2012. április HÚSVÉT

IX. évfolyam 1. szám

2012. április HÚSVÉT A kegyelem… „Egy fiatalember, aki életében először volt részeg, a kocsmában verekedés közben embert ölt. Letartóztatták és halálra ítélték. Az egész falu nagyon sajnálta ezt a fiút, hisz addig nagyon rendes életet élt. Egy kérvényt írtak az uralkodóhoz és az egész falu aláírta. Leírták, hogy ez a fiú mindig nagyon rendes volt, soha nem tett semmi rosszat, most történt vele először ilyen. Kérték a királyt, ha lehet, adjon neki kegyelmet. A király, amikor kezébe vette ezt a kérvényt, nagyon meghatódott. Milyen lehet az az ember, aki mellett az egész falu bizonyságot tesz, és annyi ember kér kegyelmet. Azt mondta, kegyelmet adok neki, de én magam fogom elvinni, hadd lássam őt. Abban az országban a bíró fekete talárban járt és ebben az öltözékben ment be az uralkodó az elítélt cellájába. A fiú felemelte a fejét és ránézett arra, aki bejött, azt gondolta, itt a pap. Persze holnap meghalok, küldik a papot. Az uralkodó azt mondta: -Fiatalember, jó hírt hoztam magának. - Köszönöm, nem kell a maguk jó híre, holnap úgyis meghalok - nem érdekel a jó hír. - De fiatalember az életéről van szó, a kegyelmet hoztam. - Nem kell a kegyelmük, tartsák meg maguknak. A király tanácstalanul állt ott, és kérte: legalább hallgassa meg őt. Senkit nem hallgatok meg, ha azonnal el nem hagyja a cellám, hívom az őrt és kidobatom. A király megrántotta a vállát és elment. Utána kíváncsian jött a börtönőr: - Na, itt volt a király, mit hozott, kegyelmet? - Jaj nem tudtam, hát a király volt itt? Azonnal adjanak papírt, ceruzát, írni akarok a királynak. És írta: Felség, bocsánat, nem tudtam. Kell a kegyelem! Gyorsfutár vitte a levelet. A király egyetlen mozdulattal széttépte. - Ez az ügy nem érdekel tovább. A következő hajnalon kivégezték a fiút. Ahogy ott állt a bitófa alatt, kérte, hagyják szólni, az utolsó szó jogán mondani akar valamit. Aztán belekiáltott a tömegbe: Emberek, nem azért halok meg, mert öltem, én nem a bűnömért halok meg, hanem azért, mert visszautasítottam a kegyelmet.“ Ha egy beszélgetés alkalmával valami nagyon biztosat akarunk kifejezni, azt mondjuk: „Biztos, mint a halál.” Bár nem tudjuk, mikor jön vissza Megváltónk, de addig valóban így van. Ha viszont tudjuk, hogy valami biztosan bekövetkezik az életünkben, akkor felmerül a kérdés: Mennyire készülünk

www.pilis.reformatus.hu

erre a közelgő eseményre? Mennyire foglalkoztat minket, hogy egyszer befejeződik a földi pályánk? Ráadásul Jézus egyértelműen szól arról, hogy csak annak lesz folytatás Isten országában, aki e jelenvaló, földi világban újjászületik, megtér és Istennel élő kapcsolatban éli az életét. Az idős Nikodémus ezért kérdezi Jézustól: "Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?" Jn 3,4 Jézus válasza: „Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.” Jn 3,17-19

Tehát Jézus már jóval halála előtt egyértelművé teszi: Az új élet, az üdvösség csak általa lehetséges. Lehetünk (meglehetősen) jó emberek. Megpróbálhatjuk betartani az egyházi és egyéb előírásokat, de ez nem jelent örök életet, üdvösséget. Mert az örök életünk attól függ: milyen kapcsolatunk van Jézus Krisztussal. Aki hisz Őbenne, az nem jut kárhoztató ítéletre, aki nem hisz, az ítélet alatt van és marad. A Feltámadás óta azt is tudjuk, Jézus megtörte a halál erejét. Isten elkészítette ajándékát. Nekünk csak el kell fogadnunk. Meglepő, hogy milyen kevesen foglalkoznak ezzel. Sokan hasonlóan viselkednek, mint az a fiatalember a börtönben. Elkeserednek, magukba fordulnak, és vagy nem foglalkoznak a kegyelemmel, az új élet lehetőségével, vagy visszautasítják azt. Kívánom, hogy velünk ne így legyen! Isten azért küldte el a Fiút, hogy ezt az ajándékot ingyen kegyelméből nekünk adja. Nincs ennél fontosabb és biztosabb része az életnek. Remélem, felmerült bennünk a kérdés: Mit adhatunk mindezért Istennek? Magunkat. Az őszinte bűnbánatunkat, szeretetünket, figyelmünket, időnket… odaszánva életünk lényegét annak az Úrnak, akitől kaptuk. Kimondhatjuk imádságban: Uram megérdemlem a büntetésemet, mert bűnös ember vagyok. Elfordulok mindazoktól a bűnöktől, melyekkel megbántottalak Téged. Köszönöm, hogy Jézusért te mégis megkegyelmeztél nekem. Hálás szívvel elfogadom ezt a kegyelmet és ezután csak Veled és Érted szeretnék élni! Ámen Morva Ákos

2. oldal

Az én Húsvétjaim

ç

Erősen öregszem. Sok Húsvétra emékszem, egészen a korai gyerekkoromtól, de nem volt mindegyik egészen az „enyém.“ Mert hát, az az igazán a tiéd, amihez valóban teljes közöd van, úgy, valahogy „belülről“. Azon gondolkodom, hogy életünk drámájában mikor milyen szerepet töltünk be. Elméletileg persze az ember a saját életének mégiscsak főszereplője, de lehet, hogy ez nem mindig igaz. Egyszer, amikor egy nagy operációra toltak a műtő felé a folyosón, ez a kérdés nagyon foglalkoztatott. Most ki lesz a főszereplő? Hiszen az én életem forog itt majd kockán. Illetve a műtőasztalon. Vagy inkább a sebész? Vagy az aneszteziológus? Az asszisztens, aki esetleg bennem felejt egy tampont? Mi vagyok én itt? Minek látnak itt? Egy megjavítandó tárgy vagyok csupán, vagy tényleg a Nagy Fellépésre váró drámai hős, akire most mindenki figyel. Átélem-e teljes mélységében a saját drámámat, hogy igazán közöm legyen hozzá... Akkor talán megjobbít majd, mert megtanít arra a hálára, amelyet csak az ismer, aki már küzdött az életéért. Gyerekkorom Húsvétjai úgy teltek, ahogy nagyon sok gyereknek a világon. Leginkább a Nyuszi jegyében. Anyukám finomabbnál finomabb sütiket készített, a szomszéd lányokkal, barátnőkkel úgy csináltunk, mint aki utálja a locsolkodást, közben csak úgy reszkettünk az izgalomtól, ki jön locsolkodni, s főként, hányan. Versenyeztünk. A mamák is, titokban. Az apukák morogtak: ki ez a kölyök, muszáj mindenkit beengedni? Mi akkoriban nem jártunk rokonokhoz, mert túl messze lakott minden rokonunk. Helyette Apukám írogatott szebbnél szebb képeslapokat, gyönyörű gyöngybetűkkel, mindenkinek személyre szóló jókívánságokkal, gondosan kerülve a „kellemes ünnepeket“ kifejezést, mert ő is azt vallotta, hogy egy ünnep nem lehet „kellemes“. Akkor csak egy szép nap, de nem ünnep. Én pedig próbáltam kitalálni, milyen békére gondol, meg nyugalomra, mert ilyeneket írt. Áldottat nem írt, mert az nem lett volna elég férfias és nem biztos, hogy a hazafias népfrontos imázsába belefért volna. Különben sem vallotta meg, csak az élete leges- leges- legvégén, hogy hisz. Az első, igazi Húsvétom a Nagypéntekkel kezdődött. Anyukám beküldött a szobába, hogy ne lábatlankodjak a konyhában, amikor süt. Duzzogva bekapcsoltam a tévét és nézni kezdtem. Egy dokumentumfilm kezdődött, a Fülöp-szigeteki passióról. Néztem, ahogyan az emberek kiabálva, jajongva, énekelve követik az agyongyötört férfit az úton, aki roskadozva cipeli hatalmas keresztjét. Tudtam, hogy Jézusra emlékeznek, Őt „játssza el“ az a szegény ember. Nem is tudom, honnan tudtam, hogy mi történt Jézussal, hiszen mi nem voltunk vallásosak, templomba nem jártunk. Talán a festészeti albumokból, amelyekből szép számmal volt otthon, Apukám nagy művészterajongó volt és

gyönyörűen rajzolt. Nem tudom, honnan, de tudtam. És most láttam. Igaz, az csak egy ember volt, egy közönséges földi halandó, de azt hittem, megszakad a szívem, ahogyan láttam a szenvedését. Amikor a földön fekvő keresztre szögezni kezdték a kezeit, nem bírtam tovább nézni. Kimentem anyukámhoz és azt hazudtam, vége a filmnek, amit néztem, most már szeretnék itt maradni a konyhában, segítenék... Kis idő múlva anyukám megkérdezte, nem sírtam-e, és hogy nem vagyok-e beteg. Mondtam, nem, csak szeretném tudni, mit is ünneplünk mi pontosan Húsvétkor? Szépen válaszolt: Jézus föltámadását. Semmit sem magyarázott, mégis tudtam, hogy igaz. Meghalt abban szörnyű szenvedésben és föltámadt. Nagyon-nagyon vártam a vasárnapot. Jó lett volna templomba menni az osztálytársammal, de nem mertem elkéredzkedni. Mégis: ez volt az én első valóságos Húsvétom! Már enyém is volt a Dráma, már volt közöm hozzá, mert átjárt belülről. Nagyon, nagyon mélyen. Utána évek teltek el. Sok felszínes, nyulas-tojásoslocsolós Húsvét jött. Egyszer azért újra összeszorult a szívem, egy oroszórán. Amikor a hét napjainak nevét tanultuk, tanárnőnk elmondta, mit jelent a „voszkreszenyjie“, ami nálunk vasárnap. „Voszkreszenyjie“ azt jelenti: feltámadás! Akkor valamilyen furcsa, mély szégyen kerített hatalmába. Tudtam én jól, hogy a Szovjetunióban a kommunizmust építik és a kommunisták nem vallásosak. És mégis feltámadásnak hívják a vasárnapot! Valamit tudnak, valamit önkéntelenül megvallanak, ennek a népnek a szívében mélyen ott él a kereszt, meg a feltámadás! Minden hetedik napon emlékezniük kell rá! És nekem nagyon fájt visszaemlékezni arra a filmre... Már fiatal felnőtt voltam, amikor a kereszt drámája valóságosan, egészen az enyém lett. Amikor végre megértettem, értem halt meg Ő a kereszten. Már gyerekkoromban is hívott, már akkor is üzent, és azóta is hív és vár rám, hogy a Húsvét az enyém is lehessen, hogy új életre támadhassak magam is. A régi, nélküle való életem haláltusájának drámájában, az életgyónás gyötrelmei között milyen szerep is jutott nekem? Tudom, Jézus számára akkor és ott én voltam a főszereplő. Mindig az újszülöttnek örülnek, amikor új élet jön a világra. Még a Mennyben is Nekem örültek! De az én számomra Jézus lett Minden Mindenekben! Föltámadtunk! Ő a halott életemben, én az Ő Föltámadásában új életre! Sokszor vagyok hálás azóta is azért a filmért és a „voszkreszenyjie“ üzenetéért. Jézus első érintéseiért. Őt várom most, 2012 Húsvétján is. Mosolya átragyog a tavaszon, a nyuszikon, a locsolós kacagásokon, rokoni öleléseken. Én már az Övé vagyok! -aliz-

3. oldal

E MLÉ KE K Nemrégiben gyermekkori barátnőmmel beszélgettem. Az ő ízes beszéde átjárta lelkemet. Ezeket a szép „a” hangokat hallom még ma is fülemben imádságok formájában, amelyeket drága jó apai nagymamám nap mint nap a rózsafüzérét morzsolgatva, a legnagyobb egyszerűséggel és természetességgel imádkozott. Imádkozott mindnyájunkért, kilenc gyermekéért köztük édesapámért – kit már szintén elszólított a mi Urunk – és értünk, huszonnégy unokájáért. Mondogatta is: „Én csak ezt tudom néktek adni”. Most már tudom, a legtöbb élethelyzetben a legnagyobb dolog, amit adhatunk egymásnak, az ima. Szülő a gyermekének, unokájának, férj a feleségnek, feleség a férjnek, gyermek a szülőnek, barát a barátnak, ember az embernek. Gyermekkori barátnőmmel búcsúzkodtunk. Ki-ki sietett a maga családjához. Megfordultunk, s intettünk egymásnak, s barátnőm még kiáltott: „Aztán „Ésanyám” imádkozik ám érted és családodért”. Köszönet és hála a mi Urunknak érte.

Győzelmünk zászlói

„Királyi zászlók lobognak, Fénylik titka keresztfának. Az élet ottan halni tért, Holtával nyert drága bért.” (344. dicséret)

Csata készülődik. A táborok már alig várják, hogy összecsapjanak egymással. A fegyvereket, eszközöket, harci ruhákat előkészítik. Lelki hatalmak várnak egy hatalmas csatára. A zászlókat felmutatják, hogy mindkét fél jól lássa egymást. A menny küzd csatát a kárhozattal, annak minden démonjával; a legnagyobb gyűlölőnkkel, a Sátánnal. Nagyon régen megígért csata lesz ez, az isteni szó erejének nagy próbája. Itt fog kiderülni, hogy mi lesz az emberiség sorsa: megadatik neki a menny ajándékul, vagy nem. Aztán megszólalnak a kürtök, a két tábor egymásnak feszül. Nagyon ádáz harc ez, kíméletlen, kínokkal teli. Úgy tűnik, vesztettünk: Mesterünk minden hibánkat magára vállalja, s összeroskad a súlyos teher alatt. Utolsó útján azok közé megy, akiknek szeretniük kellene, de azok kinevetik, gúnyolják. Az ellenségünk egyre vadabb, egyre jobban örül, nevet. Aztán sötétség lesz három órán keresztül. Csatánk eldőlni látszik, azt gondoljuk, esélyünk sincs a győzelemre. Talán minden hiába. Katonáink hátrálnak, megzavarodnak, nem tudják, kinek higgyenek ezután. Azt mondjuk: mindennek vége, nincs senki, aki ki merne állni a gonoszság ellen, hisz mi is gonosszá lettünk. Mikor azonban végleg elfelednénk a A szülői sírhalom lecsendesít. Mestert, megjelenik a csatamezőn! Fénylik, hiszen A nagy szülői sírhalom újjászületett, ereje hatalmasabb mindennél. Fénye emlékeztet. beragyogja a világot, a gonosz erők fejvesztve menekülnek. Kezeinket imára Királyi zászlók lobognak, fénylik titka a keresztfának. kulcsoltatja, Győzelmünk zászlóiba kap a szél, az elesettek felkelnek, a elménket, szívünket elragadja, kétkedők bíznak, a gyávák bátran lépnek. Most lett vége e családunkat újra csatának, amelyet a menny nyert meg. Erről a küzdelemről összetartja, szól a 344. dicséretünk. E gyönyörű, koraközépkori dal életünket újra európai kultúránk egyik kincse, melyet énekeskönyvünk is visszaadja. ápol. Vajon komolyan vesszük az üzenetét? Van-e a mi Messzi Palócföld emléke még mindig él bennem, s az ott életünkben hatalmasabb próbatétel és harc, amely nagyobb tanult imák visszhangoznak lelkemben, s Uram Te lenne a húsvéti küzdelemnél? Mikor életünk egyik szűk keresztmetszetében a figyelmünk nem a keresztfán van, mit általad nem hagytak elveszni engem. gondolunk? Ha egy csatát elvesztettünk, akkor már nem is érdemes tovább küzdenünk? Krisztus királyi zászlaja kétezer éve lobog! Kétezer éve tépi a viharos szél, de még mindig mutatja nekünk: nincs semmi, ami miatt föl kell adnunk a harcot! Jézus is küzd értünk, a harcban nem vagyunk egyedül - nyugodjunk meg tehát, mert Urunk győzelmet ígér. „Élő kútfő, Szentháromság! Téged áldunk, legfőbb Jóság! Kérünk: a kereszt győzelmét, Közöljed vélünk érdemét!”

Valcsó Mihály saját versét olvassa fel a gyülekezetnek Március végén presbiterek és a szolgálók hosszú hétvégét tartottak Mályiban a „Mécses“ Református Konferencia központban

Ady Endre

S.Cs.

4. oldal

Isten tenyerén Bár nem mondta neki senki, mindig is biztos volt abban, hogy van Isten. Ha rokonai tudták is, nem reklámozták, mivel az „első szocialista városban” született, és ott nem volt szerencsés templomba járni. Nagyanyja esténként imádkozott, de az egész litániából szinte semmit nem értett: „Én is, te nem, jó is, te nem. Lecsukódik mára szemem” – mit jelent ez? – mindegy is, jó volt a mamával mormogni. Aztán beszippantotta a mozgalom, kiváló Kisdobos és kétszeres kiváló Úttörő lett. Szerette a közösségi munkát, a közös éneklést, az akadályversenyeket, a kommunista szombatokat, amikor Apukával együtt festette az iskola kerítését vagy gereblyézte a parkokat. Az Úttörők 12 pontjának minden sorával azonosult, a Tízparancsolatot nem ismerte. Az első generációs értelmiségiek intellektuális gőgjével végezte az egyetemet, a tudomány mindenhatóságát hitte. A Bibliát, mint érdekes szöveget vizsgálta, egy zseniális professzor Biblia-olvasó szemináriumára azért jelentkezett, mert az órán is lehetett cigizni. Szívta és fújta a füstöt, adta az okosat, és jókat derült az Ószövetség szerelemmel és csalódással, árulással és önáltatással jócskán átszőtt történetein. Tanítani kezdett, többek között a Bibliát is, természetesen nem győzte hangsúlyozni, hogy a „keresztény mitológia” történeteire azért van szükség, mert ismeretük nélkül nem lehet megérteni az európai irodalmat. Egyre rutinosabb lett, így egyre okosabbnak is képzelte magát. A történelmi egyházakat megvetette, a híveket elvakult birkáknak tartotta. És bár mindig is tudta, hogy van Isten, úgy gondolta, a hitélettel még ráér foglalkozni, ha öreg lesz, és a testi örömök közül már csak az evés vonzza majd.

Aztán megfogant benne egy gyermek. Családjában öröklődő, a fiúkra nézve halálos betegség miatt ennek a gyermeknek egyetlen esélye maradt. Lánynak kellett lennie. És akkor, teljesen magára maradva egy albérleti félszobában könyörögni kezdett a gyermekért. Először csak az „énistenemjóistenem” jutott eszébe, aztán saját zokogását átüvöltve kérte, követelte azt a kislányt, mert tudta, hogy csak Isten segíthet rajta. És lány lett. Micsoda öröm, mekkora csoda anyává válni! És feladat is, főleg annak, aki először csinálja. A napi rutin közepette persze elfelejtette Istennek tett ígéretét, a fogadalmakat. Megkönnyebbülvén úgy tekintett a gyermekre, mint kiérdemelt jutalmára. Teltek-múltak az évek, hoztak jót is, rosszat is. Sikereket a munkában, kudarcot a magánéletben. Jellegzetes tulajdonságává vált az irónia, a gúny. Közben sorra falta a könyveket, egyre nagyobb fölénnyel kezelt mindenkit. És akkor elvesztette azt a barátnőjét, aki mindig megértette őt. Addigra már szinte egyedül maradt a felnőttek világában, rákövült a szerepe, az ellentmondást nem tűrő okos. Majd egy „véletlen” beszélgetés kapcsán meghívást kapott egy Alfa-kurzusra. Itt is szellemi fölényét csillogtatta.Azt kereste, mibe köthetne bele, a beszélgetéseket szópárbajként vívta. A közös éneklésben részt vett ugyan, de a dallamokat dedósnak, a szövegeket bugyutának titulálta. És Isten még ezek után sem vette le rólam a kezét. Sőt. Tenyerére emelt és megsimogatott. Érintésére megnyugodott a lelkem, felderült napom. Megmutatta nekem a teremtett világ szépségét, az ima megtisztító, megmentő, felemelő, vigasztaló gyönyörűségét. Új értelmet adott az üres szavaknak. Kiemelt engem a véges időből, sokszor érzem úgy, mintha a valamikor élt erkölcsi emberekkel együtt lépkednék az utcán. Nem a múltban, hanem az időtlenségben, meglátva a világ igazi arcát. Végül testvéri közösségébe helyezett engem. Énekelhetek csodálatos templomában, ahol csak felfelé szállhat a dal. Most készülök az első Húsvétra. Én, az ingyen kegyelemből örök életet nyert. Isten tenyerén. Gyurkity Katalin És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: "Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek." (Márk 16, 5-7)

5. oldal

Ifjúsági bibliaóra Délután öt óra. A lelkes ifi tagok elkezdenek gyülekezni a Rákóczi út 30. alatt. Rövid ráhangolódás után egy asztalhoz ülünk, és kezdődik az bibliaóra. Az alkalmat egy „H.V?” (Hogy Vagy?) körrel szoktuk kezdeni, ahol mindenki elmondhatja legtöbb örömét, terhét. Ezt követően közösen Istenhez fohászkodunk az áldásáért. Az elcsendesedés után mindenki jókedvűen ereszti ki a hangját és zengi a dicsőítő énekeket, a hangszeres aláfestés pedig tábori hangulatot idéz elő. A jókedvet csak tovább fokozzák a csapatépítő játékok, ezzel is közelebb hozva az ifihez a vendégeket, új testvéreket. Azután elkezdjük az áhítatot. Az utóbbi hetekben az isteni odaszánásról, tehát az adakozásról, az imáról és a böjtről volt szó. Úgy gondolom ezek ismerete feltétlenül szükséges a hit gyakorlásához, ezért is örülök, hogy ilyen fontos témákat érinthettünk. Felnyitották a szemünket, hogy a böjtölés, adakozás oly fontos, mint az imádkozás, de nem csak ezeknek köszönhetően volt kiemelkedő utóbbi időkben az ifjúsági imaóra. Megtapasztalhattuk, hogyan tudnánk a szemünk fénye nélkül közlekedni, milyen érzés lenne, csak a lelki szemeinkkel látni miközben olvassák nekünk az igét. Következő alkalmat pedig Istennek hála már az udvaron a csillagos ég alatt tudtuk tartani, majd a gyülekezeti teremben elfogyasztottuk, amit Tomi hozott a disznótorról. Zárásképpen egy imaközösséget alkottunk, közösen imádkoztunk a gyülekezetért, böjti imatáblázatban leírtakért, hitünk megerősítéséért, egymásért. Amikor az imádkozást befejezzük, az alkalomnak még közel sincs vége. A csocsóasztal mellett próbáljuk a közös vacsora alatt felszedett kalóriát elégetni, de annak sem kell szomorkodnia, akinek nem jött meg a kedve a játékoz. Az asztal mellett megbeszélhetik a felmerülő kérdéseket, csatlakozhatnak az éneklőkhöz, vagy akár az ifi naplóját színesíthetik bejegyzéseikkel. Terveink a közeljövőre: Szeretnénk közösen egy ifjúsági istentiszteletet sütivásárral a végén, melynek célja lenne a gyülekezet adósságainak törlesztése. Ugyanezen célból szeretnénk autómosást is szervezni. A munka után pedig megérdemelten pihenhetünk az ifis-találkozón, esetleg a nyári táboron, ahova remélhetőleg már a saját ifis pólónkban mehetünk. Összességében hálát adhatunk Istennek, hogy egy lelkileg erős, összeszokott, dinamikus csapattal és nem utolsó sorban egy teológus vezetővel, alkalomról alkalomra közelebb kerülhetünk Hozzá. Ezúton is szeretném Isten áldását kérni a közösségre. Ámen.

Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Máté 5, 16)

Levelek a teológiáról

Kedves Gyülekezet! Többen tudják már, de ha nem, akkor azoknak leírom, hogy 2011 szeptemberében megkezdtem tanulmányaimat a Budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen, mint teológus-lelkész hallgató. Maga az épület Budapest belvárosában, a mindig nyüzsgő Ráday utcában található. A kollégium és az egyetem egy épületben van, így a kollégisták – mint ahogyan jómagam is - könnyedén át tudnak menni a termekhez. Bevallom, hogy az órák előtt elég pár perccel felkelni, és még úgy is be lehet érni. De persze, senki sem tesz így… A órák nehezebbik fele a nyelvi- vagyis a görög, a héber és a latin-órák. Nagyon sok szorgalmat és kitartást igényelnek. De a többi óra sem tűri meg a lazsálást. Állandó beszámolók, beadandók, olvasmányok, dolgozatok. Minden hétfő reggel Bibliaismeretből dolgozatot írunk, ez egy szép indítása a hétnek. Ezután jönnek a további napokon különféle előadások, mint hitvallásismeret, ének, latin, görög, retorika, homiletika, héber, liturgika, filozófia és a délutáni számtalan fajta szeminárium. Minden embernek szüksége van elcsendesedésre, Istenre figyelésre. Ennek hol máshol, ha nem a teológián is helye kell, hogy legyen! Ezért minden nap délben egy közös áhítatot tartunk, ahol teológus társaink szolgálnak. Ez alól kivétel a csütörtöki nap, mivel ezen a napon Exhortációs (vagyis buzdító) istentisztelet van. Itt Karunk egy professzora, vagy tanára prédikál és ez a díszteremben kerül megszervezésre. Az istentisztelet után mindig meghív minket, egy szervezet, gyülekezet, egyházkerület vagy egy intézmény közös ebédre, amelyet mindig hálás szívvel fogadunk. Állandó alkalom még a szerda reggel hét órakor tartandó „Imareggeli”. Ez egy érdekes lehetőség a reggeli Istenre figyelésre. Egy rövid áhítat után imaközösségben vagyunk együtt, majd elfogyasztjuk a finom ételeket. Az Imareggelivel indított napok sokkal áldásosabbak! Minden félévben vannak teológus napok, amikor egy gyülekezetet látogatunk meg körülbelül 10 fős csoportokban, ott énekléssel, bizonyságtétellel, igehirdetéssel szolgálunk, így lehetőségünk nyílik arra, hogy minél több gyülekezetet megismerhessünk. Ilyen alkalom még a legáció is, amikor Karácsonykor, Húsvétkor és Pünkösdkor egy gyülekezetbe megyünk szolgálni. Így volt alkalmam először otthon szolgálnom, vagyis Pilisen Karácsonykor. Az akkor kapott adományokat hálás szívvel köszönöm, teológus tanulmányaimat segítették vele a Testvérek. Az amúgy is zsúfolt hétköznapjainkat tovább színesítik a különféle közösségi alkalmak, mint például a Bögre körüli beszélgetések, amikor egy tanárunkat, személyesebb légkörben, kötetlenebb formában megismerhetjük, vagy a különféle hitmélyítő sorozatok, vagy érdekes témában meghívott előadók bizonyságtételeik. A lélek mellett a test fejlődésére is figyelmet szentelünk. Keddenként este van lehetőség focizni a Lónyai utcában, a Református Gimnázium tornatermében, de le lehet menni az egyetemünk kondicionáló termébe, vagy el lehet menni a Dunapartra, esetleg a Margit-szigetre futni. Nagyon szeretek ide járni és hálás vagyok, hogy az Úr szolgálatában mélyülhetek tanulmányaim által is. Örülök, hogy egy erős háttérrel rendelkezem Pilisen, hálát adok, hogy hitben továbbra is a felnőttség felé haladhatok a Gyülekezetben. Köszönök minden támogatást és bátorítást! Az Úr Áldja meg az Őt szeretőket! Korsós Tamás

6. oldal Enyém a bosszúállás…

V

Mindannyian voltunk már nehéz helyzetben, amikor vissza akartunk vágni egy minket ért sérelem miatt. Ilyenkor jó, ha eszünkbe jut, egy számomra is kedves ige: Róma 12:19- Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek”. Jó-jó gondolhatjuk magunkban, de mégis szeretnénk a személyes ügyeinket mi magunk intézni. Pedig ha jól belegondolunk, ez az ígéret három okból is kedvező számunkra. Az első ilyen indok az idő, hiszen a ’bosszú haditervét’ sok idő kifundálni, ugyanis az adott pillanatban mindennek működni kell, készen kell állnia...és még a hosszadalmas szervezés után is közbejöhetnek nem várt események, amelyek tovább bonyolíthatják az ügyet. A második részben pedig, amikor a megtorlás nehézségi szintjéről beszélünk, gyakran elvethetjük a sulykot és később meg is bánhatjuk a dolgot, mi több rosszabb helyzetbe is sodorhatjuk magunkat, mint amilyen a bosszú előtti helyzetünk volt. Ezzel szemben az Úr, soha sem adna nagyobb büntetést, vagy leckét annak aki minket megbántott, annak aki ellenünk vétett- sem pedig kisebbet, efelől tehát nyugodtak lehetünk. Ígértem egy harmadik indokot is, ami nem más mint, hogy nem kell a kezünket bemocskolnunk bárminemű embertársunk ellen elkövetett gaztettel, nem növeljük vele fölöslegesen tovább, bűneink lajstromát. Mindezeket Isten tehát magára vállalja és felhívja a figyelmünket rá, hogy ez nem a mi dolgunk, mondhatni nem a mi asztalunk. Kérdem én ezek után: Ki akar közületek bosszút állni? Iványi Ivett

Nincs Pilisen bölcsőde. Mit tegyek? Egyeztessünk időpontot, látogasson meg, helyezze el gyermekét egy családias, szeretetteljes környezetben óránként 116 Forintért. Szülők és még nem szülők, pedagógusok és nem pedagógusok, diplomások és nem diplomások - ezek vagyunk mi.Épp, mint Ön. Egy közös bennünk: a családot tarjuk a társadalom alapsejtjének, és a gyermekekben látjuk a jövőt. Ezért a családokért és a gyermekekért dolgozunk. A gyermek természetes közege a család. Ám a klasszikus nagycsalád sajnos kihalófélben van, a szülők pedig dolgoznak – a gyermeknek így egész egyszerűen lennie kell valahol ez idő alatt. Akkor legyen családban – legyen olyan családban, ahol a család arra rendezkedik be, hogy a saját gyermekeik mellett más gyermekekre is vigyáznak, gondozzák, szeretik őket – segítve ezzel az ez idő alatt dolgozó szülőket – az ott dolgozóknak pedig megélhetést

A

LAKI

Sok törpelelkű törpe a tested általdöfte. Kínozta, elgyötörte, s elhitte, hogy megölte azt, aki szerette, ki meg nem vetette, ki szelíden vezette és fejét felemelte. A szíved eléjük tártad és beléjük plántáltad, hogy igaz út csak egy van: szélfútta lábnyomodban Arcuk melledre vontad. A negyednapja holtat még felélesztetted. Azok meg csak nevettek. Fejedbe tüskét raktak, ecettel megitattak, vasszöggel felütöttek. Halottá mégsem tettek. A törpelelkű törpék tested-lelked leköpték. Sokan még ma sem értik miért csináltad végig. Petróczy Ilona

teremtenek ezáltal. Vagy legyen egy olyan helyen, amely a kis létszámú gyermekközösséggel egy nagycsaládot mintáz, azaz legyen egy olyan "máshol e célra kialakított helyiségben", ahol úgy lehet közösségben, hogy mindeközben ez a közösség a kis létszám és az egyéb tényezők miatt nem egy intézményhez, hanem egy nagycsaládhoz hasonlít. Mindenképp a kislétszámú, gyermekközpontú, családközeli, nemintézményes ellátást preferáljuk a tömegellátással szemben. Fel is állítottunk egy pár szabályt, mely csak a mi Református Egyházi családi napközinkre vonatkozik: Szeretet mindenek felett. A kisgyerekeknek ebben a korban elsődlegesen szeretetre és figyelemre van szükségük. Ezzel együtt nagyon széles a játékpalettánk is. Kézművességet, figyelmet és mozgást fejlesztő játékaink egyaránt vannak. Törődés a másik kulcsszó. Elsődlegesen a 2-3 éves korosztállyal foglalkozunk. Ennek a korosztálynak még nagyon fontos az egyéni törődés. Amikor figyelembe vesszük a kisgyerek egyéni adottságait és a szerint kezeljük. Természetesen ez csak kis létszám esetén valósítható meg. Nálunk 7 gyerekre jut 2 gondozó, ami egyáltalán nem mondható el az állami intézményekre, ahol az arány 14/1, azaz egy gondozó 14 gyerekre. Fejlesztés. Nagy hangsúlyt fektetünk a kisgyerekek egyéni fejlesztésére. Ennek érdekében egy neves gyerekpszichológus, Dr. Szepessy Sándor heti rendszerességgel lejön Pestről és egyéni foglalkozásokat tart. Etika. A mi gyerekeink megkapják azt a lelki hátteret, amelyből később is merítkezhetnek, szükség esetén. Itt a hitet egy olyan formában kapják meg, amelyben Jézus feltétel nélküli szeretete nyilvánul meg. Gál – Szász Melinda 06-30/44-80-999

7. oldal

Beszámoló “Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” ( Gal.6,2) Gyülekezetünkben, mint tudják a Testvérek 2011. január 01-én elindult a házi segítségnyújtó szolgálat. Eltelt egy esztendő! Időszerű ilyenkor visszatekinteni, mérleget vonni, egyben szűk tájékoztatást adni a 2011. évi munkánkról. Emlékszünk sokan; 2010 őszén még azért imádkoztunk, hogy összeálljanak a feltételek, elindulhassunk; később azért, hogy emberileg alkalmasak legyünk, becsülettel megálljuk a helyünket. Amikor ránk szakadt a sokféle emberi sorsból fakadó megannyiféle probléma, nehézség, szembesültünk a mindennapi szenvedéssel, nem azért tettük össze kezünket, hogy kevesebb teher legyen rajtunk, hanem erőt kértünk, az Úr erejét, türelmét, alázatát a munkához, a gondjainkra bízottak ellátásához. Most azért imádkozunk, mert hálát adunk és köszönetet mondunk Istennek, hogy maradéktalanul megadta mindazt, amit kértünk Tőle. Az indulástól mára további 7 fővel (20-ra) növekedett ellátottaink száma, ami egy újabb ápoló vagy gondozó alkalmazásával, 5-6 fővel a maximumra bővíthető. Ha van ilyen irányú igény, kérjük, jelezzék a testvérek, örömmel eleget teszünk neki. Arról, hogy miből áll a munkánk, mit jelent a napi gondozás nehéz pontos tájékoztatást adni, hiszen ez teljesen személyre szabott, az igényekhez igazítjuk, az időskorúak betegségeiből adódóan pedig igyekszünk a legnagyobb tapintattal és intimitással lenni, de személyes érdeklődésre szívesen elmondjuk, mit csinálunk nap mint nap. Mi az a többlet, amit adhatunk,amivel segíthetjük őket újabban, hogy az élet ne csak elviselhető, de időnként szép, akár derűs is lehessen. Persze emberből vagyunk mi is és ami emberi az véges; vannak korlátaink; nem vagyunk mindenhatók. Nem tudunk minden bajra orvosságot és ezzel bizony a nehéz helyzetekben szembesülünk. De olyan jó, hogy mi még fordulhatunk följebb, a legmagasabb fórumhoz. Olyan jó, amikor egy közös imádságban megtapasztaljuk Jézus jelenlétét; gyógyul a lélek, könnyebbedik a test, átjár egy leírhatatlan bizsergető érzés, ami maga után hozza a megnyugvást, a békességet. Ezt a pluszt persze nem erőltethetjük senkire, de

adhatjuk mindenkinek, aki kéri, vágyik Isten jelenlétének személyes megtapasztalására. !Jézus mondja: „Mert ahol ketten vagy hárman az én nevemben összejönnek, ott vagyok köztük” Ez az valójában, ami a kötelezettségszerű munkavégzést szolgálattá, diakóniává emeli és a felszínes érintkezést bensőséges kapcsolattá teszi. Megható és feltétlen szólni kell arról is, amit mi kapunk viszonzásul, gyakran épp a legelesettebbektől. Minden benne van a tekintetükben, ahogyan várnak, a ragaszkodásukban, a szeretet kisugárzásában. Ez ad örömöt, ebből merítünk naponta erőt, újulunk meg. Erre nekünk is nagy szükségünk van, hiszen mint említettem bizony emberből vagyunk mi is. Természetesen ahhoz, hogy szolgálatunk jól működjön, több ember lelkiismeretes munkája kell. Itt mondok köszönetet evangélikustestvérünknek, Domonyi Erikának, aki teljesodaadással és nagy szeretettel főállásban végzi a rábízottak ellátását és Tóth Erika valamint Kapás Erzsébet református testvéreknek, akik megbízásos szerződésben dolgoznak, dolgoztak. Az Úr áldása kísérje életüket! Aszolgálatunk továbbra is térítés mentes! Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik adományaikkal segítették a szolgálatunkat. Terveinkről: Tapasztaltuk, óriás igény van arra, hogy az önállóan kimozdulni nem tudó időseket, betegeket eljuttassuk orvoshoz, kórházba, vásárolni, ügyintézésre. Ezt eddig saját autóval végeztük, de a megnövekedett igény miatt ez egyre nehezebb. Mindent megpróbálunk, hogy a szolgálat hozzájusson egy olyan egyszerű kis fogyasztású autóhoz, amellyel kerekes székes gondozottjainkat is tudjunk szállítani. Bretka Ferencné

Elérhetőségünk: Bretka Ferencné 06-70/5050-813 Domonyi Erika 06-20/8242-982 Bernhardt Adrienn 06-20/2592-796 Református Gyülekezet 06-30/6373-18

8. oldal

„A nagy szabadítás”

2012. március 18-án ragyogó napsütésre ébredtünk. Ez volt az a vasárnap, amelyet vendégváró istentisztelettel, keresztelővel, s legfőképpen a két éve előre egyeztetett Végh Tamás evangelizáció első alkalmával ünnepelhettünk. De ki is az a Végh Tamás? Ismeri valaki? Hallottátok már igét hirdetni? – kérdezgettük egymást a készülődés heteiben. S mivel – azon kívül, hogy a fasori gyülekezet lelkésze volt, de mára már nyugdíjas – nem volt túl sok információnk, a verőfényes vasárnapon izgatottan gyülekeztünk a templomban, hogy lássukhalljuk a híresen elfoglalt nagytiszteletű urat. Jóval 10 óra előtt a gyülekezeti terem ablakán kinézve arra lettem figyelmes, hogy kiszállt az autóból egy magas, kopasz, csupa mosoly, mozgékony ember. Morva Ákos hamarosan eléje sietett és a bekapcsolt, ruhájára rögzített mikroport miatt mi, akik a templomban várakoztunk már hallhattuk lelkészünk örömteli üdvözlő szavait, amelyek minket is jóleső várakozással töltöttek el. Kisvártatva Végh Tamás belépett a templomba, felment a szószékre, kipróbálta a mikrofont, és eközben volt néhány közvetlen, kedves szava a gyülekező testvérekhez is, mondván: De jó azt látni, hogy ilyen szépen, időben, nyugodtan érkezik meg a gyülekezet. De jó – mondta –, mert így van idő a felkészülésre, a ráhangolódásra. Kevéssel a „bepróbálás” után elkezdődött az istentisztelet, s a keresztelőt követően Végh Tamás lépett fel a szószékre… s mi, akik nem ismertük, először hallottuk őt, 12.00 óra körül döbbenten tapasztaltuk, hogy már véget ért az alkalom. Tamás bácsi varázslatos prédikációt tartott nekünk az 1Mózes 2; 15-17 igehely alapján. „És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze. Ezt parancsolta az ÚRisten az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.”

Szólt ez a prédikáció mindenkihez. A balomon mellettem ülő kamasz lányomhoz, a jobbomon mellettem ülő kedves barátnőmhöz, az előttünk helyet foglaló idősebb presbitertestvérekhez és valószínűleg

felsorolhatnék mindenkit, aki aznap a templomnak csak a közelében volt. Úgy áradt az igehirdető szava, és úgy áradt vele együtt a Lélek is, hogy az alkalom után elfogódottan néztünk egymásra, és alig vártuk, hogy csütörtök legyen (akkor, március 22-én) volt ugyanis a következő alkalom, amikor az evangelizáció-sorozat keretében másodszor látogatott meg és tanított minket Isten igéjével Tamás bácsi. Azok a testvérek, akik bármilyen okból kimaradtak ebből az élményből, az iratterjesztésben – igen kedvező áron – hozzáférhetnek Végh Tamás könyvecskéjéhez, amely annak a 4 előadásnak a lényegét tartalmazza, amelyet mi most élőben hallgathattunk. Többen már vasárnap megvették – köztük jómagam is. De őszintén meg kell mondanom, hogy Tamás bácsi személyes varázsa hihetetlenül erősíti a mondanivalóját, aki teheti, ne csupán a könyvét olvassa el, de hallgassa meg őt élőszóban is! Miközben papírra vetettem ezt a rövid összefoglalót, komoly kísértést éreztem arra, hogy leírjam az igehirdető egy-egy magvas gondolatát, de nem akarok elvenni, elhagyni semmit a hallottakból, úgy volt az jó, a maga teljességében, ahogyan elhangzott (javaslom meghallgatásra a honlapon!). Én a könyv elolvasása előtt, és a közben is jegyzeteltem, hogy a lehető legteljesebb módon mentsem meg a feledéstől a számomra fontos mondatokat. Kedves Testvérek! Aki tartalmas, gondolatébresztő lelki programra vágyik, vegyen részt Végh Tamás istentiszteletein – vagy legalább olvassa el a könyvét! Nem fog csalódni! -czy

Szeretetvendégség az evangélizáció után

Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt nekik: "Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk. És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel." (Lukács 24, 45-49)

9. oldal

AKINEK ITTHON AZ OTTHON – ÉS OTTHON AZ ITTHON… „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél…” - így mondja a nóta. Nehéz is mindent a hátunk mögött hagyni, s az alaptól felépíteni az életünket. De menni, menni kell egy jobb élet reményében. Sokan így tesznek, de ma már kijelenthetem, hogy Erdélynek Magyarország az anyaországa. Ebben az esetben, a nóta már nem mondja ki az igazat! Bárki Erdélyből, vagy Romániából, magyarként, jó szándékkal, reménnyel ide, hazaérkezik, az otthonra lel határainkon belül, bármelyik faluban, városban. Továbbiakban erről faggatom gyülekezetünk aktív tagját, VárdaiAlbertet. -Mikor és hogyan indultatok Magyarországra? Hányan vagytok testvérek? Különböző időközönként érkeztetek vagy egyszerre? -Ez nagyon hosszú történet. Ugyanis nagybátyám 1983-ban jött ki elsőként a családunkból, én akkor kilenc éves voltam. Én is ezt szerettem volna. Kijönni, hogy a Himnuszt szabadon énekelhessem, hogy ne kelljen a fejadagok mértékében gondolkodni, hogy azt a finom magyar fehér kenyeret ehessem, amit az anyaországi testvérek. Hogy végre ne kelljen félve kimondani, hogy magyar vagyok. Lehet, sokan nem tudják, de akkoriban nem volt életbiztosítás felvállalni a magyarságunkat. Gyermekfejjel, beszélgetve és hallgatva a felnőtteket, tisztában voltunk a politikai helyzettel. Tizennégy éves koromban néhány barátomnak hitt haverommal az átszökést terveztük. Korábban az unokatestvéreim szöktek át és ők sikerrel jártak. Felbátorodva tervezgettünk, egyeztettünk. De a haverok a megbeszélt időpontnál korábban indultak, engem otthon hagytak. Mint később kiderült, nekem ez javamra vált, mert a Teremtő, szó szerint borzalmas tortúrától menekített meg. A fiúk rettenetesen megjárták. Elfogták, megverték őket, sok megaláztatáson mentek keresztül. Szóval ekkor nem jött össze. Tizenhét évesen ismerkedtem meg Enikővel. Ő orvosnak készült, megnehezítette a tervét, a helyzetét, hogy magyar nyelvű orvosképzés csak a marosvásárhelyi egyetemen volt. Enikő terve megkérdőjeleződött, mivel éppen a felvételijének évében még ez az egyetlen hely is bizonytalanná vált. Ez

volt az ok, hogy Enikő – megbeszélve szüleivel - átjött Debrecenbe. Tervei szerint ott akart továbbtanulni. Felvételt nyert a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumába. Szorgalma és kitartása eredményeként továbbiakban Szegeden, az Orvostudományi Egyetemen kezdte el az első évét. Boldogságát beárnyékolta, hogy tragikus hirtelenséggel elveszítette édesapját. Lelkileg és anyagilag is rossz helyzetbe került. Tanulmányait nem tudta folytatni, mivel tandíjat kellett volna fizetnie. Istenbe és egymásba vetett hitünk, szerelmünk átsegítette élete nehéz korszakán. 1997 júniusában összeházasodtunk, Budapesten kezdtük közös életünket. Enikő, a húgom egy év múlva követett minket. A Teremtő Isten ajándékaként egészséges, szép kisleányunk született: Orsolya. Boldogságunk határtalan volt! De mindkettőnknek hiányoztak a testvérek, a rokonok. Ez is megadatott! Enikő öccse sikeresen átjött, majd a nővéremék, Ildikó és Rudi. Enikőnek nagyon hiányzott az Édesanyja, de nem sokára őt is átölelhettük, együtt voltunk. A családegyesítésben megsegített minket az Isten! Enikő öccsének a menyaszszonya, azóta már a felesége is itt volt velünk. Szüleim hiányát nehezen tudtam elviselni, meggyőztem őket, sikeresen átköltöztek! Boldogok voltunk. Fannika, a keresztlányunk születésével boldogságunk tetőzött. Ennek már három éve. -Félve teszem fel a kérdésemet, amikor otthon Szüleiteknek felvetettétek ezt az ötletet, Ők miképpen fogadták? Ismerem Őket jól. Kedves, aranyos, Istenfélő szülőkkel áldott meg benneteket a Teremtő. Édesanyád mosolygós szerető tekintetével simogatja a gyermekeit és az unokáit. Szerencsére többször hazalá-togatnak, hogy – ily módon, fizikailag is mindnyájatokat átölelhessenek. -Valamilyen szinten terveimet, vágyamat már régen tudták. Mindig is őszinték voltunk egymáshoz. Szüleim nemcsak gyökerekkel, de szárnyakkal is megáldottak. Jól tudták, biztosak voltak abban, hogy Ők mindent elkövettek azért, hogy az életben meg tudjuk állni mindannyian a helyünket. Ez számukra megnyugtató volt, bíztak, és folyamatosan imádkoztak értünk Istenhez. Imájuk meghallgatásra talált, kitartásunk meghozta gyümölcsét. Igen, a Szüleinket nehéz itt tartani, nagyon szeretnek itt lenni,

szeretnek minket, az unokákat, sőt a pilisi a gyülekezetet is. Imádkoznak értünk, de az Ő világuk ott van. Támaszt jelentenek az otthon maradóknak. Amikor itthonról, Pilisről – hazavittük őket, az otthon maradók többször aggódva tették fel a kérdést: „ugye nem mentek vissza? Hiányoztok, nélkületek minden annyira más!" Ugyanez van Enikő édesanyjával is. Igaz a mondás, idős fát nem lehet sérülés nélkül átültetni. De nem szakadtunk el, jönnek-mennek, jövünk-megyünk, szeretünk és szeretve vagyunk, köszönve és hálát adva Istennek, mindannyian a helyünkön vagyunk. Mindig arra törekedtek, hogy a Biblia szerint neveljenek minket. Szigorú, becsületre, életre, Isten hitre való nevelést kaptunk. Egy meleg, de életre nevelő fészekből röppentünk ki. Az ottani gyülekezet összetartó volt, s mindig figyeltek nemcsak a saját, de a másik gyerekeire is. -Mikor érezted és hogyan, miképpen Isten elhívását? -Tizenhárom-tizennégy évesen kaptam az első elhívást, már akkor tudtam, hogy aki Isten szolgálatába áll, annak nagyobb felelősséggel és számonkéréssel kell számolnia, mint egyébként. Az első hívást elutasítottam, mert nem hittem erre való alkalmasságomban. Az első elhívást elvetettem, anélkül, hogy lelkipásztorommal, Nagy Józseffel, vagy a családommal ezt megbeszéltem volna. Húsz évig nem is gondoltam erre. Senkinek nem is beszéltem erről. Harmincharmadik évemet betöltöttem, amikor egy belső hang szólított: menj teológiára, teológia. A belső hang, s a gondolat nem hagyott nyugodni. A feleségem is látta rajtam, rám is kérdezett, hogy mi történt velem? Őszintén válaszoltam, mire Ő a legnagyobb meglepetésemre elmondta, hogy Ő álmában azt hallotta, hogy „Albert pap lesz”. Levegőt sem kaptunk a meglepetéstől. Mindketten, s egyszerre kaptuk meg Isten útmutatását, külön-külön anélkül, hogy bármikor egymással erről beszéltünk volna. Nem nyugodtam, bizonyságot és jelet kértem Istentől. Mire gondolok? A feleségemmel történt beszélgetésünk után leültem, böjtöltem, imádkoztam, és kértem Istent, hogy mutassa meg nekem, mi az Ő akarata. Ezt az Igét kaptam: 3 Mózes 8: 30. Azután vőn Mózes a kenetnek olajából és a vérből, a mely az oltáron vala, és meghinté Áront és az ő ruháit, az ő fiait és az ő fiainak ruháit ő vele együtt, és

10. oldal megszentelé Áront és az ő ruháit, és az ő fiait és az ő fiainak ruháit ő vele együtt. A válasz egyértelmű volt, meg is köszöntem Istennek. Isten hívását továbbgondolva, tudva, hogy a Teológiát Pesten csak nappali tagozaton tudom elvégezni, fel kellett adnom a munkámat, ha a tanulásra akartam koncentrálni . Épp , hogy beköltöztünk a házba, a felvett hitelek miatt ezt veszélyesnek és nehéznek éreztem. Istenhez fordultam problémáimmal. Böjtöltem és imádkoztam: „Uram, Te látod az anyagi helyzetünket, mi lesz velünk, s azokkal a dolgokkal, amelyeket Tőled kaptunk, ház, az autók. Egy fizetésből gyermekkel hogyan élünk meg? Segíts nekünk". Erre a válasz: I Királyok 17: 14." Mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül addig, míg az Úr esőt ád a földnek színére." Ismételten egyértelmű választ kaptam. Később még egyéb jeleket, megerősítéseket kértem. Az Úr tudatta velem az akaratát, félreérthetetlenül. Mi az utam, s minden a Teremtő akarata szerint történt. Eleinte egyéni tanulmányi renddel Pápán tanultam, iszonyú nehéz volt a tanári magyarázatok nélkül, munka mellett. De azon az úton, amit az Úr kijelölt számomra, kegyelemből haladtam előre. Elmúlt év januárjában a munkahelyem is megszűnt, a válság kellős közepén. Isteni gondoskodásnak tartom, hogy

megéltünk egy fizetésből. Isten kegyelmét látjuk, mert az Ő segítsége nélkül ez lehetetlen vállalkozás lett volna. Isten Igéje szent és állandó, amit egyszer kimond, az kimondott marad, az soha nem változik. Ezért zavar az, ha bárki Isten Igéjét idejemúltnak tekinti, vagy félremagyarázza. Az Ige nem kor - helyszín - vagy eseményfüggő. Aki mást állít, nem érti Isten akaratát. -Milyen munkát adtál fel, s most hol tanulsz, mire kapsz képzést? -Egy magáncégnél dolgoztam, ahol együtt voltam Enikővel, Encivel és Enikő testvérével és feleségével egy ideig. Ott minden háttérmunka az én felelősségem volt. A beszerzéstől a posta ügyintézésén keresztül, az autók menetkész állapotáig. Úgy is mondatnám, én voltam a kiszolgáló részleg. Miután megszűnt a biztos munkahelyem, azt kaptuk a feleségemmel az Úrtól, hogy jöjjek át a Károlira, és folytassam ott a tanulmányaimat nappali keretek között. Pár évet elveszítettem, ugyanis a két Teológia nem egyforma oktatási rendszerben dolgozik. Itt újrakezdtem a tanulmányimat az alapokról, hiszen az elsősökkel kerültem egy évfolyamba, s az Úr akarata szerint velük is fejezem be. A hozott tantárgyaim nagy részét elfogadták, ez is segít, mert azokat nem kell még egyszer felvennem, de nem rövidítik meg a tanulmányi időmet. A képzés végén teológus-lelkész diplomát kapok, amely lelkipásztori szolgálat teljesítésére jogosít fel. Gyülekezeti lelkészként szeretnék szolgálni. Ter-

Bevezetés

mészetesen ebben sem az én vágyam, kívánalmam lesz a mérvadó, hanem egyedül Isten akarata, mert Nélküle semmi vagyok. Ha beteljesítem az Ő hívását, akaratát, akkor boldog leszek, mert akkor leszek az igazi helyemen. A dolgok soha nem történnek véletlenül. Mindennek oka van. -Többször belegondoltam, ha lelkészként az ország más részébe helyeznek ki, hogyan hagyod el az itteni életedet? Ismét újra kell építkezned, lelkiekben legfőképpen. -Igen, ez érdekes kérdés. De úgy vagyok vele, hogy mindent úgy teszünk, ahogyan azt Isten akarja. Ha az lesz az utam, minden zokszó nélkül megyek, megyünk. Nem kell újra építkeznem, csak folytatnom kell Isten országának építését itt, a földön. Hiszem, hogy Isten ezért hívott el, ezért ismertette meg magát velem, hogy üdvözüljek. Nem azért, mert én jó ember vagyok, nem azért, mert Őt szolgálom, és remélem, mindörökké fogom is, mert csak azt tudom mondani Pállal együtt, hogy a legnagyobb bűnös én vagyok, én vertem Krisztusba az összes szeget, én ütöttem és gyaláztam Őt a legjobban, és mindezek ellenére tudom azt, hogy szeret engem, megbocsájtja a bűneimet, és ingyen, de felbecsülhetetlen áldozatával, kegyelméből üdvözít. Legyen érte hála Neki mindörökké. Mindörökké, Ámen.

állnom a testvérek elé. Mennyivel könnyebb volt Biblia – vagy imaórán a háttérből hozzászólni! Amíg így töprengek, egyszer csak a mellettem levő lapra tekintek. Újraolvasom, amit még január 31-én vetettem papírra. Éreztem, hogy egyszer még különösen fontosak lehetnek ezek a sorok. Eddig még sohasem írtam ki igeszakaszt a Bibliából, de most az Úr vezette a kezemet. Ez áll a papíron:

Néhány héttel ezelőtt az Úr arra indította Takács Julikát, hogy az otthonába hívja azokat a testvéreket, akik szívesen fogadva a meghívást, eltöltenek egy szombat estét az Igére figyelve, egymással testvéri szeretetben beszélgetve. Akik ott lehettünk, boldog örömmel hallgathattuk bizonyságtételét arról, hogyan, milyen vívódások között készült erre az alkalomra, s arról, hogyan jutott élő hitre, s mit jelent Kiálts hozzám és válaszolok hatalmas és m"egfoghatatlan dolgokat jelentek ki neked, amelyről nem tudhatsz." (Jeremiás 33:3) számára az “egykor” és “most”. Ó, valóban! Kiáltok Hozzád Uram, hisz most döntenem kell, akkor is, ha úgy érzem, semmit sem tudok! Csak remélem, Ma korán megébredtem. Reggel 5 óra, 03 perc mire írni hogy aki téged szívből szeret, azt nem hagyod magára! És kezdek, de már előtte azon gondolkodtam, imádkoztam, nem gondolkozhatom azon, hogy mennyivel könnyebb volna kérdeztem az Urat, hogy mi lehet az Ő célja a nálam tartandó egy példabeszédet kiválasztanom és arról anyagot gyűjteni az alkalommal. Mit vár, mit üzen, miről kellene beszélnem interneten, áldott, jó könyvekből… Milyen ésszerű volna! azoknak a testvéreknek, akik majd eljönnek hozzám, De a lelkem tudja, és azt diktálja, hogy ha imádkoztam és hozzánk, az otthonunkba? Miért választott engem, aki se hiszek az Úrban, az Atyában és a Szentlélekben, az egy igaz helyesen beszélni nem tudok, de még alapos bibliai Istenben, akkor már nem csak, és nem is elsősorban a ismeretekkel sem rendelkezem? Merjek-e ilyen bátortalanul tudásom számít, hanem az én kitartásom, ráhagyatkozásom. belefogni? Merjek-e teljesen és csakis Rá hagyatkozni? Nincs Döntéseimben, a mindennapok különböző élethelyzeteiben, tapasztalatom, hiszen ez az első eset, amikor ki kell majd eddig is Ő adott eligazodást, bölcsességet. Isten, az én Uram

Meddig tart, mire elég az én hitem?

11. oldal Meddig tart, mire elég az én hitem? folytatás a 10. oldalról

szava, példák, parancsolatok, melyeket Jézus, a mi Megváltónk hagyott nekünk: mind mutatja az utat, amit követni kell. Az én bizodalmam Őbenne van. Benne reménykedem, mikor segítséget kérek és várok, és tudom, hogy nem hagy, nem hagyhat cserben, hiszen nem a magam dicsőségét keresem, hanem az én Uramat szeretném szolgálni. Az Ő szent Lelke által nemcsak beszélni, hanem cselekedni is. Nem az első eset tehát, amikor döntenem kell, sokszor megvívtam magamban ezt a csatát. A magam erejéből, vagy csakis Tőle várva mindent. Olyan érzés ez, mintha próbára tenne: elég-e neked az én kegyelmem? Tudod-e, hogy az én erőm erőtlenség által ér célhoz? (2.Kor.2:9) Eszembe jut Péter vízen járása. Amíg az Úrra tekintett és követte, nem volt baj, de amikor az erős szélre figyelt, megijedt és amint süllyedni kezdett felkiáltott: "Uram ments meg!" Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt és ezt mondta neki: "Kicsinyhitű miért kételkedtél?" Így vagyok én is ezzel az alkalommal, a döntésemmel. Van-e bátorságom tehát kiállni és a Szentlélekre bízni magamat és a jelenlévőket? Hagyom-e, hogy Ő, csak Ő szóljon rajtam és az alkalmon keresztül? És ha mégis megszégyenülök? Ha az emberek a szájukra vesznek? Vállalom azt is? S mégis, lelkem mélyén tudom, hogy eszköze lehetek. Szolgálhatok, még ha most nem is tudom, hogy kinek s valóban milyen fontos lesz ez alkalom, ami az én döntésemtől függ. Van egy másik mondat is, amit leírtam akkor, arra a papírra: "Nem magam adom, hanem amit én is kaptam" ezen is elgondolkodtam újra. Mit is adhatnék én, mikor a szüleimet, a születésemet, az életemet, lelkemet, létemet is kaptam? Úgy születtem, érkeztem egy teremtett, kész világba. Nem kértem, nem terveztem. Ajándékba kaptam. Egy olyan világba jöttem én is, ahol a jó és a rossz egyaránt jelen van. Rajtam, rajtunk, a döntéseinken, a választásainkon múlik, hogyan találjuk meg helyünket, az életünket, a feladatainkat, amire elhívattunk, s amiről egyszer számot is kell adnunk a Teremtőnek, az Élet Urának. Igen, mindezt már tudom. De nem mindig volt így. Sokáig vak voltam, pedig azt hittem látok, élek, és hittem, hogy jó keresztény, jó ember vagyok. Sajnáltam, s egyben dicsértem magam, mennyi áldozatot hozok a családomért, értük élve, mennyit küzdök az ezzel járó nehézségekkel, a megélhetésért, a jövőért. Küzdök a bánattal, a sérelmekkel, amelyeket én, vagy mások okoztak, gondok és aggódások,

Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben. (Gal 6, 10)

problémák fölött. Igen, ez volt az életemnek a "magam adom" szakasza. A “magamé”, amikor azt hittem, hogy áldozat vagyok. Hányszor vontam kérdőre Istent, hogy nekem csak ez jutott! Istent, aki akkor még csak a fejemben volt és nem a lelkemben élt. Őt, aki végtelen irgalmával, szeretetével nem hagyott magamra akkor sem. Ott volt velem, mellettem, és figyelt és várt. Hozzám is szólt igéje:"Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek….” (Jel.3:20)

Én is kerestem őt, majd az Alfa-kurzuson, ima- és Bibliaórákon, az Ószövetségből, a próféták szavaiból, lassan megértettem, hogy mit kér és kért mindig is. Mit várt az Isten az emberektől, milyen istentiszteletet, életvitelt, áldozatot? Végül ráismertem magamra is, személyes életemet is megláttam az Ige tükrében. Megértettem, hogy a lelkem azért szegény és örömtelen, mert csak a számmal tiszteltem Őt és nem teljes szívemmel, lelkemmel. És akkor élettel teltek meg azok az Igék, amelyek mindig is oly sokat jelentettek számomra: Az Isten Lélek, és akik imádják őt azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk. (János 4:24)

“Szeresd Istent teljes szívedből, teljes lelkedből és elmédből.” (Mt.22:37.) "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa" (János 3: 16-17) "Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét, tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön és aranyon váltottatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén jelent meg tiértetek, akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen." (1 Péter 1: 17-21)

Most, hogy újra megmelengették a szívemet, átjárta a szívemet a bizalom, a hit, a remény, és az én Uram iránti szeretet. Már tudom, hogy bátran kinyithatom az otthonunk ajtaját, testvéreim előtt, mert odabent mindnyájunkat Jézus vár! Letelepedhetünk a lábaihoz, s ha szólhatok valamit, Ő fog megsegíteni. Belőle merítek. Már nem kell a “magamé”! Már nem csak a szám, hanem egész szívem és teljes lelkem dicséri Őt!

Morva Ákos Nt. lelkipásztor és Korsós Tamás I. évf. teológus a gyülekezeti szolgálatra készül

12. oldal

Kincskeresésre bátorítunk mindenkit! 2012.április 21. szombaton de. 9.30-tól délután 4 óráig: Hitmélyítő csendesnap a gyülekezeti teremben.

Május 6-án az istentiszteleten 10.30-kor hittanos gyermekeink szolgálnak Anyák napja alkalmából.

Kutassuk, keressük, hol is van a mi kincsünk! Talán a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és a tolvajok kiássák és ellopják, vagy a mennyben? Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is olvashatjuk Máté evangéliuma 6. fejezetének 21. versében. Akit érdekel, hogyan gyűjtheti a mennyei kincseket, jöjjön velünk! Segítségül néhány információ, mely kedvet adhat mindenkinek: Gyülekezeti táborunkat a jelentkezők összetételéhez igazítjuk. Időpont: 2012. július 2–7-ig, azaz hétfőtől szombatig. Helyszín: Piliscsaba – Lelkiszolgálat Háza, 55 fő Tábor költsége 15-20 ezer forint személyenként, ami egy már beadott pályázattól függ. Családoknak kedvezmény. Jelentkezési határidő Pünkösd, azaz május 27. Ez 5.000 Ft. előleg befizetésével érvényes.

Szent-Gály Kata: „Azt mondja az Úr: Kevés az, hogy a szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.” (Ézsaiás 49,6)

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…? Reszketni, remegni az Olajfa-kertben…? Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel…? Szemben a Halállal, szemben a közönnyel…? Adnád-e kezedet szorító kötélnek…? Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek…? Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben…? Az ostorozásnál eltakarnál engem…? Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek…? Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet…? Roskadva, remegve, föl, egész a célig…? Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik…? Tudod-e karodat szélesre kitárni…? Az egész világért áldozattá válni…? És tudsz-e pihenni úgy a kereszten, hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem…? Tudsz-e mellém hágni…? A helyembe lépni…? Magadat feledve életemet élni…? Egészen eltűnni, elmerülni bennem…? Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?

Biblia ismereti előadások. Képünkön Nagy Józsf II. éves teológus és a gyülekezet

PILISI REFORMÁTUS GYÜLEKEZET KIADVÁNYA Megjelenik változó időpontokban, 250 példányban Felelős kiadó: MORVA ÁKOS lelkipásztor Pilis, Rákóczi út 30. 2721 Telefon: 06/29-496-368 és 06/30-637-3183 Email: [email protected] szerkesztő: Jakab Zoltánné email:[email protected] Tördelőszerkesztő: VARJU ZOLTÁN gondnok Telefon: 06/29-498-803. Email: [email protected]

Istentől áldott, békés húsvéti ünnepet kívánunk!