Nekiduráltuk magunkat az ősznek, mint egy tányér elhűlt le vesnek. Azt a kezemet, amelyikkel ettem, az idő tájt még mindig csak kilenc szakasztott olyan, de kisebb kéz szorongatta egymásba préselődve, akár az orosz babák. Abban az esztendőben az iskola nem kezdődött idejében, de sehogy -sem akaródzott elkezdődni ké sőbb sem. Egyáltalán megvan-e még, morfondíroztam magamban, ott van-e a régi helyén repedezett deszkatábláival és a földrésze ket ábrázoló térképeivel, amelyek akkorák voltaik, hogy ÉszakAmerika térképe, például, be sem fért a tanterembe. Két szegen és egyszerre két falon, derékszöget alkotva lógott úgy, hogy a vá rosok és folyók között a szögletben tanyát verő pókháló képezte a legrövidebb összeköttetést. New Yorkból San Franciscóba ezen a pókhálón utaztunk a legrövidebb úton és fele annyi idő alatt. Odakint egymást váltották az őszi hónapok, úgy közelgett el mindegyik, mint valami óriási földrész, egy Újvilág, új Atlantisz, amelyet rövid időre felfedeztünk, megpillanthattuk, és lábunkkal megérinthettük szőrös, zordon hasát, de amely mindörökre el is tűnik látómezőnkből. A szeptember valóságos szigetvilágot lyug gatott fejünk felett az égbe, majd önnön sötétjébe hanyatlott, úgy hogy végül már nem is tudtuk eldönteni, volt-e vagy sem. Az ok tóber, dagadó, fehér vitorlákkal, úgy úszott be, mint egy hajó, s én minden reggel Kolumbusznak éreztem magam fedélzetén, Kolumbusznak, aki új meg új világokat fedez fel, s Amerikába ve zető útján a hajó orrával ködrongyokat hasogat. Az út végién azonban, Amerika helyett, a november várt ránk. Meghozta az esőit, az utcasarkokon a szél belekapott az esernyőkbe, és egy szempillantás alatt kifordította őket. Denevérszárnyú kisördög lett belőlük, egy-egy hím- vagy nőnemű lelket tartott maga alatt a
karmaiiban mindegyik, akiket járni tanított láthatatlan, bűnös utakon. Végül aztán, sarkvidéki kontinensként, a november is ki úszott világunkból, beevezett emlékezetünk vizeibe, majd eltűnt abban a zöld fényben, amelyikből bő szárú pantallóban, mintha két szoknya tekeregne a lába szárán, egyszerre csak kibukkant egyik osztálytársam, s közölte, hogy az iskola már réges-rég elkez dődött, a tanítás már hetek óta tart, s hogy hiányzásomat a szü leim orvosi bizonylattal igazolták. Így tudtam meg, hogy beteg vagyok. S hogy aztán nem járok iskolába. Egy reggel aztán beállított Mila, a bácsikám, hogy ma gával vigyen. Derékszíján hatalmas nyúl lógott a földig, úgyhogy amit a nyúl a pofájával összevérezett, azt a fülével, menet köz ben, mindjárt fel is törölte. — H a az er-es hónapokba fordul! — mondta köszönés helyett a maga talányos kifejezésmódján a bácsikám, és mi ketten, Mila bácsi homokfutóján, melynek nyikorgásán az ujját megvághatta az ember, még aznap elhagytuk Belgrádot. Lezörögtünk a Dunanhídról, majd amint beúsztattunk a bánáti portengerbe, a bácsikám megsuhintotta az ostorát, én pedig éles fájdalmat éreztem a tenyeremen. A bal kezem a zsebben tartot tam, ,s éreztem, ahogy két párhuzamos csíkban végigsajog rajta a fájdalom. Majd kinyitottam és megnéztem a tenyeremet. Két vö rös csík kúszott rajta az ujjak felé, s amikor összehasonlítottam a keréknyommal, amelyet a kocsink hagyott az út porában, teljesen egyformának találtam őket. Ezek után már csak be kellett csukni a markom, és mindörökre megőrizni benne mindent: a bácsikámat az ostorral, jómagamat és a szaladó fogatot. — Hová viszel? — kérdeztem a bácsikámat. — Nem viszlek én téged sehova — felélte. — Csak megúsztat juk a bajod a folyóban . . . 1. A bácsikám starcevói volt, de mint erdőőr a karadordevói erdő közelében levő erdészlakban lakott. Egy kis levegőváltozás végett időnként én is eljártam hozzájuk, így volt ez mindig, mióta az eszemet tudom. A bácsikám sárgabojtos vadászpuskát hordott, mert a sárga megóv a hazajáró lelkektől, s kapádból el tudta*találni a pontyot, amikor fölveti magát a vízből. Egyből meg tudta különböztetni az üldözött vad hímjének ürülékét a nőstényétől,
beleértve az emberét is. Olyan éleseket füttyentett, hogy azon kést lehetett volna köszörülni, de a kutyáit néha hangos szellemesekkel hívta. S az ebek szót fogadtak. A földről mindent tudott, s azt vallotta, hogy a föld mindent gyógyít. Egyszer, amikor a kígyó megmarta a tenyerét, s kezét beásta a földbe, jómaga pedig hasmánt leheveredve, úgy betemetett kézzel, az erdőben töltötte az éjszakát. Reggelre kutya baja sem volt. H a meg tetves ing akadt, annak is gödröt ásott, beletette, jól megtaposta fölötte a földet, majd a végén leszúrt egy szalmaszálat. Nem telt bele fél óra, egyetlen tetű sem maradt az ingben, mind kimászott azon a szal maszálon. „Ez amolyan cigány furfang", mondogatta. Nem ismert irgalmat a vadorzókkal szemben, ember, állat — a kutyák — egyaránt rettegte, a nénikém pedig csak utánalegyintett: — Hagyd a francba! Két lába van, de azok is legszívesebben kétfelé szaladnának ijedtükben . . . Kutyát, farkast halálos biztonsággal talált el a csizmája orrával, egyetlen rúgással eltörte állkapcájukat. A vadorzókat bilincsbe verve állította élő, de a bilincs párját nem a maga csuklójára, mint általában szokták, hanem a csizmába bújtatott lábára csatolta. Így aztán a fogoly a kezével kényszerült a lépést tartani vele. S mi csoda ujjai voltak! Hatalmas, vastag, csupa bütyök ujjai, semmi hús, olyanok, mint a lerágott csont. Azt a kettőt, amelyikkel sza márfület szoktak mutatni, „őmagasságának" és „Útmutatónak" nevezte, mintha valami királyról és csatlósáról volna szó; a hü velykujj volt a „színész", a gyűrűsujja pedig afféle királyné sze repét játszotta az uralkodó és a kisujj, „az icipici huncutka" kö zött. Vacsora előtt, a munkától fáradtan, mindig lábat mosott. S én rezzenéstelen szemmel elnéztem, ahogy a király és a királyné, az udvaroncokkal és a trónörökössel egyetemben, úgy mossák és szolgálják azt a lábat, mint valami istenséget. Rendszerint levetet te magát a kályha mellett álló, fiákéiból kiszerelt, öblös ülésre. Porcelán gombokkal volt körülszegve, amelyek úgy hullottak sor ra, mint a tejfogak, s úgy ropogtak
HID