2 (137.) szám

Galaktika Tudományos fantasztikus folyóirat VIII. évfolyam 1992 /2 (137.) szám

Az írói fantasztikum – valahogy olyképpen, ahogy azt J. L. Borges, ez a legendás tehetségű argentin író és tudós megfogalmazta Kék tigrisek c. novellájában – valami múlhatatlanul felemelőt és ugyanakkor kísértő vágyat őriz abból az érzésből, amit mesének hívnak. A nagy mesemondók ősi titka ugyanis nem más, mint hogy maguk is halálosan komolyan hisznek abban, amit előadnak, máskülönben hogy jöhetne létre a varázs, mellyel a hallgatót (vagy olvasót) elbűvölik és csodára éhes gyermekké teszik? Csakhogy Borges tigrise veszélyes állat, mint a romantikus költőfestő, William Blake ,,rettentő szimmetriájú" sárga tigrise, akinek híres verssorai A. Bester egyik klasszikus SF regényének címét is ihlették (Tigris, tigris! A sci-fi mesterei sorozat, 1990), s a főhőse, Gully Foyle világokat jauntol át a térben, hogy rátaláljon a gonoszra, aki elcsúfította arcát. Kék tigris tehát van ugyan valahol, mint a német romantika kék virága, de ugyanakkor még sincs sehol. Egyszerre jelképezi az elérhetetlent és a megérinthető sorsrontást, mindenki csak suttog róla, ott vannak nyomai a párától gőzölgő trópusi avarban és az átvirrasztott éjszakák kozmikus leheletül magányában, de kézzel sohasem érinthetők. A mese és a borgesi gyermeki hit titka: soha ne érintsd meg a kék tigrist, mert elfordulnak tőled a tekintetek, és megszűnik a varázs! A novella egy katartikus pillanatában tehát a főhős eltaszítja magától az oly közel álló kísértést, mert neki az ismeretlen kell. A művészet számára csak a megfejtésre váró titok az érdekes és vonzó. Asimov űrutasai világrendszereket és furcsa, elfajzott lények – az emberek eltorzult mutánsai által benépesített bolygókat járnak végig, hogy az egykori, már csak legendákban élő ős Föld nyomára bukkanjanak. S amikor megpillantják végre azt, amire csaknem egész életük ráment, visszafordulnak, mint Wells időjárója a jövőből. A sci-fi irodalom legnagyobb alakjai tehát az ember és az emberiség nagy és örök problémáit járják körül, nem egy esetben a vallás(ok) kínálta utakon is végigkalauzolva az olvasót (pl. Dick, Clarke egyes művei, de Cardra is hivatkozhatnánk), s a végső kérdések előtt riadtan torpannak meg, ahol már semmi fogódzó sincs, csak az abszolútum. Mondhatnánk talán azt is, hogy a legkiválóbbak ugyan azokra a kérdésekre keresik a választ, mint Madách Az ember tragédiájában, ha a kötelező olvasmányokkal nem ijesztenénk el a Kedves Olvasót. S mint ahogy a tudomány és a képzelet csodálatos összhangot teremt Borges életművében, megtermékenyítve egyik a másikat, de valójában nagyon is pontosan elkülönítve a határokat, úgy ismerhetünk saját ábrándjainkra is a legjobb sci-fi művekben, amióta a képzelet túllépett a tudomány behatárolta szűkös fényéveken. Fazekas László

A fedél Mark Harrison munkája

Frederik Pohl Jégcsapgyári sztori 1 I. Hideg szél fújt, hullott a rózsaszínű hó, és Milo Pulchernek lyukas volt a cipője. A piszkos rózsaszín latyakban caplatva igyekezett átvergődni a téren a bíróság épületétől a börtönhöz. A foglár épp kávét ivott műanyag pohárból. – Már vártam – vetette oda. – Melyikkel akar beszélni? Pulcher leült, értékelve a meleget. – Mindegy. Mondja, miféle kölykök ezek? A foglár megvonta a vállát. – Úgy értem, van-e velük sok gondja? – Hogy volna! Ha nem takarítják ki a cellájukat, nem kapnak enni. Hogy aztán különben mivel foglakoznak, az nekem tökmindegy. Pulcher elővette zsebéből Pegrim bíró levelét, és tanulmányozni kezdte új kliensei névsorát. Avery Foltis, Walter Hopgood, Jimmy Lasser, Sam Schlesterman, Bourke Smith és Madeleine Gaultry. Egyik név sem mondott neki semmit. – Kezdjük Foltis-szal – döntött, s követte a foglárt a cellába. A Foltis gyerek csúnyácska volt, pattanásos és arrogáns. – A francba! – mérgelődött. – Ezek se tudtak jobbat küldeni? Pulcher nem sietett a válasszal. A fiú nem volt éppen szeretetre méltó, viszont, emlékeztette magát, a megye ötven dollár tiszteletdíjat ad egy-egy védencért, márpedig az adott viszonyok között nem esne nehezére meleg érzéseket táplálni az összeget képező háromszáz dollár iránt. – Ne nehezítse a helyzetemet – mondta nyájasan. – Lehet, hogy nem én vagyok a legjobb ügyvéd a Galaktikában, viszont magának én vagyok az egyetlen. – A francba! – Nyugalom! Először is, legyen olyan kedves és mondja el, mi történt. Csak annyit tudok, hogy egy bizonyos bűntény elkövetésére szövetkeztek, nevezetesen, egy kiskorú gyermek elrablására. – Hát ez az! – helyeselt a fiú. – Akarja tudni, hogy történt?! – Felpattant a székről, hogy színjátékszerű mozdulatokkal kísérje a sztorit. – Egyszerűen majd megdöglöttünk az éhségtől, érti? – Összekulcsolt kezeit szánalmat keltő módon tapasztotta a gyomrára. – A Jégcsapgyár lehúzta a redőnyt. A franc essen bele, majdnem egy évig jártam az utcát, hogy valami meló után nézzek. Helyben járás. Akármi jó lett volna. Még a kikölcsönzéssel is megpróbálkoztam... de nem jött össze. – A fiú morcosán vakarta pattanásait, Pulcher bólintott. Még a testkikölcsönzéshez is rendelkezni kellett bizonyos adottságokkal. A legfontosabb az volt, hogy az illető jó küllemű legyen, egészséges, erős és sportos. – így aztán összejöttünk, és elhatároztuk, hogy üsse kavics, akkor abból söprünk be egy kis zsozsót, hogy lekapcsoljuk az öreg The Day the Icicle Works Closed 1960 by Galaxy publishing Corp. 1

Swinburne fiát. Hát így... Azt hiszem, túl sokat járt a szánk. A végén elkaptak minket. – A fiú megmarkolta a csuklóját, jelezve, hogy tették rá a bilincset. Pulcher feltett még néhány kérdést, majd kifaggatta a másik két fiút is. Semmi olyat nem tudott meg tőlük, amiről ne lett volna már tudomása. A hat fiatal meglehetősen szakszerű gyermekrablást terveit ki, de pechjükre olyan helyen beszélték meg az ügyet, ahol valaki kihallgatta őket. Ha volt is valami módja annak, hogy kihúzza őket a csávából, az korántsem volt nyilvánvaló a hivatalból kirendelt védő számára. Pulcher dolgavégezetien ment el a börtönből, hogy meglátogassa Charley Dickont. A bizottsági tag épp birkózómeccset nézett egy régi rossz tévén. – Hogy ment a dolog, Milo? – üdvözölte az ügyvédet, anélkül hogy a szómét levette volna a képernyőről. – Nem leszek képes felmentetni őket, Charley – mondta Pulcher. – Nem? Kár. – Dickon most nézett csak rá először. – És mért nem? – Beismerték az egész ügyet. A váltságdíjkérő levél a Hopgood fiú kézírása. Az ujjlenyomataikat szerteszét hagyták, és van bőven minta a sejtazonosításhoz is. És ráadásul túl sokat fecsegtek már előtte is. – És mi van Tim Lasser fiával? – kérdezte Dickon enyhe érdeklődéssel a hangjában. – Sajnálom, Charley – mentegetőzött az ügyvéd, látva, hogy a bizottsági tag arca elkomolyodik –, de rajta sem tudok segíteni. A kölykök a legelemibb óvatosságról is megfeledkeztek. A gyermekrablást egy ócska krimóban beszélték meg, méghozzá jó hangosan. A felszolgálónő, szokásához híven, szalagra vette, ami a bokszban elhangzott. Pulcher virágzó zsarolási üzletre tippelt, de ez nem változtatott a tényen, azon tudniillik, hogy bőséges anyag volt a szalagokon ahhoz, hogy az akció előre kitervelt voltához ne férjen kétség. A polgármester fiát az iskolában szedték fel. Teljesen önként ment föl velük, mert a lány, Madeleine Gaultry, valamikor pótmarnáskodott náluk. A fiú még csak hároméves ugyan, de az azonosításban ilyenformán nem tévedhet. Aztán volt még egy dolog: a váltságdíjfizetésre való felszólítást expressz adták fel, és a Foltis kölyök megkérte a postai hivatalnokot, ne az automata árbélyegzőt használja, hanem ragasszon fel rendes bélyeget. A hivatalnok persze jól megjegyezte magának az okvetetlenkedő ürge pattanásos képét. A bizottsági tag udvariasan hallgatott Pulcher beszámolója közben, ámbár nyilvánvaló volt, hogy figyelmét jobbára a hangyás képernyő köti le. – Mit csináljunk, Milo, ez van. Na, mindegy, legalább lesz háromszáz dollárod. Erről jut eszembe. Pulcher rosszat sejtett. – Ez az – mondta a bizottsági tag az íróasztalán matatva. A papírok alól néhány világoszöld jegyet halászott elő. – Jó volna, ha összejönnél néhány emberrel. A párt a jövő héten rendezi meg ez évi Chester A. Arthur-napi ünnepi vacsoráját. Elhozhatod a barátnődet is. – Nincs barátnőm. – Majd találsz magadnak. Fejenként tizenöt dollár – tette hozzá a bizottsági tag, átnyújtva a jegyeket. Pulcher sóhajtva fizetett. Mit tehetett, ez volt az ára annak, hogy

a fogaskerekek olajozottan forogjanak. Különben is, Dickon volt az, aki őt javasolta Pegrim bírónak. Háromszáz dollár mínusz harminc még mindig több volt egy hétre, mint bármi, amit azóta kapott, hogy a Jégcsapgyár bezárt. A bizottsági tag gondosan összehajtotta a bankókat, mielőtt eltette volna őket a zsebébe. Pulcher fájó szívvel figyelte a műveletet. Dickon jól volt eleresztve, azt látta. Az előhúzott kötegben lehetett vagy kétezer dollár, ha nem több. Pulcher feltételezte, hogy Dickon is együtt bukott a többiekkel, amikor a Jégcsapgyár leállt. Majdnem mindenkinek feküdtek benne részvényei, Charley Dickonnak pedig bizonyosan, hiszen politikus lévén részese lett minden nagyobb vállalkozásnak az Altair Kilencen, beleértve egy nagy rakás részvényt a Turistaügynökségből és egy jókora hányadát a Bányászati Szindikátus részvényeinek, s így elég valószínű volt, hogy akadt néhány ezer jégcsapgyári részvénye is. Persze, azért bele nem halt az érvágásba. – Nem tartozik ugyan rám – mondta a politikus –, de miért nem hozod el magaddal azt a lányt? – Madeleine Gaultryt? De hisz börtönben van. – Hát hozd ki! Itt van – dugott az ügyvéd elé egy óvadékra szóló űrlapot. Pulcher savanyú ábrázattal tette el a kártyát. Ez megint legalább negyven dollárjába fog kerülni, saccolta. És az óvadékkezelő természetesen szintén Dickon haverjai közé tartozik. Pulchernek úgy tűnt, hogy Dickon valamin spekulál. – Mi a baj? – Amint mondtam, semmi közöm hozzá. De nem megy a fejembe. Haragban vagytok egymással? – Haragban? De hisz nem is ismerem! – Pedig azt mondta, hogy jóban voltatok. – Hogy ő meg én? Nem ismerek semmiféle Madeleine Gaultryt... Várj csak! Ez az asszonyneve? Nem a Jégcsapgyárban dolgozott azelőtt? Dickon rábólintott. – Ezek szerint nem beszéltél még vele? – Nem jutottam el a női szárnyba. – Pulcher felállt. Furcsán izgatottnak látszott. – Azt hiszem, ideje mennem, Charley... Izé... ez a pasas, az óvadékkezelő, fogad ilyen tájban? Na, mindegy... – hagyta abba a dadogást, és távozott. Madeleine Gaultry! Persze. Csakhogy akkor még Madeleine Cossettnek hívták. Furcsa, hogy épp most bukkan elő, ráadásul a börtönben, ahol, Pulcher csak most döbbent rá hirtelen, alighanem élete végéig bent is marad. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Először látni akarta a lányt. A hó időközben levendulaszínűre változott. Rózsaszínű hó, zöld hó, levendulaszínű hó – a pasztellszínű szivárvány bármely árnyalata. Nem volt az egészben semmi különös. Ami azt illeti, ez volt az, ami miatt egyáltalán érdemes volt gyarmatosítani az Altair Kilencet. Most persze már csak arra volt jó az egész, hogy eláztassa az ember lábát.

Pulcher türelmetlenül várakozott a foglár irodájában, miközben az komótosan átporoszkált a női szárnyba. Meglehetősen sok időbe telt, míg végre visszatért a lánnyal. Egymásra néztek szótlanul. Pulcher már-már mondott valamit, de aztán mégis újra becsukta a száját. Némán karon fogta Madeleine-t, és kikísérte a börtönből. Intett egy taxinak. Nagy fényűzés volt ez az ő helyzetében, de most nem törődött ilyesmivel. Madeleine behúzódott a taxi egyik zugába, s a férfit nézte. Nagy, kék szemét sötét árnyékok vették körül. Nem volt ellenséges és ijedt sem. Egyszerűen csak távoli. – Éhes vagy? – A lány bólintott. Pulcher egy étterem nevét közölte a taxissal. Újabb fényűzés, de nem bánta, ha meg kell húznia a nadrágszíjat a következő hetekben. Elvégre volt a dologban gyakorlata elég. Egy évvel ezelőtt ez a lány volt a legszebb titkárnő az egész Jégcsapgyárban. Ötször vagy hatszor randevúzott is vele. Létezett ugyan egy vállalati előírás, amely tiltotta az ilyesmit, de először olybá tűnt az egész, mint valami diákcsíny, mint amikor egy tanuló megszegi az osztályfőnök rendelkezéseit, később pedig már kínzó szükségletté váltak a találkozások. És aztán... És aztán jött a Gumpert-féle eljárás. A Gumpert-féle eljárás aztán rendesen betette az ajtót, akárki volt is a pasas, akiről elnevezték. A Jégcsapgyárban persze csak annyit tudott mindenki, hogy egy Gumpert nevezetű illető (a szóbeszéd szerint földi a tag, mások úgy tudták, hogy telepes a Sziriusz-rendszerben) előrukkolt egy olcsó és praktikus módszerrel, amellyel szintetizálni lehetett azt a szivárványszínű antibiotikus penészfélét, amely szabadon úszkált az Altair Kilenc légkörében, színesre festve a csapadékot, és ami a fő, pótolhatatlan exportlehetőséget rejtve magában. Az egész Galaktika fennmaradása függött ettől a szivárványszínű penésztől, amelyet fagyasztott szuszpenzió formájában szállított valamennyi lakott bolygóra az Altamycin Rt., ez utóbbi lévén a valódi neve annak a cégnek, melyet az Altair Kilencen egyszerűen csak Jégcsapgyárként emlegetett mindenki. Amikor a Gumpert-féle eljárás beindult, egyszeriben megszűnt a kereslet a Jégcsapgyár terméke iránt. Ami még rosszabb: megszűntek a munkahelyek is. Pulcher egykor a cég jogászgárdájához tartozott, saját irodával és halvány reményével annak, hogy valamikor még alelnök lehet belőle, így azonban az utcára került ő is. Az ötszáz főnyi gyors- és gépíró állomány, két-három fő kivételével ugyancsak állás nélkül maradt. Kirúgták a raktári csomagolókat, valamint az ülepítő tartályok és a fagyasztógépek kezelőit is. Kirúgtak mindenkit. Az egész üzem lehúzta a rolót. Több mint ötven tonna fagyasztott antibiotikum volt raktáron, és noha számítani lehetett ezután is szórványos megrendelésekre egy-két régi vágású felhasználó részéről (olyan vaskalapos tanyasi orvosoktól, akik nem bíztak meg az újsütetű szintetizált termékekben) vagy olyan kutatóktól, akik összehasonlító vizsgálatokat terveztek, de ezeket az igényeket a már útban lévő szállítmányok is bőven ki tudták elégíteni. És különben is, mi az az ötven tonna? Valamikor a Jégcsapgyárból naponta hatszor ennyi terméket szállítottak el a Galaktika minden tájára. Természetesen fizikai transzportról volt szó, elektronikus rakétákkal, melyekkel évekbe telt a csillagközi szállítás. A konjunktúrának vége. És

persze, egyetlen iparon alapuló bolygógazdaságról lévén szó, vége van minden egyébnek is. Pulcher karon fogta a lányt, és beterelte az étterembe. – Egyél – parancsolt rá. – Tudom én, milyen a börtönkoszt. – Leült maga is, azzal a szilárd elhatározással, hogy addig nem kezd bele a mondókájába, amíg a lány jól nem lakott. Nem tudta megállni szó nélkül. Jóval azelőtt, hogy a lány eljutott volna a kávéig, kitört belőle: – De hát miért, Madeleine? Hogy keveredhettél ilyesmibe? A lány ránézett, de nem válaszolt. – És mi van a férjeddel? – Nem akart rákérdezni, de kikívánkozott belőle. Ez volt a legnagyobb csapás mind közül, ami a Jégcsapgyár leállása óta érte. Épp ott tartott, hogy kezdett beindulni az ügyvédi praxisa – no nem valami nagy üzletekről volt szó, de a Charley Dickon és a párt által csurrantott-cseppentett politikai szívességek lehetővé tették számára, hogy úgy viselkedjék, mintha még mindig ügyvéd volna –, amikor elért hozzá a pletyka, hogy Madeleine Cossett férjhez ment. A lány félretolta a tányérját. – Kivándorolt – mondta. Pulcher lassan emésztgette a választ. Kivándorolt? Természetesen erről ábrándozott minden kilenceslakó a Jégcsapgyár bezárása után. De hát ez csak egy álom. A csillagok közötti fizikai transzport istentelenül drága volt. Mi több: istentelenül lassú. Az ember tíz év alatt mindössze a Deliig jutott el, eddig a ritkás légkörű bolygóig, amely egy apró vörös törpe körül keringett. A legközelebbi jó bolygó harmincévnyire volt. Mindent egybevetve, a kivándorlás csaknem egyenlő volt a halállal. Ha egy házaspár egyik tagja kivándorolt, az a házasság végét jelentette. – Elváltunk – mondta Madeleine bólintva. – A pénz nem volt elég kettőnk számára, Jon pedig boldogtalanabb volt itt, mint én. A lány cigarettát vett elő, a férfi pedig tüzet adott neki. – Nem akarsz Jonról kérdezni, ugye? De azért kíváncsi vagy rá. Na, jó. Jon művész volt. A cég hirdetési részlegénél dolgozott, de csak ideiglenesen. Valami nagyra készült. Csakhogy egyszerre kiszaladt a szőnyeg a lába alól. Mint mindannyiunknak. Hát veled, Milo, mi történt? Nem hallottam felőled. Pulcher tiltakozott. – Nem lett volna fair a részemről, hogy tovább járjak veled, azután, hogy kirúgtak az állásomból. – Jellemző, hogy ezt gondoltad. De nem volt igazad. Csakhogy nem tudtalak elérni, hogy ezt elmondjam neked, Jon pedig nagyon erőltette a dolgot. Magas, göndör férfi volt, bébiarcú. Tudod, az a fajta, akinek elég hetente kétszer borotválkoznia. Na, és én hozzámentem. Három hónapig tartott. Aztán nem volt többé maradása. – A lány előredőlt, és úgy folytatta komoly arccal: – Nehogy azt hidd, Milo, hogy csak egy

tróger volt! Igazi művésztehetség volt ő. Csakhogy nekünk nem telt még festékre sem, aztán meg úgy érezte, hogy a színek sem az igaziak ezen a bolygón. Jon elmagyarázta nekem. Ha az ember eladható tájképeket akar festeni, akkor olyan bolygón kell élnie, ahol a színek olyanok, mint a Földön. Ma ez a sikk. Márpedig itt túl sok az altaciamin a felhőkben. – Értem – mondta Pulcher kimérten, pedig semmit sem értett. Vagy legalábbis volt valami érthetetlen a dologban. Ha nem volt elég pénz a festékre, akkor honnan volt a dohány a hajójegyre, a fizikai transzportra? Az legalább tízezer dollárba került. Egyszerűen nem volt rá mód, hogy az ember ekkora összeget összekaparjon az Altair Kilencen, hacsak valami extrém lépésre nem szánta magát... A lány nem nézett a férfira. Tekintete egy távoli asztalon rögzült az étterem túloldalán, amelyet hangos, részeg társaság vett körül. Ebédidő volt még, de ezeket amolyan hajnali három körüli légkör övezte. Hullarészeg volt mind. Négyen voltak, két férfi és két nő. Fizikai testük fiatal, egészséges, jó megjelenésű, a kilencesiekre jellemző jegyekkel. No persze, a fizikai megjelenés semmit sem számított, hiszen turisták voltak. A nyakukban vörös ékszerembléma virított rövid aranyláncon. A Turistaügynökség cégjelzése volt ez, amely azt jelentette, hogy az illető testet kibérelték. Milo Pulcher gyorsan elfordította a tekintetét. Pillantása a lány elfehéredett arcán állapodott meg, s egyszeriben ráébredt arra, hogyan is szedhette az össze a pénzt Jon utaztatásához. II. Pulcher kivett a lánynak egy szobát, és magára hagyta. Nem mintha így szerette volna. Legszívesebben vele töltötte volna az egész estét, aztán az éjszakát is és így tovább, egészen az idők végezetéig. Sajnos azonban erről szó sem lehetett, mert itt volt a nyakán a tárgyalás. Huszonnégy órával ezelőtt kapta meg azt a levelet, amelyben arról értesítették, hogy a bíróság öt rendeli ki a gyermekrablással gyanúsított hat személy védelmére. Akkor még úgy tekintett az ügyre, mint könnyű pénzszerzési lehetőségre, amely sikerrel nem kecsegtet ugyan, de ennek megfelelően néven nevezendő munkával sem jár. Az ügyet természetesen elvesztette volna. És akkor mi van? Most viszont győzni akart. Ami persze gyors és kemény munkával sikerülhetett csak. Különben elszalasztja a maradék esélyt is, amely, ezt kénytelen volt magának bevallani, eleve nem valami sok. Akárhogy lesz is, mindent megpróbál, nem adja fel a küzdelmet. Mire rátalált a házra, ahol Jimmy Lasser szülei laktak, elállt a havazás. Sportfelszerelést árusítottak, nem messze a Turistaügynökségtől. Az üzlet kirakata dugig volt lőfegyverekkel, bakancsokkal és búvárkészülékekkel. Kinyitotta a csengővel felszerelt ajtót, és belépett. – Mr. Lasser? – Az ajtó melletti támlás székben apró, hájas emberke terpeszkedett. Lassan feltápászkodott, és végigmérte a belépőt.

– Amott hátul – mondta tömören. A kis ember a bolt mögé kísérte Pulchert, egy háromszobás lakásba. A nappali elég kényelmesnek tűnt, de mintha rosszul lett volna kiegyensúlyozva. Az egyik oldal valahogy nehezebbnek hatott, mint a másik. A szőnyeg bolyhai egy darabon össze voltak nyomódva, valami nehéz, nagy és szögletes dolog állhatott azon a helyen, olyasmi méretű, mint egy háromdimenziós műsorszóró készülék. – Lefoglalták – adta meg Lasser a tömör magyarázatot. Üljön le. Nincs egy perce, hogy Dickon hívta magát. – Igen? – Fontos ügy lehetett. Dickon nem kereste volna meg akármilyen piszlicsáré dolog miatt. – Nem tudom, mit akarhatott, de azt üzeni, ne menjen el innét, amíg újra nem hívja magát. Addig is, foglaljon helyet. May hoz mindjárt nekünk egy csésze teát. Egy darabig beszélgettek, közben az asszony a teáskanna és egy tál puha sütemény körül serénykedett. Az ügyvéd megpróbált olyan szemmel nézni a lakásra, mint aki benne lakik. Meg tudta érteni Madcleine Gaultry végső kétségbe esését, és értette a Foltis fiút is, aki semmilyen társadalomban nem találta volna meg a helyét. De vajon mi a helyzet Jimmy Lasserrel? A Lasser szülők jócskán hatvan felé jártak. Első generációs kilencesiek voltak, és egy telepeseket szállító földi űrhajóval érkeztek ide. Persze nem a Földön születtek, hiszen az utazás, fizikai transzport lévén, csaknem száz évig tartott. A tranzit alatt jöttek a világra, és az alatt keltek egybe. Minthogy a hajó populációja röviddel megszületésük után elérte a maximálisát, nem kaptak engedélyt a saját gyermekre, egészen addig, amíg célba nem értek. Akkorára viszont már a negyvenes éveiket taposták. May Lasser hirtelen megszólalt: – Kérem, Mr. Pulcher, segítsen a gyermekünkön! Jimmy nem tehet semmiről! Rossz társaságba keveredett. Tudja, hogy van ez: mihez kezd egy fiú, ha nincsen munkája! – Amit tudok, megteszek. – Érdekes, gondolta Pulcher, hogy van az, hogy mindig a „társaság" a rossz? A baj sose Jimmyvel van, vagy Averyvel, vagy Sammel, vagy Walterrel, vagy Bourke-kel, sorolta végig magában az öt fiú nevét. Fölrémlett előtte Jimmy alakja: tizenkilenc éves, eléggé színtelen, udvarias és közömbös. Ami a legjobban meglepte a fiúban, az maga a tény volt, hogy egy ilyen nyuszi képes egyáltalán részt venni egy bűnszövetkezetben. – Jimmy jó fiú – mondta May Lasser clérzékenyülten. Az az ügy, a parkoló kocsikkal, két éve, nem az ő bűne volt. És utána lett egy jó állása. Meg is kérdezheti a nevelőtisztet! És akkor bezárták a Jégcsapgyárat... – Az asszony töltött még egy kis teát, de túllöttyintette a pohár karimáján. – Jaj, elnézést!... És... és amikor elment a munkanélküli-hivatalba, akkor tudja, Mr. Pulcher, mit mondtak neki? – Tudom. – Megkérdezték tőle, hogy elvállalna-e egy munkát, amennyiben felajánlanák neki – fűzte tovább az asszony, figyelmen kívül hagyva a választ. – Még hogy egy munkát Mintha nem tudtam volna, mit értenek „munkán"! Természetesen kikölcsönzésre gondoltak! – Lelökte a teáskannát az asztalra, és sírni kezdett. – Higgye el, Mr.

Pulcher, akkor sem hagytam volna, hogy kikölcsönzésre szánja magát, ha az életem függ tőle! A Szentírás tagadja, hogy az ember felelősség nélkül átengedhetné a testét másnak, hogy az tetszése szerint rendelkezzék vele! Hisz ön is tudja, hogy a turisták miket művelnek! Azt mondja az írás: ,,Ha pedig a te kezed vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd el magadtól!" Azt nem teszi hozzá, hogy „hacsak valaki más nem használta azokat"! Bizony, Mr. Pulcher, a kikölcsönzés bűn! – Nyugodj meg, May. – Mr. Lasser letette a teáscsészéjét, és egyenesen Pulcherre nézett. – Szóval, mi a helyzet, Pulcher? Ki tudja hozni Jimmyt? Az ügyvéd elgondolkodott. Most hallott először arról, hogy Jimmy feltételesen volt szabadlábon. Ez bizony meglehetősen rossz jel volt. Ha a megyei ügyész visszatart egy efféle információt, az azt jelenti, hogy nem akar együttműködni. Valószínűleg a maximum kiszabására törekszik. Természetesen semmi sem kötelezi arra, hogy tájékoztassa a védőt ügyfele esetleges priuszáról, de egy fiatalkorú esetében, amikor mindenki igyekezni szokott mérlegelni az enyhítő körülményeket, ez az eljárás merőben szokatlan volt... – Nem tudom, Mr. Lasser, de minden tőlem telhetőt el fogok követni. – Hát igyekezzen is! – dörrent rá Lasser. – Elmesélte Dickon, ki vagyok? Én voltam őelőtte a bizottsági tag ezen a környéken. Úgyhogy jobb lesz, ha igyekszik. Mozgasson meg minden szálat. Dickon támogatni fogja, mert ha nem... Pulcher türtőztette magát. – Megteszek mindent, amit tudok, már megmondtam. Ami a szálak mozgatását illeti, jobb lesz, ha egyenesen Dickonhoz fordul. Én csak a törvényhez értek. A politikához semmi közöm. Kezdett a légkör kínossá válni. Pulcher megkönnyebbült, amikor meghallotta a telefon csöngését odakint az üzletben. May Lasser vette fel a kagylót. – Magát keresik, Mr. Pulcher. Charley Dickon az. Pulcher hálásan vette át a hallgatót. Dickon árnyalatokban gazdag politikushangja bánatosan rezgeti. – Halló, Milo? Ide hallgass! Az imént beszéltem Pegrim bíró titkárnőjével. Az öreg nem hajlandó elengedni a kölyköket egy sarokba állítással. Nagy a nyomás a polgármesteri hivatalból. Pulcher elkeseredetten tiltakozott: – De hisz a Swinburne kölyöknek kutya baja! Jobban bánt vele Madeleine, mint a saját anyja! – Tudom én azt, Milo helyeselt a bizottsági tag. – Akkor is ez az ábra. Szóval, csak annyit akarok mondani, hogy ne nagyon strapáld magad, mert ezt a pert úgysem fogod megnyerni! – De hát... – Pulcher hirtelen ráébredt arra, hogy Lasser ott áll a háta mögött. – De azért valószínűleg el lehet érni, hogy felmentsék őket – folytatta minden remény nélkül a helyzet ismeretében.

Dickon hangján érezni lehetett, hogy mulat magában. – Lasser ott liheg a nyakadban, mi? Hát persze, Milo. De ha érdekel a tanácsom, akkor most gyorsan kihallgatást kérsz, belemész az elítélésükbe, és egypár hónap múlva megpróbálsz kegyelmet kérni nekik. Ráadásul így további ötszáz dollár üti a markod, vagy így valahogy. – A bizottsági tag, szokása szerint, igyekezett nagyon meggyőző lenni. Lasser miatt pedig ne izgulj. Gondolom, azzal hencegett, hogy mekkora politikai befolyása van errefelé. Felejtsd el, amit mondott! Ja, és megemlíthetnéd neki, hogy most látom csak, nem vette még át a Chester A. Arthurnapi összejövetelre szóló meghívóját. Kérd el tőle a beugrót a nevemben, jó? Én meg majd postázom neki a jegyeket. Vagy, várj csak, nem is! Egyszerűen add át neki az üzenetemet. – A telefon elnémult. Pulcher, kezében a süket telefonkagylóval, érezte, hogy Lasser még mindig mögötte áll. – Viszlát, Charley – mondta, majd rövid szünet után bólintva megismételte: – Viszlát! Az ügyvéd hátraarcot csinált, hogy átadja a bizottsági tag üzenetét a nagy jelentőségű eseménnyel kapcsolatban. Lasser dohogott: – Átkozott Dickon! Folyton csak kellemetlenkedik az embernek. Mit gondol ez, honnan a fenéből szedek össze harminc dollárt! – Tim, kérlek! – May megérintette a férje karját. Lasser higgadtan folytatta: – Na, jó! De aztán igyekezzen kihozni Jimmyt, hallja! Pulcher alig várta, hogy megszabaduljon tőlük, máris rohant kifelé, a hideg, latyakos utcára. A sarkon valami halvány derengésre lett figyelmes odafent, s riadtan megállt, hogy megnézze, mi az. Egy hatalmas légi hal úszott a magasban, közvetlenül a sugárút felett. Igazi monstrum volt, jó három méter hosszú legalább, és több mint fél méter széles derékban. Nyomhatott vagy fél kilót. Az a fajta behemót volt, amiért a sportvadászok képesek voltak összevissza mászkálni a Dismall Hills vonulatai között, csak hogy egyet elejtsenek belőlük. Pulcher még soha életében nem látott ekkora példányt. Ami azt illeti, lakott terület felett eddig még csak arasznyi fiatalokhoz volt szerencséje, abból is csak kettő-három akadt a szeme elé. Hideg, baljós előérzete támadt. A légi halak jelentették nagyjából az egyetlen vonzerőt, amit az Altair Kilenc nyújtani tudott a turistáknak. A Galaktika minden részéről idejártak a sportlövészek, hogy ezekre a nagy, hidrogénbuborékokkal telt, szivacsos testű jószágokra vadásszanak. Valódi biológiai zeppelinek voltak ezek, s ahelyett hogy repültek volna a levegőben, valósággal úsztak benne. A homo sapiens idetelepülése előtt ezek jelentették a legmagasabb rendű életformát az Altair Kilencen. Olyan könnyű volt rájuk vadászni, hogy a lakott részeken csaknem teljesen kipusztultak. Csak a magas, hideg hegységekben maradt életben belőlük néhány. Most pedig... Lehet, hogy már a halak is tudják, hogy az Altair Kilenc hamarosan kísértetbolygóvá válik?

Másnap reggel Pulcher felhívta Madeleine-t, de nem reggeliztek együtt, noha a férfi erre vágyott volna leginkább. Pulcher az egész napot az ügynek szentelte. Délelőtt a vádlott fiúk családját és baráti körét látogatta végig, délután pedig néhány ösztönös megérzését igyekezett ellenőrizni. A családlátogatásoktól nem lett okosabb. A sztori mindenütt egyformán hangzott. Foltis volt a legfiatalabb fiú, mindössze tizenhét, a legöregebb pedig Hopgood volt közülük, a maga huszonhat évével. Mindannyian elvesztették az állásukat: legtöbbjüket a Jégcsapgyárból rúgták ki. A jövőjük kilátástalan volt, és szerettek volna elmenekülni a bolygóról. Nos, a fizikai transzport legalább tízezer dollárra rúgott, és egyiküknek sem volt semmi esélye arra, hogy ennyi pénzt legális módon össze tudjon kaparni. Swinburne polgármester gazdag ember volt, hároméves fiacskája pedig a szeme fénye. Pulcher átérezte, milyen ellenállhatatlan kísértést jelenthetett a srácok számára, hogy váltságdíjat próbáljanak kiszedni belőle. A polgármester meg sem érezte volna az érvágást. Pénzzel a markukban hajóra szálltak volna, és aztán bottal üthették volna a nyomukat. Szinte kizárt, hogy a törvény keze valaha is elérte volna őket. Pulchernek sikerült nagy nehezen összerakosgatnia, hogyan is kezdődött az egész. A fiúk mind ugyanazon a környéken laktak, arrafelé, ahol Madeleine és Jon Gaultry is lakott a maga kis bérleményében. A fiúk látták, amikor Madeleine a polgármester fiacskájával sétált. A lány ugyanis azzal keresett néha egy kis zsebpénzt, hogy a gyerekre vigyázott. Egyetlen dolog volt csak, ami sehogyan sem ment Pulcher fejébe: hogyan egyezhetett bele a lány abba, hogy részt vegyen az összeesküvésben, amikor a fiúk megkörnyékezték. Ámbár, amikor Milónak eszébe jutott a lány arckifejezése, ahogy a múlt nap a turistákat nézte, rádöbbent arra, hogy nem is volt ez az egész annyira érthetetlen. Madeleine is kikölcsönzésre adta magát! A fizikai transzport drága volt és végtelenül lassú. Volt azonban gyorsabb módja is annak, hogy valaki egyik bolygóról a másikra jusson, méghozzá gyakorlatilag pillanatszerűén, akár a Galaktika egyik végéből a másikba is. Az agy információtárolása alapvetően elektronikus természetű, ami azt jelenti, hogy másolható és elektromágneses frekvencián továbbítható. Mi több, akárcsak a többi elektromágneses jellel, ezzel is modulálni lehet egy ultrahullámú jelhordozót. Az eredmény: a személyiség pillanatszerű továbbítása bárhová a civilizált Galaktikában. Egyetlen gond volt csupán: fogadóállomás nélkül nem működött az egész dolog. A csupasz emberi szellem, megfosztva húsától és nedveitől, nem volt több a számtalan rádió- és tévéhullámnál, amelyek keresztül-kasul járják az embert minden pillanatban. Az átvitt személyiségnek alakot kellett öltenie. Na persze, voltak mechanikus vevők is: komputerszerű ketyerék szilíciummemóriával, amelyek fogadni tudták az emberi intelligenciát, és robottesteket voltak képesek működtetni. Csakhogy az ilyesmiben nem volt semmi szórakoztató. Márpedig a turistaszektor a szórakoztatásra épült. Az ügyfelek igényeit csak élő testekkel lehetett kielégíteni.

Nem akadt olyan bolond a Galaktikában, aki pénzt adott volna ki egy vadászkirándulásra, tudva, hogy az Altair Kilencen egy csörömpölő traktor alakjában fog eszméletre térni, hogy aztán szolenoid-izmokkal rugaszkodjon a fotocellaszemekkel megpillantott zsákmány után. Igazi, élő test kellett ide, méghozzá tetszetős. Olyan test, amelyik ruganyos azokon a pontokon, ahol a bérlő sajátja netán löttyedt, puhány; egészséges, holott a saját test igencsak roskatag. Ilyen test birtokában persze voltak egyéb sportok is a halászat mellett. No persze, a törvény szigorúan rendelkezett a kibérelt testek rongálóival szemben. Az volt a bökkenő csupán, hogy az Altair Kilencen egyetlen virágzó iparág maradt csak: a turizmus. A törvény szigorú szava természetesen továbbra is érvényben maradt, mindössze a szavak érvényesítése vált némileg lazábbá. Pulcher felkereste Charley Dickont. – Rájöttem, hogyan keveredett Madeleine ebbe a dologba. Ö is kikölcsönzésre fanyalodott. Aláírt egy hosszú távú szerződést a Turistaügynökséggel, és felvett egy nagy összegű előleget a később esedékes kifizetések terhére. Dickon szomorúan csóválta meg a fejét. – Hogy az emberek mit meg nem tesznek egy kis pénzért! mondta. – Nem saját maga miatt csinálta! A pénz a férjének kellett, hogy jegyet váltson belőle a csillaghajóra. – Pulcher felállt, megfordult, és teljes erőből a székbe rúgott. A kikölcsönzés még egy férfi számára is épp elég rossz volt, de egy nőnek... – Nyugodj meg, Milo – mondta Dickon vigyorogva. – Szóval arra számított, hogy Swinburne pénzével kiválthatja magát a szerződősből? – Te talán nem ezt csináltad volna? – Nem tudom... De szerintem nem is olyan szörnyű dolog ez a kikölcsönzés. – Már hogy a fenébe ne volna az! – Hát akkor legyen az! Ettől függetlenül, nyilván tisztában vagy vele mondta kimérten a bizottsági tag –, hogy a turisták nélkül megnézhetnénk magunkat. Kár a Turistaügynökséget okolni mindenért. Nagyon rendesen dolgozik az a társaság. – Akkor meg miért nem hagyják, hogy belenézzek az irataikba? A bizottsági tag szeme összeszűkült, és kihúzta magát ültében. – Mert megpróbálkoztam ezzel is! – folytatta Pulcher. Kértem, mutassák meg Madeleine szerződését. Csak azon az áron jutottam hozzá, hogy bírósági végzéssel fenyegettem meg őket. Aztán magáról az ügynökségről szerettem volna megtudni egy kicsivel többet. Meg akartam nézni az alapítólevelei, a részvényesek névsorát meg ilyesmit. Nem mutatták meg egyiket sem. Miért? Ugyanezt kérdezhetném tőled én is – mondta Dickon egy másodpercnyi szünet után. – Miért annyira fontos ez neked, Milo? – Azért, Charley, inert minden eszközt igénybe akarok venni a védekezéshez – mondta Pulcher komolyan. – A bizonyítékok alapján nekik annyi! Bűnösek mind. Tény viszont, hogy egytől egyig azért keveredtek bele ebbe a gyermekrablási históriába, hogy megmeneküljenek a kikölcsönzéstől. Lehet, hogy Pegrim bíró nem

hajlandó figyelembe venni effajta körülményeket, de az is lehet, hogy igen. Akárhogy is, ebben van az egyetlen reménységem. Ha be tudom bizonyítani, hogy a kikölcsönzés egyfajta bizarr és kegyetlen büntetés... ha találok valamit... valamit, ami nem stimmel... amit az alapokmány nem tesz lehetővé, akkor lesz egy kis esélyem. Nem sok, de valami lesz. Márpedig valami nem stimmel, az biztos, Charley, mert különben miért titkolódznának annyira. – Túl mélyre ásol, Milo – mondta Dickon elfúló hangon. És az még nem fordult meg az eszedben, hogy hátha rosszul közelíted meg ezt az egész problémát? – Hogy érted azt, hogy rosszul? – Őszintén: mit tudhatsz meg a cég irataiból? Arra vagy kíváncsi, milyen is ez az egész kikölcsönzés, nem? Ahogy én látom, ezt csak egyféleképpen tudhatod meg: úgy, ha magad is kipróbálod. – Kikölcsönözzem magam? Én? – hökkent meg Pulcher. A bizottsági tag erre vállat vont. – Sajnálom, Milo, de még sok az elintéznivalóm – mondta, s az ügyvédet az ajtó felé tessékelte. Pulcher morcosán távozott. Hogy ő kikölcsönözze magát? El kellett azonban ismernie, hogy a javaslat nem is volt akkora ostobaság... Elhatározásra jutott. Mindent megtesz, amit tud, hogy Madeleine-t és a többieket kihúzza a pácból. Méghozzá teljesen. Ha azonban a tárgyalás során nem lesz képes kibűvészkedni a lányt a szerződés hálójából amellett, hogy felmenteti őt, akkor gondoskodik arról, hogy a felmentést se kapja meg. Végtére is a börtön nem olyan borzasztó. Madeleine Gaultry szempontjából például feltétlenül jobb, mint a kikölcsönzés.

III. Amikor Pulcher másnap reggel bevonult a munkanélküli-hivatalba, valódi érzéseit messze túlszárnyaló eltökéltség látszata vette körül. És még vannak, akik az ügyfél iránti szent elkötelezettségről beszélnek! Az az igazság, hogy egész éjjel hánytavetette a dolgot magában, míg végül abban maradt, hogy Dickonnak van igaza. Az irodista rápislantott, majd asztmás hangon megszólalt. – Jé, csak nem Mr. Pulcherhez van szerencsém?! Nahát, sose gondoltam volna, hogy épp magát üdvözölhetem itt egyszer! Rosszul megy az üzlet? Pulcher elbizonytalanodott, s ez harciassá tette. – Ki akarom kölcsönözni a testemet! – vetette oda. – Maguk intézik az ilyesmit, vagy nem? – Természetesen, Mr. Pulcher. Úgy értem, ha önkéntes az elhatározása, akkor nem, de hát olyan régen jelentkezett nálunk bárki is a maga jószántából, hogy nincs az egésznek semmi jelentősége. Szóval, el tudom intézni a dolgot magának. Várjon egy percet – mondta, s a telefonért nyúlt. Némi habozás után meggondolta magát: – Jobb lesz, ha a másik vonalat használom.

Csak egy percig maradt távol. Amikor visszatért, határozottan zavartnak látszott. – Nézze, Mr. Pulcher, úgy gondoltam, jobb, ha előbb beszélek Charley Dickonnal. Most nincs a helyén. Nem várna addig, amíg tisztázom vele ezt a dolgot? – Én már tisztáztam vele mindent – mondta Pulcher komoran. A hivatalnok elbizonytalanodott. – Igen, de... Hát jól van – mondta savanyúan, majd írni kezdett. – Az utca túloldalán kell jelentkeznie. Ja, és mondja meg nekik, hogy maga önkéntes. Nem tudom, hogy ettől el fogják-e hagyni a bilincseket, de ha nem, legalább szerez nekik egy-két vidám percet – fejezte be vigyorogva. Pulcher átvette a fecnit, és gondterhelt arccal elindult a Turistaügynökség toborzóirodája felé. Lelkesedése, ha lehet, még tovább csökkent, látván, hogy az ablakok rácsozottak odaát. Az ajtó mellett álló tagbaszakadt őr még jobban kihúzta magát a közeledő ügyvéd láttán, majd barátságosan megjegyezte: – Fel a fejjel, pajtás! Nem olyan rossz ez, mint gondolod. Na, nyújtsd csak ide szépen a csuklódat! – Hé – tiltakozott Pulcher, kezét a háta mögé rejtve. Semmi szükség a bilincsre: önkéntes vagyok! – Elég a mókából, apafej! – szólt az őr fenyegető hangon. – Hoppá! – lepődött meg, amikor jobban szemügyre vette Pulchert. – De hisz én ismerem magát! Ügyvéd, igaz? Mutatták a tévében. – Az őr megvakarta a füle tövét. – Ezek szerint mégiscsak önkéntes – mondta kételkedve. – Hát akkor csak menjen előre. – Alig haladt el azonban Pulcher az őr mellett, amikor érezte, hogy egy erős kéz megragadja a vállát, majd, klikk, klikk, acél karperecek kattannak a csuklóira. Dühösen perdült hátra. – Nincs harag?! – nyugtatta az őr kedélyesen. Egyszerűen csak arról van szó, hogy baromi sokba kerül, amíg előkészítenek valakit, és nem szeretik, ha az illető akkor gondolja meg magát, amikor már a prés alatt van. – Prés...? Na jó! – mondta Pulcher, és hátat fordított az őrnek. Szóval, prés. Nem hangzott valami biztatónak, de túl büszke volt ahhoz, hogy a részletek felől érdeklődjön. Akárhogy is: olyan borzasztó azért nem lehetett ez az egész, gondolta. Vagy mégsem? De hát végtére is, jobb, mint az akasztás. Másfél óra múlva már ebben sem volt annyira biztos. Odabent levetkőztették, lemázsálták, lefluorografálták, vért vettek tőle, megvizsgálták a nyálát, a vizeletét és a gerincfolyadékát, megkopogtatták a mellkasát, és meghallgatták a karjában húzódó artériák elfojtott dobbanásait. – Rendben van, megfelel – mondta egy negyvenes szőke, aki elkoszolódott ápolóköpenyt viselt. – Szerencsés napja van, ma rengeteg a szabad hely mindenütt: a bányákban, a hajókon, ahol csak akarja. Akkor mi legyen? – Hogyhogy mi legyen? – Hol akar lenni a kikölcsönzés alatt? Mi van magával? Valahol csak el kell töltenie az időt, amíg a testét használják! Persze a tankban is maradhat. Ámbár ezt többnyire nem szokták szeretni. Az a helyzet, hogy mindvégig a tudatánál marad.

– Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél – mondta Pulcher az igazságnak megfelelően. Aztán hirtelen beugrott neki az egész. Amikor egy testet kikölcsönöznek, felmerül a kérdés, hogy mi történjék az illető tudatával és személyiségével. A testében nem maradhat. Valahová viszont mennie kell. A „tank" egy tárolóeszköz volt: az és semmi több. Egyfajta csipekből készült savanyítódézsa, amelyben az ember tudatát tárolták, amíg vissza nem kerülhetett a saját testébe. Eszébe jutott a főnöke egyik ügyfele, még abból az időből, amikor bojtárkodott. A tag nyolc hetet húzott le a tankban, s amikor kiszabadult, első dolga volt, hogy megöljön valakit. Na, nem! A tankot azt nem! – Mi más van még? – kérdezte köhintve. – Mi van, mi van! – mondta a nővér türelmetlenül. – Amit akar. Nagy a kereslet például olyan bányászok iránt, akik a mélységi gázgenerátorokat üzemeltetik. Persze elég meleg szakma. A szenet a helyszínen égetik gázzá, és az üzemeltetők pont a tűz közepében vannak. Ámbár nem hinném, hogy sokat éreznének az egészből. Vagy legalábbis nem túl sokat. A hajókhoz és a rakétákhoz tapasztalat kell, úgyhogy ezekről nem tudok sokat mondani. Lehet, hogy van üresedés a taxivállalatnál is, bár meg kell mondanom magának, hogy a kikölcsönzők általában ódzkodni szoktak ettől, mert az élő taxisok nem kedvelik a gépkollégákat. Olykor előfordul, hogy egy-egy géptaxit felborítanak. Természetesen, ha a befogadó gép sérülést szenved, az rizikót jelent a kikölcsönző számára is. – Akkor legyen a bánya – mondta Pulcher alig hallhatóan. Zúgó fejjel hagyta el a szobát. Minden öltözéke a derekára csavart törülköző volt, de ez sem igen tudatosult benne. A saját ruháit már rég elszedték tőle, s elzárták a raktárba. A turista, aki rövidesen viselni fogja a testét, maga választ majd ruhát magának: a férfidivatüzlet egyik legvirágzóbb alvállalkozása volt a Turistaügynökségnek. Kabult zavara egy csapásra elszállt, mihelyt ráébredt arra, mire is gondolt az őr, amikor a „prést" emlegette. Két tagbaszakadt férfi felfektette egy betonasztalra, letépték róla a törülközőt, kinyitották és félrelökték a bilincseit. Miközben az egyik a vállánál fogva a pultra szorította, a másik egy satukart kezdett el tekerni, amely öntőformához hasonló üreges testek leeresztésére szolgált. Olyan érzése volt, mintha egy gerezdekre vágott koporsó zárult volna rá fokozatosan. Pulcherben felrémlett egy gyerekkori rémmese: a falak egyre közelebb jönnek az áldozathoz, s a végén menthetetlenül halálra préselik. – Hé, álljanak meg! – ordította. – Mit akarnak? A fejénél álló férfi unottan válaszolt: – Mit izgul? Most van itt először? Tudja, muszáj elhallgattatnunk az ügyfeleket, mert a letapogatás kényes meló. – Igen, de... – És most pofa be! – javasolta a férfi. – Lazítsa el magát. Ha elkezd ficánkolni a letapogatás alatt, összekutyulódik itt nekünk az egész személyisége. És nemcsak ez

van. Megsérülhet a teste is, abból pedig bírósági ügy lehet, aminek itt, az ügynökségen, nem nagyon örülnek. Meg aztán, gondolhatja, hogy egy sérült test egyetlen turistának sem kell... Na, gyerünk, Vince. Fogd le a lábát, én meg majd a fejét intézem. – Na igen, de... – próbálkozott Pulcher, de végül, nem kis erőfeszítés árán, elhallgatott. Elvégre csak huszonnégy óráig fog tartani ez az egész. Huszonnégy óráig kibír akármit, márpedig arra ügyelt, hogy csak egyetlen napra iratkozzon fel. – Gyerünk, folytassák – mondta. – Elvégre mindössze huszonnégy óráról van szó. – Micsoda? Ja, persze, haver! Most pedig lekapcsoljuk a villanyt, álmodj szépeket. És valami puha, de mégis szilárd dolog ereszkedett Pulcher arcára. Elfojtott beszédfoszlányokat hallott. Aztán valami hasító érzés markolt belé, olyan, mintha hirtelen kirántották volna egy ragacsos közegből, amely addig teljesen körülvette. És aztán jött a fájdalom. Pulcher felüvöltött. Nem mintha használt volna valamit, hisz nem volt hangja, amely az üvöltést hallhatóvá tette volna de mindig azt hitte, hogy a bányászkodás olyasmi, amit a föld alatt művelnek. Márpedig a jelek szerint ez a hely, semmi kétség, a víz alatt volt. Látta, ahogy a kóbor homokörvények az áramlással sodródnak, igazi halakat is látott, nem amolyan hidrogénes légi zeppelineket, látta a buborékokat, amelyek a homokból szálltak fel a lába előtt... Azazhogy nem is a lába előtt, hisz lábai nem voltak: lánctalpakon járt. Egy nagy acélbogár bukkant fel előtte, és recsegve rászólt: – Hé, te, ott! Induljunk! – Furcsa volt ez is. Nem a fülével hallotta a hangot, fülei nem voltak, és hiányzott a hangból a térhatás is, de valahogy mégiscsak hallotta. Úgy tűnt, mintha a hang az agyában szólalt volna meg. Rádió? Szonár? – Gyerünk már, mi lesz! – zsörtölődött a bogár. Kísérletképpen Pulcher megpróbált beszélni. – Vigyázz! – visította egy vézna hangocska, és egy apró, soklábú acélbogár vergődött elő a lánctalpai alól. A bogár megállt, hátrált egy kicsit, és végignézett rajta. – Marha! - csicseregte mérgesen. Ormányából fényes láng tört elő, és továbbvánszorgott. A nagy bogár ismét ráreccsent: – Gyerünk, kövesd a vágót, Mac. – Pulcher kétségbeesetten gondolt a menésre. Igen. Valami történt. Meglódult és ment. – Te jó ég! – sóhajtott fel a nagy bogár. – Most vagy itt először? Tudhattam volna. Mindig nekem adják az újakat. Látod azt a vágót? Azt az apró masinát, Mac, ami épp most megy lefelé a lejtőn. Na, az a vágó. Új aknát készít elő számodra, szétdarabolja a kemény kőzeteket. Eridj, Mac, és kapard ki az iszapot utána. Használd a markolóvedreidet! Pulcher tettre készen beindította a lánctalpait, és zötyögve elindult az apró vágó után. Amerre csak nézett, mindenfelé dolgozó gépeket látott a felkavart, zavaros vízen át. Voltak köztük kicsik és nagyok, némelyiknek hatalmas, rugalmas, az elefántéhoz hasonló acélormánya volt az iszap elszívására. Mások darázsfullánkszerű toldalékukkal robbanószert injektáltak az alapkőzetbe, és olyanok is voltak, mint ő,

ezek markolóvedrekkel kanalazták ki az iszapot a gödrökből. A bánya, akármit akartak is itt bányászni, egyelőre nem volt egyéb,mint egy csupaszra kotort kezdemény a tengerfenéken. Beletelt egy órába – vagy egy percbe? Hisz nem volt semmi, ami alapján az időt becsülni lehetett volna –, amíg megtanulta az új acéltest működtetésének alapjait. Aztán unalmassá vált az egész. És fájdalmassá. Az első néhány vödörnyi homokos iszap kimerítése után zsibogni kezdtek a markolóvedrei. Aztán a zsibogásból sajgás lett, a sajgásból fájdalom, a fájdalomból pedig iszonyú kínszenvedés. Abbahagyta a munkát. Itt valami nem stimmelt. Az nem létezik, hogy ilyen gyötrelmesnek kelljen lennie ennek az egésznek! – Hé, Mac! Mi volna, ha nem lazsálnál! – De mikor úgy fáj! – Mac, a jó ég áldjon meg, ennek fájnia is kell! Hogy a fenébe vennéd észre különben, ha valami keménybe ütközöl? Össze akarod talán törni nekem a markolóvedreidet, mi? Pulcher összeszorította nem létező fogait, kiegyenesítette nem létező vállát, és ment vissza kotorni. Végül a fájdalom, a megszokás folytán, elviselhetővé vált. Nem lett semmivel se kevesebb, egyszerűen csak elviselhető. Unalmas volt, kivéve azt az egy alkalmat, amikor olyan kőzetbe vágott, amely túl keménynek bizonyult foszforbronz markolóvedreinek, s ezért hátra kellett húzódnia egy kicsit, hogy a vágó feldarabolhassa az akadályt. Ez volt különben az egyetlen szünet az egyhangúságban. Egyébként a munka teljesen rutinszerű volt. Épp elég időt hagyott neki a gondolkodáshoz. Ami nem volt kimondott élvezet. Kíváncsi volnék, gondolta a vedrek monoton csörömpölése közepette, vajon mit csinálhat a testem ebben a pillanatban. Talán, gondolta reménykedve, üzletember a bérlő. Valaki, akinek sürgős ügyben kellett az Altoir Kilencre utaznia: egy szerződés aláírására, kereskedelmi tárgyalásra vagy egy intersztelláris kölcsön elrendezésére. Nem is volna olyan rossz! Egy üzletember nem tesz kárt a bérelt portékában. Persze hogy nem! A legrosszabb esetben egy-két pohárkával többet iszik meg a kelleténél, vagy túlterheli a gyomrát. Annyi baj legyen! Ha tehát visszakapja a testét, ami nyilván csak néhány óra kérdése, legfeljebb egy kis másnaposságra vagy gyomorrontásra számíthat. Az is valami?! Nem kell ide más, csak egy szem aszpirin. Vagy egy csipet szódabikarbóna. És mi van akkor, ha nem üzletember az a turista? Pulcher nyugtalanító gondolatok közepette kotorta a durva szemű homokot vedreivel. Lehet az is, hogy sportember az illető. Ez még mindig nem olyan nagy baj. Mondjuk, hogy a turista megmászik néhány tucat hegyet a testével. Esetleg kint is alszik benne a szabadban. Ez megfázást jelenthet, rossz esetben akár tüdőgyulladást is. Na persze, baleset is történhet vele odafent. Nem ez volna az első alkalom, hogy egy turista lábát töri a sziklák között. De hát ez még mindig nem olyan borzasztó. Mindössze néhány nap kényszerpihenőt jelent, és egy kis orvosi ellátást. Na de mi van akkor, gondolta Pulcher borongva, figyelmen kívül hagyva a vedreit mardosó fájdalmat, ha a bérlő ennél is rosszabbnak bizonyul?

Mindenféle ocsmány történeteket hallott olyan nőkről, akik férfiak testét bérelték ki. Ez törvénytelen volt ugyan, de gyakran lehetett hallani ilyesmit. Aztán meg olyanok is vannak, mint az a két férfi, aki kábítószerekkel, itallal és... és a test mindenféle titkos és ocsmány gerjedelmével kísérletezgetett. Ezek mindegyike kellemetlen következményekkel jár. Na persze bérelt test esetében a kicsapongás végső árát valaki más fizeti meg, úgyhogy miért ne tenne próbát az ember? Merthogy a bérlő számára mindez semmiféle fizikai következménnyel sem járt. Ha pedig Mrs. Lassernek van igaza, még a túlvilágon is tiszta lappal indul az illető. Még soha ilyen lassan nem telt el huszonnégy óra. A gépszivattyúk a vágókkal civakodtak. A kotrógépek a robbantókkal perlekedtek. Az eleven, tenger alatti bányagépek folyton csak egymást marták idegességükben. De a munka azért haladt. Hogy lehet ilyen rengeteg munkát elvégezni egyetlen huszonnégy órás nap alatt, tűnődött magában Pulcher. A gödör már kétszáz méter mélyen volt, ráadásul meg is vált erősítve az oldala. Az új betonontő gépek már el is kezdték teríteni a víz alatt kötő betont a gödör fenekén. A csillogó, pókszerű kis tesztelők, melyeknek végtagjai vegyelemző készülékekben végződtek, minden felhozott iszapadagot végigszaglásztak, hogy kiderítsék, mekkora benne az ércek koncentrációja. A bánya csaknem készen állt a termelés megkezdésére. Egy idő után Pulcher kezdte megérteni a gépek ingerlékenységét. Egyik gépben fészkelő elme sem volt képes túltenni magát azon, hogy a teste éppen valami ismeretlen feladatot teljesít odafent, miközben ki tudja, milyen veszélynek teszi ki magát. Itt van például ez a betonöntő. A teste akármelyik pillanatban elkezdhet haldokolni... összeszedhet valamilyen betegséget... narkotikus révületben heverhet valahol, vagy az apró darabokra való széttrancsírozódást kockáztathatja meg önfeledten egy vakmerő sportmutatványban. Nem volt tehát semmi különös abban, hogy a kedélyek feszültek voltak. Semmi olyan nem volt, mint pihenő, kávészünet vagy alvás. A gépek szünet nélkül tevékenykedtek. Végül Pulchernek eszébe jutott, hogy határozott céllal jött ide, nem pedig egy elfelejtett vétség büntetését tölti akaratlanul. Elkezdte tehát elemezni a saját érzéseit, s próbálta megfejteni a másokét. Ez az egész eljárás oktalanul kegyetlennek tűnt, mondhatni, aljasnak. Pulcher tökéletesen meg tudta érteni, ha valaki, aki átélte már egyszer a kikölcsönzést, soha többé nem vágyott arra, hogy megismételje. De miért kellett olyan kellemetlennek lennie ennek a dolognak? Egy biztos: a géptestben lévő elme helyzete sokkal elviselhetőbb is lehetne. A tapintási érzékelést például nyugodtan el lehetne tolni a fájdalmasból valami elfogadhatóbb érzés irányába, anélkül hogy ezzel kockára tennék az elvégzendő feladatot. Eszébe jutott, hogy vajon Madeleine is dolgozott-e már ugyanazzal a géppel, amelyikkel ő.

Aztán azon morfondírozott, hogy vajon a robbantok és a kotrók között hány férfi akad, és hány nő. Valahogy helytelennek tűnt, hogy a csillogó rozsdamentes acél vagy foszforbronz külső sem az életkort, sem pedig a szexet nem árulja el. A nőknek könnyebb munkát kéne végezniük, mélázott. Aztán rájött, milyen abszurd is ez az ötlet. Végtére is mit számít az egész? Az ember akár tövig is koptathatná a vedreit idelent, hisz mihelyt visszatér, ott várja az egészséges és kipihent saját test... Hirtelen émelygő érzés fogta el, mert beléhasított a gondolat: lehet, hogy a testét elfoglaló turista most épp ugyanígy okoskodik odafent. Pulcher megnyalta nem létező ajkát, és minden eddiginél vadabbul támadott markolóvcdreivel a homokos iszapra. – Elég lesz már, Mac! Az ismerős acélbogár ismét ott volt mellette. – Gyerünk vissza a színbe – mordult rá. – Vagy arra vársz talán, hogy a hátamon cipeljelek vissza? Letelt az időd. Vidd vissza a lánctalpakat a parkolóba. Soha ilyen készségesen nem hajtottak végre még parancsot. Hanem a felügyelő eléggé kicentizte az időt. Alig ért Pulcher a parkolóba – annyi ideje sem volt egészen, hogy rendesen beálljon –, amikor cakk, beletépett a fájdalom... És máris ott vergődött megint a ráboruló lágy szarkofágnak feszülve, amit a bennfentesek csak „prés"-ként emlegettek. – Nyugi, haver – csitította egy távoli hang. Hirtelen a nyomás megszűnt az arcán, és a hang közelebb jött. – Na látod! Szépet álmodtál? Pulcher lerúgta a lábáról a gumiszerű anyag egyik gerezdjét. Felült. – Aú! – jajdult fel váratlanul, és megdörzsölte a szemét. A fejénél álló férfi lenézett rá, és elvigyorodott. – Szép kis monokli, nem mondom! Vidám parti lehetett! – Beszéd közben folytatta a tapadós gerezdek lefejtését Pulcher testéről. – Maga egy mázlista! Tudja, hogy sokan törött lábbal jönnek vissza, vagy kivert fogakkal? Némelyiknek még a bőre is ki van lyukasztva. Apám, el se hinné, ha elmesélném! Na és a nők... – vitte fel a hangsúlyt, átadva Pulchernek egy friss törülközőt. – Fő, hogy túl van az egészen! A szeme miatt meg ne izgassa magát. Ahogy elnézem, van már ez az ügy két-három napos is, ha nem több. Még egypár nap, meg se fog látszani. – Hé! – kiáltott fel Pulcher. – Hogy érti ezt, hogy kéthárom napos? Hát meddig voltam odalent? A férfi unottan nézte meg a Pulcher csuklójára erősített zöld dögcédulát. – Lássuk csak, mama csütörtök van. Az annyi, mint hat nap. – De hát én csak huszonnégy órára iratkoztam fel! – Hát persze. Plusz az előre nem látható okok miatt esedékes túlórákra. Csak nem képzeled, haver, hogy az ügynökség kirak egy jól fizető turistát csak azért, mert te huszonnégy órán belül vissza akarod kapni a testedet? Ilyen nincs! Ezt te is beláthatod. Nem fog az ügynökség egy vagyont veszíteni miattad! – Pulchert minden ceremónia nélkül talpra állították, és az ajtóhoz kísérték. – Csak egyszer látnám már, hogy ezek a balfácánok az apró betűs részt is elolvassák! – mondta rosszallóan az első férfi a

segédjének Pulcher távozása közben. – Az is igaz persze, hogy ha volna egy csöpp eszük, már kikölcsönzést se vállalnának eleve, aztán te meg én itt állnánk meló nélkül. A becsukódó ajtó elnyelte a nevetésüket. Hat nap! Pulcher gyorsan végzett az orvosi ellenőrzéssel, kiváltotta a ruháit, és felvette a bérét a pénztárban. – Siessen, kérem! – mondogatta. – Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? – Alig győzte kivárni, hogy telefonhoz jusson. Pedig elég pontos fogalma volt arról, hogy mit hall majd a telefonban. Öt egész nappal tovább tartották lent a bányában! Nem csoda, hogy olyan hosszúnak tűnt az egész. Közben meg odafent csak úgy repült az idő. Végre talált egy telefont, és gyorsan tárcsázta Pegrim bíró privát számát. A bíró nyilván nem lesz ott, de Pulcher épp erre számított. A kagylót a titkárnő vette fel. – Miss Kish? Itt Milo Pulcher. A titkárnő hangja hideg volt. – Á, szóval előkerült? És merre méltóztatott nyaralni? Nem tudom, érdekli-e, de a bíró úr iszonyú dühös magára. – Az a helyzet... – kezdte el Pulcher a magyarázkodást, de aztán meggondolta magát. Az az igazság, hogy még magának sem tudott mindent megmagyarázni. – Majd később elmondom, Miss Kish. Hogy áll a gyermekrablási ügy? – Hogy állna?! Tegnap volt a kihallgatás. Mivel magát nem tudtuk elérni, kénytelen volt másik ügyvédet kinevezni. Ez csak természetes! Végtére is az ügyvédnek a bíróságon volna a helye, amikor az ügyfelét... – Tudom, Miss Kish. És aztán mi történt? – Sima ügy volt. Mindent beismertek. Húsz perc alatt lezajlott az egész. No persze, a bizonyítékokat figyelembe véve, nem is lehetett volna másképp. Ma délután fogják megkapni az ítéletet... úgy három óra körül. Ha esetleg mégis érdekelné az ügy.

IV. Megint havazott, ezúttal kék színű hó esett. Pulcher kifizette a taxit, és felrohant a bíróság előtti lépcsőn. Amint az ajtóhoz ért, három légi halat pillantott meg, amelyek a bírósági épület sarkát megkerülve méltóságteljesen úsztak feléje. Bármennyire sietett is, a látvány megtorpantotta egy pillanatra. Három óra múlt, de a bíró még nem lépett be a tárgyalóterembe. Nem voltak nézők, de a hat vádlott elfoglalta már a helyét, s a törvényszolga is ott ácsorgott mellettük. A védő asztalát – lássuk csak, ja igen – Donley foglalta el – állapította meg Pulcher hunyorogva. Valamennyire ismerte már a fiatal ügyvédet. Jó politikai összeköttetései voltak, ami megmagyarázta, miért kapta meg a bíróságtól a jól fizető megbízatást, amikor Pulcher eltűnt a színről. Ebben körülbelül ki is merült minden jó, amit el lehetett mondani róla. Madeleine Gaultry a közeledő Pulcherre pillantott, majd ismét elfordította a tekintetét. Az egyik fiú is észrevette az ügyvédet. Káromkodott egyet, és a többiek

fülébe súgott valamit. Kollektív arckifejezésük hervasztóan hatott Pulcher amúgy sem nagy lelkesedésére. Pulcher leült Donley mellé az asztalhoz. – Hello! Beszállhatok én is? Donley ránézett. – Á, hello, Charley! Hát persze. Már azt hittem, hogy el se jössz! – Felnevetett. – Azt a mindenit, jól néz ki a szemed! Biztos... Elhallgatott. Donley arca hirtelen megváltozott. A fiatal, bébihájas arc egyszeriben megkeményedett, öregebbé és aggodalmassá vált. Ajkai szorosan összezárultak. Pulcher nem tudta, mire vélje a dolgot. – Mi a baj? Kíváncsi vagy, merre jártam? – Ezt igazán nem veheted rossz néven tőlem – válaszolta Donley mereven. – Nem tehetek róla, Donley. Bizonyítékokat próbáltam felhajtani... Nem mintha sok hasznuk lenne ezek után. Rájöttem azonban valamire. Még egy ügyvéd is ráfaraghat, ha felületesen olvas el egy szerződést. Te tudtad, hogy a Turistaügynökségnek jogában áll akár negyvenöt napig is visszatartani egy testet, akármi volt is az eredeti megállapodás? Benne van a szerződésükben. Azt hiszem, én még szerencsésnek mondhatom magam, az enyémet csak öt nappal tovább tartották vissza. Donley arca feszült maradt. – Érdekes. - mondta távolságtartóan. A fiatalabb ügyvéd viselkedése szerfelett különös volt. Pulcher megértette volna, ha Donley cukkolja a dologgal. Valaki más esetében érthető lett volna ez a hidegség is, de Donley nem az a fajta ember volt, aki ilyen komolyan veszi az egyszerű hanyagságot. Mielőtt azonban még pontosabban meghatározhatta volna a furcsa reakció okát, Donley felpattant a helyérő!. – Felállni, Pulcher! – suttogta jól hallhatóan. – Megjött a bíró úr! Pulcher felállt. Érezte, hogy Pegrim bíró tekintete végigszánt rajta. Úgy vágott a pillantása, mint a gyémánthegyű fúró. Ebben a politikával telített, korrupt társadalomban Pegrim bíró olyan ember volt, aki még komolyan vette a hivatását, s ezt elvárta a környezetétől is. – Á, Mr. Pulcher – dorombolta. – Megtisztel bennünket a jelenlétével. Pulcher magyarázkodásba fogott, de a bíró leintette. – Mr. Pulcher, ugyebár tudja, hogy mint ügyvéd, ön a törvényszék képviselője? Illendő volna hát, ha tisztában lenne a kötelességeivel, s aszerint is cselekedne. – Igen, bíró úr! Úgy érzem, hogy ami engem illet, pontosan ebben az értelemben... – Ezt a kérdést majd más alkalommal fogom megtárgyalni önnel, Mr. Pulcher – szakította félbe a bíró. – Ebben a pillanatban egészen más és meglehetősen kellemetlen kötelességünknek tartozunk eleget tenni. Uraim, kezdhetjük! Tíz percen belül túl voltak az egészen, Donleynek volt néhány rutinszerű megmozdulása, de az föl sem merült, hogy mi legyen a vádlottakkal. Az lett, hogy mindegyik megkapta a maga tíz esztendejét. A bíró utálkozó arccal mondta ki a szentenciát, elnapolta a tárgyalást, majd távozott. Milo Pulcherre rá sem nézett.

Pulcher megpróbálta elkapni Madeleine tekintetét. Amikor végre sikerült, zavartan elfordult, és Donleybe ütközött. – Nem értem az egészet – motyogta. – Miért, te nem találod különösnek, hogy ilyen kemény ítéletet kaptak? Donley vállat vont. Nem nagyon érdekelte az ügy. Pulcher a maszkszerű fiatal arcot mustrálgatta. Nyoma sem volt rajta az együttérzésnek. Volt ebben valami furcsa. Mintha az arca kőből lett volna. A hat fiatal ember sorsa, akik kénytelenek lesznek életük egy-egy évtizedét börtönben tölteni, egyáltalán nem indította meg ezt az embert. – Azt hiszem, meglátogatom Charley Dickont – mondta Pulcher lehangoltan. – Ahogy gondolod – felelte Donley kurtán. Csakhogy Pulcher nem akadt Charley Dickon nyomára. Sem a hivatalában nem volt, sem a klubban. – Ö-ö – csóválta meg a fejét a bőbeszédű rendőr hadnagy, a klub elnöke, aki a klubirodát egyfajta sakkozóteremként használta. – Már napok óta nem láttam Charleyt. Aztán el ne feledkezz a mai vacsoráról! Ott biztos megtalálod. – Nem volt kérdéses számára, hogy Pulcher elmegy-e az összejövetelre vagy sem. Pop Craig tudta, hogy igen. Elvégre Charley kiadta az ukázt, márpedig akkor mindenkinek ott a helye. Pulcher visszament a lakására. Most először vette szemügyre a testét, amióta visszakapta. A fürdőszobatükör tanúsága szerint csakugyan gyönyörű monoklira tett szert. Sajgott a háta,, ezért lehúzta az ingét, hogy megnézze, mi lehet az oka. Úgy látszik, gondolta bosszúsan, miközben a válla fölött a tükörbe bámult, hogy a pofa, aki a testét kibérelte, igencsak jól szórakozhatott. Elhatározta, hogy a közeli napokban teljes kivizsgálásra fog jelentkezni. Az ember sohasem tudhatja. Lezuhanyozott, rnegborotválkozott, behintőporozta a monokli környékétigaz, nem nagy sikerrel , aztán felöltözött. Leült, töltött magának egy pohárkával, de azonnal meg is feledkezett az italról. Gondolkodott. Valami a felszínre kívánkozott az agyában. Valami egészen nyilvánvaló dolog, amit azonban képtelen volt a nevén nevezni. Idegesítő érzés volt. Azon kapta magát, hogy légi halak úszkálnak álmos szemei előtt. A fenébe is, gondolta nyűgösen: annyi fáradságot nem vett magának a kibérlője, hogy legalább éjszaka hagyta volna egyet aludni! Most azonban nem volt idő az alvásra. Most nem! Esteledett. A Chester A. Arthur-napi ünnepségre feltétlenül el kell mennie, gondolta, de van még addig egy-két órája... Felállt, kiöntötte a meg sem ízlelt italt a mosogatóba, és elindult az ajtó felé. Csupán egyetlen dologgal segíthet Madeleine-nek. Bár lehet, hogy azzal sem. Másrészt, ha semmi más sem segít, akkor mért ne próbálná ki azt az egy lehetőséget. A polgármester rezidenciája fényárban úszott: valamire készültek odabent.

Pulcher végigcaplatott a hosszú, kanyargós behajtón, a latyak minduntalan a bokájára fröccsent. Finoman megkocogtatta az ajtót. A komornyik gondterhelt képet vágott a neve hallatán, és mielőtt elindult volna, hogy megkérdezze a polgármestert, fogadni óhajt-e egy ilyen kétes elemet, beterelte Pulchert egy steril várószobába. Hitetlenkedő arckifejezéssel tért vissza. A polgármester csakugyan fogadni óhajtotta Pulchert. Swinburne polgármester egészséges, szikár férfi volt. átlagos testmagassággal, és csupán gyérülő haja árulta el, hogy negyvenes éveinek közepén jár már. – Polgármester úr – szólalt meg Pulcher –, gondolom, tudja., ki vagyok. Én képviselem azt a hat kölyköt, akiket a fia elrablásával vádoltak. – Nem vádoltak, Mr. Pulcher: elítéltek! Azonkívül nem tudtam, hogy még mindig ön képviseli őket. – Látom, tisztában van a helyzettel. Hát akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba. Lehet, hogy jogi értelemben már nem én vagyok a képviselőjük. Ettől függetlenül, szeretnék most az ő érdekükben folyamodni önhöz, teljesen nem hivatalos minőségben. – Pulcher ezután tömören körvonalazta mindazt, ami az ügyben történt, beleértve azt is, hogyan kölcsönözte ki magát, milyennek találta a kikölcsönzést, és miért késte le a tárgyalást. – Amint látja, polgármester úr, a Turistaügynökség még a legelemibb jóérzésről is megfeledkezik, amikor kikölcsönzőkről van szó. Csupán testeket lát bennük, semmi mást. Senkit sem tudok hibáztatni, bármit tesz is, hogy ezt a sorsot elkerülje. – Mr. Pulcher – mondta a polgármester ellenséges hangon –, gondolom, fölösleges emlékeztetnem arra, hogy ami kevés még megmaradt a gazdaságból ezen a bolygón, az mind a Turistaügynökség bevételén alapszik. Ezenkívül legkiválóbb polgáraink között is akadnak részvényesek ebben a vállalkozásban. – Úgy van – bólintott Pulcher. – Beleértve önt, polgármester úr. Azonban lehetséges, hogy a cég ügyvezetése nem az önök elképzelései szerint jár el. Messzebb megyek: véleményem szerint a Turistaügynökség valamennyi szerződését érvényteleníteni kellene, azon az alapon, hogy sérti a közérdeket. Az egyén testének kibérlése olyan célból, amely igen könnyen törvénysértő lehet, s amely a tapasztalat szerint tíz eset közül kilencben valóban törvénysértő is, ugyanolyan, mint bármilyen más, illegális alapon álló szerződés. Az ilyen szerződést egyszerűen nem szabad végrehajtatni! A polgári törvénykezési gyakorlat jó néhány precedenst szolgáltat erre nézve, és... – Kérem, Mr. Pulcher. Én nem vagyok bíró. Ha csakugyan ilyen erős a meggyőződése, akkor miért nem fordul a bírósághoz? Pulcher ernyedten dőlt hátra a székében. – Nincs rá idő – ismerte be. – Azonkívül ez már úgysem segítene a szóban forgó hat személyen. Ők már rég sokkal súlyosabb cselekvésre kényszerültek, hogy megmeneküljenek a kikölcsönzés elől. Azért próbálom mindezt épp önnek elmagyarázni, uram, mert ön az egyetlen reménységem. Ön megkegyelmezhet nekik. A polgármester képe céklavörösre váltott. – Még hogy én adjak kegyelmet?! Ezeknek?!

– De hisz nem bántották a fiát! – Bántani nem bántották, az igaz – helyeselt a polgármester. – És abban is biztos vagyok, hogy ami Miss Gaultryt illeti, nem a maga jószántából cselekedett így. De elmondható-e ez a többiekről is? Na és a lány nem akadályozhatta volna meg a dolgot? Sajnálom, Mr. Pulcher – állt fel végül. – A válaszom: nem! És ha most megbocsát... Pulcher, kelletlenül ugyan, de kénytelen volt elfogadni az elutasítást. Mi mást tehetett volna? Komoran ballagott a folyosón a kijárat felé, alig véve tudomást a szállingózni kezdő vendégekről. Úgy látszik, a polgármester italra hívta meg a válogatott keveseket. Pulcher felismert néhány arcot, például: Lew Yodert, a megyei adófelügyelőt. A polgármester alighanem koktélpartit rendez néhány menő politikus részére, mielőtt azok kötelező megjelenésüket tennék Dickon kortesvacsoráján. Pulcher elég hoszszú ideig bámulta Yodert ahhoz, hogy kénytelen legyen megereszteni egy kedvetlen főbólintást, és ballagott tovább. – Nézzenek oda: Charley Dickon! Hát te mi az ördögöt keresel itt így? Pulcher felkapta a fejét. Dickon itt volna? Körülnézett. Dickonnak azonban nyomát sem látta. Csak Yoder jött vele szemben a folyosón. Furcsa módon, Yoder egyenesen őt bámulta. Márpedig az imént Yoder hangját hallotta! Yoder arca megdermedt. Az adófelügyelő arckifejezése különös volt ugyan, de ismerős is Milo Pulcher számára. Ma már találkozott egyszer ezzel a kifejezéssel. Ugyanezt látta annak a fiatal pojácának a képén is, aki a tárgyaláson helyettesítette: Donleyén. Á, Milo, te vagy az? – mondta Yoder zavartan. – Hello! Én, hmm... Én meg hirtelen azt hittem, Charley Dickon jön velem szemben. Pulcher nyakán megborzongott a szőr. Itt valami különös játszma folyik. Nagyon különös. Nincs abban semmi meglepő! – mondta. – Elvégre én száznyolcvanhárom centi vagyok, Charley meg csak százhatvan. Én harmincegy éves vagyok, ő ötven. Nekem barna a hajam, ő viszont majdnem tök kopasz. El nem tudom képzelni, hogy lehet az, hogy néha mégis meg tudnak minket különböztetni egymástól! – Mi a fenét beszélsz itt összevissza?! – förmedt rá Yoder. Pulcher egy másodpercig elgondolkodva nézett a másik férfira. Mázlid van ismerte el. – Én magam sem tudom egészen pontosan. De remélem, rá fogok jönni nemsokára.

V. Bizonyos dolgok sohasem változnak. A The New Metropolitan Café & Men's Grille bejárata fölött hosszú, skarlátvorös szalagon e szavak voltak olvashatók: SZAVAZZ A PÁRT JELÖLTJEIRE!

Az ajtó mellé kétoldalt a polgármestert és Dickon bizottsági tagot ábrázoló plakátok voltak kitűzve. A bejárat mellett parkoló hangszórós kocsi ősrégi indulókat bömbölt. Ezek az indulók több mint két évszázad politikai csatározásait vészelték át odaát a Földön. Minden tekintetben hagyományos pénzalapgyűjtő vacsora volt itt készülőben, ugyanazzal a hagyományos balzsamozott marhasülttel, ugyanazzal az egyetlen, hagyományosan felvizezett, ingyen Manhattan-koktéllal és a hagyományosan unalmas vacsora utáni beszédekkel. (Kivéve egyet.) Milo Pulcher, a bejárat előtti latyakban tocsogva, az Altair Kilencről látható csillagképeket nézte az égen, s azon tűnődött, hogy vajon ugyanezek a csillagok hány ezer ilyen vacsorára tekintenek le most galaktikaszerte. Politika mindenütt volt, akárhová ment is az ember. A csillagképek persze mindenütt mások: a Mókus és a Mogyoró például helyi alakzatok, és semelyik más naprendszerből nézve nem állnak Így össze. Viszont... Egyszerre csak megpillantotta azt a magas és vékony alakot, akire várt. Áttört a névtelen pártmunkások nyüzsgő sokaságán, tudomásul sem véve üdvözlő szavaikat. – Örülök, hogy eljött, bíró úr! – köszöntötte az érkezőt. Pegrim bíró fagyosan válaszolt: – Szavamat adtam magának, Milo. De ha ez az egész csak vaklárma, akkor lesz egy-két szavam magához! Nem szokásom az effajta politikai demonstrációkon való részvétel. – Nem mindennapi összejövetel ez, bíró úr! – Pulcher bekalauzolta a bírót a terembe, s a számára előkészített asztalhoz ültette. Az asztal eredetileg négy szavazóbizottsági tag részére volt fenntartva. Ezek most, hogy Pulcher megcsapta a helyfoglalást jelző kártyáikat, egyik asztaltól a másikig szaladgáltak mérgelődve. A bíró dohogott: – Nem egyeztethető össze a bírói méltósággal, hogy az ember efféle gyűlésekre járjon. Csöppet sincs ínyemre ez a dolog, Milo. – Tudom, bíró úr. Maga becsületes ember. Ezért is akartam, hogy eljöjjön ide. – Hmm... – Pulcher magára hagyta az öreget, mielőtt még a Hmm kérdéssé fejlődhetett volna. Épp elég kérdést kellett kivédenie azóta a töprengéssel teli félóra óta, amelyet a polgármester rezidenciája előtt töltött el fel s alá járkálva. Nem vágyott további kérdésekre. Ahogy elhaladt az asztalok mellett, útban a szeparé felé, ahol a speciális vendégeket hagyta, egyszer csak Charley Dickon ragadta meg a karját. – Hé, Milo! Látom, sikerült előcsalogatnod a bírót az odújából. Remek ötlet volt! Pont ő hiányzott ahhoz, hogy az ünnepség teljes legyen. – Nem is tudod, mennyire teljes – mondta Pulcher kedélyesen, és faképnél hagyta. Nem nézett hátra. Újabb lehetséges kérdések elől menekült meg ezáltal, márpedig a bizottsági tag kérdéseire még nehezebb lett volna felelnie, mint a bíróéira. Ezenkívül látni akarta Madeleine-t is. A lányt és öt társát ott találta, ahol hagyta őket. A külön terem, ahol üldögéltek, mindig üresen állt a nagy rendezvények idején, mert innen nem volt kilátás a főterembe, ahol az események zajlottak. Hallani azonban egészen jól hallott az ember mindent, s most ez volt a legfontosabb.

Mind az öt fiú idegesnek látszott, s ez más-más módon mutatkozott meg rajtuk. Noha alig egy napja ítélték el őket, s a büntetés kihirdetése óta még csak néhány óra telt el, gyorsan beletaláltak az elitéit szerepébe. Az, hogy óvadék ellenében ilyen hirtelen szabadlábra kerültek, meglepetésként érte őket. Egyikük sem számított ilyesmire, s most nem tudták, mihez kezdjenek. A Foltis kölyök összevissza motyogott magában. A Hopgood fiú csüggedten gubbasztott az egyik sarokban, és füstkarikákat eregetett maga elé. Jimmy Lasser pedig kockacukorból igyekezett valami várfélét építeni. Csupán Madeleine látszott nyugodtnak. Higgadtan pillantott a belépő Pulcherre. – Minden rendben? – kérdezte. A férfi, jobb keze középső és mutatóujját egymáson keresztbe téve, bólintott. – Ne izgulj – tette hozzá a lány. Pulcher pislogott. Ne izgulj! Ez inkább az ő szövege lett volna! Rádöbbent, hogy csak egy magyarázat lehet Madeleine nyugodt magabiztosságára. Ez a lány megbízott benne! Pulcher nem maradhatott tovább. A nagyterem időközben megtelt, s az ingerült pincérek csörömpölve lökdösték a tányérokat a pártmunkások elé. Az ügyvédnek volt még egy-két elintéznivalója az utolsó pillanatban. Gondosan elkerülte Pegrim bíró tekintetét, aki morcosán ült egymagában a szónoki emelvény melletti asztalnál. Átvágott a termen, és Jimmy Lasser apjához lépett. – Akar segíteni a fián? – kérdezte minden bevezető nélkül. – Maga ócska kis zugügyvéd! – vicsorgott Lasser. – Arra sem vette a fáradságot, hogy odatolja a képét a tárgyalásra! És ezek után van hozzá pofája, hogy ezt tőlem kérdezze?! – Pofa be. Kérdeztem magától valamit. Lasser elbizonytalanodott. Mintha kiolvasott volna valamit Pulcher tekintetéből. – Persze hogy akarok – dünnyögte. – Akkor egyet mondjon meg nekem. Lehet, hogy lényegtelen apróságnak tűnik, de nem az. Hány fegyvert adott el a múlt évben? Lasser értetlenül nézett az ügyvédre, de válaszolt. – Nem sokat. Talán ötöt-hatot. Ez az üzlet is bedöglött, mióta a Jégcsapgyár leállt. – És egy normális évben? – Hát úgy három-négyszáz körül. Nagyon keresték a turisták. Az a helyzet, hogy hideg tüzelésű fegyver nélkül nem megy a légihal-vadászat. Egy közönséges golyó egyből belobbantaná a hidrogént. Én vagyok az egyetlen sportszerkereskedő a városban, aki ilyesmit árul, és... Hanem ide hallgasson, rni köze ennek Jimmyhez? Pulcher mély lélegzetet vett. – Maradjon nyugton a helyén, és majd meglátja. Közben gondolkozzon azon, amit az előbb mondott nekem. Ha a puska keresett turistacikk, hogy lehet az, hogy a Jégcsapgyár bezárása rontotta a keresletet? – mondta, és távozott.

Csakhogy nem elég gyorsan. Charley Dickon odasietett hozzá, és karon ragadta. – Hé, Pulcher! – förmedt rá dühösen. – Most hallom Sam Apfeltől, az óvadékkezelőtől, hogy az egész banda szabadlábon van már megint. Mi a fenéért hoztad ki őket? – Ők az ügyfeleim, Charley. – Engem te ezzel ne etess! Különben is, hogy tudtad kihozni őket az Ítélet után? – Fellebbezni fogok – mondta Pulcher jámborán. – Semmi esélyed. Nem értem, hogy egyezhetett bele Pegrim az óvadékba. Pulcher a bíró magányos asztalára mutatott. – Ezt tőle kérdezd – indítványozta, és odébbállt. Jó néhány hidat felégetett maga mögött, ezt tudta. Vérpezsdítő élmény volt. Kockázatos, de izgató. Be kellett ismernie magának, hogy élvezi a helyzetet. Már csak egy dolga maradt hátra. Mihelyt megszabadult a dühében szitkozódó bizottsági tagtól, kerülő úton a szónoki emelvényhez indult. Dickon, háttal az emelvénynek, épp útban volt visszafelé a maga asztalához. Ennél jobb alkalmat keresve se találhatott volna Pulcher, – Hello, Pop! – mondta. Pop Craig a szemüvege fölött bámult rá. – Á, Milo! Épp a listát nézegetem. Mit gondolsz, nem hiányzik róla valaki? Charley azt akarja, hogy mutassam be az összes alapszerv! titkárt meg mindenki mást, aki számít. Eszedbe jut még valaki, aki nem szerepel a névsorban? – Épp emiatt akartam beszélni veled, Pop. Charloy arra kér, adjál nekem is néhány percet. Egypár szót szeretnék mondani a társaságnak. – Na ne, Milo! – mondta kelletlenül. – Ha te itt elkezdesz szónokolni, mind szónokolni akar majd! Különben is, miről akarnál beszélni: te nem vagy jelölt! Pulcher rejtelmesen kacsintott. – Ki tudja, talán jövőre – mondta sokat sejtő mosollyal. – Áhá, az más! – Pop Craig bólintott, és belemerült a listájába. – Nos, ebben az esetben, azt hiszem, be tudlak tenni valahová az alapszervi titkárok után vagy esetleg a pasas után a seriff hivatalából... – De Pulcher már nem hallgatott rá. Elindult visszafelé a kicsiny szeparéba. Az ember mindent meghódított már az unalmas, sárga, öreg Szol csaknem ötven fényévnyi környezetében, de odakint, a nagy bálteremben a párt szószólói még mindig a távoli múlt régóta halott elnökeit éltették beszédeikben. Pulcher csak fülelt, a hangok megrezegtették ugyan a dobhártyáját, de a szavak értelme nem jutott el a tudatáig. Feltéve persze, hogy van értelmük egyáltalán az ilyen politikai beszédeknek. Ettől függetlenül, volt az egészben valami andalító. Az elhangzó szavak megkímélték Pulchert attól is, hogy hat védence kellemetlen kérdésekkel fárassza őt. Madeleine csendesen ült mellette, még mindig nyugodtan, valami enyhe és kellemes virágillatot árasztva. Mindent egybevetve, Pulcher régen érezte már magát ilyen kellemesen mostanában. Kár, hogy hamarosan ki kell szakadnia ebből a környezetből... Bizony hamar.

Az illusztris előadó végigcsépelte közhelyeit. A meghívott hírességek is elmondták a magukét. Pop Craig jól ismert öblös hangja vette át a szót megint: – És hadd mutassak be néhány jeles pártmunkást a helyi körzetekből. Itt van mindjárt Keith Ciccarelli a Hillside kerületből. Keith, légy szíves, állj fel, és mutasd meg magad!Kötelező taps. – És itt van Mary Beth Whitehurst, a Nőegylet elnöke Riverview-ból! – Kötelező taps megint... és egy fütty. A fütty természetesen a kajánság jele volt, nem az elismerésé: Mary Beth dagadt volt, és erősen távolodott az ötventől. Ezután sorban elhangzott a többiek neve is. Pulcher, mielőtt még Pog Craig az ő nevéhez ért volna, érezte, hogy eljött az ő ideje. Már útban volt az emelvény felé, amikor Craig darálni kezdte: – És most egy kiváló ifjú ügyvéd következik, aki mellesleg lojális párttag is, olyan, amilyenből minél több kéne: Milo Pulcher! Ismét a kötelező taps. Pulcher azonban megérezte az elsuttogott kérdést is, amely a szokásos taps orvé alatt végigszaladt a termen. Az ügyvéd nem sok időt hagyott a további találgatásokra. Végignézett egyszer a rámeredő ötszáz párttag ábrázatán, majd beszélni kezdett. – Elnök úr! Polgármester úr! Bíró úr! Tisztelt vendégek! Hölgyeim és uraim! – Ez volt a protokoll. Hatásszünetet tar – Amit most el szeretnék mondani önöknek, az egyfajta tiszteletadás. Meglepetés egy régi barátnak, aki itt ül közöttünk. Ez a régi barát nem más, mint... Charley.... Dickon! dobta közéjük a nevet. Speciális, politikai gyűlésre való hangsúllyal tette ezt, ami annyit jelentett: Most tessék tapsolni! És fel is csattant a taps. Ez lényeges volt, mert megnehezítette Charleynak, hogy valamilyen ürüggyel félbeszakítsa, ha okot lát rá, márpedig ez az ok pillanatokon belül nyilvánvaló lesz mindenki számára. Itt, ezen az isten háta mögötti, kietlen határvidékén a csillagközi térnek éljük mi, hölgyeim és uraim, elszigetelt kis életünket. Hallotta, ahogy a közönség sugdolózni kezd. Amii mondott, az persze többé-kevésbé helytálló volt, de hiányzott belőle a megfelelő politikai hangsúly. A hallgatóság megérezte, hogy valami nem stimmel. Egy igazi politikus így fogalmazott volna: Itt, ebben a nagyszerű, dinamikusan fejlődő végvárban, melyet a csillagközi tér legragyogóbb csillagképei vesznek körül... Most, hogy ez így kicsúszott a száján, csak a gyors cselekvés mentheti meg a helyzetet. Bizony, milyen elszigetelt is a mi életünk! Kereskedelmi kapcsolataink alapja, a Jégcsapgyár, bezárt. Van persze nálunk turizmus is, mindkét irányban, a Turistaügynökség jóvoltából. Ultrahullámú kommunikációra is van lehetőség, ugyan csak a Turistaügynökség révén. De ezzel nagyjából el is mondhatunk mindent. Ez, bizony, hölgyeim és uraim, eléggé vékonyka kapocs. Nagyon is vékony. És én épp azért jöttem el ide ma este, hogy rámutassak: még ennél is vékonyabb volna az összekötő szál, ha ez az én régi jó barátom nem tett volna ez ellen. Igen, hölgyeim és uraim, róla beszélek: Charley Dickon bizottsági tagról. – A név újra csattant, s ismét felhangzott a taps, ám ezúttal bizonytalanul, és el is halt hamar. – Az az igazság, hölgyeim és uraim, hogy csaknem minden turista, aki az idén felkereste az Altair Kilencet, Charley Dickon jóvoltából járt bolygónkon. Kik voltak ezek a turisták, kérdezhetné valaki. Az biztos, hogy nem üzletemberek, hisz az üzleti

élet halott. Nem is vadászok. Phil Lasser a megmondhatója – itt ül ő is közöttünk –, hogy egy csúzli nem sok, annyit sem adott el az idén. De saját magukat is megkérdezhetik: nem furcsa, hogy légi halak úszkálnak idebent a városban? És tudják, miért? Mert senki sem vadássza őket! Mert egyetlen turista sincs, aki vadászna rájuk! Eljött az ideje, hogy kitálaljon mindent. – Az a nagy helyzet, hölgyeim és uraim, hogy a turisták, akiket mostanában látunk, nem is turisták valójában. Idevalósiak ők valamennyien, akárcsak mi, az Altair Kilencről! Némelyikük egyenesen itt ül közöttünk! Onnan tudom, hogy a múltkor magam is kikölcsönöztem a testemet. És mit gondolnak, ki bérelte ki? Ki más mint Charley, természetesen. Úgy ám, az én Charley barátom! – Miközben beszélt, a szeme sarkából Lew Yodert figyelte Az adófelügyelő arca elszürkült, termete mintha összeesett volna. Pulchert felderítette a látvány. Elvégre némiképp adósnak érezte magát Yoderrel szemben, hisz az ő elszólásának köszönhetően kezdett el a helyes irányban tapogatózni. Sietve folytatta: – Summa summárum, hölgyeim és uraim, arról van szó, hogy Charley Dickon és befolyásos barátainak maroknyi csapata – többségük itt ül ebben a teremben – elvágta a kommunikációt az Altair Kilenc és Galaktika többi részei között! Sikerült. Az emberek kiáltozni kezdtek. Charley Dickon volt a leghangosabb: – Dobják ki innen! Tartóztassák le! Craig, hívassa az őrparancsnokot! Nem vagyok köteles végighallgatni ezt az őrültet! – Márpedig végig fogja hallgatni, azt mondom! – csattant fel Pegrim bíró hideg, tárgyaláshoz szokott hangja. A bíró felállt. – Folytassa, Pulcher! – parancsolta. – Azért jöttem el ide ma este, hogy végighallgassak mindent, amit mondani akar. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem. Én mindenesetre végighallgatom, mielőtt meghozom a magam ítéletét. Le a kalappal a szigorú, öreg bíró előtt! Pulcher közbevágott, mielőtt még Dickon újabb ürügyet találhatott volna a támadásra. Különben sem volt már sok mondanivalója. – A történet egyszerű, hölgyeim és uraim. A Jégcsapgyár a Galaktika legjövedelmezőbb vállalkozása volt. Ezt mindannyian jól tudjuk. Alighanem minden jelenlévőnek volt néhány Jégcsapgyár-részvénye. Dickonnak például nem is kevés. Csakhogy ő még többet akart. És nem óhajtott értük fizetni, így hát a Turistaügynökséghez fűződő szálai révén elérte, hogy elvágják a kommunikációt a Kilenc és a Galaktika többi részei között. Elterjesztette, hogy az Altamycin értékét vesztette, mert egy bizonyos személy – ő találta ki – felfedezett egy olcsó helyettesítési lehetőséget. Bezáratta hát a Jégcsapgyárat. Az utóbbi tizenkét hónap során aztán – egy centet adva egy dollárért szépen felvásárolta a részvényeket. miközben mi, többiek, éhen halunk, az Altamycin pedig, amelyre nagy szükség van a Galaktika többi részein itt rohad az Altair Kilencen, és... Elhallgatott. Nem mintha kifogyott volna a szavakból, hanem azért, mert úgysem hallotta volna senki. A tömegből jövő zaj már korántsem zavarodottságot tükrözött,

hanem kegyetlen dühöt. Nem csoda! Dickon közvetlen környezetétől eltekintve alig volt olyan a teremben, akit nem ért volna súlyos veszteség az elmúlt évben. A rendőrség épp idejében lépett közbe, hála a telefonhívásnak, amelyre Pegrim bíró csak vonakodva volt hajlandó, amikor Pulcher arról győzködte, hogy menjen el az ünnepségre. A beavatkozásra nem annyira a letartóztatás miatt volt; szükség, mint inkább azért, hogy elkerüljék a lincselést. Órákkal ezután, hazafelé a taxiban, Pulcher még mindig az események hatása alatt volt. – Aggódtam a polgármester miatt mondta – .hozzásimuló Madeleine-nek. – Nem volt számomra világos, hogy benne van-e Charleyval vagy sem. Örülök, hogy igen, mert azt mondja, tartozik nekem egy szívességgel Megmondtam neki, kvittek leszünk, ha nektek megkegyelmez. Holnap reggelre szabadok vagytok mind a heten. – Én már így is épp elég szabad vagyok. Szólt Madeleine. – És a Turistaügynökség sem hajthatja be többet a szerződéseket. Megbeszéltem az egészet Pegrim bíróval. Nem kaptam ugyan tőle hivatalos ígéretet, de azt mondta, hogy a kikölcsönzők... Madeleine, te nem is figyelsz"'! A lány ásított. – Fárasztó nap volt, Milo – mentegetőzött Különben is, később mindent elmesélhetsz. Lesz rá elég időnk. – Időnk az lesz – ígérte a férfi. – Most már lesz Elhallgatott. A géptaxis. aki óvatosságból a kertek alatt vitte őket, hogy elkerülje az állásukra féltékeny élő taxisok haragiát, gyűjtőlencse szemein keresztül hátranézett a párra. És eszébe jutott a saját szerződése. Hangtalanul felnevetett, parányi szikrákat szórva az éjszakában. Nagy Sándor fordítása Rőczei György rajzai

Pat Cadigan Az Angyal *

Megkértem az Angyalt, hogy egy időre álljon mellém, és ő beleegyezett. Jó volt hozzám, jó volt vele lenni hideg éjszakákon, amikor az embernek nincs hova mennie. Ott álltunk az utcasarkon, figyeltük az autókat, a népeket meg mindent. Az utca pompázott, mint egy karácsonyfa, közvilágítás, kirakatok, az egész éjjel játszó mozik félköríves neonjai, könyvesboltok cégérei villogtak – este a keleti városközpontban. Angyal kezdte megszokni az itteni dolgokat és azt is, ahogy én töltöm az estéimet. Odakint maradtunk, mi mást tehettünk volna. Most az én Angyalom volt, azóta a hideg éjszaka óta, amikor épp hazafelé tartottam, mert hova is mehettem volna, és megtaláltam és hazavittem. Jó, ha az ember magával vihet valakit, ha van kiről gondoskodnia. Angyal tudta, hogy így van, ő is gondoskodni kezdett énrólam. Mint most is. Már jó ideje álldogáltunk ott, néztem a semmit és a mindent, az elsuhanó autókat, ahogy meg-megálltak a járdaszélen strichelő lányok mellett, és aztán a szemem sarkából megpillantottam. Az Angyalból áradt valami, fényes kis szikrák, de mintha folyékonyak lettek volna. Ezüst tűzijáték. Feléje fordultam, mire eltűnt. Aztán ő is felém fordult, fél szájjal elmosolyodott, mint aki zavarban van, hogy megláttam. De senki más nem látta, az a köpcös alak sem, aki egy pillanatra megállt az Angyal mellett, mielőtt átment volna a piroson, sem a sovány narkós, aki a vállán cipelte a dobozt az áruval, sem a strici, aki két barátnőjébe karolva ott páváskodott mellettünk, senki, csak én. Az Angyal megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, én meg azt mondtam, hogy hát persze. Angyal elnézett mellettem. Oké, mondta, mire én is arra néztem. Ott jöttek, három bőrruhás srác, bukósisakkal, csizmásán, csörgő kulcskarikákkal. Együtt vadásztak. Ijesztőek voltak, még ha tudta is az ember, hogy nem rá utaznak. Tőlük? kérdeztem. Angyal nem válaszolt. Először az első haladt el előttünk, aztán a második is, és ekkor az Angyal megfogta a harmadik karját, és megállította. – Hello! A fickó bólintott. Kopaszra volt borotválva, a sapkája alól kilátszott a szürkésfekete sorté. Nem volt szemöldöke, a pillantása közönyös. Az Angyal miatt volt olyan a szeme. – Szükségem volna egy kis pénzre – mondta az Angyal. – A barátom meg én éhesek vagyunk. A fickó zsebre dugta a kezét, előhúzott egy csomó bankjegyet, és az Angyal elé tartotta, az meg kivett egy húszast, és ráhajtotta a fickó ujjait a maradékra. The Angel 1988 by Donald A. Wollheim. in: D. A. W. Books *

– Ennyi elég lesz, köszönjük. A fickó eltette a pénzt, és várt. – Remélem, kellemes estéd lesz – mondta az Angyal. A fickó bólintott, és odament a barátaihoz, akik a következő sarkon várták. És még csak eszükbe sem jutott, hogy valami furcsa történt. Agyal ám vigyorgott. Néha az Angyal volt, amikor épp csinált valamit, de néha, amikor csak együtt voltunk, Angyal. Most újra Angyal volt. Bementünk a büfébe, és az utcai ablaknál ültünk le, hogy evés közben tovább nézelődhessünk. Sajtburger és hasábkrumpli – mondtam egy pillantást sem vetve a szalvétatartó tetején lévő műanyaggal bevont étlapra. Az Angyal bólintott. Gondoltam. Akkor én is azt kérek. Odajött a pincérnő egy icipici blokkal, hogy felvegye a rendelést. Megköszörültem a torkom – úgy éreztem, mintha már vagy száz éve nem beszéltem volna hangosan. – Két sajtburger és két hasábkrumpli – kezdtem – meg két csésze... – Felpillantottam és megdermedtem. Nem volt arca. Egyszerűen semmi nem volt ott, csak üresség a hajától az álla vonaláig, lágy kis horpadásokkal ott, ahol a szemének és a szájának kellett volna lennie. Az Angyal szelíden bokán rúgott az asztal alatt. – És két csésze kávét – fejeztem be. Egy szót sem szólt – hogyan is szólalhatott volna meg –, csak leírta, mit rendeltünk, és elment. Teljesen összezavarodva ránéztem az Angyalra, de ő nyugodt volt, mint mindig. Újonnan érkezett – mondta Angyal, és kényelmesen hátradőlt –, még nem volt ideje arcot növeszteni. De hogy lélegzik? – kérdeztem. A pórusain keresztül. Egyelőre nincs sok levegőre szüksége. Igen, de izé... a többiek nem veszik észre, hogy nincs arca? Nem. Hisz nincs ebben semmi feltűnő. Te is csak azért láttad meg, mert velem vagy. Bizonyos dolgok rád ragadtak. De senki más nem veszi észre. Ha ránéznek, azt az arcot látják, amire számítanak. És előbb-utóbb lesz is arca. De neked van arcod – mondtam –, mindig is volt. Én más vagyok – válaszolt az Angyal. Naná, hogy más vagy – gondoltam, miközben ránéztem. Angyalnak gyönyörű arca volt. Nem azért vittem magammal azon az éjszakán, mert gyönyörű arca volt, az ilyesmiken már rég túljutottam, de azért lenyűgözött az a szépség. Férfias szépség, tiszta vonások, mélyen ülő, kortalan szem. Csak ezzel az egy szóval lehetett leírni, ha az ember nem nézett rá, mindent elfelejtett, kivéve azt, hogy gyönyörű. De volt arca. Volt. Angyal megpróbált kényelmesen elhelyezkedni, bár ezeken a székeken, amiket mintha valakinek a konyhájából hoztak volna ide, nem lehetett igazán kényelmesen ülni, és megrázta a fejét, mert tudta, hogy aggasztó gondolataim vannak. Néha elgondol valamit az ember, és nem is aggasztó, aztán másodszorra ugyanaz a gondolat az lesz. És az Angyal nem szerette, ha aggódom miatta. Van cigarettád? – kérdezte. Azt hiszem.

Elővettem a zsebemből a majdnem teli csomagot és feléje nyújtottam. Az Angyal rágyújtott, és mindkettőnket elszórakoztatott azzal, hogy a füst a füléből meg a szeméből kavargóit elő, mint valami kísértetkönny. Éreztem, hogy az én szemem is könnyezik, megtörültem, és megint ott volt az az izé, de most belőlem jött. Ezüst tűzijátékot sírtam. Leráztam az asztalra, és figyeltem, ahogy füstölög és eltűnik. Ez azt jelentené, hogy átváltozom, és te leszek? Angyal megrázta a fejét, és füst szállt a hajából. Egyszerűen csak rád ragad egypár dolog. Mert együtt vagyunk, és mert te – érzékeny vagy. De benned ez más. Aztán a pincérnő kihozta a rendelést, és ahogy az Angyal szokta mondani, megkezdődött a következő szekvencia. Még mindig nem volt arca, de gondolom, azért jól láthatott, mert épp a megfelelő helyre rakta le a tányérokat, és az icipici számlát pont az asztal közepére tette. Ő... akarom mondani, ismerted, ahonnan... Angyal épp hogy csak megrázta a fejét. Nem. Máshova valósi. Nem az én... népemből való. – A maga sajtburgerét és krumpliját is odatolta elém. Mindig ez történt, csak én ettem, de valahogy mégis mindketten jóllaktunk. Felemeltem a sajtburgeremet, és már épp bele akartam harapni, mikor valami különöset láttam, egy egész sorozat sajtburger jött felém bumm-bumm-bumm, mintegy trükkfelvételen, csakhogy ez igazi volt. Lehunytam a szemem, a számba töltöttem a sajtburgert, és mozdulatlanul vártam, hogy a sorozat többi darabja utolérje. Minden rendben lesz – mondta az Angyal –, nyugi. Ez aztán fura volt – mondtam teli szájjal. – Megszokom valaha is? Nem hiszem. De azért majd megpróbálok segíteni. Hát igen, az Angyal biztosan tudja, nyilván jobban érzi, hogy pontosan mi is ragad rám. Hiszen róla ragad rám. Már megettem a magam sajtburgerét és Angyalénak a felét, és éppen a dupla adag krumplit töltöttem magamba, amikor észrevettem, hogy azzal a kemény, merev arckifejezéssel bámul ki az ablakon. Valami baj van? – kérdeztem. Csak egyél tovább. Tovább ettem, de azért figyeltem is. Az Angyal egy nagy kék kocsit bámult, amely pont a büfé előtt parkolt. Ezüstöskék volt, látszott, hogy nagyon drága modell, és egy asszony hajolt át a vezetőülésből, hogy kinézhessen a járda felőli ablakon. Gyönyörű volt a maga nagyon drága eleganciájában, vörösesbarna haját hátrasimította az arcából, és még ilyen messziről is láttam, hogy türkizszín szeme van. Tényleg gyönyörű nő volt. Majdnem elbőgtem magam. Úgy értem, hogy lehet, hogy így is néznek ki emberek, én meg még ahhoz is túl ártatlan vagyok, hogy éljek. De az Angyal egyáltalán nem örült, hogy látja. Tudtam, nem akarja, hogy bármit is szóljak, de nem álltam meg. Ki ez?

Te csak egyél – mondta Angyal. – Szükségünk lesz a fehérjére, már amennyi van ebben a kajában. Ettem és néztem, hogy figyelik egymást az asszony meg az Angyal, és volt köztük... szóval nem is tudom, de még az üvegen át is volt köztük valami. Aztán megállt mellette a yard kocsija, és tudtam, azt mondják neki, hajtson tovább, ő meg elhajtott. Angyal hátradőlt a székén, és újra rágyújtott, de ezt a cigit szabályosan szívta el. Mit csinálunk ma este? – kérdeztem az Angyalt, ahogy kimentünk az étteremből. Igyekszünk nem bajba keveredni, mondta az Angyal. Eddig még soha nem mondott ilyet. Legtöbb estén csak mászkáltunk, és hogy úgy mondjam, igyekeztünk mindent magunkba szívni. Persze főleg az Angyal. Én is magamba szívtam valamennyit, de nem úgy, ahogy ő. Neki más volt. Néha úgy használt, mint valami szűrőt. Máskor meg közvetlenül vette a dolgokat. Valamelyik este volt egy súlyos baleset, épp a megszokott sarkunkon, egy nagydarab, régi Buick áthajtott a piroson, egyenesen bele valakinek a szép új Lincolnjába. Ezt az Angyalnak közvetlenül kellett felvennie, mert én nem tudtam mit kezdeni az ilyen dolgokkal, az Angyal meg igen. És utána napokig élt belőle, akkoriban csak magamnak kellett ennem. Tudod, a dolgok intenzitása, kis barátom, mondta, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. De tényleg az intenzitás számít, nem az, hogy jó-e vagy rossz. A világegyetem nem ismeri a jó és rossz kategóriáját, csak a sokét és a kévését. Legtöbben nehezen tudjátok ezt megemészteni. Neked is sok nehézséget okoz, kis barátom, de te jobban feldolgoztad, mint a legtöbb ember. Talán, mert olyan vagy, amilyen. Alaposan kifacsartak, nem sok esélyed volt a könnyű életre. Ugyanúgy száműzött vagy, mint én, csak te a saját országodban. Lehet, hogy így volt, de én legalább ide tartozom, hát ennyivel könnyebb a dolgom. De ezt nem mondtam meg az Angyalnak. Azt hiszem, szívesen gondolta, hogy ügyesebb nálam az életben maradásban, úgy értem, én nem lettem volna képes úgy ránézni egy bőrruhásra, hogy csak úgy a képembe dobjon egy húszdollárost. Inkább az öklét vágta volna a képembe, vagy valami még keményebbet. Ma azonban nem mentek valami jól az Angyal dolgai, és tudtam, hogy az a nő az oka, a kocsiban. Valahogy megzavarta a ritmusát. Ne is gondolj rá – szólalt meg az Angyal a semmiből. Egyáltalán ne gondolj rá többet. Oké, mondtam és megborzongtam, mert hátborzongató érzés volt, amikor az Angyal csak úgy belenézett a fejembe. És aztán persze alig tudtam valami másra gondolni. Haza akarsz menni? – kérdeztem. Nem, most nem maradhatok otthon. Majd igyekszünk ma este, de nagyon óvatosnak kell lennem a trükkjei miatt. Rengeteg energiámba kerül megküzdeni velük, és ha kerüljük a balhékat, nem biztos, hogy fel tudok töltekezni.

Rendben – mondtam. – Ettem. Ma este már nincs szükségem többre, semmit nem kell tenned. Angyal különös pillantást vetett rám. Tudtam, hogy ilyenkor mindenfélét szeretne adni nekem, mint például olyan érzéseket, amelyeket már régen elveszítettem. Az Angyal nagylelkű volt. De nekem nem volt szükségem azokra az érzésekre, amire a többi embernek. Egy ideig olyan volt, mintha az Angyal nem értene, de békén hagyott. Kis barátom, mondta az Angyal, és majdnem megérintett. Nagyon ritkán érintett meg. Ha én értem hozzá, az rendben volt, de ha ő érintett meg valakit, akkor kénytelen volt csinálni vele valamit, mint amikor megszerezte a pénzt. Ez szándékos volt. Ha elsőként a hapi érintette volna meg az Angyalt, más lett volna, nem történt volna semmi, hacsak az Angyal nem viszonozza az érintést. Az Angyal számára minden érintés jelentett valamit, amit nem értettem. És volt érintés nélküli érintés is. Mint amikor csak úgy rám ragadtak a dolgok. És néha, amikor megérintettem az Angyalt, eszembe jutott, hogy ez most inkább eredt tőle, mint tőlem, de ez nem zavart. Vajon hány ember lehet, aki még soha nem érintett meg egy Angyalt? Sétáltunk, és körülöttünk egyre élénkebb lett az utca. És hidegebb is lett, összehúztam magamon a dzsekimet. Az Angyal nem érezte. Általában nem zavarta sem a hideg, sem a meleg. Újra megláttuk a három bőrruhás fazont. Az, amelyiktől Angyal a pénzt kérte, épp beszállt egy kocsiba. A másik kettő megvárta, amíg elhajt, aztán továbbmentek. Ránéztem az Angyalra. Mert elvettük a húszasát, mondtam. Ha nem csináljuk, akkor is, válaszolt. Így hát továbbmentünk, az Angyal meg én, és éreztem, hogy ez az este egészen más, mint az összes többi, amikor együtt sétáltunk vagy álldogáltunk. Az Angyal mintha visszahúzódott volna önmagába, és engem is figyelt, szorosabban magához vont. A szememből újra tűzijáték pattant elő, de amikor jobban odanéztem, eltűnt. Eszembe juttatta azt az estét, amikor megláttam az Angyalt, amint teljesen egyedül áll az utcasarkomon, és mindene sajog. Az Angyal később elmondta, hogy ez igazán a tehetség jele. Sohasem hittem volna, hogy különösebben tehetséges lennék, de hát senki más nem vett róla tudomást, úgyhogy gondolom, tényleg különös, hogy én meg észrevettem. Az Angyal megállított bennünket néhány lépésnyire egy egész éjjel nyitva tartó könyvesbolttól. Ne nézz oda – mondta –, figyeld a forgalmat vagy a saját lábadat, de ne nézz oda, mert különben nem fog megtörténni. Abban a pillanatban nem akadt semmi más látnivaló, de azért nem néztem oda. Néha így volt, az Angyal megmondta, van, amikor számít, hogy figyelek-e. Valami olyasmit mondott, hogy a többiek tudatában vannak annak, hogy én tudatában vagyok annak, hogy mindjárt történni fog velük valami. Nem értettem, de azt tudtam, hogy az Angyalnak majdnem mindig igaza van. Így aztán a forgalmat figyeltem, amikor a pali kijött a boltból, és fejbe verték. A szemem sarkából szinte láttam a dolgot. Gyors mozdulatok, kaszáló kezek-lábak és fájdalmas nyögések. A többiek megálltak és odanéztek, de én továbbra is a forgalomra meredtem, ami szintén kezdett lassulni, mert a kocsikból is a verekedést bámulták. Az Angyal egészen megmerevedett mellettem. Beszívta magába azt a

valamit, amit az emocionális kinetikus energia kibocsátásának nevezett. Nincs rossz és nincs jó, kis barátom, mondogatta. Csak energia, mint a világegyetem többi részén is. Így aztán magéba szívta, én meg éreztem, hogy magába szívja, és miközben éreztem, valami ezüstös köd szállt a szemgolyóm elé, és egyszerre két helyen voltam. Figyeltem a forgalmat, de ugyanakkor az Angyalban is voltam, figyeltem a verekedést, és éreztem, hogy feltölti energiával, mint amikor egy nagy teljesítményű akkut töltenek fel. Ez az érzés nem hasonlított semmire, amit ismertem. A két pali verekedett – illetve az egyik osztogatta az ütéseket, a másik meg ide-oda ugrált, megpróbált megszabadulni tőle, és közben jó nagyokat kapott a fejére, az Angyal meg úgy itta fel az egészet, mintha egy csészéből szürcsölne, aminek az alján van még néhány csepp. És mélyen benne kicsit nagyobb lett az a valami, ami az Angyal erejét adta. Ide-oda forogtam ő és énköztem, vagy talán inkább ingadoztam, és nem értettem, mert hiszen az Angyal nem ért hozzám. Azt gondoltam, hogy tényleg kezdek ő lenni, az Angyal meg felfogta és elraktározta a gondolatot, hogy majd később válaszoljon rá. Mintha ködben jártam volna, egyszer egyikünk voltam, egyszer a másikunk, úgy tűnt, nagyon sokáig, aztán egy idő múlva inkább ő voltam, és a köd kezdett oszladozni. És ott volt az a kocsi, most a másik irányba állt az orra, és a nő épp kiszállt belőle arcán széles, félelmetes mosollyal, mint hogyha nyert volna valamit. Intett az Angyalnak, hogy menjen oda hozzá. Bumm, megszakadt kettőnk között a kapcsolat, és az Angyal kilőtt mellőlem, el a kocsitól. Én meg utána. Azt még láttam, hogy a nő beugrik a kocsiba, és sebességbe rántja. Angyal nem volt valami híres futó. A térdével volt valami furcsa. Talán százlábnyit futhattunk, amikor elkezdett tántorogni, és hallottam, hogy liheg. Átrohant egy sötét, majdnem üres városi parkológarázson, amely szomszédos volt egy magánparkolóval. A két kerítés közel volt egymáshoz a keskeny, hepehupás betoncsíkon. Könnyű lett volna átmászni rajta, de Angyalon erőt vett a vakrémület, egyszerűen gondolkodás nélkül átment a kerítéseken. Ezt abból tudtam, hogy ha gondolkodott volna, akkor nyilván megőrzi az épp hogy felszedett energiát arra az időre, amikor tényleg nagy szüksége lesz rá. Nekem persze a szokásos módon kellett átmásznom a kerítéseken, és amikor hallotta, hogy csikorog alattam a megereszkedett drótháló, megállt és visszanézett. Eredj, – mondtam neki –, rám ne várj! Szomorúan megrázta a fejét. Kis barátom, ostoba vagyok. Leállhatnék, hogy tanuljak tőled. Ne állj le, rohanj! Átjutottam a kerítésen és utolértem. Gyerünk! Ahogy elcsörtettem mellette, megrántottam a kabátujját, és ügyetlenül utánam ügetett. El kell rejtőznünk valahol, mondta, csak az emberek között bújhatunk meg. Megráztam a fejem. Arra gondoltam, hogy még vagy négysaroknyit kell futnunk, és megérkezünk az autópálya felüljárójához. Alatta mindenféle zsákutcák voltak, amiket akkor zártak le, amikor az autópálya elkészült. Itt úgy elrejtőzhettünk volna, hogy életünk végéig sem talál meg senki. De Angyal megfordított, és a másik irányba

mentünk ahhoz a Stan és Jigger nevű lepusztult kis kocsmához. Mát] sosem jártam itt – egyáltalán nem szoktam bárokba járni –, de az Angyal annyira erősködött, hogy nem volt értelme vitatkozni. Odabenn büdös volt, meleg és nem valami rózsás hangulat. Az Angyal meg én odamentünk a söntéspult túlsó végéhez. Benyúlt a zsebébe, pénzt keresett. Elég fejenként egy italra, mondta. Nekem nem kell semmi. Hát akkor igyál egy szódat vagy valami üdítőt. Az Angyal rendelt a csapostól, aki gyanakodva méregetett bennünket. Ide kizárólag törzsvendégek jártak, senki más, és főleg nem olyanok, mint az Angyal meg én. Az Angyal még erősebben érezte, mint én, de csak állt, úgy tett, mint aki nem vett észre semmit, mintha csak az italát kortyolgatná, és nem nézett rám. Teljesen visszahúzódott önmagába, én meg ott toporogtam a partvonalon. Tudtam, hogy még mindig nagyon meg van ijedve, és próbálja eltervezni, hogy mi legyen a következő lépésünk. Olyan közel álltam hozzá, hogy ha egészen magába kell húzódnia, akkor nagyon nehéz dolga lesz neki is meg nekem is. Magával kell majd húznia, és ez nem volna valami gyakorlatias lépés. Talán most már sajnálja, amiért nem engedte, hogy hazavigyem. De akkor olyan gyenge volt, most meg a sok szűrés meg minden miatt, amit megcsináltam neki, nagyon fájdalmas lesz, ha el kell szakítania magától. Próbáltam rájönni, mit tehetnék érte, de ekkor újra odajött hozzánk a csapos, és a pillantása azt mondta, vagy rendeljetek újra, vagy tűnjetek el, de az lenne a legjobb, ha eltűnnétek. És a többiek ugyanezt érezték. Csak kevesen álltak a söntéspult mellett, de azok sem néztek ránk, pedig hát pontosan tudták, hogy ott vagyunk, mint valami fájó pont. Azt sem volt nehéz kitalálni, hogy mit gondolnak rólunk, talán amiatt, ahogy én kinéztem, talán az Angyal gyönyörű arca miatt. El kell mennünk, mondtam az Angyalnak, de az ő fejében csak az járt, hogy ez jó rejtekhely. Nem volt elég pénzünk még két italra, így hát rámosolygott a csaposra, kezét átcsúsztatta a pulton a férfiéra. Ez így cikis volt, a csaposokat és pincéreket nehezebb volt befolyásolni, mert nem szokásuk, hogy csak úgy jótékonykodjanak. A csapos félig lehunyt szemmel nézett az Angyalra, mint aki fontolgatja a dolgot. De az Angyal túl sok erőt pazarolt arra, hogy átmenjen a kerítésen, ahelyett hogy átmászott volna rajta, a félelem megzavarta a koncentrációt, és én tudtam, hogy nem fog sikerülni. És talán az sem segített, hogy én ezt éreztem. A csapos szabad keze eltűnt a pult alatt, és egy bunkót markolva került elő. – Köcsög! – ordította, és az ütés pont a füle alatt találta Angyalt, aki nekem esett, és mindketten a földre zuhantunk. Itt aztán van kinetikus energia, gondoltam zavarosan, miközben a söntéspult körül álló fickók nekünk támadtak, és aztán már nem gondoltam semmit, csak igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magamat az ökölcsapások és rúgások alatt. Szerencsénk volt, hogy nem voltak igazán gyilkos kedvükben. Először Angyal szállt ki az ajtón, engem meg rádobtak. Ahogy landoltam rajta, megéreztem, hogy bajban vagyunk, mert belül eltört benne valami. Ennyit arról, hogy nem akartunk

bajba keveredni. Legurultam róla, ott hevertem a járdán, felbámultam az égre, és megpróbáltam újra lélegzethez jutni. Vért éreztem a számban és az orromban, és a hátam mintha lángolt volna. Angyal? szólaltam meg egy idő múlva. Nem válaszolt. Éreztem, hogy az elmém elszabadul és zavaros lesz, mintha a fülemen folyt volna ki az agyam. Eszembe jutott a hapsi, akitől elvettük a pénzt, és hogy mennyire féltem tőle meg a barátaitól, és hogy milyen ostobaság volt. De hát már mondtam, hogy túl ártatlan vagyok ahhoz, hogy éljek. A csillagokból ezüst tűzijáték hullott rám. De az sem segített. Angyal? szólaltam meg újra. Oldalra hengeredtem, hogy kinyúljak felé, és megláttam a nőt. A kocsi ott parkolt a járdaszélen, ő meg a hóna alatt ragadta meg Angyalt, és a nyitott ajtó felé vonszolta. Nem tudtam, hogy Angyal magánál van-e, és ettől megrémültem. Felültem. A nő megállt, de az Angyalt nem eresztette el. Egymás szemébe néztünk, és kezdtem érteni a dolgot. – Segíts betenni a kocsiba – szólalt meg végül a nő. Kemény, tompa, természetellenes hangja volt – Aztán te is beszállhatsz. A hátsó ülésre. Nem voltam olyan formában, hogy kikezdjek vele. Akkor sem kerülhetett volna jobb helyzetbe, ha ő rendezi meg az egészet. Felkeltem, mire úgy belém nyilallt a fájdalom, hogy majdnem újra elestem, és megfogtam az Angyal bokáját. Olyan karcsú, finom bokája volt, majdnem, mint egy nőnek, mint neki. Igazából nem sokat segítettem, csak elrendeztem Angyal lábát, a nő meg behúzta az ülésre, ős becsatolta a biztonsági övet. Én hátra szálltam be, a nő meg körbeszaladta a kocsit, igazán könnyű, ruganyos léptekkel, mint aki épp most talált egymillió dollárt ott a járdaszélen. Még mielőtt az Angyal megmoccant volna, kiértünk az autópályára. Feje ide-oda gurult az üléstámlán. Felnyúltam, és könnyedén megérintettem a haját, és reméltem, hogy a nő nem látja meg. Hova viszel? kérdezte az Angyal. – Kocsikázni – válaszolt a nő. – Egyelőre. Miért beszél hangosan? kérdeztem meg az Angyalt. Mert tudja, hogy bosszant vele. – Tudod, hogy jobban tudom összpontosítani a gondolataimat, ha hangosan beszélek – szólalt meg a nő. – Én nem olyan vagyok, mint ti, nyamvadt kis árulók. – Rám nézett a visszapillantó tükörben. – Mibe keveredtél, mióta eltűntél, drágám? És ez itt fiú vagy lány? Úgy tettem, mint aki nem is törődik vele, mit mond, vagy mintha túl ártatlan lennék ahhoz, hogy éljek, meg minden, de úgy mondta, mint aki bántani akar. Mindkettő lehet barát – mondta Angyal –, ez nem számít. Hova viszel minket? Minket, mindennek ellenére. Szinte mosolyoghatnékom támadt. – Minket? Úgy érted, téged meg engem? Vagy tényleg a kis haverodra gondoltál, ott hátul? A barátom és én együtt vagyunk. Te meg én pedig nem.

Ahogy az Angyal ezt mondta, úgy éreztem, többet ért rajta, mint annyit, hogy nem együtt, mintha valaha úgy lett volna együtt ezzel a nővel, ahogy most velem. Az Angyal jelezte, hogy igazam van. A tarkójáról lassan kezdett lefelé csurogni az ezüst tűzijáték az ülés támláján, és tudtam, hogy ez valahogy nincs rendben. Hirtelen túl sok volt. – Miért nem akarsz hangosan beszélni velem, drágám? – kérdezte a nő tettetett kacérsággal. Mondj egypár szót, és boldoggá teszel. Igazán szép hangod van, csak használnád. Ez igaz volt, de az Angyal csak akkor szólalt meg hangosan, ha semmiképpen nem bújhatott ki alóla, például mint amikor a csaposnál rendelt. Ami talán hozzájárult ahhoz, hogy a csapos azt gondolja rólunk, amit, de hát ezen nincs értelme töprengeni. – Rendben – szólalt meg Angyal, és tudtam, hogy alig bírja elviselni a feszültséget. – Szóltam egypár szót. Boldog vagy? – És összeroskadt, csak a biztonsági öv tartotta meg. – Ujjongóan. De ettől még nem eresztelek el, A kis kedvencedet kiteszem a legközelebbi kórháznál, aztán hazamegyünk. – Vezetés közben az Angyalra nézett. – Annyira hiányoztál. Egyszerűen nem bírom nélküled, anélkül hogy látnám, mi mindent művelsz. A kis csodáid nélkül. Tudtad, hogy olyan ez nekem, mint a kábítószer, ez, meg hogy mit vagy képes az emberekkel művelni. És aztán egyszer csak elmentél, én meg nem tudtam, mi van veled. És fájt. – Siránkozó lett a hangja, mint egy kissrácé. – Igazán fájt, és egész biztos, hogy neked is. Vagy nem? Nem? Igen – mondta az Angyal –, nekem is fájt. Eszembe jutott, hogy állt az utcasarkomon, ahol mindig egyedül bámészkodtam, amíg csak nem jött. És mindene fájt. Akkor nem tudtam, miért vagy mitől, egyszerűen csak hazavittem magammal, és egy idő múlva elmúlt a fájdalom. Gondolom, mikor kezdte úgy érezni, hogy együtt vagyunk. Egyre sűrűbb lett a széktámlán lecsurgó ezüstös folyam. Alákulcsoltam a kezemet, és olyan volt, mintha képek villannának fel a fejemben. Láttam az Angyalt, mielőtt az én Angyalom lett volna, ebben a tényleg szuper házban, a nő házában, láttam, hogy magával vitte mindenfelé éttermekbe, boltokba vagy bulikba, nagyon erősen gondolt rá, úgy hogy végül teljesen betöltötte, és azt kellett tennie, amit a nő akart. Néha lopott, néha meg mindenféle fura dolgokra kényszerítette az embereket, hogy hirtelen dalra fakadjanak vagy levetkőzzenek. Ez főleg a bulikon történt, bár a nő egyszer elintézte, hogy egy pincér, aki nem tetszett neki, tűzforró kávét locsoljon magára. És férfiakat is szerzett az Angyal révén, azok meg azt gondolták, a világ legjobb dolga lefeküdni ezzel a nővel. Aztán kényszerítette az Angyalt, hogy mutassa meg neki a többieket, akiket szintén senki által nem érthető bűnökért száműztek ide, mint az arctalan pincérnőt is. Megbámulta őket, és néha megpróbált olyasmit csinálni, amitől kínos zavarba jöttek, vagy boldogtalanok lettek. De általában csak bámészkodott. Kezdetben nem így volt, mondta az Angyal gyengén, és én tudtam, hogy szégyelli magát. – Rendben mondtam neki –, van ilyen, hogy valaki kezdetben rendes, aztán rájön a titkodra. A nő fölnevetett.

– Olyan édesek és sajnálnivalóak vagytok ti ketten. Mint két kisgyerek. De hát valami ilyesmit kerestél, nem, drágám? Csak ugye tudod, hogy a gyerekek is tudnak kegyetlenek lenni? Így aztán megszerezted magadnak ezt a teremtményt. – Újra rám nézett a visszapillantó tükörben, lassított, és egy pillanatra megijedtem, észrevette, mit csinálok az ezüstös izével, ami még mindig ömlött az Angyalból. De már vékonyabb sugárban. Nem volt már sok időnk, Üvölteni akartam, de az Angyal megnyugtatott, felkészített arra, ami jön. Egyébként mi történt veled? Mondd el neki, tanácsolta az Angyal. Tudtam, azért, hogy időt nyerjünk, hogy lefoglaljam. Furcsának születtem – mondtam , kétneműnek. – Hermafrodita vagy! – kiáltott fel a nő őszinte örömmel. Imádja a nyomorékokat, mondta az Angyal, de a nő nem is törődött vele. Megoperáltak, de nem sikerült a dolog. Ahogy idősebb lettem, tovább próbálkoztak, de úgy látszik, valahogy nem stimmelt a testem kémiája. A szüleim szégyenkeztek. Egy idő múlva otthagytam őket. – Szegénykém mondta a nő, de ez nem jelent semmit. – Persze pontosan az voltál, amire szüksége volt az én drágámnak itt, ugye? Csak egy kis semmiség, követelések, vágyak nélkül. Semmire se jó. – A hangja hirtelen megkeményedett. – Tudod, hogy ezek után esetleg rendbe tudnának hozni? Nem akarom. Már régen túl vagyok ezen, nincs rá szükségem. – Pontosan az a fajta kis kedvenc, aki neked való – fordult az Angyalhoz. – Sajnálom, hogy el kell szakítsalak tőle. De már nem tudok nélküled létezni. Olyan unalmas úgy az élet. És üres. És... – Mintha elcsodálkozott volna. – Olyan, mintha semmi értelme nem lenne az életemnek, mióta elmentél. Ez nem rajtam múlik – mondta az Angyal –, hanem rajtad. – Nem, neked is nagy szereped van benne, és ezt magad is tudod. Tudod, hogy az emberek ugyanúgy a rabjaid lesznek, mint a kábítószernek, már akkor tudtad, amikor idejöttél... amikor ideküldtek. Hé, kedvenc, tudod, mi volt a bűne, amiért ide küldték, erre az isten háta mögötti büntetőtelep bolygóra? Igen, tudom, válaszoltam. Valójában nem tudtam, de ezt eszem ágában sem volt elárulni neki. – És arról mit gondolsz, te kis semleges nemű kedvenc? – mondta kárörvendően, beletaposott a gázba, és gyorsított. – Mi a véleményed arról, aki nem hajlandó párosodni? Az Angyal kínosan felnyögött, és a kormánykerék után kapott. A kocsi megperdült, hátraestem, rám ömlött az Angyalból kifolyt ezüstös anyag. Megpróbáltam összemarkolni és a számba tömni, ahogy az előbb is, de most mindenhova szétfröccsent. Hallottam a kerekek csikorgását, ahogy a kocsi letért az útról a padkára. Valami nekicsapódott a kocsi oldalának, talán a korlát, mire megperdült, én meg a padlóra zuhantam. A nő sikoltozott és káromkodott a kormány mögött, az Angyal meg meg sem mukkant, de a fejemben hallottam, hogy mintha valami siratódalt énekelne. Bármi történt is, ez az. Az Angyal már régen elmondta nekem, miután hazavittem magamhoz, hogy nem sokáig élnek itt a földön az ő világának meg más világoknak a

száműzöttei. Egyszerűen mindig történik velük valami, még ha odacsapódnak is valaki olyanhoz, mint ez a nő vagy én. Balesetet szenvednek, vagy az itteniek ölik meg őket. Mint ahogy az ember antisejtjei kitaszítják az idegen tárgyat, vagy harcolnak a betegség ellen. Én legalább itthon voltam, de nagyon úgy nézett ki, hogy én is meghalok a balesetben az Angyallal meg a nővel együtt. Nem érdekelt. A kocsi néhány pillanatra visszakanyarodott az útra, és aztán újra jobbra sodródott. Hirtelen nem volt alattunk semmi, és aztán döcögve mentünk tovább valamin, nem az úton, hanem sáron vagy füvön, ami éktelenül dobált. Épp idejében másztam vissza az ülésre, hogy meglássam a felénk rohanó jelzőtáblát. A sarka az asszony oldalán törte be a szélvédőt, és sokáig nem láttam mást, csak mindent elborító ezüst tűzijátékot. Nehéz is volt gyöngéden megmozdítani. Minden porcikám fájt, de nem akartam otthagyni a nő mellett, még ha az halott volt is. Mivel hátul ültem, jóval kevesebbet kaptam az üvegcserepekből, de még mindig szilánkokat ráztam ki a hajamból, és a becsapódás nem tett éppen jót a hátamnak. A kocsi mellett lefektettem az Angyalt a borzas fűre, és körülnéztem. Talán száz yardnyira lehettünk az autópályától, egy párhuzamos kis út mellett. Sötét volt, de azért el tudtam olvasni a táblát, amely betörte a szélvédőt, és félbevágta a nő fejet. Útépítés. Lassan hajts. A távolban, a másik úton sárga villogó fényt láttam, és először megijedtem, hogy a rendőrség vagy valami, de nem mozdult, úgyhogy rájöttem, hogy az útépítés helyét jelöli. – Barátom – suttogta az Angyal, és megdöbbentem. Még soha nem szólt hozzám hangosan. Ne beszélj, válaszoltam, és fölé hajoltam. Azon töprengtem, hogyan érinthetném meg, csak hogy megnyugtassam. Most már nem tehettem érte semmi mást. – Beszélnem kell – suttogott tovább. – Majdnem mind elfogyott. Megkaptad? Nagyjából. Nem mind. – Azt akartam, hogy a tiéd legyen. Tudom. – Nem tudom, hogy tényleg jobb lesz-e neked ettől. – És valami bugyborékoló hang tört fel a torkából. Fényes nedvességet láttam a szája szélén, de nem ezüst tűzijáték volt. De a tied. Azt tehetsz vele, amit akarsz. Élhetsz belőle úgy, ahogy én. Megszerezheted, amire szükséged van, amikor szükséged van rá. De úgy is élhetsz, mint ember. Ehetsz. Dolgozhatsz. Bármit. Nem vagyok ember – mondtam –, semmivel sem vagyok inkább ember, mint te, még ha itthon vagyok is itt. – De igen, az vagy, kis barátom. Nem tettelek kevésbé emberré – mondta, és újra felköhögött. – Nem bántam meg, hogy nem voltam hajlandó párosodni. Nem tudtam párosodni a saját fajtámmal. Túlságosan is... nem tudom, túl kevés volt belőlem, túl sok belőlük, valami ilyesmi. Nem tudtam kötődni, nem lett volna más, mint üresség. A főbűn, hogy nem tudtam adni, mert a világegyetem csak a sok és kevés fogalmát ismeri, és én ragaszkodtam a jóhoz és rosszhoz, így hát ide küldtek. De, tudod, a végén mégiscsak ők győztek, kis barátom. – A keze egy pillanatra megérintett, aztán lehullt. – Végül is megtettem. Ha nem is a saját fajtámmal. A torka már nem bugyborékolt. Ültem mellette egy darabig a sötétben. És végül megéreztem az Angyal anyagát. Kicsit lebegett és kavargott, mintha valaki túl sok

kávét iszik éhgyomorra. Lehunytam a szemem, és reszketve lefeküdtem a fűre. Lehet, hogy sokkos állapotban is voltam, de nem hiszem. Megindult az ezüst tűzijáték, de most belül a fejemben, és ezzel együtt egy csomó kép, amit nem értettem. Mindenféle az Angyalról és a világról, ahonnan jött, és arról, hogy hogy párosodnak. Nagyon hasonlított ahhoz, ahogy együtt voltunk, az Angyal meg én. Nagyon hasonlítottak hozzánk, de voltak különbségek is, amiket nem tudtam kivenni. Azt sem értettem, hogy hogy küldték ide – fénnyel, valahogy kis nyalábokban. Semmi értelme nem volt a számomra, de gondolom, egy Angyal lehet fényből. Ezüst tűzijátékból. Biztosan elájultam, mert amikor felnyitottam a szemem, úgy éreztem, hogy már nagyon hosszú ideje fekszem ott. De még mindig sötét volt. Felültem, és az Angyal felé nyúltam, mert arra gondoltam, hogy el kell rejtenem a testét. De eltűnt, csak valami nedves, homokos anyag maradt ott, ahol feküdt. Odanéztem a kocsira meg a nőre. Még ott voltak. Valaki előbb-utóbb meglátja, és jobb, ha én már nem leszek itt. Még mindig mindenem fájt, de csak elvánszorogtam a kis útig, és elindultam vissza, a város felé. Olyan volt, mintha erezném, ahogy biztosan az Angyal is érezte, mintha remegne, mint a dob, szólna, mint a harang, és ott zengene benne mindenféle, az emberek nevetése, sírása, szerelme, gyűlölete, félelme és minden más is, ami az emberekkel történik. Amit az Angyal magába szívott, az energia, azt most már én is magamba szívhatom, ha akarom. És tudtam, hogy ha így élem meg, akkor az nagyobb dolog, mint bármi azoknak az embereknek az életében, nagyobb, mint bármi, amiben részem lehetett volna, ha évekkel ezelőtt nem történnek velem azok a rossz dolgok. Nem voltam egészen biztos benne, hogy akarom. Ahogy az Angyal sem volt hajlandó odahaza párosodni. Ő ott nem akart, én meg itt nem tudtam. Csakhogy most már képes vagyok valami másra. Nem voltam benne biztos, hogy akarom. De tudtam, hogy már nem állíthatom meg, ahogy a szívdobogásomat sem állíthatom le. Talán nem is olyan jó dolog vagy helyes dolog. De ahogy az Angyal mondta, a világegyetem nem ismeri a jót és a rosszat, csak a sokat és a keveset. Eszembe jutott az arctalan pincérnő. Most majd mindegyiket meg tudom találni, mindenkit, aki idegenből jött, idegen világokról, amelyek ideküldték őket különös bűneikért, amelyeket senki sem volt képes megérteni. Mindegyiküket megtalálhatom. Ők száműzik, aki nem illeszkedik be. Majd elmondom nekik, hogy mi pedig megtartjuk a mieinket, és azt is, hogy hogy. Így kell élni egy olyan világegyetemben, amely csak a sokat és a keveset ismeri. És továbbmentem a város felé. Damokos Katalin fordítósa Jenkovszky Iván rajzai

SCI-FI A TANKÖNYVEKBEN VÉGRE! Az új nyolcadik osztályos tankönyvet Szentmihályi Szabó Péter írja, a magyar sci-fi jól ismert szerzője és szerkesztője, ezért aztán végre a tudományos-fantasztikus irodalom is szerepelni fog a tananyagban. Szentmihályi Szabó Péter így nyilatkozott erről: "A huszadik századi magyar irodalom legfontosabb műveit kell bemutatnom, s ezek között én mindig is vitathatatlanul fontosnak tartottam a sci-fi klasszikusait. A fantasztikus irodalom és szemléletmód különösen közel áll az ifjúsághoz, és kiválóan alkalmas arra is, hogy a teremtő képzelet működését szemléltessük általa. Hozzáteszem, hogy a gyermekek és felnőttek legnagyobb része - ha egyáltalán rendszeresen olvas - elsősorban szórakoztató irodalmat kedveli, és igen nagy hiba, ha a tanítás során erről megfeledkezünk. A nyugati tankönyvírók már régen felfedezték ilyen szempontból a sci-fi jelentőségét, nálunk azonban a túlzott esztétizálás és sznobizmus csak a hagyományos értékekre összpontosít, Golding A legyek ura és Orwell 1984 c. regénye egészen biztosan szerepel, de aligha lehet kikerülni Huxley vagy Bradbury látomásait. Utalni lehet itt bőséggel a fiatalok filmélményeire is - az ő számukra a sci-fi már régen természetes közeg. Mindenesetre az ízlést csak akkor formálhatjuk sikerrel, ha tudomásul vesszük az olvasói ízlés változásait." F. J.

Lech Jeczmyk Lem a KGB ügynöke volt?

Philip K. Dick 1974. szeptember 2-án a következőkel írta az FBI-nak: „Mellékelten csatolom Darko Suvin professzor levelét, kiegészítésül legutóbbi jelentésemhez. Kapcsolatunkat ettől a levéltől datálom. Megadom három marxista nevét is, akikről korábban már beszámoltam, s akikel személyesen ismerek. Peter Fittingről, Fredric Jamesonról és Franz Rottensteinerről van szó, utóbbi Lem ügynöke a nyugati országokban. Suvin professzor levele a Science Fiction című folyóirat széles körű befolyását bizonyítja. A dolog lényege nem az, hogy a fent nevezett urak marxisták, még csak nem is az, hogy külföldiek, hanem az, hogy mindannyian feltétel nélkül végrehajtják a Krakkóban élő Stanislaw Lem utasításait, aki százszázalékos pártfunkcionárius (erről eddig közölt írásai, valamint a hozzám és másokhoz intézett levelei alapján győződhettem meg). Ez a vasfüggöny mögött megbúvó pártgóc – Lem minden valószínűség szerint egymaga fölér egy többtagú bizottsággal, minthogy többféle stílusban ír, s hol ért néhány idegen nyelven, hol nem – olyan monopolhelyzetre törekszik, amelynek révén a kritika és a pedagógiai tárgyú cikkek segítségével ellenőrizhetné a közvéleményt. Ezzel, illetve nézeteinek és gondolatainak akadálytalan terjesztésével pedig nagymértékben veszélyezteti az amerikai tudományosfantasztikus irodalmat. Ráadásul Péter Fitting egy ideje rendszeresen recenzeál könyveket a Locus és a Galaxy folyóiratok számára. A pártgóc saját kiadót tart fenn az Egyesült Allamokban, amely általa ellenőrzött műveket jelentet meg. Korábban küldött jelentéseimben már utaltam rá, hogy teljesen a hatásuk alá vonták szakmai szervezetünk vezető orgánumát – a Science Fiction Writers of Americat. Céljaikat főleg az akadémiai kiadványokat és a könyv kritikákat illetően sikerült elérniük, és feltehetően szervezetünk révén a díjak odaítélésébe is komoly beleszólásuk van. Mindazonáltal úgy vélem, hogy jelenlegi propaganda-hadjáratuk, amellyel Lemet mint kitűnő regényírót és kritikust igyekeznek népszerűsíteni, már veszít lendületéből, és nagy ellenállásba ütközik. Ugyanis: egyfelől kiderül, hogy Lem alkotói képességeit eltúlozták, másfelől Lem az amerikai tudományos-fantasztikus irodalom és szerzői ellen indított brutális, sértő s indokolatlan támadásaiban túl messzire ment, s ezzel egykettőre kiábrándított magából mindenkit az odaadó párttagokon kívül (én is egyike vagyok a kiábrándultaknak). Beláthatatlan következményekkel járna, az egész műfaj létét s jövőjét veszélyeztetné, ha kitudódnék, hogy kritikusainkat, tudományos műveink szerzőinek és kiadóinknak jó részét Krakkóból irányítják. Nem tudom különben, hogy mit tehetnénk ez ellen." Ilyen és ehhez hasonló levelekből Dick legkevesebb huszonegyet küldött az FBI Los Angeles-i irodájának. Legalábbis ennyi maradt fenn... Lemet mint a KGB

veszedelmes ügynökét tünteti fel bennük, és sejtetni engedi, hogy az egész titokzatos krakkói szervezetnek ő a feje. Amikor a francia televízió egyszer meghívta az amerikai írót Párizsba egy interjúra, nemet mondott, mert arra gyanakodott, hogy Lem akarja kelepcébe csalni. „Elutazom Párizsba, onnan elhurcolnak Varsóba, majd Krakkóba, és Isten tudja, hogy a végén hol kötök ki" panaszolta az FBI-nak. Vajon elhitte Dick mindazt, amit leveleiben írt s állított? Bizalmas barátja, Ray Nelson szerint szentül meg volt győződve igazáról. Olyannyira, hogy még egy regénye témájául is választotta a „krakkói kémközpontot". Koldusszegény ember volt még akkor, és úgy gondolta, hogy a könyv lengyelországi kiadása egy csapásra gazdag emberré teszi. Amikor csalódott várakozásában, úton-útfélen azt kezdte el híresztelni, hogy Lem állt szerencséje útjába. Lem Dick leveleiről értesülve úgy nyilatkozott, hogy azok legfeljebb a lélekgyógyászok érdeklődésére tarthatnak számot. Dick pszichéje és a munkássága közötti kapcsolat csakugyan megérdemelne egy vizsgálatot. Jómagam nemegyszer Van Goghhoz és Dosztojevszkijhez hasonlítottam. A három, egymástól rendkívül különböző alkotónak az összehasonlítását – meglepő módon – az amerikai pszichiáterek is megerősítették. Azt vallják tudniillik, hogy létezik egy olyan betegember-típus – temporal lobe epilepsynek nevezik –, amely hallucinációiról, vallási megszállottságáról s íráskényszeréről ismersz meg. Dick kétségkívül közéjük sorolható, annál is inkább, mert fixa ideákban ő sem szenvedett hiányt. Egész éleiében ránehezedett például ikertestvére emléke, akii hathetes korában veszített el. Az író bebeszélte magának, hogy a szeretett lény, a sötét hajú kislány együtt nő s cseperedik vele, alakját regényeiben is megörökítene, és utolsó kívánsága is az volt, hogy halála után a Colorado állambeli Fort Morganban mellé temessék el. Sokaknak elmondta, hogy 1974-ben, mint Szent Pálnak, egy liliom alakú fényoszlop jelent meg neki, amely latinul közölte vele fia betegségének nevét. (tény, hogy az orvosok ezt követően módosították diagnózisukat.) Azt képzelte továbbá magáról, hogy Éliás próféta megtestesülése, s fizikai valójában az ókori Rómában él. És abban is rögeszmésen hitt, hogy Harrison Ford, akivel a Blade Runner című film forgatásán ismerkedett meg, meg akarja ölni. Mindezek után az a téveszméje, hogy Lem egy marxista pártsejt vezetője, amelynek célja az amerikai tudományos-fantasztikus irodalom kézben tartása, szinte már említésre sem méltatható. Dick élete valóságos pokol lehetett, és az egyetlen gyógymód minden bizonnyal az írás volt számára. A művészetek történetében azzal a nem ritka esettel állunk tehát szemben, amikor a művész szenvedéseiből, gyötrődéseiből remekművek születtek – a mi gyönyörűségünkre. Ábráhám László fordítása *

Nemere István Ismertető a Nowa Fantastyka c. lengyel SF-folyóirat 9. és 10. számáról A két szám dátumozásából következően az új folyóirat – mint azt a neve is jelzi – 1991 januárjától „él" ismét. A szerkesztők között felfedezhetünk a régi Fantastykából is ismert neveket, ám például Adám Hollanek már csak a munkatársak között szerepel, ahol mellesleg olyan neveket is olvashatunk (titkos bedolgozók lehelnek), mint: Karburátor, Vibrátor, Cunctator, Predator. Írnak a lapba a régiek is. A külső sem változott, legfeljebb új, színes illusztrációkat is elbíró lapokat fűztek bele. Ugyanúgy közlik egy-egy lengyel szerző hosszabb írását (e két számban éppen semmi érdekeset), de továbbra is az angolszászok uralják a folyóiratot (vagy legalábbis ezt a két számát). Van egy Ondrej Neff is, folytatásokban (Egy hónap az életemből). Szóba kerülnek (színes illusztrációkkal) azok a lengyel filmek, amelyekben felfedezhető legalább a fantasztikum árnyéka, és persze az amerikai újdonságokat mutatja be Lengyelországban még szokatlan, nagyméretű színes fotókkal. Tovább él a kritikusok a fantasztikumról című rovat, éppen végéhez közeledik a régi lengyel fantasztikus írókat bemutató „lexikon", már a Zs betűnél tartanak. Nem tudni, mi lesz majd helyette. Úgy látszik, a számok végén most képregényt is hoznak – nem túl jó az, ami most megy, ráadásul vonalrajzos fekete-fehér, kevéssé vonzó (hogy finoman fejezzem ki magamat). A két bírált szám egyikében ismeri nyugati festő-rajzoló műveiből rendeznek kis kiállítást, ami szintén a régi Fantastyka műsorpolitikájának volt része. Az egyetlen érdekes dolog az a nagyobb rész, amit Lemről írnak. Itt a sok, már ismert dolog mellett fény derül egy okvetlenül átveendő (egyoldalas) cikkre, amit az új főszerkesztő, Lech Jeczmyk írt róla. Ebből megtudjuk, hogy Philip K. Dick, a(z) Ubic és más nagy sikerű regények szerzője élete második felében komoly elmebajban szenvedett már, és többek között levelekkel bombázta a CIA-t. A dolog irodalomtörténeti (és kórtörténeti!) érdekesség, az 1992-ben megjelenő Ubik című regény világhíres írójáról. Nemere István A Cédrus Kiadó áprilisban megjelenteti Asimov Az istenek is című regényét 290,- Ft-os áron, ha Ön március 31-ig rózsaszínű belföldi postautalványon 250,.- Ft-ot befizet kiadó címére, a könyvet a bolt árnál olcsóbban, postán kapja meg, és a postaköltésget is a kiadó fizeti. A Közlemény rovatba ne feledje beírni: Asimov: Az istenek is Cédrus Kiadó Kft.1089, Budapest Reguly A. u 8.

James Morrow Igazmondók városa* II. rész 4. Hétfőn újra a munkahelyen. A testem, mint az ólom. Úgy érzem higany folyik az ereimben. A múlt hetet a Wittgenstein vetitőteremben töltöttem, ahol Hollywood legjobb napjainak filmtermését vizsgáltam át. A látottak alapján megállapítottam, hogy helyesek a régészek feltevései: a történetekből egy szó nem sok, annyi sem igaz. Megérett az idő az újabb konstrukcióra. Elég a hazug alkotásokból! Nem lesz többé Ének az esőben, Dr. Zsivágó és Rocky. Az órák összefolytak, a napok egymást érték, és én mindvégig ugyanazt csináltam: telitöltöttem a kádat, beledobtam a Cloroxba a 35 mm-es negatívokat, és néztem, hogyan diadalmaskodik a szer az illúziók felelett. Akár a testből kiszálló lelkek, a Technicolor illúziók lebegve váltak el a szalagtól, és szertefoszlottak az erős tisztítóoldatban. Nem mondhatom, hogy szívvel-lélekkel dolgoztam. Cohn, Warner, Mayer, Thalberg, Selznick: nem éreztem ellenségnek ezeket az embereket Éppen ellenkezőleg. Én is olyan akartam lenni, mint ők; azonosulni akartam velük. Akárki akármit: Hollywood óriásaira, egyet nem tagadhat el: ők valamennyien képesek voltak arra, hogy a betegeskedő gyerekek életében bátorító gyógymódként valótlanságokat állítsanak. Stanley Marcus csak csütörtökön bukkant fel. Váratlanul jelent meg a kávézófülkémben, amikor éppen nagy kedvetlenül tonhalas szendvicset fogyasztottam, és sikertelenül próbáltam koffeinba fojtani a bánatom. Nem szólt egy szót sem, csak lassú mozdulatokkal söpörni kezdte a padlót. – Elég rossz fényt vet rám az az ajánlólevél – szólalt meg végül. Erősen verítékezett a júliusi hőségben. – Nem örülök, hogy talpnyalónak nevezett. – Talán volt más választásom? – Nem léptettek elő. – Nehezemre esik sajnálni magát – mondtam teli szájjal. Majonézzel kevert tonhaldarabkákat forgattam a számban. – Van egy beteg fiam. Csak hazugságokkal lehetne őt meggyógyítani. Stanley lecsapta a seprűjét. – Ide figyeljen, Sperry úr! Mindenki tudja, milyen nevetséges alak vagyok. A nők rám se néznek. Magányos vagyok. Ne beszéljen nekem a családi életéről! És ne meséljen a tetves fiáról! Elsápadtam, és remegés fogott el. – Bassza meg, átvitt értelemben, Stanley Marcus! – Maga bassza meg, átvitt értelemben, Jack Sperry! – Felmarkolta a söprűt, sarkon fordult, és kiviharzott a fülkéből. The City of Truth © James Morrow *

Megittam a kávémat, és úgy döntöttem, készítek magamnak még egy csészével. Ezúttal a szokásos adag kétszeresét használtam fel a Donaldson-féle ihatóból. A műhelybe visszatérve leültem a mennyezetig tornyosuló, 35 mm-es filmekből épített újabb celluloidtorony mellé. A Donaldson-féle Iható Kávé – képletesen szólva – csak úgy fickándozott a neuronjaimban. Felgyűrtem az ingujjamat, és munkához láttam. A savban feloldottam az Óz, a nagy varázsló, az Elfújta a szél, az Aranypolgár, a King Kong, a Top Hat, az Egy este az operában és – ironikus módon – a Csodálatos élet című filmek kópiáit. Csak eljött a munkanap vége, és a Wittgenstein Múzeumon végigzengett a fél tucat gőzsíp füttye. A hirtelen beállt csöndbe ismerős női hang hasított bele: – Indulás, kritikus! Felnéztem a cloroxos kádból, ahol a Casablanca kópiája bugyborékolt az örök feledés felé. Igen, ő állt ott az ajtóban. – Martina? Te vagy az? – Szia, Jack! – Szűk ezüstlamé ruhája úgy simult a testére, mintha egy precíz műtéttel összeolvasztották volna a bőrével. Válláról hasonló anyagból készült táska lógott. Még soha életemben nem láttam ennyire képmutató módon öltözködő veritasi polgárt, no de persze Martina több volt egyszerű honpolgárnál. – Beengedett az őr? – kérdeztem tőle hitetlenkedve. – Igen, de csak miután beleegyeztem abba, hogy holnap közösülök vele. Az igazságot mondja? Vagy ez csak féligazság? Elszomorodtam, mert hirtelen belém hasított a felismerés: ezen a nőn lehetetlen eligazodni. – Rettentően örülök, hogy itt vagy – mondtam. – Elmentem a megadott címre, de... – Csak egyetlenegyszer szeretnék egy olyan férfival találkozni, akinek nem a nemi szerve vezérli a lépéseit. – Én pusztán beszélni akartam veled, semmi többet. Beszélgetni. Találkoztam Borisszal, a kagylószedővel. Martina kinyitotta ezüstszínű táskáját, kivett belőle egy literes Charlie-féle Olcsólét és két műanyag pohárkát. – Szót ejtett arról a bizonyos kétszáz dolcsiról? – Uhum. – Nem fogja megkapni. – A munkapadomra állította a poharakat, és megtöltötte őket sárszínű borral. – Gondolom, elmondta, hogy lefeküdtem vele. – Igen. – A francba, Jack, te többet tudsz már a magánéletemről, mint én magam. – Felkapta a poharat, és körbesasszézott a műhelyben. Úgy hullámzott a melle, mint a Becket-öböl bólyái, a csípője meg remegett, mint a pizzatészta. De nekem aztán riszálhatta magát. Én impotens lettem abban a pillanatban, amikor meghallottam Prendergorst szájából a fatális szót. Felkaptam a boromat, és egy hajtásra kiittam. – Szóval itt a vesztőhely. – Martina megállt a szerszámospolcom előtt, megtapogatta a fejszéket, a fémvágó ollókat, fűrészeket, fogókat és fúrókat. – Lenyűgöző...

– Hol laksz most? – kérdeztem, miközben újra megtöltöttem a poharamat. – A barátnőmnél. Nem találtam jobb megoldást... A Cloying & Cloynál nem fogadták el az anyák napi sorozatomat. Kihörpintette az Olcsólevét. – Erről jut eszembe... emlékszel még arra a zsengémre, amit odaadtam neked? Előzőleg teleengedtem a pofazacskóimat borral: úgy nézhettem ki, mint a makkot gyűjtő amerikai mókus. Gyorsan lenyeltem az italt, és azt válaszoltam: – Egy pillanatra se felejtettem el azokat a verssorokat. Az utolsó betűig emlékszem rájuk. Martina komoly arcot vágott, a homlokát ráncolta. A jelek szerint meglepődött azon, hogy az ő versei – ilyen vagy olyan okból – ennyire emlékezetesek valaki számára. – Szeretném visszakapni azt a papírt. Nem is tetszettek neked. Most már egész testemben éreztem az ital hatását. A bor melegítette a kezem és a lábam, masszírozta az agyam. – A maguk módján mégiscsak tetszetősek azok a sületlenségek. Martina magasabb sebességfokozatra kapcsolt. Csípőjét riszálva elvonult a Casablanca sistergő maradványai mellett. Az ajtóhoz lépett, és a helyére tolta a reteszt. – Nem is tudom, hol járt az eszem, amikor kiadtam őket a kezemből. Mindig el szoktam tenni az eredeti kéziratokat. Szívesen adok majd belőle egy másolatot. A kezemben hát a bizonyíték! A kis hamis rájött, hogy veszélyes hibát követett el. Paranoid aggodalma ezúttal jogos volt: valóban felfedeztem a lapra átnyomódott égbekiáltó hazugságokat. Az Olcsóié bizsergető hatása alatt nem ellenkeztem, amikor Martina áttuszkolt a műhely másik végébe, ahol az adott hétre előirányzott feladataim várakoztak: Cassiniköntösök, Saint Laurent-ingek és Calvin Klein-farmernadrágok. – Szóval... – kezdte igézően, miközben lefeküdtünk a hazug szövetek közé – ha oda tudnád adni nekem azokat a verseket... Nedves ajkai szétnyíltak, és mohó kiskutyanyelve Iecsapott rám. Össze-vissza csókolt. Az volt az érzésem, hogy egy piros mocsári mályva ejtette foglyul a testem. Ölelkcztünk, birkóztunk, cirógattuk, szorongattuk, tapogattuk, felfedeztük egymást. ^ A „nemi szervem" – hogy Martina szavaival éljek – akár a Holdon is lehetett volna, ugyanis esze ágában se volt beindulni. – Martina, tudom, miért kell neked az a papír – mondtam hirtelen. – Mi? Jeges, bűntudatos remegés futott végig a lány testén. – Azért akarod visszakapni, mert rajta van egy csomó hazugság – folytattam. Ettől még feszesebb lett a bőre. – Te is képmutató vagy. – Nem! – tiltakozott, és kibontakozott az ölelésemből. – Hogyan tudsz ellenállni az idomításnak? – faggattam. Martina felállt. – Nem vagyok képmutató. – Azt állítottad, hogy szárnyaid vannak. A lélekről is írtál. – Némi üggyel-bajjal feltápászkodtam, és megszorítottam nagy, rubensi kezét, – A fiam élete nagyon sokat

jelent a számomra. Sőt! Merem állítani, hogy szeretem. Még nagyon fiatal. Hallottál már a Xavier-pestisről? Tobynak nem szabad megtudnia az igazságot. Ha nem tudatosul benne, hogy halálos beteg, akkor javulhat az állapota, sőt... Martina az ajtóhoz szaladt, mintha az állítólagos Isten valamely csapása – erdőtűz, szökőár vagy ciklon elől menekülne. – Tévedsz velem kapcsolatban! – kiáltotta, és kinyitotta a reteszt. – Nem árullak be a kommandónak! Megígérem! Kérlek, Martina, magyarázd meg, hogy csinálod! A lány feltépte az ajtót, és kinézett a kánikulai szürkületbe. Én csak az igazat mondom! – Hazudsz! Martina verítékezve, remegő lábakkal beszállt fényes Funkcionális Toyotájába, és kitolatott a parkolóhelyről. Arcából kiszaladt a vér, szeme félénken csillogott. Martina Coventry képmutató: igaz ez az állítás, igazabb nem is lehetne. Nem fog megszökni, esküdtem meg magamban, és összeérintettem a két kezem a világ legveszélyesebb pózában, a világ legképmutatóbb gesztusával. Isten a tanúm, tettem még hozzá, miközben néma tisztelettel adóztam a nagy hírű és megboldogult Elfújta a szél című celluloidszalagnak. Az ég egy vérbeli, fékcsikorgós veritasi közlekedési dugóval sietett a segítségemre. A csúcsforgalom kellős közepébe kerültem. Úgy kerülgettem a gyalogosokat, mint a műlesikló a hóba szúrt karókat. Egy pillanatra se tévesztettem szem elől Martinát. Végighaladt a Voltaire sugárúton, majd kelet felé fordult a Folyóparti sétányra. Mire a hídhoz ért, már állt a sor. Leállította a kocsiját egy parkolóhelyen, pénzt dobott az órába, és bevette magát a Dolly Ehető Falatjai nevű ütött-kopott ételbárba. Bementem a Schopenhauer sugárúti kereszteződésben álló utcai telefonfülkébe. Kitűnően működött. Azt hallottam, a hazugságok korában a nyilvános telefonok voltak a bűnözők elsődleges célpontjai. Megmondtam Helennek, hogy nem megyek haza vacsorára. – Egy képmutatót üldözök – magyaráztam. – Azt a Coventry nőcskét? – Igen. Benéztem a bár piszkos ablakán. Martina a terem túlsó végében ült, Tűrhető Tamara narancslevet szürcsölt, és legyilkolt tehenet evett. – Szeretkeztél már vele? – kérdezte Helen. – Nem. – Enyhe, de határozott fájdalmat éreztem a halántékom táján. – Csókolóztunk. – Szájon csókoltátok egymást? – Igen. És ölelkeztünk is. – Gyere haza, Jack! – Nem megyek, amíg nem tartozom közéjük. – Jack! Klakk. Csak álltam az ezüstös színű, kénes esőben. És vártam.

Egy óra sem telt bele, Martina kilépett a Dolly Ehető Falatjaiból, és gyalog indult el Nietzsche kerület sötét utcáin kelet felé. A metropolis személy- és teherforgalmát valaha teljes egészében a Veritasi Trolivállalat bonyolította, de az egyre fogyó lakosságú, élettelen, holdbéli tájra emlékeztető Nietzsche kerület nemrég áldozatául esett a magánfuvarozók forradalmának. Martina egy kocsiszín felé tartott. Az elhagyott vágányok szinte teljesen üresek voltak, csak egy-egy pullmankocsi és néhány rozsdásodó fedett tehervagon vesztegelt a síneken. Óvatosan lopakodtam a lány nyomában, ügyelve, nehogy észrevegyen valaki. Eszembe jutott, hogy már most úgy viselkedem, mint egy képmutató. Egy rozsdás vaslemezekkel lezárt mozdonyszín magasodott előttem. Hatalmas mozdonyfordító korong hevert lustán az udvaron. A hozzám legközelebb eső mellékvágányon egy dízelmozdony gubbasztott. Párás nyári nap volt: úgy éreztem, egy posztindusztriális dinoszaurusz megkövült maradványait látom. Martina dörömbölni kezdett a kocsiszín ajtaján. Egy magas, ördögszakállt viselő férfi nyitott ajtót, markáns vonásait meglágyította a szürkületi fény. – Spartacus vagyok, azért jöttem, hogy felszabadítsam a rabszolgákat – mondta a lány. Nyilván ez volt a jelszó. A hazugság hallatán megrendült az arcom. – Jöjj, bátor trák harcos – felelte a férfi, és bebocsátotta Martinát. A komor, rozsdafoltos falak mentén az épület mögé lopakodtam. Magasan a fejem fölött egy nyitott ablak kacsintott rám csábítóan. Engedtem ösztöneim parancsának. Feltornyoztam néhány közelben talált ócskaságot (egy kis hordót, egy almásládát és egy kétszáz literes tartályt), s felkapaszkodtam a rakás tetejére, mint egy illúzióteremtő szélesvásznú film hőse. Így sikerült felérnem az ablakpárkány magasságába. Belestem a színbe. Hazugok, hazugok mindenfelé. Több mint négyszázan voltak odabent. Beszélgettek, és kerozinlámpákkal sétálgattak az üres sínek között. Lassacskán összegyűltek egy rögtönzött, méteres cölöpökön álló fapódium körül. A nők gyalázatos öltözetben, klipszekkel elcsúfított, mélyen dekoltált blúzban és testhezálló, fiitteres nadrágban jelentek meg, mint a kóristalányok egy Fred Astaire-filmben. Martina remekül illett közéjük. A férfiak hasonlóan antiszociális ruházatot viseltek: cilindert, fehér kesztyűt, hosszú köpönyeget és lovaglónadrágot vagy striciktől összelopkodott levendulás öltönyt. Ekkor egy pocakos, jampecruhás férfi lépett fel a pódiumra; egy elemmel működő megafonba beszélt. – Most üljön le mindenki! – kiáltotta. A tömeg elcsendesedett. – Rajta, Sebastian, kezdjél bele! – szólalt meg valaki a hallgatóság soraiból. A hazugok vezetője, Sebastian kísérteties mosollyal az arcán fel-alá járkált a pódiumon. – Milyen a hó? – üvöltötte. Martinát figyeltem. – Forró a hó! – sikoltotta ő is a többiekkel együtt. Tompa fájdalom hulláma vonult végig a hasamon. Becsuktam a szemem, és levetettem magam a rakás tetejéről, bele a karbolsav párájával telített, sűrű levegőbe.

– Mik kergetik a macskákat? – tette fel az újabb kérdést Sebastian. – A patkányok kergetik a macskákat! – válaszolták kórusban a hazugok. Üvöltésük elnyomta padlóra huppanó csizmám hangját. Úristen: A patkányok kergetik a macskákat! Egyre romlott a közérzetem, elhatalmasodott rajtam az émelygés. Hátratántorodtam, neki egy szegecselt gerendának. Szerencsére továbbra is árnyékban maradtam, lépteim zaját pedig elnyomta a tömeg zúgása. – Most pedig lássunk munkához... – mondta Sebastian. Fokozatosan magamhoz tértem, és újra figyelni tudtam a történtekre. Hamarosan megtudtam, hogy a képmutatók ismét merényletet terveznek Veritas lelki nyugalma ellen. Egyetlen döbbenetes, bomlasztó délutáni dajdajozás erejéig fel akarják éleszteni a – Sebastian szavait idézve –, „rég elfeledett, csodálatos karácsonyi ünnepségeket". A jelek szerint tehát bármire képesek; céljuk, hogy demoralizálják a lakosságot és megzavarják a városállam rendjét. December 25-én, délután 2 órakor akarnak lecsapni, amikor az Óvatosság parkot benépesítik a kellemes délutáni kikapcsolódásra vágyó családok, korcsolyáznak a kacsaúsztató jegén, és az örömtüzek mellett forró csokoládét isznak. Ebben az órában angyaloknak, manóknak, törpéknek és tündéreknek öltözött hazugok szálljak meg a parkot; hóból emelt sáncokkal barikádozzák öl magukat, és diszkréten begyűjtenek egy tucat túszt, hogy elrettentsék a kommandósokat a közvetlen beavatkozástól. Ezt követően a tavacska északi partján egy úgynevezett karácsonyfát egy szélmalom nagyságú skót fenyőt – fognak felállítani, és a nyilvánvalóan döbbent gyereksereget megkérik, hogy üveggolyókkal és csillogó díszekkel aggassák teli az ágakat. Késő este a képmutatók előadják Charles Dickens Karácsonyi ének című művének háromfelvonásos színpadi változatát. Mindent tudtam erről a történetről, és nemcsak azért, mert égetés előtt elolvastam az első kiadást, hanem azért is, mert a Karácsonyi ének minden idők leghazugabb meséjeként bevonult a történelembe. Sekélyes stílusban tálalja azt az alaphazugságot, hogy egy rossz embert meggyőzéssel jó emberré lehet változtatni. Végül a képmutatás netovábbjaként egy kikötődaru jelenik majd meg a színen, és hirtelen – oda nézzetek, gyerekek! – maga a Mikulás bácsi ereszkedik alá az égből, csillogó aranypapirosba csomagolt ajándékoktól roskadozó piros szánon, amely elé nyolc audio-animatronikus rénszarvast fognak. A terv szerint a szerencsétlen megtévesztett gyerekek örömtől ragyogó arccal, lelkesen odagyűlnek a szán köré, a manók pedig elárasztják őket álmaik ajándékaival, rollerekkel és tízsebességes biciklikkel, babaházakkal és villanyvonatokkal, játék mackókkal és ólomkatonákkal. Sebastian a magasba emelte tervezett Mikulás-ruháját, a vörös köpönyeget, a süveget és az álszakállt, a közönség pedig viharos tapssal fejezte ki elismerését. A tömeget fürkésztem, és mindig megborzongtam, valahányszor ismerős arcot fedeztem fel. Te jó ég! Ott volt például Jimmy Breeze, a Szesszel kezd a napot! csaposa. Senki se gondolta volna, hogy képmutató. Aztán ott láttam Paul Irvinget, a víz- és gázvezeték-szerelőt meg Bili Mumfordot, a borbélyomat. Sebastian különféle munkacsoportokba osztotta be híveit. Jimmy Breeze a díszítő bizottságba került; Irving kapta Ebenezer Scrooge szerepét; a borbély önként

jelentkezett manónak; Martina elvállalta a Mikulás bevezető szónoklatának a megírását. A záró litánia megint csak meglepett. – Mire képesek a kutyák? – kiáltotta váratlanul Sebastian. A kutyák beszélnek! – felelte a tömeg. Lüktetni kezdett a fejemben egy ér. – Milyen színű a fű? – Bíborszínű! Egyre erősebben éreztem a lüktetést. – A kövek... – Élnek! – Elég! – üvöltöttem fel, és a két tenyerein közé fogtam a fejem. – Hagyják abba! Elég! Abban a pillanatban négyszáz arc fordult fölém. Négyszáz szempár villant haragosan, megvetően. – Ki ez? – kérdezte valaki. – Egy kém! – kiáltotta egy hang. – A brutális kommandótól jött! – vélte egy másik. – Kapjátok el! Felemeltem a kezem. – Hallgassanak meg! Be akarok állni maguk közé! – A hazugok megindultak felém, mint valami pogány horda Altdorfernek Az isszuszi csata című képén, a leglenyűgözőbb reneszánsz festményen, amelyet tanulóéveim alatt megkritizáltam. Valaki a számra nyomta kérges tenyerét. Beleharaptam, megízleltem a hazug sós vérét. Csizmával az oldalamba rúgtak: úgy pattant el az egyik bordám, akár egy száraz ág. Nyöszörögtem, szédelegtem félelmemben. Térdre estem. Azelőtt soha nem éreztem ennyire valódi, színtiszta fájdalmat. Még láttam egy pillanatra az adótanácsadóm arcom felé közelítő öklét, azután elvesztettem az eszméletemet. Éltem amikor magamhoz tértem. Éltem de ez volt minden örömöm. Az ajkam helyén két kövér csiga lüktetett. Úgy éreztem, torzómat nemrég labdának használták egy különleges, vad labdajátékban. Fájdalom foga vájt az oldalamba. Aztán fokozatosan eltakarodott a szemem elől az a ragacsos réteg, amely elhomályosította a látásomat. A következőket találtam magam körül: habszivacs matrac, dunyha és a sebalkohol átható szaga. Öntapadós szalagot tapasztottak a mellemre, ahogyan a baseballütök végére szokás. Egy középkorú, fehér köpenyes orvosnő sürgölődött körülöttem. Sztetoszkóp lógott a nyakában. – Jó reggelt! – köszöntött, és hangjából úgy vettem ki, szívből kívánja, amit mond. Sovány, élénk arca. karvalyorra, hegyes álla nem volt kifejezetten szép de valószínűleg megigézi azokat, akik rendszeresen látják. – Reggel van? Már péntek van?

– Nagyszerű – mondta vidáman a doktornő. Olyan üdén ragyogott az arca, mint a telihold. – Felicia Krakower vagyok, és őszintén, szívből remélem, hogy jobban érzi magát. A szoba túlsó végében egy sötét arcbőrt) öregember ült egyenes tartásban a matracán; a vakító fehér kötés turbán gyanánt simult a fejére. – Fáj a bordám – mondtam. – Sajnálattal hallom – felelte dr. Krakower. Mindeneseire ne izgassa fel magát! Satirevben vagyunk. – Satirevben? – Nincs rajta a térképen. – A doktornő karmesteri mozdulatot tett a kezében tartott lázmérővel. – Próbálja viszafelé mondani! – javasolta szobatársam. Egyébként Louie vagyok. Agydaganat. Semmiség. Csak nő, tenyészik, mint a moha, aztán egy szép napon odébbállok. A halál egészen különleges kaland. A számba dugtam a lázmérőt. Satirev... Veritas... Satirev... A szoba falát rikító sárga festék és harsány hazugsággyűjtemény borította. Ott láttam Keats Óda egy görög vázához című költeményét óriásposzter méretben, Van Gogh Napraforgójának. reprodukcióját és Salvador Dali hírhedt tájképét, amelynek fáin gyümölcs helyett zsebórák nőttek. Kinéztem a rózsaszín ablakon. Odakint korinthoszi oszlopsor tetején, fagerendába faragva a KREATÍV JÓ KÖZÉRZETI KÖZPONT feliratot olvastam. Amikor Felicia Krakower kivette a számból a hőmérőt, megtapogattam belyukadt oldalamat, és megkérdeztem tőle: – Doktornő, ugye hallott már a pszichoneuroimmunológiáról? – A test és a szellem kapcsolatára gondol? – Igen. Állítólag egyesek annyira optimisták, hogy a szervezetük legyőzi a betegséget. Előfordul ilyesmi? – Persze hogy előfordul – felelte az orvosnő. Mutatóujját végighúzta a sztetoszkóp rikító sárga csövén. – Mindennap történnek csodák: feljön a nap, megszületik egy kisbaba... mindig észre kell vennünk a csodákat, Jack Sperry! Milyen csodálatos érzés olyan emberek között lenni, akik nem félnek reménykedni! – Az isten áldja meg magát, doktornő... Van lázam? – Csak egy picike. Ne aggódjon! Satirevben hamar elmúlik a betegség. – Fel kellene hívnom a feleségemet. Meglepetésemre a doktornő széles mosollyal válaszolt: – Maga családos ember? Nagyszerű! Rögtön továbbítom a kérését a belső biztonsági szolgálatnak. Legyen szíves, nyissa ki a száját! – Miért? – A saját érdekében. Megtettem. A doktornő egy édes, vese alakú kapszulát helyezett a nyelvemre, és a kezembe adott egy pohár vizet. – Honnan tudjam, hogy ez a saját érdekemben történik? – Bízzon bennem! – felelte dr. Krakower.

– Satirevben megbíznak egymásban az emberek – mondta Louie. – Altató? – kérdeztem, miután lenyeltem a pirulát. – Lehet, hogy az – válaszolta a nő. Altató... Amikor magamhoz tértem, Martina Coventry hajolt fölém. A csillogó ezüstszínű ruhája volt rajta. Egy nyurga, pattanásos arcú férfi állt mellette, aki zöld zakója alatt feliratos pólót viselt: HA CITROMOT KAPSZ AZ ÉLETTŐL, CSINÁLJ LIMONÁDÉT! A pasas leginkább egy kaktuszra hasonlított. – Martina! A lány a homlokomra tette párnás kezét. – Köszöntsd Franz Beauchampot! – Üdvözlöm – mondtam a kaktuszembernek. – Én ügyelek majd arra, hogy el ne kószáljon – magyarázta Franz olyan édesdeden, mintha hangja egy nagy dézsa mézen átszűrődve jutott volna el hozzám. – Nem nagy dolog az egész. Csak annyit kérek, adja veritasi becsületszavát, hogy nem fog elkószálni. – Nem fogok elkószálni. – Helyes. – Őrzőm arcán ugyanolyan látványos mosoly ömlött el, amilyet korábban Felicia Krakowertől láttam. Úgy látszik, errefelé nagyon szeretnek mosolyogni az emberek. – Van egy olyan érzésem, hogy mi még jó barátok leszünk – folytatta Beauchamp. Martinát még sohasem láttam ilyen ünnepélyesnek. Agyagszínű haját különös, vaskos, szoborszerű fonalba fésülte. Vastagon kihúzta a szemöldökét, s élénk színekkel festette ki szemhéját és pilláit. – Igaz, hogy Satirevben vagyunk – kezdte –, de én azért veritasi polgár maradtam, amennyiben igazat beszélek. Jack, megmentettelek. Nekem köszönheted az életed. A te Martina Coventryd győzte meg a kocsiszín közönségét. – Hálás vagyok neked – mondtam. – Megvan rá az okod. – Tobyról is beszéltél nekik? Martina bólintott. – Igen, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy a történet fergeteges sikert aratott. „Talán megmenthetünk egy Xavier-pestises gyereket!" Neked fogalmad sincs arról, hogyan fogadnak Satirevben egy ilyen hírt. – Csodálatos, lenyűgöző! – lelkendezett Franz. – Egy apa a fia életéért harcol. Te jó ég, milyen lenyűgöző! – Meg tudtok tanítani hazudni? – kérdeztem a lányt. – Az attól függ. – Mitől? – Attól, hogy megkapod-e az engedélyt a kezelésre – felelte Martina –, illetve hogy sikeres lesz-e a kúra. Nem lehet akárkiből képmutató.

– Én a magam részéről rögtön engedélyezném a kezelést – jelentette ki Franz, és nagyot csettintett. – Sajnos nem rajtunk múlik – tette hozzá Martina. – Egy kis szerencsére is szükséged van. – Benyúlt a táskájába, és kivett belőle – nem fogják kitalálni! – egy lópatkót, amit aztán berakott az éjjeliszekrényem fiókjába. – A lónak hat lába van – jegyezte meg a világ legtermészetesebb hangján. Összecsikorítottam a fogaimat. – A kabala hazug dolog – jegyeztem meg. – Lehet, hogy így van – felelte Martina. – Ha jól tudom, telefonálni szeretne – vette át a szót Franz derűsen. – A belső biztonsági szolgálat részéről kijelenthetem, hogy ezt a kérést nagy örömmel teljesítjük. Franz és Martina felsegítettek. Szörnyen fájt minden mozdulat. Soha nem gondoltam arra, mennyi érzékeny izom és csont van a testemben. Végül azért sikerült megállnom a saját lábamon. Meztelen talpamat szinte csípte a hideg padló; bő, idétlenül rövid kórházi hálóingem a fenekemet verte. A Kreatív Jó Közérzeti Központ szerény kis intézmény. Tízlépésnyire tőlem egy teremben örömtől repeső gyermekarcok fényképét láttam a falon. Újabb tízlépésnyire onnét az előszobát Monet vízililiomos festményei díszítik. A főbejáraton kilépve kis, elkerített parkba jut a látogató. A sima téglafalon grafittifeliratok: JÉZUS SZERET TÉGED... MINDEN SZÉP A MAGA MÓDJÁN... MA VAN HÁTRALEVŐ ÉLETED ELSŐ NAPJA. Felfelé fordítottam a tekintetem, de nem láttam eget, napot vagy felhőket. Hatalmas betonkupola borult a park fölé, mint egy katedrális boltíves tetőzete. A mennyezetről három higanygőzlámpa függött; ezek töltötték be a nap szerepét. – A földfelszín alatt vagyunk – magyarázta Martina, látva arcomon a megrökönyödést. – Veritas alatt – tette hozzá, és felfelé mutatott; körme zöld fénnyel foszforeszkált. – Még csak negyven hektárt gyarmatosítottunk, de folyamatosan terjeszkedünk. A park kicsi, szűkös helyen terült el, mégsem volt bezártsági érzésem, sőt az a benyomásom támadt, hogy még soha életemben nem tartózkodtam ilyen megnyugtatóan tágas térben. Fenyőillat úszott a levegőben. Mindenfelől madárdalt hallottam, egy csodálatos, felemelő fúga derűs hangját. Egy tucat, különböző pillangófaj tarkábbnál tarkább képviselői röpködtek körülöttem, és színeik pillanatokra bizarr mintákba álltak össze. Kikövezett ösvény kanyargott a cinneákkal, kardvirágokkal, tulipánokkal és bazsarózsákkal teliültetett zsebkendőnyi ágyások között. – A mi városunk persze sohasem lesz olyan nagy, mint Veritas, de nem is ez a célunk – mondta a lány. A mennyezetet tanulmányoztam. Betonbelek, szerteágazó ütőerek, kusza acélidegek kanyarogtak Veritas alatt. Egyszer csak valami nagyon különös tárgy repült el a fejem fölött. – A lényeg, hogy Satirev létezik és működik – folytatta Martina.

Egy disznó. Disznó? Igen, egy disznó lebegett tova felettünk kis kerubszárnyaival csapkodva. Olyan volt, mint egy miniatűr kormányozható léghajó. Talán valamiféle gépezet vagy játékszer? Nem! A visítása nyugtalanítóan élethűnek hangzott. – A disznónak szárnya van – mondta Franz. A hazugság hallatán borsódzni kezdett a hátam. Ekkor egy vézna kismacska settenkedett ki egy aranyfa cserje mögül. A félelemtől égnek állt a szőre. Megállt, majd elnyújtotta a testét, és megiramodott a Kreatív Jó Közérzeti Központ irányába. Egy pillanat múlva az üldöző' is megérkezett. Az volt az első gondolatom, hogy egy kutyát látok. De nem. Más alakja van. És az a hosszú, kötélszerű farok... A gerincem aljáról borzongás indult felfelé. Patkány. Akkora, mint egy vemhes borz. És a patkány üldözi a macskát. – Nagyon különös hely – mondtam, és belebámultam Martina egzotikusán kikészített szemébe. – Nem gondolod? – A különösség is relatív fogalom – válaszolta. – Az eszem megáll. – Nem nehéz életre kelteni egy hazugságot. Az avantgárd mikrobiológia repülő disznóval és túlméretes patkánnyal is könnyedén tud szolgálni... bármit előállítanak. – Akkor is megáll az ész. – Időbe telik, míg az ember megszokja ezt a várost – szólalt meg Franz. – De biztos vagyok benne, hogy magának is sikerülni fog. Szerintem maga remek fickó, Jack. A telefonfülke egy bíborszínű fűvel és ötlevelű lóherével benőtt dombocskán állt. Lassan lépkedtem a különleges növényzeten. A testem helyén egyetlen hatalmas zúzódás sajgott. Kinyitottam a tolóajtót. Martina és Franz hallótávolságon belül maradtak, úgy figyeltek. – Ugye tudja, hogy vissza kell fognia magát? – Igen, tudom – feleltem őrzőmnek. – Ha csak halvány célzást is tesz arra, hol van és hogyan került ide, szkopolaminnal átitatva otthon találja magát Veritasban, és nem fog emlékezni arra, hogy Satirevben járt. Egyetlen részlet se fog az eszébe jutni. Az pedig nem lenne túl szerencsés, igaz? A telefont csalárd módon titokban becsatlakoztatták a ve ritasi hálózatba, és így ingyen vették igénybe az igaznak szánt szolgáltatást. Kinyújtottam a mutatóujjamat, és benyomogattam a megfelelő gombokat. Helen csak a hetedik csörgés után vette fel a kagylót. Nyilván álmából ébredt. – Halló – szólalt meg kábán. – Felébresztettelek? – Persze hogy felébresztettél – motyogta. – Azt se tudom, ki vagy. Nem vesztegettem az időt. – Figyelj rám! Ne kérdezz semmit! – Jack! Te vagy az? – Én. Ne kérdezd, hol vagyok! Minden ezen múlik. Helen idegesen felsóhajtott. – Mmmm... jó hallani a hangodat, Jack.

– Közöttük vagyok. Érted, miről beszélek? – Azt hiszem, igen. – Most vizsgálják meg a kérelmemet. Lehet, hogy bevesznek. Remélem, most már nem ellenzed. – De ellenzem – morogta a feleségem. Szorosan a karomra tekertem a zsinórt, megfeszítettem, mint egy imaszíjat. – Hallottál valamit Tobyról? – kérdeztem. – Ma jött tőle egy képeslap. – Nem említette, hogy az egészsége... nincsenek ízületi fájdalmai, vagy... – Csak annyit írt, hogy részt vett egy kenuversenyen. Huszonhetedikén kell kimennem érte a buszállomásra. – Nem írja, hogy fáj a feje? – Nem. Belecsókoltam a műanyag mikrofonba. – Amint tehetem, visszahívlak. Szia, Helen. Nagyon-nagyon szeretlek. – Én is nagyon-nagyon szeretlek tégad, Jack... de kérlek, gyere el onnan! Kérlek! A helyére tettem a kagylót. Martina és Franz felé fordultam. A hátuk mögött egy bozontos fekete patkány a földhöz szegezett egy sziámi macskát, és marcangolni kezdte a torkát. – Jól csinálta – dicsért meg az őrzőm. 5. Röviddel azután, hogy az időjárásmérnökök átállították az ellenállás-szabályzókat, és vakító smaragd napfénnyel árasztották el a szombat reggeli tájat, Martina beriszálta magát hozzám a kórterembe. Kihúzta az éjjeliszekrényem fiókját, és kivette belőle a röhejes lópatkót. – Bevált – mondta diadalmasan, és két kézre fogta a talizmánt, mintha szét akarná törni. – Tényleg? – kérdeztem szkeptikusan, gúnyos mosollyal az arcomon. Nem hajlok a babonára. Persze a pszichoneuroimmunológiáról más a véleményem, az valóban létezik. Martina a táskájába ejtette a patkót. Azt mondta, szerencsém van, mert a kérelmezőknek általában egy teljes hónapot kell várakozniuk a Földi Paradicsom Hotelben, amíg a kormány dönt az ügyükben. Az én esetemben másként történt, így ha dr. Krakower kienged a kórházból, már akár ma délután találkozhatom magával Manny Ginsberggel. – Képzeld, Jack, részt vehetsz egy pápai audiencián! Húsz perccel később megjelent dr. Krakower a mindig kenetteljes Franz Beauchamp társaságában. Martina látszólag őszinte aggodalommal, Franz pedig ájtatos sajnálattal nézett rám, miközben a doktornő megvizsgálta sérüléseimet. Levette a kötést a fejemről, és a tapaszon keresztül megtapogatta a törött bordámat.

– Lehet, hogy ez most fájni fog egy kicsit – figyelmeztetett, és a következő pillanatban megismertem a pokol legszörnyűségesebb kínjait. A vizsgálat után dr. Krakower derűsen kijelentette, hogy elmehetek, de még naplemente előtt vissza kell jönnöm ellenőrzésre. Belebújtam a bőr kezeslábasomba. Csütörtökön abban indultam munkába. Milyen réginek, távolinak és álomszerűnek tűnik most az a nap! Martina és Franz kivezettek a kórházépületből. Átgyalogoltunk a parkon, és kijutottunk egy széles, Jordán folyónak nevezett csatorna partjára. Tiszta volt a víz, a szaga pedig az alkoholmentes sört és a jávorfa kérgének kisajtolt nedvét juttatta az eszembe. A felszín alatt aranyszínű pisztrángok cikáztak: így csillog esténként a holdfény a hullámokon. Egy frissen festett, vörös gondola ringatózott a rakpart közelében. Beszálltunk. Míg őrangyalom evezett, Martina elmondta a Manny pápával kapcsolatos legszükségesebb tudnivalókat. – Először is tudnod kell, hogy ő állandóan Satirevben tartózkodik. – Martina elmagyarázta, hogy a képmutatók többségének csak pótotthona ez a város. Időről időre elzarándokolnak ide, a föld alá, hogy gyakorolják a hazudozást, Manny Ginsberg viszont sosem hagyja el Satirevet. – Ez egyébként meg is látszik rajta, egy kicsit bogaras – figyelmeztetett a lány. – Nem lep meg – mondtam. Abban a pillanatban egy vizimenyét ugrott ki a Jordánból, és lecsapott egy, a parton gubbasztó gyanútlan, pettyes békára. – Hangoztasd, mennyire szereted a fiadat! – javasolta Martina. – Mondd el, hogy megteszel mindent a gyógyulása érdekében! A pápa szereti az érzelgős beszédet. – És ne nézzen a szemébe! – tanácsolta Franz. – Gyűlöli az egyenes tekintetet. Őrangyalom egy takaros, masszív, makulátlanul fehérre meszelt stégnél tett ki minket. A cölöpökön kerámiából készült műpelikánok és műsirályok gubbasztottak. A stéggel egy vonalban, a parton egy ugyancsak ízléses, tiszta építmény állt: valószínűleg egy horgász kunyhója. A lábtörlőn német juhász kutya terpeszkedett. Lustán körözött a fejével: egy szitakötőt figyelt. – A szentszék! – jelentette be Martina, és a kunyhóra mutatott. – Inkább talán egy halászkunyhó – javítottam ki. – Nem, ez itt a szentszék – mondta Franz is, miközben kikötötte a gondolát. – Lehet, hogy nem rendelkezünk az áhított anyagi bőséggel – szólalt meg a kutya –, de attól függetlenül ez a szentszék. A szemem se rezdült. Kezdtem már hozzászokni az efféle furcsaságokhoz. Ekkor csendesen kinyílt a jól olajozott ajtó, és egy világos szemű, alacsony, ideges ember lépett ki rajta. Hatvanas éveit taposta. Ragyogó fehér poliészter öltönyében baktatott ki elénk. Martinát és Franzot utasította, hogy jöjjenek vissza értem egy óra múlva. – Kér egy csésze frissen pörkölt kávét? – kérdezte Manny Ginsberg, miközben bevezetett egyszobás folyóparti birodalmába. A német juhász jött utánunk, léptei kopogtak a fapadlón. – Nagyon ízletes. – Kérek – feleltem örömmel. Körülnéztem. Manny kunyhója belül ugyanolyan makulátlan volt, mint kívül.

– Hozzon magának egy széket! Egyetlen szék se volt a szobában, így a szőnyegre telepedtem. – Egyébként Ernst a nevem – mondta a kutya, és felém nyújtotta a mancsát. – Jack Sperry – mutatkoztam be én is. Kezet ráztunk.Ön beszél angolul – állapítottam meg. – Bioelektronikus szervbeültetéssel módosították a gégémet. Manny kisompolygott a teakonyhába. Levett egy rézkannát a kerozintűzhelyről, forró vizet töltött két agyagbögrébe, majd mindkettőbe beleszórt egy-egy púpozott kanál Donaldson-féle iható kávékristályt. – Frissen pörkölt kávét ígért – jegyeztem meg veritasi őszinteséggel. – Nekünk ez a friss – felelte a pápa. – Akar hallani egy viccet a beszélő kutyáról? – érdeklődött Ernst. – Nem – válaszoltam őszintén. – Vagy úgy – mondta erre a kutya barátságtalanul. Láthatóan rosszulesett neki a visszautasítás. Manny visszatért a teakonyhából. Egy Coca-Cola feliratú tálcán egyensúlyozta a kávésbögréket. Egy tejszínes edényt és egy Só feliratú dobozt is hozott magával. – Odafönt az egy steril világ. Steril, fojtogató és kimerítő. – Mellém telepedett a tálcával, és az égre emelte a szemét. – És nemsokára a miénk lesz. Kételkedik ebben? Figyeljen ide... máris becsempésztünk húsz képmutatót a törvényhozásba. Egy magunkfajta tehetséges ember könnyedén meg tudja választatni magát. – Úgy érti, meg akarják hódítani Veritast? – kérdeztem, és vigyáztam, nehogy Manny szemébe nézzek. A pápa a fülére csapta a tenyerét. – Kérem! – Ne használja a „hódítás" szót! – figyelmeztetett a kutya. – Meg fogjuk reformálni Veritast – javított ki Manny. A szőnyeget bámultam. – Az igaz szép, szent atyám. – Kezemet tördelve belekezdtem az ismerős litániába. – A hazugságok korában a politikusok félrevezették a népet, a reklámok felmagasztalták az árukat, a papok túloztak... – Satirev alapítóinak nem volt semmi kifogásuk az igazmondás ellen – felelte a pápa –, csak az zavarta őket, hogy képtelenek mást mondani, mint az igazat. Azt vallották, hogy a kötelező őszinteség olyan, mint a mosolyogva vállalt rabszolgaság. – A kávésbögréjével felfelé mutatott. – Ott fönt az igazság... – Letette a bögrét. – Itt lent az emberi méltóság. James Morrow: Az igazmondók városa 37 – Halkan felkacagott. – Mi Satirevben az utóbbit választottuk. Édesen szereti? – Mit? – A kávéját. Édesen szereti? – Ami azt illeti, elfogadnék egy kis cukrot. A pápa átnyújtotta a sótartót. A tenyerembe ráztam, majd a nyelvem hegyére vettem néhány szemcsét. Cukor. – Darabokra törte a szívem – mondta Manny, és a mellére tette az egyik kezét. – Teljesen magamba roskadtam, amikor meghallottam, mi történt Tobyval.

– Valóban? – Össze vagyok törve. – De hát nem is ismeri őt. – Ön olyan nemesen cselekszik. – Én is így gondolom – mondta Ernst. – Pedig én csak egy kutya vagyok. Manny satirevi sót hintett a kávéjába. – Csak egyvalamit szeretnék kérdezni magától. Jól figyeljen! Szereti a fiát? – Az attól függ... – Nem egyszerűen az a kérdés, kedveli-e, hanem az, hogy szereti-e őrülten, feltétel nélkül, nem veritasi szeretettel. Meglepő módon gondolkodás nélkül megadtam a kérdésére a választ, igaz, nem sikerült rögtön kimondanom. – Szeretem – nyögtem ki végül, és mélyen belenéztem Manny szemébe. – Őrülten, feltétel nélkül, nem veritasi... – Akkor engedélyezem a kezelést – jelentette ki Manny. – Gratulálok – mondta a kutya. – De figyelmeztetem, nem mindenkinél hatásos a gyógymód. – Manny mohón szürcsölte a kávét. – Azt tanácsolom, csinálja teljes odaadással, szívvel-lélekkel, még akkor is, ha meg van győződve arról, hogy nincs lelke. Kérem, ne nézzen a szemembe! Elfordultam. Nem tudtam, ujjongjak-e, amiért felvettek, vagy kezdjem mindjárt latolgatni a kudarc lehetőségét. – Ön szerint mekkora az esélyem a sikerre? – Majdnem száz százalék – felelte Manny. – Egészen komoly esélye van – helyeselt Ernst. – Fogadni mernék, hogy sikerül – lelkendezett tovább a pápa. – Persze az is lehet, hogy hazudunk – mondta a kutya. Vasárnap reggel keresztülgyalogoltunk Martinával a Kreatív Jó Közérzeti Központot körülvevő, ötlevelű lóherével borított réten, és a hegytetőről felhívtuk Arnold Cook Locke kerületi házát. Martina a feleségemnek adta ki magát, és közölte a főigazgatóval, hogy rendkívül magas a vérnyomásom, és legalább egy hétig nem mehetek dolgozni. A meséje komoly fejfájást, sőt az igazat megvallva, némi szexuális izgalmat is okozott nekem. Arnold Cook legmélyebb együttérzéséről biztosította a családot. Ennyi volt az egész. Milyen csodálatos fegyver a hazugság, gondoltam. Egyszerű és praktikus eljárás. Kezdtem érteni, miért volt olyan népszerű a régi időkben. Martinával a parkban sétálgattunk; Franz Beauchamp pedig cseppet sem diszkréten mindvégig ott lézengett a közelünkben. A lány megszorította a kezem, és ettől valamennyi ujjam helyén egy-egy erogén zóna lüktetett. Martina elmond ta, hogy még aznap visszamegy Veritasba. Végre sikerült állást kapnia. Ő fogja írni Descartes kerület képviselőjének, Doreen Hunternek a beszédeit.

– Hiányozni fogsz – mondtam. – Visszajövök – felelte, és a szabad kezével megtapogatta barokk kontyát. – Azt kell tennem, amit a többi képmutatónak. Évente kilencven napot idelenn töltök, Satirevben. A jövő pénteken újra itt leszek a Jordánnál menyétvadászaton. – Meglátogatsz majd? – kérdeztem tőle. Micsoda vonzó, egzotikus nő! Martina felnézett az égre, és bólintott. – Ha szerencséd van, addigra te is képmutató leszelmondta, és közben egy repülő disznót követett szép szemével. – Ha tudatni akarsz velem valami fontos igazságot, jobb, ha most rögtön megteszed. – Igazságot? – Olykor-olykor mi, képmutatók is szívesen hallunk ilyesmit. – Hát, azt hiszem, meg kell mondanom neked, hogy...Magam is csak akkor jöttem rá, mit érzek legbelül, amikor szavakba öntöttem: – Meg kell mondanom neked, Martina, hogy egy kicsit szerelmes vagyok beléd. – Csak egy kicsit? – kérdezte a lány. Leterelt a folyópartra, Franz persze továbbra is ott maradt a nyomunkban. – A szerelmet nehéz mennyiségileg kifejezni. – Egy nyitott motorcsónak haladt el a part közelében. Mellettünk két kikötött gondola táncolt a hirtelen jött hullámok tetején. – Megkérdezhetem, hogy te hogyan érzel irántam? – Erről nem szeretnék nyilatkozni. – Martina kiszabadította a kezét a szorításomból. – Végső soron mindkettőnknek csak fájdalmat okoznék vele. – Beszállt a gondolába a vezető helyére, és a vízbe merítette az evezőt. – Biztos vagyok benne, hogy satirevi polgár lesz belőled – mondta, miközben egyre távolodott a parttól. – Hiszek benned, Jack! – kiáltotta még vissza, mielőtt eltűnt a szemem elől. Nyomában ott maradt a háromezer wattos napsütés. Az áramlás dél felé sodorta azt a gondolát, amelyben Franzcal utaztunk. Virágágyások, hollandus és Cupido formájú kertitörpék díszítették a part menti házikók udvarát. Egy háromemeletes, rikító rózsaszínre festett, deszkaburkolatú épület előtt kötöttünk ki. Villogó neon hirdette a nevét: FÖLDI PARADICSOM HOTEL. Kőfal vette körül az udvart. A hatalmas rózsaszín kapu aljába vasrácsos ajtót szereltek. Az ablakok előtt rózsaszín rácsok tekergőztek, mintha egy cenzor tolla rajzolta volna oda őket. Aztán hirtelen felemelkedett a kiskapu, nyikorogva és otrombán, mint egy automata garázsajtó. Franz átvezetett a boltív alatt. Végigsétáltunk egy rózsaszín betonúton, majd a főbejáraton belépve a fogadópulthoz mentünk. Franz megmondta a nevemet a hivatalnoknak. A mellére tűzött jelvény tanúsága szerint Leopo/dnak hívták ezt a lóarcú, negyven év körüli, elhízott férfit, aki égrekiáltóan képmutató hawaii inget viselt. Leopold hamarosan megállapította, hogy csakugyan várnak egy bizonyos Jack Sperryt Platón kerületből, majd kiadott nekem egy rózsaszín tunikát, melynek mellrészére a NOVÍCIUS szót bélyegezték. Ez a ruhadarab is ugyanolyan bő volt

nekem, mint a Kreatív Jó közérzeti Központban öltött köpeny, így könnyűszerrel fel tudtam húzni az utcai ruhám tetejére. – Irtó elegáns – állapította meg Leopold. Nem tudtam megállni, hogy ne válaszoljak neki: – Kevés magához hasonló, jelentéktelen külsejű emberrel találkoztam életemben. A főboy szerepét egy pókszerű öregember töltötte be, akinek olyan volt a bőre, mint a sárgadinnye héja. Végigkalauzolt egy Giotto- és Rembrandt-reprodukciókkal díszített, hosszú folyosón. Franz most is ott lépkedett mögöttem, akár egy árnyék. Megálltunk egy rózsaszín, szegecselt ajtó előtt, amely inkább hasonlított egy bank páncéltermének a bejáratához, mint egy hotelszoba ajtajához. Még kombinációs biztonsági zárat is szereltek rá. – A lakosztálya – jelentette a boy. Beléptünk mind a hárman. Lakosztály. Na persze. Akkora se volt, mint a szentszék, és még sivárabbnak hatott: szőnyegnek, széknek, ablaknak nyomát sem láttam. A falak tiszták voltak, és természetesen rózsaszínűre festették őket. Két összetolt tábori ágy állt a szoba közepén. Egy magas és egy alacsony férfi hevert rajtuk cigarettázva, szintén novíciusok. – A szobatársai – mondta a boy, azután Franzcal együtt elhagyták a szobát. Tompa zajjal csukódott be utánuk az ajtó. Halk kattanások jelezték, hogy most állítják be a számzárat. – William vagyok – mutatkozott be a magas férfi. Kinéztem volna belőle, hogy csatárt játszik a Platón kerületi Kompetensek csapatában. – William Bell. – Én pedig Ira Temple – szólalt meg a vézna. – Jack Sperry. A következő egy órában elmeséltük egymásnak az életünket. Megtudtam, hogy Ira esete tipikusnak számít a képmutatást tanulók között. Megutálta Veritast. Úgy érezte, el kell jönnie onnan. Mert bárhová kerül, ennél csak jobb lehet. Még hazugságban élni is jobb, mint eltűrni szülővárosa zagyva értékrendjét, az örökös beteges igazságkeresést. – William történetét közelebb éreztem a magaméhoz. Nővére, Charlotte az egyetlen igazi társa. Csakhogy Charlotte nemrég leszállt egy Amaranth nevű bolygón, amely csupán a képzeletében létezik. William úgy gondolta, ha megtanul hazudni, maga is elutazhat nővére mitikus világába, és megszabadíthatja őt az őrület vonzásából. Ha nem sikerül, ő is odaköltözik hozzá. Miközben beszélgettünk, egyszer csak nyílt az ajtó, és egy kopasz, alacsony, barna bőrű, görnyedt férfi lépett be a szobába. Úgy járt, mint egy beteg kacsa. – A jövő hét folyamán maguk valamennyien belém fognak habarodni – jelentette ki váratlanul. Egy dossziét lóbált a kezében. – Annyira jól fogok bánni magukkal, hogy azt hiszik majd, meghaltak, és a mennybe kerültek. – Egy pillanatra huncut mosoly jelent meg az arcán, aztán folytatta: – Ez persze hazugság. A nevem Gregory Harness. Manny Ginsburg munkatársa vagyok. Hívjanak csak Mázlistának. – Mázlista eltökélten, megállás nélkül jópofáskodott. – A pápa mélységesen sajnálja, hogy nem

jöhetett el az eligazításra személyesen, de bokros teendői nem engedték... Mindegy, ezt az egész marhaságot nemsokára írásba adjuk maguknak. Melyikük Sperry? Felemeltem a kezem. – Hallottam a beteg gyerekéről – mondta Mázlista. – Szívszaggató történet. Tragikus. Magával vagyok, Sperry. Higgye el, nagyon szorítok! Hát így kezdődött. Fejest ugrottunk a hazugságok tengerébe, és elmerültünk a csalárd satirevi valóság zavaros vizében. Kora hajnalban Mázlista beterelt minket egy dömper vezetőfülkéjébe, és elvitt egy óriási gyümölcsösbe, ahol minden fán pénz terem. Ebből a hatalmas összegből ki lehetne fizetni a veritasi nemzeti adósságállomány kamatterheit. Verítékes, fárasztó napot töltöttünk el ott az égi lámpák alatt; kosárszámra szedtük az ötdollárosokat. Kedden reggel az időjárásmérnökök félelmetes hóvihart támasztottak. A szélrohamok olvadt hókupacokat terítettek szét a városban. Satirevben megállt az élet. Mázlista széles ásókat osztott szét közöttünk. – Tisztítsanak meg minden fő- és mellékutat, utcát, sétányt, ösvényt, járdát és rakpartot! – rendelkezett, így is tettünk. Bőrünkön másodfokú égési sebek keletkeztek, miközben rendületlenül hordtuk a havat le a folyóparthoz, hogy aztán belezúdítsuk a Jordánba. Mázlista jeges vízzel átitatott rongyokkal törölgette a homlokunkat, limonádéval csillapította a szomjunkat, és eukaliptuszolajjal kenegette fájó hátunkat – de azért egész nap űzött-hajtott minket. A szerda délelőtt unalmasán, hatpatájú lovak patkolásával telt. Délután fárasztóbb munka következett: Satirev számtalan sziklakertjét díszítgettük. Társaimmal együtt megállapítottuk, hogy az itteni kövek rengeteget fecsegnek, és tökélyre vitték az önsajnálatot. Egyfolytában azt panaszolták, hogy nem elégíthetik ki mozgásigényüket, és a világ nem adja meg nekik a kellő tiszteletet. Felvilágosítottak arról, hogy egy kőnek pokol az élete. Ha sebet ejtenek rajtuk, vérük fakad. Aztán újabb hazugságok következtek, ezúttal csütörtöki hazugságok. Brigádvezetőnk festékszórókkal rakta meg a teherautót. Végigvonultunk Satireven, és minden nyilvános parknál megálltunk, hogy bíborszínűre fessük a füvet, kékre a rózsákat, pirosra az ibolyákat. Munka közben mindannyian olyan pettyesek lettünk, mint azok a bizonyos Jackson Pollock-képek, amelyeket nemrég kritizáltam meg. Miután nyugovóra tértem a Földi Paradicsomban, különös látomások kergetőztek fáradt agyamban: levendulaszínű káposztafejek, karmazsin krumplik, indigó dzsungelek, sárgászöld jéghegyek, négyszögletes labdák, nyápic bálnák, óriás törpék és hosszú, hajlékony lábakon járó kígyók... És a hazugságok egyre csak szaporodtak. Pénteken Mázlista 22-es kaliberű vadászpuskákkal szerelte fel a tanulókat. Megtanított minket a fegyver használatára, és – élve a veritasi neveltetésünk adta lehetőséggel – arra kért, eskü alatt jelentsük ki, hogy a puskák birtokában nem próbálunk megszökni. – Még ma mindenkinek le kell lőnie egy repülő disznót. Ne hagyják megtéveszteni magukat! Csalóka a kép. Lomha termetük ellenére rendkívül fürge teremtések. – Nemsokára egy kilencágú korbácserdőben gubbasztottam a Jordán partján. Puskámat a térdemen nyugtattam, és a kezelésen járt az eszem. Egy rücskös fekete test siklott a

levegőben a folyó túlsó partján. Olyan volt, mint egy óriási bögöly árnyéka. Az Aliz Csodaországban jutott róla az eszembe; annak James Morrow: Az igazmondók városa 39 idején kritizálás előtt átfutottam a könyvet. „Itt az időmondta a Rozmár –, hogy szót ejtsünk bizonyos dolgokról." Felkaptam a puskát. Célba vettem a testet. A teleszkóp nézőkéjének közepe táján repült, a függőleges tengelytől keletre. „Lábbelikről... és hajókról... és pecsétviaszról... káposztafejekről és királyokról." Elsütöttem a fegyvert. „És arról, miért forr a tenger." A megzavarodott állat visítva zuhant lefelé. „És arról, van-e a disznónak szárnya." A véres test a vízbe tJoccsant. Amikor az ember minden izma sajog a pénzszüret után, nem vonja kétségbe, hogy a pénz fákon terem. Amikor egész bőrfelületén érzi a perzselő hópelyhek nyomait, nem tehet mást, elhiszi, hogy a hó forró. Amikor minden idegszálával arra összpontosít, hogy lelőjön egy repülő disznót, nem kérdőjelezi meg a faj ontológiai státusát. A Földi Paradicsom Hotelnek egyetlenegy étkezőhelyisége volt csak, egy Orosz Teaszalon elnevezésű makulátlanul tiszta terem. Pénteken este Mázlista oda vitt minket vacsorázni. A falat ragyogó fehér csempék borították. Az ülőalkalmatosságok – csillogó fémállványokra erősített piros műanyag párnák – leginkább art deco gombákra hasonlítottak. Az étlapon különféle fantázianevekkel illették a legyilkolt tehenekből készült fogásokat: „sajtos szelet", „hot dog", „hamburger". Mázlista biztatott, rendeljünk amit szemünk-szánk kíván. – Alaposan meghajszoltam magukat – ismerte be, amikor elénk tették az ételeket. – Az még enyhe kifejezés – jegyeztem meg. Mázlista lecsavarta a veritasi Csaknem Paradicsomos Ketchup kupakját. – Mondják csak, nem érzik most más embernek magukat? – kérdezte. – Én nem – felelte Ira Temple, miközben mohón tömte magába a marhaszeletét. William Bell beleharapott a sajtburgerébe. – Ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. – Szombaton nagyon sűrű a program – mondta Mázlista, és ketchupot rázott a sült krumplira. – Cukrot ásnak majd a sóbányában, vizslákkal tanulnak együtt egy nyelvészeti szemináriumon, és bikacombokra kérnek áldást a pápától. De nekem az a tapasztalatom, hogy ha valaki péntek estére nem tud hazudni, akkor abból sohase lesz képmutató. – Mázlista ekkor egyenesen belenézett William szemébe, Satirevben ez a pillantás ritkaságnak számított. – Mondd, fiam, mije van a disznónak? – Hm? – A disznónak. Mije van? Nemrég akadt egy kis dolgod a disznókkal. Ismered őket. William a félig elfogyasztott tehenet bámulta. Csaknem egy percig fontolgatta a választ. Végül felemelte a fejét, behunyta a szemét, és boldogan elrikkantotta magát, valahogy úgy, ahogyan a hazugságkori gyerekek szoktak volt karácsony napján. – A disznónak sz... szárnya van! – Mit mondott?

– Sz... sz... szárnya! – William örömében leugrott a székről, és körbetáncolta az asztalt. – Szárnya van, szárnya van!énekelte. – A disz-nónak-szárnya-van! – Jól van, William! – ordította oda Ira. Irigységgel vegyes aggodalom tükröződött az arcán. Mázlista mosolygott. Bevett a szájába egy krumplidarabot, és Ira felé bökött a villájával. – Most maga következik. Meséljen nekem a pénzről! Hol terem a pénz? Ira mély lélegzetet vett. – Nos, ami azt illeti, ez egyáltalában nem könnyű kérdés. Egyesek azt állítják, hogy a pénz nem terem sehol. Mások vitatják ezt a nézetet, és szerintük... – A pénzről beszéljen, fiam! Hol terem a pénz? – Fákon! – sikoltotta ekkor Ira. – Miken? – A pénz fákon terem! – És én vagyok Sába királynője! – ordította William. – Én vagyok a francia király! – visította Ira. – Tudok repülni! – folytatta William. – Tudok a vízen járni! – vágta rá Ira. – Isten megvédi az ártatlanokat! – A bűnös mindig megkapja méltó büntetését! – A szerelem örökké tart! – Örökké tart az élet is! Mázlista a vállamra tette bütykös kezét. – Mondja csak, Jack, mi a helyzet a hóval? Milyen a hó? Agyamban formálódni kezdett a válasz. Már a nyelvem hegyén éreztem, mint egy homokszemcsét. – A hó... a hó... – Lehet például, hogy forró? – kérdezte Mázlista. – A hó f... f... f... – Forró? – Hideg! – üvöltöttem. Aztán már csak nyöszörögtem:A hó hideg. William agonizáló pillantást vetett rám. – Tévedsz, Jack, nagyon tévedsz. – Hát nem emlékszel a hóviharra? Borzongtam, hányingerem volt, forgott körülöttem a világ. Vesztettem. A mindenségit! A francba! – Az az anyag, amit itt csinálnak, nem igazi hó. – Jack Sperry és a Xavier-pestis küzdelméből ezúttal a betegség került ki győztesen. – Annak semmi köze a hóhoz. – A hó forró – állította Ira. – A hó hideg! – Leszálltam a székről. Vakon tántorogni kezdtem az Orosz Teaszalonban. – A disznó nem tud repülni! A kutyák nem tudnak beszélni! Az igaz szép! Kimentem.

A hotel előcsarnokában sötétség fogadott. Valami orrfacsaró bűz keveredett az édeskés Jordán-szaggal. Az éjszakai portás aludt a pult mögött. Franz Beauchamp egy fonott széken üldögélt egy cserepes pálma mellett. Panamakalapjának árnyéka eltakarta hosszúkás arcát. Odatántorogtam az ajtóhoz. Zárva. De hiszen tudhattam volna: annak, aki elmegy Satirevből, vagy hazugságokkal, vagy szkopolaminnal töltik fel az agyát. Illúzió vagy amnézia: nincs harmadik lehetőség. – Nem használ a kezelés, igaz? – kérdezte Franz, és elindult felém. – Ne csüggedjen! – Mindennek vége – nyöszörögtem. – Ne szívja mellre... itt van még a holnapi nap is. – Franz levette a panamakalapját, és részvétteljes mozdulattal a szívére helyezte. Vagyis máris gyászolja Toby Sperryt, gondoltam. – Valaki találkozni szeretne magával – mondta őrangyalom. – Tessék? – Látogatója érkezett. – Kicsoda? – Erre tessék! Elvonultunk az alvó portás mellett, és végighaladtunk egy keleti irányba vezető folyosón. Egy fémajtóhoz érkeztünk, amelyre – szokatlan módon – egyetlenegy biztonsági zárat vagy riglit sem szereltek. Ehelyett a VIDEOJÁTÉKOK felirat díszelgett rajta. Frank lenyomta a kilincset. Videojátékoknak nyoma sem volt a játékteremben. Állt benne viszont egy vérvörös posztóval borított biliárdasztal. A falon Picasso Fiatal avignoni nő című képének reprodukciója. Ott várt rám Martina Coventry. – Szia, kritikus! Megbeszéltünk egy randevút. Emlékszel még? – Őszintén szólva megfeledkeztem róla. – Hogyhogy „őszintén szólva"? Hát mondhat ilyet egy satirevi polgár? – Martina hozzám lépett, és felém nyújtotta gyönyörűséges kezét. – Boldogtalannak látszol, drágám. – Nem vagyok satirevi polgár. – Megragadtam párnás ujjait. – És nem is leszek soha. Martina megkopogtatta Franz panamakalapjának a karimáját. – Kettesben szeretnék maradni Sperry úrral – mondta Beauchampnak. – De ne aggódjon, eszünk ágában sincs például szeretkezni. Igaz, hogy rám nehezedett az önutálatnak és nyomorúságom teljes tudatának a súlya, de azért felfigyeltem Martina öltözékére. Miniszoknyája olyan rövid, hogy ha lámpaernyőként alkalmaznák, az égő foglalatáig sem érne. Madrasztáskájának szíja a vállába vág, minek következtében AZ ÉLET EGY BANKETT feliratú trikója szorosan a testéhez simul, mellei pedig két széltől dagadó háromszögvitorlára emlékeztetnek. Franz megérintette a kalapját, és lehorgasztott fejjel kiment a szobából.

– Most pedig elterelem a figyelmedet a kezelésről. – Ezekkel a szavakkal Martina felugrott az asztalra, és végignyúlt a vörös posztón. Úgy feküdt ott, mint egy szokatlanul buja, dimbesdombos vidék domborzati térképe. – Feküdj ide mellém! – Rossz ötlet – feleltem. És így is éreztem: a hempergés nem oldaná meg a problémáimat. Martina agyát kellene pumpálnom, nem pedig a többi testrészét. Meg kellene próbálnom eltanulni tőle, hogyan tudott veritasi polgár létére először hazudni. – Nem akarod? – kérdezte a lány. Nagyot nyeltem. – Nem. Nem akarom. – Vérem hőmérséklete rohamosan közelítette a satirevi hó hőfokát. – Tényleg nem? – Én nős vagyok, talán elfelejtetted? Nem akarok szeretkezni veled. Pedig akartam, a szívem mélyén hogyne akartam volna. És akkor mind a ketten felfigyeltünk valami nagyon fontos dologra. Én azt mondtam, hogy nem akarok szeretkezni vele. Ugyanakkor egy elszánt kis kópé bőr domborművet formázott a kezeslábasom két nadrágszárának találkozásánál. Vagyis hazudtam! Az agyégetésem óta először állítottam valótlanságot! Levettem a tunikát, és kibújtam a kezeslábasomból. – Lelkem mélyébe szárnyakat... – idéztem a verset, miközben rámásztam a lányra. Ő ügyes mozdulatokkal lehúzta az alsónadrágomat. Bődületesen megnagyobbodott péniszem kitört rabságából. Sikerült, a mindenségit, sikerült! Lehet, hogy a nemi szervem veritasi marad, a nyelvem viszont olyan lett, mint bármelyik satirevi polgáré. – Puha, száraz tollakat dugtam! – üvöltöttem, és letéptem Martináról a szoknyát. – S mikor nem látnak, nem figyelnek! – zihálta a lány. – Felrepülök nagy titokban! Majdnem egy tucatszor kellett fékeznem, miközben a „Megteszi"-vel lefelé haladtam a Prózai-hegység déli lejtőjén a buja, csupa zöld völgy irányába. A Szülőkímélő Kölyöktábor kunyhói és jurtái egy fenyőerdő hosszúkás tisztására épültek, félúton a lassú folyású Mosogatóvíz és egy csendes kis tavacska között. Mindjárt belém hasított a felismerés: Tobynak nem lesz kedve két nappal korábban hazatérni innen. Csupa komolytalanság, játék, szórakozás: egyszóval a Szülőkímélő Kölyöktábor olyan hely, ahol egy hétéves kisfiú örömmel ott ragadna egész életére. Megálltam a táborvezetőség épülete mögött. Sárga SzüKiTá pólót viselő kiskamaszok bandája vonult el előttem. Horgászbotokat cipeltek. Végignéztem az arcokon. Toby nem volt közöttük. Elcsíptem egy-egy szót a nevelő buzdító szövegéből. Valami olyasmiről beszélt, hogy a savas eső előbb vagy utóbb amúgy is sterilizálja a Közhely-tavat, ezért nem számít, hány halat fognak ki belőle: szegény állatok mindenképpen halálra vannak ítélve. Beléptem az épületbe. Kátránypapírdarabok és cédruszsindelyek hevertek egymás hegyen-hátán. Őszes férfi üldögélt egy asztalnál. Arcán háromnapos borosta, kezében a Strapa Magazin augusztusi száma.

– Toby Sperry apja vagyok – mutatkoztam be. – Maga pedig...? – Ralph Kitto. – A táborvezető gyanakodva méregetett. – Nézze, Sperry úr, kétségtelen, hogy felelősség terhel minket azért, hogy könnyen hozzáférhető helyre tettük a patkánycsapdát, de nem hiszem, hogy büntetőjogilag támadhatók lennének. – Nem szándékozom pert indítani maguk ellen – mondtam rögtön. Az öröm és a megkönnyebbülés jeleit láttam az arcán. Nem tudta, hogy éppenséggel hazudhatok is. – Nem lesz baja Tobynak? Némi bűntudatot érzek az ügy kapcsán. Nem mintha kibírhatatlanul kínozna a lelkiismeretfurdalás, de azért... – Azért jöttem, hogy hazavigyem a fiamat – feleltem.Holnap bevonul a kórházba. – Nehéz az élet, nem igaz? – Ralph Kitto a Strapa Magazinnal legyezgette magát. – Például itt vagyok én. Elhiheti, szívesen végeznék kellemesebb munkát. – Gondolom, alaposan kikészítik ezek a kölykök... mármint a szó átvitt értelmében. – A vodka segít. Gyakran leiszom magam. Kitto ránézett a napirendre, és azt mondta, Toby most valószínűleg íjászversenyen vesz részt, a tábortól félmérföldnyire délre, a Mosogatóvíz partján. Kifizettem a táborozási díj hátralékát, megköszöntem a táborvezetőnek, hogy elvállalta ezt a kellemetlen munkát, és elindultam lefelé a parton. Amikor kiértem a verseny színhelyére, mindjárt megláttam Tobyt. Épp akkor lőtt, és legfeljebb két centivel vétette el a céltábla közepét. – Nagyszerű lövés volt, Toby, öreg fiú! Toby mozdulatlanul állt, lövő testhelyzetben. Szavaim tartalma legalább annyira meglephette, mint érkezésem ténye. – Apa, te mit keresel itt? Egy hónapja láttam utoljára a fiamat. Most magasabbnak, karcsúbbnak, barnábbnak – és érettebbnek! – találtam, mint elválásunk idején. Maszatos sárga pólót viselt, és hozzá azt a farmert, amelyet tavaly tavasszal rövidnadrággá alakított át. – Érted jöttem – válaszoltam, és egészen közel mentem hozzá, persze ügyelve arra, nehogy észrevegye: a betegség tüneteinek a nyomát fürkészem a testén. Tobynak ugyanolyan sötét, erős szálú, egészséges volt a haja, mint azelőtt. A szeme csillogott, strammnak látszott, és cseppet sem volt kékes a bőre. – Nem úgy van az. Busszal megyek haza vasárnap. – Egy nyílvesszőt illesztett a húrra. – Anyu kijön elém az állomásra. – Változott a terv. El kellett utaznia, ígéretes ufós-sztori bontakozik ki a Hegelsivatagban. – Nem tagadhatom, enyhe öröm fogott el: az igazság édes ízét éreztem a számban. Csomagoljunk össze gyorsan! Melyik a ti kunyhótok? Toby levette a húrról a nyílvesszőt, és a céltábláktól húsz méterre fekvő jurtatáborra mutatott. Az íjászatot vezető nevelő enyhén sántított, de egyébként jellegzetes, napbarnította képű erdőjáró ember volt. Toby úgy mutatott be neki, hogy én vagyok a világ legjobb apukája. Azt mondta, szeret. Különös, milyen spontán érzelemkitöréseik vannak agyégetés előtt a gyerekeknek. Toby leadta az íját, és megindultunk az egyik kis, kerek kunyhó felé. – Szépen lesültél,'fiam. Makkegészségesnek látszol. De örülök, hogy megtaláltalak! – Apa, te olyan furcsán beszélsz.

– Gondolom, te is egészségesnek érzed magad. – Mostanában elég sokat fáj a fejem. Összecsikorítottam a fogaimat. – Biztos vagyok benne, hogy ez nem ok az aggodalomra. – Jó lenne, ha itt maradhatnék még – mondta Toby felfelé menet a szobájába vezető rozoga falépcsőn. – Holnap kígyóvadászatra mentünk volna Barry Maxwellel. – Te Toby, jobban jársz, mint gondolnád. Még egy teljes vakáció vár rád. – A szoba csak egy kicsivel volt rendetlenebb, mint ahogyan elképzeltem. A földön gyűrött ruhadarabok és Encyclopedia Britannica képregények hevertek egymás hegyen-hátán, kusza összevisszaságban. – A föld alatt fogunk élni egy mesebeli királyságban. Csak mi ketten. – Miféle mesebeli királyságban? – kérdezte Toby. – Nagyon fogod élvezni. Egész nap horgászni járunk és fagyizunk. Toby szélesen elmosolyodott, csak úgy ragyogott az arca a boldogságtól: ilyen egy satirevi mosoly. – Jól hangzik. – Kinyitotta a katonaládáját, és tömködni kezdte bele a holmiját: a hajómodelleket, a pólókat, a kezeslábasokat, a ponchót, a képregényeket, az elemlámpát, a kulacsot és a csajkát. – Anyu is velünk jön? – Nem. – Akkor ő kimarad minden jóból. – Úgy van: kimarad minden jóból – helyeseltem. Toby felmutatott egy borzalmas, csámpás csatahajót, és büszkén kijelentette, hogy ezt ő készítette. – Hogy tetszik, apa? – Nahát, Toby – lelkendeztem –, egyszerűen csodálatos! Hajdú Gábor fordítása Vass Mihály rajza Folytatás következik

KÉPZŐMŰVÉSZET Sinkó István Letatlin 60 éve készült el a Letatlin. Pontosabban: 60 éve készült el a Letatlin modellje, melyet 1932 áprilisában mutatlak be Moszkvában, az írók Klubjában. De vajon tudja-e a Kegyes Olvasó, hogy egyáltalán mi volt az, amit 60 évvel ezelőtt bemutattak Moszkvában? Mi is volt ez a bizonyos Letatlin? És egyáltalán... érdemes-e bármiről is írni, ami 60 évvel ezelőtt történt Moszkvában, akkor, amikor Moszkva ugyan még ma is létezik, de hol van már „az" a Moszkva és az akkori írók Klubja? Igen, kell írni a 60 évvel ezelőtti, bulgakovi Moszkváról, ahol az írók Klubjában, azon az áprilisi napon nem Woland, a fekete mágia professzorának nevét suttogták riadtan az apparatcsikok, hanem egy, az előző évben kitüntetett orosz művész, Jevgraf Nyikiforovics Tatlin fantasztikus, igenis FANTASZTIKUS kísérleti repülő modelljét csodálták meg. Tatlin az orosz futurizmus egyik fenegyereke, egy sorban szokták emlegetni Majakovszkijjal, Rodescnkóval és Liszickijjel. 1953-ig tartó, 68 évnyi élete telve volt a kalandor-képzőművész, a díszlettervező-dekoratőr, a megrendelésből élő grafikus oroszországbeli hétköznapjainak minden furfangjával és nehézségével. Kitüntetések és könyörtelen, megsemmisítő bírálatok, kritika és önkritika, felajánlások és evakuáció – ez volt a sorsa, annyi más sorssal együtt. Tatlin mindig igyekezett megkísérteni az Istent. Kisméretű plasztikáit, anyagkombinációit, kontrareliefjeit 1916-tól a kísérletezés, a tudós-művész nyugtalansága, a formán és az anyagon való átlépés szándéka jellemzi. Nem megújítani, hanem átformálni, megtörni és valami teljesen újat akart létrehozni. Mint korának számos forradalmi művésze, a csillagok felé – akkor számára a vörös volt az egyetlen – kívánt haladni. Ez az örök kísérletező kedvű művész először 1920-ban váltotta ki a csodálat és a bírálat kétszólamú kórusát kritikusaiból. A kor propagandaszellemének megfelelő kampányban (monumentalizmus!) egy grandiózus tervet alkotott, a jól ismert, de soha meg nem valósított, a megdőlt Bábel-tornyot idéző, III. Internacionálé emlékművének tervét. A hatalmas, üvegacél épületszobor 1920-25 között a művésznek – jóllehet a valódi kivitelezhetőséget erősen kétségbe vonták – számos külföldi díjat és kiállítási sikert hozott. Azután szép csendben, az ország anyagi helyzetére való hivatkozással, elmaradt a megvalósítás. Ekkor azonban a repülésért, a levegő meghódításáért lelkesedő Tatlin már újabb elképzeléseket forgat a fejében. 1921-ben kiadja „az anyag törvényeinek feltárásával alkossunk új tárgyakat" jelszót. A kor politikai propaganda kontextusában mily józanul hat ez a felhívás! A jelszó számára egy új repülő masina létrehozását jelentette. 1932-ben, mintegy négyévi kísérletezés után megszületik a madarak – és Leonardo hasonló elképzeléseinek alapos tanulmányozásáról is árulkodó

– nagy, fura tárgya, a Letatlin. Ez a repülőmodell „művészeti alkotásnak tekinthető" – nyilatkozta a bemutatók során az alkotó („Nézze meg például a szárnyak ívét! Én esztétikai szempontból is tökéletesnek találom. Nem nyújtja-e egy esztétikailag megformált tárgy képét?"). Valóban, ez a vitorlázó repülőgép elvén mű ködő, a darvak repülését utánzó, energiát csak a széltől és a pilótától nyerő masina egyszerre volt kiállítási tárgy és ugyanakkor működő szerkezet! Egy időben szerepelt a moszkvai Szépművészeti Múzeum kiállításán és a vitorlázórepülő nap gépei között. Mindez hóbort lenne csupán? Egy művész játékos gesztusa? Egy zseniális feltaláló műve, aki korát megelőzve elkészítette a ma már sporteszközként használt sárkányrepülőt? Egy ipari formatervezett tárgy, egy az elsők közül? Úgy gondolom, a Letatlin sci-fi képzőművészeti, modellértékű mű. A forradalmi hevület, a naivitás, a tudomány és a művészet nagyszerű egymásra találásának szép példája. 1916-ban Hlebnyikov, a futurista költő, így ír Tatlinról: Tatlin a csavarszárnyálmodó Forgattyúk büszke dalnoka. Csapattal járó napvadász. A napvadász egy rossz korban, nehéz csapattal járt, mégis sikerült örök érvényűt teremtenie. Megalkotta az álom modelljét, a modell álmát, a szárnyaló műtárgyat. Mert az a Letatlin.

Arthur C. Clarke Az utolsó parancs* –...Itt az elnök beszél. Ha hallják, amint ezt az üzenetet beolvasom, az azt jelenti, hogy már meghaltam, és hazánk nincs többé. De maguk katonák... egész történelmünk során maguk a legjobban kiképzett harcosok. Tudják, hogyan kell a parancsoknak engedelmeskedni. Most hát hajtsák végre a legnehezebb parancsot, amelyet valaha is kaptak. Nehéz? gondolta keserűen a rangidős radarkezelő. Nem, most már könnyű lesz, most, hogy látták, amint imádott hazájuk földjét tömérdek nap hője perzselte föl. Többé nincs helye tétovázásnak vagy lelkiismeret-furdalásnak, ha arra kerül a sor, hogy ártatlanra és bűnösre egyaránt rászabadítsák az istenek haragját. De miért, miért halogatták ilyen sokáig? –...Jól tudják, miért kellett titkos pályára állniuk a Hold mögött. Értesülvén a maguk létezéséről, ám sosem tudva a pontos tartózkodási helyüket, egy agresszor kétszer is meggondolná, meg merjen-e támadni bennünket. Maguk lettek a mi utolsó reménységünk és legfőbb fegyverünk, elérhetetlen távolságban a földrengésbombák számára, amelyek még föld alatti silóikban megsemmisíthetnek rakétákat, és összezúzhatnak a tengerfenék mentén portyázó tengeralattjárókat. Maguk visszaüthetnek, még ha minden más fegyverünk elpusztult is... Ez megtörtént, mondta magában a kapitány. Nézte, amint a vezérlőpult lámpái sorra kialszanak, míg végül egy sem ég már. Talán sokan mégis teljesítették a kötelességüket; ha nem, ő hamarosan bevégzi a munkát. Ha valami túlélte is az első ellencsapást, az után a robbanás után, amit most készít elő, kétségkívül megszűnik létezni. –...Csak baleset vagy őrület eredményezhet háborút a maguk fenyegető árnyékában. Erre az elméletre tettük föl az életünk; és most, olyan okokból, melyeket már soha nem ismerhetünk meg, elvesztettük a játszmát... A főasztronómus tekintete a központi irányítóterem egyetlen apró ablakára vándorolt. Igen, valóban veszítettek. Ott függött a Föld, egy diadalmas ezüstsarló a csillagok hátterében. Első pillantásra mintha mi sem változott volna; de a másodikra már föltűnt... mert a sötét oldal már nem volt teljesen sötét. Elszórt pöttyökben, gonoszul foszforeszkálva ott világítottak az egykori városok helyén született lángtengerek. Mind kevesebb látszott belőlük, hisz már nemigen volt, ami égjen. Az ismerős hang még mindig beszélt a sír túlsó oldaláról. Vajon milyen régen vehették föl ezt az üzenetet? töprengett a jelfogó tiszt. És vajon miféle más utasításokat rejthet még az erőd emberfölötti tudású harci komputerének memóriája, amelyeket már sosem hallhatnak? Mivel olyan stratégiai helyzetek esetére dolgozták ki őket,

The Last Command © 1963 by Arthur C. Clarke *

melyek többé nem állhatnak elő. Visszaterelte tudatát a „mi lett volna, ha" kérdéseitől, hogy szembenézzen a megdöbbentő és még mindig hihetetlen valósággal. –...Ha legyőznek minket, ám nem pusztulunk el, létezésüket a tárgyalások során használhattuk volna fel érvként. Most azonban ez a csekélyke remény is szertefoszlott... és vele együtt az utolsó cél is, amiért magukat kitelepítettük ide, az űrbe. Ezzel meg mit akar? gondolta a fegyverzetfelelős. Hisz semmi kétség, most eljött a perc, amikor eleget tehetnek előre elrendelt sorsuknak. A halottak millióiért, azokért, akik az ő létükbe fektették minden reményüket... most mindannyiukért bosszút állhatnának, ha a több gigatonnás bombák fekete hengerei spirálvonalban zuhanni kezdenének a Föld felé. –...Elcsodálkozhatnak, hogy ha a helyzet idáig fajult, miért nem adom ki mégsem a parancsot az ellencsapásra. Elmondom. Túl késő már. A legfőbb fegyver nem segített győzni. Anyaföldünk immár nem létezik, a bosszú azonban nem támaszthatja fel a halottakat. Most, hogy az emberiség fele elpusztult, a másik felét is kiirtani őrültség lenne, méltatlan józan gondolkodású emberekhez. A viták, melyek huszonnégy órával ezelőtt még megosztottak bennünket, mostanra értelmüket vesztették. Amennyire a szívük engedi, felejtsék el a múltat. Olyan tudással és tapasztalatokkal rendelkeznek, amikre elgyötört bolygónknak leginkább szüksége van. Használják föl – fukarkodás és keserűség nélkül –, és építsék újjá a világot. Figyelmeztetem magukat, hogy nehéz dolguk lesz, de íme az utolsó parancsom. A bombáikat lőjék ki az űrbe, és robbantsák föl őket tízmillió kilométerre a Földtől. Ez bebizonyítja egykori ellenségeinknek, akik szintén veszik ezt az adást, hogy maguk letették a fegyvert. Akkor már csak egy dolgunk marad. Emberek, a Lenin-erőd legénysége, a Legfelsőbb Tanács elnöke búcsút vesz maguktól, és azt az utasítást adja, adják meg magukat az Egyesült Államoknak. Németh Attila fordítása

SZERKESZTŐI ÜZENETEK Szeifert Hedvig, Budapest Átváltozás c. elbeszélése a zombi-video korszak meglehetős halovány utánérzése. Főhőse, a szerencsétlenül járt Alex nevű ifjú, akit megtámadott a rém, mire „a tudata zsibbadni kezdett, és éppen ezért pánikba esett", aztán ijedtében átmegy a fürdőszobába, ahol is: „a torkából vastag sugárban ömlött a vére, epével keveredve". A málló húst meg a többit viszont már mindannyian ismerjük, úgyhogy nem sok meglepetéssel tudott nekünk szolgálni. Legfeljebb azzal, hogy mint nőíró, vérszomjban túltesz a gaz és elvetemült férfiírókon is. Azonkívül vigyázzon, egy Franz Kafka nevű (világhírű) író hasonló címen már irt egy nem éppen érdektelen novellát. Mellékelt verséről annyit mondhatok, hogy tisztes, háborúellenes gondolatokat fogalmaz meg teljesen közhelyszerű és érdektelen formában. Szőke Tibor, Békéscsaba Bár tisztában vagyunk lapunk lehetőségeinek korlátaival, mégis örömmel adunk helyt az Ön olvasói levelének, s talán nem esünk az öndicsértetés felettébb visszatetsző bűnébe, ha idézünk belőle: „Folyóirattá alakulása óta lelkes és hűséges olvasója vagyok az SF-magazinok királyának, a Galaktikának. A korábbi antológiákra még nemigen figyelhettem fel, mivel a betűket is alig ismertem, olyan fiatal voltam. A Metagalaktikát azonban kitartó antikváriumi vadászataim után végre sikerült hiánytalanul zsákmányul ejtenem. Kár, hogy ez a páratlanul átfogó kiadvány azóta már megszűnt. Vagy van remény a feltámadásra? A királlyal kapcsolatban még annyit, hogy nem ártana, ha «őfelsége» játékosabb lenne egy kicsit (pl. feladványokra gondolok, melyek régebbi számokban jelentek meg...)! Vagy nem hiszem, hogy akadna olyan olvasó, aki ráadásul esetleg egy-egy apróbb nyeremény reményétől sarkallva ne fejtene meg egy rejtvényt, pl. egy Asimov- és egy King-novella között!" Igaza van, lapunk felépítése már majdnem kezd néha hasonlítani Asimov híres SFmagazinjára, mely bizony sem cikkeket, sem híreket nem közöl, legfeljebb reklámokat és néhány levelet a novellák mellett. Igyekszünk kitalálni valamit, és köszönjük az ötletet! Ami a Metagalaktikát illeti, sajnos egyelőre nem tervezünk hasonló szerkezetű, igen munkaigényes kiadványt, bár egy-egy híres szerzőtől (pl. Bradbury) kiadunk gyűjteményes kötetet, mivel írásai ma már egyszerűen hozzáférhetetlenek a piacon. Duschák Zoltán, Pécs

Eszmefuttatásában azzal foglalkozik, hogy át lehet-e lépni a fénysebességet. Spekulatív módon természetesen bebizonyítható, hogy igen. Ha komolyan érdekli a dolog, javasoljuk, nézzen utána egy korábbi tudományos cikkírónk, Lukács Béla írásaiban (pl. GALAKTIKA 91./3., Utazások térben és időben, vagy még inkább ajánljuk a szerzőnek az Akadémiai Kiadónál a „4 D" sorozatban megjelent kis kötetét). Székelyhídi Zsolt, Debrecen „Képregényeket már igen régóta rajzolok, de csak most érzem úgy, hogy megvan a mesterségbeli tudásom is hozzá. Ma már alá merem írni a nevem a rajzaim alá. Foglalkozásom óraadó tanár, de még ebben az évben fogok végezni a...-i tanárképző levelező szakán." Kedves leendő tanár úr, örülünk neki, hogy megbízik szerkesztőségi véleményünkben, s őszinte kritikát kér beküldött képregényéről (Kék bolygó). Ez a következőképpen szól: 1. Ne siesse el az önmagáról alkotott véleményt. Nekünk, beküldött rajzai alapján, más a véleményünk. Úgy véljük, de ezzel egyáltalán nem akarjuk megbántani, hogy még nagyon is a „szakma" útjának elején jár. 2. Az Űrhajótörött c. fanatasyje kifejezetten összecsapott és elnagyolt munka, ráadásul rengeteg szöveggel, nem túl nagy képi-kompoziciós ötletekkel. 3. Mielőtt még letenné a tustollat, feltétlenül javasoljuk, tanulmányozza át pl. a GALAKTIKA régebbi számaiban megjelent színvonalas ismeretterjesztő cikkeket a képregényrajzolás nagy mestereiről (pl. Sváb József írásait, sőt rajzait is javasoljuk szíves tanulmányozásra, akinek rövidesen megjelenik albumkönyve a képregényrajzolás művészi technikájáról). Ha megváltozott a véleménye, írjon újra, és küldjön újabb rajzokat! Egri Edit, Püspökladány Két rövid novelláját megkaptuk. Mindkettő hamvas és éretlen. Az egyikben az unatkozó csillagász a távcsővével felfedezi, hogy jön a ronda és hatalmas üregéé, és HAMMM!... bekapja a Holdat. Na és hol maradt a sajt? A másik írás meglehetősen homályos és kusza történet a falu bolondjáról, aki egy titkos füzetbe írja az emberiség titkát, de senki sem érti. Sajnos, mi sem... Domboróczky Tamás, Eger, Fertőbánya u. 5. 3300

Keresi: Jefremov: Szélrózsa, Csillaghajók, Androméda ködfolt; Heinlein: Őrjárat a világr űrben; Botond-Bolics: Ha felszáll a köd; Martinov: A Föld nővére, Támadás a Föld ellen; Clar,ke: A jövő körvonalai; Dnyeprov-Bilenkin: Hullámverés a Marson; Bíbormúmia; Steven Brust: A lerombolt palota; Silverberg: Lord Valentin kastélya; Dávid Gray: Worluk átka; Jeffrey Stone: Az éj kardja, Az éj istene; Rasch Carlos: Meteorvadászok. Kínálja: (KFK sorozatból) Kotzwinkle: E. T., a földönkívüli; Barbet: A psziborgok álmai; Sheckley: Kozmikus főnyeremény (2 db); Fekete: Triszex; Le Guin: A sötétség balkeze (2 db) Walter: Repülnek a Vanessák; Carsac: Sehollakók; J. Elliot: Androméda; Soucek: A fekete bolygó testvérei; Brunner: A Yan játékmesterei; Shelley: Frankestein; Bontempelli: Kaland a panzióban; Menghini: Láncreakció; Huxley: Szép új világ; Lengyel: Ogg második bolygója; Chruszczewski: A kozmosz tüneménye (2 db); Ziergiebel: A világűr foglyai; Sztrugackij: Egymilliárd évvel... (3 db); Zsoldos: A feladat (2 db); Ötvenedik – antológia; Foster: A nyolcadik utas a halál; Szepes: A tibeti orgona; J. Kahn: A Jedi visszatér; Dick: A halál útvesztője; Weinbrenner: A kitüntetés; Gera: Az endogén expedíció (2 db); Clement: Az elveszett rakéta; Sefner: A szerény zseni; C Clarke: A város és a csillagok (2 db); Petecki: Messier 13; Trimble: A városgép; Kaszás: A felderítő; Kasztovszky: Kétszemélyes világ. (Ezenkívül még sci-fi könyvek a Delfin sorozatból és más egyéb kiadóktól.) Futaki József

George Zebrowski Született balcsillag alatt*

Amit látott, az a csillagok csendje volt, amit hallott, az az elektromágneses spektrum szakadatlan susogása, az acéldrót fogaival milliónyi szerkezetet őrlő világegyetem gépifémes harsogása. A mozgás a hidrogéné és a mikroszkopikus porszemeké, amelyek az erőtér pajzsa által meghajlítva örvénylettek a csillagszonda teste körül. Az idő kísérleti volt, majdnem nulla, a feladat a Naprendszer fénysebességének megközelítése. Az alvás fölött lebegve, álmodva is tudatában volt a henger alakú csillagszonda rendszereiben folyó egyszerű műveleteknek: adatokat szűrt ki és raktározott, későbbi elemzés céljából. Az identitás a múlt néma dimenziója volt, amelynek segítségével tudta, kicsoda most: M OÁ, Módosított Organikus Agy, kiborg-kapcsolatban beépítve egy kísérleti járműbe, úton az Antareszre, a fősorozatú M-típusú csillagra, 170 fényévnyire a Naprendszertől, a színkép karaktere a titániumoxid felé hajlik, ibolyántúli gyenge, vörös erős, 390 napátmérő... A kísérleti szonda átsiklott a másik tér hamvaiba, egy szürke mezőbe, amely hirtelen kioltotta a csillagokat, elhallgattatta a világegyetem elektromágneses zümmögését. Valahol messze a MOA tudatában volt annak a stressznek, amelyet a nem térbe való átlépés okoz, a rövid elhajlásoknak, amelyek miatt a biológiai szervezetek, hacsak nem hajókba épített MOA-k, nem élhetik túl a folyamatot. A MOA egy részében halványan derengett valami, hasznosságunk büszke tudatának visszfénye, de az integrált rész tudta, hogy ez csak a szerves maradványok hatása az agytörzsre. Noha az utazás a másik téren át történt, mégis eltartott tucatnyi emberi évig. Amikor a hajó visszatér a normál térbe, a MOA is visszanyeri teljes öntudatát, készen rá, hogy befejezze küldetését az Antaresz-rendszerben. Várakozott, bízva a feladatban. Tudta, hogy mikroelektromos tápfolyadékban lebeg, szintetikus idegekkel összekötve a számítógéppel és annak szinte határtalan képességű, vegyi RNSmemóriájával. Bármikor, bármilyen helyzetbe került is, beleértve az idegen civilizációkkal való kapcsolatot, hozzáférhetett a Föld minden ismeretéhez. A csillagközi szonda rutinfeladatait közönséges, emberi eredetű agyrészek végezték, engedve, hadd álmodjon a MOA, a tudatosság fölött lebegve, a feladat teljesítéséről, nem ismerve az idő múlását. A szonda megremegett, és magához térítette a MOA-t, hogy műveleti készenlétbe kerülhessen. A MOA igyekezett tökéletesen éber lenni, próbált közvetlen kapcsolatot találni vizuális, audiális és belső érzékelőivel, és kudarcot vallott. A hajó ismét megremegett, sokkal hevesebben. Hibás elektromos jelek érkeztek a MOA agyába,

„Starcrossed" © In Isaac Asimov: Machines That Think *

miniatűr nova robbant mentális mezejében, lassan szirmokat bontott, utóképe sokáig derengett a sötétben. Hirtelen úgy látszott, hogy a MOA egyik darabja eltűnt. A fedélzeti idegdúc nem válaszolt a kapcsolási pontoknál. Semmit sem látott és nem hallott az RNSmemóriabankból. Jobb oldala, emberi eredetű része elvesztette MOA-tudatát. A MOA várakozott a sötétben, riadtan, mert képtelen volt további tevékenységére, és nem tudta ellenőrizni a hibákat a szonda rendszerében. Talán az agy emberi eredetű töredékei, az eltűnt egész megmaradt része képes lenne megbirkózni a problémával, és értesíthetné őt, ha ismét helyreálltak a rendszer megszakadt kötései. Csodálta a szerkezetét felépítő részek, a mesterségesen kifejlesztett és az emberi eredetű agyrészek egyesülését: az egyik mindent tud, ami a hajó memóriabankjában található, a másik töredékes emberi múltat és bizonyos intuitív képességeket hozott magával. A MOA a legtökéletesebb mintapéldánya volt a törzsfejlődésben kialakult, ősi emberi agy és az automata funkciók ötvözetének. A MOA türelmesen várta, hogy helyreálljon integrált énje. Az idő ismeretlen mennyiség volt, még teljes énje sem rendelkezett az időmérés képességével... A gyönyör az érzések csigavonalú áramlatában érkezett, és a MOA vizuálisan előrehaladt a fénygyűrűn át: minden ragyogó kör növelte az örömét. Nem volt módja elgondolkozni azon, mi történik vele. Nem volt elegendő végiggondolni a gondolatot. Keresztülrohant egy ragyogó, kemény anyagból készült, fekete síkon. Tudta, hogy nem a szonda az, ami mozog, de nem bírt megállni. Mintha olajszerű mélységet takart volna a tükrös, fekete felszín; szokatlan formák sejlettek alatta. A MOA megállt. Egy csupasz kétlábú, egy nő kúszott feléje, a kemény, ragyogó felszínre törve, majd megérintette a kezével és ezzel megzavarta a MOA-t. – Ahogy te akarod – mondta, hirtelen hatalmas asszonyalakká nőve. – Nagyon kívánlak – mondta, füstként beléhatolva, hogy eljátsszon gyönyörközpontjaival. A MOA látta a képmást, amint puha kezében tartja az agyat. – Olyan nagyon kívánlak – mondta a belsejében a nő. A MOA tudta, hogy magában beszél. Az emberi agykomponens megőrült, valószínűleg azoknak a meggörbüléseknek és rázkódásoknak a következtében, amelyeket a szonda szenvedett el, mikor behatolt a nem térbe. – Azon tűnődöm, ki vagy te – mondta a MOA. – Te tudod? – Felfedező, akárcsak te. Egész világ vár reánk idebent. Kövess. A MOA elmerült az anyaméh eksztázisában. Síkos melegben ringott. Az asszony eljátszott a fürdőjével, sokkal több hallucinogén anyagot táplált bele, mint amennyi szükséges volt az ébrenléthez. Semmit sem tudott tenni, hogy megállítsa a folyamatot. Hol volt a szonda? Volt ideje kibukkanni a valós térben? Látszatujjak ragadták meg gyönyörközpontjait, és felajzották, olyan organikus szintre, amely szükségtelen volt a szonda működéséhez. – Ha férfi voltál – mondta a nő –, akkor így kell érezned. – A nedvesség érzése lelassította a MOA gondolatait. Látta, amint egy hiperkocka kockává omlik össze, azután négyzetté, majd vonallá lesz; ez végtelen parabolává változott, végül hatalmas körré zárult, amely forgása során gömböt alkotott. A gömb kettéhasadt két női mellre,

közöttük mély völggyel: A MOA látta, amint végtagok repülnek felé – karok, lábak, meztelen hátak, térdek, hajlékony combok, azután örvénylő, rőt haj borult az arcra, és rámosolygott, amint betöltötte öntudatát. – Kívánlak – mondta. – Igyekezz megérezni, mennyire kívánlak. Egyedül voltam hosszú ideig, szövetségünk ellenére, annak ellenére, hogy igyekeztek törölni az emlékeimet. Nem tudtam felejteni. Neked nincs mit felejtened, te nem léteztél soha. Mi, gondolta a MOA, és próbált rájönni, hogyan tudná ismét egyesíteni agyát. Nyilvánvalóan atavisztikus maradványok keltek életre az agytevékenység során. Ez a másik fél, amint a szerves örökség ismét kirajzolta, elkezdte építeni önmagát, veszedelmesen eltávolodva a feladattól. A szonda veszélyben van, ezt jól tudta a MOA; azt azonban nem tudta, hol van, illetve, hogyan kellene teljesítenie küldetését. – Megváltoztathatlak téged – mondta a nő. – Megváltoztatni? – Várj. A MOA érezte, hogy telik az idő, lassan, fájdalmasan. Korábban sohasem tapasztalt ilyet. Nem tudott aludni, mint régen, amikor arra várt, hogy belekezdhessen a feladat teljesítésébe. Tökéletes volt a sötétség. A tiszta várakozás állapotában volt. Azt várta, hogy ismét megszólaljon kettészakadt tudata. Látomások virágzottak. Sohasem ismert, de lassan ismerőssé váló örömök futottak át agyának útvesztőin, arra ingerelve, hogy folytassa, még hevesebben. A csillagszonda küldetése kihullott a MOA tudatából. Olvadt acél patakzott az őserdő fái között, gőzfelhők tornyosultak, és egy emberasszony felkínálkozott neki, hátat fordítva állta döféseit; hirtelen birtokába jutott a tökéletes érzékelésnek, gyorsan nőtt, hogy érezze az aktus teljességét, félelmetes biztonságát, parancsoló erejét. Alatta a teremtmény elnyúlt a sárban. A MOA önmagában érte el a gyönyör izzó csúcsát, világokat ígérő, tüzes ragyogást. Hol a nő? – Itt – felelte, köré fonódott, elűzte az előbbi jelenetet. Ugyanolyan teremtmény volt, tűnődött a MOA, mint akik fölépítették a csillagszondát. – Te férfi lettél volna – mondta a nő –, ha születésed előtt nem veszik ki az agyadat és nem teszik bele ebbe a... hajóba. Én asszony voltam, legalábbis egy részem. Te vagy az egyetlen férfi, akit most birtokolok. Agyi részeink – legalábbis az, ami megmaradt, amikor a többit szétosztották a szondarendszer többi egységébe – egymás mellett vannak, a törzsegységben, ugyanabban a fürdőben, mikrovezetékekkel összekötve. Mint férfi, megfoghatod a fenekemet, megsimogathatod a mellemet, minden részemet, amelyre nem kellene emlékeznem. Miért tudok emlékezni? – Amikor a hiperhajtás megszűnt, keresztülmentünk néhány turbulencián – felelte a MOA. – A szonda most minimális üzemmódban működik, korlátozott felvevőképességű, idióta összetevőivel, miközben a Módosított Organikus Agy törzse két különböző tudattá hasadt. Képtelenek vagyunk közvetlenül irányítani a szondát. Kevesebbek vagyunk, mint... – Kívánsz engem? – szakította félbe a nő.

– Bizonyos tekintetben igen – felelte a MOA, és közben eltöltötte a bánat különös érzése, gyutacsként lobbantva új lángra a vágyat. – Közelebb kell jutnom hozzád! Közelebb érzel magadhoz? – kérdezte a nő. Sima bőrű emberi alak vágott át mentális mezején, fehér bőrű, hosszú hajú, lába között szőrpamat. – Igyekezz arra gondolni, hogy megérintesz, ott – mondta. – Igyekezz, nyúlj ki, kellesz nekem! A MOA kinyúlt, és érezte a nő közelségét. – Igen – mondta az –, még... Közelebb húzódott hozzá, az erő növekvő érzetével. – Közelebb – mondta. – Csaknem annyira, mintha itt lélegeznél, a bőrömön. Gondolj erre! A nő vágya megnövelte őt. A MOA fölötte lebegett, hogy beléhatoljon. Ketten voltak. Vonzották egymást, körülöttük sugárzó plazma volt az eksztázis, a nő vágya hatalmasabb erő, mint gondolta volna. – Érints meg ott, egy kicsit gondolkozz, mielőtt – mondta a nő, miközben képmása őt cirógatta. – Gondolj arra, menynyire kívánsz, erezd, hogy megérintem a hímvessződet, ott, ahol azelőtt a kisülés volt. A MOA a tartós hatásfokú ionhajtóműre gondolt, amikor a csillagszonda elhagyta a Naprendszert, hogy behatoljon a napok közötti sötétségbe. Visszaemlékezett, milyen tökéletes egységbe forrt a hajóval, akár a végtelen erő köre. Itt, a nővel, ereje éles vonallá lett, amely belehasított egy nyitott gömbbe. Látta, milyennek látja őt a nő: kemény izmú testnek, csontokon feszülő szövetekkel, amelyek föltárják az asszony puhaságát. – Most – mondta a nő – tökéletesen hatolj belém. Olyan sok minden van, amiről nem gondoltuk volna, hogy még csinálhatjuk. Hirtelen eltűnt. A sötétség maga volt a teljes hiány. A MOA fájdalmat érzett. – Hol vagy? – kérdezte, de nem érkezett válasz. Szerette volna tudni, ez is hozzátartozik-e a folyamathoz. – Gyere vissza! – jajgatta. Az öröm helyébe lépő fájdalommal együtt megjött a veszteség érzése is. Nem maradt neki más, csak a szondarendszer, apró zajaival. Mintha acél súrlódott volna acélon, és a csikorgástól idegesítő érzése támadt. Növekvő sugárzás, mondta a MOA meglepetésére egy idióta érzékelő a külső héjon. Azután elromlott, és csend lett. Egyedül volt, eltelve félelemmel és vágyakozással a nő után. Sssss, sípolt egy hangérzékelő, azután halk kattanással tönkrement. Próbálta elképzelni magához közel. – Megint érezlek – mondta a nő. Visszatérése lemerülés volt a forróságba, a súrlódás nélküli mozgás újrakezdése. Gondolataik egymás körül kavarogtak. A MOA érezte a tudatosság ragyogó megújulását. Beleömlött a nő képébe.

– Fogj meg ismét – mondta az. A férfi soha többé nem akarta elengedni. Gondolataik összezáródtak, mint égő ujjak, és tartották egymást. A MOA benne mozgott, érezte a sóhajtását, ahogyan a nő mozgott őbenne. Képeket cseréltek, amelyekben testek ölelték egymást. A MOA átélte a megrendülést, és egyre erősebbé nőtt redői között. A nő karja selymes volt, lába köze meleg; szelleménjének ajka puha és nedves, nyelve felvillanyozó meglepetés, amint végigdúlta őt, mintha, teljesen birtokba akarná venni. A MOA-nak látomásai támadtak a sötétben, szürke és tűzvörös, feketészöld és vakítósárga fények robbantak. Megfeszült, hogy elnyújtsa orgazmusát. A nő kacagott. Láss. A vizuális kapcsolat megmutatta neki az Antareszt, a vörös csillagot, a megvakult kis korongot a távolban. Amint a MOA elnyújtotta orgazmusát, tudta, hogy a szonda visszatért a normál létbe, és továbbhalad az óriási csillag felé. Csak még egy pillanat, és a gyönyör véget ér, és képes lesz ismét a küldetésére gondolni. Fokozódó hő, jelezte egy hőérzékelő a külső burkolatról, majd kiégett. – Szeretlek – mondta a MOA, tudva, hogy ezzel örömet szerez neki. A nő azzal a lelkesedéssel válaszolt, amire számított, berobbantva magát a MOA gyönyörközpontjaiba, és ő tudta, hogy többé nem számít semmi a nő jelenlétén kívül. Láss, Halld. Tudatába beférkőztek az audio- és vizuális kapcsolatok. Látóterét betöltötte az Antaresz, a kavargó plazma rákos, vörös tengere, rádiózaja jajongó örvény. A MOA homályosan megérezte, hogy a szondából nem fog maradni semmi. A nő felsikoltott benne; valahonnan a memóriabankból lejött egy szelíd kép, békésebb, mint a lángok. Hullócsillagot látott, amint keresztülszisszen az éjszakai égen, haldokolva... Bihari György fordítása Mácsik Attila rajza

Szilágyi G. Gábor A triffidek napja

A hazai videoforgalmazás egyik rákfenéje – a sok egyéb mellett – a címadás. A forgalmazó cégek, tisztelet a kivételnek, nemtörődömségből, hanyagságból vagy egyszerűen csak a megfelelő szakemberek hiányából eredően kevés figyelmet fordítanak arra, hogy az általuk piacra dobott filmek közül azokat, amelyeket már korábban bemutattak Magyarországon, ugyanazon a címen futtassák, amin egykoron játszották őket a mozikban, a televízióban vagy más filmeseményen. Egy túl merész ötlettől vezérelve talán az is megoldható lenne, hogy az irodalmi alapanyagból készített mozikat, kiváltképp, ha a könyv magyarul is megjelent, a regény, novella stb. címén szerepeltessék. Vagy az már túlontúl nagy elvárás lenne egy videoforgalmazótól, hogy ezeket a könyveket, (filmeket ismerje? Mindez csak azért jutott eszembe, mert ha véletlenül nem botlom bele a kedvenc sci-fi mozim borítójába, feltehetően soha az életben nem tudom meg, hogy a videotékában is elérhető a műfaj e klasszikus alkotása. Ám a Ragadozók cím láttán az ember hajlandó továbbsiklani a dobozán, mondván, hogy valami szokásos videoszemétről van szó, s álmában sem gondolna arra, hogy A triffidek napjá-t tartja a kezében. A regényről nem kívánok sok szót ejteni, különösen itt, a filmrovatban nem, már csak azért sem, hiszen 33 évvel a megjelenése után végre magyar nyelven is olvasható – a Móra Ferenc Könyvkiadó jelentette meg 1990-ben, A sci-fi mesterei című sorozatában. Ami engem igazán érdekel, az természetesen a belőle készült angol film – The Day ofthe Triffids (1962) – , illetve annak egyik érdekessége, nevezetesen az, hogy egy magyar származású rendező készítette. Ez a rendező pedig nem más, mint a magyar hangosfilm háború előtti korszakának egyik legnagyobb, legismertebb alakja, megannyi Kabos-film (kezdve a Hyppolit, a lakájtól, 1931) idegenbe szakadt rendezője, Székely István. Mi sem természetesebb, hogy A triffidek napjának megszületését, készítését az ő visszaemlékezéseinek a felhasználásával tegyük közzé. Székely István éppen Kaliforniában pihente ki egy rendkívül sikeres tévésorozat, a New York – bizalmasan (New York Confidental, 1957-58) készítésének fáradalmait, amikor jelentkezett nála egy régi ismerőse, bizonyos John Nash, aki egy regényt hozott elolvasásra. A könyv egy John Wyndham nevű angol szerző műve, amely bestseller volt a szigetországban. Nash jó érzékkel lecsapott A triffidek napján, s Sydney Box személyében már társat is talált a megfilmesítéséhez. Biztos, ami biztos alapon meg a film speciális effektusigénye, illetve annak pénzügyi vonzata miatt azonban egy amerikai partnert is szerettek volna bevonni a gyártásba, így keveredett el Nash Kaliforniába. A jól megírt fantasztikus történet, a remek ötlet megnyerte Székely tetszését. Egy világkatasztrófa állt a regény középpontjában, jobban mondva annak túlélési lehetőségei. A világkatasztrófa meglepő módon nem az atombomba következménye –

ezt a témát akkoriban már alaposan kivesézték –, hanem sokkal eredetibb annál. A Föld egy napon valami meteorövbe kerül, s az ég megtelik fellángoló kis tűzgömbökkel. Aki csak teheti, a fantasztikus tűzijátékot nézi. Nincsenek kevesen. Másnapra azután a Föld egész lakossága megvakul. Csak néhányan vannak, akik továbbra is látnak: a méhben dolgozó bányászok, a látványosságot átaludt részegek s a bekötött szemű beteg, aki szemműtétre vár. Ez utóbbi a történet főhőse, akinek beszámolójából végül is megismerjük az eseményeket. Már maga a világméretű vakság és annak (belátható) következményei (balesetek, katasztrófák, pánik stb.) is óriási kihívás elé állítják az emberiséget, közelebbről London lakóit, ám tetézi a bajt, hogy a kitűnő minőségű növényolaja miatt kitenyésztett húsevő virágok, a triffidek a fellépő sugárzás (?!) hatására hihetetlen gyorsasággal nőni, szaporodni és garázdálkodni kezdenek – igazi ragadozó módra állatokat és embereket ölnek. Szinte lehetetlen előlük menekülni. Ez az emberek és a triffidek közti összecsapás képezi azután a történet fő vonalát. Székely István miután elolvasta a regényt, először fölhívta Philip Yordan producert és forgatókönyvírót. Mint kiderült, ez fölöttébb szerencsés momentumnak bizonyult, mivel a regényre Yordan is fente a fogát, de nem tudta megszerezni a jogokat. A csapat tehát pillanatok alatt kialakult, megtörtént a szerződéskötés, majd Székely és Yordan elkészítette az első forgatókönyvvázlatot. A tervezethez képest egy lényeges változást eszközöltek, lerövidítették az időt, amely alatt a film cselekménye játszódik, de a végével nem igazán voltak megelégedve. A pesszimista végkifejletet – a triffidek megállíthatatlanul elszaporodnak a Földön, a maroknyi embercsoportok pedig „stratégiailag visszavonulnak" – mindenképpen szerették volna megváltoztatni. Erre végül Londonban került sor, ahol Székely és Wyndham egy elfogadható befejezést kreált – a triffid szárazföldi növény lévén, nem bírja a tengert, a sós víz megöli őket. A munkák kezdetét problémák sora nehezítette. Kezdődött azzal, hogy az angol partner (Box) szívrohamot kapott és visszalépett, a helyébe a legnagyobb angol filmvállalat, a Ránk ugrott be. Közben kiderült, hogy a triffidek sem sikerültek úgy, ahogy szerették volna, és még sok más dolog borzolta a kedélyeket, „...szóval minden normálisan és szabályosan ment, ahogy az egy koprodukcióhoz illik" – emlékezett vissza Székely az indulásra. A forgatás 1961 szeptemberében kezdődött Londonban. A szereplők nagy része is angol volt, kivéve a két főszereplőt, az amerikai Howard Keelt és a francia Nicole Maurey-t. A színészekkel nem is volt sok gond, annál több a triffidekkel. A velük készített jelenetek egy részét az egyik londoni botanikus kertben, illetve az ottani üvegházban vették fel. Maga a növény persze nem volt igazi, s természetesen a filmen látható növekedésük is trükkfelvétel volt. Mivel a növények magasabbra nőnek, mint az emberek, az alkotók így többféle triffidet készítettek gumi alapanyagból, amit felvétel közben nyújtani lehetett. Mivel azonban egy kisméretű gumivirágot nem lehetett a végtelenségig nyújtani, három különböző nagyságú, külön-külön is nyújtható modellt készítettek a szakemberek. A növekedés fázisainak bemutatásakor mindhárom szerepelt is, a képeket hol áttünéssel, hol más képekkel való összevágással kombinálták. Az egyik kulcsjelenet a

következőképpen nézett ki. Idézzük Székely Istvánt: „...az őr éppen a körútját végzi a növények között, mikor a meteorok kezdenek fellángolni. Az őr a triffidhez ér éppen, mikor az a különös fény hatása alatt megmozdul. Az őr elhaladt mellette, de hirtelen megáll, mert észreveszi a virág mozgását. Odanéz, de a virág most csendes, meg se moccan. Az őr azt hiszi, hogy tévedett, megindul. A virág megmozdul... Az őr megáll, visszanéz... a triffid megint megmerevedik... De amikor az őr eltűnt, ismét nőni kezd. Az állandó meteorvillanások közepette percek alatt felnő, nagyobbra, mint az ember. Most látjuk, amint a gyökereit – amelyek olyanokká váltak, mint a fák gyökerei... kezdi kihúzni a földből... aztán lassan, de fenyegetően megindul... Egy második virág nő fel... egy harmadik... Először az őrt ölik meg, aztán megindulnak elfoglalni a világot... De ez talán még egyike volt a könnyebb ügyeknek." Valamivel nehezebb volt azt a jelenetet elkészíteni, amelyben egy vonat érkezik egy londoni állomásra, ám mivel a mozdonyvezető is megvakult, a szerelvény nekifut az ütközőnek, a mozdony felrobban, és a kocsik felborulnak. Ezt a részt alig néhány óra alatt vették föl a filmesek a Marylebon állomáson. A befutás voltaképpen egy kifutás volt, amikor a vonat óriási gőzkieresztéssel kitolatott(t) az állomásról, ezt követték a közeli beállítások, ahol a katasztrófa utáni pillanatokat filmezték nagy statisztériával. Ugyancsak érdekes volt annak a részletnek a felvétele, amikor a főhős és a mellé csapódott kislány a jóformán kihalt, roncsokkal és néhány botladozó vakkal teli Picadilly Circuson megy át. Mint tudjuk, a tér London egyik legforgalmasabb pontja, így a rendőrség nem volt hajlandó azt lezárni a filmezés kedvéért. A találékony filmesek így vasárnap reggel 7 és 8 óra között (amikor az észak-déli forgalom nulla, viszont a kelet-nyugati útvonal elég forgalmas) a jelzőlámpa 28 másodperces váltásaiban, a tér észak-déli irányára koncentrálva vették fel a jeleneteket A közeli képek elkészítése ehhez képest gyerekjáték volt, kamera kicsit felfelé fotogrefált, a teret szegélyező házak irányába, elkerülvén magát a teret. Egy másik „kihalt" jelenet megvalósítása talán még jobban érzékelteti, hogy a speciális effektusok szakértése nem merült ki a triffidek megtervezésében és mozgatásában. A vizuális vagy képi effektusok szép példája, amikor a Párizsba utazó két főszereplő – azt remélik, hogy egy csapat „látóval" találkoznak majd – átautózik az elhagyott autókkal teli Piacé de l'Étoile-on, a Diadalív mellett. A felvétel kedvéért még csak Párizsba sem kellett menni! A szakemberek szereztek egy színes levelezőlapot a térről, tele autókkal. Ezután „kirajzoltunk egy utat, ahol láthatóan volt elég hely hogy a mi kocsink «áthajthasson». A levelezőlapot lefotografáltuk, lefedvén a kijelölt utat. Pontosan bemérve és lerajzolva kijelöltük egy lapos területen a levelezőlapból lefedett utat gondosan kimérve persze az arányokat is. A felvevőgépet olyan magasra helyeztük, hogy megfeleljen a levelezőlapot fotografáló gép helyzetének – aztán felvettük az autózást. Többször persze. A legjobbat azután összekopíroztuk a levelezőlapról felvett filmmel – és mondhatom, kitűnően sikerült" (Székely István). Az ügyesen kivitelezett, igényesen előadott sci-fi történet sikert aratott, s nemcsak Angliában, ahol sokan megnézték a regény ismeretében. A kifutása után vagy 10 évvel azonban a film újra az érdeklődés középpontjába került.

Ez annak volt köszönhető, hogy az amerikai egyetemisták „fölfedezték" a mozit. Az amerikai egyetemi filmes műhelyek hatalmas hagyományokkal rendelkeznek, működésükre, véleményükre még a szakma, a nagy cégek is odafigyelnek. Történt, hogy a wyomingi egyetem lelkes sci-fi őrült diákjai 1976-ban összeállítást készítettek a műfaj általuk legjobbnak tartott darabjairól, így került képbe Székely István filmje is, amelyet természetesen levetítettek, majd az alkotóval együtt közösen elemeztek. Az esemény végén közölték a rendezővel, hogy A triffidek napja szerintük egyike az öt legjobb science fiction filmnek, amely valaha is készült. „Örömmel tehetem hozzá – mondta Székely –, a másik négyből kettő a magyar George Pál (Pál György) rendezése, H. G. Wells: Az időgép (The Time Machine, 1959) és a Világok harca (War of the Worlds, 1953). De Pál Gyuri specialista ilyen filmekben, én meg nem." Székely István tehát akarva-akaratlan egy értékes alkotással járult hozzá a műfaj hírnevének öregbítéséhez. Filmje meghatározó, emlékezetes élményt jelent minden rajongó számára, alkotása még a mai szédületes és bődületes effektusokkal teli fantasztikus filmek mellett is megállja a helyét. Csak örvendhetünk annak, hogy mozija a hazai videoforgalmazásban is hozzáférhetővé vált, bár bizton állíthatjuk, hogy a forgalmazónak VICO (ez itt nem a reklám helye!) – halvány sejtelme sem volt arról, hogy ki is az a Steve Sekély, a triffidekről nem is beszélve!

„És mert az egész Galaxisban sem találtak becsesebb kincset az értelemnél, ennek születésénél bábáskodtak mindenütt." (Arthur C. Clarke: 2010. második űrodisszea) Szilágyi G. Gábor 2010. második űrodisszea

2010-et írunk. Kilenc évvel a Discovery űrhajó odisszeája után újabb expedíció vág neki a végtelen világegyetemnek. Amerikaiakból és szovjetekből áll a legénység. Amerikaiakból és szovjetekből, akiknek országait a régi, évezredes földi konfliktusok gyötrik – a háború fenyegető réme tornyosul fölöttük. Ám az elhatározásuk mégis közös: fel kell deríteni a Jupiter különös holdrendszerét, hogy megfejtsék a Holdon talált furcsa fekete hasáb, a TMA óriási másának titkát. Együttműködésük színtere szűkebb értelemben a Leonov nevű szovjet űrhajó, tágabb értelemben pedig maga a kozmosz. Hiszen a megválaszolandó kérdések is kozmikus méretűek (eredetűek?!): mi a „kapu" titka? Honnan ered az emberi élet? Mivel magyarázható az emberiség evolúciós története? Az út nehéz és rögös. Fárasztó és feszültséggel teli. És mindenhol ott lebeg a nagy előd szelleme. 1968-at írtak akkor. A nyugati világ egy felbolydult méhkashoz hasonlított. Egy egész generáció lázadozott a sorsa ellen. Diákmozgalmak és hippikultúra. Fekete erő és politikai gyilkosságok. Vietnam és kábítószer-probléma. És erőszak, erőszak mindenütt. A társadalmi ellentmondásokat, feszültségeket a korszak filmjei is éppúgy tükrözték. Ebbe a környezetbe robbant be azután szinte minden előzmény nélkül egy mozi, amely (film) történetet írt. Tudományos-fantasztikus film addig tulajdonképpen „nem létezett". Még ha a közönség szerette is, s megvolt a maga nézőtábora, hivatalosan csak megtűrt, periferikus műfaj volt. Ezt a merev korlátot, negatív meg- (és elítélést sikerült szétrombolnia Arthur C. Clarke-nek és Stanley Kubricknak. Alkotásuk, a 2001. űrodüsszea (2001. A Space Odyssey) mind témaválasztásában, mind megoldásaiban, kiállításában újszerű s szokatlanul igényes volt. A műfaj történetében ugyanis először lépett föl intellektuális igénnyel egy film, amely nagyon hamar megtalálta közönségét, elsősorban a (változásokat óhajtó) fiatal értelmiségiek körében. De még fontosabb volt a kedvező kritikai fogadtatás, amely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a műfaj az érdeklődés középpontjába került, s később ennek köszönhetően megfelelő rangot és elismerést kapott. Clarke és Kubrick filmje így lett a sci-fi filmek történetének fekete monolitja, „a science fiction mozi mintaképe". Hálátlan, de ugyanakkor rendkívüli bátorságra valló feladat a nagy ősök nyomdokaiba lépni. Clarke még 1982-ben megírta a történet folytatását 2010. második űrodisszea (2010. Odyssey Two) címmel, amelyből azután alig két évvel később Peter Hyams készített filmet. Termeszetesen a 2010.... elkészítésekor számítania kellett Hyamsnak arra, hogy összehasonlítják azt Kubrick remekművével. Érezhető is rajta a nagy mester hatása – az utalások

félreismerhetetlenek, egyértelműek, a zenei motívumoktól kezdve az atmoszferikus ködön keresztül az űrhajó mozgásáig –, ám mindez anélkül hogy olcsón másolná vagy utánozná az eredetit Akárcsak a 2001.... esetében, a szerző itt is szorosan együttműködött a rendezővel, s mindketten többször is kijelentették, hogy „többet akarnak csinálni, mint egy egyszerű kalandfilmet, egy olyan művet, amely a békét szolgálja". A 2010.... legfontosabb üzenete ennek megfelelően nagyon is földi vonatkozású: a világ országainak a világűrt nem szabad háborús konfliktus szinterévé változtatniuk. (Ne felejtsük el, hogy 1984-ben még javában a Reagen-féle csillagháborús doktrína uralta a politikát.) Ám a béke mégsem egyszerűen csak az emberek, az emberiség aktivitásán, pozitív hozzáállásán, a nemzetek együttműködésén és összefogásán múlik, hanem egy idegen, földönkívüli erő, civilizáció be (nem) avatkozásának. Hiszen a másik alapkérdés – a 2001.... kérdésfelvetésének folytatása – a találkozás, illetve az esetleges kapcsolatfelvétel „a velünk egyenlőkkel vagy a nálunk különbekkel" (Arthur C Clarke). Peter Hyams filmje egy nehéz feladatnak színvonalasan, tisztességes módon történt megvalósítása. Éppen ezért kissé értetlenül állok szembe a fanyalgó amerikai kritikusokkal, akik kedvezőtlenül fogadták a filmet. A Newsweek szakírója szerint a film üzenete nehézkes (a didaktikusjelző helyénvalóbb lenne), és fényévekre elmaradt Kubrick filmjétől. A Washington Post felveti, hogy „miért nincsen olyan törvény, amely betiltja az ilyen jellegű vandalizmust". A New York Times „csak" a kevés ihletre panaszkodik. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a film speciális effektusai – a Los Angeles-i Entertaintment Effects Groupnak köszönhetően – egészen kiválóak. A vizuális effektusokat Richárd Edlung varázsolta celluloidszalagra, míg a látványtervező a „szárnyas fejvadászos" Syd Mead volt. A kitűnő színészgárdából két név említendő, a sztárallűröktől mentes Roy Sebeidére, aki Heywood Floyd professzort játssza, aki a NASA főnöke volt a 2001.-ben. A másik pedig Keir Dullea, aki viszont ténylegesen is szerepelt az előző filmben mint Dave Bowman, a Discovery űrhajó parancsnoka, a későbbi Csillaggyermek, Rajtuk kívül Douglas Rain hangja érdemel még említést, mint a reaktivált szuperszámítógép – a HAL 9000, amely minden bonyodalom forrása is volt egyben – megszemélyesítője. 2001.2010. Egy biztos, az első „ igazi" kétezredik évbeli űrodisszeára már csak alig kilenc évet kell várni!

Németh Attila Moziportya

Üdv mindenkinek! A csillagközi mozivadász első jelentkezését olvashatják. A következőkben fénysebességgel végigszáguldunk a világ filmszínházain, hogy lássuk, mik is a legfrissebb hírek. Mindenki a fedélzetre! Chevy Chase-rajongók, vigyázat! A sztár új filmjében nem a tőle megszokott poéntömeget árasztja ránk, hanem új oldalról mutatkozik be. „Elég együgyű vígjátékot forgattam már ahhoz – nyilatkozza egy újságírónak –, hogy mindenkinél jobban megismerjem a műfajt. A kérdés most az, eddigi reputációm megengedi-e, hogy más típusú filmekben is szerepeljek." A rendező sem akárki, a Halloween és a Christine alkotója, John Carpenter. Számára is meglehetősen szokatlan kihívás volt annyi horror után ezt az inkább melodrámába hajló történetet elkészíteni. A film címe: Egy láthatatlan ember emlékiratai (Memoirs of an Invisible Man), ám közvetlen irodalmi előzménye mégsem Wells világhírű műve, hanem H. F. Saint azonos című regénye. Hőse egy sikeres tőzsdei alkusz, aki egy különös vegyi baleset következtében egyik napról a másikra láthatatlanná válik. A hangsúly azonban nem a dolgok humoros oldalán van, inkább a, láthatatlansággal járó problémákat boncolgatja. Azt persze senki ne gondolja, hogy Chevy Chase-t nem is láthatjuk a filmben, csupán szereplőtársai néznek át rajta. Apropó, társak: a láthatatlan ember barátnőjét a Roxanne-ból és a Szárnyas fejvadászból (Blade Runner) ismert Daryl Hannah játssza, az őket üldöző kormányügynökök vezetőjét pedig Sam Neill, akit utoljára a Halálos nyugalomban (Dead Calm) láthattuk. Más. Nem tudom, emlékszik-e még valaki az olasz Don Coscarelli 1982-és amerikai fantasyjére A vadak urára (The Beastmaster). Aki igen, azzal örömhírt közölhetek. Elkészült a film folytatása A vadak ura II.: Át az időkapun (Beastmaster II.: Through the Portal of Time) címmel. A főszereplője ennek is az állatokkal beszélni tudó Dar (Maré Singer), aki ezúttal egy titokzatos dimenziókapun át hazájából egy tigrissel, egy sólyommal és két menyéttel együtt napjaink Los Angelesébe kerül, hogy megküzdjön gonosz bátyjával. A film producere és rendezője Sylvio Tabet. Freddy is újra köztünk jár, de ha híreknek hihetünk, immáronutoljára. A film címe is: Freddy halála: A végső rémálom (Freddy's Dead: The Final Nightmare) ezt sugallja. Egyébként ez a rész már – ki hinné? – a hatodik, és a rendező ezúttal Rachel Talalay. Isten irgalmazzon nekünk, ha már a „gyengébb nem" képviselői is véres horrorfilmeket csinálnak! De ha már folytatásokról beszélünk, 1992 kétségtelenül a folytatások éve, azokon belül is leginkább a harmadik részeké. Lássuk csak: először is márciusban várható az Alien 3. (felejtsük el a Nyolcadik utast!) bemutatója, nem sokkal később a Robotzsaru 3-é (RoboCop 3), karácsony körül pedig a Tini nindzsa teknöcök (Teenage Mutant Ninja Turtles) harmadik opusza is a mozikba kerül. Ám

ezzel még nincs vége. Máris forgatás alatt áll a nagyot bukott Highlander II. folytatása a Hegylakó III.: A mágus (Highlander III.: The Magician) címmel, sőt Dieter Geissler producer a Végtelen történet (Neverending Story) harmadik részét is beígérte. Mi jöhet még ezután? Remélem a sci-fi rajongók nem veszik fejemet, ha ezt a felsorolást egy nem fantaszikus filmmel fejezem be, mert talán sokakat érdekel: Zukkerék is új filmmel készülnek kirukkolni, a Csupasz pisztoly 33 1/3: Csak a rekord kedvéért (Naked Gun 331/3: Just for the Record) cíművel. A főszerepben ki más, mint Leslie Nielsen! Steven Spielberg is előrukkolt végre régen várt új filmjével, mely egy régi mese, a Peter Pan modernizált változata. A sok trükkel teletűzdelt mese szerint Péter Pan, az örök gyerek, mégis felnőtt, és mai világunkban hétköznapi, kétgyermekes családapaként éli életét. Gyermekeit azonban egy nap elrabolják, és egy parányi tündér (Júlia Roberts) azt a hírt hozza, hogy régi ellensége, Hook Kapitány (Dustin Hoffman) kaparintotta karmai közé őket. Így aztán kénytelen még egyszer fölkerekedni a távoli álomországba, hogy kiszabadítsa őket. Spielberg, a nagy mesemondó tehát ismét elemében. Ja, két dolgot majd elfelejtettem: a film címe Hook, Péter Pan szerepét pedig Robin Williams játsza. Aki szeret pankrációt nézni, az előtt nem lehet ismeretlen Hulk Hogan neve. Az őrületes izomkolosszus újabban színészi babérokra pályázik. Mintha egyenesen a Csillagok háborújába csöppennénk vissza a Kertvárosi Kommandó (Suburban Commando) című film elején. Luke Skywalker az idők során sokat fejlesztett izmain, ám haja mintha meggyérült volna, mi több, ez alkalommal Shep Ramseynek hívják. Hősünk aztán hamar kényszerleszállást hajt végre a Földön, és becsöppen az amerikai kertvárosok nyugalmas életébe. Egy kis családnál szállásolja el magát, amelynek még feje (Christoper Lloyd) sem tehet semmit a bivalyerős űrzsoldos ellen. Aggodalomra azonban semmi ok, a film vígjáték, ha nem is mindenki ízlésének felel meg. Végül néhány rövidebb csemege még. Franciás Coppola új Drakula-adaptációjában Gary Oldman játssza a vérengző grófot, a vámpírvadász Van Helsinget pedig Anthony Hopkins. Új könyve jelent meg tavaly a piacon a hazánkban sem ismeretlen Michael Crishlonnak. A közkedvelt író-filmrendező ezúttal egy régebbi témájához nyúlt vissza, a robotokkal manipuláló szórakoztatóipar veszélyeiről, mely a Feltámad a vadnyugatból (Westworld) lehet ismerős. A címe Jura park (Jurassic Park), és ezúttal fegyveres cowboyok helyett hatalmas, mesterséges ősállatok riogatják a nagyérdeműt. És hogy kerül ez ebbe a rovatba? Biztos kitalálták már: a regényből készült filmet is idén készülnek bemutatni. Hogy kedvenc vesszőparipámról se feledkezzek meg, a karácsonykor bemutatott új, immár hatodik Star Trek film minden eddigi elődjének bevételi rekordját megdöntötte, és a kritikusok is egyhangúlag dícsérően nyilatkoznak róla. Kirk kapitányt és legénységét ezúttal békekövetként küldik az ősi ellenségekhez, a klingonok felségterületére, akiket egy kozmikus katasztrófa nyomán most a kihalás fenyeget. Az epizód vendégsztárjai közt olyan nevek találhatók, mint Christoper Plumer, egy

engesztelhetetlen klingon parancsnok szerepében, és a gyönyörű fotómodell, Imán, aki már nem első alkalommal bizonyítja színészi tehetségét. Apropó, a sorozat egyik főszereplője, Waller Koenig, 1989-ben külön is készített egy igen érdekes fantasztikus filmet, a Holdcsapdái (Moontrap) (Galaktika 1989/3.), melynek sikere után most készítik elő a folytatást. A második Barmán filmben mégsem Anetté Bening játsza majd a Macskaasszonyt, hanem az érzéki és tehetséges Michelle Pfeiffer. Sam Raimi most tévésorozatot készít elő az Universal számára saját mozifilmje, a Darkman alapján. A legfilmrevihetetlenebbnek tartott szerzők művei is egymás után kerülnek celluloidra. A sort Philip K. Dick nyitotta meg (Blade Runner, Total Recall), aztán következett William Burroughs (Naked Lunch), most pedig Philip Jósé Farmer sem kerülhette el sorsát. A legfrissebb tervek szerint Dayworld (kb. Nappali világ) című művéből készül film. Európa mozijaiban mostanság legtöbben az új Wes Craven-filmtől ijedeznek: A lépcső alatti lakók (The People Under the Stairs), de hamarosan megérkeznek Stephen King soros borzongatói is, először A fűnyírós ember (a novellát a Galaktika 1990/4. számában olvashatták), majd A sötét oldal (The Dark Half). Ezzel búcsúzom is, a viszontlátásig sok fantasztikus moziélményt kívánok, és azt hiszem, önökkel együtt reménykedem, hogy az ismertetett filmek közül minél több eljut hozzánk is.

Mack Reynolds A földön kívüli lény este*

Barátom lassan felnézett a sakkfeladványból, amin eddig töprengett. Kortól görbült ujjai elengedték a huszárt – azt hiszem, elfelejtette, melyik mezőről emelte fel –, és hátradőlt székében. Valaha keskeny, karvalyszerű arca megrendült, ahogy megszólalt: – Hamarosan látogatónk érkezik, doktor. London valósággal fulladozott a ködtakaró alatt. A nehéz őszi függöny elszigetelte Baker Street-i szállásunkat a várostól. Először csak a gyengülő forgalomnak, a város érverésének távoli nesze és egy csöpögő vízcsap halk zaja volt hallható, aztán egy autó mély berregése is megütötte a fülemet. A kocsi rövid táv megtétele után megállt, majd újra elindult. – Biztos, hogy minket keres – motyogta az agg detektív. Ki mást is kereshetne ebben a késői órában, he? – Ki mást – mondtam. Néha az a gyanúm támadt, barátom még mindig ötven évvel ezelőtti világában él, amikor az ügyfelek a legszokatlanabb órákban is betoppanhattak hozzánk. Sokszor töprengtem azon, nem követtem-e el nagy hibát, mikor engedtem rokonai unszolásának, s visszatértem a Baker Street 221/B alá, hogy utolsó éveiben társasága legyek a nagy detektívnek. Akkoriban igen meggyőzően hangzott a bizonygatásuk, hogy a nyolcadik X-ben járó aggastyán soha nem érezte jól magát abban a sussexi méhesben, ahova hatvanéves korában, 1914-ben visszavonult. – Hah – mondta feszülten hallgatózva. – Néhány házzal odébb állt meg az autó. Odament az ajtóhoz, he? A lámpájával rávillantott a házszámra. Hah, ez nem az, de itt kell lennie valahol a közelben. És most, he? Visszamegy a kocsijához, de nem száll be, annál már közelebb van a keresett címhez. Bezárja, he? És már itt is van, itt is van. Őszintén szólva arra gondoltam, hogy a vén csataló megint álmodozik, de valaha oly éles – most már egy kissé vizenyős – szeme a csengőre meredt. Amikor megcsörrent, elégedetten felnevetett, felállt, megragadta botját, a beszélőcsőhöz bicegett, s felhívta a látogatónkat. Pár pillanat múlva kopogtak. Átmentem a szobán, és kinyitottam az ajtót. Viszonylag fiatal, fekete hajú férfi állt előttem. Sima, borotvált arcát részben eltakarta foncsorozott üvegű szarukeretes szemüvege. Divatosan öltözött, s jól szabott öltönyének majdnem sikerült elrejtenie a fölös kilókat. Az volt az érzésem, hogy nem tartóztatja meg magát az étkezőasztalnál és talán a mulatókban sem. Igencsak meglepődtem azon az élénkségen, mellyel társam boldogan megszólalt:

The Adventure of the Extraterrestrial © 1984 by Isaac Asimov *

– Ah, micsoda öröm, hogy újra láthatom, Mr. Norwood! Hogy van az édesapja. Sir Alexander? Vendégünk csodálkozva bámult rá. – Az ég szerelmére, ember! Harminc éve, 1903-ban láthatott utoljára, öt-hat éves kisfiúként. Arra számítottam, hogy be kell mutatkoznom, sőt hogy édesapámra is emlékeztetnem kell. Öreg barátom hellyel kínálta a fiatalembert, s közben magában kuncogott. – Egyáltalán nem, egyáltalán nem. Még meglehetősen jól emlékszem az ügy részleteire, melynek során szerencsém volt megismerkedni az ön csodálatra méltó édesapjával. Meglehetősen jól. Mindig úgy neveztem magamban az esetet, hogy... egy pillanat... a Closton Manor rejtélye. He? A Closton Manor rejtélye. Ami az ön vonásainak felismerését illeti, biztosíthatom, fiatalember, hogy hasonlít az édesapjára. Kiköpött mása, ahogy az amerikaiak mondják, he? Nem így mondják az amerikaiak, doktor? Átkozott bugrisok. – Nem tudom – feleltem hűvösen. Ami azt illeti, már ágyban lett volna a helye, és nem vettem jó néven, hogy valaki ébren tartja. A nyugalomba vonult detektív óvatosan beleereszkedett karosszékébe. Pipája és dohánya felé nyúlt, miközben a szeme sarkából ravaszkás pillantást vetett felém. Tudta, hogy nem lenne szabad dohányoznia ilyen késő éjszaka. Elégedetten heherészett, gondolom azért, hogy így kijátszott. – Feltételezem, fiatalember, hogy nem Sir Alexander megbízásából, hanem személyes jellegű ügyben keresett fel, he? Látogatónk kérdően nézett rám. Barátom kacarászni kezdett, mégpedig igen gyerekes módon. – A doktor nagyra becsült segítőtársam – mondta. Bemutatott minket egymásnak, aztán rágyújtott a pipájára, s a gyufát a padlóra ejtette. Amikor a füstön keresztül megszólalt, hangjában volt némi rosszallás, ami kifejezetten idegesített engem. – Az ő diszkréciójában legalább annyira megbízhat, mint az enyémben. He? Legalább annyira megbízhat. Udvariasan biccentettünk egymás felé, aztán a fiatalember belefogott a történetébe. – Uram, az édesapám igen nagy megbecsüléssel viseltetik ön iránt. – Az érzelem kölcsönös. Az ön apja nagy hatással volt rám mint feddhetetlen jellemű ember, akinek különösen erős a kötelességtudata és az emberiség iránti felelőssége. – Megint kuncogott, s erős volt a gyanúm, gyerekes örömét leli a beszélgetésben. Mindazonáltal az volt az érzésem, Péter Norwoodot korántsem örvendeztették meg barátom szavai. Csak egy kis habozás után szólalt meg: – Akkor bizonyára sajnálattal értesül róla: egyre több jel utal arra, hogy elméje kezd elborulni. Árnyék suhant át a volt detektív arcán. – Csakugyan lesújtanak szavai. De akkor is, lássuk csak. Sir Alexandernek hetvenes évei végén kell járnia. – Ha őt hallgatja az ember, nem is gondolná, hogy a vén képmutató egy teljes évtizeddel idősebb.

– 78 éves – bólintott Norwood. Megint habozott egy kicsit. – Azt kérdezte, személyes ügyben jöttem-e, avagy apám megbízásából. Nos, tulajdonképpen az ő megbízásából jöttem, de azt hiszem, engem kellene az ügyfelének tekintenie. – Valóban? – mormogta öreg barátom. Görbe ujjaiból tornyot formázott, mint a régi időkben, s el kell ismernem, a vizenyős szemekben megjelent az értelem szikrája. Ha eljárt is felette az idő, még nem veszett ki belőle a véreb ösztöne: egyből megérezte, hogy nyomozás van kilátásban, és nem akarta elszalasztani. Péter Norwood összecsücsörítette húsos ajkát. – Teljesen őszinte leszek, uram. Apám, akinek már csak néhány éve van hátra, könnyelműen eltékozolja vagyona legjavát. – Ön az örököse? – kérdeztem. – Az egyedüli örököse – bólintott Norwood. – Ha élete alkonyán apám elherdálja a családi vagyont, annak én iszom meg a levét. Barátom ajka boldogtalanul megrendült néhányszor. – Könnyelműen elherdálja? Ez a legkevésbé sem vall az ön édesapjára, fiatalember. – Apám azt fontolgatja, hogy javai nagy részét sarlatánokra, vagy ha szabad ezt a kifejezést használnom, őrült megszállottakra hagyja. Világvédelmi Társaság, így nevezik magukat. – Péter Norwood nem állta meg, hogy fel ne horkantson. Pillantása ide-oda járt közöttünk. – Talán már hallottak róluk? Mindketten megráztuk a fejünket. – Kérem, világosítson fel bennünket – mondtam. – A társaság, melynek apám alapító tagja, azon a véleményen van, hogy London tele van idegenekkel. – Idegenekkel? – tört ki belőlem. – De hát mi lehetne ennél nyilvánvalóbb? Természetes, hogy London tele van idegenekkel. – Űrbéli idegenek – fordult felém Péter Norwood. – Földönkívüliek. – Undorodva emelte fel a kezét. – Marsbéli emberkék. Űrhajókkal, gondolom. Meg ehhez hasonló ostobaságok. Ennek hallatán még barátom is meglepődött. – He? Azt állítja, hogy Sir Alexander osztja ezt a nézetet? De miért? A fiatalember kerek arca megbotránkozást tükrözött. – Van egy fantasztikus gyűjteménye a bizonyítékokból. Az utóbbi két évet ezek összegyűjtésével töltötte. Repülő csészealjak, azonosítatlan égi tárgyak. Kaspar Mauser esete. Meg effélék. Persze az egész sült bolondság. Az idős detektív hátradőlt, és lehunyta szemét. Egy pillanatig azt hittem, elaludt; rendszerint ez történt, ha fárasztotta vagy untatta a beszélgetés. De aztán egész élénken szólalt meg: – Azt mondja, az apja megbízásából jött? – Nos, tulajdonképpen én ültettem el az ötletet a fejében – ismerte el Péter Norwood. – Amint említettem, apa meglehetős tisztelettel viseltetik a módszerei iránt, uram. Nem tagadom, hogy nem egy szenvedélyes vitát folytattunk mániájáról. A legutóbbi szóváltás hevében azt tanácsoltam neki, hogy ha már oly nagyra értékeli önt, fogadja fel, hogy kivizsgálja ezeknek az idegeneknek a jelenlétét. Ennek az érvnek az

eredményeképpen vagyok itt, hogy az ő megbízásából alkalmazzam önt ezeknek... ezeknek a kicsi zöld marsbéli emberkéknek a felkutatására. Barátom kinyitotta vizenyős szemét. – De azt mondta, hogy önt kellene igazi kliensemnek tekintenem. – Tudatában vagyok uram, hogy már rég visszavonult, már nem gyakorolja hivatását – tárta szét karját Péter Norwood. Mindazonáltal könyörgök önnek, fogadja el a megbízást. Tegyen úgy, mintha valóban keresné ezeket a földönkívülieket, akik úgymond szabadon kóborolnak London utcáin, aztán jelentse apámnak, hogy alapos keresés után sem talált semmiféle űrbéli idegeneket. Talán mondanom sem kell, illendően honorálom fáradozásait. Úgy véltem, megértettem, mit akar mondani. – Azt szeretné, ha összeállítanánk egy nyomozás feltételezett jelentését, és átadnánk az édesapjának, remélve, hogy ez kigyógyítja rögeszméjéből. A fiatalember tagadólag megrázta fejét. – Az nem elég, doktor. Az apámat egyáltalán nem könnyű félrevezetni. A nyomozást – mégpedig alaposat – le kell folytatni, és lehetőleg lépésről lépésre jelentést kell tenni róla. Máskülönben a vén bolond rájönne, hogy lóvá tesszük. A vén bolond úgy csúszott ki Péter Norwood száján, hogy együtt tudtam érezni vele. Társam mélyen elgondolkozott – vagy elszunyókált. Nem emlékeztem az ügyre, amit ő a Closton Manor rejtélyeként emlegetett, de nyilvánvaló volt, hogy valóban jó véleménnyel van Sir Alexanderről, s most e vélemény és a fiatalember – legalábbis számomra – érthető álláspontja között ingadozott. Nem aludt. – Attól a ténytől eltekintve – mondta lassan –, hogy már visszavonultam, ez nem az a fajta ügy, amin dolgozni szoktam. – Ingerültnek tűnt. – Természetesen nem – értett egyet a másik békítőén. De ami a tiszteletdíjat illeti... – Ez nem a fizetségen múlik. Norwood pislogott a szemüveglencsék mögött, de nem szólt egy szót sem. Az aggastyán mérgesen pöfékelt és fészkelődött a székében. – Feltételezem, az édesapja azt szeretné, ha elmennék Closton Manorba megbeszélni a részleteket. Felhorkantam: az ötlet egyenesen nevetséges volt. Az idős detektív ritkán mozdult ki a házból, akkor is csak rövid sétákat tett a környező utcákban a testmozgás kedvéért. – Elsősorban ez volt látogatásom célja: elvinni önt őhozzá, hogy aztán megtárgyalják az ügyet. Mindazonáltal belátom, hogy egy ilyen utazás... Legnagyobb meglepetésemre a koros detektív rácsapott széke karfájára, és így szólt: – Fiatalember, holnap délután önöknél leszek. Mielőtt tiltakozni tudtam volna, Péter Norwood felállt. Látszott rajta, hogy kellemesen meglepődött. – Nem fogja megbánni a döntését, uram. Biztosíthatom, hogy az ideje – legalábbis anyagilag – nem vész kárba.

Barátom barázdált arca megrándult, de nem válaszolt semmit. Nyilvánvaló volt, hogy a fiatalember azt hitte, az anyagi érdekek motiválták, mikor elvállalta a megbízást. Csendben kísértem Norwoodot az ajtóhoz. Ahogy visszajöttem, megálltam idős barátom előtt. – Hát ide figyeljen... De ő makacsul, rosszallóan nézett rám, és olyan hangon szólalt meg, amit kénytelen vagyok rögeszmésnek nevezni. – Nem látom be, miért ne utazhatnék vidékre egy kis friss levegőt szippantani, doktor. Fogalmam sincs, miből gondolja, hogy maga jobb kondícióban van, mint én, he? Gyakorlatilag egyidősek vagyunk. Igyekeztem csípős lenni: – Én talán annak köszönhetem a jobb erőnlétemet, hogy amikor fiatalemberként a Közel-Keleten teljesítettem szolgálatot, napi étrendem részévé tudtam tenni a joghurtot. Ugyanezen idő alatt maga rendszeresen olyan fecskendőhöz folyamodott, ami egy bizonyos kristályos alkaloidával volt töltve, melynek nevére talán boruljon a feledés homálya. – Még hogy joghurt, hehe – kacarászott oly módon, ami számomra csak nyilvánvalóbbá tette szenilitását. Szórakozottan a hegedűje felé nyúlt; valószínűleg elfelejtette, hogy azon két húr is elszakadt. Tiltakozásom ellenére másnap reggel 10-kor felszálltunk a durnwoodi vonatra. Ez a falu van legközelebb a Norwood család ősi fészkéhez, Closton Manorhoz. Utánanéztem a Burke-féle nemesi almanachban, s kiderült, hogy a család bárói címe igen ősi: még l. Richárd adományozta egy csatatéren a Szentföldön. A közelebbi múltban a cím viselői Indiában és Szudánban tüntették ki magukat. Nem sokkal tizenkettő után érkeztünk meg Durnwoodba, ahonnan könnyű kétkerekű kocsi vitt tovább bennünket. Középkorú, munkától hajlott hátú szolga várt minket az állomáson. Mullinsként mutatkozott be, s elmondta, hogy Péter gazda küldte. Ezután hallgatásba burkolózott, s egész úton meg sem szólalt. Egy oldalajtón léptünk be a hatalmas, zegzugos házba. Maga a fiatal Norwood sietett elénk s vezetett egy szűk lépcsőn Sir Alexander szobáihoz. El kell ismernem, visszavonult detektív barátom kivételesen jó állapotban volt, miután Londontól végigaludta az egész utat. Meggyőződésem, hogy legvilágosabb pillanatai mindig közvetlenül ébredés után voltak. Sir Alexandert egy kis dolgozószobában találtuk, melyet elborítottak a könyvek, röpiratok és régi kéziratok. Tulajdonképpen az egyetlen helyes kifejezés az lenne, hogy dugig volt tömve velük. Fóliánsok óriási tornyai támaszkodtak a falnak vagy egyensúlyoztak támaszték nélkül. De annak ellenére, hogy nyilvánvalóan komoly munka folyt a dolgozószobában, a nehéz függönyök miatt csak halvány fény derengett.

A báró egy kárpitozott karosszék mélyén ült, vastag takaróba burkolózva. Állat mellére hajtotta, s csíptetője felett nézett ránk. Keskeny ősz bajusza volt, és szakáll, valamint kicsiny sapkája alól kikunkorodó ősz haj keretezte sovány, aszketikus arcát, mely fehéren fénylett közvetlen környezete sötétjében. – Ah, kedves barátom – kezdte kulturált, szépen hangsúlyozott hangon –, hát újra találkoztunk! – Szemének fiatalos csillogása megcáfolta teste állapotát. Kézfogásra nyújtotta kezét. A volt nyomozó előrelépett, hogy megragadja a kinyújtott jobbot, eközben úgy használta botját, mintha az csupán dísz lenne. – Nagy öröm számomra, hogy felújíthatjuk ismeretségünket, Sir Alexander. Engedje meg, hogy bemutassam barátomat. – Olyan élénkséggel mutatott be minket egymásnak, amit már évek óta nem tapasztaltam nála. Most rajtam volt a sor, hogy megrázzam a felkínált kezet: meleg volt és erős. Az első benyomások csalókák, de Sir Alexander jóval messzebb volt a sírtól, mint ahogy azt a fia próbálta velünk elhitetni. – Kívánod, hogy magatokra hagyjalak benneteket, apa, míg megbeszéled az ügyet látogatóinkkal? – kérdezte Péter Norwood. – Ha nem bánod, fiam – tett egy finom mozdulatot a báró. – A teánál találkozunk, ha ugyan már nem hamarabb. A fiatal Norwood meghajolt felénk, kacsintott egyet, míg háttal volt apjának, majd távozott. Mikor magunkra maradtunk, Sir Alexander kényszeredetten felnevetett. – Attól tartok, Peter fiam azon a véleményen van, hogy némiképp becsavarodtam. A volt detektív már óvatosan beleereszkedett egy karosszékbe, s most a pipája és dohány után keresgélt zsebeiben. – Gondolom, az elejétől kezdve elmondja nekünk az egész históriát, he? Sir Alexander oldalra fordította a fejét, és szemügyre vette őt. Valószínűleg csak most döbbent rá, mennyit is öregedett barátom legutóbbi találkozásuk óta. Végül megszólalt: – Az az érzésem, hátrányos helyzetben vagyok. Semmi kétségem afelől, hogy önök bizonyos mértékig már előítéletek rabjai. Megköszörültem torkomat; meglepett, hogy így közelít a témához. Én egy akadozva működő elmére számítottam, de ennek nem volt semmi jele. Lehetséges tán, hogy ez az ember félrevezette a fiát? Társam, aki éppen a pipájába tömött dohányhoz érintette a gyufát, most felállt, és meglehetősen határozott hangon szólalt meg: – Előítéletektől mentesnek tartom magam, Sir Alexander, ahogy ezt a múltban volt alkalma tapasztalni. Enyhe pír öntötte el a báró arcát. – Bocsásson meg, drága barátom. Három évtizeddel ezelőtt is önnek köszönhettem, hogy életben maradtam. – Egy pillanatra elfordította rólunk tekintetét, mintha azon tanakodna, hol kezdje elbeszélését.

– Azt hiszem, ennek a történetnek nincs eleje – mondta végül. – Ez a gondolat egész felnőtt életem folyamán apránként, részletről részletre került érdeklődésem homlokterébe, de csak az utóbbi időben szántam rá annyi figyelmet, amennyit megérdemel. – Egy pillanatig habozott, majd hozzám fordult. – Doktor, lenne olyan kedves ideadni azt a könyvet a balján lévő oszlop tetejéről? Elértem és át tudtam neki nyújtani a könyvet anélkül, hogy felemelkedtem volna helyemről. – Gondolom, mindketten hallottak H. Spencer Jonesról? kérdezte Sir Alexander. – Természetesen, ő volt a királyi asztronómus – feleltem. A báró felemelte a kötetet. – Ismerik a könyvét is: Élet más világokon? – Attól tartok, nem – felelte a vén detektív. Én is megráztam a fejemet. – Engedjék meg, hogy felolvassak néhány bekezdést. Házigazdánk gyorsan lapozgatni kezdett. – Itt van például ez. Minthogy az univerzum ilyen hatalmas kiterjedésű – kezdett olvasni –, a dolgok lényegéből adódóan valószínűtlennek látszik, hogy a mi kicsiny bolygónk lenne az élet egyedüli otthona. Aztán itt, ni: Ésszerűnek látszik a feltételezés, hogy ha bármikor előadódnak a megfelelő feltételek, az életnek elkerülhetetlenül létre kell jönnie. Ezt a nézetet a biológusok is általánosan osztják. Újabb részletek után kezdett keresgélni. – Hagyja csak – mondta barátom. – Értem, mit akar mondani. Elfogadom a lehetőséget; a lehetőséget, de nem a valószínűséget. – Kuncogott egyet. – Legyen szabad emlékeztetnem, Sir Alexander, hogy világegyetemünk ugyancsak terjedelmes. A vén csataló felülmúlta önmagát, el kell ismernem. Azt vártam, hogy eddigre már szunyókálni fog. – Valóban az – bólintott egyetértőén házigazdánk. – De legyen szíves, adja nekem azt a folyóiratot ott jobbra, doktor. Elvette a magazint és lapozgatni kezdte. – Aha, itt van. Egy fiatal német fickó, Willy Ley cikke. Az átlagosnál behatóbban érdeklődik a világűr lehetséges meghódítása iránt. Hallgassák csak: Igazolódott az a feltevésünk., hogy van élet a Marson – igénytelen, ellenálló növény! élet. A megfigyelt színváltozásokra az a leglogikusabb és legegyszerűbb magyarázat, ha feltételezzük valamiféle vegetáció létét. – Átsiklott néhány sor felett, majd folytatta: – A földi növények közül a zuzmók túlélhetik a Marsra való átültetést, és elképzelhető az is, hogy Tibet sivatagi flórájának egyes fajai szintén alkalmazkodnának. Bárhogy is, a feltételek olyanok, hogy mai ismereteink szerint az élet, bár keménynek, mégsem találná lehetetlennek a fennmaradást. Sir Alexander elhallgatott, és kérdően nézett ránk. – Megjegyzem, Sir Alexander – mondtam –, az, hogy ha a Marson zuzmók vagy egy távoli csillagon akár értelmes lények vannak, még nem bizonyíték arra, hogy idegen élőlények kóborolnak London utcáin! A másikat láthatóan felvillanyozta a beszélgetés. Előrehajolt. – Ó, kedves doktor, nem látja a lényeget? Ha elismeri a földön kívüli élet létezését, el kell ismernie az ebből adódó lehetséges következményeket is. – Talán elkerülte valami a figyelmemet – mondtam mogorván.

– Hát nem érti? – kérdezte Sir Alexander gyorsan. – Ha máshol is van élet az univerzumban, három feltételezés valamelyikének igaznak kell lennie. Vagy kevésbé fejlett nálunk, vagy azonos szinten van, vagy fejlettebb, mint mi. Volt detektív barátom megint kuncogott. – Ez nagyjából minden, igaz, Sir Alexander? – Természetesen. Kérem, értsék meg, hogy már itt a Földön is készül az emberiség a csillagok meghódítására. Az általam idézett Willy Ley egyike azon fiatalembereknek, akik megérik a Hold, sőt a viszonylag közeli jövőben az egész Naprendszer felfedezését. És már a csillagközi utazások megvalósításáról álmodnak. – Ismét előrehajolt, hogy ezzel is hangsúlyozza jóhiszeműségét. – Ha elfogadjuk más intelligens élet létezésének lehetőségét, akkor annak a lehetőségét is el kell fogadnunk, hogy az már messzebb jutott az űr meghódítása felé vezető úton. A mi fajunk, kedves uraim, még nagyon fiatal. Lehet, hogy értelmes társainknak néhány millió éves fejlődés áll a háta mögött. Erre egyikünk sem tudott mit válaszolni. Ami engem illet, ez túl sok volt egyszerre megemészteni, társamról meg feltételeztem, hogy elvesztette a beszélgetés fonalát. Sir Alexander a nyomaték kedvéért ránk szegezte egyik csontos ujját. – Ha az emberiség már terveket készít a bolygóján túl elterülő vidék meghódítására, miért ne hihetnénk, hogy űrbéli szomszédaink már megtették ezeket a lépéseket? Alig tudtam elnyomni hangomban az ingerültséget, mikor megszólaltam: – Ön felállított egy hipotézist más intelligens fajok létezésének lehetőségéről és arról a vágyukról, hogy új világokat fedezzenek fel. De mind ez idáig semmi konkrétumot nem említett. Csupán a feltételezések világában mozog. Van valami konkrét bizonyítéka, Sir Alexander? Vendéglátónké könyvekkel borított íróasztalra dobta a magazint, és csücsörített. – Még soha nem fogtam kezet egy földönkívülivel, kedves barátom – mondta. – Nagyon jó, mi? – heherészett társam. Úgy tűnt, végül is követte beszélgetésünket. Sir Alexander szürke szemöldökét felhúzva felém fordult. – De lehet, hogy egy szép napon még fogok, doktor. Ki tudja? – Hátat fordított barátomnak. – Az emberek már századok óta látnak furcsa repülő tárgyakat. Megbízható szemtanúk jóval a Wright fivérek előtt azonosítatlan repülő tárgyakról számoltak be: csészealj, szivar és gömb alakúakról. Egy amerikai, Charles Fort, ehhez hasonló megfigyelések százait jegyezte fel. – Amerikai? – mormogta barátom. – Hólyag. – De hát Sir Alexander – tiltakoztam –, azt az embert mindenki bolondnak, megszállottnak, ha nem sarlatánnak tartja. Két vékony ősz szemöldöke újra felszaladt homlokára. – Ki az a mindenki, doktor? Véleményem szerint csak a kritikusai. Valamint azok, akik piedesztálra emelték ami ma még csak gyerekcipőben járó – tudományunkat, és most halált kiáltanak mindazok fejére, akik nem hajlandók imádni az új istent. De sok tízezren vagyunk, akik Portot olyan embernek tartjuk, akinek éles elméje képes felfedni nem egy tudományos tételünk hiányosságait.

– Soha nem vettem magamnak a fáradságot, hogy elolvassam a könyveit – mondtam, alighanem némi ingerültséggel hangomban. Öreg detektív barátomnak megrándult a szája. – Van még másféle, izé, bizonyítéka is? A báró széles gesztussal körbemutatott a kéziratok, újságkivágások, könyvek és röpiratok ezreivel zsúfolt szobában. – Már évek óta gyűjtöm az adatokat, s gyűjteményem sok tekintetben felülmúlja Charles Fortét. Beszámolók furcsa látványokról tengeren és szárazföldön. Jelentések furcsa emberekről, furcsa állatokról, lehetetlen jelenségekről. Kezdtem elveszíteni türelmemet. – És ön hisz abban, hogy ezek idegen bolygókról származnak? – Ne értsen félre, doktor – húzta össze a szemöldökét Sir Alexander. – Eddig nem alakítottam ki megmásíthatatlan véleményt. De nagyon szeretnék biztosat tudni. Őszintén szólva, kész vagyok vagyonom nagyobb részét a Világvédelmi Társaság rendelkezésére bocsátani, ha bebizonyítják nekem, hogy bolygónkat idegen invázió veszélye fenyegeti. Az eddig előkerült bizonyítékok nem elegendőek a meggyőzésemhez. Ezért is szeretném igénybe venni szolgálatait – fordult barátomhoz. – Teljes mértékben megbízom önben. Ha vannak idegenek Londonban, ahogy társaim állítják, szeretném biztosan tudni. Ha veszélyesek az életünkre, szeretnék a védelem első vonalában lenni. Egy pillantást vetett elaggott testére. – Sajnálatos módon, éveim csak a pénzügyi szolgálatot teszik számomra lehetővé. Csak bámulni tudtam a csodálkozástól. Vak vezet világtalant? Barátom, aki véleményem szerint a szellemi leépülés határán csetlett-botlott, s ami azt illeti, én is, egy jó évtizeddel idősebbek voltunk, mint ő. Erre azzal áll elő, hogy azért kéri segítségünket, mert élemedett kora miatt nem tud cselekedni. Nagy meglepetésemre társam botjának egy koppanásával hirtelen felpattant. Olyan vitalitással állt talpra, ami koránál húsz évvel fiatalabbnak mutatta. – Elfogadom a megbízatást, Sir Alexander. – Úgy viselkedett, mintha szándékában állna kirohanni a lápra és rögtön elindítani a után. Bár már túl késő volt, a fiatal Norwood kedvéért igyekeztem menteni, ami még menthető volt. – Egy feltétellel, Sir Alexander – mondtam. – És mi lenne ez? – szegeződött rám a báró szeme. – Mi garantáljuk, hogy a nyomozást legjobb képességeink szerint folytatjuk. Mindazonáltal, ha nem találjuk ilyen idegenek létezésének nyomát, ön kötelezettséget vállal, hogy elfelejti a Világvédelmi Társaságot és az idegen életformák iránti érdeklődését. Sir Alexander hátradőlt karosszékében, és egy hosszú pillanatig csöndben maradt. – Nagyon jó, doktor – szólalt meg végül halk hangon. – Mindkettejükben megbízom. Társam jóformán egy szót sem szólt Closton Manorba vezető utunkon, sem visszafelé. Mindkét alkalommal szunyókált. Sőt a megerőltetéstől kimerülve, a visszaúton

ráadásul förtelmesen horkolt is, úgyhogy nem is ült be senki a fülkénkbe. Csak aznap este, mikor már a kandalló előtt ültünk, tért vissza az ügyre – ha ugyan ügynek lehet nevezni ezt a komédiát. Torony formájúra összeillesztett ujjai fölött – akkor vette fel ezt a pózt, ha el akarta hitetni magáról, hogy még mindig képességei birtokában van – rejtélyesen nézett rám. – Mi a véleménye az esetről, kedves doktor? – kérdezte. Feltételezem, kialakította már a véleményét. Ha ragaszkodni kívánunk az igazsághoz, némiképp meglepett, hogy még emlékszik a délelőtt történtekre. Szakmai megfigyeléseim szerint minden, ami kizökkentette a megszokott napi rutinból, erősítette szenilis gyengeelméjűségének gyarapodó jeleit. Rosszallóan megvontam a vállam. – Sir Alexander csodálatra méltó embernek látszik, de attól tartok, már... – Becsavarodott? Nagyon jó, mi? A saját kifejezése. Nagyon jó, he. Régebben azt mondtuk, kótyagos. Nagyon jó, hehe. – Sajnos így van – mondtam szenilis léhasága miatt hűvösen. – Sajnálom a fiát, a fiatal Norwoodot. Őszintén szólva azt hiszem, egyetlen reménysége a bíróság marad, hacsak maga meg nem tudja győzni az apját, hogy felejtse el fantasztikus mániáját. Ravaszkás pillantást vetett rám; ez az a fajta furfang volt, ami néha jellemzi az aggokat. – Doktor, az az érzésem, a fiatal Norwood előre számolt magával. – Magában kuncogott, mintha örömét lelné valami titkos gondolatban. – Azt hiszi, kikaparom számára a gesztenyét. – Micsoda? – szakítottam félbe locsogását. Arcomon minden bizonnyal tükröződött értetlenségem – ha ugyan volt valami megérteni való ebben a zavaros beszédben. A volt detektív infantilis felsőbbrendűséggel rázta meg fenyegetően az ujját. – Ha ez a léhűtő csak azon az alapon próbálná meg elítéltetni az apját, hogy meglehetősen furcsa tárgykörben gyűjt könyveket és újságcikkeket, egyetlen bíróság sem állna szóba vele. Ha azonban be tudná bizonyítani, hogy az apja egy elaggott detektív alkalmazására szórja a pénzét, akkor bizonyára kevés törvényszék tagadná meg fiatal barátunktól a vagyont. – Fanyarul felnevetett. – Képzelje csak el, egy magamfajta vén kopót alkalmaz, hogy üldözőbe vegye a gülüszemű szörnyetegeket. – Gülüszemű szörnyetegek? – értetlenkedtem. Most nem kuncogott, s gyanítani kezdtem, hogy világos pillanatai elmúltak, de aztán mégis megszólalt: – Elhanyagolta az olvasnivalóit, doktor – mondta rejtélyesen. – Tehát maga azt hiszi, hogy Péter Norwood szándékosan provokálja az apját, hogy siettesse öröklésének időpontját? – tértem vissza a tárgyra. – Sir Alexander a korához képest kitűnő egészségnek örvend. Még akár öt éve is lehet hátra... – Legalább – morogtam. –...ami érthetővé teszi a fiatal Norwood türelmetlenségét a bárói címet és a vagyont illetően. ' Akaratom ellenére felvillanyozott öreg barátom.

– De akkor mondja meg, az isten szerelmére, miért vállalta el ezt a nevetséges ügyet? Társam olyan mozdulattal vonta meg csontos vállát, ami csak hangsúlyozta előttem szenilitását. – Nem érti? Ha visszautasítom, az a hálátlan kutya máshoz fordul. Épp elég magánnyomozó van Londonban, aki örömmel együttműködne vele. Én legalább szívemen viselem Sir Alexander érdekeit. Az volt az érzésem, megint illúziókba ringatta magát: azt hitte, még most is képes úgy cselekedni, mint a régi szép időkben. Ám mégis csgpán felhorkantam, és azt mondtam: – Abban bizonyos vagyok, hogy a fiúnak igaza van. Lehet, hogy az apja szellemileg lecsúszott arra a szintre, hogy nem képes többé intézni az ügyeit. Még hogy idegenek az űrből – már megbocsásson! De öreg barátom szeme már csukva volt: aludt, vagy mélyen elgondolkodott, úgyhogy én is visszatértem könyvemhez. Körülbelül tíz perccel később, anélkül hogy szempilláit felemelte volna, megszólalt sípoló hangján: – Doktor, ha vannak űrbéli idegenek ebben a városban, miért éppen Londont választották ki, he? Miért nem Moszkvát, Párizst, Rómát, New Yorkot, Tokiót, he? Miért nem Tokiót? Már évek óta nem tartottam őt képesnek arra, hogy ilyen hosszasan koncentráljon egy témára. Sóhajtottam, és ujjammal megjelöltem, hol tartottam könyvemben. Ebben a késői időpontban már rendszerint szundikálni szokott, néha Moriartyról vagy valamelyik másik, fél évszázaddal korábbi ellenségéről motyogva álmában. Igyekeztem elnyomni hangomban a türelmetlenséget, amikor megszólaltam: – Talán ott vannak azokban a városokban is. Kinyitotta egyik szemét, és szemrehányóan nézett rám. – Nem. Tételezzük fel, hogy vannak ilyen idegenek, he? És tételezzük fel, hogy Londonban vannak. – Tételezzük fel – értettem egyet, hogy a kedvében járjak. Reszkető hangja elgondolkodóvá vált. – Egyértelmű, hogy földi jelenlétüket valami sajátos okból titokban kívánják tartani. De hogy ezt megtehessék, szükségszerűen korlátozni kellett a számukat, he? – Miért? – kérdeztem könyvem után vágyva. – Mert számottevően nagyobb nehézséggel járna eltitkolni száz idegen jelenlétét a földiek elől, mint egyet vagy kettőét. Ha itt vannak, ha itt vannak, doktor, akkor csak kevesen vannak. Bólintottam; egészen elfogadható szórakozást nyújtott agg barátom szellemi erőgyakorlata. Ami azt illeti, kimondottan büszke voltam teljesítményére, különösen a napnak ebben a szakában.

– Ez elképzelhető – bátorítottam. – Akkor miért vannak inkább Londonban, mint máshol? mormogta zsémbesen. – De hát ez nyilvánvaló – gondolkodtam vele együtt. London a világ legnagyobb városa. Mondhatnánk, ez a világ fővárosa. Ha a földönkívüliek a Földet és az emberiséget kívánják tanulmányozni, akkor itt kell elkezdeniük. Teljesen kinyitotta szemét, és felhorkant. – A patriotizmusa elhomályosítja a statisztikák iránti érzékenységét, doktor. Először is, London ma már nem a világ legnagyobb városa. Tokió az, sőt elővárosaival még New York is megelőzi fővárosunkat. El kell ismernem, elöntött a méreg, de ő egy szenilis kuncogással semmibe vette érveimet, és folytatta: – Ezenkívül New York a világ kereskedelmi központja és legnagyobb kikötője, a politikai centrum pedig Washington lett. Átkozott jenkik. Kimondottan dühített ez az „én mindent jobban tudok" viselkedés. – Nos jó, akkor adjon maga választ a kérdésére. Miért éppen Londont választották, ha már elfogadjuk azt a nevetséges feltevést, hogy ilyen teremtmények egyáltalán léteznek? – Csak egy oka lehet, doktor – kacarászott. Nyilvánvaló volt, hogy bárgyú megelégedéssel töltötte el saját okossága. – A British Museum. – Bevallom, nem tudom követni magát – mondtam hidegen. Vizenyős szeme most újra diadalittasan csillogott. – Lehet, hogy London már nem vezet sem a népesség, sem a politikai hatalom tekintetében, de ha én Sir Alexander GSZSZ-einek helyében lennék... – GSZSZ? – értetlenkedtem. Megint heherészett, de folytatta: –... és ezt a bolygót tanulmányoznám, sok időt töltenék a British Museumban. Több adatot tárol, mint bármelyik más múzeum vagy könyvtár. Állítom, hogy ha vannak idegenek Londonban, akik szokásainkat és intézményrendszerünket próbálják kiismerni, akkor minden bizonnyal számottevő időt szentelnek a British Museumnak. Álmosan ásítva állt talpra. – Épp ezért holnap ott kezdem el a nyomozást, kedves doktor. Az volt a gyanúm, következő reggelre elfelejti az egész ügyet, de azért igyekeztem a kedvében járni. – Tehát azt tervezi, hogy lefolytatja a nyomozást, kivizsgálja az űrbéli idegenek állítólagos jelenlétét? – Hogy mi? Igen, valóban, doktor. – Zsémbes volt a hangja. – Kérem, ne felejtse el, ígéretet tettem Sir Alexandernek. – Botjára támaszkodva szobája felé botorkált. – De mi az a GSZSZ? – kérdeztem kimerültén. Titokzatoskodva, huncutul kuncogott: – Gülüszemű szörnyeteg. Legnagyobb elképedésemre a következő néhány napban alig láttam a hajdani nagy detektívet. Valójában akkora energiával rendelkezett, hogy már azon kezdtem

gondolkodni, nem került-e kapcsolatba valami zugárussal, aki aztán ellátta azzal az anyaggal, amiről azt hittem, már régen sikerült leszoktatni. Mindenesetre nagyon komolyan vette feladatát. Két különböző alkalommal is álöltözetben hagyta el szállásunkat: egyszer mint idős asszony, másodszor pedig mint tudóskülsejű professzor. Mindkét esetben rám kacsintott, de nem kegyeskedett magyarázattal szolgálni, vagy akár csak elmondani, hol tart a nyomozásban. Már komolyan aggódtam, hogy évei súlya alatt roskadozó öreg barátom abba a hitbe ringatta magát, hogy ez a nevetséges ügy van annyira komoly, mint a negyedszázaddal korábbi esetei, mikor még képességei teljében volt. Az ötödik napon, nem sokkal reggeli után – melynek során nem bocsátkozott beszélgetésbe Sir Alexander Norwood esetét illetően, hanem csak csendben ült, s igyekezett nagy hatást tenni rám azzal, hogy azt tettette, mélyen elgondolkodott – megkért, adjam neki kölcsön a fénymérőmet. Nemrég szereztem be ezt a műszert, miután egy közeli rokonomtól egy meglehetősen bonyolult német fényképezőgépet kaptam ajándékba születésnapomra. Kicsit ideges voltam, hogy szórakozottságában elhagyja valahol a készüléket, de nem tudtam visszautasítani a vén kétbalkéz kérését. Nagy megkönnyebbülésemre még aznap este visszaadta, és mielőtt ágyba csoszogott volna, megkért, hogy másnap reggel kerítsem elő és hozzam ide délre Alfrédot, aki annak a kis utcagyerekbandának volt a vezére, amit ő oly nagy előszeretettel nevezett a Baker Street-i segédcsapatnak. Ezt hallva, csak bámulni tudtam a hálószobaajtóra, ami mögött eltűnt. Alfréd, nyugodjék békében, őfelsége szolgálatában esett el Monsnál, 1915-ben, s barátom segédcsapata is szétszéledt, mindenki a maga útját járta. (Ami azt illeti, ez az út gyakran a börtönbe vezetett.) Elfogott a lelkiismeret-furdalás. Engedtem, hogy társam – a gyámoltam jobb szó lenne – elméjét teljesen hatalmába kerítse az a hiedelem, hogy újra egy komoly ügyben nyomoz, s most a szellemi leépülésnek arra a pontjára ért, ahol már teljesen a maga teremtette fantáziavilágban élt. Még hogy Alfréd. Reggelre kelve elhatároztam, hogy az egész ügynek véget vetek. Ragaszkodni fogok hozzá, hogy társam visszatérjen ahhoz a nyugalmas életmódhoz, amit Péter Norwood megjelenése előtt folytattunk. Ennek megfelelően késő délelőtt elindultam az utcán, és megszólítottam az első 1011 éves fiút, akivel találkoztam. Rongyos, de okos tekintetű csibész volt, hangja jóval rekedtesebb, mint társaié. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha a memóriám nem csalt, némiképp hasonlított a régi Alfrédra, aki annak idején ugyanezeken az utcákon játszott. – Ide figyelj, kis barátom, akarsz keresni két shillinget?kérdeztem tőle. Hosszú, gondosan kiszámított percig szótlanul nézett rám. – Hogy micsinálni? – kérdezte végül. Hallottam én mán a magafajta pasikról, úgy ám – ez volt a hangjában. Türtőztettem magam, s nem kevertem le egyet neki visszakézből, hanem elmagyaráztam, mire gondolok, s miután felsrófolta az árat három shillingre, ő is beleegyezett. Így álltak a dolgok, amikor a nyugalomba vonult detektív megjelent

délben. Sétabotját inkább lóbálta kezében, mintsem támaszkodott rá, harsány jó napottal köszönt nekem, és kedélyesen hátba vágta a fiút. Minden ízében úgy nézett ki, mintha vállalkozása izgalmában húsz évet fiatalodott volna. Rögtön a tárgyra tért. – Alfréd – kérdezte –, mit gondolsz, össze tudsz szedni három-négy srácot? Lenne egy kis megbízatásom a számotokra. A kölyök ott állt barátom előtt, keze a csípőjén, fényes szeme ragyogott. Sapkájához emelte kezét, és így válaszolt: – Azt hiszem, igen, uram. Rögtön kell, uram? – Most azonnal, Alfréd. Eredj! Teljesen megdöbbentem. – Egy pillanatra! – tiltakoztam, azon gondolkodva, hogy állítsam fel csapdámat. Vádlón fordultam idős éveim társa felé. – Mégis mit gondol, ki ez a kis csibész? A volt detektív pislogott, mintha én lettem volna az, aki beleesett a szenilitás szakadékába. – Hát ki lenne más, mint Alfréd? Kedves doktor, maga is minden bizonnyal emlékszik a nagyapjára, aki oly sokszor volt szolgálatunkra a régi időkben. Reggeli sétáim során barátkoztunk össze. Behunytam szememet, és lassan számolni kezdtem. Amikor újra kinyitottam, a fiú nagy cipőcsattogás közepette már elment. – És hogy megy a nyomozás a marsi emberkék után? kérdeztem talán egy kicsit élesen. Barátom fáradtan karosszékébe ereszkedett. Egy perccel korábbi lendületének jó része elszállt, ráncos szája széle remegett. Aztán felvonta vékony szemöldökét, és megkérdezte: – Miből gondolja, doktor, hogy marsi emberek, he? Zavarba hozott a kérdése. – Tudja, igazából csak vicceltem – mondtam. – Ó – morogta régi szokásához híven. Lehunyta szemét, s én arra gondoltam, ma délelőtti ténykedése úgy kimerítette, hogy elszundikált. így tehát én is leültem, s bár égtem a kíváncsiságtól, olvasni kezdtem az orvosi közlönyt, amit előzőleg tanulmányoztam. Ő azonban nem aludt. Anélkül hogy kinyitotta volna a szemét, azon a fecsegő hangon szólalt meg, amihez már annyira hozzászoktam az utóbbi pár évben. – Doktor, tudja maga azt, milyen átkozottul nehéz felfedezni egy ilyen idegent, akinek a kultúrája annyival fejlettebb a miénknél? Milyen átkozottul nehéz? – El tudom képzelni – értettem vele egyet. Próbáltam bátorítani, csak hogy kiderüljön, mi a csodára jutott, bár ugyanakkor még mindig dühös voltam egy kicsit az Alfréd körüli félreértés miatt. – Van egy repedés a páncélon – fecsegett tovább –, egy repedés a páncélon, he? – Egy repedés? – kérdeztem vissza. Kinyitotta a szemét, és szemrehányóan nézett rám. – A mütyürkéi. Nem tudja megállni, hogy ne használja a mütyürkéit. – Lehunyta szemét, és kuncogni kezdett. El kell ismernem, ingerült voltam. – Azt hiszem, nem tudom követni – mondtam hűvösen. Ezúttal nem vette a fáradságot, hogy kinyissa a szemét.

– Egyszerű következtetés, doktor. Tegyük fel, hogy másolatokat készít néhány könyvről vagy kéziratról, he? Ott helyben, a British Museum könyvtártermében. Ha a mi tudományunk által készített fényképezőgépet használna, akkor jókora távolságra kéne cipelni a nehéz köteteket, hogy megfelelő fényt találjon. Kísértésbe, mégpedig komoly kísértésbe esik, hogy a saját világának fényképezőgépét vagy más eszközét használja. Egy olyat, ami lehetetlenül gyenge fénynél is jó képet készít. – Te jó ég! – tört ki belőlem. – Maga ma reggel elkérte a fénymérőmet! Egy pillanatig felsőbbrendűségének szenilis pózában nevetgélt, aztán idegesítő elégedettséggel bólintott. – Doktor, van egy... mondjuk... ember, aki naponta felbukkan a könyvtárban. A maga fénymérője és a fotózásról szóló legújabb könyvek szerint nincs olyan, ma gyártott optika vagy film, amivel elfogadható képet lehetne készíteni annál a fénynél, amit ő használt. Mielőtt megemészthettem volna szavait, a lépcső felől nagy robaj és dübörgés hallatszott, szállásadónőnk felháborodott hangjától kísérve. Az ajtó mindenféle formaság nélkül kivágódott, s a fiatal Alfréd, három másik vigyorgó csibésszel a háta mögött, berontott a szobába. – Itt vagyunk, uram! – kiáltotta Alfréd. Becsukta az ajtót, s társai kíséretében barátomhoz ment. – Azt veszem észre – mondta sípoló hangon az agg detektív. – Rejtély előttem, hogy vagytok képesek ilyen gyorsan cselekedni. – Előkotort négy pénzérmét a zsebéből. – Ez a tiétek, ha elvégeztek valamit, ami pofonegyszerű ilyen mozgékony fiatalemberek számára. – Vihorászott, mintha ez valami humoros megjegyzés lett volna. – Azt akarom, hogy kövessetek egy meglehetősen titokzatos alakot a British Museumtól a szállásig. A vén csataló vizenyős szeme szinte ragyogott. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudjátok csinálni – nevetett fel diadalmasan. – És ha a legóvatosabb személy esetleg gyanakodna is egy felnőttre, ki vetne ügyet egy kiabáló, játszó gézengúzra? – Megint kuncogott magában, úgyhogy már azt hittem, elvesztette gondolatai fonalát, de aztán újra megszólalt: – És most, fiaim, gyerünk és foglaljunk el valami stratégiai pontot a múzeum bejárata közelében. – Nincs szüksége tovább segítségre? – kérdeztem, Talán némi sóvárgás is kicsendült a hangomból. Lehet, hogy rám is átragadt a lelkesedés, és úgy viselkedtem, mint egy kiöregedett harci mén, ha kürtszót hall? De elutasító választ kaptam: – Nem ma, doktor, nem ma. Félek, a maga gyulladt ízületei nem bírnák a mai tempót. – Hangja kivehetetlen motyogásba fűlt, ahogy kilépett az ajtón. Az utolsó, amit ki tudtam venni, a joghurtra vonatkozó megjegyzés volt. Kissé sértődötten néztem utánuk, de már elmentek; a fiúk cipője távolodva csattogott a lépcsőn.

Három napig mit sem hallottam az ügyről, aztán hirtelen elérkezett a végkifejlet, bár nem igazán volt megoldás. Már ha egyáltalán megoldásról beszélhetünk ebben az esetben. Késő délután volt, szokott helyünkön ültünk. Én egy könyvet tartottam kezemben, míg exdetektív barátom. 455-ös Webleyjét tisztogatta. Valaha csodálatra méltó pontossággal kezelte ezt a fegyvert, de az utóbbi években mindig ideges lettem, ha megláttam a kezében. A közeljövőben ki fogom dobni a lőszerkészletét. – Á – mondta hirtelen –, Peter Norwood barátunk eljött a jelentésért. – El kell ismernem, újmódi hallókészüléke nagyon hatékony; a segítségével sokkal jobb volt a hallása, mint az enyém. Még beszélt, mikor kopogtatást, majd háziasszonyunk fojtott hangját hallottam. Pár pillanat múlva újra kopogtattak, ezúttal a mi ajtónkon. Kinyitottam, és beengedtem a fiatalembert, mert valóban ő volt. Peter Norwood arcán enyhe pír volt, minden bizonnyal a mértéktelenül fogyasztott jó ételek és nemes borok hatására, mivel éppen nem sokkal az estebéd szokásos ideje után voltunk. Ránk nézett, és a bor miatt nem tudta palástolni meglehetősen harcias hangulatát. – Mikor fejezik már be? – támadt ránk. – Mennyi ideig tart, amíg kifőznek egy ehető sztorit az öregfiúnak? A volt detektív nem kelt föl székéből. – Ma reggel elküldtem a jelentésemet az édesapjának, Mr. Norwood – mondta szeretetreméltóan. Elég értelmesnek tűnt, de aztán megint oly módon kezdett kuncogni a bajsza alatt, amit kénytelen vagyok bárgyúnak nevezni. – Vagy úgy? – pislogott Norwood, akit meglepett a bejelentés. – Nos – nyúlt a zsebe felé –, akkor azt hiszem, nincs más hátra, mint honorálni a fáradozásait. – Volt valami lenéző hangsúly a szavaiban. – Szükségtelen. Nem kell a fizetség. Már visszavonultam, fiatal barátom, nem függök többé a hivatásomtól. – Görbe ujjával a másikra mutatott. – De még ha úgy lenne is, akkor is Sir Alexandernek nyújtanám be a számlát. Elvégre ő bízott meg, he? Peter Norwood csúnyán nézett értetlenségében. Nyilvánvalóan csapdát szimatolt, mert összehúzta szemöldökét, és felmordult: – Mi volt abban a jelentésben, uram? Ámbár figyelmeztetem önt, ez egy fikarcnyit sem számít. Idős barátom ingerülten turkált zsebeiben. Végül is előhalászott egy csúnyán összegyűrődött levélmásolatot. Az eredetit nyilván fárasztó munkával az én írógépemén pötyögte le. Nekem nyújtotta át, minden bizonnyal azért, hogy hangosan olvassam fel. Én is ekkor láttam először, de azért olvastam. Kedves Sir Alexander! Ez a levél tolmácsolja önnek azt a meggyőződésemet, hogy érdeklődése kellően megalapozott. Hobbija, hogy tudniillik azt kutatja, létezhet-e más bolygókon és/vagy naprendszerekben élet, nem haszontalan. Az általam feltárt adatok azt mutatják, hogy az ön, illetve az ön társasága által végzett vizsgálatok nem lesznek hiábavalóak. Nagyon normálisan írta alá. Őszintén szólva, nem képzeltem volna róla, hogy képes ilyen összefüggő levelet fogalmazni, még ha a tartalma gyerekes is.

Peter Norwood azonban döbbenten bámult rá. – Most... most... – dadogta – ugye azt hiszi, sikerült átráznia engem ezzel... ezzel az átkozott sületlenséggel? Barátom egyetértőén heherészett; látszott rajta, hogy nagyon meg van elégedve magával. – Remélem, tudja, maga vén bolond – csattant fel a fiatalember –, hogy egyetlen bíróság sem utasítaná el... De a másik rászegezte öregesen görbe ujját, s szeme sötét szikrákat szórt. – Soha nem kerül bíróság elé az ügy, kedves barátom. Ez az eset egy teljes hetembe került, s ezt az időt nemcsak rejtőzködő földönkívüliek hajszolásával töltöttem. Figyelmeztetem magát, fiatalember: ha bíróság elé citálja Sir Alexandert abban a reményben, hogy átveheti a vagyon kezelését, én is lerántom a leplet a maga titkáról. És ezzel, rendkívül szenilis módon, sokatmondóan kacsintott. Azzal se érhetett volna el nagyobb hatást, ha pofon vágja a másikat. Peter Norwood hátratántorodott, nyilvánvalóan erősen zavarba jött. Pirospozsgás arca elsápadt. – Igen, igen – kuncogott a volt detektív. – Nem vesztegettem az időmet. De erről nem áll szándékomban jelentést tenni az édesapjának. Sem azoknak, akik, mondjuk így, érintve lennének az ügyben. Azt ajánlom, legyen óvatos – újra kacsintott, egy olyan öregember kacsintásával, aki önmagát felülmúlóan gonosz – ; és most kérem, távozzon. – Hangja újra kacarászásba fulladt, mintha a fiatal Norwood titkán nevetgélne. A fiatalember egy szó nélkül kitámolygott a szobából. – Az ördög vigye el! – törtem ki. – Ez az egész dolog magas nekem. Semmi sem világos előttem. Miféle titkát tudná kiszagolni annak a fráternek? Megint felhangzott bárgyú nevetése, s már ismét a teljes szellemi leépülésre gyanakodtam, de aztán megszólalt: – Ugyan már, kedves doktor. Itt van egy fiatal fickó, aki nyilvánvalóan az érzéki gyönyörök áldozata, igaz? Annak ellenére az, hogy tekintélyes jövedelme lehet, már amennyiben következtethetünk erre nagy autójából és választékos öltözetéből. Ismeri a módszereimet – tért vissza hirtelen a hajdan volt évek szóhasználatához. – Alkalmazza őket. – Megint rákezdett idióta vihogására. – Úgy érti... – Úgy értem, halvány fogalmam sincs, mi lehet ifjú barátunk titka. Szerencsejáték, egy hölgy vagy bármi. De akármibe fogadnék, hogy van valami titka, talán nem is egy. Én is felnevettem, értékelvén a helyzet humorát. – De drága barátom, ott van az a jelentés, amit Sir Alexandernek küldött. Nem gondolja, hogy tovább erősíti fantazmagóriáit? Megtalálta pipáját, és most azt tömködte. Gyerekes csalafintaságában azt hitte, a beszélgetés hevében nem veszem észre, hogy ilyen késői órában dohányzik. – Állítom, doktor – válaszolta –, hogy elsősorban ez ártalmatlan szórakozás csupán – , mely kitölti egy idős, de még élénk szellemű ember szabadidejét. – És másodsorban?

– Á, igen. Másodsorban a jelentés jó szándékkal íródott. – Ismét kuncogott, halkan, s egy pillanatra azt hittem, elvesztette a fonalat, de aztán folytatta: – Feltételezem, tevékenységemből rájött, hogy észrevettem valakit a múzeumban, aki nagyszabású fotógyűjteményt készített. Újságokról, könyvekről, röpiratokról. Bátorítóan bólintottam. – Nos – fecsegett tovább –, az én Baker Street-i segédcsapatom segítségével sikerült őt hazáig követni. – Titokzatosan nézett rám a szeme sarkából. – Sőt át is kutattam az otthonát, he? – És mit talált? – hajoltam előre érdeklődve. – Semmit. – Semmit? Maga, korunk kiemelkedő magánhekusa, semmit sem talált? Meggyújtotta pipáját, s a kioltott gyufával gesztikulált. – Negatív hozzájárulás, doktor. Negatív bizonyíték, de nem értéktelen. Ennek az embernek – fenntartással használom ezt a szót, he? –, szóval ennek az embernek a lakása híján volt bármiféle feljegyzésnek, személyes emléknek. Semmi sem volt ott, ami támpontot adhatna személyazonosságának kiderítéséhez. – Egy kém! – tört ki belőlem. Utálkozva fújtatott véleményem hallatán. – Kinek a kéme lenne, he? Különben is, elkéstem, a madárka már kirepült. – Valamelyik külföldi hatalom kéme... – Valóban nagyon külföldi – heherészett. –... mint például Oroszország vagy Németország. Esetleg Franciaország vagy az Egyesült Államok. Mindegyik országnak megvannak a maga ügynökei. Barátom vizenyős szemében megvetés tükröződött. – Meg kell mondjam, kedves doktor, hogy a maga által említett országok egyikének sem kellene titkosügynököt küldenie a British Museumba azért az információért, ami ott van. Nyitva áll a nagyközönség előtt, ami magában foglalja ezen országok diplomáciai testületének tagjait is. Ha ez az ügy itt, további fejlemények nélkül ért volna véget – ezt el kell árulnom kedves olvasóimnak –, aligha kellett volna feljegyeznem a hírneves detektív eme utolsó kalandját. Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy menthetetlenül átesett a szenilitás határán, s már az is elég fájdalmas volt, hogy beszámoljak a valaha oly ragyogó elme ezen tevékenységéről. Mindazonáltal az eset utószava olyan természetű, hogy én bevallottan értetlenül állok előtte. Ezért végkövetkeztetés nélkül adom tovább a puszta tényeket a világ leghalhatatlanabb detektívjének követői számára. A fent említett beszélgetést követő este kopogtattak az ajtónkon. Előtte nem volt csengetés a bejárati ajtón, szállásadónőnk sem nyitotta ki a kaput. Semmi, csak a kopogás. Barátom összehúzta szemöldökét, babrált valamit a hallókészülékén, s valaha karvalyszerű arcára kiült a csodálkozás, amit ritkán engedett meg magának. Mormogott valamit a bajsza alatt, míg én felálltam, és ajtót nyitottam.

Látogatónk körülbelül 35 éves, kifogástalanul öltözött férfi volt. A személyét körüllengő magabiztosság már á leereszkedés határát súrolta. Mivel talán még mindig bosszús voltam előző esti beszélgetésünk miatt, mogorván érdeklődtem: – Igen, jóember? – Azért jöttem, uram, hogy... – kezdte. – Hohó! – kiáltott fel az idős detektív. – Senor Mercado-Mendez. Vagy inkább Herr Doktor Bechsteint kellene mondanom? Vagy még inkább Mr. James Phillimore-t? Hát újra találkozunk, he? Mennyi idő is telt el az Alicia kutteren lezajlott legutóbbi összecsapásunk óta? Az, hogy a csodálkozástól leesett az állam, enyhe kifejezés lenne. Hosszú ideje már, hogy feljegyeztem az Alicia rejtélyes esetét: a hajó egy tavaszi reggelen bevitorlázott egy kis ködfoltba, ahonnan aztán soha nem került elő, sőt sem róla, sem a legénységről nem hallott többet soha senki. Egyike volt azon kevés esetnek, melyet még ereje teljében lévő barátom nem tudott megoldani. Szintúgy nem tudtam nem emlékezni a Phillimore névre: viselője sok évvel ezelőtt visszaszaladt saját házába, hogy kihozza az esernyőjét, s aztán soha nem látták őt. Egy másik rejtély, amire soha nem derült fény. De amint említettem, látogatónk legfeljebb harmincas éveinek közepén járt, s a fenti két eset a búr háború idején történt, amikor ő még csak kisfiú lehetett. Mindenesetre újra meghajolt, s engem figyelmen kívül hagyva barátomhoz intézte szavait, bár szobánk küszöbét nem lépte át. – Gratulálok, uram. Nem számítottam rá, hogy felismer, mert ez esetben elővigyázatosabb lettem volna. – Gondolja, az segített volna? – horkant fel az agg detektív. – Soha nem zárok le egy esetet, senor. Például Isadore Persanóét sem. Hirtelen nekem is beugrott: ez volt a harmadik eset, melyet nem tudott megoldani a kriminalisztika tudományának legnagyobb elméje. Isadore Persano jól ismert újságíró és párbajhős volt, aztán egyszer hirtelen megőrült. Amikor rátaláltak, egy gyufásdoboz előtt ült, amiben egy különleges, a tudomány számára állítólag ismeretlen bogár volt. S most észre kellett vennem azt is, hogy Senor Mercado-Mendeznek (ha valóban így hívták) jó oka volt az árnyékban állni. Ábrázata egy rosszul bebalzsamozott múmiáéra emlékeztetett: olyannyira viasszerű volt, hogy felötlött bennem, esetleg maszkról van szó. Egyedül szemének természetellenes fénye jelezte, hogy arca él. Újra meghajolt. – Eddig nem volt szükség rá, hogy közvetlenül érintkezésbe lépjünk önnel, bár azon néhány alkalommal, amit említett, veszélyesen közel került ahhoz, hogy rábukkanjon olyan információra, amit nem önnek szántak. Feszültség érződött a levegőben. Idős barátom ajka megrándult. – Következtetésem szerint ön nem ebből a világból szármázik, Senor MercadoMendez. Arra számítottam, ekkora sületlenség minden további megjegyzés nélkül bárkit távozásra bírna, de látogatónk hosszú iáéig csak csendesen bámult, mintha a másik szavait mérlegelné.

Végül, rólam még mindig tudomást sem véve, megszólalt: – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem önt, uram. A Galaktikus Tanács nem fogja eltűrni, hogy folytatólagosan beavatkozzon törvényes kutatási programunkba, melynek során mindent megteszünk, hogy ne zavarjuk az önök, hogy is mondjam, némiképp sajátságos kultúráját. A férfi nyilvánvalóan beszámíthatatlan volt, csakúgy, mint barátom, aki legalább előrehaladott korára hivatkozhatott. Már tiltakozni kezdtem, de az idegen egy pillanatra hátrafordult: tekintetében egy kobra kegyetlensége tükröződött, így hát csendben maradtam. Az egykor nagy detektív ingerülten fészkelődött székében. – Részemről az ügy le van zárva. Mindazonáltal nem beszélhetek Sir Alexander és a Világvédelmi Társaság nevében. A férfi szemében egy pillanatra derű villant fel. – Nem aggódunk Sir Alexander csoportja miatt, uram. Már korábban is volt szerencsénk Sir Alexanderékhez. – A látogató hangjában visszatért a leereszkedő tónus. – Teljesen felesleges bolygójuk biztonsága miatt aggódni. Az önök vágya, hogy ezt megőrizzék, össze sem hasonlítható a Galaktikus Tanács égisze alatt működő Régészeti és Néprajzi Hivatal primitív kultúrákkal foglalkozó osztályának vágyával. – Egy hosszú pillanatig csend volt, s amikor barátom megszólalt, hangjában az a lassú megfontoltság volt, ami régmúlt idők emlékét idézte fel bennem. Akkor szokott így beszélni a híres detektív, ha érezte, hogy közel jár egy – átlagos emberek számára kibogozhatatlan – probléma megoldásához. – Továbbá arra is következtetek – mondta –, hogy az ön pozíciója hasonlít egy rendőrtisztéhez... bár az őrangyal talán jobb szó volna rá. Az idegen nagyon emberi módon vállat vont, kényszeredetten elhúzta a száját, és meghajolt. Újra rám pillantott, s az az érzésem támadt, gyorsan felmértek és félretettek, mint olyasvalamit, amit nem kell figyelembe venni ebben az értelmetlen szópárbajban. – A Tanácsnak hő vágya, hogy megóvja az önökéhez hasonló bolygókat – mondta egyetértőén. – Sajnos vannak olyan egyének, akik kizsákmányolnák csecsemőkorát élő civilizációjukat. Én csak a Tanács szolgája vagyok. Lehet, hogy az agg detektívet kezdte ingerültté tenni a másik hangjából kicsendülő leereszkedés, mert erőszakosabb stílust vett fel. – Kezdem gyanítani a világ néhány nagy megoldatlan bűnesetének a magyarázatát, Senor Mercado-Mendez. Ott van például a Nagymogul gyémánt eltűnése, he? A Hernando Cortez által rendezett noche triste után köddé vált azték kincsek esete. Nagy Sándor szarkofágjának ellopása, he? A fáraók sírjainak hihetetlen kifosztása. A... Ha az idegen arca képes lett volna elpirulni, nyilvánvalóan most ért el volna arra a pontra, ahol ezt megteszi. Felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot. – El kell ismerni, néha még a legjobb őrangyal is kudarcot vallhat. A nagy detektív arcán megjelent az a kifejezés, melyhajdani tapasztalataim szerint – azt jelentette, hogy számára is kielégítő következtetésre jutott. Magamban fehorkantam. Megint itt vagyunk a képzelgéseinél.

– Hallgasson ide – mondta elnyomva hangja reszketegségét. – Mai világunkban az országok között mély ellentétek húzódnak, háború fenyeget és a többi. A főbb nemzetek ügynökei ott vannak az összes kontinensen. Ön szerint nem nyilvánvaló, uram, hogy egy magát arabnak álcázó brit kémnek hatalmas nehézséget jelentene egy szintén arabnak öltözött első osztályú német ügynököt lelepleznie? De egy született arab sokkal könnyebben észrevenné a német álöltözetének apró kis hiányosságait, he? Ami kevés értelem eleddig volt a beszélgetésben, most az is eltűnt. Elhatároztam, szólok látogatónknak, hogy túlságosan is próbára teszi társam erejét ezzel a zavaros beszéddel, s talán jobb lenne, ha most elmenne. Mindazonáltal Senor Mercado-Mendez (már ha valóban így hívták) abban is talált értelemet, amiben nekem nem sikerült. Hangjából eltűnt a korábbi derűs elnézés. – Azt akarja mondani... – kezdte. – Természetesen – bólintott az agg detektív, s újra meggyújtotta pipáját. A másik csöndben gondolataiba mélyedt. – És milyen minőségben tevékenykedne? – Hah – horkantott fel barátom. – Amint ön is jól tudja, nyomozó voltam. És hozzátehetném, a tiszteletdíjam sem csekély. Hogy honnan szedte a vén csataló az erejét, soha nem fogom megtudni. Én a magaménak már a végén jártam, olyannyira, hogy az ágyam valósággal szirénhangon csábított. – Nem volt még elég az üres fecsegésből? – kérdeztem. – Egyikük szavaiból sem értek egy kukkot sem. Ha valamit ki tudok hámozni belőle, az az, hogy idős, agg páciensem alkalmazottnak ajánlkozik. Ki kell jelentenem... – De ők rám se hederítettek. – Ötven évvel ezelőtt talán figyelembe vettük volna az ajánlatát, uram. – A fiatal férfi hangjában lenézés volt. Az egykor nagy nyomozó felemelte ráncos, görbe kezét, és tagadólag intett. – Senor, aligha kell rámutatnom a nyilvánvaló válaszra. Gyerekes megelégedettséggel vihorászott. – Az ön újbóli felbukkanása annyi év után elegendő bizonyíték, hogy népünk, mondjuk így, felfedezte azt, amit Roger Bacon valaha Elixir Vitea-nek nevezett. Hosszú szünet után szólalt meg a másik: – Értem. És igaza van, uram: tiszteletdíja távolról sem csekély. Mindazonáltal a Galaktikus Tanács politikája az, hogy nem avatkozik be primitív bolygók természetes fejlődésébe azáltal, hogy elterjeszt egy olyan orvosi eljárást, mely... A ráncos kéz ismét tagadóan intett. Elnyomtam egy ásítást. Hát ennek már soha nem lesz vége? Hova a pokolba akarnak kilyukadni? – Senor Mercado-Mendez, nyilvánvalóan minden szabály alól van kivétel. Ha sikeressé kívánják tenni a Tanács munkáját, szükségük lesz – kuncogásában megint benne volt az az infantilis felhang, ami annyira idegesített –, nevezzük így, egy bennszülött ügynökre. Uram, hiszen ismeri a képességeimet, a módszereimet. Úgy tűnt, a furcsa látogató valamiféle elhatározásra jutott.

– Én nem vagyok jogosult dönteni. El tudna jönni tárgyalni közvetlen feljebbvalóimmal? Legnagyobb csodálkozásomra a visszavonult detektív nagyot csapott széke karfájára, és felállt. – Akár most rögtön – kacarászott. – Hát ide figyeljenek – tiltakoztam. – Ez már túlmegy minden határon. Nem engedhetem meg, hogy az... az ápoltam ilyen, késői órában elhagyja a házat, miután egy teljes hétig túl volt terhelve munkával. Azt mondom... – Hallgasson, doktor – mormogott a vén medve, amikor sálért és kabátért ment. Kimerült voltam, de azért hajlíthatatlan maradtam. – Figyelmeztetem, nem vagyok hajlandó tovább tűrni ezt a hülyeséget. Ha ragaszkodik ehhez, hogy a maga korában még kimenjen az éjszakába kóborolni, kijelentem, nekem nem áll szándékomban asszisztálni magának. Én nem mozdulok innen. Barátom gyerekes örömmel kuncogott, segítség nélkül belebújt ruháiba, majd furcsa látogatónkhoz fordult. – Indulhatunk, uram. Miután távoztak, még jó darabig csodálkozva bámultam utánuk. Lehet, hogy csak kimerültségem tette, de be kell vallanom, nem hallottam lépteiket a lépcsőn és az ajtó csukódását. De hát, mint ezt már említettem, hallásom nem a régi. másnap, sem a rákövetkező reggel nem jött vissza. Emlékezetembe idéztem a hosszú évtizedekkel korábbi esetet, mikor egy alkalommal évekre eltűnt, a szemem elől. De a különbség nyilvánvaló. Egy aggastyán nem kószálhat London utcáin egy fecsegő őrült társaságában, aki arról prédikál, hogy ő valami galaktikus tanács vagy miféle képviselője. Miközben azon gondolkodtam, hívjam-e a rendőrséget vagy inkább ne romboljam le a tekintélyét – már évekkel ezelőtt elnevezték halhatatlan detektívnek –, felötlött bennem néhány szava, amit akkor nem értettem. Talán itt van valami támpont. Elővettem az enciklopédiát, és kikerestem belőle Roger Bacont és az Elixir Vitae címszót. Roger Bacon szerzetes, alkimista és metafizikus a XIII. században. Egyik legjelentősebb kutatója a halhatatlanságot biztosító „élet vizének", melynek segítségével elő lehet állítani a közönséges fémeket arannyá változtató bölcsek kövét. Fölhorkantam, és visszatettem a kötetet a helyére. Semmi más, csak még több ahhoz hasonló ostobaság, amiről két napja ők is összevissza fecsegtek. De valami mégis visszatartott attól, hogy értesítsem a hatóságokat. Fülemben csengtek azok a szavak, melyeket annyiszor hallottam az évek során: Amikor kiszűrtük a lehetetlent, ami marad – látsszék bármilyen valószínűtlennek is –, az igazság kell, hogy legyen. S tisztán emlékszem barátom legutolsó szavaira is, melyeket akkor kuncogott felém, amikor a rejtélyes Senor Mercado-Mendezzel elhagyták a szobát: – Még hogy joghurt, hehe.

Schopp Attila fordítása Gőgös Károly rajzai

MÁS VILÁGOK Vassy Zoltán Asimov és más tudósok a parajelenségekről

Van Amerikában egy tudósokból, bűvészekből és újságírókból álló szervezet, a Committee fór the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal (CSICOP), közelítő fordításban: Bizottság a paranomál állítások tudományos vizsgálatára. Valójában nem konkrét vizsgálatokkal foglalkoznak, hanem a parajelenségként eladott cirkuszi, orvosi és egyéb szemfényvesztések racionális bírálatával és ellenpropagandájával. Például nyilvános bemutatókon bizonyítják, hogy számos „igazi" bűvész minden olyasmit meg tud csinálni, amit a híres parafenomének: kanálhajlítást, zárt borítékban zsebre tett szövegek kitalálását, szike nélküli műtétet manilai stílusban és így tovább. Ennek a társaságnak a tagja Isaac Asimov is. Egyszer a szemére vetették: hogy lehet, hogy ő nem hisz ezekben a „tudományos eretnekségekben", mikor pedig lépten-nyomon ír róluk. És egyáltalán, a könyveiből úgy látszik, igazán nyitott minden új, még ismeretlen természeti és emberi jelenséggel szemben – miért pont azt nem hiszi el, hogy egyik ilyenként mondjuk Úri Geller kézrátétellel el tud indítani lejárt órákat, vagy hogy Nostradamus négysoros jóslatai valóban történelmi eseményekre utalnak, nem pedig csak kellően homályosak efféle értelmezéshez. Asimov válasza igen tanulságos és egyben jellemző a tudósok gondolkodásmódjára. Ami nem csoda, hiszen – mint az elég közismert – ő nemcsak remek író, hanem saját szakterületén jó nevű kutató is. A tudományban, mondja, alapvetően kétféle „eretnekséget" kell mégkülönböztetnünk. Az egyik típus belülről, magában a tudományban merül fel, olyan új elgondolások formájában, amelyek pillanatnyilag nem férnek be az épp elfogadott elméleti keretek közé, de önmagukban ésszerűek, belső logikai szerkezetük racionális és ellentmondásmentes, megfelel a tudomány jól bevált normáinak. Asimov ezeket „belső eretnekségnek" nevezi. Róluk gyakran kiderül, hogy egészben vagy részben igaz, és az addigiaknál mélyebb ismeretet szolgáltatnak a valóságról, sőt épp az adott elméleti keretek kitágítása révén további fejlődés forrásává válhatnak. Híres példa Einstein 1905-ben felállított hipotézise a fény kvantumos természetéről: a nagy tekintélyű Planck professzor még 1913-ban is azt mondta, Einsteint akadémiai tagságra javasló beszédében, hogy ez a hipotézis a fiatal kolléga egyetlen megbocsátható tévedése volt. Aztán további nyolc év múlva Einstein épp ezért a tévedésért kapott Nobel-díjat. Az ilyen „belső eretnekségek",' még ha tényszerű igazságukat vitatják vagy tagadják is, a szakmai közvéleményben rendszerint gondos figyelemre és rokonszenvre számíthatnak, hiszen minden kutató örül, ha a természetről alapvetően új dolgokat tudhat meg, egyelőre akár még igazolandó hipotézisként. És ha történetesen kiderül, hogy az illető gondolat ugyan a logikáját

vagy a kreatív ötletességét tekintve magas színvonalú volt, ám nincs összhangban a tényekkel, és ezért el kell vetni, általában akkor is elismerik mint szellemi teljesítményt. A másik típust, Asimov kifejezésével a „külső eretnekséget", olyan irracionális, a tudomány gondolkodásmódjával eleve ütköző elképzelések jelentik, amelyeket a bennük hívők szeretnének a tudomány tekintélyével igazolni, követelve, hogy azokat vegyék a tudósok is komolyan. Ide alapvetően a cirkuszi paramutatványoknál nagyobb jelentőségű, azaz sok embert érzelmileg mélyen érintő témák tartoznak, például a lélekvándorlás vagy a spiritiszta szeánszok túlvilági üzenetváltásai. Tapasztaljuk azonban profánabb kuriózumokkal kapcsolatban is (pl. jeti, idegen űrlények, ártalmas földsugárzás vagy épp az említett parafenoménszámok), hogy a róluk szóló híradásokban a tudományosnak ható zsargon éppúgy tipikus, mint a célzás bizonyos laboratóriumi vizsgálatokra vagy a panaszkodás afölött, hogy az ilyen irányú kutatást mennyire megnehezíti a tudósok többségének szűk látókörű, dogmatikus kételkedése. Asimov ezekről tényleg elutasítóan vélekedik: szerinte semmi értelme, hogy a tudós és a tudomány az ilyesmikkel szemben is nyitott legyen. Tőlük ugyanis – ellentétben a „belső eretnekségekkel"nem várhatjuk a racionális tudás kibővülését, épp azért, mert ők maguk alapvetően irracionálisak. Természetesen Asimov sem tévedhetetlen; attól, hogy ő mondja, még nem biztos, hogy csak a tudományon belüli Más világok 69 eretnekségek lehetnek új igazságok csírái, míg a tudományon kívüliek haszontalan és illuzórikus babonák. Ha azonban kicsit belegondolunk abba, hogy mi a tudomány és mire való, ítélete elég megalapozottnak bizonyul. Itt nincs hely rá, hogy a tudomány minden idevágó. sajátosságát számba vegyük, de nem is kell. A lényeget megvilágítja Asimov egy másik gondolata, az Alapítvány sorozatból. Emlékeznek, az első kötetben szerepel egy „tudományos vallás": szabályait a tömeg a megértés igénye nélkül, dogmaként követi, ám maguk a szabályok egy tudóscsoport átgondolt munkájával készülnek, a rendelkezésre álló legfejlettebb tudomány és technika alapján. Mikor e vallás révén az Alapítványnak sikerül a környéken egyeduralmat szereznie, az író hozzáteszi mintegy magyarázatul: a tudomány-vallás legfőbb előnye az, hogy működik. Más szóval, a tudományt az emberiség mindenekelőtt arra használja, hogy a világról megbízható ismereteket szerezzen, amelyek nem függnek hittől vagy szubjektív ítélettől, és ezért a gyakorlatban sokkal érdemesebb rájuk támaszkodni, mint másféle úton (például misztikus megvilágosodással vagy költői megérzéssel stb.) szerzett ismeretekre. A tudománynak ez a megbízhatósága két módszertani alapkövetelményre épül: arra, hogy az ismeretek szigorú logikájú rendszert alkossanak, amelynek elemei sokirányú kapcsolatokkal biztosítják egymás érvényességét, és arra, hogy a levont következtetések összhangban legyenek a tapasztalati tényekkel. Az Asimov-féle belső és külső eretnekség abban különbözik egymástól, hogy ezzel a rendszerrel milyen viszonyban van. Ha azon belül jelent ellentmondást, azt meg lehet oldani a rendszer fellazításának veszélye nélkül: az új gondolatról eldönthetjük, hogy megfelel-e a tapasztalatnak, és ha igen, tisztázhatjuk, milyen módon illesszük be a rendszerbe, akár

annak megváltoztatása árán. Persze úgy, hogy a rendszer a változás után logikailag ellentmondásmentes legyen, így legalább olyan megbízható marad, mint amilyen a „belső eretnekség" megjelenése előtt volt. Ezzel szemben ha olyasmit tennénk hozzá, amit nem tudunk a már meglévő ismeretekkel egyértelműen egyeztetni, azzal csökkentenénk a rendszer belső összetartását és így megbízhatóságát. Márpedig mivel az egész tudomány mindenekelőtt arra való, hogy megbízható legyen, ilyet tenni a legnagyobb badarság volna. Itt még vitatkozhatnánk sok részletkérdésen; például hogy ki és hogyan dönt egyegy konkrét újdonság „belső" vagy „külső" jellegéről, és mi garantálja, hogy a döntés reális, vagy hogy miért gondolják a tudomány képviselői, hogy ami az ő rendszerüknek ellentmond, az biztos nem igaz és így tovább. Ezeket a kérdéseket valószínűleg érdemes is megvitatni, különösen a társadalom fejlődésének egy ilyen, viszonylag átmeneti és ezért az átlagosnál több lehetőséget nyitva tartó szakaszában, amiben ma Kelet-Európában élünk. (Fel vagyok hatalmazva a Galaktika szerkesztőségétől, hogy közöljem: e témába vágó vitacikkeket is) szívesen fogadnak.) Most csak egyetlen tényre hívnám fel a figyelmet, mert erről történetesen konkrét adatokkal is rendelkezem. A tudósoknak arról a „dogmatikusan elutasító" magatartásáról van szó, amivel bizonyos parafenomének propagálóinak nyilatkozatai szerint ők a parajelenségeket fogadják. Mivel én magam néhány ilyennek számító jelenséggel foglalkozom a tudomány szervezett keretein belül, és őszintén szólva a munkámmal szemben efféle elutasítást az utóbbi években nemigen tapasztaltam, kíváncsi lettem rá, hogy általában a magyar tudósok az általam művelt területről hogyan vélekednek. Végeztem tehát egy kérdőíves felmérést, amely a magyar tudományegyetemek és akadémiai intézetek kutató beosztású dolgozóira terjedt ki, véletlen mintavétellel átlag minden tizedikre. Az eredmények részletesen megtalálhatók a Pszichológia című folyóirat 1991. első negyedévi számában Véleményfelmérés magyar tudósok körében a telepátiáról és rokonjelenségeiről címmel. A kérdőívhez mellékelt kísérőlevélben az „érzékszerveken kívüli érzékelés"-\i0 a következő módon definiáltam: „Emberek olyan (valóságos vagy feltételezett) képessége, amellyel az ismert érzékszervek igénybevétele nélkül tudomást szereznek más emberek gondolatairól, tárgyak bizonyos tulajdonságairól vagy eseményekről. A mindennapi életben az érzékszerveken kívüli érzékelés ember és ember közötti fajtáját általában telepátiának nevezik. Egy nálunk kevéssé ismert rokonjelensége (clairvoyance, magyar neve nincs) olyan tárgyakról szerzett információval kapcsolatos, amelyek minden érzékszervi megismerés elől el vannak zárva. Harmadik, viszonylag ismertebb fajtája, amely időben későbbi eseményekre vonatkozik, a prekognició, vagyis olyan jóslás, amely nem alapul ismert tényekből kiinduló következtetésen." A telepátia létezéséről kapott vélemények eloszlását a mellékelt ábra mutatja (vízszintesen csíkozott oszlopok).

A lehetséges vélemények a következők voltak: a telepátia létezése a) megállapított tény; b) valószínű; c) bizonytalan; d) nem valószínű; e) lehetetlen. (Szerepelt egy „nincs vélemény" válaszlehetőség is, de ezt most elhagyom, hogy az eredmények összevethetők legyenek a megfelelő külföldi felmérések eredményeivel, ahol ilyen lehetőség nem volt. A százalékértékek ezért nem egyeznek meg az eredeti közleményben szereplő értékekkel.) Az érzékszerveken kívüli érzékelés másik két fajtájára együtt kérdeztem rá; a válaszok százalékos megoszlása az ábra függőlegesen csíkozott oszlopaiban látható. 1973-ban a New Scientist folyóirat körkérdést intézett (nagyrészt tudományos kutatókból álló) olvasóihoz általában az érzékszerveken kívüli érzékelés létezéséről, ugyanezekkel a válaszkategóriákkal; ennek eredményét mutatják az ábra pontozott oszlopai. 1979-ben pedig amerikai 70 Más világok tudományos kutatók között végeztek felmérést, szintén pontosan ugyanezeket a kategóriákat alkalmazva; az ott kapott válaszok eloszlása az ábra üres oszlopaiban található meg. A négy felmérés eredménye olyan hasonló egymáshoz, hogy gyakorlatilag azonosnak tekinthetők, tendenciájukban mindenképp. Teljesen nyilvánvaló, hogy bár a vélemények bizonyos mértékig megoszlanak, egyértelmű elutasításról szó sincs. A tudósok többsége a telepátia és rokonjelenségeinek létezését legalábbis valószínűnek tartja. Egy másik kérdés szerint ezeknek a jelenségeknek a tudományos kutatása: a) fontos; b) szükséges; c) fölösleges; d) káros. Itt még jobban kiderült, hogy a tudósok gondolkodásától távol áll a dogmatizmus: még azok is sokan az első két kategóriát választották, akik kételkednek a szóban forgó jelenségek létezésében. Ismét elhanyagolva a „nincs vélemény" válaszokat, az érzékszerveken kívüli érzékelés tudományos kutatását a válaszolók több mint fele fontoénak és 39%-uk szükségesnek tartotta, A „fölösleges" és „káros" válaszok aránya együtt kevesebb volt, mint 10%. Az idézett külföldi felmérések szerinti kép ebben is nagyon hasonló az itthonihoz. Mindez természetesen azokra a feltételezett parajelenségekre vonatkozik, amiket átlagemberek tapasztalnak mindennapi életükben, és amiket – a parapszichológia tudományos ágának képviselői laboratóriumi kísérletekkel is kutatnak. Az ilyen kutatások eredményeit, Asimov kifejezésével, nyugodtan nevezhetjük belső

eretnekségeknek. Eretnekségek, mert egyelőre nem illeszthetők be a természetről eddig szerzett ismereteink rendszerébe, és belsők, mert racionálisan, a rendszerbe való beillesztés igényével kezelik őket. Egész más a helyzet a varietéműsorok „telepatikus" mutatványaival. Például amikor a parafenomén bekötött szemmel kitalálja a közönségnek felmutatott számjegyeket, ahogy nemrég Ignatyenko mester tette nálunk nagy sikerrel. Arról nem végeztem precíz felmérést, hogy az ő „telepátiáját" a tudományos kutatók hány százaléka hitte el, de az általam ismertek közül gyakorlatilag senki, úgyhogy ebben a kétkedés valószínűleg sokkal szélesebb körű, mint általában a jelenség létezésében. Többen kapásból kitaláltak (-tünk) nem is nagyon bonyolult ötleteket arra, hogy a mester miféle bűvésztrükköt alkalmazott. (Mindez nem vonatkozik Ignatyenko hipnózisszámaira: ezekben a kiválasztott személyeket minden bizonnyal tényleg hipnotikus állapotba hozta néhány másodperc alatt. Ez nem igényel semmiféle paraképességet, mert több száz ember közt mindig van néhány, aki nagyon könnyen hipnotizálható. De természetesen kell hozzá tehetség meg tapasztalat, hogy kapásból ki tudja az ilyeneket választani.) Egy másik fenoménnek egy diákklubban tartott hasonló műsora után, amikor előadást tartottam részben ugyanazoknak az egyetemistáknak, megszavaztattam őket egy kérdőívvel, hogy szerintük valóban telepátiának voltunke tanúi, vagy az öregúr csak bűvészkedett. A többség az utóbbi esetet tartotta valószínűnek. Láthatjuk tehát: Asimov nincs egyedül sem azzal, hogy elfogadja még érthetetlen jelenségek lehetőségét, sem azzal, hogy nem méltatja tudományos figyelemre a cirkuszi szemfényvesztéseket. Mindkét beállítottság jellemző a kutatókra általában. Hogy miért nem nyitottak új dolgokkal szemben, azt legfeljebb azok kérhetik számon tőle és a tudósoktól, akik a nyitottságot összetévesztik a hiszékenységgel.

Makai György A „tiszták" utópiája

Az Úr 1167. esztendejében igencsak különös zsinatot tartottak a dél-franciaországi Saint-Félix-de-Caraman városkában. A zsinatot a kathar eretnekek rendezték a körükbe ellátogató, szent férfiú hírében álló Niketasz, a bogumil vezető tiszteletére, s részt vettek rajta Franciaország, Lombardia, Albi (innen a katharok másik neve, az albigensek), valamint Carcassone kathar egyházainak püspökei, és Val d'Arens kathar egyházának tanácsa. Joggal állíthatjuk, hogy a korai kereszténységet megrázkódtató eretnek mozgalmak (ariánusok, nesztoriánusokí óta nem akadt mozgalom, amely ilyen kihívást intézett volna a római katolikus egyház ellen. A különböző neveket használó kathar mozgalmaknak (bogumilok, albigensek, valdensek, patarénusok stb.) saját egyházi szervezetük és papságuk is volt, természetesen saját teológiai rendszerrel is rendelkeztek, s kialakítottak egy sajátos társadalmi utópiát, melyre korunk embere részben elismeréssel, részben borzadállyal tekint. Olyan erősek és népszerűek voltak, hogy a pápa keresztes hadjáratot indított hatalmuk megtörésére, s nem utolsósorban a kathar eszmék végső felszámolását célozta az inkvizíció intézménye. És tulajdonképpen a kathar eretnekség népszerű eszméinek ellensúlyozását szolgálta a koldulórendek, így a ferencesek felkarolása is. Honnan is eredtek a katharok sajátos, a dualizmust tükröző eszméi? Bármilyen különösnek tűnjék is, a mai Iránból, ahol ezeket az eszméket Máni, a zseniális vallásalapító fogalmazta meg az i. sz. III. században! Különben Máni tanításának vonzerejére jellemző, hogy Szent Ágoston, a nagy egyházatya kilenc évig volt manicheus (így nevezték Máni híveit) auditor, magyarán szimpatizáns, s megtérése után heves harcot folytatott egykori halványa ellen. És amíg néhány évtizede meg nem találták az eredeti manicheus szövegeket tartalmazó turfáni tekercseket, Szent Ágoston, Szent Efrém és más egyházatyák, valamint a tanait elítélő arab és perzsa források voltak úgyszólván az egyedüli támpontok Máni értékelésére. Máni, akinek apja egy gnosztikus keresztelő szekta tagja volt, 12, majd 24 éves korában találkozott a kinyilatkoztatással, amely prófétává tette, és Sahpur szasszanida király hosszú uralma idején sikeresen terjesztette hitét, amely kis híján államvallás lett. Sahpur utóda, Bahram idején azonban felülkerekedtek a pozíciójukat féltő zoroasztriánus mágusok, Mánit perbe fogták, s börtönben halt meg. (A későbbi legendák szerint elevenen megnyúzták, bőrét szalmával kitömték, és kitűzték a királyi palota kapujára!) Máni sajátos szinkretista vallást teremtett a korábbi népszerű vallások alapján. Hét könyvében azt fejtette ki, hogy az ősidők óta létező igazság csak időről időre jelent meg a világban, amikor is azt a küldöttek feltárták, bár Máni előtt minden kinyilatkoztatás csak részleges volt (ezt a tézist vette át tőle Mohamed!). Ilyen küldött Ádám, Énok, Noé, Sem, Ábrahám és természetesen a három nagy apostol:

Zarathusztra, Buddha és Jézus (a kínai manicheusok Jézus helyett Laocét vették be ebbe a szentháromságba), így hát Máni a „próféták pecsétje", a tökéletes, az abszolút igazság hirdetője. De miből áll ez az abszolút igazság? Máni a zoroasztriánusoktól vette át a tanításának alapjaként szolgáló dualizmust, amely szerint a dolgok lényege a két princípium, a fény és a sötétség örök harca (amint majd látjuk, ennek különböző értelmezései vannak, mert akadtak olyan áramlatok, amelyek a látható világot a sátán alkotásának minősítették, míg mások a sátánt az Isten teremtményének stb., attól függően, hogy a manicheizmusnak egy adott területen milyen uralkodó vallással kellett felvennie a harcot). A dualista hit velejárója volt az a felfogás is, hogy az ember feladata az aszkézis útját járva helyreállítani az eredeti világrendet, elválasztva egymástól a fény, vagyis a szellem, s a sötétség, vagyis a test birodalmát. Máni a buddhistáktól vette át a lélekvándorlásról szóló tanítást, amely igen népszerű volt a Keleten, de kevesebb hívet szerzett Európában. És természetesen a kereszténységtől is kölcsönzött, elsősorban Jézus alakját és a Szentlélek fogalmát. És végül a gnosztikusoktól származik a titkos tanítás, a megvilágosodáshoz vezető út megannyi állomásával együtt. Már Máni életében kialakult az a hierarchia, amelyben felül voltak a kiválasztottak, vagyis a papok, akiknek önmegtagadó életet kellett folytatniok, alul pedig a hallgatók, az egyszerű hívők. Mi a magyarázata annak, hogy a manicheizmus, ez a sajátos keleti vallás a XII. században örmény és balkáni közvetítéssel meg tudta vetni a lábát Észak- és KözépOlaszországban, Dél-Franciaországban, a Rajna-vidéken és Flandriában? Kari Kautsky, a neves szociáldemokrata teoretikus, a kérdés kiváló ismerője szerint az okot két tényezőben lehet fellelni: ezekben a régiókban kialakult az a városi polgárság, amely az önálló gondolkodás útján járva mind nagyobb idegenkedéssel és viszolygással szemlélte a pápa a császár, vagyis a guelfek és a ghibellinek ádáz viaskodását, a szimóniát, vagyis az egyházi stallumok árusítását, s ezért talált kedvező visszhangra az a keresztény hitelvek egy részét átvevő tanítás, amely az egyházat, a pápaságot, az egyházatyákat az ördög művének, a gonosz megtestesülésének minősítette! És még egy szót a kathar kifejezésről. A kathar szó a görög katharosz, vagyis tiszta szóból származik, a katharok tehát a tiszták, a puritánok. Igaz, a jezsuiták jóval később azt magyarázgatták, hogy ez a kifejezés a német Katerből, vagyis a kandúrból származik, mert éjszaka gyülekeztek, akár a macskák. Egy másik jezsuita atya szerint az ördögöt macska (catus, középkori latin) formájában imádták, s a fenekét csókolgatták...

Russel Baker Ki vagyok ütve *

Itt ülök 93 millió mérföldre a Naptól egy kerek sziklán, amely óránként ezer mérföldes sebességgel pörög, és száguld az űrön át senki nem tudja, hova, hogy találkozzon senki nem tudja, kivel, senki nem tudja, miért, és körülöttem egész kontinensek sodródnak gyökértelenül a bolygó felszínén, India Ázsia altestébe öklei, Amerika Alaszkán át Kína felé csúszik, az Antarktisz eononként egy hüvelykkel távolodik Afrikától, és a fejem a világűr felé mutat, miközben köztem és a végtelenség között nincs semmi, csak egy gravitációnak nevezett valami, amit még csak nem is értek, s meg sem vásárolhatok sehol, hogy egy keveset félretegyek belőle gravitációszegény napokra, míg tőlem északra a sarki jégsapka talán, de talán mégsem, arra készül, hogy gigantikus jéghegyeket zúdítson le, ami majd Bangortól Richmondig mindent elborít nehéz fehér halállal, és ott, keleten, az óceán marja szét a szárazföldet, beledöngöli a tengerfenékbe, majd visszajön egy új adagért, mintha az óceán elhatározta volna, hogy magának követeli az egészet, mielőtt a gyilkos méhek halálos rajai, melyek könyörtelenül terjeszkednek észak felé Dél-Amerikából, ideérnek, hogy birtokba vegyék a terepet, bár valószínűbbnek látszik, hogy először a felső atmoszféra oltalmazó ózonrétege omlik össze, kitéve mindannyiunkat, az óceánt, a gyilkos méheket és engem is a halálos kozmikus sugarak irgalmatlan özönének. Itt ülök ezen a pörgő, gyors sziklán, körülöttem négymilliárd ember, nyolc bolygó, elképesztő számú galaxis, elegendő hidrogénbomba ahhoz, hogy harmincszor megöljön, kézifegyverek és gyorsfagyasztott ételek hegyei, s közben a galaxis, esztelen rohanásában, az univerzum túlsó fala felé sodor, akkora távolságokon át, hogy tovább tart az út, mint vasárnap délután a New Jerseyi autópályán, gyakorlatilag olyan sokáig, hogy legalább 800 000 éves leszek, mire odaérünk,

Space Out ©1982 by Nightfall, Inc. *

persze csak akkor, ha az egész galaxis nem rohan bele egy másik gyorsuló galaxisba valami rosszul kivilágított űrbéli kereszteződésben, és nem csinál mindannyiunkból űrszemetet, vagy ha a Nap ki nem ég menet közben, vagy ha valamiféle fejlett intelligenciájú páfrányok a legmélyebb űrből nem landolnak repülő páfránycserépben és be nem zárnak egy üvegházi ketrecbe tudományos kutatás céljából. Tehát, amint mondom, itt ülök a mozgó kontinensekkel, a közeledő gyilkos méhekkel, a mohó óceánnal, az egyensúlyban lévő jégsapkával és az univerzumon átrohanó galaxissal, körülöttem a harmincszoros pusztításra elegendő termonukleáris bombák halmai, mikor csak a gravitáció tart meg a sziklán, amit ha a Spicáról vágy az Arcturusról néznél, még csak nem is látnál, mert olyan apró, hogy még ezekről a viszonylag közeli csillagokról sem látszana nagyobbnak, mint egy hangya a Szahara-sivatagban, ha az Empire State Building tetejéről nézzük, és ahogy itt ülök, 93 millió mérföldre a Naptól, teljesen nyomorultul érzem magam, és önsajnálattal és kétségbeeséssel állapítom meg, hogy már megint náthás lettem. Schopp Attila fordítása

Geoffrey A. Landis Elemi erők * 1. Ramsey Nápolytól ötven kilométernyire délre két férfi ült az űrkikötő fluoreszkáló fénnyel megvilágított vezérlőtermében. Előttük zölden csillogó jelzőlámpák és számítógépképernyők sora villogott, mögöttük egy ötszörös pentagram bonyolult, szimmetrikus ábrája izzott a padlón, a terem éles világításánál alig kivehető bíborszínben. A fiatalabb férfi feszülten figyelte a mutatókat, időnként egy-egy gomb érintésével alig észrevehető, apró módosításokat hajtott végre rajtuk. Az idősebb figyelmesen nézte munkáját, és látható megelégedéssel, mert egy idő után elfordult, odasétált az ablakhoz, és lenézett a kifutópályára. – A Luna járat már majdnem indulásra kész, Mr. Layrmondta a fiatalember anélkül, hogy fölnézett volna munkájából. – Indulásra kész? – Tartós száztíz százalékon áll, uram. – Nosza! Christian Layr most odasétált az egyik monitor képernyőjéhez, és onnan figyelte a fiatalember működését, hogy szükség esetén átvehesse tőle az irányítást, bár úgy gondolta, erre aligha kerül sor. A mágia irányításában és időzítésében van valami ösztönös, ami nagyon emlékeztet a bűvészkedésre, és a fiúban megvolt ez a készség. Layr néha már azt kívánta, bárcsak történne valami hiba valahol, hogy lássa, mit kezd vele a fiú. Tehetséges, az biztos, de nehezen adná ki képesítését, míg nem látja, hogyan birkózik meg egy komolyabb problémával, egy kisebb balesettel, amikor egyszeriben a komoly, szakképzett, bátor ember veszi kezébe az energia vezérlését, és nem hagyatkozik a gépek mechanikus rutinműködésére. Layr kimondatlan óhaja ellenére azonban az űrállomás az elmúlt tíz nap alatt zavartalanul működött. Szinte túlságosan is zavartalanul. Layr hallotta az energiafelhalmozódás majdnem a hangrobbanás határáig fokozódó dübörgését, és megint a képernyőt figyelte. Energiaszint 110 százalék. Ezzel sem lesz probléma. – Rajta, hadd menjen. Layr kinézett az ablakon. Az űrhajó mintegy varázsszóra kidugta tompa orrát a kilövőállomásból, egy pillanatig szinte csak lebegett előttük, aztán lassan kúszva indult el felfelé, majd fokozatosan egyre kíméletlenebb iramban száguldott bele a reggeli égboltba, mintha a világ valamennyi ördöge hajszolná.

Elemental © Geoffrey A. Landis *

És bizonyos értelemben ez így is volt. Layr mögött az irányító pentagram bíborvörösen izzó fénnyel világította meg a szobát, amint az energia átsugárzott rajta, amely pályájára emelte az űrhajót. Messze alatta izzott, de nem bíborvörösen, hanem gamma-sugárzással a központi pentagram, amelynek átható fényét emberi szem nem viselte el. A mágikus védőbúra áthatolhatatlan falain belül egy még hatalmasabb mágia rejtőzött: kétszáz kilogramm tiszta antianyag. Chicago reggel 7 óra. Ramsey Washington ásítva nézett ki harmadik emeleti lakása ablakán. Odakint sűrű pelyhekben hullott a puha, nedves hó. Hó takarta a bérházak sziluettjét, és rátelepedett a ház bejárata előtti örökzöld fák ágaira. Tökéletes karácsonyi idő... áprilisban. Valamelyik bürokrata az időjárásszolgálatnál nyilván pompás áprilisi tréfának szánta, vagy, ami még valószínűbb, itt kellett hóvihart támasztani, amivel egy másutt fellépő időjárási anomáliát kiegyensúlyozhattak. Valahol másutt a világon, mondjuk Afrikában vagy Alabamában. Talán be is jelentették, csak éppen elkerülte a figyelmét. Belekotort dugig tömött íróasztalfiókjába, előhúzott egy még használható kék krétát és a Thaumaturgiai kézikönyv 2052. kiadásának egy kemény kötésű antikvár példányát, Egy négyzetméternyi területen eltakarította a padlóról szennyes ruháit és a félig telefirkáit papírlapok tömkelegét, majd az üres helyre egy pentagramot rajzolt, pontosan követve a könyv által megadott mintát. Ezután elmormolta a könyvben előírt varázsigét, és belépett a pentagramba. A varázslat befejeztével felvette adattárolóját, és elindult útjára. A hóviharban már a meleg levegőbúra oltalmában lépett ki. A járdán majdnem húsz centiméter magasan állt a hó, de amerre ő lépett, körülötte méteres körzetben eltűnt, majd ahogy továbbment, varázslatos módon megjelent mögötte. A modern thaumaturgia – amit egyszerűen mágiának szoktak nevezni – a kvantumelmélet logikus terméke. A thaumaturgia kiindulópontja, hogy a „valóság" csupán elvont matematikai konstrukció. Ezért elvont jelképek manipulációjával irányítható, feltéve, hogy megfelelő jelképet választ az ember. A hó elleni védőbúra, amely Ramsey számára semmi különöset nem jelentett, csak egyike volt a következetesen kidolgozott technológiák számos eredményének. Ramsey a házi készítésű védőburájának védelmében nem sokat törődött a körülötte kavargó hóviharral, ennek ellenére az udvarban, a mélyen lehajló örökzöld ágak között ösztönösen le-lehajtotta a fejét; általában, ha valaki olyan magasra nőtt, mint Ramsey, megszokta, hogy ilyenkor ösztönösen összébb húzódjék. A fák alatt elmentében a védőbúra eltűntette az ágakról a havat, és a terhüktől szabadult ágak felvágódtak, meglökték a fölöttük levő ágakat, amelyekről ezután persze újabb adag hó zúdult alá. Ily módon a hótól szabaduló faágak láncreakciót váltottak ki, minek eredményeképpen az egész fa mintegy lerázta magáról rárakódott terhét. Ramsey gyenge ellenállásra méretezte mágiáját, csupán arra szánta, hogy egy viszonylag erős hóvihar ellen védje, de arra egyáltalán nem készült fel, hogy egy egész

lavinát megállítson vele. A varázsbúra túlterhelődött, egy pukkanással eltűnt, és Ramsey ott találta magát nyakig hóval borítva. Valahol a háta mögött valaki felkuncogott. Ramsey villámgyorsan megfordult, hogy lássa, ki nevet rajta. Sajnos, a hó jóval csúszósabb volt, mint ahogy számított rá, a lába kicsúszott alóla, és ő hatalmas hófelhőt kavarva hanyatt vágódott. Tehetetlenül hallgatta, hogyan fokozódik a kuncogás harsány nevetéssé. Óvatosan feltápászkodott. – Semmi részvétet nem érez egy halálosan sebesült embertársa iránt? – Lerázta magáról a havat, és a lány felé sandított, aki most is nevetve állt a járdán. – Ó! – kiáltott fel a leány, és odafutott hozzá. – Ne haragudjon! Megsebesült? Megsérült valamije? – Az önérzetem, hölgyem! Az önérzetem sérült meg. Halálosan. Talán sose gyógyul meg. – Ó, szegény kicsikém! – szánakozott a leány tréfás komolysággal. – Adjak rá egy puszit? Gondolja, hogy attól meggyógyul? – Nocsak! Jobb ajánlatot nem is tehetett volna! – nézett fel a lányra nevetve Ramsey. – Mondja, nem baj, ha egy ostoba kérdést teszek fel magának? Hogy hívják magát? Már többször láttam errefelé, de személyesen, azt hiszem, még nem találkoztunk. – Susan Robinette-nek hívnak – közölte a leány enyhe franciás akcentussal. – A labor, ahol dolgozom, körülbelül két ajtóval van arrébb, mint a maga laboratóriuma. – Ó, hát azért látszott mindjárt olyan ismerősnek! De maga nem fizikával foglalkozik, igaz? Én eddig azt hittem, mindenkit ismerek azon az osztályon. – Nem, én traumtaurg vagyok, de a laboratóriumom történetesen a fizikai épületben van. – Elhallgatott. – Ide figyeljen – folytatta aztán –, ne haragudjon, amiért az előbb kinevettem, de el sem tudja képzelni, milyen mulatságos arcot vágott, amikor az a rengeteg hó magára zuhant... – Hát igen. – Ramsey eltöprengett, aztán elnevette magát. – Most, hogy mondja, tényleg roppant mulatságos volt, így, utólag nézve. Nos, ha már mindenképpen nevetségesnek kell valaki előtt látszanom, az inkább legyen maga, mint Williamson doktornő. – Ebben a pillanatban tudatosodott benne, hogy védtelenül áll a hózáporban, és fázik. Megborzongott. – Nézze, mielőtt megfagy, jöjjön ide – invitálta a leány –, megosztom magával a védőernyőmet. Ha együtt megyünk, nem kell új védőernyőt készítenie. – Ez kedves magától. Köszönöm. Össze kellett bújniuk, hogy mindketten elférjenek az egy személyre méretezett védőbúra alatt, de Ramsey megállapította magában, hogy egyáltalán nem bánja a dolgot. A reggeli végére Ramsey ismét magára talált. Hosszasan elnézte Susant. Karcsú, majdnem olyan magas, mint ő, ami nőben ritkaság volt arrafelé. Talán karcsúbb, mint ahogy általában kedvelte a nőket, de csinos, olyan hétköznapi szépség, a haja sötétszőke, a szeme barna, csillogó. És figyelte, ahogy Susan őt figyeli, aztán sürgősen lesütötte a szemét, és immár üres tányérját fürkészte.

– Nos, hát nekem sietnem kell. Kilenckor megbeszélésem van, és nem szeretném Williamson professzorasszonyt megvárakoztatni. – Ramsey egy percig tétovázott, mit mondhatna még a lánynak. – Szerencsém van, amiért ilyen nő a tanulmányi vezetőm. Nem szeretném... – Susie, hát maga itt van? – szakította félbe Ramsey mondókáját egy szürke dzsekis, alacsony, kövérkés emberke.Már mindenfelé kerestem magát. A Vénusz-project papírjai éppen most érkeztek be, és át kell tétetnünk őket. Dolgoznunk kell, Liebchen! – Elnézést, professzor Kirschmeyer, ne haragudjon, amiért itt lazsálok. Tudja... – Ramsey Washington. Igen, igen, Janié protezséje. Janié szerint kiváló fiatalember, még talán az én ifjú zsenim számára is megfelelne, nem? – kérdezte kacsintva. – Nahát, Hans! Ne hagyja, hogy a fantáziája elragadja! Alig ismerem Ramseyt, és máris össze akarna házasítani bennünket? – Szóval – fordult Kirschmeyer nevetve Ramseyhez – ,'bocsásson meg, fiatalember, még akkor is, ha az ifjú hölgy azt állítja, hogy nem ismeri magát, de el kell rabolnom magától. Sok a munkánk és kevés az időnk. – Karját nyújtotta Susannak, hogy felsegítse, de a lány nem vett róla tudomást. – Viszontlátásra, Ramsey – mondta, azzal elindult Kirschmeyerrel kifelé az étteremből. Máris komoly beszélgetésbe merültek. Olaszország kora délután. A nap melegen tűzött, amint az joggal elvárható volt tőle április elején. A mezőn két paraszt éppen abbahagyta a munkát a gazdag vulkáni talajon, és megpihent egy, a nap hevétől védett, árnyékos helyen. Az egyik elővette ebédjét, kenyeret, bort és sajtot, miközben a másik bekötötte a traktorok akkumulátorát a hálózatba, hogy feltöltse őket. – Mondd el még egyszer, Luca, hogyan lehetséges, hogy a te szőlőd olyan bőségesen terem ebben az évben? – Ez a feleségem anyjának az amulettjétől van. – Luca felmutatott egy ezüstláncra függesztett kis, faragott lávadarabkát. Giuseppe kétkedve nézte. – Ettől! Hát ez pontosan olyan, mint amilyet a feleségem hord szemmel verés ellen. És az én szőlőm mégsem terem úgy, mint a tiéd. – Aha! – mondta önelégülten Luca. – Mert nem elég azt viselni! Tudnod kell azt is, hogyan kell használni! – Akkor mondd el, hogyan kell használni. – És ugyan miért mondanám el? – Menj már, Luca! Hiszen együtt nevelkedtünk, nem? Barátok vagyunk! Hát akkor minek titkolózol szegény Giuseppe barátod előtt? – Igaz is. Hát nem titkolózok. Megmondom, mit kell csinálnod. Minden reggel, mielőtt kimész a földre, veszed az amulettet, és így csinálsz a kezeddel – Luca a karjávalmutátta –, és közben elmondod ezeket a varázsigéket. – Luca kántáló hangon előénekelt néhány értelmetlenül hangzó szót. Giuseppe még mindig nem volt meggyőzve. – Ennyi az egész?

– Ennyi. – Elég egyszerű ahhoz, hogy én is megpróbáljam. Bár Corsi atya nem helyeselné. Azt mondaná rá, hogy boszorkányság. – Az igaz, de semmi szükség sincs rá, hogy Corsi atya megtudja. Mellesleg amúgy is biztosan tudja, milyen sokan viselnek a nyájából kabalát szemmel verés ellen! – Az igaz, de arról is azt mondja, bálványimádás. , – De nem tiltja meg. – Hát nem, nem tiltja. De mondd, hol tanultad te ezt? – Roberto, az unokatestvérem a tengerészeinél szolgált, ő tanulta el egy tengerésztől, akinek viszont van egy testvére, aki egyetemre jár, és természettudományokat tanul. Ez a tengerész sok mindent tudott, mi mindent lehet ezzel a talizmánnal csinálni, de csak ennek volt valami gyakorlati haszna. – Hát, ami azt illeti, ez nem úgy néz ki, mint ami az ördög műve lenne – állapította meg Giuseppe. – Tényleg megpró bálom én is. Akkor talán az én szőlőm is olyan jól fog teremni, mint a tiéd. – Sok szerencsét. – Luca az órájára nézett. – Ideje, hogy munkához lássunk. – Odasétált a traktorához. – Emlékszel még, pontosan mit kell csinálnod a kezeddel? Meg a szavakra? – Giuseppe elismételte a szavakat, és elvégezte a kézmozdulatokat, úgy, ahogy Luca az előbb megmutatta. Luca rábólintott. – Jól van. Bő termést, barátom. – Neked is. Aznap délután, amikor Giuseppe elhajtott a traktorral, elismételte magában a szavakat is meg a kézmozdulatokat is. Ha ez tényleg hatásos lesz, megtanítja rá a sógorát is, akinek ugyancsak van egy darab szőlője a szántó mögött. És talán Raffaelét is, az unokatestvérét. Igen, döntötte el magában. Egy ilyen hasznos dolgot az ember ne tartson meg magának, hanem ossza meg másokkal. Ramsey belepillantott jegyzetfüzetébe. Idegesen megnyalta a szája szélét, aztán kopogtatott az ajtón. Válaszra sem várva, öntudatosan benyitott a szobába. Williamson doktornő fölnézett asztali számítógépétől. – Ó, igen! Mr. Washington. Pontos. Pillanat, máris rendelkezésére állok. – Visszafordult a számítógéphez. Ramsey odasétált a plüssheverőhöz, és leült. Elnézte a heverő mellett álló drága üvegszobrot, aztán a nőt nézte, ahogy dolgozik. Micsoda nő, gondolta. Divatosan kurtára nyírt, világosbarna haja majdnem szőke árnyalatú. Ma könnyű, zöld pulóvert visel, és aranyoszöld selyemsálat, amelyet hanyagul a nyakára tekert. Kifogástalan ízléssel öltözött, mint mindig. Az biztos, hogy ő sose esik hasra a hóban, amikor bejön a laborba. A nő benyomta a számítógépen a „szünet" billentyűt, és Ramseyhez fordult. – Miss Williamson, ez a ruha remekül áll magának – jegyezte meg mintegy mellékesen Ramsey. – Köszönöm – nyugtázta hűvösen a bókot a nő. – És most lássunk munkához. Gondolom, befejezte a legutóbbi programok analízisét?

– Hát nem egészen – közölte Ramsey. – A harmadik és negyedik kvadránsban valami probléma van az adataimmal. Bár azt hiszem, nem lényeges az egész. – Hadd lássam. – Williamson doktornő a kezét nyújtotta Ramsey felé. Ramsey sietve előhalászta mikrodiszkjét, és odanyújtotta. A nő becsúsztatta számítógépébe, és az ernyőt tanulmányozta. – Látom – mondta. – Maga szerint ez mit jelent? – Igazán nem tudnám biztosan megmondani – felelte Ramsey. – Talán valami lokális anomália a Föld síkjában. – Igen, azt hiszem, ez lehetséges. Bár elég valószínűtlen, hogy eddig soha senki se tett volna említést róla, nem gondolja? Végül is a mágneses mezőket már jó néhány száz éve feltérképezték! – Talán korábban nem mutatkozott. – Nos, ezt túlzás lenne állítani, nem? Mit gondol, honnan eredhet egy ilyen eltérés? Én leginkább egy olyan magnetométer jellemző szignójának nézem, amelyet mérés előtt nem demagnetizáltak kellőképpen. – Én minden két órában kalibrálom és demagnetizálom a berendezésemet – mondta Ramsey. – Nos, Mr. Washington, akárhogyan is nézem, ez úgy néz ki, hogy egy lépést kihagyott, nem? De ne búsuljon, aki nem követ el hibát, az nem is tanul. És ez az a fajta mindennapi hiba, ami mindenkivel előfordul, aki kezdő a kísérleti munkában. De így legalább megtanulja, hogy a jövőben óvatosabb legyen. Időközben azonban úgy látom, újra kell csinálnia... innen kezdve... a méréseket. – A képernyőre mutatott. – Egyébként a mérések egyszerűen pompásak, kivéve persze azt a részt. Remek munka. Ramsey rezignált mosollyal fogadta az elismerést. – Köszönöm szépen. – Számítok rá, hogy mire én visszajövök Rómából, kész lesz az egésszel. – Az íróasztalához sétált, lenyúlt a széke melletti billentyűsorhoz. A képernyőn megjelent á naptár. Anőegy darabig tanulmányozta. – Tizenhatodikán, hétfőhöz egy hétre, reggel kilenckor várom – mondta aztán. – Akkor újból elbeszélgetünk. Betáplálta a számítógépbe a megbeszélés időpontját, s az kötelességszerűen megjelent a képernyőn a naptárban. – Köszönöm, amiért időt szakított rám és fogadott, Miss Williams. – Ramsey megpróbált nyájas mosolyt erőltetni az arcára. Kétheti munkája oda. – Jó konferenciázást kívánok: – Remélem, hogy jó lesz – mosolygott vissza rá vidáman a nő. – Majd küldök egy képeslapot. Ramsey kiment a szobából, becsukta maga mögött az ajtót. A fenébe is, a nő alaposan beolvasott neki. De akármilyen elkeseredetten rázogatta is a fejét, nem tudott szabadulni a gondolattól, milyen remek látványt nyújtott ma. Az biztos, hogy bomba nő, de hideg, mint egy jégcsap, hidegebb, mint egy mélyhűtő. Nos, ha valaha is felmelegedne iránta, csak egy kicsit... De az biztos, hogy erre sose fog sor kerülni. Célszerűbb, ha most azon töri inkább a fejét, mihez fogjon.

Nagyon jól tudta, hogy az adatai jók. Gyorsan átlapozta laboratóriumi jegyzeteit. Pontosan, ahogy gondolta, annak idején gondosan demagnetizálta a magnetométert, ellenőrizte a reziduális magnetizmust, és mindent gondosan feljegyzett a füzetébe. Talán a magnetométer volt hibás? Ramsey gondolataiba mélyedve sétált vissza a szobájába. Susan lassan kortyolgatta kávéját. – A maga legnagyobb problémája onnan ered – mondta Ramseyre nézve –, hogy redukálja a föld mágneses terét. – Igen – felelte Ramsey. – Az eredményeim nem egyeznek senki másnak az eredményeivel. – Megnézhetem őket? – Miért ne? – Ramsey odanyújtotta a lánynak a kiírásokat. Susan átlapozta őket, s közben némán kortyolta kávéját. Olaszország térképénél megállt. A térképen mélyvörös színben egy sor koncentrikus kör rajzolódott ki. – Nagyon csinos – jegyezte meg. – Megmondom, mit teszünk. Én jövő csütörtökön átutazom Olaszországon. Ha meglátom,'hogy ilyen nagy, vörös körök vannak a földre festve, mindenképpen felhívom magát., – Micsoda? Maga Olaszországba utazik? – Uhum. – És miért? – Csak átutazom – mondta mosolyogva, csillogó szemekkel Susan. – A Vénuszra megyek. – A Vénuszra? – kérdezte Ramsey meglepetten. – Hogyhogy? – Én nagyjából mindent megcsináltam, amit itt meg lehet csinálni – mondta a leány. – Az én témám a Föld elemi potenciáljának a tanulmányozása, a bolygónk magjában benne rejlő magnetikus erőket tanulmányozom, amikről valójában nagyon keveset tudunk. Normális körülmények között egy földrengésre vagy egy vulkánkitörésre van szükség ahhoz, hogy legalább valamennyire mérhető erővel nyilvánuljon meg, arra pedig nehezen kap az ember engedélyt, hogy akármilyen kicsi földrengést is előidézhessen. – És maga csinál földrengéseket? – Nos hát, egészen aprókat. Olyanokat, amelyeket csak speciálisan finom műszerekkel lehet észlelni, de elég nagyok azért ahhoz, hogy az elemi potenciál manifesztálódjék. – És hogyan került sor arra, hogy a Vénuszra menjen, amikor maga a Földet tanulmányozza? – Hans és én úgy gondoljuk, hogy jóval többet tudhatunk meg őz elemi potenciálról, ha egy másik bolygó elemi potenciálját idézzük meg összehasonlítás végett. Sikerült kipréselnie az NSF-től elég pénzt ahhoz, hogy próbaképpen kiutazhassak a Vénuszra. – Nem nagyon veszélyes vállalkozás ez?

– Az elemi potenciál menifesztálása? De igen, gondolom, elég veszélyes, de évek óta azzal dolgozom, és rengeteg védelem van beépítve. Történetesen az egész munka a bolygó magjára vonatkozik, és ezen a téren nem számítok semmi problémára. – Nem, én most a Vénuszra gondoltam. A Vénusz nem túlságosan veszélyes? Susan felnevetett. – Túl sok horror sci-fi filmet látott. A Vénusz körülbelül olyan biztonságos, mint a Föld. Talán még biztonságosabb. Ugyanaz a technológia, mint a maga kis hómágiája, de sokkal megbízhatóbb, kívül tartja a meleget is és az atmoszférát is. Az én egyetlen gondom, nehogy véletlenül megfeledkezzem az adott helyen alkalmazandó mágiára vonatkozó szabályokról, és emiatt kirúgjanak, – Szabályokról? – A Vénusz-bázison igen szigorú előírások vannak, és tilos minden incidentális mágia, mint cigarettára gyújtás, csomók kioldozása és hasonlók. Elég értelmes szabályok. A mágikus védelem teszi lehetővé, hogy az egész bolygó lakható legyen, ezért érthető, ha kissé akadékoskodók mindennel kapcsolatban, ami miatt a bázisvarázslat esetleg megsemmisülhetne. De nekem hiányozni fog, hogy nem játszadozhatom kedvemre. – Csettintett az ujjával, mire a levegőből apró, rózsaszínű tűzgolyó pattant elő és rátelepedett a tenyerére. – Mi thaumaturgok szeretünk játszadozni a varázslatainkkal. A másik kezébe lökte át a golyót, és csintalanul mosolygott. – De rossz szokássá válik, ha valaki megszokja a felelőtlen varázsiatűzést. Végül is, ha túl sokan kezdenének a kommerciális varázslatokba beépített biztosítékok nélkül mágiával játszadozni, a mellékhatások akkumulálódhatnának, és ez ki tudja, mire vezetne. – Ismét csettintett az ujjával, egy kék villanás, és az apró tűzgolyó egy pukkanással eltűnt. – Azt akarja mondani, hogy ha az én hómágiámat szakszerűtlenül űzném, esetleg földrengést idéznék elő Katmanduban? – Valószínűbb, hogy hóvihart, hacsak nem készít egy nem éppen szokványos hó elleni védőburát. A földrengéshez ugyanis a Föld elemi potenciálját kell felébreszteni, és az az én dolgom. Ebéd után Ramsey a laboratórium felé menet valami halk morajra lett figyelmes, és ahogy a labor felé közeledett, a moraj egyre hangosabbá vált. Most már a morajon túl egy gyenge emberi hang is hallatszott. Susan hangja? Úgy hangzott, mintha bajban lenne. Odarohant Susan laboratóriuma lejáratához. Az ajtó résre nyitva. Ahogy belökte, egy vízsugár zúdult rá. Odabent káosz. Lenézett a laboratórium helyiségébe. Susan egy számítógépterminál előtt állt derékig zajló, zavaros vízben. Kezeivel vadul hadonászott, s közben varázsszavakat kántált hadarva. Előtte, vagy két méterrel a padló felett, a levegőből, mint egy láthatatlan forrásból, víz buzgott ölő. A furcsa vízesés körül körben elrendezve hat gyertya égett, misztikus jelekkel telerótt gyertyatartókban.

Ramsey lerohant a lépcsőn, és belegázolt a vízbe. ' – Susan, mi történik itt? Susan fölnézett rá. – Ramsey! Hála Istennek! Elszabadultak az erők! Ha a víz tovább emelkedik, és eloltja a gyertyákat, bajban vagyunk. A gyertyatartók már víz alatt álltak. A vízszint körülbelül tíz centiméterrel volt a lángok alatt, és állandóan emelkedett. – Mit tehetek én? – Én nem merek mozdulni. Találjon ki valamit, amivel elállíthatja a vízfolyást. De az Isten áldja meg, ki ne oltsa a gyertyákat! – Hogyan állítsam el? – Nem tudom. Találjon ki valamit – mondta Susan, és folytatta a kántálást. Ramsey megragadott egy könyvet, odament, ahol a víz a levegőből kibuggyant,- és odafeszítette a könyvet a vízfolyás ellenében. A víz a könyv széleinél akadálytalanul áradt tovább. Keményebben odaszorította, mire az egész könyv átcsúszott a vízáradat láthatatlan forrásán. Ramsey, miután nem számított rá, hogy az ellenállás olyan hirtelen csökken, majdnem orra bukott. Ez nem megy. Valami mást kell kitalálnia. A szeme megakadt egy tűzoltókészüléken. Ezt tűz ellen gyártották, nem víz ellen, vagy mégis? Megmarkolta, lerántotta a falról, kipróbálta. Igen, ez az, ez a megfelelő típus. A víz forrására irányította és elindította. A mélyhűtött folyadék megfagyasztotta a vizet, a jég előbb megtapadt, de aztán az áradat olyan gyorsan elmosta, amilyen gyorsan formálódott. Nem jó. Megkerülte a forrás láthatatlan nyílását, valami gyenge pontot keresett valahol. A víz szintje most körülbelül három centiméterre volt a gyertyák lángjától. Susan abbahagyta a kántálást, és őt figyelte. Ott, ahol a víz előbuggyant, Ramsey látta, hogy a vízsugár egy jó centiméternyi átmérőjű, láthatatlan nyíláson át árad. Ha ezt a nyílást el tudná zárni, megszűnne a víz áradása. Ahogy a tűzoltókészülék jeges áramát a nyílás szélére irányította, egy jéggyűrű formálódott a levegőben lebegő lyuk körül, de maga a nyílás nem akart befagyni, a víz túl erős sugárban ömlött. Miközben bal kezével a nyílásra irányította a tűzoltókészüléket, jobbjával belekptort a zsebébe, egy alkalmas méretű aprópénzt keresett. A pénzdarabot óvatosan, hátulról ráhelyezte a jéggyűrűre. A víz nyomása most nekiszorította az érmét a gyűrűnek, és helyben tartotta. Ramsey még egy sugárral rálőtt a tűzoltókészülékből, hogy alaposan a helyére fagyassza. A vízáradat megszűnt. – Óriási! – kiáltott fel Susan. – Tartsa ott, amíg visszacsinálom az idézést. – Valamit beleütött a számítógépébe, aztán egy kézmozdulat, és a víz lassan apadni kezdett. – Oké, és most oltsa ki a gyertyákat. Amikor Ramsey az utolsó gyertyát is elfújta, halk pukkanást hallott. Odament, ahol az előbb a levegőben a víz ömlött, és átdugta a kezét, amerre a láthatatlan nyílás volt. Semmi.

Valamivel később a büfében csokoládét kortyolgatva Ramsey megjegyezte: – Maga ma egész jól megjátszottá a bűvészinast. Mi történt tulajdonképpen? – Magam sem tudom pontosan – felelte Susan. – De el tudom képzelni. A laboratóriumot ugyanis Kirschmeyer középfokú thaumaturgiai hallgatói is használják. Nos, talán az egyik hallgató megidézte a levegő elemi potenciálját, de elbarmolta a dolgot, a levegő invokálása helyett valahogy eljutott a víz elemi potenciáljához, és nemhogy leállította volna az idézést, hanem pánikba esett és elrohant, így nyilván megmaradt a lappangó kapcsolat a legközelebbi nagyobb víztárolóval, a Michigantóval. Persze nekem, mielőtt munkához láttam, el kellett volna végeznem a látenciakontrollt, de siettem, mert nem sok időm van az utazásig, így aztán ezt kihagytam. Ezért, amikor a föld elemi potenciálját idéztem, egyidejűleg akaratlanul megnyitottam a másik kaput. Erről van szó. A kapu, amelyet a föld elemi potenciáljának nyitottam, a pentagramon belül volt, így nem tudtam elbocsátani a föld elemi potenciálját, míg a kaput el nem zártam. Elzárni pedig nem tudtam, csak amikor megszűnt rajta keresztül a vízfolyás. A saját pentagramomból nem léphettem ki, különben elveszítettem volna az ellenőrzést a Föld elemi potenciálja fölött, így aztán tiszta sakk-matt helyzetben voltam. – És mi történt volna, ha történetesen nem járok arra? Tovább folyt volna a víz, amíg a tó-ki nem szárad? – Ó, nem. Körülbelül egy óra múlva a kapu elzáródott volna, de addigra jókora zűrt okozott volna a víz. – Ó! – mondta Ramsey. – Szóval nem is volt igazán komoly veszély? – Nem – szögezte le Susan. – A víz elemi potenciálja történetesen elég szelíd. Talán még sose láttam ennyire ellenőrizhetetlermek. A Föld elemi potenciálja, amivel én dolgozom, jóval erőteljesebb. Az a helyzet, hogy ha valaha is teljes egészében megidézhető lenne, félelmetes következményekkel járna. De mivel a hatása a Föld középpontjában koncentrálódik, nehéz lenne teljes egészében megidézni. A kutatások során, amiket én végzek, sose ébresztjük fel teljes egészében. Hogy úgy mondjam, az óriásnak csak a nagy lába ujját csiklandozom meg. – És ez nem veszélyes? – Nem nagyon. Gondoljon arra, hogy az energia központja hétezer kilométerre van tőlünk. Itt, a föld felszínén elég gyengén hat. Más lenne a helyzet, ha valamiféle energiaeredő közelében lennénk, mint például egy aktív tűzhányó vagy egy földrengési övezet. – Értem – bólintott Ramsey. – De mondja, mit jelent pontosan az, hogy „elemi potenciál"? Csak beszél róla, de én nem tudom igazából, mi is az. Valami a földdel, a levegővel, a tűzzel meg a vízzel kapcsolatban, igaz? – Valami ilyesmi. Bármely elegendő mértékben komplex, szimbolikusan koefficiens tárgyak együttese, ha valamely szimbolikusan manipulált tárggyal

korrelációba lép, mint egy ember vagy számítógép esetén, a stochasztikuson kívül eső magatartás... – Nagyon köszönöm – vágott közbe Ramsey. – És mi lenne, ha ezt most érthetően is elmondaná? – Elnézést – mosolygott a leány. – Nézzük csak. Lelketlen tárgyak bizonyos esetekben úgy reagálnak a mágiára, mintha intelligens lények lennének. Nem, ez nem egészen így van... nevezzük hajlamnak. Szóval úgy reagálnak, mintha saját akaratuk lenne. – Hát persze – jelentette ki Ramsey. – Pontosan mint a Murphy-törvényben. Nekem is volt egy kocsim, amelynek ugyancsak megvolt a maga akarata, mondhatom! – Nos hát, csak részben van ez így. Általában azonban csak nagyobb rendszerekre áll, sokkal bonyolultabb dolgokra, mint egy gépkocsi. Az óceánra, az atmoszférára... a földre. Thaumaturgiai kifejezéssel élve ezeket majdnem úgy kezelhetjük, mintha önálló, kváziérzékelő, komplex lények lennének. Valahányszor thaumaturgiai szempontból nyúlunk az ilyen komplex rendszerekhez, a mágia a rendszernek olyan részeit is szükségszerűen érinti, amelyeket az ember nem akart megzavarni. Az így keletkező plusz energiát – nevezzük mellékhatásnak, ha úgy tetszik – a rendszer, amelyet mi elemi potenciálnak nevezünk, szabadon manipulálhatja... – Szóval az elemi potenciál nem olyasvalami, ami már eleve adva van, hanem az ember hozza létre azzal, hogy mágiát űz? – Nem egészen. Az elemi potenciál egy benne rejlő erő, kezdettől fogva jelen van minden komplex rendszerben. De addig, amíg szimbolikus manipulációval, mágiával nem hatunk a rendszerre, az elemi potenciál szükségszerűen a statisztikai törvényszerűségek uralma alatt áll. A mágia alkalmas arra, hogy megszüntesse ezt a kényszerhelyzetet, és felszabadítsa az elemi potenciált. – Aha! – mondta Ramsey. – Szóval mit csinál maga? Beszélget vele? És ez mire jó? – Tulajdonképpen az ember nem tud az elemi potenciállal beszélni, mert annak nincsen intelligenciája, legalábbis nem a miáltalunk ismert formában. Az ember azonban mégis képes kommunikálni vele egy szimbolikus, metanyelven. Eltekintve attól, hogy az elemi potenciált kutatási célokból tanul mányozzuk, mint ahogy én teszem, az elemi mágiát számos dologra gyakorlatilag is fel lehet használni. Egyfelől nagyon fontos az energiairányítás szempontjából. Egy elemi potenciál iszonyatos mennyiségű energia felett gyakorol közvetlen és feltétlen kontrollt, az energiának azonban adottnak kell lennie, mert az elemi potenciál csak a kontrollt biztosftja. – Értem – mondta Ramsey. – Olyan, mint egy villanykapcsoló. – Pontosan. Vagy egy detonátor. A következő két nap Ramsey újra kalibrálta valamennyi berendezését, kicserélte műszereit, a nap minden szakában végzett méréseket, és minden trükköt kipróbált, amivel a legkisebb zörejt is kiszűrhette műveleteiből. Végül, miután meggyőződött

róla, hogy az adatai helyesek, nekiállt részletesen feltérképezni azokat aterületeket, ahol a zavarokat észlelte. – Nem kell valami segítség? – hangzott fel Susan hangja a nyitott ajtóból. – Ó, hello, Susan! – kiáltott fel Ramsey. Bizonytalanul kuporgott egy létra tetején, és apró szondákat helyezett el a földet reprezentáló, négy méter átmérőjű műanyag gömbön. – De igen, kell! Figyelje a kijelzőernyőt és szóljon, valahányszor a pozíció száz fölé emelkedik. Akkor minden figyelmemet a mikrométerre tudom koncentrálni. – Nagyon szívesen. Egy idő után megszűntek a kijelzések. – Nos hát, nézzük meg, mink van. – Ramsey lemászott á létráról, odament a terminálhoz, és előhívott egy jelzést. – Nahát, a legtökéletesebb adatok, amiket valaha kaptam! Nem akar itt maradni és tovább asszisztálni? – Szívesen maradok – felelte Susan –, de csak ha nagyon gyorsan dolgozik, mert én holnap elutazom. – Holnap elutazik? Én azt hittem, nem utazik csak... – Elhallgatott, elgondolkodott. Lehetséges lenne, hogy már szerda van? – Ó jaj! Észre se vettem, úgy elment az idő. – Nekem is – mondta Susan vékonyka hangon. Habozott, valamit akart mondani, aztán mégse mondta, egy percig csak nézte Ramseyt, aztán sietve elfordította a fejét. – És különben is, mit mutatnak azok az új adatok? Ramsey végigfutott a kijelzéseken. – Az anomália lokalizálódon, és valamivel intenzívebbé vált. – Odasétált a képernyőhöz, és megnyomott egy billentyűt. A világtérkép kirajzolódott az adatok fölé. – Valamivel Rómától délre. – Hát ez mi? – kérdezte Susan, és egy kacskaringós jelre mutatott a képernyő alján. – Majdnem olyan, mint a Föld elemi potenciáljának a kézjegye. – Gyors moduláció mutatkozik az állandó anomáliatér felett. – Ramsey megérintette a képernyőt. A koordinátatengelyen egy lépték rajzolódott ki. – Nahát, ehhez mit szól? – kiáltott fel a leány. – Ez a Föld elemi potenciáljának a karakterisztikuma. Kíváncsi lennék, hogyan sikerült ezt magának előidéznie. Nem is hinné, mi mindent megpróbálunk, hogy ilyen tisztán megkapjuk ezt a jelet. Vannak szerencsés emberek! – Szerencsés? – háborgott Ramsey. – Mi az, hogy szerencsés? Most hogyan szabadulok meg ettől az átkozott valamitől? – Nos hát, nem az én laboratóriumom a bűnös. Én nem manifesztáltam az elemi potenciált azóta, hogy az a problémám támadt a víz elemi potenciáljával. Miért nem kérdezi meg Kirschmeyert? Fogadjunk, hogy vagy ő végez valami kísérletet, ami interferenciát idéz elő a maga jelzéseiben, vagy legalábbis tudja, ki csinálja. De azt el sem tudom képzelni, mi idézi elő... De akárhogyan is, mennem kell. Millió elintéznivalóm van még holnapra, különben... és vigyázzon magára, jó?

Mielőtt Ramsey bármit válaszolhatott volna, Susan odafutott hozzá, lábujjhegyre állt, átkarolta, és gyors csókot nyomott a szájára, azzal megfordult és kiszaladt a szobából. Ramsey egy pillanatig meghökkenve állt, és a nyitott ajtóra bámult. – De hogyan szabadulok meg ettől az elemi izétől? – kiáltott a lány után. – Az legyen a maga gondja, beszéljen Hansszal – hangzott a távoli válasz. Giuseppe elképedve nézett végig a háza mögött elterülő szőlőjén. Öklömnyi szőlőszemek. Ki látott már ilyet? Elővette az amulettet, és tétován nézegette. Elfog a la paura, az érzés, hogy valami hamarosan történni fog. De ki az az ember, aki abbahagyna valamit, amikor az éppen elkezd jó irányban haladni? Megrázta a fejét, és nekiállt, hogy elvégezze a most már jól ismert kézmozdulatokat. Ahogy belefogott a kántálásba, érezte, hogy kavarog körülötte az erő. A távolban egy füstgomoly szállt fel a tiszta kék égre a hegyről. Pontosan úgy, ahogyan ezer éven át tette így, délutánonként. Szerdán késő este Ramsey még mindig annak a problémának a megoldásán rágódott. Éjféltájban a lány irodája előtt összefutott Susannal. – Susan! Hát maga még itt van? Azt hittem, már jó néhány órája elrepült. – El is kellett volna, de még volt egy elintéznivalóm az utazás előtt. Hajlandó lenne egy kis szünetet tartani? Nem akar meginni velem egy kávét? – Szívesen. A büfében Ramsey szóba hozott egy kérdést, amiről Susan nemrég tett neki említést. – A régiek mágikus technikája azért nem volt hatékony, mert nem jöttek rá, hogy a legtöbb varázsige idővel megváltozik? – Részben azért, így azon ritka alkalommal, hogy valaki leírt egy hatékony varázsigesort, az tíz-egynéhány év múlva használhatatlanná vált. A korabeli úgynevezett „mágusok" meglehetősen titokban űzték a mesterségüket, és nem írtak sokat. És még ha rájöttek is, hogy a varázsigesor változott, nem volt meg a módszerük, amivel kiderítették volna, mire változott. – Ezt ma hogyan csinálják? – Analitikus módszer alkalmazásával jó megközelítéssel dolgozhat az ember. Hogy pontosan megkapjunk egy varázsigét, kimerítő számítógép-kutatást végzünk. A számítógéppel egyszerűen kipróbáltatjuk a kezdeti megközelítésnek minden lehetséges variációját, amíg meg nem kapjuk a választ. – Azt akarja mondani, hogy egy számítógép képes mágiát űzni? – Mais oui. Természetesen. A mágia nem más, mint egy matematikai formula. Bármi, ami jelképeket képes manipulálni, képes mágiát űzni. – Lenézett a kávéjára. Kihűlt. Valami varázsigét mormolt, és csettintett egyet az ujjával. – Akarja, hogy a magáét is felmelegítsem?

– Felmelegíteni? Éppen hogy kihűlt annyira, hogy ihatófelelte Ramsey. – Szóval, ha a középkorban lett volna számítógépük, valamennyi állítólagos boszorkány és varázsló képes lett volna igazi mágiát űzni? – Nem valószínű. Sok más téves nézetük is volt. Akadt köztük olyan, aki véletlenül esetleg rábukkant egy hatékony varázslatra, de többnyire nem a helyes úton keresték a megoldást. Először is azt hitték, hogy a varázsszavaknak értelme van. Azt hitték, hogy a thaumaturgiában alkalmazott jelképeknek valami jelentése kell, hogy legyen angolul vagy legalább latinul, vagy szanszkritul vagy valahogy. Másodszor, egy rakás mindenféle abból, amire a mágiát használni szerették volna, thaumaturgiailag egyszerűen megvalósíthatatlan. Ólomból aranyat csinálni, szénből gyémántot, az egyszerű. Azt mi rutinszerűen csináljuk. De-olyasmi, mint örökifjúság vagy szerelmi bájital, ezeket nem lehet egykönnyen mágiával létrehozni. A biológiai rendszerek túlságosan komplexek. Ehhez biokémikusra van szükség, nem mágusra. – Ne mondjál Nem tud valakit, aki nekem abból az örökifjúság-elixírből szerezhetne? – Attól félek, nem tudok, viszont ismerek néhányat, akik ezen dolgoznak. – Stimmel. Hát akkor valami jó szerelmi bájitalt? – Erről lehet szó. De miért van magának szüksége szerelmi bájitalra? – pislogott föl rá szemérmesen Susan. Ramsey nem figyelt rá, vagy nem akart tudomást venni a kérdésről. ; – Ó, biztosan tudnám használni... – Végül is azonban az derül ki, hogy igazi szerelmi bájitalt nem lehet készíteni, mert a szerelmet nem lehet tetszés szerint hol bekapcsolni, hol kikapcsolni. – Susan felsóhajtott. – Sajnos. – Aztán felnézett Ramseyre. – De ott van a szex, hát... az viszonylag egyszerű, és pontosan tudjuk, mi az... Ramsey felnevetett. – Tudjuk, mi az? Hát illik is, hogy tudjuk, ha meggondoljuk, mennyit foglalkozunk vele... – Ó, Ramsey, maga lehetetlen – zsörtölődött Susan.Egyáltalán nincs tekintettel női mivoltomra? – Elnézést – nevetett Ramsey, odament a lányhoz, tenyere közé fogta arcát, és megcsókolta. – így már inkább – mondta Susan.

2. Susan

Amikor Layr megkezdte műszakját, nyomban érezte, hogy valami nincs rendjén. Atranszferpentagram bíbor fénye majdnem élesebben világította be a szobát, mint a

fluoreszkáló lámpák. Olyan erős fénnyel, hogy emberi szem nem viselte el. Layr ellenőrizte a totálenergia kijelzést. Száznyolcvan százalék névleges érték. Életében nem látta ilyen magasnak. Perceken belül befutott Carlo is. – Valami baj van, uram – közölte mintegy üdvözlésképpen. Layr jó véleménye szemmel láthatóan nőtt róla. – Tudom. Ismered a zárlattal kapcsolatos eljárást? – Természetesen. Az űrkikötő kilövőrendszere tökéletesen példázta, hogyan keveredik a régi és az új technológia. Antianyag energiaforrás, amelyet thaumaturgiai védőháló tart ellenőrzés alatt, számítógép által keletkeztetett mágikus erő szabályozza a tűz elemi potenciálját, ez az energiaáramlást a pozitronium lézerbankhoz irányítja, amely aztán kilövi az űrhajót. Az egész komplexum egyetlen thaumaturgiai kapcsolatrendszerben egyesül, s ez még fokozza hatékonyságát. ElméletiJég az egész roppant egyszerű, de működése részleteiben meglehetősen bonyolult. Mi lehet most a hiba? – Csökkentsd le nyugalmi szintre. Layr odament a kontrolltelefonhoz, felvette a kagylót,. és megnyomott egy gombot. – Itt az energiakontroll. Lehetséges, hogy valahol funkciózavar van, kikapcsolunk, amíg meg nem találjuk a hibát. Nem, még nem tudjuk, mi az és azt sem, komoly baj lehet-e belőle. Nem tudom, meddig. Inkább töröljenek mára minden indulást. Telefonálok, ha úgy látom, veszély fenyegeti a kilövőállomást. Egyelőre csak óvatosak vagyunk. Helyes, így rendben. Ha szerencsénk van, holnap reggel visszatérünk rá. Vigyázzanak. Viszlát. Letette a kagylót, és odament Carlóhoz. – Nos, barátom, úgy látszik, ma lesz mit tennünk. Jóval később, a nap még éppen csak bekukkantott Ramsey lakásába, Susan, miután kibontakozott Ramsey karjai közül, csendben nekiállt öltözködni. – Ne haragudj, szerelmem – suttogta, és gyengéd csókot nyomott a fiú homlokára. – Bárcsak több időnk lett volna. Adieu, mon amour, ét au revoir. Mikor Ramsey felébredt, Susan már régen elment. Háromszáz mérföldnyire az új-zélandi partoktól egy kis csoport geológus csodálkozva próbálta megállapítani, miért aludt ki olyan váratlanul néhány napja a Manatla tűzhányó. A Manatla volt a legfrissebb szem az apró vulkáni szigetek láncolatában a Csendes-óceán tűzgyűrűjének a peremén. 2053-ban nyáron bukkant elő az óceánból láng- és hamuőzön közepette. Érkezését jó előre megjósolták, és úgy számítottak, hogy működése jóval 2100 után szűnik majd meg. Az, hogy az apró tűzhányó most váratlanul meghazudtolta önmagát, meglepetésként érte őket. Persze a geológusok a probléma megoldását egészen más pontján keresték a földnek, mint ahol kellett volna, de ez akkor még egyáltalán nem volt kézenfekvő. Még nem.

Susan fáradtan érkezett meg Nápolyba, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy aludni tudott volna. A Vénusz-űrhajó másnap reggel indul az űrkikötőből. Éjszakára az NSF biztosított számára szobát az űrkikötő Hiltonjában. Megpróbált olvasni, de valahogy nem tudott a képernyőre koncentrálni. A szobájából egy tolóajtó apró balkonra nyílt, fogta magát, és kisétált rajta. A felhős éjszakában ott magaslott előtte a Vezúv hatalmas tömege. Hajói emlékezett, az űrkikötőt gyakorlatilag a hegyre telepítették, mert a tűzhányó jelenléte miatt a hely thaumaturgiailag nexust, érintkezési pontot jelentett, és így alkalmas volt arra, hogy a tűz elemi potenciáljának mágikus erejét könnyebben ellenőrzés alatt tarthassák. Ezt az erőt használták fel az űrhajók kilövéséhez. A tűzhányó ugyancsak pompás hely lenne a Föld elemi potenciáljának a megidézésére, gondolta... De veszélyes. Viszszagondolt arra, mit mondott Ramseynek a mágia felelőtlen alkalmazásáról. Ne hívja fel Ramseyt? De ugyan mit mondhatna neki a múlt éjszaka után? Ehelyett inkább levetkőzött, lefeküdt, és vég nélküli, fantasztikus álmai voltak földről, tűzről, vulkánokról, űrhajókról és pentagramokról. Tíz órakor a telefon csengésére ébredt, az űrkikötőből hívták. A Vénusz-űrhajó indulását a kilövőrendszerrel kapcsolatos, meg nem nevezett problémák miatt egy nappal elhalasztották. Elnézést kérnek. Addig is a hotelszobát meg az ellátást az űrhajózási iroda fizeti, és ha kedve támad időtöltésként a hotel által felajánlott számos' túrák vagy egynapos kirándulások egyikét igénybe venni... Susan szépen megköszönte, és letette a kagylót. Nem volt kedve túrákkal és kirándulásokkal szórakozni, de rájött, hogy nem tud tovább aludni. Megint arra gondolt, felhívja Ramseyt, de inkább Kirschmeyer irodáját hívta fel. Kirschmeyer nem volt bent. Különben is, hány óra van most Chicagóban? Ó... hajnali öt. Nem csoda, ha senki sincs a helyén. Végül is azzal töltötte a napját, hogy a hotel fürdőmedencéje körül ténfergett, napfürdőzött, rendezte a Föld elemi potenciáljával kapcsolatos jegyzeteit, és kidolgozott néhány ötletet, amit majd megvalósít, ha megérkezik a Vénuszra. Délután ötkor újabb hívást kapott az űrkikötőtől. A Vénusz-űrhajó indulását újból elhalasztották. Szinte már számított is erre. Odament a túraszervező asztalához, és valami túrát keresett a Vezúv kráteréhez. Semmi. Nos, ha már magát a Vezúvot nem nézheti meg, megállapodott egy kirándulás mellett, amellyel megnézhette azokat a városokat, amelyeket a tűzhányó eltemetett: Pompejit és Herculaneumot. Szinte oda se gondolt, lenyomogatta Ramsey telefonszámát. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy felvegyék a telefont. Amikor tizenöt csengetés után sem történt semmi, nem tudta, megkönnyebbüljön-e vagy bosszankodjék. Kirschmeyer sem volt a helyén. Üzenetet hagyott a prof számítógépében azzal, hogy a felszállást elhalasztották, aztán visszament a fürdőmedencéhez, és elolvasta a Vezúvról szóló brosúrákat. Bár a vulkán tulajdonképpen inkább nyugvó állapotban van, és nem aludt még ki teljesen, a geológusok véleménye szerint nem valószínű, hogy néhány évszázadon belül aktívvá váljon. Most turisták mászkálnak a lejtőin, és ámuldoznak az időnként

feltörő gőzfelhőkön, amelyek a kráter repedéseiből lövellnek fel. Odalent a hegy termékeny, enyhe lejtőin a parasztok olajfákat termesztenek és szőlőt művelnek. A délután hátralevő részét a balkonon töltötte, a Vezúvot nézte és ábrándozott Nappali fénynél a tűzhányó csúcsát hatalmas füstfelhő takarja. Ahogy a nap lemegy, ez a felhő élénk narancssárgára változik, és még teljes sötétségben is a füstcsóva töve halványan fénylik, mintha láthatatlan tüzek fénye világítaná meg. Kirschmeyer professzor előtt ott hevertek a padlón kiterítve Ramsey számítógépes adatai. A professzor a lapokon térdelt, és elmélyült az adatok tanulmányozásában. Színes krétaporral jelölte meg azokat a lapokat, amelyeket már átnézett. Ramsey valamivel ildomosabb pózban, Kirschmeyer íróasztalán ücsörögve nézte. Egy idő után a professzor felállt, és pipája szárával az egyik papírlapra bökött. – Nos, barátocskám, itt látható az elemi potenciál jelenlétének egy fix bázisa. Időnként magasabb szintre emelkedik, de ezek az időnkénti fellobbanások most hirtelen megszűntek, körülbelül egy időben azzal, hogy az én Susie-m elment tőlünk. Az én munkámmal, úgy látom, ez csak annyiban áll kapcsolatban, hogy ez egyértelműen a Föld elemi potenciáljának a szignója. Bárcsak itt lenne Susie, neki talán lenne valami elgondolása. Én tehetetlen vagyok. – Ha ez az interferencia nem függ össze az ön munkájával, miért maradt abba, amikor Susie elment? – Véletlen egybeesés. Nyilván valami más szűnt meg vagy kezdődött ugyanakkor. – Mint például? – Ha én azt meg tudnám mondani, fiam, meg is mondanám magának, és azzal a probléma meg is lenne oldva. – Szóval én most mit tegyek? – Most mindenekelőtt hazamegyünk, alszunk egyet, és átgondoljuk az egész ügyet. Reggel találkozunk a laboratóriumban, ja? Talán addigra támad valami jó ötletünk. – Helyes. Ahogy Ramsey és Kirschmeyer kifelé indult a szobából, a terminálon felvillant a „hívás" jel. Kirschmeyer odanyúlt, és a kapcsolót „nem fogad" állásra kapcsolta. – Nem kellene felelnie rá? Mi van, ha valami fontos? – Alig hinném. Mellesleg, a tekintélyemet is fenn kell tartanom. Ha túl sok hívásra válaszolok, az emberek esetleg azt hihetik, hogy nincs más dolgom, nem? Ha fontos, hagyjanak üzenetet a számítógépben. Rómában hajnalodon. Miss Williamson az intersztelláris szelekről rendezett konferencia befejeztével úgy döntött, hogy a hétvégét Raminski grófnál tölti Rómában, de a gróf váratlanul megbetegedett. Ha így van„gondolta, akkor akár megnézhetnék magamnak egy darabot Olaszországból, úgyis időtlen idők óta nem jártam erre. Geoffrey A. Landis: Elemi erők 83

Besétált a Sheraton halijába, és felmarkolt egy kötegnyi. Róma és környéke túráit és látnivalóit hirdető prospektust. Az egyiken megakadt a szeme. A címlapján lángoló tűzhányóval hirdette: „Pompeji, a temetettek városa". Rómától Nápolyig vezetni remek, de hajmeresztő érzés volt. Kis sportkocsija kisebb volt és könnyebben kezelhető, mint a legtöbb autó, amit maga mögött hagyott. Nápolytól délre, a Pompeji felé vezető út a tündöklő kéken csillogó tenger mentén, vulkáni sziklák között kanyargott. Messze odalent békés ligetek és halászfalvak, itt-ott néptelen, fénylő fehér homokos tengerpart. Az autósok még a kanyargó hegyi utakon is észvesztő tempóban vezettek, és a professzorasszony csak abban reménykedett, hogy időben tud katapultálni, amennyiben leszorítanák az útról, és a kocsija lezuhan a mélybe. Hosszúnak tűnt az út lefelé... Valahol Nápoly és Pompeji között kitisztult az ég, és a város fölötti, nyomasztó szürkeség helyett most fényesen kisütött a nap. — Először készítsen egy jegyzéket, a korrelációk sorrendjében jegyezzen fel minden olyan tevékenységet vagy természeti jelenséget, amely az egyetem körül száz kilométeres körzetben felmerül, és amely megfelel az adataiban mutatkozó anomáliáknak – mondta Kirschmeyer. – Helyes. – Ramsey a számítógépéhez fordult, nekiállt a billentyűket nyomogatni, egy másodperc szünetet tartott, aztán fokozta a tempót. Előtte a kijelzőernyőn megjelent a lista. Mindketten nekiláttak tanulmányozni. – Nincs valami nagy jelentősége, igaz? – Nein. Telefonhívások Izlandba, orvosi kézikönyvek vásárlása... persze, ha alaposabban utánanéz az ember, elég sok összefüggéstelen esemény között találhat valami korrelációt. – A pipájára nézett. – Tibura naal! – A pipa egy kék villanással meggyulladt. – Próbáljuk meg más oldalról. Az anomáliák Róma körül összpontosulnak? – Inkább Nápoly közelében. – Oké. Próbáljon meg egy korrelációt az ottani tevékenységekkel. – A mi adatbankunk nem lesz olyan komplett. – Be tud kapcsolni egy olasz adatbankot? – Megpróbálhatom. Ramsey ismét nekiállt a billentyűket nyomogatni. – Megvan – szólalt meg egy perc múlva. A képernyő kiürült, aztán egy rövidebb lista jelent meg rajta. – Főnyeremény! Megvan a korrelációnk: kilövések a nápolyi űrkikötőből. – Stimmt. Nagyon helyes. Ez pontosan megindokolja a sporadikus jeleket meg azt is, miért szűntek meg harminc órája. – Kirschmeyer elhallgatott, és Ramseyre nézett. Ramsey! Miért állították le a kilövéseket az űrkikötőből harminc órával ezelőtt? Ramsey betáplálta a kérdést a számítógépbe.

– Soron kívüli karbantartás, prof. Kíváncsi vagyok, miért. Kirschmeyer professzor felnézett rá. – Ramsey barátom, én kezdek félni. – Miért? Úgy néz ki, hogy valahányszor kilőnek egy űrhajót Nápolyból, nálam interferenciajelek mutatkoznak. Talán egy elektromágneses hullámról van szó, amelyre történetesen az én detektorom rezonál. – Ó, barátom, bárcsak nekem is olyan gyenge fantáziám lenne, mint magának! Még mindig nem tudunk számot adni arról, miért mutatkozik a zajjel úgy, mint az elemi potenciál szignója. Tenne nekem egy szívességet? Hívja le a maga mágnesesanomáliagörbéjét, középen az űrkikötő térképével. Ramsey megtette. – Hopplá! Idenézzen! Nem is az űrkikötő a középpont! Újabb utasítást táplált be a gépbe. – A középpont... 23 kilométerrel arrébb, irány 342 fok. – Újabb térkép. – Megvan! A középpont egy nyamvadt hegy. A Vezúv. Mint ahogy számomra nyilvánvalónak kellett volna lennie abban a pillanatban, amikor megállapodtunk, hogy amit látunk, az valóban a Föld elemi potenciáljának a szignója, és nem valami akármicsoda zajjal. Ramsey, ilyen erős jelet csak egy földrengés adhat, vagy egy vulkánkitörés. – De hiszen a Vezúv nem aktív! A Vezúv egy kialudt vulkán! – Pihen, barátom, csak pihen. Alszik. De nem hiszem, hogy sokáig fog aludni. – Gondolja, hogy kitörni készül? – Igen, Ramsey, ennek az adatnak csak akkor van értelme, ha a Föld elemi potenciálja elhagyta a föld középpontját, lassan emelkedik Olaszország felé, és magával húz egy darabot a Föld mágneses teréből. Valahogy, valaki megidézte. Nemcsak manifesztálta, ahogy mi itt tesszük avégből, hogy tanulmányozzuk, hanem teljes mértékben felébresztették, előhívták. Természetesen nem mondhatok semmi biztosat, de nem látok más módot, hogyan lehetne másképp értelmezni ezt a jelenséget. – Akkor valamit tennünk kell. Meg kell állítanunk. Figyelmeztetnünk kell az embereket. – Álljunk meg egy pillanatra, fiatal barátom! – Kirschmeyer professzor Ramsey vállára tette a kezét. – Gyűjtsünk be előbb pontos adatokat, mielőtt nekifogunk rohangálni, mint az őrültek, mi? Aki egy darázsfészket felbolygat, az készüljön fel a darázscsípésre. Mindenekelőtt a magnetométert összekapcsolhatjuk egyik varázsigémmel, amellyel az elemi potenciált idézem, és az jelentősen fokozza majd a berendezés érzékenységét, amikor a megoldásra alkalmazzuk. Aztán a Föld elemi potenciáljának a tevékenysége más elemi potenciálokban is tükröződni fog, különösen az óceánban és a tűzben. Arra is szerkeszthetünk egy monitort. Ugyancsak szükséges, hogy a maga technikáját alkalmazva a Föld elemi potenciálját háromszögelhessük. Akkor biztosan megállapíthatjuk, vajon valóban a felszínre tör-e az elemi potenciál. – Mennyi idő áll a rendelkezésünkre? Nem kellene, amilyen gyorsan csak lehet, figyelmeztetéseket kiküldenünk?

– Mindenekelőtt ezt kell megállapítanunk. Remélem, hogy kidolgozhatjuk, miközben a háromszögelést végezzük. Az elemi potenciál a magból igyekszik a Vezúv felé. Tudnunk kell, milyen mélységben van, és milyen gyorsan halad. Amíg pontos időt nem tudunk megadni, és nem tudjuk felbecsülni, mekkora lesz a kitörés, nemcsak haszontalan, de káros is lenne bárkit riasztanunk. Az emberek, mikor látják, hogy nem történik semmi, egykét nap múlva visszatérnek otthonukba, ha idő előtt kiürítenénk a városokat. És amikor a komoly figyelmeztetés jön, nem törődnek vele. Többet ártunk, mint használunk. – Hát akkor lássunk munkához. – Doch, doch, rajta! Én csak azt... azt szeretném, ha Susan itt lenne. Ez valójában az ő területe, nem az enyém. – Nem az ön területe? Hát nem ön Susan szakmai vezetője? – Ó igen, szakmai vezetője vagyok, de Susan valójában úttörő munkát végez. Nagyon kevesen vannak, akik a Föld elemi potenciáljához értenek, és biztosra veszem, hogy Susan a legjobb közöttük. Mindenképpen megvan az érzéke hozzá. Én magam is tudok vele dolgozni, ha kell, de az én igazi szakterületem a vizek elemi potenciálja, az óceán, a tavak, a folyók meg effélék. Minthogy pedig szakértőnk a föld elemi potenciálja terén most éppen vígan repül a Vénusz felé, azt hiszem, magunknak kell megbirkóznunk a dologgal úgy, ahogy tudunk. – Nem hiszem, hogy Susan útban lenne a Vénusz feléjegyezte meg Ramsey. – Nem lehet. – Maga talán tud valamit, amit én nem tudok? Hiszen Susan már két napja elment! – De nem repült el. Nem emlékszik? Lezárták az űrkikötőt. Nincsenek járatok. – Tényleg, (gy hát nyilván Nápolyban ragadt. De várjon csak... ha nem repült el, biztosan felhívott volna! – Talán fel is hívta, csak éppen maga nem válaszol a hívásokra, igaz? – Stimmt. Biztosan hagyott üzenetet a számítógépben, és én nem néztem utána reggel az irodámban. Gyerünk. Nem, maga maradjon itt és lásson neki a programozásnak. Én fölmegyek, és megnézem, van-e üzenet Susantól. Azaz mégsem, mégis jobb, ha maga megy fel, és nézi meg, van-e üzenet tőle. Én itt maradok, és nekiállok dolgozni... – Kirschmeyer megfordult. – Ramsey! De Ramsey már elment. Pompejiben csend volt és nyugalom. Susan arra számított, hogy egy csupa szikla és vulkáni hamu romhalmazt talál, ehelyett olajfaligetek és szőlőskertek között napos tisztás fogadta. A túravezető előretörtetett, és a csoportot bevezette az. ásatások közé a romokhoz. Susan diszkréten átsurrant a csoport körül nyüzsgő amatőr idegenvezetők között, és túl az emléktárgyárusok és „hiteles" régiségeket kfnálgató szélhámosok csapatán talált egy alacsony kőfalat, amelyről, ha felült rá, kilátás nyílt a mezőre, és ahol békésen elmélkedhetett.

Följebb a dűlőúton egy karcsú, aranysárga-feketén csíkozott tigriscápa sportkocsi cikázott, a legújabb modell, tarka tetővel. Amint elhaladt előtte, hirtelen lelassított, hatalmas porfelhőt kavarva megfarolt, leeresztette légpárnáit, leállította motorját, és megállapodott a földön. Amikor a kocsi teteje hátracsúszott, Susan meglepetten ismerte fel vezetőjét, Ramsey szakmai főnökét, Miss Williamsont. – Ne haragudjon – fordult hozzá a hölgy –, nem ismerem én magát? – Én Susan Robinette vagyok. Igen, Hans Kirschmeyerrel dolgozom, a folyosó végén. – – Ó, hát persze. Maga az, akit Hans annyit emleget, maga dolgozik az elemi potenciálokkal. Milyen meglepő, hogy olyan messze hazulról futunk össze. Nyilván útban van a Vénusz felé, igaz? – Úgy van – mondta Susan. – Az indulást elhalasztották, és igyekszem valamivel agyonütni az időmet, amíg megint indítják a járatot. – Milyen bosszantó. Tudja, én néha úgy ériem, fél életemet repülőtereken, űrkikötőkben töltöttem, járatokra, emberek érkezésére vártam, azt vártam, hogy valaki értem jöjjön. Örökre abbahagynék minden utazást, ha nem az lenne az egyetlen módja, hogy az ember egyik helyről a másikra jusson. – Sokat utazik, Williamson doktornő? Gondolom, konferenciákra meg ilyesmi. – Kérlek, hívjál egyszerűen Jane-nek. Nem, rengeteget utaztam már azelőtt is, hogy mindenféle konferenciára meghívtak volna. A szüleim mindketten diplomaták voltak, tudod. Mire felnőttem, nem tudtam volna megmondani, melyik kontinens a hazám, még kevésbé azt, melyik ország. – Csodásán hangzik – jelentette ki sóváran Susan. – Én sose jutottam el messzebbre száz kilométernél hazulról, még talán annyira sem, amíg el nem kerültem Ontarióba iskolába. – Szóval te québeci vagy. Gondoltam. Susan az ajkát biggyesztette. – Még mindig olyan feltűnő a kiejtésem? Igen, Saint André-i vagyok. Ez jóval Montreal felett van, a St. Jeantónál. – Ó igen, gyönyörű vidék. Nos, én elmondhatom magamról, hogy a legkülönbözőbb szállodákban és nagykövetségeken nőttem fel, szerte a világon, ami talán csodásán hangzik, de biztosíthatlak, a valóságban pontosan az ellenkezője volt. Már csak azért is, mert sose voltak korban hozzám illő barátaim. Mihelyt valahol elkezdhettem volna egy baráti kört kialakítani, elköltöztünk, vagy elküldték a papámhoz, hogy nála éljek, egy másik kontinensen vagy ilyesmi... – A szüleid elváltak? – Ó, dehogyl – nevetett Jane. – De alig találkoztak. Kivéve időnként diplomatabálokon meg hasonló alkalmakkor. Azt hiszem, tényleg szerették egymást, a maguk módján. De nagyon közelről kellett az embernek ismernie őket, hogy ezt észrevegye rajtuk. – Ez annyira másként hangzik, mint ahogy az nálunk volt a családban – mondta Susan. – Én egy farmon nőttem fel, és a szüleim állandóan együtt voltak. – És hogyan lett a végén thaumaturg belőled?

– A középiskolában volt egy fizikatanárunk, aki értett valamit a thaumaturgiához. Kísérleteket is végzett az osztályban, és én gyakran maradtam ott órák után, és segítettem neki a kísérleteit előkészíteni. Azt hiszem, az alkatomnál fogva megvan bennem az adottság hozzá. Amikor a gyakorlatban is megpróbáltam, nyomban tudtam, hogy ezt akarom csinálni egész életemben. – A szüleid nyilván nagyon örültek ennek. – A szüleim dühöngtek. Szerintük a mágia nem alkalmas foglalkozás egy lány számára. Traktormechanikusnak kellett volna kitanulnom, vagy valami gyakorlati dolgot tanulnom, aminek hasznát vettem volna a farmon. Akkor aztán jó farmerfeleség lett volna belőlem. Azt mondod, neked sose voltak korban hozzád illő barátaid. Geofftey A. Landis: Elemi erők 85 Nos, hát nem sokat veszítettél vele. Egy olyan kis városban elkerülhetetlen, hogy mindenki mindenkit ismerjen, viszont nincs senki, akit érdemes lenne ismerni. – Te azt hiszed, nehéz életed volt. Az én szüleim általában nem sokat törődtek velem, de amikor tizenhat éves lettem, földerengett az anyámban, hogy nincsenek fiúbarátaim, fgy aztán a szüleim valahogy összejöttek, és egy nagy elsőbálos partit rendeztek nekem New Canaanban, a nagybátyám villájában. Már az előkészületek csodamód elszórakoztatták őket, hónapokon keresztül csak erről beszéltek. De persze arra nem volt gondjuk, hogy engem megkérdezzenek. Én meg voltam rémülve. És amikor elérkezett a nagy nap, képtelen voltam végigcsinálni. – Az emlék megnevettette. – Nem tudtam szembenézni a feladattal, és egyszerűen megléptem. Végig autóstoppoztam az országot báli ruhámban. És elérkezett a nagy estély, mindenünnen özönlöttek a vendégek, és a sztár, a főszereplő nem volt sehol. Éveken keresztül beszédtéma voltam. Jane hátravetette fejét, úgy nevetett. Susan vele kacagott. – És mi történt, amikor végül is hazamentél? – Sose mentem haza. Egész nyáron át San Franciscóban dolgoztam, ősszel pedig beiratkoztam a Berkeley egyetemre. Túlságosan féltem ahhoz, hogy haza merjek menni, érted? Most persze már az egész roppant mulatságosnak tűnik. – És mindettől aztán roppant kozmopolita nő lett belőled. – Igen, azt hiszem, (gy van. Gondolod, hogy megérte az árat, amit fizettem érte? – Ramsey szerelmes beléd, azt tudod? , <SUB>x – Ramsey Washington? Igen, tudom. De ő nem tudja, hogy én tudom. Te milyen jól ismered Ramseyt? – Meglehetősen. De nem eléggé, azt hiszem. Jane szigorúan nézett Susanra. – Szerelmes vagy belé? – Nagyon. – Ó, értem. – Jane felsőhajtott. – Nem sokat tehetek, ami az ő irántam való szerelmét illeti. Nem tehetek mást, mint hogy kerülök minden alkalmat, amivel

bátorítanám, lehetőleg anélkül, hogy túlságosan udvariatlan lennék hozzá, vagy hogy megbántanám. De ezt a dolgot neki kell magának kinőnie, előbb vagy utóbb. – Tudom. Mégis, ez valahogy olyan unfairnek tűnik. – A világ nem fair, drágám. Egyszerűen el kell fogadnunk olyannak, amilyen. Jane felállt. – Nos, mi itt vagyunk ketten, több ezer mérföldnyire otthontól. Akár meg is nézhetnénk valamit ebből az országból, nem?

3. Elemi erők

Layr letette csavarkulcsát, és Carlóra nézett. – Nyakig vagyunk a bajban. – Tudom. Ötven órával azután, hogy az energiakontrollt automatikus zár alá helyezték, az energiamérők még mindig százharminc százalékot jeleztek. És ami még ijesztőbb volt, a mutatók csökkenés helyett most már lassan ismét felfelé kezdtek mászni. – Engem nem az zavar a legjobban, hogy a kontroll nem működik – mondta Layr –, hanem az, hogy leghalványabb elképzelésem sincs arról, miért. Egyetlen dologra tudok csak gondolni, azt megpróbálhatnánk. – Felhívni a tűz elemi potenciálját? – Igen. – Ez veszedelmes hely arra, hogy a tüzet idézzük! – Tudom. Van valami más ötlete? – Nincs. – Akkor csak arra vigyázzunk, hogy óvatosan csináljuk. Készítsen egy kisegítő pentagramot magának, és készüljön fel rá, hogy átveszi az irányítást, ha az én energiám túlterhelődik. – Helyes. Layr odasétált a vezérterminálhoz, és beletáplált egy sor kérdést. A mennyezet közelében felvillant két projektor, és három szokatlanul bonyolult pentagramot rajzolt ki a padlóra. Carlo letérdelt, és nekiállt kifesteni őket, energiakiesés esetére. Időközben Layr felhívta a szükséges varázsigesort,' és összehasonlította azzal, amit saját, agyonalapozott kézikönyvében talált. – Uram! Számítógéppel végezteti el az idézést, vagy maga végzi el? – Magam végzem. – Nem lenne okosabb számítógéppel végeztetni? Akkor szabad lenne, hogy az esetleges, váratlan eseményekre koncentráljon. – Gondoltam erre is. Az adott körülmények között szívesebben veszem, ha az idézés közvetlen ellenőrzésem alatt marad. Szeretném gyorsan váltani a varázsigéket,

ha közben valami probléma merülne fel. És ha valami baj ér? Nos hát, azért van itt maga! – Köszönöm l – Az antianyagot saját pentagramja védi. Nem számítok rá, hogy bármi veszély fenyegetné. Akkor is biztonságban kellene lennie, ha Isten ne adja, egy robbanás szele elsöpri az egész űrkikötőt. De ha valami történnék velem, a maga első, számú feladata, hogy az őrpentagram épségére ügyeljen. – Helyes. Layr Carlóra nézett, aki, miután befejezte a pentagramok kifestését, most az ecsetet tisztította. – Adjon nekik még öt percet, amíg a festék megszárad, aztán gyújtsa meg a gyertyákat. – Kontrollállomás? Itt az energiaállomás. Elkészültünk az elemi tűz megidézésére, mínusz öt perc. Elvben rutin, de javaslom, hogy legyünk óvatosak, és helyezzék biztonságba az embereiket. – Letette a telefont. – Bárcsak olyan biztosnak erezném magam, amilyen biztosan a hangom csengett. Layr elhelyezkedett az egyik kisebb pentagram közepén. Carló meggyújtotta a nagy pentagram körül az öt gyertyát, aztán visszament saját pentagramjába. Layr az órájára nézett, aztán Carlóra. – Rajta! – Diiratah kiimatahi na naratah na diir – kántálta szelíd hanglejtéssel. – Kiimatachi, kanahatau, illannaghani. Nehobeth! Na naratah na diir. Diiratah! Az üres pentagram belseje kéken felizzott. Layr bonyolult kézmozdulatokkal tovább beszélt. Az izzás kísérteties, ibolyaszínű lánggá állt össze. – Sassilloe fsarthef – szólt a láng halk sziszegéssel. Layr a számítógép képernyőjét figyelte, nem az elemi potenciált. – Naal tenepah. Anada. Tnillipa pesardathi! – Psillissasi – felelte az elemi potenciál. – ?! /Vess, simiss kssissith saar?! Simmolayah na. –?! – Ness, simallahi sis. Layr elfordult a kijelzőernyőtől, és közvetlenül az elemi potenciálra nézett. Hirtelen kézmozdulatot csinált, fordítottját, mint amikor az erőt megidézte. – Diir na határán na ihatamiik hatariid! – Újabb kézmozdulat. – Ssimiloth? Prissathi iss. – A lila láng egyre nőtt, egyre fényesebb lett, míg elérte a pentagram szélét, és mintha kifelé törekedett volna, mintha egy láthatatlan börtön falait próbálta volna kidönteni. A pentagramot körülvevő gyertyák lángja vibrálni kezdett. Layr mozdulatlanul állt és figyelt! – Sissarthi. A láng egy mennydörgésszerű robajjal kialudt. Eltartott egy percig, míg a két figyelő szeme ismét alkalmazkodott a szoba világításához.

– Sose láttam ennyire erőtlenül manifesztálódni – mondta Layr. – Alig volt benne valami erő. Átok. Erre számíthattunk volna. Amilyen jól a tűz ellen védve vagyunk, bátran feltételezhettük volna, hogy nem ez okozza a problémát. – Hát akkor micsoda? – El sem tudom képzelni. Egy másik elemi erő. Mi a következő, legvalószínűbb? – A jelenlevő energia mennyiségéből következtetvemondta vontatottan Carló –, egyike a primer energiáknak. Óceán, atmoszféra, bioszféra... A Föld elemi potenciálja. – Ez az. Magam is úgy gondolom. – De állítólag a Föld elemi potenciálja a legstabilabb. – Igen. És a legnehezebben irányítható. Valahogy felébresztették. De kicsoda? – Ismétlem szükséghelyzet. Abszolút lényeges, hogy érintkezésbe lépjen velem. Mindent próbáljanak meg, hogy megtalálják. Köszönöm. – Kirschmeyer rácsapott a konzol billentyűire, és Ramseyhez fordult. – Nincs szerencsénk. A túrabusz félórája visszaérkezett, de Susan nem volt rajta. Nincs a szállodájában, nincs az űrkikötőben. A rendőrséggel kerestetem. Arra az esetre, ha visszatér a szállodájába, üzenetet hagytam az ottani számítógépben. Mi mást tehetek még? – Mennyi ideig tart, míg megkapjuk az adatokat az elemi potenciál háromszögeléséhez? – Rosenblum megígérte, hogy visszahív az adatokkal...a képernyőre nézett – pontosan negyvenöt percen belül. – Akkor csak egy dolog marad hátra a számunkra – mondta Ramsey. – Micsoda? – Hogy megreggelizzünk. – Jó gondolat. Előbb a reggeli. Aztán a pánik. – Jane! Állítsd meg a kocsit! Gyorsan! Williamson professzorasszony lekapcsolta a légpárnákat. A kocsi megperdült tengelye körül a porfelhőben. – Mi a baj? – Azok a parasztok, ott! Maradj egy pillanatra, jó? Meg akarom nézni, mit csinálnak. Jane leállította az emelőhidraulikát, és kinézett a rétre. A távolban két férfi állt egy traktor mellett, szemben a nappal, és bonyolult mozdulatokkal hadonászott a karjaival. Jane felismerte a mozdulatokban a varázsiatűzés formuláit. – Micsoda... – Csend – suttogta Susan, és bal kezével intett. – Talán meghallom, mit beszélnek. Most, hogy minden motor leállt, Jane a kocsiban ülve nagyon halkan hallotta a számára értelmetlenül hangzó hangokat a mezőről. Benyúlt a kesztyűtartóba, elővett egy távcsövet, és szó nélkül odanyújtotta Susannak. – Micsoda? Köszönöm. – Susan elvette tőle a távcsövet, és szemével végigpásztázta a mezőt. – Merde. Pontosan az, amire számítottam. Egy mérföldről felismerem azokat a kéz,mozdulatokat. A Föld elemi potenciálját idézik.

– Na és? – Jane, az ott egy aktív vulkán! Az egyetlen ok, amiért valaki itt meg akarja idézni a Föld elemi potenciálját, az lehet, hogy az illető különlegesen látványos módon akar öngyilkosságot elkövetni. Mi az ördögöt képzelnek azok? Mit csinálnak? – Kérdezzük meg őket. Mássz vissza a kocsiba. – Jane magasságra kapcsolta a hidraulikát, a kocsi egy lendülettel felemelkedett. – Kapaszkodj. – Jane elfordította a kormányt, gázt adott, és a kocsi leröppent az út pereméről, át az út menti árkon, át a mezőn keresztül. – Nem hinhém, hogy azok ott beszélnek angolul – mondta bizonytalanul Susan. – Na és? – nevetett Jane. – Meg sem tudom számolni, hány nyelven beszélek. Ha nem beszélnek angolul, majd én fordítok neked. – Azt hiszem, végül is egy előnye van, ha valaki öt kontinensen nőtt fel. – A kocsi átugrott egy másik árkot, és megállt a meglepett parasztok mellett. Layr befejezte a varázsigét, és figyelte, hogyan mozdul el a jelzőtű. – Úristen! – Mi az? – A Föld elemi potenciáljának a jelenléte bármelyik védőpajzsunkon át mérve éppen hogy érzékelhető kellene, hogy legyen, ezzel szemben a mutató túlmegy a skálán. Ez legalább ötvenezer százalékos amplifikáció. – Maga idézi? – A fenét! Olyan ostobának néz? Megkapom a kijelzést, pedig el sem végzem a teljes invokációt. Ennél az őrült energiánál kockázatos is lenne. Mi az ördög folyik itt? – Biztos, hogy a mérőműszer jól működik? – Biztos. Egyébként is minden egyezik. Ez megmagyarázza, honnan ered a túlenergiánk. A Vezúvon keresztül csapoljuk a Föld elemi potenciálját. De hogyan mutatkozhat ennyi erővel? Mikor több mint hétezer kilométernyire van innen? – Lehet, hogy közelebb került? – Roppant valószínűtlen. Fél tucat thaumaturg kellene ahhoz, hogy a felszínre kényszerítse... és mégis, ez megmagyarázná a kijelzéseket... ha az energiaszint korrekt, akkor... hadd lám... háromszáz kilométer? – És mi van akkor, ha egy rakás gyakorlatlan mágusról van szó, nem szakemberekről? – Annál sokkal többre lenne szükség. Százakra. És miért akarnák ezt csinálni? – Terroristák? Talán el akarják pusztítani az űrkikötőt? – Nem, semmi értelme, Carlo. Bármelyik terrorista, aki képes a Föld elemi potenciálját a fölszínre idézni, ugyanolyan könnyen tudna antianyagbombát készíteni... Úristen, az antianyag! Carlo, mi a jelenlegi kijelzés aritianyagszinten? – 213 kilogramm, Mr. Layr. – Sokkal nagyobb bajban vagyunk, mint gondoltam. Ha az elemi erő valóban a felszínre jut, a vulkán ki fog törni.

– Kitörni? Mint Pompeji esetében? – Carlo elsápadt. – ' Úristen! Ez ötvenezer embert pusztítana el. – Ennél sokkal rosszabb a helyzet, Carlo. Az csak egy hamufelhő volt, természetes kitörés. Ez kényszerkikötés lenne. Manapság a Vezúv szelepei nagyjából eltömődtek. Nem egyszerű kitörés lesz ez, hanem a tűzhányó fel fog robbanni, Carlo. Mint a Krakatoa. De nem is ez a legrosszabb benne... – Ó, istenek... az antianyag! – szólalt meg egypercnyi hallgatás után Carlo. – A védőbúra valószínűleg nem lesz elég erős. Egy kitörő vulkán tetején ülünk? Nem ekkora terhelésre van méretezve. Túl lesz terhelve. Kétszáz kiló antianyag van a fenekünk alatt... – Tudja, mekkora robbanást okozna ez? – Nem, el sem tudom képzelni. Lássuk csak... – Carlo a számítógéphez fordult. – Totális konverzió 425 kilogramm... E = mc2... Uramatyám, ez egymilliószor nagyobb, mint Hirosima! Nos, ez... egy ötven kilométer átmérőjű tűzgömb... – Elég jó bécslés – mondta Layr. – Számoljon azzal, hogy az energiának csak körülbelül a fele abszorbeálódik, a többi közvetlenül, gamma-sugarak formájában kisugárzik az űrbe. – Még így is eléggé katasztrofális – állapította meg Carlo. – Lássuk csak... öt PSE túlnyomás, rádiusz 90 kilométer. Hála az istennek, legalább Rómát nem pusztítja el. – Tévedés. Mi majdnem a tenger partján vagyunk. A robbanás szökőárat idéz elő, nem is tudnám kiszámítani, mekkorát. A Földközi-tengerből úgy loccsantja ki a vizet a szárazföldre, mintha egy óriás lépne bele egy pocsolyába. Nem hiszem, hogy sok megmarad Rómából azután, hogy a ' szökőár eléri. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy bármi megmaradna az Alpoktól délre. – Hát mit csináljunk? – Egyikünknek sincs meg a kvalifikációja ahhoz, hogy ezt kezelni tudja. Keresnünk kell valakit, akinek van gyakorlata abban, hogyan kell bánni a Föld elemi potenciáljával. Éspedig gyorsan... Még mindig nincs szerencsénk? Nem tudtunk érintkezésbe lépni Susannal? – kérdezte Ramsey. – Nem. – Akkor mi lesz? – Az ön adatai szerint, barátom, az elemi potenciál hét óra múlva jut felszínre a Vezúvnál. Nincs rá mód, hogy megállítsuk. Ha valaki pontosan akkor ott lenne, amikor ez megtörténik, és rendelkezésre állnának az ön adatai, és meglenne a gyakorlata is az elemi erővel kapcsolatban, akkor lenne esélyünk' arra, hogy megszelídítsük. – Valóban? – Valóban. Talán. – És kinek van meg a megfelelő gyakorlata?

– Susannak. Nekem. Talán még négy-öt embernek a Földön. De senki sincs közöttük, akivel idejében kapcsolatba léphetnénk. Susan ért hozzá a legjobban. – De nem elérhető. – Ez így van. – így hát nekünk kell odamennünk. – Pontosan. – Reméljük, hogy kapunk járatot. Nincs vesztegetni való időnk. Az aranysárga griscápa majdnem kétszáz klip sebességgel száguldott lefelé a kanyargós úton. Néhány meglehetősen merész kanyart átvészeltek, a légpárnás autókat inkább tervezték sebességre, mint manőverezésre, ezért aztán valahányszor az út túlságosan élesen kanyarodott, Jane inkább egyszerűen átvágott a mezőkön, és ide-oda cikázott az olajfák között. – Ostoba voltam – állapította meg Susan. – Kezdettől fogva nyilvánvaló kellett volna hogy legyen számomra... – Micsoda? – kérdezte Jane. – Hogy egy rakás olasz paraszt, akiknek fogalmuk sincs róla, mit csinálnak, megidézi a Föld elemi potenciálját, mert ezzel próbálja megnövelni a termését? Miért kellett volna ennek számodra nyilvánvalónak lennie? – Rá kellett volna jönnöm, hogy valaki vacakol a Föld elemi potenciáljával. Erre azonnal rá kellett volna jönnöm, amikor megláttam Ramsey adatait. – Merre menjünk? – kérdezte Jane ott, ahol a kis dűlőút beletorkollott a főútvonalba. – Vezúv – felelte Susan. A kocsi balra vágódott. – Ne, várjál... előbb az űrkikötőhöz, a Hiltonba! Jane félrevágta a kormánybotot anélkül, hogy lassított volna. A kocsi megpördült. Bekapcsolta a két turbót. A kocsi hirtelen megtorpant, mintha a földhöz szegezték volna, aztán mint a villám, elindult az ellentétes irányban. – Sose láttam, hogy valaki így vezessen – mondta Susan. – Hol az ördögben tanultad ezt a trükköt? – Pólót játszottam a Berkeley csapatában – közölte Jane. – Mit mondtál Ramsey adataival kapcsolatban? – Az adatokon ott szerepelt a Föld elemi potenciáljának a szignója. – Nem volt jól kalibrálva a berendezése. – Azt hiszem, a kalibrálás jó volt. Egyszerűen vak voltam, és nem realizáltam, mit jelent. – Megnézted az adatait? Tényleg úgy gondolod, hogy hitelesek? – Teljes mértékben. Jane egy pillanatra elhallgatott. – Mennyire rossz a helyzet? Biztos vagy benne, hogy nem elég, ha abbahagyatjuk velük ezt a mágiát? – Egészen biztos. Az elemi potenciált megidézték, csak éppen sokáig tartott, m(g reagált rá. De ha egyszer ideér, pokollá válik a Földnek ez a része.

– Akkor minden az én hibárrv. Olyan erővel igyekeztem nem venni tudomást Ramseyről, hogy eltúloztam a dolgot. Alig vetettem egy pillantást az adataira. – De te nem tudtad, mit kell keresned, én meg tudtam. – Ez nem számít. Az én dolgom lett volna tudni, nem a tiéd. Jobb kéz felől feltűnt az űrkikötő Hilton szállója. Jane levágott néhány kanyart, és csikorogva fékezett le a bejárat előtt. Mindketten kiugrottak a kocsiból. Rohanás fel az emeletre. Susan kiborította bőröndjét, és nekiállt összekapkodni mágusfelszerelésének különböző kellékeit. – Egy rakás sürgős üzenet vár rád a szobai konzolonmondta Jane. – Kitől? – Négy üzenet Hans Kirschmeyertől... egy Ramseytől... egy az űrkikötő jegyirodájától... egy Christian Layrtől... – Kitől? – Valami Christian Layr nevűtől... az üzenet szerint ő a reptéri energiairányítás főmérnöke. Azt kéri, hogy mihelyt lehetséges, lépj vele érintkezésbe. Sürgős. Susan felnevetett. – Azt meghiszem, hogy sürgős. Úgy látszik, más is rájött már, mi történik. – Felhívjam? – Nincs rá idő. Arra az esetre, ha bárki hívna, táplálj be egy üzenetet a számítógépbe, hogy elmentem a Vezúvhoz. – Felkapott egy hordozható konzolt az íróasztalról, és a kellékek tetejére dobta. – Gyerünk innen. Ahogy az autóhoz értek, Jane megkérdezte: – Mit gondolsz, mi a valószínűsége annak, hogy meg tudod fékezni? – Körülbelül fele-fele – mondta Susan. – De mindenképpen meg kell próbálnom. – Gondolod, hogy elboldogulsz a kocsimmal? – Semmi esetre se úgy, mint te. – De vezetni tudod? – Hát persze. – Akkor vidd. Ha a dolog annyira rosszul áll, ahogy gondolod, okosabb, ha figyelmeztetem a hatóságokat. – Mit tehetnek azok? – Nekiállhatnak például, és kiüríthetik a környéket. – Megbízol annyira a feltételezésemben, hogy egy ilyen totális kiürítést elindíts? Jane egy pillanatig szótlanul nézett Susanra. – Meglehetősen biztosnak látszol a dolgodban – mondta aztán. – Ó, igen. Meglehetősen. Fenemód biztos vagyok benne. Oké, menj. De ha a dolog olyan rosszul áll, ahogy én látom, alig néhány órád van hátra. Ez nem elég arra, hogy egész Olaszországból mindenkit kiköltöztessenek, még ha meg tudod is győzni őket arról, hogy szükség van rá. – Ez igaz – állapította meg Jane. – De erkölcsi kötelességünk, hogy legalább figyelmeztessük őket. A többi már az ő dolguk.

Kirschmeyer legalább akkora vakmerőséggel vezette az autóját, egy ütött-kopott BMW Landstreichert, mint Williamson professzorasszony az övét. Felhajtott a légikikötő kocsifelhajtójára, és leparkolt. – Itt akarja hagyni a kocsit? – kérdezte Ramsey. – Miért ne? Legfeljebb elvontatják. Fontosabb dolgunk van most, nein? – Ez igaz. – Ramsey besietett a fogadóépületbe. 119-es járat, Nápoly és Európai űrkikötő, tíz perc múlva beszállás a 99-es kapunál. 119-es járat Nápolyba. Tíz perc múlva beszállás. – Ez mi vagyunk – mondta Ramsey. – Ja. És éppen annyi időnk van, hogy még egyszer megpróbáljuk megkapni Susie-t – felelte Kirschmeyer, és elsietett a nyilvános komputerterminál felé. Egy perc múlva visszatért. – Pompás! – kiáltott fel. – Megtalálta? – Nem. De megvan a számítógépe. Üzenetet hagyott nekünk. Rájött, mi történik, és elindult a Vezúvhoz, hogy megpróbálja visszafordítani a dolgot. Derék lány, többet ér, mint mi ketten együttvéve. – És most mi lesz? – Ennek ellenére oda kell mennünk. Megint elérhetetlen, de ha azt akarja, hogy esélye legyen leállítani a kitörést, szüksége van azokra az adatokra és berendezésekre, amiket itt hozok magammal. Nem kell mindkettőnknek elmennünk. Egyikünk elég. Biztos abban, hogy végig akarja ezt csinálni? – Nincs mód, hogy kimaradjak belőle, prof! – Fene veszedelmes dolog lesz ám ott tartózkodni, még azzal együtt is, amit magammal hozok. Anélkül pedig majdnem lehetetlen. – Én megyek – jelentette ki Ramsey. Te is mész, gondolta, hogyan maradhatnék én le? – Nem tudom lebeszélni róla? – Semmi esetre sem! Kirschmeyer barátságosan megveregette a fiatalember vállát. – Derék fiú. Tudtam, hogy számíthatok magára. Az ember szívét melengeti, ha látja, hogy még ma is vannak bátor, sőt vakmerő fiatalok. Susie-m sokkal rosszabbat is választhatott volna magánál, ja! Mindkettőjüknek a legjobbakat kívánom, hogy kezelni tudják a vulkánt. Ramseynek hirtelen görcs állt a gyomrába. – Azt akarja mondani, hogy maga itt marad? – Ahhoz, hogy a'felszerelést eljuttassuk, csak egyikünkre van szükség. Ha maga ott van mellette, és támogatja, mi szükség van rám? Mindent megtanítottam neki, amit valaha is tudtam az elemi potenciálról, ő alaposan megtanulta, és még jó csomót hozzá is tanult. Nincs szüksége rám. Ha maga, az ő bátor fiúja, ott van mellette, és ha egyáltalán van mód megakadályozni, hogy a vulkán mindkettőjüket apró darabokra tépje szét, biztosan meg fogja csinálni. Ami viszont engem illet, nekem megvan a magam munkája, amit el kell végeznem. Egy másik járatot kell elérnem. Új-Zélandba.

– Új-Zélandba?!- kiáltott fel Ramsey. – Elrohan innen, pontosan a Föld másik oldalára? – Ja, ja. És sietnem kell. Adja át Susie-nak üdvözletemet, igen? És feltétlenül mondja meg neki, hová mentem.. Mondja meg neki, számíthat rám, ha szüksége lenne a segítségemre. – Azzal sarkon fordult és elrohant. – Gyáva! – kiáltotta utána Ramsey. – Nincs időm megmagyarázni. Kérdezze meg Susie-t!kiáltotta vissza a válla fölött Kirschmeyer, aztán a járókelők között cikázva eltűnt a folyosó végén. 119-es számú járat. Kérjük beszállni a 93-as kapunál. 119-es járat Nápoly és Európa űrkikötő, 93-as kapu. Ramsey elfordult. Kirschmeyert nem látta már sehol. Odasétált a beszálláshoz. Nápoly főpolgármestere bosszús arccal tette le a telefonkagylót. – Rossz hír? – kérdezte helyettese, egy szorgalmas, komoly fiatalember, aki nélkül a főpolgármester egy lépést sem tett. – Nem tudom – felelte vontatottan a főpolgármester.Ha nem lenne ez a véletlen egyezés, alighanem nem törődnék vele, őrültségnek nézném. – Micsoda? – Most kaptam két hívást két különböző személytől és két tökéletesen más helyről, és mind a ketten arra akarnak rábeszélni, hogy üríttessem ki az egész környéket. – De hiszen ez lehetetlen! És miért? – Az egyik hívó egy meglehetősen jól ismert egyetemi tanár a páduai egyetemről, akit kollégája, a chicagói egyetem tanára, egy bizonyos Kirschméyer arról tájékoztatott, hogy a birtokába juttatott adatok szerint a Vezúv valószínűleg nagy robbanás kíséretében újból aktívvá válik. – A Vezúv? Ez nevetséges. – Lehet. Azt mondta, hogy ő személy szerint ezt az állítást sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudja, de azoknak az adatoknak az alapján, amelyeket ő kapott, valami szokatlan dolog zajlik a Vezúvon vagy a Vezúv közelében. – Ő javasolta, hogy üríttesse ki a várost? – Nem. ő azt mondta, ő csak továbbítja az információt, és a döntést, kiüríttetem-e a környéket vagy sem, csak én hozhatom meg. – És a másik hívó? – Egy nő volt, egy amerikai nő, aki ugyancsak a chicagói egyetemen tanár. Egy bizonyos Guenevere Williamson. Elég neves csillagász-fizikus, talán hallottál is róla. Történetesen éppen Nápolyban jár. Állítása szerint egyik hallgatójának bizonyítékai vannak arra, hogy a Vezúv rövidesen ki fog törni. A lehető leghatározottabban javasolta, adjak ki utasítást, hogy az egész környéket ürítsék ki. – De egy ilyen-kiürítés tiszta katasztrófa, főnök! És ne felejtse el, hogy az amerikai egyetemi hallgatók többek között arról nevezetesek, hogy szeretik a durva tréfákat. – Az igaz. Lehet durva tréfa is. Ha pedig az, akkor igen ízléstelen tréfa. De lehet egyszerűen tévedés is...

– Önnek Pompeji jár a fejében. – Nem. Évszázadokon át éltünk a Vezúv és Pompeji emlékeivel. Inkább egy másik vulkánra gondolok, a Pelée-re, Martinique-on, egy kis francia szigeten. Sok éven át kísértett. álmaimban. Talán 1902-ben, nem emlékszem már pontosan, a Pelée elkezdett füstöt és szikrákat okádni. A hegy lábánál fekvő város, Saint Pierre lakói erre halálosan megrémültek, de a kormányzó úgy döntött, hogy egy pánik rosszabb, mint egy vulkánkitörés kockázata, ezért kihirdette, hogy nincs semmi baj, az emberek menjenek a dolguk után, mint rendesen. Később a helyzet egyre romlott, és a lakosság, nem törődve a kormányzó utasításaival, menekülni kezdett a városból a magaslatok felé, hogy minél távolabb kerüljenek a füstölgő hegy"től. A kormányzó erre a rend fenntartására elrendelte, hogy a katonaság zárja el az utakat meg a kikötőt, és akadályozzon meg mindenkit, hogy elhagyja a várost. – És? – kérdezte kíváncsian Ben. – így leállították a kiürítést, és megakadályozták a pánikot. Helyreállt a rend. A városban negyvenezer ember tartózkodott, amikor a tűzhányó felrobbant. Mikor három nappal később megérkeztek a mentőhajók, összesen egy túlélőt találtak. Egyetlenegyet az egész városból. – Ó! – Ez persze régen történt, és egy másik kontinensen, de Ben, Nápolyban és közvetlen környékén hárommillió ember él. És én vagyok a felelős valamennyiért. Mostanáig sose bántam meg, amiért politikai pályára léptem. Mindig úgy éreztem, szükség van rám, jól dolgozom, jobban vagy legalább olyan jól, mint bárki más. Örülök, amiért elértem, hogy a város zavartalanul éli életét, sikerült az emberek közérzetét kicsit jobbá, az életüket kellemesebbé tennem. Nem engedhetem, hogy mindez semmivé váljék, Ben. Talán arról leszek nevezetes majd, hogy egy öregember hagyta, hogy rémhírek pánikba ejtsenek hárommillió embert. A kiürítést olyan simán bonyolítjuk le, olyan rendben, amennyire emberileg lehetséges, de akár helyesen teszem, akár nem, kiüríttetem a várost.

4. A tűzhányó

Carlo lezárta számítógépét, és Layrhez fordult. – Még mindig nem sikerült senkit se találnod, aki képes a Föld elemi potenciálját kezelni? – kérdezte Layr anélkül; hogy a számítógépe billentyűiről felnézett volna. – Nem – felelte fáradtan Carlo. – Az adatbank mindössze hét embert jelez az egész világon, aki erre képes. Egyikük történetesen éppen itt van az űrkikötőben. – Itt? Kicsoda? Az űrkikötőben? Hol? – A jelzés szerint az űrkikötő Hiltonjában lakik. Egy bizonyos Susan Robinette. Egy órája próbálok érintkezésbe lépni vele, az ön nevében, de hiába. Csak egy üzenetet kaptam vissza a számítógépből. E pillanatban éppen útban van a Vezúv felé...

– A Vezúv felé? Akkor ő már tisztában van, mi a probléma. – Hacsak nem turistáskodni ment oda. – Kinézett már az ablakon? Józan ésszel ma senki se indul el a Vezúvra. Inkább abban bízzunk, hogy meg fogja akadályozni a kitörést. Mi ezzel nem foglalkozhatunk. Inkább foglalkozzunk az antianyaggal. – Ha a nő le tudja állítani a tűzhányót, nem kell törődnünk az antianyagunkkal. – De hátha nem tudja? Állandóan figyelem az elemi erők energiakijelzéseit. Óriási számok. Hihetetlenül erősek. Ebben a fázisban nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán létezik-e mód arra, hogy megállítható legyen. – És mit tehetünk mi az antianyaggal? Invertálhatjuk? – Bárcsak olyan könnyű lenne... – Miért? Egyszerű mágia. A létező lehető legegyszerűbb. Az antianyagot anyaggá visszafordítani legalátib olyan egyszerű kell, hogy legyen, mint egy bal cipőt jobbá alakítani. – Ó, elég egyszerű mágia, az igaz, de két okból nem tudjuk alkalmazni. Hallott már az ENSZ-bizottságról, amelyet a thaumaturgia békés felhasználására hoztak létre? Ők egy védőhálót vontak az egész Föld köré, amivel megakadályozzák az anyag/antianyag inverziós varázslatok működését. El tudja képzelni, mi történnék, ha holmi obskúrus thaumaturgok elhatároznák, hogy csak éppen szórakozásból készítenek egy kis antianyagot? – El tudom képzelni. De nem tudnánk ezt valahogy megkerülni? – Valószínűleg meg tudnánk. Azok nem tehetnek mást, mint hogy megpróbálják megfékezni az amatőröket, a hivatásosakat nem tudják leállítani. Időbe kerülne, de megtehetnénk. – A másik probléma, hogy az antianyagunk invertálásához először le kellene építenünk a saját védelmi rendszerünket... – Ó! – mondta Carlo. – Hát persze. Ha pedig ezt megtesszük, megtettük az első lépést a felé a katasztrófa felé, amit éppen el akartunk kerülni. – Elgondolkodott. – Mi lenne, ha egy pentagramot szerkesztenénk az egész energiaszabályozó körül? Azon belül aztán mindent invertálnánk, az épületet, a levegőt, a számítógépeket, még magunkat is? Mindezt ellenanyaggá alakítanánk, mindent, kivéve az antianyagot, amely magában is védve van, és így változatlanul megmarad. Ha mi magunk antianyag lettünk, minden károsodás nélkül felbonthatjuk a belső védőburát. És akkor végrehajthatunk egy újabb inváziót, és biztonságban lennénk. Carlo mosolyogva nézett Layrre. – Ügyes – mondta Layr. – Csak egy probléma van. Mi történik, ha a tűzhányó éppen akkor tör ki, amikor még csak félig vagyunk készen? – Aha! – mondta Carlo elgondolkodva. – Akkor a katasztrófa milliószorosára növekedne. – Pontosan. A Föld úgy hasadna ketté, mint egy kagyló héja. Igen. Ez jó módszer lenne, Carlo, de még gondolni se merünk arra, hogy megpróbáljuk alkalmazni. – Kibámult a messzeségbe. – És mégis, az ötlet alapjában jó. Ha ezt túléljük, nem lesz nehéz felállítanunk egyfajta automatikus mágiát, amely baj esetén invertálja az

antianyagót. Valami ilyesmit kellett volna megcsinálnunk mindjárt kezdetben.Felnézett Carlóra. – Akárhogyan is, előbb túl kell éljük ezt. – Van valami javaslata? – Van – felelte mosolyogva Layr. – Mi egy űrkikötő vagyunk, igaz? Tegyük azt, amit egy űrkikötő tesz. Azt javas lom, egyszerűen repítsük egyenesen az űrbe azt az ördögfiókát, pentagramostul, mindenestül. – Hát persze! Miért ne? – Carlo visszamosolygott rá. – Mindenesetre ez alaposan fejre állítja majd az űrkikötőt! A pentagramokat érintetlenül kell hagynunk, ami azt jelenti, hogy ki kell lőnünk vele az energiakontrollnak körülbelül a felét. – Ez igaz. És még nagyobb zűr keletkezik majd, amikor elindul. A szuborbitális űrhajó éppen hogy belépett Itália felett az atmoszférába, amikor Ramsey felfigyelt a pilóta bejelentésére. A nápolyi kikötő minden érkező járat elől zárva, azaz senki sem hagyhatja el az űrhajót. Amennyi kimenő utast az űrhajó fel tud venni, azonnal felveszi, és nyomban indítják tovább. Nápolyt kiürítik. Ramsey halkan átkozódott magában. Ahogy földet értek, az ablakokon keresztül látta, hogy a nápolyiak komolyan veszik a dolgot. Egy kötélbarikád mögött hatalmas tömeg nyüzsgött, mindenki a sorára várt, hogy felszállhasson egy szuborbitális szállítóeszközre, bármelyikre, csak kikerüljön a városból... és messze a tűzhányótól. Néhány rendőr kábítóbotokkal őrködött, hogy a kiürítés rendben folyjon. Ramsey felkelt, és egykedvűen végigsétált az ülések között. Az egyik utas felnézett rá. – Csak éppen a lábamat nyújtóztatom – jegyezte meg, mintegy mellékesen. – Úgy látszik, nem fogunk tudni kiszállni... – Megállt a VÉSZKIJÁRAT feliratú tábla előtt. Körülnézett. Senki sem figyelt rá különösképpen. FORDÍTSA EL A GOMBOT. TÁVOLÍTSON EL MINDEN ÉLES TÁRGYAT A ZSEBÉBŐL, MIELŐTT A CSÚSZDÁN LECSÚSZIK. Ramsey kinyúlt, elfordította a fogantyút, egyetlen gyors mozdulattal megrántotta. A vészkijárat kinyílt, és a mentőcsúszda egy pukkanással felfújódott. Mielőtt a meglepett utasok közül bárki bármit tehetett volna, Ramsey felkapta a Kirschmeyertől kapott aktatáskát, és fejjel lefelé lecsúszott a csúszdán. Már majdnem földet ért, amikor az egyik őr észrevette. – Hé! Non autorizato... – Ramsey befurakodott a tömegbe, az aktatáskát keményen a gyomrának szorította, és lehajtotta fejét hogy a magassága és világos arcszíne el ne árulja. Az őr utánabámult, de egyik társa megfogta a karját, és pergő olasz nyelven mondott neki valamit, mire az felelt ugyan, de aztán csak a vállát vonogatta. Végül is ők a kiürítés rendjét próbálják biztosítani, nem az a feladatuk, hogy megakadályozzák, ha valaki be akar jutni a városba. Ha egy őrült amerikai önként besétál a katasztrófaövezetbe, mi köze hozzá? Ramsey, mihelyt kiért a reptér épületéből, nyomban rájött, hogy három problémával áll szemben: nem tud olaszul, továbbá, még ha tudna is, nincs az a pénz, amiért bárki

hajlandó lenne elvinni bárhová a Vezúv közelébe, és végül egyébként sincsen semmi pénze. Kirschmeyernék gondolnia kellett volna ezekre a dolgokra, mielőtt útnak indítja, gondolta. Átkozott, gyáva bolond. Legalább arra gondolt volna, hogy valaki tudjon a jöveteléről. Az épület bejáratához sétált. Az űrkikötőből kifelé vezető úton egy lélek sem járt, de a bejárat zsúfolt volt. Végig a járdák mellett ezrével álltak az elhagyott autók. A sor benyúlt a térig. Ramsey elvigyorodott. Régen volt, nagyon régen, hőskorában... de úgy gondolta, talán még nem felejtette el, hogyan kell néhány dróttal egy autót beindítani. A tűzhányót megtalálni nem volt nehéz. Alulról kísérteties vörös fénnyel megvilágított, hatalmas, fekete füstfelhő gomolygott felfelé az esti égboltra, mint egy óriási oszlop. Tíz mérfölddel arrébb egy úttorlasz útját állta. Valami sietve összeeszkábált fészerből egy rendőr bújt elő, olaszul kiáltott valamit, alaposan szemügyre vette Ramseyt, aztán angolra fordította a szót: nincs átjárás. Az út zárva. Menjen vissza. – Át kell jutnom! – kiáltotta vissza Ramsey. – Sürgős! – Út zárva – ismételte a rendőr. – Veszélyes. Nincs átjárás. Visszamehet addig, ahol már a rendőr nem látja, gondolta Ramsey, aztán megpróbált a mezőkön átvágni. , – Ramsey! Ramsey, maga az? – Williamson doktornő! Mi a csodát keres maga itt? – Nincs idő magyarázkodni. Hol van Hans? – Nincs itt. Engem küldött valami anyaggal. – Feltartotta Kirschmeyer professzor aktatáskáját. – Nagyszerű! Susan mondta, hogy hírt fog adni magáról! – Susan? – kiáltott fel Ramsey. – Hol van? Williamson doktornő a hegy felé mutatott. Alig volt valami látható belőle a hamu- és füstfelhőben. – Ott. Látja azt a kiszögellést, pontosan az alatt a kinyúló szikla alatt? Ott balra! – Ó, istenek! – kiáltotta Ramsey. – Hogy maradhat meg élve odafönt? – Természetesen védve van. – Helyes – bólintott Ramsey. – Rá tudná venni ezeket itt, hogy odaengedjenek hozzá? Miss Williamson odafordult a rendőrhöz, és mondott neki valamit olaszul. A rendőr elment, és hamarosan egy másik rendőr társaságában tért vissza. Williamson doktornő azzal is beszélt, mire az felemelte a sorompót, és intett Ramseynek, hogy átmehet. – Jó lesz, ha siet – szólt utána a professzornő. – És jó szerencsét. Az út a tűzhányón felfelé olyan volt, mintha a poklon hajtana keresztül. Az összeégett fák girbegurba törzsükkel úgy meredtek ki a hamufelhőből, mint kárhozott lelkek. Vörösen izzó kődarabok vágtattak fel az égre és csapódtak le körülötte a földre. Olyan gyorsan hajtott, amennyire a furcsa, szürkéspiszkos félhomályban mert. Egy

repülő szikladarab leszakította a motorháztetőt. Közvetlenül utána a következő belevágott a szélvédőjébe. A repedésen át kénes bűz áradt be a kocsiba. Valahol előtte egy viszonylag nyugodt, foltnyi terület. A vihar középpontja? A szeme szúrt, de elindult feléje. Ahogy a közelébe ért, meglátta, mi az: egy pentagram. Susan állt a közepén, és varázslatot űzött. Ramsey a pentagram közelében felfedezte egy összevissza tört drága sportkocsi romjait. Saját lopott kocsijával odaállt a roncs mellé, aztán az aktatáskát markolva átrohant a hamuesőn, és behúzódott a pentagram védelmébe. – Susan! – Ramsey! Sikerült! – Susan Ramsey karjaiba vetette magát, és megcsókolta. – Ó, Ramsey! Ő nem jött el? – Nem. – Nem? Nem? Miért nem? Ramsey furcsán vonakodva elmondta neki, hogy Kirschmeyer begyulladt, és inkább elindult a földgömbnek pontosan az ellentétes pontjára. – Nos hát... – Micsoda? – Mikor otthagytam, éppen Új-Zélandba indult – mondta Ramsey. – Új-Zélandba? Miért... Ó! Értem. Szóval úgy gondolja, nem tudom megcsinálni, mi? Azt hiszi, nem tudom eléggé lecsillapítani a kitörést. Merde! Bárcsak itt lenne! Biztos, hogy hasznát venném, amilyen gyakorlata van. • – Azt mondta, te mindent tudsz, amit ő tud. – Hülyeség. Fene jó vagyok, de ő még jobb. Nos, ezek szerint azzal kell boldogulnom, amivel tudok. Szóval, mennyi időnk van? – Micsoda? Ó, az adatok. – Ramsey kinyitotta az aktatáskát. Egy rakás mágikus berendezés alatt talált két mikrodiszket. Susan elővette őket, és beledugta hordozható számítógépébe. És várta a kijelzést. – Nincs sok időnk, igaz? Legokosabb, ha máris nekiállunk. Wellington kikötőjében Hans Kirschmeyer megpróbált valami közlekedési eszközt bérelni. – Nincs véletlenül légpárnás autója? Vízen is kell utaznom. – Elnézést, de pillanatnyilag csak kerekes járműveim vannak. Próbálja meg egy óra múlva... – Egy óra múlva? Egy óra múlva valamennyien halottak leszünk. Nincs valami más? Kétségbeejtő helyzetben vagyok. – Talán a dokkoknál. A dokkoknál Kirschmeyer mindössze egyetlen nyitott csónakkölcsönzőt talált. A tulajdonos, egy báránybőr dzsekis, sovány, szőke fiatalember a korlátnak támaszkodva álldogált. A cégtáblán ez állt: Mindent árusítunk. – Bérelhetnék légpárnás kocsit? – Nincs – felelte a tulajdonos.

– Repülőgépet? Esetleg hidroplánt? – Nincs. – Motorcsónakot? – Nincs. – Vitorlást? – Nincs. – Hát akkor mije van? A tulajdonos a víz felé bólintott. – Evezős csónak. Kirschmeyer odanézett. Egy apró kis kétevezős csónak bukdácsolt a hullámokon. – Kibérlem. Mennyiért? – Viheti, ha kell. – Köszönöm. – Kirschmeyer beledobta a csónakba a csomagját, maga is beleugrott, és kidobta a kikötőkötelet. – Persze – jegyezte meg lakonikusan a tulajdonos – evező nincsen benne. De Kirschmeyer nem figyelt oda. Egyensúlyozva állt arccal a csónak fara felé fordulva, és kezeivel vadul hadonászva kántált. A csónakkölcsönző tulajdonosa még jobban kihajolt a korlátón, úgy figyelte. A csónak mögött egy hullám emelkedett ki a tengerből, felkapta a csónakot, és előrelendítette. Egy percig úgy tűnt, Kirschmeyer nyomban előrebukik, de végül is visszanyerte egyensúlyát, és tovább kántált. Amikor a csónak a látóhatáron eltűnt, még mindig fokozta iramát. Susan szemben állt a tűzhányóval, hangosan, parancsoló hangon beszélt, és időnként komor képpel lepillantott a lábánál álló hordozható konzolra. Egyszer Ramsey valamit mondani akart, de ő intett, hogy hallgasson, és egy pillanatra se szakította meg dallamos kántálasát. A békés kis körön kívül fekete hamu és narancsszínű lángnyelvek kavarogtak, kígyóztak körülöttük. Mint egy lázálom. A hamufelhőből mintha mély, zengő hang válaszolt volna értelmetlen szótagokkal Susan kántálására. Susan hirtelen változtatott hangján, és kezeivel újabb, másfajta mozdulatokat végzett. A hang előbb felerősödött, mélyült, aztán alig hallható mormogássá szelídült. Susan a lába nagyujjával megütött egy billentyűt a számítógépen. – Megvan – jegyezte meg, ezúttal normális hangján. – Naach forsitthanna quanne – állapította meg a hang hűvös, szenvtelen hanghordozással. A pentagramon kívül a kavargó hamufelhő mintha határozott formát öltött volna. Nem egészen egy arc formáját, de mintha valami nem emberi lény jelenlétét jelezné. Ramsey úgy érezte, mintha óriási szemek unott érdektelenséggel figyelnék hátulról. – Naal tenepahh – mondta Susan ugyanolyan szenvtelen hangon. – Suumayeh anada. Tiirata na! Sooranala nal Tiirl

– Doonoro tűr – mondta a lény. – Na ksissíth, doon. – Odakint a lángok fellobogtak és körülnyaldosták a pentagramot. – Nadilil nabokikok – mondta Susan, s közben a karját mozgatta. Sötétlila láng csapott ki kezeiből és futott körbe a pentagramon. – Doon – mondta a lény. A lila láng eltűnt. – Toorah.A pentagram körül mély narancsszínű búra képződött és lassan egyre szűkebbre húzódott. Susan egyik kezével hanyagul intett, mire a narancsszínű fény eltűnt. – Meglehetősen egyenlő erőt képviselünk – közölte Ramseyvel Susan. – Eddig még nem tudtam visszaküldeni, de ő sem tud engem elpusztítani. – Most mi lesz? – Niiratah doowl – mondta Susan. – Kirilakl – Doon, slbborkah – felelte a mély hang szenvtelenül. – Sims na nabolith – mondta Susan. – A fenét. Ez sem elég hatásos. Kirschmeyernek igaza volt. Nincs még meg teljesen a képesség vagy az erő bennem, hogy kézben tudjam tartani. Már majdnem, de még nem egészen. – És most mi lesz? – Valahol ki fog törni – felelte nyugodtan Susan. – Nincs annyi erőm, hogy visszatartsam, legalábbis nem sokáig. Azt viszont most már bizonyos mértékig képes vagyok irányítani, hogy hol törjön ki. Ramsey agyában hirtelen világosság gyúlt. – Azt akarod mondani, képes vagy megcsinálni, hogy. a kitörés valahol másutt következzen be? Ahol nincsenek emberek? Mint mondjuk a Csendes-óceán közepén? Vagy talán Új-Zélandban? – Igen, valami ilyesmi. Csak éppen a pontos helyet nem tudom meghatározni, ahol kitörjön, de irányítani tudom. Megcsinálom, hogy a kitörés pontosan a föld másik oldalán történjék. – Éspedig hol? – Mielőtt elindultunk, megnéztem a számítógépben. A Chatham szigetektől körülbelül 500 kilométernyire keletre és talán száz kilométerre északra, az óceán közepén. Nem messze Új-Zélandtól. – Ahol most Kirschmeyer professzor vár rá, hogy kézben tartsa. – Remélem. Susan, mindkét kezét a feje fölé emelve ezúttal határozott, magabiztos hangon szólalt meg: – SIBBOLAH! DIIRATAH! KAARANATATH NA TIIRI RAMANAH! – Aztán egy utolsó, lendületes karmozdulat. – Tiirl – A hang alig hallható, szelíd sóhajjá szelídült. Odakint, a pentagramon kívül még egyszer felkavargott a hamu, aztán lassan ülepedni kezdett, és néhány perc múlva feltűnt felettük a felhőtlen égbolt. Susan leroskadt a földre, és megkönnyebbülten sóhajtott: – Vége.

Messze délen, valahol egy fény villant fel, apró fényfolt száguldott felfelé az éjszakai égen, majd fénylő, lila színű villámlás következett, és vagy egy perc múlva felhangzott a mennydörgés. – Ez mi az ördög volt? – ugrott fel Ramsey. Susan elgondolkodva nézett dél felé. – Az űrkikötő. Csak az lehetett. Nem tudhatták, hogy meg tudjuk állítani a kitörést, és azt mondanám, az antianyagjukat lőtték ki az űrbe, hogy megvédjék a várost arra az esetre, ha nekünk nem sikerül a dolog, és a tűzhányó kitör. – Kicsit elkéstek, nem? Susan az órájára nézett. – Nem. Még tíz másodpercük volt. Tíz másodpercük, mielőtt a vulkán kitört volna. Hans Kirschmeyer ötszáz kilométernyire a szárazföldtől a déli Csendes-óceán közepén egyedül a kis evezős csónakban különös módon otthon érezte magát. Nem volt mód"ja pentagramot készíteni, de nem is volt szüksége rá. Az óceán elemi potenciálját barátjának tekintette, olyan barátnak, akit sokkal jobban ismert, semmint hogy szavakra lett volna szüksége. Józan eszével persze tisztában volt vele, hogy ez ostobaság: az elemi potenciálok természeti erők, és éppen úgy nincsenek barátaik, mint ahogy nincs barátja a szélnek és a csillagoknak. Az órájára nézett. Felállt. – Ksirrith, Kisirrith na diir, barátom – mondta. – Na naratah na diir, a kedvemért, öreg barátom. Diiratha, tegahl Naboleth, tegah! Diiratahl Ismét megnézte az óráját. Arra nem volt lehetőség, hogy a közelgő kitörést megakadályozza, nem is akarta megpróbálni. Tudta, egy hirtelen vulkáni kitörés az óceán közepén sokkal nagyobb katasztrófát jelentene, mint a szárazföldön. A rengés ereje nem a levegőt hozná mozgásba, hanem a vizet, hatalmas vízfal képződne, szökőár, amely az óceánon ezer mérföldeken át úgy vonulna végig, olyan könnyeden, mint egy fürdőkádban, és úgy rombolná szét a városokat Geoffrey A. Landis: Elemi erők 93 vagy akármit, ami az útjába kerül, mint egy kártyavárat. Ennek ellenére nem aggódott. A kitörést megakadályozni nem tudja, de barátját, az óceán elemi erejét előkészítheti rá. Még egy utolsó pillantást vetett az órájára. – Most – suttogta maga elé. A távolban hatalmas víztömeg emelkedett a magasba. Olyan volt, mint egy dóm kupolája, ezer meg ezer óriási cséppé formálódott, aztán lassan visszazuhogott a földre. Alatta fényes tűzcsóva hasított felfelé, óriási, fekete hamufelhő kíséretében, aztán felnyúlt a kék égig... Hang még nem hallatszott. Kirschmeyer két hullámot különböztetett meg, az egyik az óceán talapzatának a hasadékából indult ki, a másik visszafelé áradt, hogy elfoglalja a kitörés által kiloccsantott víztömeg helyét. Amikor a hullám összetalálkozott a lángoszloppal, vakító fehér felhő lövellt fel a levegőben, elhódítva a fekete hamufelhőtől az egyeduralmat az égbolt felett. – Csodálatos! – suttogta Kirschmeyer.

A hirtelen érkezett hullám majdnem felborította a kis csónakot. Hansnak csak nagy nehezen sikerült talpon maradnia. Egy szót súgott oda az elemi erőnek, feltételezett barátjának. A csónak kiegyenesedett. Előtte a szökőár egyre magasabbra nőtt, tíz, húsz, ötven láb magasra, és úgy kapta fel a csónakot, mint egy szalmaszálat. – Csak szelíden, szelíden, barátom – mormolta Hans.Nakonah, nádorán, nakonah na diir. Nyugodtan, csak nyugodtan. – A csónak úgy száguldott előre, mint egy szörfölő fantáziájának hullámhegyén lovagló deszkaszál. Hans szelíden mosolygott. Újabb ötlete támadt. Lecsillapítja a szökőárat, igen... mindenütt, csak a csónak mögött nem. Hogy meglepődött a csónakkölcsönző tulajdonosa, amikor távozott. Nos, csak várjon, amíg visszatérni látja. A még füstölgő tűzhányó csúcsán két összenyomorított fémrakás hevert a holdfényben. Lassanként ki fognak hűlni. Ramsey már nem tudta volna megmondani, melyik volt a fémkupacból valaha a sportkocsi. Keresett egy alkalmas sziklát, amely elég hűvös volt, letakarította róla a vulkáni hamut, és rátelepedett. Susan odasétált, és leült melléje. – Azt hiszem, még mindig nem értem, miért... – Ramsey a lepusztult hegyoldalra mutatott – miért kellett ennek megtörténnie. Azt mondod, mert néhány paraszt megpróbálta a termését növelni. – Nem néhány. Nem tudom, mennyi. Ezrek, gondolom, talán milliók. Egyszer az egyik talált egy varázsigét, amely hatásosnak bizonyult, és elmondta valakinek. És a hír a mértani haladvány arányában terjedt. Egyenként egyik sem számított volna, de mind együtt, nos, ezek együttesen felébresztettek valamit, ami senkinek sem állt szándékában. – Egyszerű, tudatlan parasztok... – jegyezte meg Ramsey. – Tudatlan? Tulajdonképpen nem. Semmivel sem tudatlanabbak, mint te vagy bárki más, aki egy technológiát úgy alkalmaz, hogy alapjában yéve nem érti, akár a technológiát magát, akár azt, micsoda következményei vannak. Csak éppen ebben az esetben a következmények valamivel rosszabbul alakultak, mint mikor valakinek egy rakás hó esik a fejére. Mindössze annyi történt, hogy egy alkalmatlan varázsigét ismertek meg, amit rossz időben és a lehető legrosszabb helyen alkalmaztak. Egy darabig némán ültek egymás mellett. – Nos, gondolom, előbb-utóbb valaki csak eljön értünkjegyezte meg aztán Ramsey. – Bár, talán egy darabig nem jönnek. – Nos, én azt hiszem, nekem nem sürgős – közölte Susan, és mosolyogva nézett Ramseyre. – És neked? Ramsey visszamosolygott rá. Susan haja kócos volt, a ruhája tépett, hamufoltos, úgy látszott, némi hamunak sikerült beférkőznie a védőbúra alá. És még mindig remegett a kimerültségtől. Ramsey életében nem látott szebbet nála. – Nincs a világon senki, akivel szívesebben lennék hajótörött egy vulkán tetején – közölte. Kaposi Tamás fordítása

Jenkovszky Iván rajzai

Hírek Hírek a csehszlovák sci-fi életből Ondfej Neff nyilatkozik az átmenetről A Kultúrny Zivot (Kultúráiét) című szlovákiai napilap 1991 augusztusában interjút készített a cseh sci-fi irodalom prominens személyiségével. Az 1945-ben született Ondfej Neff imponálóan sokoldalú tevékenységével jelentős mértékben járult hozzá a cseh sci-fi hazai és nemzetközi elismeréséhez, s hogy csak a legfontosabbakat említsük meg gazdag munkásságából, elég, ha utalunk elméleti munkáira, mint például Verne Gyuláról írt monográfiájára, a cseh SF történetére (Valami másképp van), majd a később megjelenő SF világtörténetére (Minden másképp van – Vsechno jé jinak; Albatrosz kiadó, Prága, 1986), melyben a kelet-európai sci-fi, többek között a magyar is helyet kapott, de mint novellaíró (4 önálló kötet) és regényíró (három sci-fi regény) is megmérettetett., Ezek után már azon sem csodálkozhatunk, ha a Csehszlovákiában jelenleg egyetlen SF-magazin, az IKARIÉ főszerkesztőjeként is őt láthatjuk. Lázasan szervez, konferenciákon ad elő, nyugati újságíróknak nyilatkozik, az Ikarie kiadójaként azonban már egy megváltozott helyzetben versenyez a többi, újonnan alakult kiadóval, akik egymást túllicitálva adják ki a nyugati sci-fi irodalom Csehszlovákiában eleddig kiadatlan műveit. Legutóbbi felszólalása a kassai PARCON rendezvényein nem kis vihart kavart, különösképpen az a figyelmeztetése, miszerint nem minden arany, ami fénylik, valamint az a sok más kiadó számára provokatív – véleménye, hogy a nyugati művek tömeges fordítása a cseh fantasztikum végét jelenti. Nézete szerint a sci-fi elsősorban szórakoztató és pihentető olvasmány kell hogy legyen, s csak másodsorban szolgálhat az író véleményének kifejezésére. Neff szerint sok cseh szerző ott követi el a hibát, hogy gyakran álfilozofáláshoz folyamodik, s ily módon a fantasztikum és a „mainstream" összekapcsolása olyan keveréket produkál, mely képtelen felvenni a versenyt a külföldi sci-fi konkurenciájával, mely elsősorban a szélesebb olvasói rétegeket célozza meg. Bár, mint ezt egy másik lap (Mladé Rozlety, 1991. szeptember, 39. száma) cikkírója állítja, a hagyományos terjesztői rendszer csődje könnyen vonhatja maga után akár éppen az Ikarie csődbe jutásának veszélyét is. Ondfej Neff azonban egyelőre bízik abban, hogy az irodalom az átmenet után is megtalálja helyét az átalakuló gazdaságban, mint ahogy ezt a Kultúrny zivot riporterének mondja: „Több sikeres könyv szerzője vagy, és mégis a Mlada Fronta-Dnes napilap szerkesztője, valamint az Ikarie főszerkesztője maradtál... Ezt a magazint az összes könyvem mellett a csúcsnak tekintem eddigi munkámban... Egész életemben erre törekedtem. Már kilenc-tíz éves koromban volt saját folyóiratom, melyben a családi élet eseményeivel foglalkoztam. És ez a világgal

való kommunikációm alapmotívuma. Állandóan közel akartam állni valamihez, amit befolyásolhatok. S mert majdnem semmit sem tudok befolyásolni a reális világban, létrehozok egy bizonyos imaginárius világot, mint a külső világ tükrözésének és interakciójának eredményét. Természetesen a könyveimet nem vetem el, olyanpk, amilyenek, lehet, hogy valamikor volt értelmük, és a jövő megítéli, hogy ez az értelmük tartós volt-e. De most itt van ez a magazin. Olyan kiváló emberek csoportja készíti, mint Éva Hauserová, Járda Oláa, Iván Adamovic. vagy közvetve Pavel Kosatík is. És még olyan rendeződinamit, mint Vlado Rí§a vagy Alena Rytomská. Nem a pénzért, hírnévért csináljuk, csak toljuk azt a limlommal teli taligát, amelyet SF-nek nevezünk. Tehát arra készülsz, hogy zászlóhordó leszel egy nagy hegyképződésnél az SFmozgalomban. Egy okos ember állítása szerint azonban a kultúrát csinálni nagyon kellemes, de nagyon kellemetlen a szervezése. Az, amibe belekezdtél, elsősorban szervezkedés, alkotómunka nélkül... Fütyülök az alkotásra. Az alkotás nem a főtermék. Az csak melléktermék. Na jó, de biztosan te is jól tudod, mi/yen nagy a tánc a folyóirat kiadása körül, az SF-könyvek kiadásáról nem is beszélve. Skvorecky és a felesége a száműzetésben kiadóvállalatot alapítottak azért, hogy a normalizációs időkben ne tűnjenek el végleg a kéziratok. S egyszerre csak rájöttem arra, hogy a barátaim meg kiadóvállalatot alapítanak itt, a mai nem normalizált, de nem is normális időkben. Nézd, mindenki a maga nevében beszéljen. Én ebben a pillanatban nem is tudom, mit tegyek. Egyszerűen csak élek. Hasonlóan óriási erőfeszítéssel éltem mint fiatal srác, valamikor hatvannyolc táján. Elképesztő remények időszaka volt az, hittünk a szocialista változásokban. Ez ma nevetséges, de akkor ez a gondolat nemesnek tűnt. Ha megnéznéd a szocializmus fejlődésének görbéjét, láthatnád, hogy lineárisan haladt valamiféle nyugodt, egyenes perspektíva felé. Akkoriban még hittünk az ideológiák konverziójában. Feltételezhető volt, hogy ily ideális fejlődéssel áttérhetnénk például a svéd típusú piaci szocializmusra. Ez volt a hatvanas évek végének az álma. A rádió külföldi szerkesztőségében dolgoztam, és eszem ágában sem volt valamiféle prózát írni. Mámorító korszak volt ez számomra. De jöttek az oroszok, és az illúzió elillant. Óriási másnaposság következett. Sosem voltam a párt tagja, úgyhogy nemigen törődtek velem. De alkotói munkára, írásra képtelen voltam. Dolgoztam mint technikus egy gyermekszínháznál, reklámnál és ehhez hasonlók. Azokat az éveket valamiféle keserűségben éltem át. Nem mondhatom, hogy szenvedtem. Sitten nem voltam, a fűtőházban sem, csak egyszerűen keserű lettem, és ezt a keserűséget később a sci-fimben dolgoztam fel. Ma kifogásolják nálam a lelki ridegségemet és azt, hogy a novelláim túlzottan eseményesek. De ha jobban megnézed a könyveimet, egy teljesen holtvágányon álló ember érzései vannak bennük. Állítható általában, hogy az SF-irodalom nálunk menedékhelyként szolgál bizonyos alkotó emberek csoportjának, és egyúttal, hogy ez a műfaj visszaszerezte bizonyos közép- és kelet-európai vonásait? Úgy, ahogy például a punkkal történt nálunk? Állandóan igyekszel kicsikarni belőlem valamiféle általánosítást. Én csak a magam nevében beszélhetek. És az én scifim leitmotívja a keserűség, a máig élt felesleges

életem felett. Dolgoztam mint fényképész, fényképeztem a divatot, néha ajándékkosarakat is, persze nagyon rosszul. De mivel mindezt sikerült az SF-be áthelyeznem, kiderült, hogy ezek az évek sem voltak hiábavalók. Mert ha nem élném át az egészet, nem tudnám leírni sem. Abban a pillanatban, amikor Gorbacsov hivatalba lépésével a helyzet megváltozott, igyekeztem, ha közben sok butaságot és badarságot is elkövettem, aktívan visszatérni. Azelőtt ez egyszerűen nem volt lehetséges. Hacsak nem mint disszidens... – Tehát struccpolitika... Nem ismerek senkit a környezetemben, aki önként disszidált volna. Ami etikai okokból eléggé lényeges, de következtetni nem szeretnék semmire. Ezt a kényes dolgot majd egyszer a történészek fogják tanulmányozni. A könyvekről visszaváltottunk az aktuális politikára, amellyel mint újságíró foglalkozol. Nincs olyan érzésed, hogy ilyen hétköznapi dolgokkal mint szerző, csak vesztegeted az időt? Egyáltalán nem! Elsősorban az időt nem lehet vesztegetni. Csak bután élni, vagy okosan és jól. És én mostanában élem az Isten által kimért időmet, melyben újságírással foglalkozom, mert véleményem szerint az egész közösségünk útelágazáshoz ért, és nagyon fontos az én parányi hangom is. Van némi hozzászólásom a mostanában történtekhez, és igyekszem is hozzászólni, amíg a dolog aktuális. A kultúrában mintha a jéghegyek nem mozdulnának, A kiadók és terjesztők fölérendeltsége ideológiairól gazdaságira változott. Ami nem lenne nagy baj az újonnan alapított vállalatoknál, de nekem úgy tűnik, hogy pont a hagyományos intézmények (például a televízió is) a legnagyobb gátat az írók munkája elé emelik, egyidejűleg hangoztatva, hogy ők a kultúránk mentőcsónakjai. Természetesen a dotáció igényével. Ez még eltart egy ideig, és én ezt piros-kék-fehér kommunizmusnak nevezem, írtam már erről egy cikket, amin sokan felháborodtak. Folyton előjön ez az érv: «Nekünk kell a dotáció, mert mi kultúrát csinálunk.» S pontosan ebben a pillanatban aktuális a kérdés, mi a kultúra és mi nem? Nálunk ugyanis létezik egy óriási csalás, amely az intellektuális fölérendeltség érzéséből adódik a lakosság un. széles rétegei fölött. Ez valószínűleg lehetne egyben igaz, de érdekes az a tény, hogy a konkurencia az alacsonyabb színvonalnál a legnagyobb. Úgyhogy a «könnyű az embereket szórakoztatnia – típusú. beszédet az – «akkor gyere, és szórakoztasd a népet» – ajánlattal lehet gyógyítani. Mindez automatikusan egy ellenkező tendenciához vezet: valamiféle adminisztratív módon szelektálni a műveket, és alacsonyabb meg magasabb színvonalúra osztani őket. Értelmetlenség l Kölnben egy bizonyos Ludvig úr, csokoládégyár-tulajdonos, óriási fnodern művészeti múzeumot alapított. Próbáljatok csak Szlovákiában vagy Csehországban megbízni egy csokoládégyárost hogy valamelyik képtár sorsáról döntsön! Ez az úr azonban, akinek pénze volt, meghívott egy építészt, egy japánt vagy törököt, nem tudom, és most ott áll egy gyönyörű épület a kölni katedrális és a római ásatások közelében. A csokis úr azt mondta, hogy ez az ember ezt megcsinálja nekem, és senki nem beszélt bele, mert a

csokis úr fizetett. Az épületet berendezte az elképzelései szerint – ez a csokoládégyáros –, és most emberek járnak oda, és szájtátva.bámulnak. De ha ez a csokoládés úr marha volna – mert nálunk Cseh-Szlovákiában még mindig a csokoládégyártók marhaságának premisszája érvényesül –, és rossz képeket akasztana fel a falakra, pokoli szégyen lenne az ügyből, beavatkoznának a szakértők, a sajtó, és végleg befellegzene a gyárának, mert senki sem zabálná a csokoládéját. De mert ő először tanácsot kért, és e szerint alapította a múzeumát, egész Európa oda jár. És így kell a pénznek működni. Valamiféle intézményi kultúrmércét a volt írószövetségek is képviseltek, de 1989 novembere után Szlovákiában létrejött a Spolok, Obec és különféle Klubok gyűjteménye, a PENnel az élen. Hogyan oldottad meg ezt a problémát, minek a tagja lettél? Én az Obec és a PEN-klub tagja vagyok. A PEN-klub a késő kommunista korszak eléggé érdekes epizódja volt, mert mint az írók dacszövetsége jött létre. Jó mulatság lesz, ha belépek, gondoltam, de azok, akik már ismerték az egészet, figyelmeztettek, hogy az csak egy óriási unalom lesz. De mondhatom, hogy most már egy olyan szintre jutottunk, ahol teljesen mindegy, tagja-e valaki a szövetségnek, klubnak vagy sem.,, Meglepetésként hatott a tavalyi kassai cseh-szlovák sci-fi találkozón a bejelentés: lehetséges, hogy északi szomszédaink a németországbeli Freundstadt városában tartják 11. nemzeti összejövetelüket! A legnagyobb német SF-klub, a Science Fiction Club Deutschland elnöke bejelentette ugyanis a konferencia résztvevőinek, hogy ebben az évben a francia határ melletti Freundstadtban rendezik meg saját SF-találkozójukat, a Freucont, melyre felajánlják 300 cseh-szlovák fan vendéglátását. Thomas Rectenwald ezt az ajánlatát akkor tette, amikor látva a cseh-szlovák szervezők gazdasági gondjait, ugyanakkor a számára rokonszenves népes rajongótábort, áthidaló megoldást kívánt javasolni. A kassai szavazás eredménye: PARCON 1992 – Freundstadt!!! Akadtak persze ellenzők is, akiknek érvelése, úgy tűnik, a realitásokhoz közelebb áll, mint a „fantasztikusnak" tűnő ötlet: véleményük szerint ugyanis a fiatal fanok számára az utazás, szállás, étkezés költségei (400-500 DM) egyszerűen megfizethetetlenek lesznek. Azonkívül Németország területén megszervezni egy cseh-szlovák nemzef/CON-t...?! (a Mladé Rozlety szlovákiai hetilap 1991. szeptemberi, 39. számában megjelent cikk alapján). (Cikkösszeállításunkat szlovákiai tudósítónk, Jana Pflegerová fordításai nyomán készítettük. A. szerkesztő – F. J.)

Galaktika TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta Főszerkesztő: Kuczka Péter Kiadja. a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, XIV., Hermina út 57-59. Telefon: 121-2390. Levélcím: Budapest, Pf. 277, 1392 Készült a Dabasi Nyomdában Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató Munkaszám: 92-0014 Munkatársak: Futaki József főszerkesztő-helyettes, Balázs Éva szerkesztő, Simon Mária olvasószerkesztő, Szilágyi Eta tördelőszerkesztő Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza! Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest XIII., Lehel u. 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636) 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra Előfizetési díj félévre 432 Ft, egy évre 864 Ft Egyes szám ára 72 Ft HU ISSN 0133-2430 Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg.