19. nemzetközi építész diákkonferencia. Zalaegerszeg
Minthogy másodszor terveztem részt venni ezen a már hagyománnyá vált konferencián, azt hittem, tudhatom, mire számítsak. Mondanom sem kell, tévedtem. Szolnokhoz képest, Zalaegerszeg talán nem olyan pezsgő és fiatalos, de nem mondhatom, hogy csalódást okozott. Ez a város, melynek jelképe zsinagóga, bővelkedik egyéb látványosságokban, nem is beszélve a fiatalok számára adandó szórakozási lehetőségekről.
Deák tér
Zsinagóga
Nem gondoltam bele, milyen távol vagyok Győrtől, amíg nem kaptam egy sms-t, melyben üdvözöltek Horvátországból, bár ez talán kicsit túlzó. A város utcái éjjelente kicsit nyomasztóbbnak tűnnek, és üresebbek, mint Győrött, de ettől függetlenül Zalaegerszeg barátságosnak mondható. Az utazás kissé hosszúra nyúlt, és amúgy is később indultunk, mint azt eredetileg terveztük, s az ebédet emiatt elég sietősen kellett elfogyasztanunk. Kissé fáradtan és éhesen indultunk várost nézni, s örömmel konstatáltuk, hogy a program nem olyan szigorú időbeosztást követel, mint egy évvel ezelőtt Szolnokon. Talán ez a szó jellemzi a legjobban az itt eltöltött három napot: könnyedség.
A falumúzeum nagyon elnyerte a tetszésünket. Boldogan fedeztük fel, hogy a zalaegerszegi diákok éppúgy végeznek szakmai gyakorlatot, mint mi, győriek, bár sajnos, épp emiatt nem tudtuk meglátogatni az egyik tájházat. A skanzen melletti olajipari múzeum bemutatja a magyarországi szénhidrogénipar több mint százéves történetét.
A péntek este a szórakozásé volt. Itt már kicsit otthonosabban éreztük magunkat, igen, a zalaegerszegi fiatalok a szórakozást tekintve sem különösebben mások, mint a győriek. Az árakat tekintve pedig semmi különbség nem volt. Először persze mindenki félve nézett a másikra, de nem sokkal az után, hogy egynéhány ember rászánta magát valami mozgásfélére, nem kellett sok, és az egész tánctéren annyi szabad hely nem volt, amennyin egy A3-as pauszt elfér. Az éjszaka hosszúra nyúlt, de „szerencsére” a szombat nagy részét buszon töltöttük.
Kávás
Római katolikus templom, Zalaszentgyörgy
Szent Anna körtemplom, Kallósd
A buszon (:
A buszok egész kényelmesnek voltak. Még egy filmet is vetítettek nekünk a veleméri Szentháromságtemplomról, amit a későbbiekben meg is látogattunk. Az épület egy átlagos templomnak tűnt, de kiderült, hogy különleges értékekkel bír. Sajnos, a festmények nagy része eltűnt a falakról, a megmaradtakat pedig rekonstruáltak. Az év nevezetesebb napjain a fény sajátosan szűrődik be az ablakokon, és a képek közül csak egyet-egyet helyez rivaldafénybe, ezzel, mintha egy történetet mesélne el, tele jelképekkel és bonyolult összefüggésekkel. Természetesen ezt a fajta fényjátékot véletlennek is tarthatjuk, de ez elég valószínűtlen. A templom egyike azon kevés európai épületeknek, amelyekben a szentháromságot még nem háromszöggel, hanem sokkal letisztultabb módon, három koncentrikus körrel jelölik.
Ebédelni, ahogy illik, vonattal mentünk, nevezetesen a kedvelt látványosságnak számító csömödéri kisvasúton.
Nehéz dolog egy napba belesűríteni egy megyényi látványosságot, és talán nem is tudtunk minden pillanatban az idegenvezetésre figyelni, de voltak dolgok, amik nagyon megragadtak minket. Ilyen volt például a Makovecz Imre által tervezett Millenniumi Emlékmű Zalaváron, mely a megye alapításának ezredik évfordulójára készült, és organikus stílusának köszönhetően tökéletesen illik környezetéhez, mégis karakteres, és magán hordozza azt a fajta „makovecséget”, melyet más építész nem tud megteremteni.
A szombat este a szép ruháról és a nyakkendőről szólt: a Zalaegerszegi színházban megnéztük a Made in Hungária című musicalt. Mivel már láttam a Győri Nemzeti Színházban, hozzáteszem, nem is egyszer, volt összehasonlítási alapom. Nos, nem lepett meg a dolog, de teljesen másra számítottam. Nem csak arról van szó, hogy más színészek játszottak és más volt a díszlet: a győri darab valahogy nagyobb volumenű volt. Hadd fogalmazzak érthetőbben: míg a győri színházba azok járnak, akik szeretnek kiöltözni és rajonganak a kultúráért, addig a zalaegerszegibe inkább a szórakozni vágyók. Maga a darab is sokkal közvetlenebb volt, talán azért is, mert a színház is sokkal kisebb, mint a győri. Nem lehet azonban egyiket sem jobbnak mondani, egy biztos azonban, hogy a darab - másságától eltekintve is - nagyon szórakoztató volt. Az utolsó nap mindig egy kicsit szomorú, itt sem volt ez másképp. Az újonnan megköttetett ismeretségek egy időre megszakadnak, ez látható volt a tekintetekben is, s bár az otthon hív, és fáradtak is vagyunk már, azért még maradnánk egy kicsit.
A záró ünnepségen a díjak kiosztásánál is érezni lehetett ezt: boldogsággal töltenek el sikereink, de ott van a gondolat, hogy vége, újabb egy évet kell várnunk a következő konferenciáig. Nemhiába, mi, építészek, azt hiszem, könnyen megtaláljuk a közös hangot, és akár pár nap alatt is közeli barátságokat tudunk kötni, mint egy nagy család. Örülök, hogy sokakat díjaztak, többek között minket is, hiszen a kész munkákat látva egyértelműen kijelenthetjük, mindenki megérdemelte!
Az összetartozás érzését erősítette az is, amikor együtt, az ünnepség végén elénekeltük az Örömódát. Ezután megebédeltünk, és rögtön el is indultunk haza, Győrbe, új ismeretekkel, emlékekkel és barátságokkkal, abban a reményben, hogy a kalandnak még nincs vége.
Írta: Lakos Gréta Fotók: Hadarics Réka, Kiss Réka, Józsa Tamás, Lakos Gréta
