1956 HA TÁ SA A KÁ DÁ RI AG RÁR PO LI TI KA KI ALA KU LÁ SÁ RA

1956 HATÁSA A KÁDÁRI AGRÁRPOLITIKA KIALAKULÁSÁRA

1

Varga Zsuzsanna


Bevezetés A magyar parasztság erejét, politikai érettséget, olykor bölcsességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, ahogyan érdekeit, akaratát érvényesíteni tudta a Kádár-rendszerben. Az 1960-as évek második felétõl szokás volt dicsekedni a magyar mezõgazdaság eredményeivel. Csak arról feledkeztek meg az akkori politikusok, hogy ebben meghatározó szerepe volt az 1956-os paraszti követeléseknek, ezek kényszeredett, fokozatos megvalósításának. A történteknek, a hatalom és a parasztság közötti sajátos „kiegyezésnek” drámai elõzménye volt. Ahhoz, hogy reális alapon ítélhessük meg a Kádár-rendszer agrárpolitikáját, egy rövid összehasonlítást kell elvégeznünk. Vissza kell tekinteni a forradalom elõtti agrárpolitika fõbb elemeire, a parasztság sérelmeire és az ebbõl táplálkozó 1956 õszi követelésekre. A magyar mezõgazdaság, a falu erõszakos szovjetizálási kísérlete az ötvenes évek elsõ felében igencsak mély nyomokat hagyott a paraszti gondolkodásban. Érthetõ, hiszen a Rákosi rendszer döntései a paraszti létfeltételek valamennyi elemét érintették. Csak tézisszerûen emlékeztetek az intézkedésekre.1 1 A Rákosi-korszak agrár- és parasztpolitikájáról bõvebben lásd: Erdmann Gyula: Begyûjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945–1956. Békéscsaba, Tevan, 1993.; Nagy József: A kulákkérdés és megoldása az 1948–1953-as években. Múltunk, 1999. 3. sz. 41–97.; Nagy József: A szántóföldi mûvelés állami irányítása és a paraszti gazdálkodás feltételei az 1950-es években (1949–1956). Századok, 2001. 5. sz. 1075–1124.; Nádasdi József: Tagosítások és birtokrendezések Magyarországon, 1949–1956. Agrártörténeti Szemle, 1992. 1–4. sz. 154–218.; Szakács Sándor: A földosztástól a kollektivizálásig, 1945–1956. In: A magyar agrártársadalom a jobbágyság felszabadításától napjainkig. Szerk. Gunst Péter. Budapest, 1998. 287–343.; Závada Pál: Kulákprés. Család- és falutörténeti szociográfia Tótkomlós, 1945–1956. Budapest, Szépirodalmi-Széphalom, 1991.


2

Fenntartották, sõt kiterjesztették a háború idejébõl ismert kötelezõ beszolgáltatás intézményét, amely egyre kevésbé elviselhetõ terhet rótt a termelõkre. A magángazdaságok adóját — különösen a jobb módú gazdákét — példátlan arányban növelték. A hazai szövetkezeti tapasztalatokat figyelmen kívül hagyva, adminisztratív és pénzügyi kényszerrel olyan nagyüzemek szervezésébe fogott a hatalom, amelyek felépítése, mûködése a szovjet kolhoz mintához igazodott. A kolhozosítással együtt járó tagosítással, nemcsak termelési bizonytalanságot teremtettek, hanem aláásták a parasztság tulajdonosi szemléletét. Általánossá vált a törvénysértés. A tsz-szervezés során gyakran került sor tettlegességre. Ezreket — fõleg „kulákokat” — hurcoltak el internáló táborokba, börtönöztek be, fosztották meg tulajdonoktól. A falu népének ez a példátlan mértékû kiszolgáltatottsága nem vezetett nyílt lázadáshoz, de a következmények egyre súlyosabbak lettek: százezrek hagyták el a mezõgazdaságot, egyre több lett a mûveletlen föld, csökkent a termelés, romlott a föld minõsége. A „robbanás” veszélyt csökkentette, és reményeket keltett az 1953. nyarán bekövetkezett változás. A Nagy Imre-kormány intézkedései jelentõsen enyhítették a parasztságra nehezedõ begyûjtési és adóterheket, kiszámíthatóbbá tették a gazdálkodást, és ami ennél is fontosabb, lehetõvé tették a tsz-ekbõl való kilépést. Vidéken kedvezõen fogadták ezeket a korrekciókat, hamarosan kiderült azonban, hogy korai volt az öröm. 1955-ben újra napirendre került a kolhozosítás… Rákosiék tehát visszatértek az 1953 elõtti irányvonalhoz, ami óriási csalódást okozott a falusi lakosság körében. 1956-ra súlyos válsághelyzet alakult ki az agrárszférában.2 A gazdálkodók körében rendkívül nagy volt az elégedetlenség és az elkeseredettség. A forradalom néhány nap késéssel érkezett meg a falvakba. Igencsak tanulságos áttekinteni azokat a dokumentumokat, amelyeket az 1956. október végi, november eleji falugyûléseken fogadtak el. Ha ezeket az anyagokat összehasonlítjuk, meglepõnek tûnhet a tartalmi egybeesés az egymástól távol esõ, egymással nem kommunikáló községek között.

2

Az agrárium 1956 tavaszi, nyári helyzetérõl lásd: Donáth Ferenc: Reform és forradalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977. 133–159.; Fazekas Béla: A mezõgazdasági termelõszövetkezeti mozgalom Magyarországon. Budapest, Kossuth Könyvkiadó 1976. 93–97.; Orbán Sándor: Két agrárforradalom Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.; Petõ Iván–Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985. I. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985. 273–280.; Szántó László: A Somogyi összegzés kaposvári vitája. Agrártörténeti Szemle,1995. 1–4. sz. 353–437.


3

A falusi követeléseket célszerû két csoportba elkülöníteni. Az elsõben azok találhatóak meg, amelyekben a falvak népe azonosult a forradalom és szabadságharc alapvetõ célkitûzéséivel. Kifejezésre jutott mindez abban, hogy elsõsorban a szovjet csapatok kivonulását, a gyûlölt Államvédelmi Hatóság felszámolását, a többpártrendszer bevezetését szorgalmazták. A követelések második csoportjában azok említendõek meg, amelyeket a parasztság sérelmei diktáltak. Ha ezeket jobban szemügyre vesszük, akkor látható, hogy szinte egy az egyben a Rákosi-féle agrárpolitika következetes elvetését tartalmazzák. Ha a fogalmazásokban, a hangsúlyokban volt is eltérés, a lényeg azonos. Követelték az erõszakos kolhozosítás leállítását, a tsz-ekbõl való szabad kilépés engedélyezését, a tagosítások megszüntetését, az eredeti földtulajdon visszaadását, a beszolgáltatás eltörlését, az adó mértékének csökkentését.3 Éppen az egyöntetûség, a követelések azonossága volt az, amin az 1956. novemberében szovjet segédlettel életre hívott Kádár-kormánynak el kellett gondolkoznia, amit meg kellett értenie. Ez nem ment könnyen. Tanulmányom további részében ezt a „megvilágosodást”, a kompromisszumra való készség erõsödését kívánom bemutatni. A paraszti követelések sorsa a forradalom leverése után Az 1956-os forradalom és szabadságharc tragikus kimenetele mind a társadalom, mind a hatalom számára meghatározó tapasztalatokat jelentett. A magyar nép megértette, hogy nem számíthat a Nyugat segítségére és az ország a szovjet blokk része marad. Ugyanakkor a hatalom képviselõi megértették, hogy nemcsak a korábbi túlkapásokat kell elkerülni, hanem lényegi változtatásokra van szükség. Az MSZMP vezetõinek egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy a „szocializmus építése” nem mehet széles társadalmi rétegek életszínvonalának rovására. Kádár János az Ideiglenes Központi Bizottság 1956. december 2-ai ülésén rámuta3

Belényi Gyula: Párhuzamos falurajzok. Kistelek és Mórahalom 1956-ban. In: ’56 vidéken. (Zalaegerszegen 1991. november 13-án rendezett Levéltári Napon elhangzott elõadások) Zalaegerszeg, Zala Megyei Levéltár, 1992. 12–22.; Béres Katalin: Egy zalai kisfalu a forradalom idején - Ozmánbük 1956. In: ’56 Zalában (A forradalom eseményeinek Zala megyei dokumentumai 1956–1958) Zalai Gyûjtemény 40., Zalaegerszeg, 1996. 7–17.; Magyar Bálint: 1956 és a magyar falu. Medvetánc, 1988. 2–3. sz. 207–212.; Rainer M. János: Budapest és vidék 1956-ban. In: A vidék forradalma. (Az 1991. október 22-én Debrecenben rendezett konferencia elõadásai) Debrecen, 1992. 37–48.; Tyekvicska Árpád: Helyi forradalom. Önszervezõdés Nógrád községben, 1956-ban. In: ’56 vidéken. Zalaegerszeg, 1992.; Valuch Tibor: Agrárkérdések és a magyar falu 1956–57-ben. In: Évkönyv VIII. – 2000, Budapest, 1956-os Intézet, 286–302.


4

tott: „A gazdasági kérdések megoldásánál nekünk az a politikánk, hogy mindenféle olyan döntésnél, ahol a megtermelt javak hovafordításáról van szó, elsõ szempont kell legyen a dolgozók életszínvonalának fokozatos emelése.”4 Miközben 1956 végétõl a hatalom a legkeményebb eszközökkel számolt le politikai ellenfeleivel, ugyanakkor kezdettõl fogva kereste a társadalommal való kiegyezés eszközeit is. A leghatásosabbnak az életszínvonal-politika bizonyult.5 1956 elõtt ugyanis az erõltetett nehéz- és hadiipar-fejlesztés egyik fontos forrása éppen a lakossági fogyasztás alacsony szinten tartása volt. Az életszínvonal-politika teljesülése ekkoriban — és még hosszú ideig — elsõsorban az élelmiszerellátáson múlt, hiszen az emberek jövedelmük döntõ részén még élelmiszert vásároltak.6 Ez nem meglepõ, hiszen a magyar társadalom széles tömegeinek szegényes, hiányos és gyakran egyoldalú táplálkozása nemcsak 1945 elõtt, hanem az 1950-es években is jellemzõ volt. Így hát a korai Kádár-korszakban elemi erõvel jelentkezett az emberek bõséges táplálkozás iránti igénye. Az életszínvonal-politika kiemelt szerepe miatt 1956 után stratégiai jelentõségûvé vált a mezõgazdasági termelés növelése és ezzel összefüggésben az agrártermelõk ösztönzése. A hatalom és az agrártársadalom közötti viszony rendezéséhez elõször az MDP agrárpolitikája nyomán kialakult feszültségeken kellett enyhíteni. Ehhez a kiindulópontot az a válságkezelõ program jelentette, amelyet még az MDP KV Mezõgazdasági Osztálya készített október elsõ felében. Az elõterjesztést 1956. október 22-én tárgyalták meg a megyei pártbizottságok mezõgazdasági titkárainak és osztályvezetõinek részvételével.7 A tanácskozáson az addigi agrárpolitika éles bírálata fogalmazódott meg, amit jól érzékeltnek az alábbi idézetek. „Sajnos termelõszövetkezeteink többsége az egyéni paraszt gazdaságokkal szemben kevesebbet termel, kisebb az áruértékesítésük, alacsonyabb a jövedelmük és több a bürokratikus megkötöttségük.”8 Ez az összevetés statisztikailag ugyan már ismert volt, 4

A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezetõ testületeinek jegyzõkönyvei. I. (1956. november 11–1957. január 14.) Budapest, Intera Rt. 1993. 151. 5 Földes György: Hatalom és mozgalom (1956–1989). Budapest, Reform Könyvkiadó-Kossuth Könyvkiadó, 1989. 49–73.; Kende Péter: A párizsi toronyból. (Válogatott politikai írások, 1957–1989) Budapest, Cserépfalvi, 1991. 79–95. 6 Forgács Tibor: Életszínvonal, fogyasztás és áruforgalom. Közgazdasági Szemle, 1964. 3. sz. 369–372. 7 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) M-KS-288. f. 28/1957/5. õ.e. A KV Mezõgazdasági Osztályának elõterjesztése a Politikai Bizottsághoz a mezõgazdasági politikában szükséges fõbb változásokra. 1956. október 22. 8 Uo.


5

mégis a kimondása, elismerése igen nagy jelentõséggel bírt. Mindehhez még az alábbi radikális megállapítás társult. „A továbbiakban nem szabad mechanikusan követnünk a Szovjetunió kolhozépítési gyakorlatát, hanem figyelembe kell venni sajátos viszonyainkat, [...], a szövetkezés hazai hagyományait.”9 A tennivalókat illetõen a tanácskozás résztvevõi egyetértettek abban, hogy mind a tsz-ek, mind az egyéni gazdálkodók vonatkozásában legsürgetõbb a termelési biztonság és az anyagi érdekeltség helyreállítása. „A termelõk anyagi érdekeltségének biztosítása érdekében a legfontosabb kérdés a jelenlegi árrendszer ésszerû megváltoztatása, továbbá a begyûjtés adójellegének fokozatos megszüntetése útján, a kötelezõ beadási rendszer megszüntetése.”10 A Kádár-kormány elsõ agrárpolitikai intézkedése éppen a parasztság legnagyobb sérelmét orvosolta azzal, hogy eltörölte a kötelezõ beszolgáltatást. Kádár és társai már a november 4-én meghirdetett kormányprogramjukban ígéretet tettek a beszolgáltatás megszüntetésére. Ezt a nagy horderejû döntést több tényezõ kényszerítette ki. A Nagy Imre-kormány elismerve a parasztság legfõbb követelését már október 30-án deklarálta a beadási kötelezettség eltörlését. Ennek visszavonását nem vállalta a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Az élelmiszerkészletek felett rendelkezõ parasztsággal való konfrontálódás, miközben az általános sztrájk miatt állt az ipari termelés, beláthatatlan következményekkel járt volna. Ilyen körülmények között a Kádár-kormány nemcsak, hogy nem vonta vissza a Nagy Imre-kormány rendelkezését, hanem a konszolidáció érdekében egyenesen magának akarta tulajdonítani a begyûjtési rendszer eltörlésének érdemét. Ezt szimbolizálta, hogy az Elnöki Tanács november 12-én kiadott 21. sz. törvényerejû rendelete október 25-étõl visszamenõleges hatállyal szüntette meg a mezõgazdasági termények és termékek kötelezõ beadását.11 1956 õszén tehát két héten belül kétszer is eltörölték a begyûjtési rendszert. Megszûnt a teher, amit még a háborús kormányzat rakott a parasztság vállára, s amelyet az 1940-es évek második felében a közellátás és a jóvátétel biztosítása érdekében fenntartottak, majd 1949-tõl már, mint a szocialista építés elengedhetetlen eszközét, tovább szigorítottak. A kötelezõ beszolgáltatási rendszer felszámolásával véget ért a mindennapos kiszolgáltatottság, az elszámoltatás, a padlássöprés, ami az agrártermelõk helyzetének lényeges javulását eredményezte. 9

Uo. Uo. 11 Törvények és rendeletek hivatalos gyûjteménye, 1956. Budapest, 1957. 62. 10


6

Utalni kell arra is, hogy ezzel a lépéssel a tervgazdaság egyik megváltoztathatatlannak hitt elemét szüntették meg, ráadásul a szocialista országok közül elsõként Magyarországon.12 A központi hatalom a konszolidáció érdekében lemondott egy olyan eszközrõl, amely révén korábban nemcsak nagy terménykészletekhez jutott szinte ingyen, hanem a mezõgazdaságból jelentõs jövedelmeket tudott elvonni, majd azokat döntõen az iparba csoportosította át. A begyûjtési rendszer felszámolásával olyan szituáció jött létre, amelyben az állam csak úgy tudott terménykészletekhez jutni, ha reális felvásárlási árat kínált értük a termelõknek. Az állam a korábbi gazdasági kényszerítõ eszközök helyett kereskedelmi módszerekkel, a mezõgazdasági termelõk érdekeltségének biztosítására törekedve szervezte kapcsolatait az árutermelõ parasztsággal és a termelõszövetkezetekkel. 1956 után tehát a magyar gazdaság egyik alapvetõ szektorában, ha korlátok között is, de újra létjogosultságot szerzett a piac és az árutermelõ tevékenység. 1957–58 folyamán bebizonyosodott, hogy ilyen módon a korábbinál magasabb színvonalon biztosítható a lakosság ellátása.13 A kormány más tekintetben is késznek mutatkozott a parasztság sérelmeinek orvoslására. Az új agrárpolitika fõbb elemeit 1956. november 27-én tette közzé a kormány abban a felhívásban, amelyet a parasztsághoz intézett. „A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány teljes mértékig elítéli az elmúlt évek hibás mezõgazdasági politikáját, az erõszakos termelõszövetkezeti szervezést, a zaklatás jellegû tagosítást, mindazokat a módszereket, amelyeknek alkalmazása következtében évekre visszaesett a magyar mezõgazdaság. Mindez nemcsak a parasztságnak okozott erkölcsi és anyagi károkat, hanem az ipari munkásság és a városi lakosság ellátását is bizonytalanságban tartotta. A kormány máris beszüntette a parasztság termelési bizonytalanságát elõidézõ erõszakos tagosítást, eltörölte a kötelezõ beszolgáltatás rendszerét. [...] A kormány eltökélt szándéka, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogatja a parasztság törekvéseit a mezõgazdasági termelés fellendítésére és gazdasági támogatást nyújt a szövetkezeteknek és egyéni parasztoknak egyaránt.”14

12

Wädekin, K-Eu.: Agrarian Policies in Communist Europe. The Hague/London, Allanheld, Osmun Publishers; Martinus Nijhoff Publishers, 1982. 65. 13 MOL M-KS-288. f. 28/1957/13. õ. e. Az Élelmezésügyi Minisztérium elõterjesztése az MSZMP Politikai Bizottságához az új felvásárlási rendszer eredményeirõl és tapasztalatairól. (1957. november 19.) 14 Magyar Közlöny, 1956. november 27., 579–580. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívása a parasztsághoz!


7

A kormány nyilatkozata differenciálás nélküli támogatásáról biztosította a szövetkezeti és magángazdálkodást, s ami még ennél is fontosabb: a parasztság szabad elhatározására bízta a gazdálkodási mód megválasztását. Ezt megerõsítette, hogy a kormányfelhívással egyidejûleg tették közzé a földmûvelésügyi miniszternek a termelõszövetkezetbõl történõ kilépést és a tsz feloszlását szabályozó utasítását.15 A kormányfelhívásban megfogalmazott ígéretek újabb és újabb rendeletekben öltöttek testet, amelyek könnyítettek az egyéni gazdálkodók kötelezettségein. Megszüntették a kötelezõ vetési terveket, valamint az értékesítési kényszert, eltörölték a tûz- és a jégbiztosítás kötelezõ jellegét, felszámolták a mezõgazdaság-fejlesztési járulékot, engedélyezték a föld korlátozott adásvételét.16 Mindezek hatására az addigi termelõszövetkezeti gazdaságok kétharmada feloszlott, s egyidejûleg több százezer paraszti üzem kezdte újra a munkát. A birtokos parasztok nagy része kilépett, míg a földnélküliek és kisföldûek többsége — egyéb megélhetési lehetõségek híján — a tsz-ben maradás mellett döntött. 1956 végén azonban nemcsak azok mondtak nemet a sztálini kolhoz-konstrukcióra, akik kiléptek a tsz-bõl, hanem azok is, akik egyéb megélhetési lehetõségek híján a téeszben maradtak. A fel nem oszlott tsz-ek tagsága ugyanis a korábbi mûködési és szervezeti szabályoktól eltérõ módon kívánta berendezni szövetkezete életét. Ez egyet jelentett a szovjet mintájú kötelezõ mintaalapszabály feladásával.17 Ez a törekvés egyáltalán nem meglepõ, hiszen az 1956 õszi paraszti követelések között megtalálhatók azok, amelyek kiálltak a tsz-ek teljes önállósága mellett. Sürgették olyan szövetkezeti törvény megalkotását, amely lehetõvé teszi a termelõi társulások legkülönbözõbb formáit, és biztosítja a társas gazdálkodások pénzügyi és termelési önállóságát. A Kádár-kormány támogatta ezeket a termelõszövetkezeti kezdeményezéseket, amit jelez a november 27-i felhívás alábbi részlete is. „A kormány szükségesnek tartja olyan szövetkezeti törvény megalkotását, amelyik kimondja, hogy a dolgozó parasztok maguk válasszák meg a szövetkezeti formát, maguk határoz15

Törvények és rendeletek hivatalos gyûjteménye, 1956. Budapest, 1957. 263. Törvények és rendeletek hivatalos gyûjteménye, 1956. Budapest, 1957. 68–69., 263–265. 17 Alátámasztják ezt az MSZMP KB Falusi Osztály (késõbb: Mezõgazdasági Osztály) 1957 eleji, tsz-ekkel foglalkozó anyagai. MOL M-KS-M-KS-288. f. 28/1957/1. õ.e. Feljegyzés a tsz-ek helyzetérõl és legfontosabb problémáiról. (1957. január 10.); Jelentés a mezõgazdaság helyzetérõl. (1957. január 26.); Jelentés a parasztság különbözõ rétegeinek problémáiról és a falusi pártmunkáról. (1957. február 18.) 16


8

zák meg a szövetkezet mûködési szabályát és maguk döntsenek a jövedelemelosztás módjáról. A kormány nem tûr semmiféle beavatkozást a szövetkezet ügyeibe.”18 Ebben a légkörben a továbbmûködõ tsz-ek tehát hozzáláttak, hogy változtassanak azokon a viszonyokon, amelyek gátolták mind a tagsági, mind a szövetkezeti érdekek érvényesülését. A tsz-ek egyrészt függetlenedni akartak azoktól a szervektõl (a párt-, tanács- és bankszervektõl és a gépállomástól), melyek megelõzõleg beavatkoztak a gazdálkodásukba, másrészt pedig a saját adottságaikhoz igazodva akarták szabályozni a belsõ életüket.19 A termelõszövetkezeti tagság legfõbb törekvése pedig arra irányult, hogy év közben rendszeres és megfelelõ szintû jövedelemhez jusson. A bizonytalan értékû munkaegység helyett a téeszek többségében áttértek a természetbeni részesedésre, vagy a részes mûvelés vagy a különféle prémiumok formájában.20 A sorra vett helyi kezdeményezések közös vonása, hogy általuk a tagság évközben jövedelemhez jutott (akár pénz, akár természetbeni részesedés formájában), azaz a tagság érdekeinek érvényesülése megelõzte az állami és egyéb kötelezettségek teljesítését. A politikai vezetés konzervatív tagjai emiatt erõteljesen támadták ezeket az alulról jövõ tsz-kezdeményezéseket.21 Ugyanakkor a vezetés egy másik csoportja azzal érvelt, hogy az új ösztönzési megoldások révén a tag érdekelt lesz a termelés minõségének fokozásában, a hozamok növelésében és az önköltség csökkentésében, s ez az állam érdekét is szolgálja.22

18

Magyar Közlöny, 1956. november 27. 580. Ezt a hozzáállást tükrözte állami vonalon a földmûvelésügyi miniszter 65/1956. sz.utasítása, mely megállapította, hogy kizárólag a termelõszövetkezet tagságának van joga a termelés és értékesítés megszervezésére, valamint a szövetkezet irányítására. Lásd: Magyar Közlöny, 1956. november 27. 580–581. 19 MOL M-KS-288. f. 28/1958/14. õ.e. A tsz-ek törvényes és alapszabályszerû mûködésének vizsgálata. (A Legfõbb Ügyészség összefoglaló jelentése). 20 MOL M-KS-288. f. 28/1957/2. õ.e. Jelentés az Intézõ Bizottság számára a termelõszövetkezeti mozgalom helyzetérõl. (1957. május 29.); 28/1957/17. õ.e. Megyei jelentések a termelõszövetkezeti mozgalom helyzetérõl. 21 MOL M-KS-288. f. 17/2. õ.e. Dögei Imre feljegyzése a mezõgazdaság szocialista átszervezésének néhány problémájáról. 1957. április 16. 22 A „kemény vonal” hívei az agrárpolitikában nem a párt mezõgazdasági osztályából (vezetõje: Fehér Lajos), hanem a Dögei Imre vezette Földmûvelésügyi Minisztérium vezetõi közül kerültek ki. A két irányzat vitáiról lásd: Sipos Levente: Reform és megtorpanás. Viták az MSZMP agrárpolitikájáról (1956–1958). Múltunk, 1991. 2–3. sz. 188–197.; Varga Zsuzsanna: Politika, paraszti érdekérvényesítés és szövetkezetek Magyarországon 1956–1967. Budapest, Napvilág Kiadó, 2001. 43–51.


9

Szövetkezetesítés új módon 1957 elsõ felében úgy tûnt, hogy az MSZMP hosszabb távon számol a mezõgazdaság többszektorúságával.23 A hangsúly nem a nagyüzemi átszervezésen, hanem a termelési kedv fokozásán volt. 1958 végén azonban hirtelen fordulat következett be az MSZMP agrárpolitikájában, mivel a szocialista országok — szovjet kezdeményezésre — sorra nekiláttak, hogy befejezzék a kisüzemi mezõgazdaság átalakítását szövetkezeti nagyüzemi mezõgazdasággá.24 A parasztság számára egy évtizeden belül harmadszor is beigazolódott, hogy a hatalom csak átmenetileg engedi az egyéni gazdálkodást. Habár korábban mindig bizakodtak, hogy a tsz-ekbõl elõbb-utóbb ki lehet lépni, most az 1956-os nemzeti trauma után, minden korábbinál nagyobb volt a reményvesztés. 1958/59 fordulóján igen nehéz helyzetbe került az MSZMP is. Egyrészt, mert a kollektivizálás meggyorsítása a parasztságnak tett korábbi ígéretek feladását jelentette, másrészt mert az ötvenes évek mindkét kolhozosítási kampánya kudarcot vallott. Ráadásul az újabb átszervezésnek nagyon nagy tétje volt: a kádári vezetésnek mindenképp bizonyítania kellett rátermettségét Moszkva elõtt. A kollektivizálási kampány kezdetén, 1958–59 telén az ország szántóterületének mindössze 13%-a volt a tsz-ek kezében, 1961. március végén pedig már közel 70%-a. Ezzel párhuzamosan a szövetkezeti tagok száma 1959 elsõ három hónapjában 200 ezerrõl 500 ezerre, 1959–60 telén 500 ezerrõl 900 ezerre, majd végül 1960–61 telén 900 ezerrõl 1 millió 200 ezerre nõtt. Ez azt is jelentette, hogy míg az átszervezés kezdetén a mezõgazdaságból élõk 80%-a tevékenykedett a magángazdaságokban, addig a kampány végére 75%-uk már a termelõszövetkezetek tagja lett.25 Éppen azért, mert nagy tétje volt az átszervezés sikerének, Kádárék a korábbi kényszerítõ eszközök részleges fenntartása mellett egy sor újdonságot is alkalmaztak. A korábbi kollektivizálási kampányoktól eltérõen nem a parasztság szegényebb, vagy éppen nincstelen rétegeit tekintették fõ bázisnak, hanem a nagyobb gazdálkodási tapasztalatokkal rendelkezõ kis- és középpa23

Ez tükrözõdött az 1957. júliusában kiadott „Agrárpolitikai Tézisek” c. dokumentumban is. Lásd: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1973. 102–122. 24 Donáth Ferenc: Reform és forradalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977. 166–175.; Orbán Sándor: Két agrárforradalom Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972. 217–258.; Petõ Iván–Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985. I. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985. 440–454. 25 Fazekas Béla: A mezõgazdasági termelõszövetkezeti mozgalom Magyarországon. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1976. 129., 137.


10

rasztságot. A szervezõk elõször a falvak legtekintélyesebb gazdáit igyekeztek rábírni a belépésre, azt remélve, hogy példájukat követik majd a többiek, s így meggyorsítható a falvak átszervezése. Ez a módszer azt a célt is szolgálta, hogy e réteg ne érezze úgy, hogy a szövetkezetbe lépéssel veszít a falu hierarchiájában elfoglalt pozíciójából. Ezzel magyarázható, hogy míg az 50-es években fõleg városi kádereket helyeztek a tsz-ek élére, addig 1959–61 között többnyire helyi gazda lett a tsz-elnök. Fontos újdonság volt, hogy a korábban kuláknak nyilvánított gazdák is beléphettek a téeszbe, sõt a vezetõségbe is bekerülhettek. A gazdák megnyerésére szolgált az is, hogy a közös gazdaságba bevitt, formailag továbbra is paraszti tulajdont képezõ földért a tsz köteles volt földjáradékot fizetni. Kimondták azt is, hogy minden tsz-tagot megillet egy maximum 1 kat. h. nagyságú háztáji földterület, amely a tagság önellátásában döntõ szerepet játszott. Igen nagy jelentõséggel bírt, hogy a tsz-tagságra is kiterjesztették a nyugdíjjogosultságot és a társadalombiztosítást. Az 1959–1961 közötti években minden addiginál több beruházást és szakembert csoportosítottak át a mezõgazdaságba.26 Formailag sikeres volt a kollektivizálás, azonban már az átszervezés alatt súlyos problémák jelentkeztek: újraéledtek azok a védekezési mechanizmusok, túlélési stratégiák, melyeket a paraszti társadalom az 1950-es években alakított ki. A falusi családok felmérték a tsz-en kívüli egzisztenciális lehetõségeket: ha volt lehetõség az iparban elhelyezkedni, akkor a családból a legértékesebb munkaerõ ott vállalt munkát, s a tsz-be a feleség, vagy egy idõsebb családtag lépett be. A családot képviselõ tag a közös gazdaságban csak annyit dolgozott, amennyi a háztájihoz való jogosultságot biztosította. Ahol a családfõ nem tudott ipari munkába eljárni, ott is keresték a tsz-en kívüli munkaalkalmakat. Így például „feketén” napszámba vagy építkezésekre jártak, vagy egy közeli állami gazdaságban vállaltak idõszakosan munkát, mivel ezeken a helyeken a munkavégzés után megkapták a fizetséget. Egyáltalán nem számított egyedinek a Tolna megyei Dúzs község téeszének munkaerõ-helyzete. „[...] még a párttagok is a legnagyobb munkák idején a szomszéd Szakály községbe mentek az egyéniekhez felesbe kukoricát kapálni.” Ugyanakkor a közös gazdaságban még év végén is töretlen volt a kukorica. Mindehhez már csak az egyik gazda megjegyzését fûzöm „csemegeként”. „De miért is jöttek volna dolgozni, amikor M. V. (a párttitkár) feleségé26

Petõ Iván–Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985. I. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985. 441–454.


11

nek is mindössze harminc munkaegysége van. Az egész nyarat a Balaton-menti házukban töltötte, ott mosott-fõzött a nyaralókra, és hozta haza a férjének a pénzt.”27 A konkrét esetekbõl leszûrhetõ tendenciákat jól szemléltetik az országos adatok is.28 Az átszervezés idõszakában a mezõgazdasági keresõk száma 350 000 fõvel csökkent. Arányuk a keresõ népességen belül az 1959. évi 42,5 %-ról 1962. végére 35 %-ra módosult. A termelõszövetkezeti tagság kor és nem szerinti összetétele egyre kedvezõtlenebbé vált. 1958-ban a tagok fele még 40 évesnél fiatalabb, ezzel szemben 1961 végén a tagság háromnegyed része ennél idõsebb, sõt 36 %-uk már 60 évesnél is idõsebb volt. Ezek után nem meglepõ, hogy a tsz-tagság átlagéletkora 1958-ban még csak 41 év, míg 1961-ben már 52 volt. Mivel a mezõgazdaságból eltávozott keresõk többsége férfi volt, az átszervezés idején emelkedett a mezõgazdasági keresõk között a nõk aránya is: 1958. évi 26 %-ról 1961 végére 38 %-ra.29 Mindemellett tovább súlyosbodtak a munkafegyelmi gondok is. A nyilvántartott tagok jelentékeny része (25-60%) ugyanis egyáltalán nem, vagy pedig nem kielégítõen dolgozott a közös gazdaságban. Alátámasztja ezt, hogy a tagok által a közös gazdaságban végzett átlagos munka mennyisége évrõl-évre csökkent. Az egy tsz-családra esõ munkaegységek száma 1958-ban 390, 1959-ben 301, 1960-ban pedig 169 volt.30 Elmaradt a családtagok bevonása is. A mezõgazdasági termelõszövetkezetek munkaerõ-problémáinak megértéséhez fontos rámutatni arra, hogy az elvándorlást nem megelõzte, hanem csak jókora késéssel követte a közös gazdaságok gépesítése.31 Ennek következményeként a tsz-ek többségében jelentõs aránytalanságok keletkeztek, egyrészt a földterület nagysága és vetésszerkezete, másrészt a rendelkezésre álló gépiés emberi munkaerõ között. Habár a téeszesítés megelõzõ hullámaihoz képest 1959-tõl nagymértékben növekedtek a mezõgazdasági beruházások mind arányukat, mind összegüket illetõen, a

27

Népszabadság, 1961. február 26. Dúzson sem más az igazság MOL M-KS-288. f. 17/5. õ. e. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) feljegyzése a paraszti családok és a paraszti népesség számának alakulásáról. 29 Mezõgazdaságunk a szocialista átszervezés idején, 1958–1962. Budapest, KSH, 1963. 147. 30 Mezõgazdasági Statisztikai Zsebkönyv. Budapest, KSH, 1964. 272–273. 31 A korabeli propaganda szerint éppen fordítva zajlott le ez a folyamat. A Népszabadságban a mezõgazdaság munkaerõhelyzete kapcsán még 1963 tavaszán is a következõ megállapítás szerepelt. „A mezõgazdaságban foglalkoztatottak számának jelentõs csökkenését a mezõgazdaság gépesítésének fejlõdése tette lehetõvé.” Népszabadság, 1963. 83. sz. 28


12

gyors tsz-szervezéssel mégsem tudott lépést tartani a szükséges mennyiségû és minõségû gépesítés.32 Párbeszéd az agrárirányítás és a tsz-ek között A kollektivizálás formai sikere, gyors befejezése ellenére a hatalom szembesült azzal, hogy be tudja ugyan kényszeríteni az agrártermelõket a közös gazdaságba, de azt már nem tudja elérni, hogy ott szorgalmasan, lelkiismeretesen dolgozzanak. Ráadásul a mezõgazdaságból kiáramlott több százezer keresõ munkaerejét sem lehetett belátható idõn belül gépesítéssel pótolni.33 A termelõszövetkezetek túlnyomó többsége az indulás nehézségeivel, a felszerelés, a munkaerõ és a munkakedv hiányával, elégtelenségével küszködve évekig nem tudta bizonyítani a nagyüzem fölényét.34 Ilyen feltételek közepette a Kádárék által felvállalt jóléti paktum biztosításához élelmiszer-behozatalra volt szükség, holott 1945 elõtt Magyarország jelentõs agrárexportõr volt. 1959–1962 között átlagosan 227 ezer tonna kenyérgabonát kellett importálni.35 E kérdésrõl Kádár János 1960 elején — Moszkvából hazatérve — így tájékoztatta a Központi Bizottság tagságát: „A kenyérgabona-termesztéssel kapcsolatban a helyzet az, hogy a mi egész táborunkban a színvonal nem túlságosan magas, egyelõre olyan hely32

Míg az 1950-es évek elején a mezõgazdasági beruházások a népgazdasági beruházások 10,6–13,3%-a között mozogtak, addig 1959–1964 között ez az arány felment évi 18–21%-ra. S az igazi eltérés akkor mutatkozik meg igazán, ha hozzátesszük, hogy 1958 és 1964 között a népgazdasági beruházások összege (változatlan áron számítva) megduplázódott, míg 1951–53 között jóval lassúbb ütemû volt a növekedés. Mezõgazdasági Statisztikai Zsebkönyv. Budapest, KSH. 1962. 135.; 1965. 17. 33 A beruházási lehetõségek csökkentése a második ötéves terv elõestéjén a mezõgazdaságot is érintette három milliárd forinttal. Ugyanakkor a téeszesítés gyors befejezése egy sor területen — mint pl. a talajmunkák gépesítésénél, a szállításnál, részben a raktározásnál, tárolásnál stb. — már 1961 és 1962 folyamán lényegében az 1965-re elõirányzott szükséglet kielégítését kívánta volna meg. (Az agrárgazdaságnak már 1961-ben kevesebb beruházás jutott épületekben, gépekben, mint ahogyan azt a második ötéves terv korábbi számításai elõirányozták). MOL M-KS-288. f. 28/1961/29. õ. e. A mezõgazdaság második ötéves tervének néhány fõbb irányelve és megvalósításának fõ feltételei. 34 Az átszervezés megkezdését követõ hat év (1960–1965) átlagában a mezõgazdasági termelés éppen csak elérte az 1958–1959-es évek átlagát. Évekig tartó ellátási gondokat idézett elõ, hogy a kollektivizálás alatt az ország állatállománya — a juh kivételével — számottevõen csökkent, s ennek a csökkent állománynak a kondíciója is romlott. Lásd: Petõ Iván-Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985. I. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985. 466–474. 35 MOL M-KS-288. f. 5/354. õ. e. Jelentés az MSZMP Politikai Bizottsága részére a magyar-szovjet gazdasági tárgyalásokról. (1964. december 15.)


13

zet van, hogy nemcsak hogy nem tudunk a világpiacon mi, a szocialista tábor jelentõs tényezõként jelentkezni, hanem csak nagy kínnal, üggyel-bajjal tudjuk a szocialista tábor belsõ szükségeltét ellátni saját terméssel. [...] Ezzel kapcsolatban ott olyan vélemény hangzott el, és egyetértés is volt ebben, hogy a szocialista országok mindegyikének, [...] elsõ kötelessége az ország kenyérgabonaszükségletét megtermelni. Egyébként a szovjet delegáció nevében a Hruscsov elvtárs félre nem érhetõ módon kijelentette, hogy õk nem hajlandók a beláthatatlan idõkig vállalni azt a szerepet, hogy gabonát csak õk termeljenek, és mindenki hozzájuk jöjjön gabonáért.”36 1961-re tehát egyértelmûvé vált: az a törekvés, hogy a létrehozott tsz-eket igazi nagyüzemekké változtassák, beleütközik az adott anyagi korlátokba. Világossá vált, hogy az életszínvonal-politika és a kivitel szempontjából egyaránt fontos mezõgazdasági árutermelés növeléséhez fokozott szükség lesz a hagyományos erõforrásokra. A magyar paraszt munkaszeretetére, szorgalmára, csakúgy, mint a háztáji gazdaságban található termelési eszközökre, épületekre. Fontos hangsúlyozni, hogy a hatvanas évek közepéig a tsz-ekben hagyományos, kézi munkára alapozott gazdálkodás folyt.37 A hatalom kényszerhelyzetbe került. 1956 tapasztalatai és a felvállalt életszínvonal-politika miatt kénytelen volt újabb és újabb kompromisszumokat kötni a parasztsággal. A tsz-tagság ebben a „tárgyalási” helyzetben elérte, hogy a háztájiban több állatot tarthasson, részes mûvelést vállalhasson, természetben kapja a prémiumot stb. Ezek a hagyományos, józan paraszti követelések azonban ütköztek a sztálini kolhozformával. Mivel a kádári vezetés nem akart szembe fordulni e modell alapvetõ dogmáival, a tagság érdekeltségének megteremtésére alkalmas munkadíjazási, munkaszervezeti megoldásokat a gyakorlatban engedélyezték, de törvényekkel évekig nem szabályozták.38 A korábbi hivatalos álláspont szerint a szocialista mezõgazdaság immanens lényege volt a munkaegység, a brigádszervezet, stb., s ennek értelmében, aki ezek helyett mást akart, az a szocializmust tagadta. Az 1960-as évek elejétõl viszont az országos vezetés ideiglenes engedményként eltûrte, tudomásul vette, a késõbbiekben pedig egyre inkább támogatta, hogy a téeszek a szovjet kol36

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959–1960. évi jegyzõkönyvei. Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1999. 420. 37 Fazekas Béla: A mezõgazdasági termelõszövetkezeti mozgalom Magyarországon. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1976. 187. 38 Varga Zsuzsanna: Politika, paraszti érdekérvényesítés és szövetkezetek Magyarországon, 1956–1967. Budapest, Napvilág Kiadó, 2001. 82–103.


14

hozformától eltérõ, a saját adottságaikhoz igazodó megoldásokat alkalmazzanak. A korrekciós politika kezdeményezésében és kivitelezésében nagy szerepet játszott a mind szervezettebben fellépõ agrárlobby, melynek meghatározó személyiségei közé tartozott: Fehér Lajos, Erdei Ferenc, Keserû János, Csizmadia Ernõ, Hont János.39 Hogyan nézett ki e sajátos problémakezelés mûködése? A kiindulópontot a Politikai Bizottság 1960. február 16-i határozata jelentette, mely — átmeneti jelleggel — engedélyezte a tszek számára a munkaegység-rendszertõl való eltérést. Ezzel a döntéssel a legfelsõbb szinten is felvállalták azokat a helyi megoldásokat, amelyek kifejezték a tsz-tagság anyagi érdekeltségét. „A Politikai Bizottság szükségesnek tartja a helyi viszonyoknak leginkább megfelelõ, a munkaegység rendszert továbbfejlesztõ, bevált munkadíjazási és jövedelemelosztási módszerek szélesebb körû elterjesztését. [...] A helyi viszonyoknak leginkább megfelelõ formák bevezetésérõl minden esetben a szövetkezetek közgyûlésének kell döntenie.”40 A PB-határozat szorosan összefüggött a Földmûvelésügyi Minisztérium (FM) élén végrehajtott cserével: a dogmatikus nézeteket valló Dögei Imre helyére egy vállalkozó szellemû tsz-elnököt, Losonczi Pált állítottak. Ezzel az MSZMP szövetkezeti politikájában nagy jelentõségû változás következett be. Az új problémakezelés érvényesítése során az jelentette a legfõbb problémát, hogy mindaz, ami a tagság érdekeltségét elõmozdította, illegálisnak számított, mivel ütközött az érvényben lévõ termelõszövetkezeti jogszabályokkal.41 Ennek ellensúlyozására sajátos párbeszéd indult meg a hatalom és a tsz-ek között. 1961 elején a földmûvelésügyi miniszter közzétette a termelõszövetkezeti jövedelemelosztás és munkadíjazás formáira vonatkozó ajánlásait.42 Ebben konkretizálta azokat a munkadíjazási, munkaszervezeti megoldásokat, melyek nem voltak ugyan törvényben rögzítve, de innentõl kezdve könnyebben voltak alkalmazhatók a gyakorlatban. Az FM Szövetkezetpolitikai Fõosztálya 39

Uo. 58–66. MOL M-KS-288. f. 5/170. õ. e. Jegyzõkönyv a Politikai Bizottság 1960. február 16-ai ülésérõl. 41 A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1959. évi 7. számú törvényerejû rendelete a mezõgazdasági termelõszövetkezetrõl és a termelõszövetkezeti csoportról. Törvények és rendeletek hivatalos gyûjteménye. 1960. 95–104. 42 Ilyen dokumentumot elsõ alkalommal 1961-ben tett közzé a miniszter. Lásd: Javaslatok a jövedelemelosztás és munkadíjazás formáira a termelõszövetkezetekben. Mezõgazdasági Értesítõ, 1961. január 11. 9–14. 40


15

1961 tavaszán az alábbiakra hívta fel a Kollégium figyelmét. „További jelentõs segítséget kell adni a termelõszövetkezeteknek ahhoz, hogy megfelelõen tudjanak gazdálkodni a tagság munkaerejével, alkalmazni tudják a bevált munkaszervezési eljárásokat és ezzel egyidejûleg ténylegesen alkalmazzák az egyéni anyagi érdekeltséget fokozó jövedelemelosztási, díjazási formákat. Mindenütt valósítsák meg a rendszeres elõlegezést. A jövedelemelosztási formák alkalmazását tervszerûen figyelemmel kell kísérni és — a tapasztalatokat összegyûjtve — a megfelelõ módszereket még szélesebb körben el kell terjeszteni.”43 A gyakorlatban bevált munkadíjazási, munkaszervezeti kezdeményezések elterjesztésében nagy szerep hárult a sajtóra. Ezzel párhuzamosan az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának munkatársai országos és helyi szinten is tanácskozásokat, tanfolyamokat szerveztek, hogy megismertessék a párt- és állami funkcionáriusokat a javasolt érdekeltségi megoldásokkal.44 Hogy erre mennyire szükség volt, az kiderül abból az elõadásából, amit Fehér Lajos tartott az MSZMP Politikai Akadémiáján, 1961. december 20-án. „A termelõszövetkezetek a jövedelem-elosztás továbbfejlesztésével kapcsolatos kezdeményezései megérdemlik, hogy pártszerveink nagy figyelmet fordítsanak rájuk és elmélyülten tanulmányozzák. Segítsék elõ, hogy minden termelõszövetkezetben minél gyorsabban elterjedjenek a szocialista elosztás elvének megfelelõ, az anyagi érdekeltséget jobban kifejezõ jövedelemelosztási formák. [...] Fel kell lépni a merevség, az értetlenség és az olyan törekvések ellen is, amelyek a munkaegység »tekintélyét« féltik ezektõl az ösztönzõ módszerektõl, a konzervativizmus ellen, amely gátolja a munkaegység-rendszert továbbfejlesztõ helyes módszerek elterjesztését.”45 A kutatómunka során kirajzolódott a hatalom és az agrártársadalom közti párbeszéd dinamikája is. Az év elején kiadott miniszteri ajánlásokat mindig megelõzte a tsz-ek elõzõ évi tapasztalatainak elemzése.46 A következõ évi ajánlásokat már ezek alapján állították össze. Így például 1961-ben elsõ helyen olyan premizá43

MOL M-KS-288. f. 28/1961/ 5. õ. e. Jelentés az FM Kollégiumához a termelõszövetkezeti mozgalom és megszilárdítás helyzetérõl. (1961. március 10.) 44 A “Népszabadság” mellett megkülönböztetett figyelmet érdemel a párttagság informálását szolgáló “Pártélet” c. folyóirat. 45 Fehér Lajos: Erõsítsük termelõszövetkezeteink szocialista jellegét. Társadalmi Szemle, 1961. 2. sz. 18–31. 46 MOL M-KS-288. f. 28/1962/9. õ. e. Megyénkénti jelentések a termelõszövetkezetek anyagi ösztönzése és vezetése területén történt változások hatásairól.; 288. f. 28/1963/13. õ. e. Jelentés a Földmûvelésügyi Minisztérium Kollégiumához a termelõszövetkezetek jövedelemrészesedési és munkadíjazási tapasztalatairól.


16

lást javasoltak, melynél csak a terv teljesítése esetén járt a prémium. Az év folyamán azonban kiderült, hogy nem volt eléggé ösztönzõ, ezért a tapasztalatok alapján az 1962-es ajánlásban már egy jobban bevált formát ajánlottak az elsõ helyen.47 Ezzel párhuzamosan módosult a párt- és állami vezetés véleménye a részes mûvelésrõl is. A tiltott kategóriából 1961-ben került át az átmenetileg megtûrt kategóriába, majd 1962-tõl kénytelen volt az országos vezetés szabad utat engedni a terjedésének, hiszen általa jól összeegyeztethetõ volt a tagság, a tsz és az állam érdeke.48 Ezzel tulajdonképpen egy régi, feudális eredetû munkadíjazás kapott polgárjogot. Érdekes módon ez jobban szolgálta a nagyüzemi gazdálkodás és a paraszt érdekeit, mint a korábbi gyakorlat. Az 1962-es év új fejleményei közé tartozott, hogy megindult a készpénzdíjazás elterjesztése. Ezzel létjogosultságot szerzett egy olyan munkadíjazási forma, amelynek már csak kevés köze volt a munkaegység-rendszerhez. Megdõlt tehát az a sztálini dogma, miszerint a téeszben a munka díjazása, a jövedelem felosztása csak a munkaegység-rendszer alapelveinek vagy egyes elemeinek a felhasználásával oldható meg.49 Az 1962. évi munkadíjazási ajánlásokat befolyásolta az is, hogy 1962-ben lejárt a hároméves kilépési tilalom azok számára, akik 1959-ben kényszerültek be a tsz-be. Várható volt, hogy közülük sokan — mivel annak idején nem önszántukból léptek be — élnek majd ezzel a lehetõséggel. A tagság érdekeit kifejezõ premizálás, valamint a részes mûvelés szélesebb körû engedélyezésétõl azt is remélték, hogy csökkenthetõ a kilépõk száma. Így is történt. E sajátos párbeszéd révén évrõl-évre mind több helyi kezdeményezés került át a tiltott, illetve tûrt kategóriából, a támogatott kategóriába, s ezáltal folyamatosan bõvült a tsz-ek mozgástere. A paraszti lelemény tehát enyhítette a munkaegységrendszer negatívumait, egyre több helyen ki tudták játszani a maradék-elvû jövedelemelosztást. Ugyanakkor mivel a tsz-ek jogi szabályozása, gazdasági környezete továbbra is a szovjet modellhez igazodott, ezért ezeknek a helyi kezdeményezéseknek korlátozott volt a hatóereje.

47

Javaslatok a jövedelemelosztás és munkadíjazás formáira a termelõszövetkezetekben. Az FM kiadása, 1962. 48 MOL M-KS-288. f. 28/1963/5. õ. e. Feljegyzés a termelõszövetkezeteknél alkalmazott részesmûvelési és százalékos eredményességi részesedési rendszerrõl. 49 MOL M-KS-288. f. 17/6. õ. e. A Földmûvelésügyi Minisztérium Szövetkezetpolitikai Fõosztályának feljegyzése a pénzbeni díjazást alkalmazó termelõszövetkezetek vezetõinek értekezletérõl.


17

Ez a felismerés és a Fehér Lajos köré tömörülõ reform erõk nyomása szerepet játszott abban, hogy 1961/62 fordulóján az MSZMP vezetése egy átfogó mezõgazdasági reformmunkálatot indított el.50 Ez három területre terjedt ki: a mezõgazdaság új ár-, adó- és pénzügyi rendszerének kidolgozására, a mezõgazdasági irányítás felülvizsgálatára és az új termelõszövetkezeti törvény megalkotására.51 1963-ra elkészültek a mezõgazdasági reformjavaslatok.52 A bevezetésüket azonban — a gazdaságban makro- és mikroszinten jelentkezõ problémák miatt — 1963/64 fordulóján elhalasztották.53 Ennek ellenére ezek a tervezetek egyrészt dinamizáló szerepet játszottak az általános gazdasági reformmunkálatok megindításában, másrészt pedig nagymértékben elõsegítették, hogy miközben az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésére csak 1968. január 1-jén került sor, addig a mezõgazdasági reform megvalósítása már két évvel korábban, 1966-tól megkezdõdött. ***

A hatalom és az agrártársadalom közötti érdekérvényesítési folyamat tanulmányozása megmutatta, hogy az 50-es évek válságfelhalmozó gazdaságpolitikája után Kádárék — kényszerhelyzetben ugyan — de képesek voltak tudomásul venni a realitásokat. Köztük azt, hogy a szovjet modell végletekig való erõltetése egy olyan ország mezõgazdaságában, mint Magyarország rendkívül súlyos problémákat okoz. Kádárék nem akartak ideológiai téren összeütközésbe kerülni a szovjet modellel, ezért „kifelé” (a Szovjetunió és a többi szocialista ország irányába) valamint a belföldi „ortodoxia” (konzervatív 50

MOL M-KS-288. f. 5/245. õ. e. Jegyzõkönyv a Politikai Bizottság 1961. szeptember 26-ai ülésérõl; 288. f. 4/45. õ. e. Jegyzõkönyv a Központi Bizottság 1962. február 9-ei ülésérõl; 288. f. 4/47–48. õ. e. Jegyzõkönyv a Központi Bizottság 1962. március 28–30-ai ülésérõl. 51 Errõl bõvebben lásd: Varga Zsuzsanna: Mezõgazdasági reformmunkálatok (1961–1964). Múltunk, 2000. 2. sz. 253–282. 52 MOL M-KS-288. f. 5/322. õ. e. Jegyzõkönyv a Politikai Bizottság 1963. december 10-ei ülésérõl. Napirend: 1. Elõterjesztés a mezõgazdaság állami irányító szervezetérõl. 2. Elõterjesztés a mezõgazdasági ár-, adó- és pénzügyi rendszer továbbfejlesztésének irányelveirõl. 3. Elõterjesztés mezõgazdasági politikánk kérdéseirõl. 53 MOL M-KS-288. f. 5/326. õ. e. Jegyzõkönyv a Politikai Bizottság 1964. február 4-én megtartott ülésérõl. Napirend: 1. Mezõgazdasági politikánk kérdései.; 288. f. 4/66–67. õ. e. Jegyzõkönyv a Központi Bizottság 1964. február 20–22-i ülésérõl. Napirend: 2. Mezõgazdasági politikánk kérdései.; Uo. 68. õ. e. Jelentés a Központi Bizottság számára a mezõgazdaság helyzetérõl.


18

erõk) számára mindig a változatlanság volt a nyomatékosan ismételt tétel. Az MSZMP az elmélet újrafogalmazása helyett pragmatista úton kereste és találta meg a választ erre a kihívásra. A magyar pártvezetés figyelembe vette az agrártermelõk egyéni és csoportérdekeit, és a tsz-ekben tolerálta, fél-legálisan elismerte az árués pénzgazdálkodás olyan elemeit, melyeket a tervgazdaság eredeti modelljében fölöslegesnek, sõt zavarónak tartott. E pragmatikus politika mûködése nyomán a szovjet mintától való óvatos, fokozatos eltávolodás a mezõgazdaságban már a 60-as évek elejétõl jelentkezett. Elindult tehát egy árutermelõ szövetkezeti forma kialakulása, ugyanakkor a kádár agrárpolitika kettõssége a késõbbiekben is fennmaradt, s ez idõrõl-idõre konfliktusokat okozott a hatalom és a falusi társadalom viszonyában.

1956 HA TÁ SA A KÁ DÁ RI AG RÁR PO LI TI KA KI ALA KU LÁ SÁ RA

Recommend Documents