1911 julius 1. 7-ik szám. II-ik évfolyam. MAGYAR KÖZTÁRSASÁG. Első közlemény. Nemzetűnk millióinak szívében ott él a köztársasági eszme szeretete. Minden nagykoru nemzet saját sorsának ura akar lenni. A teljes nemzeti fűggetlenség álma megvalósulásra törekszik. Ez a törekvés teremti meg a magyar köztársasági pártot is, hogy az alkotmányos fegyverekkel kűzdjön a népfelség diadaláért. Ez a kűzdelem nemcsak jogos, hanem törvényes is. A magyar bűntetőtörvény csak azon cselekményt bűnteti felségsértés címen, mely közvetlen arra van irányozva, hogy az állam alkotmánya erőszakkal megváltóztassék. A mi törvényűnk csupán az alkotmányos államforma megtámadását minősíti izgatásnak. De meg van minden állampolgárnak az az elvitathatlan joga, hogy alkotmányos uton a nemzeti fűggetlenség kiépítésén dolgozzék. E jogtól még a törvény sem foszthatja meg. Egy nemzet nem mondhat le szabadságának kivívásáról. Történelmi idők hajnalhasadását várjuk. I. Ferencz József öreg és beteg. A trónörökös, Ferenc Ferdinánd titokzatos ködbe burkolta magát. De ha egy-egy pillanatra e köd kárpitja meghasad, - sötétnek, sziklaszívűnek, osztráknak látjuk ezt az embert. Romániában lefűggönyözött kocsiba utazott, annyira nem érdekelte Magyarország földje. Ha fejedelmi parancsszóra Budapestre jön, dolga végeztével valósággal eliramlik tőlűnk. Nyelvűnk, kulturánk, hagyományaink iránt nem érdeklődik. És jönni fog ez az ember! Jaj lesz, ha gyenge, sorvadt akaratu nemzetre talál! Jaj lesz, ha sarkantyúja pengetésére megijednénk. Azért szűkséges, hogy az igazi férfiak egy táborba tömörűljenek. Azért szűkséges a köztársasági párt zászlóbontása. A mi pártunknak csak becsűletes, őszinte, bátor férfiak lehetnek tagjai. Kik senkitől meg nem ijednek. Kik minden áldozatra készek. Kik nyitott szemmel járnak s ökölbeszorított kézzel imádkoznak. Kik érzik a Golgotajárásban a megváltás gyönyörűségét s a keresztrefeszitéskor is a feltámadást hirdetik. A gyáva ember űllő a sors csapásai alatt ! A bátor férfi a sorsot kalapácscsá kényszeríti. Ura lesz sorsának ! A nemzetek is így vannak! Minden nemzetnek olyan alkotmánya van, milyent megérdemel. Amelyik nemzet parlamentjének szétverését koronázási jubileummal viszonozza, nem méltó arra, hogy aradi vértanúi legyenek. Melyik nemzet a clopyi "soká"-ra létszámemeléssel válaszol, megérdemli a Habsburgokat. De hiszem, sőt tudom, hogy ebben a rothadt korszakban is élnek férfiak. Ezeket fogja egy táborba, egy zászló alá gyűjteni a köztársasági eszme. Az ország minden részéből hozzám érkező leveleket édes
gyönyörűséggel olvasom. Vannak rnég férfiak ! Az első hívő szónak ezerszeres viszhangja támadt. Kigyúltak a szívek s én e fénynél a jövendő Magyarországba látok. Az aratás reménye nélkűl is vállalkozunk a magvetés munkájára. Munkánk nem lesz hiábavaló ! A köztársasági eszme meg fogja termékenyíteni a magyar közéletet. Uj erőknek munkamezője akad. Uj tehetségek uj útra találnak ! A köztársasági párt megalakulása egy bűnös babonának halálát jelenti. Fizetett tűdők harsonázzák, megvásárolt tollak terjesztik a hazugságot, hogy a magyar királyhű nemzet. És ezzel szemben ott áll a történelem a maga megdönthetetlen igazságával. Nemzetűnk glóriás hősei, a népszeretet szentjei : Rákóczi és Kossuth a király ellen vívták harcukat. Az ónódi országgyűlésen és a debreceni nagy templomon át vezetett útjuk a nemzet szívébe, az örökéletnek ehhez az élő forrásához. Ennek a forrásnak szent vizéből ittak, e nemzet szíve dobogását érezték meg azok, kik a köztársasági eszme hiveinek vallják magukat. Érezzűk, hogy Rákóczi kurucai szolgaföldben nem nyughatnak. Tudjuk, hogy a debreceni nagytemplom legszentebb imádságát Kossuth Lajos nem az Istenhez, hanem a nemzethez intézte. Imádságos lélekkel hallgatjuk az évtizedek bércein át szivűnkbe szálló szavakat s az "Ugy legyen" visszhangból kicsendűl erős elhatározásunk, vértanúságra kész elszántságunk. Kűzdelműnket törvényes fegyverekkel vívjuk meg. Más monarchi kus államban is van köztársasági párt. Spanyolország, Olaszország törvényhozási termeiben otthont talált a republikánus eszme. Pedig ott nemzeti királyok uralkodnak. Közéletűnk romlottságát bizonyítja, hogy nálunk eddig letudták törni a köztársasági törekvéseket. Az eszme bátortalan híveit elijesztették. Az érzékény lelkűeket gúnnyal riasztották vissza. A könnyen fáradók a meredektől féltek. Most mintha felszabadultak volna a lelkek. A napnyugoti szabadságmozgalmak egy-egy hullámverése Magyarországig is eljutott. Meg értettűk, hogy az igazság nem attól fűgg, hogy hányan hirdetik. Mert a "legtöbb ember szemében az igazság a megszerezhető szavazatok útján mérlegelendő valószínűségi számítás." Hivei vagyunk a hymnusz igazságának, hogy a magyar nemzet megbűnhődte a multat s jövendőt s ezer esztendő alatt már nagykorúvá lett s nincs szűksége koronás gyámságra. Magyarországon négyszáz év óta habsburgi kezek megállították az idő kerekét. Szolgaságban élűnk, sötétségben sorvadunk. Egy-egy hatalmas kar : a Rákóczié, a Kossuthé, megragadta az idő kerekét s előre lendítette. Álmok szűlettek ! Fény támadt ! De Rákóczi kibujdosott, Kossuth száműzött lett. A kerék visszafordult. A Habsburgok megmaradtak ! Ha nem is hirdetjűk Grengoirral, hogy a "királyság már természeténél fogva is főbenjáró bűn," de azt valljuk és hirdetjűk, hogy az emberi méltóságnak egyedűl a köztársasági államforma felel meg s csak ebben az államformában valósítható meg a teljes nemzeti fűggetlenség. Minden tisztavérű szívben ott él a szabadságnak vágya. E vágy nálunk annál mélységesebb, mert alkotmányos látszat csúfolja szolgaságunkat. A hernyó, ha szárnyakat ragaszt fel, nem lesz pillangóvá. Az abszolut felségjog, ha meg is tűri a parlamentet, még nem alkotmány. Századok óta látja a nemzet, hogy a korona, az ő haladásának tilalomköve. Érzi, hogy a királyi palást fűggetlenségi törekvéseink szemfedője. Az a látás és az az érzés gyujtotta fel a szivekben a lángot, mely a szabadságharcok viharaiban egy világ csodálatára az égig lobogott. A fűggetlenségnek ösztönerejű vágya élteti a köztársasági eszmét. Vágyunk a mesék hétmértföldes csizmájára, hogy átlépve századok sötétségén, véres romjain a napnyugati államok eszmevilágába érjűnk. A haladásnak ez a vágya mindenűtt megnyilatkozik. Ez új irodalmat; új művészetet teremt. Erős tűdejű harsonások zengik a jövendőnek dalát. Művészeink új színeket mernek, új meglátásokkal gazdagítják lelkűnket. A haladásnak ez a pogányereje, szent elszántságú vágya a politikában is megnyilatkozik. Napfényes szabadságot akarunk ! Megutáltuk a királyi hatalom előtt való örökös térdepelést, talpra akarunk állani ! A világ törpének látta a térdeplő magyart. Azt akarjuk, hogy meglássák
nemzetűnket a maga valódi nagyságában a maga igazi talapzatán, hová Rákóczy, Kossuth emelte. Ez az akarat, az új idők ébredő lelke teremti meg a köztársasági pártot, hogy kűzdjön azért az államért, melyben alattvalók helyett állampolgárok élnek, melyben a szűletésnek nincs kiváltsága, a becsűletnek meg van az értéke s csak a munkás kéznek van becsűlete. A széttört láncok csörgése a világ legfenségesebb zenéje. Ez a köztársasági eszme hymnusza! Mi lehetűnk gyengék, gyarlók, de erőssé tesz az eszme, melynek hivei, feleskűdt katonái vagyunk. Ismerjűk harcunk nehézségeit. Tudjuk, hogy aknák veszélyeztetik utunkat ! Tudjuk, hogy vadvizekkel igyekeznek elönteni magvetésűnket. Tudjuk, hogy ezer űldözővel kell szembeszállani, ezer ostromot kell visszaverni ! De utunkról vissza nem riaszt semmi. Leverve - ujra felkelűnk ! Boldogok vagyunk, hogy nemzetűnk fűggetlenségéért szenvedhetűnk. Boldogok vagyunk, hogy a népfelség országába vivő utnak munkásai lehetűnk ! A jelen kűzdelmét, a jövendőnek reményét, az emberi méltóság felébredését, a nemzeti fűggetlenség harci indulóját jelenti : a magyar köztársasági párt! Irta: drNagy György.
Éjszaka Ölelj át szorosabban, édes, Már megint itt vannak az árnyak. A becstelen, az örök éhes Fekete varjak nászra várnak. A multból vissza-visszajárnak. Tapaszd fűlemre forró ajkad, Lihegd belé csókos igédet. Ne halljam én, hogy hivnak, csalnak, Nem akarlak itt hagyni téged ! Kergesd szét ezt a rongy népséget! Én a tied akarok lenni Testestűl-lelkestűl, egészen. Én teveled akarok menni Keresztűl poklon, tűzön, vészen. Mért nem karolsz át ? Béna lettél ? Mért nem beszélsz hát ? Néma lettél ? Vagy hunyóban a tűz, a láva ? ... Eredj, te - gyáva ! Alba Nevis
EGY FESTŐ UJJÁSZŰLETÉSÉRŐL. Művészeti tanulmány. I. Hódmezővásárhely város legkiesebb városrészének, Ujvárosnak egyik emelkedett pontján, a Tuhutum-utca hegyében széles, óriási látókörrel a nyugat felé pihenő városra, van egy űtöttkopott rozoga ház. Nagy portája volt azonban. Keresztűl a városi körtöltésen, mélyen alányúlt a szőlőknek. Aki egy gyönyörű alkonyt, egy aranysugaras tavaszi naplementet, valami csodás, szinekben szikrázó májusi fényt akar látni, az men jen ki erre a körtöltésre, pihenjen végig a töltést borító buja zöldtengeren s a lilaszinű ködbe vibráló, finom árnyékokra szakadó város szilhoutje felett tekintsen végig. És csodaszépet lát. És ha van egy szikra művészi érzék az idegeiben, ha a lelke tud rezonálni a természet pazar szépségeire, az alkony biborában égő s a szinek ezer variációjában remegő fényprizmák sokasága telecsókolja a lelkét a hangulatok egész rajával. A város mintha egy hatalmas, zöld fluidum kellős közepében lebegne s a tűkrös, szinjátszó reszketésben délibábszerű silhoutje-i : a tornyok, paloták, kiemelkedő emeletek, élnek, mozognak, imbolyognak ... A lehanyatló nap vörös korongja tűzcsóvákat lövel, égő, piros lángok, sárga kisugárzással rójják végig a lilaszinbe hajló szemhatárt. Ezt a csodaszép kilátásra alkalmas portát egyszer felfedezte Tornyai János, a mi jeles festőnk s a szinpompás természeti panorámára megdobbant a szíve. - Ha én egyszer ide, erre a helyre egy műtermet építhetnék ! Micsoda boldogság volna az. Igy látni, innen nézni egy májusi hajnalhasadást, egy tavaszi alkonyt ? És Jankó gondolt merészet és nagyot. Volt pénz még Márinál az 1909-iki kiállítás relikviáiból s Tornyai - telket vásárolt. Megvette a 200 négyszögöles körtöltési részt s hogy az építkezésre se kellesék sok ezer koronát költeni, Rózsa Imre nagygazdától megvásárolt egy hatalmas - kukoricagórét. És János agyában nagy tervek villantak meg. Építeni akart, épűlet terveket komponált, sőt meg is kérte az építési engedélyt egy lakásra s egy műteremre. Az épűlet a körtöltés legmagasabb pontjára helyeztetett volna el. A góré csinosan befestve, téglával kirakva, műteremmé lépett volna eIő s egy téglaalapu alépítményen, - melyben lakószoba, konyha stb. lett volna, - helyeztetik el. Fanatikus rajongással igyekezett János megvalósitani a tervet. Egyik költségvetést a másik után dolgozta ki, űgyes, ötletes formákban képzelte el a kivitelt, de bármily egyszerű tételekkel kalkulált is, a kiállitási jövedelem sehogysem akarta meggyőzni az épitési költségeket. 3000-4000 korona, szinte még ez is kevés ... Olcsóbbért nem lehet. Pénz pedig nincs, ki ad ennyit egy szegény piktorembernek ? És János elbusulta magát. Kihuzatta a Rózsa Imre góréját a Tuhutum-utcai gyönyörű kis portájára, fölállitotta a töltés élére s miután már dér űtött, fonyadt levelek peregtek a rőtűlt avarra s beköszöntött mogorva komolysággal a tél, János végigtekintett a góréból a haldokló táj felett s csendes rezignációval ballagott vissza a régi kaszárnyába, azzal a hittel azonban mégis, hogy majd meghozza a tavasz a műtermet is, a pénzt is, a sikert is, a munkakedvet is, hogy az uj álmok, töprengések, merész kigondolások, művészi nagy akarások valóra válnak, ha majd ujra nyit a tavasz. Tornyai János szóval nem busulta el magát. Inkább mi, a jó barátai adtuk már-már fel a reményt, hogy Tornyai ujból erőre kap. Évek óta állandó bizonytalanságban állott a művészetével. Elhatározásaiban semmi egyéni, semmi uj, törekvéseiben semmi lendűlet, semmi támadó merészség sem akadt. Mindig dolgozni készűlt, de soha sem dolgozott.Vigasztaltuk, biztattuk. De mintha csakugyan le lett volna törve; testileg, lelkileg. Három év óta legalább is visszafelé hátrált. A kiállitáson bemutatott képei, festményei merő régiségek voltak. Francia impressionisták és Munkácsy hatások. Látszott minden ecsetvonásán, hogy a lelke valami misztikus sötétségbe burkolózik lépten-nyomon, hogy nincs ereje lerázni magáról a reászakadó nyomort, deprimált hangulatokat, hogy a meglátásai komorak, a szinei tompák, elnyűttek, kifejezéstelenek s hogy a világosság, a levegő, a tavasz, hiába hivogatja, nem tapad az ecsetjére. A konturok
pedig, melyet kiváltkép alföldi genrein mutogat, egyéniséget jellemeznek. Aki egy-két durva, sötét ecsetvonással annyi mélységet tud elérni és reprezentálni, mint egyik-másik képén Tornyai, ott van erő, tehetség, de a szinek hiánya, a levegő fel nem ismerése, a széttagolatlan darabosság; a szomoru, önmagával való vivódásés elégedetlenség arra vallanak, nála is arra vallottak, hogy művészi utjában még mindig nem találta meg önmagát ; hiányzik a munka és a tárgy közötti harmonia a kidolgozásokban ; a produkció csak idegen reflex s nem önmagából fakadó, öntudatos művészi ökonomia. Nem volt szilárd, egyenes, individualisan kiforrott művészi egyénisége. Ingadozott és habozott az irányok megválogatásánál. A kétségtelen belső tartalmassága kűlönböző művészi intellektuelek impressióira gyorsan reagált s kűlönböző időközökben festett képein szinte elképzelhetetlenűl nagy differenciák mutatkoztak a felfogás, a kivitel, a szinfelrakás stb. tekintetében. A minuciózusan kidolgozott rajzokról, a hű, szinte kopirozó természetfestésekről merész lendűlettel az impresszionizmus allűrjeihez ér s szélsőséges művészi irányok vizein szinte provokáló következetlenséggel csapong. A mély, komoly érzék pedig minden ecsetvonását jellemzi, ám művészi kidolgozás tekintetében nincs bennök egységés program és harmonia. És Tornyai mindezt érzi s a művészlelkében támadt, bensőségteljes tépelődés egyenesen kedvét szegi, ambícióját támadja meg. Annyiféle hatás, annyi irány, szín látszik és űtközik meg művészi akcióiban, hogy az igazi Tornyai kemény ereje, a maga intellektuális önállóságában nem érvényesűl. De hogy ez az éveken át tartó művészi tépelődés, ez a mély lelki vívódás, önmagának, a saját, igazi tehetségének lázas keresése, a nagyobb arányú művészi tanulmányok, melyeket meg nem szűnő tűrelemmel és kitartással végez, a művészi munkának, az aktiv, tényleges munkának néhány éven való elhagyása, a természetszemlélet, micsoda hatalmas lendűletet adtak Tornyai művészetének, azt igazán pompásan igazolják azok a színektől égő, tavaszi levegőjű, világos, életvidor alkotások, melyek a Tuhutum-utcai műteremben, a Rózsa-uram volt góréjában az utóbbi hónapok alatt a Tornyai ecsetje alatt fogantattak. Azt a benyomást teszi szinte az emberre Tornyai János művészi renaissance-a, mint a hatalmas akadály átugrására készűlő bajnok, ki az akadály előtt előbb hátrafelé megy. Meghátrál, hogy előre való iramodásához teret nyerjen. Szinte azt hisszűk, hogy letört, elvesztette az energiáját és csak a tűzes, megragadóan bátor nekilendűlésből, az akadály mesteri átrepűléséből látjuk, hogy a hátrafelémenés, a tépelődés, a várakozás, tulajdonkép csak - erőgyűjtés volt. Tornyai János éveken át figyelt. Önmagát boncolta, a tehetségét analyzálta s kereste lázas buzgósággal azokat a művészi akviziciókat, melyek a lelkének megtermékenyítésére leginkább alkalmasak. Radikálisan szakított elsőbb is az ő művészetét eddig annyira jellemző homálylyal, sötétséggel, árnyékkal s gondos, mély, nagyon intenzív természetszemléletbe merűlt. És a természet most megtanította a fény, a levegő, a világosság ismeretére. Megismerte a színekben rejlő hatalmas erőt s tehetségének újabb irányú fejlödésére, művészetének szinte kizárólag a színek körűl való koncentrálódásra kétségkivűl döntő hatással volt az a Cézanne-tanulmány, melyet a művész az év elején a budapesti és bécsi tárlatokon és múzeumokban végzett. Annak a művészi renaissance-nak tanulmányozásába, értékelésébe, megértésébe merűlt, amelyet Manet, Degas, Sisley, Pizarró, Renoir, majd a legkiemelkedőbb stylusban Cézanne teremtettek meg a francia impresszionizmus jegyében. Fellengős, történeti tárgyak lehetetlen festése helyett, a természet tanulmányozásához fogtak s a természet jelenségei bilincselték le művészi kvalitásaikat. A barna, sulyos, mély árnyékú képek eltűnnek s következik a világosság, a színek és a levegő festése. Világosság önti körűl a tárgyakat és alakot, mely nem vonalakban jelentkezik azután, csak mint nagy folt, mint silhoutte. És e silhoutte-k nem merevek, barnák, de áttetszőek, színektől világosak, fátyolszerűek, tengersok színnek lehelet-finom reflexei; új képírás tármad, melynek kifejezett végső célja: a természet felkutatása és szépségeinek kihasználása. Valóságos forradalmi reveláció ez a művészetek világában s ez új irány
radikális művelése közben akadnak festők, kik minden tehetségűket és tudásukat, a modern művészet színhatásainak minél radikálisabb kifejezésére használják. Ilyen volt a XIX. század legelső impresszionistája Paul Cézanne. Egyetlen színfoltban, minél tűzesebb, minél kiáltóbb színhatásban adni vissza a természet jelenségeit : ez a Cézanne ideálja. A tárgy, a probléma mellékes, alárendelt jelentőségű. Elég neki a természet egyetlen megvilágított pontja. Egy csendélet, melyet egy tűzes színfolttal ecsetel. A színeket fogja fel, a tűzes, ragyogó, élesen berajzolódott; abszolut fényű világításban jelentkező színeket ragadja meg a jelenségekben, tehát a színt állítja a kép előterébe, hogy elsősorban is, sőt mindenekfelett ezt hangsulyozza képén. A színfoltoknak a kombinálása tehát a művészi cél és az a fontos, az a művészi, hogy az éles, tűzes foltokban felrajzolt színek egységes hatást gyakoroljanak. Az első tehát ami a modern képet jellemzi : a szín. Ez a Cézanne művészete volt. Voltak azonban a természetkutató modernek között, komoly, intellektuális zsenik, kik mélyreható természettanulmányaik során, belátták, hogy a formák aprólékos kidolgozása tulajdonkép nem az igazi természetfestés, mert a levegőn át nézve a tárgyakat, azoknak százféle minuciózus törése, aprólékossága tulajdonképen csak egyetlen tömör, határozott vonalban domborodik elő s tulajdonkép akkor lesz az igazi természet, az igazi forma a vásznon, ha a tárgyak ezer irányú összetevői, egyetlen formában tömöríttetnek. Puvis de Chavannes volt ez irány mestere s e két szempont, a színek és formák ily keretben, ily felfogással való megoldása fejezte ki a modern francia impresszionizmust. És ezek a képek, ezek a látott és megfigyelt, - tehát nem műteremben, de természet szemlélet közben készűlt, impressziók alapján, szinte a meglátás rövid pillanatai alatt meg is alkotott képek azután az igazi természetleírások, a melyek ragyogó színekkel, a döntő formák tömörítésével mutatják a természet szépségeit. II. Az 1909-ik évi hódmezővásárhelyi és szegedi tárlatok művészi anyaga, leginkább a festő első kisérleteiből, ifjukori szárnypróbálgatásaiból, majd a Munkácsy-hatások alatt keletkezett erőteljesebb impressiók eredményeiből kerűlt ki. Nagy értékű, merész egyéniség csapongó művészi meglátásai űlték meg ezeket a rendesen komor tónusu, fájdalmakat siró, szomoruságot lehelő erőpróbálgatásokat s kűlönösen a puszta s általában a tájkép, hangulatos, meleg interpretátorra talált Tornyai Jánosban s ily irányu műalkotásai nemcsak saját erejöknél és becsűknél fogva, de már azért is méltán keltettek feltűnést, mert a magyar festőművészetnek tájképfestői, igazi, speciel e zsánert kultiváló művészei nem igen voltak s eltekintve a kiválóan tehetséges szegedi festőtől, Nyilassytól, valósággal Tornyai állott a fórumon, mindig borongós, sötét, vagy inkább tompán szinezett pusztai hangulataival. A közönség lassanként azután megbarátkozott a Tornyai művészetével, a fővárosi tárlatokon ha részt vett, komoly ereje, barna konturjai, félelmesen sötét hangulat-tömöritése, mindenkor imponáltak. Talán mélyebb, a művész élettörténetéből fakadó lelkiűtközések, emberi tépelődések voltak okai annak, hogy a szivét ritkán láttuk a vásznán. Elrejtette. Befelé sirt s mint valami komor, élettel, világgal, sorssal, emberrel, világossággal, szinekkel meghasonlott lélek : vásznán ecsetje, csak komor, felhős, fénytelen hangulatmasszákat koncentrált. És jött idő, midőn már azt sem ; amikor a művész teljesen magába zárkózva, tisztán csak álmainak élt s művészi viziói közben csak a lelkével kompónált, csak terveket szőtt s uj látásai támadván, uj szineket, uj hatásokat, uj összetételeket, uj célokat portált. Hogy a Tornyai ez évi nagy művészi metamorfozisának mi volt a közvetlen oka és eredője : azt a művész maga sem tudja, annál kevésbbé tudhatjuk azt bizonyosan mi. Annyi történt mindössze, hogy Tornyai a legkomolyabb természetszemléletbe merűlt s lázas ihlettel fogott a franca impressiónisták művészetének, a szinek alkalmazásának megértéséhez, megismeréséhez. Világhirű mesterek kompozicióit kutatta fel s azok művészi lelkét igyekezett magába szívni. És amidőn ugy érezte, hogy elég gazdag a lelke, elég erős a művészi énjében való bizakodása, midőn dobogó szivében felforrani érzé a tenniakarás
vágyát : hazajött s kiment a Tuhutum-utcai töltésre vontatott góréjába s a tavasz vakítóan szép verőjében, a buján zöld, illatos természet erjedő melegségében megragadta ujból ecsetjét és egy pár hét alatt telepingált vagy harminc-negyven vásznat és festődeszkát. Érdekes, sőt felettébb jellemző már maga az a szituáció, amelyben Tornyai dolgozik. Igaz az a reá annyira valló kűlöncség és individualitás. Egy góréban, széltől járt, esőtől ázott, kopott fagóréban lakni és dolgozni hónapokon keresztűl. Erre csak a Tornyai fanatizmusa képes. Étellel-itallal ugyszólván abszolute nem törődik, minden perce a lázas, produktiv munka végzésére lefoglalt. Hajnalban már talpon van s figyeli a reggeli párákból előtörő napsugarak pazar szinjátékát, szinvariációját. Egyetlen meglátásra, a vadász azt mondaná : egyetlen kapásra dobja fel a vászonra a hajnali napbiborlás tűzes szineit : világos, levegős, meleg, bizaran szikrázó szinpászmák, kiemelten intenzivek, lángvörös-aranysárga mellé huzva : vibráló lila és kék szinek, minden differenciájok dacára is csodálatos egyűttesben. Egy komisz, hideg góré, ahol a művész napestig dolgozik, óráról-órára, szinte percről-percre figyelvén a természet alakulásait, a levegő változó szineit, a szinek erejét, tűzét, törését, az árnyékok hajlását, a zöld környezet elsötétedését vagy megvilágosodását, az ég lilakék modulációit. Neki elég egy komisz góré, ahol legalább valamennyire védve van a viszontagságos idő ellen. Egy-egy piros folt, vakitó, élesen határolt, szinte a képből, az összhangból valami sajátszerű jellegzetességgel előtörő folt hivja fel a figyelmet. Ez a piros folt a Mári bluza. Igen a Márié, mert azt már élőbb is bejelenthettem volna, hogy a Mári, itt a nyomoruságos góréban is hűséges társa, munkamegosztója, modellje a művésznek. Szinte minden képen ott van Mári valami variációban. Itt a gyepen űl, ott a góré előtt mos, majd a lombok alatt kötöget, az erős zöld árban. A Márinak csak a bluzát látjuk, amely következetesen vörös. Égő, szinte rikitó. Mellette mindig egy másik tűzes szin, a góré égő napsűtéses sárgája, a töltés barna földje, vagy az akácos fák haragos zöld hullámzása. Annyira szereti a művész ezt a vörös bluzt, hogy egy ily bizar meglátásban, midőn a góré belsejét festi meg az alkonyi nap vakitóan sárga tűzében világitva meg, odahuzza a bluzt, rikitó pirosban, vastag, egyetlen ecsetvonással. És hogy világit ez a kép. A pillanat szűlte, az ihlet lázas forróságában produkálható tiszta művészet ragyoghat csak igy, ekkora eredetiséggel és szikrázással. Élő, meleg, tiszta költészet, a szinek csodaerejének bámulatos felismerése és alkalmazni tudása. Igen, a Mári sok képen ott van, nem arckép, nem mint modell, de mint szinhatás, vagy sokszor ép mint központ, a művész meglátásait, hangulatait, a tárgyak beállitását, a szinek alkalmazását is érdemlegesen befolyásolva. Sőt a művészi környezet, a művész, a festék, a vászon, a táj, a tavasz még Márit is inspirálják, annyira, hogy Mári, titkon, lopva szintén az ecsethez nyul és - fest. Ezt az idyli ötletet kapja el a művész s egy pompásan sikerűlt kis vázlatán Márit abban a pillanatban teszi vászonra, midőn egy tájképen mesterkedik ... Kedves, szines bolondság... Mári a teknő előtt, Mári a góréban, mind űgyes, szines beállitás, a helyzetből, a művész körűlményeiből folyó inspiráció s miután annyira közvetlen benyomásokból fakadó, rendkivűl természetes, eredeti és ujszerű valamennyi. A górét és a környékét festi, skiccirozza. A háttér rendesen a város. Az égre meredő tornyok, a levegő lila szilhouttjében elmosodó házak tetőzetei. Kiváltkép brillirozik az ég megfestésével. Valósággal itt fejti ki uj szinpompáját. És hányféle szinű ez az ég? A hajnali párás hamuszűrke, a merészen kék : reggeli, a sárgafényben fűrdő déli; a lilás alkonyi, a biborban, a vörös bársonyban uszó esti, a sötét, barna éjszakai egek : szerencsés, artisztikus összhangba hozva az előtér ugyancsak világitott tárgyaival ... Igazi mester alkotások. Amennyire régen a sötét, komor, barna színek inspirálták, annyira urrá lett most a művészetén : a szín és világosság. Mindent a színnel s a szinnek egymásra való hatásával fejez ki. Ragyog az egész kép, mintha mindig napsűtésben állana, a fény, a tavasz; a friss, űde hangutatok özöne öleli át, május verőjében fűrdik a vászonra tett, pazarul gazdag
természet-milliő. Tornyai maga mondja, hogy sohase hitte volna, hogy valaha még a - színekbe ennyire szerelmes lesz. Most minden szépséget, minden poézist, minden igazságot, minden művészetet ebben lát s az a lelkes tűz, az a vehemencia, az az igaz átélése impresszióinak, az a kitörő, merész rajongás és művészetimádás, a melylyel megifjodásáról, művészetének renaissance-ról beszél azoknak a nagyon keveseknek és kiválasztottaknak, akiket erre érdemesít, - valósággal azt sejtetik, azt bizonyítják, hogy ez az istenadta tehetségű művész most végre, annyi hánykódás, annyi meg nem értés, annyi meddő kűzdelem után : önmagára talált. Elérkezett művészeti pályájának ahhoz a pontjához, a hol a lélek és ambició, az ihlet és talentum koncentrálódnak egy ökonomikus művészeti felfogásban, stylusban és meggyőződésben, a mikor már az alkotás nem idegen művészet kopirozása, nem fárasztó lélekkinzás és önerőszaktétel, de a fantázia, a tehetség, a lélek, a művészi hajlam, az öntudatos művészi képesség harmonikus összmunkája. Ennyire boldog, a saját erejével ennyire megelégedett, a meglátásainak igaz és művészi voltában ennyire bízó, ennyire emeltfejű művészegyéniség már csak az lehet, a ki az igazi nyomot megtalálta, s a kétség, a tépelődés, az irányválogatás és megalkuvás utvesztőiből magát kiragadva, az érdemleges művészi munka értékes gyűmölcseinek koncipiálásához fogott. Hogy most folytatott művészi tanulmányai és meglátásai a lehető széles méretűek s hogy nem elégedett meg tisztán a színek boncolásával s titkainak megértésével, elsajátitásával és alkalmazásával, hogy a színeken kivűl a térben jelentkező formák vonalai is komolyan érdeklik s hogy e tekintetben a legmodernebb művészeti irány : Kernstockék formakészsége, plasztikus térbeállítása, vagyis az impresszionizmus továbbfejlesztése is gondolkozóba ejtik s koncepciókra sarkalják : van rá példa szép számmal az új vásznak között. Csendéletet is fest, melyeken az égő, intenziv szinezés egyesűl bizonyos fokú nála sohasem tapasztalt rajzbeli, styláris tökéletességgel. Egy pompásan megrajzolt tálon színszóró gyűmölcsök hevernek. Narancsok, citromok, almák, mesteri kidolgozásukban szinte kilépnek tartályukból. Amott egy teknő a gyepen, erős világításban, kemény árnyalással, élénk, friss színekkel, teljes kidolgozásban. Értékes, komoly, eredeti munka, mély, intenziv természetfigyelés eredménye, bár azért minden kidolgozása mellett is, a narancs brómsárgája, az alma sötétzöldje, egyetlen ecsetvonással kellett hogy a képre kerűljön. Sajátságosan egységes hatásuk van az ő színfoltjainak. Önálló szerepekhez jutnak a színek a keze alatt akár csak Cézanne és Gaugine képeinél s azért mert önkéntes szinstylizálásában helylyel-közel kék a föld s groteszkűl sárga az ég perém, tulajdonkép csak színviziókat honorál s a saját impresszióit dolgozza fel. Korán volna természetesen még oly tényállásokat kockáztatni a Tornyai János művészetéről és ujab művészi evoluciójáról, hogy ez már azután befejezett, művészi egész, korán volna nagyon, pontot, tenni fejlődése utjába, mert hiszen az igazi művész egyéniségét természetszerűleg a fokozatos előrehaladás jellemzi s a korok, divatok, közfelfogások, hangulatok állandó változatában, igazán csak is az a művész-individuum érvényesűlhet, a ki minden újat meglát, minden eredetit megfigyel s a menynyiben az, művészi egyéniségének kiegészítésére, továbbképzésére alkalmas, azt magába ís szívja, percipiálja s művészi előadásában alkalmazza. Igy vagyunk Tornyaival is. Gondokban, tépelődésekben, tanulmányokban, kisérletezésekben töltött évek után egyszerre most a szinek intenziv alkalmazásában felismerte azt a művészi irányt, mely az ő egyéniségével egyezik, mely az ő látását növeli, hangulatait kedvezően irányítja, tárgyakkal látja el s erős, markáns talentuma a szinek alkalmazásával egyenesen ebben az irányban jegecesedik ki. Nagyon érdekes, megfigyelni és leszegezni való művészeti jelenség, mert azok az értékek, melyeket most a Tuhutum-utcai keshedt filagóriában, az ingujjra vetkőzött, mezitláb járó, szinte étlen-szomjan dolgozó művész, az ihlet exaltációjával, a saját erejének és tudásának felismerésében, hatalmas akciókra képessé vált zseni termékenységével rendre alkot, valósággal tömegekben gyárt : valaha rendkivűli nagy művészeti kincset képezhetnek. A festőknek és festményeknek művészi és
hogy ugy mondjam piaci árfolyama lehetetlenűl bizarr ingadozásokat mutat. Névtelenűl eltemetett festők képeiért százezreket adtak, midőn a korszellem, az új stylus, a megváltozott művészeti gondolkodás az ő irányukat és művészetűket igazolta. Ki tudja, hogy ha most e hangulatba levő, rendkivűl disponált, ritka ihlettel, lázas ambicióval, gazdag, tisztult, átértett impressziókkal dolgozó művészt abba a helyzetbe hoznánk, hogy telivér tehetségét ne vázlatokra forgácsolni, ne a míndennapi, kenyér aprópénzeire váltani legyen kénytelen, de ha a megkezdett s oly tárgy és művészetszeretettel művelt irányban, nyugodtan, gondatlanul, anyagi bajok nélkűl dolgozhatnék: nem alkotna-e hatalmas, időkre szóló, imponáló művészi termékeket? Nem-akarok azonban panaszkodni a vásárhelyi közönségre, amely az utóbbi időben bűszkeséggel legyen mondva : kulturérzékéről számos esetben tett tanúbizonyságot. Csak valakinek a dolgok bevezetésére kell vállalkozni. Csak a helyes időpontot kell megválasztani, csak megfelelő hangon kell a közönséget meggyőzni s a propagált művészet produktumot bevezetni, megkedveltetni. Hiszen épen a Tornyai 2 évvel ezelőtt rendezett kiállítása, a Pásztor szobor-kiállítása, a kűlönféle sikerűltebbnél sikerűltebb estélyek, a tömeges színházlátogatás, a fellendűlt nagy könyvvásárlás, az olvasási és tanulási kedv, a modern kultura minden ága iránt való tömegérdeklődés, mind arra engednek következtetni, hogy az a bontó, élesztőszerű erjedés, mely országszerte kulturkérdések felé tereli a közérdeklődést, mely a művészi szépet népszerűsíti, általánosítja, nálunk, a mi elmaradt, nagyon is konzervatív perifériáinkon is hatékonyan működik már. Az általános kulturevolució alól nem vonhatjuk, aminthogy nem is akarjuk kivonni magunkat mi sem. Azonban a feltámadt lelki és szellemi evoluciónak még mindig hiányoznak a hivatásos vezérei. A társadalmi előkelőségek, a politikai és közigazgatási vezető elemek szinte abszolute nem foglalkoznak kulturával s e tekintetben hatalmas mulasztást követ el a sajtó is, mely áldatlan és modortalan személyi harcokban, kicsinyes és alantas szenzációk szolgálatában keres dicsőséget s a vezető körökkel egyűtt felejti azt a nagy kulturfeladatot, melyet, a pedig oly szépen reagáló tömeg kulturális nevelése és vezetése körűl volna hivatva végezni. Maga a város - jól van, elhiszem, hogy nagy áldozatokat nem hozhat. Azonban ne beszéljűnk nagy áldozatokról, csak azokról és annyiról, a mennyit minden erőltetés nélkűl kibirna a városi budget s a mennyit minden város megtesz a maga művészi kulturája érdekében. Hiszen nálunk valósággal egy egész kis művészi kolónia van. Neves, országos nevű festők, szobrász, iró-emberek, akik más városokban édes gyermekei szoktak lenni a társadalomnak, a város egyetemének. Kecs kemét, Szolnok, Miskolc, Gödöllő valóságos művészeti gócpontokat létesített, hol egy-egy kezdő tehetség, vagy egy bontakozó, nagy alkotásokra készűlő művészember otthont, pártfogást, erkölcsi és anyagi támogatást talál. Nálunk ilyesmiről hallani sem lehet. Költségvetésűnkben egy fillér sincsen ily célokra felvéve, mert hiszen komoly művészpártolásnak nem tekinthetjűk azt a néhány koronát, melyet apró kis szakiskolai növendékek képezésére a törvényhatóság ad. Az a góré ott a Tuhutum-utcában, hol ma egy ritka kaliberű művész bőkezűséggel termeli lelkének tűzes látásaiból fakadó igaz gyöngyeit : nagyon szomoru symbolum, talán maga a művésznyomor symboluma. Mert hiszen szép, szép az a bohémélet, a művészkedély, a művészi könnyelműség is úgy halljuk poétikus, mindennapi jelenség s egy kis nyomorúságra rendesen fűtyöl a gazdag szivű zseni : azonban ezzel a góréval még sem tudok sehogy sem megbarátkozni, kűlönösen azt tudva, hogy ebben a góréban a mekkora a szellemi gazdagság, akkora legalább is az anyagi szűkség. Nem kérem, ez sehogy sincsen a rendjén. A kezdő, álmodó, ifjúsága tavaszát élő, testileg ép, erős, edzett bohém, úgy 20-24 éves koráig talán elkedélyeskedhetik ott a szellős góréban, de Tornyai János, a művész, a férfi, nagy, erőskezű alkotója igazi művészi termékeknek, már kinőtt e primitiv keretekből. Tornyai és e góré, annyi mindenféle nyomorúságával, Tornyai és a nincsetlenség : ez sorsirónia, ez
kulturkórkép. Nos, hát többek közt ezért iródott meg ez a művészi tanulmány is a hamvaiból ujjászűletett phönix madárról. Az a metamorfozis, az az ujjászűletés, az a ragyogó, fényes megtisztulás, megifjusodás, melyen ez a hányt-vetett, sorsűldözött nemes művészlélek a szemeink előtt megy át : nem górét és nem léha vicceket érdemel, de igenis komoly méltánylást, társadalmi nagyrabecsűlést és anyagi támogatást. Egyelőre nem akarunk többet, mint hogy Tornyai Jankót, ez ujabb gyönyörű művészstudiumainak eladásával oly helyzetbe hozni, hogy pár hónapig, évig, anyagiakkal nem törődve, fűggetlenűl dolgozhassék. Végtére is el lehet kedélyeskedni a felett, hogy valaki csak egyszer eszik húst egy héten, - de a koplalástól, ha még annyira dűhöng is az ihlet és a művészeti ambició egy emberben, - csak felkopott volna még a Rubens álla is. Tornyainak tehát meg kell adni a lehetőséget arra, hogy most festett vázlatai árából - élni tudjon egy ideig, mig a télen rendezendő, nagy, fővárosi kollektiv kiállitására elkészűl. Mert furcsa is egy kíssé az a művészsors, a melynek tipikus osztályosa épen Tornyai János. Annyi sok művészi szépért, melyet husz évi piktorkodása alatt a magános gazdagoknak, a városának, a nemzetének, a művészeti kulturának adott, az ő eddigi összes vagyona : ez az űtött-vert góré és egy kelleténél nagyobb adag - művészgőg. Ők kűlömb lények másnál Tolsztojtól-Tornyaiig, ezzel általtatja magát minden művész s neki nincs szűksége pogány és prózai pénzre. Hogy jön például ez a mi Jánosunk ahhoz, hogy az ő munkájának gyűmölcsét, nagyértékű festményeit - űzletileg értékesitse ? Hogy tárgyaljon ő vigécekkel, képárúsokkal, a kik pedig - de sokszor csináltak már hatalmas űzleteket az ő ebbeli gőgjének és járatlanságának kihasználásával. Ime, ez a góré minden vagyon. Pedig hát csak azzal a fene nagy művészi souverinitással kellett volna alábbhagyni s meg kellett volna barátkoznia azzal, hogy jó pénzért portraikat is szabad festegetni. S hány hitközségi elnök, hány derék hentesmester, hány nagykereskedőné, hány plébános és éneklő kanonok fizetett volna megörökitéséért ropogós nagy bankókat. Csak én magam tudok vagy 10-15 pompásan jövedelmező portraitrendelésről, melyet nagy gőggel utasitott vissza, vagy ha elvállalta is, nem szállitotta a művész. Hejh, ez a góré nagyon symbolizálja a művészt. Vannak pedig olyanok is, akik nyomoruságot, a művészi zsenialitást, ingerlő eszköznek, szinte a művész inspirálójának vélik és mondják s nem egy cinikusra akadtam már, akik azt mondották Tornyairól is, hogy csak akkor tud alkotni ha - pénze nincs, ha szűkséget lát. Ez az éhező gyomor elmélete, mely e filozófusok szerint emberfeletti erőfeszitések produkálására és alkotások létesitésére képes. Abszurd felfogás, amelylyel szemben az élet csak annyit igazol, hogy a nyomoruság, számtalan élhetetlen, anyagi érdekeit képviselni és szolgálni nem tudó zsenit zűlleszt és kényszerit erkölcsi fertőkbe, vagy még a legjobb esetben : művészi meggyőződésének feladására és megváltoztatására, önmaga eladására, tehetségének aprópénzre váltására, de hiába : nagy alkotásokhoz : nagy és költséges előtanulmány, kimeritő munka, hatalmas látás és áttekintő képesség, műgond, nyugalom és fűggetlenség kell, amely tényezőknek az előfeltétele pedig a gondtalan élet. Sok érték vesz kárba ép a - górék miatt ; sok festő, ki természetszemlélete közben talán mesterműveket alkotott volna, portrékat fest, hogy illatos, nagy, selymes dámáknak hóditó pillantásait, puha vállait, égő butonjait vászonra fesse, sok iró nagy intelligenciával pornografiát űz, sok szobrász sírköveket farag és mind egy-egy életen keresztűl, mert beleszűletett művészi gőgje anyagiak tekintetében nem kvalifikálja őt, legfeljebb egy - góré megszerzéséig. Nagy művészi nekilendűlésében, - midőn tárlatai kolosszálisan merész konturjaiban, új, ragyogó, harmonikus színfelrakásaiban, önnálló, művészi stylusában, tárgyainak természetes tisztaságában, egész új nyomokon való friss és határozott előretörésében, megérezzűk Tornyai nagy ujjászűletésének művészeti sulyát és fontosságát, magasabbrendű kulturérdek, az ő művészetének megbecsűléséhez tartozó esztétikai kötelessége minden műbarátnak, minden kulturembernek, az egész intelligens
társadalomnak, hogy őt megváltsuk a - góréjától. Irta: Gonda József dr.
UJ KÖLTŐK.
Elmult a nyár, Catullus. I. Elmult a nyár, Catullus, Elmult a nyár, Catullus, Vége a vigalomnak. Vége a dalnak, a bornak. Lesbia is mással mulat, - Lásd, elmult a nyár, Catullus ! Lesbia haja éjfekete Lesbia csókja édes mint az álom. Lesbia szobra áll a határon. Még minden csodaszép, ifju, tűzes, Lesbia, a bor, s az uj emberek, Csak te vagy itt fáradt vén gyerek !... Lásd, elmult a nyár, Catullus. Nincs ize a bornak, a csóknak. Ki tudja mit hoz a holnap ? Egy bizonyos, hogy csúnya lesz. Roskadtan minek élni ? Gőrnyedni és kitérni, Ha majd már senkisem szeret ? Jobb meghalni halállal, Catullus, lelkem, vén gyerek, Amig ez a bor lepereg ; Hisz elmult a nyár, Catullus, Hullanak a levelek. Gács Demeter
Catullus felel. Hallgass pajtás, Thyrse, ne zsőrtölődj,
Csend legyen, halk, őszi, esti csend Húsz hold alatt és harminc nyár fölött, Catullus most haldoklik idelent. Szép az élet, akármit mondsz öreg, Catullus halva is csak áldni tud. Ma itt hagyok egy bús, drágakövet, Szép hálámat, csókos nők, vig fiuk. Ma búcsuzom. Gyűljetek mind ide, Tavaszi csókok, habzó serlegek. Pajkos dalok, szép szemek lágy szine Átölelem az egész életet. Micsoda szent, gyönyörű ölelés ! A két karom a menyboltig szökik. ... Lásd könnyezem ... itt hagyni oly nehéz, Oh szép az élet, Thyrse, s oly rövid. Bús koloncod, a filozofiát, Csak hordozd tovább te, édes öregem. Egy szép napon majd, fanyar, vén diák, Megtérsz te is, igazat adsz nekem. És jól mondtad, elmullott a nyár, Ami jönne az már batkát se ér. Langyos, illatos rózsafűrdő vár, És vár a kékes villogó acél. Azt mondtad, más birja már Lesbiát. De : én öleltem opálszinű testét. Én csókoltam Lesbia ajakát, És az ő csókja után mi jöhet még ? Gács Demeter.
WILDE OSZKÁR ALKONYA. Az első közlemény az A Jövendő 4-ik számában volt. A befejező rész az augusztusi számban jön. II. Voila ! Ezzel az artistás csattanóval végződik Molnár Ferenc "Ördög" cimű, sziporkázó ötletekben oly gazdag komédiája. Egy fölényes emberi akarat diadalát jelenti be a főfaktor és elbocsátja a publikumot haza, az ő félénk, hagyományokkal, elfogultságokkal teli életébe. Ilyen vakmerő művészeti trapezmutatványok, művészeti equilibrista trűkkök váltakoznak csillogó sorozatokban, egymást kergető, kápráztató, érzékeket elbágyasztó és kimerítő iramban Wilde Oszkár műveiben.
Egy hatalmas szellemi athléta veszi birtokba a színt a Wilde drámában, aki arisztokratikus fölénynyel emelkedik ki a konvencionalis színvonalból és egyéniségének suggesztiv varázsával lenyűgözi a gyengébb embereket és ha az elbűvölés sikerűlt, akkor egy könnyed meghajlással távozik. Nyomában felzúg a tapsvihar, az asszonyok csillogó szemekkel, hiszteriás vágyódással tekintenek utánna és aztán mennek tovább az ő csunyább, komolyabb és keményebb életűk utján. Wilde Oszkár műveiben ez a szubrettes, kacér vonás francia hatásoknak eredménye. A Dumas Fils darabjának szalonötletességei, a Nők barátja "De Ryon"-jának redingotos elmésségei alakító befolyást gyakoroltak Wilde Oszkárra. A ragyogás és ragyogtatás, amivel a francia szalon a scaendája és párbeszédei excellálták, teljesen hiányzott az angol irodalomból. Dickens és Thacheray mélységes humora, csodás lelki elmélyedései minden nagy művészi qualitást magukban egyesítenek, csak éppen az "espritelle" beszédet, a párisi charmeos könnyedséget és blaguet nélkűlözzűk bennűk. Súlyos emberanalizisét a groteszknek, mesteri kidomborítását a naiv költői hatásoknak, az egyszerű érzések űde tolmácsolását találjuk David Copperfield vagy a Husay vására klasszikus lapjain, de a modern metropolisok mondaine embereinek csillogó életmozgásait a francia irodalom adja vissza a legbravúrosabban A két Dumas és Sardouval kezdődő irodalmi dátummal. Nem a dekadens és fantasztikus franciák Vicomte D'Aubervylle vagy Hupmans satanikus műve nehéz, sem pedig az igazság verejtékes keresésében vergődő Gerhar Flaubert hatása látszik Wilde Oszkár művein, hanem a párisi causeuörök megvesztegető kedvességű és okosságú sophistikája, melyet ő genijének fosforeskáló gazdagságával tökéletesbbítve emelt ki a feledés lomtárából. Hangsulyozom ugyanis azt a meggyőződésemet, hogy Wilde Oszkár életműveí, a Salomet a dekadens inspirációk abszynthes párisí levegőjében szűletett mesterművet leszámítva, a naturalizmus térfoglalása előtti francia irodalom javított és finomitott kiadásai, átjárva a dédelge tett clubmans utánozhatlan angol eleganciájával és egy csodálatosan finomra csiszolt elme ötleteivel. Még a Doryan Gray sem modern regény, dacára a benne foglalt pathologikus vonásoknak, mert a regény gerince, értéke a pazarul aforizmázó Lord Henry alakjában összpontosul, aki direkte a Dumas Nők barátja szalonbölcselőjének, De Ryon úrnak utóda. A dikció művészetével felvetett problémák és azoknak a rabulizmus mesterfogásaival való megoldása pedig egy boldogabb, harmónikusabb mult időnek irodalma és nem a nehéz, forrongó, rapszódikus jelenkoré, ahol az érvényesűlés, vergődések; az erőszakos, brutátis összeűtközés elfojtják az emberben a szót és a megsápadt ajkak, az ökölbe szorított kezek, a nehéz drámai csöndet hozzák az egész környezetre. A mai életadta művészeti librettók, kínos, szaggatott nyögések; herostratesi kűzdelmek a természet végzetszerű makacssága ellen. Az emberdrámákat nem dialektikai csaták, elmésségek és paradoxonok kűzdelmei idézik feI és a problémákat nem csillogó ötletekkel oldjuk meg, hanem gyászos, könnyfátyolos némasággal, vagy egy szorongó kérdéssel, amelyre nem ad az iró választ, hanem az olvasó és a közönség megihletődött elmélyedéssel keresi az irodalmi formába burkolt életkérdésrea választ. Wilde Oszkár hősei mindig a helyszínén intézték el egy bravúros, talpraesett, mindíg bizarr, feltétlenűl kacér és gyönyörűen megfogalmazott ötlettel, hazugsággal, vagy egy költői metaphorával azokat a mondva csinált szalón problémákat, amelyet illatos virágok, ópiumos cigaretták és meleg, dús asszonyi testek párájával telített levegőbe vetett fel a világ egyik legszebb aesthetája, Wilde Oszkár. Ez a módszer, ez a művészeti taktika a boldog mult idők zenéje, A szociális szenvedésekkel, a szűrke gondokkal kűzdő jelen kornak súlyos, megrázó és szaggatott mondatai vannak telve szűnetekkel, melyeket nem csillogó szofista beszédek, hanem megtiport akaratok, hörgő szenvedések és mohó vágyak lihegése töltenek be. Ennek a jelennek még mindig az a kegyetlen, szűkszavú "Ibsen Henrik", az a groteszk, ráncokba torzult arcú "Frank Wedekind" a művésze. Nem a nagy élvezők, az "Elefántcsont torony" színes zsoltár énekesei, a "l'art pour l'art"-os fanatikusok képviselik a ma művészetét, hanem a mi kemény, keserű,
diszharmóniákban, gonoszságokban, prófétáskodásban, csalódásban, bűnökben és szeretetben vonagló életűnk részesei. Ezek nem - mint Wilde Oszkár - stylizált tűndérvilág áradatos csarnokaiból röpítenek felénk gyönyörű glosszákat, hanem a kűzdések bús sikátorairól beszélnek halkan, szerényen, meggörnyedve, megtiportan. Irta:Halmi Bódog.
M. HARMATH HEDVIG. Mikor a fűggöny legördűl s utolsó akkordjai még fűlembe csengenek egy szomorú hangnak a Heidelbergi Diákéletből, s az emberben halkan élnek tovább egyszerű, kedves életet a színpad hősei, milyen szép, milyen űdvezítő nyugalmú, szapora könnyed léptekkel végigsétálni a foyert s figyelni gűgyögő, halk beszédét pszichének. Mig a folyosó egyik végéről a másikig elérni, bágyadt hangú duruzsolás tör fel a lelkekből, regélve a rokonságról, mely vérszerinti kapcsolatba állít a színésszel. Az emlékezés színezés nélkűl való hangján mesélve titkos, öntudatlan utakról, melyek egyik lélekből a másikhoz vezetnek. S miközben figyelem e megtörő, álmos hangokat, végre felnyílnak szemeim s most látom először, hogy nem a színházban, hanem egy igazibb, egy intenzivebb élet forgatagába vagyok, egy magam mutogató tűkrös teremben. Egy igazibb élet, mint a kűzdelmes kinti, megejtett és rákényszerít, hogy ezeket az idegennek hitt embereket figyelmesen nézzem és barátságos szeretettel igyekezzek kapcsolatot látni magam és ő közöttűk. Hogy lelkemben utánanyomozzak a lepergett darabnak s szőjjem tovább folytatását kiegészítve a saját életemmel. S ekkor mintha Dante bárkáját nézném, úgy látom egyszerre a rohanó tömeget, mely felém tart. Homályosult tűkörképűkben egyszerre mind előttem állnak életem kis epizódalakjai s koturnusos, nagy hősei. S psziche válogathat. De most nem kellenek ezek a nyers, kűzdelmes órák emlékei, a letörések és ujraéledések tanúi. Fussanak most előlem az igazi, a nyers élet keserves vagy ujjongató alakjai, tivornyás vagy tortársai. Nem ezek kellenek most nekem, hanem akik csendesebbek, akik kevesebb hanggal szomorúak és szótlanul örűlnek. Kiknek a bánat és öröm összefut egy szép, szomorú szájhajlásában és két szem sugarai bársonyosan símogató téte á tétejében. Lassankint elteríti rajtam selyemfátylát egy intim szalón, párás, meleg hangulatú teázásának kedves ködképe. (Az intuitív kiegészítés első sugara.) Azután emlékek és képek egyik-másik írótól, vagy festőtől, egy két melódia, melyeket az okság kifűrkészhetetlen kapcsolódása épp most von felszínre a lélektárnákból ... És azután egyszerre, olyan egyszerre, mint ahogy hajnalban az első napsugár rápattanhat a földre, mint ahogy a bimbó szirmai hirtelen szétcsapódnak az érettség miatt, olyan hirtelenséggel, mint ahogy egy rövid villámcsík áthasad vakító fénynyel a szurokfekete éjben, vetődik szemeimre egy kép a színpadról a színes hangulat szerteágazó szálait összefogva, az összhangtalan akkordokat hirtelen az intuició lökése alatt harmonikus melódiává kapcsolva, egy kép az intenzívebb és igazibb élet álomkűszöbéröl: M. Harmath Hedvig. Nem a kiválogatott, kűlön rugókra járó lélekmozdulások, nem az izoláló hangulatok művésze volt. Hatásában inkább aszociáló, embert emberhez vezető. Játéka távol állott minden szuperlatívusztól, minden túlerős hangsulyozástól. A hus-vér élet és a bágyadt álomállapot valami sejtelmes, édes harmóniába olvadó keveréknek látszott. A mozdulatok temperamentum-nyesettsége egy praerafaelita kép rafinált primitívségével hatott. Csak a teli hang lűktetett ki az Élet felé ebből a keretbe foglalt életből s a szem nézése, hol egy életre ébredő csodálkozó pillantása volt, hol egy ködbe fult város fátyolos látképét varázsolta a fantázia fehér lapjára. Szóval "naiva" volt.
Nem "maga az élet", hanem kedvesebb, jobb, hangulatosabb, rafináltabb és egyszerűbb. Az ő játéka játék volt. Ebben találom nagy népszerűségének okát is. A közönség megoszlik : vannak, akiknek sírni van kedvűk, vannak, akik nevetni akarnak. De mikor, istenem, egy játék olyan meghatóan egyszerű és olyan egyszerűen vidám, akár egy kis gyermek első gűgyögése. Vagy talán még inkább, mint az anya gűgyögése. Ez egy örökegyszerű, nagy játék. Az összetettség a szimplicitásban. Perspektíva az örökkévalóság legbensőnkben felállított kapuja felé. Innen az ő művészetének kvalitásossága, mélysége és - népszerűsége. Mélység és népszerűség itt ölelkeznek. Ha az emberek Harmath Hedvigről beszéltek előadás után, mindenki oly könnyedén, oly találóan szólt, mintha önmagáról beszélt volna. (Milyen ridegszomorú ez a mult idő!) Mert, ha nem is éri el a világító-torony messze vető fényét, ha nem is emelkedik csúcsosságra az ő művészete, de lelkűnk legfenekéről fakadt. S a lélek legfenekén mindannyian egyformák vagyunk : egy misztikus végzettől útra índított örökegyszerű nagy játék, melynek nagysága a perspektívákban van. Mikor a fűggöny legördűl s az emberek tódulnak a színház fűlledt levegőjéből, melyet átizzított ezer ember izgatott lélegzetvétele s az erősen lűktető erecskékből kiáradó forróság, milyen jó, milyen meleg érzés megállni a tulsó oldalon s nézni hevesen fellűktető érzéssel ezeket a megeredt nyelvű embereket, kik széles gesztusoktól kisérve szavaikat magyarázzák, taglalják, ujraélik az egész darabot. Ilyenkor egészen más szempontból tanulják megítélni a művészt. Tömegszempontból. És az ember boldogan gondolja magában : "Ennek az egész tömegnek gondolkodása és érzése most mind egy ember felé tör - pedig nem is kapnak pénzt érte." És ilyenkor nagyon rokonszenves ez az önzetlenségében szent tömeg, mely igy majd fölé emel valaki ...De milyen szomorú megállni a tulsó oldalon, ha az ember pillantása rávetődik egy sötét ablakra s a gondolat beleűtközik egy koporsóba ... Milyen ridegség markolja meg a szivet a gondolatra, hogy a tömeg csak megy tovább az útján. Neki nincs halottja. S ilyenkor olyan szomorú megállni a tulsó oldalon. Olyan könyfacsaróan szomorú nézni ezt a gyásztalan, lélektelen tömeget, mely éppoly jól tudja mint én, de oly hamar felejti, hogy egy utolsó csavarodással a fűggöny legördűlt ... Gyöngyösi Nándor.
SZINHÁZ ÉS KÖZÖNSÉG. Aktuális reflexiók az évi jelentésekhez. 1. Drága, gömbölyű, fonák országom ! Van neked egy úgynevezett konzervatív és egy úgynevezett modern szinházad. A Nemzeti és a Magyar Szinházról van szó. A Nemzeti a konzervatív. Az egyikben játszák Ibsent, a másikban Rostandot. Az Ibsen-darabokat nem a Magyar Szinházban és a Rostand-darabokat nem a Nemzetiben játszák. Mi ez ?
Isteni komikum. Még a magyar kulturtörténetben is alig akad párja. Pedig ezzel már nagyot mondtunk. Az állami pénz kitartottja, a konzervatív államhatalom színorgánuma pár év óta sorra rendezi a modern dráma atyamesterének, a forradalmi Ibsennek darabjaiból a premiéreket s a modern szellem propagálására vállalkozó Magyar Szinház még egyetlen egy Ibsen-darabot se mutatott be. Ez a kis fonákság még nálunk se mindennapi. Ezen érdemes egy kicsit gondolkozni. 2. Talán sehol a világ kerekségén nem teszik le oly gyorsan az írófejedelmek koronájukat, mint nálunk. Sehol a népszerűség és közfigyelem nem fordul el oly nyílsebesen, mint ebben a balkán, keleti, gömbölyű országban. Ha csak az elmúlt évtizedre tekintűnk vissza : Ibsen, Gorki, Wilde. Egy évtized alatt három írófejedelem vett nálunk egy kis langyos lábvizet. Lábukat megmeregették lelkűnk langyos fűrdőcskéjében, de azután ijedve kapták ki. Túlgyorsan hűtűnk. Furcsán hangzik, hogy mi valamit nyílsebesen csinálunk, de ez egyszer mégis úgy van. Csak valahogy azt nem kell gondolni, hogy ez a gyorsaság az erős, egészséges ember energikus cselekvése, No nem. Inkább egy betegesen érzékeny, meggyötört szervezetű ember ideges kapkodása, magakeresése. Mert fura ország vagyunk mi most, a XX-ik század elején. Valahogy hasonlítunk ahhoz a dryádhoz; aki a víz irónikusan hű tűkrében hirtelen megismeri azt, akit még soh'se látott : önmagát. De a felismerési jelenet korántsem oly mulatságos, mint valami francia vígjátékban. A dryád elkeseredve látja, hogy a fűlei túlhosszúak, az arca csupa szőrcsomó, az orra groteszk hajlású, szóval mindenre inkább alkalmas, mint nympha hódításra. Körűlbelűl így képzelem el a mi szegény, magyar Géniuszunkat. Megláthatta magát valami rosszakaratú, irónikus tűkörben. (Vajjon mifajta tűkör lehetett ez ?) Meglátta magát a gyanútlan, szőrösképű, hosszúfűlű, görbeorrú Géniusz, megijedt szörnyen és most vehemens igyekezettel adja rá magát a szépűlésre. Ijedve rohan, amerre lát s keresi izgatottan, sápadtan, sírástól elszorult torokkal - a charlatánokat, a csudadoktorokat, kik megszépítsék és felűdítsék. A hosszú fűlét leszoktassák, a férfiasan éktelenkedő szakállt, bajúszt eltávolítsák s a görbe orrot kiparafázzák. Mindegyik csudadoktor rendel szegénykének valami receptet, de a hiú kisasszony egyiket se próbálja végig. Amúgy, kenőcsös arccal rohan tovább a másikhoz. Ibsen, Gorki, Wilde ... Szegény magyar publikum, alig tanulta meg az egyik nevét, már megint más nevet kellett magolnia ; szegény, vértelen magyar írócskák, alig tanulták el az egyik írásmódját, már a másikra kellett magukat vetni. Ebben van valami sorskomikum. A leggyöngébbnek kell legtöbbet tanulni, mert az soh'sem éli a maga életét, hanem ahelyett az összes nagyobbakét. Talán egy iró és egy közönség se tanul annyit, mint a magyar mostan ! Olyan martiromságával a kitartásnak és ambiciónak s cirkuszi komikumú analógiájával a magát pofozó bohócnak. Minderre pedig igen érdekes példa a mi Ibsenfogadásunk. 3. Ha valahol, úgy nálunk van értelme és jogosultsága annak a jámbor kívánságnak, hogy a szinház nevelje a közönséget. Németországban a szinház határozottan hozzánevelte a közönséget Ibsenhez. Brahm nélkűl Ibsen bizonyára nem hódítja meg oly gyorsan az európai szinpadokat. De nálunk nem így áll a bál. Van nekűnk egy valóban irodalmi közönségűnk, mely könyveket vesz, olvas, szinházba premiért jár, műpártol stb. s melyet a pesti zsargon egy gyűjtőfogalom alá komprimál : a Lipótváros. Ez egy igen ambiciózus kis csapat, melynek szeme állandóan nyugat felé irányul
s szellemét európai színvonalon akarja tartani. Ide tartozik vidékről egy-két száz és Pestről egy-két ezer ember. Ezek képezik a zsongó, pezsgő, háborgó hullámfelszínét a tengernek, de a tengermély ősnyugalomban szendereg. A magyar közönség mai indolenciájában nagyon sok megegyező pont van a Mohács utáni apáthiájával. És itt kapcsolódik be a mi problémánk. Mi már megszoktuk régidők óta, hogy a Nemzeti Szinház avult darabokat hoz színre és most egyszerre jönnek az Ibsen-bemutatók. A Nemzeti Szinház változtatott irányt, vagy Ibsen lett elavult író ? Ha a Nemzetire rá lehetne mondani, hogy programmot változtatott, ez rendjén volna. Igy akkor azt se kellene mondani, hogy Ibsen már nem modern. De ha Ibsen tényleg modern író, miért nem hozta színre éveken keresztűl a mi modern theatrumunk, a Magyar Szinház ? Vagy talán a Magyar Szinház vett más irányt ? Se egyik, se másik. Hanem. 4. Már negyedszázada annak, hogy Ibsen robusztus, az éjszaki tájképekkel rokonságot tartó szelleme átlengett Európán, azaz jobban mondva a Nyugaton, kűlönösen pedig Németországon s még nincs tiz éve, hogy nálunk is Ibsen-láz kezdődött. Német példára alakult nálunk is szintársaság, mely Ibsen-darabokat játszott. Ez volt a fő programmpont. A Nemzeti Szinház erősen berzenkedett, a Thália-szinházat meglehetősen látogatták, munkáselőadásokat rendeztek, szóval Ibsen-forradalom volt - egész 2, mond két évig. Mikor Berlinben a Hebbel-Theater megbukott, ez a bukás azt jelentette, hogy a németek már legalább bizonyos tekintetekben - túlmentek Ibsenen. És ez így rendben van. De mit jelentett nálunk a Thália bukása ? Nem azt, hogy a mi irodalmi közönségűnk, vagy helyesebben szellemi közvéleményűnk szintén meghaladta volna a nagy Ibsent. A Thália bukása nem egy már közönségének semmi újat adni nem tudó szinház természetes sorsa volt. Magyarországban nem azok a szinházak buknak meg, amelyek nem tudnak már újat produkálni, hanem amelyek elvesztették a presztizsűket. Nálunk nem azok az írók merűlnek el, akik régi dadogások Skultéti-javítását nem akarják adni, hanem akiknek nincs tekintélyűk. A Thália és vele egyűtt Ibsen nem azért esett ki a népszerűség rugalmas hálójából, mert egy őket túlhaladó közönség előtt akartak megállni, hanem, mert megbukott - a Hebbel-Theater. Az űgyet kompromittáltak Berlinben. Ibsen így lassan lassan átment a Nemzeti Szinház repertoárjába. Ahelyett, hogy a Magyar Szinház, mint a Thália jogos utódja, átvette volna annak nemés kulturszerepét, a közönség nevelését, egy kis csapat modern ember mulattatására átveszí a berlini és párisi szinpadok romantikus és neoromantikus ujdonságait, melyek a berlini és párisi légkörhöz stílszerűek, de nálunk egész egyszerűen majomkodás. A mi kis lendűlő magyar kulturánknak a helyzete most épp olyan nagyjából és kűlönösen strukturális szempontból, mint a német kultura volt, mikor Ibsen jött. Ez nyilt dolog, amit most mindenki tud és érez, puszta hiúságlegyezgetés a Magyar Szinház részéről ilyen időkben adni a bankot olyan darabokkal és írókkal, akik, hogy úgy mondjam, nem stílszerűek most nekűnk. Szívesen elismerem, hogy Rostand, Schnitzler, Bahr stb. kitűnő írók és eszthetikai élvezetet nyújt a szinház színrehozatalukkal. De egy komoly szinháznak a maihoz hasonló válságos időkben nem az a feladata, hogy mulattasson és a fejlettebb kulturáju Nyugat repertoárjával kacérkodjon, hanem hogy kűzdjön. Ennek a reakcióval kűzködő, fuldokló magyar kulturának most a naturalista drámaírókra van szűksége, nem pedig a finom analizisű és az egyénbe merűlő romantikusokra.
A Nemzeti Szinház jövő évi programmjában ott szerepel egy Ibsen és egy Hebbel-bemutató. De ezeknek a bemutatóknak ugyanolyan ,jellegűk van, mint egy Rostand-premiérnek a Magyar Szinházban. A Nemzeti részéről ez csak művészi érdeklődés és kacérkodás a modernséggel, nem pedig a magyar társadalom kulturkűzdelmének támogatása. Viszik egy-két estéig a darabot, azután vége. Meg volt a művészet és a modernség. Minek kell a Nemzetinek kűzdeni ? Ez egy a mi vergődő életűnktől állami pénzen hermetice elzárt világ. De a Magyar Szinház a mienknek vallja magát. Ezt a mi kűzködő, vajudó, a klerikális reakció karjaiból szabadulni törekvő életűnket akarja élni ! Nos, miért nem teszi ? Mire vár ? ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------És ne mondja senki azt a hazug frázist, hogy a művészet önmagáért létezik, mert a művészet az én törekvésem, az én vágyam, szenvedésem, életfelfogásom, világnézetem, a művészet az én életem. Gyöngyösi Nándor.
IRODALOM .
Csáth Géza könyvei. Délutáni álom. Novellák. A Janika. Tragikomédia 2 felvonásban. Csáth Géza : új név. Egészen fiatal ember. Pesti idegorvos, űres óráiban pszihiater és iró. Egy novellás könyve jelent meg a Nyugat kiadásában s egyidejűleg a Magyar Szinház bemutatta A Janika cimű, úgynevezett tragikomédiáját. Csáth Géza tehát egyszerre két oldalon is megostromolta a Parnasszust. Egy kötet novella, egy rövid színdarab ugyan rendszerint még nem elegendő produkció egy iró kvalitásainak megitéléséhez, de vannak, akadnak néha mégis irások, kevesek, rövidek, jelentéktelen, recsegő dongájú apróságok, melyekből azért kiízzik valami rendkivűli, a zseni intellektusa, az új színek sajátszerű vibrációja, a beállítások merészsége, a hangok, az impulzusok változatossága s ha nem is formáljuk meg nyomban itéletűnket az illető író kaliberéről, legalább is szimpatiánkat, érdeklődésűnket váltja ki, szemben a tömérdek tucat irka-firkával, mely csak szánalomra, sokszor pláne bosszúságra hangol. Csáth Gézában nem találtam még kűlönösebb befejezettséget, nagyobb akciójú súlyos gondolatfiuidumot, de a hangulatainak a lágyságában, a meglátásainak a finomságában jelentkező artisztikus kirezgéseken ott űl a filozófus iró, mélyre törni akaró elméje, a poéta szíve, izlése, tehát van valami nagyon értékes, komoly jelenség már az irásain, a melyek nagyon biztatóak, erőre vallóak. Hogy a novellista erősebb, jobb, intellektuálisabb, színesebb és befejezettebb, mint a drámairó : az egyszer már is kétségtelen. A Délutáni álom tizenkét novellája kivétel nélkűl nivós, jól átgondolt, impressziókban gazdag munka. Elvonatkozott, magába mélyedő lélek hangulatai ezek a helylyel-közzel rapszódikusan szakgatott esemény és érzelemreflexek. Hajlik a misztériumok felé, mondhatnám szinte szinbolista ; szereti, keresi a titokzatosat, értelmetlent, a legbelső idegszálakat izgató, a lelkeket frappirozó, ideges beállításokat. Az Anyagyilkosság cimű darabja például egy sajátszerűen perverz történet. Valóságos beteges, kóros sadizmus. A doktor keze, az idegorvos lecsapása a tárgyra kétségtelen. De mély és komor igazságokat hámoz ki a tökéletlen, tartalmatlan és egészségtelen gyermeknevelés talajából. A két terhelt,
magára hagyott, elhanyagolt gyermek, kik addig-addig kegyetlenkednek és kéjelegnek madarak szemeinek kivájásában, szerencsétlen élő állatok vivisekciójában, mig végre a vérben való durva kéjelgés beteg fantáziájukat brutális erőszakosságokra exaltálja s hogy egy leánynak, a szeretőjűknek, akivel ugyan a természet rendje szerint élni sem tudnak gyönyörűsége teljék, édes anyjukat éjjel állati kéjjel, akár csak a többi állatokat leölik, hogy ékszereihez jussanak s hogy elvihessék perverz bestiájuk számára. Idegbeteg, perverz lények lelkébe való mélységes bepillantás, diszkrét művészettel papirra téve. Hasonló misztérium az Opium cimű novella, amelyből ismét az orvos beszél, de szinte dévaj, démoni hangú glorifikálásával az idegbódító ópiumszivásnak. Lázas álom ez az egész kép, dévaj, mámoros nekilendűlés, lihegő, buja, forró hangúlatemoció, amelyben groteszk kompoziciók, nyaktörő szellemi halálugrások révén képtelen élettani konzekvenciák állapíttatnak meg, félig az antropologus és idegbuvár, félig az irói exaltáció eszközeivel. Valami groteszk merészség, valami új, idegfeszítő, valami szokatlan stilus és hangmoduláció a tizenkét novella mindenikében van. Mintha az idegeivel írna : annyira finom, sejtésektől, misztériumoktól annyira átitatott ez az irodalmi kaviár, ez a jól meglátott életszituációjú néhány modern novella. A Kálvin-téren című megfigyelésében van talán a legtöbb érték. Hajnaltól késő éjszakáig figyeli az író a zajos utcát, hajnalban, kilumpolt fővel érzi a látóhatár kivilágosodásában, a siető emberalakok tovasuhanásában, az ébredő város első szívdobbanásait. A kávéházból fakón csap ki valami sárga gázfény, Érkeznek a villamos kocsik, nyitogatják a boltokat, varrólánykák, munkások vonulnak már át a téren és így tovább. Mindent meglát, mindent hangulatba sző, ami fut, ami cammog, ami tesz, cselekszik az utcán a verőfényes délelőtt, amikor felfrissűlve, kirózsaszínesedve átvonulnak újból a téren a hamis, kis varrótűndérek, a délután, amikor egy kissé csendesűl a zaj s a házak csukott ablakai elméláznak. Rendkivűl diszkrét, reflexiókban gazdag a Sárika című tárcája, hol egy ábrándos, naiv fiúcska számol be, szinte memoárszerűen egész napi életéről. Bús, méla hangulatok, majdnem vilagfájdalmasak, de tiszták és művésziek, azzal a rajongó, emelkedett konkluzióval, hogy a felhőmezőkön szeretne bolyongani, hol minden olyan szép, aranyos és gyönyörű, de ami már csak azért sem valósulhat meg az életben, mert olyan nagyon - szép volna. A novellás könyv címét adó első tárca is egy igen meleghangú, tónusos szimbolum. A délutáni álom elnyomja a költőt s szárnyas, lágy melegséggel borul reá a szerelem. Ragyogó, szimbolikus mese következik a bájos grófkisasszonyról való mélységes imádatról, tele költészettel, finom illuziókkal, káprázatos, színpompás ábrándozással, amíg végre gazdag álmából felkölti az írót a - szobalánya. Vége az illuziónak, mint minden illuziónak. De ilyen szinpompás, álomszerű, fájdalomban úszó, gyönyörűségekről álmodó írások a kötet többi darabjai, a : Johanna, Emlékirat, A hegyszoros stb. A Csáth másik könyve, az ugyan csak a Nyugat kiadásában megjelent Janika cimű tragikomédia, kűlönösen mint szinpadi mű : már igen közepes értékű. Hogy új csapásokon óhajt haladni az író, azt ez írásában is meglátjuk, de ez a csapás inkább csak a stilus és kidolgozás tekintetében új, mert a tárgy, maga a dráma cselekménye, meséje, tendenciája, lapos, unalmas és felettébb lecsépelt. Novella témának való, de nem szindarabnak. Meghal a kis Janika. Az apja egy igavonó kishivatalnok, anyja egy nagyszerű, buja, érzéki asszony, ki nem szereti az urát. A kis Janika tulajdonkép nem is a törvényes apáé, hanem a szobauré, ki miniszteri titkár s lagymatagon, fanyaron, unalomból szeretkezett és szeretkezik az asszonynyal. A kis Janika meghal s a jajveszéklő férjnek megmondja a szobaúr, hogy a Janika az ő gyermeke volt. És nem történik tabló, nem történik semmi ; a pulya, célszerű, tehetetlen férj addig morfondirozik a jó ebéd hatása közben és után, mig végre belátja, hogy ez a nagy, erős, telihúsú, szereleméhes asszony nem neki való már, a szobaúr pedig jól fizet. Hát kiegyezik ötven percentre : maradjon csak minden a régi rendben. Igy is marad.
Egy kicsit visszataszító, egy kicsit utálatos ez az alak, sehogy sem tud az ember vele, az utolsó, opportunus gondolkozásával megbarátkozni s jellemtelensége mintha nagyon is provokálná a tisztességet. Csáth Géza javára legyen írva, úgy állítja be mégis, hogy a tipusát, ezt a parazita, undok hűllő faciest - megismerhetjűk. Mert sajnos, vannak sokan, nem is hiszik, hogy hányan efféle : asszonyból élő elesettek a társadalomban. Hogy a szinpadról, annak erős világításában fokozott undort vált ki a néző lelkéből, - ez is bizonyos s a tárgy ezért nem szerencsés. - A Magyar Szinházban közepes sikere volt a darabnak s a közönség inkább a fiatalosan előtörő, tehetséges modern irót tapsolta, mint a - szerzőt. gonda józsef
SZINHÁZ.
Saison. Budapest, 1911. junius. Johann Strauss, Lehár Franci, - még benne vagyunk fiúk ! Sokáig tart, emlékeztek, anno 1908 ? Treumann ist ein treuer mann, mondotta Präger direktor és úgy látszik a bécsi operettkorszak életének delén marad. Fiúk, az egész életet operettkorszakokra lehet osztani. Be vének vagyunk, hány korszakon estűnk át fiuk ! Angol operett: Postás fiú, New York szépe, San-Toy, Gésák ...Az egész életűnk erre a ritmusra volt berendezve. Fucs, meghaltak. Jött János vitéz, Bob herceg, Aranyvirág ... régen volt. Tatár járás, Obsitos ... elmultak. Semmi, fiuk. A francia operettvilág, az volt valami. Micsoda pompás esték voltak Offenbach, Lecocq, Planquette, Hervé Quadra ... Mikor még Klárit és A két Champignolt fűtyűrésztűk a bosztonhoz. Mi volt akkor a boszton ! A hódító hős, aki megveti lábát immár keleten is. Az idegenek csodálkoztak. Jé, milyen intelligens emberek ezek a magyarok, ismerik Offenbachot és bosztonoznak. Az összes szuffiták ragyogtak és mindenki jókedvű volt. Letűnt, kedves, francia operettkorszak, kacér, tréfás, trillás nevetések ... ne beszéljűnk róla, úgy hat mint amikor lehangolt zongorán játszanak. * Mikor Grete Holmot meglátogattam a héten a Zigeunerbaronban és a sötét kulisszák között álltunk egymás mellett, akkor kezdtem gondolni ezekre a korszakokra. Tempora mutantur ! A szép Grete Holm alig volt kifestve, nagyon egyszerű volt a ruhája (ha ugyan ruhának lehet nevezni a második felvonás ing és kendő kosztűmjeit) ő maga is végtelenűl egyszerű és kedves volt. Aztán jött a partnere, beszaladtak a félhomályos színre s a csellók mély hangjába belefutott a hegedűk tremulója s a daliás tenorok közt felcsendűlt Grete sopránja, tapsoltak, tomboltak, ujráztak, aztán visszajött Grete ujra, a sötét knlisszák árnyékába folytatni az egyszerű beszélgetést, kissé lihegett még az előbbi emóciós jelenettől, örűlt, nevetgélt, szeretetreméltó volt, mert szépek az intim esték, amelyeken ilyen kedves, intelligens a publikum. Az előadás után hideg volt, jól esett a cigaretta meleg fűstje. A színészek mosakodtak, szállingóztak kifelé, a portás fűtyűlt és szomoru konflisok álltak elő zörögve. * Akkor eszembe jutott, hogy nyár van és jön a saison-mort. A szuffiták kialszanak és a Gyuri portás majd nagyokat pipázik. Ezek a kedves bécsiek vonatra szállnak, vége ... most már a bécsi operetteket is oda rakhatjuk a San Toy után. Ez a finálé, jöhet rá pont is, vagy gondolatjel, hisz úgy is mindegy. A kávéház peremére rakott nyavalyás leánderek mögött kedvetlenek a fiúk. Ilyenkor ingerűltek. Jön a saison-mort, a kényszer ... Szervusztok fiúk ! A viszontlátásra szeptemberben ! Amint hazamegyek,
nyakamba csöppen a viz. Az ablakokban este meglocsolták a virágokat. Ja igaz, virágváros lesz Budapestből. Kitűztek díjakat a legszebbvirágú ablakra. És a mi nyakunkba csurog a víz. Nem árt, magyarázza nekem az egyik városatya, sőt nagyon jó ebben a dekadens korban, amikor az összes orvosok hidegvízkúrát ajánlanak. Igaz ugyan, hogy egy kissé homokos, de ebben is a tengeri fűrdőre emlékeztet ... Keleti Armand.
