170, Ft

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

20,– Sk / 0,66 EUR / 170,– Ft

4. ÉVFOLYAM 1. SZÁM

2009. Boldogasszony hava

A tartalomból:

Magyar Golgota

A történelmet a megszokottól eltérően is lehet nézni, – mondják azok a csupalélek tudósok, akik a világot Isten művének, s nem a darwini fejlődéselmélet következményének hiszik. Szemléletük alapján nemzetünknek éppen úgy végig kell járnia a keresztutat, mint Jézus Krisztusnak, s ha ez megtörténik, „feltámadás” a jutalmunk. Szakrális szakembereink szerint a feltámadás már közeledik, az Isten beleszól majd a történelembe és elárasztja kegyelmével népünket. Mindez az utóbbi években egyre sűrűbben megjelenő, a szellemi és lelki összefüggéseket bemutató könyvekből is kiolvasható. Ilyen mű lapunk munkatársának, Mihályi Molnár Lászlónak Magyar Golgota c. kötete is, amely a Szepsiben élő alkotó válogatott verseit tartalmazza. A szerző pontos látleletet készített korunkról, s benne a helyzetünkről. A szemelvényeket e számunkban olvashatják. Hasonló úton jár a pécselyi (Balaton-környéki) Bodosi György is, akiről már többször írtunk, hiszen Illyés Gyula barátja és orvosa volt. Mondatokba takaródzva

Rendületlenül Hrubík Béla a Csemadok közelgő jubileumáról

4-6. A komáromi nagygyűlés 15. évfordulóján Beszámoló és Duray Miklós beszéde 8-11. Fehérek közt egy európai Mészáros Alajos Európai Parlament-i képviselőjelölt 14-16. Énekléskor isteni erőt kap az ember Beszélgetés Szvorák Katalinnal 18-2o. A világegyetem élő természetű! Interjú Grandpierre Attilával II. 26-27. Egy sziklaszilárd szervezet Látogatás a bényi csemadokosoknál

címmel karcsú kötetet kaptunk tőle – ebből is közzéteszünk néhányat. Ő is hajszálpontos diagnózist nyújt, vonatkozik ez különösen Ez történt c. költeményére. Bár mindkét mű tele van keserűségekkel, olvasásuk mégis

Cselekedjünk! Értékőrzés Kassa környékén is

reménnyel tölti el az embert, hiszen a gyógyulás feltétele a baj megállaKézművesház Képriportunk

pítása, csak utána következhet a kezelés...

28-3O.

34-35.

(batta) 38-4O.

�� �

�

������������� ���� ���� � �

��������

➤

��

lej

ITTHON

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

����

2. old.: Golgota Mihályi Molnár László fotója

���� � �

� �����

���

Címlapunkon: Szvorák Katalin otthon M.Nagy László felvétele

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma, a Szlovák Köztársaság Kormányhivatala és a Szülőföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2008 a Úradu Vlády SR. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Bejegyzési szám: 3655/2006 • Megjelenik 5000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT A lap olvasható a www.felvidek.ma honlapon is Letölthető a www.itthon.googlepages.com-ról Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk (A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk)

3

Rendületlenül...

Hrubík Béla

Hatvan éves a Csemadok Ha az idén hatvan éves Csemadok kapcsán a tíz első szót kellene leírnom, ami az eszembe jut, akkor ezek a szavak a következők lennének: remény, bizalom, hit, kitartás, önkéntesség, alázat, összetartozás, érték, önzetlenség, hajlék. A hajlék szót azért hagytam utoljára, mert így érzem egész lényemmel, egész eddigi életemmel, amit a közösségért áldoztam.A Csemadok, ez a szövetség, a felvidéki magyarság hajléka. Egy otthon, melyben mindenki jól érzi magát, mert megtalált valamit, mert ott vannak a barátai, mert amit ott tapasztal, azzal lesz teljes az élet. Hat évtizede szolgálja a felvidéki magyar kultúrát a Csemadok. Egy ilyen szövetség élén állni nemcsak

4

1976

büszkeség, de felelősség is. Jól bánni a reád testált felelősséggel, és úgy evezni a tajtékos vizeken, hogy ne boruljon ki a csónak. Érdekes, hogy gyermekkori emlékeim a Csemadokról mindig történetekhez kötődnek. Történetekhez, melyeket a szüleimtől, vagy kortársaiktól hallottam, történetekhez, melyeket magam éltem meg. Mindig volt benne vidámság, humor, de volt benne valami más is, ami tartást és hitet adott. Láttam a környezetemben, miként válik egy-egy rendezvény céllá, közösségi erővé, közös akarattá, örömmé. Ezt semilyen más közösségben nem éltem meg.. A rendszerváltás utáni pillanatnyi eufórián kívül, már a későbbi politikai életben sem,

mert láttam, a baráti körök, társaságok, hogyan hullanak szét egyik pillanatról a másikra, mert rájöttek: egyik jobboldali, másik baloldali, a harmadik szimplán megalkuvó és sunyi. A Csemadokban ezt nem tapasztaltam, s nem tapasztalom a mai napig sem. Persze vannak összezördülések, mert sok ember sok véleményét

1979

kell, akár egy-egy rendezvény kapcsán is egyeztetni, egy tető alá hozni. De végül mindig sikerül, mert aki dolgozni akar, akinek van elképzelése mit akar a kultúrában, az megtalálja hozzá az embereket, az időt, a helyet. Két országos közgyűlés vár ránk az idén. Májusban egy munka jellegű, ahol olyan anyagokat terjesztünk elő, melyek az elkövetkező évtized mezsgyéjét jelölik ki. Fontos, hogy a közművelődés, a kulturális munka szakmai képzésének területén előre lépjünk, vagy legalább is tudjuk, merre menjünk, mit szeretnénk elérni. Erre nézve konkrét elképzeléseink vannak. Intézményesíteni kellene országos szinten a szakmai munkát, mert anyagi és emberi háttér nélkül csak tűzoltásra vagyunk képesek. Fontos, hogy a Csemadok szerepét megerősítsük törvényi szinten is, hiszen (1994 óta) Közép-Európa legnagyobb civil kulturális szervezete, nem kap állami támogatást, anyagi forrásait pályázatok útján próbálja kisebb-nagyobb sikerrel előteremteni. Ingatlanjaink állapota folyamatosan romlik és reményünk sincs, miből újíthatnánk őket fel. Folyamatosan tárgyalunk ezekről a kérdésekről az anyaországgal és a szlovák kormány képviselőivel. Bízzunk benne, hogy előbb-utóbb valamiféle megoldást találunk. Kiemelt szerepet kell adni a fiataloknak, akik a

ITTHON

jövőt képviselik a szövetségben. Több teret, több feladatot kell nekik adni, és ha ők is érezni fogják a felelősség súlyát, hamarabb felnőnek majd, mint gondolnánk. Meg kell tartanunk a sajtónkat, amit óriási áldozatok árán indítottunk 2006-ban. Az ITTHON nemzeti kulturális havilap ma egy csendes erő, melynek léte maga is a csoda. Hűen tükrözi a társadalmi folyamatokat, értékeink megőrzését, a nemzeti együttgondolkodást, határok nélkül. Mert számunkra nemzet csak egy van, és nyelv is csak egy van.A másokét tiszteljük, de a miénket meg ne tagadjuk! A szeptemberi közgyűlés ünnepi jellegű lesz: emlékezünk, értékelünk, ünneplünk, kitüntetünk, és jelet hagyunk. A hat évtized jelét. A meg nem írott, de megélt szlovákiai magyar élet egy nagyon fontos szakaszát. Az általunk lakott régiókban úgy jelenünk majd meg, mint a remény, amely él még; mert sajnos, a mostani politikai, társadalmi helyzetünk leginkább az ,,ami még megmaradt” élményét erősíti bennünk. De valami mást is kínálunk. Otthont, ahol nincs nyelvtörvény, nincs megszorítás, nincs gyalázkodás, nincs gyűlölet, nincs megalkuvás. Otthont, amely mi vagyunk, mint a mohával benőtt sziklák, mint az emberben lévő lelki béke, mint a folyó, vagy a fű és az ég... Vagyunk, mert élni

akarunk. Alázatunk, értékeink, szívósságunk a nagyszüleink és szüleink hagyatéka, amit sem szél, sem eső, sem tenger el nem moshat. Ha nem hisszük, hogy van magyar jövő, akkor életünk utolsó morzsáit éljük fel. Mert a jövőt mi építjük magunknak. Nem gyűlöletből, nem gőgből, nem a hatalom arroganciájából, hanem becsületből, szeretetből. És most visszatérek a a hajlékhoz. Mindenkit várunk a sorainkba. Kicsit, nagyot, fiatalt, időset, mindenkit, akinek a közösség szentsége fontos. Mindenkit várunk, akinek van egy jó szava, van egy jó gondolata, van cselekvésnyi ideje. Kevés fontos dolog maradt meg az életünkben. A család, a barátok, a nemzet, a szülőföld. Külön-külön is értékeljük a jelentőségét, az ízét, a varázsát. A Csemadok a fontos dolgok közé tartozik. Nemcsak magunk miatt, hanem a múltunk miatt is. A szlovákiai magyarság meg nem írt múltja miatt. A több, mint nyolcvan év kitaszítottsága miatt . A kitartásunk miatt. A hűségünk miatt. ,,Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar...” Csak csendesen teszem hozzá: Nemzetednek is! Vigyázzatok a strázsán, mai magyarok! Hrubík Béla Felvételeink a Csemadok archívumából valók. Prandl Sándor fotóji.

5

1982 és 1985

6

A magyar kultúra napján Bámulatos az a gyanútlanság, amivel az 1822. esztendő átfordult a következőbe. Persze csak innen, 186 év távlatából visszanézve, hiszen a történelemnek, amikor éppen a jelen idejét éli, nem dolga, hogy tudatosítsa önmagát, nem lehet dolga, hiszen mit sem tud a jövőről. Az akkori jelen jövőjét mi ismerjük, kései utódok, természetesen már múltként, amelynek gyanútlanságán álmélkodhatunk, borzonghatunk és élcelődhetünk. Mindazonáltal 1823 azon évek egyike (s az ilyesfajta esztendők a leggyakoribbak még egy mozgalmas sorsú, egy balsors tépte nemzet históriájában is), amikor semmi sem történt. Semmi olyan esemény vagy eset — legalábbis a közélet színpadain —, amiről az akkor élők okkal-joggal vélhették volna, hogy a nemzet sorsának változását készítik elő. Ki gondolhatta, mely látnok, próféta vélhette, hogy ez az 1823-as esztendő a magyar nemzet sorsát máiglan meghatározó magvetés és sarjadás ideje? Ami történelemnek fog bizonyulni, az most még csak családi esemény: gyöngécske fiúgyermekek születnek Kiskőrösön és Alsósztregován. S megíródik egy vers, amiről csak szerzője tud, valahol az ország keleti végein, s amely vers azóta is zsoltáros teljességgel tud szólni a nemzeti sorsról, s így nem csak címe, hanem mondanivalója miatt is a nemzet himnusza lett. Mit lehet még elmondani, miféle eredeti észrevételt tudunk még elmondani arról a versről, amelyet egy nemzet az Istenhez szólás közös beszédeként fogadott el? Egy nemzet himnusza aligha lehet higgadt elemzés tárgya, az alapjául szolgáló vers azonban igen. S talán épp az a legcsodálatosabb e költeményben, hogy utóélete visszamenőleg is igazolja szinte mind magát a művet, mind a benne megnyilvánuló történelemszemléletet. A Himnusznak nem csak a címe, de a műfaja is himnusz, s őrzi a műfaj legrégibb vonásait — azaz, az isteni hatalomhoz segítségért fohászkodó, imaszerű ének. A Himnusz megszólítottja maga az Isten, a megszólító maga a vers beszélője, a költő, aki közvetítésre vállalkozik nemzete és az Isten között. Nem a maga nevében szól tehát, hanem egy közösségében. Ez a közvetítő szerep a nyitó és a záró versszakban nyilvánvaló, hisz a magyarságról csak harmadik személyben esik szó. A keret jellegű, s a megszólítással is Istenhez forduló nyitó és záró szakaszok

ITTHON

közti történelmi képsor a dicső múlt rajzával indul. Ám, miként a bibliai ember, a magyarság is bűnössé vált, s jön a büntetés, mely a dicső múlt kétszerese, hisz négy versszakban taglalja a költő, jelezve előre azt is, hogy nem csak a múltat, hanem a jövőt is megbűnhődte e nép. S most, az ilyen jogos, tárgyilagos vizsgálat helyett inkább azt érdemes megvizsgálni, hogy a Himnuszt ma éneklőt hogyan, miben segíti hozzá ez a veretes szöveg — s most már a dallam is — múltjának, jelenének megértéséhez, megítéléséhez, megéléséhez? Egészen bizonyos, hogy valamennyiünket hozzásegít legalább ahhoz, hogy szabatos kérdéseket tudjunk föltenni annak a közös vállalkozásnak az értékeiről és lehetőségeiről, amelyet úgy nevezünk: nemzet és közszabadság. Hiszen maga a vers is a két kérdés közti választást állítja középpontjába. Ha „vállainkra vesszük a rabigát”, ha elfogadjuk azt a fennálló helyzetet, ami nehezen megváltoztathatónak látszik, ha (esetleg személyes előnyök reményében) beletörődünk a hatalom önkényes céljainak megvalósításába, akkor legfeljebb csak Isten szánalmában reménykedhetünk. Mert áldást csak a küzdők kérhetnek és remélhetnek. Láthatjuk a Himnusz első részében: eleink — a mondabeli Attilától a hatalmas Bécset is megvívó Mátyásig — akaratukkal, elszántságukkal, áldozatkészségükkel teremtették meg és tették naggyá a hazát. Ezért elégedett meg Isten azzal, hogy csak felettünk „zúgatta el a rabló mongol nyilát”. Balsorsunk akkor kezdődött, amikor — mi — a „töröktől rabigát vállainkra vettünk”, ellenségeink helyett egymást pusztítottuk. Saját gyengeségünk bűnei miatt bűnhődünk tehát, s aki ebbe nem akar beletörődni — ez a legfontosabb sugalma a Himnusznak — annak erősnek kell lennie a tettek mezején. Kölcsey ekkor még abban látta saját szerepét, hogy az irodalom révén segítse elő fölzárkózásunkat Európához. Bármilyen furcsán hangzik e mai szólam visszavetítése, ez volt már Bessenyei és Kazinczy célkitűzése is. Mindketten Bécsben, az elmaradott magyar világhoz képest fényes „európai” művelődési központban döbbentek rá, hogy szegény ország, szegény ember csak a szellem erejére építheti fölemelkedési szándékát. Kazinczy szerint a legmagasabb minőség ismeretéhez kell mérnünk munkánkat, teljesítményünket. Noha a világirodalomba akart bekerül-

ni, ezért fáradozott a magyar nyelv, a magyar szellem, a magyar irodalom korszerűsítésén. Kölcsey pedig már 1816-ban fölismerte: „Polgára lenni az egész világnak én előttem nem azt a veszedelmes indifferentizmust (közömbösséget) teszi, mely minden patriotizmust, minden nationalizmust kizár. Interesszálva lenni az egész emberiségért, s mégis el nem veszteni azt az édes s mintegy instinctuális (ösztönös) érzelmet, mely a születés földjére von: ez a kettő nem ellenkezik egymással.” Innen kerül a Himnusz középpontjába a szülőföld népéért, a magyarságért érzett aggodalom. A Himnusz eme gondolatkörének ihletettségében írja meg Kölcsey máig érvényes nagy tanulmányát, a Nemzeti hagyományokat. A Himnusztól egyenes út vezet a nemzeti hagyományokhoz, a vallásos ihletettségű könyörgéstől a filozófiailag megalapozott elmélethez. S ez az elmélet gondolati szinten fogalmazza meg a nemzeti lét alapvető kérdéseit, de sok tekintetben a mai filozófiai fölfogást is megelőlegezi — többek között — azzal a fölismerésével, hogy a világ megismerhetősége a nyelvhez kötött. A nyelv pedig meghatározott művelődéstörténeti folyamatban válik az emberek közötti kapcsolat létrehozásának eszközévé. Mélyebb, közösségteremtő megértés csak a nemzeti hagyományokból született nyelven lehetséges. Így válik a nyelv a kultúra hordozójává. Van a Himnusz szövegének egy mélyszerkezete is. Az Istenhez címzett himnuszba a második-harmadik szakasz révén beépül egy haza-himnusz is, amelyben rejtve fellelhetjük a legfőbb haza-jelképeket: a címert (bércek, folyók), a zászlót, s a haza virágzásának bizonyítékát: gazdagságot és erőt. Ezért és így érthető és helyeselhető, hogy a kultúra ünnepévé válhatott a Himnusz megírásának napja. Kovács László A Csemadok Országos Tanácsa 2008, januárjában, Galántán megtartott ünnepi ülésén határozta el, hogy Csemadok Életmű Díjat alapít, melyet minden évben, a Magyar Kultúra napján ad át, az arra érdemesnek ítélt , a kultúrában, életművükkel kiemelkedőt alkotott személyeknek. A 2009-es évben a Csemadok Országos Elnöksége öt személy kitüntetésére adott javaslatot. Ezek a következők: Ág Tibor - népzenekutató Gál Sándor – író Őszi Irma – nyugalmazott Csemadok titkár Takács András – néptánckutató Újváry László –tanár Az országos ünnepségről és a díjátadásról szóló riportunkat az ITTHON februári számában olvashatják.

7

A komáromi nagygyűlésre emlékeztek Január tizedikén koraeste táblát avattak a tizenöt évvel ezelőtti komáromi nagygyűlés emlékére, majd felevenítették az eseményeket azok a felvidéki magyarok, akik előzőleg Búcson gyűltek össze hasonló meggondolásból. Az emlékülés és a táblaavatás kezdeményezője a Csemadok Komáromi Területi Választmánya volt. Nevében Petheö Attila elnök köszöntötte a résztvevőket, aki hangsúlyozta, hogy „A magyar közösség jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzete megköveteli, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzünk nyelvi jogainkra és ne csak a kulturális és oktatási önkormányzatiságot, hanem a tényleges önrendelkezést követeljük, ne csak magyar püspökért, hanem magyar püspökség megalakításáért harcoljunk. A magyar iskolának és a magyar régiók fejlesztésének szintén kiemelt szerepet kell betölteniök a felvidéki magyar közgondolkodásban és a közéletben.” A táblaavató beszédet Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke, a tizenöt esztendővel ezelőtti nagygyűlés szellemi atyja tartotta. A kis ünnepség után, amelyre a Csemadok székháza előtt került sor, a meghívottak a székház nagytermében emlékeztek. Itt Pásztor István, Komárom

8

Az emlékezők egy része Búcson

Pásztor István

Petheő Attila

akkori polgármestere vont párhuzamot a másfél évtizeddel ezelőtti események és a ma valósága között. Előadását számos, eddig ismeretlen ténnyel egészítette ki, így például elhangzott, hogy a nagygyűlés idején két autóbusznyi, golyóálló mellénybe öltöztetett rendőr várakozott bevetésre Őrsújfalú térségében... Az emlékezők az ország minden részé-

ből képviseltették magukat Nagykapostól Pozsonyig – számuk száz körül mozgott. Pásztor István előadása után Bölcs József, Szabó Olga, Mihályi Molnár László, Pázmány Péter, Kvarda József, Papp Sándor, Nagy János és Bósza János szólt múltról és jelenről. Lapunk teljes terjedelmében közli Duray Miklós avató beszédét, a komáromi nyilatkozatot és az aláírók nevét.

Duray Miklós beszéde 2009.január 10-én, Komáromban Aki a XXI. század első évtizedében magyarként nincs tisztában azzal, hogy az előző évszázadban hogyan baltáztuk el közösen a nemzet jelenét és jövőjét, az vajmi keveset tud saját maga és nemzete sorsának alakulásáról. Ma, kilenc évtized távlatából például már nehéz megítélni, hogy Párizs környékén mennyiben tehettek volna mást akkori politikusaink a nemzet végzetesnek tűnő sorsának elhárításáért. Ugyanis ekkora időtávlatból lelkiállapotukról nincs pontos látlelet, és azt sem tudhatjuk, hogy milyen körülmények között, milyen érdekek hatására dolgozták fel cselekvési paranccsá az ismereteiket. Azt viszont tudjuk, hogy a jelenkori politikusaink milyen körülmények között, milyen érdekek mentén hozták/hozzák meg döntéseiket, és jórészt tudjuk azt is, hogy ezt milyen megfontolások szerint tették/ teszik. Ugyanúgy, mint elődeik esetében, a mai politikusok közt is vannak gyarlók, alkalmatlanok, megvehetők, szellemileg eltéríthetők, korlátoltak vagy döntéseik meghozatalára rosszul felkészítettek is. A rossz döntések mindig hasonló okok miatt születnek, csak nem azonos korban, ezért nem azonos körülmények között. A döntéshozók és a döntéseik közötti oksági összefüggéseket kellene gyakrabban vizsgálnunk, ahelyett, hogy utólag a döntések végeredményét sorscsapásnak tekintenénk. A döntésre alkalmatlan emberek mindig rossz döntéseket hoznak. És a rossz döntések sorozatának csak akkor lesz vége, ha kiiktatjuk a döntésre alkalmatlan embereket a döntéshozatalból. Lehet-e jó, közösségérdekű döntést hozni, ha a döntéshozó leginkább a mások véleményét, ajánlatait latolgatja? Lehet-e jó döntést hozni, ha a döntéshozónak nincs saját véleménye? Lehet-e jó döntést hozni, ha rossz vagy téves értesülések szerint dönt? Lehet-e jó döntést hozni, amikor a tudatos véleményalkotót a mindig inkább kivárók, az ellenérdekeltek vagy az idegenlelkűek veszik körül? Legyünk realisták. Most a tizenöt évvel ezelőtti komáromi nagygyűlés évfordulóját üljük. Trianon óta a huszadik században ez volt a felvidéki

ITTHON

magyarság első – és mindezidáig utolsó – önmeghatározó, önrendelkezési kísérlete. A tétje az volt: meg tudjuk-e teremteni a közösségi túlélés és kibontakozás feltételeit? Az alapeszme az önkormányzatiság volt, azaz a belső önrendelkezés. Ezt akkor úgy értelmeztük: jöjjön létre Szlovákiában egy olyan jogarányos rendszer, amely minden területi egységnek azonos jogállást ad. Akkor úgy gondoltuk, hogy ebben a rendszerben meg lehet határozni azt a három területi egységet, ahol a magyarok többségben, vagy nagy arányban élnek, és így lehet megteremteni a magyarok nyelvi, oktatási, közművelődési jogainak megvalósulási feltételeit, valamint fel lehet számolni a területet sújtó gazdasági árnyékot. Ezt ugyan megelőzte egy sokkal elvszerűbb elképzelés, a (magyar-szlovák) társnemzeti szerkezet felvetése, de a magyarok politikai képviselete a tervezetet saját belső köreiben elutasította, nem tartotta kivitelezhetőnek, ugyanakkor az ellenzői közül senki sem fogalmazta meg a szerinte megvalósíthatót. Ezen múlt az 1994. január 8-án megtartott komáromi önkormányzati nagygyűlés végkimenetele is. A Csallóközi Városok és Falvak Társulása, valamint a két szlovákiai magyar parlamenti párt meghívására eljött mintegy 3500 polgármester, önkormányzati képviselő és szlovákiai magyar parlamenti képviselő. A vezető politikusaink között akadt olyan, aki nemzetárulónak nevezte a nagygyűlés kezdeményezőit. Volt, aki azzal fenyegetőzött, hogy elvezényli az embereit, ha netán valamiféle közigazgatási tervezetről szóló térképeket osztogatnának a résztvevőknek. De olyanok is akadtak közöttük, akik 1993 decemberében az akkori – később megbukott szlovák kormányfővel – folytattak tárgyalásokat a nagygyűlés zátonyra futtatásáról. Ezek ma is a felvidéki magyarság választott képviselői és aktív politikusai. A nagygyűlés körüli időszakban, két évvel Csehszlovákia megszűnése után kedvezőek voltak a feltételek az önkormányzatisággal összefüggő közösségi jogaink kivívására. A lépéseket végig gondoltuk, megterveztük, de a megtételükben csak az elsőig jutottunk el.

Az első lépés maga a nagygyűlés megszervezése volt olyan elv mentén, hogy erre a pártok fölötti összesereglésre kapjon meghívást az összes magyar polgármester és települési önkormányzati képviselő, valamint parlamenti képviselő, tekintet nélkül arra, hogy melyik párt színében vagy függetlenként lett megválasztva, azaz nyert közlegitimitást. Csupán a magát liberálisnak valló Magyar Polgári Párt utasította el az együttműködést, de végeredményben a képviselőinek nem tiltotta meg a részvételt. A volt kommunista, magyar baloldaliak is csak egyénenként és kis létszámban jöttek el Komáromba. Második lépés lett volna egy közös nyilatkozat elfogadása, amely tartalmazta volna az elvi megállapításokon kívül a megvalósításra utaló célokat is. Mindennek alapját az Európa Tanácsnak az önkormányzatokkal, a nyelvhasználattal és a kisebbségi közösségek közösségi jogaival foglalkozó dokumentumai jelentették. De mivel csak az általános meghatározásokban sikerült megegyezni, sajnos a nyilatkozat csonkára sikerült, mégis elmondhatjuk, amit akkor közösen megfogalmaztunk, az időálló. Megegyezés elmaradása miatt a nagygyűlésen a harmadik lépésre már nem kerülhetett sor. Ez egy pártok fölötti száztagú bizottmány kialakítása lett volna, amely felügyelte volna a belső önrendelkezés megvalósításának folyamatát. Mind a megvalósítási elképzelésekkel, mind a tanács megalakításával kapcsolatos összes kísérlet azonban az előkészítési folyamatban elbukott. Elsősorban amiatt, hogy nem sikerült elfogadni egy közös célt és elfogadtatni a közösségi célnak való alárendelődés elvét. A további lépések ezért még csak terítékre sem kerültek. Ezek közül a legfontosabb lett volna az összefogás három magyar jellegű megye kialakítására, és ennek érdekében különböző polgári megmozdulások szervezése, valamint az európai fórumokon való közös fellépés. Ehelyett 1994-ben eladtuk az átfogó megoldást jelentő terveinket egy táblatörvényért, valamint egy anyakönyvi törvényért. Az előbbi szerint, ahol a kisebbség aránya eléri legalább a húsz százalékot, ott a település belterületét jelölő közlekedési tábla alatt fel kell tüntetni a kisebbség nyelvén is

9

Duray Miklós

a település megjelölését. De figyelem: nem a nevét, mert az hivatalosan továbbra is a szlovák elnevezés maradt. A másik törvényi rendezés pedig ugyan lehetővé teszi, hogy magyarul írjuk a nevünket, de ahhoz, hogy ezzel tömegesen merjenek élni a felvidéki magyarok, a belső önrendelkezést megadó törvény kellett volna, azaz biztonságot nyújtó közeg. Ezután néhány felvidéki magyar, pontosabban magyar nemzetiségű szlovák politikus vette magának azt az arcátlan bátorságot, hogy az örökölt és valós félelmekben élő szlovákiai magyarokat ostorozza: mi kiharcoltuk nektek, ti meg nem éltek vele, nem magyarosítjátok tömegesen a neveteket. Az 1994. január 8-i komáromi önkormányzati nagygyűlést a felvidéki magyar politikai elit 2000-ben és 2001-ben árulta el ismét és végzetszerűen – kérdés, hogy megváltoztathatatlanul-e. A Magyar Koalíció Pártja ekkor kormánytényező volt, több mint húsz százalékos súlyaránnyal. Politikai súlyát azonban a kormányzásban résztvevő képviselőinek egyéni érdekei és képességei határozták meg. Ekkor került napirendre a kormányban, majd ezt követően a parlamentben – az Európai Unióhoz való csatlakozásra való felkészülés során – az alkotmány nagymérvű módosítása. Minket, magya-

10

rokat az alkotmány bevezető része – a preambulum – sértett leginkább. Emiatt tekintetjük az alkotmányt szlováknak és nem Szlovákia alkotmányának. Feltételül szabtuk: csak akkor támogatjuk az alkotmány módosítását, ha megváltozik a preambuluma. Nem változott meg. Állíthattunk volna egy újabb feltételt: ha nem változik meg a preambulum, akkor legalább az alkotmány határozza meg a kisebbségi önkormányzatok alapításának kereteit. Ezt azonban a párt országos elnöksége utasította el. Így rohantunk bele fedetlen mellel a közigazgatási reformba, és elmondhatjuk, hogy sajnos a komáromi nagygyűlés zárónyilatkozatából egyetlen lényeges követelést sem érvényesítettünk. Pillanatnyilag eszköztelenek vagyunk. Talán a nyelvi jogok terén tehetnénk előrelépést. Követelhetnénk a nyelvhasználati jog alsó határának csökkentését 10%-ra és a magyar nyelvnek kisebbségi helyi nyelvből regionális nyelvvé való átminősítését. De ekkor is már önmagunkkal kerülnénk szembe, hiszen mi is elfogadtuk a nyelvhasználat 20%-os alsó határát. És nem szorgalmaztuk, hogy a magyar nyelv regionális nyelv legyen, mert beletörődtünk abba, hogy a magyar nyelv Szlovákiában ugyanolyan helyi nyelv, mint a cigány nyelv, vagy a horvát, a lengyel, a német vagy a bolgár.

Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk? Ilyenek vagyunk. A komáromi önkormányzati nagygyűlés elszabotálásával kapcsolatos legsúlyosabb tanulság azonban akkor vonható le, ha európai összefüggésben szemléljük az önrendelkezés eredményeit. Legkézenfekvőbb példa maga Szlovákia. Csehszlovákia szétesése után az önállósulni akaró Szlovákia néhány éven belül gazdaságilag szárnyalni kezdett és mind a politikai osztályának mind a szlovák nemzetnek megerősödött az öntudata. Az autonómiát elnyert Katalónia is Spanyolország legfejlődőképesebb része lett. Dél-Tirol az autonómia elnyerésének idején a gazdasági szétesés állapotában volt, de a belső önrendelkezés szárnyakat adott, és ma Észak-Olaszország leggazdagabb része. A finnországi Aland-szigetek autonómiája pedig a sajátos és megrendíthetetlen öntudat jelképe. Szlovákia magyarlakta területe azonban ma is az ország gazdaságilag legkiszolgáltatottabb része, ahol a külföldi tőke uralkodik az ott élők hátrányára, vagy nincs elérhető működőképes tőke és kilátástalan a helyzet. A nagygyűlés tizenötödik évfordulója ezért nem ünnep, hanem inkább emlékezés az elmulasztott lehetőségre. Ébredjünk! Talán még maradt erőnk, hogy szembenézzünk önmagunkkal.

A 15 évvel ezelőtti komáromi nagygyűlés évfordulóján tartott megemlékezés résztvevői nyilatkozatot fogadtak el, melyben kiemelik, hogy a szlovákiai magyarság nemzeti léte és kulturális öröksége megőrzésének alapja az önrendelkezés. A Nyilatkozatot Mihályi Molnár László szepsi tanár, történész, költő ismertette: „Az 1994-es komáromi nagygyűlésre emlékezve megállapítjuk, hogy az eredeti elképzelések ellenére a rendezvény nem nyilvánította ki a szlovákiai magyar nemzeti közösség teljes körű önrendelkezésének igényét. Az elmúlt másfél évtized azt bizonyította, hogy a szlovákiai magyarok jogállása romlott, létszáma és arányszáma csökkent, és folyamatosan újabb alapjogaink csorbulnak az önkormányzatiság, az anyanyelvi oktatás és nyelvhasználat, valamint a közélet terén egyaránt. Az aláírók éppen ezért határozottan kinyilvánítják, hogy nemzeti létünk és kulturális örökségünk megőrzésének alapja az önrendelkezés elérése, vagyis az, hogy szülőföldünkön önmagunk sorsáról magunk dönthessünk. Ez a jog minden népet és nemzetet megillet, le-

mondani róla nem lehet, a nemzetközi jogrend garantálja, de kérni kell. Kérjük ezért közéletünk vezetőit, a civil szervezeteket és magánszemélyeket, hogy egyetértésüket aláírásukkal erősítsék meg. Kezdeményezők: Bölcs József (Komáromfüss), Kovács András (Kaposkelecsény), Komjáti Attila (Torna), Mihályi Molnár László (Szepsi), Halász Béla (Gúta), Stugel Tibor (Érsekújvár), Retkes János (Párkány), Retkesné Svajcer Ildikó (Párkány), Dániel Erzsébet (Nána), Gömöry Lóránt (Ipolynyék), Palkovics Blanka (Párkány), Hrubík Béla (Ipolynyék), Urbán Aladár (Ipolybalog), Papp Sándor (Kalonda), Szabó Olga (Path), Petheő Attila (Komárom), Varga Tibor (Kaposkelecsény) További aláírók: Duray Miklós (Pozsony), Pázmány Péter (Dunaszerdahely), Pásztor István (Komá-

rom), Nagy Jenő (Gúta), Novák Tamás (Komárom), Oriskó Norbert (Galánta), Szkukalek László (Nemesócsa), Pogány Erzsébet (Somorja), Szabó Edit (Bátorkeszi), Sámson Gizella (Izsa), Sámson Ferenc (Izsa), Bulajcsik Júlia (Izsa), Fegyveres Nargit (Csilizradvány), Viola Pál (Komárom), Oláh György (Komárom), Sagát István (Komárom), Szobi Eszter (Búcs), Kürthy Jolán (Komárom), Bognár Margit (Komárom), Sebők András (Komárom), Bagócsi Béla (Zselíz), Nagy Imre (Andód), Bósza János (Komárom), Galla Nagy Imre (Érsekújvár), Timko Lívia (Nagykapos), Stubendek László (Komárom), Kakas Pál (Nagysalló), Nagy János (Helemba), Névery Erzsébet (Komárom), Mácza Mihály (Komárom), Andrássy Ferenc (Dunaszerdahely), Batta György (Komárom), Kele Lajos (Tardoskedd), Szabó József (Naszvad), Száraz József (Udvard), Takács Péter (Komárom)

Egységben (lenne) az erő Akik tizenöt évvel ezelőtt ott voltak a Komáromban, - legalább 3500 magyar ember – ritka történelmi pillanat tanúi voltak: megélhették az összefogás, az egységes akarat, az igazság erejét. A hazai magyarság „egyemberként” képviselte legfelelősségtudóbb politikusai állásfoglalását, vagyis azt, hogy a megszenvedett évtizedek után, a pártállam bukását követően nekünk is jogunk van sorsunk, jövőnk irányítására: az önrendelkezésre. Az akkori szlovák politikai elit mindent megkísérelt, hogy a nagygyűlésre ne kerüljön sor. A rendezőket névtelen telefonáló azzal fenyegette, hogy a sportcsarnokban bombát robbant. A Komáromba haladó tömött autóbuszokat és autókat egymás után tartóztatták fel a rendőrök; a „hatalom” azonban nem tudta megfélemlíteni a magyarokat, hiszen valamennyien törvényesen megválasz-

ITTHON

tott képviselői voltak településeiknek és a külön féle politikai szervezeteknek. A nagy álom célkitűzése azonban nem tudott valóra válni, s azóta talán már nem is álmodozunk önállóságról, /az ország határain belül, persze/ egyenlő jogokról. A kudarc oka saját magunkban keresendő – a bomlasztás belülről indult el, külső ösztönzésre. Akadtak, akik egyéni érdekeiket helyezték előtérbe, nem vállaltak áldozatot a közösségért. A felnövő nemzedékek tagjai már egy szétesett, meghasonlásba, közönyösségbe, kilátástalanságba hullott, egyre fogyó, egyre kiszolgáltatotabb népcsoport fiai-lányai. Talán el sem hiszik, hogy 1994 januárjában ennek éppen az ellenkezőjét élték meg felmenőik. A jövő kulcsa azonban még mindig a kezünkben van. Ismét létrehozható a valamikori egység, ha teszünk érte.

Vissza kell találnunk a gyökereinkhez. Meg kell ismernünk hiteles történelmünket és nemzetünk nagy tanítómestereit. Mindennap tennünk kell valami jót magyarságunk fennmaradása, hagyományaink, kultúránk megőrzése érdekében. Munkálkodjunk, járjunk elő jó példával! Ne keseregjünk, de cselekedjünk! A kivezető út minél több civil szervezet megalapításában és ezek öszszefogásában is rejlik. Indítsunk országos gyűjtést és helyezzük el Esterházy János szobrát oda, ahová valamennyien el tudunk majd zarándokolni, hogy erőt merítsünk a legnagyobb felvidéki magyar, a vértanú politikus tetteiből és erkölcsességéből. És egy idő után ismét kialakulhat a magyar összefogás, a magyar egység. /batta/

11

Az üldözöttek védelmében (II.)

(Esterházy János embermentő tevékenységének dokumentumaiból) Újabb kisfilm készült Esterházy Jánosról. Az alkotás Molnár Imre történész, Vörös Attila riporter és Vörös Előd operatőr munkájának eredménye; példaértékű, ízig-vérig felvidéki mű. Az alábbiakban a dokumentumfilm anyagaiból közlünk.

Koncsol László Számos zsidó nyilatkozott pozitívan Esterházy Jánosnak a zsidómentő szerepéről. No most, azt még tudni kell, hogy a Szlovák Állami Levéltárban, a Tiso féle szlovák titkosszolgálat anyagaiban megtaláltam három, a szlovák állam idején itteni református gyülekezetben működött lelkésznek a doszsziéját, mind a három nagy számban mentett zsidókat, keresztelték és menekítették őket, mégpedig Esterházy János közreműködésével. Ennek van egy nagyon gazdag, most már nagyon gazdag dokumentációja, tudnak róla az emberek, lapokban is közöltem, legutóbbi könyvemben is megjelent a teljes, feldolgozott anyag, fénymásolatban megvannak a dokumentumok hozzá, többen őrzik, látták már őket, konferenciát is rendeztünk róla kétszer, itt, Nyitrán.Ugyanis az egyik zsidómentő lelkész nyitrai református lelkész volt, Sedivy László,a másik pedig Puskás István, zólyomi református lelkész, s a harmadik Brányik Sándor homonnai, ill. eperjesi református lelkész volt. És tény, hogy Puskás István, ezt a titkosszolgálati iratok is bizonyitják, Puskás Esterházy János pártjának, a Szlovákiai Magyar Pártnak volt az alelnöke, és Esterházy Jánossal szorosan együttműködött, a titkosszolgálati dokumentumok is bizonyitják, figyelték őket és regisztrálták pontosan, hogy hol találkoztak, hol gyűléseztek, Puhón, Zsolnán,. különböző helyeken, Vágbesztercén, meg más helyeken. Úgyhogy ez egy nagyon szépen föltárt, mindenféle szempontból és minden irányból föltárt anyag, tehát ez tény és való. --Már szerkesztő koromban visszatértem a zongorához, és kerestem magamnak egy zongoratanárnőt, itt , Pozsonyban. Vettem tőle néhány leckét. A néni zsidó volt. Pozsonyi magyar zsidóasszony. A fia zeneszerző, aki Stockholmban élt és úgy tudom, még mindig él. (Simai Lászlónak hívják) Magyar kultúrájuk volt és egyszer a zongoralecke előtt kérdeztem tőle, hogy hol élték túl a vészkorszakot. Azt mondta, hogy Budapestre menekültek. A szüleiket is Esterházy János gróf menekítette oda, Besztercebányáról és

12

Bpesten élték túl az egész szörnyűséget. Azt mondta, Budapesten túl lehetett élni. A lelkészek pozsonyi zsidókat is kereszteltek, ezt Mikola László tiszteletes úr is mondta nekem. Ő is részt vett a keresztelésükben. Be is jegyezték őket az anyakönyvekbe, de a háború után a csehszlovák hatóságok a pozsonyi református anyakönyveket összeszedték és elvitték. Hiába kutattam, bárhol, egyetlen levéltárban sem találtam meg őket. Ott lehetne megtalálni az itt keresztelt zsidóknak a névsorát akiket aztán aztán Esterházy János menekített Magyarországra. Azt hogy itt is / Pozsonyban / kereszteltek, a rendőrség irataiból tudom. Név szerint tudom, kiket tartóztattak le a szlovák hatóságok, a hlinkások, miután a pozsonyi lelkészek megkeresztelték őket...

Pröhle Éva 1940-ben én is a Magyar Pártnak voltam a dolgozója, mint gyors és gépírónő és 1941ben Esterházy Jámos elnök megkért engem, hogy jöjjek ki hozzájuk nyáron, mert a fia megbukott franciából és pótvizsgára kell tanitani.Nagy szívesen kimentem, s így kezdődött az ismeretségünk a családdal. Annyit tudok, hogy ott helyben volt a Schlésinger gazdasági ügyintéző, két testvér, akik ottan az ügyeket intézték és azoknak volt ugye családja. Mikor a zsidóüldözés elkezdődött, akkor a nagymamát, a nyolcvanéves édesanyát és a nyolcéves unokát , a kislányát, az egyik Schlésinger, elbujtatta a kastélyban. Esterházy befogadta őket, és egy olyan szobát adtak nekik, amelynek a park hátsó oldalán is volt kijárata, és ha jött német zsidó-ellenőrzés, mert jött bizony, akkor ők ott szépen kiszökhettek a faluba, megvolt már beszélve, hogy melyik családhoz is elbújhattak és másnap, ha elmúlt a veszedelem, visszajöhettek. Ezekkel mi együtt éltünk, ez a nyolcéves kislány Alizkámnak játszópajtása volt... A szülők pedig a vadászkastélyába menekültek az erdőben és ott is átvészelték az időket. Ahányan hozzá fordultak segitségért, azokat átmenekítette Magyarországra, mert akkor ott még nem üldözték őket, és akkor

akár hamis papírral, akár csónakon a Dunán át , hányan mentek csónakkal át...és azoknak mind segített.

Vitéz Nagybányai Horthy Istvánné, Edelsheim Gyulai Ilona A családunknak szoros kapcsolata volt az Esterházy családdal, úgy vele, mint a testvérével, Lujzával, éveken keresztül, szoros kapcsolat volt. Én egy ideig aztán fönn voltam a Tátrában, és ott kétszer is meglátogatott János, s elmondta a zsidókérdésről a véleményét és, hogy mi történik Szlovákiával, szóval ő személyesen engem keresett föl ott, a Tátrában. Azt mondta, hogy ez egy lehetetlen helyzet, hogy kiadják a zsidókat Németországnak, persze mi akkor nem tudtuk még, hogy mi lesz a végeredmény a zsidó-kérdésben. Mi csak azt hittük, munkára viszik, szörnyű körülmények között élnek, s nem is hittük volna, hogy mi történik. Szóval arról nem tudtunk... Esterházy azt mondta, nem lehet kiadni a zsidókat Németországnak, mert nagyon rossz helyzetben lesznek...ő mindent elkövet azért, hogy ne adják ki őket s kéri, hogy mondjam meg apósomnak (a kormányzó Horthy Miklósnak), s férjemnek (Horthy Istvánnak), hogy nagyon köszöni, hogy átengedik a zsidókat Magyarországra, amit külön megköszön, s kéri, hogy továbbra is ez így legyen. Ő volt az, aki a parlamentben, az egyetlen volt, aki fölszólalt a zsidó-deportálás ellen. És ez egy nagyon szép, bátor cselekedet volt akkor. (Lásd még: Gróf Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség 1. 1918-1944, Európa, Bp. 2000, 108. p.)

Gróf Esterházy-Malfatti Alice Énnekem egy elsőkezű emlékem van. Egyszer kopogás nélkül bementem az ő szobájába, s ott volt egy kis koffer s a kofferben magyar útlevelek voltak, én akkor azt nem is értettem meg, miért van nála egy kis bőrönd tele útlevelekkel, utólag tudtam meg, hogy azok útlevelek voltak. Neki barátja volt

Keresztes-Fischer belügyminiszter. Megbeszélték, hogy ő átviszi az útleveleket, s az útlevelek ki lesznek töltve azon zsidók nevére, akik átjöhettek a határon, úgy mint magyar állampolgárok. Én egy ilyen ember özvegyét ismertem, a Rujder Irénnek hívták és a férje volt a pozsonyi kóser hentes, akinek szintén apám adott egy ilyen útlevelet....Rujderné volt az , aki engem megkeresett, mert annyira hálás volt, hogy volt valaki Pozsonyban, aki akkor szóba állt a zsidókkal mikor már mind üldözték őket és az apámat ezért úgy hívták, hogy fehér-zsidó. Ezzel a kifejezéssel bélyegezték meg azokat, akik zsidó-barátok voltak. Azt mondta, hogy az édesapám átment az úton köszönteni a férjét és amikort megtudta, hogy baja van, megszerezte neki az útlevelet, s ő átment Magyarországra...Ezt a Rujdernét átvitték Lengyelországba, azt hiszem Auschwitzba, s a háború után addig keresett engem, amíg megtalált. Ő nagyon jó barátságban volt a Simon Wisenthallal (a bécsi zsidó Dokumentációs Központ vezetőjével), akit én így ismertem meg. Simon Wisenthal irt egy levelet a Samko szlovák bírónak aki tőle akarta megtudni, hogy milyen embert volt az édesapám, mentett -e zsidókat, vagy nem. És ő megírta, hogy nagyon reméli, hogy hamarosan rehabilitálva lesz az Esterházy, mert az ő adatai szerint is sok zsidó van, aki jelentkezett, hogy Esterházy segített rajtuk és hogy szerinte azért lett az édesapám elitélve, mert magyar arisztokrata volt. A Schlésinger család Nyitrán tanúságot tett, s még mások is voltak, pl. a Vígh család, a

ITTHON

szeszfőzdés, az is zsidó volt és tanulságot tett, hogy nagynéném, Lujza hozta vissza őt a zsidó deportálásra kijelöltek közül, mert sikerült rábeszélni a német parancsnokot, aki a Víghet vissza is adta, s akkor persze őt is elbujtatták valahova. Én személyesen ezekre a Schlésingerékre emlékszem, a Víghre és a Varsányira, ez a három zsidó család, ezek a közelünkben voltak, akiket tényleg mi mentettünk meg. Ezen kívül persze voltak még mások is Kassa közelében, akiket az édesapám mentett meg és adott nekik útlevelet és így sikerült nekik megmenekülni. Át is mentek Budapestre, ahol édesapám, megkereste őket, és lakást talált és a barátain keresztül megélhetésüket is biztosította. Édesapám Kassának a képviselője volt, nagyon sok ismerőse volt s azokat azt hiszem, nagyban ezekkel az útlevelekkel mentette meg. Dr. Mordecai Paldiel A Yad Vashem igazgatója Jerusalem. Tisztelt Uram! Különböző forrásokból meglepetéssel arról értesülök, hogy még mindig szükség van az Esterházy Jánossal kapcsolatos tanúvallomásokra. Engedje, meg, hogy az eddigi tanúskodókhoz ezennel én is csatlakozzam. Pozsonyban abban az időben mindenki tudta, hogy Esterházy János és családja kiemelkedő módon segítették a zsidókat. Olyannyira, hogy azokban az időkben ezzel veszélyeztették

saját szabadságukat és személyes életüket is. Esterházyt „fehér zsidónak” nevezték, mivel ő volt az egyetlen képviselő, aki a parlamentben ellenezte a zsidók deportálást. Ezzel irritálta a szlovák kormányt, amely Szerbiával versengett Hitler leghűségesebb követőjének státuszáért. A szlovákok hálásak voltak, hogy a náci Németország segítségével, első ízben váltak önálló állammá. Emiatt ellenségnek tekintették Esterházyt, aki egy alkalommal alig tudta elkerülni a meglincselést. Esterházy gróf magyar útlevelekkel látta el a zsidókat, s ezzel az életüket mentette meg, mert így megmenekültek a deportálás elől. Amikor ez a lehetőség megszűnt, több alkalommal saját gépkocsijával csempészett át a határon zsidókat Magyarországra. Ez önmagában olyan jogsértő cselekedet volt, hogy ezért is börtönbe kerülhetett volna. Azonban a határőrök átengedték őt, mondván: vidd csak a zsidóidat, mi majd máshová nézünk. Az Esterházy-család zsidókat bújtatott saját házában is, mégpedig a Schlesinger családot, ami, ha kiderült volna az egész család börtönbe zárását eredményezte volna. E tények történését én személyesen tanúsítom, mert egyike vagyok azon keveseknek, akik még életben vannak. E tanúvallomást ezért letétbe helyezem annak érdekében, hogy Esterházy János gróf bekerüljön a „Világ Igazai” közé. Üdvözlettel: Irene Rujder Faulmannstrasse A-1040 Wien

13

Aki már bejárta a széles nagyvilágot, az pontosan tudja, milyen érzés a hazérkezés. Hazajönni az övéihez, benyitni a szülőház ajtaján, beleszagolni az udvaron nyíló tavaszi virágok illatába, megkóstolni az édesanya főztjét, megölelni a szeretteket... Amit a gyermekkor begyűjt, azt a felnőttkor többnyire elfecsérli. Aki felnőttként is megőrzi önmagában a gyermekkor tisztaságát, ízét, igazát – az kivételes ember. Több mint egy évtizede ismerek egy embert, akiről ezt elmondhatom. Ő Mészáros Alajos, aki mint sokunk, e tájhaza ölelését soha nem tagadta meg. Sőt! Felemelte, magához, magával, abba a magasba, ahol a kerecsensólymok keringenek. Mégsem tündökölni szállt fel, csak széjjelnézni a szülöföld baráz-

dáira, az ősök örökére, hogy megkérdezze: ,,mondd, van-e ott haza még?” Feleségével és fiával, Dávid Szilárddal, ma is Pozsonypüspökiben él. Szerénységénél csak a tudása nagyobb, ám a hazai elbulvárosodott médiában, mint általában mindenhol, kevésszer jelenik meg a neve. Tagja a NewYorki Tudományos Akadémiának és a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének, valamint több európai és nemzetközi tudományos szövetségnek. Számos tudományos szakkönyve, angol, szlovák és magyar nyelvű tudományos publikációja jelent meg. Mindezek ellenére, sokakkal ellentétben, nem vonult ki a közéletből. Amit elért, magyar emberként érte el, magyarságát meg nem tagadta soha.

Az idei európai parlamenti választásokon az MKP színeiben száll harcba a választók kegyeiért. A következőkben -- kérdéseinkre válaszolva -- kicsit önmagáról vall, de a későbbi számainkban szakmai, politikai programját is ismertetjük, mert meggyőződésem, hogy egy ilyen kivételes tehetségű embernek helye van az európai politikában. Bemutatásának örömmel helyet adva kedvenc költőjét, József Attilát, idézem, nem véletlenül:: Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.”

Fehérek közt egy európai

Mészáros Alajos

,,Pozsonypüspökiben születtem, ahogy általam ismert felmenő őseim többségének is itt állt a szülőháza. Édesapám 1958-ban fiatalon meghalt, a bátyám kilenc, én hatéves voltam akkor. Róla csak emléktöredékek élnek bennem. A hiányt pótolandó, anyai nagyapámat szólítottam Apának, aki asztalosmester volt és emellett gazdálkodott, de az 50-es években mind az iparát, mind pedig a földjeit elvették, így ebben az időben hatványozottan nehéz éveket élt meg. Apai nagyszüleimet kitelepítették Magyarországra, velük gyermekkoromban alig volt kapcsolatunk. Édesanyánk többé nem ment férjhez, szeretetben nevelt bennünket és megfogadta, hogy történjék bármi, a fiainak

14

mindenképp megadja azt a lehetőséget, hogy továbbtanuljanak. Ez a fogadalommegtartás azonban kemény szigorral is párosult a részéről, mindig megkövetelte, hogy jó jegyeket hozzunk az iskolából. Az eredmény nem maradt el. Gond nélkül felvettek Pozsonyba a Duna utcai magyar gimnáziumba, s ugyanilyen zökkenőmentes volt bekerülnöm a Szlovák Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára, ahol 1975-ben végeztem el a vegyipari automatizáció szakot. A mérnöki diploma megszerzése után volt tanáraim ott tartottak a tanszéken, ahol tanársegédként 1983-ban megszereztem a tudományok kandidátusa címet. Így utólag nézve szerencsésen választottam, amikor a vegyipari kibernetika mellett köteleztem el magam, hiszen fiatal tanerőként az első voltam a tanszéken, aki megtanult – az akkor még tanteremnyi méretű – számítógépekkel bánni. Szakterületem a vegyi folyamatok szabályozástechnikája lett, azokban az években mélyültem el a kutatásban is, s kezdtem el tudományos folyóiratokban publikálni. Isteni adomány, hogy könnyen tanultam idegen nyelveket, így – noha tizenéves koromban még alig tudtam szlovákul, hiszen a környezetemben mindenki kizárólag magyarul beszélt – mire leérettségiztem, a szlovák nyelv már végképp nem okozott problémát, sőt ekkorra viszonylag jól beszéltem oroszul és angolul is. Ehhez a katonaság során társult a cseh és később a német nyelv is, de az angolban

tökéletesítettem magam tovább, mert igazán jó szakirodalomhoz ezen a nyelven jutottam. Eddigi szakmai pályafutásom során megközelítőleg kétszáz tudományos munkát írtam, ezeknek több mint a felét angolul (néhányat magyarul is), ami nagyban elősegítette a szakmai előmenetelemet. 1994-ben megszereztem a docensi, majd 2005-ben a professzori címet. Kutatói tárgykörömet, amely a kémiai reaktorok és biotechnológiai rendszerek szabályozásával indult, egyre bővítettem, eljutva az adaptív szabályozók és a mesterséges intelligencia módszereinek, többek között a neurális hálózatoknak az alkalmazásához. Számtalan nemzetközi konferencián vettem részt, Európa több jelentős egyetemén töltöttem egy évtől néhány hónapig terjedő időt előadóként, pl. Birminghamben, Toulouse-ban, Rómában, Athénban, Budapesten. Magyarországon elnyertem a Szent-Györgyi Albert ösztöndíjat, amely a legrangosabbak egyike európai mércével mérve is. Tagja vagyok több hazai és nemzetközi szakmai és tudományos szervezetnek. Jelenleg a Szlovák Műszaki Egyetemen tanuló külföldi diákok intézetének igazgatója vagyok és SzME Vegyészmérnöki Karának egyetemi tanára. Gyerekkorom óta még mindig az olvasás tartozik a legkedvesebb elfoglaltságaim közé, de bevallom, egyre kevesebb időm jut rá. Ha szépirodalmat olvasok, igyekszem azt angol eredetiben tenni,

összekötve a kellemest a hasznossal. Ez persze a magyar költészet remek alkotásaira nem vonatkozik. A jó verseket nagyon tisztelem és szeretem, régebben a tolmácsolásukkal is megpróbálkoztam, de ma ezt már inkább másra hagyom. Kedvenc költőim József Attila, Ady, Radnóti Miklós és Nagy László. Ugyanígy örök varázslat marad számomra a színház. Nagyon szeretem. A komáromi Jókai Színházba állandó bérletünk van, de gyakran látogatjuk családommal a budapesti színházakat is. A jelentős szellemi leterheltséget csak úgy képes könnyedén elviselni az ember, ha sportol. Szerencsésnek mondhatom magam, mert számomra a sport nem nyűg, hanem hobbi. Fiatal korom-

ban versenyszerűen eveztem, de ennek a kedvtelésemnek ma már évente csak egyszer adózom, nyaranta – az idén immár huszadszor – a barátaimmal még mindig végigevezek a Kis-Dunán. „Nyári ember“ vagyok, szeretem a napsütést, a meleget, de a másik gyengém, a sízés, mégis a télhez köt. A havas hegyek zimankója, a gyors száguldások a lejtőkön felfrissítenek, teljesen elfeledtetik velem az élet dolgait. A hétköznapok fellazításául azonban jól jön a futball, a tenisz és a napi torna is – ezekben a sportokban rendszeres és következetes vagyok. Politikával 1989 után kezdtem foglalkozni, addig semmilyen párt tagja nem voltam. Ekkor azonban úgy éreztem, hogy a szlovákiai magyar értelmiségnek Stockholmban, a lengyel intézetben a fiával

A stockholmi szlovák napokon, a lengyel intézetben, 2007-ben Fent: felesége és id. meg ifj . Reiter István társaságában; lent: előadás után. Ján Holubec felvételei.

ITTHON

kötelessége felvállalnia az itt élő magyarok érdekképviseletét. Az értelmiségi és az értelmes politizálás híve vagyok. Ezért vállaltam az MKP elnöki tisztét a pozsonypüspöki helyi szervezetben, s lettem később helyi majd megyei képviselő, illetve 7 éven keresztül láttam el a pozsonypüspoki alpolgármesteri posztot. A helyi problémákat megpróbálom szélesebb kontextusba helyezni, mert csak az összefüggések ismeretében lehet ütőképesen politizálni. A jövőnket meghatározó gazdasági, környezetvédelmi és iskolaügyi adatok ismerete híján a szlovákiai magyarság jövőképe sem alakítható ki. Amikor az MKP ajánlott a nagyköveti posztra, a nyelvtudásomon kívül valószínűleg szakmai hozzáállásom miatt is tette azt. Én a diplomáciai gyakorlatnak megfelelően nem politikai, hanem szakmai nominánsnak tekintettem magam, s ennek szellemében fogalmaztam meg a célkitűzéseimet, amikor a svédországi—szlovákiai gazdasági együttműködést és a két ország egyetemei közti kapcsolatok kialakítását helyeztem előtérbe. Vállalt kötelezettségeim egy részét, amikor 2006-2007 években több mint egy évig Szlovákia svédországi nagykövete voltam, az idő rövidsége ellenére is teljesítettem. Szlovákia nagyköveteként az ország minden állampolgárának az érdekeit képviseltem, amit azért is tehettem könnyen, mert mindenki tudta rólam, hogy magyar vagyok és így nem folytatok olyan politizálást, ami egy több mint félmilliós kisebbséget kirekesztene. Megjegyzem: diplomáciai körökben tisztában vannak

15

Wolrd Center, stockholmi szlovák napok. Ján Holubec felvétele

a helyzetünkkel, Svédországban pedig, ahol a demokratikus elveket mindenek elé helyezik, kifejezetten emelte Szlovákia renoméját, hogy nemzeti kisebbséghez tartozó emberre bízták az ország képviseletét. Ez épp a búcsúlátogatások alkalmával derült ki egyértelműen. Az indokolatlan visszahívás tényét pedig meglehetős politikai barbarizmusnak könyvelték el.

Természetesen odakint gyakran találkoztam a svédországi magyarok képviselőivel is. Kisebbségi létbe születtem, így magyarázat nélkül átérzem a kisebbségbe került emberek helyzetét, a napi gondjaikat és kapaszkodásukat a kultúrába, hiszen – mint számomra is – ez jelenti számukra a túlélést. Idegen országban igazán csak a nyelvében lehet otthon az

Keresztanyjával, özv. Szíjjártó Jenőnével egy jól sikerült őszi túra és gombaszedés után.

16

ember. Emiatt az empátia miatt volt jó a kapcsolatom a svédországi szlovákokkal, s ezért látogattam családommal együtt a svédországi magyarok rendezvényeit is. A svédek jogosnak tartják az anyanyelvbe való kapaszkodást és hihetetlen összegekkel támogatják a betelepültek kulturális tevékenységét. A pozsonyi magyarság tetteiben, gondolkodásmódjában már az elmúlt évszázadok során is a napjainkban előtérbe került elveket, a toleranciát, megértést testesítette meg, tiszteletben tartotta a kulturális és nyelvi sokszínűséget. Pozsonyinak lenni annyit jelentett: Polgárnak lenni. Hiszem, hogy a felduzzasztott nagyváros lakosai egyszer majd a szó pozitív értelmében vett polgárokká válnak, s az unokák talán visszatérnek ahhoz a szellemi bölcsőhöz, amit a nagyszülő – épp a politikai megfélemlítéseknek engedve – megtagadott. Az érték akkor is érték marad, ha néhány évre földbe ássák. Bár a mai helyzet nagy optimizmusra nem ad okot, hiszem, hogy 100 év múlva is találunk itt magyarokat (és e helyen az én leendő unokáimra is gondolok).“ HB

Karácsony Szent Ünnepét és az Újév beköszöntét közvetlen szeretteimmel, a „családdal-bezárkózva“ töltöttem. Igaz, hogy nálunk a „szűk“ családi kör is legalább 30 főt jelent... ezért szerencsémre nem érezhettem egyedül magam az ünnep, az évbúcsúztató meghitt óráiban, bezárkózásom ellenére sem. Bevallom ezekben a belső hangra figyelő, meditáló, mérleget megvonó napokban olyan gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy el kellene fordulni a körülöttem megromlott, egyre idegenebb és ellenségesebb világtól. Úgy sem tudom befolyásolni! De ezzel mit is adnék fel? A közéletiséget? A másokkal való törődés igényét, a karitatív munkát? Az elveimet? Hogy ez mind felelősség? Hogy ezek nélkül könnyebb lenne? Már-már megért bennem a válasz, hogy: igen, könnyebb lenne! Most, hogy néhány nap bezárkózás után az Újév első napján kinyitottam internetes levelesládámat elszégyelltem magam... Az iménti gondolat csak egy kiégett, önző, magányos ember gondolata lehet, de nem az enyém! A sötétség legyőzésének ünnepére, az újrakezdés, az új évkezdés ünnepére érkező üzenetek választ adtak kétkedő dilemmámra.

Köszönöm a rám gondolók szeretetét! Köszönöm a „legnagyobb székely“ nyomdokain járó alkotó házaspár (fotóművészirodalmár) Wass Alberttől kölcsönzött üzenetét: „...legyetek újra gyermekek hogy emberek lehessetek!...” Köszönöm az Erdélyi Kárpát Egyesület kolozsvári tagjainak sorait: „...Ki barát volt az maradjon, ki elindult az haladjon.“ Köszönöm a felvidéki magyar nyelvű havilap szerkesztőinek és az egész magyar nemzetünkért munkálkodó írótársaiknak ajándékát: az „Esterházy János élete és mártírhalála“ című könyvet és a reménykeltő sorokat, miszerint : „...lesznek jobb idők is, ha nem hagyjuk el az egyetlen jó utat.“ Köszönöm a barátok útmutatását Dsida Jenő, Márai Sándor vagy Kós Károly gondolatainak megidézésével... „...és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között. De lesznek, akik utánam

ITTHON

Dr. Berényi Károly kis betegét vizsgálja

Kedves Barátaim határokon innen és túl!

jönnek, az én maradékaim...Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük.“ Köszönöm ama felvidéki civil szervezet vezetőjének a jókívánságait is, aki a kézzelfogható támogatás helyett, még csak annak szándékát kaphatta kézhez... Köszönöm a dévai gyermekmentő atya és a gyergyószárhegyi gyermekotthon vezetőinek az újévre vonatkozó fohászát: „...Isten legyen velünk, szegény, árva, boldogságos magyarokkal.“ Az üzenetek rendre meggyőznek arról, hogy nem vagyok egyedül, bármilyennek is mutatja körülöttem magát a világ. Nyugodtabb, konfliktusmentes életet remélve nem tagadhatom meg azokat, akik egy önző, pénzalapú világ helyett egy emberalapú és értékalapú világban hisznek. Nem fordulhatok el azoktól az elvektől sem, amelyek mindig is meghatározták a világhoz való viszonyulásomat. És nem térhetek ki a felelősség terhe alól sem, hisz a Kárpát-medencében sokasodó kapcsolataim tovább erősítik bennem a felismerést, hogy felelősséggel tartozunk egymásért a szűkebb és tágabb „családban“ egyaránt! Miközben nap mint nap bizonytalan és válságos jövőképpel riogatnak, én a nemzeti imádságunkból idézett versszakkal kívánok békés új esztendőt. Azzal az ősi himnuszunkkal, amelyet az adventi készülődésben legutóbb a szentegyházi székely gyermekkórus előadásában hallhattam, és amelynek felcsendülésekor, amióta csak

ismerem, mindig könny tolul a szemembe... Ezzel kérek védelmet 2009-re is Boldogasszony Anyánktól, mindannyiónkra, határon innen és túl: „Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk, Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: Magyarországról, édes hazánkról, Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!...“ Szeretettel: dr. Berényi Károly, a határon túli magyar ügyek tanácsnoka Hódmezővásárhely, 2009. január 1.

17

Sokan vagyunk itthon, a Felvidéken, akik kezdettől fogva figyelemmel kísérjük Szvorák Katalin művészi pályájának alakulását. Tesszük ezt azért is, mert tudjuk, hogy Kati közülünk való, a Losonc környéki Pincen cseperedett, Füleken érettségizett, onnan került át az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetemre, ahol magyarnyelv-könyvtáros szakon szerezte oklavelét. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg jövendő férjével, a kassai Repiszky Tamással, akinek anyai nagyszülei és szülei Fábry Zoltán legszorosabb baráti körébe tartoztak. Kati még egyetemista volt, amikor a Röpülj páva népdalversenyen feltűnt – akkor ismerte meg a Kárpát-haza magyarsága. Élete és művészi pályája egyre jobban kiteljesedik, nem okozott törést súlyos betegsége sem, melyet lélekben megerősödve vészelt át, hogy még jobban értse a világot, éneke gyógyíthassa a meghajszolt embereket és betegeket. A vele való beszélgetést az ITTHON már régen tervezi. Megvalósulására egy csupa fény januári napon került sor Pilisszentlászlón, a házaspár otthonában. M.Nagy László felvételei és ez az írás ezt a délelőttöt tárják olvasóink elé.

Isten hozott!

A Pilis, a magyarság szent hegye, már maga is vonzóvá tette az utazást. Mint tudjuk, itt dobog a világ szíve, a Dobogókő, s ez a tájegység nem csak tiszta levegőjével, erdeivel és völgyeivel hat, de azzal az erejével is, mellyel az ember ittjártakor találkozik. „Feltöldődik”, aki huzamosabb időt tölt el a Pilisben, nem hiába járt oda Kádár János is, aki ugyan nem hitt Isten létezésében, ám pártvezéri munkájához mégis itt gyűjtött energiát. - A Manréza épületében ma lelki gyakorlatokat tartanak a római katolikus egyház hívei. Szvorák Katalin és Repiszky Tamás ilyen környezetben él. Miután belépünk a kapun és felkapaszkodunk néhány terméskő lépcsőn, az egykori parasztház, melyet saját elképzeléseik szerint, hozzáépítéssel bővítettek, - szinte megszólal: Isten hozott-al köszönti a vendégeket.

A szülőföld

Gyönyörű környezetben laksz a családoddal együtt: tiszta levegőn, csendben, nyugalomban, mintha szigeten lennétek. Mi él benned itt a szülőföldedről? Pinc, ahol éltem nyitó éveit töltöttem, számomra ma is a korlátlan szabadságot jelenti, ahol zabolátlanul tehettem, amit elterveztem. Megtapasztaltam, milyen, amikor együtt él-

18

Szvorák Katalin:

Énekléskor isteni erőt kap az ember nek nemzedékek a családon belül, amikor mindenkinek – a legkisebbnek is - megvan a feladata, aki így hasznosnak érezheti magát. Pinc a biztonságot is adta: nem élt bennem semmiféle félelem, szabadon mozoghattam, olyannyira, hogy egyszer anyukám szedett le az oláhcigányok szekeréről, akik régi holmikat gyűjtöttek a faluban. Élmény volt a nagyapám hintaján kocsikázni és minden szabadidőmet megosztani a barátnőmmel. Óvodába nem jártam ugyan, de megjelentem ott az alkalmas időben és kis tarisznyámból elővettem az ennivalómat, hogy azt együtt költhessem el a gyerekekkel. Innen kerültél Fülekre, amikor iskolaköteles lettél. Nem csak az iskola miatt költöztünk Fülekre, hanem azért is, mert a sógorom ott kezdett el építkezni. Akkor jött az elhatározás – építsünk együtt házat. Abba az emeletes házba kerültek apai nagyszüleim is. Mi azonban minden hét végét ezután is Pincen töltöttünk. Apai ágon juhászok voltak a felmenőim, anyai ágon földművelők. Apám mindig arról mesélt, hogy mit jelentett neki a természet, miféle szabadságot... Aztán őt is gúzsba kötötte az élet: mint elsőgenerációs értelmiségi - építészmérnök lett. Az állatok és a természet iránti szeretet mindig megvolt benne, mindig erre vágyott.

Milyen környezetben éltél a Fülek és Pilisszentlászló közötti időben? Budapesten töltöttem egyetemi éveimet. A fővárosi környezet erre nagyon megfelelt, mert színházba, hangversenyekre járhattam. És hát ott ismertem meg Tamást, a jövendő férjemet, akivel ugyanabban a kollégiumban laktunk – számunkra ezek paradicsomi állapotok voltak. 1981 után, amikor megnyertem a Röpülj páva népdalversenyt én is elkezdtem a szerepléseket. Azután megszületett első gyermekünk, Ádám 1988-ban, akkor vetődött fel, hogy nem mindegy, milyen környezetet teremtünk a családunknak. Eszterrel, második gyermekünkkel voltam éppen áldott álapotban, amikor megszületett a döntés: Pilisszentlászlóra költözünk. Az elhatározás helyességét azóta folyamatosan igazolja az idő. Az egyre sűrűbb szereplések után mindig nagyon jó volt Pilisszentlászlóra hazaérkezni! Akkoriban rengeteget jártunk koncertezni – a többesszámot azért használom, mert Tamás mindenhová elkísért – és amikor végre hazaértünk az utazásokból, a kimerítő rohanásokból, mindig megállapítottuk, hogy itt nyugalomra lelünk. A Pilis varázslatos hely, nem véletlenül telepedtek meg itt a pálosok, a magyar alapítású szerzetes rend tagjai. Érezzük a környezet megnyugvást

teremtő erejét. Ha megérkezünk egy-egy nyaralásból, itt pihenjük ki a nyaralás fáradalmait és mindig feltesszük a kérdést: miért járunk nyaralni? Rádöbbentünk, hogy azért kell időnként megválnunk ettől a csodálatos élőhelytől, hogy tudjunk neki örülni, hogy értékelni tudjuk... Hogyan történik a szereplésekre való felkészülésed? Mennyit énekelsz Pilisszentlászón? /Nevet/ Ha nincs itthon senki, akkor szoktam énekelni... Nálam a gyakorlás, a felkészülés sokszor fejben történik meg. Nem kell ahhoz megszólalnom... sőt, a hangversenyek előtt is elég végiggondolnom, hogy mit akarok... Mindig az adott pillanat szüli meg, hogy mit tudok magamból kihozni... Persze ez oda-vissza érvényes, tehát azon is múlik, hogyan jelez vissza a közönség? Nekem mindenekelőtt lelkileg kell felkészülnöm, hogy a legtöbbet nyújthassam. Főleg a templomi koncerteken érzem, hogy isteni erőt kap az ember, amikor megszólal. Sokszor úgy érzem, nem leszek képes egy szál hanggal végigbírni a koncertet, és mégis sikerül, mert valami működik, az ember erőt kap felülről. Ha a hangszálaim nem teljesen épek, akkor is sikerül, mert sikerülnie kell. Ez egy fantasztikus kegyelmi állapot. Most pedig essen szó készülő lemezeidről. Van egy egyházi lemez sorozatom, melynek harmadik részét most fogom felvenni, február közepén. Az első rész az Éneklő egyház címet kapta. Ugyanilyen című a római katolikus népénektárunk – először abból válogattam – adventtől pünkösdig, jeles napok énekeit; az 2007-ben jelent meg. Tavaly tavasszal készült el a Mondj, szívem dalt – a Szűz Mária énekek és a magyar szentek album. Most következik a Nap megszentelése – reggeli, déli és esti imádságok és mindazok a népénekek, amelyek kimaradtak. Erre Szájer József, a Fidesz eus parlamenti képviselője kért meg. Becsülöm, hogy egy politikus fontosnak érzi, emeljük ki a templom keretei közül ezeket az énekeket, mert ezek nem csak nemzeti értékek, hanem az egyetemes kultúrának fontos részei. Utólag derült ki – és ez számomra is újdonság volt, - hogy népénektáraink nemzetközi viszonylatban szinte a leggazdagabbak, s ezek közül csak keveset énekelünk a templomokban! Pedig e régi műveket újból be kell vinnünk a köztudatba, újból használnunk kell őket. Éneklés közben jöttem rá, hogy ezek a szövegek annyira rólunk szólnak és annyira maiak, hogy élnünk kell velük, bár már többszáz évesek! Van, amelyik középkori gregorián ének, van, amelyik későbbi, de valamennyi legbensőbb énünket érinti meg,

ITTHON

valamennyi nagyon fontos mindennapjaink elviseléséhez. Mi határozza meg, mi kerül fel a lemezre? Ennél a válogatásnál könnyű dolgom volt, mert csak fel kellett lapoznom ezt a vaskos kis népénektárt, én határoztam meg, mi az, amit fontosnak tartok. És a készülő másik album esetében? Megjelent tavaly a Dúdolós lemezem, amely az agyvérzéses betegek gyógyítására szolgál, mert kiderült, hogy az orvosok és logopédusok már korábban is használták az énekhangomat és megdöbbentő eredményeket értek el azoknál is, akik nagyon rosszul beszéltek az agyvérzés következtében. Énekelni viszont megtanulnak, mert másutt van a beszéd- és másutt a zene központja az agyban. Nagyon szép felkérés volt, hogy ilyen albumot készítsek. Közismert népdalokat emeltem be az albumba, melyeket még az iskolában tanultak a betegek. A felismerés, hogy ők ezeket ismerik, az agyat erősen, pozitívan sokkolja, mert előjönnek a múlt emlékei. Ezért tud segíteni gyógyulásukban ez a „módszer”. Az orvosok és logopédusok elmondták, hogy népmesékkel és népdalokkal jól tudnak gyógyítani. És így merült fel a tavaly megjelent album után, hogy állítsak össze hasonlót a gyerekek számára is, mert már ezt az elsőt is használják a személyiségzavarokkal küszködő gyerekek kezelésénél. Sajnos, felbolydult a világ, a gyerekekre egyre kevesebb figyelem jut, nem kapják meg a szükséges szeretetet, és ebből is adódnak nehézségeik. Leültetik őket a TV elé, aminél rombolóbb hatást el sem tudok képzelni. Már a ritmusuknál fogva is megfogják ezek a többszázéves énekek a gyerekeket. A gyerek koncertjeimen a legkisebb is odafigyel, mert a génjeiben hordozza az elhangzottakat. Nem véletlenül mondta Kodály Zoltán, hogy a zenei nevelés már az anya méhében kezdődik. Ezt tapasztalom én is. Volt olyan visszajelzés, egy kismama mondta nekem, hogy autózás közben hallgatta a lemezemet és a magzat olyannyira kezdett rúgkapálni, hogy ki kellett kapcsolnia a lejátszót. Amikor a gyermeke megszületett, az anyuka újból felrakta a lemezt, s a kicsi ismerősként élte meg a hangzást... Ez döbbenetes! Fellegi Ádám is csinált ilyet kismamákkal – koncertekre hívta a kismamákat, majd miután a gyerekek megszülettek, a már hallott dallamokra ismerősként reagáltak a kicsik. Le lehetett mérni, meg lehetett figyelni, hogy az apróságok tudják, miről van szó. Engem a lélektan mindig érdekelt. A családban volt egy beteg unokatastvérem, foglalkoztatott mitől sérül az emberi psziché. Az meg jó dolog, hogy a dalokon keresztül

én is tudok gyógyítani. Magamat is gyógyítottam! Egy időben például dadogtam, amikor a szlovák nyelvet kellett tanulnom, mert a kisebbségi lét megviselte az érzékenységemet. Az éneklés rajtam is segített. A családodban akadtak jó hangú, szépen daloló emberek? A családunkban mindenki énekelt, de ez egy falusi közösségben természetes volt. A mindennapjainkat egykor sokkal jobban átszőtte az éneklés. Ha összejöttek az emberek, daloltak. A nagyapámnak is , az édesanyámnak is szép volt a hangja. A nagyapám szívesen nótázott, közben gyakran könnyekre fakadt és mondogatta: nótázz te is, kisanyám, mert nagyon szép az. Persze, elfogadta, hogy én a népdal mellett döntöttem. Az én alkatomhoz az jobban illik, mert letisztultabb forma, nincs benne annyi mesterkéltség. Gyakran énekelsz templomban? Igen, de az ember bárhol meg tudja teremteni a megfelelő milliőt. Például az egyházi énekek templomi bemutatója után volt egy emlékezetes hangversenyem a Petőfi Irodalmi Múzeumban tavaly tavasszal. Az emberek azt mondták, hogy szinte jelen volt az Isten abban az egy órában... Említetted már, van két gyermeketek. Ádám huszonegyéves, Eszter tizennyolc. Mindketten tanulnak még, Ádám export menedzseri szakon folytatja tanulmányait Ausztriában, angol nyelven – beszél még németül, franciául és spanyolul. Mindkét gyerek hegymászó, de a zene az ő életükben is fontos. Eszter fuvolázik, Ádám ütős hangszereken tanul, de belekóstolt a gitározásba és a hegedülésbe is. Szabadidejében zenét szerez. A testvéreid? A két testvérem Füleken él. A szüleim sajnos, már nem élnek, fiatal volt még az édesanyám meg az édesapám is, amikor elvesztettem őket. Most lesz öt éve, hogy meghaltak, egymás után mentek el... Ezért mostanában nehéz hazamenni... Tamásnak, a férjemnek még él az édesanyja, a napokban volt hetvenhat éves Kassán. Feljegyzed a fellépéseid és lemezeid számát? Kb. háromezer fellépést tartok nyilván, de nem számolom már. Évente nagyjából hetven-nyolcvan van, de volt, amikor száztízszer léptem közönség elé. Ha nem annyira zsúfolt a programom, többet tudok kiadni magamból. Számomra minden egyes fellépés ünnep. Újabb egyházi albumom lesz a huszonötödik a sorban, huszonhárom év alatt – 1986-ban jelent meg az első, a Dalvándorlás – szinte minden esztendőben elkészül egy lemezem. Ez azért alakulhatott

19

ki, mert én nem voltam sohasem felkapott énekes, nem voltak menedzsereim. Talán belső szükséglet volt, hogy valamit magam előtt is felmutassak. A jövőm szempontjából is kellettek a lemezek. Kívülről úgy tetszik, hogy a pályád zökkenőmentes, egyenletesen ívelő.

A Röpülj páva után azt hittem, jönnek a felkérések, minden magától megy majd, pedig akkoriban sokkal könnyebb volt a művészek élete, mint most, amikor minden elüzletiesedett. Pénzben mérik, ki mennyit ér, kibe mennyit érdemes fektetni... Mindenesetre jó dolog, hogy az ember adhat. Tavasszal például a Va-

Ezen az asztalon Petőfi Sándor is írt. Lent: Szvorák Katalin és a férje, Repiszky Tamás. M. Nagy László felvételei.

20

kok Intézetébe megyek énekelni. A Dúdolós lemez sem üzleti vállalkozás. Olcsó, hogy minél több emberhez jusson el, de ingyen is letölthető a honlapomról (www.szvorakkatalin. hu) Jó érzés, hogy segíthetek, hogy van erőm meg egészségem, hogy tudok adni... Batta György

Bodosi György Egy szép Helénáért Jóllehet magam is már korosnak tartom magamat ahhoz, hogy oly messze lakó Hölgyeknél viziteljek és kiváncsian nézegessem bájaikat, naponta kimegyek s járom a dombokat. Mustrálom a szép öreg pincéket. - Ennek jó még a lábazata. Igaz, hogy oldala szétrepedt, s az alfelén már csak szánakozni lehet. Rendbe tennélek – mondom egy másiknak. S bele bámulok a szokatlan helyen szétnyílt falhasadékán. - Vinném haza tőled legalább ezeket a szép napkapukat. És ha lehetne belsejedből azt a gyönyörű falkivágást is. Milyen rozzant ez a Hölgyike! Milyen öreg, és mégis vannak sokatigérő bájai. És karcsú csípője. Nézd az élteset, hogy tudja – még mindig – könyökével a hegyoldalnak dönteni magát. - Tíz évvel ezelőtt jöttél volna ki ide. Vagy még régebben. Szépet választani, legalkamasabb idő ehhez a múlt század eleje volt. Ki tehet arról, hogy az ükapa nem ezen a tájon élt! - A kutyafáját! Ha nem tudsz bejutni egyikbe se igazán, hatolj be mindegyikbe. Hogyan? Együtt veletek? .Meg kell beszélni előbb a dolgot. Akár azt a másik Nőért vívott ütközetet. Kezdjük a hadak felvonulásán. Aztán tartsunk közös áldozatot. Nem. Azt majd inkább odakinn. Bor nincs idehaza igazán jó. Menjünk már! Kezdődjék el az ostrom. A téli nap nem tudja felszívni a ködöt, de mi – ha összefogunk, legalábbis kifele biztosan odatalálunk. Aztán haza hogyan? Akad valaki, tán egy vak énekes, aki majd megénekli imbolygó s dicső árnyaink hogyjártát.

Lovatlan szekerek Lovatlan szekerek gördültek ki tárva felejtett kapukon. Üresen. Égre döfött rudakkal. Birtokba akarják venni a Völgyet. Mögöttük jönnek nyihogva a párbafogott lovak. Hajtók nélkül. Egymásra néznek, aztán tovaügetnek. Ellenkező irányba. Valahova. Kimért mozdulatokkal ballagva, nagysoká előkerül a Kocsis. Az egyetlen. Feketébe öltözve, mintha gyászkocsi bakjára kéne ülnie.. Sehová nem megy. Letelepszik a ház előtti lócára. Hallgat. Együtt a melléje ült Csönddel.

Ez történt

Széttörte botját Pásztor. Elhajította kürtjét Kanász. Meggörbítette fogóit Kovács. Rongyokra szaggatta zsákjait Molnár. A semmit ütlegeli Csapó. Magát töri kerékbe Bognár. Képzeletbeli kazal tetején vet bukfencet Lurkó. Kocsmaasztal tetején kántálja énekét Kántor. Üres templomban feszíti magát keresztre Pap. Házanként, portánként karóba húztak egy-egy parasztot. Honap kitűztik a határba, ijesztőnek, a többit. Rettenjetek el kalandozók, vándorok, kirándulók! Ide ne gyertek utazók, idegenek! Lég törvénytelen útjain át cikáznak ideges madarak. Doktor kapkodva csomagol, halálba hívják. Vele tart Tanító, Postáskiasszony, Boltos és Koldus. Lopakodó szellemek. Fellángolt erdők jajszava sistereg. Föld alá apasztott vizek sikolya elhalkul. Nevük kiáltozzák tarhegyek. Távolból felelnek rá átokszavak. Végszavak végszavakra. Fenekén-torkán gázokat, gőzöket okádó Szörny érkezett. Otthon érzi magát a már minden tisztaságát és értelmét levedlett tájon. Szörnyölből kilép Pufajkás. Vizelni. Ott végzi, ahol ráért. El sem takarja bikaszemérmét. Bodosi György (balról) felvidéki ismerőseivel

ITTHON

21

És még egy fénykép (Utóirat) Alig indultunk vissza Pilisszentlászlóról, Szvorák Katalinéktól, az autóban fényképészünk, M. Nagy László megjegyezte: neki már azért az egy felvételért is érdemes volt kiruccannia, melyet Kati férjéről, Repiszky Tamásról készített egy óvatlan pillanatban, s melyet most – hála a szerkesztés kiszámítatlanságának – mégis közölni tudunk, méghozzá féloldalon. Tamás a ház olyan szobájában található éppen, amely a hozzáépítés révén vált a lakás részévé, s amely, akárcsak a többi helység, tele van könyvekkel és olyan tárgyakkal, melyeknek mindegyikéhez történet fűződik. Ilyen például az a „lenyílós” alkalmi asztalka, melyen Petőfi Sándor is írt még. A bútordarab

22

Repiszky Tamás felmenőinek hagyatékából került a pilisszentlászlói házba és tökéletesen beleilleszkedik új környezetébe. Minthogy azon a januári délelőttön a borús idők után már a közelgő tavasz fényei villantak meg – hála fotósunk istenadta tehetségének és különös látással megáldott szemének – glóriaszerűség került Repiszky Tamás fejére. Ez a kép önállóan is csodálni való lenne, hát még abban a környezetben amelyben azt hallottuk Szvorák Katalintól, hogy éneklései során mintha Isten is ott lenne a termekben... És mivel maradt egy kis terünk szövegre is, itt írjuk le, hogy Pilisszentlászlót kb. ezer-ezerszáz fő lakja, zöméban szlovákok, akik a törökvész után klerültek ide Árva megyéből, mert a település elnéptelenedett. Napjainkban szép számmal élnek itt új „telepesek”, mint amilyenek Szvorákék

is, mivel a falut felfedezték a városiak, főként a budapestiek. Ezért telket vagy régi parasztházat ma már csak nagyon-nagyon drágán lehet ott venni. (A házaspár tizennyolcadik esztendeje él pilisi környezetében, a jó levegőn, nyugalomban, csendben.) És közzétesszük azt is, hogy Szvorák Katalin a szentendrei zeneiskolában tanít – ez a városka pár kilométerre van Pilisszentlászlóról – és nagyon fontosnak tartja pedagógusi ténykedését. Sok a tehetséges, fogékony gyerek, tanítványai rendre boldogulnak az életben és – mondanunk sem kell – lelkileg is gyarapodnak az éneklés és zenélés következtében. „Büszke vagyok rájuk!” – vallotta meg Szvorák Katalin. Fotó: M.Nagy László /b/

Mihályi Molnár László Betiltott emlékezet

az ősök sírján lecsiszolt kövek s valami más nyelvű üzenet hogy erre jártak a lélekgyilkosok de a levésett szavak ezek a mélybe taszított hangok visszatérnek és felidézik a vádat az elnémított édesanyákat mert eldobhatták taposták sárba juttatták ebek harmincadjára mégis visszajárnak mint a kísértet mint temetetlen holtak lelke és árnya mint levágott kézbe és lábba a fájdalom

Szülőföld-szerelem hova jár a madár hova tér hova száll melegebb nyarakon hidegebb teleken miféle hatalom micsoda szerelem űzi át havason röptető szeleken hova jár hova tér amíg él hova ér ahová hazavár a madár hazaszáll

Szellemidézés 84 (Duray Miklósnak) magad vagy bezárva ajtó és az ablak a fénysávban por sem úszik el érzed valaki figyel valaki hallgat feljegyzik azt is mit teszel és nem tudhatod meg mennyit érsz

Ringató

Misinek, Mátyásnak és Ágostonnak hunynak a fények csend ül a tájra tűnik a színek szép muzsikája suttog az alkony lenge varázsa s hullik a mélybe tűzpalotája feljön a Hold az ég peremére sok kicsi csillag gyűlik köréje szunnyad a gyermek hívja az álom

Pásztorát keresi a nyáj egymást csapkodva átkozódva hálóban vergődünk árva mostohán magunkba zárva az eredendő kínt várva a világ majd ránk tekint

megtépve alázva fájón kapaszkodunk az ideghálón otthonunk kifosztott hazánk ismeretlen idegen szavakra rezdül már a szánk idegen neveket öltenének ránk feledjük azt is ahol születtünk hogy ne tiszteljük többé jó anyánk mert így akarja rendelt mostohánk

ha kilépsz falba ütközöl

ITTHON

23

Anyanyelvi Napok Galántán „Nyelvében él a nemzet” – írta le Széchenyi István e nagy igazságot. S fokozottan érvényes ez a nemzetiségre, amelynek nyelvét számtalan körülmény, nyílt vagy burkolt veszély, támadás fenyegeti. Védenünk, ápolnunk kell tehát anyanyelvünket, annak szeretetére, fel nem adására kell nevelnünk gyermekeinket, tanulóinkat, hogy aztán majd felnőve és szülővé válva utódaikban se tagadják meg anyanyelvüket. Mindennapi feladatunk, kötelességünk ez. E gondolatok jegyében szervezte meg a Csemadok Galántai Területi Választmánya először 1986-ban az Anyanyelvi Napokat. 2008. december 1-16. között immár a 23. ilyen rendezvényünk zajlott nagy érdeklődés mellett és változatos programmal. A nyitányt a mesemondó fesztivál jelentette, amikor az alsó tagozatos tanulók a galántai magyar nyelvű óvodába látogattak műsorukkal iskolájuk vélhető jövőbeni kis elsőseihez, hogy kölcsönösen megismerkedjenek egymással. December 3-án a Zsigárdi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola szervezésében

24

anyanyelvi vetélkedő zajlott a Vágsellyei Járás iskoláinak tanulói részére a helyi Kulturális-Közösségi és Tájékoztató Központban, és ugyancsak itt másnap mesemondó fesztiválnak örülhettek az iskola tanulói. December 8-án a Mikulás látogatott el Galántára, hogy kiossza ajándékait az arra váró mintegy 130 gyereknek, akiket aztán gazdag kultúrműsor szórakoztatott az őket elkísérő szüleikkel együtt. Másnap, december 9-én került sor a szintén hagyományos versmondó fesztiválra a Galántai és a Vágsellyei járás iskoláinak felső tagozatos tanulói számára két kategóriában. Az 5-6. osztályosok közül Szabó Rebecca (Felsőszeli) vitte el a pálmát, Perina Vivien (Nádszeg) a 2., Marafkó Tamás (Zsigárd) pedig a 3. lett. A 7-9. osztály tanulói közül Žiaček Noémi (Zsigárd) bizonyult a legjobbnak, Szabó Anna (Galánta) és Renczés Dóra (Felsőszeli) megosztva a 2. helyen végeztek, Renczés Viktória (Deáki) pedig a 3. lett. 2008. december 12-én „Az anyanyelvi oktatás jelentősége – múltja, jelene, jövője”

címen nemzetközi szemináriumot tartottunk a megmaradásunk szempontjából nagyon időszerű kérdésről a Pázmány Péter Alapítvány Székházában Galántán neves hazai, vajdasági és magyarországi szakemberek részvételével. Elsőként Bíró Ágnes parlamenti képviselőt, az MKP kulturális alelnökét hallgathatták meg, aki arról beszélt, hogy hol tartunk ma, milyen veszélyek fenyegetik anyanyelvű oktatásunkat. 2008-ban az államvezetés szintjén frontális támadás indult ellenünk, melynek célja anyanyelvünk és nemzeti identitásunk meggyengítése. Szólt a készülő nyelvtörvény ránk váró negatív következményeiről. Problémáinkat összefogással, kiállással saját magunknak kell megoldanunk, nem várhatjuk azt az EU-tól. Nem szabad feladnunk magunkat! Számunkra a megnyugtató az oktatási és kulturális autonómia lenne. Őt követően Petőcz Kálmán, a Fórum Intézet munkatársa beszélt a kisebbségi oktatás nemzetközi összefüggéseiről. Ismertette az ENSZ ide vonatkozó utasításait és

ajánlásait, melyek szerint a kisebbségeknek joguk van az anyanyelvükön való tanulásra, sőt beleszólniuk a törvényhozásba. Arra is utalt, hogy a kisebbségekkel szemben gyakran nem nyilvánul meg a többségi nemzet részéről elvárható tolerancia, de azt sem hallgatta el, hogy sokszor mi sem élünk a törvény által biztosított jogainkkal (pl. anyanyelvünk használata szóban és írásban a hivatalokkal). A következő előadó Papp Árpád, a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöki tanácsadója volt Szabadkáról, aki bevezetőjében hangsúlyozta az anyanyelvű oktatás szerepét az ember életében. Sok esetben ők is olyan problémákkal küzdenek, mint mi. Náluk is csökkent az anyanyelvükön tanuló magyar diákok száma, amihez nemcsak a kilencvenes években dúlt véres háború okozta kivándorlás járult hozzá, hanem nagy mértékben felgyorsította az asszimilációt a kétnyelvű oktatás, a kétnyelvű iskola. A kisebb településeken egyre nehezebb a kisiskolák fenntartása anyagi okokból is. Szólt róla, hogy az iskoláikat Magyarországon végzett fiatalok nagy része nem tér vissza szülőföldjére. Náluk is gyakran előfordul, hogy az ott élő magyarok és más nemzetiségi kisebbségek nem élnek még a törvény biztosította jogaikkal és lehetőségeikkel sem – félelemből vagy túlzott udvariasságból.

ITTHON

Szigeti László parlamenti képviselő, az MKP oktatásügyi alelnöke előadása elején feltette a kérdést, hogy mennyire tudatosítjuk az anyanyelvű oktatás fontosságát. Annak van múltja, jelene, de vajon van-e jövője? Van, mert a felmérések alapján fokozódott iránta az igény a szlovákiai magyar szülők részéről, s ez bizakodóvá kell hogy tegyen bennünket. A legnagyobb problémát az okozza, hogy kevés gyerek születik, tehát nincs elég utánpótlás. Foglalkozott az év tavaszán elfogadott iskolatörvénnyel is, amely elhamarkodott törvény, de nem megy az anyanyelv oktatásának a rovására, amint azt a törvény előkészítői tervezték. Rámutatott, hogy a beiratkozási programot át kell értékelni: a szülővel nem a gyermeke iskolába íratása előtti utolsó hónapokban kellene felvenni a kapcsolatot, hanem már a gyermek megszületésekor meg kellene szólítani. Tudatosítani kellene minden magyar szülővel, hogy a magyar gyerek magyar iskolába való. Fontosnak tartja a pedagógusképzés átszervezését. A társadalom által nyújtandó motivációval el kell érni, hogy a pedagógusi pálya vonzóvá, megbecsültté váljék a legtehetségesebb fiatalok számára, hogy az iskolák oktatási színvonala emelkedhessen.

Utolsóként Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának elnöke szólt a jelenlévőkhöz. Ismertette a Társaság megalakulásának körülményeit – 1970-ben jött létre, annak küldetését, célját, múltját, jelenét. Utalt rá, hogy olyan kimagasló személyiségek voltak az elnökei, mint Lőrincze Lajos, Bárczi Géza, Illyés Gyula, Czine Mihály. Több száz hasznos rendezvény fűződik a nevéhez – most is évi 15-20-at szervez, ill. szervezésében vesz részt, támogatva az anyaország határain kívül élő sok millió magyar megmaradása feltételeinek a megteremtéséét. Hangsúlyozta, hogy erre mennyire szükség van. Bajban vagyunk, hiszen a magyarság által lakott területen minden országban veszélyesen megfogyatkozott a számunk, s a húsz évvel ezelőtt táplált remények egyre inkább szertefoszlóbbakká válnak. A visszaesést meg kell állítanunk, meg kell fordítanunk, és itt nagy felelősség és bátor kiállás hárul politikusainkra is. A szeminárium résztvevői megelégedéssel nyilatkoztak a rendezvényről. A 23. Anyanyelvi Napok december 16-án, Kodály Zoltán születésének napján a Mester emlékművének és emléktábláinak a megkoszorúzásával ért véget városunkban. Sipos Béla

25

A Nap és a világegyetem élő természetű!

Találkozások Grandpierre Attila csillagásszal II. Lassanként a köztudatba kerül, hogy a magyarság őstörténete a földi kultúrálódás bölcsőjéig nyúlik vissza. A magyar nyelvről már bebizonyosodott – jeles külföldi szakemberek is így vélekednek -, hogy talán az emberiség ősnyelvének tekinthető a miénk! Napról-napra újabb és újabb vizsgálódások igazolják a feltevés helyességét. Mi, magyarok ott voltunk a földünkről és a világról kialakult ismeretek megfogalmazásánál, és ott

26

vagyunk ma is. Ennek egyik bizonyítéka az ötvenhét éves Grandpierre Attila munkássága. Ez a férfiú, a Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Kutató Intézetének tudományos főmunkatársa a bioasztrológia – csillagélettan – egyik legkiválóbb szakembere világviszonylatban is. Grandpierre Attila nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Nap és a világegyetem élő természetű! Magyarán: a Nap nemcsak egy gázgömb, hanem egy

élő, önmagát is szabályozó csillag, amely időről-időre hatalmas változásokat idéz elő bolygónk életében. Folytassuk hát az előző számunkban megkezdett beszélgetést, amely forradalmian új ismeretekkel gazdagíthatja olvasóinkat is. Olyan szemlélettel, amellyel az iskolákban nem találkozhattunk, s a gyerekeink, unokáink is csak szakfolyóiratokból vagy Grandpierre Attila könyveiből szerezhetnek róla tudomást... Az előző számunkban szó esett a bioasztrológia nevű új kutatási területről, melyet az Amerikai Ürhajózási Hivatal (NASA) csak 1996-ban fogadott el önálló tudományként. Ekkor kezdtek a kutatók komolyan foglalkozni a lehetőséggel, hogy a földi élet a kozmoszból jött. Bolygónkon az élet kialakulásának és mindennemű létezésének egyik legfgontosabb feltétele a víz. A NASA tudósainak új elmélete szerint elképzelhető, hogy a földi óceánokban levő víz jó része a világűrből, fagyott meteoritok formájában érkezett. Ez a tény azért fontos, mert kutatók elkezdték vizsgálni a víz információfelvevő és – hordozó tulajdonságait. Ráadásul, mint tudjuk, az ember szervezetének 7O százaléka vízből áll, illetve az általunk ismert élet minden fajtája sejtekből épül fel, és ezeknek a sejtszerveződéseknek a lételemük a víz. És a légkör? A Földnek a légkör megtartásához viszonylag nagy tömeggel kell rendelkeznie. Az atmoszféra azonban annyira nincs kémiai egyensúlyban, hogy azt az oxigéntermelő baktériumok és növények tartják fenn. És ez nagyon kényes egyensúly. Ha kicsit több oxigén lenne, meggyulladnának az erdők, ha kicsit kevesebb, akkor nem élnének meg az állatok és az emberek. Légkörünk fenntartói elsősorban a planktonok és baktériumok milliárdjai. Ők alakítják ki Földünk elsődleges bioszféráját. A baktériumok globális összeségének anyagcseréje határozza meg a lágkör összetételét. Ezért, ha a baktériumok leállnának, akkor a Föld légköre egyes

becslések szerint rendkívül rövid időn belül összeomlana. Azért is döbbenetes ez az adat, mert az egysejtűekről már fizikai szaklapokban is megjelennek olyan cikkek, hogy a baktériumok képesek tanulni, képesek problémákat felismerni és megoldani, s ezt eddig az ember csak magára tartotta jellemzőnek. Egysejtűek, mint kollektív tudat? Ha ők ilyenek és egy hatalmas kolóniát alkotnak, ahol összeadódik ez a tudás, akkor ők képesek úgy formálni a kozmikus környezetet, mint egy értelmes lény. Ez hatalmas információ mennyiséget feltételez. Az élet kialakulásához pedig nagyon fontos a megfelelő információáramlás. Gondoljunk bele, hogy az élőlények mennyire komoly információ-tartalommal rendelkeznek az őket körülvevő világról. A kívülről érkező folyamatos információáramlást pedig fel kell fogniuk, megérteniük és elraktározniuk, hiszen eme képességek hiányában nem tudnának megfelelően működni. Az élet egy folyamatos mozgás. Az évszakok, a nappalok és éjszakák váltakozása. A földkéreg alatt zajló mozgások, a lemeztektonika, a hegységképződés mind elengedhetetlen feltételei annak, hogy az élet fenn tudjon maradni. Hiszen ezek a mozgások biztosítják azt, hogy az élet ne dermedjen meg, hogy változatos, sokszínű legyen. Ezek a mozgások pedig nemcsak anyagot és energiát, hanem információtartalmat is hordoznak. Tehát itt is kényes a határ, mert a változékonyságnak elég nagyfokúnak kell lennie a megfelelő információáramláshoz, de szélsőséges határokat nem vehet fel. Ez az alapja annak, hogy az évmilliók alatt a földi élet egyre komplexebbé vált. Például egyetlen emberi DNS-molekula információtartalma ezer darab ezeroldalas könyvének felel meg. Az információ felhalmozódása pedig azt jelenti, hogy erre több és bonyolultabb feladatot oldott meg az élet, és egyre nehezebbekkel is képes megbirkózni. Ezzel a területtel a komplexitás tudománya foglalkozik, ami ma még nem kap megfelelő figyelmet, mert meghaladja a jelenlegi tudományos gondolkodás kereteit. A jövő szempontjából ugyanakkor nagyon ígéretes tudományág, magam alapító tagja vagyok egy komplexitás-kutató intézetnek, amely a West-Bengali Egyetem keretein belül kezdi meg hamarosan a működését. A klímaváltozás legveszélyesebb forrása eszerint a biológiai egyensúly megbomlása lehet?

ITTHON

A nagy kihalások közül az utolsó, a dinoszauruszok kipusztulása került be legjobban a köztudatba. De a mai kutatások bebizonyították, hogy nemcsak egy kipusztulás volt, hanem legalább öt. Ebből a legnagyobb a perm időszakban történt, ami a földi fajok 95 százalékos eltűnését hozta magával. Ez azt jelenti, hogy az élet egyfajta határállapotban van, hiszen már ötször majdnem elpusztult. Azonban az is lehet, hogy az élet sokszínűsége folytán mindig szükséges a megújulás. Elképzelhető, hogy egy létforma megreked, fejlődése leáll, ekkor szükséges az élet felfrissítése ahhoz, hogy tovább terjedhessen. Itt van például az ember. Az ember egyre kevésbé használja ki agyának képességeit, egyes becslések szerint egy százaléknál is kevesebbet. Az emberi tudat az olvasás során körülbelül 20-30 jelet képes felfogni másodpercenként. Azonban ugyanekkor az érzékszerveinken keresztül több millió információ jut be szervezetünkbe, és ráadásul ezeket tudnunk kell értelmezni, felismerni azért, hogy mi mire jó a szervezetünknek. Ezt végzik el a sejtek. Egy kifejlett emberi szervezet körülbelül hatvanezermilliárd sejtből áll. Minden egyes sejtben másodpercenként több millió kémiai reakció zajlik le. Ezeknek az a természetük, hogy mindig célba találnak, mert ha nem találnának célba, akkor a

szervezet nem tudna működni. Tehát, ha elképzeljük az emberek által annyira lenézett apró sejtecskét, mert „mi egy sejt az emberhez képest”, akkor azt látjuk, hogy ez a sejt a tökéletesség szélső határát súrolja, hiszen mindig pontosan cselekszik. Ennek az egy sejtnek a másodpecenkénti, potos, többmilliószoros teljesítményét meg kell szorozni hatvanezermilliárddal, aminek az eredménye a tíz a huszonegyediken mennyiségű információ pontos célba juttatása másodpercenként. Szemben az emberi tudattal, ami tíz a másodikon mennyiségű információt használ. Ijesztő, de az adatok szerint az évmilliókon át növekvő agytérfogat fejlődési iránya az utóbbi tízezer évben megfordult, agyunk zsugorodni kezdett. Lehet, hogy az ember rálépett a kihalás felé vezető útra? Ráadásul a korábbi nagy kipusztulások oka a legújabb tudományos eredmények szerint nem aszteroida volt, hanem a légköri üvegházhatás okozta felmelegedés. Ez az eredmény annak a fényében igazán érdekes, hogy jelenleg is zajlik egy nagyfokú fajkihalás, közvetlenül az embernek köszönhetően, hiszen már elpusztítottuk a fajok egyharmadát. Ráadásul szintén az embernek köszönhetően az üvegház-hatással járó felmelegedés is egyre drámaibb mértékben tapasztalható. Érdemes elgondolkozni azon, hogy ez mit jelenthet!

(Antennae galaxies)

27

Egy ősi magyar falu kurtaszoknyás kultúrája 60 éves a Csemadok –Bény A Garam alsó folyásának jobbpartján fekvő, közel másfélezres lélekszámmal rendelkező Bény község már az ókorban lakott volt, melyről az ásatások során itt előkerült pénzérmék, edények is tanúskodnak. A falut körülölelő egyedi avar sáncok, a területet a Kárpát-medence páratlan értékű emlékhelyévé emelik. A zömében magyarok által lakott település azonban nemcsak a régebbi korok jegyeit őrzi, de a magyarság megtelepedésének különböző szakaszairól is vall. Egyes feljegyzések alapján Bény község határában ütötték lovaggá 998-ban I.István királyt. A falut a Hunt nemzetségbeli lovagnak, Bynnek adományozták, melyből a község mai neve is ered. A 12. században épült temploma és rotundája a mai napig szemet gyönyörködtető látvány, melyet nemcsak a hazai , de a külföldi turisták is szívesen látogatnak,még a messzi Japánból is. A helyi Csemadok története visszanyúlik egészen az ötvenes évek legelejére, amikor is lelkes magyar emberek jóvoltából itt is megalakult a szervezet. Szinte a kezdetektől fogva ápolták és őrizték, s a mindennapokban megélték azt a gazdag hagyományt, melyet a páratlan szépségű kurtaszoknyás népviselet koronázott meg. A világon egyedülálló népviselet a legenda szerint a törökök itt tartózkodása idején alakult ki, amikor is a török basa utasítására le kellett a szoknya aljából vágni egy araszt, hogy néha kivillanjon a fehérnép térde. A szemérmes asszonyok ezt ugyan eléggé foghúzósan, de teljesítették. A szoknya alját ugyan lekurtították, viszont a derékrészt ugyanilyen megfontolásból levitték a csípőre, s így a basa parancsa is teljesítve lett, de szemérmetesnek is megmaradtak. A viselet érdekessége, hogy a szoknya részt nem derékon hordják, hanem a csípőn, melyet egy pruszlikra erősített, hurkaszerű öv tart. Az alsószoknyák száma valamikor attól függött, ki milyen gazdag volt. Voltak akik 10-12 alsószoknyát is hordtak. A szoknya, mint

28

nevéből is ered, kurta, rövid, és a térd felett 10-15 centiméterrel ér véget. A viselet elmaradhatatlan része a csörgős piros csizma, melynek érdekessége, hogy forgatható, ezért mindegy melyik lábon van. Valószínűleg azt is nagyon kevesen tudják, hogy az egykori magyar fizetőeszközön, a pengőn, egy bényi lány festett képe is szerepel. Ez azért különös, mert papírpénzen általában olyan híres emberek szerepelnek, akik már többnyi-

re nincsenek az élők sorában. Azonban a bankók története sorában is ,mint mindenben az életben, ez alól is van kivétel, hiszen a gyönyörű Erzsébet királyné, Sissi után, akinek a képe szintén, még élete során helyt kapott bankón, a bényi Ludas Valériát is az a megtiszteltetés érte, hogy még életében megfestették a képét a a százezer millpengőn, a 100 pengőn, a 20 pengőn és az 5 pengőn. Történt ez úgy, hogy Kodály Zoltán gyűjtőkörútjain, Bényben járva, több menyecske

képét is magával vitte.A képek közül az egyik, történetesen az 1923-ban született Ludas Valériáé megtetszett a bankjegy garfikusának, így a leányt több, pengős bankjegyre is megfestette. Ludas Valéria egyébként 2006-ban halt meg. Leszármazottai még ma is élnek, többek között leánya a csehországi Brünnben. A gyönyörű hagyományokból adódik, hogy a helyi Csemadokban mindig voltak olyan emberek, akik a kultúrának szentelték az életüket. Ilyen volt Csókás Feri bácsi, aki hosszú évtizedeken keresztül volt a folklórcsoport vezetője, egyben helyi néprajzkutató is, s akinek az örökségét még ma is megbecsülik a helyiek. Néhány évvel ezelőtt távozott az élők sorából. A helyi Csemadoknak, egy rövid időszaktől eltekintve , 1985-től Kocka Gyula az elnöke. Jelenleg több, mint száz tagja van, és hagyo-

ITTHON

mányőrző csoportjuk nemcsak idehaza, de külföldön is híres. Megfordultak már Magyarországon, Horvátországban és Erdélyben is különböző fesztiválokon és népviseleti bemutatókon, ahonnan soha nem érkeznek haza értékes díjak nélkül. A hagyományőrzők sokféle szokást felelevenítenek műsorikban, köztük olyanokat is, melyek szinte csak erre a községre jellemzők. Ilyen például a farsangi tojásszedés, vagy a regruta búcsúztató, s az általuk szervezett népviseleti bálokon kívül bemutatóikon a bényi lakodalmas, tollfosztó, toborzó is gyakran szerepel. Ez utolsó szokáshoz annyi megjegyzés illik, hogy a császárság idején a falu két részre tagolódott. Kisbényre, ahol a tehetősebb, gazdagabb emberek éltek, és Nagybényre, ahol a szegényebbek laktak. A gazdagoknak, akkor is, mint akár ma, ki-

váltságaik voltak. A császár tisztjei Kisbényben nem gyűjthettek, nem toborozhattak katonákat, így azok szinte csak Nagybényből kerültek besorozásra. A Csemadok bényi hagyományőrzői 2007-ben, a Párkányi Városi Művelődési Központ nyertes nemzetközi pályázatának köszönhetően, bekapcsolódtak a Táncoló nemzetek című programba, melynek keretén belül 2008 tavaszán és őszén egy törökországi Ordu nevű város, és az olaszországi Sant’Angelo In Vadoba-i. hagyományőrző csoportot fogadták. A program lényege, hogy egymás táncait tanulják, tanítják , majd bemutatják. A bényi hagyományőrzők ebben az évben viszonozzák a csoportok látogatásait, így április 28-án az olaszorzsági Sant’Angelóba, majd július 5-én a törökországi, százezres fesztiválvárosba, Orduba látogatnak.

29

A Csemadok helyi szervezete tavaly nyitotta meg a Csemadok Kézművesházat, mely ingatlant erősen lerobbant állapotban a helyi önkormányzattól kaptak bérbe. Az épületet a 2008-as év folyamán három hónap alatt felújították és részben berendezték. A kézműves foglalkozásokat a házban Kocka Katalin, a helyi szervezet elnökének felesége tartja, akinek vallomása szerint a hagyományápolás szeretetét szüleitől, főleg édesapjától örökölte, aki maga is amatőr festő volt. Képei már több regionális kiállításon is szerepeltek, s talán eljön majd az az idő is, amikor Bényben egyszer saját galériát kaphat, mint a naív festészet egyik kiemelkedő alakja. A Csemadok élet Bényben tehát töretlen, s nemcsak múltja, de jövője is van. Erről a közel másfél órás ottlétem alatt a helyi szervezet elnöke, Kocka Gyula, és kedves felesége Katalin asszony is meggyőzött. Annyi tervük van, amihez kevés egy emberöltő, de hitük szerint addig csinálják, míg tudják, amíg az erejük engedi. Öröm, hogy már jönnek mögöttük a fiatalok, nevelik őket az ősi örökség szellemében, melyet ők is a szüleiktől kaptak. A kukoricacsuhéból készült figurák és díszek, melyek a kézművesházat is díszítik, már ezt a munkát dicsérik. Egy régi örmény közmondás szerint az országot, a nemzetet, négy dolog tartja fenn: a bölcsek tudománya, a nagyok igazsága, a hősök vitézsége és a jók imája. Én mind a négy dolgot megtaláltam ebben a csodálatos hangulatú faluban! Hrubík Béla

30

A VI. Rákóczi Nap Perbetén A Rákóczi Szövetség perbetei szervezete november 29-én is megszervezte a községben a már hagyományosnak mondható Rákóczi Napot. A rendezvénynek idén a helyi kultúrház adott otthont, ide várták a szervezők az alapiskolás korú résztvevőket. A helyi alapszervezet célja ezzel az, hogy a gyerekek ismerjék és szeressék meg a magyar történelmet. Az elmúlt évek Rákóczi Napjain szerveztek már Perbetén versenyt alapiskolásoknak Batthyány Lajos élete és kora címmel, valamint Rákóczi Ferenc élete is terítékre került. Ez az év a Reneszánsz éve, a nap eseményei ennek jegyében zajlottak le. A kultúrház nagyterme Mátyás király udvarává alakult át. Délelőtt fél tíztől a környék alapiskoláinak tanulói mutatták be Mátyás király korát, teljesítményüket az udvari tanács tagjai, Vitéz János, a király bölcs tanácsadója, Janus Pannonius, az ifjú költő és Kinizsi Pál, a nagy erejű hadvezér figyelték árgus szemekkel. Aztán az ifjú udvarhölgyek kézműves foglalkozásokon vehettek részt, gyöngykoronákat fűztek, koszorúkat készítettek, reneszánsz-kori ruhákat varrtak, miközben az apródok elkészítették saját fegyvereiket és páncél-

zatukat. Ahogy ezzel készen voltak, Kinizsi Pál ügyességi próbáit kellett kiállniuk. A királyi pár végig megtisztelte jelenlétével a résztvevőket, és Mátyás király a torna után az apródokat lovaggá ütötte. Ezek után a lovagok és udvarhölgyek asztalhoz ültek, meghallgatták a reggeli szereplések kiértékelését, majd Mátyás király beszédét, és miután átvették jutalmukat, nekifoghattak az ünnepi lakomának, mely a napot méltó módon koronázta meg. Ölveczky Balázs Képek: Ryšavý Pál

Kézimunka kiállítás Ógyallán Advent első vasárnapján a Csemadok Ógyallai Alapszervezete hatodik alkalommal rendezte meg kézimunka kiállítását. A több tucat kiállító munkáit a helyi elnök, Kocskovics Gabriella minősítette. Elmondta, hogy Advent első vasárnapján ünnep számukra ez a hatodik alkalom, mert immáron néhány fiatal munkája is tanúskodhat arról, hogy örökíthető a kézimunkázás hagyománya. A megnyitón a sok érdeklődő mellett megjelent Ógyalla polgármester-asszonya, a Csemadok járási elnöke és a helyi nyugdíjas otthon igazgatója is.

Magyarnóta gála November 29-én, szombaton este magyarnóta gálát szervezett a Csemadok Bátorkeszi Alapszervezete és a helyi önkormányzat. Megnyitójában Sipos József polgármester a magyarnóta fontosságát

ITTHON

emelte ki, hiszen, amíg magyarul szól a nóta, addig él a magyar mondta. Miriák Ferenc Csemadok elnök köszöntötte Csáky Pált az MKP elnökét, Szigeti László és Szigeti János parlamenti képviselőket és Petheő Attilát, a Csemadok Komáromi Területi Választmányának elnökét.

Felsőszelitől Dunamocsig több, az Őszirózsa versenyen helyezett, énekest láthatott az est folyamán a gálára megtelt bátorkeszi kultúrház közönsége. A vendégfogadásról és a terem díszítéséről a Szenci Júlia vezette hölgykoszorú gondoskodott. (petheő)

31

Értékeltek és évet zártak

az érsekújvári Csemadok alapszervezetek

Minden bizonnyal nem szokatlan a Csemadok berkekben, hogy míg mások a karácsonyi ünnepek hangulatából és a szilveszteri pezsgő mámorából még éppen csak felébredtek, addig a szövetségen belül már megkezdődik a munka, hiszen a farsangi időszak a Csemadok életében a legaktívabb, legtermékenyebb idő. A legtöbb rendezvényt, bált, színdarab bemutatót, folklórműsort, évzáró taggyűlést, ezidőtájt a leghasznosabb megtartani, hiszen vidéken ilyenkor még menyasszonyi lepelként takarja be a hó a földeket, és pihen a természet, meg az ember is. Így volt ez

32

a Csemadok Érsekújvári Területi Választmányának január 5-én, Búcson megtartott ülésén is, ahol év eleje ide, vagy év eleje oda, egyenesen a lovak közé csaptak a képletes hatlovas szakérfogatnak. Dániel Erzsébet választmányi elnök azonban semmit nem bízott a véletlenre, ezért a régió alapszervezetei mellett, vendégeket is hívott az együttgondolkodás jegyében, s így az ülésen megjelent Mézes Rudolf, a Nyugat-szlovákiai régió Csemadok alelnöke, Hrubík Béla országos elnök és Görföl Jenő főtitkár is. Természetesen a regionális munka kiértékelése mellett a legnagyobb

hangsúlyt 2009-ben, a Csemadokra váró feladatok kapták, mint a májusi Országos Közgyűlés, valamint a szeptemberre tervezett ünnepi közgyűlés, melyen a Csemadok 60. évfordulóját ünnepli a szövetség nagy családja. A meghívott vendégek is, kiértékelve a tavalyi évet országos szinten, elsősorban ezekről a feladatokról beszéltek. A Csemadok országos elnöke, Hrubík Béla külön kitért azokra a negatív eseményekre is, melyek a 2009-es esztendőben valószínűleg megkeserítik majd a felvidéki magyarség életét. Ide sorolta a gazdasági válság okozta, mindnyájunkat érintő veszélyeket, az iskoláinkban használatos tankönyvek kétnyelvű helységneveinek vitája körül kibontakozott feszültség további kiterjesztését, az 1995-ben elfogadott, sokat vitatott nyelvtörvény tervezett módosítását, természetesen még elfogadhatatlabnabb változatra, mely tervezet ellen már el is kezdődött a tiltakozás. Sajnos a szlovákiai magyar társadalom széthúzása, az egyre szűkülő mozgástér a kisebbségi politizálásban, valamint a kultúra alulfinanszírozása csak fokozni fogja az elégedetlenséget. Mint minden ilyen típusú rendezvénynek, elsősorban ennek is az volt a feladata, hogy az alapszervezetek jelen lévő képviselői, elnökei, beszámoljanak a szervezetükben végzett munkájukról, mert ebből merítenek a legtöbben erőt és ötleteket az elkövetkező évre. Sokan önkritikusan szóltak a tevékenységükről, de végül is mindenki egyetértett abban, hogy a Csemadok munka önkéntes, és nem nagyüzemi, ahol a tervek esetleges nem teljesítése anyagi szankciókat vonna maga után. Minden szervezet életében vannak felfelé ívelő korszakok, de létezik a stagnálás időszaka is, amikor erőt gyűjtenek, vagy csak rendezik a soraikat. Igy vagy úgy, de az átmeneti, csendesebb időszakot, mindig bő, kulturális rendezvényekben gazdag, termő korszak követi. A hallottak alapján a régió alapszervzeteinek és területi választmányának nincs mit szégyenkeznie. Sok új alapszervezetben fiatalok vették át a kezdeményezést, de a tapasztalt, régi elnökök sem adják alább. Sokan szó szerint azt mondták: csináljuk, míg élünk, míg bírjuk. Talán ez lehetett a mottója az ülésnek, mert teljes mértékben rámutatott a szervezetekben dolgozók hozzáállására, elkötelezettségére. Ha így lesz, az érsekújvári régió továbbra is kő marad társadalmi, kulturális életünk sodrásában, mert ,,elfut a víz, de a kő marad. A kő marad!” ef

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke Egyik olaszóra sodrán, Ím a kérdés felmerült: Hogy milyen nyelv ez a magyar, Európába hogy került? Elmeséltem, ahogy tudtam, Mire képes a magyar. Elmondtam, hogy sok, sok rag van, S hogy némelyik mit takar, És a szókincsben mi rejlik, A rengeteg árnyalat, Példaként vegyük csak itt: Ember, állat hogy halad? Elmondtam, hogy mikor járunk, Mikor mondom, hogy megyek. Részeg, hogy dülöngél nálunk, S milyen, ha csak lépdelek. Miért mondom, hogy botorkál Gyalogol, vagy kódorog, S a sétáló szerelmes pár, Miért éppen andalog? A vaddisznó, hogy ha rohan, Nem üget, de csörtet - és Bár alakra majdnem olyan Miért más a törtetés? Mondtam volna még azt is hát, Aki fut, miért nem lohol? Miért nem vág, ki mezőn átvág, De tán vágtat valahol. Aki tipeg, miért nem libeg, S ez épp úgy nem lebegés, -Minthogy nem csak sánta biceg, S hebegés nem rebegés! Mit tesz a ló, ha poroszkál, Vagy pedig, ha vágtázik? És a kuvasz, ha somfordál, Avagy akár bóklászik. Lábát szedi, aki kitér, A riadt őz elszökell. Nem ront be az, aki betér . . . Más nyelven, hogy mondjam el? Jó lett volna szemléltetni, Botladozó, mint halad, Avagy milyen őgyelegni? Egy szó - egy kép - egy zamat!

ITTHON

Aki „slattyog“, miért nem „lófrál“? Száguldó hová szalad? Ki vánszorog, miért nem kószál? S aki kullog, hol marad? Bandukoló miért nem baktat? És ha motyog, mit kotyog, Aki koslat, avagy kaptat, Avagy császkál és totyog? Nem csak árnyék, aki suhan, S nem csak a jármű robog, Nem csak az áradat rohan, S nem csak a kocsi kocog. Aki cselleng, nem csatangol, Ki „beslisszol“, elinal, Nem „battyog“ az, ki bitangol, Ha mégis: a mese csal! Hogy a kutya lopakodik, Sompolyog, majd meglapul, S ha ráförmedsz, elkotródik. Hogy mondjam ezt olaszul? Másik, erre settenkedik, Sündörög, majd elterül. Ráripakodsz, elódalog, Hogy mondjam ezt németül? Egy csavargó itt kóborol, Lézeng, ődöng, csavarog, Lődörög, majd elvándorol, S többé már nem zavarog. Ám egy másik itt tekereg, -- Elárulja kósza nesz Itt kóvályog, itt ténfereg. . . Franciául, hogy van ez? S hogy a tömeg miért özönlik, Mikor tódul, vagy vonul, Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik, Hogy mondjam ezt angolul? Aki surran, miért nem oson, Vagy miért nem lépeget? Mindezt csak magyarul tudom, S tán csak magyarul lehet. . .!

33

Cselekedjünk!

Készülődés Kassa környékén 2009. január 10-én, szombaton rendezte bővített választmányi ülését a Kassa- környéki Csemadok, ahol a területi választmány tagjain kívül részt vettek az alapszervezetek elnökei, illletve tagjai is. A résztvevők meghallgatták Csoltkó Jenő nyitó beszédét, Boda Ferenc titkár beszámolóját az elmúlt időszakról, Köteles László információit a Csemadok országos tanácsának üléséről. Szó esett még az évzárók lebonyolításáról, a Csemadok megalakulásának 60. évfordulójának a megünnepléséről, a közgyűlésre való felkészülésről, a kulturális miniszté-

34

rium pályázatairól, a területi konferencia összehívásáról. A résztvevők elfogadták a Csemadok cselekvési tervét: A Csemadok érvényes programja jó nyomot követ. Súlypontjai a közművelődés, a közösségszervezés, az értékőrzés (hagyományőrzés, átadás, ápolás) felé irányulnak. Ezek a feladatok azonban gyakorta esetlegessé válnak, ha nincs az egyes folyamatoknak koncepciója. Ezért fontos, hogy megfogalmazzunk egy olyan nemzetstratégiát, amely értékeket őrző,

túlélést és megmaradást eredményező értelmes jövőképet mutat. A távlati cél az önmaga sorsáért önigazgató módon felelősséget vállalni tudó nemzeti közösség kimunkálása ebben a térségben. Ehhez először fel kell ismernünk és tudatosítanunk kell legfontosabb értékeinket: az anyanyelv, a családközpontú közösségi életszemlélet, a szülőföldhöz való ragaszkodás, keresztény erkölcsű és lelkületű életfelfogás, kulturális örökségünk, népi kultúránk megismerésének, őrzésének és ápolásának igénye. A mai viszonyok között arra is fel kell készülnünk, hogy bizonyos körök, csoportok és veszedelmes ideológiák éppen ezeknek az értékeknek a támadásával, rombolásával, züllesztésével vagy semlegesítésével próbálják elérni felszámolásunkat avagy azt, hogy önmagunk adjuk fel, tagadjuk meg, vessük el megtartó ér-

tékeinket. Fontos és lényeges, hogy ezeket idejében felismerjük és azonosítsuk: legyen az tévéadás, sajtótermék, párt vagy civil szerveződés. Az első világháború óta megbizonyosodhattunk arról, hogy az erős és egységes magyar nemzet sok féle embertelen törekvés útjában áll, ezért követtek el annyi bűnt ellenünk, s ezért kapnak továbbra is támogatást a magyargyűlölő szándékok. Fontos, hogy saját hírforrásaink, sajtónk, tájékoztató csatornánk és helyzetelemző intézményünk legyen. Persze, továbbra is a legerőteljesebb megtartó eszközünk és tartalékunk az anyanyelv megőrzésében lesz. Emberi arcunk, közösségi életünk és kultúránk megőrzésének alapja az anyanyelvi oktatás fejlesztése, megvédése és önállósítása! Ebből a Csemadoknak is szerepet kell vállalnia, főleg a szülők és nagyszülők tájékoztatása valamint az iskolás korosz-

ITTHON

tály számára szervezett versenyek, rendezvények révén. A Csemadoknak határozott állást kell foglalnia az anyanyelvi kultúrához és az anyanyelvi oktatáshoz való természetes emberi alapjog védelme ügyében. Ki kell nyilvánítani, hogy ennek a gátolása bűntény. A nemzet megmaradásának fontos tényezője a közösségi élet fenntartása, belső értékeink folyamatos táplálása rendezvények, ünnepi megemlékezések, kisközösségek működése és egyéb közösségi alkalmak megtartása révén. Ebben csak úgy tudunk eredményesen előbbre lépni, ha megállítjuk a kilenc évtizede módszeresen és szervezetten ellenünk folytatott beolvasztási kényszerhelyzeteket, és egyértelműen az önrendelkezés útját választjuk. Jelenleg nincs más alternatíva! Mivel az önrendelkezés joga a nemzetközi normákban is deklarált természetes alapjog,

amiről lemondani sem lehet, de kérés és követelés nélkül nehezen elérhető, ezért politikai képviseletünket is ennek kinyilvánítására ösztönözzük! (Képeink a szepsi választmányi ülésen készültek)

35

KÁRPÁT-MEDENCEI ROVÁSÍRÁSVERSENY – 2009 FELVIDÉKI ORSZÁGOS DÖNTŐ A rovásírásverseny célja: megismertetni és megszerettetni a fiatalokkal ősi magyar kulturális örökségünket, a magyar rovásírást, s általa elmélyíteni a fiatalokban a magyarsághoz való tartozás erős tudatát.A verseny döntője 2009 júniusában Budapesten lesz, szervezője a Forrai Sándor Rovásíró Kör. A felvidéki országos döntő szervezője a Palóc Társaság. Versenyföltételek: a, Korosztályok A – alsó tagozatos II-III-IV. évfolyam B – felső tagozatos V-VI. évfolyam C – felső tagozatos VII-VIII. évfolyam D – középiskolás IX-től fölfelé b, Korosztályok szerinti kötelező feladatok A – 5-5 sor terjedelmű átírás rovásírásról latin betűsre és fordítva – 3 sor terjedelmű rovásírásszöveg hangos olvasása B és C – 10 – 10 sor terjedelmű átírás rovásírásról latin betűsre és fordítva – 3 sor terjedelmű rovásírásszöveg hangos olvasása D – 15 – 15 sor terjedelmű átírás rovásírásról latin betűsre és fordítva – 3 sor terjedelmű rovásírásszöveg hangos olvasása Továbbá: A–B–C–D – Írjuk, mondjuk magyarul! Közhasználatú idegen szavak magyar szavakkal történő helyettesítése – Rovásírásemlékeink ismerete (A – 1 kép, B – 2 kép, C – 3 kép, D – 4 kép fölismerése) c, Nem kötelező, választható feladat – botrovás (saját faragó, bicska, törülköző) A – 50 cm kérges botra rovás, minden betű kiírva és B – C – D – 80 cm hosszú, négy oldalára gyalult 2x2 cm széles léc, minden betű kiírva d, Versenyszabályok - Forrai Sándor ábécéje írásban és olvasásban, jobbról balra haladva - a K betű használatánál csak a rombusz alakú eK fogadható el - a feladatok megoldásához segédeszköz nem használható - az írásbeli verseny időtartama 45 perc - az eredmény a hibaszámtól illetve a hibátlanságtól valamint a megoldásra fordított időtől függ e, Résztvevők - iskolák, szakkörök, szervezetek képviseletében korosztályonként legtöbb 5 versenyző - egyének azokról a helyekről, ahonnan nincsenek szervezetten jelentkezők - minden szervezett csoportból egy értékelésre felkészült személyt kérünk jelölni - igény szerint a Losonctól keletebbre jelentkezők számára díjtalan szállást és ellátást biztosítunk - a résztvevők emléklapot és jutalmat kapnak, amelyről a meghirdető és támogatói gondoskodnak - a budapesti döntőbe kizárólag a felvidéki országos döntőn részt vett korcsoportonkénti első három helyezett versenyző kerül, vagyis összesen 12. f, Jelentkezési határidő: 2009. február 28. A jelentkezési lapon fel kell tüntetni a versenyző nevét, korosztályát, a küldő intézmény és a felkészítő nevét, elérhetőségeit (távbeszélőszám, villámlevél- és postai cím). A jelentkezőknek részletes felvilágosítást tartalmazó meghívót küldünk a verseny előtt. g, A döntő helyszíne és időpontja: Komárom, 2009. április 30., csütörtök

MEGRENDELŐLAP

Az ország minden részéből – Pozsonytól Nagykaposig – várjuk a magyar fiatalok jelentkezését. | Mindenkinek sikeres felkészülést, a versenyen tisztes helytállást kíván a Palóc Társaság!

36

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot Név:

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 7,92 EUR (240,- Sk):

Fél évre 3,96 EUR (120,-Sk ):

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200 aláírás, bélyegző

Megalakult a Felföldi Baranta Szövetség Nagy örömünkre 2008. december 12-én a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériuma hivatalosan bejegyezte a Felföldi Baranta Szövetséget! A Baranta egy önálló magyar harcművészeti stílus, amely nincs korszakolva, ami azt jelenti, hogy azokkal a fegyverekkel gyakorlunk, amelyeket a magyar vitéz valamikor is használt. Ez nem csak kifejezetten a magyar hadra vonatkozik, de a szkíta-hun-avar majd a magyar folytonosságra jellemző harcmodorra. Ezt a fajta gyakorlást a lovas baranta szakága foglalja magában, követve a későbbi magyar lovasság fegyverzetének használatát! A gyalogos harcmodor katonai és népi harcmodorból áll össze. Az elemeket kutatómunkáink támasztják alá, de nem

ITTHON

egyszer az alkotóképességnek is adunk lehetőséget. Ez abban fejeződik ki, hogy egy adott fegyvernemből a maximumot próbáljuk kihozni, s olyan módszereket is használunk, amik azelőtt nem voltak ismeretesek, legalábbis nem találkoztunk vele. Ez a fajta hozzáállás így működik és működött a hagyományban, hiszen az ember mindig a legjobb tudását igyekezett átadni a másiknak, s abban bizony benne volt a saját tapasztalata is, s azzal a nép hagyományát is gazdagította. A Baranta nem csak a harcművészetről szól, de a szerves magyar kultúra egészéről! Ez azt jelenti, hogy a barantázónak meg kell ismernie a hagyománykészeltének többi ágát is, mint a tánc, zene, játék, mese, gyógyítás, stb. mivel ez adja meg

az egészet, a test-lélek-szellem egészét. Ez adja meg a magyar gondolkozást, a magyar egyéniséget! A Felföldi Baranta Szövetség célja és feladata, hogy a felföldi/felvidéki magyarságot összefogja, megismertesse a saját kultúránkat, és azt a mindennapjainkba beleágyzva megéljük. Szeretnénk, hogy minél több faluba, városba eljutna ez a fajta magyar életmód, s kis közösségeket alkotván valósulna meg a magyar ember feladata. A Szövetségünket öt működő baranta közösség alkotja, ezek pedig: Hadik András Baranta – Dunaszerdahely, Zele Baranta – Alsószeli, Árvay Miska Baranta – Rimaszombat, Aulich Lajos Baranta – Pozsony, Tolma Baranta – Révkomárom. Bővebb információt a www.aranykert. gportal.hu oldalon találhatnak. Isten áldja kigyelmeteket! Kopecsni Gábor Baranta Arslan oktur

37

A bényi Kézművesház A bényi Csemadok Kézművesház, amely népviseleti bemutatónak és néprajzi, tárgyi értékeknek is helyet ad - a története viszszanyúlik egészen az ezredfordulóig, amikor a helyi önkormányzat egy tájháznak megfelelő épületet vásárolt. Az épület tulajdonosa Csókás Lujza néni volt, aki maga is kötődött a hagyományokhoz. Mint azt az egyik fotón látni, szívesen gyakorolta szövési tudományát még előrehaladott korában is. A Csemadok alapszervezete 2008 áprilisában kapta meg az ingatlant a helyi önkormányzattól tartós használatba, eléggé lerobbant állapotban. A helyi csemadokosok alig három hónap alatt rendbetették az épületet. Az ünnepélyes átadás 2008. július 28-án volt. A házban néprajzi kiállítást és kézműves szobát alakítottak ki, ahol remélhetőleg hamarosan a Csókás Lujza néni szövőszéke is használható lesz. A szövőszék felállításához és beüzemeléséhez az ipolyszalkaiak nyújtanak segítséget. Nemcsak belül takarosak a szobák, de az udvart és a porta környékét is rendbetették a helyiek, és további részek megnyitását is tervezik, mint a kamra és a csűr. A tervek szerint a nyári hónapokban kézművestáborok és egyéb más rendezvények, kiállítások is helyet kapnak majd itt,

38

hiszen a környezetéből adódóan az épület és az udvar, valamint a hozzá tartozó nyitott részek, szárazaljak, ennek a célnek megfelelnek. Az épület elülső falán található feliratot, Buják Vince, tardoskeddi fafaragó, a Magyar Kultúra Lovagja, készítette, aki a Népművészet Mestere címnek is büszke tulajdonosa. A Csemadok megalakulásának 60.évfordulója tiszteletére Kocka Gyula elnök kezdeményezésére Buják

Vince kopjafát készít a Bényből egykoron kitelepített családok emlékére, melyet ebben az évben avatnak fel a Kézművesház udvarán. Bízunk benne, hogy a ház a Csemadok szervezetnek köszönhetően megtelik majd a nyári hónapokban élettel, zsivajjal, kacagással, hogy hirdesse az idén 60 éves szervezet töretlen hitét, elszántságát, a hagyományok mindennapi megélését. Palócz

ITTHON

39

A BÉNYI CSEMADOK KÉZMŰVESHÁZ

40