2012. Advent - Karácsony
65. szám
A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főiskolai Lelkészség lapja Mottó: „Mialatt mély csend borult a mindenségre…” (Bölcs 18,14)
AKTUALITÁS Két új egyházdoktor A hit éve megnyitásakor XVI. Benedek pápa két új egyháztanítót avatott. Tudjuk, hogy a Doctor Ecclesiae megtisztelő cím, immár összesen 35 személy kiváltsága a szentek között. Róluk a liturgia külön megemlékezik (más a közös miséjük és a zsolozsmájuk). Azok a jobbára az egyháztörténelem kezdeti időszakában élt tudós teológusok kapták ezt a címet elsősorban, akik tanításukkal, teológiai munkálkodásukkal az igaz hitet mélyítették el (pl. a nagy keleti egyházatyák: Szent Bazil, Nazianzi Szent Gergely, Aranyszájú Szent János és Szent Atanáz; a nyugatiak pedig: Szent Ágoston, Szent Ambrus, Szent Jeromos és Nagy Szent Gergely pápa). Később azután a középkori nagy szentek közül ugyanezt a címet kapta Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventura, Szent Anzelm, Szent Izidor, később Szent Bernát és mások. A sorból nem maradhatott ki Szalézi Szent Ferenc és Keresztes Szent János sem, vagy Bellarmin Szent Róbert és Nagy Szent Albert sem. VI. Pál pápa volt az első, aki női szenteknek is adományozta ezt a címet, így lett egyháztanítóvá Sienai Szent Katalin és Avilai Szent Teréz. Boldog II. János Pál pápa csak egy szentet tüntetett ki ezzel a címmel, de az hatalmas
meglepetést okozott: Lisieux-i Szent Terézt (1997-ben). A pápa finom pedagógiai célzattal tette a hit évének megnyitó ünnepére a két új „egyházdoktori kinevezést.” Bingeni Szent Hildegárd a pápa szülőföldjén, Németországban élt a XI-XII. században.
Már nyolc éves korában egy bencés monostorba került, ahol intenzíven érdeklődött az írás-olvasás, a Biblia kincsei, a liturgikus énekek és a bencés regula iránt. Mesterének magát az isteni Bölcsességet tartotta, aki megvilágosította a teológia, a medicina és a zene területén. 1150-ben apátnővé választották, látogatta a hozzá tartozó szerzetesházakat és felhasználta utazásait arra, hogy nyilvános tereken is beszéljen. Arra hangolta nővértársait, hogy örömmel szolgálják Istent. A betegeknek maga készített gyógyszert, kenőcsöt, italokat. Apokaliptikus látomásai voltak, amelyeket latinra fordítottak; a
„Rajna Szibillájának” nevezték. 82 éves korában hunyt el, sírjához azonnal zarándoksereg járult. Nyilvános tiszteletét a XIV. századtól engedélyezték, 1916-tól Solesmes és Beuron bencés kalendáriumában szerepel emléknapja. Művei latinul olvashatók, Bajorországban ismertek a róla elnevezett, természetes hatóanyagokat forgalmazó ún. Hildegard-Apothekok. A másik egyházdoktori címmel kitüntetett: Avilai Szent János, (aki nem azonos a már az egyháztanítók sorában tisztelt Keresztes Szent Jánossal). A zsidó származású spanyol ifjúban egy bikaviadal kegyetlenségeinek látványa érlelte meg a szerzetesi hivatást. Pappá szentelése után örökségét a szegények között osztotta szét. Szívesen ment volna az amerikai misszióba, ám származása miatt otthon kellett maradnia. Kiváló prédikátor és népmisszionárius volt, tömegek hallgatták, sokan megtértek a hatására (pl. Istenes Szent János, a beteggondozó Irgalmas rend alapítója). Barátai voltak Loyolai Szent Ignác, Alcantarai Szent Péter, Avilai Szent Teréz. Egy időben szembe kellett nézne az inkvizícióval, fogságba került, megvédte magát, de óvatosságra intették. Kiterjedt levelezést folytatott, újfajta öntözési eljárást honosított meg. Magasabb fokú iskolákat hozott létre, egy közülük egyetemmé is lett. Támogatta a megtért zsidókat és az iszlám-
2 ból keresztényé válókat. A jezsuiták közé nem vették fel. Fontos szerepet töltött be a Trentói Zsinat határozatait végrehajtó toledói zsinaton. 1970-ben avatták szentté. Mindkét új egyháztanító a hit példája az élet számos területén. Nem csak szoros értelemben vett vallásos emberek voltak, de értettek koruk tudományához is, mély és példamutató hitükkel utat mutathatnak korunk bölcsességre, tudásra és rendíthetetlen hitre szomjas emberiségének.
Egy szent bajor leány A kicsik és a jelentéktelenek mutatják a hit útját. Október 21-én a Vatikánban XVI. Benedek pápa másokkal együtt a szentek sorába iktatta a bajor származású világi hívőt: Anna Schäffert, aki mélységes krisztusi szeretetéről tett tanúságot. Hosszú éveken át ágyhoz kötött betegként folytatta misszionáriusi tevékenységét, 1925-ben hunyt el, II. János Pál pápa 1999ben avatta boldoggá. A bajor nép vallásosságában már XVI. Benedek pápa megválasztása előtt jóval egyre inkább fókuszba került egy balesetet szenvedett, megbénult, mégis élete értelmét Jézusban megtalált leány, akinek ágyban fekvő, hálóinges képét terjesztették egymás között az emberek, bajban közbenjárását kérték. Jól ismertem egy idős aszszonyt, egy kis község polgármesterének a feleségét, aki a 80-as években már úgy beszélt róla, mint a jövő nagy szentjéről, amikor még híre sem volt annak, hogy boldoggá avatják. Vajon mit tett Anna, amiért XVI. Benedek pápa ily magasra, nemzetének kiválóságai közé emeli őt? 1882-ben született egy asztalos, kézműves családban. A mély keresztény lelkületet édesanyjától tanulta. Erős, egészséges gyerek
volt, aki már 1893-ban, elsőáldozásakor Istennek ajánlotta életét. Regensburgban, ahová kislányként szolgálni járt, szeretett volna a misszionárius nővérek közé lépni. Apja halálát követően Landshutban dolgozott, ahol Jézus különleges hívását hallotta meg: hamarosan sokat és hosszan kell szenvednie. Annak ellenére, hogy már abban az évben felajánlotta életét Szűz Máriának, mint minden egészséges fiatal, ő is félt ettől a jövőtől. 1901-ben egy mosókonyhában kellett dolgoznia. Amikor egyszer a mosókazán fölött lévő kályhacső kicsúszott a falból, megpróbálta visszahelyezni, ám megcsúszott és mindkét lábával a forró mosólúgba zuhant. Az orvosok mindent megtettek érte, de a bénulástól nem tudták megmenteni, teljesen rokkant lett. A kicsiny családi lakásban, ahol testvére családja is élt, már nem maradhatott. Nagy szegénységben édesanyjával egy szobát béreltek, ahol ágyhoz kötötten kellett felismernie Isten akaratát fiatal életében. A keresztre feszített Krisztus hívására élete feladatát látta annak felajánlásában a bűnök bocsánatára. A helyi plébános jó lelki mestere volt, naponta áldoztatta. 1910 őszén rendkívüli látomásban, ahogy ő mondta „álomban” Anna előbb Szent Ferencet majd a mennyországot látta, ahol elfogadták áldozatát. Ettől kezdve apostolkodott szavaival és írásaival azok között, akik hozzá fordultak. Kérő levelek nem csak hazájából, de Ausztriából, Svájcból, sőt Amerikából is érkeztek hozzá. 1923-ban egy eksztázisában átélte a nagypénteki eseményt és állapota rosszabbra fordult. Mindkét lába teljesen lebénult, szörnyűséges gerincvelő görcsöket és végbélrákot kapott. Öt héttel a halála előtt kiesett az ágyából és még egy agyrázkódást is szenvedett, ami akadályozta a beszéd és a látóképességét. Hatalmas kínjain mindenki csodálkozott, hogy lehet egy embernek ennyit szenvednie?
1925. október 5-én haldokolva vette magához a szent útravalót, ami 25 éves szenvedéseiben tápláló forrása volt. Utoljára keresztet vetett és így fohászkodott: „Jézusom, neked élek!” Október 8-án volt a temetése hatalmas tömeg részvételével. Szenvedő emberek serege járult közbenjárását kérve a sírjához és a hivatalosan számon tartott 17 ezer imameghallgatást követően indult meg a boldoggá avatási eljárása 1972-ben. Testét a temetőből a mindelstetteni plébániatemplomba vitték, ahol – különösen július 26-án, Anna-napon – ezrek részvételével tartott zarándoklatokat tartanak. Boldoggá avatására többféle könyv alakban megjelent apró, gyöngybetűkkel írott naplója, feljegyzései, életének sokszoros feldolgozása, bemutatása. Bajorország új szentjének legismertebb olajfestménye ágyban ülve ábrázolja, lágy, szelíd tekintettel, egyik kezében életírása, a másikban rózsafüzére, feje felett pedig a töviskoronával körülvett Jézus Szíve-kendő. Egyszerűség, mélységes hit, megpróbált élet, 33 év kegyetlen szenvedése volt a sorsa. Erőforrása lehet korunk minden szenvedőjének, aki rásejt az apostol szavainak értelmére: „kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből testének, az egyháznak javára” (Kol1,24). Pákozdi István
Szókratész, Platón és Arisztotelész teológiájáról Vajon miként gondolkodott a klaszszikus kor három nagy filozófusa az istenségről? Mindenekelőtt legalább valamennyire tisztán kell látnunk az V-IV. század görög vallásosságának kérdésében. Nyilvánvalóan ez képezte mindhárom gondolkodó
3 kulturális hátterét, melytől mindhárman bizonyos mértékig távolságot vettek, melytől azonban egyikük sem szakadt el teljesen. A görög vallásosság némely fontos vonásának kiemelése segít abban, hogy megszabaduljunk nyugati keresztény (római katolikus) eredetű előítéleteinktől. Amint Jean Grondin figyelmeztet bennünket, e hagyomány alapján hajlamosak vagyunk sok mindent elvárni egy vallástól: például szent iratok jól meghatározott csoportját, központi szervezetet és tanítóhivatalt, hierarchikus papságot, egyértelmű hitvallást és dogmatikát stb. A görög vallásról Fontos vonása az ókori görög vallásnak, hogy nem létezett külön befolyásos papi osztály, amely a vallásos hagyományok kizárólagos értelmezőjeként léphetett volna föl. Ez tette lehetővé a görög filozófia mint a vallási hagyománytól független gondolkodás kialakulását. A görögök politeisták voltak: sok különböző helyen sok különböző istent tiszteltek. E sokféleséget megerősítették a görög lakta területek földrajzi tagoltságai (hegyek, tengerek) s az istentisztelet helyi jellege még az V. században is jellemző volt. Természetesen már korán fölmerült az igény a különböző kultuszok egymáshoz közelítésére: így jött létre a mintegy tizenkét istenalakból álló Olümposzi Pantheon. Ezek mellett azonban még számos helyi istenséget, félistent és daimónt (természetfeletti lényt) tartottak számon. Az istenség képzete nem volt pontosan meghatározva. Az egykori természeti istenek (viharisten, Földistenség, termékenységistennő, tengeristenség) egyre inkább emberi alakot öltöttek, vagy (a megszemélyesítésekben) egyre inkább elvonttá váltak. A VIII. vagy VII. századi theogóniák olyan költői művek, amelyek megkísérelték (leszármazási) rendbe
helyezni, csoportosítani, osztályozni az istenek e már-már átláthatatlan és zavaros sokféleségét. Ezek egyike sem vált azonban megföllebbezhetetlen vallási tekintéllyé. Még az V. századi drámákban is fölbukkannak újabb változatok. A görög vallás lényegesebb, jellemzőbb összetevője volt a kultusz, az istenek tisztelete. Erre a költők megállapításai nem igen hathattak. A görög vallás ugyanis nemzeti, törzsi, családi s nagyrészt külsődleges és a közösségi megszokás szentesítette dolog volt. Elsősorban a kultusszal – az áldozatbemutatással, imák elmondásával, szertartások elvégzésével – függött össze. Politikai-társadalmi vallás volt, a városállam – s bizonyos esetekben, így az olümpiai játékok esetében – az egész görögség összetartozását fejezte ki, s erősítette meg. Hazaszeretet és az istenek szeretete számukra ugyanazt jelentette. A vallási intézmények egyúttal társadalmi és állami intézmények is voltak, az állam, a politika, a nemzet ügyei ezeken keresztül jelen voltak az élet minden szegletében. Az indiai vagy római vallásossághoz hasonlóan igen fontos volt a szertartások pontos elvégzése. Mivel azonban az istenség kifürkészhetetlen, az ember pedig tudatlan, jóslással tudakolták meg az isteni szándékot – hogy véletlenül se sértsék meg azt. A bűntettet ki kellett engesztelni áldozattal – az egész közösség érdekében. A közfelfogás az volt, hogy a jó és igazságos kedves az isteneknek. A népi-közéleti-társadalmi vallásosság mellett, a beavatottak számára megnyíló misztériumvallások is fontosak, mivel hatnak majd a bölcseletre, így Szókratészra és Platónra is. Az egyéni üdvkeresés kapcsán ezekben jelenik meg a halálon túli boldog élet és kárpótlás elképzelése. A hagyományos görög műveltség részét képezték Homérosz eposzai, amelyek istenek és hősök
tetteiről szóltak. Ezen énekeket az egész görögség közkincsének tekintették. Az istenekről szóló történeteknek azonban több változata élet (eredetileg szóban-dalban élő elbeszélésekről van szó), ugyanazon istenalakról más és más hagyományt őriztek a különböző kultuszhelyek. Szokás azt mondani, hogy a preszókratikus filozófusok – gondoljunk Thalészra, Anaximenészre vagy Hérakleitoszra, – búcsút vettek a homéroszi eposzok világától. E megállapításban sok igazság van, ugyanakkor ez korántsem jelenti, hogy a filozófusok teljesen maguk mögött hagyták volna a vallást… Delphoi Az egész görögség számára közös, történelmét és kultúráját meghatározó vallási intézmények egyike Delphoiban állott, e korban Apolló legfontosabb kultuszhelye volt. Ezen intézmény közelebbi megismerése kiváló bevezetőt nyújt Szókratész vallásosságához. A kisázsiai eredetű Apollón már az archaikus kor óta az egyik leghatalmasabb olyan istenség volt, akit az egész görögség tisztelt. A poliszok jóslatot és vitás ügyeikben segítséget kértek tőle; a törvényhozók törvényeit ő szentesítette. Sőt, az egyszerű görögök is tőle kértek fontosabb ügyekben tanácsot. Apollón egyszerre volt jósisten (Püthiosz, Phoibosz, Loxiasz), gyógyító (Iatrosz), megtisztított a bűntől (Katharsziosz) s elhárította a bajt (Alexikakosz), de megbüntette az ellenszegülőket, dögvészt küldött, egyetlen szavával békét teremtett háborúban s lantjával elbűvölte a halandókat (Múszagetész), a múzsák vezetője és a költők pártfogója is volt. A Delphoiban álló jósda eredetileg Gaiahoz, a földistennőhöz tartozott, majd leánya, Themisz vette át azt, ő pedig továbbadta unokaöccsének, Apollónnak. Themisz (= szokásjog, törvényes-
4 ség) hatalmas istennő, Zeusz egyik korábbi felesége, gyermekei: a Moirák (a sors istennői), a Hórák (az idő, a természeti és társadalmi rend), Diké (az igazságosság), Eunomia (a törvényes rend) és Eiréné (a béke) – mind Themisz egy-egy vonását fejezik ki. Még az istenekkel szemben is a jogrendet és az igazságosságot védte. Utódja Phoibosz (=fénylő, tiszta, sugárzó) Apollón Delphoiban ugyancsak a törvényes rend és a jog védnöke lett. Athénban az állami-politikai élet és Apollón kultusza szorosan összefüggött egymással. A közösnek mondott vérségi leszármazáson alapuló kisebb közösségek, a phratriák védőistene Apollón Patróiosz volt. A nagykorúvá lett ifjakat Apollón egyik ünnepén, a Thargélián mutatták be a nagyobb közösségnek. Ez az ünnep a vallási és politikai közösség egységét testesítette meg. Ekkor avatták felnőtté, teljes jogú polgárrá az ifjakat, egy civil eljárás, majd azt követő vallási szertartás keretében. Szókratész vallásossága Platón úgy mutatja be mesterét, mint aki természetes módon kapcsolódik a hagyományos görög vallásossághoz s tiszteli az isteneket. A Phaidrosz végén Pánhoz és a hely többi isteneihez imádkozik. A lakoma szerint imát mond a Naphoz, a Phaidónban pedig egyik barátjától azt kéri, hogy halála után mutasson be áldozatot Aszklépiosznak. Ugyanakkor Szókratész Istenben (egy Istenben) is hitt, akit leginkább Apollónnal, a delphoi istennel azonosított – amint ez világos a Védőbeszédből. E platóni szöveg szerint semmi sem volt fontosabb Szókratésznak az isteni parancsnál, a fölülről jövő elrendelésnél. Mindent isteni sugallatra cselekedett. Ihletettségét Apolló jósdájának köszönheti: az istenség ott őt a legbölcsebb görögnek nevezte! Szókratész először nem érti
e kinyilatkoztatást, igyekszik magánál bölcsebbet találni. Majd rá kell ébrednie, hogy bölcsessége abban áll: ő tisztában van saját tudása korlátaival – ellentétben oly sok athéni kortársával. Ezentúl Szókratész hisz isteni elhivatottságában, amelyet egy isteni hang (daimónion) képvisel életében. Ezért filozofál: hogy fölmutassa az emberi tudás korlátait. Amint a delphoi Apollón templom fölirata mondja: „Ismerd meg önmagad!” – Ismerd meg az istenség előtt, hogy csak véges, korlátozott, gyönge ember vagy… Szókratész tehát isteni parancsnak engedelmeskedik, a Védőbeszédben pont erre hivatkozik az istentelenség, vallástalanság (aszebeia) vádjával szemben. Platón teológiája Mondanunk sem kell: Platón nem materialista. Szerinte a lélek vezet mindent, s előbbre való a testnél. Ugyanakkor az anyag időbeli örökkévalósága összeegyeztethető álláspontjával. Nála mindenesetre több joggal beszélhetünk teológiáról, az istenségről való rendszeresebb gondolkodásról, mint Szókratész esetében. Platón is szoros kapcsolatot lát van az istenség, a törvényesség és erkölcsös(ség) között. „Minden dolog mértéke […] elsősorban az isten lehet számunkra, sokkal inkább, mint bármiféle ember, hiába gondolják így sokan.” – A valószínűleg utolsó platóni mű, a Törvények e kijelentése egyértelműen a szofisták, elsősorban Prótagorasz ellen irányul. Ugyanakkor Platónnak mind a demokráciával, mind a türannisszal szembeni fönntartásait (és keserű tapasztalatait) is kihallhatjuk belőle. Az athéni filozófus mesterét követve mélyen meg van győződve arról, hogy az igazságosságnak, az erkölcsiségnek létezik az emberi (egyéni vagy csoportos) önkénytől független mércéje, e mérce pedig isteni.
Föltűnő, hogy e szövegben – Szókratészhoz hasonlóan – egyetlen istenről beszél. Természetesen a politeista nyelvvel is gyakran találkozhatunk Platón írásaiban: például a már említett helyen, a Phaidrosz végén Szókratész imája ilyen. Ugyanakkor Az állam erőteljesen bírálja a költőket, akik erkölcstelen tetteket tulajdonítanak az isteneknek. Amennyiben a nagy egyistenhívő nyugati vallások tanításának valamennyire megfelelő központi, egyetlen istenséget keresünk, akkor a platóni Jóhoz jutunk. Emlékezhetünk arra, hogy Az állam (508-509 c) egyik központi hasonlatában a Jó képe a Nap, A lakoma szerint Szókratész a Naphoz mondott imát, s láttuk, hogy a Napistennek is tartott Apollót tisztelte. Az Ideák világa Platónnál egyértelműen isteni, illetve az isteni forrása: „közelsége miatt istenek az istenek”. Az Ideák rendszerének csúcsán pedig a Jó Ideája található. A filozófia nem más, mint a léleknek Jó felé tartó utazása. Ugyanakkor a Jó bár szellemi jellegű, mégsem személyes létező. Az Ideák Ideája, az értelem végső forrása, a megismerés, de a mozgás, változás oka is egyúttal. Bár nem személyes, igencsak vonzó valóság: a filozófus célja, hogy egyesüljön a Jóval, s így maga is jóvá, széppé, váljon belül, lelkében-szellemében. A lakomában a Jó éppenséggel vonzó mivoltára való tekintettel a Szépként szerepel, s mindkét görög szónak egyértelműen erkölcsi töltése van. Platón meg volt győződve az isteni gondviselésről: „az, aki a mindenségről gondoskodik, mindent az egésznek a jóléte és tökéletessége kedvéért rendezett egybe, s e nagy egésznek minden része is lehetőleg azt cselekszi és szenvedi, ami őt megilleti.” Ez azonban nem jelenti az egyén narcisztikus szempontjainak érvényesülését: „minden keletkezés ama nagy egész kedvéért történik, hogy a minden-
5 ség életének alapjául vett lényeg virágozzék; tehát nem teérted van a mindenség, hanem te vagy őérette.” Az isteni „igazságszolgáltatás alól senki sem vonhatja ki magát.” Arisztotelész teológiája Arisztotelésznél annál inkább beszélhetünk (rendszeres) teológiáról, mivel éppen ez („az isteniről szóló tudomány”) a metafizika arisztotelészi elnevezése. A Metafizika szerint ez kimondottan tudomány, mégpedig teoretikus, amit a saját maga kedvéért érdemes űzni. E tudomány tárgyai az önálló léttel bíró és változatlan létezők, tehát az anyagtól mentes szubsztanciák: a tiszta Formák. Nevét pedig annak köszönheti e tudomány, hogy ezen anyagtól elválasztott tiszta Formák legfőbbike: az Isten. Természetesen a teológia a legmagasabb rendű tudomány. Arisztotelész is beszél többes számban istenekről, az ilyesfajta fordulatokat minden bizonnyal a köznyelvnek és közgondolkodásnak tett engedménynek tekinthetők. Bár műveiben több helyütt szóba kerül az istenség, egyetlen rendszeres, teológiai témájú tanulmánya maradt ránk: a Metafizika Λ könyvében, melyet a Metafizika zárókövének szokás tartani. A Mozdulatlan Mozgató Itt eléggé eltávolodik a korabeli vallásos elképzelésektől, szigorúan filozófiailag érvel. Megfogalmazza a később kozmológiainak mondott istenérv egyik alakját: Az elsődleges létezők a szubsztanciák, ha ezek múlandók, akkor minden múlandó. A változás és az idő azonban örök. Kell tehát léteznie örök, folyamatos mozgásnak. Szent Tamás OP (1224/1226– 1274) és Duns Scotus OFM (kb. 1265/66–1308) óvatosan hajlottak arra, hogy Arisztotelész istenét személyes istenként fogják föl.
Fran Brentano (1838–1917) szintén hasonlóan gondolkodott e kérdésről. Fontos azonban látnunk, hogy Arisztotelész azonban nem hisz sem az isteni teremtésben, sem a gondviselésben, következésképp filozófiai elmélete sincs e kérdésekről. Sohasem használja a „gondviselés” kifejezést Istennel kapcsolatban – ellentétben Szókratésszal és Platónnal. Nem foglalkozik az isteni büntetés kérdésével, amely pedig Platónt komolyan foglalkoztatta. Innen nézve még meszszebb helyezkedik el a kereszténységtől mint elődjei. Ugyanakkor Arisztotelész öntudatlan célrairányultságot, teleológiát tulajdonít a létezőknek. Isten mint cél Az önmaga szellemi szemlésébe zárkózó, a világban csak a vágy tárgyaként működő Isten fogalma mégsem zárja ki az istenség és az erkölcsiség kapcsolatát Arisztotelésznél. Már Platón is követendő erkölcsi mércének tartotta, sőt mágneshez hasonlította az istenséget. Ne feledjük: Arisztotelész húsz évig tanult Platónnál! Nem csoda, hogy az ilyen értelemben vonzó istenség fogalma ennyire jellemző rá: a Nikomakhoszi etikában az „isten” vagy „isteni” szavak kb. kétszer olyan gyakoriak, mint a „boldogság” vagy „boldog”! Platónhoz hasonlóan Arisztotelész úgy gondolj, hogy az erkölcs, az erényes élet célja a boldogságunk, emberi kiteljesedésünk. Az erkölcsi nemességet, szépséget ő is az istenséggel kapcsolja össze. Az Eudémoszi etika szerint életünk célja az isten szemlélése és szolgálata. A szemlélésben, szemlélődésben ismeretünk tárgyához leszünk hasonlóvá, azaz akkor leszünk igazán istenivé, ha az istenit szemléljük. Akárcsak Platón szerint Arisztotelész számára is a
városállam jóléte fontosabb az egyénnél, s e gondolatot is teológiailag igazolja: a város céljának elérése az istenibb. A Nikomakhoszi etika hatféle emberi életet különbözetet meg: isteni (a pusztán emberit fölülmúló), erényes (helytelen vágyak nélkül), erősakaratú (rossz vágyait legyőzni képes), gyöngeakaratú (nem képes erre), bűnös és állati (a pusztán emberit alulmúló, leginkább a barbárokra jellemző). A boldogság legmagasabb rendű formáját az istenekben tiszteljük, míg az erényt mindössze ajánljuk. A legjobb emberi tevékenység a legistenibb: az istenről és a nem változó dolgokról való gondolkodás, azaz a metafizika, a filozófia csúcsa! A legmagasabb rendű emberi boldogság és az istenség közötti kapcsolat világos Arisztotelész szövegeiből. Bakos Gergely OSB (a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára)
50 éves a II. Vatikáni Zsinat A liturgia szemüvegén át A II. Vatikáni Zsinat megújító szelleme, a Szentlélek mindent elsöprő új kiáradása mintha helyenként feledésbe merült volna. A hatvanas évek elején optimista lélekkel vártuk a liturgia megújulását, megújítását, az eredethez való visszatérést. Egyetemes igényként jelentkezett ez a lelkekben, hiszen a zsinati okmányokban is kifejezést nyert, hogy a liturgia bizony mostanság eléggé mellékes, nem ismert és nem kap elégséges figyelmet. Akik XXIII. János pápa ablaknyitogató gondolatait (aggiornamento=korszerűsödés) örömmel fogadták, azok reménykedtek. Valami tehát elindult, de ahol a külső ellenszél nem tett sok kárt, ott sokszor a belső ellenállás szárnyát szeghette az első lendületnek. Az én akkori fiatal papi nemzedékem még a magyar fővá-
6 rosi lelkipásztorkodás terén is sok nehézséggel találkozott a hatvanashetvenes években a liturgikus megújulás terén. Hogy persze néha téves, nem eléggé körültekintő, vagy helytelen liturgikus melléfogások is előfordultak, azt kamaszos, átmeneti jelenségnek kell tekinteni. Akkoriban bizony a történelmi helyzet az Egyház létét fenyegető problémákkal szembesített minden hívőt – ezt figyelembe kell venni. A liturgikus okmány a zsinati szavazáson meg is kapta a káprázatos többséget: az első szavazásnál 2162 igen és 47 nem volt az eredmény. A liturgikus megújulás terén azonban nem szabad a legfontosabbat elfeledni. Az átfogó jellegű megújulás sürgető követelményéről és a húsvéti titok kiemelt szerepéről szól a liturgikus konstitúció (Sacrosanctum concilium) az okmány elején. „Az Egyház, mint gondos anya azért kívánja sürgetően a liturgia általános megújulását, hogy a liturgiában biztosabban nyerje el Krisztus népe a kegyelmek bőségét” (SC 21). És ebben az általános megújulásban a húsvéti titok megünneplése a legfőbb elem. „A vasárnap kezdeti, legősibb ünnepléséből keletkezett a 2. században Húsvét napjának évi megülése. A liturgikus reform egyik fő törekvése az volt, hogy a vasárnapot a húsvéti misztérium ünneplésének középpontjába helyezzék. Ezért fordítottak igen nagy gondot a húsvéti éjszaka méltó, zsinati szellem való megünneplésére. Persze mindez nem volt előtörténet nélkül: „már a középkor végén kellett volna megtörténnie ennek a reformnak.” Az újkori reformtörekvéseket Solesmes, Beuron, Maria Laach, a kiváló liturgikus személyek közül első sorban Pius Parsch, L. Beauduin, R. Guardini, A. Schott - nevei fémjelzik. Szent X. Piusz pápa szerint: a
liturgia és a benne való tevékeny részvétel az igazi keresztény szellem első és nélkülözhetetlen forrása. Magyar vonatkozásban nem szabad megfeledkeznünk Szúnyogh Xavér Ferenc és Radó Polikárp bencés atyák munkálkodásáról sem.
Azért, hogy a húsvéti misztériumot gyümölcsözően megünnepelhessék: „A szentségek és a szentelmények liturgiája tehát azt teszi lehetővé, hogy a jól felkészült hívő számára az életnek szinte minden eseménye megszentelt legyen, mégpedig annak az isteni kegyelemnek a hatására, amely Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti misztériumából árad, hiszen ebből kapja minden szentség és szentelmény a maga erejét. Így alig lesz olyan evilági valóság, amelynek erkölcsileg helyes használata ne lenne alkalmas az ember megszentelésére és az Isten dicséretére” (SC 61). A Zsinat a hagyomány alapján Krisztus húsvéti titkát középpontba helyezte és hangsúlyozta, hogy az összes szentség és szentelmény belőle meríti erejét. Amint minden hét kezdete és csúcspontja a vasárnap – amelynek mindig húsvéti jellege van, úgy az egész egyházi év
ragyogó csúcspontja „az Úr szenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti Szent Három Napja,” amelyet a nagyböjti bűnbánati idő készít elő, és utána ötven napig folytatódik a húsvéti örvendezés. Húsvét éjszakájának teljes liturgiája éjjel történik. Ne kezdődjék tehát a sötétség beállta előtt és ne végződjék a vasárnap hajnali pirkadat után. Az évenkénti pászkát, az ünnepek ünnepét az egyház kezdettől fogva éjszakai liturgiával ülte meg. Krisztus feltámadása ugyanis hitünk és reményünk alapköve. A keresztség és bérmálás által leszünk Krisztus húsvéti misztériumának részeseivé: vele együtt meghalva, vele eltemetkezve, vele együtt feltámadva vele fogunk uralkodni is. A liturgia nem hobbi. A kilencvenes évek elején fővárosi plébániánkon elég rövid, de – amint a tények mutatják – elégséges előkészítés után sikerült megvalósítani a zsinati szellemű húsvéti feltámadási liturgiát. Ezzel a zsinati aggiornamento valóra vált. Utat nyitva a többi szent cselekmény gyümölcsöző, hatékony és tevékeny ünneplése számára. P. Czike Imre János O. Cist.
Mi a káromlás szó eredete? Jacques Bernard, a Lille-i Katolikus Egyetem Szentírás-magyarázat tanára a káromlás szó eredetéről és természetéről is értekezik írásában, amelyet a La Croix katolikus lap közölt. Amikor a Hetvenek görögre fordították a héber nyelvű Bibliát, három elég különböző fogalmat vontak össze a káromlást jelentő blaszfémia eredetijét képező blasphemein szóba. Az első a Naqav, ami azt jelenti: „kimondani Adonáj teljes nevét”, ami szigorúan tilos volt a zsidók számára, hiszen a név által magát az Úr sze-
7 mélyét, a lényét illetjük. Éppen ezért volt tilos Istent ábrázolni is. A második szó a qillel, amelyet csak a pogányokra használtak, és minden sértést magában foglalt, amit a hitetlenek Isten ellen elkövethettek. Őket nem büntették érte, hiszen pogányok voltak, de a zsidók ugyanezeket a dolgokat nem tehették meg büntetlenül. Végül a legérdekesebb fogalom: a meggaddef, amelyet azokra a zsidókra használtak, akik szembehelyezkedtek a judaizmus három alappillérével: a Tórával, a Templommal és a bírákkal. Jézust például azért ítélték halálra és feszítették meg, mert a saját értelmezésében tanította a Tórát: „Azt mondták néktek... Én pedig azt mondom...”, és nem azért, mert Isten fiának mondta magát. Az Isten fia általános megfogalmazás volt, Jézus pedig soha nem ejtette ki Isten teljes nevét. Jézus maga új jelentést adott a blaszfémia szónak. Az az apokaliptikus irányzat, amelyhez ő tartozott és amelytől később a zsidóság elhatárolódott, úgy tartotta, hogy Istennek lehet még mondanivalója az emberiség számára, és küldhet közéjük valakit ennek tolmácsolására, aki vele azonos státuszú, azaz fölötte áll a Tórának, a Templomnak és a bíráknak. Ez az elképzelés az Ószövetség egyes könyvein alapul, például Malakiásén vagy Sirák fiáén (amelyet ki is vettek a héber Bibliából): Isten kinyilatkoztatja, hogy új Mózest (5Móz 18,15) vagy új Illést (Mal3,23) fog küldeni a földre. Ebben a kontextusban kell hát szemlélnünk Jézus központi mondatát, amelyet Lukács (12,10) így idéz: „Aki az Emberfia ellen beszél, az bocsánatot nyer, aki azonban a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot.” Vagyis azt mondja a zsidóknak: vádolhattok azzal, hogy rivalizálok a Tórával és a Templommal, meg is feszíthettek, de nem tilthatjátok meg a Szentléleknek, hogy egy prófétán keresztül nyilvánuljon meg, hiszen
ezzel cenzúra alá vonnátok az Istent, azt üzennétek neki, hogy hallgasson! Szent Pál egyenesen a keresztényekhez fordul. Rómaiakhoz írt levelében felháborodásának ad hangot, hogy a hűtlen zsidók miatt „káromolják Isten nevét a pogányok” (Róm 2,24). Azaz az ő viselkedésük miatt küldenek szidalmakat Isten felé a hitetlenek. Pál lényegében azt üzeni nekik, hogy: „Szedjétek össze magatokat és legyetek igaz hívek, akik olyan arcot képesek mutatni Istenről a többieknek, amit azok nem akarnak majd szembeköpni”. Ugyanezt az érvelést követi akkor is, amikor meghagyja a keresztény rabszolgáknak, hogy türelemmel viseljék sorsukat, „hogy az Isten nevét és tanításunkat ne érje káromlás” (1Tim 6,1) a pogány gazdák részéről, az asszonyoknak pedig, hogy legyenek jó családanyák, nehogy a pogányok részéről „az Isten szavát káromlás érje” (Tit 2,5). Üzenete minden esetben világos: legyetek jó keresztények, hiszen ti vagytok Isten arcai, és akkor senkinek sem lesz kedve gyalázni titeket. Ami a jelenlegi vallási feszültségeket illeti, ki kell mondani, hogy ha az iszlámot vagy a judaizmust támadnák úgy, ahogy a kereszténységet, akkor lázadás törne ki. Ez a kettős mérce felveti a demokráciánk vallási semlegességének kérdését is. De egy keresztény, aki tisztában van vele, hogy Krisztus megtestesült arcát is megcsúfolták, másképp teszi fel a kérdést. A fő kérdés számára az, hogy „milyen képet nyújtsunk Krisztusról?” Krisztus arcát ma is igazságtalanul gúnyolják. De ő kegyelmet kért hóhéraira a kereszten (Lk 23,34). Nekünk is elnézőnek kell hát lennünk a hitetlenekkel szemben, akik nem ismerik Jézust, és csak egy karikatúrát látnak belőle. Sokan vannak, akiket nem elégített ki az a kép, amit az Egyház közvetített fe-
léjük Krisztusról és eltávolodtak a vallástól. II. János-Pál és XVI. Benedek már más képet mutatnak róla és a fiatalok ismét szívesen jönnek a templomokba – írta a neves biblikus.
Hat jó tanács a megbocsátáshoz Isten mindannyiunknak megbocsát – amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Megbocsátani azonban sokszor nagyon nehéz. Íme, néhány segítő szempont: „Nem élem túl ezt a fájdalmat; hogyan tehette ezt velem?” – zokog a tanácsadáson egy asszony, aki most tudta meg, hogy a férjének hónapokon át viszonya volt valakivel. Egy férfi abban kér segítséget, hogy meg tudjon szabadulni a felesége iránti nyomasztó haragtól és bosszúvágytól, amiért az aszszony egy éve elhagyta. „Építkeztünk. Én ostoba, azt hittem, mindketten boldogok vagyunk – miközben ő egészen másra vágyott. Gyűlölöm! Azt kívánom, bárcsak meghalna valami betegségben. Nem volna szabad ilyesmire gondolnom, mégis folyton ez jár az eszemben.” Egy másik férfi saját magának nem tud megbocsátani. Kábítószerfüggővé vált, elvesztette feleségét, otthonát, gyermekeit, állását. „Hogyan süllyedhettem ilyen mélyre? Tönkretettem az életemet” – ismételgeti kétségbeesetten. Mindhárman hasonló küzdelmet vívnak. Ha győznek – s ez mindhármuk számára lehetséges –, megerősödve kerülnek ki belőle; ha nem, még inkább megkeseredve. Feladatuk az – s ezzel mindenkinek szembesülnie kell élete során –, hogy megismerjék a megbocsátás erejét. Íme, néhány igazság, amely segíthet, hogy a keserűséget hátrahagyva megtaláljuk a megbocsátás, az elfogadás békéjét:
8 1. Az élet nem habos torta Ez persze közhely, mégis gyakran megfeledkezünk róla, hogy senki sincs védve a nehézségektől, mi magunk sem. A Szentírásban lépten-nyomon különféle viszontagságokról olvasunk, meg arról, milyen fontos, hogy felkészüljünk a megpróbáltatásokra és bizonyos értelemben elfogadjuk őket. A zsoltáros nehézségei közepette segítségért fohászkodott: „Ha hozzád kiáltok, meghallgatsz, Istenem, te, aki igazságot szolgáltatsz nekem. Megsegítettél szorongattatásomban, könyörülj rajtam és hallgasd meg imám!” (4. zsoltár 1–2). 2. Fogadjuk el a megpróbáltatást és próbáljuk meglátni benne a lehetőséget! Szent Jakab apostol azt mondja: „tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket” (Jak 1,2), mert – mint mondja – a küzdelem megerősít. Ne küszködjünk hát a küzdelem ellen, hanem simuljunk bele, öleljük át és tanuljunk belőle! 3. Általában mindkét fél hibás A legtöbb nehéz helyzetben nem egy tettes és egy áldozat szerepel; nem igaz, hogy az egyiknek mindenben igaza van, a másiknak semmiben. Az effajta gondolkodás sokszor komolyan gátolja az előrelépést a megbocsátás folyamatában. Vizsgáljuk meg saját felelősségünket, gondoljuk át, mi az, amivel magunk járultunk hozzá a nehéz helyzet kialakulásához – és próbáljuk megérteni annak a helyzetét, aki bántott! 4. A megbocsátás első lépése az elhatározás, hogy megbocsátunk Ne várjunk, míg kedvünk lesz megbocsátani, hanem határozzuk el, hogy meg akarunk bocsátani. Engedjük, hogy Isten működjön a
szívünkben, és végigvezessen a megbocsátás folyamatán. Higygyünk az Írásban, amely megerősíti: „aki megkezdte bennetek a jót, ...be is fejezi” (Fil 1,6). 5. Akkor is meg kell bocsátanunk, ha maradandóan sérültünk A megbocsátás nem tetszés kérdése. Ami történt, talán sohasem tudjuk teljesen elfelejteni, de a másik ember tartozását el kell engednünk. A Szentírás azt mondja: „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak” (Kol 3,13). 6. Ne feledjük: a megbocsátás folyamat Az elszenvedett sérelmeket nem lehet azonnal elengedni. Az út, amelyet végig kell járnunk, jól elkülöníthető szakaszokra bontható: tagadással kezdődik, amelyet bánat követ, egészen a depresszióig és a veszteség átéléséig, végül megszületik az elfogadás. Legyünk türelmesek és megértőek saját magunkkal, míg végigjárjuk a megbocsátáshoz vezető utat! (Magyar Kurír)
Ezüst fogadalomtétel a távolban Szent Ágoston napján különleges szerzetesi fogadalomújításra került sor az olaszországi Modena közelében lévő Sassuolo városka karmelita kolostorában. A templom szentélye mögött, ráccsal elválasztva a nővérek között az első sorban Maria Amata Kinsztler, kezében vastag, csonkig égő magyar gyertyával, amelyet a huszonöt évvel ezelőtt kimondott „igen” megerősítése jeléül az oltárra helyeznek. Az ünnepélyes vízszentelés és
szenteltvíz-hintés a keresztségre és az elkötelezett élet értékére utal. Evangélium után pedig az „anya” (a kolostor elöljárója) kezébe helyezett két tenyér és a könnyek között kimondott szavak egy élet odaadását, annak megerősítését jelentik. A Kiskunhalason született magyar lány még akkor kényszerült hazája elhagyására, és így a szemlélődő karmeliták közé lépésre, amikor itthon ez a fajta szerzetesi élet lehetetlen volt. Erősen érezte a hívást, a késztetést, itt hagyta családját, szüleit, testvéreit, mindenét és 1983. március 13-án titokban elhagyta az országot, előbb az ausztriai Linzben, majd Rovigóban, végül tizenöt éve Sassuolóban éli örömteli szerzetes életét. Ábrahám útját járta, Mózessel élte a pusztai magányt és Illés prófétával jutott a Kármel-hegy csúcsára, míg Krisztus jegyesi szeretetére végleg igent mondott. Úgy áldozta életét a világegyház és benne a magyar egyház megszentelésére, mint Szent István király felesége, Boldog Gizella, vagy Árpád-házi Szent Erzsébet, akik hazájuktól távol élték csendes, szolgáló életüket, százszor annyit találva, mint amennyit hátra hagytak. Amata nővér (neve annyit jelent: „akit Isten szeret”) most, huszonöt év múltán újra elkötelezi magát minderre. Nem módosít pályát, nem tér haza, nem akar mást csinálni, mint eddig, hanem jókedvvel, örömmel folytatni azt, amit eddig tett. Munkája a renden belül a szentmiséhez szükséges ostyák előállítása, sütése, csomagolása, küldése a megrendelőknek. Szinte egész észak Olaszországot ők látják el ostyával. Nem kis munka, főként a mediterrán hőségben. Emellett a beteg nővértársak ápolása, a konyha, a kert, a közös imádság, a takarítás, az állandó szellemi továbbképzés, a tanulás – több időt is követelnének, mint a nap huszonnégy órája.
9 A magyar nővér ünnepe most háromszoros: 15 éve él Sassuolóban, 25 éve tette le örökfogadalmát és 35 éve volt érettségizett odahaza. A kerek évfordulók ugyanazt a tényt erősítik: Krisztus jegyesi szeretete ma is élő valóság, nem mindenkié, de a kiválasztottaké igen. Kísérje további csendes, misztikus életét a Szentlélek Úristen, aki magyar egyházunkat ily módon is támogatja, erősíti! P. I.
MKK+ hétvége Elérkezett szeptember 7-e, péntek, közösségünk várva várt hétvégéjének első napja. Így hát e napon késő délután mindenki útnak indult, célba véve a nyáron is szemet gyönyörködtető Börzsöny túlsó oldalán fekvő Kemence községhez tartozó Godóvár turistaházat. A résztvevők átlagéletkora nagyon jó közelítéssel 30 év, így nem oly meglepő, hogy annyi autós volt köztünk, hogy senkinek nem kellett tömegközlekedéssel jönnie. Szálláshelyünkhöz szárnyépületként tartozott egy kis szoba, ahova a hál'Istennek, picurral is szívesen közénk járó Tarsoly házaspár fészkelhette be magát. Andriskával együtt éppen 30- an voltunk. Társaságunkat 3 kiscsoportra osztottuk, ennek a reggeli- és vacsorakészítésnél, illetve a szombati beszélgetésnél volt lényeges szerepe. Az első este egy film megtekintésének a feléig jutottunk, amikor Gergő végre megérkezett hozzánk a hétvégére vásárolt élelmiszerkészlettel. Ekkor fél 10 lévén nekiláttunk a vacsorakészítésnek. Hétvégénk sava-borsát a szombati nap tartogatta számunkra. Reggeli után csoportbeszélgetés következett. Először nyári élményeinket osztottuk meg egymással – kiderült, hogy kiscsoportunk emberkéi a vakációban Őriszentpétertől Salzkammergutig jó néhány helyen megfordultak. Beszélgetésünk második felében azt fejteget-
tük, hogy kinek milyen közösségi élményei vannak az MKK-n kívül. Ezután Erzsi és én körülbelül egyórás vetélkedőt szerveztünk, amely egy négy feladatból álló szellemi és egy két feladatból álló játékos részből tevődött össze. A jutalommal járó dobogós helyekért öt háromfős és három négyfős csapat versenyzett egymással. Volt fejtörő, tréfás kérdéskör, matematika, a leglátványosabbnak viszont a papírgalacsin átdobálós játék tűnt. Ebédünket a közeli panzió éttermében fogyasztottuk el, a finom bableves és pörkölt mindenkinek jólesett. A délután sziesztázással kezdődött. Volt, aki lepihent, néhányan a közeli tisztás asztalainál beszélgettünk. ¾ 3-kor kupaktanácsot tartottunk, amelynek során eldőlt, hogy ki-ki hogyan jut el a kemencei kisvasút felső végállomásánál lévő Feketevölgy Panzióhoz. Hazafele sétálva gyűjtöttük az ágakat az esti tábortűzhöz, ahol Erzsi és Paszabi Ági csaptak a gitárhúrok közé. Az este folyamán leginkább Illés és Omega dalok csendültek fel, de a társaság szívesen dalolta az István a király részleteit is. Végül a napba dixit-, tarokk- és bangpartikat is belefértek. A vasárnap menetrendje lazább volt. Részt vettünk a fél 10kor kezdődő, Kisboldogasszony tiszteletére tartott szentmisén, majd ezt kinek kötetlen beszélgetés, kinek kártyaparti követte. A Kőrózsa Panzióban elfogyasztott finom ebéd – csontleves csigatésztával és rántott hús rizzsel (kedvenceim) – után már a csomagolásé volt a főszerep. Az autók 3 és 5 óra között indultak, az utolsó négy járgány a Börzsönyt átszelő, nagyon szép Kemence-Királyháza-Diósjenő útvonalon konvojban érte el a 2-es főutat. Az együtt töltött két nap nagyon sok töltekezést adott mindnyájunknak, talán többet is, mint amennyi e sorokból kitűnik, a hétvége értékelésére Attiláék által kirakott lapon a mínuszjellel megjelölt helyeken a „rövid volt” meg-
jegyzés szerepelt leggyakrabban. Pálfalvi testvérek – Attila és István – köszönjük a szervezést! Borsányi Ákos (MKK+)
A civilek pápája Pesti Uránia Filmszínház, október 22-e (Boldog II. János Pál pápa liturgikus emléknapja) délután 17 óra. A díszterem, a legnagyobb mozi-terem színültig telve, azt gondolnánk: papokkal, apácákkal. Nem, a sorok között csak két, messziről látszó fekete fátylas kedves nővért lehet látni, a többség világi, méghozzá sok fiatal, cserkészek, hittancsoportok idősebb vezetővel, középkorú házaspárok. A teltház pisszenés nélkül, hatalmas csenddel követi végig a XX. – XXI. század nagy lengyel pápájának életútját. Csak akkor morajlik nevetés a nézőtéren, amikor a pápa humorosat szól, vagy éppen egy pápai beszéd közben tüsszent és még ezt is beépíti igehirdetésébe. A lengyel-olasz dokumentum fim Magyarországon is óriási siker. Jaroslaw Szmidt rendező 2011-es produkciója valóban A fehér ruhás vándort állítja elénk, a lengyel ember érzelmi gazdagságában, nemzeti büszkeségében, mélyen katolikus hitében. A mű mégsem lengyel történelmi dicshimnusz, megszólalnak benne prominens politikusok, művészek, más vallású vezetők, mint a Dalai Láma, rabbik, vagy Lech Walesa, Plácido Domingo és a pápa végig hű szertartásmestere: Piero Marini érsek, akinek a pápával történt utolsó találkozásáról szóló vallomása meghatóan foglalja össze az egész emberközeli, profetikus és életszentségre jutott pontifikátust). A film visszatekintés egy hiteles, nagyszerű életútra úgy, hogy egyben a pápaság apológiája is. Kimagaslóan megkapó jelenetek: az Ifjúsági Világtalálkozók, a zsidósággal való kapcsolata, az afrikai, a
10 manilai élményei, a lengyel apostoli utak gyümölcsei. Az elgyengülő pápát nagyszerűen ábrázolja a film, akárcsak az ellene elkövetett merényletet, nem keltve túlzott aggodalmat iránta, hiszen hatalmas hitével mindkettő fölött győzelmet aratott. A művészi tájképek és kiváló esemény-rögzítések felejthetetlen élményt nyújtanak Boldog II. János Pál pápáról, ám ennél többet is adnak: meggyőzik a nézőt a Péterutódok fontos szerepéről, küldetésükről, vallási integráló szerepükről és főként emberi szolgálatukról, ami lenyűgöző. A filmalkotás többször is megemlíti a magyarokat, az 1956-os forradalmat, a magyarok, csehek, lengyelek és a kommunista országokban élt keresztények küzdelmeit. – A film egy élő hittaóra, egy visszapergetett történelem, vagy még inkább élő hitünk valósága. P. I.
Hálaadást kívánó Az első alkalomra villamossal mentünk. Akkoriban sokan jártunk még BKV-val, nem is tudom, volt-e valakinek autója. Sötét januári péntek este volt, talán hat házaspárral együtt ülhettünk az alagsori teremben. Már ez is különleges élmény volt, mert sosem láttunk ennyi katolikus párt egy helyen. Szépek voltatok. Az egyik lány kisbabát várt, valószínűtlenül nagyra nőtt a hasa. Rácsodálkoztam, mert az igazi kismama-has újdonság volt nekem akkor. Nyugalom, csöndesség, hit, boldogság. Tartozunk valahová! Igen, mostantól közéjük tartozunk, ezek közé a kedves fiatal párok közé! Különlegesen gazdag lélekkel tértünk haza a kislakásba minden második pénteken. A közösség tagjaival igaziból még nem barátkoztunk, „csak” gyakran találkozgattunk. Olyan sok mindent lehetett ilyenkor tanulni! Egymás min-
tái lettünk, mindörökre. Volt közös kisbabánk is, Julcsi, mi – még gyerektelenek – igazán felnéztünk hát az első szülőkre! Emlékszem, milyen fiatalkának, csöndesmosolygósnak láttam akkor a frissen házasodókat félévnyi házasságunk után… Egyre többen lettünk a közösségben, és valahogy semmi sem tűnt.
egy újsághirdetésben olvastunk? El sem tudjuk képzelni. Mozdulatok, mosolyok, mondatok, tanítások, barátságok, lelki mélységek. Lakberendezési ötletek, gyereknevelési tanácsok, anyós-kezelési tippek. Társasjátékok, receptek, ajándékok, e-mailek. Az életünk. Mert teljesen beleépültetek az életünkbe a 10 év alatt. Belőletek nőttünk azzá, amik lettünk. Gábor és én. És Balázs, Jakab, Áron, Gellért. Gazdagok vagyunk, köszönjük nektek! Békési Erika (a Fészekrakó közösség egyik oszlopos alaptagja)
Nem is értem, hogyan kerültünk az alatt a rövid idő alatt olyan közel egymáshoz. Még csak a következő ősz volt, amikor egy vasárnap délután eljöttetek Gárdonyba. A házunk szinte üres volt, költözés után egy hónappal néztetek meg minket. Az volt az utolsó igazán boldog napunk, amikor itt voltatok, akkor még nem tudtuk, hogy másnap életünk legborzasztóbb ultrahangját fogjuk látni Sára beteg szívével. Onnantól kezdve Nektek sírtunk a közösségi alkalmakon. Hihetetlen, hogy alig egy év után ilyen mélyen megnyíltunk előttetek! Sosem tudjuk eléggé megköszönni, hogy akkor velünk voltatok. És hogy veletek lehettünk. Hogy eljöttetek értünk imádkozni. Hogy temetést tartottatok. És énekeltetek: Csak vándorolunk az éjben... ezt énekeltétek. Hallom Orsi hangját a temetőben. Mindenki ott van. Érden a lelkigyakorlaton Veletek nevettünk először újra. Közben sok-sok kicsi tagunk lett. 10 év – ötvennégy örömhír. Csodálatos, hihetetlen, irigylésre méltó és dicsekedni való. Hálaadást kívánó. A teremtés misztériumát ötvennégyszeresen átélhettük – együtt. Milyen jó hozzánk az Isten! Hogy mit is veszítettünk volna, ha nem megyünk el 10 éve arra a péntek esti „valamire”, amit
ELŐRETEKINTÉS Vallomás egy tíz éves jubileum elé Egri Lászlót 2003 Virágvasárnapján szentelték diakónussá Utam Nem egyik percről a másikra érett meg bennem, hogy a jó Isten diakónusai sorába hív. Hosszú, szerves története volt, mely láthatatlanul fonódott bele életem folyásába, míg egyszer csak nyilvánvalóvá nem vált. Azzal kezdődött, hogy az Egyetemi Lelkészségnek volt egy csoportja, a „Quo vadis? – Keresők Klubja”. Megkértek, hogy legyek a szellemi vezetője. Amikor igényesebb teológiai kérdések is előkerültek, sokszor éreztem, hogy innenonnan felszedett teológiai tudásom kevés, bizonytalan. Beiratkoztam hát a Pázmányra teológiát tanulni. Így nem csak a tudást kaptam – hanem a „papírt” is, ami később a szenteléshez szükséges volt. A másik szál az volt, hogy orvosi munkám mellett egyre jobban kezdett foglalkoztatni a betegek lelki–spirituális igényeivel va-
11 ló törődés. Tanulni kezdtem, lelkigondozói diplomát szereztem. Akkoriban ez még újdonság volt, mint a ’80-as években a szociális munka. Hívtak sok helyre előadni, beszélgetni. Ilyen alkalmak után egyre többen kérdezték meg tőlem egészen komolyan – nem gondoltam-e arra, hogy diakónus legyek. Őszintén feleltem, hogy meg se fordult a fejemben. Ám az ötödikhatodik kérdés után csak el kellett gondolkodnom, nincs-e e mögött valami hívás. Beszéltem erről lelkiatyámmal, aki azt felelte: „Kisfiam, utána is ugyanazt fogod csinálni, csak a szentség kegyelmével...”
nem pap-pótlék, nem is pót-pap vagy mini-pap, hanem a szolgáló Krisztus ikonja az Egyházban. Amíg az áldozópap elsősorban az áldozatbemutatásra és a tanításra kapja a küldetést, a diakónus annak a Krisztusnak megjelenítésére, aki körbejárt és jót tett. Utána Szentségimádás volt. Ezen a szívem mélyéről azt tudtam mondani, hogy ezt a küldetést igen, ezt tudom vállalni, ha valóban erre szántak. Ha erre hívsz, Uram, készen vagyok! Hazatértem, és két nap múlva kaptam a levelet az Érsekségről, hogy a Bíboros atya engedélyezte a szentelésemet. Kincsek
A harmadik szál az évekre visszanyúló barátság, közös munkálkodás P. István atyával. Bizonyos vagyok abban, hogy az ő segítsége és támogatása döntő volt – annak idején évszámra sem előttem, sem utánam nem szenteltek az egyházmegyében állandó diakónust. (Azóta viszont többet is.) A döntés Ez is meghatározó élmény volt számomra. Már beadtam a papírokat az Érsekségre, vártam a választ. Eljött az évente rendszeres, az állandó diakónusok számára szervezett országos találkozó ideje. Elmentem, hogy ismerkedjem, benyomásokat szerezzek. Az első élmény, mondhatnám, kiütött. Többé-kevésbé idősebb plébániai szolgálatban működő állandó diakónusok panaszkodtak, hogy a papjuk hogy kihasználja őket, ugyanakkor milyen sok mindent tilt a számukra – az igazat megvallva, semmit nem éreztem abból a lelkesedésből, örömből, amire számítottam. Már azon voltam, hogy ez talán mégsem az én utam, hazajövök. Az első esti elmélkedést a diakonátus lelkiségéről Puskás Attila atya tartotta, aki a teológián dogmatika tanárom volt. A lényege az volt, hogy a diakónus
Maga a szentelés katartikus élmény volt. Mélyen megmaradt a Mindenszentek Litániája, a kézrátétel gesztusa, a beöltöztetés, az a szeretet, ami körülvett és a menynyekbe emelt. Néhány héttel későbbről emlékszem arra a pillanatra, amikor egyszer rendelés után, késő délután a kórház folyosóján ballagtam a szobám felé. Valahogy akkor esett le vagy vált a szívem mélyéig tudatossá, hogy ez a szentelés örök, hogy soha, semmi le nem veheti rólam, ez a túlvilágon is ott lesz rajtam. Nagyon mély öröm, hála és megajándékozottság töltött el, ami a mai napig kísér. Nagy ajándék a zsolozsma, amit korábban is imádkoztam, de a szentelés óta a kötelezővé válás „nyomására” valóban mindennapi életem levegője lett. Jó ezzel kezdeni a napot és jó ezzel elnyugodni. Szeretem a záró áldást a nyugodalmas jó éjszakért és a jó halálért. Nagy élmény volt két alkalommal is részt venni az állandó diakónusok nemzetközi találkozóján. Látni, hogy világszerte erősödik, gyarapszik a diakonátus. A két
találkozó 3 éves távlatában is tapintható volt, hogy lassan megtalálja helyét, szerepét az Egyházban. Nekem úgy tűnik, hogy egyre inkább a társadalomban megélt szolgálat rajzolódik ki, mint fő szerep, és a liturgikus szolgálat ennek kiegészítője, táplálója. Ez is azt a gondolatot erősíti, hogy az állandó diakonátus küldetése nem a paphiány pótlása, hanem az Egyház szolgáló szeretetének egy újra felfedezett vonása. A liturgiában nagyon szeretem, hogy bevonuláskor a diakónus viszi az evangéliumos könyvet. Mindig a jeruzsálemi bevonulás szamárcsikója jut eszembe, ilyen egyszerű szolgálójának érzem – és szeretném mindig érezni – magam, akit Jézus mégis kiválasztott és a maga feladatában megbecsült. Mindig öröm számomra az áldoztatás, vagy amikor áldást lehet adni – például Balázs-áldáskor, házszentelés során, imádság végén. Törekszem arra, hogy ez sose legyen gépies, mechanikus szolgáltatás, hanem pillanatra felvillanó közös öröm és csodálkozás Isten szeretetének nagysága felett. Ilyenkor kicsit élményszerűbben villan fel az is, hogy a felszentelés különleges hatalom és küldetés egyszerre. A liturgikus szolgálat csúcsélménye a Szentatyával, XVI. Benedek pápával közös szolgálat volt a római Szent Péter bazilikában a 2010-es Közel- Keleti Szinódus záró szentmiséjén. Megrázó volt közelről látni a pápa törékeny alakját, vagy az az élmény, ahogy együtt végeztük a felajánlási incenzálást. Mindent felülmúlt az a pillanat számomra, amikor kis Úrfelmutatáskor együtt emeltük fel Krisztus Testét és Vérét, mintegy az egész világot a mennyei Atyának ajánlva Krisztus áldozatán keresztül. Mélyen belém vésődött az a pár pillanat, amikor a szentmise
12 végén odajött hozzánk, mindenkivel kezet fogott, pár szót váltott. Megható volt atyai kedvessége, közvetlensége, igazi alázata. Úgy lett, ahogy a lelkiatyám mondta; ugyanazt csinálom, és mégis más minden. Akár operálok, akár beteget vizsgálok, akár imádkozom, akár beszélgetek, a háttérben ott húzódik a tudat, hogy diakónus vagyok, a háttérben ezen keresztül mindig ott áll a Mester, aki követének hívott. Akár milyen gyenge, ügyetlen, akár méltatlan is vagyok egy-egy pillanatban, ő mégis elfogad szamár-csikójának, aki fel sem fogja, csak talán homályosan sejti néha, milyen nagy csoda, kitüntetés, hogy Őt hordozhatja. Ez a vallomás nem lenne teljes, ha nem szólnék Katiról, a feleségemről. Az ő beleegyezése is kellett ahhoz, hogy erre az útra léphessek. Az akkor kimondott igen-je Máriának az angyali üdvözletre adott válaszát idézi számomra: anélkül, hogy valaha is bármit visszavont volna belőle, teljes odaadással jön velem ennek az útnak minden lépésében. Bíró László püspök atya mondta a szentelési prédikációban, hogy az állandó diakónus felszentelése nem lerontja, megosztja a házasságot, hanem teljesebbé teszi. Áldott legyen az Isten, hogy olyan feleséggel ajándékozott meg, akivel ez valósággá válhatott! (Egri Laci és Merza Kati 2013 nyarán ünneplik házasságkötésük 30. évfordulóját. Szerk.)
VISSZAPILLANTÁS Nyári bringatúra a közivel Borsod, Gömör, Torna, Abaúj, Zemplén – a szervezők szemével A tavalyi évben a közivel a Zalai-dombságban, az Alpokalján és Burgenlandban bicikliztünk,
meghódítva néhány hegycsúcsot és hágót, megismerkedve a környék látványosságaival és strandjaival. Az előző év festői tájai után az idei év nyári bringatúrájának helyszínéül Északkelet Magyarországot választottuk, hogy a Bükk, a Cserehát és a Zemplén lankáival is megismerkedhessünk. Szervezőként részt venni egy kiránduláson mindig izgalmasabb. Kis plusz feladat, plusz felelősség, de ugyanakkor plusz élményt is jelent. Az idei a harmadik túra, amit Ipével együtt készítettünk elő. Minden évben igyekszünk olyan helyszínt választani, ahol még nem, vagy már régen volt MKK-s biciklitúra. A választás az idei évben Északkelet Magyarországra esett, mint a két évvel ezelőtt megkezdett északi-középhegységbeli túra folytatására. A tábor szervezésekor ezután rendszerint elkezdjük bújni a térképeket – merre menjünk, mit is érdemes megnézni. Sajnos a legtöbb időt a szálláshelyek felkeresése és kiválasztása szokta elvenni, és ez sokszor nem is sikerül olyan jól. Az idei évben – bár kedves és igen jó vendéglátóknál hálhattunk meg – némely szálláshelyek kissé távol estek egymástól, így volt olyan nap, amikor megerőltető távot kellett megtennie a csapatnak a célállomásig. A tervezés legizgalmasabb része rendszerint a túraútvonal pontos megtervezése és kijelölése szokott lenni. Ilyenkor Ipével szabadjára engedhetjük fantáziánkat, elképzeléseinket – én ezt a csúcsot szeretném megmászni, onnan olyan jó lehet a kilátás! – vagy – ezt a várat nézzük még meg! Így némelyik napokon talán többet is tekertünk, mint illett volna – meg is jegyeztük magunkban: évről évre mindig egy kicsivel hosszabb túrákat szervezünk, mint az azt megelőző esztendőben. A társaság mindig elég vegyes. Vannak, akik sokat tekerné-
nek, vannak, akik inkább kevesebbet, és helyette többet strandolnának vagy éppen több műemléket, nevezetességet néznének meg. A tavalyi tábor mintájára idén is voltak olyan napok, amikor kettészakadt a társaság, hogy mindenki a maga igényének megfelelő távot tehesse meg, sajnos persze ez azzal járt, hogy olyankor nem voltunk mind együtt. Az előző évi túrákhoz képest az idei évben a „régi motorosnak” számító biciklisták már kevesebben voltak, viszont annál többen jöttek újak, akik most először vettek részt a közi nyári bringatúráján. Az ez évi túrát Miskolcon kezdtük meg és már rögtön első nap egy kiadós hegymászással kezdtük a hetet, mert felkapaszkodtunk Szentlélekre, a Bükk tetején fekvő pálos kolostor romjaihoz. Az idő kellemes volt, a felhőkből nem, csak rólunk szakadt a víz. Szentlélekről gurultunk aztán le Dédestapolcsány felé, és mentünk tovább Bánrévére. Innen tekertünk tovább másnap Torna és Rozsnyó irányába. A szálláshelyeink rendre Bánrévén, Abaújváron, Bózsván és Sárospatakon voltak, így kerekeztünk végig az Aggteleki-karszton, a Cserehát lankáin, a Szlovák Érchegységen, végül pedig a Zemplénen. Kitérőt tettünk Kassa felé is, megnéztük a belvárost, a sétáló utcát és a dómot. A napi távokat meg megszakítottuk egy egy érdekes vagy híres látnivalóval – kiváltképp templomokkal. Megnéztük hát a miskolci ortodox és deszka templomot, a tornaszentandrási ikerszentélyes templomot, a szalonnai és a rakacaszendi románkori templomokat, a kassai dómot és még egy pár egyéb nevezetességet is. Természetesen kalandokban is akadt részünk és sajnos a késő éjszakai hazaérkezésekből is bőven kijutott idén a résztvevőknek. Bolyongás késő este a Kassa melletti ipari parkok körül, előre be nem terve-
13 zett „meglepetés-hágók” és ismerkedés egy szlovák gátőrrel. A hegyek mellett az efféle események is gondoskodtak arról, hogy ne legyen túl „lapos” az idei túra sem. A hangulat az apró nehézségek ellenére – vagy talán kiváltképp azért – jó volt. Jani hozta a „szokásos formáját” (Laci pedig a laposüvegét) egyszóval jókedv híján nem voltunk. Azt remélem, mindannyian jó élményekkel az emlékeinkben tértünk haza vasárnap. Mi, szervezők is hálásak vagyunk azoknak, akik segítségünkre voltak a túra során: szállásadóknak, sofőröknek, szakácsoknak és mindenkinek, aki hozzátett valamit a túrához. Reméljük ez a hét kellő lendületet adott az évkezdéshez és kellő kedvet az elkövetkezendő év biciklis kirándulásaihoz és a jövő nyári bringatúrához. Simkó Dani (MKK)
Két magyar Himnusz között egy Hunyadi Felemelő nemzeti élmény volt ott lenni az Operaházban a Hunyadi főpróbáján. Hatalmas felütés volt, nemcsak a színházi évad kezdetén, hanem abban a nemes törekvésben, hogy magyar nemzeti értékeinket tegyük láthatóvá, elérhetővé, élvezhetővé, és hogy ezek legyenek a világban szétszóródott honfitársainknak az összetartozás és a hitvallás alkalmai.
azt jelezte: valami nagy dologról van szó. Ezt érezte az Operaház igazgatója, a külhoniakért felelős államtitkár- asszony és a vendégek képviselője, akik az előadás kezdete előtt beszéltek a még összezárt függöny előtt. A nemzeti színű szalaggal átkötött hatalmas cipók átadása szintén megható látvány volt a legrangosabb magyar dalszínházban. A csúcs mégis a kétszeri himnusz-éneklés volt: az opera kezdete előtt feltekintettünk az új, mindig megvilágított aranyozott magyar címerre és felállva elénekeltük a Himnuszt. Az utolsó felvonást követő többszörös vastapsnak pedig csak azzal tudtak véget vetni a zenészek, hogy egyre erősödő játékkal újra bevezették nemzeti himnuszunk taktusait, elhangzott az előjáték, mindenki vigyázban állt és aznap este ugyanott, az Operaház falai között újra elhangzott a nemzeti imádság, a magyar Himnusz. Két magyar himnusz között egy Hunyadi. Nándorfehérvár, Temesvár, Buda, XV. század, XIX. század, XXI. század… Csodálatos ez a híd, amelyet a Hunyadi-opera meg tud teremteni ma is a magyarság lelkében. Szótlanul, a zene hangján, történelmében, művészetében, hitében és hűségében él a nemzet! *
Így is lett: a szervezők jóvoltából az október 28-i, pénteki főpróba elsősorban a külhoniaké volt: nemzeti, erdélyi viseletben ültek a lelátókon a csíksomlyói fiatalok, Böjte Csaba ferences gyermekcsapatának egy küldöttsége, a kárpátaljaiak és még sokan mások. Teltház volt, a jelenetek között, a szinte opera-slágerként ismert áriák között felhangzó vastaps – mind
Egyetemista zarándoklat Izomláz a tagjainkban, vízhólyag a talpunkon – így természetes ez egy több mint húsz km-es gyalogos zarándoklat után. Az idén is megtartottuk – immár ötödször – az OEZ 12-t, az Országos Egyetemista Zarándoklat Budapestről induló, Mátraszőlős, Nagybárkány és Sámsonháza érintésével a Nemzeti
Kegyhelyre, MátraverebélySzentkútra tartó menetét. Az ország távoli pontjairól összejött 35 egyetemista kitartóan járta végig szombaton a terepet, vasárnap pedig az egyetemisták búcsúját ünnepeltük a szabadtéri oltárnál. Az őszi, csendes búcsú előtt egy volt egyetemistánk, a ma a Külügyminisztériumban dolgozó Érszegi Márk tartotta a katekézist: „Az Egyház szervezete a hit évében” címmel. Az ünnepi szentmisét mint budapesti egyetemi lelkész a kegyhely vezető lelkészével, Kálmán Peregrin ferences atyával együtt mutattuk be. A prédikációt Egri László diakónusunkkal együtt tartottuk. Ezt a műfajt bár ritkán, de nagy ünnepeken otthon, a lelkészségi miséken gyakoroljuk. Az igen jó hangulatú búcsú megerősítette a fiatalok hitét, szentírásolvasási készségét, mivel az alkalom éppen a Biblia vasárnapjára esett. Aki eljött, aki imádkozott, aki átélte a régi zarándoklatok ma is aktuális örömét, az tudja, mit jelent elindulni, megérkezni, mit jelent úton lenni és mit jelent hazatalálni… P. I.
IRODALOM Tánc Ősz volt. Ifjúságunk egy gyönyörű, napfényes napján, ültünk a Duna partján. Egy padon. Meséltünk egymásnak és egymást hallgattuk. Egyszerre feltűntek, kissé távolabb, a partra merőleges úton. Egy férfi és egy nő. Talán apa és lánya, talán férj és feleség. Táncoltak. Legalábbis úgy tűnt. A férfi a nő kezét fogta kissé kinyújtva egyik kezével, a másikkal gyöngéden átölelte a derekánál fogva. Tisztára, mintha tangóznának. Még a zenét is hallom. Először a férfi lép két aprót, majd a nő egy lendületesdinamikus nagyot. Aztán megint két apró, egy nagy, két apró, egy
14 nagy: a napsütötte Duna-parton. Hirtelen elhallgatunk, és csak nézzük őket. Egy nagy, két kicsi, egy nagy, két kicsi. A legharmonikusabb ritmusban, a legnagyobb rendben és egyszersmind a legteljesebb méltósággal. Befordulnak. Két helyben topogó, majd egy világot átívelő. Tánc ez, de annál sokkal több: maga az élet. Benne van minden: a szenvedély, a szenvedés, a közelség, a távolság, a nehézség, a könnyedség, a komolyság, a móka, a határozottság, a határozatlanság, a segítség, a segítség elfogadása, az öröm, a hála, a napsütés, az ősz, a nyár, a tavasz, a tél… A Duna parton sétál egy nagymama is az unokájával. Útjuk éppen a táncoló pár mellett visz el. Egyszer csak a kis unoka felkiált: – Nézd nagyi! A néni meg a bácsi táncolnak! – Kicsinyem, hogy mondhatsz ilyet, hiszen… – fakad ki a nagymama, és fejét elfordítja a táncolókról a Duna felé – Inkább nézd csak! Kacsák úsznak a Dunán! Milyen szépen hullámzik körülöttük a víz! Mintha csak a nagymama szavaira-gondolataira történne, egy kis felhőcske kúszik a nap elé, és szürkébe borítja a ragyogó tájat. A táncolók ragyogása is megfakul. Csak egy férfit látunk, aki egy mozgássérült hölgyet sétáltat a parton. A nagymama szelíden kezeibe veszi unokája fejét és a folyó felé fordítja. Ám amikor magára hagyja, az unoka újra a táncolókat nézi. A nagy szürkeségben egyetlen ragyogó fényfolt a gyermek ragyogó tekintete, ahogyan teljes csodálattal nézi azt a sétáló férfit és nőt. Egyszer csak egy kis pajkos szellő kerekedik, és a felhőcskét elsodorja a nap elől. Újra napfény borít mindent. A sétából újra tánc lesz. Most előttünk libbennek el kecsesen. Gyönyörűnek találjuk őket. Elmosolyodunk. Kissé távolabb egy padon helyet foglalnak ők is.
– Ez tánc volt. – És mégsem az. – És mégis… („Az Úr műve ez, csodálatos a mi szemünkben...” Zsolt118,23-24).
Tehát belelapozott és olvasni kezdte: „Az az én eledelem, hogy Atyám akaratát cselekedjem…” (Jn4,34). Hirtelen, egy szempillantás alatt megértett mindent. Becsukta a könyvet és éjjeli szekrényére tette, majd aludni tért parányit csillapodó éhséggel. Nagy Dávid (Cseresznye utcai Kollégium)
Hegykői áldás Bim-bam, bim-bam! Zúg a harang, Égbe száll az ének. Százéves, öreg Templomunk, Isten áldjon Téged! Ünneplőbe öltözött ma Hegykő község népe. Hálát adunk, hogy vasárnap jöhetünk misére!
Sivatagi vándor Napok óta éhezett. De furcsa éhség volt ám ez: bármit evett és bármilyen mértékben, az éhségérzete nem csillapodott – szinte majdhogynem még éhesebb lett. Eddigi természetes-normális étkezései átcsaptak torkos lakomákba. Minden eredmény nélkül. Ha nem evett, azért volt rosszul, ha pedig éppen evett – mohón tömve magába a falatokat – attól. Így ment ez napokon át. Egy szép estén aludni tért nagy éhségében, mikor megpillantott egy zöld könyvet a könyvespolcán. Nem tudta miért, ösztönösen odanyúlt és levette. Leporolgatta, majd – mivel számítógépezéshez szokott szeme évek óta kerülte a könyveket, – csak úgy, találomra belevágott. Így szokta kideríteni, érdemes-e belekezdeni – pláne vastagabb példányokba.
Kit szándéka vezet ide, betérhet hétköznap. Aki gyenge, aki beteg, újult erőre kap. Falaid közt bőven hullik a mennyei áldás! Megerősít a hitünkben a szentségimádás, keresztelő, szentáldozás, bérmálkozás és nász. Jézus Szívén nem győzhetett az elmúlás, a gyász! Együtt örülnek velünk, kik elköltöztek régen: szeretteink, halottaink, s angyalok az Égben. Szűzanya óv, palástjával, bútólbajtól minket, Szentlélek lángja vezérli téveteg lelkünket. Szentjeink is köztünk élnek, s nem csak az ablakon, a Biblia a lelkünkben, s a freskón, a falon. Mihály kardja védelmezzen, ima erősítsen! Isten Háza, Szülőfalunk, Mi Atyánk segítsen! Szigeti Magdolna
15 Tanmese
ÚJ KÖNYVEK
Öreg bölcs üldögélt a Korintusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele: Milyenek itt az emberek? - tudakolta. - Hová való vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs. - Athéni vagyok. - És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg. Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan. – Nincs szerencséd! Korintusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg. A vándor búsan folytatta útját.
Antonio Bello: Szeretlek. * Korunk asszonya, Mária (Tihanyi Apátság kiadványa, 2012.). A fiatalon, rákbetegségben, éppen tíz éve elhunyt dél-olasz püspök lelki hagyatékának két kis darabját tartalmazza ez a könyv. A modern olasz lelkiségi irodalom gyöngyszemei. A szerző boldoggá avatása folyamatban van. A könyv első része utolsó beszédeit, írásait, végrendeletét tartalmazza, a második egy Szűz Máriáról szóló ciklust.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korintusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek. - Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas. - Nagy szerencséd van! Korintusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! mondta az öreg bölcs. A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé. A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg: Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy! Az öreg bölcs mosolyogva csillapította: - Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál. (ismeretlen szerző)
Egyetemisták imakönyve (Egyetemi Lelkészség, 2012., negyedik kiadás). Az eddig már három kiadásban teljesen elfogyott gyűjtemény napi használatunkban „kipróbált”, megszeretett imádságainknak a gyűjteménye. Az alapvető imákon kívül elmélkedések, régi és modern szerzők megfogalmazásai, keresztutak, rózsafüzérmeditációk, versek találhatók benne, amelyek segíthetnek az otthoni csendben, közösségben, zarándoklatokon vagy a szentmisében is az értelmiségi keresztény szavaival Istenhez fordulni, egyben egységben lenni mindazokkal, akik tanulnak, tanítanak, a tudományt művelik, vagy embereket nevelnek, vezetnek.
RECEPT Az esztendő végéhez közeledve az ünnepi asztalhoz kínálunk ötleteket: karácsonyra halas étket, szilveszterre szerencsehozó lencsét.
Ponty borban párolva Nyolc darab megtisztított pontyszeletet besózunk, és fél óráig pihentetjük. Kevés zsírban megpárolunk egy fej kockára vágott vöröshagymát, és hozzáadunk néhány babérlevelet, 10 -12 szem egész feketeborsot, egy kávéskanál reszelt citromhéjat, majd felöntjük fél liter száraz vörösborral. Húsz
percig lassú tűzön forraljuk, ezt követően belehelyezzük a besózott halszeleteket. Újabb húsz perces lassú forralás után már tálalhatjuk is a következő módon: a halszeleteket előmelegített tálalótálra fektetjük és rászűrjük a boros főzőlevet. Köretként apró burgonyagombócokat kínálunk mellé.
Olasz lencsesaláta Fél kiló lencsét előző nap este hideg vízbe áztatunk. Egy nagy fej lilahagymába 6 – 8 szem szegfűszeget szúrunk. Öblítsük le a lencse áztatóvizét és tegyük egy fazékba, dobjuk bele a hagymát, 6 db babérlevelet és négy nagyméretű pucolt sárgarépát, hintsük meg egy kávéskanál morzsolt kakukkfűvel. Annyi hideg vizet öntsünk rá, hogy ellepje, és főzzük 45 percig. Húsz perc elteltével a sárgarépákat kivesszük, kockára vágjuk. A főzési idő elteltével a lencsét leszűrjük és egy nagy salátástálba tesszük. A babérleveleket kidobjuk, és ugyanezt tesszük a szegfűszeg darabokkal, míg a hagymát vékonyan felszeleteljük. A meleg hagyma és répadarabokat ráöntjük a forró lencsére és tüstént meglocsoljuk két evőkanál vörösbor ecettel, 2-3 deci extra szűz olívaolajjal, ízlés szerint sózzuk és megszórjuk frissen őrölt feketeborssal. Alaposan keverjük össze az alkotókat, majd hozzáadunk 4 gerezd finomra vágott fokhagymát és két evőkanál apróra vágott petrezselymet. Ismét összekeverjük, majd néhány percig állni hagyjuk. Melegen tálaljuk jófajta száraz vörösbor társaságában. Jó főzőcskét! Zakar András
***
16 VICCES Állásinterjún
- Bárhogy, elvégre a tojás nem árt a betonnak. *
Egy írásbeli állásinterjún egy férfi 0 pontot szerzett, mégis felvették. Miket válaszolt? 1.Melyik csatában halt meg Napóleon? - Az utolsó csatájában. 2. Hol írták alá a Függetlenségi Nyilatkozatot? - A lap alján. 3. Mi a válás legfőbb oka? - A házasság. 4. Mi a sikertelenség legfőbb oka? - A próbálkozás. 5. Mit nem evett még reggelire? - Ebédet és vacsorát. 6. Mi néz ki úgy, mint egy fél alma? - Az alma másik fele. 7. Ha beledobunk egy piros követ a kék tengerbe milyen lesz? - Vizes. 8. Hogy bírhatja ki egy ember alvás nélkül, 8 napig? - Egyszerűen, éjjel alszik. 9. Ha a bal kezében 3 alma és 4 narancs, a jobb kezében 4 alma és 3 narancs van, mire következtethetünk? - Hatalmas tenyereim vannak. 10. Ha 8 kőműves 10 óra alatt építette fel a falat, akkor mennyi ideig tart 4-nek? - Semeddig, hisz a fal már elkészült. 11. Hogyan dobjunk egy tojást a betonra, hogy ne törjön össze?
nem tartunk esti egyetemista misét, dec. 30. vasárnap 19 óra: Szent Család ünnepe, egyetemista mise. Január 1. Újév napján 19 órakor egyetemista mise.
Izgalmas kérdések: Jean! - Igen, Uram! - Maga izmos? - Inkább azt mondanám, hogy inas. Ki az abszolút pap? - Aki a lélek tükrében borotválkozik. (az MKK hírleveléből)
HIRDETÉSEK 1. December 2-án, Advent 1. vasárnapján a szentmise keretében ünnepélyesen felvesszük az idei hitjelölteket a katekumenek közé. Ezzel már „hivatalosan” is hozzánk tartoznak. Imádkozzunk értük, hogy jó keresztények legyenek! 2. December 5-én, szerdán 19 órakor lesz az adventi ökumenikus áhítat a LÖK-ben, gyertek minél többen! 3. December 8-a, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen fogantatásának ünnepe, tanácsolt ünnep. 4. December 10-én, a hó második hétfőjén 19 órakor szentségimádás (MSzT). 5. Karácsonyi miserend: dec. 23. Advent 4. vasárnapja: 19 órakor egyetemista mise. 25-én és 26-án
6. Jegyesség, házasság Az egyetemes jót, minden jegyespár számára felkínált, hívő, boldog életút lehetőségét tárja a házasulandók elé az Egyetemi Lelkészség minden évben megrendezésre kerülő Jegyesiskolája. Azok vehetnek részt ezen, akik már kitűzték esküvőjük napját. A hatrészes előadássorozat a keresztény házasság lényegi tudnivalóit igyekszik összefoglalni és átadni szakemberek közreműködésével. A négy előadás közé két kiscsoportos beszélgetés is ékelődik, amelyen személyesen is megismerkedhetnek a párok, őszintén megbeszélve kérdéseiket. Azokból, akik elvégezték a jegyesiskolát, formálódott ki a Fészekrakó hittan, amely a lelkészség már végzett egyetemistáiból alakult közössége. Majdnem negyven pár tartozik hozzá, akik közül többeknek már három gyermekük is van. Az idei Jegyesiskola február 13-án, Hamvazószerda estéjén kezdődik 19 órakor a Magyar Szentek temploma alagsorában. A jegyeseknek előre jelentkezniük kell:
[email protected] címen. Mi már most imádságainkba foglaljuk őket!
Áldott karácsonyi ünnepeket! Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő: Emri Márton lelkészségi titkár Köszönjük mindazoknak, akik ezt a számot gazdagították Bakos Gergely OSB, Békési Erika, Czike Imre János O. Cist., Egri László, Nagy Dávid, Pákozdi István, Simkó Dani, Szigeti Magdolna és Zakar András írásait, köszönjük a Magyar Kurír híreit és Bata-Király Edina nyelvi lektorunk munkáját!
Jelen számunkat a Hit évének központi logóján kívül Vámos István képei illusztrálják (angyal, karácsony, Mária-ikon). A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel: 203-1734,
[email protected], www.egylelk.com Honlapunkon a korábbi Egyetemes újságok is megtalálhatóak.
