Idilli kép is lehetett volna.
Az az álnokul nyugodt, harmatos reggel. A napfény lassan, de biztosan telepedett rá a tiszta, szecessziós homlokzatra. Majd győzelemittasan beborította közönyös melegségével, elárasztva a fény erejével, melyet az éjszaka tartalékolt. Mintha mi sem történt volna. Mintha ez a nyári reggel is éppúgy indult volna, mint bármelyik másik nap: csupa élet, izzadó biciklisták, halk kuncogás a kikötőben lévő fagyisbódé előtt, forró, napégette vállak, ügyetlenkedő szerelmespárok, a pirkadatból hirtelen felkelő nap, a fehérbor és a limonádé illatának állott elegye a fenyőerdő szélén álló pizzéria előtt, a tó hideg vizében fürdőző vézna gyerekek, akiknek minden bordája átlátszott papírvékony, tejfehér bőrükön. Nyúlánk tinédzserek, akik versenyt úsztak a szigetig meg vissza, és sápadt békaemberekre vagy kétéltű járművekre hasonlítottak a víz barnáskék sötétjében. Üvöltöztek, mikor a sziklákról a mélybe vetették magukat. Grillezett hús illata. Távoli motorcsónakok zaja. Szúnyogok. Darazsak. S még ki tudja, milyen bogarak: az emberek hajában, a szájukban, a testükön, a melegtől izzadt, viszkető bőrükön. A svédnél is svédebb. A véget nem érő nyár. Mintha mi sem történt volna. A ház is közönyösen rostokolt. Súlyosan és elégedetten terpeszkedett a buja kertben, elvegyülve a lombos, harmatos 7
növényzettel. Három emelet magas, robusztus építménye a szikrázó, nyári égbolt felé nyújtózott. A vakolat még hibátlan. Az ablakkereteket és az ajtókat nemrég festették le szürkészöld festékkel, amely még mindig csillogott. Az ólomkeretes, színezett, virágmintás ablaküvegeken nyoma sem volt pornak vagy repedéseknek. A tetőn régi, szép, zöldre rozsdált rézlemez, olyan, amilyet manapság már nem készítenek. Idilli kép is lehetett volna. De valami hibádzott. A kis parkolóban, melynek kavicsos talaját szépen átgereblyézték, egy fekete Jeep parkolt, az is ragyogó tiszta és karcmentes. A Jeep fényezésén egy nagy, hófehér virágos iszalag tükröződött, mely egy öreg, göcsörtös almafára kúszott fel, s az alacsony törzsű fa girbegurba ágai alatt ott volt a lány. A fiatal nő. Összekuporodva feküdt a fűben, mint egy kismadár, és vörös haját, akárcsak a füvet, vékony réteg harmat borította. Vézna, sápadt, csontos karja nyújtva volt az oldala mellett, két tenyerét megadóan felfelé fordította. Vére vörösesbarna foltokká száradt a farmerján és a füvön. Tágra nyílt szemével mintha az almafa lombját pásztázta volna. Odafent, a lombkorona zöldjében bújtak meg az éretlen gyümölcsök. Jó sok volt belőlük, néhány hónap múlva a fa gazdag termést hoz majd. A lomb felett zavartalanul repültek el a sarlósfecskék és a sirályok – mit érdekli őket egy halott emberpalánta? A test alatt, a madarak és az emberek látóterén kívül azonban a kert legapróbb lakói már rég felfedezték azt, amit az emberi szem még nem látott. Egy kis, fekete bogár mászott a nadrág szegélye és a hideg, sápadt bőr közé, hogy valami elemózsiát keressen, apró legyek vertek tanyát a haj sűrű, vörös erdejében, és szinte láthatatlan férgek fúrták magukat lassan, de annál céltudatosabban egyre mélyebbre, a szem kanyarulataiba. 8
Nemsokára felébredtek a házban lakók, és keresni kezdték a lányt. Mikor nem találták, átkutatták a kertet, és rábukkantak a fa alatt a fűben, égre szegezett tekintettel. Megrázták, mintha mély álmából próbálnák felébreszteni, s mivel ez nem használt, egyikük határozott mozdulattal arcul ütötte, s a lány bőre bepirosodott a még meg nem alvadt vértől, mely annak kezét is beborította, aki megütötte. Az ölükbe vették a lányt, és lassan ide-oda ringatták, egyikük suttogott valamit a fülébe, miközben a másik a lány hajába fúrta az arcát.
Később férfiak jöttek érte, hogy elvigyék, olyanok, akik sosem ismerték őt, még a nevét sem tudták. Érzéketlen kezükkel átfogták vékony, merev csuklóját és bokáját, s minden különösebb részvét nélkül feltették egy hideg hordágyra, ráhúztak egy nejlonzsákot, és messze, messze vitték őt az otthonától. A lány egy fémasztalra került, mellette sebészeti eszközök, melyekkel feltárják a testét és – remélhetőleg – megoldják majd a rejtélyt, megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant, hogy helyreállítsák a rendet. Megvilágítják mindazt, amit senki meg nem ért. Lezárják az ügyet, és talán megnyugvást hoznak az érintet teknek. Egyfajta nyugalmat.
Augusztus
Dátum: augusztus 14. Időpont: 15.00 Helyszín: rendelő, zöld szoba Páciens: Sara Matteus
– Nos, hogy telt a nyár? – Nem baj, ha rágyújtok? – Nem, dehogy. Sara kutatni kezdett terepszínű vászontáskájában, majd előhúzott egy csomag piros Prince cigit és egy öngyújtót. Repedezett bőrű, remegő ujjaival rágyújtott egy szál cigarettára, és két mélyet szippantott belőle, majd újra rám nézett. Egy darabig csendben figyelt, s füstfelhőket eregetett kettőnk közé – rákkeltő ködfátylat –, mely egy pillanatra elrejtette tussal kihúzott szemét. Volt valami tüntető ebben a mozdulatban, valami játékosság, s ugyanakkor némi provokáció, ami miatt úgy döntöttem, nem veszem le róla a szemem. – Mit kérdezett? – kérdezte Sara vontatottan. – Hogy milyen volt a nyara? – Ja igen, a nyár. Jó volt. Abban a vendéglőben dolgoztam a Gamla Stanon, tudja, a Järntorgetnél. – Tudom. És hogy érezte ott magát? – Rendben volt, tényleg. Teljesen. Semmi gond nem volt vele. Sara elhallgatott, majd kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. 10
Huszonöt éves volt, de egy nappal se nézett ki többnek tizenhétnél. Szőkített haja a fehér és a vajsárga különféle árnyalataiban kunkorodott keskeny vállaira, miközben gubancos csigákat formázott. Hajcsigákat. Unalmában olykor ujjaival tekergette őket. Majd a csigák a szájába vándoroltak ki és be, s hol harapdálta, hol szopogatta őket. Amikor meg nem a haját szopogatta, dohányzott. Úgy tűnt, mindig akad egy szál cigaretta a repedezett bőrű keze ügyében. – Nem szorongott? – Nem. Azaz, talán egy kicsit... néha. Mármint Szent Iván- éjkor, például. Olyankor mindenki szorong, nem? Ki nem kap frászt a Szent Iván-éjtől? Majd csendben, vizsgálódva nézett rám. Mosoly játszott a szája szegletében. – Nyilván megérti, hogy paráztam tőle. – És mit tett? – Semmit – felelte Sara, s üres tekintettel bámult rám a füstfelhő mögül. Szokatlanul közömbösnek tűnt azokkal az érzésekkel szemben, amelyeket állítása szerint a Szent Iván-éji buli váltott ki belőle; a szorongással és a kívülállóság érzésével szemben. – Nem vagdosta magát? – Nem… azaz dehogynem. De csak egy kicsit, a karomat. Csak a karomat. Muszáj volt, másképp nem bírtam volna ki ezt az egész Szent Iván-éji mizériát. De nem nagyon. Hisz megígértem magának, hogy többé nem vagdosom magam. És én be szoktam tartani az ígéreteimet, de tényleg. Főleg, ha magának ígérek valamit. Láttam, hogy Sara, vélhetően öntudatlan mozdulattal, elrejtette az alkarját. – És hányszor vágta meg magát? – Ezt hogy érti, hogy hány vágást ejtettem? 11
– Nem, hanem hogy hány alkalommal? – Hát, csak párszor. Kétszer, talán háromszor a nyáron. Már nem emlékszem… Sara hangja elhalt, majd eloltotta a cigarettáját a dohányzóasztalon álló kék virágvázában, mely a szobát hivatott barátságosabbá tenni. Bizonyára én vagyok az egyetlen pszichológus egész Svédországban, aki megengedi, hogy az egyik betege dohányozzon, de Sara máskülönben olyan kezelhetetlen lesz, hogy szinte képtelenség beszélgetni vele. – Sara, ez most fontos. Szeretném, ha felidéznénk azokat a helyzeteket, amikor megvágta magát. Próbáljon meg visszaemlékezni rá, mi történt előtte. Mi volt az, ami olyan érzéseket váltott ki magából, hogy úgy érezte, meg kell vágnia magát? – Hát… – Kezdje az első alkalommal! Ráérünk. Kezdje azzal, hogy elmondja, mikor történt. – Szent Iván-éjkor. A bulin. Hisz mondtam már. – Mit csinált akkor? Mármint mielőtt megtette? – Meglátogattam az anyámat. Kettesben voltunk. Főzött, meg ilyenek. És bort is vett. – Tehát nem is ment buliba Szent Iván-éjkor? – Nem, ezt inkább csak úgy képletesen értettem. Olyan átkozott dolog ez a Szent Iván-éj. Mindenki olyan vidám. Az embernek a családjával kell lennie és örülni. Ez olyan… erőltetett, hogy úgy mondjam. – És azok voltak? Vidámak? Sara hosszasan csendben ült, egy szót sem szólva, s keze kivételesen a térdén nyugodott, miközben gondolkodott. A szobában csak a videokamera zümmögése hallatszott, amint rögzítette beszélgetésünket. A lány mélyet sóhajtott, és mikor ismét megszólalt, nyugodt, vontatott hanglejtése ellenére éreztem, hogy ideges. 12
– Nem, de hisz már tudja. Tulajdonképpen nem értem, mi értelme ennek. Már vagy ezerszer beszéltem az anyámról. Jól tudja, hogy egy részeges banya. Halló, írásba kell foglalnom magának? Olyan volt, mint mindig. Minden olyan jól indult… aztán… egyre csak ivott és elkezdett bőgni. Tudja milyen, amikor iszik. Szomorú lesz… és olyan… olyan siránkozó. Mintha mindent megbánt volna, amit tett. Én meg azért ülök ott, hogy megbocsássak neki, mert nem volt jó anya? Maga szerint ezt kéne tennem? – Maga mit gondol erről? – Szerintem nem. Szerintem megbocsáthatatlan, amit elkövetett ellenem. – Tehát mit csinált? Sara megvonta a vállát, és a testtartásából láttam, hogy nincs már kedve sem az anyjáról, sem saját magáról beszélni. Hangja metszően éles volt, s a nyakán halványpiros foltok terjedtek, mint a terítőre kiömlött bor. – Elhúztam. Ki nem állhatom, mikor bőg. – És azután? Sara elfordult, és rágyújtott egy újabb szál cigarettára. – Hazamentem. – És? – Jól van, úgyis TUDJA, hogy mi történt azután! A banya hibája! Olyan fojtogató érzésem támadt, mikor nála jártam. Sara most dühös volt. Ez jó, megpróbáltam fenntartani benne ezt az érzést. Ha Sara dühös, általában igazat mond. Az önáltatás leple rögtön lehullik, s előtűnik mögüle a meztelen igazság, mely az olyan emberekből szokott kibukni, akiknek nincs sok veszítenivalójuk, s ezért nem törődnek azzal, mit gondol róluk a másik. – Megvágta magát? – A francba is, hát persze, hogy megvágtam magam! 13
– Meséljen róla! – szólítottam fel. – De most komolyan, tudja, mi történt! – Ez fontos, Sara. – Megvágtam a karomat. Most már elégedett? – Sara… hallgasson rám! Amit elmond, amit érez, az teljesen érthető. Szent Iván éjjelén maga találkozik az anyjával, ő részeg, és a bocsánatáért esedezik, s ezzel egy csomó érzést felkavar. Belátja? Sara lepillantott az ujjaira. Alaposan tanulmányozta a körmeit. Bólintásával mintegy megerősítette, hogy érzései és reakciói talán helyénvalóak. – A baj csak az, hogy mikor szorongani kezd, kárt akar tenni önmagában, ami nem túl jó megoldás hosszú távon. Sara ismét bólintott. Tudta, hogy a vagdosás, az ivás vagy a meggondolatlan szexuális kapcsolatok csak pillanatnyi enyhülést hoznak, és az önvád, a fájdalom kétszeres erővel tér majd vissza. Elkeseredett kísérletei, hogy szorongását elfojtsa, pedig csak fokozzák mindezt. – Megpróbálkozott azzal, amiről korábban beszéltünk? Tudja: hogy megpróbálja elviselni a szorongást. Mivel tisztában van vele, mi váltotta ki. A szorongás önmagában sosem jelent veszélyt. Csak úgy érzi. Ezen kell dolgoznia, hogy kibírja ezt az érzést. Csak egy kis ideig, hisz utána úgyis elmúlik. – Tudom. – És a többi alkalom? – Milyen többi alkalom? – Amikor megvágta magát. Sara sóhajtott, és tüntetőleg kinézett az ablakon. A hangjában lévő dühöt valamelyest felváltotta a fáradtság. – Vagy úgy. Egyszer részeg voltam, úgyhogy az igazából nem számít. Nem voltam teljesen magamnál. Egy bulin történt Haningében, egy srácnál, akit a munkahelyemen ismertem meg. 14
– Történt valami különleges a bulin, ami kiváltotta azokat az érzéseket? Sara megvonta a vállát és elnyomott egy újabb cigarettacsikket a már így is nikotinmérgezést szenvedett, virágmetszetekkel díszített vázámban. – Próbálja meg, Sara, ez fontos! Segítenie kell saját magán. Tudom, hogy nem könnyű. – Volt ott egy srác… – És? – És nagyon hasonlított Göranra. – A mostohaapjára? – Igen – bólintott Sara. Pont úgy ért hozzám, mint Göran. Egyszer csak… – tudja, hogy nem szeretek erre az egészre gondolni – ahogy ott állt és nyomult rám, és megfogott az undorító kezeivel, felidézte bennem az egészet. Olyan erősen meglöktem, hogy egyenesen nekiesett egy asztalnak. Alaposan be volt rúgva, így elesett, és felszakadt az egyik szemöldöke. – És utána mi történt? – Hát, átkozottul pipa lett. Ordibálni kezdett és megkergetett. Sara hirtelen fáradtnak és feltűnően kicsinek látszott. – Jó, de nem volt annyira vészes, mint ahogyan hangzik. Totál részeg volt, mondtam már? Nem kapott el. Hazaszöktem. – És? – És aztán megtettem, oké? Beszélhetnénk most már valami másról? – Próbálja meg elmondani, hogy érezte magát, pontosan az előtt, hogy megvágta magát. – Hogyhogy hogy éreztem magam? Halló, hisz TUDJA, hogy éreztem magam! Úgy éreztem, belerokkanok. Arra az undorító pasira gondoltam és a rémisztő tapizására, meg Göranra, és úgy éreztem, belerokkanok vagy megfulladok. Aztán azt csináltam, és utána jobban éreztem magam. Mintha 15
megtisztultam volna. És megnyugodtam. Tudtam aludni. Világos? Most már beszélhetünk valami másról? Amúgy hamarosan le kell lépnem. Egy álláshelyre megyek interjúra, ahol gyakorlaton leszek. Folytathatnánk legközelebb? – Addig is, szeretném, ha elvégezné azt a házi feladatot, amit megbeszéltünk, Sara. – Rendben. Akkor mehetek? – Menjen. Jövő héten találkozunk.
Kikapcsoltam a videokamerát és visszaültem a székbe. Mint minden Sarával való találkozásom után, most is mintha lecsapolták volna az energiáimat. Nemcsak azért, mert súlyos dolgokról beszélt, hanem azért is, mert örökké résen kellett lennem. Sara terapeutájának lenni örökös kötéltánc. Háttere sajnos egyáltalán nem volt szokatlan. Egy látszólag normális középosztálybeli családban nevelkedett Vällingbyben, három testvér közül ő volt a legfiatalabb. Tulajdonképpen az egyetlen dolog, ami abnormális volt a családi életükben az volt, hogy az anyjának alkoholproblémái voltak, de azért a társadalmi életben elég jól megállta a helyét. Sara azt szokta mondani, hogy ez voltaképpen még előnyére is vált akkoriban. Például az ő anyja mindig csendben maradt a szülői értekezleten, hisz tudta, ahogy kinyitná a száját, menten kiderülne, hogy egy megveszekedett alkoholista. Mindig kiütötte magát, mire Sara hazaért, így sosem faggatta arról, hol volt és miért ért haza az éjszaka közepén, vagy honnan voltak mindig új ruhái. Olyan ruhák, amiket nem a szüleitől kapott. Sarának már a kezdetektől koncentrációs zavarai voltak, és gondjai támadtak az iskolában. Harmadik osztályos korában meggyújtotta a tornaterem függönyét egy öngyújtóval, amelyet a tornatanártól csent el (aki titokban az öltözőben szokott rágyúj16
tani, miközben a gyerekeknek az udvaron kellett körbe-körbe futkározniuk az őszi esőben). Középső tagozatos korában vitték be először rendőrautóval, miután lopott a Konsum élelmiszerboltban. Idősebb fiúkkal kezdett találkozgatni, így jöttek össze Steffével, aki tizennyolc éves volt, amikor a lány tizenhárom. Teherbe esett tőle, majd elvetette a gyereket. Ez idő tájt jöttek rá a szülei, hogy teljesen elveszítették az irányítást felette, és maguktól keresték fel a családsegítő szolgálatot, hogy tanácsot kérjenek tőlük. A helyi szociális osztály kivizsgálta az ügyet, aminek az lett az eredménye, hogy Sarához kiküldtek egy kapcsolattartót, és rendszeresen vizeletmintát kellett adnia. Az efféle intézkedéseknek általában semmi értelme, és ez ebben az esetben sem volt másként. Sara kapcsolattartója hamarosan lemondott a feladatáról, miután Sara „nyavalyás szociális gondozó picsának” nevezte, meg „átkozott családsegítő banyának” és az íróasztalára köpött. A kapcsolattartó azt állította, hogy fenyegetve érezte magát Sarától, de igazság szerint lehet, hogy inkább csak belefáradt abba, hogy a lánnyal olyan nehéz volt boldogulni. Még ő sem bírt vele. Hogy agresszív lenne? Kétségtelen. De sosem láttam, hogy bárki mást bántott volna, mint saját magát. A legjobban talán úgy jellemezhetném, hogy csalhatatlan, már-már természetfeletti képessége van ahhoz, hogy mindig a számára legrosszabb megoldást válassza, azt az életutat, amely a legtöbb szenvedést okozza neki. Úgy tűnik, egyfajta beépített, törhetetlen iránytűvel a fejében rója a fájdalmak útját. Az „átkozott családsegítő banyával” történt szakítás után nevelőszülőkhöz került. Amikor Sara tizenöt éves lett, a nevelőapja rendszeresen megerőszakolta. Sara azt tette, ami az ő szempontjából az egyetlen ésszerű megoldásnak tűnt: megpróbált elszökni. Valójában többször is sikerült neki, de mindig elkapták, és a helyi hatóság túlságosan is kötelességtudó emberei 17
visszavitték a nevelőszüleihez. Ekkor nyilvánultak meg nála ezek a valóban pusztító, önkínzó és a szexuális viselkedésében megmutatkozó jegyek. Sara első igazi pszichiátriai diagnózisát tizennyolc éves korában kapta: borderline személyiségzavar. Valójában azonban mit sem segített, hogy a pszichiátriának végre sikerült nevén neveznie a betegségét. Egyre rosszabbul lett. Nem sokkal később két hónapig kezelték egy pszichiátriai klinikán droghasználat gyanúja miatt, ahol szinte pszichotikus állapotban volt. Sara maga is úgy szokta emlegetni a pszichiátriai osztályt, hogy a „pokol”, és azt hiszem, az oda való leereszkedése után többé-kevésbé minden törekvését feladta arra vonatkozólag, hogy normális életet éljen, és amolyan „átlagsvéd” legyen, ahogy ő szokta mondani. Saránál a pszichiátriai intézetbeli tartózkodást egyre intenzívebb droghasználat váltotta fel, és egy fél évvel azután, hogy kiengedték onnan, bevitték kényszergyógykezelésre a norrtäljei rehabilitációs otthonba, különös tekintettel drogproblémáira, melyeket akkoriban főleg az amfetamin és a szintetikus hallucinogének használata okozott. Azután valami történt. Nem tudni, micsoda. Még maga Sara sem tudta másként magyarázni, mint hogy úgy döntött, élni akar. Nem pedig meghalni. És mi a helyzet most? Már két éve tiszta, saját lakása van Midsommarkransenben. Munkanélküli. Egyedülálló. Sok ba rátja van, és még annál is több fiúja. Sara valódi veteránnak számított pszichiátriai körökben. Keresztbe-kasul kielemezték már. A Gyermek- és Ifjúsági Pszichiátrián, a fekvőbetegosztályon és az ambuláns kezeléseken is. Több szociális munkással és ifjúsági gondozóval, pszichológussal és pszichiáterrel találkozott már, mint ahány beteggel én valaha. Ez önmagáért beszélt. Olykor úgy éreztem, ítélkezik felettem és a megjegyzéseim felett, és egyfajta elméleti rangsor 18
szerint az agykurkászok közé csoportosít. Olyan megjegyzéseket tesz, melyek kétségtelenül valamelyik elődömtől származnak: „Vagy úgy, de vajon tekintetbe vette-e az elhatalmasodó testvérféltékenységet, mely a szüleim korai válása miatt következett be?” vagy „Belátom, hogy ez nagyon ödipálisnak hangzik, de olykor tényleg úgy éreztem, hogy Göran szerelmes volt belém”. Sara vékony, sebhelyes karjára és lábára gondoltam. Pályaudvarra hasonlítottak, melyen a sínek hol keresztezik egymást, hol párhuzamosan futnak. Valaki „falcolóknak” nevezte el őket, azokat, akik vagdossák magukat, hogy ezzel csillapítsák a szorongásukat. De Sara persze jóval több, mint egy pszichiátriai diagnózis: intelligens lány, a befolyásolás nagymestere, és voltaképpen elég szórakoztató tud lenni, ha olyan hangulatban van. Most megint rehabilitációra van szüksége, hogy beilleszkedjen a normális életbe, amelyben sosem volt része, és bizonyára nem is lesz. Beilleszteni. Beilleszkedni. Kézbe vettem a róla vezetett kartont – vastag, mint a Biblia – amely a szociális hatóságok vizsgálataival, és a pszichiátriai járó- és fekvőbetegosztályokon vezetett kartonok kivonataival van kiegészítve. Hagytam, hogy ujjaim céltalanul átlapozzák a paksamétát. Tekintetem megakadt a Sankt Göran Kórház kartonbejegyzésein, melyek abban az időben készültek, amikor Sara az osztályukon feküdt.
Beteg neve: Sara Matteus, szem. szám: 82 11 23 – 0424 Kapcsolatfelvétel: Nevezett beteget a norrmalmi rendőrség hozta be az osztályra 18.37-kor, miután elfogták a Gallerian 19
üzletközpont Twilfit nevű alsóneműüzletében elkövetett lopás vétsége miatt. A beteg ekkor zavartan és agresszíven viselkedett, így a rendőrség behozta az osztályunkra. Jelenlegi állapota: A 18 éves nőbetegnek drogproblémái és a DSM-ben meghatározott szorongásos zavarai vannak. Korábban kapcsolatban állt a Gyermek- és Ifjúsági Pszichiátriával és a Vällingbyi Járóbeteg-rendeléssel. Jelenleg a páciens nem áll kapcsolatban egyetlen pszichiátriai intézménnyel sem, és gyógyszereket sem szed. A beteg saját maga kijelentette, hogy nagyon rosszul érzi magát és segítséget kér. Rövidebb ideig képes csak összpontosítani, ilyenkor erős szorongásra panaszkodik, és elmondja, hogy kábítószereket vett be, de nem emlékszik, milyeneket. Egyébiránt agresszív és paranoid kényszerképzeteket mutat, azt képzeli, a Családsegítő Szolgálat és a rendőrség üldözi. A beteg önpusztító magatartásra hajlamos (alkarját és lábszára belső oldalát hegek borítják).
Sóhajtottam egyet, és leeresztettem a vastag kartonköteget, hogy az nagy csattanással a földön landolt. Mára elég volt Sara Matteusból. Itt az ideje kiszellőztetni a szobát, mielőtt Iljával, az orosz kisgyermekes anyával találkozom, aki az interneten keresztül ismerkedett meg svéd férjével. Nagyon jól érzi magát Svédországban, és már a nyelvet is folyékonyan beszéli. Ügyes nő, jól beilleszkedett, és műtősnővérként dolgozik a Sophiahemmet kórházban. Csak éppen leküzdhetetlen kényszer gyötri, hogy minden kést és ollót elrejtsen a fészerben, attól való félelmében, nehogy valami éles szerszámmal megsebezze a kisbabát.
