öröklési szerződés alapján történő vagyonszerzés (Gazdaság és Jog, 2012. szeptember)

D

arai Péter foglalkozik ezzel a kérdéssel a Gazdaság és Jog 2012. szeptemberi számában.

A Polgári Törvénykönyv 655. § (1) bekezdése szerint az öröklési szerződéssel az örökhagyó arra kötelezi magát, hogy a vele szerződő felet tartás vagy életjáradék fejében örökösévé teszi. Mint a szerző megállapítja, az öröklési szerződés a gyakorlatban a végintézkedés egyik formája a végrendelet és a halál esetére szóló ajándékozás mellett; kvázi végintézkedésnek is tekinthető, mert benne az örökhagyó rendelkezik a vagyonáról halála esetére. Néhány vonatkozásban ugyanakkor különbözik az öröklési szerződés a végrendelettől, például abban, hogy nem egyoldalú, hanem kétoldalú jogügylet, amit az örökhagyó nem vonhat bármikor vissza, ahhoz kötve van (egyoldalúan nem módosítható), továbbá az ellenszolgáltatás – tartás vagy életjáradék – fogalmi eleme. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 18. § (1) bekezdése értelmében az öröklési szerződés által történő vagyonszerzés illetékfizetési kötelezettséggel jár, amelyre a visszterhes vagyonátruházási illeték kiszabásának szabályai vonatkoznak. Az Itv. 8. § (1) bekezdése szerint öröklési illetéket kell fizetni az örökség megszerzése után. A 16. § (1) bekezdésének i) pontja szerint ugyanakkor mentes az öröklési illeték alól az

— 65 —


sz á m

örökhagyó egyenes ági rokona által megszerzett örökrész. Az öröklési illeték tárgya a haláleset folytán bekövetkező ingyenes vagyonszerzés. Haláleset folytán szerzi meg a vagyont az is, aki az örökhagyóval öröklési szerződést kötött, de ez a vagyonszerzés nem öröklési illeték, hanem visszterhes vagyonszerzési illeték tárgyát képezi. A szerző egy Legfelsőbb Bírósági eseti döntés (LB Kfv.V.35.332/2011.) kapcsán vizsgálja e jogszabályhelyek illetékkiszabás során történő értelmezését. Az eseti döntés szerint a felperes és édesanyja egymással 1995-ben öröklési szerződést kötött, amely szerint az örökhagyó életjáradék fejében fiára, a felperesre hagyta öröklakását. 2008-ban az örökhagyó elhunyt, utána egy gyermek maradt, a felperes. Az örökhagyó hagyatékát jogerős hagyatékátadó végzéssel a felperesnek adták át. A hagyatékátadó végzés értelmében a felperes az ingatlant öröklési szerződés, a szintén hagyatéki vagyont képező folyószámla-követelést pedig törvényes öröklés jogcímén örökölte. Az elsőfokú adóhatóság 2009-ben fizetési meghagyásban 0 Ft öröklési illetéket, és 350.000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéket szabott ki a felperes terhére tekintettel arra, hogy a megörökölt folyószámla-követelés takarékbetétnek minősült, amely mentes az illetékfizetési kötelezettség alól, az öröklési szerződés jogcímén megszerzett ingatlan azonban az Itv. 18. § (1) bekezdése figyelembevételével visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettséget von maga után. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú adóhatóság az alperes fizetési meghagyását helybenhagyta. Határozatának indokolása szerint a közjegyző a lakóingatlant mint hagyatékot szerződéses öröklés jogcímén adta át, ezért nincs jelentősége annak, hogy a felperes egyben az örökhagyó törvényes örököse is; az Itv. 18. § (1) bekezdésének második mondata kógens jelleggel mondja ki az öröklési szerződés esetére a visszterhes vagyonátruházási illeték kiszabását, ezért az adóhatóságnak nincs jogszabályi lehetősége e vonatkozásban mentesség alkalmazására. A felperes ezt követően pert indított, és a másodfokú adóhatósági határozat elleni keresetében a terhére előírt illetékfizetési kötelezettség eltörlését kérte. Úgy érvelt, hogy vagyonszerzése öröklés útján következett be, és mivel egyenes ági leszármazott, öröklése az Itv. 16. § (1) bekezdés i) pontja figyelembevételével mentes kell legyen az illetékfizetés alól. Álláspontja szerint az adóhatóság figyelmen kívül hagyta az Itv. módosításának

— 66 —

2013. 1.

sz á m


jogalkotói célú értelmezését, és azzal ellentétes döntést hozott, továbbá az alperes jogértelmezése és jogalkalmazása a diszkrimináció tilalmának alkotmányos elvébe ütközik, emiatt kérte az Alkotmánybíróság eljárásának bírói kezdeményezését is. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította azzal, hogy az adóshatóság a jogszabályi rendelkezéseket nem terjesztheti ki és nem szűkítheti le saját belátása szerint. Tekintettel arra, hogy a hagyatékátadó végzés szerint a felperes az ingatlant öröklési szerződés útján szerezte meg – ez volt kifejezetten a szerzés jogcíme – az Itv. 18. § (1) bekezdése kógens szabályának alkalmazásától az adóhatóság nem tekinthet el. E tekintetben nincs ügydöntő jelentősége annak, hogy a Ptk. és egyéb jogszabályok szerint minek minősül a felperes vagyonszerzése, mert mindezek nem változtatnak azon, hogy a perbeli ingatlan milyen jogcímen került a felperes tulajdonába. Az elsőfokú bíróság elutasította az Alkotmánybíróság megkeresésére vonatkozó felperesi indítványt is. A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati indítvánnyal élt; ebben kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Az alperes természetesen ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. A Legfelsőbb Bíróság meghozott döntésében akként érvelt, az ügyben problémát okoz, hogy az Itv. nem határozza meg az örökös és az öröklés fogalmát, csak magát az illetékfizetési kötelezettséget szabályozza. A jogok és kötelezettségek megszerzése során azonban nem lehet az azonos helyzetben lévő jogalanyokat – törvényes örökösöket – indokolatlanul megkülönböztetni. Álláspontja szerint tehát nincs jogalapja (sic!) annak, hogy a halál esetén visszterhesen szerző örökös – az örökhagyó gyermeke – vagyonszerzési illetéket fizessen akkor, amikor egyébként egy tartást nem nyújtó, de ugyanilyen hozzátartozói minőséggel rendelkező személy mentes az illetékfizetési kötelezettség alól. A jelen esetben a jogalkotói célt kell nézni, mégpedig az illetékmentességet a jogrendszerbe behozó 2008. évi LXXXI. törvény indokolását, mely szerint a jogalkotó az örökhagyó közeli hozzátartozóinak egységesen illetékmentességet kívánt biztosítani meghatározott értékű lakóingatlan megöröklésének esetére, és ebből nem zárta ki az öröklési szerződéssel szerző – egyben törvényes örökösként is öröklő – gyermeket. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet és a keresettel támadott alperesi döntést hatályon kívül helyezte.

— 67 —


sz á m

A meglehetősen meglepő Legfelsőbb Bírósági döntéssel kapcsolatban a szerző az alábbiakat jegyzi meg. A szerződéses szabadság elvéből következik, hogy ha a felek egymással szerződést kötnek, szerződésük az adóhatóságot jogviszonyuk polgári jogi vonatkozásaiban köti. Az Art. (adózás rendjéről szóló törvény) rögzíti, hogy a szerződést valódi tartalma szerint kell minősíteni (ún. valódisági klauzula), azaz a jogügylet valós tartalmának vizsgálata az adóhatóság részére nemcsak jog, hanem jogszabályból eredő kötelezettség is. Ez a jogszabályi előírás lehetővé teszi, hogy az adóhatóság a megállapodás valós tartalma alapján vonja le adójogi következtetéseit. Azaz a valódisági klauzula azt a tartalmat hordozza, hogy a felek által megjelölt szerződésfajtától eltérő, vagy azzal nem egyező valódi szerződéstartalomnak, illetve a ténylegesen végbement gazdasági eseményeknek megfelelő adekvát adókötelezettség megállapítható legyen, függetlenül attól, hogy a felek szándéka egyébként közvetlenül adókikerülésre irányult-e vagy sem. Sajnos a cikkből nem derül ki egyértelműen, hogy a fenti, igen szélsőséges logikáról a szerzőnek mi a kifejezett véleménye, mindenesetre a cikk befejező részében azért felteszi a kérdést, mennyire kaphat „szabad kezet” a jogalkalmazó a jogalkotótól egy-egy jogszabályhely értelmezése során? Az általánosan elfogadott jogalkalmazói álláspont szerint a konkrét ügy eldöntése során nem a jogalkotó szándéka, hanem a jogi norma hatályos szövege az irányadó. Megtörténhet, hogy mást mond a szerződés, mint amit a felek mondani akartak – ilyenkor az a döntő, amit a szerződés mond. Mint a szerző végezetül megállapítja: jogértelmezési nehézség esetén természetesen nincs kizárva a jogalkotó szándékának elemzése, azonban ha ez a normaszöveggel ellentétes tartalmat eredményez, az már eleve a jogbizonytalanság lehetőségét hordozza magában. Darai ehelyütt Blutman 1

László nagyszerű sorait idézi : „…egy jogszöveggel szembenálló – mégoly igazságos vagy legjobbnak tűnő – döntés a legtöbbször eleve morális paradoxont hordozhat, miközben szubjektív alapon éppen az igazságosságra vagy célszerűségre törekszik… Az ilyen típusú , a jogszövegtől elszakadó jogalkalmazás távolabbra ható funkcionális következményei is világosak: a jogszabállyal kapcsolatos, a jogszöveg hétköznapi értelmén alapuló várakozásokat szétzilálja, és sok tekintetben kiszámíthatatlanná teheti a joggyakorlatot.”

1 Bírói jogalkalmazás és szöveghű értelmezés. In: JeMa 2010/4., 98. oldal

— 68 —

2013. 1.

sz á m


A fentiek alapján – a szerző helyett, aki idáig nem merészkedik – kimondhatjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság elhibázott döntést hozott a fentebb részletesen ismertetett esetben, hiszen a jogszabály kifejezett rendelkezése ellenére hozott igazságosságra törekvő döntést, amellyel viszont a morális paradoxon csapdájába esett: a jogszabályok egységes érvényesülésébe vetett jogkeresői hitet rombolta. A konkrét esetből közjegyzői szemmel levonható tanulságokat a közjegyzői szakmát gyakorló olvasókra bízzuk.

Az elévülést megszakító körülmények az új Polgári Törvénykönyvben – különös tekintettel a teljesítésre irányuló felszólításra (De iurisprudentia et iure publico, 2012/1-2. szám)

A

tanulmány szerzője Pusztahelyi Réka egyetemi tanársegéd (Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Polgári Jogi Tanszék), aki történeti visszatekintéssel

kezdi munkáját. A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezete (1900) az alábbi félbeszakító okokat ismeri. Az elévülés félbeszakad, ha az adós a követelést a hitelezővel szemben részfizetés, kamatfizetés, biztosítékadás vagy bármi egyéb módon elismeri. Az elévülés félbeszakad, ha a hitelező a követelés megítélése vagy megállapítása iránt keresetet indít (keresetlevelet bead). A keresetindítással egyenlő hatályú a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem előterjesztése; a csődbejelentés; a beszámítás perbeli érvényesítése; a perbehívás abban a perben, a melynek kimenetelétől a követelés függ; a végrehajtás kérése és a végrehajtás foganatosítása végett tett bármi intézkedés (1340. §) A Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezete (1913) az elévülést félbeszakító körülmények körében egyezik az 1900-as tervezet szövegével, viszont az általános elévülési időt tíz év helyett húsz évben határozta meg. Az általánosan Magánjogi törvényjavaslatként ismert kodifikáció (Mtj., 1928) szintén a fent említett félbeszakító körülményeket sorolja fel (1297.-1298. §§), azonban az általános elévülési határidőt 32 évben (!) jelöli meg. Az engedményezésről való értesítés kapcsán szintén nem rendelkezik annak elévülést megszakító hatásáról.

— 69 —


sz á m

Az 1959. évi IV. törvénnyel kihirdetett Polgári Törvénykönyv alapvetően változtatott az elévülés intézményén, a megszakító okok meghatározásában is. „A követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítás, a követelés bírósági úton való érvényesítése, továbbá megegyezéssel való módosítása – ideértve az egyezséget is – végül a tartozásnak a kötelezett részéről való elismerése megszakítja az elévülést” [Ptk. 327. § (1) bek.]. Ezen túlmenően – a hatályos szabályozással egyezően – a kötelezettnek az engedményezésről való értesítése az elévülést ugyancsak megszakítja [329. § (2) bek.]. A Ptk. új megszakító okként emeli ki a követelés megegyezéssel való módosítását (egyezséget) is. Az eltelt ötven évben ez a szabályozás lényegében nem változott. A 2009. évi CXX. törvénnyel kihirdetett, de hatályba nem lépett új Polgári Törvénykönyv az elévülést megszakító körülményeken változtatva az alábbi felsorolást adja: az elévülést megszakítja a) a tartozásnak a kötelezett részéről történő elismerése, b) a kötelem megegyezéssel történő módosítása, ideértve az egyezséget is, c) a követelés bírósági úton történő érvényesítése, közvetítői eljárás és békéltetői testületi eljárás megindításának kezdeményezése vagy d) a törvényben meghatározott egyéb ok (5:8. §). Látható, hogy a szabályozás az engedményezés szabályai körében sem az engedményezésről szóló értesítés, sem a teljesítési utasítás joghatásaként nem rendelkezik az elévülés megszakadásáról, ezzel szemben a szerződés-átruházás szabályai között rögzíti, hogy a szerződés-átruházás az elévülést megszakítja [5:180. § 84) bek.]. A fent felsorolt történeti előzményeket is figyelembe véve a legszembetűnőbb változás az, hogy a tételesen felsorolt megszakító körülmények között a jogosult teljesítésre való írásbeli felhívása nem szerepel. A szerző arra a kérdésre keres választ, vajon indokolt-e az elévülést megszakító körülmények tekintetében a régi magyar magánjogi kodifikációhoz való visszatérés. Elsődlegesen is azt vizsgálja, hogyan alakul a teljesítésre irányuló írásbeli felszólítás, mint elévülést megszakító körülmény jelenlegi bírói gyakorlata.

— 70 —

2013. 1.

sz á m


A teljesítésre irányuló felszólításnak kifejezetten tartalmaznia kell azt, hogy meghatározott szolgáltatás teljesítését követeli a jogosult a kötelezettől. A követelés pontos megjelölése nem minden esetben szükséges; elegendő, ha a jogosult nyilatkozatából a kötelezett az adott tartozást be tudja azonosítani. Előfordulhat, hogy a jogosult a követelése jogcímét tévesen, pontatlanul jelöli meg (pl. kártérítési igény helyett jogalap nélküli gazdagodási igényt érvényesít), ez azonban a felszólítást nem teszi hatálytalanná. A teljesítésre való felszólításnak viszont a jogosulttól kell származnia, és a kötelezettnek kell szólnia. Felszólításnak minősül – megnevezésétől függetlenül – minden olyan írásbeli közlés, amiből a követelés érvényesítésének szándéka kitűnik. Így a felszólítással azonos hatályú a fizetési egyenleg megküldése, a pénzintézeti beszedési megbízás (BH 1996.468.), de folyamatban lévő perben a perbehívási kérelemnek a kötelezettel való közlése is; függetlenül attól, hogy az annak alapján a perbe belép-e vagy a perbehívást nem fogadja el (BH 2003.245.) A teljesítésre vonatkozó felszólítást a kötelezettnek kell megküldeni, és az megérkezésével válik hatályossá, azaz szakítja meg az elévülési idő folyását. A bírói gyakorlat szerint elegendő ha a jogi személy egy jogképességgel nem rendelkező szervezeti egységével közölni a felszólítást (BH 1994. 428.). A követelést tartalmazó keresetlevélnek a bíróság általi megküldése a per megszűnése esetén is megszakítja az elévülést (BH 2007.408.). A fentiek alapján megállapítható, hogy ez a jogintézmény a bírói gyakorlatban kijegecesedett, továbbá az önkéntes jogalkalmazásban is kiforrott jogi jelenségről van szó. Milyen érvek szólhatnak a Szakértői Javaslat (s annak nyomán az új kódex) már fentebb jelzett változtatása mellett? Vékás Lajos szerint e „megszakítási ok (…) ellentétes az elévülés intézményének lényegével: nem az igény érvényesítésére, hanem az érvényesítési idő (és az azzal járó bizonytalanság) meghosszabbítására ösztönöz.” Mint a szerző rámutat, ez a felfogás összhangban van a régi magyar magánjogi irodalmi forrásokkal és a korabeli bírói gyakorlattal, amely egyöntetűen tagadta, hogy elévülést félbeszakító hatást tulajdonítsunk a teljesítésre való felszólításnak. Ezt követően Pusztahelyi arra tér ki, milyen érvek sorakoztathatók fel a teljesítésre felszólítás, mint megszakító körülmény fenntartása mellett, amit az is indokol, hogy az elévülésre vonatkozó szabályokat a bírói gyakorlat már ötven éve alkalmazza töretlenül. A jelenlegi Ptk.-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint: „a jogosult teljesítésre vonatkozó

— 71 —


sz á m

írásbeli felhívása, mint új megszakító ok, az elévülés megszakítását nagymértékben megkönnyíti, de a jogosult általában a követelés érvényesítésére, és nem az elévülés félbeszakítására törekszik. A felszólítás egyébként is kétségtelenné teszi azt, hogy a jogosult nem kíván lemondani a jogáról”. Ez a jogalkotói felfogás – szöges ellentétben az Mtj. felfogásával – nem látja a teljesítésre felszólítás alkalmazását az elévülés intézménye jogpolitikai céljával ellentétes hatásúnak. A szerző által idézett Rudolf Loránt is a teljesítésre felszólítás alkalmazhatósága mellett foglal állást. Szerinte a jogirodalmi forrásokból két elmélet körvonalazódik. Az egyik szerint az igény érvényesítésén kizárólag a bíróságnál való érvényesítést lehet érteni, míg a másik felfogás szerint az igény érvényesítése összetett jelenség, „és elméletileg ehhez a cselekménykomplexumhoz tartoznak azok a tények is, amelyek a bíróságnál való eljárás előtt a jog kielégítését célozzák”. A második felfogást Rudolf következetesebbnek tartja, mert az fejezi ki jobban az elévülés funkcióit. Hiszen ebben az esetben a jog nem gyakorlása, mint tényálláselem megdől, ugyanis a jogosult bíróságon kívül is megtette „a szükséges és szokásos lépéseket jogának érvényesítésére”. Bár talán a tanulmány elején lehetett volna foglalkozni vele, de a szerző záró témaként taglalja az elévülés fogalmi kérdéseit. Világhy és Eörsi szerint az elévülés lényege, hogy „a jog nem szűnik meg, csak az a lehetőség nincs meg többé, hogy állami kényszert vegyenek igénybe érvényesítésére”. Érdemes rámutatni ugyanakkor, hogy a Ptk. a követelések elévüléséről szól. A különböző fogalmi meghatározások számba vétele nyomán dogmatikai kérdések merülhetnek fel. Problémát jelenthet, vajon mit kell az elévülés tárgyává tenni? Az időmúlás hatására az igény vagy a követelés elévülése következik-e be? Valamennyi magánjogi kódex tervezet és a hatályos Ptk. is a Kötelmi jogon belül helyezte el az elévülés szabályait, rámutatva arra, hogy elsősorban a kötelmi igények azok, amelyek elévülése felmerülhet. A követelés és az igény jogi fogalmain túlmenően ugyanakkor a jogi irodalomban jelentkezett az anyagi kereseti jog elévülésének, mint fogalmi műszónak a használata is. Kiss Albert véleménye szerint „a keresetelévülés elnevezése jellemzőbb az elévülés hatályára nézve, mint az igényelévülésé; mert világos kifejezésre juttatja, hogy az elévülés beálltával a kereseti érvényesülés szálai metszenek el, a jog esetleges egyébkénti érvényesítésének útja azonban még nyitva marad.”

— 72 —

2013. 1.

sz á m


Az elévülést megszakító körülmények felsorolását taxatív jellegűnek tekinthetjük. Amennyiben dogmatikailag nem jelent ellentmondást a teljesítésre irányuló felszólítás elévülést megszakító körülményként való minősítése (abból az okból, hogy a követelés, igény érvényesítésére irányuló magatartásként értékeljük), akkor eszerint az elévülést megszakító okok közüli törlésére pusztán jogpolitikai okból kerülhet sor. Az elévülés jogpolitikai indokait az 1959. évi IV. törvényhez fűzött miniszteri indokolás is részletezi: a huzamosabb ideig bizonytalan helyzetek rendezésére törekszik a jog, amelynek egyik esete, hogy a követelés érvényesítésére határidőt (elévülési határidőt) szab. Huzamosabb idő elteltével a követelés fennálltának vagy fenn nem álltának a bizonyítása is sokkal nehezebb, így az elévülési határidő egyrészt az adós védelmére, továbbá a bíróságok mentesítésére is szolgál. „A joggyakorlás jelentős időn át való elmulasztása joggal enged következtetni arra, hogy a jogosultnak az igényhez fűződő érdeke is csökkent vagy éppenséggel megszűnt.” A fentiekre figyelemmel Kemenes István üdvözli az új Ptk.-beli változtatást: „megszűnik ezáltal az a lehetőség, hogy a jogosult különösebb erőfeszítés nélkül többszörösen meghosszabbítsa az igényérvényesítési határidőt és így lényegében indok nélkül késleltetheti a bíróság előtti igényérvényesítést.” A már idézett Rudolf Loránt azonban az írásbeli felhívás megszakító okkénti elismerése mellett foglal állást, érvei a következők: „a) ha a kötelezett bármi módon kifejezésre juttatott elismerő nyilatkozatát általában félbeszakító hatásúnak elismerjük, indokolatlan volna, hogy a hitelezőtől már peres ténykedéseket követeljünk; b) nem alapos az az érv, hogy a kereset beadását azért kell megkövetelnünk, mert csak ez irányul arra, hogy a felek között levő jogviszonyt tisztázza. […] c) a kereset beadásának megkövetelése felesleges perlekedésre és az adós felesleges megterhelésére vezetne.” Kiemeli, hogy még azon célkitűzéssel elért eredményhez képest – miszerint minél szűkebbre vonjuk az elévülést megszakító jelenségek körét – nagyobb súllyal esnek latba az előzőekben felvázolt elméleti és gyakorlati megfontolások. Rudolfnak még egy gyakorlati indoka van: véleménye szerint a teljesítésre felhívás elévülést megszakító okok közüli törlése az adós tartozáselismerő nyilatkozatának elévülést megszakító hatását fogja erősíteni. A Ptk.-

— 73 —


sz á m

2

beli szabályozás e tekintetbeni megváltoztatása eredményezhet tehát a tartozáselismerő nyilatkozatok körében egyfajta „túlburjánzást”. A szerző végül rámutat, hogy a régi magyar magánjogi irodalom kifejtett és a korábbi Ptk.-tervezetek hátteréül szolgáló, a teljesítésre való felhívás megszakító hatását tagadó álláspontjainak kiindulópontja a 10, 20, sőt, az Mtj. alapján 32 éves általános elévülési határidő volt. „Ilyen hosszú időtartamú elévülés esetében valóban a jogpolitikai indokok jelentős sérelmét eredményezi a jogosult peren kívüli fellépését megvalósító, esetlegesen nem is egyszeri, hanem többször ismételt felszólítása. Ezzel szemben egy általános 5 éves, vagy gyakran annál rövidebb elévülési határidő mellett az elévülési határidő jogpolitikai célokat sértő, jelentős meghosszabbodása gyakorlatilag nem következhet be. Önmagában az a körülmény, hogy a teljesítésre való felszólítás gyakorlására eredeti céljától ellentétesen, tehát visszaélésszerűen, pusztán az elévülési határidő kitolódása érdekében is sor kerülhet, még nem jelenti, hogy minden esetben a jogosult akarata erre irányul.” – teszi le a voksát végül Pusztahelyi tanulmányában, aki szerint tehát egyértelműen helye van a teljesítésre való felszólításnak, mint az elévülést megszakító körülménynek az új Polgári Törvénykönyv rendelkezései között. dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes

2 és erre érdemes közjegyzői szempontból felfigyelnünk

— 74 —

2013. 1.

sz á m


Rezümék Notaries and executive power The lecture by Dr. Péter Paczolay, the President of the Constitutional Court of Hungary, which was heard in Colloquium of Central European Notaries in Sopron, focuses on the constitutional position of notaries and the relationship between notaries and the executive power. The lecturer provided details on the infringement proceedings initiated by the Court of Justice of the European Union; the court condemned the notarial regulations of several Member States, since they stipulated the Member state citizenship as a precondition for the fulfilment of a notary public post. The President highlighted that the nature of the notary’s activity and its attachment to the executive power have been established by the Constitutional Court in several resolutions despite the difficulty that the executive power is not defined either by the constitution or any other law. The lecturer illustrated the consideration of the criteria required for the definition of the executive power (Hungarian Medical Chamber, Social security self-governance, etc). Finally the President analysed the official nature of the notary public activity.

Notare und die öffentliche Gewalt In dem in Sopron auf dem Notarenkolloquium Mitteleuropa abgehaltenen Vortrag von Dr. Péter Paczolay, dem Präsidenten des Verfassungsgerichtshofes wurden die verfassungsrechtliche Stellung der Notare sowie das Verhältnis der Notare zur öffentlichen Gewalt behandelt. Im Vortrag wurde detailliert auf das von dem Europäischen Gerichtshof eingeleitete Vertragsverletzungsverfahren eingegangen, in dem der Gerichtshof entschieden hat, dass die Regelung mehrerer Mitgliedstaaten, nach der zur Ausübung des Notarberufs die Staatsangehörigkeit des selbigen Mitgliedstaates notwenig ist, diskriminierend ist. Der Präsident des Verfassungsgerichtshofes betonte in seinem Vortrag, dass der Charakter der Notartätigkeit und deren Bindung an die öffentliche Gewalt in mehreren Beschlüssen des Verfassungsgerichtshofes festgestellt wurden, obwohl der Begriff öffentlicher Gewalt weder von der Verfassung noch von einer anderen Rechtsvorschrift definiert wird. Über die Prüfung der zur Feststellung des hoheitlichen Charakters notwendigen Kriterien wurden

— 75 —


sz á m

mehrere praktische Beispiele erläutert (Ungarische Ärztekammer, Selbstverwaltung für Sozialversicherung usw.). Schließlich analysierte der Präsident den hoheitlichen Charakter der ungarischen Notartätigkeiten ausführlich.

Les notaires et l’autorité publique Le discours, de Dr. Péter Paczolay, président, du Tribunal Constitutionnel, a été prononcé à Sopron, lors de la Colloque des notaires de l’Europe Centrale et Orientale, et traite la situation constitutionnelle des notaires, ainsi que la relation de ces derniers avec l’autorité publique. L’orateur a présenté en détails la procédure d’infraction engagée par la Cour de Justice des Communautés Européennes condamnant plusieurs pays membre de l’UE. La Cour a reproché à certains pays membre que leurs notaires doivent obligatoirement être leurs ressortissants pour pouvoir exercer. Monsieur le Président a souligné dans son discours que plusieurs arrêts du Tribunal Constitutionnel ont déjà décrit et analysé le caractère de l’activité notariale et la relation entre cette activité et l’autorité publique. Cependant, ni la Constitution, ni aucun autre règlement juridique ne définit la notion de l’autorité publique. Lors du discours, plusieurs exemples pratiques nous ont été donnés pour faciliter l’examen des critères permettant la reconnaissance de cette relation entre l’autorité publique et l’activité notariale (Chambre des Médecins Hongrois, Sécurité Sociale etc.). Pour finir, Monsieur le Président a analysé en détails le caractère d’autorité publique de l’activité des notaires. Dr. Péter Paczolay:

The initial period of the civil notarial function In Colloquium of Central European Notaries in Sopron celebrating the 20th anniversary of the existence of the modern Hungarian notaryship Mr Klaus Woschnak provided historical review of the years preceding the reform of the Central European notaryship in his lecture, describing the periods when the close co-operation with Austrian notaries considerably promoted the restart of the Hungarian notaryship 20 years ago. The lecturer expressed his high respect toward the persons who undertook to participate in the reform process, he recalled the first bilateral meetings, the resolutions of decisive importance and the first Colloquium of Notaries organised in Keszthely.

— 76 —

2013. 1.

sz á m


Anfangszeiten des zivilen Notariats Auf dem Notarenkolloquium Mitteleuropa in Sopron zum 20. Jahrestag der Entstehung des modernen ungarischen Notariats gab Herr Klaus Woschnak einen historischen Überblick über die Jahre vor dem Reform des mitteleuropäischen Notariats, d.h. über den Zeitraum, in dem die enge Zusammenarbeit mit den österreichischen Notaren zum Neubeginn des ungarischen Notariats vor 20 Jahren wesentlich beigetragen hat. Der Vorträger erinnerte sich mit viel Liebe an alle Beteiligten, die im Reformprozess eine Aufgabe übernommen haben, sowie die ersten bilateralen Treffen, die entscheidenden Beschlüsse und das erste in Kesztehly stattgefundene Notarenkolloquium.

Les débuts de l‘activité notariale moderne Dans son discours, prononcé à la Colloque des notaires de l’Europe Centrale et Orientale de Sopron qui vient de fêter le vingtième anniversaire du notariat hongrois moderne, Monsieur Klaus Woschnak a présenté l’historique des années précédant la réforme du notariat de l’Europe Centrale et Orientale. A cette époque, la coopération étroite des notaires autrichiens hongrois avec leurs confrères hongrois a grandement contribué à la renaissance de cette activité en Hongrie, il y a vingt ans. L’orateur a chaleureusement remercié tous ceux qui ont participé à cette réforme. Il a évoqué les premières rencontres bilatérales, les arrêts d’une importance primordiale, et la première colloque notariale, organisée à Keszthely. Dr Klaus Woschnak

Certain aspects and guaranteed procedures of notarial proceedings with regard to constitutional law The lecture by Dr. Sándor Udvary is based on four main pillars: first he defines the position of the notarial proceedings within the civil procedure, than he makes comparisons concerning guaranteed procedures of proceedings conducted before the court and those out of court proceedings. Secondly, he shows the functional impacts of the civil procedure and the aspects of these impacts appearing in the course of notarial proceedings, expressing his critical opinion in respect of formal requirements of these

— 77 —


sz á m

proceedings. Thirdly, he examines the guaranteed procedures in Hungarian notarial proceedings, i.e. how functional impacts are expressed in the proceedings, and whether any guaranteed procedure is requisite in the proceedings. Finally he closed his lecture with some international aspects of the issue.

Einige Aspekte und Verfahrensgarantien der notariellen Verfahren im Spiegel des Verfassungsrechts Der Vortrag von Dr. Sándor Udvary beruht auf vier Säulen: Erstens definiert er die Stellung der notariellen Verfahren im Rahmen des Zivilverfahrensrechts und vergleicht die Verfahrensgarantien der gerichtlichen und außergerichtlichen Verfahren. Zweitens stellt er die funktionalen Wirkungen des Zivilverfahrensrechts und deren Aspekte in den notariellen Verfahren vor, wobei er in Hinsicht auf die Verfahrensformalitäten eine kritische Stellungnahme formuliert. Drittens prüft er die Verfahrensgarantien hinsichtlich der ungarischen notariellen Verfahren, das heißt, in welcher Weise die funktionale Wirkung der Verfahren zur Geltung kommt, und ob die Verfahrensgarantien während der Verfahren überhaupt notwendig sind. Schließlich wird ein internationaler Ausblick gegeben.

Les garanties des procédures notariales, vues à travers le droit constitutionnel Le discours de Monsieur Sándor Udvary se repose sur quatre piliers. Tout d’abord il nous définit la situation des procédures notariales dans le cadre du droit de la procédure civile, puis, il compare les garanties offertes par les procédures judiciaires et les procédures non contentieuses. Dans un deuxième temps, il présente les effets fonctionnels de la procédure civile et leurs conséquences sur les procédures notariales, tout en restant critique en ce qui concerne les exigences formelles des procédures. Après: il examine les garanties du point de vue des procédures hongroises notariales, c’est- à -dire: il veut savoir quels sont les effets fonctionnels des procédures et s’il faut vraiment avoir des garanties lors des procédures. Pour terminer, il nous donne un aperçu international de la question. Dr. Sándor Udvary, Ph.D.

— 78 —

* Kiadja: a Magyar Országos Közjegyzői Kamara 1026 Budapest, Pasaréti út 16. Telefon: (+36-1) 489 4880, Fax: (+36-1) 356 7052 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: dr. Tóth Ádám a MOKK és a szerkesztőbizottság elnöke Főszerkesztő: dr. Rokolya Gábor A szerkesztőbizottság tagjai: dr. Juhász Ivett, dr. Kőrös András, dr. Steiner Erika Előfizetési díj egy évre: 11.000 Ft A folyóirat előfizethető a kiadó címén. Megjelenik kéthavonta. Grafikai szerkesztés: Konemara Consulting Kft. Felelős vezető: Sipos István ügyvezető Nyomás: MO CARD’S Print Kft. Felelős vezető: Molnár C. László A Közjegyzők Közlönye tartalma szerzői jogilag védett információt tartalmaz. A folyóiratban közölt anyagok bármilyen formában történő átvételéhez, felhasználásához a kiadó előzetes engedélye szükséges.

ISSN 1416-7883

A folyóirat példányonkénti ára: 2 000 Ft

LX. /1. 2013. január-február

2013. január-február

Recommend Documents