14 10:16 AM

1. Ő akart lenni az első. Hajnal felé járt, de miután rábukkant a hirdetésre, Ludovic Sénéchal azonnal útra kelt, hogy rekordidő alatt tegye meg a Lille külvárosát Liège-től elválasztó kétszáz kilométeres utat. „Eladó hangos- és némafilmek. 16 és 35 milliméteres, műfajilag vegyes, rövid- és egész estés filmek a húszas évektől napjainkig. Több mint nyolcszáz tekercs, ebből ötszáz kémfilm. Az árajánlatokat a helyszínen várom…” Nem sok ilyen hirdetés akadt az internetes portálokon. A tulajdonosok általában az argenteuil-i és a hasonló vásárokon igyekeztek vevőre találni, vagy az eBay-en árulták egyesével a tekercseiket, ez a hirdetés viszont úgy hangzott, mintha valaki egy öreg és rozzant hűtőgéptől akart volna megszabadulni. Ez mindenképpen biztató jel volt. Ludovic, ha nehezen is, de talált egy parkolóhelyet a belga városka központjában. Megtalálta a címet, még egyszer ellenőrizte a házszámot, majd becsöngetett, és bemutatkozott az ajtót nyitó fiatalembernek. Luc Szpilman huszonöt körül járhatott, Converse tornacipőt, szörfös szemüveget és Bulls feliratú pólót viselt, de volt néhány piercingje is. – Ja, a filmek érdeklik. Jöjjön, odafent vannak, a padláson. – Én vagyok az első? – Hamarosan a többiek is befutnak, elég sokan hívtak. Nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan fog menni.

001_456 E-szindro ma.indd 7

7/9/14 10:16 AM

8

FRANCK THILLIEZ

Ludovic utána indult. Tipikus flamand ház volt világos színű, unalmas bútorokkal, sötét téglafalakkal. Az összes szoba a lépcsőházból nyílt, a nappaliba egy tetőablakon át jutott be a fény. – Miért akar megszabadulni ezektől az ósdi filmektől? Ludovic gondosan megválogatta a szavait. Megszabadul, ósdi… Az ilyesmi már a tárgyaláshoz, az alkudozáshoz tartozott. – Az apám tegnap halt meg. Egyetlen szóval sem mondta soha senkinek, hogy mihez lehetne kezdeni velük. Ludovic nem akart hinni a fülének: még el sem temették a szerencsétlent, de máris nekiláttak elkótyavetyélni az örökségét. Az ostoba fia nyilván úgy gondolta, minek őrizgesse az egyenként huszonöt kilós mozifilmtekercseket, amikor manapság már ezerszer több képet lehetett ezerszer kisebb helyen tárolni. Nyomorult, elveszett nemzedék… A lépcső már-már veszélyesen meredeknek tűnt. Amikor felértek a padlásra, Szpilman felkapcsolta a halovány fényű villanykörtét. Ludovic szélesen elmosolyodott, gyűjtői szíve hevesebben kezdett verni. A jelek szerint itt, ezen a természetes fénytől védett helyen tárolták a filmeket… A színes dobozokat húszasával rendezték oszlopokba. A filmeknek jó illatuk volt, a levegő szabadon járt a polcok között. A felső szinteket egy gördíthető létráról lehetett elérni. Ludovic közelebb lépett. Az egyik oldalon a tekintélyes helyet foglaló 35 milliméteresek sorakoztak, a másikon pedig az őt elsősorban érdeklő 16-osok. A kör alakú dobozok felcímkézve, tökéletes rendben álltak. Némafilmklasszikusokat látott a polcokon, a francia film aranykorának alkotásait, amelyeknek több mint a felét a kémfilmek tették ki… Ludovic levett egy tekercset. John Lee Thomson A világ legveszedelmesebb embere című, a CIA-ról és a kínai kommunistákról szóló filmje volt az. Egy érintetlen kópia, amely, mint valami nemes bor, a nedvességtől és a fénytől védve érlelődött. Még lakmuszcsík is volt a dobozokban, hogy a film anyagának esetleges savasodását jelezze. Ludovic igyeke-


7/9/14 10:16 AM

A Z E - S Z I N D R Ó M A 9

zett uralkodni magán. Egy valóságos kincset tartott a kezében, amely önmagában legalább ötszáz eurót ért a piacon. – Az édesapja ennyire szerette a kémfilmeket? – A könyvtárát még nem is látta. Összeesküvés-elméletek meg minden. Valóságos megszállott volt. – Mennyiért adja őket? – Utánanéztem az interneten. Nagyjából száz euró lesz tekercsenként, de a lehető leghamarabb meg akarok szabadulni az ös�szestől, mert kell a hely… Szóval, hajlandó vagyok tárgyalni. – Ebben bíztam. – Ludovic tovább kutakodott. – Az édesapjának nyilván volt saját vetítőterme. – Igen, át fogjuk alakítani. A régi cuccot kidobjuk, vadonatúj LCD képernyőre és házimozi-rendszerre cseréljük, itt pedig a zenekarom fog próbálni. Ludovic elborzadt a kegyelet teljes hiányától. Jobb felé indult, nézegette a dobozokat és beszívta a filmek illatát. Harold Lloydokat, Baster Keatonokat talált, majd kissé odébb rábukkant a Hamletra és a Fracasse kapitányra is. Szíve szerint az összeset megvette volna, de mivel a társadalombiztosítónál kapott közalkalmazotti bére és a különböző előfizetések (Meetic, internet, a kábeles és műholdas tévé) havidíjai csak szűkös mozgásteret hagytak neki, választania kellett. A létrához lépett. – Csak óvatosan! – szólt rá Luc Szpilman. – Az apám is onnan esett le, és zúzta be a koponyáját. Nyolcvankét évesen odafent mászkálni… Ludovic elbizonytalanodott egy pillanatra, de aztán fellépett. Az öregúr járt az eszében, aki annyira szerette a filmjeit, hogy végül azok okozták a vesztét. Olyan magasra kapaszkodott, amilyenre csak tudott, és folytatta a nézelődést. A levél a Kremlbe mögött, egy odalentről nem látható polcon észrevett egy fekete, címke nélküli dobozt. A létrán billegve megemelte a tetejét. Első


7/9/14 10:16 AM

10

FRANCK THILLIEZ

ránézésre látszott, hogy rövidfilm, mert a tekercs nem töltötte ki teljesen a doboz belsejét. Legfeljebb húszperces lehetett, és vélhetően egy olyan elfeledett, magányos kópiáról volt szó, amelyet az öreg képtelen volt azonosítani. Ludovic magához vette, és leereszkedve a létrán odatette a már kiválasztott kilenc klasszikus tetejére. Ezek a névtelen tekercsek jelentették az igazi csemegét a gyűjtők számára. Igyekezett nyugodtnak tűnni, amikor a fiatalemberhez fordult, de nehezen türtőztette magát, a szíve hevesen kalimpált. – A filmek túlnyomó többsége sajnos nem ér túl sokat. Csak a szokásos darabok, amúgy pedig… Érzi ezt a szagot? – Milyen szagot? – Ecet. A szalagok elkezdtek ecetesedni, szóval hamarosan tönkremennek. A fickó közelebb lépve szimatolni kezdett. – Ez biztos? – Száz százalék. Ettől a tíztől szívesen megszabadítom. Harmincöt euró darabonként… Megfelel? – Ötven. – Negyven. – Megegyeztünk… Ludovic átnyújtotta a négyszáz eurós csekket. Éppen indult volna már, amikor egy francia rendszámú autó érkezett, és kezdett helyet keresni. Egy újabb érdeklődő…

Ludovic előjött a házi vetítője gépházából, és egy doboz sörrel a kezében magányosan letelepedett azoknak az ötvenes évek hangulatát idéző műbőr borítású székeknek az egyikébe, amelyekre kedves, Rex névre hallgató mozijának a bezárásakor sikerült szert tennie. Egy valóságos kis – ahogy mondogatta – „zsebmozit” rendezett be magának a ház alagsorában, amely a lehajtható


7/9/14 10:16 AM


ülésektől a színpadon át a vetítővászonig és a Heurtier Tri-Film mozigépig minden szükségessel fel volt szerelve. Negyvenkét éves korára már csak egy társ hiányzott, akivel összebújva nézhette volna az Elfújta a szél eredeti, angol nyelvű változatát, ám azokon az átkozott internetes társkeresőkön a kínos kudarcok mellett csak néhány alkalmi légyott jött össze. Hajnali három óra felé járt. A háborús és kémfilmek képeitől zsibongó fejjel úgy döntött, hogy az ismeretlen, fantasztikusan jó állapotban megmaradt rövidfilmmel folytatja a szokásos, vég nélküli mozizást. A jelek szerint egy másolatról volt szó. A névtelen tekercsek gyakran valóságos kincseket rejtettek, sőt időnként, ha a sors igazán kegyes volt, olyan híres alkotók elveszett műveit, mint amilyen Méliès, Welles vagy Chaplin volt. A Ludovichoz hasonló megszállott gyűjtők mindig is ilyesmiről álmodoztak. „Másodpercenként 50 képkocka” olvasta a névtelen filmszalagon, amikor letekerte az elejét, hogy befűzze a gépbe. Ez nem volt túl gyakori, mivel a szabványosnak tekinthető másodpercenkénti 24 képkocka is bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy a folyamatos mozgás érzetét keltse. Mindenesetre átállította a gép sebességét a megadott értékre, hogy ne lassítva nézze a filmet. Cím és stáblista helyett meglepő gyorsasággal peregni kezdtek a sötét tónusú, fátyolos képek, a vászon jobb felső sarkában pedig feltűnt egy fehér kör. Ludovic először arra gondolt, hogy miként az gyakran megesett az öreg tekercseknél, a kópia hibájáról van szó. A film elkezdődött.

Ludovic hatalmasat esett, miközben felfelé igyekezett a lépcsőn. Hiába égett a villany, nem látott semmit. Megvakult.


7/9/14 10:16 AM

2. Lucie Henebelle vad telefoncsöngésre ébredt. Riadtan felegyenesedett a fotelban, és a mobilja után nyúlt. – Halló… Egy távoli, bizonytalan hang… Lucie az ajtó feletti órára pillantott. Hajnali fél öt volt. Kislánya, Juliette, alkarjában a kanüllel, amelyen át a cukros infúziót kapta, mélyen aludt. A vonal túlsó végén ismét megszólalt a remegő hang. – Halló! Kivel beszélek? Lucie ingerült mozdulattal simította hátra hosszú, szőke haját. Alig néhány perce sikerült elaludnia, és nem érezte úgy, hogy különösebben sok kedve lenne viccelődni. – Inkább magának kellene elárulnia, hogy kicsoda! Tudja, hány óra van? – Ludovic… Ludovic Sénéchal… Lucie? Lucie, te vagy az? Lucie Henebelle kiosont a kórteremből a neonokkal megvilágított folyosóra. Ásított, és megigazította a blúzát, hogy kinézzen valahogy. Távolról csecsemősírás hallatszott. A gyerekosztályokon a tökéletes csend hiú ábránd volt csupán. Beletelt néhány pillanatba, mire Lucie-nek sikerült rájönnie, hogy kivel beszél. Ludovic Sénéchal. Egy többhetes intenzív MSN-ezést követően kibontakozó Meetices kapcsolat, amely hét hónappal az első, egy lille-i kávéházban történt találkozójukat követően a „jóvátehetetlen lelkialkatbeli különbségek okán” meg is szakadt. – Ludovic? Mi van veled?


7/9/14 10:16 AM


Lucie csörömpölést hallott. Mintha egy pohár zuhant volna a földre. – Segítségre van szükségem… arra, hogy… – mondta, de valószínűleg a pánik miatt képtelen volt folytatni. Lucie kérte, hogy nyugodjon meg, hogy beszéljen lassabban. – Nem tudom, mi történt. A házi vetítőben voltam… Figyelj, Lucie, nem látok. Felkapcsoltam az összes villanyt, de semmi. Azt hiszem… azt hiszem, megvakultam. Nyomkodtam a telefont, és véletlenül a te… Mozizni hajnali négykor! Ez aztán valóban Ludovicra vallott. Lucie csípőre tett kézzel járkált fel-alá a hatalmas ablak előtt, amelyből a lille-i megyei kórház szinte valamennyi épületére rálátott. Attól a nyomorult foteltól megfájdult a háta. Harminchét évesen már sokkal kevesebbet bír az ember teste. – Küldök érted egy mentőt. Elképzelhető volt, hogy Ludovic beütötte valamibe a fejét. A fejbőr vagy a koponyacsont repedése okozhat efféle tüneteket, és akár végzetes következményekkel is járhat. – Tapogasd körbe magad, a fejed, a homlokod, az orrod, aztán nyald meg az ujjaidat, szóval ellenőrizd, hogy nem vérzel-e. Ha igen, tegyél egy kendőbe jeget, és szorítsd rá! A mentő a közeli kórházba visz majd, én is oda fogok menni. Ne feküdj le, ez fontos! Ugyanott laksz még? – Igen. Siess, kérlek!... Lucie letette a telefont, odarohant a sürgősségi osztály pultjához, és küldetett egy mentőt. Határozottan rosszul kezdődött a júliusi vakáció. A nyolcéves kislánya vírusos gyomorfertőzéssel került kórházba. Micsoda pech; rajta kívül aligha akad ember, aki képes összeszedni ilyesmit a nyár közepén… Hihetetlen egy betegség, Juliette alig egy nap leforgása alatt tökéletesen kiszáradt, mivel még egy pohár víz sem maradt meg benne. Pihenésre és gondosan összeállított étrendre volt szüksége, és az orvosok többnapos kórházi tartózkodással számoltak, úgyhogy a szerencsét-


7/9/14 10:16 AM

14

FRANCK THILLIEZ

len lemaradt élete első táboráról is, ahova a testvérével, Clarával ment volna el. Az ikreket nagyon megviselte az elválás. Lucie az ablak üvegének támasztotta a homlokát, és elnézve a kipörgő kerekekkel útnak induló mentőautók villogóit arra gondolt, tök mindegy, hogy vakációzik-e vagy dolgozik, hogy a főkapitányságon van-e vagy máshol, valahogy mégis mindig megkapja az élettől a napi kellemetlenség fejadagját.


7/9/14 10:16 AM

3. Néhány órával később és Lille-től kétszáz kilométernyire Martin Leclerc, az Országos Életvédelmi Főigazgatóság vezetője egy emberi arc háromdimenziós képét tanulmányozta a Macintosh képernyőjén. Tisztán látta az agyat és az arc legfőbb részeit: az orrot, a jobb szem külső részét, a bal fülkagylót… A bal oldali halántéklebeny felső részén látható, zöldes színű területre bökött. – Szóval ez itt világítani kezd, ahányszor csak szólok hozzád? Franck Sharko felügyelő fején a százhuszonnyolc érzékelővel ellátott sisakkal a félig-meddig fekvő helyzetbe döntött hidraulikus székben hevert mozdulatlanul, és a plafont bámulta. – Az a beszédértésért felelős Wernicke-terület. Ha bármiféle hangot hallunk, nemcsak az én agyamban, de a tiedben is vérbőség keletkezik ezen a helyen. Ezért színeződik el. – Döbbenetes. – Miként az is, hogy itt vagy. Nem tudom, emlékszel-e, Martin, de én magamhoz hívtalak meg egy pohár italra, mert itt a gusztustalan kávén kívül semmi máshoz nem fogsz hozzájutni. – A pszichológusodnak nem volt kifogása az ellen, hogy részt vegyek az egyik szeánszon, sőt korábban még te magad is javasoltad. Nem emlékszel? Sharko széles tenyerét a karfára fektette. A jegygyűrűje odakoccant a fémhez. Már hosszú hetek óta vett részt ezeken a „beszélgetéseken”, mégsem volt képes elengedni magát. – Mit akarsz? A parancsnok fáradt arccal dörzsölgette a halántékát. Húsz éve volt a cégnél. A két férfi jól ismerte egymást, és a rettenetes bűnté-


7/9/14 10:16 AM

16

FRANCK THILLIEZ

nyek helyszínein, a családi és egészségügyi gondok közepette számos nehéz pillanatot éltek át együtt. – Két napja történt egy világvégi porfészekben, valahol Le Havre és Rouen között. Notre-Dame-de-Gravenchonban, ha mond neked valamit a név… Elásott holttestekre bukkantak a Szajna partján… Nyilván láttad a tévében. – Valami gázvezetéket építettek éppen? – Ja. A sajtó alaposan kihasználta a lehetőséget, mivel az elég nagy visszhangot kiváltó építkezés miatt már eleve ott voltak a helyszínen. Öt darab, elfűrészelt fejű holttest kerül elő. A roueni főkapitányság és a helyi csendőrség már dolgozik az ügyön. Az ottani ügyész kis híján a csendőrség központi helyszínelő egységének az embereit küldte a helyszínre, de végül persze ránk maradt ez is. Őszintén megvallva nagyon nem örülök, mert itt a nyár, és rém undorító az egész. – És Devoise? – Egy kényes ügyön dolgozik, nem tudom levenni róla, Bertholet pedig szabadságon van. – Miért, én nem vagyok szabadságon? Egész véletlenül? Leclerc a vékony, csíkos nyakkendőjét igazgatta. Hatvanhoz közeledett, sötét tergál öltönyt viselt, a cipője csillogott-villogott, beesett arcán fáradt kifejezés ült. Hát igen, a bűnügyi rendőrség egyik legfőbb fejese a maga teljes pompájában… Egy zsebkendővel igyekezett felitatni a homlokán fényesen gyöngyöző izzadságcseppeket. – Te vagy az egyetlen hadra fogható ember, nekik meg feleségük és gyerekeik vannak… Basszus, tudod, hogy megy ez… Súlyos csend telepedett rájuk. Feleség, gyerekek… Színes gumilabdák a tengerparti homokban, a hullámok robajában elvesző nevetések… Mindez olyan távolinak tűnt, mintha nem is létezett volna. Sharko a monitorra nézett, amely jó ötven éve szolgáló, árnyakkal és szellemekkel zsúfolt agyának a tevékenységét közvetítette élő egyenesben. Odabökött az állával, hogy Leclerc is köves-


7/9/14 10:16 AM


se a tekintetét. Bár egyetlen szót sem szóltak, a halántéklebeny zöldes színű területe felragyogott. – Tudod, miért világít? Mert ebben a szent pillanatban is beszél hozzám… – Eugénie? Sharko bólintott. Leclerc hátán végigfutott a hideg. Elnézte a felügyelője agyát, amely a néma csendben is mintha valamiféle beszédre reagált volna, és hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy szellem járta szobában üldögélne. – És mit mond? – Azt akarja, hogy a legközelebbi nagybevásárláskor vegyek egy liternyi koktélszószt meg kandírozott gesztenyét. Odavan azért a szarért. Bocsáss meg egy pillanatra… Sharko lehunyta a szemét és összeszorította a száját. Eugénie mindenhol ott volt, folyamatosan őt látta, hallotta. Az öreg Renault anyósülésén… Esténként, amikor készült lefeküdni. Látta, ahogy törökülésben nézi a síneken vidáman körbe-körbe szaladozó játék vonatot. Két éve egy Willy nevű, Camelt és marihuánát szívó tagbaszakadt néger fickó is gyakran felbukkant Eugénie mellett. Egy szemétláda volt, a kislánnyal ellentétben egy elviselhetetlen alak; be nem állt a szája, hangos volt, és vadul gesztikulálva beszélt. A kezeléseknek hála a raszta végleg eltűnt, a kislány viszont rendszeresen látogatta – szívós volt, mint egy vírus. A Macintosh képernyőjén néhány pillanatig még világított a zöld terület, majd fokozatosan kihunyt. Sharko kinyitotta a szemét, és fáradtan a főnökére mosolygott. – Meglásd, egy szép napon eleged lesz abból, hogy összevissza beszél, és végül mégis kihajítod a felügyelődet… – Megoldod az ügyeket, szóval ez az egész nem gátol abban, hogy korrekt munkát végezz… Sőt, időnként még mintha jobb is lennél, mint korábban. – Ja, ezt közölhetnéd Josselinnel is. Folyamatosan cseszeget. Azt hiszem, a fejemet akarja.


7/9/14 10:16 AM

18

FRANCK THILLIEZ

– Mindig ez van az új főnökökkel. Rendet akar csinálni, csak az számít. Hűséges neuroanatómusa kíséretében végre-valahára megérkezett a Salpêtrière Kórház pszichiátriai részlegét vezető Bertowski professzor. – Akkor kezdhetjük, Sharko úr? Sharko úr… Ez így elég furcsán hangzott, amióta az előrehaladott izomsorvadást, a Charcot-kórt emlegették ezen a néven. Mintha a világ összes bajáról, betegségéről ő tehetett volna. – Kezdhetjük… Bertowski kotorászni, lapozgatni kezdett a folyamatosan magával hordott dossziéban. – Annak alapján, amit itt látok, az üldözési mániás rohamok nagyon megritkultak… csupán enyhe gyanakvásról esik szó… Ez kiváló. És mi a helyzet a látomásokkal? – Lehet, hogy csak azért, mert be voltam zárkózva a lakásomba, de azok gyakran támadnak. Nem telik el nap anélkül, hogy Eugénie ne látogatna meg. Általában csak két-három percig marad, de nagyon zavaró. Képtelen lennék megmondani, hogy hány kiló kandírozott gesztenyét vettem már miatta. Leclerc félrehúzódott a szoba sarkába, amikor Sharkóról leemelték a sisakot. – Stresszes volt az utóbbi időszak? – kérdezte az orvos. – Főleg a meleg miatt. – A munkája nem könnyíti meg a dolgunkat. A jövőben gyakrabban fogunk találkozni; a háromhetes sűrűség vállalható kompromisszumnak tűnik. Két fehér szalag segítségével rögzítették a fejét, majd a neuroanatómus egy nyolcas formájú szerkezetet közelített a feje búbjához. Egy tekercsszerűség volt az, amellyel az agy egy pontosan behatárolt területét lehetett mágneses impulzusokkal ingerelni, hogy a célba vett terület idegsejtjeit – akárcsak a mágneses részecskéket – a korábbitól eltérő viselkedésre és elrendeződésre bírják. A koponyacsonton át


7/9/14 10:16 AM


végzett mágneses stimuláció jelentős mértékben csökkentette, sőt gyakorlatilag megszüntette a skizofréniához kapcsolódó látomásokat. A legnagyobb nehézséget természetesen a megfelelő hely becélzása jelentette, mivel a szóban forgó terület alig néhány centiméteres volt, Sharko a legkisebb tévedés esetén egész életében csak nyávogott volna, vagy visszafelé mondta volna az ábécét. Letakart szemmel ült a helyén, és egyetlen dologra összpontosított csupán, arra, hogy mozdulatlan maradjon. Akkor már csak a gyenge, egyhertzes frekvenciával kibocsátott mágneses impulzusok mocorogtak a szobában. Nem fájt, nem volt kellemetlen, Sharkót csak akkor fogta el a mély nyugtalanság, amikor arra gondolt, hogy tíz évvel korábban még elektrosokkal próbálták volna kezelni. A kezelés simán zajlott. Ezerkétszáz impulzussal – nagyjából húsz perccel – később a rendőr kissé elgémberedve állt fel a székből. Megigazította magán a makulátlan inget, és végigsimított fekete kefefrizuráján. Ömlött róla a víz. Az egész kórházban fülledt, párás volt a levegő, de a Zyprexa tabletta miatt felszedett enyhe túlsúlya sem tette könnyebbé a helyzetet. Július eleje volt, és a klíma is alig-alig volt képes féken tartani az odakint tomboló pokoli hőséget. Feljegyezte a legközelebbi kezelés időpontját, köszönetet mondott a pszichiáterének, majd távozott. Leclerc a folyosó végén található kávéautomatánál ácsorgott. Alaposan megviselte mindaz, aminek az elmúlt néhány percben a tanúja volt, úgyhogy majd’ megveszett egy cigarettáért. – Azért elég félelmetes, ahogy így összevissza matatnak az agyadban. – Rutin eljárás. Olyan, mintha a fodrásznál üldögélnél a bura alatt. Sharko elmosolyodott, és a szájához emelte a poharat. – Vágj bele! Mondj valamit az ügyről! Lassan elindultak. – Öt holttest két méter mélyen eltemetve. Nem igazán szép látvány. Az első vizsgálatok alapján annyi látszik, hogy négyet már


7/9/14 10:16 AM

20

FRANCK THILLIEZ

felzabáltak a férgek, az ötödik viszonylag jó állapotban van. Hiányzik a koponyájuk felső része, mintha lefűrészelték volna. – És a helyiek mit gondolnak? – Szerinted? Ez egy vidéki kisváros, ahol már az is súlyos bűncselekménynek számít, ha nem teszed ki időben a szemetet. A holttestek heteket, sőt talán hónapokat töltöttek a föld alatt, úgyhogy a lentieknek egyelőre halvány lövésük sincs, hogy merre induljanak, szóval félő, hogy a nyomozás alaposan elnyúlik majd. Szerintem a lélektani megközelítés a segítségükre lehetne. Annyit kell csinálnod, amennyit szoktál. Se többet, se kevesebbet. Begyűjtöd az információkat, találkozol, akivel kell, és majd Nanterreből levezényeljük az ügyet. Két-három napról van szó, azután visszamehetsz a játék vonataidhoz, azt csinálsz, amit akarsz. Én is ugyanezt fogom tenni. Nem akarom, hogy sokáig húzódjon ez az egész. A napokban le kell lépnem egy időre. – Szabira mentek Kathiával? Leclerc összeszorította a száját. – Nem tudom még. Attól függ. – Mitől? – Egy csomó olyan dologtól, ami csak rám tartozik. Sharko nem erőltette. A kórház kapuján kilépve valósággal leterítette őket a hőség. A felügyelő a kezét a vászonnadrágja zsebébe süllyesztve végigpillantott a hosszú, kupolás épületen, amelynek vakítóan fehér falai szinte izzottak a nyári verőfényben. Az utóbbi években, az irodája mellett, ez az intézmény vált a második otthonává. – Kicsit félek visszamenni a terepre. Rég voltam már… – Hamar visszazökken az ember. Sharko elhallgatott egy időre, mintha a dolog mellett és az ellen szóló érveket mérlegelte volna, azután vállat vont. – Jól van, basszus. Annyit ültem már a seggemen, hogy lassanként felvettem a szék formáját. Mondd meg nekik, hogy délutánra ott leszek.


7/9/14 10:16 AM

14 10:16 AM

Recommend Documents