2005 Harmatos Tamás. Harmatos Molnár Tamás: BENN A FARKAS

Harmatos Molnár Tamás: BENN A FARKAS

© 2005 Harmatos Tamás

– Még 12 perc. Egyenesen a rövid, szőkés hajú férfi arcába nézett: Mintha a hús örökkévalóságába bámulna. Az arc a legapróbb rezzenéssel sem árult el meglepetést, ahogy a Dalian csuklójára csatolt analóg karórára pillantott, pedig ilyet már múzeumban is csak elvétve látni. – Meddig? – A Solanáig. Gondos hatásszünet. Két másodperc múltán azonban már Dalian is tudta, hogy nem lesz mit kiélvezni rajta. Mintha az erőtől duzzadó, de lassan ifjúkora alkonyához közeledő férfinek nem lennének kérdései. Mintha nem kérdések sorozata lenne ebben a pillanatban egész léte. Mintha tudná, mit keres egy majdnem száz éve kiselejtezett űrruhában, muzeális fegyverekkel az oldalán, egy hozzá képest újoncnak számító, vadidegen katona társaságában. Mit keresnek ők ketten egy rég felrobbant űrhajó leszakadt darabjában, amely látszólag tehetetlenül sodródik a Föld körüli orbitális pályán. Dalian képtelen volt elhinni, hogy a másiknak esze ágában sincs lerohanni a kérdéseivel. – Solana? – ismételte meg gunyorosnak szánt kérdőhangsúllyal, amiből inkább bizonytalanság sugárzott. – Rémlik? A flotta zászlóshajója. Útitársa hűvösen bólintott. – Várom az eligazítást. – És még mindig nem érződött rajta türelmetlenség, vagy legalábbis nem a személyes kíváncsiságé. Inkább tisztán szakmai, ha létezik ilyen. – Azt mondták, idő hiányában útközben kapom meg. – Melyik verziót szeretnéd hallani? – kérdezte Dalian gondosan kiszámított kajánsággal. – A hivatalosat, vagy az enyémet? – Nem tudtam, hogy az eligazítás ilyen regényes műfaj. Dalian fura módon szinte megkönnyebbült. Szikrányi humor, úgy látszik, mégiscsak szorult a felettesének beosztott sziklatömbbe. – Na jó. Mit tudsz eddig? – Azt, hogy harminc perce még Hawaii-on nyaraltam, amikor sürgősségi riasztással törte rám az ajtót egy járőr és felhozott egyenesen a Reagan fedélzetére. Ott elvettek tőlem mindent, amiben élő elektronika lehet, beleértve a ruhámat is, teljesen analóg felszerelést kaptam. Aztán veled együtt bedugtak ebbe a némileg átalakított roncsdarabba és kilöktek az űrbe – ezek szerint a Solana felé. Dalian egy pillanatig őszinte csodálkozással nézte a férfit. Még mindig olyan közönnyel beszélt mintha az egészben semmi rendkívüli nem lenne. Valami rejtélyes okból kifolyólag hirtelen szégyellni kezdte magát, amiért még be sem mutatkozott rendesen. – Az én nevem Dalian. – közölte alig leplezett ámulattal. – Tudom. – hagyta rá egykedvűen a másik, majd bólintott, de nem nyújtott kezet. – Mohawk. Dalian úgy vigyorodott el, mint amikor magán mosolyog az ember, mert hamarjában képtelen elhinni valamit, amiről pedig tényszerűen tudja, hogy igaz. – Meg sem kérdezem, hogy az a Mohawk-e. Ebben a szakmában tuti, hogy nincs másik. Akár számít, akár nem. Életem legnagyobb bevetésére a cég legjobb emberével küldenek, Morelli személyes kedvencével! Most már biztos, hogy ez lesz életem legvalamilyenebb napja. Hogy milyen, azt még nem tudom, de hogy a leg, az biztos. – Nincs legjobb. – szögezte le tárgyilagosan Mohawk és a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy hízelegnének neki a hallottak. – Csak amikor szerencsém volt, valaki mindig látott és beszélt is róla. És Morelli is csak ember. – Még ha történetesen az Amerikai Államszövetség elnöke is. – ironizált együttérzőn bólogatva Dalian. Közben elég gyatra eredménnyel igyekezett palástolni melldagasztó büszkeségét. Ilyen társaságban élvezet lesz likvidálni a világ első emberét. Mohawk-ot nem untatta a tükörfényesre borotvált fejű, gyér, szinte jelzésszerű körszakállt viselő fiatal tiszt, bár nem is szórakoztatta. A fontoskodást viszont akár sebészileg is szívesen eltávolíttatta volna belőle. Mert nemcsak az okoskodás a tett halála, és az legalább szép halál. Ellentétben a fontoskodással.

Harmatos Molnár Tamás: Benn a farkas

2. oldal

– Koncentrálhatnánk esetleg az eligazításra? Fogy az idő. – Persze, bocs. – vette észre magát végre Dalian. Mohawk számára a lelkesedése szinte kézzelfogható volt. Nem baj. Inkább a lelkesedés, mint a gyomorideg. Sejtette, hogy igaza lehet a fiúnak: ezt a bevetést nem felejtik el egyhamar. Dalian még egyszer az órájára pillantott. – Még kilenc perc. – Ő is ugyanazt a régi, kiszolgált szkafandert viselte, mint Mohawk, az avítt időmérő szerkezettel tökéletes összhangban. Mindketten nyitott sisakban álltak az elhasznált műolajtól fáradtan csillogó, horpadozott falú folyosón, ami az egyik zsilip előtti tároló kamra lehetett az egykori űrhajón. Több ajtó is vezetett innen különböző irányokba, mind légmentesen lehegesztve – kivéve persze a zsilipbe nyílót. A roncsdarab többi része igazi roncs volt, teljességgel használhatatlan, ám épp elég nagy ahhoz, hogy maradéktalanul elrejtse belsejében az utólag lakható állapotba hozott kamrát, a hozzátartozó zsilippel. – Igen, tudom. A Solanáig. Mi dolgunk ott? – Tényleg semmit nem mondtak? – Nem mondtak. Mohawk csak egy leheletnyit nyomta meg a két szót, de Dalian-nek ez is épp elég volt, hogy megsejtse, mégsem létezik végtelen emberi türelem. – Oké. Szóval itt a nagy nap: Megérkeztek. – Aha. Kik is? – A földönkívüliek. Értelmes lények. Két űrhajó, kábé akkorák, mint a Reagan. A dolog jelentősége… – Na ne! Ha megpróbálod elmesélni, mekkora esemény ez valamennyiünk életében, már most figyelmeztetlek: Nagyon nehéz lesz úgy befejezni az eligazítást, hogy nem köhögsz vért közben. – Egyre jobban tetszel, komolyan. – Az legyen az én személyes sorstragédiám. Tovább! Dalian próbált nem vigyorogni. Annyira nem is volt nehéz, mert az idő előrehaladtával megint egyre inkább előtérbe furakodott az az érzés, ami közvetlenül az eligazítás után fogta el és amit csak a Mohawk jelentette társasági élmény tudott valamelyest háttérbe szorítani: a lélegzetét szaporázó izgalom, amibe a félelem csípős íze vegyült. – Tudod, hogy van erre egy külön forgatókönyv… – Nem lehetne inkább, hogy azt mondd, amit nem tudok? Dalian-en látszott, hogy most már egyenesen el van képedve. Mohawk viszont biztos volt benne, hogy szép lassan rá fog jönni, a malícia nála csak a feszültség levezetésének eszköze. – A Nemzetek Globális Uniójának elnöke kell, hogy fogadja az idegen küldöttséget, aki, ugye, jelenleg Sterling. Az államszövetségek vezetőit eközben biztos helyre viszik, minden eshetőségre készülve. Innentől kezdve tiszta politika, remélem szereted. – A politikát? Nem harapok abba a kézbe, ami a kenyeret adja. Legyen ennyi elég. – Nekem akkor is tetszik. Mert elviekben a Globálunió elnöke az első számú közjogi méltóság a bolygón, de mindenki tudja, hogy a tényleges irányítás az államszövetségek vezetőiből álló tanács kezében van. Így ők parancsolnak az egyesített fegyveres erőknek is, holott a főparancsnoki cím formálisan megint csak a Globálunió elnökéé. A végső szó tehát abban a kérdésben, hogy lőni vagy nem lőni Sterlingé, még ha nem is élt vele soha. Egészen mostanáig. Mohawk kissé fáradtan masszírozta meg a szemzugait. Ez így túl körülményes lesz. A srác az előadóművészetét csillogtatja, ami eleve hiba. Mármint hogy van neki egyáltalán. Ezen a pályán legalábbis. Hiába a titkosszolgálat emberei, nekik nem beépülni vagy megfigyelni kell, hanem lyukat lőni akibe vagy amibe mondják és időben felszívódni. Már ha útitársa is a különleges alakulat embere, bár ezt a ruházata alapján képtelenség volt megállapítani. – Csak sorban. Azzal kezdtük, hogy két idegen űrhajó. Azt mondt… Te, egyáltalán melyik egységnél vagy? – Különleges alakulat, Atropos „munkacsoport”.


3. oldal

Mohawk egy pillanatig kifejezéstelen arccal meredt az üres levegőbe, majd ajkait lebiggyesztve rábólintott. – Volt már rosszabb is. – Alapvetően semmi különleges nincs bennem, már hozzád, az élő legendához képest. – Valamiért csak itt vagy? – A hobbim miatt. Érdekel a hadtörténészet, a régi korok felszerelése, a fegyverek. Állítólag én értek ezekhez a legjobban a cégnél, bár még nem nagyon volt rájuk szükség. Mohawk halántékában egy pillanatra megfeszült egy izom. – És most miért van? – Hogy a Solana ne tudjon kiszúrni. A műszereik képesek észlelni mindent, ami elektronikus, nálunk viszont semmi ilyesmi nincs. Mohawk számára nyilvánvaló volt, hogy a fiú bár fél az előttük álló feladattól, talán életében nem volt még ennyire elemében. – Észrevétlenül megközelítjük a Solana-t, ezért álcázzuk magunkat űrszemétnek, eddig világos. És utána? – Berobbantjuk egy helyen a burkolatot és beszállunk. – Hol van most a Solana egyáltalán? – Stabil bolygókörüli pályán, az egyik idegen hajó társaságában. – És a másik? – Nem tudom. – Dalian-en világosan látszott, hogy tényleg nem érdekli. Ő a rábízott feladatot akarja ezer százalékosan teljesíteni. A többiért aggódjon az, akire tartozik. – A lényeg, hogy az idegen hajó rálőtt az egyik vadászunkra, pedig az nem jelentett rá fenyegetést. – És? – És Sterling nem hajlandó visszalőni. – Miért nem megy oda egy másik hajó, mondjuk a Reagan, ha Morelli annyira lövöldözni akar? – Mert Sterling közölte, hogyha bárki más bele mer avatkozni a dologba, arra nem lesz rest tüzet nyitni. – Blöfföl. – Persze, de elég jó lapokkal. A Solana a flotta legerősebb hajója. – Na és mit akar? – Tárgyalni. Ő tárgyalni akar az idegenekkel. De hát mi mást is várhatnánk egy akadémikustól? – És a mi dolgunk… – Elvegyülni a Solana legénységében, elfogni Sterlinget és jobb belátásra bírni. Vagy tanúk nélkül likvidálni. És aztán végre lőni. – Az államszövetségi tanács nevében? – Akárki nevében, azt ráérnek később kisakkozni. Mohawk mintha a puszta testtömegénél valamivel súlyosabban zökkent volna le az egyik fal tövébe. Szobormerev arcán sötét felhők gyülekeztek. – Ebből egy újabb Kennedy-gyilkosság lenne, azt tudod? Dalian hirtelen látványosan megmerevedett. – Azért vagyunk ketten? Mohawk végre halványan elmosolyodott. – Nyugi, itt senki nem lesz Oswald. Dalian a másik férfinál gyorsabban és nem önszántából ült le. A roncsdarab nagyot zökkent velük, tompa, fémes csikorgás remegett végig a kamra falán. Mohawk csodálkozva nézett fel. – Már ott lennénk? Dalian a fejét ingatta. – Nem. Ez csak a többi űrszemét, nekirepültünk egy nagyobb darabnak. Lassan húsz éve, hogy utoljára takarítottak a Föld körül. Most is azt kellene: összesöpörni az egészet pár konténerbe és kilökni az űrbe.


4. oldal

Mohawk szemöldöke önkéntelen ráncba szaladt. – Nem fognak eltéríteni a helyes iránytól? A fiatalabb megvonta a vállát. – Nem vagyok tudós, de szerintem nem. Kicsit talán odébb löknek, de nem hiszem, hogy kilendítenének a pályáról. A fiú érezte, hogy Mohawk most kezd igazán ráhangolódni a feladatra. Már nem őt méregette és nem azzal volt elfoglalva, hogy tökéletesen láthatatlanná tegye a külvilág számára, mi zajlik benne. Most kezdhet emelkedni az adrenalin szintje – gondolta Dalian, és ez is elég komoly különbség közöttük, mivel az övé már a kilövés pillanatában kérlelhetetlenül kúszni kezdett felfelé. – Lesz elég levegőnk, amíg odaérünk? – tette fel a kérdést Mohawk. A másik most megint tökéletesen szenvtelennek látta. – Kb. 5-10 perccel több is. Plusz ami a ruhákban van, bár az nem sok. Max. 15 percünk van, hogy bejussunk a hajóba. – És azt már tudjuk, hogyan? Dalian mosolyogva megkopogtatta csillogó koponyáját. – Itt van a Solana teljes tervrajza. – majd végigsimított az övére erősített tölténytáskán, ami leginkább egy túltöltött májas hurkára emlékeztetett. – És persze a szükséges segédeszközök. Ismét az órájára sandított. – Már csak két perc. – a hangsúlyából is jól érzékelhetően hirtelen témát váltott. – Azért ennek örülök. Mohawk nem túl látványos, de annál őszintébb meglepetéssel húzta fel a szemöldökét. – Konkrétan? – Hogy nem kell végigcsinálnom veled azt a cirkuszt, amit az eligazító tisztnek velem, amikor közölte, hogy kettesben fogunk bevenni egy egész hajót. Dalian látta a vigyort, amit Mohawk igyekezett ugyan elfojtani, de végül csak kicsordult a szája szélén. – Bepánikoltál? – Példásan. Egészséges felnőtt ember vagyok. És te? A kérdés inkább volt vidám, mint provokatív. Mohawk ösztönösen akart rávágni valamit, végül inkább mélyen beszívta orrán keresztül a levegőt, mielőtt súlyosan rábólintott. – Irigyellek. Mohawk-nak tetszett a kölyök. Illetve tetszett volna, ha enged az ösztöneinek, amik az első benyomások alapján ébredtek benne. Tudatosan tartotta azonban mélyre fojtva kordában őket, mert itt nem holmi italgőzös hétvégi ismeretségről volt szó. Az előttük álló akció úgyis felszínre hoz mindent a srácból, nemes anyagot és mocskot egyaránt. A feladatnak viszont nem örült. A túlerő nem izgatta, de ismert célpontokat semlegesíteni különösen hálátlan feladat. Akármilyen alaposan takarítanak utána, mindig megvan az esély rá, hogy valami kitudódik, még ha csak a megszállott összeesküvéselméletek gyártóit látja is el újabb munícióval. Dalian váratlanul felállt és az össze-vissza karcolt, műanyag burkolatú zsilipajtóhoz lépett. Egy gombnyomással kitárta és majdnem visszahőkölt. – Úgy látszik, ezt elszámoltuk. Már itt is vagyunk. A külső zsilipajtó ablakait már csaknem teljesen betöltötte a Solana ormótlan, sötét bálnateste, ahogy egyre közelebb sodródtak hozzá. Mohawk fürgén talpra ugrott. – Ruhát fel! – vezényelt Dalian és hátra sem nézve valahova Mohawk mögé, a kamra sarkába mutatott. – Azt te hozod. A férfi megfordult és a jelzett helyen egy rinocéroszfejnyi, formátlan sziklatömböt vett észre. Talán még alakjában is arra hasonlított.


5. oldal

– A fedősztorink? – kérdezte különösebb meglepődés nélkül, miközben néhány gyors mozdulattal lezárta és rögzítette űrruhája sisakját. Tüdejét kissé állottnak tűnő, mégis tisztább ízű levegő töltötte meg. Választ azonban már nem kapott, mert időközben Dalian is hermetikusan elzárta magát a külvilágtól és a teljes elektronikamentesség jegyében a sisakrádióik sem működtek. Mostantól fogva kénytelenek lesznek nonverbális kommunikációra hagyatkozni egy darabig. Mohawk a barnásszürke meteorithoz lépett és óvatosan felemelte. A csökkent gravitációjú kamrában nem tűnt túl súlyosnak, de tudta, hogy nem árt vele óvatosan bánni, mert ha komoly súlya nincs is, változatlan tömege adott esetben még mindig elég számottevő fizikai erőt képviselhet. Az ölében tartott meteoritdarabbal tett néhány hosszúra nyújtott lépést a nyitott zsilip felé, mágnesezett talpú csizmái épp elég tapadást biztosítottak a könnyed mozgáshoz. Amint átlépte a küszöböt, Dalian gyors mozdulattal rácsapott a nyitógombra. A belső ajtó Mohawk mögött halk csikorgással a helyére siklott, a külső pedig hirtelen szélesre tárult. A fiatalabb férfi láthatóan teljesen felkészült az ugrásra, Mohawk azonban nem egészen. Főleg a kezében tartott meteorit miatt, bár tudta, hogy nagy baj nem lehet, az űr megbonthatatlan mozgástörvényei akaratlanul is a Solana felé röpítik. Kissé sután elrúgta magát a padlótól és hagyta, hogy a zsilip szempillantás alatt távozó levegője a fekete ürességbe lökje. Hirtelen a semmi ölelte át, ami nem hasonlítható földi lebegéshez. Csak ebben a pillanatban értheti meg az ember, hogy bármilyen levegőben úszik vagy zuhan is, anyagok kavalkádja veszi körül. Az űrben azonban teste minden idegvégződése egyszerre elnémul. Nem először élte át az érzést, de nem tudott nem beleborzongani. Esetlenül megpördült a hossztengelye körül, majd a lábaival és egyik karjával óvatosan kormányozva magát megállapodott, arccal a Solana felé. A hatalmas hajótest minden mást eltakart előle, hűvös volt, sötét és fémes, noha külső burkolata a puszta fémnél jóval kedvezőbb tulajdonságokkal bíró műanyag-fém hibridötvözetekből készült. Dalian közben sikeresen elérte a hajótest felszínét és mágneses ruházata segítségével könnyedén rátapadt. Mohawk-nak imponált, hogy a fiú a szokatlan körülmények ellenére is határozottan úgy tűnt, tudja, mit csinál. Hurkaszerű övtáskájából maroknyi, szürkés tárgyat vett elő, amiben Mohawk egy régi típusú repeszgránátra ismert. Egyik felét valami sűrű, nem egészen szilárdnak tűnő anyaggal kenték be. Dalian aggályos alapossággal vizsgálgatta maga körül a hajótestet. Néhány méternyit odébb araszolt, továbbra is gondosan a burkolathoz tapadva, majd a gránátot egy erőteljes mozdulattal nekiszorította a hajó tömör külső falának. A félig szilárd anyagnak köszönhetően a gránát azonnal odaragadt. Mohawk ugyanabban a pillanatban koccant neki a lustán sodródó, gigantikus testnek és ő is azonnal megtapadt rajta, minden különösebb erőfeszítés nélkül. A meteoritdarabot még mindig szorosan magához ölelve nézte, ahogy alig pár méternyire tőle a fiú lepattintja a rögzített gránátról a biztosítókapcsot és amennyire csak tud, sietve távolodni kezd, még szorosabban lapulva a hajótesthez. A következő pillanatban kísérteties némasággal szakadt ki a külső burkolat, ahogy a levegőtlen robbanás egy szűk másfél méternyi átmérőjű, alaktalan lyukat mart rajta. A kiszabaduló törmelék hangtalanul vegyült bele a körülöttük úszó űrszemét tengerébe. Dalian intett Mohawk-nak, hogy kövesse, majd egy erőteljes rúgással ellökve magát a burkolattól a frissen keletkezett nyíláson át eltűnt az űrhajó belsejében. Dalian tényleg tudta, mit csinál, sőt, élvezte is, mert eddig minden pontosan a tervek szerint alakult. Ahogy beúszott a Solana vadonatúj, mesterséges testnyílásán, azonnal látta, hogy jó helyre érkezett: egy szűk szervizkamrába. Nem volt benne más, csak három, egymásra feltornyozott láda, amikben tartalék alkatrészeket tároltak a közelben levő reaktor hűtőrendszeréhez. Rajtuk kívül legfeljebb két ember fért volna be a szűk kabinba, de szigorúan csak álló helyzetben. A helyiségből kivezető, egyetlen ajtón természetesen azonnal működésbe lépett a vészzár, ahogy a kamra kilevegősödött, innen egyelőre nem vezetett tovább út. Daliant


6. oldal

azonban a legkevésbé sem az ajtó foglalkoztatta: a ládakupac legfelső darabjához fordult és fürgén kitapogatva a nyitókapcsolót felpattintotta a fedelét. A benne pihenő, vaskos, hengeres gépalkatrészekről fogalma sem volt, mire jók, de nem is érdekelte. Megragadta az elsőt és egyetlen mozdulattal kihajította a burkolaton éktelenkedő, tépett szélű lyukon. Pár darabbal több űrszemét ide vagy oda már igazán nem sokat számít. Már majdnem végzett a hermetikusan záró tárolómodul kiürítésével, amikor Mohawk sisakba bújtatott feje jelent meg a mesterséges nyílásban. Óvatosan kukucskált be, tartva a bentről kifelé repülő szerkezeti elemektől. Most határozottan tanácstalannak tűnt. Dalian minden különösebb magyarázkodás nélkül kivette a kezéből a meteoritdarabot és teljes erejéből a szemközti ajtónak csapta, finoman behorpasztva a felületét, majd letette elé a földre. Így már egészen úgy tűnt, hogy a hajó burkolatát felszakító, kóbor meteorit erejét vesztve nekicsapódott az ajtónak, de áttörni már nem tudott rajta. Ahogy ezzel is megvolt, Dalian türelmetlenül fordult a kabinba belebegő Mohawk felé, és néhány gyors, szögletes kézmozdulattal jelezte, hogy segítenie kell kiüríteni a következő ládát. Mohawk szemlátomást, még mindig nem értette, miért, Dalian azonban tudta, hogy számíthat rá. Számíthat arra, hogy bármennyire a felettese is, nem fogja felesleges vitával vagy kérdezősködéssel rabolni a drága időt. Mohawk biztosan nem. És persze igaza volt. Alig több mint két perc múlva Mohawk eleven labdává gömbölyödve kuporgott a gondosan visszatornyozott ládák egyikében. A lezárt tetőn semmiféle fény nem szűrődött át, ahogy természetesen zaj sem. A sajátos helyzetben hallható, egyetlen hang, a tulajdon lélegzetvétele, képtelenül felerősödött sisakja mikrobioszférájában. De nem zavarta. A fóbiákat okozó fizikai körülmények rég nem jelentettek gondot. Remélte, hogy a fiú is ugyanilyen jól bírja a másik ládában. Mert most már nemcsak imponált neki, de egyenesen elégedett volt vele. Gyorsan, pontosan és céltudatosan dolgozott. Még azért sem neheztelt rá, mert őt nem avatta be a terve részleteibe. Ha bízni mer benne, hogy anélkül is sikerülni fog, nincs is rá szükség. A magabiztosság erény ebben a szakmában, bár csak és kizárólag akkor, ha megalapozott. Akkor viszont annál nagyobb. Hosszú, eseménytelen percek vonultak el felette. Lehunyta a szemét, befelé pihent, kifelé figyelt. Hallani persze még mindig nem hallott semmit, de érezte, hogy megmozdul vele a láda. Valakik felemelték és odébb cipelték. Egy darabig szinte testetlenül imbolygott a levegőben majd súlyos zökkenéssel újra nyugalmi helyzetbe került. Fegyelmezetten kivárt még legalább három percet, aztán jobb felsőkarjának néhány hihetetlenül erőteljes lökésével felfeszítette a fedelet. Harcra készen ült fel a ládában, de nem volt rá szükség. Takarékosan megvilágított közlekedőfolyosón találta magát, amelyben nem volt semmi más, csak a szomszédos helyiségből kicipelt ládák. Mivel előzőleg ő szándékosan a legalsót foglalta el, most felülre került. Így sietve nekilátott félretologatni a többit, hogy a kupac alján várakozó ládát kinyithassa, ami Daliant rejtette. Közben elismeréssel gondolt nemcsak a jól kivitelezett akcióra, de magára a tervezésre is. Daliant nem véletlenül utasították arra, hogy egy nagyon szűk tárolótér falát robbantsa be. A lehető leggyorsabban a helyszínre érkező karbantartók így kénytelenek kipakolni a kamrát, hogy be tudják foltozni a sérülést a hajótesten, mert különben nem férnének hozzá rendesen. Így öntudatlanul pontosan éppen azt tették, amire a két behatoló észrevétlenül nem lett volna képes: bezsilipelték őket. A folyosón a fény mellett végre levegő is volt. Mohawk kisegítette a fiút a ládából. Arcszínének halvány hamu árnyalata árulkodott csak arról, hogy kevésbé viselte jól a bezártságot, de pillanatokon belül ismét magára talált. Mindketten felnyitották a sisakjaikat, kibújtak a nehézkes űrruhákból és elrejtették őket a kiürült ládákban. Közben Mohawk megengedett magának egy kimérten elismerő biccentést. – Szép volt. – Dalian válasz nélkül hagyta, de nyilvánvalóan nem tiszteletlenségből. Egyszerűen volt annyi esze, hogy beérje ennyivel.


7. oldal

– További utasítás? – érdeklődött Mohawk. A fiú megrázta kopasz fejét. – Innentől tiéd a pálya. Mohawk ezúttal sikeresen nyomta el a ragadozó mosolyt és csak egy elégedett főbólintással nyugtázta a hallottakat. Ezt ő is pontosan így gondolta. Dalian lélekben készült rá, de mégis csalódás volt, hogy többé már nem ő irányít. Az eddig hibátlanul kivitelezett akció minden percét élvezte. Nem baj, most megnézheti, hogy csinálják az igazán nagyok. Legalábbis ezzel vigasztalta magát. Egyébként ami a tájékozódást illeti, Mohawk a továbbiakban is rá lesz utalva. De nem bírta kivárni, hogy a másik forduljon hozzá. – Kéthelyiségnyire van tőlünk egy hadianyag raktár. – suttogta izgatottan és felvillantott hozzá egy önelégült vigyort. – A stratégiai tervezés mindenre gondolt. – Kár volt. – jegyezte meg közönyösen Mohawk. – A stratégiai tervezés feladata akkor ért véget, amikor kitalálták, hogy engem küldenek. Megszokhatnák már. Ez a válasz meglepte Daliant. – Tudod, ha nem az volnál, aki vagy, most kifejezetten szalonképtelen dolgokat gondolnék rólad. Sőt, talán ki is mondanám. – Miért, mit gondoltál? Hogy szobáról szobára haladva egyenként kiirtjuk az egész legénységet, mint valami idétlen számítógépes játékban? Dalian őszintén zavarba jött. – Ezért küldött téged Morelli és nem mást. Vagy nem? Attól, ahogy Mohawk most ránézett, Dalian szinte fizikailag érezte, hogy összezsugorodik. Hogy tulajdonképpen fogalma sincs semmiről. – Morellinek hiányzik legkevésbé a tömegmészárlás. A maximum egy kis járulékos kár, de semmi vérfürdő. Dalian a visszavonuláson kívül semmi más lehetőséget nem látott. – Te vagy a főnök. – hebegte megadóan. De Mohawk már nem is figyelt rá. Leakasztotta az övéről a kiszolgált, golyós automata fegyvert. A pisztoly hideg volt és ormótlanul szögletes. Csak egy röpke pillantást szentelt neki, úgy forgatta a kezében, mintha a súlyát próbálná megbecsülni, majd ismét a fiúhoz fordult. – Mi van még nálad? – Nem sok minden. Egy ugyanolyan – intett fejével a pisztoly felé – pár repeszgránát, vadásztőr, tapadóakna, néhány szundi… – Szundi?! – Mohawk szinte felhördült. – Azokat imádtam. Kár, hogy már kivonták őket a forgalomból. Adj egyet! Dalian a másik kinyújtott kezébe nyomott egy öklömnyi fémgömböt. Mohawk szinte áhítattal emelte az arca elé, hogy közvetlen közelről is megvizsgálhassa. – Oké. – vigyorodott el elégedetten. – Ennyi elég is lesz. Munkára! Azzal a folyosó távolabbi végén levő ajtó felé indult. Dalian olyan elképedéssel bámult utána, hogy csatlakozni is majdnem elfelejtett. Fordult a kocka és ez így volt rendjén. Mohawk számára legalábbis, mert most már ő volt nyeregben és Dalian iparkodhatott tartani vele a lépést. A következő helyiségen áthaladva, amely egy átjárónak tűnt, hátraszólt kopasz társának. – Hol a legközelebbi legénységi körlet? – Nincs túl messze, oda tudnálak vezetni, éppcsak nem nagyon akarlak. – Nyugi. – Mohawk fölényesen mosolygott. – A Solana egy idegen űrhajóval néz éppen farkasszemet, ami azt jelenti, hogy mindenki a szolgálati helyén szobrozik. Ez nekünk csak jó, mert nincs felesleges mozgás a folyosókon. Ilyenkor a tartalék személyzet is a szállásán köteles várni a bevetési parancsot. Szépen, egy csomóban. Szóval, hol az a körlet? Dalian még mindig nem túl nagy lelkesedéssel kerülte meg a férfit és vezette a jobb oldali ajtó felé. Mohawk szó nélkül eredt a nyomába.


8. oldal

Ahogy megjósolta, egy lélekkel sem találkoztak a folyosókon. Négysaroknyival odébb megálltak egy csukott ajtó előtt, Dalian ösztönösen is suttogóra fogta a hangját. – Ez az. – A flotta szabályzatából kiindulva legalább fél ház van odabent. – válaszolta Mohawk, majd megfordult. – De nekünk egyelőre csak egy emberre van szükségünk. – Na és hogy fogjuk elkülöníteni a többitől? – Sehogy. – jött Mohawk magabiztos válasza, halvány mosoly kíséretében. – Majd elkülönül ő magától. Csak ki kell várnunk. A szemközti falhoz lépett és ráérősen nekidőlt, közvetlenül a „Mosdó” feliratú ajtó mellett. A tizedes nem arról jött, amerről várták. Kapkodó mozdulatokkal igazgatva nadrágját bukkant elő a mosdóból és szinte fel sem nézve igyekezett a körlete felé, amikor Mohawk egy intésére Dalian elállta az útját. A tizedes megtorpant. Dalian-nél is fiatalabb, széles vállú, csillogóan sima, sárgás bőrű férfi volt, alig néhány milliméteres, sörteszerű hajjal. Testhez simuló felsője alatt határozottan rajzolódtak ki az izmok. Dalian-be ütközve először a civil ruhán lepődött meg, ami élesen elütött a hajón megszokott egyenviseletektől, még a tudósokétól is. Rögtön utána az ormótlan mordályon, amit Dalian pimasz vigyorral tolt egyenesen a képébe. – Tudod mi ez, tizedes? – Csak találgatni tudnék. – lassan beszélt és Mohawk számára nyilvánvaló volt, hogy nem véletlenül. A szeme sarkából óvatosan hátrasandítva igyekezett felmérni stratégiai helyzetét. Dalian érezte, hogy ismét felpezsdül benne a vér. Miután nem kis csalódással kellett tudomásul vennie, hogy Mohawk egyáltalán nem úgy vezeti az akciót, ahogy az az ő nagy ideáljához illenék, már nem akarta lenyűgözni. Önmaga szórakoztatása sokkal örömet több ígért. – De azt azért sejted – vigyora egyre önelégültebbé szélesedett –, micsoda forradalmi változást jelentene arcod kifejező erejében, ha… – Fogd be… – hallotta a háta mögött Mohawk fojtott hangját. Ahogy azonban odapillantott jobbnak látta visszanyelni az önkéntelen méltatlankodást. Mohawk egyik keze a legénységi körlet ajtajának nyitógombján pihent, a másikban a gránát fényes gömbjét tartotta. – …a füledet. És te is. – intett a tizedes felé, majd lenyomta a gombot. Az ajtó oldalra csúszva nyílni kezdett, de Mohawk nem várta meg, hogy egészen kitáruljon. Amint elég nagy rés keletkezett, lágyan begurította a gránátot a terembe, majd egy újabb gombnyomással bezárta az ajtót és mindkét kezét a fülére tapasztotta. – Hallottad. – grimaszolt a tizedesre Dalian és két lépéssel elhátrált tőle, a fülére szorítva mindkét kezét, a pisztollyal együtt. Közben látta, ahogy a tizedes agyán átvillan: itt az alkalom a cselekvésre. Végül azonban mégis úgy döntött, hogy nem kockáztat és ő is a fülkürtjébe döfte mindkét kisujját. A következő másodpercben Dalian tompa, távoli zümmögés-félét hallott, de nemcsak a fülében, hanem az egész koponyájában ahogy erőszakos hullámként átcsapva rajta kitölti, majd lassan elsimulva átrezeg rajta. Kénytelen volt két hatalmasat pislogni, mert hirtelen úgy érezte, leragad a szeme, de csak egy pillanatig. Mohawk-ra nézett, aki már nem a fülét fogta, hanem ismét az ajtó gombja felé nyúlt. Dalian is elvette a kezét a fejétől és a pisztoly csövével intve jelezte a tizedesnek, hogy kövesse az idősebb férfit. A tizedes engedelmesen szegődve Mohawk nyomába belépett az ajtón. Mohawk egy kisfiú elragadtatott mosolyával állt a terem közepén, mint aki váratlanul rábukkant rég elveszettnek hitt, kedvenc játékára. Körülötte vagy harminc ember élettelen teste hevert egymás hegyén-hátán az ágyakkal telizsúfolt, tágas helyiségben. A többség az egyik falat félig elfoglaló képernyő közelében csoportosult, amelyen át az űrhajón kívül történő eseményeket követhették élő egyenes adásban.


9. oldal

A tizedes iszonyodva torpant meg a küszöbön, Dalian kénytelen volt taszítani rajta egyet, hogy beférjen tőle. – Atyaúristen! – a tizedes halálravált arca csak még jobban mulattatta Daliant. Megjátszott együttérzéssel veregette meg a fiatal katona vállát. – Én is sajnálom, hogy nem lehetsz közöttük, de valakinek dolgozni is kell. Pedig biztos nagyon rádférne. – Micsoda?! A fiú hangja a sírósan elvékonyodott. – Lazíts, hősöm! Alszanak. A tizedes végképp összezavarodni látszott. – Hogy…?! – A horkolásukat csak megismered? – De… – Hang és elektromágneses hullámok. – közölte Dalian leereszkedően. – Ti már nem kaptatok belőle kiképzést, de azért még nagyon jó kis játék. Akkor sem ébrednének fel, ha átvonulna rajtuk a Riói karnevál. Minimum három órán át lesznek kiütve. Odalépett egy alacsony asztalhoz, amin szétdobált kártyalapok és többnyire felbontott energiaitalos dobozok sorakoztak. Belekukkantott az egyikbe és mivel még félig volt felvette és egy hajtásra legurította. Jólesőn felsóhajtott majd diszkrét böffentéssel összegyűrte a dobozt és hanyag mozdulattal a padlóra ejtette. Közben Mohawk felé fordult, aki szokatlan módon egyáltalán nem törődött vele. Megbűvölten meredt a képernyőre, amelynek közepén az idegen űrhajó lebegett. Minden képzeletet felülmúlóan lapos volt, mintha csak két dimenzióban létezne, és kivételesen nem lehettek biztosak benne, hogy ez pusztán érzéki csalódás. Hátrafelé mintha keskenyedett volna, de ezt is nehéz volt biztosan állítani, mert nem képezett egységes formát. Felszínét rengeteg kisebb-nagyobb törés, mélyedések és kiemelkedések kaleidoszkóp-szerű sokasága tagolta. Az anyaga nem tűnt stabilnak, mintha nem teljesen megszilárdult fémből készült volna, amely a szem számára felfoghatatlanul lomhán hömpölygött, önmagába visszatérve. Ugyanilyen lassan változtatta a színét is, a spektrum valamennyi árnyalatán át. Az egész jelenséget hártyavékony, auraszerű ragyogás övezte, szorosan a felszínhez tapadva. A sokat látott veteránt azonban mégsem a hajó kötötte le. Mert volt ott még valami. Valami, ami egyszerre tűnt közelinek és elérhetetlenül távolinak, ahogy a hajó mellett lebegett a meztelen űrben. Mohawk-ot talán a hiány nyűgözte le leginkább. Mert mintha kizárólag az ember számára megszokott dolgok hiányából állt volna. Mint egy óriási rubin, amelyből eltávolítottak minden anyagot, kivéve az éteri fenség testetlen ragyogását. Mohawk-nak emlékeztetnie kellett magát, hogy nem ártana levegőt vennie. – Látjátok ezt?! Dalian érdeklődve figyelte a képernyőt. – Hát, idegen, az egyszer biztos. – a tizedes felé billentette a fegyvere csövét. – Mit tudsz róla? – Nem! – Mohawk végre magához tért. – Az ő dolga az, hogy felhívja nekünk a hidat. – A hatalmas kivetítő konzoljára mutatott a falon. – És mégis mit mondjak? – Kérje a kapitányt. – Nyilván nem lesz jobb dolga, mint egy tizedessel csevegni. Dalian ajkai fagyos fintorba torzultak. – Nyilván a te véleményed lesz itt a mérvadó. Na mozgás! A fiatal katona egy ideges pillantást küldve a rezzenéstelenül álló Mohawk felé a fali kezelőtáblához lépett. Néhány gyors ujjmozdulata nyomán a képernyőn látható űrpanoráma egy sokkal szűkebb térszeletre váltott. A középkorú, rendezetlen őszes szakállt viselő kommunikációs tiszt kissé megviselt arca bukkant fel sokszoros nagyításban, a háta mögött műszerek egész arzenáljával. – Híd. – vakkantotta kurtán. A tizedes nagyot nyelt.


10. oldal

– Kohouri tizedes, negyvenkettes körlet. Vészhívás Sterling elnök úrnak. A tiszt elgyötört vonásairól egyelőre semmiféle reakciót nem lehetett leolvasni. – Mi történt? – Ellenséges behatolók foglalták el a körletet és követelik… A kapkodva beszélő tizedest Mohawk szakította félbe, aki szelíd, de határozott mozdulattal tolta félre a fiút. – Hello. – villantott egy kincstári mosolyt a kommunikációs tisztre. –Közölné ráérő idejében az elnök úrral, hogy egy régi kedves ismerőse ugrott be meglátogatni? Az idős tiszt szemei résnyire szűkültek. Nyilvánvalóan emberfeletti dühét akarta kifejezésre juttatni, de Mohawk világosan kiolvasta belőle a tenyérnyirkosító idegességet. – Van fogalma róla…?! – Van. – torkolta le szárazon. – Vagy azonnal szól neki, hogy Mohawk keresi, vagy készülhet a fegyelmi elbocsátására. Elnöki javaslatra. A tiszt nagy levegőt vett, hogy visszavágjon, végül azonban zaklatott mozdulattal lecsapott egy gombra a konzolján és a képernyő elsötétült. Dalian nem túl kellemes meglepetéssel vonta fel a szemöldökét. – Hát, ez nem igazán jött össze. Mohawk magabiztossága azonban jottányit sem veszített eddigi fényéből. – Csak nyugalom. – a szanaszét heverő testek felé intett. Szerintem tarts egy létszámellenőrzést. Mire a végére érsz… A képernyő váratlan újraéledése szakította félbe, ezúttal azonban már nem a kommunikációs tiszt arca töltötte be, hanem Sterling hosszú, csapzott haj keretezte, pengeéles vonásai. Teli tüdőből készült ordítani éppen, mint aki a puszta hangerejével akar rendre utasítani egy ok nélkül hisztériázó gyereket, Mohawk-al szembesülve azonban egyszerre minden a torkán akadt. Elkínzott sóhajjal engedte ki a levegőt. – Ilyen nincs! – Én sem örülök, elnök úr. – Mohawk határozottan, de érezhető tisztelettel beszélt az idősödő férfihez. – Pontosan tudja, ki küldött és azt is, hogy miért. Öt percen belül legyen a negyvenkettes körletben! A testőreit hozhatja, de kívül kell maradniuk. Ide csak ön jöhet be. Sterling egy hosszú pillanatig feszülten meredt Mohawk-ra, majd nagyon lassan szólalt meg újra. – Különben? Mohawk válasza egyetlen másodpercet sem képest. A hangja csöndes volt, majdnem szelíd. – Ugyan, elnök úr! Az elnök arcán talán észre sem lehetett volna venni a finom rándulást, ha nincs többszörösére felnagyítva. – Öt perc. És bontotta a kapcsolatot. Dalian levegő után kapkodva tárta szét a karjait. – Ez meg mi volt?! Se a túszok bemutatása, se követelések, se fenyegetések, se retorziók? Ezek után miből gondolod, hogy ő fog bekopogni és nem egy rohamosztag?! Mohawk gondterhelten bámulta az üres képernyőt. – Igazad van: Morelli nem véletlenül engem küldött. De nem azért, amiért te gondolod. – Hanem miért?! Dalian úgy nézett ki, mint aki képtelen józan ésszel felfogni, mi folyik körülötte. – Azért, mert ismeri Sterlinget. És tud róla valami nagyon fontosat. – Mégis, mit?! – Azt, hogy az adósom. Mire Dalian tízig elszámolt magában, már nem akart fegyvert szorítani Mohawk fejéhez, hogy üvöltve követeljen magyarázatot. Majdnem bizonyos volt benne, hogy a veterán ügynök élete legnagyobb baklövését követi el, de egyelőre nem erőszakkal megakadályozni akarta ebben, csak megérteni, miben bízik ennyire Mohawk.


11. oldal

Behunyta a szemét, majd kinyitotta és nyugalmat erőltetett a hangjára. – Oké. Az adósod. Mióta? – Az elnöksége első évében elrabolták a lányát és egy teherhajóra vitték a Csendes óceánon. Már akkor is Morelli volt a helyettese. – Hogyhogy…? – Eddig nem hallottál róla? Senki nem hallott. Morelli hagyta, hogy a kétségbeesett apa tárgyalni kezdjen a terroristákkal, közben szép csöndben odaküldött engem. – Egyedül? – A világ összes csúcstechnikája rajtam volt, de alapvetően igen. Egyedül. – És Sterling nem is tudott róla? – Nem lett volna szabad. De én megmondtam neki. Persze könyörgött, hogy ne tegyem, de nem hallgattam meg. Pedig tudtam, hogy igaza van, Morellit nem a lánya testi épsége érdekli, ő csak a helyzetet akarta felszámolni, hogy ne lehessen Sterlinget és - rajta keresztül persze őt is - zsarolni. Végül Sterling nem csak azért volt hálás, mert kiszabadítottam a lányát. - Hanem? – Hanem mert szóltam neki. Választása egyikünknek sem volt, nekem be kellett mennem, ő pedig nem tehetett ellene semmit, de én legalább szóltam neki. – Morelli nyilván őrjöngött. – Csak amíg ki nem hoztam a lányt. – Egyedül?! Egy fegyveres terroristákkal teli teherhajóról? Mohawk elgondolkodva bólintott. – Mocskos egy meló volt. Dicséretet ugyan nem kaptam érte, de attól fogva Morelli is tudta, mire vagyok képes és hogy később még hasznomat veheti. Dalian hitetlenkedve rázta a fejét. – Valószínűleg el tudnád foglalni egymagad az egész hajót, de nem azért vagy itt. Hanem mert Sterling tartozik neked egy szívességgel. Gondolod, ezért hajlandó lesz tüzet nyitni az idegenekre? Mohawk határozott nemet intett. – Ezért hajlandó lesz idejönni. Dalian sötéten ingatta a fejét. – És te meg fogod ölni. A veterán ügynök kifejezéstelen arccal vonta meg a vállát. – Ha muszáj. Ez Dalian-nek is sok volt. – Morelli még a politikusok között is a legaljasabb disznó! – Azért ilyen sikeres. A beszélgetést az ajtó nyitódásának zaja szakított a félbe és egy halk csattanás, ahogy a tizedes vigyázzba vágva magát összecsapta a bokáit. A küszöbön hórihorgas, csontos, sovány arcú férfi állt, ritkás ősz haja a vállát verdeste, tekintetéből testetlen, örök nyugtalanság sugározott. Sterling. Dalian jól megnézte magának. Még annál is magasabb volt, amilyennek a hírcsatornákon látta. Valamit mondott a nyomában masírozó négy, állig felfegyverzett katonának, akik megálltak odakint az ajtó két oldalán, majd belépett a terembe. Nem volt azonban egyedül, egy fiatal, szoros kontyba fogott hajú, barna lány kísérte, aki a tudományos legénység világos színű egyenruháját viselte. Az arca sápadt volt és majdnem szép. Igazán akkor lett volna az, ha nem ég bele szinte valami állandónak tűnő feszültség. Mintha minden perce tarthatatlan határidőkről szólna. Talán mert a zsenik élete mindig kétszer rövidebbnek tűnik másokénál. – Azt mondtam, egyedül. – mordult fel üdvözlés helyett barátságtalanul Mohawk. – Tőle nem kell tartania. – intett a fejével a lány felé Sterling. – Sorenson kisasszony az egyik tudományos tanácsadóm. Szükségünk lesz a segítségére. Szeretném, ha megértenék, mi folyik itt. – Az idegenek lőnek ránk és maga nem hajlandó viszonozni.


12. oldal

Mohawk hangja számonkérően csengett. Sterling ernyedt kézmozdulatot tett a háttérben még mindig vigyázzállásban várakozó tizedes felé, aki feszesen tisztelgett, majd sietve elhagyta a helyiséget, gondosan bezárva magam mögött az ajtót. – Ennek örülök. – bólintott Sterling kimérten Mohawk felé. – Ennek? – visszahangozta gyanakodva az ügynök. – Annak, hogy ezek szerint szinte semmit nem tudnak. Hogy jutottak be ide? Mohawk tekintete továbbra is hidegen, rezzenéstelenül fúródott az elnökébe. – Tényleg ez most a legfontosabb? Sterling ráérősen odasétált az egyik földön heverő katonához és lábfejével megemelte a vállát, hogy az arcába nézhessen. Mohawk tudta, hogy csak időt akar nyerni vele. A katona a földön halkan, félreérthetetlenül szuszogott. – Nocsak. – Sterling némileg meglepettnek látszott. – Életben van. Csak nem öregszik, Mohawk? – Sosem leszek elég öreg meghúzni egy ravaszt. – vágta rá barátságtalanul az ügynök. Sterling felsóhajtott. – Parancsa van rá, hogy megöljön, igaz? – Csak ha ellenszegül. – Hogy is adhatja egy gazdaságtörténész ilyesmire a fejét? A politika biológusoknak való, akiknek nem gond élve felboncolni egy fehér egeret. – Keserűen elmosolyodott a saját viccén. Dalian lélegzetvisszafojtva figyelte őket. Mohawk arca továbbra sem árult el semmiféle érzelmet. – Én azt hittem, az elnököket választják, nem kényszerítik. Sterling megadóan bólintott. – Igaza van. Szerintem is hagyjuk a mellébeszélést. A fali kivetítő kezelőpaneljéhez lépett és megnyomott rajta egy gombot. A képernyőt ismét az űrben lebegő idegen hajó és a mellette ragyogó, varázslatos fényjelenség töltötte be. – Azt tudják, hogy eredetileg ketten érkeztek? Két idegen űrhajó. Mohawk bólintott. Az elnök folytatta. – Úgy három-négy órája. Akkor ez a fénylő valami még a hajó mögött volt, de csak az utolsó pár percben vált láthatóvá. Először azt hittük valami fékezőrendszer lehet, de aztán rájöttünk… Mármint – mutatott Sorensonra –, a tudósaink rájöttek, hogy nem tartozik szervesen hozzá. Hogy nem a fényjelenség tolja a hajót, hanem éppen ellenkezőleg, a hajó vontatta ide, valamilyen, számunkra ismeretlen technológia segítségével. Mindkét hajó egyet-egyet. – Felvették velük a kapcsolatot? – úgy tűnt Mohawk hajlandó meghallgatni Sterlinget, mielőtt dönt a következő lépésről. – Erről inkább miss Sorenson. A lány bólintott és megköszörülte a torkát. A hangja mély, de erőtlen volt, mintha vékony selyemfüggöny mögül szólna. – Folyamatosan fogjuk az üzeneteiket, mióta ideértek. – És mit mondanak? – Dalian képtelen volt úrrá lenni nyilvánvaló izgatottságán. Sterling egy hosszú, közönyösnek tűnő pillantást vetett rá, de nem szólt. – Semmit. Folyamatosan sugározzák vissza azokat a jeleket, amiket valaha is kiküldtünk az űrbe, egészen az 1900-as évek közepétől fogva. Mohawk meghökkent. – Semmi mást? Sorenson nyugodtan, szívélyesen, mégis hihetetlenül távolságtartón beszélt. – Nincs ebben semmi szokatlan. Elképzelhető, hogy annyira más a kommunikációs rendszerük, hogy képtelenek értelmezni az üzeneteinket. Csak egy dolgot képesek világosan a tudomásunkra hozni, azzal hogy visszaküldik őket: vesszük az adást, hallunk benneteket. Tudják, hogy értelmes lények vagyunk és mivel ezt képesek felmérni, nyilván ők is azok. De nemcsak a rádiójeleinket fogták el.


13. oldal

– Hanem? – Ahogy a két hajó ideért, az egyik kibocsátott valamit az űrbe az orrunk előtt. – Micsodát? – Dalian egyre nagyobb izgalommal csüggött a tudósnő szavain. – Egy konténert. Az is tőlünk származik, bár nem kommunikációs szándékkal küldtük. Amikor évekkel ezelőtt összeszedték az űrszemét nagyját a föld körül, ilyen konténerekbe pakolták őket, mielőtt kiengedték az űrbe. – Ilyen a mi formánk! – mosolyodott el keserűen Sterling. – Nemhogy egy Voyager szondát fogtak volna el. – Az meg mi? Mohawk kivételesen hálás volt Dalian-nek, hogy ezzel a kérdéssel nem neki kell elárulnia tudatlanságát. A lány nem vette zokon a kitérőt. – A Voyager programot a 970-es években kezdték el. Szondákat küldtek szét vaktában az űrbe, a fedélzetükön részletes információkkal a Földről és az emberről. Így akartunk hírt adni magunkról esetleges más, értelmes lényeknek, bár annak az esélye, hogy a küldetés elérje célját, a nullánál is majdnem kevesebb volt. – Viszont a szemetünket szerencsésen megtalálták. – ingatta a fejét az elnök. – Igen – vette át a szót újra Sorenson –, de mint később kiderült, ezzel nem üzenni akartak, hanem szemléltető eszközként hozták magukkal. Miután ugyanis a konténert kiengedték, a két űrhajó pár kilométernyire eltávolodott egymástól és lecsatolták magukról ezeket. – a lány a képernyőn vibráló fényörvényre mutatott. – Akkor jöttünk rá, hogy idáig vontatták őket. – Nem értem. – Mohawk mintha kezdte volna elveszíteni a türelmét. – Mi is csak akkor értettük meg, amikor a szemetes konténert nekilökték az egyik ilyen fényjelenségnek. Simán átsiklott rajta és eltűnt, hogy ugyanabban a pillanatban megjelenjen pár kilométerrel odébb, a másik fénysűrűsödésből kiúszva. Dalian-nek a szája is tátva maradt, ahogy próbálta megérteni. – Hogy mi? – Pedig nem bonyolult. Bár mi is alig kaptunk levegőt, amikor rájöttünk, mi ez. Egy féregjárat. Pontosabban annak a két vége. Gondolom hallottak már róla, hogy az elméleti fizika mai állása szerint lehetnek ilyen különleges pontjai a térnek. Beküldünk valamit a féregjárat egyik végén, ami azonnal megjelenik a másikon, bármilyen távol legyen is a két pont egymástól. Akár egész galaxisnyi távolságokat lehet így áthidalni, egyetlen másodperc alatt. Egy dolog azonban elméleteket felállítani ilyesmiről és egészen más a saját szemünkkel látni. Az pedig, hogy valakik képesek legyenek mozgatni a féregjáratok végpontjait, eddigi legvadabb képzelgéseinket is felülmúlta. Mohawk végre megengedett magának egy halvány mosolyt. – Szóval valamennyire mégiscsak értelmesek. – Nem csoda, hogy nem igazán értünk szót velük. Megbecsülni sem tudjuk, mennyivel lehetnek fejlettebbek. Hogy mást ne mondjak, a féregjáratok természetes állapotukban számunkra láthatatlanok. Az idegen viszont megfestették őket, amikor ideértek velük, hogy számunkra is könnyen érzékelhetőkké váljanak. Azért ragyognak ilyen látványosan. – Ezek szerint tudhatnak egy-két dolgot rólunk. – Mohawk ismét elkomorulni látszott. – Hogy lett ebből lövöldözés? Sorenson rendületlenül folytatta. – A szemetes konténeres demonstráció után az egyik űrhajó újra összekapcsolódott a féregjárat hozzátartozó végével és elvitte. Dalian arca megnyúlt. – Elvitte?! Hova? – Elképzelésünk sincs. Próbáltuk figyelemmel kísérni, de a műszereink képtelenek voltak követni. Hihetetlen sebességgel mozognak, valószínűleg gyorsabban a fénynél, de ebben sem lehetünk biztosak, mert sem mi, sem a műszereink nem látják őket mozgás közben. Mohawk elgondolkodva meredt maga elé, látszott rajta, hogy a hallottakat értékeli, méghozzá feltehetően nem tisztán tudományos szempontból.


14. oldal

– Tehát az egyik hajó elment. És aztán mi történt? – Semmi. Vagy másfél órán keresztül csak lebegett előttünk az itt maradt hajó és sugározta tovább a saját jeleinket. Aztán fogta megint a szemetes konténert és belökte féregjárat nyílásába. – És? – Nincs és. Nyilván kijött a járat másik végén, amiről fogalmunk sem volt, hol lehet. És persze azóta sincs. Dalian kipirult, mintha egymaga készülne megfejteni a világegyetem legnagyobb rejtélyét. – Nem lehet, hogy el akartak vezetni valahová? Hívogatni próbáltak, hogy menjünk utánuk. A tudósnő nem nézett Dalian-re, miközben válaszolt, amitől mindenkinek joggal támad az az érzése, hogy nem rajong a folyamatos közbeszólásaiért. – Természetesen mi is erre a következtetésre jutottunk, így kiküldtünk egy vadászgépet, egy önkéntes pilótával a fedélzetén, amire… – Amire rálőttek! – fejezte be diadalmasan Sterling és egyenesen Mohawk szemébe nézett. – Maga szerint viszonoznunk kellett volna a tüzet? Mohawk állkapcsában némán mozgott egy izom. – Mi történt a vadásszal? Eltalálták? – El, de nem lőtték szét, haza tudott jönni. Mintha csak figyelmeztetni akarták volna. Mohawk agyában szinte hallhatóan kattogtak a fogaskerekek, ahogy próbálta feldolgozni a hallottakat. Végül feladta. – Én ezt nem értem. Miért hozták ide és miért mutatták meg, hogy működik a féregjárat, ha nem akarják, hogy használjuk? – Nem tudjuk – ismerte be Sterling –, de ellenségességnek azóta sem adták semmi jelét. – Csak rálőttek az egyik vadászukra. – jegyezte meg élesen Dalian. – És maga szó nélkül hagyta. Az elnök villámló szemekkel fordult felé. – Nem tudom, kicsoda maga, de azt igen, hogy kinek dolgozik. Úgy látom, szereti a magához hasonlók közül toborozni az embereit. Morelli, mint minden elődje, erőből politizál. Ha valamit nem értünk, először lőjük le a biztonság kedvéért, közelebbről megvizsgálni ráérünk utána is. Hát nem érti, hogyha erőt alkalmazunk és tévedünk, annak beláthatatlan következményei lehetnek?! Mohawk meglepve figyelte, ahogy Dalian csaknem fenyegetően előre lép, talpa alatt panaszosan megcsikordult az italos doboz, amit ő dobott el előzőleg. Szemernyi kétség vagy félelem nélkül nézett farkasszemet az elnökkel. – Egy ilyen helyzetben annak lehetnek beláthatatlan következményei, uram, ha nem lépünk. Amennyit tudunk az egészről, ez a féregjárat akár egy folyamatos utánpótlást biztosító útvonal is lehet a Föld általános inváziójához. Egyre nyilvánvalóbban látszott, hogy Sterling-et szinte kettészakítják a kétségei. – De mi van, ha nem?! – Igaza van. – szólalt meg végre csendesen Mohawk. – Ez olyan biztonsági kockázat, amit nem vállalhatunk. Vagy visszalő… – Miss Sorenson! – szakította félbe váratlanul Sterling, a lányra pillantva. – Köszönöm a segítségét, visszamehet a helyére. – De elnök úr…! – a lányon most először látszott egyértelműen azonosítható érzelem. A riadt tanácstalanság. – Kérem! – az elnök átható pillantása szinte megbabonázta. – Menjen! Miss Sorenson zavartan lehajtotta a fejét, majd apró, szapora léptekkel kisietett a teremből. – Szóval… – fordult újra lassan az ügynökök felé Sterling. – Ott tartottunk, hogy vagy kiadom a tűzparancsot, vagy… – Kérem. – mondta halkan Mohawk. – Ne kényszerítsen rá. Tudja, hogy megteszem. Nem akarom, de megteszem.


15. oldal

– Efelől nincs kétségem. – Az elnök nyíltan Mohawk szemébe nézett, hogy az viszontláthassa saját bizonytalanságát. – De nem várhatja el tőlem, hogy egy órányi hallgatás után csak úgy, minden magyarázat nélkül belelőjek. – Megmondom, mi lesz. Mindketten csodálkozva néztek Dalian-re, aki csak úgy vibrált feszültségtől. Rá volt írva, hogy a vérében szinte forr az adrenalin, életében nem volt még így felvillanyozva. – Küldünk még egy vadászt és ha a hajó megint rálő, akkor fedezőtűz alá vesszük, amíg a vadász át nem jut. Amint átért a féregjárat nyílásán, a nagy hatósugarú adója jelei alapján be tudjuk mérni a járat másik végét. – Feltéve, ha nem valahol a galaxison kívül van. – morogta az elnök. – Egyszerűbb, ha ezúttal egy szondát küldünk. Jelet az is tud sugározni, ami alapján azonosíthatjuk a féregjárat másik végét. – vetette közbe Mohawk, Dalian szemében azonban különös, mohó lángok lobogtak. – Nem. Embert kell küldenünk. – Ezek után kötve hiszem, hogy lesz, aki vállalja. – ingatta a fejét Sterling. – Nem is engedném. – vágta azonnal rá Dalian. – Azt a gépet nem vezetheti más, csakis én. Daliant még jó tíz perccel később is mulattatta a másik két ember megdöbbenése, amikor az egyszemélyes vadászrepülő, szűk pilótafülkéjében végezte az utolsó ellenőrzéseket. A felkészülés amúgy sem kötötte le minden energiáját, hiszen félálomban is képes lett volna rekordidő alatt megtenni az előtte álló utat. Hat évet szolgált a légierőnél, mielőtt a nemzetbiztonság felfigyelt rá, valamennyi géptípust testközelből ismerte az elmúlt harminc évre visszamenőleg. És nemcsak ismerte, de szerette is őket. Imádott repülni. Mindez azonban jelentéktelenné zsugorodni látszott ahhoz a lehetőséghez képest, amelyet ezzel a küldetéssel vetett útjába a sors. Tudta, hogyha sikerrel jár, tíz év múlva minden történelemkönyvben ott lesz a neve. Generációk fogják betéve tudni a világegyetem többi nagy felfedezőjével együtt. Az első ember, aki átrepült egy féregjáraton, ráadásul idegen féregjáraton, a kapcsolatfelvétel egyik legmeghatározóbb aktusaként. Mert nem fogja hagyni, hogy a Szolgálat csupán a szokásos paranoiától vezéreltetve másnak engedje át a dicsőséget. Akár ki is lép a testület kötelékéből, de ezt a trófeát, a halhatatlanságét, nem engedi másnak. A kezei alig érezhetően remegtek, és már rég nem volt tudatában annak, hogy szinte teljesen elvakítja a becsvágy. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy annak teljesítse be a mai napot, aminek indult: a legek napjának. Talán a legfontosabb lesz az életében, a legizgalmasabb, a legnagyobb, vagy a legemlékezetesebb, majd kiderül. De az is lehet, hogy mindez együtt és még sokkal több is. A sisakhangszórójában felreccsent az indulási engedélyt kiadó irányítótiszt hangja, a gép szelíden remegve felemelkedett és egy lágy szökkenéssel elszakította magát a Solana mesterséges gravitációjától. Bármennyire lefoglalták is a tulajdon, jövőbeni nagysága körül forgó gondolatok, egy pillanatra minden mást elfelejtett, ahogy testközelből is megpillanthatta az idegen hajót és a tőle nem messze ragyogó féregjárat nyílását. Most még telítettebbnek, még örvénylőbbnek és sejtelmesebbnek tűnt, mint a hajó képernyőin át és ahogy egyre közeledett hozzá, úgy nőtt a gyomrában a semmihez sem hasonlítható, furcsa vibrálás. Ezen kívül egyelőre semmi szokatlant vagy fenyegetőt nem vélt felfedezni maga előtt. Sejtette azonban, hogy ez nem sokáig marad így. Mélyet lélegzett és maximális sebességre gyorsította a hajót. A Solana fedélzetén Mohawk még mindig a negyvenkettes körlet ájultan alvó legénységének gyűrűjében figyelte a képernyőn apró pontként araszoló vadászgépet. Az elnök közvetlenül előtte állt és idegesen dörzsölgette össze jobb kezének ujjait. – Tudja, a vezérlőből sokkal könnyebb lenne. – kockáztatta meg, bár tudta, hogy valószínűleg feleslegesen. Mohawk rá sem pillantott. – Sajnálom. Vagy megoldja innen, vagy…


16. oldal

– Vagy nem jutok ki élve. Jó, hagyjuk. – Egyelőre túsznak tekintem, a továbbiak pedig az akció sikerétől függenek. Sterling kinyitott a száját, de csak hogy a torkán akadjon amit mondani akar. Az idegen űrhajó orrésznek tűnő fertályán narancsszínűen felvillant valami. – Mi volt ez? – Mohawk hangja egyszerre megtelt feszültséggel. – Ez az. – Az elnök le nem vette volna a szemét a képernyőről. – Tüzelnek. Mohawk kínlódva erőltette a szemét. – Nem látom. – Miért, mit várt, tűzijáték-lézereket? – Nem látom, hogy eltalálták volna. – Nem, az orra elé tüzelnek. Először figyelmeztetik, úgy mint legutóbb. Mohawk egy pillanatig olyan keményen szorított össze az ajkait, hogy egészen elfehéredtek. – Adja ki a tűzparancsot! Sterling lélegzetvételén is érezni lehetett a remegést. – Tényleg tudjuk mi, mit csinálunk? Az ügynökben végre felülkerekedett a mesterségesen belésulykolt ösztön. – Odakint van egy emberem! Nem hagyom, hogy maguk impotens idealisták… – hirtelen mintha ráébredt volna, hogy erre most nincs idő. Felemelte a kezében tartott, otromba mechanikus fegyvert és olyan erővel nyomta az elnök tartójához a csövét, hogy az előrebillent. – Kiadja a tűzparancsot. Most, azonnal! – De… – Valamelyikünk ki fogja adni, de ha én leszek, azt maga már nem fogja hallani. Sterling remegő ujjakkal nyúlt a kommunikátor gombjához. – Tüzelésre felkészülni! – Egy pillanatra elengedte a gombot és félig Mohawk felé fordította a fejét. – Mit akar, hol vegyük célba? Mohawk csak egy szempillantásnyi ideig habozott. – Lőjenek mellé. Közel legyen, de ne találják el. Egyelőre. Sterling ujja ismét a gombra tapadt. – Figyelmeztető lövés. Tűz! Dalian eleinte csak a szokatlan rázkódást érezte, de tudta, hogy baj van. Aztán az idegen hajó felé fordulva vadászgépe kitekintő ablakán át észrevette a torkolattüzeket. Hiába erőltette azonban a szemét, a kísérteties némaságban felvillanó, narancsvörös fényeken kívül semmi mást nem látott. A közelben elhúzó lövedékek lökéseit azonban egyre világosabban érezte. Úgy tűnt, közelednek. A féregjárat még mindig jó kétpercnyire volt előtte és tudta, hogy ez élete legnehezebb két perce lesz. Mivel a sebességét tovább már nem fokozhatta, vad kitérőmanőverekbe kezdett. Az aprócska gép úgy cikázott a hatalmas hajó előtt, ahogy egy kishal ficánkol a horog végén. Aztán egyszercsak abbamaradt a láthatatlan lövedékek ostroma, ahogy a közelben várakozó Solana ágyúi vöröses tűzívekkel festve meg az űr fekete bársonyát célba vették az idegen hajót. Néhány tétova gondolat erejéig tartott csak az egész, Dalian azonban értékes másodperceket nyert. Aztán hirtelen feje tetejére állt a világ, ahogy az idegenek következő lövése hátborzongató pontossággal leborotválta gépéről a vízszintes stabilizátort. Minden erejével igyekezett kiegyenlíteni az eszeveszett pörgést, de egyelőre csak lassítani tudta, a műszerek kétségbeesetten jajongó riasztása tűhegyes késként döfködte dobhártyáját. A féregjárat földöntúli ragyogása egyre élesebben világította be a kabint. Ahogy a vadászgép pörögni kezdett, Mohawk közelebb hajolt a képernyőhöz, félig kilépve Sterling takarásából. A pisztolyt azonban még mindig a tartójához szorítva tartotta. – Eltalálták! – suttogta elfúló hangon. – Nem fog sikerülni. Az elnök ezúttal nem várta meg az utasítást.


17. oldal

– Fokozzák a tűzerőt! – kiáltotta a fali konzolba. – Minden löveg egyszerre tüzeljen! Szándékosan nem tette hozzá, hogy változtassanak az irányzékon, a színpompás villanások még mindig az idegen űrhajó mellett száguldottak el a semmibe. Ahogy minden üteg egyszerre működésbe lépett, a vakító tűzfüggöny szinte eltakarta a hatalmas hajó elől az aprócska vadászgépet, amely kétségbeesetten pörgött a féregjárat felé. Lassan olyan közül került hozzá, hogy szinte ki sem lehetett venni a valósággal folyékonynak tűnő ragyogás háttere előtt. Sterling önkéntelenül is közelebb hajolt a képernyőhöz és hangosan, szaggatottan lélegzett. – Sikerülni fog. Dalian gépe már csaknem egybeolvadt az átjáró titokzatosan gomolygó, tejsűrű fényködével. És ekkor jött a következő találat. A szakadatlanul hánykolódó hajó hirtelen irányt váltott. Ha a műszerei nem mutatják egyértelműen, Dalian nem jött volna rá azonnal, hogy kilőtték a bal oldali hajtóművét. Utána is elég nehezére esett felfogni, hogyan lehetnek képesek egy össze-vissza pörgő vadászról mérnöki pontossággal leszedni a hajtóművet. Hirtelen átvillant rajta, hogy talán tévedett. Talán tényleg nem tudja, micsoda erőkel próbálnak ujjat húzni. De nem volt ideje ilyesmire. El kellett érnie a nyílást és szinte már csak egy karnyújtás választotta el tőle. A hajó most már teljesen irányíthatatlanul bukdácsolt tovább, de még mindig a féregjárat felé. Az orra szinte érintette a célt, amikor elérte az utolsó lövés. Sterling koponyáján halkan koppant a durva fémből készült fegyvercső, ahogy Mohawk legyűrhetetlen idegességében önkéntelenül taszított rajta egyet. – Azt mondtam, lőjjék a hajót! – ordította az elnök fülébe. – Még egy lövés és az emberünknek annyi! Vége a finomkodásnak, lőjjék… – Nézze! Sterling a féregjárat előtt táncoló vadászra mutatott a képernyőn, amely fájdalmasan megvonaglott, amint lecsapott rá a következő telitalálat. Mohawk szinte magán kívül üvöltött. – Kilőtték a másik hajtóművét is, mire vár még?! Még egy találat és… – Várjon! – harsogta túl izgatottan Sterling. – Nézze. Sikerült! Mindketten megkövülten figyelték, ahogy az apró, tönkrelőtt szerkezet tehetetlenül belesodródik a féregjárat középpontjának izzó fénytengerébe. Dalian halványan érzékelte még az utolsó találatot, de már nem érdekelte. Már tudta, hogy sikerült, hogy megcsinálta, ezt senki nem veheti el tőle. Még egy szívdobbanás és eggyé válik a járattal, elmerül a határtalan fényben. Az őrjítő ragyogás mellett már leeresztett szűrőrostéllyal sem tudta nyitva tartani a szemét, csak a testén át érezte a belépést. Az időnek ehhez valóban nem volt köze. Mintha előbb ért volna ki, mint ahogy belépett. Egyszerre volt nem két helyen, de milliárdnyi és milliárdnyi pontján a világegyetemnek, ahogy a tér minden iránya végtelenné sokszorozódva nyújtózott át rajta. Azt hitte, elakad a lélegzete, pedig nem lélegzett. Ilyesmire itt nem volt szükség. A vér sem mozgott már az ereiben, csak a gondolatai rebbentek sosem látott dimenziók mélységeire nyílva. Sötét lett. Aztán átért, kilépett és meglátta a valódi fényt. Felfogni azonban már nem tudta. A melegét sem érezte, mert a forróság nagyobb volt, mint amit emberi szerv érzékelni képes. És különben is hamarabb emésztette el, semhogy a fájdalom az agyáig juthatott volna. Ahogy az ágyúk abbahagyták a tüzelést, hosszú pillanatokig semmi sem mozdult. Mohawk és Sterling még mindig dermedten bámulták a kivetítőt, valami reakcióra várva az


18. oldal

idegen hajótól, de semmi sem történt. Mintha az iménti összetűzés nem lett volna számukra több egy tüsszentés kellemetlenségénél. – Maga szerint átért? – nyalta meg kiszáradt szája szélét Mohawk, aki lassan kezdte visszanyerni hidegvérét. – Itt nincs, az biztos. Ha felrobban, azt láttuk volna, úgyhogy szerintem… Ajtónyitódás zaja szakította félbe. Sorenson elfúlva esett a terembe, a kezében tartott digitális papíron adatok tömege sorjázott. – Uram, ez… – hirtelen meglátta, hogy Sterling fejéhez még mindig fegyvercső szorul és elakadt a szava. Az elnök azonban nem törődött vele. – Megtalálták? Fogják a jeleit? Átért? Mit mutatnak az adatok? – Igen, uram. – nyögte zavartan a lány. Igyekezett összeszedni magát, de nem ment könnyen. – Azt hiszem, tudjuk hol van. Illetve, hol volt… – Mi az, hogy volt?! – Mohawk türelmetlensége legfeljebb az elnökéhez volt mérhető. – Beszéljen már értelmesen! – Átért, mert elcsíptük a hajója adójának jelét, bár nem sokáig. Nem egészen egy század másodpercig. – És aztán? – tárta szét a kezeit rosszat sejtve az ügynök. – Aztán… – Sorenson szemlátomást kínlódott, végül kibökte. – Elhamvadt. – Micsoda?! – szakadt ki egyszerre a két férfiból. – Bármilyen apró jeltöredék volt is, sikerült bemérnünk és egy csomószor ellenőriztük, és… A Napba zuhant. A féregjárat másik vége egyenesen a Nap felszínére nyílik. Sterling találta meg először a hangját, bár egy ideig az is eltartott. – Hogy lehetséges ez? Odavitték? A lány szomorúan rázta a fejét. – Semmi nem mehet ilyen közel a Naphoz. Valószínűleg odalökték valahogy, de hogy hogyan tudták a pályáját rögzíteni, az már túlmutat minden fizikai ismeretünkön. A Napnak ugyanis iszonyatos a tömege, azonnal magába kellett volna rántania. Csak arra tudunk gondolni, hogy a féregjárat nem is anyagi természetű. Ezért nem hat rá sem a nyomás, sem a hő, de a lényeg… – A lényeg, hogy meghalt! És ez… – Mohawk kezében remegett a fegyver, nyilvánvalóan alig tudott uralkodni magán. De mintha nem tudta volna kire rázúdítani rettenetes dühét. Képtelen volt eldönteni, kit hibáztasson. – Ez… – Erről senki nem tehet. – mondta meglepően higgadtan Sterling, mintha a másik férfit csitítaná. – Dehogynem! – sziszegte izzó gyűlölettel Mohawk. – Maguk, mindenható politikusok! – Még jobban odaszorította a fegyvert Sterling fejéhez. Sorenson váratlanul ellágyuló hangja arról árulkodott, hogy finom empátiával megérezte, min megy keresztül a férfi. – Nem szenvedett. Egy pillanatig sem. Ilyen hőfokon és nyomáson minden azonnal atomjaira esik szét. Ő is, a gépe is, bármilyen anyag a világegyetemben. Hidrogénné bomlik, hogy aztán héliummá egyesülve napenergiává váljon. Mohawk arca keserű mosolyba gyűrődött. – Dalian… Szerencsétlen. De igaza lett. Ez a nap tényleg élete legvalamilyenebb napja. – mondta inkább magának. – És most már azt is tudjuk, milyen: A legutolsó. Sterling a kivetítő ernyőre meredt, agya lázasan zakatolt. – Miért nem mennek már el? – megpróbálta határozottnak mutatni magát, valójában minden erejével azon volt, hogy elterelje Mohawk figyelmét a fegyvere ravaszáról. – Mire várnak? Mindketten kétségbeesetten bámulták a képernyőn mozdulatlanul lebegő űrhajót, a Föld körül keringő űrszemét napról-napra sűrűsödő törmelékgyűrűjét, amely méltóságteljes lassúsággal úszott el előttük, a féregjárat valószerűtlenül kavargó fényábráit és a háttérben titokzatosan hunyorgó csillagokat. És Mohawk egyszerre mindent megértett. Leeresztette a fegyvert. – Ránk várnak.


19. oldal

Sterling húrként feszülő teste egy pillanatra elernyedt. – Ránk?! – Igen. – Mohawk halálosan kimerültnek látszott. – Biztosak akarnak lenni abban, hogy megértettük. – De mit? – Nem véletlen, hogy a saját jeleinket sugározzák vissza ránk. Nem azért, mert mást nem tudnának, hanem mert nem akarnak. Nem akarnak elárulni magukról semmit. – Miért ne akarnának? – Mi nem az ő társaságuk vagyunk. Túl primitívek hozzájuk képest, túl felelőtlenek. Ha rajtuk múlna, szerintem a létezésüket is inkább titokban tartanák, de nem bírták tovább nézni, amit csinálunk. Ezért hoztak ide egy darabot a jövőből. Ajándékképpen. – Ajándék? A féregjárat? Mohawk lassan lehajolt és felvette a földről a gyűrött italdobozt, amit még Dalian dobott el. – Dobják ezt bele és elmennek. Sterling megbabonázva bámulta a nyugodt víztükörként csillámló fény játékát és már csak a szemei kérdeztek, de Mohawk így is válaszolt. – Igazuk van. Egyelőre nem a végtelent ostromló csillagközi utazásokra van szükségünk, hanem valami sokkal kevésbé magasztosra. És ez pontosan az. A tökéletes hulladékmegsemmisítő. 2005. augusztus 22.


20. oldal

2005 Harmatos Tamás. Harmatos Molnár Tamás: BENN A FARKAS

Recommend Documents