2. számú dokumentum

V./2. számú dokumentum Bibó István memoranduma a sváb kitelepítésről 2. sz. melléklet 1945. május 14-én általam fogalmazott, s Erdei Ferenc által ugyanaznap a Minisztertanácsba bevitt és ott tárgyalt memorandum I. ERKÖLCSI SZEMPONTOK A hivatalos megfogalmazás szerint a volksbundista és egyáltalán fasiszta svábok kitelepítése a program. Mielőtt rátérnénk arra, hogy már pusztán ez a program is milyen erkölcsi, politikai és gyakorlati nehézségeket vet fel, még előbb végig kell gondolnunk egy nagyon súlyos és egy nagyon veszedelmes tényt. Azt tudniillik, hogy a „sváb kérdéssel” kapcsolatos sajtóagitáció és magánakciók mögött igen sok ponton olyan erők vannak, melyeket nem a fasiszta svábság kitelepítése érdekel, hanem egészében a német kisebbség kitelepítése, és ha lehet, egyáltalán mindenfajta kisebbség kitelepítése. Még ez is hagyján volna, ha csak arról volna szó, hogy az egész kelet-közép európai németség egy szervezett akció keretében Németországba visszatelepíttessék. Itt azonban kezdik sokan hamisítatlan fasiszta stílusban az egész kérdést úgy beállítani, hogy nincs szükség másra, mint gyors elhatározásra, gyors cselekvésre, mindenféle felesleges jogászkodás félretételére, jól tágítható keretfogalmakra, a tárgyilagos fórumok kikapcsolására és lehetőleg minden fölösleges szentimentalizmus és álhumanizmus mellőzésével egyedül a nemzet érdekében hatékony figyelembevételére. Közelebbről: lehetőleg minél több svábot utasítsunk ki, szedjük össze, indítsunk útnak és tegyük át a határon, vagy legalábbis mozdítsunk ki jelenlegi helyéről tekintet nélkül arra, hogy van-e hová kitelepíteni őket. Az egész elgondolás mögött, ha más személyeken keresztül is, ugyanaz a szellem mozog, amely Bakyék szörnyeteg akcióit mozgatta: azok a faji gyűlöletre és kegyetlenségre mindenkor kész magyarok, akiket az erőszak és a faj mítosza visszavonhatatlanul megfertőzött, akik egy organikusan beteg szellemű és beteg társadalmú ország minden baját az idegenekben, a kisebbségekben látják, és abban az őrült illúzióban ringatják magukat, hogy ha ezeket bármiféle brutális akcióval eltávolítják az országból, akkor ezzel beírják nevüket a magyar történelem lapjaira. Mindez azonban közelről azt jelenti, hogy az elsőfokú közigazgatás, vagy pláne ad hoc felállított kitelepítési szervek, amelyekről ne képzeljük, hogy egy varázsütésre leszoktak mindarról az önkényről és brutalitásról, amit Magyarországon a főszolgabíró és a csendőrszurony jelképezett, egy-egy községben élet-halál és minden vagyon urává válnak, saját nemzetmentő elképzeléseik alapján állapítják meg, hogy ki volksbundista, ezeket családjukkal együtt kivetik házaikból, vagy nekiindítják az országútnak a határ felé, vagy összetömörítik őket internáló táborokba, ahol ezek kikapcsolódnak a gazdasági életből, nem képesek többé arra, hogy munkájukkal életfenntartásukat megkeressék, ellátásuk hamarosan akadozni kezd („míg az egész ország éhezik, akkor nem lehet az országvesztő svábságot etetni”); néhány hét és jönnek a járványok, csecsemők, szülő nők és aggok tömeges pusztulása, mint ahogyan azt már a gettónak szolgáló téglagyárakból és a sárvári dobrovoljác-táborból jól ismerjük. Mindezt megtetézik azok a tervek, melyek a kitelepítendő svábság helyébe tiszántúli és menekült magyarokat akarnak telepíteni úgy, hogy a telepesek üljenek be az elmenekült vagy kitelepítendő sváboknak nem csak a birtokaiba, hanem a házába, sőt lehetőleg a bútorai közé is. Hogy ez mennyire demoralizáló az új telepesekre, azt könnyű átlátni: az egész nem különbözik semmit sem attól a kiüldözési és kirablási művelettől, amit egy évvel ezelőtt a magyar középosztálynak, kispolgárságnak és proletárságnak egy kis, de hangadó hányada a zsidókkal szemben végrehajtott. Máris olvashatunk olyan sajtótudósításokat, melyek leírják, hogy a csángók letelepítése ott, ahol rajtaütésszerűen történt, kiváló sikerrel ment, ott azonban, ahol némi előkészítéssel, „felesleges jogászkodással” történt, ott a betelepülő csángókat felháborító módon üres falak és üres éléskamrák várták. Ugyanaz a műfelháborodás egészen emberi és egészen természetes dolgok fölött, mint amikor a nyilas sajtó felvette a legteljesebb erkölcsi elítélés hangját azért, mert a gonosz zsidók ahelyett, hogy örömmel a gettóba

1

vonultak volna és vagyonukat átadták volna, a horribile dictu nem átallottak okmányt hamisítani és ékszereiket eldugni. Ha hazugságnak, embertelenségnek és álerkölcsnek ilyen megnyilvánulásai nem szűnnek meg, akkor a világ hamar rá fog arra jönni, hogy Magyarországon lényegileg semmi sem változott. Minderre persze azt lehet felelni, hogy gondoskodás történik majd arról, hogy mindez ne így történjék. Erről azonban felülről gondoskodni egyszerűen lehetetlen. Még fel is tételezzük, mint ahogy fel kell tételeznünk, hogy ma az ilyen kérdésekben a döntésre hivatott hatásoknak nagyobb a jó szándéka, mint Szélasiék, Sztójayék, sőt Keresztes-Fischerék alatt, viszont a közigazgatási, közlekedési és ellátási nehézségek bizonyossá teszik, hogy a központi hatóságok jó szándéka meg fog törni a végrehajtó szerveknek vagy a rosszakartán, vagy a korlátoltságán, vagy a gyávaságán, vagy egészen egyszerűen a megfelelő szervezés puszta fizikai lehetetlenségén. Mindezek a perspektívák a lehető legszörnyűbbnek tetszenek meg azok számára, akik tisztában vannak azzal, hogy Magyarország regenerálódása nem kisebbségen, svábságon és általában nem bűnbakok keresésén és kivégzésén múlik, s hogy Magyarország vereségének legsúlyosabb tétele nem katonai és nem a gazdasági vereség, hanem az erkölcsi vereség, és akik elszörnyednek attól, hogy a magyarság kezéhez még több vér tapadjon, mint amennyi már eddig is tapadt. II. POLITIKAI SZEMPONTOK Azok számára, akik a „nemzeti érdek” jegyében az ilyen „szentimentális” és „álhumánus” szempontokra nem adnak, vagy néhány komoly politikai argumentum is. Magyarország tőszomszédságában megalakult és valószínűleg hamarosan meg is fog szilárdulni a demokratikus Ausztria, amelyik erkölcsi tőkék szempontjából valószínűleg jobban fog állni Magyarországnál, viszont annyira lesz és marad német, hogy magáévá fogja tenni a kiutasított németek ügyét, pláne azokat kifosztottan és kiéhezetten pont az osztrák határon kergetjük át. Minden egyes átlépő sváb, mikor átlépi a határt, megszűnik majd volksbundista lenni, s odaát úgy jelenik meg, mint egy demokratikus német, akit a továbbra is fasisztának maradt magyarok pusztán azért üldöznek ki, mert nemzetiségét, anyanyelvét nem akarta feladni. Ismerve a sváb kérdést forszírozó bizonyos elemeknek a mentalitását, és ismerve a közvetlen végrehajtó szervek részéről várható túlkapásokat, minden valószínűség meg van arra, hogy a kitelepítésbe bevont svábok között valóban és bőséggel lesznek olyanok, akik nem voltak volksbundisták, sőt kifejezetten hitler ellenesek voltak. A demokratikus osztrák kormány bizonyosan talál módot, hogy mindezekre a szövetségesek figyelmét felhívja. Ezen a ponton kapcsolódik be egy másik, még sokkal katasztrofálisabb következmény. Ez pedig az, hogy a Magyarországot környező három utódállamban, ahol összesen kb. hárommillió magyar él, különösen pedig Csehszlovákiában és Jugoszláviában, ahol összesen másfél millió magyar él, különféle túlzó soviniszta körök és túlkapásokra hajlamos alsó hatóságok pontosan ugyanolyan szándékokat táplálnak az ott élő magyarsággal szemben. Ahogy nekünk minden sváb volksbundista, úgy nekik minden magyar horthysta, s ahogy mi jogos ellenérzéssel emlegetjük a sváboknak az elmúlt évek alatt tanúsított pökhendiségét és a magyarság fölötti faji szupremációra irányuló igényeiket, ugyanúgy emlegetik az utódállamok a visszacsatolás alatti magyar közigazgatásnak az újvidéki vérengzésbe kulmináló szörnyűségeit és a magyarság faji szupremációját és középeurópai vezetési igényeit hangoztató esztelen ábrándokat. Azzal, hogy mi nekikezdünk svábjaink tömeges kitelepítésének, nem csak jogcímet adunk mindenek előtt a cseheknek arra, hogy ugyanezt tegyék az alájuk került magyarokkal, hanem még azonfelül azt az ürügyet is nyújtjuk számukra, hogy a magyarországi svábság kitelepítésével Magyarországon óriási üres helyek szabadulnak fel, amelyek nagyszerűen képesek befogadni az utódállamok magyarságát. Így a félmillió sváb által üresen hagyott területre majd egyszerre fognak akarni legalább két oldalról egy-másfél millió magyart beszorítani. S minden panaszunkra az lesz a válasz, hogy a magyarok maguk adtak bizonyságot rá, hogy velük született faji gőgjüket és kegyetlenségüket ma sem vetkőzték le, hanem csak éppen a változó konjunktúra szerint hol a zsidókon, hol a szerbeken, hol a románokon, hol a svábokon gyakorolják. Hiába hivatkozunk arra, hogy csehek, lengyelek, jugoszlávok, dánok ugyanilyen akciókat akarnak végrehajtani saját németjeikkel szemben. Egyrészt valószínű, hogy ők sem fogják ezt csak úgy saját üzemben végrehajtani tudni, másrészt amit megtehetnek azok a nemzetek, akik megszakítás nélkül szemben állottak a németekkel, azt nem teheti meg az a Magyarország, amely éveken keresztül éppen a környező népekkel szemben Németország csatlósaként és a német világnézet hű tanítványaként lépett fel.

2

Minderre természetesen sovinisztáink részére az a felelet, hogyha ezek a veszélyek fennállnak, ez csak azt jelenti, hogy az egész akciót „ügyesen” palástolva kell megszervezni, megfelelő fedőneveket és formulákat kell kitalálni, amelyeket a csehek analóg módon nem alkalmazhatnak. Fasiszta magyarjaink még ma sem tanulták meg, hogy mi sem átlátszóbb az ilyen ügyeskedéseknél, és ha lehet, ezek még rosszabbak a nyílt kiállásnál, mert nagy nehezen kiagyalt fedőnevek és formulák arra nem jók, hogy a külföldet kicsit is tartósan tévedésben tartsák, arra ellenben nagyon jók, hogy a kritikátlan és öncsalásra mindig kész hazai közvéleményt újabb önáltató hazugságokba bonyolítsák. Itt más út nincs, mint elhatározottan letenni arról, hogy svábjainkat gyors és egyéni akcióval kitelepíthessük, és a svábokkal kapcsolatos akciót nem csak szólamokban, de végrehajtásban is szigorúan a bizonyítható fasiszták ellen büntető akció keretében tartani. III. GYAKORLATI JAVASLATOK A sváb kérdést azonban ebben a pillanatban nem csak felelőtlen sajtóhangok és felelőtlen egyéni akciók tartják napirenden, hanem napirenden tartja egy konkrét gyakorlati szükséglet is, a földreform során a Tiszántúl adódó igénylői többletnek a Dunántúlon való elhelyezése, s esetleg nagyobb tömegű magyar menekült az utódállamoktól. Ezeket máris mindenekelőtt a svábok birtokaival kecsegtetik, és azok, akik ezt az áttelepülést lehetőleg gyorsan és egyszerűen akarják megoldani, úgy képzelik, hogy az áttelepülők mindenestől üljenek be a svábok földjére, házába és bútorai közé. Hogy ez mennyire demoralizáló, azt már érintettem. Az egészben azonban a legszégyenteljesebb az, hogy Magyarországon ezáltal éppen a csángókkal másodszor történik meg az, hogy Magyarország komoly telepítési akciót nem tud és nem akar másképpen lebonyolítani mint úgy, hogy már megalakult és másnak munkájából fölvirágzott telepeknek a lakosait földönfutókká teszi, és a maga telepeseit ülteti a helyükbe. Ha Bonczosék Magyarországa, mely nem akart és nem tudott nagybirtokhoz nyúlni, nem talált más megoldást, akkor a szabad és demokratikus Magyarország, amely fel tudta osztani a nagybirtokokat, nem léphet ugyanerre az útra. Ha van ennek a kérdésnek gyakorlati vonatkozása, akkor ez nem svábkérdés, hanem egészen egyszerűen telepítési kérdés; a tiszántúli igénylő többletet le kell telepíteni a dunántúli üresen maradt földeken, akár nagybirtokosok földjei azok, akár volksbundisták elkobzott földjei. Ez azonban nem belügyi és nem közigazgatási kérdés, és nem rendőri kérdés, amit rendőri eszközökkel emberek kilakoltatásával, internálásával és mások behelyezésével lehet megoldani, ez egy telepítési kérdés, amit a földművelésügyi tárca keretén belül nem politikai és rendészeti, hanem gazdasági és kulturális szempontoknak szem előtt tartásával, összefüggő rendben, egy megfelelő apparátus gyors kiépítésével (telepítési kormánybiztos stb.) kell megoldani. És ennek az akciónak a során valóban a telepítésen és új telepek létesítésén kell a hangsúlynak lennie, nem pedig azon, hogy a volksbundisták apját, anyját, vejét, sógorát és mindenféle egyéb távoli kapcsolatok alapján embereket házukból és életük munkájából kitegyenek, és ezt nevezzék telepítésnek. Ezután az elvi deklaráció után gyakorlati propozícióm a következő: Állíttasson fel a kormány egy telepítési hivatalt – a földreform végrehajtásának keretein belül – a tiszántúli földigénylő többletnek a Dunántúlon és egyáltalán ott, ahol földfelesleg adódik, vagyis a dunántúli nagybirtokon és a volksbundisták elkobzott birtokain való letelepítésére. Ez a telepítési kormánybiztos ne a rendészet és internálás keretein belül, hanem a céltudatos telepítés módszerével végezze a maga feladatát, nem csak elnevezésekben, de valóságban is a végből, hogy Csehszlovákiában és Jugoszláviában, ahol a közelmúltban földreform nem volt, és annak végrehajtása nem vetődhetik fel, semmiféle analógiát ebből ne lehessen levonni. Javaslom továbbá azt, hogy fölmerült panaszokra való tekintettel ott, ahol a községi földigénylő bizottságok túlnyomó sváb többségük folytán nem alkalmasak a Volksbund-mivolt eldöntésére, ott a Megyei Földbirtokrendező Tanács határozzon ebben a kérdésben, és ilyenkor egészíttessék ki a helybeli magyar lakosság és a helybeli nemzethű német lakosság (magyarországi német népművelődési egyesület stb.) egy-egy képviselőjével. Ugyanígy az Országos Földbirtokrendező Tanács is. Javaslom végül, hogy tekintettel arra a panaszra, hogy a volksbundisták listáit országszerte eltüntették és a Volksbund-mivolt nehezen bizonyítható, az Országos Földbirtokrendező Tanácsnak legyen joga annak kimondására, hogy ha valakivel szemben nem bizonyosodott be, de nyomatékos gyanú merült fel arra nézve, hogy Volksbund-tag volt, akkor az ilyenekkel szemben az Országos Földbirtokrendező Tanács kimondhatja, hogy a birtokával a földreform szükségletei számára rendelkezésre kell állnia, ami azt jelenti, hogy amennyiben birtokát tényleg már igénybe vették, úgy nem követelheti annak visszaadását, hanem helyette az ország más részében köteles megfelelő birtokot elfogadni, sőt esetleg abban az esetben is, ha birtokát még tényleg nem vették fel, a tanács ilyen értelmű birtokcserére kötelezheti. Ezt az eljárást a magam részéről igen súlyosnak tartom, de ezt a

3

javaslatot mégis megteszem avégből, hogy ily módon az országban a zárt Volksbund-gyanús településeket bizonyos mértékig szét lehessen telepíteni. Ezekkel a javaslatokkal minden megoldható, amely ebben a pillanatban komoly gyakorlati kérdésként jelentkezik. Ami túlmenően azt a szólamot illeti, hogy a „sváb kérdést valahogyan meg kell oldani”, ez a szólam mögött ugyanannyi a valóságos tartalom, mint a zsidókérdésre vonatkozó hasonló nyilas szólam mögött. Ez a fajta fogalmazás éppoly undorító, mint amilyen undorító a haditudósítások nyelvezete, amely vonalak kiegyenesítéséről, emberanyagban elszenvedett veszteségről és tervszerű műveletekről szólanak kizárólag, de elfelejtetik a kritikátlan olvasóval, hogy kiontott belekről, hörgő sebesültekről és véres hullákról van szó a valóságban. Ugyanígy beszéltek annak idején a zsidókérdés és most a sváb kérdés megoldásáról, mintha itt rendeletek célszerű és igazságos intézkedések forognának egyedül szőnyegen, és a kritikátlan távoli szemlélővel lehetőleg elfelejtetik, hogy földúlt otthonokról, földönfutó családokról, tömegjárványokról, ok nélkül elpusztult gyermekről és terhes anyákról is lehet szó. Ha mindezekkel szembeszegezik azt, hogy nem érünk rá mindezeket a dolgokat a svábok esetében sajnálni, ha annak idején a nyilas svábok mindezzel nem törődtek, erre csak azt felelhetjük, hogy semmiféle szenvedés nem jogcím arra, hogy magunkat az erkölcsi törvény alól felmentsük, és többet használ a magyarságnak az, aki a magyarság erkölcsi számláját igyekszik tehermentesíteni, mint az, akinek az a legfőbb gondja, hogy Magyarországon ne négyszázötvenhatezer, hanem csak kétszáznyolcvankilencezer sváb legyen. Az a másik argumentum pedig, hogy a svábok az elmúlt években milyen kibírhatatlanok és pökhendiek voltak, épp annyit ér, mint a zsidók kibírhatatlanságáról és pökhendiségéről szóló történetek. A svábok pökhendiségét a sorok írója saját bőrén tapasztalta, ez azonban nem változtatott azon, hogy a pökhendiség nem jogcím semmiféle üldözésre és jogfosztásra, és aki a pökhendiségre igazságtalansággal válaszol, az elveszíti a jogát ahhoz, hogy a pökhendiséget bárkinek felróhassa. Különben is az a tendencia, amely mások irritáló modorára gyilkos indulatokkal válaszol, jellemző vonása a régi Magyarországnak és egyáltalán minden vesztét érző feudális rétegnek, amely mindig kapható arra, hogy az általa megkívánt tisztelet megtagadásáért, vélt méltósága megsértéséért kötéllel, börtönnel és internáló táborral fizessen. Mindenképpen a legélesebb követelendőnek tartom a következőket: 1. Elejteni azt a gondolatot, hogy azért, mert valaki a népszámlálásnál magát német nemzetiségűnek vallotta, egymagában ok lehessen a telepítésre, vagy egyáltalán bármiféle jogkövetkezménnyel sújtassék. Tisztában kell azzal lennünk, hogy az egész akkori magyar rezsim nem csak hogy bátorította a svábságot arra, hogy szabadon vallja magát olyan nemzetiségűnek, amilyennek akarja, hanem éppen a nemzethű svábság vezetőit egyenesen föl is szólította, hogy vallják magukat német nemzetiségűnek, mert hiszen csak ezáltal tarthatták meg jogcímüket ahhoz, hogy a német kisebbség vezetésével foglalkozzanak. De ezen felül az akkori magyar kormányok a Volksbund részére teljesen szabad kezet engedtek mindenféle terrorizálásnak és ráhatásnak abban az irányban, hogy minél többen vallják magukat német nemzetiségűnek. Ugyanez áll a megmagyarosított nevek visszanémetesítésével is. A deportálás nem lehet olyan egyszerű közigazgatási nyilatkozatoknak a következménye, amelynek szabadon való megtétele a demokrácia alapvető vívmányai közé tartozik. A népszámlálásra vonatkozóan még külön utalnom kell arra, hogy a demokratikus szellemű népszámlálás az utolsó száz esztendőnek az egyik legkomolyabb kultúrvívmánya, és ha Magyarországon egyszer lehetséges az, hogy népszámlálási vallomására kényszerű deportálás legyen a jogkövetkezmény, akkor itt 100 esztendeig senki nem fogja bevallani nem csak a nemzetiségét, de az adójától kezdve a pártállásáig, semmit. A második feltétlen követelmény, hogy semmiféle telepítési akció ne terjedjen ki az ingóságokra, és a háznál is legföljebb kényszerűen házcseréről lehessen szó. Az ingóságok elvételét másnak, mint egész egyszerűen rablásnak, nem lehet minősíteni, akár zsidóval, akár svábbal szemben történik is. Azt, hogy a svábok az ő vagyontárgyaikat a magyarság zsírjából élősködve szerezték, éppen annyit ér, mint a zsidó parazita voltáról való szólam. És ha a svábokra nem vagyunk tekintettel, akkor legyünk tekintettel magunkra, és felejtsük el azt, hogy a rablott holmival való élés olyan demoralizálást jelent, ami súlyosabb veszteség, mint a rablott holmi gazdasági értéke. A harmadik feltétlen követelmény az, hogy a Volksbundon, mint elválasztó kritériumon nem lehet és nem szabad túlmenni. A Volksbund-tagság már maga is elég súlyos következményekkel jár, s nagyon jól tudhatjuk, hogy éppúgy, ahogy számos magyar anélkül, hogy fasiszta vagy reakciós lett volna, mégis jobboldalivá vált roszszul értelmezett hazafiasságból, ugyanúgy számos német egyszerűen azért lett volksbundista, mert öntudatos német volt, és nem akart beolvadni. Ha javaslatunkban koncedáltuk azt, hogy a Volksbund-gyanú alapján kényszerű földbirtokcserét lehet előírni, akkor már ezzel is egy olyan meglehetősen ingoványos talajra léptünk, ahol az igazságtalanság lehetősége nagyon megnövekszik. Ezen túlmenni semmiképpen sem szabad.

4

A negyedik föltétlen követelmény az, hogy az összes politikai pártok hassanak oda, hogy a sváb kérdésben mindenféle olyan jelenség, hajsza, felelőtlen izgatás és felelőtlen reménykeltés a kérdés radikális megoldása tekintetében maradjanak abba, mert akit nem nyugtalanítanak az egész komplexum erkölcsi vonatkozásai, azt nyugtalanítsák az utódállambeli magyarság fenyegető katasztrófájának szempontja. Ötödik föltétlen követelmény, hogy ne csak a svábok, de még a fasiszta svábok ellen sem legyen semmiféle különleges akció, hanem – mint gyakorlati szükséglet – a telepítési akción keresztül bonyolítsák le. Minden akció, amely a svábságot veszi alapul, és azt próbálja definiálni és körülhatárolni, múlhatatlanul valamiféle fajelméletbe fog torkollni, amit el kell kerülni. Budapest, 1945. május 14. BIBÓ ISTVÁN Forrás: Tóth Ágnes (közread.,bev) Bibó István memorandumai a magyaroroszági német lakosság kitelepítésével kapcsolatban. – Bács-Kiskun megye múltjából XI. Szerk.: Iványosi – Szabó Tibor. Kecskemét. BKMÖL, 1992., 330-382. oldal.

5