1956. ÉLETEM LEGSZEBB NAPJAI VOLTAK MAGYARNAK MEGMARADNI

RÁKÓCZI

S Z Ö V ET S É G

1956. – „ÉLETEM LEGSZEBB NAPJAI VOLTAK” MAGYARNAK MEGMARADNI VÁLOGATÁS A RÁKÓCZI SZÖVETSÉG OKTÓBER 23-I PÁLYÁZATÁRA 2011-BEN BENYÚJTOTT PÁLYAMUNKÁKBÓL

Válogatás a Rákóczi Szövetség október 23-i pályázatára 2011-ben beérkezett pályaművekből

I. 1956 – „ÉLETEM LEGSZEBB NAPJAI VOLTAK” HOGYAN ÉLTE MEG A KOR EGY ISMERT VAGY ISMERETLEN SZEREPLŐJE A NEMZET SZABADSÁGHARCÁT

II.

MAGYARNAK MEGMARADNI

A) EGY KIEMELKEDŐ KÖZÉLETI SZEREPLŐ KÜZDELME 1920 UTÁN A MAGYAR KISEBBSÉG ÉRDEKÉBEN B) EGY KÖZÖSSÉG KÜZDELME NAPJAINKBAN ISKOLÁIÉRT /KULTURÁLIS ÉLETE SZINTEN TARTÁSÁÉRT

TARTALOM 1. I. BARTIS TIMEA: IN MEMORIAM SZILÁGYI ÁRPÁD............................................................................ 3 2. I. RÁCZ MÁRK: „RÖVID IDEIG ÉLVEZTÜK A SZABADSÁG LEVEGŐJÉT” – EGY PAPTANÁR EMLÉKEI ARRÓL A BIZONYOS 12 NAPRÓL ................................................................................................. 9 3. I. GACSAY GÁBOR LÁSZLÓ: GYEREKEKBŐL HŐSÖK LETTEK: FERI BÁCSI ................................. 15 4. I. BALLÓ LAURA: AZ 1956-OS FORRADALOM ERDÉLYBEN ............................................................. 17 5. I. SOMOGYI ENIKŐ: ÉLETEM LEGSZEBB NAPJAI VOLTAK. JUCI NÉNI EMLÉKEI ........................ 20 6. II. MADARÁSZ ÁDÁM: MAGYARNAK MEGMARADNI. ESTERHÁZY JÁNOS .................................. 23 7. II. SÓKY BERNADETT: ÉRSEKÚJVÁR 1920 – 1938 ................................................................................. 27 8. II. KOVÁCS SZILÁRD ISTVÁN: ÉRMIHÁLYFALVI MAGYARSÁG, MI LESZ VÉLED? ..................... 35 9. II. ERBACH VIOLA: MAGYARNAK MEGMARADNI MUNKÁCSON.................................................... 39 10.II. KISS ALEXANDRA: MAGYARNAK MEGMARADNI MEZŐVÁRIN................................................ 46 11.II. FÖLDVÁRI ROLAND: 21.SZÁZADI TÖRTÉNET EGY ISKOLÁRÓL ................................................ 51 12.II. BÍRÓ ÁRPÁD LEVENTE: PRÁGA TÖRTÉNETE (Novella).................................................................. 58

1


A dolgozatok szerzőit felkészítő tanárok nevét hiányzó adatok miatt ebben az évben nem tudjuk feltüntetni. Nem szerepeltetjük a pályázók által megadott felhasznált irodalmat sem. Ajánlott irodalom található a pályázati felhívás után a Szövetség honlapján.

Szerkesztette: Tamássy Bíró Magda

2


Bartis Timea Segítő Mária Katolikus Gimnázium, Csíkszereda, Románia

1956 IN MEMORIAM SZILÁGYI ÁRPÁD

Az 1956-os forradalom Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. 1956 és következményei Romániában Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően megindult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dejvezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert.Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. Itt a különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése, Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári

3


megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába. A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanués Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése. Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll. Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni. Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan sértő szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászlómarosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt. Az erdélyi események története Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnökének emlékezései alapján folytatódik:

„ Az 1956-os forradalom a zsarnokság ellen indult. Magyarországon bent voltak a szovjet csapatok és úgy Magyarországon, mint a többi Kelet- Európai országban kommunista rendszer volt.A kommunista párt szabta meg azt, hogy mit szabad és mit nem szabad tenni. Kevés volt az, amit lehetett, leginkább ez idézte elő a forradalmi eseményeket. Nem volt szólásszabadság és talán legfontosabb, hogy a magán szektor nem létezett. Minden az állam tulajdonába került. Mindez a népnek nem tetszett és 1956 októberében fellázadt ez ellen az elnyomás ellen. Az előkészületek az akkori értelmiségek, ez értelmiség kör az ún. Petőfi kör köré csoportosult. Részt vettek természetesen az egyetemisták, hiszen minden ehhez hasonló forradalomban az ifjúság áll az élen. Ez érthető is, hiszen a fiatal nem gondol arra, hogy ha letatoztatják mi lesz a családjával, a fiatalnak nincs veszítenivalója. Ezzel szemen egy felnőtt, egy

4


családos ember másképp gondolkodik. Hiszen ott van a felesége, gyerekei. Tehát az egyetemisták álltak a mozgalom élén. Október 23-án a Műszaki Egyetem diákjai kivonultak Budapest utcáira, majd hozzuk csatlakoztak a munkások és a katonaság. Országos megmozdulás vette kezdetét. A felkelés forradalommá alakult, vagyis a magyar társadalom többségi része azonosult a forradalom eszméivel. Szabadság, függetlenség! Engem az események Kolozsváron értek. Az akkori magyar nyelvű Babeş Bolyai Tudomány Egyetem negyedéves hallgatója voltam, földrajz-geológia szakon. Figyelemmel követtem az eseményeket rádión illetve az újságokon keresztül. Említettem, hogy volt a Petőfi kör, és a Petőfi kör szerkesztette az Irodalmi Újság című folyóiratot. Ezt olvasva tisztában voltam az ottani helyzettel.

1956. október 26-án fellelkesedve a forradalom eszméin, látva hogy egész Magyarország szerte, hogyan lázadt fel a nép, élükön az egyetemistákkal, én is elhatároztam, hogy kiállok én is magyar mivoltom mellett. Írtam egy levelet az Irodalmi Újság című folyóirat szerkesztőségéhez. Ebben a levélben üdvözöltem a Magyarországi forradalmat és keserű szájízzel jegyeztem meg, hogy nálunk, Romániában, ilyen, a Magyarországihoz hasonló események nem történhetnek meg, mert a Securitate, az akkori romániai titkos rendőrség, mindent eleve elfojtana. Ébren őrködnek a kommunizmus fölött. Nos, ebben a levélben, mint mondtam, üdvözöltem a magyarországi forradalmat, ám ez a levél nem jutott el a szerkesztőségig. A Securitate kezébe került és már ’56 novemberében kerestek az egyetemen. Még el kell mondanom, hogy november 1-én, amikor a forradalom a győzött szakaszában volt, megszerveztem az egyetemen egy kivonulást, a kolozsvári Házsongárdi temetőbe. Itt vannak eltemetve Erdély nagyjai, Reményik Sándorral az élen.

Kivonultunk a temetőbe koszorúkkal, virággal, gyertyákkal. Megkoszorúztuk az ismeretlen katona sírját, eközben a Securitate igen nagy figyelmet szentelt ránk. Mindezt azért mondom el, mert mikor letartóztattak, az egyik vádpont ez volt. November 4-én a szovjet hadsereg bevonult Magyarországra és a forradalom győztes szakaszában a kommunista párt vezetését átvette Nagy Imre, aki azonosult a forradalmárokkal. Ugyanezen a napon megalakult titokban egy „árnyékkormány” Kádár

5


Jánossal az élen. Ez a titkos kormány a szovjet csapatoktól kért segítséget, akik tankokkal, harci gépezettel Csehszlovákián keresztül bevonultak Magyarországra. Lehengerelték az országot. Az oroszok leverték a forradalmat. Azok, akik életben maradtak, külföldre menekültek: kb. 200 ezer ember, akik többnyire nyugaton kerestek otthont maguk számára. Miután megalakult a Kádár kormány, itt – Romániában – a kommunista párt utasítására egy üdvözlő táviratot kellett küldeni a megalakult új magyar kormánynak. Ezt a táviratot kellett megszavazza az egyetemen minden évfolyam. Bejöttek hozzánk is, és akkor én felálltam, és elmondtam, hogy ezt a bizonyos táviratot mi nem szavazzuk meg. Ez volt a második vádpont. Ezek után kerestek engem az egyetemen, de közben értesítetést kaptam, hogy a Securiate a nyomomban van. Ezt követően bujkáltam. Az előadásokra kerülő utakon mentem, ám május 20-án letartóztattak. Ekkor utolsó éves voltam az egyetemen és mindez utolsó vizsgám előtt történt. A letartóztatás után a Securitate kihallgatása következett, majd a törvényszéki tárgyalás. Katonai törvényszék ítélkezett (a kolozsvári III. hadtest haditörvényszéke) és hazaárulás vádjával 20 évi kényszermunkára ítélt, mivel a levélben említettem, hogy Erdély a Trianon által jutott Románia birtokába és ez igazságtalan volt. Ezen kívül még 7 év börtönbüntetést szabtak ki rám, amiért november 1-én az összejövetelt a temetőbe megszerveztem. Börtönéveimet Szamosújváron, egy borzalmas épületben kezdtem. 1859-ben építettek egy 4 emeletes épületet. Az emeletek el voltak választva egymástól drótkertekkel, mert a rossz bánásmód miatt rengeteg ember lett öngyilkos. A legfelső emeletről ugráltak le az emberek a betonra, és ott szörnyethaltak. Hogy ezt megakadályozzák, minden emeletet dróthálóval befödtek. A cellák kicsik voltak. Volt egy személyes és voltak akár száz személyes cellák is. Vasajtók voltak, és azon egy kis ablak, ahol beadták a napi eledelt. Négyemeletes vaságyakon aludtunk. ’57 vagy ’58-ban volt egy felkelés a börtönben, mivel rossz volt a bánásmód és az ellátás. Akkor 8-10000 ember volt a szamosújvári börtönben. Tehát el lehet képzelni a felkelés nagyságát. Ezt a lázadást véres megtorlás követte, melynek én is áldozatául estem. Megvertek nagyon és ezután összeszedték mindazokat, akik hazaárulással voltak bezárva, majd elvittek minket Piteşti-re. Piteşti-en egy megsemmisítő táborban találtuk magunkat. Azért vittek oda, hogy ott elpusztuljunk és ezt nem is titkolták, hiszen első percen közölték velünk, hogy: „Élve innen senki nem szabadul meg!” Napi renden volt a verés, rossz volt a bánásmód, éheztettek. Csont és bőr volt mindenki. Az emberek úgy hullottak, mint a legyek. A cellákban „csebrek” voltak és ezekben kellett a napi szükségleteinket elvégeznünk. Nagyon egészségtelen volt, de a cél az volt, hogy minél embertelenebb bánásmódot biztosítsanak, és minél hamarább kikészítsék az embereket. Hiszen a proletárdiktatúra elve, amit már az egyetemen is tanultunk, hogy az osztályellenséget fel kell számolni. A munkásosztály, a munkás paraszt osztály felszámolja az osztályellenséget. Az osztályellenségek közé tartoztak a kulákok, és akik fellázadtak a rendszer ellen, vagyis mi a politikai rabok. Nem lőttek agyon, hanem olyan bánásmódot alkalmaztak, hogy az emberek abba belehaljanak. Rettenetes volt. A cellában, ahol én voltam, 80-an voltunk összezárva. Ha valaki meghalt, még három napig tartottuk, hogy az ő élelem adagját is adják be, és azt egymás között elosztottuk. Válogatás a Rákóczi Szövetség október 23-i pályázatára 2011-ben beérkezett pályaművekből

Én fiatal egyetemista voltam, amikor odakerültem, viszont a rabok nagy százaléka 60 éven felüli volt. Ezek közül egyik sem élte túl a börtönt. Az, hogy én túléltem, a csodával határos, mert papírforma szerint én is ott kellett volna elpusztuljak. 1961-ben Piteşti-ről elvittek (láncba verve) Marosvásárhelyre és egy újabb per keretében, (szintén a kolozsvári bíróság) elítéltek még 22 évre. Tehát a 20 év kényszermunka és 7 év börtönre még rátettek 22 évet. Összesen 49 évre voltam elítélve. Közben nagyon súlyosan megbetegedtem. A TBC minden formája: tüdő-, vese-, bél-TBC utolért. 1964-ben egy politikai amnesztia keretében mégis szabadulhattam. A szocialista gazdaság nagyon rosszul működött és ezért Románia segítséget kért Amerikától. Az amerikai kormány azzal a feltétellel adott gazdasági megsegítést Romániának, ha Románia kiengedi a politikai foglyokat. Így megnyíltak a

6


börtön ajtói és ’64-ben megszabadultam. Jókor jött, hiszen ha még egy évet bent kellett volna maradjak, biztosan nem éltem volna túl. Embertelen környezetet biztosítottak és ebben az embertelen környezetben kellett megmaradni embernek, ami nem volt egy könnyű feladat sokak számára. Itt lehetett látni a létért való küzdelmet, mint az állatvilágban. Az emberek egy darabka kenyérért késhegyre mentek. Úgy gondolták, hogy aki egy morzsával is többet kap, annál nagyobbak a túlélési esélyei. Egyesekből kibontakozott az állat, már elveszítve emberi mivoltát, mint állat úgy gondolkodott. Nehéz volt megmaradni embernek. Szerencse, hogy a foglyok zöme megmaradt embernek, ám a silányabb része elveszítette emberi mivoltát és egyik a másikat megette. Miután kiszabadultam és a dolgok után olvastam, azt kellett látnom, hogy itt, Erdélyben sokkal nagyobb ítéleteket kaptunk, mint a románok. A románok, a saját fajtájukat nem ítélték el, hiszen ugyanazért az ügyért mi kaptunk 15 évet, míg ott 2-3-at. Minket sokkal jobban büntettek, mivel az egyik cél az volt, hogy az erdélyi-magyarságon ezen alkalomból egyet üssenek, amit nagy sikerrel hajtottak végre. Ám megtörni általában nem tudták az embereket. A zöme megmaradt embernek. Voltak, akik behódoltak a rendszernek. Egy tál lencséért, puliszkáért képesek voltak egymást elárulni. Szabadulásunk után a Securitate mindig nyomon követett. Majdnem naponta jöttek a „secusok” és kérdezték, hogy mit csinálunk stb. Aki börtönben volt, az megbélyegzett ember maradt. Nem kapott munkát, aki pedig kapott a végzettségéhez képest sokkal alacsonyabb bérért volt kénytelen dolgozni. A rendszerváltásig nagyon nehéz volt, meg voltunk különböztetve. Mindezek miatt 1988-ban politikai menedékjogot kértem az amerikai kormánytól, amit meg is kaptam. Így kivándoroltam Amerikába a családommal együtt, ahol 1994-ben megkaptuk az állampolgárságot is. Összesen 16 évet éltem itt. Az amerikaiak jól fogadtak, de csak annyi. Az amerikai Vöröskereszt, illetve a követség biztosított nekünk egy házat Missouri államban, Saint Louis városban. Itt kezdtük el életünket az Amerikai Egyesült Államokban. Három év után belerázódtunk az amerikai életbe. A kezdet nehéz volt. Legalacsonyabb bérért dolgozott az egész családom. Aztán évek múltán minden kialakult. Én egy hatalmas bankban kezdtem dolgozni, jó fizetésért. Mindkét lányom elvégezte kint az egyetemet, autót vettem mindkettőjüknek, házat vásároltunk stb. Hogy miért is jöttem vissza? Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy a kisebbik lányomat 2005ben egy elvetemült néger megölte. Ott elhamvaztattuk, majd 2005 augusztusában itt, Csíkszeredában eltemettük. Annyira közelinek éreztem a lányommal való kapcsolatomat, hogy nem tudtam visszamenni Amerikába. A feleségem és a nagyobbik lányom visszamentek, én itt maradtam. És 2005 óta itt vagyok. A másik ok pedig, hogy én Amerikát bejártam keresztül-kasul. Sok szép helyet láttam, de neked elmondom, nem elfogultságból, de olyan szép helyet, mint a Hargita nem láttam. Itt születtem, itt vannak az emberek, akiket ismerek és persze én is székely vagyok. Itt mások az emberek, mint az amerikaiak. Nem éreztem ott magam enyéim között. Nekem itt vannak a szüleim, rokonaim, barátaim, itt van a népem, nemzetem és mindez visszatartott. Tamási Áron is azt mondta, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” és azt kell mondanom, hogy én itthon érzem otthon magam!” Megtorlás A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1. és 4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról. A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött. Egy 1967-es összegző jelentés szerint, 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság

7


megkárosítása); 3663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet. Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956. utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958. között 45. végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát. Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra. Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság. A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per: 2 halálos ítélet, EMISZ-per: 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb súlyt kapott a (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre. Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyokis: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását. A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is. A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/ oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”). Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek. Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.

8


Rácz Márk Debreceni Tudományegyetem

„Rövid ideig éreztük a szabadság levegőjét…” - Egy budapesti pap-tanár emlékei arról a bizonyos 12 napról

Bevezetés Ebben az esztendőben van az 56-os forradalom kitörésének 55. évfordulója. Egy olyan emberen keresztül szeretném bemutatni az akkori eseményeket, aki más dolgok miatt lett híres e hazában és lett elismert a nemzeti-keresztény oldalon. Placid atyát nem kell különösebben bemutatni, hiszen országszerte hívják előadást tartani, ahol arról a kemény közel tíz évről beszél, amikor a Szovjetunióban raboskodott. … Írásomat alapvetően két részre bontanám: az első inkább foglalkozik a forradalmak emlékezetével, összehasonlításával és megítélésével, elsősorban napjainkban. A második rész pedig az atya 56-ra vonatkozó visszaemlékezéseit tárom az olvasó elé. Szintén a második részben ismertetem életét. Azért tartom fontosnak az élettörténeteket, mert azt is megmutatják, hogyan lehetett túlélni a XX. század oly sokféle megfosztását: otthontól, hazától, családtól, munkától, emberi léttől, jogoktól, tulajdontól. Ha elvették a földet, találtak-e új talajt a talpuk alá? Ha elvették a tulajdont, az eszközeiket, mit tudtak helyettük előteremteni létfenntartásuk érdekében? Ha kizárták őket a lehetőségből, hogy képességeiket hasznosítsák, mire fordították szellemi energiáikat? Ha a büszkeségüket kikezdték, vagy emberségükben megalázták őket, tudtak-e ellenerőt mozgósítani, amivel újra építhették önmagukat, családjuk relatív biztonságát, az élethez szükséges alapokat? Sorsukkal megküzdeni vagy sorsukat emelt fővel elviselni nem volt elég, meg kellett őrizni az életkedvet, megtartani a lelkierőt és megmozgatni azokat az energiákat, amelyekkel ki lehetett kerülni a legnehezebb helyzetből is. Interjú-alanyom erre tökéletesen alkalmas a maga 95 esztendejével. 1956 emlékezete napjainkban 1997-ben Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor egy tényekben gazdag könyvet jelentetett meg, Kinek a forradalma? címmel. A kötet egyértelműen bizonyítja, hogy az 1956-os forradalmat a magyarság ugyanúgy magáénak érezte, mint az 1848-as márciusi és az 1918-as őszirózsás forradalmakat. Ugyanakkor a három forradalom különböző utóélete nagy szerepet játszott abban, hogy a nemzet emlékezetében másként rögzültek, torzultak, felejtődtek a megélt események. 1848 egyesítette és ebben az egységben össze tudta tartani a nemzetet olyannyira, hogy csak az osztrák és oroszok fegyveres beavatkozása volt képes leverni a törvényes forradalmának eredményeihez ragaszkodó nemzeti ellenállást. Hazánkat azonban a vereség sem osztotta meg, s a kudarcot vallott császári elnyomó politika kiegyezésre kényszerült 1867-ben. A nemzet pedig nemcsak őrizte, de egyre nyíltabban ragaszkodott és egyre látványosabban emlékezett meg levert forradalmáról és szabadságharcáról, 1848-49 legnagyszerűbb mozzanatait őrizve meg emlékezetében. Ismert, hogy a Kossuth-kultusz sohasem szűnt meg létezni. 1918 szintén egyesítette a nemzetet, de a kommunista szervezkedés lehetetlenné tette, hogy e forradalomban megszületett nemzeti egység fennmaradjon és konszolidálja a frissen megalapozott polgári és demokratikus viszonyokat.

9


1956 ugyancsak nemzeti egységet teremtett, miután megdöntötte a Szovjetunió által ránk kényszerített kommunista diktatúrát, helyreállítva a polgári és demokratikus jogokat, valamint a nemzeti függetlenséget. Ezt a nemzeti összefogást csak külső, azaz a Szovjetunió fegyveres beavatkozása tudta felszámolni, amely ismét visszaállította a kommunista diktatúrát. A reménytelenség kényszere „új realitást” szült, miszerint a magyarság képtelen kiszakadni a szovjet birodalom fennhatósága alól, tehát ennek figyelembe vételével kell a jövőjét berendeznie. Mindezt a hatalmukat visszakapott kommunisták is fennen hirdették, s a történelmi realitás képviselőiként sikerült is az 1956-os forradalmat a nemzet emlékezetében elhomályosítani, értelmetlen és ostoba hőbörgéssé torzítani. Amíg tehát a történelem az 1848-as forradalomnak méltó utóéletet adott, addig ezt az 1918-as és az 1956-os forradalmaktól megtagadta. A helyzet az 1989-90-es rendszerváltással, a kommunizmus világméretű bukásával változott meg. Bár az 1918-as forradalom esetében tovább tart a zavarodottság, de 1956 megítélésével sem lehetünk elégedettek. A rendszerváltó értelmiség visszatért ugyan 1956 nemzetközi jelentőségű örökségéhez, a forradalomra szórt rágalmak és hazugságok özönével elzüllesztett társadalom egy része azonban ezzel nem tudott mit kezdeni. Ma a baloldal és a jobboldal is saját ünnepének tartja a forradalmat. Előbbiek Nagy Imrére és munkatársaira hivatkoznak, utóbbiak a pesti srácokra, a neves (Mansfeld Péter, Tóth Ilona) és névtelen hősökre. Ne feledjük, hogy nemcsak Rajk Lászlót, hanem Nagy Imrét is ugyanaz a politikai irányzat végeztette ki: saját (volt) elvtársaik, a kommunisták. Az, hogy ma csak az egyik személyre emlékezik az ország, külön érdekes, csupán haláluk időpontja és tevékenységük tér el egymástól. Több mint tanulságos szembenézni azzal a ténnyel is, hogy a szovjet elhárítás Budapesten tartózkodó első emberének – Szerov altábornagynak – a felkelők közt is voltak ügynökei, akik tájékoztatták, hogy a harcolók közt is vita folyik: érdemes-e tovább folytatni, de a „legaktívabb részük a harc folytatása mellett van, azzal, hogy ha azt fel is kell függeszteni, akkor egy időre feltétlenül meg kell őrizni a fegyvereket, hogy a megfelelő pillanatban újra fel lehessen lépni.” S bár a jelentés azt is megállapította, hogy a megyei és járási székhelyeken „szétszaladtak a helyi szervek és pártmunkások”, s a forradalmi bizottságok tevékenységüket „az állambiztonsági szervek lefegyverzésével kezdték”, ugyanakkor bizakodva szólt arról, hogy „Budapesten az új belügyminiszternél (Münnich Ferenc) megtartott tanácskozás után elkezdték újra a munkát az államvédelem és a rendőrség kerületi szervei. A provokációk elkerülése végett az államvédelem munkatársait rendőrruhába öltöztették át.” Fontos azt hangsúlyozni, hogy az országban nem várva központi utasításra, a helyi lakosság „létrehozta a maga forradalmi szerveit. S miután az ország területén ezek a szervek mind számosabbak lettek, megszületett a döntés, hogy központilag próbálják befolyásolni a folyamatot. Az a kádári terv ugyan nem sikerült, hogy a kommunisták az események élére állnak, de az igen [...], hogy beépüljenek, mintegy a forradalom lendületét csillapítandó.”1 1956. október 28-30-a a forradalom győztes fordulata, a történtek forradalomként való értékelésétől a többpárti kormány megalakulásáig. Október 28-a után a magyar nép döntő többsége a forradalom és annak kormánya mögé sorakozott. Kettős hatalomról akkor lehet beszélni, ha a társadalom egy jelentős része a másik oldalon is áll. Erről azonban 1956-ban szó sem volt, november 4-e után sem, hisz az ország döntő többsége szemben állt a szovjet szuronyokkal hatalomra juttatott Kádárkormánnyal. A november 14-én megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanácsról Kádár és társai is tudták: „az adott történelmi pillanatban nem csupán a munkásság érdekképviseletét vállalták a hatalommal szemben, hanem jelentős nemzeti politikai erőt is képviseltek...”. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Kádár-kormánnyal szemben november 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, november 29-én pedig az Összegyetemi Forradalmi Bizottság, mely a magyar egyetemi és főiskolai hallgatóságot tömörítette, akkor látható, hogy a magyar társadalom megszerveződött a szovjetek által rákényszerített hatalommal szemben. S épp ez az egyöntetű társadalmi ellenállás volt az, melynek hatására – december elején – a Kádár-féle vezetés a fegyveres fellépés mellett döntött; Marosán december 8-i kijelentését idézve: „Mától kezdve lövünk”. S ezt követték a decemberi sortüzek – köztük a legkegyetlenebb, mintegy 49 halottat követelő salgótarjáni – amelyek során a 1

Kahler Frigyes- M. Kiss Sándor: Kinek a forradalma/ Püski Kiadó Budapest, 1997. 97. o.

10


pufajkások meg sem próbálták a tömegoszlatást, hanem egyből a tömegbe lőttek, sőt közben még tárat is cseréltek és tovább lőtték a már menekülőket. A megtorlás kapcsán külön is szólni kell arról, hogy a kutatásnak mindmáig nem sikerült megállapítania a forradalom után kivégzettek hozzávetőlegesen pontos számát, amelyet 229 és 400 közé tesznek a különböző feldolgozások. A bírói ítélet alapján kivégzettek száma megközelítően 400 fő volt. De a 229 is nagyon nagy szám, ha az emlékezetünkbe idézzük, hogy Haynau rémuralma idején 120 forradalmárt és katonát végeztek ki. A bírósági tárgyalások komédiára emlékeztettek, amikor is az előre halálra ítéltekkel eljátszatták a tárgyalást, mintha ettől függne a büntetésük és az életük. Így a hatalom még azt is megtehette, hogy az akasztófa árnyékában álló némelyik vádlottat a forradalom részbeni megtagadására kényszerítse, mielőtt bitóra küldené. Külön is fel kell hívni a figyelmet a Nagy Imre és társai elleni per ismertetésére, amelyből kiderül, hogy Moszkva akarata és az MSZMP véleménye teljesen megegyezett abban, hogy az említetteket a legsúlyosabb ítéletekkel kell sújtani. Jellemző, hogy amikor a szovjet vezetés nemzetközi érdekeivel – rövid időre – ellenkezett a magyar forradalom vezetőiek szigorú elítélése, akkor Kádár a következőket mondta. „Mi inkább az elnapolás mellett vagyunk, mint hogy enyhe ítéletet hozzunk most.” A kijelentés önmagáért beszél, nem is szólva arról az „elszólásról”, hogy az ítéletet „mi hozzuk”, azaz a pártvezetés.2 Az 1989-es események is arról tanúskodnak, hogy az akkori hatalom nem bízott a népben, az újratemetést is közel 300 ügynök vigyázta. A rendszerváltás politikai értelemben ugyan végbement, a gazdaságira is várni kellett 20 évet, azonban a fejekben, a lelkekben mind a mai napig nem történt ez meg. Dolgozatom második részében a személyes emlékeket helyezem előtérbe, hiszen akkor, amikor megszólalton Placid atyát, rajta keresztül megelevenedik a magyar történelem egy dicső, de rövid időszaka. Mindenekelőtt ismertetem azt, hogy ki is ő valójában. Placid atya élete röviden Dr. Olofsson Károly, Placid Rákosszentmihályon született 1916. december 23-án. Végzettségét tekintve bencés szerzetes, tanár. Édesapja svéd származású. 9 éves korában került a Budapesti Bencés Gimnáziumba, ahol 16 évesen érettségizett. Ezt követően a Szent Benedek Rendjébe lépett be 1933-ban. Pannonhalmán teológiát, a müncheni Ludwig Egyetemen német nyelvet tanult 1935-ben. Magyarországon magyar-német bölcsész szakos tanári oklevelet, doktorátust szerzett 1939-ben, ebben az évben szentelték pappá. Káplánként tevékenykedett Győrszentivánban a következő évben. Egy évig aztán tábori lelkész, gimnáziumi tanár. A Szociális Testvérek Társasága egyházi tanácsadója 1945-ben. 1945-ben Placid atya a Független Kisgazdapárt listáján, a Keresztény Női Tábor színeiben országgyűlési képviselői mandátumhoz jutott, bár rögtön le is mondott róla. Így nélküle kezdte meg parlamenti munkáját Magyarország első női képviselőjének, Slachta Margitnak pártja. Pannonhalmán letartóztatták. A szovjet katonai hadbíróság a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztésre ítélte, a GULAG - ra internálták (1946). Tíz év után szabadult. Ezt követően nem kapott működési engedélyt mint pap és mint tanár sem. Fizikai munkás a pesterzsébeti ládagyárban, majd az ORFI-ban betegszállító, mosodai munkás, mosodavezető. Nyugdíjazása óta kisegítő lelkész a Budai Ciszterci Szent Imre plébánián. 1956-os emlékei A Bartók Béla úton található lakásában fogadott 2011. október 4-én, ahol kedélyesen elbeszélgettünk életének azon szakaszáról, amikor – 10 év után - már ismét szabad emberként járhatott Pest utcáin. Köztudott, hogy egy esztendővel korábban: 1955. november 25-n tért haza Magyarországra kényszerű szovjet fogságából.

2

Salamon Konrád: A mi forradalmunk In. Új Forrás 1998. augusztus

11


2011. október 4-én beszélgettem vele erről a témáról, s így emlékezett vissza: „Megbélyegzett ember voltam, akit hadbíróság ítélt el, mégpedig a szovjet BTK 58§ (2), (8) és (11) bekezdése alapján. Tehát elitét ember lettem 10 éven keresztül. Nem kaphattam lakhatási engedélyt Pannonhalmán, azonban első utam mégis oda vezetett. Ott közölték velem, hogy 60 főben határozták meg a bencések számát, így nem maradhattam. A Bartók Béla úton levő lakásba viszont kaptam engedélyt, ahol akkor édesanyám lakott. Tehát lakásom már volt, meg kellett állnom a saját lábamon. Az volt a tervem, hogy segédmunkás leszek, pedig három diplomával, elmehettem volna könyvtárosnak vagy fordító irodába de ez akkor nem volt lehetséges. A Ládagyárban helyezkedtem el végül, ahol darabbéres lettem. A művezetőm, aki egyben az alapszervezeti párttitkár is volt, épp akkor végezte a általános iskola 7. és 8. osztályát. Én csináltam meg neki a magyar és orosz dolgozatait, esténként, munkaidő után. Így ennek következtében sose kérdezte, hogy mit csinálok a fűrészgép mellett, mindig beírta, hogy 200% vagy 201%. 1956. november 7-én kaptam volna meg a vörös munka-érdemrendet, de ebben az évben nem volt ünnep, hiszen október 23-án kitört a forradalom. Ekkor a Forradalmi Munkástanács átminősített órabéressé, ami azért rangosabb volt. 8,60 Ft/óra volt a díjazásom. Aztán januártól, amikor újra visszajöttek a kommunisták, visszaminősítettek darabbéresnek. Ám a művezető még nem végezte el az iskolát, így újra sztahanovista lettem, így kaptam volna meg 1957 augusztus 1-én a csillagot, de előtte néhány nappal véletlenül levágtam az egyik mutató ujjam. Erre kaptam egy fegyelmit, hogy 6 hónapra kivontam magam a népgazdaság termelő erőiből. Ezt követően az egészségügyben helyezkedtem el, az ORFI-ban lettem mosodás. Ezt 20 évig csináltam, majd innen mentem nyugdíjba, azóta – immár 35 éve – „eszem az állam kenyerét”. 1956-ban megbélyegzett páter voltam, aki a Ládagyárban dolgozott, igyekeztem nem feltűnni. Itt azonban a vezérigazgató egy 1919-es kommunista volt, aki eredetileg villanyszerelő volt, majd a 20-as években Franciaországba emigrált. Vele időnként franciául beszélgettem. 56-ban még a szakszervezeti főnök is készítette a kokárdát. Januárban azonban munkásőr lett. Köztudott, hogy nem sokáig tartott a forradalom és szabadságharc, azonban ekkorra esett a halottak napja: november 1-2. Közben sztrájk is volt, nem dolgoztak az emberek. Kisberg Imre székesfehérvári segédpüspök volt a plébános Dunabogdányban, neki segítettem misézni és gyóntatni. Ezt előtte jeleztem a vezérigazgatómnak, aki megengedte, hogy elinduljak. Azonban nagy kérdés volt, hogy miként jutok el oda. Az igazgató végül a rendelkezésemre bocsátotta a vállalati kocsit és egy sofőrt. Még előtte, tehát 23-án jött az alapszervezeti párttitkár, hogy délelőtt Piros László belügyminiszter engedélyezett egy tüntetést, aztán fél óra múlva újra jött, hogy betiltotta. Aztán mégis megengedte. Mindezt lehetett hallani a Csepeli Vasmű dolgozóitól is, hiszen az ottani dolgozók a vállalat teherautóján mentek tüntetni a Bem József szoborhoz. Én azonban már öregnek számítottam, meg ahogy említettem: megbélyegzettnek is számítottam, nem akartam bajt magamnak. Azonban amikor leszálltam a közelben levő elemi iskola előtt a 6-os villamosról, azt hallottam, hogy a kisgyerekek mind azt kérik, hogy „ne keljen többet orosz nyelvet tanulni”. Ugyanis nem szerették az orosz nyelvet a magyar gyerekek. A Sas hegyen előadást tartottam egyetemistáknak, este 18.00-ra. Tudhattak már valamit, mert ezt az előadást már nem tudtam megtartani, hiszen a fiatalok mentek a Rádió épületéhez. Szörnyű volt hallani, hogy mentőautóval mentek az ÁVO-sok, aztán tüzet nyitottak. Sztrájk volt, kijárási tilalom és nem működött a közlekedés sem. Másnap, tehát 24-én kimentem a Körtéri Mozi irányába, amikor megláttam, hogy Kelenföld felől 20 tank jött, békésen a városközpont felé. Az első tankban állt egy szovjet őrnagy, akit deréktól felfelé lehetett csak látni. Vele kellett, hogy beszéljek, mivel azt kérdezte, hogy hol a parancsnokság? Mondtam neki, hogy olyan nincs, hiszen ez egy spontán felkelés volt. Ha beljebb mennek a tankokkal, elérik a Duna partját is. Ezt követően visszamentem a járdára, ahol jött velem szembe két rendőr, de már nem volt a sapkájukon vörös csillag. Kérdezték tőlem, hogy mi történt? Elmondtam nekik is, erre el is küldték őket, „melegebb éghajlatra”. Szerencsére ezt magyarul mondták, így nem értették az orosz elvtársak, én pedig nem fordítottam le nekik. Október 25-én épp a Körtéren sétáltam, amikor jött egy teherautó, ami pillanatok alatt megtelt és indultak is a Kossuth térre tüntetni. Ott is szörnyű dolgok történtek, legalább 500 ember halhatott meg aznap. Két nappal később jártam csak arra, de még akkor is csúnya dolgokat láttam.

12


Nem volt elég ennivaló, a bódékból a kofák árusítottak. Nekem karfiolt sikerült vennem, meg egy füzér vöröshagymát. Egy teherautó hozott kenyeret, valahonnan vidékről. Dobálták le a platóról, az emberek boldogok voltak. Az utolsó kenyeret egy fiatalember kapta meg, azonban ekkor futott oda még valaki, de neki már nem jutott. Erre az illető térdén kettétörte a kenyeret és felét odaadta a későn jövőnek.

Elmondható, hogy arra a rövid időszakban éreztük és élveztük a szabadság levegőjét. Itt lakott a Bartók Béla úton az a fiatalember, aki kövekből barikádot emelt. Emlékét azóta már egy emléktábla is hirdeti. Ebben a rövid időszakban keletkeztek pártok is, például a Szabadság Párt vagy Demokrata Párt. Egyik nap a Molnár utcába mentem, egy ilyen párt székházába, ahol egy fiatalemberrel beszéltem. Mivel ékkoriban tiszta embernek számítottam a forradalom szemszögéből, hiszen - érthető okokból – nem kerültem kapcsolatba a Rákosi-féle időszakkal, többen is gondoltak rám, mint lehetséges támogatóra. Amíg Dunabogdányban voltam november elején, többen is kerestek a lakásomban, de csak édesanyámat találták ott. Neki adtak át szórólapokat és elérhetőséget. Visszatérve a Molnár utcára, azt mondta nekem ez a fiatalember, „hogy össze kell fogni, hogy ne az legyen, mint a Horthy-érában, hogy olyan sok protestáns legyen vezető szerepben”. Erre én sarkon fordultam és otthagytam őket, hiszen nem ez volt a legfontosabb dolog, amivel törődni kellett volna. De ezt neki is megmondtam azért. Akkor nem az volt a lényeg, hogy ki milyen vallású és milyen posztot vállalt, hanem a magyarság szállt szembe a kommunizmussal, az volt a legfontosabb dolog. Az unkabátyám és családja is itt lakott nálam ezekben az időkben. Ő malomellenőr volt valahol egy pest megyei kis településen, azonban tudott lisztet szerezni. Ezen kívül egy tejipari központban egy volt rabtársam brigadérosként dolgozott. Innen 20 literes kannákban hordták a tejet. Ezekben a napokban teljesen természetes volt, nem fizettek érte, tehát ingyen volt. November 4-én vasárnap is mentem tejért, de ekkor már észrevettem, hogy be volt ásva a környéken két szovjet löveg és lőtték a várost. Mellette tudtam eljönni, hiszen ott nem volt baj, ott nem volt lövöldözés. A lakásomban miséztem, ami szabad volt akkoriban. Teljesen tele voltunk. Azonban akkor még nem foglalták el ezt a városrészt (XI. kerület), legutoljára is a „Vörös Csepel” esett el. November 5-én ismét jöttek a szovjet tankok Kelenföld irányából, pont a házunk előtt álltak meg és lőtték a Móricz körteret. Azonban onnan is lőttek, igaz csak géppisztollyal. Közben sokan lemenekültek a ház pincéjébe, ahol hangosan imádkoztak. Egy fiatalember, aki cserkész volt, majd a BME hallgatója, szintén harcolt és ebből a házból való volt. Ő aztán Svájcba menekült 56 után. Még egyszer hangsúlyozom, hogy nem voltam alkalmas arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek, hiszen meg voltam bélyegezve. Egyszerű betanított munkásként dolgoztam ebben az időszakban, tehát 1955-57 között. Nem voltam a Köztáraság téren sem október 30-án, de hallottam arról, hogy mi történt ott. Ezt a teret korábban Tisza Kálmán térnek nevezték, ma pedig már II. János Pál nevét viseli.”

13


Végkövetkeztetés Placid atya személyes emlékei is közelebb hozhatják az 55 évvel ezelőtti eseményeket a mai fiatalsághoz. Jól hallható a sorok között, hogy mindenben támogatta a felkelőket, de csak saját eszközeivel. Ami egy egyházi személytől elvárható, tehát nem vett részt a fegyveres harcokban, sem komolyabb tüntetésen. Ebben közrejátszhatott az akkor még friss élmény is, amit Szibériában szerzett. 40 évesen az ember már amúgy is bölcsebb és nem olyan forrófejű, mint egy gimnazista vagy akár egy egyetemista fiatalember. Édesanyját 10 évig nem láthatta, talán nem is akart kockáztatni egy újabb, esetleges büntetést. Tudomásom szerint nem is kellett felelnie a megtorlás időszakában 56-os tetteiét. Származása, neveltetése, papi foglalkozása, GULAG- múltja mind abban erősítette meg, hogy valóban a kommunizmus ellenfele. Azé az eszméé, amely 1917-1991 között 100 millió ember halálát okozta a Földön. Gazdag és változatos életútja azt mutatja meg, hogy sosem szabad feladni, sosem szabad feladni a küzdelmet. Hitet meríteni pedig Istenből lehetséges leginkább. A saját erejéből azonban támogatta a forradalom eszmeiségét, vagyis legyen szabadság az országban, ne legyen félelem az országban. Személyes történetei éppen nem azt mutatják, hogy ő bárhol is szándékosan a középpontban lett volna. Ellenkezőleg: szerénysége, nyílt és őszinte hozzáállása azt tükrözi, hogy a háttérben segít, ugyanakkor személye nehezen pótolható. Igaz az, hogy a kisemberek is egy-egy csodák az élet folyásában. A reményekkel teli 12 nap után még egy ideig megmaradt a bizalom, hogy újra lehet kezdeni, azonban ez 1957. május 1-én szertefoszlott… Végül ismertetem, hogy Ottlik Géza3 a miként emlékezett vissza ezekre a napokra: "Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin - mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. (...) A rongy, a talán túlságosan ronggyá vált élete - senkinek sem drágább, mint a haza absztrakt becsülete. Lássa meg az arcokat, vegye észre rajtuk (...) a megkönnyebbült nyugalmat! Mert ez a döntő: nem bátor elszántság, nem hősies vakmerőség, hanem ez van a szemükben: boldog megkönnyebbülés. Mennek együtt vagy külön, mély, boldog nyugalommal neki a tankoknak, a rájuk célzott ágyúknak, gépfegyvereknek. Semmi nem drágább nekik, mint a visszanyert emberi méltóságuk”.

3

Író, műfordító (1912-1990)

14


Gacsay Gábor László Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium, Szepsi, Szlovákia

Gyerekekből hősök lettek Feri bácsi Komjátiból Amerikába 1956, 1956, 1956… számomra gondolkozás nélkül eszembe jut az egyik szabadságharc, amely az én családomat ugyan nem, de másokét nagyban megváltoztatta. Sokaknak egyáltalán nem mond semmit ez az év, mert vagy nem hallottak róla, vagy egyszerűen nem érdekli őket és csak elsiklottak több ezer ember sorsfordító éve felett. Ugyanis ekkor kb. 200 000 értelmiségi hagyta el az országot. Három fő hullámban érkeztek magyarok az USA-ba, valamint Kanadába: I. az I. világháború után, a II. világháború után és az 1956-os forradalom vagy szabadságharc leverése után. Volt, aki az akasztófa, volt aki a golyó, a börtön, a kínzás vagy egyéb keserves büntetés elől menekült. Az első személy, aki eszembe jut az 1956-os forradalomról, az egy ismerős, idős úr aki fiatalon, 19 évesen disszidált az Egyesült Államokba. Nagyon kalandos, ámbár annál veszélyesebb módon tudott átjutni az akkor különösen szigorúan őrzött nyugati határon. Az akkori, talán egyetlen hírforrása a határon kívüli vagy vidéken élő embernek a Szabad Európa nevű rádió volt, amely kisebb megszakításokkal, zavarásokkal, de folyamatos közvetítést nyújtott a Budapesten és több vidéki nagyvárosban zajló tüntetésekről, később a disszidensek sikeres megérkezéséről nyugatra. Az előbb említett ismerős, idős urat nem fogom teljesen felfedni, csak Z. Ferencnek fogom nevezni, illetve Feribácsinak. Z. Ferenc egy hozzám közeli faluban született és ott, Komjátiban, a szomszédos faluban végezte a 8 általánost. Ez az ember nagyon szeretett itt a Bódva völgyében élni, ismert itt mindent és mondhatni mindenkit. Felmenői juhászok, kisnemesek, illetve gazdák, innen ered a természet iránti nagy szeretete is. Mindezt a kommunizmus rontotta el, a kommunizmus miatt kellett, hogy elhagyja azt a tájat, amelyet mindennél jobban szeretett. Ugye a kommunizmus tönkrevágta a parasztságot, a szabad gazdálkodókat, ennek hatására választotta ő a műszaki pályát. A műszaki érdekeltséghez jókora szorgalom is társult, ami jó diákká tette Feri-bácsit, aki a miskolci Soltész Nagy Kálmán utcai gépipari technikumba iratkozott be, a villamossági részlegre. Sikeresen leérettségizett és a Miskolci Építőipari Vállalat villamossági csoportjánál vállalt munkát. Épp Forró-Encsen jutott el hozzá a hír 1956. október 22-én rádión át, hogy a budapesti, miskolci, debreceni, szegedi, pécsi, soproni egyetemeken diákgyűlések vannak. Másnap rádión keresztül megtudta, hogy Budapesten a Petőfi szobornál megkezdődött egy tüntetés és a diákokon kívül nagy tömeg csatlakozott hozzájuk. Következő nap ismét rádiót hallgatott munkatársaival munka közben. 25-én Miskolcra tartott motorkerékpárján és látja, ahogyan Gáti miskolci rendőr őrnagyot felakasztják. Ugyanezen a napon menekül el Gerő is. Debrecen után a parlament előtt kb.500 embert lőnek le az ÁVH-sok. 26-ára országossá válnak a tüntetések és már mindenki tud a forradalom kezdetéről és érzi annak következményeit. Aznap Z. Ferenc a miskolci rendőrség előtt volt, amikor az egyik ablakból tüzet nyitottak a tüntető csoportra és kb.18-22-en a földön maradtak. A miskolci emlékművön 27 név található, ám ezek között már ott van azok neve is, akik később haltak hősi halált. Feri bácsi motorja mellett lőtték agyon M. Emese 14 éves kislányt, ő karolta föl a kislányt először. A tömeg pánikba esett és mindenki sikoltozni, rohangálni kezdett , a sok sérült jajgatott, sírt, hallgatott. A miskolci forradalmárok vezére Nagy Attila, tisztes foglalkozása színész, megkérte Feri-bácsit, hogy adja át a Csepel-motorkerékpárt, de ő nem adta, így Nagy Attila mögéje pattant és a vezér parancsára a szentpéteri tüzérlaktanyához hajtottak. A laktanyában szolgált katonaként Feri-bácsi Vilmos bátyja is, aki híradós volt. Előre! - kiáltott Feri-bácsi, hogy ne lőjék őket le, hogy ő az, Feri. A szovjetek sohasem bíztak igazán a magyar honvédségben, ezért is vettek mindent filmre, fényképeztek mindent le és ez a forradalom leverése után nagy segítséget nyújtott az azonosításban. Magyarul mondva az ÁVÓ igazán mindenről és mindenkiről tudott, tudott valami olyat, amivel sarokba tudta szorítani a másikat, ezért is köpte be sok sarokba szorított a másikat.

15


Az első igazi sortűz Debrecenben volt 23-án 18:00 órakor, pedig akkor Pestről az ÁVH-tól még az a parancs jött, hogy ne lőjenek a tömegbe! Tehát Komócsin Zoltán parancsot szegett, amikor azt parancsolta, hogy likvidálják a demonstrációt. Az első páncélost a Nádor utcánál vetették be elterelésként, hogy a tüntetők a másik irányba meneküljenek, ahol már az ávósok hada várta őket. Október 27-én Miskolcon a sortűzre válaszolva felakasztottak pár ÁVÓ-s tisztet egy szovjet emlékműre. Az emigráció gondolata sem született meg azonnal, hanem szépen érett Feri-bácsi fejében épp úgy, mint a forradalom az országban a kommunizmus kizsákmányoló, romboló, tipró cselekedetei ellen. A hír, hogy a szovjet páncélosok nem ki, hanem bevonulnak, csak október 30-án érte el Z. Ferencet egy lakodalomban, ott másod-unokatestvére, B. Mihály azt javasolta, hogy szökjön meg vele Amerikába, neki kint él a nagyapja Ohio államban. November 4-én a szovjet csapatok elzárták az Ausztria felé vezető utat. Nyugat megtagadta a magyarság segítségkérését. Elhatározták, hogy még megvárják a helyi búcsút, és lelépnek innét. November 20-a táján elindultak ketten Budapestre, majd Győrbe, de tudták, hogy a ruszkik már mindenütt razziáznak, ezért Győr előtt leugrottak az éjszakai járatról és a mezőn folytatták útjukat. A legszomorúbb, hogy igazán senkinek sem mondhatták el tervüket, még azt sem, hogy egyáltalán mennek valahova, semmit! Az egyetlen lehetőségük a Fertő-tó volt, pontosabban annak mocsaras, lápos része, ahová sem gyalogosan, sem gépekkel nem ment az orosz hadosztály ellenőrizni. Az egész határ a ruszkik fennhatósága alá került, ők cirkáltak ki tudja hány helikopterrel, tankkal, gyalogossal. Hajnali 4 órakor elérték az osztrák határt. Az egész olyan volt, mint egy fantáziadús, izgalmas akciófilm. A határ átlépése után hihetetlen dolgok történtek velük: az osztrák lakosság, fiatalok, középkorúak, de idősek is az autóikkal várták őket. Forró kávéval, teával, étellel és élelmiszercsomagokkal várták a menekülő magyarokat! Innen egy Reeid nevű, valószínűleg katonai objektumba vitték őket, ahol egy héten át regisztrációra vártak, s ahol nem csak személyes adataikat vették fel, de meg kellett adniuk úti céljukat és az esetleges ott élő rokonok nevét és címét is. Innen egy zenés program keretében a Szabad Európa rádió adásában egy rövid üzenetben értesítették az otthoniakat. A család, mivelhogy régóta nem hallott Feri-bácsiról, egész napokat töltött a rádiónál és hallgatta, hátha bemondanak valamit, valamit ami összefüggésbe köthető vele. Az üzenet december 10én érkezett, ekkor nagy kő esett le a család, de főleg a már korosodó szülők szívéről. Az osztrák táborból a Németországban lévő Brémer-Havenbe viszik őket, ahonnan egy 4-5000 férőhelyes hajóval elindulnak Amerikába. Az USA-ba január 1-én érkeznek meg, pontosabban New York kikötőjébe. A fiúk ámulatba estek a hatalmas kikötő és város láttán, amely ma már a világ egyik legnagyobb városa, 8 egyeteme, 3 repülőtere és az államok legnagyobb kikötője is itt van. Először a Camp Kilmerk-be kerültek, majd onnan Pensylvanián keresztül Ohio államba, pontosabban Clevelandbe. Az ottani lakosokból 50-60 000 beszélt magyarul. B. Mihálynak az apja itt dolgozott és hozzá jöttek. Az öreg nagyon rendes volt velük, intézett munkát a munkahelyén a közeli gépgyárban, és bérelt egy lakást nekik egy hónapra. Ennél többet igazán nem is kívánhattak volna. Esztergályosként kezdett Feribácsi 1dollár/óra díjjal. A jenki ugyanezt 6-ért csinálta. Mindent beleadott, és nem hiába, hiszen a második hónapban már rajzolóként dolgozott, de fizetésemelést így sem kapott, ezért elment egy másik céghez. Ott 6 hónap után meg is kapta a 6 USD/óra díjat. Z. Ferencet áthelyezték Connecticutba, ahol szintén ezen gyár alkalmazásában dolgozott. Bridgeportban 2 magyar templom is működött. Itt találkozott újra régen látott bérma-keresztapjával is. Nyelvtudását egy éjjeli iskolában egészítette ki és kijuttatta az érettségi papírját is. Nagyon előnyösen jutott ott lakáshoz a néger negyedben, ezt az egyik munkatársa intézte neki, aki szintén néger volt és nagyon ragaszkodott Feri-bácsihoz, aki a mai napig tartja az akkori munkatársával a kapcsolatot. Egy olyan lakás a fehér-negyedben kb.200USD/hónap lett volna. Így 5órai munkával megkereste a lakbért és szép kis összeget tudott félretenni havonta. 1958 őszén munkanélkülivé vált, mert az összes emigránst elbocsátották az államokban. Ilyen még nem volt Feri-bácsi életében, hiszen mindig volt mit csinálnia a réten, mezőn, erdőben. Nem volt mit tenni, egy szintén emigránssal, T. Lajossal összefogtak és kaszálni kezdtek. Mindig az árak alá mentek és még karbantartási munkákat is vállaltak. Télen még a kanálisokat is tisztították, hogy valami tőkét építsenek és ő maga ezalatt természetesen folytatta az éjjeli iskolát. Találkozott egy már ott-született magyarral, D. Gyulával, akinek családi vállalkozása volt, egy autó-hűtő javítója az öccsével és a sógorával közösen. Ő ideiglenes munkát ajánlott neki megszabott időre. Itt újra lendületbe jött és áttervezte az egész műhelyt és ezt a tulajdonosok el is fogadták és átépítették az egész műhelyt, korszerűsítették, egyszerűsítették a munkamenetet. A tulaj barátnőjének a

16


lánya nagyon megtetszett Feri-bácsinak. Közben folyamatosan megvásárolta a részeket a családtagtól és D. Gyulától is megvette, így lett az övé az egész szerviz. 1958 telén ismerte meg Joyce-t és 1959. szeptember 5-én már össze is házasodtak. 1960-ban megszületik fiuk, aki operaénekes, és egy bankban dolgozik szintén operaénekes nejével. Később született még két fiú és egy lány gyermekük. 1965-ben kapott Z. Ferenc amnesztiát, de akkor még nem hitte el. Apja is azt üzente, hogy ne jöjjön haza, mert elkapják. 1966-ban azonban hazajött 2 hétre, mert apja beteg lett, halálos beteg. 2 hónap múlva meg is halt az idősebb Z. Ferenc. Feri-bácsi 50 év alatt csupán ötször volt itthon. Édesapja halálában az is közrejátszott, hogy 1957-ben elvitték és agyba-főbe verték, majd belázasodott és aztán jöttek a zaklatások, kihallgatások és különböző hercehurcák. Aztán jött a tárgyalás és 2 évet kapott. Ezt a miskolci fogdában le is ülte. Később meghalt édesanyja is és már csak a testvérei maradtak, de már ő sem fiatal, úgyhogy nem tudja, mikor jön újra ’haza’, de reméli, hogy minél hamarabb! Az 1956-os szabadságharcban rengeteg gyerek, 14-18 éves fiatal küzdött és vesztette életét a hazáért! Sokuknak nem volt igazi fegyvere, csak a Molotov-koktél amely csekély, gyenge fegyver volt a páncélosokkal szemben. Bátorságukról, magatartásukról bármelyik felnőtt is példát vehet, hiszen nem mindennapi cselekedetekkel próbálták meg felvenni a harcot a szovjet haderővel szemben. Ha holnap kitörne egy újabb szabadságharc, nem tudom, hogy a mai fiatal, korombeli srácok közül mennyien mennénk ki a rendőrség elé és táblákkal és különböző jelmondatokkal tiltakoznánk a bánásmód és a kormány ellen. Remélem sokan!

Balló Laura Kós Károly Építészeti Szakközépiskola Csíkszentimre, Hargita megye, Románia

Az 1956-os forradalom és szabadságharc Erdély: a Szoboszlay-per egy vádlottja emlékezik Orbán Péter a Volt Politikai Foglyok Hargita megyei alelnöke segített a dolgozatom összeállításában. Emlékeiben még ma is így élnek az ’56-os események: “Orbán Péter a nevem, csíkszeredai lakos vagyok. Benne voltam Romániában a legnagyobb kommunistaellenes szervezetben, amely a kommunista rendszer megbuktatására irányult. 1956-ban személyesen megismerkedtem édesapámon keresztül a szervezőkkel, akik Aradról és Temesvárról voltak. A főszervező Szoboszlay Aladár, aradi katolikus plébános volt, aki beszervezett szinte 300 személyt Erdély nagyobb városaiból, ebbe a szervezetbe. Tehát Temesvárról, Kolozsvárról, Aradról, Vásárhelyról, Csíkszeredából, Brassóból sőt még Bukarestből is voltak. Ennek a szervezetnek az volt a célja, hogy a kommunista rendszert megbuktassa,. A fő szervezőknek kapcsolatuk volt a magyarországi ‘56-os forradalom szervezőivel és úgy próbálták összpontosítani az eseményeket, hogy szinte egy időben kellett volna kirobbanjon Erdélyben is a

17


forradalom, mint ahogyan Magyarországon 1956. október 23-án. De sajnos a mi megtorpantak, valaki megtorpant és elárult, és mivel nem tudtunk cselekedethez jutni, és megkezdődtek a letartoztatások. A letartoztatás 56-ban kezdődött és folyamatosan ránk is sor került. A mi családunkból hárman voltunk letartoztatva, édesapám Orbán Orbán Etelka és jómagam.

szervezetünkből minket elárultak folyt, míg aztán István, nővérem

A kihallgatás 1958. májusában történt, a temesvári Securitate-n. A kolozsvári katonai törvényszék ki volt helyezve Temesvárra és ott történt a tárgyalás. A tárgyalásnak az volt az eredménye, hogy a több mint 200 letartóztatottból 57-en kerültünk a katonai törvényszék elé. Az 57-ben körülbelül 95% magyar volt, voltak németek és románok is. A tárgyalás után az ítélet a következő volt: az 57 személyből tízet halálra ítéltek, négy kapott életfogytiglant, négyen pedig 25 évet és attól a 25-től lefele egészen 5- ig kaptuk a büntetéseket. Én abban az időben, 20 éves koromban 25 -évet kaptam, amelyből 7 évet leültem Románia legsúlyosabb börtöneiben. Megkezdtem Aradon, aztán átvittek Zsilávára, Zsiláváról pedig Galacra, hogy aztán ott vigyenek be a Duna- Deltába különböző munkálatokra. Hát ez a munkálat nagyon nehéz volt, mert sáncásásra, nádvágásra és hasonló munkára osztották be a politikai foglyokat. Én nem kerültem be a Deltába, annál is inkább, mert még letartoztattak a mi ügyünkben Csíkszeredából két személyt és az ő tárgyalásukra engemet visszahoztak Galacról Marosvásárhelyre. A tárgyalás után nem vittek vissza a Deltába vagy Galacra, hanem átvittek Szamosújvárra és ott voltam a börtönben Szamosújváron betettek engem, mivel 25 évre ítéltek, a pincében kialakított cellába, amely kb. 2x3 méteres volt, de olyan nedves volt, hogy a plafonról csepegett a víz és alul pedig beton volt. Nagyon mostoha körülmények között voltunk és úgy is bántak velünk, mert reggel 6 órakor azt a deszkából kiformált ágyat felcsatolták a fal oldalára és este 10 órakor leengedték és egész nap a vizes betonon kellett eltöltsem a napot.

Másfél év után kivettek, betettek munkára és ott Szamosújváron dolgoztam, végül onnan szabadultam meg. De viszont a politikai foglyokkal nagyon-nagyon kegyetlenül bántak, embertelenül annál is inkább, mert a tárgyalás után Temesvárról átvittek Kolozsvárra a börtönbe és ott tartottak addig,

18


amíg az ítéletet kimondták. Az ítélethirdetés után 10 személyt halálra ítéltek. A 10 halálra ítéltet, a 4 életfogytiglanost és minket, a négy 25-évest láncra vertek és úgy tartottak több mint másfél hónapig. Habár kihallgatást kértünk a parancsnoktól, hogy miért vertek láncra, mert mi semmi olyant nem csináltunk, erre az volt a válasz, hogy útra vagyunk készítve. Másfél hónap után a 10 halálra ítéltet estefele értesítették, hogy készítsék a csomagjukat, mert rövidesen el fogják szállítani őket.. Édesapám tőlem a második cellában volt, átkopogtak a falon és az ablakon keresztül értesített, hogy rövidesen át fogják szállítani, viszont azt nem tudja, hogy hova. Ez volt az utolsó elbúcsúzás édesapámtól és utólag tudtuk meg, hogy elvitték kivégezni. 1958. szeptember 1-én, állítólag akkor végezték ki, de ez akkor jutott az én tudomásomra, amikor 1964-ben hazakerültem és próbáltam érdeklődni, hogy mi is történt velük. Végül a dátum tudomásomra jutott, mivel az állami levéltárban megkaptam a dossziéinkat, valamint a kivégzési jegyzőkönyv másolatait és ott írták, hogy 1958. szeptember 1.éjjelén 10-12 –óra között végezték ki, állítólag a temesvári börtön területén belül. Kivégzés után a holttesteket átadták a temesvári főparancsnoknak elhantolás céljából, de itt aztán a film megszakadt. Mi nagyon sokat érdeklődtünk képviselőkön, szenátorokon keresztül is, hogy megtudjuk hol vannak elhantolva, hogy meg tudjuk tenni a végtisztességet, hogy a szülőföld nevében tudjuk eltemetni. De sajnos még 53 év után sem jutott a tudomásunkra, hogy hol vannak elhantolva. Habár nem azért akartuk, hogy bosszút álljunk valakin valamiért, mert ez már 53 év után nem esedékes. Meg akartuk adni a végtiszteletet ezeknek az embereknek, de sajnos nem sikerült. Természetesen 1964-be szabadultam meg, vagyis szabadultunk meg. Románia 1964-ben Amerikától kért gazdasági segélyt és ez a gazdasági segély feltételekhez volt kötve, hogy bizonyos feltételeket kell teljesítsen Románia, azért hogy megkaphassa ezt a segélyt .A feltételek között az egyik pont az volt, hogy ki kell engedni a politikai foglyokat és így engedtek ki. Nem amnesztiát kaptunk mint politikai foglyok, hanem kegyelmet, (graciere). A kegyelem azt jelenti, hogy te szabad vagy, de semmiféle civil joggal nem rendelkezel. A kiszabadulás után nem rehabilitáltak, nem adták vissza jogainkat, hanem 2010-ben Szoboszlay Aladár főszervezőnek a nővére beperelte a román államot, hogy rehabilitálják ezeket az embereket, a Szoboszlay ügyben elítélt személyeket. A tárgyalás 2010-ben volt és a végeredmény az volt, hogy az 1958-ban elítélt 57 személynek az ítéletét semmisnek nyilvánították. Kijött, hogy tiszta ártatlanul ítéltek el, annál is inkább, mert mi cselekedethez nem tudtunk folyamodni, mert árulásnak voltunk az áldozatai. Ez a Szoboszlay szervezet kimondottam a kommunista rendszer megbuktatására irányult. Minket azért ítéltek el ilyen súlyosan, mert katonai összeesküvésnek nyilvánították, annál is inkább, mert Bukarest mellett Turnu Magurele-n volt egy tankezred, és annak a parancsnoka Draganita Constantin is be volt szervezve a szervezetbe és olyan céllal, hogy 1956. októbert 20-án Turnu Magurele-ről fel fog jönni tankokkal Bukarestbe, hogy segítséget adjon a forradalmároknak, de tekintettel arra, hogy elárultak, nem tudtunk csinálni semmit, és a tankezred sem jött fel Turnu Magureleről Bucarestbe. Tulajdonképpen a tankezred parancsnoka nem is kapott konkrét tudomást a szervezetről, hanem a felesége, aki magyar származású volt és vállalta, hogy megbeszéli a férjével. De mivel, hogy elárultak, nem volt lehetősége, hogy kapcsolatot teremtsen a férjével és így ő a szervezetről tulajdonképpen nem is tudott dolgokat konkrétan és ezért nem kapott halálos ítéletet, hanem a felesége életfogytiglanra lett elítélve. 1964-be, mivel kegyelmet kaptunk, ő is kiszabadult velünk együtt. Csíkszeredából többen voltunk a szervezetből, de pl. innen hárman voltak halálra ítélve édesapám és a két Tamás testvér és mind a hármat kivégezték. Úgy ahogy említettem az előbb, 57-en voltunk elítélve; az 57-ből tízet kivégeztek, maradtunk 47-en és a 47-ből jelenleg hárman élünk: a nővérem, aki két évvel idősebb, mint én, és Szárhegyen Ferencz Ervin ferencrendi atya, aki 92 éves. Tehát a politikai foglyokkal nagyon kegyetlenül bántak, banditáknak szólítottak, nem úgy, mint a közjogiakat, akik loptak vagy gyilkoltak. Mi teljesen külön börtönben voltunk.”

19


Somogyi Enikő Kunszentmiklósi Református Gimnázium

Életem legszebb napjai voltak Juci néni visszaemlékezései 1956-ról

Dolgozatomat egy olyan személlyel készítettem el, aki maga is átélte, végigélte az 56 előtti borzalmakat, az 56-os eseményeket és az utána következő viszonylag rövid ideig tartó „lelki felszabadulást”. Matics Károlyné Balázs Juliannát, ismertebb nevén Juci nénit régóta ismerem már. Családi szálak is fűznek hozzá. Idén tavasszal megadatott az a kihagyhatatlan lehetőség, hogy riportot készíthetek vele. Juci néni nagyon sok hasznos és érdekes információt osztott meg velem, ami számomra példamutató és talán a kortársaim számára is az lehet. Megtudhattam tőle az akkori kor igazi nehézségeit, küzdelmeit, nélkülözéseit és próbatételeit. Az 56-os eseményeket saját tapasztalatai alapján közelítette meg, ezáltal személyesebb történetekhez jutottam. Esszé dolgozatom bevezetéseként szeretném bemutatni Juci néni életét, hogy megismerhessük őt. Matics Károlyné Balázs Julianna Szalkszentmártonban született 1931. október 23-án. Visszaemlékezéseiben így számol be élete első szakaszáról: ”Szüleim is tősgyökeres szalkszentmártoniak anyai-apai ágon. Húgom is van, Tercsi, ketten vagyunk testvérek. Édesapám, Balázs József földművelő-termelő gazda saját ősöktől örökölt birtokon. Édesanyám Váli Zsófia föld- és szőlőtulajdonnal és vegyes fűszerkereskedéssel bíró honpolgár. Ő 2 hetes korában elveszítette édesapját az I. világháború idején. A falunk érdemes embere volt. Nagyapám nagy vesztesége volt a családnak éppúgy, mint a hazánknak. A 30-as évek békeidőknek számítottak majdnem a végig. Ekkor éltem gyermekkorom boldog éveit. Láttam a gazdasági élet országgyarapító idejét. Ezután elérkezett az iskolába járás ideje. Tudtam tanulni, tanítóim bíztatták szüleimet a továbbtanulásomra. Dunavecsére a gróf Teleki József Református Polgári iskolába jártam. Ekkor már fújdogáltak a háború előszelei. Éppen hogy csak a trianoni sérelmeink mérséklődtek, de nem merültek feledésbe. Az iskolában tanultuk a szép hazafias énekeket. Tanítás előtt mindig ezt imádkoztuk:” Hiszek Magyarország feltámadásában! ” Ezután nehéz terhek jöttek ránk…” Valóban nehéz terhek voltak a II. világháború eseményei. A beszolgáltatások, gabona-, vágóállat- és pénzadózás. Mind a háború szükségletei. ”Az 1956-os nyáron is alig tudtuk kimenteni a gabonát, pedig éppen csak viaszos érésben volt, mikor a lakosságot összefogásra, segítségre kérték fel, hogy a szalkszentmártoni gabonát arassunk, mert veszélyben van. Emelkedik a Duna. Kemény hideg telek voltak ekkor, sok hóval. A házak tetejéről le kellett húzni a havat, nehogy összeroppanjon a tető alatta. Már alig tudtuk hova rakni az udvarban. Így aztán leve is volt elég.” Majd elérkezett az 56-os év. Magának a 13 napnak a történetét négy szakaszra lehet felosztani: 1. október 23-25. (Parlament előtti vérengzésig) 2. október 25-30. (a Köztársasági téri összecsapások) 3. október 30-tól november 1-ig (a harmadik Nagy Imre kormány megalakulásáig) 4. november 1-4. (a szovjet csapatok bevonulásáig). Az első szakaszban az egyetemisták követeléseket fogalmaztak meg: beszolgáltatások eltörlése, téeszek feloszlatása…). Délután a munkások is tüntettek a Petőfi-szobornál. Miután a tüntetők órákon át követelték, hogy a rádió közvetítse a műegyetemisták pontjait. Késő este az épület védelmére rendelt karhatalmisták tüzet nyitottak a tömegre, amely válaszul fegyvert szerzett, és ostrom alá vette a rádió székházát. A békésen indult tüntetés ezzel fegyveres felkeléssé változott. Ezután nem sokkal a tüntetők ledöntötték a Sztálin-szobrot. 56-ban a nemzeti zászlónkból kivágták a vörös csillagot, amit a szent koronánk helyett tettek oda. Leverték a vörös csillagot (bicskával) a községházákról és a fontosabb központi épületekről. Hajnalban szovjet páncélosok érkeztek Budapestre, megjelenésük azonban nem törte le a megmozdulást, sőt kiszélesült az ellenállók tábora: a felkelés nemzeti szabadságharccá is vált. Nem hoztak eredményt a helyzet rendezése érdekében hozott politikai intézkedések: Nagy Imre kinevezése a Minisztertanács élére, valamint a statárium és a gyülekezési tilalom elrendelése. Azok a vidékiek, akik a fővárosba jártak, azt hozták hírül, hogy sokkal nagyobb a rombolás, mint a háború maga.

20


1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok megszállták Budapestet. Bár a fegyveres összetűzések még egy hétig tartottak, a kérdés, mint annyiszor Magyarország történetében, eldöntött volt. Magyarországnak vissza kell térnie a kijelölt útra. A szovjet vezetés által kiszemelt Kádár lett az, akire a visszatérítés hálátlan szerepe jutott. A szovjet tankokon érkező Kádár nem akart mártír lenni, erkölcsi aggályait hamar legyűrte a hatalom közelségének kézzelfogható érzése. A szovjet főtitkár, Hruscsov december elejei titkos magyarországi tárgyalása után a helyzet megváltozott, mert Kádár szabad kezet kapott. Elkezdődtek a letartóztatások, azaz beindult a megtorlás folyamatának kereke. Az 1956-os magyarországi események jellegét a kutatók általában többféleképpen szokták értékelni. Vannak akik :a „népfelkelés a szovjet rendszer ellen”-nek bélyegzik, mások : Anti-totalitárius forradalomnak, továbbá nemzeti korrekciós forradalomnak vélik. Juci néni így emlékezik erre vissza: ”Fújtak a történelmi szelek. Pattanásig feszült a magyarok tűrőképessége. Úgy a városi, mint a vidéki társadalomnak. Ránk virradt 1956. október 23-a. A hír bejárta az országot, megelégelte a magyar nép az embertelen megszorításokat, megaláztatást. Forrong a főváros, sokszorozódnak a felvonulók, mindnyájan egyet akartunk. Nálunk Szalkszentmártonon, a következő estére összehívták a falubelieket nagygyűlésre, ismertetni az eseményekről a lakosságot. Kidobolták a híreket, mert dolgozok hozták a fővárosból azokat. Szájról-szájra mentek a hírek. Egy vidéki ember, akinek mandulaműtétje volt, ilyen fellángolással a szívében állt ki a harcok közepette: « Gyerünk ledönteni a Sztálin szobrot! ». Se szó se beszéd ment ki pizsamában a tüntetők közé. Ezért a merész tettéért, 6 évi börtönbüntetést kapott. A főparancsokhoz is elment, hogy szüntessék meg az ellenállást és vegyék figyelembe a magyar népnek a jogos követeléseit. Erre ilyen feleletet kapott: « A felső parancs az parancs, a katonának engedelmeskednie kell,és lőni kell »Káosz uralkodott a közellátásban, a szívekben, gondolatokban. Romos volt minden ebben a hadi állapotban.” Juci néni így gondol vissza az aznapi eseményekre: ”A gazdakör nagytermébe gyűltünk össze, miután a Kossuth-nótát énekelve mentünk a főutcán nemzeti zászlónk alatt. Föllelkesülve, nagy örömmel a falu nagy része együtt volt. A színpadi dobogóra felugrott egy lelkes hazafi, a második Petőfi Sándor és emelt hangon kiáltotta: «Gyerünk a fővárosba, ott a helyünk a forradalmárok között». Erre az idős bíró Monoki Mihály szót emelt: «Ne olyan hevesen fiaim, mert még következménye lehet.» Ő olvasott, tapasztalt ember volt. Az események átgondolására intett bennünket és a bölcs magatartásra. «A falusiaknak most vetni kell a búzát, a jövő évi kenyérnek valót, a városi honfitársaink asztalára. Az a dolgunk, hogy élelemmel segítsük a városikat.» Úgy is történt. Ezután elszavaltuk a Nemzeti dalt és mindnyájan fennszóval kiáltottuk: «Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! » Az elkövetkező napokban örömmel hallottuk a kis falunkba szűrődő híreket arról, hogy leverték a csillagokat a középületekről. Vörös zászló helyett a háromszínű nemzeti jelképünket lobogtatta a szél. Nem sokkal ezután, november 4-én ezt a mérhetetlen örömöt a gyász és a fájdalom váltotta fel. Leverték a forradalmunkat. Kegyetlen megtorlás, kivégzések, börtönzések, szabad országokba való menekülés következett. Az itt állomásozó orosz katonák sírtak, hogy haza kell nekik menni. Mondták, hogy nem a magyarokat, hanem az orosz népet kell felszabadítani. Ott is, amit Sztálin véghezvitt embertelen módon: 10 millió ember halt éhen, holott a magtárakban lapult a kenyérgabona. Ezek után a tragikus események után reménykedő szívvel vártuk a változást.” A szabadságharc leverése után egy rövid ideig tartó „lelki felszabadulás” következett, ami a beszolgáltatások megszűntetését is jelentette. Nem kellett többé a terményt beszolgáltatni, nem vették el a gabonát, tejet, élelmet, ezáltal az emberek fellélegezhetek. Ez a mézes-madzag nem tartott sokáig, mert valameddig érezhető volt a hatás, de nem sokáig. A földosztás könnyebbséget okozott a parasztságnak, mivel a nagybirtokos földbirtokokból földhöz tudtak jutni 1945 után, azonban a tagosítás következtében minden újra elveszett. Juci néni ilyen érzéssel gondol vissza a lelki felszabadulás időszakára: ” Hálával teli a szívem mivel megérhettem, hogy hazám felszabadult az idegen hatalmak elnyomásától. Szabadságért küzdő őseink véráldozata árán földünk van.” Juci nénit mindig is érdekelte a történelmünk, hőseink, amiről mesél is kicsit: ”Egyszerű falusi földből élő asszony vagyok, október 23-án betöltöm a 80-ik évemet, ha Teremtőm is úgy akarja… Már 8-10 éves koromtól érdekelt a történelmünk. Rákóczi gyermekkorát már ekkor olvastam. Később a Világtörténelem könyvét átlapozva tudok a sok háborúkról. Az egyik nemzet a másikat akarta igába

21


fogni, így lettek az elnyomottak és a győztesek, a másik eltiprásával. Még mindig tudakozom a történelmünket, a kezdetektől fogva. Mennyi csatát vívott a nemzetünk, hogy szabadok lehessünk, és saját lábunkon állhassunk. Voltak itt már a történelem egén magyar csillagok, ha csak Rákóczit, Kossuthot és Horthyt említem is. Rodostó-Turin-Portugália, és ami még körülöttük azután következett milliók fájdalmával. Nem csodálom, hogy „Himnuszunkat” nem tudom énekelni, mert elszorul a szívem a hallatán. Ezért tettem meg én, ami tőlem tellett 56-ban hazámért. Hazaszeretettel vagyok megáldva és „igazi magyarnak” ismernek.” Az 56-os forradalom és szabadságharc nemcsak a magyar, hanem a 20.századi egyetemes történelemben is nagy jelentőséggel bírt. 1956 októberében és novemberében a világ Magyarországra figyelt. A világ közvéleménye, hála számos nyugati tudósítónak, nagyjából hiteles tudósítást kapott. Ez a pozitív élmény alapvetően meghatározta, sőt részben még ma is meghatározza a külföldiek magyarságképét. Ez a kép abszolút pozitív volt, szemben a korábbiakkal, hiszen a két világháborúban való részvételünket a győztes hatalmak saját szempontjait figyelembe vevő történetírásának egysíkúsága miatt, egyértelműen dicstelennek értékelte. Juci néni pár mondatával zárnám az 56-os esszé pályázatomat. ”Van reménységünk, hogy megszabadulunk a Gonosztól. Én is sokat tettem ezért. Nem rég még nem volt szabad igazat szólni. Hála érte, hogy merünk már beszélni, ha kérdeznek bennünket. Hadd tudja meg a jövő nemzedék is a Valóságot. Nem ellenforradalom, hanem népfelkelés a zsarnokság ellen 56 történése. Figyeljetek fiatalok! A bűnösök még most is mást mondanak, akik félrevezettek, történelmet hamisítottak, hogy ne ismerjétek az Igazságot. Feltesszük a kérdés magunknak, hogy mindezt hogy is bírtuk ki? Milyen fájó emlékeket teremtett ez bennünk? Az Idő kereke forog. A történelem korszaka változik. Az Isten malmai lassan őrölnek, de Ő változatlan az örökkévalóságban. Bízzuk magunkat Reá, mert rendíthetetlen szikla szilárd az alap. Tudom, hogy sokkal okosabb tudós történészek részletesen írnak ezekről az időkről. Amíg erőm engedi, dolgozom, de gondolkozom, ezért is adtam ezt a beszámolót az én időmben történt eseményekről. Nagyon örülök, hogy bár sok küzdelem árán, de magyarnak érezhetem magamat. Tudatni kell az ifjúsággal, amit kiloptak az életünkből. Isten éltesse a magyarságtudatot ébresztgető hazafiakat!” Juci néni által közelebbről megismerkedhettem történelmünkkel, ezáltal talán jobban tudom majd értékelni hazánk történetét, az 56-os szabadságharc hőseit, forradalmárait. Hálával teli a szívem,hogy a pályázat által részese lehettem egy emberi élettörténetnek . Egy hazánkat szerető, falun élő „hősön” keresztül igyekeztem az 1956-os forradalom néhány eseményét bemutatni. Munkámat Juci néni saját költeményének néhány sorával szeretném zárni: Ujjáéledésre Szívembe Teremtőm hazaszeretet oltott, Így bennem igazi honleányt alkotott. Aggódva figyelem drága hazám sorsát, Hozd vissza dicsőségét ősi turulmadár! …Tanultunk-e a történelmi időknek során? Okosan gondolkodik-e ez a nép most már? Tudjuk-e melyik úton kell járni a jövőben? Történelmi idők vannak születőben!

22


Madarász Ádám Vámbéry Ármin Gimnázium, Dunaszerdahely, Szlovákia

Magyarnak megmaradni Esterházy János

A XXI. században a globalizáció folyamatai egymást erősítik, és így maga a nemzeti identitás vált kérdésessé, mert a nemzet egyre inkább beolvad a nagy tömeg világába. Így a körülmények között fokozottan oda kell figyelnünk nemzetiségünkre, illetve magyarságunkra. Miért kéne nekünk külföldi kultúrák elemeit importálnunk, ha nekünk épp ugyanúgy megvan a világlátásunk, és tulajdonképpen csakis ahhoz a világlátásához tudunk tartozni, amelyet a nemzetiségünk határoz meg, mert ez gyökeret ad, gyökér nélkül pedig az ember sohasem fogja megtalálni a hazáját. Tudom, hogy a kor, amelyben élek és sok egyéb körülmény nem predesztinál engem heroikus cselekedetekre, ennek ellenére Esterházy János személye példaképként lebeg előttem, és ösztönzően hat rám. A másokért tenni kész cselekvő felebaráti szeretet, a lelkiismeret, a felelősségtudat, az erkölcsös emberi tartás mind – mind olyan értékek, amelyek mindentől függetlenül mindenkor felvállalhatók. Szüleimmel Lengyelországban jártam, s ellátogattunk a hajdani Auschwitz - Birkenau megsemmisítő - és munkatáborba, ahol 1 100 000 – 1 500 000 főleg zsidó foglyot pusztítottak el. A volt haláltábor ma múzeum, s rettenetes mementó. Ott járva nem tudtam szabadulni a kínzó gondolattól, hogy az emberiség nagyobb fele hagyta megtörténni ezt a bűnt. Vajon mi lehetett ennek az oka? Közöny, kényelem, gyávaság, butaság? Bizonyára mindez sok egyebet sok egyébbel társulva. Könnyebb volt beállni a fanatikusan karukat lendítők közé, s velük együtt ordítani a „feszítsd meg” - et, vagy gyáván megbújni, mint szót emelni és tenni a hatalmas és győzelmes gonosz ellenében. Azon kevesek, akik ezt megtették, megérdemlik, hogy az utókor fejet hajtson emlékük előtt. Eme kevesek közé tartozik Galánthai gróf Esterházy János is, Csehszlovákia legjelentősebb magyar politikusa. Ősei ellenzéki magyar arisztokraták voltak, dédapját 1849-ben a császári katonai bíróság halálra ítélte és kivégeztette, nagyapját a világosi fegyverletétel után császári büntetőszázadba sorolták be. Édesapja szintén katonatiszt volt, kilépett a hadseregből., hátralevő életét a nemzetiségi kérdés tanulmányozására akarta fordítani, ebben csak korán bekövetkezett halála akadályozta meg. Tehát a rendíthetetlen erkölcsi tartást, a meggyőződéséért való kiállás bátorságát családi örökségként kapta Esterházy János, s az utókor iránta megnyilvánuló tiszteltének alapja éppen az, hogy elvei voltak, szilárd erkölcse, és ezekből semmit sem engedett. Esterházy János kitartott küldetése mellett, hogy a felvidéki magyarság szószólója legyen, de képviselte a lengyelek, a ruténok és a zsidók ügyét is. Nem hallgatta el a magyarság sérelmeit, de mindig vallotta, hogy nekünk magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami közelebb hoz bennünket és nem azt, ami eltávolít. Helyesen látta, hogy sem gyűlölettel, sem erőszakkal nem lehet a nemzetiségi kérdést megoldani. Ha azt akarjuk, hogy más nemzetek megbecsüljenek bennünket, akkor mi is becsüljük meg őket. Minden nemzetnek vannak hibái és erényei. Olyan légkört kell teremteni, amely kizárja a gyűlöletet, féltékenységet, és biztosítja a különböző nemzetek között a békés együttélést. Mi adott Esterházynak olyan fölényes biztonságot, hogy a legnehezebb körülmények között is hű maradjon vállalt feladatához és elveihez? Ő maga erről így vall: „Modern és haladó vagyok, beilleszkedem a mai korba, befogadom az új eszmeáramlatokat, de csak kereszténységem és magyarságom szűrőjén át engedek nekik teret az érvényesüléshez.”

23


A keresztény, nemzeti és szociális hármasság marad mindig minden kiindulásunk alapja. Eme tiszta és szilárd eszmei alap tette lehetővé, hogy eleitől kezdve visszautasította a nemzeti szocializmust. Szállóigévé vált mondata: „A mi jelvényünk a kereszt és nem a horogkereszt”, de ugyanilyen határozottsággal szólt többször is a bolsevizmusról, amely szerinte olyan métely, amely ha elterjedne, végleges lelki fertőbe süllyesztené az emberiséget, és megsemmisítené az emberi szellem évszázadok folyamán alkotott értékeit, és újabb százezrek vagy talán milliók elpusztítását vonná maga után. S ez a szilárd eszmei alap adott neki erőt, hogy 1941-ben a szlovákiai zsidók deportálását elrendelő törvényjavaslatot a szlovák parlamentben egyedül ő nem szavazta meg. Döntését így indokolta: „Mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellen[e], mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.” Esterházy egyedülállóan bátor magatartása még a Wehrmacht-tisztekben is csodálatot váltott ki. Egyikük ki is jelentette: „Esterházy János a legbátrabb ember Közép-Európában.” E szavazás alapja nem bátorság, hanem meggyőződés volt! Simon Wiesenthal, a zsidóellenes bűnöket felkutató bécsi dokumentációs központ vezetője szerint diktatúrában nem azt kell nézni, hogy valaki mit mond, hanem azt, hogy mit tesz. Márpedig Esterházynak voltak tettei is! Sok-sok zsidót segített át Magyarországra, ahol tovább egyengette életútjukat, saját kastélyában is bújtatott üldözötteket, híveit felszólította, hogy ne vegyenek részt az elkobzott zsidó vagyon eltulajdonításában. Az üldözöttek támogatásában nem volt személyválogató. 1944-ben zsidók, csehek, szlovákok, lengyelek százainak segített a szökésben. Igyekezett meggyőzni párthíveit és a magyar fiatalokat, hogy ne működjenek együtt német vagy szlovák náci (nácibarát) szervezetekkel. Főleg neki köszönhető, hogy a szlovákiai magyarság nem csatlakozott a szudétanémetek küzdelméhez. Neve fogalom lett, ideál és mérhetetlen bizalom. A szlovákiai magyarság egy emberként zárkózott Esterházy mögé, akiben szinte vallásos hittel bízott. S ő tette a dolgát, igyekezett a szlovákiai magyarságot erősíteni, nem tartva vissza magát a kormány bírálatától. S bár a szlovák vezetőség késlekedett a saját alkotmánytörvényében lefektetett jogokat megadni, még 1944 februárjában is az együttműködés fontosságát hangsúlyozta. „Ki merem mondani, hogy a szlovák-magyar megértés történelmi szükségszerűség itt a Kárpátok bércei alatt.” Szót emelt Magyarország hitleri megszállása ellen, a szövetségesekhez a svájci követségen át juttatta el memorandumát. A nyilas hatalomátvétel után Budapesten bebörtönözték, 1944 végén szabadult, s bujkált a Gestapo elől. 1945 tavaszán az új csehszlovák hatóságoktól a magyarság védelmét kérte. Szavai még ma is aktuálisak, pedig 66 évvel ezelőtt hangzottak el a pozsonyi parlamentben: „Hinni szeretném, hogy ezek a tünetek csak átmenetiek, és hogy be fog következni itt is a józan belátás politikája, mely a »Leben und leben lassen« alapján nyugszik. Mi magyarok hiszünk ebben, mert sajnos a történelem folyamán gyakran jutott a magyarságnak osztályrészül az elnyomás és a perzekúció. De mi szintén a történelemből tudjuk, ezek hosszabb-rövidebb idő multán elmúltak, a perzekúció és az elnyomás idejét a békés munka évei váltották fel, melyek lehetővé tették mindenkinek a nyugodt egymás mellett való élést. Szeretném, ha a szlovák kormány, a törvényhozás és a szlovák közvélemény kellőképpen honorálná a magyarság lojális viselkedését és türelmét. Nem lehet semmilyen kormánypolitika célja az elkeseredés szítása, amelyben minden mindeggyé lesz! Manapság közelfekvő egy történelmi vonatkozású szójáték: ahogy a Bach-korszak elnyomását követte a kiegyezés és az általános fellendülés, úgy követi majd a Mach-korszakot is a megbékülés és boldogulás ideje…” Ezt a példát a mai napig fel lehet hozni. Tiltakozott a kassai kormányprogram magyarellenes pontjai ellen. Amikor a memorandumot átadta Gustav Husák belügyi megbízottnak, lefogták és a Szovjetunióba vitték, ahol tíz év munkatáborra ítélték. A vád szerint Esterházy „meggyőződéses fasiszta, a szovjet hatalom kibékíthetetlen ellensége”. Egy tekintélyes szlovákiai kommunista (Fábry Zoltán) így nyilatkozott a Magyar Nemzetben: „Az igazság újra csatát vesztett Szlovákiában … a fasizmus szlovákiai egyetlen ellenlábasát fejvesztésre ítélik. Ez tiszta gyilkosság, de a bírák még nem tudják, hogy ugyanakkor öngyilkosság is. … Az áldozatok újra a szlovákiai magyarok, mert Eszterházy személyében az egész szlovákiai magyarság

24


nyakába dobták a kötelet. A szlovákiai magyarok alkotják a bűnbakot, mely a nagyobb szlovák bűnöket hatálytalanítja.” 1947 szeptemberében a csehszlovák népbíróság mint hazaárulót, fasisztát és kollaboránst távollétében halálra ítélte. A vád szerint az általa vezetett szlovákiai magyarság bomlasztotta fel a csehszlovák államot, személyében a magyarságot marasztalták el. Esterházyt 1949-ben életfogytiglanra változtatták.

küldték

haza

Szibériából,

ítéletét

„kegyelemből”

Életben maradt rabtársaitól tudjuk, hogy töretlen hittel viselte el a legnagyobb szenvedéseket. Halálos betegen is vigasztalója volt fogolytársainak, mert hite erősebb volt mindennél. Méltán mondta róla egyik szlovák fogolytársa, egy katolikus pap: „Bizony szent ez az ember!” Az 1955-ös amnesztia után – mely csak közbűntényesekre vonatkozott – világosan látta sorsát. Szenvedéseit fölajánlotta Istennek – gyermekei, szerettei és magyar hazája üdvéért. 1957. március 8-án halt meg a morvaországi Mirov börtönében. Esterházy János gyűlölte az erőszakot, antifasiszta és antikommunista volt. Politikáját magyarsága, keresztény humanizmusa, demokrata volta határozta meg. A 20. század gerinces, önfeláldozó magyar politikusai közé tartozik. 1993-ban Göncz Árpád kérésére az orosz legfelsőbb bíróság Esterházy ítéletét semmisnek mondta s rehabilitálta az ártatlanul meghurcolt politikust, a cseh és szlovák állam azonban késlekedik a hatvan éve hozott igazságtalan ítélet megsemmisítésével. A hamvait tartalmazó urnát a börtönigazgató nem volt hajlandó akkor kiadni, s ki tudja, hova került földi maradványa. Talán a mirovi börtön közelében lévő rabtemetőben nyugszik, cseh, szlovák, lengyel és magyar politikai elítéltek hamvaival közös sírban. 1998. június 14-e óta egy szerény síremlék emlékeztet itt Esterházy Jánosra.

A Rákóczi Szövetség és az Esterházy János Emlékbizottság által szervezett budapesti emléktábla-koszorúzáson az egyik szónok4 kijelentette, hogy Esterházy János nem a múltunk, aldokló édesapjától: „Légy mindig jó magyar, fiam, és emberséges ember”, s ő élete végéig híven követte az atyai végakaratot. Ez engem is ösztönöz, hogy igyekezzek nemzetemnek mindenkor hűséges, jó fia lenni, és emberséges ember.

4

Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke

25


A Rákóczi Szövetség és az Esterházy János Emlékbizottság által szervezett budapesti emléktábla-koszorúzáson az egyik szónok5 kijelentette, hogy Esterházy János nem a múltunk, hanem teljes mértékben a jelenünk, mert a múltban és a jelenben az a tragikus buktató, hogy a szlovák politikai vezetés akkor sem volt és most sem partner a megegyezésben, ami a történelmi megbékélést eredményezhetné. Esterházy János szellemét idézte az a gondolat is, hogy nekünk magyaroknak a szeretet szolidaritásával kell keresnünk a kapcsolatot a szlováksággal, melynek során a gyengébbekért szót kell emelnünk. Felvetődött az a gondolat is, hogy Esterházy János boldoggá avatása lehetne talán a felvidéki magyarság kollektív bűnösségének eltörléséhez vezető út. Esterházy János nem szökött meg a rá váró biztos halál elől. Szilárd meggyőződése és a krisztusi példa ereje segítette, ő is fenékig ürítette a keserű poharat. Mártíromsága igazságot hirdető áldozat, ami végre felmenthetné a szlovákiai magyarságot az ártatlanul rásütött bélyeg alól. Különös büszkeséget és élő kötődést éreztem, amikor arról értesültem6, hogy az Esterházy János emlékérmet a névadó halálának 51. évfordulóján a Pázmáneum Polgári Társulásnak ítélték oda, tehát annak a társulásnak, amelyik a szlovákiai magyar római katolikus lakosságot fogja össze „az egyén – közösség - jövő hármas jelszavának megfelelően”, azt a közösséget, amelynek én is tagja vagyok. Amit gróf Esterházy Jánosról eddig megtudtam, tiszteletet és csodálatot ébresztett bennem, s talán gyerekes dolognak tűnik, de az emlékérem révén mintha még közvetlenebb, emberibb kapcsolatba kerültem volna példaképemmel, aki kisfiúként ezt az útravalót kapta haldokló édesapjától: „Légy mindig jó magyar, fiam, és emberséges ember”, s ő élete végéig híven követte az atyai végakaratot. Ez engem is ösztönöz, hogy igyekezzek nemzetemnek mindenkor hűséges, jó fia lenni, és emberséges ember.

5 6

Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke Az értesülés az Új Szó 2008. márc. 10-i számából származik

26


Sóky Bernadett Pázmány Péter Magyar Tannyelvű Gimnázium, Érsekújvár, Szlovákia

Magyarnak megmaradniÉrsekújvár 1920-1938 : „ Még hinni kell, hogy jobb jövõnk derül... Múlt és jövendõ, hit és becsület1 – Most mind ez egy szó: rendületlenül!” Ôlvedi László:

Új Advent

Adventet élünk mi, krisztusvárók, Zimankós télben, elhagyatva... Üvöltve dúl a zúgó zivatar, Titkos meséket suttog az avar. Dacos homlokunk a porba hajtva Valakit várunk. Valakit várunk.

belezendül a zomomtor sípja Sötét Kárpát bús orgonája, Hol szilaj sziklák lelke kavarog, Vén bükkök alján búgnak a dalok, Felsikolt a szelek harsonája:

Új zsoltár zsong ma millió ajak, A könny szem♀9nkön régen megfagyott, Rontó viharok diadaléjén, Sötét sírok morajló mélyén Velünk énekel sok néma halott, Valakit várunk.

Döntő orkánok dördülő méhe, Hortobágy pusztán vad fergeteg, Mind azt sikoltják, mind azt dübörgik: Bakony bércei visszadörgik Balaton bársony habja megremeg: Valakit várunk.

Ádíz romlások átkos mezején Akik véreztünk száz vad csatában, Hol a Ver Sacrum virágja fakadt, Ős lengyel tölgyek lombjai alatt Rorátét mondunk kéklő ruhában: Valakit várunk.

A Hargitának erdős ormain, Vésztüzek égnek zordon éjeken Vén Piski romlott, vérmosta hídja A béna hadat újra harcra hívja, S a csonka halott mind-mind megjelen: Valakit várunk Adventet élünk, testvéreim, Várjuk a tüzes, rózsás pirkadást Várjuk Krisztust, ki egyként szeret, Várjuk az embert, az új életet, Avult bilincsből a feltámadást, Remélünk, várunk!

Érsekújvár, 1921

/Érsekújvár és Vidéke, 1939. november 13./

„Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga“2 Miután 1920. június 4.-én az ezer sebből vérző Szent Korona Országát Trianonban felnégyelték, majd megcsonkított testét felszegezték a Végeken, a nemzethalál víziója közvetlen veszélyként tornyosult mintegy ötmillió országát vesztett hontalan magyar feje fölé. Az idők folyamán számos jobb sorsra érdemes nemzet tünt el a történelem olvasztótengelyében és Trianon után nem volt kétséges, hogy az újonnan alakult bekebelező nemzetállamok hasonló céllal vezérelt ambícióinak a vétkes nagyhatalmak nem fognak gátat szabni. A Felvidék, Erdély, a Délvidék és a Vajdaság magyarjait koncként dobták oda az „antant cordiale“, a szívélyes tömörülés“ legkevésbé sem szívélyes oligarchái rabszolgatartóik kényének – kedvének. Azt, hogy kilencven év elteltének ellenére sem Szlovákiában, sem Szerbiában, sem Romániában sem pedig Ukrajnában nem sikerült kialakítani a hőn óhajtott egységes nemzetállamot a keserü kisebbségi sors ellenére sem, az adott államok regnáló kormányai képtelenek megérteni. Hogyan is érthetnék meg a Szent Korona misztériumát, a rovásírásból

27


táplálkozó ősi kultúránkat, hagyományainkhoz, ünnepeinkhez, szentjeinkhez való ragaszkodásunkat, Berzsenyi, Rákóczi, Kossuth üzenetét, ezeréves országunkhoz való kötődésünket a nem Isten akaratából, hanem néhány számító politikus kényéből-kedvéből kreált utódállamok botcsinálta politikusai? Vagyunk, mert vagyunk akik vagyunk. Mert voltak nagyjaink, akiknek mártírhalála kötelezi az utókort és akinek kiontott vére az égbe kiált, akik szolga földben nem nyughatnak, míg haló porukban nem kapnak elégtételt. Ám hiába kiáltotta volna világgá József Attila: „Nem, nem, soha!“, meddő lett volna minden áldozat, ha a nemzet szószólói és mártírjai mögé nem sorakozott volna fel a hazáját vesztett nép. Az utókor számára feldhetetlenné vált Sopron helytállása, Balassagyarmat véráldozata , mellyel e két város az elveszett szabadságot vívta ki magának s amiért az előbbi a „hüség városa“-ként, az utóbbi pedig a „legbátrabb város“-ként került be a köztudatba. Van azonban egy méltánytalanul elfelejtett város a Felvidéken,: szülövárosom: Rákóczi fejedelem kuruc városa, Érsekújvár, melynek lakossága az előbb említett két hősi város elszántságával szállt szembe Trianon után a hatalommal és nem hódolt be az elnyomásnak. „ Igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény“3 Az alábbiakban bizonyítani szeretném, hogy Érsekújvár szerepe Trianon után az egész Felvidék sorsát tekintve méltánytalanul merült feledésbe, hogy Sopron és Balassagyarmat mellett Érsekújvár az a város, amely az 1919-1938 közötti években valamit a Beneš-dekrétumokat követő kitelepítések idején tanúsított példátlan helytállásáért méltán viselhetné akár a „legmagyarabb“, Trianon után számos komoly tisztséget betöltő hivatalnok és a helyi politikai illetve kulturális életben szerepet vállaló tekintélyes magyar köztisztviselő kényszerült a meghurcoltatások elől Érsekújvárból Magyarországra menekülni, ám a város, bár rangját veszítve és lefejezve, végtagjaiban élt tovább, melyböl új hajtások sarjadtak. A tiszavirágéletü / 1938. november 6.-1939.július 30./ , ám megjelenése idején annál nagyobb tudatformáló erővel bíró tekintélyes országos politikai napilapban, a Felvidéki Magyar Hírlap“-ban Darvas János / korábban aPrágai Magyar Hírlap főszerkesztője , író, újságíró, aki 1945-ben Budapest ostromakor vesztette életét/ a következőkben méltatta Érsekújvár pótolhatatlan szerepét a megszállás éveiben: „Mert Érsekújvár többet jelent a felvidéki magyarság életében, mint amennyit lakossainak létszáma, gazdasági vagy földrajzi helyzete mond. ...Érsekújvár volt a magyar München, a mozgalom fővárosa, de Érsekújvár nemcsak színhelye volt az egységesítési mozgalomnak, hanem egyben aktív kialakítója is az új szellemiségnek. Ez volt az a városunk, ahol kezdettől fogva magyar kézben maradt a városi önkormányzat. Hiába oszlatták fel néhányszor egymás után a képviselőtestületet, a kuruc város kuruc keménységgel kitartott magyar egysége mellett s kiharcolta, hogy mindvégig Holota János maradjon önkormányzata élén. Ha csonkamagyarországi testvéreinknek szemléltetően akarjuk megmagyarázni, mi is az a felvidéki magyar szellemiség, amely húszéves tisztítótüz eredményeként formálódott ki a magyar nép lelkében és itt új jellemvonásokat adott az örök magyar arcnak, akkor legegyszerübb, ha Érsekújvár két évtizedes életére utalunk. Ebben a városban akkor is a legszorosabb egyetrtés uralkodott a magyarság két pártja között,amikor a két párt országos viszonylatban külön utakon haladt S éppen erre a mindenkori belső magyar egységre való tekintettel választották Érsekújvárt a teljes egységet kimondó kongresszus színhelyévé, a felvidéki magyarság Münchenévé. Érsekújvár kirepítő fészkévé vált a felvidéki egységmozgalomnak“. /Megj. A cikk teljes terjedelmében megjelent az Érsekújvár és Vidéke hetilap 1938. november 13.-i számában is./

28


Az érsekújvári szellemi és politikai élet nagyjai 1920-1938 között Költészettel Trianon ellen: Ôlvedi László Arról, hogy hogyan élte meg és élte túl ez a poros provinciális kisváros egységből, kitartásból, hazaszeretetből példát mutatván azt a traumát, amit a Trianon után elkövetkező húsz év jelentett, leginkább korabeli dokumentumokból, az Érsekújvár és Vidéke patinás hetilap fennmaradt példányaiból, memoárokból szerezhetünk tudomást. Dr. Turchányi Imre / egyebek között az Érsekújvár És vidéke főmunkatársa/, Dr.Holota János városbíró, Dr. Noszkay Ôdön városi tanácsos , Dr. Mrenna József a magyar cserkésszövetség országos elnöke, későbbi gimnáziumi igazgató vagy Saskó Gyula városi titkár - mindannyian néptömegeket felvillanyozni képes, nagymüveltségü szónokok voltak. Ha csak részleteiben fennmaradt beszédeiket ismerjük és őrizzük is, akkor is mindennél nyilvánvalóbb, mekkora szerepük volt a város lakosságának szellemi-kulturális nevelésében, hazafias érzelmeik ápolásában és megalkuvást nem türő kitartásukban. Városunk polgárai között nem egy olyan hazafi is akadt, aki érzéseinek kifejezésére nem a rétorikát, hanem a müvészet kellékeit választotta. Érsekújvár a múlt században számos jeles müvészt, költőt, festőt, írót, adott az utókornak, gondoljunk csak Kassák Lajosra, Luzsicza Lajosra, Zmeták Ernőre, Jócsik Lajosra, Kovács Endrére és még sorolhatnánk. Volt azonban Érsekújvárnak olyan ígéretes tehetsége is, akinek korai, tragikus halála meggátolta, hogy müvészi vénája kiteljesedjen és Sajó Sándor mellett a trianoni tragédia felvidéki bárdjaként bekerüljön a köztudatba . Ôlvedi László mindössze 28 évet élt, nem volt még 20 éves sem, de már Budapesten kötetet adott ki „Valakit várunk“ címen, melyet továbi két kötet követett. Ezek közül az utolsó 1928-ban Érsekújvárott Kalisch Mór nyomdájában látott napvilágot. Míg Sajó Sándor emlékéről a kései utókor letépte a feledés pókhálóját, addig Ôlvedi László beleveszett a feledés homályába csakúgy, mint ahogyan szintén méltánytalanul mellőzött öccse, Ôlvedi János, aki a Szabad Európa rádió New York-i és müncheni munkatársaként egészen 1983-ban bekövetkezett haláláig következetesen harcolt nem csak a kommunizmus, hanem a kisebbségi nemzetelnyomás fantomaival is. Őccse, Ôlvedi László a húszas évek elején irodalmi berkekben nagy népszerüségre tett szert szükebb pátriáján kívül is. Budapesten, Párizsban, Berlinben tanult, 1929-ben bölcsészdoktori diplomát szerzett. Aktívan részt vett a kisebbségi politikában, budapesti kormánymegbízás teljesítése közben verték agyon egy párizsi munkástüntetésen. A leszakított nemzetrészek költői közül az elsők között emelte fel szavát Trianon büne ellen s költészetével a történelmi változások tarthatatlanságának és a kisebbségi sorsra jutott nemzetrész megpróbáltatásainak úttörő szószólójává lett: Ôlvedi László: Magyar halál Kapunk előtt a gúny és nyomor barnakámzsás bakói várnak: víg zomotorra hívogatnak, már szalvét zúg a trombita fejedelmi magyar halálnak. Gúzsba kötve, alázva pihen teremtő, lázas ifjúságom. Rothadjon a döntő akarat, aszú ágon nem kell a rügy s nem kell a virág a rózsafákon A régi tort ülik itt folyton, folyik a bor és az adoma, csalók, bolondok bora tart a vásár, magnum áldomás: halotti tor, magyar lakoma.

29

/ 1921/

A


Az új nemzedék mentora: Mrenna József Mivel a trianoni gyászos eseményeket követően Érsekújvár tisztségviselői gárdája egy emberként persona non grata-vá minősült, rendkívül fontossá vált az új nekzedék kinevelése és felkészítése arra, hogy a számüzött elődök szerepét folyamatosan átvegyék és feladatukban helyt álljanak. Arra, hogy erre a helytállásra felkészüljön az ifju nemzedék, szervezett formában a cserkészmozgalomban adódott leginkább lehetőség, mely magyar mozgalomként önállóan ugyan nem müködhetett, de az országos vezetőségbe egyetlen tagot titkári minőségben beválaszthatott. E tisztség betöltésére 1929. szeptemberétől Mrenna József gimnáziumi tanárt - érsekújvári csapatparancsnokot kérték fel, aki 1911-től tanított Érsekújvárban. 1934-től a Tábortüz magyar cserkészlap felelős szerkesztője is volt, majd 1937-től a magyar cserkészek főparancsnoka. A cserkészcsapatnak Érsekújvárott lelkes és jelentős számú tagsága volt. Sokan közülük itt tanultak tartást, becsületességet, hazafias öntudatot hogy később városuk hasznára gyarapíthassák szerzett tapasztalataikat. Mrenna József az 1938-as határvisszarendeződést követően egyben gimnáziumi iskolaigazgató és tanügyi főtanácsos is. 1945-ben kénytelen az üldöztetések elől Magyarországra menekülni, mivel az 1938. novemberében elhangzó tízezreket megríkató és a nép hangját egyetlen örömujjongásba olvasztó ünnepi beszéde a magyar hadtest bevonulása alkalmával, melyet számos újság is leközölt, a későbbiekben a „hazaáruló“ jelzőt vívta ki számára és tette hontalanná. Mrenna József szerepe az újvári magyarság szellemi tőkéjének gyarapításában megkérdőjelezhetetlen. Egy igaz magyar, aki állta az idők viharát : A mindenkori Városbíró: Dr. Holota János Ahogyan Lőcsén a „városbíró”-ról mindenkinek Mikszáth Kálmán Fekete városa jut az eszébe, úgy a tősgyökeres érsekújváriak számára ez a kifejezés elválaszthatatlanul egybeforr Dr. Holota János személyével., aki a XX. század első felének legismertebb és legnépszerűbb érsekújvári politikusa volt. 1890. január 27.-én született, parasztcsalád gyermekeként. Gimnáziumi tanulmányait követően Budapesten szerzett jogi doktorátust. Egyetemi évei alatt aktívan sportolt, sportszeretetét később az önálló felvidéki magyar sportélet megszervezésénél és irányításánál kamatoztatta. A trianoni tragédiát követően aktívan bekapcsolódott az ellenzéki magyar pártok szervezésébe. Az ő nevéhez fűződik a Magyar Kisgazdapárt alapszabályainak kidolgozása. Ennek ellenére csakúgy, mint sortársai, politikai szerephez 1920-ban még nem juthatott, mert az új nemzetállam az önkormányzati tevékenységet általánosan felfüggesztette a várost pedig nagyközségre lefokozva a kormány által oktrojált biztos irányította. A községi és megyei önkormányzati jogok visszaállítására 1923ban került sor. Az első Trianont követő érsekújvári szabad önkormányzati választások körülményeiről bővebben egy közvetlen szemtanú - az egykori városi titkár, Dr. Saskó Gyula „Így élt Érsekújvár a csehek alatt” címmel közzétett írásából értesülhetünk: „Az 192. év szeptember 16-ika fordulópontot jelentett magyarságunk politikai életében. E napon tartottuk a cseh megszállás alatti első községi képviselőtestületi választásokat. A 36 tagú testületbe 19 magyarpárti városi képviselő jutott be, meghazudtolva ezzel a népszámlálási statisztika eredményét. A választást a cseh nemzeti szocialista Beneš-párt megtámadta. A zsupáni hivatal a petíciónak helyt adott és az új választást 1924. március 2ára tűzte ki, amely hasonló eredménnyel végződött. A városbíró választása március 15-én volt, amelyet a cseh pártok megpeticionáltak, végre is az április 25-i választás ismételten Dr.Holota Jánost választotta meg, aki 1924 május 15-től a csehszlovák uralom végéig becsületes magyar hazafias szellemmel teli páratlan munkássággal, közigazgatási szaktudással, szívóssággal és kitartással viselte tisztségét. Közben

30


a prágai legfelső közigazgatási bíróság a magyar pártok panaszának helyt adott és az 1923. szeptember 16-i zsupáni hivatal által megsemmisített választást törvényesnek jelentette ki. Ezen döntés alapján a magyar pártok Dr. Holota Jánost egy éven belül harmadízben választották meg városbíróul.” A városbíró 14 évig tartó regnálása alatt rendkívüli népszerűségnek örvendett. Nem csupán városbíróként, de megyei, sőt, országgyűlési képviselőként is tevékenykedett, felszólalásaiban főleg a régió mezőgazdasági és ipari fellendítését szorgalmazta. Politikai téren rendkívül toleráns volt, elnézően kezelte a fiatalok, mint pl. Jócsik Lajos túlkapásait az érsekújvári gimnáziumban gyökeredző Sarlós mozgalomban. A város népét politikai illetve társadalmi hovatartozásukra való tekintet nélkül mindig egységbe tudta kovácsolni, amikor erre szükség volt. Kiváló politikai érzékkel tudta hárítani a támadásokat. Példaként feljegyezhetjük, hogy amikor a városbíró értesült a nyitrai zsupán tervéről, miszerint a Fő téren csehszlovák nemzeti emlékművet szándékoznak felállítani, gyors döntést hozott a Szentháromság-szobornak a Fö térre történő áthelyezéséről. Így mire a nyitrai zsupánságon felocsúdtak, a tervezett hely már „foglalt” volt és a csehszlovák emlékmű elhelyezése elmaradt. Holota doktor személyes jó kapcsolatot ápolt Esterházy Jánossal csakúgy, mint Szent Ivány Józseffel . Érsekújvár Holota János irányítása alatt a Felvidéken hatalmas tekintélyt vívott ki magának, elsővé vált az egyenlők között kitartás, bátorság, egység terén. Nem volt véletlen, hogy 1925. október 18-án az országos magyar kisgazda, földműves és kisiparos párt Szent –Ivány József országos pártelnök vezetése alatt éppen Érsekújvárott alapította meg a Magyar Nemzeti Pártot. A nagygyűlésen nem csak a Felvidék, de Kárpátalja magyarsága is jelentős létszámban képviseltette magát. Ugyanebben az évben Holota János bekerült az országos törvényhozó testületbe is, felszólalásaiban a régió problémáira fókuszált. Városbírói ténykedése alatt Érsekújvár városias jellege megerősödött. A nagyközséggé degradált városban az 1923-as választásokat követően mindvégig megmaradt a magyar többség a helyi képviselőtestületben. Tekintetbe véve az akkori politikai viszonyokat ez óriási politikai győzelemnek számított. Főleg az 1933.évei választásokban mutatkozott meg a helyi lakosság helytállása, amikor országos viszonylatban két magyar párt –a Keresztény Szocialista és a Magyar Néppárt versengett a választók voksáért, minek következtében kölcsönösen gyengítették egymást. Arról, hogy Érsekújvár mekkora akarattal és milyen hősi elszántsággal vívta ki magának az elnyomás és megosztottság legvészterhesebb idejében is a magyar városbíró posztját és a képviseleti többséget, az egyik leghitelesebb forrásból, az Érsekújvár és Vidéke hetilap 1933-as évi magán-gyűjteményekben fennmaradt megkopott,megsárgult, ám jól olvasható példányaiból szerezhetünk tudomást. Ebből a forrásból idézem Dr.Holota János városbíró újévi beszédébe foglalt buzdításának néhány szó szerinti idézetét is: „Azt üzenem minden magyarnak, hogy odaadóan, tántoríthatatlanul, ha kell, elszántan haladjon a megkezdett úton, végezze magyar kötelességét mindenki úgy, ahogyan eddig tette. Tartson össze,...mert csak úgy várhatjuk a boldogabb jövőt, amelynek szent meggyőződésem szerint mielőbb el kell jönnie. Nemcsak azért fontos ez, mert a magyar többségű Érsekújvárban a magyarságnak jár a vezetés, hanem azért is, mert a szlovenszkói magyar közvélemény úgy tekint városunkra, mint az egyetlen olyan városra, ahol a magyarság nemzeti alapon szervezett pártjai tartják kezükben a város igazgatását. Az elmúlt kilenc esztendő alatt pedig megmutattuk, hogy közigazgatni tudunk. ”Érsekújvárott a két nagy párt a közös, 1-es listán indult, melynek listavezetője Ôlvedi János volt, aki az 1933. március 5-i számban így nyilatkozott a választási kilátásokról : „ Kitartottunk és szent a hitem, hogy Érsekújvár magyarsága tömött sorokban fog minket követni. A közös mostoha sors, a kilátástalan jövő arra int bennünket, hogy sorsunkat mi magunk intézzük s azt ne bízzuk idegen kezekre, akikkel sem faji, sem pedig nyelvi közösséget nem vállalhatunk!” A választások hangulatáról az egy héttel később megjelenő, március 12- számból, melynek vezércikke „ Az érsekújvári magyarság lelkes hitvallása az egyesült magyar pártok 1-es listája mellett” cím alatt jelent meg, a következőket tudhatjuk meg: „A választás előtti héten tetőpontjára hágott a választási láz. A legnagyobb érdeklődést természetesen az egyesült ellenzéki pártok gyűlését előzte meg. A tolongás olyan életveszélyes volt, hogy a hatóság kénytelen volt a

31


zsúfolt erkélyeket lezárni, míg lenn a földszinten / megj. Az Arany Oroszlán szállóban/ heringmódra összezsúfolva –hatósági becslés szerint mintegy 3 ezer ember tolongott. „ a nagygyűlésen a többi országos pártvezető mellet személyesen jelen volt Esterházy János is., akinek szónoklatából a következő idézetet ragadta ki a laptudósító: „a szlovenszkói magyarság 14 éves lojális csehszlovák állampolgársága alatt mindössze azt érte el, hogy koldusbotra jutott, aminek egy oka van, hogy nincsen módja a saját jövőjének irányításába beleszólni , mert nem adták meg a Szlovenszkónak járó autonómiát”. Megjegyzendő, hogy az 1929-es választásokkor a lakosság mintegy 93 százaléka járult az urnákhoz és 1933-ban is kb. 92 százalékos részvételre lehetett számítani. Az érsekújvári 1933-as választásokon 19 párt képviseltette magát, melyek 6 blokkba tömörültek. A városi képviselőtestületnek 36 tagja volt, ebből a legutóbbi választásokon 19 mandátumot szereztek. A Katolikus Párt és egyéb új pártok színre lépésével fennállt a veszély, hogy a többségi státuszt a magyar képviselők elveszíthetik. Erre figyelmeztetett az érsekújvári hetilap is egy korábbi vezércikkében „Egység vagy kisebbség” cím alatt. A már addig megvolt 19 mandátumot a választók 20-ra növelték, ez azonban nem felelt meg a várakozásnak, ugyanis az 1-es listán 22-23 mandátumot reméltek. Ezért a választásokat értékelő cikkben így figyelmeztettek a közelgő városbíró-választások előtt:”A városbíró-választásnál minden szempontot alá kell vetní annak a gondolatnak, hogy a városbíró magyar legyen s olyan, akinek a működését a kormánypárti gáncsoskodók nem tudják könnyen diszkreditálni”. A város népe megszívlelte az intelmeket és tett érte, hogy a városbíró szerepét továbbra is Dr.Holota János töltse be, aki parlamenti képviselőként is tovább folytatta harcát nemcsak Érsekújvár, hanem valamennyi felvidéki magyar város, katasztrofális anyagi helyzetének javításán fáradozva. Ahogyan víziójában látta, ha átmeneti időre is, de a Felvidék magyarjai számára 1938 novemberében beköszöntöttek a szebb idők, bár Holota doktor városbírói tisztsége a Felvidék Magyarországhoz csatolásakor megszűnt, a stafétát harcostársa, Ôlvedi János vette át. Holota doktor 1940-ben Pestre költözött családjával, ahol a belügyminisztériumban belügyi tanácsosként működött. Rokoni kapcsolataiból kifolyólag is / Daisy leánya házassága révén/ angolbarát politikát folytatott és a Churchill által szervezett balkáni partraszállásban bízott , amely megmentette volna Magyarországot és egyben városát, Érsekújvárt is a szovjet megszállástól. 1945-től hatékonyan próbálta segíteni a felvidéki magyarságot, erről emlékirataiban „Küzdelmünk a felvidéki magyarságért a II. világháború után „ címmel írt részletes beszámolót. Súlyos csalódásként érte meg, hogy Magyaroroszág és az újfent leszakított Felvidék a szovjetek koncává vált Próbálván menteni a menthetőt , megalapítója lett a Felvidéki Menekült Magyarok Nemzeti Tanácsának . Holota doktor emlékirataiban azokról a tiltakozásairól és intervencióiról is beszámol, amelyekkel a győztes hatalmak által jóváhagyott lakosságcsereterv meghirdetése idején lépett fel. Dr. Turczel Lajos professzor Holota Jánosról írt esszéjében a következőképpen írja le a volt érsekújvári városbíró ekkori ténykedését: „A lakosságcsere ellen harcoló Holota Károlyi Mihályt is igyekezett megnyerni. Az akkoriban tért vissza hosszú emigrációjából, s a magyarországi politikai életbe való visszakapcsolódása szenzációs eseménynek számított. Mikor híre ment, hogy a kormány megbízásából Prágába készül, s ott tárgyalni fog a vele jó viszonyban lévő Benessel, Holota felkereste őt, s kérte a jogfosztott magyarok érdekében való hatékony fellépésre. A szenilisen viselkedő Károlyi megdöbbentően reagált: szerinte az itteni magyarok mind nyilasok lettek, a csehek ezért büntetik őket, s Esterházy János is megérdemli a sorsát.” A kommunista diktatúra állandósulása és a felvidéki magyarok kollektív jogfosztottsága 1949 után már visszafordíthatatlan volt és Holota János feje felett elháríthatatlanul összetornyosultak a viharfelhők. Chilében erről így írt emlékirataiban:

32


„Miniszteri tanácsosi nyugdíjamat megvonták, eladható ingóságaim elfogytak, s a kommunista párt központja a budapesti törvényszék népbírósága elé szándékozott állítani. Bizalmas értesülések szerint én is rákerültem a deportálandók listájára, melyet a régi rezsim közéleti szereplőiből állítottak össze. Választanom kellett az éhenhalás, deportálás és emigráció között. Én az utóbbit választottam.“ A volt érsekújvári városbíró ezer szállal kötődött Érsekújvárhoz ahová vissza kívánt térni. Érsekújvári háztartását sem számolta fel, Széchényi utcai házában egészen a nyilas időkig az Érsekújvár és Vidéke hetilapot szerkesztették és nyomtatták. Az események hazatérési szándékát teljesen lehetetlenné tették, miután Csehszlovákiában kollaboránsként elítélték és vagyonát elkobozták. Az országot 1950. augusztus 26-án hagyta el, s hogy Chilébe emigrált, annak az volt az oka, hogy leányai családjukkal már korábban oda távoztak. Bár Chilébe érkezvén már 60 éves volt, az átélt csalódások ellenére sem hagyta abba politikai tevékenységét. Esterházy János emlékére angol nyelven jelentette meg írását: The attitude ofthe Hungarians in Czechoslovakia (A csehszlovákiai magyarok magatartása). Érsekújvár városbírája: A Városbíró 1958. október 13-án hunyt el, hamvai idegen földben, Chilében nyugszanak. Holota János haláláig hü patrióta maradt, ahogyan ez emlékirataiból és külföldön közzétett írásaiból egyértelműen kiderül. Arról, hogy milyen formátumú, karizmatikus egyéniség volt a Városbíró, mindennél jobban tanúskodik az a tény, hogy járjanak bármilyen kevesen magyar iskolába, vallják magukat nyíltan egyre kevesebben magyarnak Érsekújvárott, akkor is megmaradt és áll a Végvár utolsó bástyája: Érsekújvárnak a mai napig soha sem volt más nemzetiségű választott elöljárója – polgármestere, mint magyar. A II. Világháború idején három megsemmisítő erejű, tetemes számú polgári áldozatot követelő szőnyegbombázással a város történelmi műemlékeinek nagy része megsemmisült, a Kassai Kormányprogram és a beneši dekrétumok elfogadásával pedig Érsekújvárt folyamatosan és következetesen megfosztották szellemi vezetőitől, hiszen több, mint 250 családot deportáltak. Ennek ellenére a vezetőiktől megfosztott polgárság hősiesen dacolt a hatalommal. Erről az 1947 június 22-én megjelent szlovák újságból, a „Slovenský juh”-ból / Szlovák Dél, példának okáért Az „Érsekújvár elszlovákosítása” címen publikált vezércikkből szerezhetünk tudomást:. Tartalmából kiderül, hogy a Honvédelmi Szervezet az érsekújvári közélet valamennyi / szlovák/ szereplőjét gyűlésre hívta, hogy felhívja figyelmüket a következőkre: „a reszlovakizáció óta semmi sem változott, csupán a honosítási nyomtatványok kitöltésében nyilvánult meg, sőt, a városban többen beszélnek magyarul, mint azelőtt. Észrevettük, hogy az emberek a hivatalokban is magyarul beszélnek. Ha ezt hagyni fogjuk, a kitelepítések ellenére ott leszünk, ahol 1938-ban. Magyarul beszélnek az iparosok, az üzletesek, a gyermekeik, ők mind provokálnak minket. Elmondhatjuk, hogy szlovákul csak azok beszélnek, akik 1938 után is mindvégig büszkén vállalták szlovákságukat és csakis szlovákul beszéltek. Mi több, a szlovákul beszélő embereket lökdösik a piacon, volt olyan eset is, hogy egyenesen megmondták: szlovákot nem szolgálnak ki. „ A gyűlés végeztével természetesen komoly büntetőjogi szankciókat helyeztek kilátásba az esetre, ha továbbra is magyar szót hallanak a városban. Az 1947-1950 között folyamatban lévő kitelepítések, hivatalokból történő elbocsátások, a magyar iskolák bezárása azonban lassan betörte és járomba hajtotta a pásztorok nélkül maradt nyájat. A város megmaradt, megfélemlített és identitásától megfosztott népének már nem volt ereje, hogy felvegye a kesztyűt és tovább harcoljon. Élték tovább az életüket úgy, ahogyan ezt a mindenkori hatalom megengedte. A mártírok és hősök kora lejárt. Aki dacolt a hatalommal, mint anyai dédnagymamám, azt gazdasági intézkedésekkel kényszerítették a behódolásra:: özvegyi nyugdíjának / amely úgyis csak alamizsna volt, mivel dédapám a magyar hadseregben veszett oda/ és nagymamám hadiárvasági juttatásának feltétele a reszlovakizáció volt, s minthogy dédanyám egyedül nevelte hat éves nagymamámat, hosszú viszontagságok után, két év nélkülözést követően 1949-

33


ben „önként”elment a reszlovakizációs hivatalba. A teljes jogfosztottság éveit követően a kommunista ideológia internacionalista, elnemzettelenítő eszméit nevelték nagyszüleinkbe vagy szüleinkbe. A dél iparosításának folyamatát a kitelepítések után északról hozott szlovák és keletről importált romák betelepítése kísérte, így a zömében mindig is magyar város lakossága vegyessé vált. Hogy mégsem vált valóra Beneš álma: a tiszta nemzetállam, és ezen belül nem történt meg a város teljes elszlovákosítása sem, az annak köszönhető, hogy a tősgyökeres magyar lakosság generációkon keresztül őrizte és tovább tudta adni a lángot . A „tiszta mag” az idők viharában is mindig meg tudott maradni magyarnak , mert dacolva a hatalmakkal vállalta és nyíltan felvállalja mai is Sajó Sándor hitvallását. „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség”. Ebben a hitvallásunkban megmaradni segít és ösztönöz minket, érsekújvári magyar tanuló ifjúságot nagy elődeink példája, akiknek szelleme aktívan él tovább és munkálkodik egyebek között az 1992-ben néhány volt újvári, ma Magyarországon élő „ gimnazista öregdiák” Luzsicza Lajos festőművésszel az élen életre hívott „Érsekújvári Magyar Tanulóifjúságért” alapítványon keresztül, melynek kuratóriumához és anyagi támogatóihoz az évek során csatlakoztak az emigrációba kényszerített városi vezetők, elsőként a méltánytalanul elfelejtett Városbíró, Dr. Holota János leszármazottai is. Városunk múltja, hősi helytállása Trianontól a teljes jogfosztottságig, méltánytalanul elfelejtett és száműzött névtelen hőseink, az Érsekújvári Tanulóifjúságért Alapítvány mementója szinte megkövetelik az elmaradt tetemre hívást: a jogaiktól és vagyonuktól megfosztott, háborús bűnösnek kikiáltott újvári száműzöttek teljes rehabilitálását. Az elmaradt igazságtételig feladatunk őrizni emléküket, őrizni a lángot. Ehhez szerettem volna hozzájárulni e rövid megemlékezéssel.

34


Kovács Szilárd István Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem

Magyarnak megmaradniÉrmihályfalvi magyarság, mi lesz véled?

„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Kodály Zoltán Miért is ezzel az idézettel kezdtem a kis pályamunkámat? Remélem, a következő pár oldalból kiderül. Ebben a kis pályamunkában Érmihályfalva történelméről, jelenlegi közösségének a kulturális életéről, illetve a megkérdezettek által feltételezett jövőképéről lesz szó. A város pár mondatban… Érmihályfalva. Sokat nem mond egyes embereknek. Sőt, Magyarországon rendre Érdmihályfalvának ’’keresztelik’’ át ezt a Bihar megyei települést. Pontosabban az Érmellék fővárosa, mert ugye, így is kering a köznyelvben. Földrajzilag Bihar megye északi részén található, a magyar határ mellett, illetve közel Szatmár megyéhez. Fontos vasúti csomópont, hiszen áthalad rajta a SzatmárnémetiNagyvárad vonal, és itt lehetőségünk van a határátlépésre vasúti járatok segítségével is Debrecen felé. Közútilag ugyanez a helyzet, és a magyar-román határ is csupán 5 km-re van a város központjától. A város első írásos említése 1270 augusztus 20-áról származik, amelyből kiderül, hogy a település a Turul nemzetségből származó Turul ispán birtoka volt. Majd fokozatosan kapott vámszedési, illetve vásártartási jogot. 1587 sajnálatos év a város történelmében, azonban sorsformáló a közösség szempontjából, hiszen ekkor foglalták el a törökök a települést, majd miután kivonult az oszmán hadsereg, város lakossága áttért a református hitre. Híres szülötteink közé tartozik Zelk Zoltán, Kuthy Lajos, Máté Imre és Sass Kálmán lelkipásztor is, az erdélyi 56-os mártír. Ennyit a történelemről. A jelen Érmihályfalva jelenleg körülbelül 11.000 lelket számlál, melynek többsége magyar anyanyelvű. A román lakosság majdnem 1500 lélekből állhat, de ők is nagyrészben a kommunista időszakban telepedtek ide. Vagy küldték őket, hiszen a Román Szocialista Köztársaság vezetőjének, Nicolae Ceaucescunak nagy álma volt a magyar lakta területek agresszív elrománosítása. Falurombolások… De ez esetben ez nem sikerült neki. Sőt, ki merem jelenteni, hogy ezzel csak jót tett a városunknak. Hiszen az érmihályfalvi román családok mind becsületesek (habár sajnos mindenhol találunk kivételeket, itt is…), és ami nagyon fontos, s szerintem Erdélyben elég ritka eset, hogy az itteni románok egytől egyig, mind tudnak magyarul. Azért ez példás cselekedet, hiszen felismerték azt a helyzetet, hogy kisebbségben vannak, ezért alkalmazkodniuk kell a többséghez. S ezt lehet nevezni példás cselekedetnek. Hányszor hallottunk már olyan hírekről, hogy a többségben lévő magyar településeken a kisebbség javára csorbítják a magyarok jogait? Ne is kezdjünk el számolgatni, mert a tíz ujjunk vajnmi kevés lenne arra, hogy legalább megpróbáljunk közeli számot mondani. Szerbia, Szlovákia, Ukrajna, Románia. Ezekben az országokban mind találunk példát. De azt hiszem, kicsit eltértünk a témától. Szóval

35


Érmihályfalva etnikailag „színes”, de nagyon jó értelemben. Hiszen helyi rendezvényeken ők is képviselik magukat, kulturájukat, szokásaikat, igaz nem olyan mértékben mint a magyarság. Arányosan.

Kulturális életünk Azért írtam egyes szám harmadik személyben, mert magam érmihályfalvinak tekintem magam akkor is, hogyha négy éven keresztül jártam Nagyváradra középiskolába, s most jelenleg Debrecenben folytatom a tanulmányaimat, immár egyetemistaként. De mégis megmarad bennem az az „érzés”, az „fíííling”- hogy a mai szóhasználatokkal is éljek, ami ehhez a városhoz köt. Csak nekünk van Nyíló akác fesztiválunk, Dióverő napjaink, de ugyanúgy megemlékezünk augusztus 20-ikán, október 6-ikán illetve 23-ikán. S először is a rendezvényeinket szeretném bemutatni, melyek a kulturális életünk alapját képezik.. Nyíló akác fesztivál Talán ez legpatinásabb, de biztosan a legidősebb rendezvényünk, amit már 1992 óta minden évben megrendezünk. Eleinte kis falunapokként indultak, azonban mára a város szépen kinőtte ezt a „beütést”. Manapság már mindenféle stílus képviselteti magát a színpadon, és mindegyik korosztálynak nyújt szórakozási lehetőséget. Tizenéves gyerekektől, a bordalokat dúdoló apóknak is. S van egyfajta megszokott lefolyása is a rendezvénynek. Miszerint minden hónap harmadik hétvégéjén rendezik, mikor az akác bontja virágait. Innen ered a „nyíló akác” elnevezés is. Csütörtök a nulladik nap, úgymond, ekkor állatvásár és -bemutató van, borkóstolások, és esetleg könyvbemutatók. Pénteken azonban már igazából kezdődik a „dínom-dánom”, vagyis hivatalos köszöntő (képviselteti magát a város vezetése, egyházi vezetők, illetve testvérvárosaink küldöttjei), színpadi koreográfiák (itt helyi csoportok lépnek fel később részletezem), s este könnyűzenei koncertek vannak kifejezetten a magyar fiatalok számára. Majd az éjszaka igazán a fiataloké. Itt egy helyi különlegességről beszélhetünk, mivel az este folyamán megismerkedhetünk az „erdei zsibongóval”, amit én nagyszerű és egyedi ötletnek tartok. Miért is? Talán azért, mert a helyi tölgyes erdőben lehet bulizni, úgyhogy az erdő mellett vannak kamionok, ahol dj-k szolgáltatják a zenét, s azért elég érdekes és izgalmas lehet egy ilyen helyen bulizni, megismerkedni. Az út gyalog is maximum fél óra az érmelléki homokban, melyet minden turista igazán megcsodál. (Ide tartozik egy kis sztorim, hiszen volt osztálytársamnak annyira megtetszett, hogy mindenképp akart vinni magának haza egy műanyag palackkal). A szombati nap, már kicsit másabb, reggel a kis lurkóknak van aszfaltfestő verseny, majd néptáncegyüttesek lépnek fel, a helyi Móka színjátszó csoport pedig a kultúrházban ad elő értékes műveket a kedves nagyérdeműnek. A szombat esti könnyűzenei koncert kifejezetten a román fiataloknak szól. Vasárnap a záró nap, mely estéjén az idősebb és a fiatalabb korosztálynak is kedveskednek koncertekkel, illetve éjfélkor, mikor a Széchenyi tér elsötétül, tűzijátékkal. Dióverő szíp napok Nekem első kérdésem az lenne, hogy miért szíp napok? Talán azért, mert Érmelléken szokás az „é” betűt átalakítani „í” betűvé, illetve hanggá. Ékes példa erre a „Miért szedted szíjjel?”, vagy „Miért kík a nadrágod?”. A dióverő napok viszonylag elég fiatal rendezvény, hiszen csak harmadik éve van jelen a város életében, s inkább az öregebb korosztálynak szól, mivel nagy részben borkóstolóról, irodalmi estekről, felolvasásokról és ilyenekről szól a dióverés. Persze van főzőverseny, komolyzenei koncertek. Igazából most van „csecsemőkorszakában” a rendezvény. „De majd felnő.” S akkor szerintem már rátérhetünk a helyi kulturális csoportokra. Az egyik legfontosabb a Nyíló Akác Néptáncegyüttes, melyben már lassan két generáció is együtt ropja a táncot. Megfordultak már Budapesten, Szegeden, Hajdúnánáson, Nagyváradon és egyéb helyeken. Kedvelt táncuk a mezőségi. Tehetségkutató versenyeken ez az érmihályfalvi csoportosulás mindig nagyon jó eredményekkel tér haza.

36


Színjátszás. Igen, jelen van városunkban ez a kulturális ág is, melyet a Móka Színjátszó-csoport képvisel. 2000 decemberében alakult ez a lelkes csoport Szabó János kezdeményezésével. Első bemutatójuk 2001 májusában volt, akkor Szigligeti Ede ’’A Cigány’’ című népszínművét dolgozták fel. Rendre telt ház fogadja őket a Bartók Béla kultúrotthonban. Évente körülbelül 6-7 előadást tartanak, s rendre kapnak meghívást más településekről is. Irodalmi estek, szavalások. Érmelléken ezeknek a szavak hallatán a GGG Irodalmi Társulat juthat az ember eszébe. Érmihályfalván nem telik el úgy egy megemlékezés, avagy ünnepség hogy ne képviseltetné magát a GGG. Régebben felolvasásokat, olvasó köröket, irodalmi esteket is tartottak, azonban mára már ezeknek az eseményeknek a száma eléggé megcsappant a gyér érdeklődés miatt. Nagyon fiatal társaság az Érmellék Fotóklub, hiszen 2009-ben alapult. Céljuk közé tartozik a helyi nevezetességek megörökítése, kultúránk bemutatása, ritkaságainkra felhívni a figyelmet (pl.: a helyi láperdő), s nem utolsó sorban saját maguk fejlesztése és szórakoztatása. Kapcsolataikat kiterjesztve felvették a kapcsolatokat más fotóklubokkal, s ennek eredményeként Gömörbe is elutazhatott a társaság, bemutatni szerzeményeiket. Tehát ezek lennének Érmihályfalvának a legfontosabb, legismertebb kulturális csoportosulásai, melyek által saját hagyományainkat, értékeinket tudjuk megőrizni, illetve másoknak bemutatni. S akkor lássuk, hogy hogyan látják kulturális életünket az érmihályfalviak, mi az, amit kiemelnek, hiányolnak és hogyan képzelik el a jövőnket, mind érmellékiként, mind magyarként. Három helyi lakost faggattam ezekről a kérdésekről, s voltak meglepő vélemények, igaz, a jövőképpel kapcsolatosan. Hiszen, amint eddig olvashatták, szubjektív véleményemet még nyilvánítottam ki, csak bemutattam röviden a várost, s a helyi lakosok véleménye legyen mértékadó ezekben a kérdésekben. Első megkeresettem a helyi református lelkipásztor volt, aki kissé furcsán nézett rám, hogy miért akarom kikérdezgetni ezekben a témákban, de miután részleteztem a helyzetet, akkor mosolyogva kezdhettük el a társalgást. Balázs János Dénes Margittán született, mégis városunkban tölti be lelkipásztori szerepét. Nős, és három gyerek boldog édesapja. Mindig is jó embernek tartottam, aki bárkinek segít, ezért jó pap. Nem utolsó sorban a helyi református óvoda egyik megalapítója, és a Bernáth József Református Iskola megnyitásában is nagy érdemei vannak. Tehát nem pazarolja idejét. Amit elsőre megtudtam a beszélgetésben, hogy nagyon hiányolja a komolyzenei esteket, mely szerinte feldobná a város kulturális morálját, mely szerinte hanyatlóban van és vannak olyan témák amiket a „lerágott csonthoz” lehetne hasonlítani, és vannak olyanok is, amik még érintetlenek eddig. Ezeket kell magunkhoz ragadni, hiszen a változatosság mindig csak jót jelenthet. Szerinte más városokhoz képest nagyon hiányzik a magas fokú kultúra, ami kikapcsolódást nyújthatna sokunknak. Elmondása szerint az új nemzedék nagyon jó alternatíva lehet, nagyon sok jó tulajdonságot vélt felfedezni a fiatalokban, azonban kellene egy „erős vezető” mely „összefogná” a tehetségeket. Ami a magyar közösséget illeti, szerinte nagyon rossz úton haladunk, hiszen nem elég, hogy országosan nem tartunk össze, itthon ez még inkább igaz. Mert mindig csak irigykedünk a mások sikereire, ahelyett, hogy megpróbálnánk magunk is valamiben sikereket elérni. Egy idő után ez egy „megsavanyodott” társadalomhoz vezethet. S ami nagyon bántja, hogy itt a tömbmagyarságban a szülők egyre nagyobb arányban íratják gyerekeiket román iskolákba, hogy „hadd tanuljon románul”. S ez a felfogás nem csak rossz, de egyenesen közösség- és személyiségromboló. Mivel így a gyerek se magyarul, se románul nem tud majd tökéletesen és ott lesz majd ahol „ a part szakad”, és hiányozni fog belőle az öntudat. S a helyi iskolák sem nyújtanak olyan szintű oktatást amit az ember elvárna. „Még általánosban tanulnak a diákok, de a helyi középiskolát én nem nevezném annak. Folyamatosak a lógások, és a tanárok sincsenek olyan szinten, amit elvárnánk. Ezért nagyon sok fiatal kénytelen más nagyvárosokba menni, ha színvonalas oktatásban akar részesülni”. Szerinte nagyon össze kell szednünk magunkat, ha meg akarunk maradni magyarnak, márpedig ez hitvallásunk kell legyen.

37


Következő beszélgetőpartnerem Toroczkai László Károly volt, aki amatőr régész, és a helyi Érmellék Fotóklub fontos tagja. Amit a helyi kulturális életből nagyon hiányol, az a játékkörök fiataloknak, (például sakk-kör), és ami nagyon bántja a szívét és a szemét, az a helyi múzeum mellőzése és emiatti hanyatlása. Hiszen átadáskor még minden helyi fejes ott volt és ígérgetett, azonban azóta 5 év eltelt és egyszer sem nyújtottak semmi támogatást ennek az intézménynek. Azóta saját kasszából kell fenntartsa a helyi közösség. Szerinte a fiatalságnak nincs vezető példája, akire felnézhetnek, ami nagyon veszélyes, mivel ez személyiségformáló lehet. A helyi vezetőségnek nagy érdemei vannak abban, hogy itt áll a város ahol áll, mivel mindig csak ígérgetnek, aztán „több volt a füstje, mint a lángja”, s ez ahhoz vezetett helyi szinten, hogy a bizalmat elvesztettük a vezetőség és egymás iránt is. Elmondása szerint a helyi iskolák nem tudnak egészséges általános műveltséget nyújtani a diákoknak, mivel a tanároknak nincs tekintélyük, és a diákok java neveletlen. Ami még inkább megnehezíti a tanárok munkáját. „Így a magyar közösségnek nincs jövője. Saját magunk alatt vágjuk a fát, itt az erdőben. Nevelés és műveltség nélkül nem lesz kultúra, s ha ez így megy, semmink sem marad. Nagyon pesszimista vagyok a jövőt nézve, helyi szinten még inkább.” Utolsó megkérdezettem Karsai Imre volt, aki jelenleg nyugdíjas.(Habár ő ezt „nyögdíjnak „nevezné legszívesebben.) Amit kiemelt, az a Nyíló Akác fesztivál, mely legalább egyszer összehozza a város „apraját-nagyját” és tényleg egyre színvonalasabb a rendezvénysorozat. Amit nagyon hiányol, az a múzeum támogatásának hiánya, mely teljesen kiaknázatlan még. Szerinte az érmihályfalvi fiatalok munkakerülők, -hozzátette: tisztelet a kivételnek- s mindenképp nagyon neveletlenek. Ez ahhoz is hozzáköthető, hogy a helyi iskolák, de leginkább a középiskola, nem tudja ellátni feladatát. A város kulturális életét sem tartja túl rózsásnak, mivel manapság már szerinte az ember nem ér rá kikapcsolódni. S ha mégis, akkor is otthon tölti ezt az időt. „Ha nem kap az Érmellék autonómiát, elvesztünk. Legyen szó területi vagy kulturális autonómiáról, az önrendelkezés nagyon fontos lenne, mind a magyarság mint a közösség élete számára is. De ha rajtunk múlik, akkor ez elég messze van, mivel itt a magyarság saját magát vezeti a halálba. Folyamatos acsarkodások, egyet nem értésék, irigykedések. Ezekkel tudom jellemezni magunkat. Pont itt, ahol szinte bármit megtehetnénk, megengedjük magunknak, hogy egyes utcanevek ne legyenek csak románul kiírva. De miért hagyjuk magunkat? Ennyire öngyilkos nép lennénk?...”

Tehát a három „interjúalany” véleménye megegyezik, ha a magyarság sorsát tekintjük, s sajnos negatív jövőképek ezek, melyeken csak saját magunk tudunk változtatni. Kultúránkat elismerik, azonban itt is, mint mindenhol, lenne mit fejleszteni, de legalább megvan az alap. S ha van alap, lehet építkezni is…

38


Erbach Viola Nagyberegi Református Gimnázium, .Kárpátalja, Ukrajna

Magyarnak megmaradni Munkácson

„Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná. Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!„ Reményik Sándor: Templom és iskola A mai ember számára oly gyakran egyértelmű és természetes az, hogy magyarnak született és magyar is lehet. Életének mindennapjai magyarságának ápolása nélkül követik egymást, sőt talán néhányan nem is vagyunk tisztábban azzal, milyen küzdelmekkel jár a magyar nép fenntartása. E vers által szeretném bevezetni pályázatom két legfőbb szereplőjét, az egyházat és az iskolát, mint a magyarság védvárait, melyek olyan természetesek és mégis olyan felbecsülhetetlenek. Munkámban egy kárpátaljai város, Munkács mindennapi küzdelmeit szeretném bemutatni olyan emberek által, akik nap mint nap harcolnak nemzetükért és minket is erre buzdítanak. Pályázatom interjú-lánc formájában készült, magyar intézmények, vagy közösségek, szervezetek vezetőivel. Popovics Béla, a Munkácsi Cserkészszövetség elnöke Milyen céllal lett szervezve az idén már másodjára megrendezett Munkácsi Magyarok Találkozója (továbbiakban MMT)? Voltaképpen azért szervezzük ezeket, a találkozókat, hogy legyen legalább egy olyan alkalom, ahová minden magát magyarnak érző ember eljöhet. Itt mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy találkozzon a barátaival, régi osztálytársaival, ismerőseivel, rokonaival. Ez egy olyan rendezvény, ahol a különböző korosztályok megtalálják a korukhoz illő foglalkozást, szórakozási lehetőséget. Azért hoztuk létre ezt a találkozót, mert ma sajnos megosztott a magyarságunk (és ez nem csak a munkácsi, hanem alapjában véve a kárpátaljai magyarságra jellemző). Ezt a megosztottságot úgy értem, hogy mindig voltak, vannak is szervezve különböző találkozók. Viszont ezek inkább egy felekezeten vagy szervezeten belül működnek, így az ilyen alkalmakon csak az adott csoport tagjai jelentek meg. A mi találkozónk nem függött semmi ilyen előírástól, a mi vendégeink a magyar közösséghez tartozó emberek voltak. Mennyire járt sikerrel az ötlet? Mindenképp sikeresnek mondható, hisz mindkét alkalomra több mint háromszáz ember látogatott el. Az MMT egy félnapos rendezvény volt, különböző programokkal és fellépésekkel, melyek által a közösségek bemutathatták magukat, amennyiben igényt tartottak erre. A találkozón voltak gyermekprogramok, bográcsfőzés és sok más érdekesség. Hangsúlyozni szeretném azt, hogy ezzel kapcsolatosan volt egy elvünk: az egész rendezvényt a munkácsi magyar közösség támogatásából finanszírozzuk. És bár a találkozó szerény volt, mégis meg

39


tudtuk szervezni különféle pályázatok nélkül, bebizonyítván ezzel, hogy önerőből gyakran sokkal egészségesebb dolgok születhetnek. Mennyire kaptak segítséget ezen ötlet megvalósításában? Különféle körökben nagy tetszést aratott az ötletünk. Meglátszott, hogy a munkácsi magyarság ki volt éhezve egy ilyen fajta rendezvényre. Elsősorban nem pénzbeli adományokkal kapcsolatosan fordultunk segítségért, hanem felkerestük a magyar vállalkozókat, és ki mivel tudott, azzal segített nekünk. Nagyobbrészt ezek tombola felajánlások voltak.. Ön, mint a munkácsi cserkészcsapat parancsnoka mennyire tartja fontosnak a cserkészet szerepét az identitás- és a hitformálásban? A cserkészet ugye egy nemzetközi mozgalom, a világ legnagyobb ifjúsági mozgalma, mely több mint száz éves történelemre tekint vissza. A magyar cserkészet történelme jelenleg kb. 100 éves, lehet. A cserkészetnek, mint mozgalomnak három főpillérje van: a vallásosság, a nemzettudat és az önkéntesség. Egyértelmű, hogy a magyar cserkészet a magyar értékrendet továbbítja a fiatalok felé. Ez főleg a Magyarországtól elszakított területeknek fontos, hisz így gyakorolhatják a magyar nyelvet. Minden egyes korosztálynak, a korának megfelelő magyarsággal kapcsolatos hagyományokat, információkat adunk át, így például, taníttatunk velük magyar népdalokat, mesélünk magyar mondákat, elsajátítjuk velük a rovásírást. Ezek a foglalkozások talán a leginkább a szórványokban élő fiataloknak fontosak, hisz így egy olyan gyermek, aki otthon közösségében nem gyakorolja a magyar nyelvet, legalább a cserkészfoglalkozásokon beszélhet magyarul. Nagy segítség számukra a cserkésztábor is, amikor egy hétig használhatják a magyar nyelvet, élhetnek magyar közösségben. Ami a hitformálást illeti, nem vagyunk egy hittancsoport vagy egy bibliakör, nálunk a hit megélése inkább a gyakorlatban jelenik meg. A cserkészeinkkel tudatosítjuk azt, hogy egy keresztény közösség vagyunk és hogy a cserkészeink a felekezet szokásaihoz híven le kell, hogy konfirmáljanak, vagy első áldozók legyenek később pedig bérmálkozzanak. Nem a szakterületünk a hitformálás, de mindemellett a foglalkozásainkat imával kezdjük és fejezzük, étkezés előtt úgyszintén imádkozunk. Vasárnaponként fiataljaink látogatják a szentmisét vagy éppen az istentiszteletet. Ön, mint családapa, mennyire tartja fontosnak azt, hogy a gyermekei magyar identitás tudattal rendelkezzenek? Mi az, ami véleménye szerint felhívhatná a fiatalok figyelmét magyarságunk megőrzésének kérdésére? Számomra ez egy fontos küldetés. Ahogy egykor az én szüleim magyar közösségben neveltek engem, otthonunkban a magyar televízió, a magyar könyvek fontos szerepet játszottak, magyar iskolába jártunk, így számomra is fontos e dolgok gyakorlása a családomban. Mintaként használjuk a gyermekeink nevelésében. Egy gyermek számára fontos, hogy megőrizze saját közösségét, hagyományait, mert csak így tud gyökereket verni és egészséges identitástudatra tenni szert. Csak abban az esetben fogja megérteni és tisztelni a más identitású embereket, ha ő maga egészséges öntudattal bír. Számomra fontos, hogy a gyermekeim vállalják a magyarságukat, akár a hátrányaival együtt is. Hátrányként megemlíthető az, hogy kikerülve a magyar közösségből, még nem igazán tudván az ukrán nyelvet nem nagyon tudnak eligazodni. Viszont pozitívumként említhető az, hogy szeretnek a magyar közösségben lenni, szeretik a nemzetüket. Annak örülnénk a legjobban, ha majd a gyermekeink gyermekei is így tekintenének a magyarságukra. Akkor tudnánk igazán, hogy jól teljesítettük feladatunkat. Amit a szülők a gyermekük nevelésében elmulasztanak, azt mások nem igazán tudják bepótolni. A szülő mindig is példakép volt és példakép fog maradni gyermeke számára. Így ha a gyermek látja azt, hogy a szülőt nem érdekli a hovatartozásának a kérdése, ő maga is jelentéktelennek fogja tekinteni azt. A szülők figyelmét kell felhívni arra, miért is fontos az, hogy a gyermek magyar iskolába járjon, magyar közösségben növekedjen. Ha a saját hagyományainkat nem vállaljuk, a másokét pedig nem vesszük át, nem tudjuk igazán definiálni azt, hogy kik is vagyunk, hova is tartozunk. Az én elvem a következő: ha

40


valaki ukrán, legyen ukrán. Tisztelje a nemzetét, és óvja a hagyományait. Ez vonatkozik a társadalom többi nemzetiségére is. De emellett az is fontos, hogy tisztelje a másikat, de legelőször önmagát, mert így tudja magát igazán értékessé tenni a többi nemzet szemében. Kristofori Olga, a Munkácsi Szent István Líceum igazgatója A Munkácsi Szent István Líceum egyike a Kárpátalján működő egyházi iskoláknak. Milyen céllal lett létrehozva a líceum? Mi vezérelte Önöket? A líceumunk az egyetlen római-katolikus líceum Kárpátalja területén. 1998-ban a magyar iskola bázisán, a püspökségünk katolikus osztályokat hozott létre. 2001-ben kezdett felmerülni az az ötlet, hogy mégis egy külön iskolát kellene létrehoznunk, mivel a kormánynak nem nagyon tetszett, hogy egy tanintézményen belül két iskola működik. Fontos megemlíteni, hogy a líceumunkban vannak hittanórák is, mint választott tantárgy, csütörtök este pedig diákjaink együtt látogatják a szent misét. A líceumunkban való tanulás nincs felekezethez kötve, viszont mindannyian együtt veszünk részt az alkalmakon. A célunk az volt, hogy a kárpátaljai magyar ifjúság számára legyen egy keresztény szellemben való nevelést és színvonalas oktatást biztosító líceum, valamint az, hogy tudjuk fenntartani bennük a magyarság tudatot, a keresztény gyökereket, melyek által a nemzet fontos alanyaivá lehetnek és szerintem olyan pozitív többlettel mehetnek ki a világba, ami feltétlenül fontos. Hogy látja Ön, mennyire jelent támaszt a líceum azoknak a fiataloknak, akik anyanyelvükön szeretnének továbbtanulni? Mennyire segíti őket az identitásformálásban? Az anyanyelven való tanulás, ugye azt jelenti, hogy Magyarországon tanulnak tovább. Nos, mi mindenképp itt szeretnénk „tartani őket” Kárpátalján. Ami viszont nagyon nagy akadály a fiatalok számára, az az ukrán nyelvnek az elsajátítása. Idegen nyelvként való tanítása nincs engedélyezve, maguktól máshogy meg nem nagyon tudják elsajátítani, főleg a vidékről érkezett diákok. Persze fejlesszük a kommunikációkészségüket fakultatív órákon belül, viszont egy teljesen magyar közegből érkező diák számára, ez mégis egy nagyon nehéz feladat. Ebből kifolyólag egyre többen tanulnak tovább Magyarországon. A legutolsó végzőseink közül heten vannak most Magyarországon, ketten nem felvételiztek, illetve nyolcan vannak, folytatják a tanulmányikat Kárpátalján. A Magyarországon felvételizettek közül mindegyik sikeres emelt szintű vizsgát tett, az ukrán külső emelt szintűt viszont nem tudják letenni. Ugyanazt a programot tanítjuk a diákoknak, mint amit az ukrán tannyelvű iskolák is, számukra ez persze, nehéz. De felmerül bennem a kérdés. Ha az orosz tannyelvű iskolák adhatják az emelt szintű vizsgákat orosz nyelven, mi miért nem adhatjuk le a sajátunkat magyar nyelven? Mi a tőlünk telhető legtöbbet, biztosítjuk számukra az ukrán nyelv elsajátításának érdekében. De baj az, hogy nincsenek tankönyveink. Ezzel a kérdéssel kapcsolatosan nagyon sokat segít nekünk a magyar iskola, mely a maradék könyveket adja nekünk, vagy esetleg kölcsön adja fénymásolás érdekében. De ez így még mindig nem az igazi… A magyar ember nem tud teljesen asszimilálódni. Teljesen sosem fog tudni beilleszkedni egy idegen közösségbe. Persze nagyon sok minden függ a családoktól is. Előfordul, sőt mostanában egyre gyakrabban, hogy a vegyes családok magyar iskolákba íratják a gyermekeiket. A mi líceumunkban is van most egy olyan elsős diák, aki ukrán iskolából jött át hozzánk. Az ilyen diákok számára, biztosítjuk a magyar fakultációkat, ahol teljesen az alapoktól kezdjük a foglalkozásokat. Tartjuk a kapcsolatot az Anyaországgal is. Testvériskolánk a Nyíregyházi Szent Imre Gimnázium, ahova a diákjaink évente egyszer el szoktak látogatni. Ezt úgy szoktuk megoldani, hogy mindegyik diákunk legalább egyszer el tudjon jutni egy ilyen fajta kirándulásra. Ilyen kiutazáson belül meglátogathattuk Pécset, Pannonhalmát, részt vehettünk a Szent Gellért napon. Persze az ottani diákok is ellátogatnak hozzánk, így például a március 15-ét, mindig együtt ünnepeljük, április elején pedig hosszabb ideig fogadjuk őket Munkácson.

41


Hány diákja van jelenleg a líceumnak? Mennyivel változik évről évre a felvételizők száma? Összesen 75 gyerekre van kapacitásunk. Jelenleg a líceumunkban 34 diák tanul, ezek közül 19 elsős, 6 másodikos és 9 harmadikos. A diákjainknak teljes kollégiumi ellátást biztosítunk, amennyiben igénylik ezt, és nehéz számukra a mindennapi hazautazás. Nemrégiben egy csökkenés volt észrevehető a felvételizők számát illetően, de reméljük, hogy ez minél hamarabb változni fog. Ezt talán az is okozhatja, hogy Kárpátalján, főleg vidéken több a református család, így gyermekeiket általában református líceumokba adják. Ön szerint vonható-e párhuzam azzal, hogy a szülők, inkább ukrán tannyelvű intézményekbe íratják a gyermekeiket, mivel így állítólag könnyebben lehet a későbbiekben munkahelyet találni? Valószínűleg ez is közrejátszhatott, de szerintem az ukrán emelt szintűknek is szerepe volt bennük. A legfontosabb probléma az, hogy nem vizsgázhatunk az anyanyelvünkön. A diákoknak pedig sok nehézségük támad az ukrán nyelv elsajátításával. Az hozhatna a legtöbb változást, ha mi is vizsgázhatnánk anyanyelvünkön. Szerintem a demográfiai csökkenés is közrejátszik az egészben, kevesebb a gyerek, kevesebb a diák. Az elszegényedés hatására pedig a szülők nem adják be gyermekeiket felsőbb fokú tanintézményekbe, hisz félnek, hogy ezeket nem fogják tudni kifizetni. Gajdos Olga, a KMKSZ munkácsi alapszervezetének az elnöke Ön, mint aktív részese a kultúra megőrzésének, mint városunkban úgy Kárpátalján is. Hány tagja van jelenleg a KMKSZnek? Mennyire van meg a vágy az emberekben, küzdeni a magyarságukért? Jelenleg a KMKSZ körülbelül két és fél ezer taggal rendelkezik. Ami pedig a küzdeni vágyat illeti, azt vettem észre, hogy az elején nagyon meg volt az emberekben a tenni akarás, de most már lankadásnak indult. Milyen rendezvények, programok segítségével tartják fenn a magyar emberekben a magyarságukat? Hogy érzi mennyire, küzdenek azért, hogy bebizonyítsák: „igen a magyar nép erős”? A legelső rendezvény a beszámoló gyűlés, ezt követi a március 15-i podheringi megemlékezés a szabadságharc hőseiért, ahol konzuloktól kezdve, ruszinok, magyarok mindnyájan együtt gyűlünk össze. Magyar est, melyet a kultúrházban rendeztünk, az aradi vértanúkról való megemlékezés, az I és a II világháborúban elesett magyar katonák sírjainak a rendbetétele a cserkészekkel együtt. November 5-én új táblákat fogunk avatni a Rákóczi szobron, illetve augusztus 20-án avattunk táblát Egán Edének aki nagyon sokat tett a kárpátaljai ruszinokért. 1) Az a szülő, aki magyar iskolába íratja a gyermekét, kedvezőbb helyzetben van, hisz a gyermek már az iskolában megkapja a magyar identitás-tudatot, büszke lesz a saját anyanyelvére, nemzetére. 2) Ami a vegyes házasságokat illeti, ott a gyermek azt az identitástudatot fogja a magáévá tenni, amilyen az erősebb nemzettudattal rendelkező szülőé. Azért a nemzetért fog akarni tenni a gyermek és azért a nemzetért fog is tenni. Mivel Munkács soknemzetiségű város, így eléggé nagy a vegyes házasságok száma a városunkban. Sokat tesznek a magyarságért a cserkészek. Támogatják, segítík az egyedülállókat, takarítják az emlékműveinket, sírokat. Oszlopos résztvevői minden egyes alkalmunknak, ápolják a nemzeti tudatukat, vallásukat, hisznek abban, amit tesznek és ami nem hanyagolható az, hogy lelkiismeretesen teszik azt, amit tesznek. A szervezetünk már 28 éve folytat nagy harcokat a magyarságért, de amilyen célokat eddig kitűztünk magunk elé, azokat el is értük. Büszkék lehetünk arra, hogy a könyvtárunk az első és az egyetlen magyar könyvtár Ukrajna területén. Ami nagy kudarc volt számunkra volt, az a választás. Egyáltalán nem olyan eredmények születtek, mint amilyenekre számítottunk volna. De ebben az is közrejátszott, hogy a nehéz anyagi helyzetből adódóan az emberek megfizethetőek.

42


Melyik korosztály van nagyobb arányban, a szervezetben? A fiatalok vagy az idősebb emberek? Eleinte az idősebbek voltak többen, de most már kezdik belehozni a szervezetünkbe a gyermekeiket, unokáikat és a mérleg súlya a másik oldal felé billen. Jelenleg a közép korosztály és a fiatalok vannak nagy arányban. Mi a véleménye, mi az, ami elősegíthetné a magyar kultúra fejlődését akár városunkban akár Kárpátalján? Munkácson mindig is magas fokú volt a kulturális fejlődés. Elődjeink sokat tettek a kultúráért, Munkácsért és ezt adták át nekünk. Ezt az örökséget kell ápolnunk, óvnunk és igyekezni arra, hogy ne valljunk szégyent. De szerintem már az is büszkeségünk lehet, hogy városunkban működik egy 12 csoportos magyar óvoda, az istentiszteletek és misék magyar nyelven is elhangzanak. Mindezek a tényezők gazdagabbá és kulturáltabbá teszik az utódainkat. A jövő ugyanis az unokáink kezébe van, minél többet fognak tenni, annál szebb lesz a magyarságunk helyzete, jövője is. Ön számára mit jelent a magyarsága? Én mindig is büszke voltam arra, hogy magyar lehetek, magyar vagyok. Arra hogy magyar lehet az anyanyelvem és mindig is akartam és tettem is a magyarságért. Ezt a magyar identitástudatot a szüleim belém oltották, és ezért végtelenül hálás vagyok nekik. Édesanyám mindig is csak magyarul beszélt velem, ő vitt el engem istentiszteletekre. Amikor Munkácson nem volt lehetőségünk arra, hogy istentiszteleteket látogassunk, édesanyánk megbeszélte a lelkésszel és Kajdanóban látogattuk az alkalmakat, ott úrvacsoráztunk. Számomra mindig sokat jelentett és sokat is fog jelenteni tehát az, hogy magyarnak vallhatom magam. Ön szerint egy magyar ember számára milyen küzdelmekkel jár magyar gyökereinek megőrzése a családjában? Számomra ez nem járt semmiféle küzdelemmel, természetesnek tartottam azt, hogy olyan magyar családi háttérrel rendelkeztem, melyet majd később a gyermekeimbe is beleoltok. Volt olyan is, hogy Munkácson nem működhetett magyar iskola (1944-1945). Ekkor a szüleink nem adtak be minket más iskolákba, hanem Sztálinhoz utaztak és mit tettek vagy mit nem, de szeptember elsejétől újra kinyílt a magyar iskola kapuja. Ez az igazi tenni akarás. Kiharcolták a magyar iskolát. És ami a mai napig érthetetlen számomra. A Szovjetunió ideje alatt kétnyelvű bizonyítványt kaptunk az iskolában, magyar és orosz nyelvűt. Most gyermekeink csak ukrán nyelvű bizonyítvánnyal rendelkezhetnek. Miért? Igen, járhat a magyarság vállalása bizonyos küzdelmekkel, de szerintem minden fajta szempontból megéri. Taracközi Gerzson, a munkácsi református egyházközség lelkipásztora Ön Kárpátalján született, de Magyarországon is szolgált. Mennyire érezhető a két ország közötti különbség a magyarság fenntartásának szempontjából? Ön szerint küzdelmekkel jár-e a kárpátaljai magyaroknak megőrizni identitásukat, magyar énjüket? Mennyire fenyegető ön szerint az asszimiláció? Persze, hogy nagy a különbség a két ország, terület között. Magyarországon a magyarok mégis egy tömbben élnek, nemzetállama lakosaiként, így számukra nem olyannyira éles a magyarság fennmaradásának a küzdelme. A kárpátaljai magyarok más ország területén laknak, kisebbségben így itt hangsúlyosabb a megmaradás problémája. Az emberek hatalmas erőfeszítéseket tesznek nemzetük érdekében, mégis nagy a migráció és ez nem csak ránk jellemző. Nyugat-Európában például Németországban vagy Hollandiában is egyre több a török, arab bevándorló.

43


Természetesen küzdelmekkel jár a megmaradás. Az itteni magyar ukrán államban él. Bizonyos küzdelmekkel járnak akár a mindennapok is. A boltban is ukránul kell beszélned, a munkahelyeden is tudnod kell az államnyelvet, így aki nem tudja azt, nagyon nehéz helyzetbe kerül. Az emberek számára meg kell teremteni az életteret. Hogy ne csak a gyülekezetekben, családokban, kulturális szövetségek által rendezett alkalmakon tudja gyakorolni a magyarságát (a vegyes házasságnál ez az esély is 50 %-ra csökken). De sajnos még sincs tere. Olyan helyen, ahol a magyarok oldalára billen az arány, több az élettér is. Akár ugyanabban a boltban vagy kórházban is megszólalhat a saját anyanyelvén és meg fogják érteni. Viszont nagy gond, hogy ezek az arányok nem maradnak meg. Tehát a legfontosabb feladat, mely emellett a legnagyobb küzdelmekkel is jár, megteremteni a magyar nép számára az életteret. A magyarságot több tényező is fenyegeti egyszerre. Az első tényező a demográfia, a demográfiai krízis, az, hogy a szülők nem vállalnak gyerekeket, ebből kifolyólag kevés magyar gyermek születik. A második tényező a kivándorlás, melyet talán a nehéz anyagi helyzet idéz elő. A harmadik az előbb említett asszimiláció. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél jobban szűkül az élettér, annál jobban hódít teret az asszimiláció. Én például már úgy próbálom nevelni a gyermekeimet, hogy tudjon ukránul. De emellett nem szorítom háttérbe az identitás kérdését sem. Ha egy családon belül nem erős a magyar identitás, akkor nem is fogom a gyermekemet magyarnak nevelni. Ami még fontos, az az, hogy a magyar nemzet csak látszólagos nacionalista. Nagyon gyakran hozzánk vágják azt, hogy nacionalisták vagyunk, de mégis egy magyar ember Kárpátalján az ukrán ismerősével ukránul fog beszélni, mert tiszteli más nemzetét is. Mennyire fenyegető az itteni magyarok elvándorlása? Mit tehet ez ellen az egyház? Mennyiben tud hatni ezekre, a folyamatokra, fontos-e egyáltalán ez a kérdés az egyház számára? Kompetens-e ebben a kérdésben az egyház? Többféle megoldás lehetséges. Az egyik az, hogy asszimilálódunk, és ukrán egyházzá válunk. De ez nem lenne megoldás, mert nem szeretnénk más nemzetű egyházzá alakulni. Pont ezért szeretnénk biztosítani az embereknek a teret az egyházon belül. Ilyenek például az egyházi rendezvényink, az ifjúsági órák, a hittan órák, bibliakörök. Mindezek talán az asszimilálódást is próbálják megakadályozni valamilyen téren. A másik kérdés az, hogy közreműködik-e az egyház ilyen területek létrehozásában? Például tudunk-e közvetve tagjainkon keresztül létrehozni magyar boltokat? Vagy van-e elég kórházlelkészünk? Fontos az egyház küldetése a demográfia szempontjából. Fontos, hogy például, ébresszük rá a családokat arra, mennyire csodálatos a gyermekáldás, így vállaljanak gyermekeket. Az elvándorlás ellen is tudnánk tenni. Egyháztagjaink által közvetve tudnánk olyan tereket létrehozni ahonnan az ember nem vágyódik el. De most a jelenlegi helyzetben a magyar ember nem tud teljesen érvényesülni, ha nem beszéli mind a két nyelvet, nincs esélye az érvényesülésre. A gyülekezet életében milyen szerepet játszik a magyarság megőrzésének a feladata? Egy gyülekezetnek a legfontosabb feladata mindig is a lélekmentés, az emberek Isten felé segítése volt és lesz. De ha Isten akarata szerint, magyarnak kell megtennem, megtennünk ezt, akkor ezt fogjuk az életünkben tovább vinni. Hogy érzi, a Munkácson élő magyarok összetartóak? Nem gondolom, hogy összetartóbbak, mint bárhol máshol, de azt sem, hogy széthúzósabbak. Az emberekre úgy általában sajnos jellemző az, hogy mindenki a saját érdekét helyezi előtérbe, a közérdeket pedig háttérbe szorítja. Persze ez nem mindig volt és van így (1956, 1848). Szerinte kik számára fontosabb a hovatartozás kérdése? A fiataloknak vagy az idősebbeknek?

44


Az idősebbek számára szerintem fontosabb. A fának gyökere van, az embernek pedig múltja. A fiatalok egyszerűen csak nem rendelkeznek még oly gazdag múlttal, nincsenek oly mély gyökereik. Ezért fontos az, hogy az egyház által ráébresszük őket arra, hogy ne a világ szelleme után menjenek, mert az, ami majd a hátuk mögött lesz, az fogja majd őket meghatározni. A gyülekezet milyen szerepet játszik a magyar kultúra ápolásában? A kultúrát általában valami elvont dologként szoktuk meghatározni, pedig ez nem így van. A magyar református ember számára kultúra az istentisztelet is, az azon belül történő imádkozás, éneklés, az otthon a családi ebédnél elhangzott asztali áldás. Ez mind kultúra és egyszerűen lehetetlen nem ápolni azt a keretet, melytől azok vagyunk, akik. A kultúra alatt már-már valami kihaló félben lévő fogalmat értünk, mely csak hagyományőrzésben nyilvánul meg. Ez így egyáltalán nem helyes. Az is kultúra, amiben a mai fiatalok élnek. Csak annyi a különbség, hogy a mai kultúrába egyszerűen bele kell vinnünk azokat az elemeket, melyektől gyönyörködtetőbb lesz. Mindkettő kultúra. De a mai emberek azok egymást kritizálják, a korosztályok nem értik meg egymást. Nekünk nem az a feladatunk, hogy ápoljuk a jelent és az evangélium segítségével tegyük őket olyanná, aki nem felejti el a gyökereit sem. Ezek mellett kultúra az is, hogy hogyan ülök le, hogyan viszonyulok a másikhoz. Ez meghatározza az egyházat, a kultúrát pedig az egyház által meghatározza a szeretet és a tisztelet. Mi tehát a legfontosabb feladatunk, nekünk, magyaroknak? Az, ami a többi népnek is, elsősorban nem magunknak, hanem másoknak élni. A pályázatom által legfőbbképpen egy egyszerű kis város küzdelmeit szerettem volna bemutatni, mely küzdelmek, talán annyira parányiaknak tűnnek a világ problémáival összehasonlítva, mégis oly sokat jelentenek nekünk, határon túli, kárpátaljai, munkácsi magyaroknak. Ezek a rendezvények, intézmények, emberek segítenek minket az előrelépésben, a kitartásban, a hitben és a reményben. Ezek azok, melyek által kedvet kapunk a harchoz, melyek által nem tartjuk megoldásnak az asszimilációt, büszkék lehetünk magyarságunkra, gyökereinkre. Talán azt gondoljuk, hogy mi egyszerű emberek nem tudunk semmit sem tenni a magyar nemzetért, így nem is teszünk semmi fajta erőfeszítést. Mégis akkor leszünk erősek, ha közösségként, élő közösségként tudunk küzdeni, teszünk valamit. Egy kis szikra is lángra lobbanthat egy tüzet, így hát miért kételkedünk önmagunkban? Legyünk azok a szikrák, melyek nem engedik a magyar tűz elalvását, melyek őrzik a hagyományokat és óvják a gyökereiket. Adjuk át a magyar hagyományokat gyermekeinknek, így fényesebb, reményteljesebb jövőt biztosítván a nép számára. És utoljára, de nem utolsó sorban, legyünk bátrak vállalni magyarságunkat, hisz olyannyira megtisztelő és csodálatos áldás kimondani az emberek előtt: Magyar vagyok!

45


Kiss Alexandra II. Rákóczi Ferenc Főiskola, Beregszász

Magyarnak maradni Mezővárin

Kiss Alexandrának hívnak, 18 éves vagyok, Kárpátalján, Mezőváriban élek. Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik témakörben ragadjak tollat. A választásom azért esett napjaink küzdelmeinek a bemutatására, hogy felhívjam a figyelmet kis községünk nagyszívű és nemzettudatos polgárai munkájára. Mezővári egy kb. 3500 fős színmagyar falu. Azért is jelenthetem ki ilyen magabiztosan, hogy színmagyar, hisz településünkön magyar iskola, óvoda, művészeti iskola működik. A boltban, a kávézóban csak magyarul beszélnek, templomunkban az istentisztelet szintén anyanyelven folyik. Ezek mellett mindenki magyarul beszél, ha netalán bekerül a falunkba egy ukrán nemzetiségű, mondjuk, ide jön feleségül, akkor kénytelen megtanulni jól használni a magyart, hisz csak így tud beilleszkedni. Na persze ennek hátránya is van, mégpedig az, hogy gyengébben beszéljük az ukrán nyelvet. Az ukrajnai vezetőség viszont államnyelvünk felsőfokú használatát szeretné ránk erőszakolni, ami abban is megnyilvánul, hogy ukrajnai egyetemeken, főiskolákon csak ukrán nyelv és irodalom felsőfokú vizsga sikeres teljesítése adhat lehetőséget. Sajnos pont ezért sokan ukrán nyelvű iskolába adják magyar gyermeküket, hogy ezzel jobb jövőt biztosítsanak nekik, hisz így majd jól beszélik az államnyelvet. Egy valamiről azonban elfeledkeznek, amit Bessenyei György fogalmazott meg talán a legideillőbben: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem” Én saját bőrömön tapasztaltam, hogy ezeket a más nemzet által elénk tett akadályokat magyarként, magyar iskola után is le lehet küzdeni. Így mindenkit arra buzdítok, hogy ne veszítse el a magyar oktatásban részesülés előnyeit. Községünkben magyar nyelvű iskola működik, a Vári II. Rákóczi Ferenc Középiskola. Azért tartom fontosnak a magyarnak maradás tekintetében elsőként az iskolát megemlíteni, hisz itt próbálják a gyerekeket nemzeti öntudatra nevelni, kultúrájukkal megismertetni, itt kapnak a gyermekek látásmódot a világra. Ezt a fajta irányítást használták fel anno Spártában, hogy az ifjakat csak a harc és háború érdekelje, és szintén az iskolai nevelést próbálták felhasználni a Szovjetunióban saját ideológiájuk betanítására. Mióta tanintézetünk létezik, már „sok víz lefolyt a Tiszán”, ahogy Váriban mondják, így az iskolában is sok változás következett be. A csehszlovák időben magyar tannyelvű iskola működött 10 osztállyal és 11 tanítóval. Az 1938-as visszacsatolás után még 1944-ig folyt itt a tanítás. Azonban a II. világháborút követően elég elkeserítő volt a helyzet a tanügy tekintetében. A változást 1953-as év hozta, amikor Kárpátalján négy középiskola nyílt, köztük Mezőváriban is. 1970-ben új iskolaépületet adtak át, amiben mai napig működik a tanítás. Ez az iskola már sokkal nagyobb lett, mint a régi épület, ami napjainkban orvosi rendelőként működik. 1991-ben, Ukrajna függetlenségének kikiáltása után változások következtek be, megváltozott az oktató-nevelői munka. Jelenleg 450 diák tanul a vári iskolában, s 50 pedagógus oktatja őket. A vári II. Rákóczi Ferenc Középiskola pedagógusai nagy figyelmet fordítanak a megfelelő nevelésre, a magyar nyelv és kultúra továbbadására. A fő oktatás mellett szakköröket szerveznek, úgymint énekkar, tánc, turisztika, szép magyar szó, kézművesség, futball és hagyományőrzés. Mindegyik szakkör vezetését önként vállalja magára egy-egy iskolai pedagógus, megmutatva, hogy nemcsak a szaktantárgyak tanítása a legfontosabb, hanem a diákok megfelelő nevelése, kultúrájukkal való megismertetése is. Ezzel példát

46


statuálnak más iskolák magyar pedagógusainak, s azoknak, akik pedagógusnak készülnek, köztük nekem is, hisz a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, matematika szakos tanulója vagyok. A húgom, Kiss Krisztina, jelenleg a Vári II. Rákóczi Ferenc Középiskola tanulója. Ő is tagja a hagyományőrző szakkörnek, így elmesélte, mikkel foglalkoznak hétről-hétre. Megismerkedtek a régi magyar szokásokkal, felelevenítették a „fonóba járás” hangulatát illetve tanítják őket szőni is. Kialakított az iskola egy olyan termet, melyben egy szövőgépnek adott helyet, ahová a diákok bármikor bemehetnek pokrócot szőni. A kézművesség szakkörön belül csuhából készült tárgyakat készíthetnek a diákok, úgymint pohár- és tányéralátétet, kiscipőt telefontartónak, illetve babát. A szakkörök mellett minden évben a nyolcadik osztályt beszervezik a Zöldbarát Ökológiai csoportba, amelynek keretein belül megismerkedhetnek a szelektív hulladékgyűjtés fontosságával, falutakarítást szerveznek, illetve tavaly háromszáz facsemetét ültettek el az iskola területén. Természetesen, mint Kárpátalja többi magyar iskolájában is, minden évben megemlékezéseket tartanak a magyar történelem legfontosabb eseményeiről, melyek meghatározóak a magyarság életében. Ezekre az alkalmakra az iskola diákjai színvonalas szereppel készülnek, mint például október 6.-ra, az aradi vértanúk emlékére, március 15.-ére, a magyar nemzeti ünnepre. Mezőváriban nemcsak középiskola működik, hanem zeneiskola is. A Mezővári Művészeti Iskola az egyik legnépszerűbb zeneoktatási intézmény a Bereg-vidéken, ahol magyar nyelven folyik a tanítás. A zeneiskola 1977. szeptember elején nyílt meg. A koreográfiai szakosztály beindításával 1996-ban művészeti iskolává minősítették át. Jelenleg háromszáz növendék tanul itt, és harminchárom tanár dolgozik. Öt szakirány közül legnépszerűbb a zongora, mintegy 100 gyerek gyakorolja, utána következik 90 diákkal a koreográfia. Emellett harmonika, vonós és fúvós szakosztályok működnek. Minden osztályban jó felkészültségű szakember oktat. Az épület jól kidolgozott, minden szakosztály külön teremmel rendelkezik. Van a művészeti iskolának egy nyolcvan férőhelyes hangversenyterme is. A Mezővári Művészeti Iskola növendékei és tanárai rendszeresen fellépnek megyei rendezvényeken. Közel harminc együttese van az iskolának. A régóta működő tanári kórust átszervezték, s jelenleg 70 tagú kamarakórusként ismert. Népszerű a művészeti iskola Dixieland Band –je, csakúgy, mint a héttagú harmonika zenekar, a Kovács Sándor vezette gyermek népi együttes, valamint a Bárány József, igazgató úr, vezette, a járási Rozmaring folklórcsoport zenekari kíséretét ellátó tizenegy tagú magyar népi együttes. Nagyon fontos, hogy ezeknek a zenében nagyon tehetséges gyerekeknek van hol fejleszteniük talentumaikat, méghozzá magyar nyelven. Községünkben a piciket sem kell messzire vinni, hisz a falu központjában működik a Nyírfácska óvoda játszótérrel, sétálóutcával. Az óvoda által nem használt épületszárnyba, pedig beköltözött a helyi könyvtár. Az 1950-es években alakult az óvoda egy csoporttal. Jelenleg három csoporttal működik, a legkisebbek a bölcsődébe járhatnak, a négy évesek a középső csoportba, a hatodik életévükbe lépő gyermekek a nagy csoport növendékei. Napjainkban a Nyírfácska óvoda hetvennyolc gyermek felügyeletét látja el. Ezen kívül huszonhárom csemete ballagott az intézményből. Nagyon fontosak lehetnek ezek az óvodában eltöltött évek a lurkók számára, hisz itt vannak a későbbi oktatás, kulturális fejlődés, társadalmi beilleszkedés gyökerei. Igazán sokat foglalkoznak itt, községünk óvodájában a gyermekekkel. Magyar népdalokat, versikéket és énekeket tanítanak nekik.Én is ellátogattam augusztus elején az ovisok ballagására. Meglepődve tapasztaltam, hogy egy szerepbe milyen sok munkát fektetnek a nevelők. A több mint egyórás szerepben mind a huszonhárom gyermek soksoros verset mondott el, bemutattak egy magyar néptáncot, csárdást, a fiúk cowboy táncot, a lányok aerobik előadást. Mindemellett legalább hat magyar dalocskát is énekeltek. A falunk rendelkezik még gyógyszertárral és klinikával is. Az utóbbiban működik orvosi és fogorvosi rendelés, illetve vérvizsgálat is. A régi kórház – ami az 50-es évek előtt épült – öregek

47


otthonául szolgál, és a környékről érkezett körülbelül 20 magányos embernek ad otthont. Működik még Mezőváriban két pékség és varroda is. Mindezeknek az intézményeknek, úgymint középiskola, művészeti iskola és óvoda, a megfelelő működésükhöz, a magyar kultúra fennmaradásához, szinten tartásához és tovább adásához, olyan emberekre van szükség, akik készek tenni is nemzetükért. Szerencsére Mezőváriban sok az ilyen tettre kész polgár. Az átlagosan másfél, két hektárral bíró családi gazdaságok – számuk meghaladja az ezret – jelentős termelési potenciállal rendelkeznek. A helybeli farmerek – számuk 33 – másfél-öt hektáron gazdálkodnak. Nálunk nagy „divatja van” az uborkatermesztésnek, így több család kötött szerződést konzervgyárakkal, zöldségfeldolgozókkal, biztosítva a havi jövedelmüket. Működik községünkben a Rákóczi Szövetség egyik helyi szervezete, Izsák Tibor vezetésével, aki a Vári II. Rákóczi Ferenc Középiskola és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanári karát is erősíti. Mezővári lakosságának jelentős része tagja a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek, mely helyi szervezetének elnöke Berki Károly, aki még emellett a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség módszertani központjának vezetője, s pedagógusként munkálkodik a Vári II. Rákóczi Ferenc Középiskolában. Településünkön él már több mint harminc éve Vári Fábián László, József Attila-díjas kárpátaljai magyar költő. Községünkben színvonalas falusi turizmus is működik. Gyakran látogatnak el hozzánk magyarországi vendégek, vagy épp szlovákiai magyarok. Ezzel jobban megismerhetjük egymást, azt hogy ki hogyan éli meg magyarságát, hogyan őrzi meg kultúráját ott, ahol él. Erre épp nemrég volt példa, amikor Mezőváriban egyszerre voltak magyarországi, szlovákiai pedagógusok, akik kárpátaljai tanároknál voltak elszállásolva és közös program is volt szervezve számukra. Mikor megérkeznek a vendégek, a következő versikével köszöntik a Váriba érkezőket: „Légy üdvözölve kalandokra vágyó Nagy Utazó. Olyan földre invitálunk, mely ezer év után is megőrizte történelmét és kultúráját. Ízleld meg borainkat, kóstold meg ételeinket, ismerd meg az itt élő embereket. Ehhez kívánunk sok sikert, jó egészséget és jó étvágyat!” Fontos dolgok vannak megfogalmazva ebben a kis frappáns köszöntőben. Hisz Mezővári az olyan ritka települések egyike, amely gazdag népi hagyományokkal rendelkezik, nem felejtve el múltját, tekint a jövőbe a magyarságunk megmaradásáért. Az én családom is a vendégfogadók egyike. Szinte minden vendégünk nehéz szívvel hagyja itt Kárpátalját, Mezővárit. Sok-sok köszönőlevelet kapunk, mint például a következőt, amiben olyan szépen van megfogalmazva mindaz, ami annyira jellemzi a határokon kiszorult, kultúráját és nemzettudatát mégis őrző magyarságot: „...rengeteget meséltünk családtagjainknak, szomszédjainknak a tapasztaltakról. Megint bebizonyosodott, hogy Erdélybe, Kárpátaljára kell menni, hogy az ember igazán magyarnak érezhesse magát. Köszönjük!” A másik, talán mindezeknél fontosabb dologról szeretnék most beszélni. Ahogy Reményik Sándor írta: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot, s az iskolát” A tanintézményeinkről, iskolánkról már esett szó, de nem kevésbé tartom fontosnak a magyarnak maradás küzdelmeiben a templomot, vagyis az egyházat megemlíteni.

48


Mezővári büszkesége a református templom. Jelenleg a falu több mint 2/3-a tagja a gyülekezetnek. Miért is olyan fontos beszélni egy épületről, az istentiszteletekről s magáról a hitről? Úgy gondolom, hogy attól még nem lesz valaki magyar, mert beszéli a nyelvet, vagy, mert magyarként született. A magyarság több. Talán mi, a határokon túl élő magyarok még jobban érezzük ezt mindennapjainkban. A magyarság – hit. Hit az egységben, a nemzet fennmaradásában és összetartozásában, a kultúra, hagyományok megőrzésében, és elsősorban Istenben. Szerintem a magyar ember nem veheti figyelmen kívül Istent, aki megőrizte és most is védi apró kis nemzetünket. Nem véletlenül szól Himnuszunk is a Teremtőhöz, hisz nem én jöttem rá először milyen fontos az Istenbe vetett bizalom a nemzetet illetően, bizonyítéknak nem is kell több: „Isten áldd meg a magyart. Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel” A vári református templom elődje egy XV. században épült román kori templom volt. Községünk jelenlegi templomát 1795-ben szentelték fel. A 2001-es árvíz után már bizonyos lett, hogy tornya hajdani őrtorony volt. Falunk közepén álló, környezetéből magasan kiemelkedő templom tornya messziről feltűnik. A vári református templom a beregszászi járás egyik legszebb műemléke. Mezővári lakossága aktív egyházi életet folytat. Rendelkezik gyülekezetünk két parókiával, egy ingyen konyhával, kántorlakkal. Minden héten kétszer van istentiszteleti alkalom, szombatonként Örömhír-klub van a 13 éven aluliaknak, a nagyobbaknak korcsoportokra osztva ifi. Minden vasárnap az istentisztelet ideje alatt a 8 éven aluliaknak gyermek-istentiszteletet tartanak az örömhír-tanítók, köztük én is. Ezek mellett híres gyermek és felnőtt énekkarral rendelkezik gyülekezetünk. Minden kedd este bibliaóra van tartva a felnőtteknek. Működik még a presbitérium felügyelete alatt tanügyi, diakóniai és missziói bizottság. 1996 óta lelkipásztorunk Zán Fábián Sándor, kárpátaljai magyar református püspök. A templom oldalán van elhelyezve egy márvány emléktábla, annak emlékére, hogy 1703. május 21.-n Esze Tamás, a híres kuruc vezér a Rákóczi-szabadságharc kezdetén Váriban is zászlót bontott. A márványtábla szövege a következő: 1703. MÁJUS 21-ÉN TARPA NÉPÉNEK PÉLDÁJÁT KÖVETVE ESZE TAMÁS KURUCAI A VÁRI PIACTERÉN IS KIBONTOTTÁK A NAGYSÁGOS FEJEDELEM ZÁSZLAJÁT. RINGATÓ BÖLCSŐJE EZÉRT E FÖLD AZ 1703-1711-ES RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARCNAK. Állíttatta Vári népe 1989-ben. A zászlóbontás emlékére minden évben ünnepséget szerveznek Mezőváriban. 2009. május 21-22.-én több helyen, köztük Tarpán és Mezőváriban is az 1703-as történelmet idézve jelképes zászlóbontásra került sor. Erősítve a korhű jelleget, 20 férfi és 20 nő kuruc ruhába volt öltözve. Régi fegyverekkel és lőcsös szekerekkel idézték Mezővári főterére a néhány száz évvel ezelőtti hangulatot. 2011 pünkösd vasárnapján a református templomban felemelő ünnepségre került sor – a Nemzeti Társas Kör országzászlót adományozott a gyülekezetnek. Tarnóczy Balázs, a Nemzeti Társas Kör alelnöke elmondta, hogy címeres nemzeti lobogót ajándékoznak azon keresztény közösségeknek, akik tesznek a magyarság megmaradásáért, hogy ez a zászló is hirdesse: Isten után első a haza, a nemzet.

49


Mezővári az én szülőfalum. Jól érzem itt magamat. Itt születtem én, itt élnek szüleim, nagyszüleim. Itt vannak a barátaim, ismerőseim. Én úgy érzem, hogy itt a helyem Kárpátalján, Mezőváriban, hisz nem véletlenül tett ide az Isten. Ide, ahol néha nehezebb kisebbségiként élni, mégis büszkén vallom magam magyarnak és szeretnék is tenni azért, hogy Kárpátalján mindig maradjon meg a magyar szó, a nemzeti összetartozás tudata, a magyar hagyományok és kultúra. Mezővári remek falu, egy olyan közösség ahol mi magyarok együtt élhetünk, ápolva hagyományainkat. Hogy miért írtam olyan sokat, arról hogy milyen helyek vannak Mezőváriban, miközben a küzdelemről kellett volna beszélnem? Nézzünk a dolgok mögé. Ahhoz, hogy itt mindenki magyarnak vallhassa magát, hogy legyen magyar középiskolánk, óvodánk, művészeti iskolánk, klinikánk, öregotthonunk, könyvtárunk, tele magyar könyvekkel, hogy magyarul szóljon az istentisztelet a templomban, hogy magyar ízlés szerint készüljön a péksütemény, működhessenek magyar szervezetek, nagyon sokat kellett tenniük az itt élő embereknek, összefogásuk, kitartásuk, nemzettudatuk tette ilyen gazdaggá Mezővárit. Látva milyen sokat „tettek le az asztalra”, bizodalom és reménység tölti el a szívemet, hisz ha ilyen sokat elértek, kivívtak maguknak az itteni magyarok, még akkor is, ha nagyon sok erőfeszítésükbe, küzdelmükbe került, akkor mi, a következő generáció is bármit elérhetünk, ha nem felejtjük el kik vagyunk és honnan jöttünk. Végezetül egyik kedvenc versem idézetét szeretném leírni. Ha megmondom a címét, ma már a legtöbben úgy reagálnak rá, hogy persze tipikus, ömlengős és megszokott szöveg. De én nem így gondolom. Azokat az érzéseket is megfogalmazza, melyek akkor fogalmazódtak meg bennem, mikor 37 osztálytársamból 10-en maradtunk Kárpátalján tanulni. Úgy érzem, a legjobban írja le a gondolataimat a jelenemmel és jövőmmel kapcsolatban. Reményik Sándor – Eredj, ha tudsz (részletek): „Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod, hogy valahol, bárhol a nagy világon könnyebb lesz majd a sorsot hordanod… …Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn… …Még nem tudom: Jut - e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok!...”

50


Földvári Roland Josika Miklós Elméleti Líceum , Torda, Románia

21. századi történet egy iskoláról

Torda- város Kolozs megyében. Az egykori Torda vármegye, majd Torda - Aranyosvármegye székhelye, megyei jogú város volt. Kolozsvártól 31 km-re, délkeletre, a Rákos-patak és az Aranyos folyó összefolyásánál épült. 1848-ig városunk fontos szerepet játszott az ország és a térség történelmének alakulásában és alakításában. 1288 és 1697 között 127 országgyűlést tartottak itt. Gyakran látogatták a várost és a környéket a magyar királyok meg az erdélyi fejedelmek. A dualizmus korában Torda elveszítette politikai fontosságát, de kötődése a hazához a régi maradt. Korai hagyományai vannak a városban a magyar egyházi oktatásnak. Ezt bizonyítja János Zsigmond fejedelem 1557. június1-én kiadott rendelete, amelyben azzal kapcsolatban utasít, hogy az unitárius lelkésznek és rektornak szolgáltassák ki a dézsma negyedét. Oklevelek tanúskodnak arról is, hogy az első iskola 1589-ben épült és algimnáziumi fokon működött. A dualizmus idején iskolák sokasága szolgálta az ifjúság oktatását. 10 elemi iskola, 1 polgári leányiskola, 1 gimnázium, kereskedelmi és iparos tanonciskola, állami kertmunkás iskola és 2 óvoda is működött a városban. Az iskolák épületeinek többsége egyházaink épületeiben működött. 1919-ben és 1948-ban súlyos veszteségek érték egyházainkat és a város magyarságát. Azt a keveset, amivel Trianon után maradtak vagy, esetleg amit 1920 után nagy nehézségek árán felépítettek, 1948-ban elvették. Az egyházi iskolákat megszűntették és az épületeket államosították. Az önálló magyar oktatást fokozatosan felszámolták. A kommunista propaganda azt sulykolta a fejekbe, hogy jobban érvényesül az, aki román iskolába tanul. 1989 után időnként arról lehetett tudomást szerezni, hogy önálló magyar iskolák alakulnak az erdélyi városokban és falvakban… Ez a tordai magyarság körében is bizakodást ébresztett, főleg miután az ótordai református egyház visszakapta iskolaépületeit. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség tordai szervezetének oktatásért felelős bizottsága már 1990-ben megfogalmazott egy kérelmet iskolaügyben. A kezdeményezők Bálint Mátyás tanár, Zsigmond Csaba és File Piroska tanítónő voltak. File Piroska tanítónő időközben elköltözött az országból, de amikor 2006-ban az önálló magyar iskola alapításával kapcsolatos bonyodalmakról értesült, elküldte az 1990-ben megfogalmazott és a Kolozs megyei Tanfelügyelőségen iskolaügyben leadott kérelem román és magyarnyelvű piszkozatát. Az említett személyek az alábbi kéréseket fogalmazták meg beadványukban: I. Aranyosszék minden falvában és községében, valamint Torda városban biztosítsák a magyar tannyelvű iskolai oktatást. A megszüntetett óvodák és elemi iskolák újra beindítását kérjük:

51


a) Újtorda és Polyán részére kérjük a magyar tannyelvű óvodát b) Újtorda részére kérjük az I-IV osztályos elemi oktatást c) kérjük a következő községek számára a magyar tannyelvű 8 osztályos iskolák visszaállítását: Várfalva, Szentmihály, Harasztos, Aranyos Egerbegy, Torda, Tordatúr d) Torda város területén kérjünk két 8 osztályos magyar tannyelvű iskola visszaállítását, Ótorda és Keresztes városnegyedében e) kérjük a magyar tannyelvű líceumi oktatás visszaállítását Torda város területén: elméleti, vegyi és mezőgazdasági szakosztályokkal és két magyar tannyelvű szakiskolai osztály engedélyezését. II. Az iskola hálózat működésére érdekében kérelmezzük az 1948 előtti iskolaépületek visszaadását. III. Kérjük a tantárgyak magyar nyelven tanítását, szakképzett magyar tanárok biztosítását az általános iskolákban és a líceumban. IV. A magyar diákok magyar nyelven írt tankönyvekből tanulhassanak. V. Az oktatás szakmai irányítása és ellenőrzése érdekében az olyan iskolákban, ahol magyar tagozat is működik, legyen magyar nemzetiségű iskolaigazgató vagy aligazgató. Ezt a kérelmet File Piroska bevitte a Kolozs megyei Tanfelügyelőségre. Elmondása szerint, nem iktatták beadványát, csak ígérték, hogy rövidesen válaszolnak kérésükre. Naivan elhitték, hogy Románia pár hónap alatt a demokrácia, törvényesség és emberi jogok tiszteletének országa lett. Közben a város magyarsága egyre apadt. Már az 1992-es népszámlálás alkalmával csak 7034-en vallották magukat magyarnak. A kivándorlás jelensége is rémisztő méreteket öltött városunkban és a környéken. Pataki József úr, az akkori R.M.D.SZ. elnök szerint, a városban sokkal több a magyar, de sokan kényelemből vagy megalkuvásból nem vállalják nemzetiségüket, származásukat. 1998 februárjában, a kolozsvári Szabadság napilap beszélgetést közöl a tordai R.M.D.SZ. elnökével, Pataki József úrral. Az elnök úr elkeserítőnek tartja az itteni magyarság nemzeti identitástudatának hiányát. Kiemeli, hogy a kommunista korszakban alakult Jósika Miklós Kör fontos kulturális, anyanyelvápoló szerepet játszott, és értékeli Imreh Lajos fáradhatatlan erőfeszítéseit működtetése érdekében. E nyilatkozat fénypontja a következő gondolat “a tordai magyarok régóta szeretnének önálló I-XII osztályos magyar iskolát létrehozni”. Nem elég az álmokat megálmodni, kitartóan kell küzdeni az álmainkért! Bizonyítják ezt az elkövetkező évek történései. 1999- ben a tordai magyarság elhatározza két civil szervezet létrehozását. Az Iskola Alapítvány elsődleges feladata az önálló magyar iskola létrehozása lenne, míg a Petőfi Társaság vállalná a magyar identitást ápoló kulturális tevékenységek szervezését. Az 1999-ben szervezett lakossági fórum és alapító ülés nem sokak számára bizonyult vonzónak. Nagy Albert református lelkész a 2006-os tüntetés alkalmával így eleveníti fel az akkor történteket: “A változás után későn éledezett a tordai magyarság! Az 1999-ben tartott első fórumon kudarcot vallottunk. A Szabadság napilap, akkor így összegezett: „Magányosan indultak neki a tordai önálló magyar iskola - a Jósika Miklós Magyar Középiskola - létrehozásának is: egyetlen magasabb beosztású magyar politikus vagy tanügyi szakember sem jött el az egykori, templomban megtartott „nagygyűlésre". Az „ügy" akkor elbukott… A szülők is csak néhányan és inkább kíváncsiságból jöttek el, hogy vajon mi is készülődik? Engedték, hogy a körülmények azt sugallják: jó ez nekünk. Engedték, hogy a hatalom elhitesse: elég egy-egy magyar osztály fennállása a magyaroknak, és elégedjenek meg a kevéssel, ne legyenek nagyigényűek.” Végül a jelenlevők úgy döntenek, hogy kiszélesített feladatkörrel a Petőfi Társaságot kell létrehozni. A résztvevők többsége úgy érzete, túl kevesen vannak azok, akik közösségi munkát vállalnak, és nem tudnának hatékonyan két szervezetet működtetni. 1999. február 11-én megalakul a Petőfi Társaság. Már július 24-25-én emlékünnepséget rendez Petőfi Sándor tordai tartózkodásának 150. eves évfordulója alkalmából. Az V-VIII osztályos diákok számára vetélkedőt szerveznek. 2001. júniusában a millenniumi rendezvények keretében-tudományos ülésszakot szerveznek “A tordai magyar oktatás századai”címmel. Itt megfogalmazódik az a gondolat, hogy megérett az idő arra, hogy a tordai magyar oktatásnak jelene és jövője is legyen, ne csak dicső múltja. A szívekben ott él a remény, az agyakban a gondolat, csak a szikra hiányzik, a kezdeményező akarat.

52


2002 – ben Máramarossziget magyarságának kezdeményezését siker koronázza. 42 év után a magyar diákok a Leöwey Klára Líceumban kezdhetnek új tanévet. Ez a siker új reményeket ébreszt Tordán. Kell az az ember, kellenek azok az emberek, akik megfogalmazzák az álmot, tettel vállalják az iskola ügyének szolgálatát. 2004 - ben egy kis csapat - Ádámosy Klára a helyi R.M.D.SZ. elnök, Nagy Albert református lelkész, a Petőfi Társaság elnöke, György Ferenc plébános, Dumitriu Anna a Petőfi Társaság ügyvezető – elnök Máramarosszigetre utaznak, hogy tájékozódjanak a sikeres kezdeményezés részleteiről. Érezték honfitársaink, hogy a hazai demokrácia korában sem egyszerű az önálló magyar iskola engedélyeztetése. 2005. május 17-én az ótordai református templomban szülői fórumot szerveznek. Kezdeményezők a Petőfi Társaság, a helyi RMDSZ, a történelmi egyházak. Meghívottként jelen vannak a Megyei Tanfelügyelőség, a Megyei RMDSZ képviselői. Levélben bíztatja a tordai szülőket, és az iskolaügyért harcolókat Markó Béla államtitkár, Böjte Csaba, Kötő József. A templompadokban ott ül a tordai és környékbeli (szentmihályi, sinfalvi, túri. egerbegyi) szülők és diákok sokasága. Ádámosy Klára RMDSZ elnök vezeti a tanácskozást. Megköszöni Szedilek Lenke jogásznő kitartó jogi háttérmunkáját az ügy érdekében. Javasolja egy 11 tagú bizottság megválasztását, amely a továbbiakban az iskolaügy érdekében tevékenykedjen. Az elnök asszony statisztikai adatokkal igazolja, hogy vannak Tordán és környékén magyar diákok és óvodások, akiknek érdekében érdemes a kezdeményezést vállalni. Határozottan megfogalmazódik és kimondatik az a gondolat, hogy önálló magyar iskolát akarnak Tordán. Nagy Albert, református lelkész, a Petőfi Társaság elnöke, ismerteti azt a hosszas folyamatot, amely elvezetett a szülői fórumig. Elmondta, hogy a református egyház visszakapta 2 iskolaépületét. Ezekben működhetne az állami magyar iskola. Biztosította a jelenlevőket, hogy a Petőfi Társaság a Statutumában megfogalmazott célkitűzésekhez híven mindent megtesz annak érdekében, hogy anyagi hátteret teremtsen ezen, régi állom valóra váltásához. Több felszólaló hangsúlyozza az önálló magyar iskola fontosságok és identitásőrző szerepét. A szülői fórum bizakodó hangulatban zárul. Az Iskolabizottság tagjait felhatalmazzák, hogy elkezdjék a munkát. Rövid idő alatt közel 800 aláírás gyűl össze. Ezek bizonyítják, hogy az önálló magyar iskola szükségessége nem néhány ember képzeletének szüleménye, hanem közösségi akarat. A bizottság tájékozódott az engedélyeztetés menetéről. A szakminisztérium munkatársai szerint az első lépés a helyi tanács beleegyezésének a megszerzése. A Bizottság megszerkesztette a kérelmet és az okfejtést, amit 2005. december 6-án jegyeztettek a helyi tanácsnál. Ádámosy Klára és Pataki József tanácsosok kidolgoztak egy határozatjavaslatot. Ezt a 2006. február 23-i tanácsülésen vitatták meg. A határozathozatalt elnapolták, ami viharos vitákat váltott ki. A leghevesebb ellenállást a Nagy-Románia Párt képviselői tanúsították, Doru Anca és Ioan Găină. A durva sértegetések Kiss László unitárius lelkész halálát okozták. Szomorú, hogy a XXI. században is élnek közöttünk, olyan intoleráns, szűklátókörű emberek, akiknek bár politikusoknak nevezik magukat, a csőcselék színvonalán, durváskodással, jó érzésű emberek sértegetésével akarnak érvényt szerezni álláspontjuknak. A tordai magyarság ezen, próbálkozása is elbukott! Egy fiatal lelkész halála sem hatotta meg a tanács tagjait, akik nem támogatták az önálló magyar iskola létrehozását. Ez az esemény növelte a tordaiak határozottságát! Május 21-én, a vasárnapi istentisztelet után, utcai tüntetést szervezett a város magyar közössége. A többszázfős tömeg bizonyította, hogy nem a politika, hanem a tordai magyar közösség akar önálló magyar iskolát. Az unitárius templomnál gyűltek össze a tüntetők, tisztelegve ezzel Kiss László unitárius lelkész emléke előtt, akit a februári tanácsülést követő incidens vitt sírba. A tömeg a polgármesteri hivatal elé vonult, ahol általános meglepetésre maga a polgármester fogadta a tiltakozókat és vette át a nyilatkozatukat. A városháza előtt Nagy Albert református lelkész, a Petőfi Társaság elnöke szólt a tömeghez. Ismertette az önálló magyar iskola létrehozásának előnyeit és összegezte a létrehozásáért folytatott küzdelem főbb állomásait. Szedilek Lenke jogász, Reményik Sándor Templom és iskola versének sorait idézte: „Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá.

53


De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná. Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! Ezzel az idézettel nyomatékosítva a jogokat, amelyek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és Románia Alkotmányában megtalálhatóak, és amelyek értelmében a tordai magyarságnak vitathatatlan joga anyanyelven tanulni. Nagy Albert lelkész felolvasta a résztvevők nyilatkozatát, amelyben felkérték újra a városi tanácsot, adja elvi beleegyezését a magyar iskola létrehozásához. Tudor Ştefănie polgármester átvette a nyilatkozatot és elmagyarázta, hogy a februári elutasítás egy demokratikus döntés nyomán született. Ígérte, hogy a júniusi tanácsülésen újra napirendre kerül az önálló magyar iskola kérdése.

A tömeg a Haşdeu utcai egykori református iskola elé vonult, amit a Polgármesteri Hivatallal szemben a Legfelső Bíróság döntése értelmében kapott vissza az ótordai Református Egyházközösség. Itt Orosz Klára tanuló elszavalta Reményik Sándor “Templom és iskola” című versét és Istvánffy Attila szólalt fel a szülők nevében. Ezen a tűntetésen a tordaiak nem magányosan vívták harcukat! Jelenvoltak az RMDSZ Kolozs megyei képviselői: Eckstein Kovács Péter szenátor, Kónya Hamar Sándor és Máté András parlamenti képviselők, Kötő József államtitkár, László Attila megyei RMDSZ elnöke. A Torda környéki magyar falvak közösségeinek képviselői is eljöttek, kifejezve egyetértésüket a tordaiak ügyével, s reménykedve, hogy az önálló magyar iskola megoldást hoz a vidék oktatási gondjaira is. Kitartó munkával összeállítottak egy vaskos iratcsomót, amellyel az önálló magyar iskola- kérelmét megalapozták. A kérelemben, amelyet a Kolozs megyei főtanfelügyelőnek és a tanügyminiszternek címeztek, megjelenik a Jósika Miklós név. A pap bácsi (Nagy Albert) elmondta, hogy álmatlan éjszakái egyikén született az ötlet, hogy Torda híres szülöttjének nevét viselje a tanintézmény. Akkor azt hitték, mi leszünk az első Jósika Miklós nevet viselő tanintézmény. Azóta a napkori és etédi Jósika iskolák, amelyek korábban vették fel ezt a nevet, testvériskoláink lettek. Mindenki elfogadta az ötletet, de kiderült a helyi újságokban megjelenő írásokból, hogy a románság még a névadásukat is sértőnek tartja. Ezt később ipari iskolára változtatták, nehogy az író személye elleni ellenséges érzelmek befolyásolják a határozatot. A minisztérium válaszát 2006. június 15-én iktatták és Kötő József államtitkár valamint Matekovics Mihai igazgató írták alá. Válaszukban azt hangsúlyozták, hogy az új intézmény létrehozásához elengedhetetlen a Helyi Tanács beleegyezése. A főtanfelügyelő Gherghina Titiana Zlătior válaszra sem méltatta a Petőfi Társaság képviselőit. 2006. október 23-án a Petőfi Társaság nevében figyelmeztették a tanfelügyelőt, hogy válaszadás törvényes határideje lejárt és szeretnének mielőbb választ kapni beadványukra.

54


2006 október 10-én a Petőfi Társaság azt a választ kapta, hogy a Tanfelügyelőség Vezetőtanácsa elemezni fogja a kérelmet, amikor a 2007-2008. tanév beiskolázási tervet kidolgozza. Mérlegelni fogják az átszervezés pozitív és negatív következményeket és ezek ismeretében döntést, hoznak. December 4-én a tordai magyar szülők képviselői, a Petőfi Társaság vezetői találkoztak a megyei Tanfelügyelőség képviselőivel. Jelen voltak azoknak a tanintézményeknek a képviselői, ahol a gyűlés pillanatában magyar osztályok működtek. Ádámosy Klára RMDSZ elnök bemutatta a jelenlevőknek azokat a dokumentumokat, amelyek megalapozzák a kérelmet. A továbbiakban tisztázták azokat a kérdéseket, amelyek felmerültek, szaktanárok, tantermek ügye; a református egyház épületeiben tanuló román diákok sorsa. A főtanfelügyelő ígéretéhez híven a december 19-i Vezetőtanácson megbeszélték a tordai és bánffyhunyadi kérelmet. Mindkét önálló magyar iskola létrehozását elutasították. A magyar tannyelvű iskolák szükségességének indoklását elégtelennek tartották. Török Ferenc főtanfelügyelő-helyettes elmondta, hogy nem osztja a Vezetőtanács véleményét a magyar iskolák ügyében. December 21-én megérkezett a hivatalos válasz is. A Tanfelügyelőség megalapozatlannak tartja az indoklást, a városban tanító címzetes magyar tanárok nem tudják megtartani a tanórákat. A magyar diákok létszáma csökken a következő időszakban és nincs lehetőség új tanári állások meghirdetésére. Az intézmény vezetősége sajnálatosnak tartja, hogy egyesek a sajtó segítségével próbálnak érvényt szerezni kérelmüknek. 2007 januárjában a Petőfi Társaság kérelmezi a határozat visszavonását a Tanfelügyelőségen. Titiana Zlatior főtanfelügyelő februárban újabb elutasító válasszal jutatja a tordaiak tudomására, hogy hajthatatlan, nem támogatja a magyar iskola létrehozását. A Petőfi Társaság a teljes iratcsomót eljutatta az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanácshoz és a ,, Népügyvédje’’ igazságügyi hivatalhoz. A Népügyvédjének hivatala válaszlevelében értesítette a Petőfi Társaságot, hogy felszólította a megyei Tanfelügyelőséget és a Tanügyminisztériumot, hogy az ország törvényeinek szellemében járjanak el a tordaiak ügyében, és értesítse a hivatalt. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács válaszleveléből az derült ki, hogy az elutasító válasz nem jelent megkülönböztető bánásmódot, és nem okozza az alapvető emberi jogok korlátozását, ezért nem tekinthető diszkriminatív jellegűnek. 2007 nyarán változások történtek a Kolozs megyei Tanfelügyelőségen. Menesztették Titiana Zlătior főtanfelügyelőt. Hadrian Arion, új tanfelügyelő fogadta a tordaiak küldöttségét és nagyon megértően viszonyult kérelmükhöz. A ,,Nép ügyvédjének” felszólítása, az új vezető a Tanfelügyelőség élén hozzájárult a helyzet eredményes megoldásához. A Tanügyminisztérium 2007. december 10-én engedélyezte a Jósika Miklós Elméleti Líceum létrehozását a 2008-2009. tanévvel kezdődően. A kitartó munka meghozta a hőn áhított engedélyezést! A tordaiak imádsága meghallgattatott! A 2008-as újév reményteljesen köszöntött be. 2008 januárjában a tordai RMDSZ minden pedagógust meghívott a Tanfelügyelőség munkatársaival szervezett találkozóra. A beszélgetés témája a létesítendő iskola volt. Sajnos kevesen vettek részt a pedagógusok közül! Az iratokból is kiderül, hogy az itt tanító tanárok, tanítok nem mertek nyíltan az ügy mellé állni, féltették munkahelyüket talán. Március 3-án a Szabadság napilapban furcsa hír jelent meg:,,Beadvány a tordai magyar iskola ellen ?“ címmel . Az újság arról tudósított, hogy a Mihai Viteazul Líceum két oktatója, Papp László matematikatanár és Bonczidai Ferenc fizikaszakos tanár, a tizenegyedikesek és tizedikesek osztályfőnökei aláírásgyűjtést szerveztek a diákok körében, amiben azt kérik az említett osztályok, maradjanak régi iskolájukban, ne kelljen átköltözniük a szeptemberben induló magyar iskolába. A kialakult konfliktushelyzet megoldására a református templomban megbeszélést tartottak, ahová a tanárok, szülök diákok is hivatalosak voltak. A felszólaló diákok azt, hajtogatták, hogy nincs az az érv, amely meggyőzné őket régi iskolájuk elhagyásáról. Sokan a régi iskola anyagi felszereltségét tartották a legfontosabb oknak, amiért maradni akartak. Mások a délutáni váltásban való tanulástól féltek. Egyesek azt kifogásolták, hogy nem tájékoztatták őket kellőképpen az iskolával kapcsolatos fejleményekről. A kezdeményezők: Ádámosy Klára városi tanácsos, Szedilek Lenke jogász, Nagy Albert lelkész elutasították a felsorakoztatott kifogásokat. Mindent megtettek az állandó tájékoztatás és informálás érdekében, akit nem érdekelt ez a kérdés, az nem élt a lehetőséggel.

55


A kialakult helyzet minden jóérzésű és magyarérzelmű embert felháborított, leginkább azokat, akik hosszú éves küzdelmük eredményit érezték sárba tiporva. A tanfelügyelőség, Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes megígérte, minden befolyását latba veti, hogy az induló iskola megfelelő felszereltséggel fogadja a diákokat. Nagy Albert református lelkész a Petőfi Társaság nevében pályázatot írt a Szülőföldalaphoz, ugyancsak az induló önálló magyar iskola tanfelszerelésekkel való ellátása végett. A nyár folyamán kiderült, hogy az iskolák, ahonnan a magyar diákok elköltöznek, a padokat, székeket, bútorzatot nem hajlandóak átadni. A holland testvérgyülekezetek padokat, táblákat, székeket küldtek a nyár folyamán, hogy legyen amivel berendezni az osztályokat. Az idő remény és kétség között telt…. és egyre telt. Az volt a legborzasztóbb, hogy nagyon lassan alakultak a dolgok. Augusztusban a helyi tanács kiutalta azokat az épületeket, termeket, amelyekben a jósikások szeptember 1-én kezdhették a tanulást. A lelakott, koszos, évtizedek óta elhanyagolt épületek láttán kicsit elkedvetlenedett a közösség. A minisztériumból érkezett némi pénz, amit egy régi tanműhely épületétének átalakítására szántak. Az épületben osztálytermeket alakítottak ki. A ,,piros iskola”, a tordai reformátusok híres középiskolája is megkopottan, megfáradtan várta, hogy újra magyar szó csengjen falai között. Pár nap alatt a szülői közösség, mint a hamvaiból éledő Phoenix, úgy döntött, kézbe veszi az ügyet és tesz azért, hogy a magyar gyerekek is rendben kezdhessék az iskolát. Mindenki úgy segített, ahogy tudott anyagiakkal, munkával, bíztató szóval. A jelenük alakításával elfoglalt tordaiak elfeledkeztek arról, hogy 100 évvel ezelőtt, 1908 őszén nyitotta meg kapuit városukban a Magyar Királyi Állami Főgimnázium. A pompás, legmerészebb igényeknek is megfelelő iskolát kevés ideig használhatták magyar diákelődjeink, mert 1919-től a minket sújtó trianoni döntés értelmében az állami tanintézetnek át kellet térni a román tanítási nyelvre. A ma is impozáns épületben a Mihai Viteazul román tannyelvű főgimnázium működik. 2009-ben ünnepelték az iskola 100 éves fennállását.(1919től - 2009 - ig semmiképpen nincs száz év! Ilyen tévedésért megbuktatják a diákokat az érettségi vizsgán!) Kár, hogy a történelem meghamisításért senkit nem lehet felelősségre vonni még itt Európa közepén sem, ahol demokráciáról és törvényességről regélnek minduntalan. 2008. szeptember 15-én becsengettek a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceumban. Számomra, aki hetedikes diákként kezdtem az új tanévet, ez volt a legfontosabb: van iskolám, osztályom, találkozom az osztálytársakkal. Akkor mi, gyerekfejjel nem is sejtettük milyen nagy változás lesz ez életünkben! Csaknem 50 év szünet után önálló magyar iskolában élvezhettük a tanévnyitó varázsát és elkezdhettük további küzdelmünket, kitartó munkánkat, hogy bebizonyíthassuk: “VAGYUNK! VAGYUNK! ÉS AKARUNK MÉG LENNI!”.. Mellékletek: NYILATKOZAT Torda város magyar nemzetiségű polgárai és Torda környéki támogatóink, 2006. május 21-i tiltakozó nagygyűlésünkön visszautasítunk mindenféle kirekesztő magatartást, mely bennünket, mint magyar közösséget jogaink gyakorlásában korlátoz. Súlyosan sérti közösségünket, hogy a városi tanács testülete február 28-án levette napirendről azt a határozattervezetet, mellyel elvi engedélyt kértünk az önálló magyar iskola megalakulásához. Tiltakozunk a hangnem ellen, mellyel egyesek közösségünk képviselőit illették, mely közvetlenül hozzájárulhatott Kiss László unitárius lelkészünk halálához. Határozottan elítéljük azt a hangulatkeltést, intoleranciát, mely magyarságunk ellen irányul. Mivel majdnem három hónap eltelt az óta, semmilyen elmozdulás nem történt kérésünk napirendre vétele ügyében, bár a polgármester ezt megígérte. Nem fogadjuk el a nyilvánvalóan halogató magatartást. A sorozatos megfélemlítésektől sem riadunk vissza. Jogos kérésünkről nem mondtunk, és nem mondunk le. Jelen nagygyűlés résztvevői kérjük, követeljük az Alkotmányban meghatározott jogi normák szerint, a tordai önálló magyar iskola megalakulásához szükséges elvi jóváhagyást. Nyomatékosan kérjük a városi tanács testületét: júniusi ülésén tűzze napirendre a határozat-tervezetet, melyet nevünkben Ádámossy Klára és Pataki József tanácsosaink terjesztenek a testület elé.

56


Torda város magyar közössége, szellemi örökségéhez híven, melyet elődei a vallási és lelkiismereti szabadság megalkotása által 1568-ban, a Tordai Országgyűlésen reá hagyományoztak, építő módon szeretne hozzájárulni a város fellendüléséhez és népeink békés együttéléséhez. A nagygyűlés résztvevői

KÉPEK:

57


Bíró Árpád Levente Nagyváradi Gimnázium, Románia

Prága története (Novella) Kocsmapolitika! No de nincs mit a szemükre hányni, mindenki ott politizál, ahol éppen hallgatóságra talál, egyedül a parlamentben állnak másképp a dolgok, mert tulajdonképpen az senkit sem érdekel, és mégis mindenkit, de ez egy másik, hosszú téma, ami ráadásul unalmas is. Mikor az a román belépett az ajtón, senki sem tudta még róla, hogy román. Mikor megtudtuk, akkor sem aktivizálódtak bennünk az előítéletek - egyedül Matróz remegett meg picit, mert visszaemlékezett arra az estére, amikor megverték őt a magyarsága miatt. Akkor döntötte el, hogy átszökik. A hátára ragasztotta az érettségi oklevelét, de ezt majd elmondja ő egyszer, ha találkoztok vele nálunk. Az említett személy megjelenése bennem is felkavart bizonyos generációs dolgokat. Tudniillik valamikor székely voltam (a múltidő igenis indokolt: az át-, ki-, bevándorlások nyomot hagytak székelységemen is, amely sokkal inkább tűnik egy átélhetetlen személynévnek, semmint öntudatnak, ahogy arról sokan beszélnek). Értelemszerűen nagyapám is székely volt, eredeti bicskás fajta. Hogy hova lett az a bicskája, ami azon az estén kinyílt, nem tudom. A történet viszont rajtunk maradt, kicsit úgy, ahogyan Káinon is ama billog - megmagyarázhatatlanul, emberöltők után is bűntudatot gerjeszt bennem, atyák harmad- negyedíziglen fiában. Egy állomáson várhattak, nagyapám meg a komája. Egy oláh (mindenki így hívta őket, amikor terítékre került a téma) megjegyzést tett a nyelvre, amit beszéltek. Mindez Trianon után történt, mindenkinek fájt, nagyapám felcsattant, az oláh is felcsattant (mondván, hogy neki december elseje volt a legünnepélyesebb pillanat), aztán elcsattant pár pofon, végül kicsattant a vér. Nagyapámat perbe fogták, és ahogy az várható is volt, börtönre ítélték. A magyar ügyész tehetetlen volt, s haragudott őseimre, amiért ilyen meggondolatlanul játszották el hazafiasságukat, de titkon pártjukon állt. Amikor véget ért a tárgyalás, csak ennyit súgott nagyapám fülébe, szemrehányó hangon: - Ez aztán a kocsmapolitika! A román nem zavartatta magát; bár sok kocsmázó szeme pásztázta őt. Kinézett magának egy helyet egy csendes, eldugott zugban, oda leült, levette kabátját (mustárszínű volt, finom tapintású, külföldi márkatermék – de mindez csak zárójelre méltó). Nem nézett körül, várta, hogy kiszolgálják őt. Prága odabattyogott hozzá, és megkérdezte, hogy mit parancsol. Meglepő volt a válasz: - Spanyolországból jövök. Fáradt vagyok, szódavíz kell, de nincs pénzem, mert mindet odaadtam az útlevélért. Megvertek. Szódavíz kell, de beérem egy pohár csapvízzel is, ha az ingyen van. Szemeiben nem volt semmi szánalomgerjesztő, látszólag minden ilyesféle érzelmet szeretett volna elhárítani, megelőzni. Arcán valóban oda nem illő kékség éktelenkedett.

58


- A kabátod... – Prága szemét kétség öntötte el. A kételkedés mellé pedig beférkőzött az idegengyűlölet is. - Egy időben jól éltem az eperszedésből. Három hónapja nem láttam a családomat. Van egy kislányom, elvitték. Elvették mindenemet, amikor új főnök jött. Ha hazamegyek, megint nem lesz semmim. - Gyökereid! - Nem tudom, hogy hol van már nekem a hazám... a távolság átmosta agyamat, a hullámok átfésülték bennem az értéket, a mediterrán nap pedig kiszárított. Románul gondolkoztam, de most már csak félig tudok az lenni. Nem érdemlem meg a román állampolgárságot sem, szavamra. Víz kell. Szódavíz, ha lehet. Prága sarkon fordult, a pult felé vette az irányt. Akkor az a pár pillanat kozmikussá dagadt, majdhogynem eltévedt benne Prága, mert teret és időt is növesztett, két koordinátát, mely közrefogta a régmúltat a maga gyermekmosolyaival és a velük álcázott felnőtteskedő döntésekkel. Prága nem szeretett visszatérni ide, mindig idegen volt, egy eltévedt idegen, akinek „dézsavű” érzése van, mintha már járt volna itt, mintha már, mintha már... de mégsem. Azazhogy nem akarta magát felismerni. - Gyökerek ... – tűnődött a gyermeken. – Gyökeret ereszteni a világ legfájdalmasabb dolga lehet, mint anyának a szülés, vagy mint a halál, amit nem akarunk, hogy eljöjjön értünk, mondván, hogy nekünk még dolgunk van... - Mi van, ha nincs is meg benned az erő, a potencia, a képesség, a nemzés ajándéka? – ez már ő volt, a jelenvaló pincér. - Próba, szerencse. – és vállat vont, és elment. – Máskülönben se légy annyira patetikus... – kiáltotta még a válla fölül. Prága édesapja református pap volt Szatmár megye egyik eldugottabb falujában. Magyar volt, ez még csak súlyosbított a helyzetén. Egy nap, amikor a helyi pártvezetésnek szálkát pöccintett a szemébe édesapja vasárnapi (amúgy tiltott) prédikációja, jöttek és vitték. Prága akkor látta életében először az apját sírni; először és utoljára, mert a lelkész a Dunacsatornánál halt meg. Máig sem tudja, hova temették. Magyar vagy. – mondták akkor a szekusok, válaszolván egy kérdésre. Soha annyi gyűlöletet nem hallott még, mint abban az egy szerencsétlen mondatban. Pedig ők is magyarok voltak; agymosottak, szegények, kommunisták. (Később aztán, amikor eljött a szabad világ, azaz Prága elmenekült otthonról, mindig furcsán hangzott ugyanez a mondat, de zsarnokság-mentesen. Dicséret és gyalázat – mintha magyarságunk valamiféle érdem, vagy éppenséggel bűn lenne.) Prága gyermek volt még akkor, akinek szemét eltakarták a nővérek és bátyjak, hogy ne lássák, hogyan etetnek (ők úgy mondták: úrvacsoráltatnak) szarral egy papot – történetesen az apjukat. Akkor eltört benne valami –minden egész eltörött-; köves földbe ütközött az életre szánt mag: sikerre vitte akcióját a kommunista propaganda. Nem tudta magát akkortól magyarnak nevezni; inkább leszegte a fejét, és hallgatott – amit azóta is szégyell. A középiskolában március 15-ről mesélt a szép kort megélt történelemtanár, s a magyarokról, hőstetteikről (szó esett a kurucokról is); az anyaország fogalmát akkor hallotta először, s nagyon megtetszett neki.

59


Akkortól kezdve menekülni akart. A nyilvános megszégyenítés előtt, a magyar vagy szégyenkező bélyegétől, és egyáltalán otthonról – ahol csak szenvedést és gyötrelmet tapasztalt. Az iskolából hazajövet szőtte terveit, aztán egyik nap azon kapta magát, hogy nincs mit tovább agyalnia. Most vagy soha! – nem Petőfit szavalt. A gyermekén fittyet hányt a maga mögött hagyott dolgokra. A falura, a barátokra, Erdélyre, a vérvonalra. Az elejitől kezdte – Tebenned bíztunk elejitől fogva; aztán minden lelkesedése alábbhagyott, és megragadt itt, a Néma Dionüszoszhoz címzett kocsmában, a lét és nemlét között, ott ahol a nemzet kérdését elfelejtették, hogy ne fájjon, ami volt. Prága visszatért a jelenbe, és szégyellte magát, talán még bele is pirult. Kozmikus magány lett úrrá rajta, olyan, amilyet azelőtt csak józsefattilából ismert. Végül is kiszolgálta a románt, majd valamikor hajnalban hazament. (részlet Prága aznapi naplóbejegyzéséből) Otthont teremteni a legnagyobb feladat; talán nagyobb kereszt, mint amit az emberre az Úr helyezhet. És ez is csak az otthontalanság otthona lehet – egy kényszermegoldás; a vágott virág is csak ideig-óráig éldegél a vázányi vízben/vízből, s nem ereszt gyökeret. Magyar vagyok. Ennyi év után talán a kérdőjel is indokolt lenne. Mégis az akarat felkiáltójelt farag a bizonytalanságból: hol lehetek magyar, minden körülmények között? Hol nem zavarja magyarságomat semmi? Ideje bevárnom a lelkemet: a válasz bennem van.

60

1956. ÉLETEM LEGSZEBB NAPJAI VOLTAK MAGYARNAK MEGMARADNI

Recommend Documents