-1-
1Móz 12,9-13,4 Életünk Isten kezében van „És tovább költözék Ábrám; folyton délfelé húzódván. Azonban éhség lőn az országban, és Ábrám aláméne Égyiptomba, hogy ott tartózkodjék, mert nagy vala az éhség az országban. És lőn mikor közel vala, hogy bemenjen Égyiptomba, monda feleségének Szárainak: Ímé tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy. Azért mikor meglátnak téged az égyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted. És lőn mikor Ábrám Égyiptomba érkezék, láták az égyiptomiak az asszonyt, hogy az nagyon szép. Mikor megláták őt a Faraó főemberei, magasztalák a Faraó előtt és elvivék az asszonyt a Faraó udvarába. És jól tőn érette Ábrámmal, és valának juhai, ökrei, szamarai, szolgái, szolgálói, nőstényszamarai és tevéi. De megveré az Úr a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal, Száraiért, Ábrám feleségéért. Hívatá azért a Faraó Ábrámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg énnékem, hogy ez néked feleséged? Miért mondottad: Húgom ő; azért vevém magamnak feleségűl. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el. És parancsola felőle a Faraó némely embereknek, a kik elbocsáták őtet és az ő feleségét, és mindenét a mije vala. Feljöve azért Ábrám Égyiptomból, ő és az ő felesége, és mindene valamije vala, és Lót is ő vele, a déli tartományba. Ábrám pedig igen gazdag vala barmokkal, ezüsttel és aranynyal. És méne helyről helyre délfelől mind Béthelig, oda a hol először vala az ő sátora, Béthel és Hái között. Annak az oltárnak helyére, melyet ott elsőben készített vala: és segítségűl hívá ott Ábrám az Úrnak nevét.” Bevezetés Amikor Isten elhívta Ábrahámot (Ábrámot), a legelső dolog, amiben engedelmeskednie kellett, az volt, hogy a régi szálakat, rokoni kapcsolatokat, szülőföldjéhez való kötődését, régi életének minden gyökerét el kellett vágnia. Ugyanezt kell tennie ma is a hívő embernek, a régi életét a háta mögött kell hagynia. A másik, amit meg kellett tanulnia, hogy a földön amit az Úr ígért neki -, kananeusok laknak. A hívő ember is megtapasztalja ugyanezt. A kananeusok a szellemi életünkben a testünk bűnökre való hajlamait jelenítik meg. A kananeusok csupa testi bűnöket követtek el, ezt tudjuk az Igéből, a Mózes harmadik könyve 18. részéből. A hívő ember első öröme, boldogsága után megtapasztalja, hogy a test, bár az Úr temploma is, mégis bűnökkel van tele. János első levele 1. részének 8. versében ez áll: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg…” Ugyanígy a kananeusok is ott voltak, de Isten megjelent Ábrámnak, és azt mondotta neki a Mózes első könyve 12. részének 7. verse szerint: „…A te magodnak adom ezt a földet. És Ábrám oltárt építete ott az Úrnak; a ki megjelent néki…” Az Úr velünk is ott van, Isten Szelleme, Jézus Krisztus bennünk van. Az élet Szellemének a törvénye felemel, és legyőzi a bűnnek és a halálnak a törvényét. Miután ezt a két dolgot Ábrám megtanulta, Isten ismét nagy leckét adott neki. Ezt úgy foglalhatnánk össze - a mi leckénk is ez ma -, hogy ne féltsük a földi életünket. Olyan helyzetbe került Ábrám, hogy két okból is félhetett volna. Egyrészt azért, mert igen nagy éhség volt az országban. Egyiptomba ment, hogy éhen ne haljanak. Azonban amikor
odaértek, akkor látta, hogy ott is veszélyben vannak, csak más okból: attól tartott, megölik a szép felesége miatt. Arra gondolt, ha azt mondják, hogy a húga az, ezt elkerülhetik. (Tudjuk az Igéből, hogy valóban a húga volt, a féltestvére.) A féligazság mindig teljes hazugság, végeredményben egy hazugsággal próbálta megmenteni az életét, amire - majd látjuk -, semmi szükség nem volt, mert Isten ott volt vele. 1.) Éhség az országban Isten nagy próbára tette Ábrámot. Nem elég, hogy ott voltak a kananeusok, már rögtön az első benyomása az volt az országról, hogy jóllakni sem lehet ott, sőt, talán még éhen is fog veszni. Nem csak egy alkalommal volt éhség Kánaán földjén, hanem mind a három pátriárka - Ábrahám, Izsák, Jákób - idején is. Mindenkinek meg kellett ezt tanulnia. Ábrámnak nemcsak a saját életével, hanem az egész családjával törődnie kellett, amely azonban nemcsak belőle és feleségéből állott. Mózes első könyve 12. részének 5. versében ez olvasható: „És felvevé Ábrám az ő feleségét Szárait, és Lótot, az ő atyjafiának fiát, és minden szerzeményöket, a melyet szereztek vala, és a cselédeket, a kikre Háránban tettek vala szert, és elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére.” A cselédek számáról a 14. rész 14. versében olvashatuk: „A mint meghallá Ábrám, hogy az ő atyjafia fogságba esett, felfegyverzé házában nevekedett háromszáz tizennyolcz próbált legényét és üldözve nyomula Dánig.” A szolgák közül a háromszáztizennyolc fő csak a harcképes férfiember volt, ezen felül voltak gyerekek és asszonyok. Közel ezer emberről kellett gondoskodnia, és még a jószágokról is, amiknek nem volt legelője. Nyilván, mindez a súly Ábrahámra nehezedett, amikor úgy döntött, hogy dél felé húzódva, eljut Egyiptom földjére. A 13. rész 3. versétől így szól az Ige: „És méne helyről helyre dél felől mind Béthelig, oda a hol először vala az ő sátora, Béthel és Hái között, Annak az oltárnak helyére, melyet ott elsőben készített vala: és segítségűl hívá ott Ábrám az Úrnak nevét.” Hiába lakott jól Egyiptomban, elhagyta azt a helyet, amelyet Isten jelölt ki számára. Elhagyta azt az oltárt, ahol segítségül hívhatta az Úr nevét. Eltávolodott Istentől, Aki megjelent neki, és Akivel beszélhetett, ezzel tulajdonképpen mindent elveszített. Láttuk, hogy nem az az áldás, hogy sok jószága volt, és hogy Egyiptomban még nagyobb értékű aranyat és ezüstöt szerzett. Az áldás az volt, hogy Isten jelenlétében élhetett, azonban amikor az éhség elől elmenekült, Isten jelenlétéből is elment. 2.) Ne hagyjuk el a helyünket! Nagyon vigyáznunk kell arra, hogy ne hagyjuk el azt a helyet, amelyet Isten jelölt ki a számunkra. Úgy olvasható a Mózes első könyve 12. részének 1. versében: „ És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked”. Ezen a földön éhség volt. Ha „éhség és nehézség” van is az életünkben, azt jelölte ki Isten számunkra. Soha nem helyeselhető az Ige alapján az, ha valaki anyagi jólét miatt elhagyja azt az országot, ahová született. Amíg az országból ki nem üldözik, ott a helye. Isten nem tévedett, amikor ebbe az országba születtünk. A lakóhelyünket Isten jelöli ki. Ha valamiféle anyagi előnyért vagy bármi másért elhagyjuk - a várost, a falut, ahová Isten helyezett bennünket -, abból mindig bonyodalom származik. Ugyanúgy a munkahelyünket is kijelölte az Úr. Nagyon kell vigyáznunk, és csak akkor mehetünk egyik helyről a másikra, ha az Úr kimondott vezetése és akarata az. Hasonló a gyülekezettel is. Isten kijelölte a helyünket és nekünk ott kell megállni, mert Ő nem tévedett, amikor odahelyezett bennünket.
Ha „nehézség, éhség” van is, az nem véletlen. Nem azért jön az éhség, hogy elpusztuljunk, nem azért van a próba, hogy abban megsemmisítsen Isten. A próbatételnek megvan a maga értelme! 3.) Földi életünkről Isten gondoskodik A hívő embernek, miután megtanulta, hogyan jöjjön ki a régi életéből, mi módon vegye fel a harcot a test bűnei, cselekedetei ellen, a következő, amit meg kell tanulnia, hogy földi életéről Isten gondoskodik. Amikor az Úr Jézus beszélt a hegyen a tanítványaival, többek között ezt is mondta a Máté evangéliuma 6. részének 31. és 32. versében: „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.” Meg kell tanulnunk, hogy az életünk több, mint az eledel, a testünk több, mint az öltözet. Nem azért vagyunk ezen a földön, azon a helyen, ahová az Úr helyezett bennünket, hogy minél finomabbakat együnk, minél drágábban ruházkodjunk, és minél hosszabb időre biztosítsuk a megélhetésünket. Isten jól tudja, mire van szükségünk, és arról gondot visel. Azért vagyunk itt, hogy közösségben éljünk Vele, Belőle éljünk, és sugározzuk ebbe a világba Őt. A Timótheushoz írott első levél 6. részének 6. versében ez olvasható: „De valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel; Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” Isten bennünket is vihet olyan próbába, amelyben úgy néz ki, hogy nem lesz élelmünk. Éhség volt azon a földön, de Isten jól tudja, hogy szükségünk van élelemre és ruhára. Ezt a leckét Ábrám akkor még nem tanulta meg, sőt akkor sem, amikor kiutasították Egyiptomból. Újra végigjárta ezt az utat, amikor Abimélek házához ment (1Móz 20). Ugyanez játszódott le akkor is. Isten újból elővette, hogy teljesen megtanulja a leckét. Lehet, hogy bennünket is többször átvisz egy-egy próbán, mígnem egészen a szívünk mélyéig megértjük, és mindenünk az Úr kezében van, a külső körülményeink, az élelmünk és a ruhánk is. Bármilyen nehéz idők jönnek, akkor is az Ő kezében vagyunk, Ő gondoskodik rólunk. A Filippibeliekhez írott levél 4. részének 11. versében olvasható: „Nem hogy az én szűkölködésemre nézve szólnék; mert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is, mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.” Arra tanít meg az Úr, hogy tudjunk bővölködni, és tudjunk szűkölködni is. Aki nem tud bővölködni, az nem tud megállni a vagyonszerzésben. Nem tudja azt mondani, hogy elég; hogy már nem gyűjt semmit tovább, hiába van rá lehetősége, alkalma. Megtanulta: most nem. Nem, mert elveszi az idejét, erejét az Úr dolgairól. Ha valaki a jólétben nem tanul meg bővölködni, amikor szükségbe jut, nem tudja azt sem, hogyan kell szűkölködni, mert kétségbe esik. Ábrám bővölködő volt, amikor kijött Háránból, és bővölködő volt, amikor kijött Egyiptomból. Még nem tudta, hogyan kell élne a bővölködésben, de akkor még azt sem, hogyan kell élni a szűkölködésben. Isten megtanította őt, és minket is. Az egyik, ami nagyon fontos az, hogy ne féltsük az életünket. Ha a külső körülmények nehezek, tanuljuk meg: „De valóban nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel: De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele” (1Tim 6,6-7). Néha az Úr az élelmet szűkebbre szabja. Pál azt írja az egyik helyen, hogy gyakorta éhezett. A kiváltságosaknak adja meg az Úr, hogy az Ő nevéért, vagy az Ő próbatételében éhezzenek. Azért teszi, hogy megtanuljuk, életünk Isten kezében van. Mindent Tőle várjunk, ahogy az égi madarak és a mező liliomai.
Egy másik oldala az életünk féltésének, amikor gonosz emberekkel találkozunk. Olyan emberekkel, mint amilyenekkel Ábrám találkozott, amikor hitetlensége és engedetlensége folytán Egyiptomba ment. Észrevette - és jól látta -, hogy a felesége miatt esetleg őt meg is ölhetik, ezért azt mondta, hogy a húga. Be is következett, amitől tartott, a fáraó elvitette feleségét a házába, hogy elvegye feleségül. 4.) Tanulságok (1) Ha a hívő ember az engedetlenség útjára lép, mindig veszélybe jut A veszélyt nem lehet másképpen elkerülni, csak engedelmességgel, vagyis ha visszamegy az ember az eredeti helyére. Ha nem megy vissza, akkor az egyik bűnét egy másikkal toldja meg. Ábrahámék az engedetlenség és a hitetlenség bűnét hazugsággal toldották meg. Ez most is így van. Ha valaki elindul - még ha hívő ember is - egy engedetlen útra, az egyik bűnből, engedetlenségből sorban következik a többi. (2) Az engedetlenség és a hitetlenség együtt jár Amikor azt mondta Ábrám Sárának, hogy „miattad ölnek meg engem”, az teljes mértékű hitetlenség volt. Kétségbe vonta Isten szavát. Még ha engedetlenül Egyiptomban járt is, Isten megmondta neki, hogy a te magodnak adom azt a földet. Még nem volt utóda. Nem gondolt Isten szavára, nem hitte, hogy az éhség idején meg fogja őrizni őt. Arra sem tudott gondolni, hogy Isten megtartja az életét az ellenség között, hiszen addig nem halhat meg, amíg nincs utóda. Jó a hívő embernek figyelembe vennie Isten ígéretét, bármilyen gonosz környezetbe kerüljünk is. Ebből a szempontból mindegy, hogy a magunk engedetlensége miatt vagy sem. A következményeket tekintve azonban nem mindegy az, hogy Isten vezetett-e bennünket oda, ahol vagyunk, vagy az emberek gonoszsága miatt kerültünk életveszélybe. Egy hívő ember nem halhat meg addig, amíg el nem végzi azt a munkát, amelyet Isten rábízott. Ez nem azt jelenti, hogy felelőtlenül kísérthetjük az Urat, de gondoljunk erre. Akaratunkon kívül vagy hitetlenségünk, engedetlenségünk folytán kerülhetünk különböző veszélyes helyzetekbe, de Isten akkor sem engedi, hogy az Ő gyermekei idő előtt meghaljanak. Bennünk és általunk el fogja végezni az Ő munkáját, ez egészen biztos! (3) Az engedetlenség és a hitetlenség önzéssel és szeretetlenséggel is párosul Amikor Ábrám a saját életét féltette, jellemző módon nem gondolt arra, hogy a feleségével mi lesz. Csak azt akarta, hogy őt ne öljék meg. Arra nem gondolt, mi lesz a feleségével, ha elviszik, mint a húgát. Így van az ember, amikor a saját életét félti. Önzővé válik, a drága, becses énje miatt fél, és olyankor mások nem számítanak. Mit érzett Ábrám, amikor ezt olvassuk a 16. versben: „És jól tőn érette Ábrámmal, és valának juhai, ökrei, szamarai, szolgái, szolgálói, nőstényszamarai és tevéi”? Elvitték a feleségét, és helyette ajándékba adtak egy csomó jószágot. Hogy tekinthetett arra a jószágra, és mit érezhetett? Hazudott, elhagyta azt a helyet, ahova Isten helyezte, és itt a következménye. Örülhetett a sok jószágnak és a gazdagságnak? Nem igazán. A hívő ember is, ha elhagyja az Úrral való közösségnek szellemi magaslatait, mindegy, hogy ebben a világban mit kap cserébe. Lehet az elismerés, gazdagság, kincs. A hívő embert mindez nem elégíti ki. Mindig bűntudattal fog emlékezik rá. Nem az anyagiakban, nem a földiekben, hanem mindig csak Istenben található az egyetlen áldás! Isten jelenléte az áldás! (4) Isten nem hagy el, Ő hű marad Az is tanulság ebből a történetből, hogy bár Ábrám elhagyta azt a helyet, amelyet az Úr jelölt ki számára, Isten mégsem hagyta őt el. Az olvasható az alapige 17. versében: „De megveré az Úr a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal, Száraiért, Ábrám feleségéért”. A Timótheushoz
írott második levél 2. részének 13. versében pedig: „Ha hitetlenkedünk, ő hű marad: ő magát meg nem tagadhatja.” Ez látszik Ábrám életében is. Az ember hűtlen és hitetlen, de Isten hű marad hozzá. Végigkísérte Ábrámot az úton. Neki ugyan nem jelent meg, de megverte a fáraót és házát nagy csapásokkal. A következménye az lett, hogy a fáraó magához hívatta Ábrámot, és azt mondta neki, a Mózes első könyve 12. részének 19. verse szerint: „Miért mondottad: Húgom ő; azért vevém magamnak feleségűl. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el.” Kiűzték őket Egyiptomból. Megfeddte a fáraó, és azt kérdezte: Miért tetted ezt? Itt van a feleséged, itt van mindened, de most már menj el! És Ábrahám elment Egyiptomból. Isten olyan kegyelmes a hívő emberhez, hogy még a környezetében lévő hitetleneket is felhasználja arra, hogy megszégyenítse. A 17. versben tehát azt olvasható: „De megveré az Úr a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal, Száraiért, Ábrám feleségéért.” Vissza kellett mennie oda, ahonnan jött. Arra a helyre, ahol először volt. Így igazítja útba Isten az övéit a környezetében lévő emberek által is, hogy visszataláljanak arra a helyre, ahol az Úrral való közösségük ismét zavartalan lesz. (5) Amit vet az ember, azt aratja is Volt ennek az egyiptomi útnak egy szomorú következménye is. Örök törvény Istennél, hogy Ő kegyelmes és hű marad, megvédi az övéit, nem hagyja el, és helyreállítja őket, ahogy Ábrámot is, de „…Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, azt aratandja is” (Gal 6,7-8). Ábrahámnak is le kellett aratnia az engedetlen útjának következményeit. Ez pedig az volt, ami a 16. résznek 1. versében olvasható: „És Szárai, az Ábrám felesége nem szűle néki; de vala néki egy Egyiptomból való szolgálója, kinek neve Hágár vala”. Hágárt azon az úton szerezték, amelyen a fáraó sok mindent adott Ábrahámnak: a feleségéért. Ennek következménye az lett, hogy megszületett Izmáel. Belőle származott egy nép, amely mindig Ábrahám utódai, a zsidó nép ellen harcolt. Ezt teszik mind a mai napig. A hívő ember minden engedetlen úton szerez egy tövist az oldalába. A tövis mindig nyomja, mindig szúrja. Az a tövis mindig emlékezteti az embert engedetlen életére. Az a tövis alázatban tartja őt. Ez nem átok, hanem jó dolog. Végeredményben az is Isten kegyelme, hogy megalázza az embert élete végéig, hogy eszébe juttassa: a saját útjaidnak mindig következménye van, akár súlyos következménye is. Ne lépjünk engedetlen útra! Várjunk az Úrra! (6) Vissza kell mennünk oda, ahol eltértünk az Úrtól Mózes első könyve 13. részének 3. versében áll: „És méne helyről helyre délfelől mind Béthelig, oda a hol először vala az ő sátora, Béthel és Hái között.” Ábrahám eljött Egyiptomból, visszatért az Úrhoz. Visszatalált arra a helyre, ahonnan elindult. Mögötte állt Hái, egy romhalmaz, amely újból emlékeztette őt arra, hogy amit tett, az is egy romhalmaz volt. Ez egy olyan út volt, amelyben hiába gazdagodott meg külsőleg. Amit tett, az Isten előtt elfogadhatatlan, romhalmaz. Azonban előtte volt Béthel, az Isten háza. Isten helyreállította, elment, „…és segítségűl hívá ott Ábrám az Úrnak nevét.” Visszaállt az Úrral való közössége. Befejezés Isten minket is megtanít arra, hogy ne csak felszámoljuk a régi életünk kötelékeit, gyökereit, ne csak a harcot vegyük fel a testünkben levő bűn ellen, hanem azt is tanuljuk meg, hogy az életünk az Ő kezében van. Akár éhség, akár gyötrelem, akár gonosz emberek jönnek, az Úr
nem enged ki az Ő kezéből, de mi se engedjük el Őt, ne hagyjuk el azt a helyet, ahova állított bennünket! Ámen. Debrecen, 1994. június 15.
