18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA. (nem volt kedvem kidolgozni, más tételből átvett, túl részletes)

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA (nem volt kedvem kidolgozni, más tételből átvett, túl részletes) I. A tulajdonjogviszony alanya 1. Az ember mint tulajdonos Bármely jogviszony sajátosságait azok a jellemző vonások határozzák meg, amelyek a kérdéses jogviszony elemeiben: alanyában, tárgyában és tartalmában kimutathatók. Ez a megállapítás áll a tulajdonjogra mint jogviszonyra is, tehát a tulajdonjogviszony sajátosságait is alanyának, tárgyának és tartalmának különös vonásai adják. Ahogyan általában egy jogviszony elemei nem egymástól elválasztható, elkülönített jelenségeket fejeznek ki, hanem csupán a jogviszonynak mint egységes társadalmi jelenségnek a különböző oldalait, ugyanúgy a tulajdonjogviszony egyes elemei sem szemlélhetők elszigetelten, hanem csak több oldalról megvilágított összefüggésükben, szerves egységükben. Így pl. számos esetben az, hogy ki lehet a tulajdonjog alanya, attól függ, hogy mi a tulajdonjogviszony tárgya. Az pedig, hogy milyen tárgyra irányul a tulajdonjogviszony, igen gyakran eldönti annak tényleges tartalmát (vagyis hogy mit lehet az adott tárggyal tenni). Ilyen összefüggésekben kell érteni azokat a fejtegetéseket, amelyek a következőkben a tulajdonjogviszony elemeire, alanyára, tárgyára és tartalmára vonatkoznak. (VILÁGHY-EÖRSI I. 280.) Legáltalánosabban azt mondhatjuk, hogy a tulajdonjog alanya lehet bármely személy, vagyis az egyes emberek (természetes személyek), a jogi személyek és az állam is. A személyek jogképessége magában foglalja azt a képességüket is, hogy tulajdonjogviszonyok alanyai lehessenek („tulajdonosi képesség"). Mivel a tulajdonjog nem olyan jog, amely jellegénél fogva csak az emberhez fűződhetne, ezért az ember, a jogi személy és az állam tulajdonosi képessége is elvileg általános, egyenlő és feltétlen [Ptk. 28. § (1) bek., 28. § (3) bek.]. Amint azonban a jogképesség is csupán egy absztrakt feltétele a személyek jogviszonyok alanyává válásának, ugyanúgy a jogalanyok általános tulajdonosi képessége sem jelenti azt, hogy minden jogalany bármely konkrét tulajdonjogviszony alanya lehetne. Ezt a konkrét alanynak a konkrét tárgyra vonatkozó szerzőképessége dönti el. Más szóval a tulajdonjogviszony alanyává válás lehetősége, a személyek „tulajdonosi képessége" maga is egy absztrakt jogi kategória, és mint ilyen, az általános jogképesség speciális megnyilvánulása. Ebből következőleg tulajdonos lehet már a méhmagzat (feltételesen) vagy a cselekvőképtelen személy elvileg éppúgy, mint egy részvénytársaság vagy az állam. Láttuk azonban, hogy a tulajdonjogviszonyok szabályozásának történeti modellje a magántulajdon lett. Ez a modell a hagyományos egypólusú („egyszemélyes"), abszolút-negatív szerkeretű jogviszony, melynek jogosultja tipikusan az ember, egy meghatározott természetes személy. A mindennapi életben azokat a magántulajdoni viszonyokat, amelyeknek alanya valóban egyetlen természetes személy, egyéni tulajdonnak is nevezzük. Ez a tulajdon jellemző a fogyasztási javak körében (személyes használati tárgyak, lakás, berendezési és felszerelési tárgyak), a termelési eszközökre vonatkozóan pedig akkor, ha azok egy egyéni cég tulajdonában vannak (az iparban és a szolgáltatásokban beszélünk egyéni vállalkozásról, a mezőgazdaságban pedig egyéni gazdaságról is). A magántulajdonnak éppen ez a „személyre szabott", az egyes ember személyes munkájával, képességeivel, egész személyiségével összefonódó jellege és tiszta képlete adja azt a lényegi sajátosságát, modell-értékét, amely (nemcsak időbelileg) az összes későbbi alanyi tulajdonforma elé, bizonyos vonatkozásokban azok fölé helyezi. Történetileg ez a személyes magántulajdon bizonyult a leginkább időtállónak, jogilag a legtisztább és közgazdaságilag a leghatékonyabb tulajdonnak, sőt mint az előző részben láttuk, a jogalanyiság, a személyiségi jogok, a polgári szabadságjogok és az egyetemes emberi jogok megalapozójának is. Ezért kijelenthetjük, hogy az egyéni magántulajdonnak nem csak az egyes ember élete, nemcsak a jog fejlődése, de az egész emberi társadalom fejlődést szempontjából is felbecsülhetetlen jelentősége és pótolhatatlan szerepe van. A társadalom és a gazdaság fejlődésével, a termelési-elsajátítási viszonyok egyre bonyolultabbá válásával a tulajdonjog alanyaként egyre nagyobb számban, mind többféle - jogi személyiség nélküli és jogi személyiséggel felruházott - szervezet, majd pedig kiterjedt körben maga az állam tűnt fel. A kisebb létszámú, egyszerűbb szervezetek még megőrzik a bennük részes egyesek tulajdonosi jogalanyiságát (esetleg éppen annak erősítésére hivatottak, mint pl. az 1994:XLIX. tv. alapján működő erdőbirtokossági társulatok), így nem sértik és nem veszélyeztetik sem az áttekinthetőség, sem a jogbiztonság követelményét. A bonyolult nagyszervezetek azonban elfedik, „eltüntetik" a tulajdonosi jogalanyiságot, ezért világszerte felvetődött a tulajdon elszemélytelenedésének problémája. A probléma megoldásának a keresése, a szervezeti tulajdonok megszemélyesítési lehetőségeinek kutatása során a jogi és közgazdasági elméletek újra visszataláltak a „természetes", „végső" vagy ,;valódi" tulajdonoshoz, az egyes emberhez. Az eddigi legszemélytelenebb tulajdonforma, a 100%-ban személytelen szocialista társadalmi tulajdon (KORNAI 35.) lebontási folyamatában is elsődleges politikai célként fogalmazódott meg, hogy „a társadalom minél szélesebb rétegei ... tulajdonhoz jussanak". (NMP 34.) Ha a tulajdonjog alanyának pozíciójában egy meghatározott dologra nézve több személy - de nem egy szervezet! gyakorolja a tulajdonosi hatalmat: közös tulajdonról beszélünk. A név szerint ismert tulajdonostársak megőrzik saját, önálló jogalanyiságukat, közöttük csupán egyazon tulajdonjog tartalma oszlik meg a meghatározott hányadrészek szerint. Éppen ezért a közös tulajdon - többalanyúsága ellenére - megőrzi „egyéni" tulajdoni jellegét. 2. A jogi személyek mint tulajdonosok Mint már utaltunk rá, a tulajdonjog alanyai lehetnek jogi személyiséggel nem rendelkező és jogi személyiségű szervezetek is (szervezeti jogalanyiság). A tulajdon szabadsága, az egyes tulajdonosok rendelkezési joga kiterjed arra

1

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA is, hogy tulajdonuk egy részét egyesítsék, hogy az egyesített tulajdon feletti tulajdonjogot ők maguk közösen, szentélyesen és közvetlenül gyakorolják, de ugyanezzel megbízhatnak más személyt (kívülállót) is, sőt az is jogi hatalmukban áll, hogy egyesített tulajdonjoguk gyakorlására (lebonyolítására) egy új jogalanyt, jogi szentélyt hozzanak létre. Irodalom: Anélkül, hogy a nagy ”jogi rejtély", a jogi személy mibenlétét ehelyütt kutatnánk, egyetértőleg idézzük Világhy Miklós véleményét: ,;A jogi személyiség semmi egyéb, mint olyan tulajdonközösség, amelyben a tulajdonostársak belső viszonyai elkülönülnek a tulajdonközösségnek mint egésznek a külső viszonyaitól. E külső viszonyok az immár önálló jogalannyá lett tulajdonközösséggel szemben állnak fenn, s ezért azok lebonyolítását a tulajdonostársak belső viszonyaiban beálló változások nem befolyásolják." (VILÁGHY 52-53.) Eszerint ahogyan a jogalanyiság általában, úgy azon belül a jogi személyek jogalanyisága is a tulajdonjogban, az ember tulajdonosi minőségében gyökerezik.Ha az elkülönült magántulajdonosok saját tulajdonuk egy részét - az ahhoz kapcsolódó tulajdonosi hatalommal - úgy egyesítik, hogy ezáltal új tulajdonjogviszony és új tulajdonos (jogalany) jön létre, társas magántulajdonról beszélünk: Ez a tulajdonjogi szerveződés (szervezet) vagy eléri a jogi személlyé minősítést, vagy az alatt marad, de mindenképpen új jogalany. Polgári jogi értelemben tehát mintegy új magántulajdonosnak minősül. Ugyanakkor viszont a társas magántulajdoni formák a létesítő magántulajdonosok személyétől még nem szakadnak el, tulajdonosi hatalmuk alól nem kerülnek ki. Társas magántulajdonban a tulajdonjogból folyó jogosultságokat a létesítő társtulajdonosok közvetlenül maguk, vagy közvetve képviselőik útján, de még saját érdekeik szerint gyakorolják, és ugyanígy teljesítik a tulajdonjogból fakadó kötelezettségeket is. Azt mondhatjuk ezért, hogy a társas viszony keletkezésével a társtulajdonosok saját, egymás közötti, belső tulajdonosi jogalanyisága és a társulással létrehozott új szervezet külső tulajdonosi jogalanyisága jogilag elválik ugyan, de egyidejűleg, párhuzamosan, egymással szoros kapcsolatban érvényesül. Társas magántulajdonnak leginkább az egyszerűbb gazdasági társasági formák tulajdonát tekinthetjük (kkt., bt., kft.), de ide sorolunk minden olyan viszonylag kisméretű jogi személy fajtát is, amelynek elkülönült vagyona felett a tagok még közvetlen, vagy bár csupán közvetett, de tényleges tulajdonosi hatalmat (rendelkezési, ellenőrzési stb. jogokat) gyakorolhatnak. Kívánatos volna az is, hogy a nagyméretű jogi személyeket, különösen a szövetkezeteket és a részvénytársaságokat is ide soroljuk. Ezek esetében azonban a tagok tulajdonosi hatalmának megőrzéséhez és érvényesíthetőségéhez több jogi garanciára, a magántulajdoni (személyes) jelleg szervezeti jogi megerősítésére van szükség, kogens törvényi szabályozással. (Csakis formai okból nem soroljuk ide a polgári jogi társaságot mint kötelmi viszonyt, és a közös tulajdon más, egyszerűbb alakzatait, mivel ezekben új jogalany nem jön létre. A társas magántulajdoni formák közül pedig a legjelentősebbekkel a társasági jog keretében foglalkozunk majd részletesebben.) Minél nagyobb egy társas magántulajdonosi szervezet, minél több társtulajdonosa van, annál kevésbé van módja az egyes társtulajdonosoknak arra, hogy tulajdonosi jogosultságaikat gyakorolják, hogy tulajdonosi hatalmukkal közvetlenül vagy akár közvetve, ha mégoly töredékes mértékben is, de élni tudjanak. Így van ez a túlméretes szövetkezetekben és a túl nagyra nőtt részvénytársaságokban, különösen pedig az ilyenek (vagy akár kisebb társaságok) által alapított másodlagos (harmadlagos stb.) jogi személyek, szervezetek, szervezetrendszerek esetében (konzorciumok, konszernek, holdingok, multinacionális nagyvállalatok). Ezek oly mértékben eltávolodnak a tulajdonosok személyétől, hogy lényegében kikerülnek a társtulajdonosok túlnyomó többségének tényleges tulajdonosi hatalma alól, miközben ők maguk - mint jogi személyek - a vagyoni viszonyokban tulajdonjogot gyakorolnak. Az ilyen szervezetek felett a tulajdonosi szerepkörüket vagy egy kisebbségi - de a döntéshozatalban meghatározó súlyú - tulajdonosi csoport, vagy maguk a szervezetek, pontosabban azok vezető tisztségviselői, a menedzserek veszik át, és az általuk gyakorolt tulajdonosi hatalom a valóságban mint tényleges gazdasági hatalom tűnik fel. Erről a jelenségről szólva terjedt el a közgazdasági és jogi szakirodalomban, hogy a tulajdon szervezeti problémává vált, hogy a tulajdonosok hatalma helyett a tényleges gazdasági hatalomnak van döntő fontossága, hogy a személyes magántulajdon lényegében személytelen szervezeti tulajdonná változott. A gazdaság és a politika, a gazdasági hatalom és a politikai (köz-)hatalom szoros összefonódása miatt azonban egyre többen és egyre élesebben bírálják ezt a jelenséget, mert a tulajdonosi sőt olykor közhatalmi kontroll nélkül működő mamutszervezetek súlyos torzító hatást gyakorolhatnak egy-egy nemzetgazdaság egészének szerkezetére és nemegyszer a politikai intézményrendszerre is. A XIX. és XX. század gazdaság- és politikatörténete nagy óvatosságra int az egyesek tulajdonosi (és politikai) hatalma alól kikerülő (kibújó) szervezetekkel szemben. Napjaink és közeljövőnk egyik legaktuálisabb jogtudományi és törvényhozási feladata éppen ezért a „szervezeti tulajdon" problémájának a megoldása, ezek felett a személyes tulajdonosi hatalom (amilyen mértékben ez egyáltalán lehetséges) visszaállítása, illetőleg ennek a törvényi úton való korrigálása és pótlása. Az előbbihez nagyon hasonló szervezeti problémákat vetnek fel egyes - akár a magántulajdonosok akaratelhatározósából, akár a köztulajdonból szerveződő - intézményi tulajdonformák (társadalmi szervezetek, egyesületek, egyházak, köztestületek, közalapítványok stb.). Ezekben az esetekben olyan nagy taglétszámú, sokszor országos méretű nagy szervezetek tulajdonáról van szó, amelyek társadalmi, politikai, szociális, kulturális, sport-, tudományos stb. célokat (szükségleteket) elégítenek ki. Példaként a társadalombiztosítást, illetőleg a nyugdíjalapot és az egészségbiztosítási alapot vizsgáljuk meg részletesebben. Ezek közös jellemzője, hogy alapvető funkciójuk nem valamely nyereségérdekeltségű gazdasági tevékenység, hanem a befizetők személyének és vagyonának biztonságot nyújtani meghatározott kockázatok átvállalásával illetőleg károk elosztásával. A biztosítottak igen nagyszámú - társadalombiztosítás esetén az egész társadalmat felölelő - közössége jön tehát létre, aminek az egyes tagjai saját magántulajdonukból szerződéses vagy jogszabályi kötelezettség alapján teljesítik befizetéseiket és meghatározott feltételek bekövetkezése esetén előre

2

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA megszabott visszatérítésben részesülnek. A rendkívül nagyszámú - bár egyenként esetleg „jelentéktelen" mértékű befizetésből rendkívül nagy vagyontömeg halmozódhat fel. A befizetők érdekei, a nyújtott szolgáltatások hosszú távú biztonsága és körének a bővítése megköveteli, hogy ezt a vagyontömeget értékében megőrizzék, sőt, hogy gyarapítsák. A befizetéseket kezelő intézményeknek ezért nemcsak joguk, de kötelességük is - mondhatni másodlagos funkciójuk , hogy a felhalmozódó vagyont saját vállalkozásokba vagy a gazdaságban már működő vállalkozásokba profitérdekeltséggel befektessék. Ebben a funkciójukban tipikusan „jó gazda módjára", tulajdonosként kell tevékenykedniük. Az így elért vagyonnövekmény az intézmény tulajdona lesz, de köteles azt a befizetők javára felhasználni. A konstrukcióból nyilvánvaló, hogy a befizető magántulajdonosok érdekeinek védelme, személyes és vagyoni biztonságuk szavatolása érdekében az intézményi tulajdonformákra a jogi szabályozásnak különösen nagy figyelmet kell fordítania. Ezen a téren nagyon jelentős fejlemény volt a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozása, ami egyrészt a szóban forgó intézményi tulajdonoknak az állami tulajdontól (elsősorban a költségvetéstől) való elválasztását szolgálta (az állam mint speciális jogelőd szavatolt a két nagy ellátási terület működőképességéért, vagyonnal történő megalapozásáért, ugyanakkor azok saját bevételeit többé nem vonhatta el), másrészt a társadalombiztosítási önkormányzatoknak mint a civil társadalom autonóm intézményeinek az állami közhatalomtól való függetlenítését célozta (ld. 1991:LXXXIV. tv. a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásáról, amit a 1998:XXXIX. tv. hatályon kívül helyezett). Azokban a fejlett országokban azonban, ahol társadalombiztosítási önkormányzatok működnek, ezek tulajdonelméleti szempontból a befizető magántulajdonosok vagyontömegének ,,kezelő szervei". A vagyontömeg „belső" tulajdonosai maguk a befizetők, mint egy meghatározott célú közösség tagjai, „külső" tulajdonosok viszont az önkormányzatok, mint jogi személyek. Ezt a jogi minősítést megerősíti hazánkban is az 1993:XCVI. tv. az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárakról, amely a „nagy" társadalombiztosítás mellett, azt kiegészítő célzattal nagy számú, kisebb méretű szervezet létrehozását teszi lehetővé. Az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárak háromféle formában, mint nyugdíjpénztárak, önsegélyező pénztárak vagy egészségpénztárak működhetnek. Szerveződhetnek munkahelyenként, lakóhelyenként, foglalkozási áganként stb. Az ebben a fejlődési irányban tett legújabb lépés a „nagy" nyugdíjrendszer egészének az átalakítása 1997-ben: az eddigi elosztó-kirovó rendszer mellé bevezetésre került a saját számlás, tőkefelhalmozó rendszer, a fiatalabb korosztályoknak kötelező, az idősebbeknek szabadon választható jelleggel. Végezetül ebben a körben külön megemlítjük a befektetési alapok, mint önálló jogi személyiséggel rendelkező, kifejezetten befektetési célra összegyűjtött sajátos vagyontömegek tulajdonjogi problémáját. Ezeknek ugyanis nem a másodlagos, hanem éppenséggel az elsődleges funkciója az, hogy az ún. kisbefektetők megtakarításait (gondolatmenetünkben: magántulajdonuk egy részét) összegyűjtsék és értékpapírokba, ingatlanokba, államkötvényekbe, illetőleg profitérdekeltségű vállalkozásokba fektessék. Ezt megtehetik valamilyen hitelviszonyban alacsonyabb, de biztos hozadék (kamat) ellenében, de megtehetik úgy is, hogy a befektetők pénzén tulajdonjogot (részvényt, üzletrészt, ingatlant) szereznek valamely vállalkozásban. Utóbbi esetben nagyobb lehet a haszon (osztalék), de nagyobb a kockázat is. A konstrukció tulajdonjogi sajátossága, hogy itt a befektető válik tulajdonossá, de mintegy önként lemond arról, hogy az ebből eredő jogosultságokat maga gyakorolja. Helyette, de a javára „tulajdonosként" a befektetési társaság jár el, viszont - a társaság jutalékát leszámítva - a befektetőé a haszon és a veszteség is. Ebből a konstrukcióból is nyilvánvaló, hogy a kisbefektetők érdekeinek védelme is különleges jogi garanciákat indokol. A mondottak szellemében rendelkezik a befektetési alapokról az 1991. évi LXIII. törvény is (BA tv.), mely a preambulumában kimondja: „E törvény célja annak elősegítése, hogy elsősorban a lakosság, valamint más befektetők megtakarításait a befektetők javára, a szükséges szakértelmet biztosítva, a kockázat megosztásával lehessen a gazdaságba befektetni. A befektetési alap tőkéjének tulajdonosai a befektetési jegyek tulajdonosai, akik ebből a közös tulajdonból befektetési jegyeik értékének az alap értékéhez viszonyított arányában részesednek." Magát az alapot csak valamely befektetési alapkezelő tevékenységet folytató társaság hozhatja létre, mégpedig vagy nyilvános módon (befektetési jegyek nyilvános forgalombahozatalával), vagy pedig a tőke zárt módon való összegyűjtésével (BA tv. 3. § a) pont). Aszerint, hogy a befektetési jegyekből összegyűjtött alapot az alapkezelő mibe fekteti be, a törvény különbséget tesz értékpapír-alap és ingatlanalap között (BA tv. 11-19. §). A befektetési alapot a befektetési jegyek tulajdonosainak általános megbízása alapján az alapkezelő társaság kezeli. Az alapkezelő a befektetési alapkezelő tevékenységen kívül kizárólag önkéntes kölcsönös biztosító pénztárak és magánnyugdíjpénztárak részére nyújthat vagyonkezelő tevékenységet [BA tv. 3. § a) pont és 29. §]. A befektetőket vagyoni és egyéb jogok illetik .meg. Legfontosabb vagyoni joguk, hogy övék a befektetési jegy hozama (amely származhat kamatból, osztalékból, árfolyamnyereségből és az alap egyéb bevételeiből). Emellett a befektetőket folyamatos és részletesen szabályozott tájékoztatási jog illeti meg (BA tv. 23-28. §). A gazdaság tőkeszükséglete, a tőkepiac fejlődése és a magas kockázatot is vállalni képes nagy magánvagyonok felhalmozódása hívta életre a befektetési alapok speciális formájáról, a kockázati tőkealapokról szóló törvényt (1998:XXXIV. tv. a kockázati tőkebefektetésekről, a kockázati tőketársaságokról, valamint a kockázati tőkealapokról, a továbbiakban: Kttv.). Ezek az alapok a kiugróan magas hozamot (extraprofitot) ígérő, de az ugyanilyen veszteség kockázatát is magában hordozó befektetések (induló cégek, új termékek, szolgáltatások, üzlethálózatok) tőkeszükségletét finanszírozzák, vagy az átmenetileg csődhelyzetbe került cégeket olcsón felvásárolják, majd újjászervezve és fejlesztve (reorganizálva) drágán értékesítik. A kockázati tőkealap: tőkejegyek forgalomba hozatalával létrehozott, jogi személyiséggel rendelkező vagyontömeg. A tőkejegyek kibocsátója és az alap

3

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA kezelője a kockázati tőketársaság, amely egy kizárólag kockázati tőkebefektetési tevékenységet folytató részvénytársaság, minimum 500 MFt alaptőkével (Kttv. 2. §). Tőkejegy kizárólag névreszóló értékpapírként hozható forgalomba és névértékét jegyzéskor teljes egészében be kell fizetni (Kttv. 6. §): Az alap csak előre meghatározott összegű (zártvégű) lehet és a lejáratig vissza nem váltható jegyekből állhat. Az egyes tőkejegyek csak azonos névértékűek lehetnek és csak azonos jogokat biztosíthatnak (Kttv. 13. §). Fontos, a nyilvánosság és áttekinthetőség elvét erősítő szabály, hogy az alapkezelő a tőkejegyek tulajdonosairól köteles a tulajdonosok és a tulajdonukban lévő tőkejegyek azonosítására alkalmas nyilvántartást vezetni (Kttv. 14. §). Az alap és annak hozama, végelszámolás esetén a maradványérték a tőkejegyek tulajdonosait tőkejegyeik névértékének arányában illeti meg (Kttv: 19. §). Az új törvény részletszabályai közül kiemeljük még, hogy a kockázati tőkealap szerzett részesedése a befekhetéskor nem haladhatja meg az alap saját tökéjének tizenöt százalékát, ingatlantulajdont befektetési céllal nem vásárolhat és a tőzsdére bevezetett részvényt sem szerezhet. 3. A köztulajdon alanyai A tulajdonjogviszony lehetséges alanyainak körében a legtöbb kérdést a köztulajdon „megszemélyesítése" veti fel. A legsúlyosabb problémát a polgári jogi jogalanyisággal is rendelkező közjogi jogalanyok (az állam, az egyes állami szervek, a helyi önkormányzatok) kettős funkciója és ebből eredő Janus-arcúsága okozza. A közjog alanyaiként is szereplő szervezetek közös jellemzője, hogy ezek a társadalom egészén belül (ideális esetben a társadalomnak alárendelten, ellenőrzötten, történetileg azonban inkább a társadalommal szemben vagy a társadalom felett) hatalmat, közhatalmat is gyakorolnak. A közjogi-közhatalmi viszonyok jellegzetessége a benne szereplő alanyok aláfölérendeltsége, a jogviszonyon belül a közérdek dominanciája; a fölérendelt szervek több és erősebb jogosítványa, szükség esetén az alárendelt féllel szembeni jogi kényszerítő eszközök közvetlen alkalmazásának a lehetősége. Ugyanezek a szervezetek azonban - különösen az állam kiterjedt társadalmi és gazdasági szerepvállalásának eredményeként - egyúttal a polgári jog alanyai - esetünkben tulajdonosok - is lehetnek és mint ilyenek elvileg a vagyoni viszonyok, a gazdasági élet egyenjogú és mellérendelt szereplői, ahol a magánérdekek összeegyeztetése az uralkodó és egyik fél sincs jogosítva a másik felett közvetlen kényszert alkalmazni. A köztulajdon alanyainak ez a kétarcúsága állandó jelleggel felveti a szerepcsere, a funkciózavar veszélyét. Ezért a polgári jogban - de az egész jogrendszerben is - különös gondot kell fordítani arra, hogy a közhatalmi és a köztulajdonosi szervezeteket egymástól elválasszuk, hogy a két funkció a jogalanyiság keretében össze ne keveredjen. Ez nem csupán a jogi szabályozásbeli különbségtétel és a gazdaság- és társadalompolitikai tisztánlátás érdekében nagyon fontos, hanem elsősorban azért, mert közelmúltunk tanúsága szerint a politikai közhatalom és a tulajdonosi gazdasági hatalom koncentrálása és egybeolvadása a totalitárius hatalomgyakorlás veszélyét hordozza magában. Ezért a legcélszerűbb megoldás, ha a köztulajdon gyakorlására speciális, kizárólag ezt a funkciót betöltő tulajdonosi szervezeteket hozunk létre és működtetünk. Ez nem zárja ki, hogy a tisztán közhatalmi funkciójú szervek is - alkalmanként, kivételes jelleggel, a működésükhöz szükséges tárgyi feltételek megteremtése érdekében - a polgári jogi viszonyokban jogalanyként fellépjenek; így pl. hogy tulajdont is szerezzenek. Az így szerzett tulajdon is köztulajdon, de célhoz kötött, a közületi szervek működéséhez szükséges köztulajdon. Ennek a tulajdonjogi jogalanyiságnak és ennek a köztulajdoni hányadnak nem az a funkciója, hogy a vagyoni forgalomban részt vegyen, hogy bekapcsolódjon a gazdaság vérkeringésébe; ez a köztulajdoni rész tehát a közhatalom működőképességét biztosító, annak alárendelt tulajdon. Az ilyen köztulajdont szokás hagyományosan „kincstári vagyonnak" nevezni. A másik, a speciális köztulajdonosi szervezetek által kezelt köztulajdoni hányadnak viszont éppen az az alapvető funkciója, hogy a magántulajdonon alapuló piaci törvények által vezérelt gazdasági-forgalmi viszonyokba integrálódjon, annak szerves részeként valódi (azaz a közigazgatáshoz nem kötött, mintegy „szabad", autonóm) tulajdonként működjön. Ezt a köztulajdont nevezzük újabban az állam (és az önkormányzatok) vállalkozói vagyonának. A magántulajdon által uralt piacgazdaság szerves részeként működő köztulajdont is megkülönbözteti az egyéni és társas magántulajdonoktól az alanyi kör másik sajátossága: a közérdekűsége. A magántulajdonjog teljessége és az azt szolgáló kizárólagossága (kirekesztő jellege) az elkülönült magántulajdonosok egyéni, elkülönült érdekeit védi, ezek érvényesíthetőségét biztosítja. A köztulajdon ezzel szemben kötött és szabad változatában egyaránt a közérdeket kell, hogy szolgálja. A köztulajdon által megtestesített közérdeknek szociológiai és politikai értelemben a közösség minden egyes tagja a részese, jogosultja, tehát az alanya. A tulajdonjogviszony szerkezeti sajátossága folytán azonban a jogosultként megjelenő köztulajdonosi szervezettel szemben mindenki, tehát a közösség minden egyes tagja kívülálló, azaz nem jogosult, hanem kötelezett. A köztulajdonnak ez a sajátossága nemcsak az egyesektől való túlzott eltávolodás, de a teljes elszakadás veszélyét is felidézi, sőt a közérdek szervezeti-hatalmi önérdekké fajulása esetén felmerül a közösséggel való teljes szembefordulás veszélye is: a köztulajdon a köz érdekeinek szolgálata helyett a közösség elnyomásának, vagyoni kiszolgáltatottságának, kizsákmányolásának eszközévé válhat, azaz önmaga ellentétébe fordulhat át. Ennek megakadályozása nem lehet kizárólag a polgári jog feladata. A közérdek ugyanis nem az egyéni (magántulajdonosi) és a csoport- (társas és szervezeti magántulajdonosi) érdekek mechanikus összegződése, hanem azok végső eredője, kiegészítője. Különösen nem minősíthetjük közérdeknek az olyan érdeket, ami a személyes és a társas magántulajdoni érdekek likvidálásának eredményeként születik. Az egyes érdekszinteken belüli és az érdekszintek közötti összeütközések kiegyenlítése, az érdekek egyeztetése a polgári jog mellett a jogrendszer egészének, a köztulajdon által hordozott közérdek vonatkozásában pedig közelebbről a közjognak és a politikai intézményrendszernek (az alkotmányos berendezkedésnek) a feladata. Más szóval a köztulajdon rendeltetésszerű

4

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA gyakorlása, a magántulajdonnal való egyenjogúsága [Alkotmány 9. § (1) bek.] és egyenrangúsága csak mélyreható társadalmi-politikai demokráciában képzelhető el, amit ebben a vonatkozásban tulajdonosi demokráciának is nevezhetünk. A legfejlettebb országok tanúsága szerint az ilyen „demokratikus" tulajdoni berendezkedés talapzatát a polgárok személyes magántulajdona alkotja, erre épülnek rá a társas, szervezeti és intézményi magántulajdoni alakzatok, és mindezekhez szervesen illeszkednek a köztulajdon ugyancsak differenciált változatai. Az egész rendszer szabályozási és működési modellje a polgári jog alapvető intézménye, a klasszikus magántulajdonjogviszony. Irodalom: Előbbi megállapítást igazolja a német tankönyvnek a köztulajdonról vallott felfogása: „Az ún. közdolgok különleges 'köztulajdonáról' szóló tanítások azonban többnyire elutasításban részesülnek; azok a dolgok, melyek közszükségleteket elégítenek ki (utcák, utak, víziutak) vagy tulajdonképpeni állami célokat szolgálnak (közigazgatási épületek, iskolák), a közjogi testületek (az állam, a községek) magánjogi tulajdonában vannak. Mód van ennek a tulajdonnak a magánjogi. tartalmát a dolog közjogi rendeltetésének megfelelően meghatározni." (BAUR-STÜRNER 6.) A magyar köztulajdoni viszonyok a fenti gondolatmenettel egyező irányú, mélyreható változáson mennek át. Miután a szocialista állami-össznépi tulajdonról bebizonyosodott, hogy az nem magasabb rendű, nem egységes és nem oszthatatlan, a jogi szabályozás már 1988-tól mind alanyi, mind tárgyi értelemben egy differenciáltabb megközelítésre tért át. Ez a belső differenciálódás a társadalmi rendszerváltozás és a privatizáció folyamatában jelentősen felgyorsult és ma is tart. Az eddigi fontosabb eredményeket a köztulajdon alanyai vonatkozásában az alábbiakban összegezhetjük. A) Az állami tulajdonból ismét különvált, alkotmányos és különtörvényi elismerést nyert a helyi önkormányzatok tulajdona, így az állam mellett a köztulajdon alanyai a helyi önkormányzatok is: A helyi önkormányzatot - a külön törvényben meghatározott eltérésekkel - megilletik mindazok a jogok és terhelik mindazok a kötelezettségek, amelyek a tulajdonost megilletik, illetőleg terhelik. „A tulajdonost megillető jogok gyakorlásáról a képviselőtestület rendelkezik:" (1990:LXV. tv. a helyi önkormányzatokról; 80. § (1) bek., a továbbiakban: HÖ tv.) Sajátos, előremutató szabálya a törvénynek, amely kimondja, hogy: „A helyi önkormányzat meghatározott vagyontárgy vagy vagyonrész elidegenítését, megterhelését, vállalkozásba való bevitelét, illetőleg más célú hasznosítását önkormányzati rendeletben helyi népszavazáshoz kötheti" (HÖ tv. 80. § (2) bek.). Ez a ma még csak ajánló jellegű szabály a nagyobb jelentőségű, a település életében stratégiai fontosságú tulajdonosi döntések meghozatalát a település valamennyi - szavazati joggal rendelkező - polgárára bízza. Az ilyen népszavazás politikai nézőpontból a közvetlen demokrácia megnyilvánulása, tulajdonjogi nézőpontból pedig az önkormányzati köztulajdon közvetlen gyakorlása. Ez az eset világítja meg egyértelműen, hogy az önkormányzati tulajdon alanya valójában a település lakóinak közössége, amely azonban csak kivételesen gyakorolhatja közvetlenül a tulajdonjogát, mert azt tipikusan és általában a közvetítő szervezet, esetünkben az önkormányzati képviselőtestület gyakorolja. A példa nyomán megfogalmazhatjuk, hogy a köztulajdon tipikusan közvetített tulajdon. Gyakorlat: Az Alkotmánybíróság 10/1995. (II.22.) sz. határozatában megerősítette a köztulajdonosi jogok és a közhatalom gyakorlása lehetőség szerinti szétválasztásának elvét, amikor a vagyonhasznosítás körében megtiltotta a képviselőtestület és a polgármester jogkörének a hivatal ügyosztályára való átruházását (és ezzel az önkormányzati köztulajdon további „közvetítését"). Az AB. egy korábbi határozata kifejezetten a helyi népszavazás intézményének védelmében született. A 34/1993. (V.28.) AB h. kimondja, hogy önkormányzati rendeletben a helyi népszavazás korlátozása a tulajdon elidegenítésével és az önkormányzat vállalkozásával kapcsolatban alkotmányellenes. B) Előbbi tételünk - a köztulajdon „közvetítettsége" - még inkább igaz az állami köztulajdon területén, bár elvileg ott is lehetséges egyes - az egész ország sorsát érintő - stratégiai tulajdonosi döntéseknek az országos népszavazáson való közvetlen meghozatala (1998:III. tv. az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről). Megjegyzés: Ilyen módon született döntés az elmúlt rendszerhez kötődő egyes társadalmi szervezetek vagyonelszámoltatásának kérdésében (amiről aztán az 1990:LXXIII. tv: rendelkezett részleteiben), és volt ilyen kezdeményezés a Duna-Kör részéről a Bös-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer sorsára vonatkozóan. Az állami köztulajdon azonban nemcsak tipikusan közvetített, de jellemzője, hogy kétszeresen is közvetített tulajdon. Ha az önkormányzati tulajdon analógiájára azt mondjuk (vagy csupán óhajként fogalmazzuk is meg), hogy az állami köztulajdon alanya az ország egész lakossága, mint társadalommá szerveződött közösség (amit csak mérete különböztet meg egy településtől), akkor ennek a tulajdonnak a közvetítője és tényleges gyakorlója az állam. Az állam mint olyan azonban, közvetlenül csak nagyon ritkán szerepel polgári jogviszony alanyaként, vagyis maga is közvetítőre, képviselőre szorul. Az államot, ha polgári jogviszonyban közvetlenül vesz részt, a pénzügyminiszter képviseli; ezt a jogkörét más állami szerv útján is gyakorolhatja vagy más állami szervre ruházhatja át. Jogszabály ettől eltérően rendelkezhet [Ptk. 28. § (1) bek.]. Az állami vagyon meghatározott köreire vonatkozó fontos külön törvények az adott körben speciális rendelkezéseket tartalmaznak az állam mint tulajdonos jogosultságainak gyakorlására. Ezek közül csupán a fontosabbakat vesszük sorra az alábbiakban. C) Az államháztartás körébe tartozó kincstári vagyon tekintetében a kincstári vagyonért felelős miniszter (1998. október 1-től a Miniszterelnöki Hivatalt felügyelő miniszter) gyakorolja a tulajdonosi jogokat [1992:XXXVIII. tv. 106. § (1) bek.). Az államháztartásról szóló törvény (a továbbiakban: ÁH tv.) értelmében „a miniszter a kincstári vagyon felett a Magyar Állam nevében őt megillető tulajdonosi jogok gyakorlását a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) útján látja el, ebben az esetben a kincstári vagyonnal kapcsolatos polgári jogi jogviszonyban az államot a KVI képviseli" [ÁHtv. 109/C. § (1) bek.]. A kincstári vagyon fogalmát a tv. nagyon tágan határozza meg: „az állami

5

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA feladat ellátását szolgáló vagyon, amely a társadalom működését, a nemzetgazdaság céljai megvalósítását segíti elő" . A részletesebb szabályozás szerint a kincstári vagyonba tartozik: a) az a vagyon, amelyet törvény kizárólagos állami tulajdonnak minősít: b) az a vagyon és vagyoni értékű jog, amelynek hasznosítására vonatkozóan külön tv. rendelkezései alapján koncessziós szerződést lehet kötni (koncesszióba adható vagyontárgyak); c) az állami közhatalmi, központi költségvetési szervei, illetve közhasznú szervezetei közérdekű, továbbá egyes gazdasági célú feladatai ellátásához szükséges ingatlanok, berendezések; felszerelések, járművek, készletek és egyéb anyagi és immateriális javak és követelések, illetőleg állami tulajdonban lévő, közcélokat szolgáló vagy nemzeti kincsnek minősülő létesítmények, alkotás, védett természeti terület, illetve védett természeti érték, amely törvény alapján nem került a helyi és szakmai önkormányzatok, a köztestületek, az egyházak és felekezetek, a pártok, a társadalmi szervezetek tulajdonában, továbbá a védelmi és egyéb céllal létesített állami tartalékok; d) kincstári vagyon továbbá az állami tulajdonban levő műemlékingatlanok, védett természeti terület, termőföld (ha törvény másként nem rendelkezik), erdő, történeti (régészeti) emlékek és földterületek, a be nem hajtható állami követelések (pl. adó, vám) ellenében elfogadott vagyon; e) az állam tulajdonába egyéb jogcímen került vagyon [ÁHtv. 109/B. §]. Az ÁHtv. felhatalmazása alapján a kincstári vagyon kezeléséről, értékesítéséről és az e vagyonnal kapcsolatos egyéb kötelezettségekről a 183/1996.(XII.11.) Korm.r. szól [módosította a 78/1997.(V.13.) Korm.r.]. Megjegyzés: Az államháztartásról szóló törvényt tíz év alatt évente több alkalommal módosították, ami jót mutatja az állami tulajdon, az államkincstár és a kincstáli vagyon körüli máig tisztázatlan, mondhatni kaotikus állapotokat. D) Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről az (ugyancsak többször módosított) 1995:XXXIX. tv, rendelkezik (közhasználatú elnevezéssel a „privatizációs törvény"; a továbbiakban: Ptv.). A törvény célja: a magántulajdonra épülő gazdasági viszonyok erősítése; az állami tulajdon csökkentésének ésszerű gyorsítása; az állami tulajdonban lévő vállalkozói vagyon piaci alapokon magántulajdonba juttatása; az állam gazdasági szerepvállalásának csökkentése. E célok megvalósítását a törvény az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság (a továbbiakban: ÁPV Rt.) feladatává tette: Az ÁPV Rt. egyszemélyes (egyedül az állam által alapított) részvénytársaság, részvénye névreszóló és forgalomképtelen [Ptv. 9. § (2) bek.]. Az ÁPV Rt. mint kifejezetten a privatizáció lebonyolítására létesített állami tulajdonosi szervezet alapító okiratának elfogadása (és esetleges módosítása) a Kormány, mint alapító hatáskörébe tartozik [Ptv. 9. § (3) bek.]. Az ÁPV Rt. Alapító Okiratáról az 1047/1995. (VI.17.) Korm.sz. határozat rendelkezett. Az ÁPV Rt-t csak az Országgyűlés, és az is csak törvénnyel szüntetheti meg [Ptv. 9. § (5) bek.]. Az ÁPV Rt. alapítására és működésére egyébként - a Ptv. eltérő rendelkezései kivételével - a gazdasági társaságokra irányadó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Ami az ÁPV Rt. szervezetét és működését illeti, a részvényesi jogokat és a közgyűlés jogait - a Kormánynak fenntartott jogok kivételével - a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter gyakorolja (Ptv. 11. §), e jogkörében a Magyar Állara nevében jár el [Ptv. 1. § (8) bek.]. Az ÁPV Rt. testületi vezető szerve a kilenc-tizenegy tagból álló igazgatóság, melynek tagjaira a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértésben tesz javaslatot. Az igazgatóság elnökét és tagjait a Kormány nevezi ki és menti fel, ezek megbízatása az ÁPV Rt. megszűnéséig, de legfeljebb három évre szól, ugyanakkor tisztségükből bármikor visszahívhatók. Az ÁPV Rt. igazgatóságának elnöke és tagjai kizárólag természetes személyek lehetnek. Az igazgatóság üléseire az érintett minisztereket meg kell hívni, azokon állandó meghívottként részt vesz a Gazdasági Versenyhivatal elnöke is (Ptv. 12. §). Az ÁPV Rt. működését tizenegy tagból á1ló felügyelő bizottság ellenőrzi. A felügyelő bizottság elnökének és tagjainak megbízatása szintén az ÁPV Rt. megszűnéséig, de legfeljebb három évre szól, de ezen időtartam alatt is visszahívhatók. A felügyelő bizottság elnökét a Kormány az Állami Számvevőszék javaslatára nevezi ki, illetve hívja vissza. A felügyelő bizottság tagjai köréből hatot az országgyűlési képviselőcsoportok által jelöltek közül - képviselőcsoportonként egy-egy személyt - a Kormány nevez ki. A felügyelő bizottságba az Országos Munkaügyi Tanács munkáltatói, illetve munkavállalói oldala is jelöl egy-egy személyt, ezeket a Kormány köteles kinevezni, visszahívásukról a Kormány csak a jelölő szervezet javaslatára vagy egyetértésével határozhat. A felügyelő bizottság további két tagját a privatizációs miniszter bízza meg (Ptv. 14. §). Az ÁPV Rt. könyvvizsgálóját az Állami Számvevőszék elnökének javaslatára, határozott időtartamra, a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter bízza meg (Ptv. 15. §). Mivel a privatizáció nem „napi politikai" ügy, nem lehet a pillanatnyi politikai erőviszonyok függvénye, és mert a privatizációs folyamatban is megelőzendő a gazdasági és a politikai hatalom koncentrálódása, a Ptv. igyekszik szigorú összeférhetetlenségi szabályokat alkalmazni. Így kimondja, pl., hogy sem az igazgatóság, sem a felügyelő bizottság tagja nem lehet országgyűlési képviselő, az igazgatóság tagja nem lehet továbbá önkormányzati képviselő sem. Az igazgatóság talajaira (és közeli hozzátartozóikra) e jogviszonyuk fennállása alatt és annak megszűnésétől számított két évig terjedő időre a Ptv. további összeférhetetlenségi szabályokat tartalmaz a hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezetek tekintetében, munkaviszony létesítésére, vezetői tisztség betöltésére és társasági részesedés szerzésére vonatkozóan (Ptv. 13. §). Az ÁPV Rt. vezető tisztségviselőit a privatizáció társadalmi-gazdasági jelentőségéhez mért felelősség terheli tevékenységükért. Ezt juttatja kifejezésre a tv. amikor kimondja, hogy az igazgatóság tagjai, a felügyelő bizottság tagjai és a könyvvizsgáló „az ilyen tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondossággal kötelesek eljárni".

6

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA Kötelezettségeik megszegésével az ÁPV Rt.-nek okozott kárért nem munkajogi, hanem polgári jogi és büntetőjogi felelőséggel tartoznak akkor is, ha az ÁPV Rt.-vel munkaviszonyban állnak. A személyes felelősség érvényesíthetősége érdekében a tv. azt is kimondja, hogy az igazgatóság tagját, a felügyelő bizottság tagját és a könyvvizsgálót az e tisztséghez tartozó tevékenysége körében munkáltatója, illetve az őt jelölő szerv nem utasíthatja (Ptv. 16. §). Az ÁPV Rt. az állami köztulajdon olyan alanya, amely a törvényalkotó kifejezett szándéka szerint is csak átmeneti jelleggel, a privatizáció befejezéséig működik majd. Elsődleges feladata a Ptv. hatálya alá tartozó, csak időlegesen az állam tulajdonába tartozó vállalkozói vagyon mielőbbi értékesítése magántulajdonosok részére. Emellett azonban kezelői joga is van, mégpedig egyrészt az időleges állami tulajdon felett, amíg annak privatizációja meg nem történik, másrészt a Ptv. 7-8. §-ban és mellékletében kivételként felsorolt tartós állami tulajdonnak a jelentős része felett is. A Ptv. szerint az állami vagyon (illetve annak gazdasági társaságokba bevitt meghatározott hányada) akkor maradhat tartósan állami tulajdonban, ha a vagyon, illetve az azt működtető társaság: a) országos közüzemi szolgáltató; b) nemzetgazdasági szempontból stratégiai jelentőségűnek minősül; c) honvédelmi vagy más különleges feladatot valósít meg, illetve célt szolgál; d) gazdasági társaságban a koncesszióról szóló törvényben meghatározott többségi állami tulajdon biztosításához szükséges [Ptv. 7. § (1) és (2) bek.]. Az ÁPV Rt. gondoskodik az állami tulajdon rábízott részének hasznosításáról, a vagyonnal rendeltetésszerűen gazdálkodik, illetőleg megteszi a privatizáció előkészítéséhez szükséges intézkedéseket. Megjegyzés: Az állam vállalkozói vagyonáról 1992-ben két külön törvény rendelkezett. Ezek egyike „a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról" szólt (1992:LIII. tv., a továbbiakban: TÁT tv). Már ez a törvény kimondta, hogy „tartós állami tulajdonba tartozik az a vagyon, amellyel az állami többségi részesedéssel működő gazdálkodó szervezet a koncesszióról szóló 1991. évi XVI. törvényben meghatározott tevékenységet végez." Ezen túlmenően a tartós állami tulajdonban maradó vagyon körét - a törvény által megadott szempontok figyelembevételével - a Kormány rendeletben határozta meg. (126/1992. (VIII.28.) Korm.r.; TÁT Vhr.) A tartós állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon tekintetében a tulajdonosi jogokat a speciálisan erre a célra létesített Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság gyakorolta (ÁVRt.). Ez alóli kivételként mód volt arra, hogy a Kormány rendeletében meghatározza az országos közszolgáltató tevékenységet ellátó szervezeteket, valamint azt, hogy e szervezetek közül melyek azok, amelyek tekintetében az állami tulajdonosi jogokat nem az ÁVRt., hanem az adott tevékenység ellátásáért felelős miniszter gyakorolta (TÁT tv. 5. és 31. §). Meg kell még említeni, hogy maga az ÁVRt., mint a Kormány által alapított egyszemélyes állami részvénytársaság vagyonára vonatkozóan a részvényesi lényegében a tulajdonosi - jogokat az állam képviseletében a Kormány által kijelölt miniszter személyesen gyakorolta (TÁT tv. 3. és 6. §). Az állam vállalkozói vagyonáról rendelkező másik törvény „az időlegesen állami tulajdonban levő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről" szólt (1992:LIV. tv., a továbbiakban: IÁT tv.). Szemben a kincstári, az önkormányzati és a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonnal, az e törvény hatálya alá tartozó vagyontömeget a törvényhozó alapvetően privatizálásra, magántulajdonba adásra szánta, ennek a vagyontömegnek az átmeneti helyzetét rendezte. Az ideiglenesen állami tulajdonban levő vállalkozói vagyon tekintetében az állam tulajdonosi jogait - a Kormány gazdaságpolitikai döntéseinek érvényesítésével - az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) mint költségvetési szerv gyakorolta. Az ÁVÜ-t a Kormány a privatizációért felelős miniszter által irányította. (IÁT tv. 5. §) Az ÁVÜ tehát (eltérően az ÁVRt-től) nem gazdasági társaság; hanem közhatalmi hatáskörrel is felruházott államiköltségvetési szerv volt, amely emellett gyakorolt állami tulajdonosi jogokat is (KOVÁCS 593.). Az állam vállalkozói vagyonáról szóló 1992-es két külön törvényt [és a 126/1992. (VIII.28.) Korm.r.-et] az új privatizációs törvény hatályon kívül helyezte. E) A Ptv. melléklett a 7. § (4) bek. alapján az ÁPV Rt. mellett felsorolja a tartós állami tulajdon körében a tulajdonosi jogokat gyakorló további állami szerveket, illetve minisztereket. Az eddig felsoroltakon kívül még igen nagyszámú külön törvényekben feljogosított - állami szerv gyakorolhat állami tulajdonosi jogokat (pl. Magyar Nemzeti Bank, Magyar Fejlesztési Bank, Pénzintézeti Központ, az elkülönített állami pénzalapokkal való rendelkezésre jogosult miniszterek, a pénzalapokat kezelő szervek stb.). Külön törvények a köztulajdon további új alanyait is létrehozhatják, amelyek nem feltétlenül állami szervek, hanem lehetnek vegyes (állami és társadalmi) összetételűek, vagy akár tisztán „társadalmi" szervezetek is (pl. köztestületek, köralapítványok, közhasznú társóságok stb.). Ezek mint jogi személyek a köztulajdonesés a vagyoni forgalom alanyai. A köztulajdon alanyainak „tulajdonosi jogképességet" biztosító külön törvények egyidejűleg mindig pontosan meghatározzák az ilyen jogalanyok célját, feladatkörét és a rájuk bízott köztulajdon felhasználásának szigorú törvényi feltételeit is, az erekhez tartozó beszámolási kötelezettséggel és felelősséggel együtt. Az. állami köztulajdon alanyainak tevékenységét, az állami vagyon kezelését, ideértve az állami tulajdonban (résztulajdonban) lévő vállalatok, vállalkozások vagyonérték-megőrző és vagyongyarapító tevékenységét is, az Állami Számvevőszék ellenőrzi. Az ÁSZ az Országgyűlés pénzügyi-gazdasági ellenőrző szerve, amely csak az Országgyűlésnek és a törvényeknek van alárendelve [1989. XXXVIII. tv. 1. § (1) és 2. § (6) bek.]. F) A köztulajdon alanyainak példálózó felsorolását az állami költségvetési szervekkel és az állami gazdálkodó szervezetekkel zárjuk. Az egyes konkrét polgári jogi jogviszonyokban legtipikusabban ezek szerepelnek jogalanyként,

7

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA így tulajdonosként is. „Az állam az egyes vagyontárgyait másra bízhatja, ebben az esetben - a jogszabályok rendelkezéseinek megjelelően - ez utóbbi gyakorolja a tulajdonost a polgári jogi kapcsolatokban megillető jogokat és teljesíti a tulajdonos ilyen kötelezettségeit." (Ptk. 175. §) A magánszemélyek és ezek szervezetei, azaz a magántulajdon alanyai tömegesen, a mindennapi élet forgalmi viszonyaiban a köztulajdonnak ezekkel az alanyaival kerülnek közvetlenül kapcsolatba, ezekkel létesítenek jogviszonyokat. Ezért azt mondhatjuk, hogy az állami költségvetési és gazdálkodó szervezetek a köztulajdon végső közvetítői. A köztulajdon és a magántulajdon rajtuk keresztül kapcsolódik össze és működik (optimális esetben) egyenjogú és egyenrangú tulajdonformák egységes rendszereként. II. A tulajdonjogviszony tárgya 1. A tulajdonjog tárgyairól általában A tulajdonjog tárgyai: a dolgok. Mivel azonban a dolog a dologi jog egészének legfontosabb alapfogalma, a dolgok pedig valamennyi dologi jognak a tárgyai, a dolgokkal külön részben foglalkoztunk. Itt is hangsúlyozzuk azonban, hogy amint a dologi jogok köréből jelentőségére tekintettel kiemelkedik a tulajdonjog, ugyanúgy a dolgok is mint a tulajdonjog tárgyai bírnak kiemelkedő jelentőséggel. Ahogyan a dologi jogok abszolút jellegéről szólva már hangsúlyoztuk, hogy azok nem személyek és dolgok közötti jogviszonyok, ugyanúgy hangsúlyozzuk azt is, hogy a tulajdonjogviszony sem a tulajdonos személye és a tulajdonjog tárgya, a dolog közötti közvetlen kapcsolatot juttatja kifejezésre. A dolog a tulajdonjognak is mindig csak közvetett tárgya. Ez akkor is így van, ha a jogi szóhasználat [ideértve a Ptk. IX. fejezetének címét és a 94. § (1) bekezdését is] ezt a megszorító jelzőt (a „közvetett" szót) nem használja. A tulajdonjog közvetlen tárgya ugyanis - éppúgy, mint minden polgári jogviszonyé - emberi magatartás. A tulajdonjog mint jogviszony egyfelől azokra a magatartásokra irányul, amelyet a tulajdonos, mint jogosult az uralma alatt álló dologra vonatkozóan kifejthet (birtoklás, használat, hasznosítás, rendelkezés), illetőleg amelyeket köteles kifejteni (a terhek, a kárveszély viselése, valamint szükséghelyzetben a dolgában való károkozás tűrése), másfelől azokra a magatartásokra, amelyeket a tulajdonossal mint jogosulttal szemben álló kötelezetteknek a tulajdonjogviszony alapján tanúsítaniuk kell (elismerés, tűrés, tartózkodás). Ezek a tulajdonjogviszonyban név szerint meg nem nevezett kötelezettek a törvény alapján kötelesek tartózkodni a tulajdoni állapot megzavarásától (Ptk. 115. §). A tulajdonjog közvetlen tárgya tehát a tevésben, nemtevésben és tűrésben megnyilvánuló emberi magatartások egész halmaza. Mivel e magatartások mindig közvetett tárgyhoz, a dologhoz kapcsolódnak (arra irányulnak), ezzel magyarázható, hogy ha a tulajdonjog tárgyáról beszélünk, rendszerint a közvetett tárgyra, a dologra gondolunk, és így értendő a Ptk. szóhasználata is. A tulajdonjog közvetlen és közvetett tárgya közötti elméleti különbségtétel semmit sem von le a dolgok mint közvetett tárgyak jogi és gyakorlati jelentősegéből. A további fejtegetések is a dolgokra, mint a tulajdonjog tárgyaira vonatkoznak. Amint arra a dolog-fogalom történeti fejlődése kapcsán már utaltunk, a tulajdonjog tárgyainak köre a társadalmi fejlődés előrehaladásával olymértékben kiszélesedett, hogy a lehetséges jogtárgyakat számba venni sem lehet, nemhogy külön-külön jogi szabályozást alkalmazni az egyes tárgyakra nézve. Egyébként is, ha már eldőlt, és jogilag egyértelmű, hogy ki a tulajdonos, azaz hogy kit illet a dolog feletti jogi hatalom, akkor ehhez képest már csupán másodlagos kérdés az, hogy minek a tulajdonosa. Ezért a jogrend általában nem szentel akkora figyelmet a tulajdonjog tárgyának, mint az alanynak és a tulajdonost megillető alanyi jogosultságoknak. Kivételesen azonban egyes jogtárgyak megkülönböztetett társadalmi-gazdasági jelentőségre tehetnek szert, ezekre a jog is különösen nagy figyelmet fordít és részletes speciális szabályozást és/vagy az általánostól eltérő kivételes szabályozást alkalmaz. Egyes vagyontárgyaknak kiemelkedő jelentősége lehet vagy az egyes emberek mindennapi életében vagy a társadalmi-gazdasági életben. a) A tárgyak egy csoportja az emberek létfenntartási szükségleteinek kielégítését, a fogyasztást szolgálja, ezeket fogyasztási javaknak nevezzük. A fogyasztási javak egy részéhez a mindennapi életben tömegesen előforduló, csekély jelentőségű szerződések útján juthatunk, melyek érvényességéhez még cselekvőképességre sincs szükség (Ptk. 12/C. § (2) bek. és 15/A. § (2) bek.). Ahogy nő azonban a tárgyak értéke, jelentősége a fogyasztásban és az ember életében és vagyonában, úgy fordít ezekre a jog is egyre nagyobb figyelmet. Kiemelt jelentősége van pl. a ház- illetve lakástulajdonnak, a lakás berendezési és felszerelési tárgyainak. Előnyök nyújtásával, ösztönző jogi szabályozással pl. elő lehet mozdítani ezek tulajdonának megszerzését, ugyanakkor korlátozással vagy tiltással akadályozható ezek halmozása. Hasonló a helyzet más, ugyancsak tartós használatra rendelt javak, tartós fogyasztási cikkek esetében. A tulajdonos érdekeinek védelme, a forgalom biztonsága érdekében a jog feltételekhez kötheti az értékesebb tárgyak megszerzését (írásbeli alak, hatósági engedély, nyilvántartásbavétel stb.), használatát (használatbavételi engedély, műszaki vizsga stb.), elidegenítését vagy megsemmisítését stb. Közérdekből egyes tárgyak kizárhatók a magántulajdon körékből (ld. az állami tulajdon kizárólagos tárgyait), másoknak a forgalma korlátozható (nemesfémek, műkincsek, külföldi fizetőeszközök, a közbiztonságra különösen veszélyes eszközök stb.). Jelentőséget tulajdoníthat a jog egyes vagyontárgyak meghatározott személyhez való szoros kötődésének (pl. a személyes használati tárgyak a házastársak különvagyonába tartoznak), a létfenntartásban való nélkülözhetetlenségének (végrehajtás alól mentesített vagyontárgyak). Még hosszan lehetne sorolni azokat a tárgyakat, melyekre nézve a jog valamely speciális vagy kivételes szabályozást tartalmaz. Ezek közül a

8

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA legtipikusabbakat és legfontosabbakat a köznyelv - és ennek nyomán a jogi nyelvhasználat is - olykor „nevesített" tárgyi tulajdonformaként emlegeti: háztulajdon, lakástulajdon, telektulajdon, üdülőtulajdon, gépjárműtulajdon stb. Elméletileg azonban vitatott, hogy a speciális vagy kivételes jogi szabályozás keletkeztet-e egyáltalán tárgyi tulajdonformát (tulajdonfajtát), vagy csupán praktikus haszna van. b) A gazdasági életben – és ezáltal a társadalomban és a jogrendben is - kiemelkedő jelentősége van a termelési eszközök tulajdonának. Maga a termelési eszköz történetileg folytonosan változó, inkább közgazdasági mint jogi kategória. Az a körülmény azonban, hogy mely tárgyak minősülnek termelési eszközöknek és főleg hogy kik és hányan szerezhetik meg ezek tulajdonát, alapvetően meghatározza egy-egy társadalom arculatát. A történelmi korokban általában a legfontosabb termelési tényező minősült alapvető termelési eszköznek és ennek tulajdonosai kezében összpontosult a gazdasági és a politikai hatalom is. Ezáltal az egyes társadalmi formákra egy-egy tárgyi tulajdonforma nyomta rá a bélyegét. Így tipikusan termelési eszközökön fennálló tárgyi tulajdoni forma a rabszolga-tulajdon, majd a feudális társadalmakban a hűbéri földtulajdon. A kapitalizmusban a tőke vált a legfontosabb termelési tényezővé, tehát ott a tőketulajdon az uralkodó forma. A tőketulajdon már nem feltétlenül jelenti termelési eszközök közvetlen tulajdonát, tárgya lehet csak a pénz vagy az alanyi jogokat (pl. a tulajdonjogot) megtestesítő értékpapír is. Ennek következtében a termelési eszközök feletti közvetlen tulajdonosi hatalom alárendelődhet a tőke közvetett tulajdonosi és közvetlen gazdasági hatalmának, ez azonban nem változtat a termelési eszközök feletti tényleges tőketulajdonosi hatalom alapvető jelentőségén és meghatározó szerepén mind a gazdaságban, mind pedig a társadalomban. A termelési eszközök tulajdonán belül megkülönböztetjük egymástól azt az esetet, amikor a termelési eszközhöz saját munka kapcsolódik, továbbá azt az esetet, amikor idegen munka kapcsolódik hozzá. A magántulajdon kialakulását a saját tulajdon és saját munka egysége jellemezte. Tulajdon és munka egysége esetén a tulajdon tárgyának gyümölcsei és a munka által megtermelt új érték is egységben jelenik meg, ezeket ugyanaz a személy sajátítja el, mindkettő egyazon magántulajdon tárgyi körét gyarapítja. A társadalom tagozódásánál, a mindenkori hierarchikus rend függvényében elkezdődött azonban a tulajdon és a munka szétválása, az idegen munka hozadékának teljes egészében (rabszolga-munka) vagy meghatározott részében (jobbágymunka, ipari bérmunka) á termelőeszköz tulajdonosok általi elsajátítása. Ez a folyamat az ipari forradalommal, a saját munka kereteit sokszorosan meghaladó méretű termelési eszközök elterjedésével, a tőketulajdon dominanciájával nagymértékben felgyorsult, a társadalom többségére kiterjedt és egyes korszakokban szélsőségessé fajult. Ekkor jelentek meg a tulajdon és a munka újraegyesítését szorgalmazó utópikus vagy tudományos szocialista nézetek, ideológiák. Az újraegyesítés egyik útja - az egyén által még uralt termelési eszközökhöz, kisüzemi méretekhez és a kisárutermeléshez való visszatérés – a termelőerők addig elért fejlettségi fokához képest nagymértékű visszalépést jelentett volna. Ezért a másik út, a tulajdon és a munka egységének az egyének helyett a közösségek szintjén váló helyreállítása, a termelési észközök „kollektivizálása" tűnt járhatóbbnak. Ilyen közösségekként vagy kisebb termelő kollektívák (kommunák, szövetkezetek, társultmunka-alapszervezetek, vállalati dolgozók stb.), vagy az égész társadalom jöhettek szóba (a társadalmi tulajdon talaján}. A volt ún. szocialista országokban ezek a kísérletek a történelem tanúsága szerint nem sikerültek. A magántulajdonon alapuló legfejlettebb társadalmakban azonban voltak és vannak ilyén irányú sikeres vagy legalábbis biztató kísérletek (valódi szövetkezetek, munkavállalói résztulajdonosi programok, biztosítási és nyugdíj pénztárak stb.). 2. A köztulajdon tárgyi köre A közdolog (res publica) és a magándolog (res privata) közötti különbségtétel a dologi jogban a római jog óta ismert és máig használatos. „A közdolog megjelölés magában foglalta egyrészt a közhasználatú dolgokat, mint például az állandó vizű folyókat, a folyó partjait és kikötőit, a középületeket, utakat, tereket stb.; másrészt pedig a közösségek (állam, város stb.) vagyonát, mint például a közföldet (ager publicus), a köz rabszolgáit (servus publicus) stb." (BRÓSZPÓLAY 188.) Minden egyéb magándolognak minősült és a magántulajdon tárgya lehetett. Minden olyan társadalmigazdasági rendszerben, amely a magántulajdon dominanciájára épült, a „főszabály" a magántulajdon volt, a köztulajdon tárgyi köre ez alóli kivételként nyert szabályozást, és a közdolgok összetétele évszázadokon át lényegileg alig változott. Irodalom: Az osztrák-német tankönyvek ma is használják a római jogi gyökerű tradicionális felosztást. A dolgok három alapvető csoportja: 1. uratlan dolgok (senki áltál birtokba nem vehetők); 2. magándolgok (minden olyan birtokba vehető dolog, amely nem közdolog); 3. közdolgok. A közdolgok két fő csoportja: a szabadon álló dolgok (bárki által elsajátíthatók ill. használhatók) és a közvagyonba tartozó dolgok. A közvagyon tárgyai ismét két típusba sorolhatók: a költségvetési vagyonba, és a közigazgatás vagyonába. A közvagyon tárgyai nem bárki által elsajátíthatók, mert azok „a szövetségi állam, egy tartomány vagy egy helyi önkormányzat magántulajdonában állnak"(BINDER.A.T. 13.). A közdolgok és magándolgok arányai először az államkapitalizmus kialakulásával és megerősödésével változtak meg jelentősen, átalakult a köztulajdon tárgyi körének összetétele is, anélkül azonban, hogy a magántulajdon meghatározó szerepe megszűnt volna. Gyökeres változást ezen a téren a köztulajdon egyeduralmát valló totális társadalmak hoztak. Főszabállyá vált, a köztulajdon, ami kiterjedt a termelési és a fogyasztási javak túlnyomó részére, a magántulajdon pedig „szűk kivétellé" degradálódott. Ennek társadalmi veszélyeiről és kudarcáról a dologi jog jelentősége kapcsán már szóltunk. A társadalmi-gazdasági (és tulajdonjogi) rendszerváltozás folyamatában most újból előtérbe került a köztulajdon tárgyi körének, terjedelmének, a magántulajdonhoz viszonyított arányának a meghatározása. A cél nem csupán a magántulajdon többségi részesedésének és meghatározó szerepének a

9

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA visszaállítása, hanem emellett a még huzamos ideig jelentős méretű köztulajdon működtetésének, hasznosítási, kezelési módozatainak a megreformálása, hatékonyabbá tétele is. Ez lényegében az állami bürokratikus gazdaságirányítási módszereknek a közgazdasági, piacszabályozási módszerekkel való felváltását célozza. Ami a köztulajdon tárgyi körének törvényi meghatározását illeti, az egyik legfontosabb szabályozásról, az állami tulajdon kizárólagos tárgyainak köréről a dolgok osztályozása keretében már volt szó. Ez a kör nem túl tág, a közdolgok klasszikus fajtái mellett csupán néhány „modern" közdolgot említ (vasutak, repülőtér, frekvenciák stb.), és jelentősen szűkült is (pl. a távközlési alaphálózat, a nukleáris üzemek és anyagok, a villamosművek, az energiaszállító távvezetékek forgalomképessé nyilvánításával). A forgalomképtelen és az egyébként forgalomképes ,;közdolgok" körét számos egyéb törvény is tovább szűkítette az állami tulajdon önkormányzati tulajdonba, illetve a köztulajdon magántulajdonba adásával. További törvények a magántulajdoni rend hagyományos jogintézményeit állították vissza, előmozdítva ezzel a magántulajdon újbóli megerősödését, dominanciájának kialakulását. Az említett körből néhány fontosabbat említünk példálózó jelleggel: 1990:LXXIV. tv. a kiskereskedelmi, a vendéglátó pari és fogyasztási szolgáltató tevékenységet végző állami vállalatok vagyonának privatizálásáról (értékesítéséről), hasznosításáról; 1991:XXV, tv. a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról; 1991:XXXII. tv. a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről; 1991:XXXIII: tv. az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról; 1991:LXXXIV. tv: a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásáról; 1992:XXIV. tv. a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam áltat az állampolgárok tulajdonában az 1939. május 1-tőt 1949. június 8-ig terjedő időben alkotott jogszabályok alkalmazásával igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról; 1992:XLIV. tv. a Munkavállalói Résztulajdonosi Programról; 1992:Ih. tv. a kárpótlási jegy termőföldtulajdon megszerzésére történő felhasználásának egyes kérdéseiről; 1992:LI. tv, a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány javára felajánlott vagyonról. 1993:II. tv. a földrendező és a földkiadó bizottságokról; 1993:LXXVIII. tv. a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról; 1994:XLIX. tv. az erdőbirtokossági társulatról; 1994:CII: tv. a hegyközségekrő1 1995:XXXIX. tv.. az állam tulajdonában tévő vállalkozói vagyon értékesítéséről: (Ptv.); 1995:XL. tv. a közbeszerzésekről; 1996:LIV. tv. az erdőről és az erdő védelméről; 1996:LV. tv. a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról; 1997:XLI. tv. a halászatról és a horgászatról. Ami pedig a köztulajdonban maradó vagyontárgyak hasznosítási módját és lehetőségeit illeti, erre vonatkozóan az államháztartási törvény ad általános útmutatást. „Az államháztartás alrendszereihez kapcsolódó vagyon rendeltetése a közérdek szolgálata. ... A vagyonnal felelős módon, rendeltetésszerűen kell gazdálkodni" (ÁHtv. 104. §). Az államháztartás alrendszereihez kapcsolódó, meghatározott értékhatár feletti vagyont elidegeníteni, a használat, illetve hasznosítás jogát átengedni általában csak nyilvános versenytárgyalás útján, a legjobb ajánlatot tevő részére lehet. Ebben a körben általában tilos az ingyenes vagyonátruházás vagy a követélésről való lemondás is. (ÁHtv. 108. §) Az ugyanilyen és hasonló követelményeket az állam vállalkozói vagyona tekintetében az ÁPV Rt. kőteles érvényesíteni. Ha egy dolog a köztulajdon tárgya, ez még nem jelenti azt, hogy arra vonatkozóan a tulajdonjogból folyó jogosultságokat is kizárólag valamely közületi szerv (állami szerv vagy önkormányzati testület) gyakorolhatná. Sőt, a magántulajdonon alapuló piacgazdaság rendjében a „bürokratikus" tulajdongyakorlás általában nem hatékony és számos más diszfunkcionális következménnyel is jár. Ezért alakult ki a fejlett piacgazdaságokban a köztulajdon másra bízásának, a magángazdaság szereplői általi működtetésének gyakorlata és jogi intézményrendszere. A kizárólagos állami és az önkormányzati tulajdon hatékonyabb működtetését hivatott előmozdítani a koncesszió újból bevezetett jogintézménye a magyar jogrendszerben (1991:XVI. törvény a koncesszióról; a továbbiakban: KON tv.) is. A koncesszió egy sajátos engedélyezés, engedmény, melynek alapján az állam, illetőleg az önkormányzat (önkormányzatok társulása) a törvényben tételesen meghatározott tevékenységek gyakorlásának jogát visszterhes szerződésben, időlegesen úgy engedi át, hogy a jogosultnak részleges piaci monopóliumot biztosít. A törvény által taxatíve felsorolt ún. koncesszió-köteles tevékenységek két fő csoportba sorolhatók:

a)

az állami tulajdon kizárólagos tárgyaihoz illetőleg az önkormányzatok törzsvagyonához kapcsolódó tulajdonosi (döntően használati, hasznosítási) jogosultságok gyakorlásának csoportjába, vagy b) a „kizárólagos állami tevékenységek" körébe, melyeket külön jogszabályok alapján csak állami gazdálkodó szervezetek, vagy a társasági tv. (Gt.) alapján legalább egy ilyennek a részvételével működő gazdasági társaságok láthatnak el. A törvény értelmében koncesszió-köteles tevékenységek a következők: a) az országos közutak és műtárgyaik, a vasutak, a csatornák - ideértve a mezőgazdasági vízhasznosítási főműveket -, a nemzetközi kereskedelmi repülőtér (Budapest Ferihegy Nemzetközi Repülőtér}, valamint a regionális közműrendszerek, b) az önkormányzati törzsvagyon részét képező helyi közutak és műtárgyaik; továbbá a helyi közművek működtetése, valamint c) a bányászati kutatás és kitermelés, valamint az ezzel összefüggő bányászati melléktevékenységek; d) a csővezetékes termékszállítás és tárolás, (szénhidrogének csővezetéken történő szállítása és föld alatti tárolása),

10

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA e) f) g) h)

a hasadó és sugárzó anyagok előállítása és forgalmazása, a szerencsejátékok szervezésére és működtetésére irányuló tevékenység, a postai alapszolgáltatás (a levélpostai és a pénzküldeménnyel kapcsolatos szolgáltatás), a távközlési szolgáltatás (közcélú távbeszélő szolgáltatás, közcélú mobil rádiótelefon szolgáltatás, országos közcélú személyhívó szolgáltatás, országos és körzeti rádió- és televízió -műsor szétosztása, valamint szórása a szakosított műsorszolgáltatás kivételével, i) a vasúti személyszállítás és árufuvarozás, j) a menetrend alapján végzett közúti személyszállítás. Az itt felsorolt tevékenységek folytatásának módját, részlétes feltételeit az egyes ún. ágazati törvények határozzák meg, de ezek csak a koncesszióról szóló törvény keretei között rendelkezhetnek [KON tv. l. § (1) bek.]. Ilyen fontosabb ágazati törvények a következők: 1988:I. tv. a közutakról; 1993:XCV. tv. a vasútról; 1995:LVII: tv. a vízgazdálkodásról; 1995:XCVII. tv. a légiközlekedésről; 1993:LXII. tv: a frekvenciagazdálkodásról; 1993:XLVIII. tv. a bányászatról; 1994:XLI. tv. a gázszolgáltatásról; 1992:XLV. tv. a postáról; 1992:LXXII. tv. a távközlésről; 1996:I. tv. a rádiózásról és televíziózásról; 1996:CXVI.. tv. az atomenergiáról; 1991:XXXIV.tv. a szerencsejáték szervezéséről. Az ágazati törvény a koncesszió-köteles tevékenységi körök, mint gyűjtőfogalmak keretein belül egyes tevékenységtípusok folytatását koncessziós pályázat kiírása, illetőleg koncessziós szerződés megkötése nélkül is lehetővé teheti (liberalizált tevékenységek; KON tv. 1. § (2) bek.).Koncesszió-köteles tevékenységek folytatására jogosultak: a) olyan gazdálkodó szervezet [Ptk. 685. § c) pont], melyben az állam vagy az önkormányzat többségi tulajdoni részesedéssel, szavazati joggal vagy tartós kisebbségi állami tulajdoni részesedés esetén szavazatelsőbbségi részvénnyel rendelkezik, b) az e célból alapított állami költségvetési, illetőleg önkormányzati intézmény [KOV tv. 2. § (1) bek.], c) azok a belföldi vagy külföldi természetes és jogi személyek (valamint ezek jogi személyiség nélküli társaságai, akikkel az állam, illetőleg az önkormányzat koncessziós szerződést kötött [KON tv. 3. § (1) bek.]. A koncessziós szerződés megkötésére főszabály szerint nyilvános pályázatot kötelező kiírni. A pályázat nyertese az, aki összességében az állam, illetőleg az önkormányzat számára a kiírásnak megfelelő legkedvezőbb ajánlatot tette, a koncessziós szerződés csak vele köthető meg. A szerződés csak határozott időtartamra köthető, melynek leghosszabb ideje harmincöt év. Az eredeti időtartam kivételesen, egy alkalommal, pályázat nélkül is, a felével meghosszabbítható. Koncessziós szerződés csak visszterhesen köthető, az ellenszolgáltatásban a felek állapodnak meg. Ágazati törvény a koncessziós díjnak csak a legkisebb összegét határozhatja meg, amiből következően a felek megállapodása ettől csak felfelé térhet el. A koncessziós szerződés az állami tulajdonhoz vagy az önkormányzati törzsvagyonhoz tartozó vagyontárgy tulajdonjogában változást nem eredményez (a kitermelt ásványi nyersanyag és geotermikus energia vonatkozásában ettől az 1993:XLVIII. tv. 3. § (1) bek. eltér, ezek a bányavállalkozó tulajdonába kerülnek, aki ezért az államnak bányajáradékot fizet). A koncesszió-köteles tevékenységgel összefüggésben létrejött, kizárólagos állami tulajdonnak vagy önkormányzati törzsvagyonnak minősülő vagyontárgy (pl. országos vagy helyi közút, Ptk. 172. §, HÖ tv. 79. §) az üzembe helyezés időpontjával az állam, illetőleg az önkormányzat tulajdonába kerül, a koncessziós szerződésben rögzített feltételek szerint. Az állam által kötendő egyes fontosabb koncessziós szerződések létrejöttéhez az Országgyűlés jóváhagyása is előírható. (KON tv. 4-19. §). A koncesszió-köteles tevékenység folytatására a szerződés jogosultjának - főszabály szerint - az aláírástól számított kilencven napon belül saját részvételével, belföldi székhelyű gazdasági társaságot - koncessziós társaságot - kell alapítania. A koncessziós társaság a koncesszió-köteles tevékenységen kívül kizárólag azzal szervesen összefüggő tevékenységek folytatására jogosult. A társaságot megilleti az átvett vagyontárgyak birtoklásának, használatának, hasznai szedésének a joga, de használati jogát nem idegenítheti el, valamint azt nem pénzbeli hozzájárulásként (apport) más gazdasági társaságba nem viheti be, a koncesszió-köteles tevékenység gyakorlásának jogát másra nem ruházhatja át. A koncessziós társaság tevékenységének eredményeként létrejövő, de kizárólagos állami tulajdonnak vagy önkormányzati törzsvagyonnak nem minősülő vagyontárgyak - ha a szerződés másként nem rendelkezik – a koncessziós társaság tulajdonába kerülnek. A koncessziós szerződés megszűnésekor kötelező végelszámolást készíteni, a kizárólagos állami tulajdon és az önkormányzati törzsvagyon tárgyait pedig rendeltetésszerű állapotban a tulajdonosnak át keli adni (KON tv. 20-28. §) Összefoglalva a köztulajdon tárgyi köréről mondottakat két lényegesebb következtetés adódik: a) a köztulajdon tárgyi köre a privatizáció folyamatában jelentős mértékben szelektálódik és a hagyományos köztulajdoni tárgyak körének irányában nagymértékben szűkül; b) a köztulajdon tárgyainak hasznosítása terén a társadalmi ellenönzés és a piaci módszerek (koncesszió) eredményeként a működtetés hatékonyságának nagyfokú javulása remélhető. Egész tulajdoni rendünk átalakulásának, a köztulajdon privatizálásának, a köztulajdonban maradó vagyon hasznosításának alapelveit, fő irányait és arányait, cél- és eszközrendszerét az Országgyűlés által megfogalmazott. Vagyonpolitikai irányelvek és a Kormány tulajdonosi és privatizációs stratégiája határozzák meg.

11

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA III. A tulajdonjogviszony tartalma,, 1. Birtoklás, használat és hasznok szedése A tulajdonjog tartalmát - ahogyan általában a polgári jogi jogviszonyokét - jogosultságok és kötelezettségek alkotják. Ez annak ellenére így van, hogy a tulajdonjogviszony mint abszolút szerkezetű jogviszony tartalmát római jogi hagyomány alapján - a tulajdonost megillető legfontosabb jogosultságokkal, az ún. árutulajdonosi triásszal, a birtoklás, használat és rendelkezés jogaival szokták jellemezni: Ezt ma már csak mint tradicionális leegyszerűsítést lehet elfogadni. A modern árutermelő társadalmakban, a piacgazdaság egyre bonyolultabb szerveződési formái között a tulajdonosakat megillető egyre újabb és újabb konkrét jogosultságok jelennek meg, melyekhez, mint egyes lehetséges magatartásokhoz képest a hagyományos triász elemei egyre általánosabb, egyre elvontabb kategóriákká válnak. Az elmélet - több-kevesebb sikerrel - megpróbálja az új, konkrét jogosultságokat a hagyományos, elvont kategóriák valamelyikébe besorolni. Ezzel párhuzamosan, mára polgári demokratikus, de különösen a szocialista eszmeáramlatok eredményeként egyre növekszik a tulajdonjog tartalmán belül a kötelezettségi elemek száma és terjedelme. A tulajdonosi jogosultságok és kötelezettségek kiterjedése és egymáshoz viszonyított aránya a gazdaság és a politika erőterében korszakonként jelentősen változik. Ezért általánosságban úgy fogalmazhatunk, hogy a tulajdonjog tartalmát egyfelől a tulajdonost megillető alanyi jogokkal, másfelől a tulajdonost terhelő alanyi kötelezettségekkel lehel jellemezni. Ez a tartalom a mindenkori társadalmi-gazdasági jogi berendezkedés függvénye, így folytonos változásnak van kitéve. A törvény ezért nem tesz mást, minthogy a tulajdonjog tartalmának hagyományos, legtipikusabb, a jogfejlődés eredményeként absztrahálódott és ezáltal viszonylag állandó elemeit szabályozza. A törvényi szabályozás tehát nem taxatív jellegű. A szabályozás exemplifikatív jellegét két körülmény indokolja. Az egyik, hogy a dolgok körének végtelen kiterjedése és folytonos változása, valamint a rájuk vonatkozóan tanúsítható magatartások egzakt számbavétele és kimerítő szabályozása eleve lehetetlen. A másik körülmény a már ismert tételből adódik, amely szerint a tulajdonjog az ún. teljes dologi jog. Ebből következően a tulajdonosnak bármely magatartást jogában áll a dolgával kapcsolatban tanúsítani, feltéve, hogy tiszteletben tartja:

a) a polgári jog alapelveit (különösen a rendeltetésszerűség követelményeit); b) a konkrét törvényi tilalmakat és kötelezettségeket (pl. Ptk. 100. és köv. §); -mások alapvető jogait. A tulajdonjog viszonylagos teljességéből következően, ha egy törvényi tilalom megszűnik, az addigi tiltott magatartás ismét automatikusan (ipso iure) a tulajdonjog tartalmává válik. A tulajdonjog tartalmának a törvény által szabályozott legtipikusabb és legfontosabb tartalmi elemei tehát a következők: a) a birtoklás joga, b) a használat és a hasznok szedésének joga, valamint ezzel összefüggésben a szomszédjog és a túlépítés szabályai, végül c) a rendelkezési jog és az ezt esetleg korlátozó elidegenítési és terhelési tilalom. A tulajdonjogviszony kötelezettségi oldalához tartozik a terhek, és a kárveszély viselésének, valamint a szükséghelyzetben okozott kár tűrésének kötelezettsége. . A tulajdonjogból folyó jogokat tipikusan maga a tulajdonos gyakorolja és ugyanő teljesíti a kötelezettségeket is. Nincs azonban akadálya annak (mint a rendelkezési jognál látni fogjuk), hogy az egyes részjogosítványok gyakorlását különböző polgári jogi jogviszonyok keretében másnak átengedje és ezzel, összefüggésben más teljesítheti az egyes kötelezettségeket is. Ilyenkor közvetett vagy származtatott joggyakorlásról van szó. A köztulajdoni forrnák, mint tipikusan közvetett (sőt többszörösen közvetett) tulajdonformák esetében a tulajdonjog, teljes tartalmának az ilyen átengedett, származtatott gyakorlása a jellemző. A kizárólag állami tulajdonban álló dolgokra vonatkozóan a Ptk. 174.§-a kimondja, hogy ezek „birtokát, használatát, hasznai szedésének jogát az állam – törvényben szabályozott módon - másnak átengedheti" (ilyen mód pl. a koncesszió is). Egyéb vagyontárgyait is másra bízhatja az állam, ebben az esetben a Ptk. 175.§-ának és a jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően „ez . utóbbi gyakorolja a tulajdonost a polgári jogi kapcsolatokban megillető jogokat, és teljesíti a tulajdonos ilyen kötelezettségeit". A Ptk. ezen általános szabályait a köztulajdonra vonatkozó különtörvények megismétlik, illetőleg részletesen szabályozzák. E szabályokból - az Alkotmány 9.§ (1) bekezdésével összhangban - megállapítható, hogy az egyes köztulajdon-fajtáknak, sajátos társadalmi-gazdasági rendeltetése (funkciója) van ugyan, de nincs specifikus tartalma. Vagyis a köztulajdon tartalma ugyanazon jogokkal-kötelezettségekkel írható le, mint a magántulajdon, mellyel ezáltal is ,;egyenjogú és egyenlő védelemben részesül". A tulajdonost megilleti a birtoklás joga és a birtokvédelem (Ptk. 98. §). A birtoklás joga alapján a tulajdonosnak jogában van a dolgot tartalmában tartani (Ptk. 187.§), valamint a birtokvédelem eszközeivel élni (Ptk. 188-192. §). A tulajdonosnak a birtokvédelemhez való joga akkor is fennáll, ha a dolog időlegesen más személy birtokába kerül, vagy ha azon más személynek használati joga van. Mivel a birtoklás és a birtokvédelem nemcsak a tulajdonjog, hanem a polgári jog számos más intézménye körében is felmerül, a birtokkal alább külön, a tizedik részben foglalkozunk. A tulajdonos jogosult a dolgot használni (Ptk. 99. §). A használat joga alapján a dolgot a tulajdonos maga és családja szükségleteinek kielégítése érdekében (fogyasztás) és árutermelés céljára vagy egyéb célokra egyaránt felhasználhatja. Jogi személyek esetében a használat joga a tulajdonjog tárgyának a jogi személy céljának megvalósítása érdekében, tevékenységi körében történő, vagy egyébirányú rendeltetésszerű belső felhasználását jelenti. A használat jogának gyakorlása bármely tulajdonos esetében meg kell hogy feleljen a

12

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA rendeltetésszerű joggyakorlás alapelvi szintű követelményének. Ez azonban nem akadálya annak, hogy a tulajdonos a dolgát fizikai értelemben rendeltetésellenesen, vagy gazdaságilag ésszerűtlenül használja. Azonban egyes kötelmi viszonyokban ez utóbbi körülményeknek is lehet jogi relevanciája (pl. a szavatossági igények érvényesíthetősége körében). Mivel a használat joga is jog csupán, ez értelemszerűen kiterjed a dolog ;,nem használatára" is (a jog ezt is a tulajdonos érdekkörébe utalja). Kivételesen azonban a törvény egyes dolgokra használati kötelezettséget írhat élő (pl. a földtörvény hasznosítási kötelezettséget ír elő a termőföldre nézve). A Ptk. 112. § (2) bekezdésének tilalmában - mint többen a kevesebb - az is benne foglaltatik, hogy az ingatlanok használatával felhagyni nem lehet. (A termőföld hasznosítási kötelezettségének átmeneti felfüggesztésére ill. a mezőgazdasági hasznosítás végleges abbahagyására vonatkozóan a termőföldről szóló tv. speciális szabályokat tartalmaz.). A tulajdonos jogosult a dologból folyó hasznokat szedni (Ptk. 99.§). Haszon alatt - mint ismeretes - a polgári jogban mindazt az előnyt értjük, amely a dologból származik. A hasznok polgári jogilag legfontosabb formája az ún. gyümölcs (pl. termék, termény, szaporulat stb.), amely a dologból rendeltetésszerűen származik. A hasznok szedésének jogánál fogva mindaz a termék, termény, szaporulat stb., amely a dologból rendeltetésszerűen származik, a tulajdonost illeti. A tulajdonos a dolog használatának vagy hasznai szedésének jogát másnak átengedheti, illetve a dolgot más módon is hasznosíthatja. A nem fogyasztási; hanem általános értelemben vett gazdasági célú hasznosítást nevezzük befektetésnek is. A gazdasági célú hasznosítás történhet úgy, hogy a dologhoz a tulajdonos saját (és családja) munkája járul, vagy úgy, hogy a dologhoz idegen munka kapcsolódik. Utóbbi esetben a dolog közgazdásági értelemben tőkeként hasznosul. A tőkekénti hasznosítást a marxista ideológia a magánszemélyek részére tiltotta illetve drasztikusan korlátozta (ez a fajta hasznosítás a társadalmi tulajdon alanyainak privilégiuma lett). A tulajdonos magának a hasznosítás jogának a gyakorlását - beléértve a hasznosítás módjának meghatározását is - szintén átengedheti más személynek (pl. a befektetési alap kezelőjének, a koncessziós szerződés kötelezettjének, az állami tulajdon más kezelőjének stb.) Az állami tulajdonban levő ingatlant csak állami szerv kezelheti. A kezelőt - ha jogszabály másként nem rendelkezik megilletik a tulajdonos jogai (ideértve a kezelői jog megvonása esetén járó „kisajátításszerű kártalanítást" is) és terhelik a tulajdonos kötelezettségei. A dolog hasznosításából származnak a dolog természeti és polgári gyümölcsei, valamint egyéb hasznai, melyek a dolgot illetve - egészben vagy az át nem engedett részben - a tulajdonos vagyonát gyarapítják. 2. A rendelkezési jog A tulajdonjogviszony tartalmát kitevő részjogosítványok közül kiemelkedően a legfontosabb a rendelkezési jog. Ez a többiekhez viszonyítva elvontabb részjogosítvány önmagában is kimeríthetetlen tartalommal bír. A rendelkezés joga által válik ugyanis valósággá a tulajdonos által birtokba vett (elsajátított, hatalmába kerített) dolog felett a tulajdonjog teljes fennállása alatt a tulajdonosi hatalom folyamatos gyakorlása. A tulajdonjog tárgya feletti sajátos tulajdonosi hatalom gyakorlás kiterjed minden előzőleg tárgyalt részjogosítványra is, így azt is mondhatnánk, hogy a rendelkezési jogban realizálódik a tulajdonjog teljessége. Továbbá, mert a dolog felett egyidejűleg más személy nem gyakorolhat azonos hatalmat, illetőleg amennyiben gyakorolhat, akkor azt csakis a tulajdonos akaratából és engedélyével teheti, azt is mondhatjuk, hogy ez a részjogosítvány garantálja leginkább a tulajdonjog kizárólagosságát is. Ami a rendelkezési jog terjedelmét illeti; az a zárt (autark) és fejletlen árutermelő, gazdaságokban, illetőleg a tervgazdaságokban általában nagyon beszűkült (korlátozott). Ugyanakkor a fejlett piacgazdáságokban elvileg számtalan rendelkezési lehetőség áll a dolgok tulajdonosai előtt, és ezen lehetőségek köre a technikai-gazdasági fejlődéssel egyre bővül. Elvontsága folytán a rendelkezés joga képes magába foglalni a tulajdonosi hatalomgyakorlásnak a modern piacgazdaság fejlődésével előálló újabb és újabb megnyilvánulásait is. Megjegyzés: A rendelkezési jog belső gazdagsága, differenciált megnyilvánulási formái arra is módot adtak, hogy a szocialista jogfelfogás egyes - a szocialista tulajdoni rend szempontjából fontos elemeit kiemelje és ezeket az egyes embertől elszakítva kollektívákhoz, hatalmi szervekhez telepítse, sőt, hogy új, minőségileg magasabb rendű (szocialista) tulajdonjogi részjogosítvánnyá minősítse őket. Így született a termelőszövetkezeti tulajdon jellegadó ismérveként a belső tulajdonosi igazgatási-működtetési jog, mint a tagság tulajdonosi hatalmának megnyilvánulása (Seres Imre nézete), majd az állami tulajdonjog sajátos tartalmaként a gazdaságirányítás joga, mint a vállalatokkal szembeni külső tulajdonosi hatalomgyakorlás megnyilvánulása (Sárközy Tamás nézete). A szocialista tulajdonformák bukásával ezek az elméletek túlhaladottakká váltak, bár,„utóhatásaik" még ma is érzékelhetők. (Így pl. a PTKM. a rendelkezési jog terjedelme alapján kétféle tulajdon között tesz különbséget: a) autonóm (teljes) tulajdon és b) irányított tulajdon (pl. egy gt. tulajdona vagy az állami tulajdon) között.] Magántulajdonra épülő piacgazdaságban azonban a rendelkezési jog minden megnyilvánulási formája csakis a polgári jogi értelemben vett tulajdonjog tartalmi elemeként értelmezhető, jogi értelemben nem minősíthető át sem „külső" gazdaságirányítási hatalommá, sem pedig (sőt különösen nem!) gazdaságpolitikai-gazdaságirányítási közhatalommá. Akkor is így van ez, ha a rendelkezési jog, a tulajdonosi hatalom nyilvánvalóan másként gyakorolható a mindennapi fogyasztási javak és egy gazdálkodási célú vagyonrész tekintetében, egy alapítvány tételekor vagy egy ingatlan átruházása során, egy bérbe adott dologra nézve vagy a hagyatéki osztály során, és í.t. A rendelkezési jog legkülönbözőbb megnyilvánulási módozatai nem homályosíthatják el azok végső közös lényegét, az embernek mint tulajdonosnak és az emberek által létrehozott tulajdonosi szervezetnek a tulajdonjoga tárgyai feletti tulajdonosi hatalmát, a tulajdonosi autonómiát.

13

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA Jegyezzük azonban itt is meg, hogy amint a tulajdonjog egésze is csupán viszonylag a legteljesebb és legkizárólagosabb dologi jog, úgy azon belül ez a viszonylagosság a rendelkezési jogra is igaz, azaz a rendelkezési jog a viszonylag legteljesebb és legkizárólagosabb tulajdonjogi részjogosítvány. A tulajdonost megilleti az a jog, hogy: a) a dolog birtokát másnak átengedje; b) a használat jogát másnak átengedje; c) a hasznok szedésének (és a dolog hasznosításának) jogát másnak átengedje; d) a dolgot biztosítékul adja vagy más módon megterhelje e) a dolog tulajdonjogát másra átruházza; f) a dolog tulajdonjogával felhagyjon. (Az ingatlan tulajdonjogával azonban felhagyni nem lehet!) A felsorolásból (Ptk. 112. §) kitűnik, hogy a rendelkezési jog - a legtágabb értelemben - a tulajdonosnak az a joga, hogy a dologra nézve polgári jogviszonyokat létesíthessen, illetőleg hogy a tulajdonjogot megszüntethesse. Amint már tudjuk, a vagyoni viszonyok alapja (statikája) a tulajdonjog, melyre mint ilyenre épülnek a forgalmi viszonyok (a vagyoni viszonyok dinamikája). Ezt a dinamizmust biztosítja a rendelkezési jog, illetőleg biztosítják a tulajdonosnak a dologgal kapcsolatos rendelkezései. Így pl. a tulajdonos a dolgot haszonkölcsönbe, bérbe vagy haszonbérbe adhatja, a dologra nézve haszonélvezeti vagy használati jogot engedhet, zálogjogot vagy más terhelő jogot alapíthat, a dolgot akár ingyenesen akár visszterhesen másra átruházhatja stb. E jogviszonyokkal tipikusan együtt jár a dolog birtokának átengedése is. Az átruházás és megterhelés jogának speciális szabálya érvényesül föld és épület együttes tulajdonjoga esetén, mintegy az aedificium solo cedit elvét erősítendő. Ha az épület tulajdonjoga a földtulajdonost illeti meg, az épület tulajdonjogát csak a föld tulajdonjogával együtt lehet átruházni és megterhelni (Ptk. 113. §). Ez az állami tulajdonban álló föld és épület tulajdonjogának átruházására is vonatkozik, a föld és a rajta levő építmény kezelői joga (kezelése) azonban megosztható. Végezetül elvi éllel vetődik fel itt is a kérdés, hogy a Ptk. 112. § (1) bekezdésében adott felsorolás vajon taxatív jellegű-e, avagy csupán exemplifikatív? A törvény sem korábban, sem itt nem említi pl. a hasznosítás kérdését. Holott a tulajdonos nemcsak a hasznok szedésének jogát, de mint azt már említettük a hasznosítás módjának meghatározását is átengedheti másnak (pl. haszonélvezet keretében). Ennek speciális megnyilvánulása a 175. §-ban szabályozott eset, mely szerint az állam az egyes vagyontárgyait másra bízhatja, ebben az esetben ez utóbbi gyakorolja a tulajdonost a polgári jogi kapcsolatokban megillető jogokat, és teljesíti a tulajdonos ilyen kötelezettségeit (quasi tulajdonos). Az állami vállalat tekintetében külön is hangsúlyozta a törvény, hogy az a rábízott vagyonnal önállóan gazdálkodik, és kötelezettségeiért a rábízott vagyonnal felel [Ptk. 31. § (2) és (3) bek.]. Az ilyen „rábízás" vajon a 112. §-ban említett felsorolás melyikének felel meg, és vajon a „rábízás joga" magánszemélyt is megillet? A kérdést csak alapelvi szinten lehet megválaszolni. Ha a tulajdonjog tartalmi elemeiről általánosságban kimondtuk, hogy azokat taxatíve felsorolni nem lehet, akkor ez a rendelkezési jog megnyilvánulási módozataira is igaz. Ezt az értelmezést erősíti a tulajdon intézményének alkotmányos és polgári jogi védelme, a jogok szabad gyakorlásának és a vállalkozás szabadságának alapelve, a törvényes érdekek védelme stb. Hasonló elvi alapon az Mtj. 431. § (2) bek. egyértelműbben fogalmazott: „A tulajdonost az említett korlátok (-t.i. a törvény és mások jogainak korlátai-) között különösen megilleti a szabad rendelkezés joga; joga van a birtoklásra, a gyümölcsszedésre és egyéb hasznok élvezetére és minden jogosulatlan behatás kizárására." A megfogalmazásból egyértelműbben kitűnik, hogy a tulajdonjog tartalma csak példálózva sorolható fel, hogy a legfontosabb elem a szabad rendelkezés joga, hogy ennek további példálózó jellegű bontását a szöveg nem tartalmazta. Megoldása követendőnek tűnik a Ptk. értelmezése és jövendő módosítása során is. 3. A terhek és a kárveszély viselése A használat és a hasznok szedése jogának mintegy „ellenpólusaként" a tulajdonos viseli a dologgal járó terheket (Ptk. 99. §). A teherviselés kötelezettsége mindazokra a terhekre fennáll, amelyeknek viselésére jogszabály vagy érvényes megállapodás mást nem kötelez. A „dologgal járó terheket" a törvény csak általánosságban említi, azon belül további differenciálást nem tartalmaz. Holott a dologgal járó teher nagyon sokféle lehet, ezek csoportosítása legalább három szempont alapján lehetséges. Az első csoportba soroljuk azokat a terheket, amelyek a dolog természetéből adódnak, azzal mintegy szükségképpen együtt járnak. Ezek többnyire olyan költségek, munkában vagy pénzben történő ráfordítások, kiadások, amelyek a dolog állagának megóvásához, karbantartásához, rendes és rendkívüli felújításához, üzemeltetéséhez, a dolgot fenyegető veszélyek elhárításához, értékének növeléséhez stb. szükségesek. A költségek egy része objektíve felmerül, más része azonban a tulajdonos akaratától, illetőleg magatartásától (a használat mértékétől, a hasznosítás módjától) függ. A terhek második csoportját a tulajdonjog részjogosítványainak korlátozásai alkotják, melyek valamely egyébként kizárható magatartás (pl. átjárás) tűrésének kötelezettségében vagy egy a tulajdonos által egyébként tanúsítható magatartástól (pl. zajkeltés) való tartózkodásban nyilvánulhatnak meg. Ide soroljuk az idegen dologbeli jogokat (zálogjog, szolgalmi jog stb.), az elidegenítési és terhelési tilalmat, melyekkel mint a tulajdonjog korlátaival külön foglalkozunk, de megemlíthetjük ugyanitt a szomszédjogi korlátokat is. A dologgal járó terhek harmadik csoportjába pedig az ún. közterheket soroljuk, melyeket külön törvények (jogszabályok) mintegy kívülről telepítenek a tulajdonjogra, melyek azonban mint terhek a tulajdonjog „külső" tartalmává válnak (adók, illetékek, vámok, járulékok stb.). A közterhek egy része (adók) az egész társadalom javát, más részük a tulajdonosok meghatározott körének érdekeit szolgálja (kötelező felelősségbiztosítási-díj, közmű érdekeltségi hozzájárulás, hegyközségi járulék). A terhek

14

A/18 A TULAJDONJOGVISZONY SZERKEZETE, TARTALMA viselésének kötelezettsége tehát éppúgy a tulajdonjog tartalmát alkotja, mint a tulajdonost megillető jogosultságok halmaza. Tudjuk azonban, hogy a tulajdonjogviszony abszolút szerkezetéből adódóan a tulajdonost megillető jogosultságok és az őt terhelő kötelezettségek egymásnak nem függvényei, nem egyenlítik ki egymást, ezek arányában nem érvényesül az egyenértékűség elve. Tapasztalati tény azonban, hogy liberális piacgazdaságban inkább a jogosultságok, szocialista tervgazdaságban inkább a kötelezettségek dominálnak. Az is tény viszont, hogy ha a tulajdonjogviszonyban a terhek jutnak túlsúlyra, az emberek nem törekszenek tulajdont szerezni, sőt sokkal inkább igyekeznek a tulajdontól „önként" megszabadulni. A tulajdonost terheli a kárveszély viselésének kötelezettsége is. A kárveszélyviselés kötelezettsége annyit jelent, hogy a tulajdonos viseli a dologban beállott azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit sem lehet kötelezni (Ptk. 99. §). Ha a kárt egy kívülálló jogellenesen és felróhatóan okozta, ő lesz a tulajdonossal szemben teljes kártérítésre köteles (felelős a kárért). Ha a kárt kívülálló jogosan okozta (pl. kisajátítás, szükséghelyzetben okozott kár), akkor teljes kártalanítással tartozik. Ha a tulajdonos a dologra biztosítási szerződést kötött, a beállott kárt a biztosító téríti meg (kárelosztás). Ha azonban egyik eset sem forog fenn, azaz a kár másra nem hárítható át, azt a tulajdonos viseli. A kár viselésének, „telepítésének" kérdése egyébként gyakorlatilag elsősorban a kötelmi jogban merül fel, részletesebb szabályait ezért ott tárgyaljuk. A tulajdonos köteles tűrni végül azt is, hogy szükséghelyzetben a dolgot a szükséghelyzet megszüntetése végett a szükséges mértékben igénybe vegyék, felhasználják, illetőleg abban kárt okozzanak [Ptk. 107. § (1) bek.]. Szükséghelyzetről akkor van szó, ha másnak életét, testi épségét vagy vagyonát közvetlen veszély fenyegeti, s e veszély más utódon nem hárítható el. Ha a veszély nem másnak életét vagy testi épségét, hanem vagyonát fenyegeti, a károkozás tűrésének kötelezettsége a tulajdonost csak akkor terheli, ha a fenyegető kár előreláthatóan jelentős mértékben meghaladja azt a kárt, amely a tulajdonost a behatás következtében érheti. Ha a szükséghelyzet feltételei fennállnak, a dolog igénybevétele, felhasználása, illetőleg a károkozás nem jogellenes, hanem jogos magatartás. Ha a szükséghelyzet bármely feltétele hiányzik (pl. nincs veszély vagy az nem közvetlen, vagy más módon is elhárítható lett volna, ha vagyont fenyegető veszély esetében a fenyegető kár nem volt jelentősen nagyobb mint az okozott kár), a károkozás jogellenes, a károkozó tehát a felelősség általános szabályai szerint tartozik helytállni (kártérítést fizetni). A szükséghelyzetben okozott kár nem jogellenes ugyan, mégis a tulajdonos a szükséghelyzetbe került személytől - és nem attól aki a kárt okozta - kártalanítást, attól pedig, aki a szükséghelyzet megszüntetése során indokolatlanul nagy vagyoni kárt okozott, kártérítést követelhet [Ptk. 107. § (2) bek.]. E szabályból az következik, hogy a, szükséghelyzetben való károkozás csak annyiban jogos, amennyiben a károkozás a szükséghelyzet megszüntetéséhez feltétlenül szükséges volt. Ha a szükséghelyzet feltételei fennállnak ugyan, de a károkozás a megszüntetéshez szükséges mértéket indokolatlanul meghaladta, a jogos magatartás jogellenesbe fordul át. Példa: a tűz eloltására kivonult tűzoltók letapossák a szomszéd veteményeit, mert másképp nem tudnak a tűz fészkéhez hozzájutni. Amikor az oltást befejezték, a tűzoltókocsi vezetője gondatlanul tolat és kidönti a kerítést is. A veteményért a kigyulladt ház tulajdonosától kártalanítást, a kidöntött kerítésért a tűzoltóságtól kártérítést követelhet a károsult. A szükséghelyzetben követelhető kártalanítás egyébként az okozott tényleges kárhoz igazodik. A szükséghelyzet egyik különleges esete az, ha több személy életét vagy vagyonát fenyegető veszélyt egyes veszélyeztetett tárgyak feláldozásával hárítanak el (pl. süllyedő hajóról a teher csökkentése érdekében egyes dolgokat kidobnak). Az ebből eredő kárt, amennyiben a tárgyak féláldozósa szükséges volt, veszélyeztetett érdekei arányában valamennyi fenyegetett személy viseli; ezt a szabályt kell alkalmazni a veszély elhárítására fordított szükséges költség megosztására is. [Ptk. 107. § (3) bek.).

15