1.1. Tartalomjegyzék. AZ ÁLLAMSZÁMVITELI RENDSZER FEJLŐDÉSÉNEK FOLYAMATA MAGYARORSZÁGON... 4 Simon József 4

1.1. Tartalomjegyzék AZ ÁLLAMSZÁMVITELI RENDSZER FEJLŐDÉSÉNEK FOLYAMATA MAGYARORSZÁGON ...................................................................................... 4 Simon József

4

AZ USALI SZABÁLYOZÁSI KERETE, A RÉSZKÖLTSÉG-SZÁMÍTÁS ALKALMAZÁSÁNAK TÜKRÉBEN ............................................................. 19 Pajrok Andor

19

A BUSINESS INTERVENTION MODEL ALKALMAZÁSA, MATEMATIKAI FORMALIZÁLÁSA ÉS VIZUALIZÁCIÓJA................. 29 Rideg András

29

A TÁRSADALMI TŐKE ÉS A HELYI GAZDASÁG FEJLESZTÉSE A LEADER PROGRAMBAN .............................................................................. 40 Póla Péter

40

MIGRÁCIÓS FOLYAMATOK VIZSGÁLATA A LEWIS-FÉLE KORLÁTLAN MUNKAERŐ-KÍNÁLATI MODELL ALAPJÁN............... 53 Kovács Szilárd

53

A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETÉS 2013-AS EREDMÉNYEI AZ EJF-EN 62 Sipos Norbert

62

A NONPROFIT MARKETING ELMÉLETI ÉS GYAKORLATI ALAPJAI77 Kovács Máté

77

A HATÉKONYSÁG DIMENZIÓ ÉRTELMEZÉSE A BÜROKRÁCIAELMÉLET MOZGÁSTERÉBEN ........................................ 89 Drávavölgyi Tibor

89

KÉPI GONDOLKODÁS A MATEMATIKÁBAN – EGY MATEMATIKUS OKTATÓ TAPASZTALATAI ...................................................................... 100 Sramó András

100

sugo szemle

A Sugo Szemle létrejöttének gondolata 2014 áprilisában született meg, mikor is rádöbbentünk, hogy tudományos közleményeink megjelentetésének nincs egy lehetséges, állandó fóruma. Egyre több friss, szélesebb körben is érdeklődésre számot tartó tudományos eredmény született az Eötvös József Főiskola falain belül, ezért úgy véltük, hogy a mai kor kihívásainak és igényeinek megfelelve létrehozunk egy egyedi arculattal rendelkező on-line felületet, melyen keresztül folyamatosan publikáljuk időszaki kiadványaink legújabb számait, azonos címmel megjelenő sorozatunkat, folyóiratunkat. Kezdeményezésünk célja az EJF szakmaiságának, tudományos kérdéseinek képviselete, legfrissebb eredményeinek ismertetése és olyan szakmai tér létrehozása, amely a képzések és a tudományos tevékenység folyamatos elmélyítését szolgálja. Hogy miért pont Sugo? Mert Baja. S miért Szemle? Mert mind szélesebb áttekintést kívánunk nyújtani az általunk művelt tudományterületekről. Folyóiratunktól nem kevesebbet várunk, mint azt, hogy bevonjuk pezsgő tudományos életünkbe mindazokat, akik az adott témáink, kutatási területeink iránt fogékonyak, azokban közvetve vagy közvetlenül érintve vannak. A Sugo Szemle létrehozásával az is a célunk, hogy az olvasónak egyaránt nyújtsunk olyan tanulmányokat, amelyek a karriertervezés és -építés témakörével foglalkoznak; a diplomás pályakövetés eredményeinek és tapasztalatainak összefoglalására törekednek; és olyanokat, amelyek a gazdaságtudomány időszerű gyakorlati kérdéseiről szólnak. Az első megjelenés az Eötvös József Főiskola Gazdálkodási Intézetében oktatók írásainak ad helyet, bemutatva fő kutatási területükön végzett munkásságaikat, kritikai észrevételeiket, okfejtéseiket, a közgazdaságtudományban elért eredményeiket, újszerű feltevéseiket, meglátásaikat. Reméljük, tudományos értekezéseink felkeltik érdeklődését és a jövőben rendszeres olvasóink, akár publikálóink körében köszönthetjük Önt is!

Fogadják érdeklődéssel lapunkat! A szerkesztők

2014. január – június

sugo szemle

Absztrakt Napjainkban egyre fontosabbá válik az államháztartás gazdálkodásának minősége. A közpénzek takarékos és hatékony felhasználása általános elvárásként jelenik meg minden európai országban. Mindez nem képzelhető el megfelelően működő információs és ezen belül pénzügyi információs rendszer nélkül. A pénzügyi típusú információk jelentősége az egyes országok megítélése szempontjából egyre nagyobb. Elegendő, ha az Európai Unió felől érkező információs igényekre gondolunk. Az unió egyre szigorúbb előírásokat alkalmaz a tagországok államháztartásaival szemben. A költségvetés prezentációs gyakorlatában gyökeres változás következett be ennek köszönhetően. Az uniós tagországok egyszerre voltak kötelesek fejleszteni a nemzeti számlák rendszerét, illetve a költségvetéshez kapcsolódó elszámolási gyakorlatot. E folyamatban elsősorban a nyugat-európai országok jártak az élen. E változások alól Magyarország sem vonhatja ki magát. A magyar államháztartással szemben is alapvető elvárás e követelményeknek való megfelelés. Ennek érdekében a rendszerváltás óta számos reform indult el ezzel összefüggésben. Ezek közül a tanulmány az államszámvitel területén megvalósult reformtörekvések bemutatását tűzi ki célul. Elemzi az államszámvitel általános jellemzőit, működésének elmúlt időszakban tapasztalható sajátosságait. A karakterisztikus jellemzők áttekintését követően megfogalmazzuk azon megállapítást, amely szerint a hazai államszámviteli szabályozás lemaradásban van a környező kelet-közép-európai országokhoz képest. E hátrány álláspontom szerint nagymértékben a rendszerváltás és az ezt követő instabil időszak eredménye. A politikai gondolkozás ekkor elsősorban a gazdaságpolitikai fordulat megalapozását kívánta szolgálni, miközben az információk előállításának szükségessége háttérbe szorult. Az államszámviteli standardok alkalmazása elsősorban az angolszász országokra jellemző, azonban a globalizáció és a szupranacionális együttműködések következtében egyéb országok felé is megindult e standardok alkalmazására való törekvés. Mindez főként ajánlás formájában jelenik meg, ugyanakkor számos esetben az angolszász országokkal való gazdaságpolitikai kapcsolat is támogatja e folyamat erősödését. Mint oly sok területen, ebben sem egységes a kelet-európai gyakorlat. Bizonyos országok kifejezett formában támaszkodnak a standardok alkalmazására, míg mások elfogadják ugyan jelentőségüket, de óvatosan közelítenek hozzájuk. Kulcsszavak: közszféra, államszámvitel, IPSAS

2014. január – június 1. BEVEZETÉS – A KÖZSZFÉRA INFORMÁCIÓS RENDSZERE Információs rendszernek nevezzük az egymással kapcsolatban álló olyan elemek összességét, amelyekben új ismereteket tartalmazó közlések történnek az egyes elemek között. Információk ugyanakkor nemcsak a magán-, hanem a közszféra szervezeteinek gazdálkodásához is szükségesek. A modern piacgazdaságokban az állami feladatellátás történelmileg kialakult intézményrendszere a közszféra. A közszféra a gazdaság alrendszere, amelynek célja kollektív javak biztosítása és előállítása. Az e körbe tartozó gazdálkodó egységek működhetnek költségvetési, nonprofit és üzleti gazdálkodási szabályok szerint. (Sivák – Vigvári, 2012) A közszféra jelentősége az utóbbi évtizedekben folyamatosan növekedett. Az állam kiterjedt intézményrendszerének működtetése által a gazdaság szerves részévé vált. E szerepvállalás alapvető célja minden esetben az állam által vállalt feladatok ellátása. A közszféra ugyanakkor nem egy egységes homogén rendszer. Jellegét és működési mechanizmusát tekintve számos alrendszer különíthető el a közszférán belül. Alapvető különbségek mutathatóak ki e részrendszerek között a működés célja, módja vagy éppen a finanszírozás technikája szempontjából. Attól függően, hogy a közszféra mely rétegei kerülnek vizsgálatra, különböző típusú információs rendszerek léteznek. Ebből kiindulva a legtágabb megközelítési mód esetén értelmezhető a közszféra információs rendszerének fogalma. A közszféra információs rendszere magába foglalja mindazon elemeket, amelyek a közszféra működéséhez szükséges információkat biztosítják. Emellett beszélhetünk a kormányzati szektor információs rendszeréről, amely a közszféra információs rendszerének egyik alrendszerét jelenti. A kormányzati szektor információs rendszeréhez viszonyítva az államháztartás információs rendszere még szűkebb kiterjedésű.

Pénzügyi információs rendszer Informatikai rendszer

Ellenőrzési rendszer

Egyéb nyilvántartások rendszere

Tájékoztató rendszerek Ágazati információs rendszerek Jogrendszer

1. ábra: Az államháztartás információs rendszere Forrás: saját szerkesztés

sugo szemle Az államháztartás információs rendszere bonyolult, komplex architektúrát alkot. Mint minden rendszer ez is felbontható kisebb egységekre, alrendszerekre. Az ábra bemutatja az államháztartás információs rendszerének főbb részterületeit. (1. ábra) Az államháztartás információs rendszerének működésében kiemelt szerepet játszanak a pénzügyi típusú információk. Emiatt kiemelten fontos a közszféra pénzügyi információs rendszerének, másképpen az államszámviteli rendszer vizsgálata. Az államháztartás információs rendszerének környezete Az államháztartás információs rendszerének vizsgálata szempontjából meghatározó az államháztartás gazdálkodási rendszere. Véleményünk szerint mindez alapjaiban befolyásolja az államszámviteli rendszer működését. A következőkben ezen általános jegyeket foglalom össze. A közszféra tipikus funkciója közjavak és közszolgáltatások nyújtása a társadalom tagjai számára. Az államháztartás jellemzően nem piaci tevékenységeket végző szervezeteket foglal magába. Azonban számos feladatellátás során merülnek fel a gazdálkodás hatékonyságára vagy éppen a költség-hozam kategóriákra vonatkozó kérdések. A profit szempontú megközelítés sok esetben azért sem alkalmazható a közszférában, mert a ráfordításokkal ellentétben a hozamok fogalma egyértelműen nem értelmezhető, továbbá mérése is számos nehézségbe ütközik. (Csermák, 2004) Emellett a magánszféra vállalkozásaival ellentétben, az államháztartás gazdálkodásában nem létezik egy átfogó és egyértelműen definiált cél, mint például a vagyonnövekedés vagy a nyereség realizálása. A célok az államháztartásban sokkal inkább feladat formájában jelennek meg, amelynek konkrét tartalma attól függ, ki hogyan értelmezi azt. A feladatok értelmezése ugyanakkor nem elsősorban gazdasági megfontolásból történik, hanem politikai szempontokból is. A gazdálkodás céljai emellett sok esetben kevésbé vagy egyáltalán nem számszerűsíthetők. Ebből következően a célok elérésének mérése több esetben problémákba ütközik. A szubjektivitás nemcsak a célok értékelésekor, hanem azok kiválasztásakor is figyelmet érdemel. Az államháztartás gazdálkodásának bizonyos területein keveredik egymással a profit elérésére és a közjó megvalósítására való törekvés. Ennek legjellemzőbb területe a közszolgáltató vállalatok gazdálkodása. (Horváth, 2002) Az államháztartás gazdálkodása egy nagyüzemként képzelhető el, amelyben egyszerre szerepelnek közjavak és közszolgáltatások. (Kassó, 2006) A feladatok egy bonyolult feladatrendszert alkotnak. Mindebből következően a gazdálkodás számos részfolyamatból áll, amelyek koordinálása hatalmas kihívást jelent. Emellett a feladatok ellátása sokszereplős folyamat. Számtalan esetben bizonyos feladatok ellátását földrajzilag távol lévő „szervezeti egységek” látják el. Az államháztartás gazdálkodásának finanszírozása is sok szempontból eltér a magánszféra piaci elven működő vállalkozásainak finanszírozásától. A közfeladatok ellátásának finanszírozása külső és belső forrásokból történik. A külső források között meghatározó szerepet töltenek be

2014. január – június a központi költségvetésből származó támogatások. A belső források között szerepelnek többek között a vagyon hasznosításából származó pénzek és a helyi adóbevételek. Emellett bizonyos feladatok ellátásakor egyszerre kerül felhasználásra közpénz és magánszférából származó pénzeszköz. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a feladatellátás finanszírozása többszintű döntéshozatal keretében történik. E szempontból három szint azonosítható: a központi költségvetés, a helyi szint, illetve a feladatot ellátó intézmény. A feladatellátás eredményességének megítélése szintén eltér az államháztartás gazdálkodásában a magánszférában tapasztalttól. A létrehozott közjószág, illetve közszolgáltatás általában nem helyettesíthető más termékkel vagy jószággal, valamint korlátozottan áll fenn a fogyasztásról való lemondás lehetősége. Ebből következően a társadalom sokkal kevésbé képes befolyásolni a szolgáltatás minőségét, hiszen a fogyasztásról jellemzően nem tud lemondani. (Vigvári, 2005) Mindez rávilágít egy további sajátosságra is, ez pedig a csőd fogalmának eltérő értelmezése. A magánszférában, ha egy vállalkozás nem képes bevételeiből fedezni kiadásait „becsődölhet”, míg az államháztartás gazdálkodásában a költségvetési korlát puhasága következtében fennáll elméletileg a kimentés lehetősége, vagyis valamilyen központi forrásból többletforráshoz jut a bajba jutott szervezet. (Kornai et al., 2004) Az államháztartás gazdálkodásában sajátos szerepet tölt be a gazdasági tervezés. A tervezés legfőbb terméke a költségvetés, amely keretbe foglalja az adott évi gazdálkodás folyamatait. Részletezi a célokat, a megvalósításukhoz szükséges forrásokat, a források felhasználásának területeit, a felhasználás ütemezését, valamint megnevezi az egyes feladatokat ellátó egységeket. (Csermák, 2004) A tervezés abból a szempontból is eltér a magánszférában bevett gyakorlattól, hogy a tervezés alapegysége jellemzően az intézmény, és nem a feladat vagy a termék. Továbbá a tervezés időhorizontja jellemzően rövidebb a közszférában, mint a magánszférában. A rövid és középtávú tervezés gyakorlata jellemző sajátossága például az önkormányzati rendszernek is. A feladatellátáshoz használt vagyontárgyak tulajdonosi köre szintén fontos jellemzője az államháztartás gazdálkodásának. A vagyon tulajdonosa az állam, az önkormányzatok esetén a települési önkormányzat. A közfeladatok ellátása során azonban különböző szervezeti megoldások kerülnek alkalmazásra, amely több esetben együtt jár a vagyon ideiglenes átadásával. A tulajdonosi szemlélet érvényesítése ezáltal nehezen valósítható meg, hiszen a vagyon tulajdonosa és kezelője eltérő szereplők, különböző motivációkkal. Az államháztartás gazdálkodási rendszerében az intézmények teljesítményének objektív mérése nehézségekbe ütközik. Mindez egyrészt a célok nem egyértelmű definiálhatóságából, másrészt pedig a teljesítmény mérésének nehézségeiből következik. A magánszférában alkalmazott teljesítmény mérőszámok csak korlátozottan vehetők igénybe az államháztartás keretei között.

sugo szemle Az előzőek alapján megállapíthatjuk, hogy az államháztartás gazdálkodása a pénzügyi információs rendszer számára bonyolult és többdimenziós rendszerként jelenik meg. Ennek leképezése különböző és eltérő megközelítésű módszertani eszközökkel lehetséges.

2. AZ ÁLLAMSZÁMVITEL JELLEMZŐI MAGYARORSZÁGON Az államszámvitel modernkori történeti fejlődésében Magyarországon három fő időszak különböztethető meg. Az első időszak a rendszerváltástól a ’90-es évek végéig tart. Erre jellemző volt a korábbi, rendszerváltás előtt alkalmazott számviteli technikák alkalmazása illetve a nyugat-európai államok által alkalmazott megoldások adaptálása. Ez utóbbiak kevésbé tudtak beépülni az államszámvitel gyakorlatába. Ezen időszakra jellemző volt a rendszerváltás utáni jogszabály-alkotási láz. A közpénzügyi rendszer alapjait gyors ütemben kellett felépíteni, amely megakadályozta sok esetben a születendő jogszabályok érdekeltekkel való egyeztetését, valamint a mélyebb hatástanulmányok készítését. A második időszak 2000-ben kezdődött és 2013-ig tartott. E szakaszra az államszámviteli rendszer stabilizálására vonatkozó törekvések erősödése volt jellemző. Ennek érdekében megújult az államszámvitel jogszabályi kerete, ugyanakkor több területen is új módszerek jelentek meg. A magyar államszámvitel jogi szabályozásában ezen időszakban a számvitelről szóló 2000. C. törvény, illetve az államháztartás szervezetei beszámolási és könyvvezetési kötelezettségének sajátosságairól szóló 249/2000. (XII. 24.) kormányrendelet játszott meghatározó szerepet. Ez utóbbi jogszabály a vállalkozásokra vonatkozó Számviteli törvény rendelkezéseit adaptálja az államháztartáshoz tartozó szervezetek számára. A következőkben ezen időszak főbb sajátosságait foglaljuk össze a teljesség igénye nélkül. A magyar államszámviteli rendszer legfőbb sajátossága ebben a ciklusban a tradicionális pénzforgalmi szemlélet alkalmazása. Véleményünk szerint az államháztartás gazdálkodásában tapasztalható problémák nagy része összefüggésbe hozható e szemlélet alkalmazásával és általa a hiátusok többsége látszólag elfedhetővé válik. A tradicionális nézőpont folyamatosan azt sugallja, hogy a gazdálkodás folyamatai rendben zajlanak. A felszín alatt azonban az államháztartás gazdálkodásában feszültségek rejlenek. Az elszámolási és nyilvántartási rendszer célja e periódusban a pénzforgalommal járó tételek rögzítése a teljesülés időpontjában. A tiszta pénzforgalmi szemlélet alkalmazása több szempontból is negatív következményekkel jár az államháztartás gazdálkodására. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a pénzforgalmi módszertan jelentős információs kockázatot jelent a gazdálkodás minden részterületére vonatkozóan. Ráadásul e kockázati források kezelésére az alkalmazott módszertan keretei között nincs lehetőség. Adott időszakra vonatkozóan kizárólag a bevételek és a kiadások, illetve az ezek segítségével előállítható mutatószámok, kimutatások elemezhetőek. Azonban mindezek torzított képet mutatnak a gazdálkodásról.

2014. január – június A pénzforgalmi szemléletből fakadóan a magyar költségvetési szervek nem képesek meghatározni az általuk ellátott feladatok tényleges költségét. A teljes költség ismerete nélkül viszont nem lehet dönteni adott feladat ellátásának optimális szervezeti keretéről. Tulajdonképpen nem tud érvényesülni a tulajdonosi, befektetői szemlélet, mert valójában a működés értékelését ezzel a módszerrel nem lehet elvégezni. A számvitel és a kötelező struktúrában előírt adatszolgáltatás jellemzően a pénzforgalmi jellegű költségvetési tervezést és a közpénzekkel való elszámolást, illetve ezen elszámolást kísérő külső és belső ellenőrzés igényeinek kielégítését szolgálja (Kassó, 2006), azonban a nyilvántartás pontatlanságai és nagyvonalúsága miatt a visszajelző funkció kevésbé tud érvényesülni. A költségvetési szervek számára a pénzügyi kapacitás valós értékének kiszámítása alapvető fontosságú lenne. Azonban mindazok a körülmények, amelyek ma az államháztartás gazdálkodásában érvényesülnek, korlátozzák a tisztánlátást, megakadályozzák a pénzügyi elemzés, értékelés valódiságát. A kalkulációhoz szükséges adatok nem állíthatók elő. A mérleg és az eredmény-kimutatás funkcióját betöltő pénzforgalmi jelentés és pénzmaradványelszámolásból táplálkozó elszámolás problémái, valamint a bevétel-kiadás típusú költségvetés készítés a fenti célra megbízhatatlan információkat szolgáltat. Továbbá a mérleg szinte minden vagyoni kérdéssel összefüggő döntés megalapozására alkalmatlan. Az államháztartás gazdálkodásának minősége és finanszírozása érdekében alapvető fontosságú a kötelezettségek értékének és szerkezetének ismerete. A gazdálkodás fenntarthatósága szempontjából nagy gondot jelent a fel nem mért kötelezettségek kezelése. A kötelezettségek közül két típust emelhetünk ki jelentőségüknél fogva, az egyik a szállítói tartozások, a másik kategória pedig a hosszú lejáratú kötelezettségek, amelyek hitelfelvétellel és kötvénykibocsátással jöttek létre. Mindkét kötelezettségtípus ugyanazon problémakörnek – az eladósodásnak – egy-egy eleme. Mindez napjainkban különösen aktuális kérdés, hiszen az államháztartás folyó hiánya és az államadósság mértéke is számos pénzügyi következménnyel jár a pénzügyi piacokon keresztül és az EU részéről egyaránt. Sok tekintetben megtévesztő a költségvetés egyensúlya is. Ugyanis nem mindegy, hogy mindez milyen költségvetési, illetve gazdálkodási döntésekkel érhető el, fontos szempont a belső összefüggések vizsgálata is. Az értékcsökkenés kezelése ugyancsak sajátos megoldást követ. A meghatározott leírási kulcsok és módszertan alapján az értékcsökkenés elszámolása kötelező. Azonban a szabályozás eredményeképpen elszámolt amortizációnak nincs semmilyen következménye a gazdálkodásra vonatkozóan. A szabályozás éppen a leglényegesebb következménnyel nem foglalkozik, vagyis milyen forrásból történjen az elhasználódott vagyon pótlása. Ráadásul e tényt nem képes a nyilvántartási és beszámolórendszer bemutatni. Ennek oka egyrészt a vagyonnyilvántartásokban mutatkozó pontatlanságok, másrészt pedig a tárgyévi tőkeváltozás elszámolási módszere. Ez utóbbi lényege, hogy az értékcsökkenés értékét korrigálja a rövid lejáratú követelések és kötelezettségek állományával, illetve az adott évi eszközbeszerzések értékével. Mindez azt érzékelteti, hogy az elszámolás célja a vagyon összértékének szinten

sugo szemle tartása. Ez azonban nem mutat valós képet, mert olyan tételek is szerepelnek a kalkulációban, amelyek nem tartoznak a vagyon elemei közé, továbbá nem veszi figyelembe a gazdálkodás vagyonigényének változását. A politikai döntéshozók szempontjából a pénzforgalmi szemlélet alkalmazása a költségvetés tervezésében látszólag előnyösnek tűnik, hiszen a költségvetésből egyértelműen látható, hogy a közpénzekből mely intézmények és milyen mértékben részesülnek, a tárgyév zárását követően pedig a beszámolók visszatükrözik az adott források elköltését. A döntéshozók számára ezáltal úgy tűnhet, mintha a kívánt célok teljesültek volna. A pénzforgalmi szemléletű finanszírozási technika viszont nem teszi lehetővé a közpénzek hatékony elköltésének megítélését, egyedül arra ad választ, hogy adott intézmény mekkora összeget költött el az adott év során. Az intézmény alapú finanszírozási gyakorlat is súlyos következményekkel jár. A gazdálkodás számára elveszik a hozamok és ráfordítások összemérésének lehetősége. A racionális feladatellátás feltételezi az adott feladat-ellátási mód költségének mérését és ennek viszonyítását más ellátási módokhoz. Viszont a költségvetési szervezetek nem rendelkeznek megbízható információkkal adott feladat tényleges költségéről. Az intézmények gazdálkodásának egy további problémája a vagyongazdálkodás színvonala. Ebben az irányban érdektelenség tapasztalható. Sem a könyv szerinti, sem a piaci érték meghatározására nem lehet hagyatkozni. A pénzforgalmi szemléletből fakadóan már az is gondot jelent, hogy egyértelműen meg lehessen határozni az adott intézmény kezelésében álló vagyon pontos értékét, lévén, hogy az amortizáció nem jár pénzmozgással. Ebből következően nem lehet értelmezni egzakt módon adott intézmény esetén a vagyongazdálkodás eredményességét. Az intézményi megközelítés abból a szempontból sem felel meg a törvényi sorok koncepciójának, hogy az intézmények költségvetéseiben nem kerül elkülönítésre a ráfordítások értéke feladatonként, erről csak összesített adatok állnak rendelkezésre. Továbbá az intézmények többsége jellemzően több feladatot lát el, bonyolítva ezzel a helyzetet. A szakfeladatonkénti bontás sem eredményez egyértelmű megoldást. Ezzel az a legnagyobb probléma, hogy a törvényi sorokban az egyes szakfeladatok tartalma keveredik, a szétválasztáshoz szükséges módszerek viszont nem állnak rendelkezésre. Az éves zárszámadásban szereplő adatok valóságtartalma ezek alapján erősen megkérdőjelezhető. Egyrészt a bevételi oldalon szereplő tételek szinte teljes köre központilag szabályozatlan elemi pénzügyi beszámoló rend nélkül kerül bemutatásra, másrészt pedig a kiadások alig több mint 50%-át tartalmazzák az elemi pénzügyi beszámolók. További probléma, hogy az elemi beszámolók alig több mint 30%-át érinti pénzügyi ellenőrzés. (Kassó, 2006) A beszámolókkal kapcsolatos egyéb probléma, hogy ezek jellemzően intézményi szemléletben készülnek, vagyis az adatok az intézmények szintjén kerülnek meghatározásra.

2014. január – június A nyilvántartási és beszámoló, illetve a költségvetési számviteli rendszer előzőekben említett jellemzői negatívan befolyásolták az ESA95 módszertan alkalmazását a kormányzati számlák esetén. Az elhatárolási szemléletben készülő beszámolóhoz folyamatosan a pénzforgalmi szemléletű adatok átfordítása szükséges. Mindez jelentős módszertani kihívást jelentett a magyar kormányzati statisztikai rendszer számára. Tulajdonképpen itt összpontosulnak az elemi beszámolók és nyilvántartási adatok megbízhatatlanságából fakadó problémák. Főbb változások – aktualitások Az előbbiekben bemutatott hiátusok az államszámvitel területén évről-évre egyre inkább akadályozták a felelős és hatékony költségvetési gazdálkodás alkalmazását. Ugyanakkor hiába jelezték e problémákat az érintett intézmények, a szakmai tanácsadó szervezetek vagy épp az ellenőrzési rendszerhez tartozó szereplők, lényeges változás nem történt e területen. Meg kell jegyezni azonban, hogy ennek okai jellemzően tágabb kontextusban keresendőek. Összefoglalóan nem voltak adottak a változás feltételei a hazai közpénzügyi rendszerben. Ugyanakkor a költségvetési gazdálkodás számára egyre szigorúbb külső korlátozó feltételként lépett fel az Európai Unió. A magyar közpénzügyi rendszert értékelő jelentések, vélemények folyamatosan hangoztatták, hogy a lehető leghamarabb érvényre kell juttatni az átláthatóság és a felelős költségvetési gazdálkodás követelményét. Mindez főként az államadósság és a költségvetési hiány felső határának, illetve aktuális értékének összehasonlítása által jelent meg a politikai gondolkodásban. A magyar kormányzat számára ez jelentette azonban a végső lökést a változások meghozatalához. Nyilvánvalóvá vált, hogy az EU elvárásainak csak akkor tudunk megfelelni, ha az államszámvitel területén is gyökeres átalakulások következnek be. E folyamat eredményeképpen született meg az államháztartási számvitelről szóló 74/2013. (III.11.) Kormányrendelet. A költségvetési szervek számára továbbra is kötelezően alkalmazandó a Számvitelről szóló törvény, azonban e törvényi vonatkozásban is több változás született. A jogszabályi módosítás impozáns célokat tűzött ki maga elé. Többek között az államháztartás információs igényeinek teljesebb körű kielégítése, a Számviteli törvénnyel való erősebb összhang megvalósítása, a számviteli alapelvek fokozottabb érvényesítése illetve költségvetési szervek számára konzekvens számviteli szabályok alkalmazása is szerepel a kormányrendelet deklarált célkitűzései között. Az államszámviteli szabályok hatálybalépése sajátos megoldást követett. Az átállásra mindössze szűk egy év állt rendelkezésre a költségvetési szervek számára. Ez alól nem adott halasztási lehetőséget a törvényalkotó, minden költségvetési szerv számára kötelező az alkalmazása. A változás központi eleme a költségvetési és a pénzügyi számvitel folyamatainak elkülönítése. A költségvetési számvitel keretében a tervezés, az elszámolás és a beszámolás továbbra is a pénzforgalmi szemlélet szerint történik a jövőben. Ugyanakkor a pénzügyi számvitel által alkalmazandó módszertan már kimondottan az elhatárolás alapú szemlélet. Ennek fő célja a vagyon egységes szerkezetben való bemutatása, illetve az ezt alátámasztó számviteli

sugo szemle nyilvántartások valóságtartalmának fokozása. További célként jelenik meg a tevékenység eredményességének mérése, vagyis az állami feladatok gazdálkodási hatékonyságának vizsgálata. E változások mindenképpen előnyösek és szükségszerűek, ha a gazdálkodás keretfeltételeinek változására gondolunk. Tulajdonképpen a jogszabályi változások többi eleme az előbb említett fő változások megalapozására szolgál. Ezek közül is kiemelkedik jelentőségénél fogva az ún. rendezőmérleg összeállítása. Ennek lényege, hogy 2013. december 31-i fordulónapra vonatkozóan a korábbi nyilvántartási és elszámolási logika szerinti főkönyvi számlák zárását el kell végezni, valamint ki kell egészíteni az új technika szerinti tételekkel. Ennek alapját egy átfogó leltározási tevékenység jelenti. A rendezőmérleg elkészítése során számos könyvviteli feladat merül fel. Ezek között példaként említhető a mérlegrendezési számlára a megfelelő tételek átvezetése, a követelések és kötelezettségek teljes körű megjelenítése és értékelése, az idegen pénzeszközök tételeinek rendezése vagy éppen az előlegek pénzügyi átvezetése. A könyvvezetés gyakorlatának részletszabályait tekintve a költségvetési számvitel hármas irányultságú nyilvántartást alkalmaz. Nyilvántartja a bevételi/kiadási előirányzatokat, ezek teljesítését, valamint a követeléseket, illetve kötelezettségeket. A technikai megvalósítás érdekében a kormányrendelet egységes számlatükröt és rovattétel rendet vezetett be. A korábbi időszakhoz képest sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak a főkönyvi számlaosztályok. Ezek közül is kiemelkedik jelentőségénél fogva a költségvetési számvitel szempontjából a 0. számlaosztály, amely a nyilvántartási számlákat foglalja magába. A követelések és kötelezettségvállalások az új szabályozás szerint már szerves részét képezik a könyvviteli nyilvántartásoknak, hiszen a teljesítés alapfeltétele a megfelelő követelés és kötelezettségvállalás létezése, amellyel szemben az elszámolás kivitelezhető. A teljesített tételek kapcsán a legfontosabb új elem a teljesítés közgazdasági és funkcionális szempontú rögzítése. Mindez a korábbi rendszerben is elvárt volt, azonban a pénzforgalmi szemlélet és az egyéb technikai megoldások következtében az egyik szempont minden esetben sérült. A jogszabály emellett megváltoztatta a mérleg tartalmi felépítését is. Példaként említhető e változások közül a kísérleti fejlesztés aktivált értékének megszüntetése. A kivezetés indokolható, azonban az ilyen típusú feladatokat ellátó költségvetési szerveknél információveszteséget okoz majd e változás illetve további kiegészítő nyilvántartások vezetésére ösztönzi e szervezeteket. A követelések és kötelezettségek esetén szintén az elhatárolási szemlélet került előtérbe, helyesen. Megkülönböztetünk a költségvetési évben és az ezt követően esedékes követeléseket, illetve kötelezettségeket. Jelentős változások történtek az eszközök értékelési eljárásainál is. Sajátossága a szabályozásnak, hogy 25 millió Ft-os értékhatárhoz köti a maradványérték megállapítását, emellett a költségvetési szervek a központilag megállapított leírási kulcsokat alkalmazhatják a tárgyi eszközök esetén.

2014. január – június Az államszámviteli rendszer által alkalmazott beszámolási kötelezettség tartalma is módosult. Az éves költségvetési beszámoló a kétféle könyvvezetési módszertan miatt két fő részből áll, az egyik a költségvetési számvitel pénzforgalmi szemléletű, a másik pedig a pénzügyi számvitel elhatárolási szemléletű adatai alapján állítható össze. A beszámoló jellemzően négyféle osztályozási elvnek is megfelel a jogszabály szerint, a közgazdasági, a funkcionális és az adminisztratív osztályozás mellett a kormányzati funkciók szerinti csoportosítás is lehetővé válna. A költségvetési beszámolón belül még hangsúlyosabb szerepet játszik az eredménykimutatás. Emellett a pénzügyi számvitel adataira építve a költségvetési szerveknek a költségekről és megtérült költségekről is külön kimutatást kell készíteniük. Ennek célja a finanszírozási feltételek összhangba hozása lenne, a feladatra jutó bevételek, illetve a közvetlen önköltség szembeállításán keresztül. Az államszámvitel jogi szabályozásának változása összefoglalva pozitív irányú elmozdulást jelent a korábbi időszakhoz képest. A módosítás értékeléséhez az eltelt rövid idő nem ad kellő fedezetet, azonban néhány megjegyzés a szakirodalom és a gyakorlati tapasztalatok alapján megfogalmazható. A változásra megállapított rövid határidő semmiképpen sem segíti a rendelkezések alkalmazását. A gyakorlat azt mutatja, hogy számos szervezet számára problémákat okoz az adaptáció. Általánosan elmondható, hogy a költségvetési szervek nem készültek fel az ilyen gyors lefolyású átállásra. A korábbiakban alkalmazott költségvetési és elszámolási logika megváltoztatása nem képzelhető el ilyen rövid idő alatt. Az elhatárolás alapú szemlélet fokozott bevezetése mindenképpen indokolt. Azonban a költségvetési és a pénzügyi számviteli rendszer ilyen típusú kettős megkülönböztetése nem szerencsés szakmai szempontból. Mindez a költségvetési szervek számára kétszer kettős könyvvezetésként jelenik meg, fokozva a munkaterhelést, illetve a félelmet a változásokkal szemben. Minden jogszabályi előírás betarthatóságát meghatározza, hogy a szükséges személyi és tárgyi feltételek rendelkezésre állnak-e. Az államszámvitelben jártas szakemberekből sajnos hiány mutatkozik hazánkban. Mindezt tovább súlyosbítja az elhibázott továbbképzési gyakorlat. A változás lebonyolításával megbízott számviteli alkalmazottak a költségvetési szerveknél csak a jogszabályi változás után közel fél évvel kezdhették meg a továbbképzések hallgatását. Mindez vészesen közel volt a rendező mérleg összeállításának kezdeti lépéseivel. A tárgyi feltételek kapcsán mindössze a nyilvántartáshoz használt ún. Forrás program hiátusait emeljük ki. Az érintett szervezetek számára nem állt rendelkezésre időben a korábban is használt program aktualizált változata. Mindez szintén jelentősen hátráltatja az új államszámviteli szabályozás zökkenőmentes bevezetését. A nyilvántartási rendszerben előirányzott változások sem feltétlenül az információk bővülésének és a megbízhatóság fejlődésének irányába mutatnak. A különböző osztályozási szempontok egymásnak való megfeleltetése a gyakorlatban számos problémába ütközik,

sugo szemle valamint az eredménykimutatás előírt szerkezetben való prezentálása is félreérthető és kellően nem megalapozott információkra épülhet. A változás mindenképpen szükségesnek minősíthető, azonban konkrét eredményei jelenleg még kétségesek. A bevezetési folyamatban mindenképpen szükségesnek mutatkozik a felmerülő hibák és hiátusok mihamarabbi korrekciója.

3. AZ ÁLLAMSZÁMVITEL NEMZETKÖZI KITEKINTÉSBEN Az államszámviteli rendszerben a rendszerváltás után Magyarországon lezajlott átalakulások vizsgálhatóak nemzetközi kontextusban is. A következőkben azt elemezzük, hogy a bemutatott módosulások mennyiben illeszkednek a nemzetközi fejlődési trendhez. Mindezt a számviteli alapelvek fejlődésén keresztül mutatjuk be. A tradicionálistól az új megközelítésű költségvetési logika irányába való haladás értelmezhető az államszámviteli rendszer működtetési elveinek változásaként is. A különböző időszakokban érvényes működtetési elvekből vezethetők le az államszámvitel által követett alapelvek. Mindezen általános elvek közé a következők tartoznak. (1. táblázat) 1. táblázat: Az információs rendszer működtetésének elvei 1. Felhatalmazás elve

7. Előrelátás elve

2. Átláthatóság elve

8. Fenntarthatóság elve

3. Nyilvánosság elve

9. Teljesség elve

4. Ellenőrizhetőség elve

10. Megfelelő részletesség elve

5. Pénzügyi megalapozottság elve 6. Teljesítményorientáltság elve

11. Valódiság elve

Forrás: saját szerkesztés

A felhatalmazás elve már a tradicionális költségvetési politika időszakában is fontos szerepet játszott. Lényege, hogy a költségvetési döntésekért azok vállalják a felelősséget, akik erre felhatalmazást kaptak. Ennek fontossága fokozottan jelentkezik a modern költségvetési logika esetén, az elszámoltathatóság formájában. Az átláthatóság teljesülése érdekében nemcsak a közpénzügyi szabályozásnak, hanem a költségvetési folyamatoknak is áttekinthetőnek kell lenniük. A közpénzek útjának egyértelmű nyomonkövethetősége nélkülözhetetlen. Az államháztartás gazdálkodásában tapasztalható forrás szűke és a társadalom hatékony állam iránti elvárásai felértékelték ezt az alapelvet. A nyilvánosság elvének fokozott megjelenése szintén megfigyelhető. Fő indoka a közpolitikák közösségi jellegének erősítése és még inkább a végrehajtó hatalom törekvése a gazdálkodás adott időszakra vonatkozó jellemzőinek bemutatására. További indoka a társadalmi kritikák erősödése az államháztartás gazdálkodásával szemben.

2014. január – június Az ellenőrizhetőség elve szintén kibővült tartalommal jelenik meg. Nemcsak a szabályszerűségi, hanem a teljesítmény típusú ellenőrzések szerepe is felértékelődik. Mindez szintén arra a kérdésre reflektál, hogy az államháztartás gazdálkodása mennyire racionális és hatékony. A pénzügyi megalapozottság elve szintén változáson ment keresztül. Tartalma a modern költségvetési logika esetén a költségvetési döntések valós és teljes körű hatásainak megragadására terjed ki. A teljesítményorientáltság, a fenntarthatóság és az előrelátás elve a modern költségvetési logika keretein belül jelenik meg, a tradicionális szemléletre nem jellemzők ezen alapelvek. A teljesség elvének tényleges érvényesülésére való törekvés szintén a modern költségvetési logika időszakában figyelhető meg. Lényege, hogy az államháztartás gazdálkodásának minden vetületét vizsgálni szükséges. Kiemelt jelentőségűvé válik a költségvetésen kívüli tevékenységekről való beszámolás, a költségvetési tervezést befolyásoló követelések és kötelezettségek számbavétele és az állami vagyonnal való gazdálkodás. Ez az alapelv kiegészül a megfelelő részletesség elvével, amely a közpénzek felhasználásával összefüggő információk különböző szempontok szerinti alábontását jelenti. A valódiság elve szintén átalakult tartalommal jelenik meg. Kifejezi egyrészt a nyújtott információk valódiságának követelményét, másrészt pedig az államháztartás gazdálkodásával összefüggő információk kibővült tartalmát. A modern költségvetési logika értelmezése szerint a teljesítményre vonatkozó adatok nélkül valós kép nem adható a gazdálkodásról. Az információs rendszer elveinek tartalomváltozása nem hagyta érintetlenül az államszámviteli rendszer alapelveit sem. Mindez jól érzékelhető a közszférára vonatkozó államszámviteli standardok (IPSAS) tartalmában. Az IPSAS standardok célja a közszféra pénzügyi beszámolójának egységes szerkezetben való összeállítása, az érdekeltek információigényének megfelelően. A standardok a számviteli rendszer minden területét átfogják, külön standardok vonatkoznak az elszámolásra, a mérésre, a beszámoló összeállítására, illetve a nyilvánosságra hozatalra. A standardok alkalmazása nem szűkül le egyetlen kormányzati szintre, fő célja a beszámoló összeállításának egységes szabályozása helyi és központi szinten egyaránt. Az IPSAS-ok jelentős része a magánszféra vállalkozásai számára kidolgozott IAS-okra épül. Ebből következően az IPSAS-ok is átvették az IAS elvek többségét. Ezek között megkülönböztethetünk általános és ún. kiegészítő elveket. (2. ábra)

sugo szemle

2. ábra: Az IPSAS-ok keretelveinek összefüggései Forrás: Varga, 2009 alapján saját szerkesztés

Az ábra alapján látható, hogy a nemzetközi pénzügyi beszámolási standardok esetében hiányzik a magyar számviteli szabályozásban vezérelvként megfogalmazott megbízható és valós kép követelménye. A Nemzetközi Számviteli Standard Tanács (IASB) szerint a beszámoló megbízható és valós képet fog adni, ha a beszámoló készítői betartják a megfogalmazott standardokat, illetve bizonyos minőségi jellemzőket. A minőségi jellemzők a megbízhatóság, az összehasonlíthatóság, a relevancia és az érthetőség. E tényezők fontosságát hangsúlyozza az US GAAP keretelvrendszer is annyi különbséggel, hogy az értelmezhetőség a felhasználó felelőssége, nem pedig az információé. A közpénzügyi rendszer működtetésének elvei a modern költségvetési logika esetén, sajátos módon megjelennek az államszámvitel alapelveiben is. Általános tapasztalatok az államszámvitel nemzetközi vizsgálata alapján Az európai országok államszámviteli gyakorlatát áttekintve kijelenthető, hogy az egyes országok államszámviteli rendszerének különbözősége szükségszerű, hiszen más-más gazdasági-, politikai-, társadalmi környezetben működnek. Minden európai ország kisebb-nagyobb mértékben, de elindult az elhatárolás alapú szemlélet irányába. Ezzel párhuzamosan az e módszertanhoz tartozó számviteli technikák, elszámolási módszerek adaptációja is elkezdődött. Az elhatárolás alapú szemlélet alkalmazásának legfőbb mozgatóereje a gazdálkodással összefüggő információk iránti igények dinamikus bővülése. A költségvetési kontroll mellett felértékelődött a teljesítményszemlélet jelentősége is. Az elhatárolás alapú szemlélet adaptációját nemzetközi szinten számos hajtóerő támogatja. Ezek közé sorolható általánosan az államháztartás gazdálkodási rendszerének fejlesztésében tett lépések, a decentralizáció növekedése és a menedzserek szemléletmódjának változása.

2014. január – június Ezzel szemben az új módszertan terjedését több tényező is gátolja. Ezek közé tartozik a szakértelem hiánya, a tradicionális költségvetési logikához való ragaszkodás, az érdekeltek elutasító magatartása, a nem megfelelő informatikai háttér és az államszámvitel elemeinek, technikáinak helytelen illesztése. Megállapítható, hogy azon országok haladtak gyorsabban az elhatárolás alapú szemlélet adaptációjával, amelyek jobban tudták kezelni az akadályozó tényezőket. Továbbá sikertényezőnek számít az is, hogy a költségvetési folyamat átalakítása, rugalmasabbá tétele milyen mértékben és sebességgel zajlott le. Az elhatárolás alapú szemlélet adaptációs programja különböző stratégiák szerint történt. Országonként eltérő az átállásra szánt időtartam, ami jellemzően mindenütt legalább három évet jelent. Az egyes országok eltérő formában támaszkodnak a standardokra. Az államszámviteli standardok alkalmazása főként az angolszász és néhány nyugat-európai országra jellemző. Más országok kifejezetten nem jelenítik meg a standardok rendelkezéseit az államszámviteli szabályozásukban. Ugyanakkor minden ország, eltérő mértékben ugyan, de támaszkodik az IPSAS standardrendszer ajánlásaira. Magyarország számára megfontolandóak az államszámvitel területén felhalmozódott nemzetközi tapasztalatok. Az új államszámviteli szabályozás kezdeti fázisának jellemzőit áttekintve nagy a veszélye annak, hogy az újonnan bevezetett jogszabályi környezet nem fogja a kívánt eredményeket szolgáltatni. A kezdeti időszakban azonban lehetőség adódik a beavatkozásra.

4. ÖSSZEFOGLALÁS A magyar közszféra reformra szorul. Ennek egyike eleme kell hogy legyen az államszámviteli rendszer működésének módosítása. E folyamat során figyelembe kell venni a hazai sajátosságokat és a nemzetközi tapasztalatokat. A fejlesztési program e két szempont eredőjeként határozható meg. A koncepció kidolgozása során tekintettel kell lenni a program megvalósíthatóságára is. A várható eredmények alapján kijelenthető, a változások megvalósítása nem halasztható. Magyarországon nem kizárólag a könyvvezetési szemlélet módjának megválasztása az alapvető kérdés, sokkal inkább a közszféra hatékonyságára irányítódik a fő figyelem. Ezen belül is eldöntendő témaként jelenik meg, hogy melyek az állam feladatai, hogyan valósítható meg az optimális munkamegosztás a különböző állami szintek között, a közigazgatás hatékonysága milyen módszerekkel fokozható, vagy a finanszírozási rendszer hogyan alakítandó át. E problémák kezelése alapvető fontosságú. A nemzetközi tapasztalatok alapján az elhatárolás alapú szemlélet teljes körű bevezetése nem lehetséges. Ennek oka, hogy a feltételek nem adottak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs lehetőség a fejlődésre. A nemzetközi példák rávilágítanak arra, hogy az önkormányzati

sugo szemle rendszer ideális pilot projekt területet jelenthet az államszámviteli rendszer fejlesztéséhez. Itt kisebb léptékben a bevezetésre kerülő módszerek tesztelhetőek, és a felhasználási tapasztalatokat alkalmazva elkezdődhet a kiterjesztési fázis. A reform elkezdődött 2013 végén. Számos változás került bevezetésre az államszámviteli rendszerben. A változások többsége kapcsolatban áll az elhatárolás alapú szemlélet alkalmazásával. A jelenlegi állapotot vizsgálva megállapítható, hogy a reform vontatottan halad előre. Az érintett szereplők számára több problémát is okoz az új módszerek alkalmazása. A kormányzat által támasztott követelményeknek való megfelelés nehezen biztosítható e környezetben. A változások következményeit tekintve meglehetősen pesszimista forgatókönyv rajzolódik ki a jövőre vonatkozóan. A jelzett hiátusok megoldása nélkül a reform sikere alapjaiban kérdőjeleződik meg. A kormányzatnak jelentős erőket és forrásokat kell megmozgatnia az akadályozó körülmények felszámolására. A reform sikere a következő 1–2 év elteltét követően ítélhető meg tudományos alapossággal.

IRODALOMJEGYZÉK Csermák J. (2004): A költségvetési szervek gazdasági tevékenységének elemzése. Budapest: Aula, 242 p. Horváth M. T. (2002): Helyi közszolgáltatások szervezése. Budapest: Dialog-Campus, 320 p. Kassó Zs. (2006): Miért van szükség az államháztartás pénzügyi beszámolórendszerének megváltoztatására? Vigvári András (szerk.): Decentralizáció, transzparencia, elszámoltathatóság. Budapest: Magyar Közigazgatási Intézet, pp. 83–129. Kornai J. – Maskin E. – Gérard R. (2004): Puha költségvetési korlát I. Közgazdasági Szemle 6., pp. 608– 624. Sivák J. – Vigvári A. (2012): Rendhagyó bevezetés a közpénzügyek tanulmányozásába. Budapest: CompLex Kiadó, 210 p. Varga I. (2009): A valódiság elvének érvényesülése a magyar számviteli rendszerben. Ph.D. értekezés. Nyugat-Magyarországi Egyetem, Gazdálkodás- és Szervezéstudományok Doktori Iskola. 196 p. Vigvári A. (2005): Közpénzügyeink. Budapest: KJK-Kerszöv, 280 p.

2014. január – június

Absztrakt A vállalkozások versenyképessége nagymértékben függ az információs és döntési rendszerük hatékonyságától. A számviteli információs rendszer alkalmas keretül szolgál a vezetői döntések információs igényeinek megalapozásához. Napjaink kiélezett versenyhelyzetében a túlélés, de legfőképp a siker elérése érdekében biztosítani kell az információk felhasználói értékének relevanciáját. A megfelelő információk segítségével kiértékelhető a termékek, folyamatok vagy akár nagyobb önállósággal bíró szervezeti egységek eredményessége. A tanulmány az amerikai Hotel Szövetség (Hotel Association of New York City - HA&NYC) kezdeményezése eredményeként 1926-ban létrejött egységes számviteli ajánlás (Uniform System of Accounts for the Lodging Industry - USALI) által alkalmazott költségelszámolási eljárás ismertetésére, alkalmazásának korlátaira irányul. Kulcsszavak: USALI, vezetői számvitel, költségszámvitel, részköltség-számítás

1. BEVEZETÉS A napjainkra jellemző globalizált világban az üzleti vállalkozások gazdálkodásának, valamint az üzleti évben elért eredményeiknek összemérhetősége kiemelt szempontként fogalmazódik meg. Valamely üzleti vállalkozás gazdálkodásának eredményességét a pénzügyi kimutatások tartalmazzák. A pénzügyi számvitel által szolgáltatott pénzügyi kimutatások, számviteli beszámolók elkészítésének útmutatását, szabályrendszerét a nemzeti és nemzetközi ajánlások, sztenderdek, illetve irányelvek részletezik. Hazánkban mindenkor hatályos Számviteli törvény1 kimondja, hogy a vállalkozások kötelesek az üzleti éveik gazdálkodásáról beszámolót készíteni, melynek részei: mérleg, eredménykimutatás és kiegészítő melléklet.2 A törvény értelmében a számviteli beszámolónak valós és megbízható képet kell adni3 a vállalkozás vagyoni, pénzügyi és jövedelmi helyzetéről. A számviteli beszámoló által közvetített megbízható és valós információk megfelelő alapot képezhetnek a vállalkozás külső érdekcsoportjai4 számára az 1

2000. évi C. törvény a számvitelről. Amennyiben a vállalkozás valamely más (anya)vállalat leányvállalata, vagy maga is anyavállalat akkor el kell készíteniük a konszolidált beszámolót. 3 A Számviteli törvény értelmében a gazdálkodó pénzügyi kimutatása megbízható és valós képet tükröz, amennyiben annak elkészítése a számviteli alapelvek mentén történik. A Számviteli törvény 14 számviteli alapelvet fogalmaz meg (részletesen lásd Budai, 2007). 4 A vállalkozás külső érdekcsoportjai közé a szállítók, üzleti partnerek, potenciális befektetők, adóhatóság stb., míg a belső érdekcsoportjához a vezetők, tulajdonosok, munkavállalók stb. tartoznak. 2

sugo szemle üzleti döntéseik megalapozásához. A vállalkozás belső érdekköreinek (pl. különböző részlegek vezetői, vagy különböző hierarchiai szinten lévő vezetők) döntéseit alátámasztó információkat a költségszámvitel, illetve a vezetői számvitel szolgáltatja. A költségszámvitel feladata, hogy a pénzügyi számvitel által kimutatott költségeket további analitikus feldolgozás alá vesse, rendszerezze és a választott kimutatási forma és módszertan mentén megfelelően allokálja. A szállodaipar vállalkozásainál a különböző részlegek (tevékenységek) által elért eredmény megállapításának és kimutatásának módszertani hátterét az USALI taglalja.

2. A SZÁLLODAIPAR EGYSÉGES SZÁMVITELI RENDSZERÉNEK (USALI) KIALAKULÁSA ÉS FELÉPÍTÉSE A szállodaipar vállalkozásai számára 1926-tól áll rendelkezésre az üzleti eredményeik követésére és közzétételére ajánlott nemzetközi számviteli rendszer. A nemzetközi számviteli ajánlás a kezdetben USoAfH (Uniform System of Accounts for Hotels) néven vált ismerté, majd az átdolgozott, bővített kiadásokat követően USALI (Uniform System of Accounts for the Lodging Industry) néven terjedt el a szakmában. A névváltozás jelzésértéke, hogy az egységes módszertannal támogatott rendszer megfelelő alapot képez a szállodaipar vállalkozásai mellett, a vendéglátó- és idegenforgalomban érdekelt valamely vállalkozás gazdálkodásának követésére. Az USALI olyan komplex módszertani útmutatásként szolgál, mely alkalmas segítséget jelent mind a külső, mind a belső érdekeltek számára elkészítendő kimutatások, jelentések, számviteli beszámolók összeállításához. Az útmutató első része – mely tartalmát és elvi keretét illetően az US GAAP-pal5 megegyező – részletesen foglalkozik a számviteli beszámoló alapjaival: mérleg, eredménykimutatás, sajáttőke változása, cash-flow kimutatás, illetve a kiegészítő melléklet, valamint a kis- és középvállalkozások pénzügyi kimutatásainak összeállításával. A második rész tartalmazza az üzleti eredmény rövid távú követésére alkalmas módszertani alapot, mégpedig a vállalkozás tevékenységi körei mentén elkészítendő belső kimutatás összeállításához.6 Az USALI rendszerénél alkalmazott alapelv, amely a XX. század elején tapasztalható vállalategyesítési hullámok által életre keltett különálló szervezeti egységek ellenőrzése során követett irányelv, az ún. „Felelősség elvű számvitel” koncepció. A koncepció a vezetői kompetencia tükrében vizsgálja a szervezeti egység működésének eredményességét. Így a különböző szinten lévő vezetők delegált hatáskörének és felelősségi körének ismeretében végzi a különböző tevékenységek által generált bevételek és költségek ellenőrzését. Az USALI a gazdálkodó egységen belül a különböző tevékenységi köröket különálló felelősségi központként kezeli. Felfogásában a szálloda, mint befektetési központ a különböző ágazatok

5

US GAAP (Generally Accepted Accounting Principles) – az Egyesült Államokban Általánosan Elfogadott Számviteli Alapelvek iránymutatásként szolgál a számviteli beszámolók elkészítéséhez. 6 Az USALI a vállalaton belül összesen 32 belső kimutatás elkészítéséhez szolgáltat gyakorlati tanácsokkal.

2014. január – június (tevékenységi körök) nyereségközpontjaként épül fel, ahol a különböző részlegek egységei látják el a költség- és bevételközpontok szerepét. Az USALI a szállodán belül 32 szegmenset, részleget határoz meg. A különböző részlegek vezetői, a részleg jellegéből adódóan eltérő rálátással bírnak a részleg bevételeinek és költségeinek alakulására. Így megkülönböztet nyereségközpontokat és költségközpontokat. A nyereségközpont vezetői mind a bevételekért, mind a költségekért felelős, míg a költségközpontok vezetői a költségek alakulásáért vállalnak felelősséget. (1. ábra) 1. Szálláshely 2. Étel 3. Ital 4. Telekommunikáció 5. Parkoló 6. Golf pályák 7. Golf eszközök értékesítése 8. Vendég öltözék 9. Egészségügyi szolgáltatások 10. Medence 11. Teniszpálya 12. Tenisz eszközök értékesítése 13. Egyéb tevékenységek 14. Bérleti díjak és egyéb bevételek 15. Adminisztrációs és általános költségek 16. Humán erőforrás 17. Információs rendszer 18. Biztonság 19. Marketing 19a. Franchise díjak 20. Szállítás 21. Fenntartás és karbantartás 22. Energia 23. Vezetői juttatások 24. Bérleti díjak, ingatlan adók és biztosítások 25. Fizetett kamatok 26. Amortizáció 27. Jövedelemadó 28. Tisztítás 29. Munkabérek 30. Bérjárulékok és egyéb juttatások + Szerencsejáték

(Rooms) (Food) (Beverage) (Telecommunication) (Garage and Parking) (Golf Course) (Golf Pro Shop) (Guest Laundry) (Health Centre) (Swimming Pool) (Tennis) (Tennis Pro Shop) (Other Operated Departments) (Rentals and other Income) (Administrativ and General) (Human Resources) (Information System) (Security) (Marketing) (Franchise Fees) (Transport) (Property Operation and Maintenance) (Utility Costs) (Management Fees) (Rent, Property Taxes and Insurance) (Interest Expense) (Depreciation and Amortization) (Income Taxes) (House Landry) (Salaries and Wages) (Payroll Taxes and Employees Benefits) (Statement for Gaming Operations - Casino Department)

1. ábra: Az USALI által ajánlott részlegek Forrás: saját szerkesztés Educational Institute of the American Hotel & Motel Association, 2006 alapján

A különböző részlegek eredményességének megállapításánál az USALI a részköltség-számítás módszertanára épít. A részköltség-számítás eljárást az általános költségek költségviselőkre való felosztásának problematikája hívta életre. Az eljárásnál egy időszak költségeiből csak egy meghatározott részt rendelnek hozzá a költségviselőkhöz és a többi költséget csak az üzemi

sugo szemle eredményszámításnál veszik figyelembe. A módszer összekapcsolja az árbevétel-számítást a költségszámítással, vizsgálja az árbevétel és a változó költségek különbözetét, ezért fedezetszámításnak is nevezzük. A költségek hozzárendelését okozati elven valósítja meg. A fentiek tükrében az első 14 (belső) kimutatást a nyereségközpontok állítják össze, melyek a következő közös eredmény levezetés jellemzővel bírnak a részleg eredményességének megállapítása kapcsán, melynek elvi sémáját a részköltség-számítás adja:

A részleg által elért bevétel

xxxx

(-) Részleg közvetlen és változó költségei

xxx

= Részleg fedezeti összege (Értékesítés bruttó eredménye) xxx

A többi 18 kimutatást a költségközpontok készítik el, melyek részletesen, három csoportba sorolva taglalják a részlegek közvetett költségeit: bérek és járulékok, egyéb személyi jellegű kifizetések, illetve egyéb költségek. (2. ábra)

2. ábra: USALI szerinti eredménykategóriák Forrás: USALI alapján saját szerkesztés

Valamennyi részleg által elkészített kimutatások összevonásra kerülnek, hogy vállalati szinten megállapítható legyen az üzleti év eredményessége. (3. ábra)

2014. január – június SZÁLLÁSHELY Értékesítés nettó árbevétele (-) Változó ktg (=) Fedezeti összeg

ÉTEL ÉS ITAL Értékesítés nettó árbevétele (-) Változó ktg (=) Fedezeti összeg

SPORT Értékesítés nettó árbevétele (-) Változó ktg (=) Fedezeti összeg

WELLNESS Értékesítés nettó árbevétele (-) Változó ktg (=) Fedezeti összeg

(-)

(-)

(-)

(-)

Felosztható fix költségek

Felosztható fix költségek

Felosztható fix költségek

Felosztható fix költségek

(-) FELELŐSSÉG KÖZPONTOK FEL NEM OSZTHATÓ KÖLTSÉGEI (adminisztratív és általános költségek, információs rendszer, marketing, fenntartás, energia, vezetői juttatások, biztosítás, stb.)

(=) EBITDA (Kamat, écs és adófizetés előtti eredmény)

(-) FEL NEM OSZTHATÓ FIX KÖLTSÉGEK (kamat, amortizáció, adó)

(=) Adott időszak eredménye

3. ábra: Szegmensek szerinti összesített elszámolás Forrás: az USALI alapján saját szerkesztés

A különböző üzleti egységek, részlegek vezetői felelősséggel tartoznak a tervezett célok megvalósításáért, annál is inkább, mivel a „felelősség elvű számvitel” koncepciója a vezetői teljesítmény értékelésénél épít a vállalati hierarchiában egymás alatt lévő vezetők teljesítményére. (4. ábra) Felelősségi központ

Hotel

Befektetési központ

HOTEL

Nyereségközpont Bevételközpont Költségközpont

Szálláshely részleg

Front Office

Étel&Ital részleg É&I Ért.

Értékesítés

Szobaszervíz

Ételkészítés

Egyéb szolgáltatások részlegei

Tenisz

Uszoda

Italkészítés HR

Költséghelyek

Csoport

Egyéni

Bár Étterem

Egyéb szolgált.

Marketing

Pénzügy

Konyha Mini-bár

Szoba szolg.

Forrás: Turčić, M, 2001. The4. System of Accountancy of the Hotel Management, Faculty of Economics Zagreb, ábra: Szálloda,Reporting mint befektetési központ pp. 57.

Forrás: Turčić, 2001, 57.

sugo szemle 2.1. Az USALI bevezetése Az USALI módszertanának alkalmazásához a vállalkozásnak el kell készíteni a sajátosságait figyelembe vevő számlarendjét. A szakemberek az USALI bevezetésének előfeltétele kapcsán a következőket hangsúlyozzák:  a vállalkozás saját számlakeretének elkészítése,  a vállalkozás számviteli politikájának kialakítása,  a részköltség-számítás alapjaira épülő költségelszámolás bevezetése. (Peršić et al., 2003)

A számlakeret kialakítása a vállalkozás nagyságától és tulajdonosi struktúrától függően a három- vagy a négyszámlasoros elméleten alapszik: az adott egység tulajdonosi szerkezetben betöltött helye (pl. a szállodaláncon belül), bevétel és költségközpontok azonosítása, szintetikus mérleg- és eredményszámlák, illetve analitikus kiegészítő számlák az eredménykimutatás összeállításához. Valamennyi szint a három decimális kódrendszer vagy számrendszer mentén épül fel,7 így a vállalat részéről legalább a 12 kódrendszer mélységű azonosítás biztosítása szükségeltetik. A fent említett elméleti váz a négyszámlasoros elméleten alapuló legszélesebb keret, mely az USALI eredményes bevezetést és alkalmazását szolgálja, azonban a tényleges vezetői igények és a vállalkozás nagyságától függően ettől eltérő kialakítás is elképzelhető.8 A számlakeret meghatározásának célja, hogy az adatok már az elsődleges rögzítésük során a felmerülési helyük és idejük szerint egyértelműen beazonosíthatóak legyenek, ezáltal elérhetőek legyenek az elkészítendő pénzügyi kimutatások összeállításához, illetve rendelkezésre álljanak a tervezési, ellenőrzési és elemzési feladatok elvégzéséhez. A nemzetközi ajánlás szerint elkészített számlakeret bevezetése alkalmas keretként szolgál a vezetés számára a releváns információk – kiemelten a költséginformációk – eléréséhez, így megfelelő alapot szolgáltathat olyan stratégiai döntések meghozatalához, mint a minőséghez vagy a környezethez kapcsolható költségek. A számviteli politikát a vállalat vezetői a számviteli részleg segítségével határozzák meg, azzal a céllal, hogy a számviteli alapelvek és a számviteli sztenderdek, irányelvek, szabályozási keretek gyakorlati alkalmazásai során a vállalkozás sajátosságait figyelembe véve a vezetői elvárásokhoz igazodjanak. Ehhez a nemzetközi és nemzeti számviteli szabályozási keret mellett, figyelembe kell venni valamennyi bevétel és ráfordítás kategóriát, melyet az USALI módszertani 7

Az élelmiszerek kapcsán a következő kódrendszer képzelhető el: 1. Élelmiszerek; 10 Friss hús (100 Sertés hús, 101 Szárnyas stb.), 11 Hal és tenger gyümölcsei (110 Tengeri hal , 111 Édesvízi hal, 112 Tenger gyümölcsei, 113 Rákok stb.), 12 Tejtermékek (120 Friss tejtermékek, 121 Tartósított tejtermékek, 122 Sajtok stb.), 13 Gyümölcsök (130 Hazai gyümölcs, 131 Importált gyümölcs, 132 Fagyasztott gyümölcs, 133 Szárított gyümölcs stb.), 14 Zöldségek (140 Hazai zöldség, 141 Importált zöldség, 142 Fagyasztott zöldség, 143 Szárított zöldség stb.), 15 Egyéb élelmiszerek….. 8 Egy kisebb vendéglátó ipari komplexum vagy egy szálloda esetében az első szint elhagyható, míg a nagyobb szállodaláncok esetében a négyszámlasoros elmélet három decimális kódrendszere helyett akár további részletezettség is megengedhető, a dokumentum által ajánlott három decimális kód vagy számrendszer akár négy decimálisra is növelhető. (a szerző)

2014. január – június követelményével összhangban számba kell venni a vállalat 32 belső részlege mentén elkészíthető pénzügyi és számviteli kimutatásokban. A részköltség-számítás módszer (Kardos et al., 2007) lényege, hogy egy egységnyi költségtényezőhöz, költséghelyhez, illetve részleghez csak azon költségek társíthatók, melyek ténylegesen az adott hierarchia szinten merülnek fel, és ez azon költségkategóriák körét érinti melyek felett az adott hierarchia szinten lévő vezető tényleges ellenőrzést képes gyakorolni. A számvitel feladata, hogy feltárja a szervezeti hierarchia különböző szintjein lévő vezetők által befolyásolható valamennyi költségkategóriát. Egy termék vagy szolgáltatás szintjén ezek a közvetlen költségek, a költséghelyek kapcsán ezek a termék vagy szolgáltatás kapcsán felmerült változó költségek, míg a részlegek szintjén valamennyi változó költség és az általános költségek azon része, mely részére a vezetőknek befolyásolási hatáskörük van. Az adott hierarchia szinten lévő vezető ellenőrzésén kívül eső költségek képezik az ún. nem ellenőrizhető költségkategóriát, melyek lényeges hatást nem váltanak ki az adott részleg belső pénzügyi kimutatására.

3. AZ USALI RENDSZERREL SZEMBEN MEGFOGALMAZOTT HIÁNYOSSÁGOK A számviteli szakemberek (Johnson – Kaplan, 1987) a Relevance Lost: The Rise and Fall of Management Accounting című tanulmányukban hívták fel a figyelmet, hogy a XIX. században, illetve a XX. század elején kifejlesztett költségszámviteli rendszerek az 1920-as, 1930-as évektől nem változtak, nem tartottak lépést a környezet változásaival. Ezen állítás nyer visszaigazolást az USALI keretajánlás gyakorlati megvalósításánál. Az USALI 1926-tól áll rendelkezésre az iparág szereplői részére az üzleti eredményeik megállapításához. Mindazonáltal a kilenc évtizedes fennállása során mutatott folyamatos fejlődés ellenére nem képes napjaink vezetői által támasztott elvárásoknak megfelelni, jellemzően az ajánlás által alkalmazott részköltségszámítás eljárás korlátainak köszönhetően. Az USALI módszertana a részköltség-számítás elméletén alapul, így a vele szemben megfogalmazódó hiányosságok, korlátok is a részköltség-számítás elvi koncepciójának hiányosságaira vezethető vissza. A legfontosabb ezek között az üzleti döntések rövid távú szemlélete. Az általános költségek növekedésének időszakában nem ad útmutatást azok méréséhez és ellenőrzéséhez. Továbbá nem történik meg az általános költségek felosztása a nyereségközpontokra, hanem azok fel nem osztható költségként (vezetés, marketing, energia, humán erőforrás, amortizáció stb.) az eredménykimutatás tételei között jelennek meg.9 Az eredmény levezetése során belátható, hogy az általános költségek végeredményben jelentős hatással vannak a nyereségközpontok eredményességére, ami azt jelenti, hogy az általános költségek feletti ellenőrzés, irányítás minősége jelentősen befolyásolja a nyereségközpont eredményességét. A vezetők számára sajátos eszköztár biztosítása szükségeltetik az általános költségek feletti irányítás eléréséhez. Újabb szemlélet, modernebb költségszámítási módszer

9

A szállodaiparban ezen költségek teszik ki az összes költség 35–40 százalékát.

sugo szemle adaptálásával ez az eszköz a vezetők számára biztosított, ezáltal a szállodaipar eredményességének optimalizálása is elérhető. A részköltség-számítás módszertana nem képes a költségtényező (termék vagy szolgáltatás) összes költségének a meghatározására. Az USALI nem nyújt segítséget az üzleti részlegek költségelszámolásához. Szálloda vezetői számára az értékesítési politika kialakítása során fontos információforrást jelent a különböző üzleti részlegek eredményessége. A hosszú távú stratégiai döntések nélkülözik a költségtényezők teljes körének ismeretét. Ez a tény látszódik az USALI fejlődésének szakaszain is, hiszen a kiadvány 9. kiadása10 már tartalmaz utalást a fel nem osztható általános költségek nyereségközpontokra való allokálásának szükségességéről. Az általános költségek nyereségközpontokra való allokálását egy ésszerű és fair alapon megválasztott kulcs segítségével látja megvalósíthatónak.11 A fel nem osztható általános költségek két csoportját különíti el: 1. Azon általános költségek, melyek közvetlenül a nyereségközpontra terhelhetők (pl. az étteremben a hűtő javításának költségei az étterem részleg eredményét terheli) 2. Az általános költségek azon köre, melyek az erőforrások felhasználásának a függvényében allokálhatóak a különböző részlegekre

Az allokálás során alkalmazott módszertan a következő lehetőségekben merül ki: 1. Közvetlen módszer – a fel nem osztható költségek allokálása kizárólag a nyereségközpontokra történik, mégpedig olyan kulcsok segítségével, mint pl. a bevétel, munkabérek vagy a négyzetméter 2. Közvetett vagy fokozatos módszer – az általános költségeket fokozatosan osztja fel a nyereségközpontokra, mégpedig úgy, hogy a kiszolgáló részlegek általános költségeit osztja fel a többi részlegre (vagyis a nyereségközpont és az egyéb – költségközpont – részlegekre) 3. Reciprok vagy algebrai módszer – (a legpontosabbnak és legelfogadottabbnak tekintett módszer) során a kiszolgáló egységek egymás közötti költségallokálásról is beszélhetünk

Az általános költségek allokálásának útmutatásával az USALI a részköltség-számítás táptalaján túlmutatva a teljes költségszámítás határterületére lépett. Azon költségszámítási módszerek, melyek a részköltség-számítás elvi alapjaira épülnek, nem teljesítik napjaink vezetői elvárásait. Jelenkorunk elvárásait a hagyományos teljes költségszámítási módszerek sem teljesítik, melyek hagyományos felosztó kulcsot alkalmaznak 10

A kiadvány 9. kiadása 1996. évben jelent meg. Az ajánlás újabb kiadványai a megfelelő vetítési alap kiválasztását és annak alkalmazását a vezetőre bízza. Az ajánlás 10. kiadványának megjelenése 2006 novemberében, míg a 11. kiadvány 2014 júniusában jelent meg. 11

2014. január – június az általános költségek felosztására. Egy lehetséges fejlesztési irányként mutatkozik az USALI modern költségszámítási módszerrel való ötvözése. Szakértők egyöntetű véleményeként fogalmazódik meg az USALI tevékenységalapú költségszámítás (Activity Based Costing – ABC) módszertanával való kiegészítése. A tevékenységalapú költségszámítás a vállalat tevékenységének költségei mentén határozza meg a tényező teljes költségeit, valamint megfelelő alapot nyújt az általános költségek kezelésére. Az USALI a rövidtávú, míg a költségszámítás a hosszú távú, stratégiai döntések szolgálatában áll. Az USALI és a tevékenységalapú költségszámítás nem különálló egységet, hanem integrált egységet alkotva határozzák meg a vállalkozás üzleti eredményét.

4. ÖSSZEFOGLALÓ A szállodaipar vállalkozásai számára az 1926. évtől rendelkezésre áll az iparág sajátosságait figyelembe vevő egységes számviteli ajánlás az üzleti eredményeik megállapítására. Mivel a közel egy évszázados fennállása során mutatott folyamatos fejlődés ellenére sem alkalmas az USALI napjaink vezetői által támasztott elvárásoknak megfelelni, szükségszerűnek látszik modern költségszámítási módszerekkel való ötvözése. A szakértők többsége az USALI módszertanát a tevékenységalapú költségszámítás módszertani alapjaival egyesítené, a tárgyalt hiányosságainak kiküszöbölése érdekében. A tevékenységalapú költségszámítás a vezetők számára megbízható információt közvetít a termékek és szolgáltatások nyereségességéről, ami a szükséges előfeltételét alkotja az optimális termékszerkezet és árpolitika kialakításának, valamint a költségcsökkentési programok elkészítéséhez. Alapját képzi az erőforrások hatékony felhasználásának, illetve segítséget nyújt az irányítás stratégiai hibáinak elkerüléséhez.

IRODALOMJEGYZÉK Budai E. (2007): Számviteli alapismeretek és könyvelés. Pécs: PTE-KTK, 194 p. Dammitio, J. – Schmidgal, R. (1994): Allocation of overhead cost in lodging properties. Journal of Hospitality Financial Management, Vol. 3, No. 1, pp. 45–55. Educational Institute of the American Hotel & Motel Association (2006): Uniform System of Accounts for the Lodging Industry. 10th Edition, 275 p. Johnson, H. T. – Kaplan, R. S. (1987): Relevance Lost: The Rise and Fall of Management Accounting. Boston: Harvard Business School Press, 269 p. Kardos B. – Sztanó I. – Veress A. (2007): Vezetői számvitel alapjai. Budapest: Saldo, 279 p. Kwansa, F. – Raymond, S. (1999): Uniform System of Accounts for the Lodging Industry: Its Importance and Use by Hotel Managers. Cornell Hotel & Restaurant Administration Quarterly, Vol. 40, No. 6, pp. 88–94. Mia, L. – Patier, A. (2001): The use of management accounting systems in hotels: an exploratory study. Hospitality Management, Vol. 20, No. 2, pp. 111–128.

sugo szemle Peršić, M. – Ilić, S. – Vlašić, D. (2003): Accounting Standards in Globalisation Process. International Conference Tourism and Insurance in The Contemporary Socio-Economic Conditions, Ohrid: University St. Clement Ohridski Bitola, Faculty Of Tourism And Hospitality Ohrid, May. Potter, G. – Schmidgall, R. (1999): Hospitality management accounting: current problems and future opportunities. Hospitality Management, Vol. 18, No. 5, pp. 387–400. Turčić, M. (2001): The System of Accountancy Reporting of the Hospitality Management. MS Thesis, Faculty of Economics Zagreb. Turkel, S. (1993): Further thoughts on unallocated cost accounting for food and beverage operations. Lodging, Vol. 18, No. 1, pp. 1–5.

2014. január – június

Absztrakt A Business Intervention Model (BIM) olyan saját fejlesztésű vállalati beavatkozást koordináló nézőpont-egyesítő modell, mely a vállalati diagnosztika és a szervezetelemzés módszereihez részben illeszkedően, részben azokat további releváns aspektusokkal kiegészítve, a kedvezőtlen eredményességű vagy potenciálisan versenyelőnyt biztosító vállalati funkciók résztevékenységeinek és hatásmechanizmusainak komplex, folyamatszemléletben történő elemzésére és a változtatások megtervezéséhez elvégzendő döntés-előkészítési feladatok támogatására alkalmas. Jelen dokumentum célja a modellépítés teendőinek, a modell alkalmazásának, matematikai formalizálásának és vizualizációjának bemutatása. Kulcsszavak: BIM, vállalati diagnosztika, folyamatelemzés, beavatkozás-tervezés

1. BEVEZETÉS A vállalkozások univerzális célja az, hogy hosszútávon és fenntartható módon profitot termeljenek a tulajdonosok részére. Ennek érdekében azonban rövid, közép és hosszú távon „kénytelenek” egyéb, olyan célokat is megfogalmazni, melyek közvetlenül a vállalkozási tevékenység társadalmi megítélésének javítását és bizonyos vállalati funkciókhoz kapcsolódóan abszolút vagy komparatív értelemben versenyelőnyök elérését szolgálják, ezért az univerzális célt közvetetten támogatják. Igor Ansoff (1965) Corporate Strategy című művében megfogalmazott alapelveinek megfelelően megállapítható, hogy a vállalati működés eredményességét befolyásoló legnagyobb jelentőségű előnyöket az alábbi négy funkció tekintetében lehet kiépíteni: értékesítés és marketing; műveletek és termelésmenedzsment; menedzsment és alkalmazotti képességek; befektetés és pénzügyek. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy ugyanezen funkciók esetében kialakuló elégtelenségek okozzák a legnagyobb hatású károkat is. Annak ellenére, hogy a menedzsmenttudomány az elmúlt években az ansoffi örökséget jelentős mértékben továbbépítette és a modern gazdasági környezet elvárásaihoz alkalmazkodva kiegészítette, az alapvető jelentőségű következtetések változatlanok. Az ezredfordulón nyilvánvalóvá vált, hogy a versenyképesség sikertényezőinek hagyományos, erőforrás alapú megközelítése immáron nem elégséges, mert számos új típusú sikertényező jelent meg. Ugyan egyre nagyobb értékké válik az információ, a tudás és a magas szintű

sugo szemle szervezeti rugalmasság, mégis a vállalkozások jövedelemtermelő képességét legnagyobb mértékben a felsorolt négy funkció befolyásolja. Mindezek figyelembevételével megállapítható az, hogy a nagy jelentőségű, potenciálisan versenyelőnyt biztosító funkciók és az azt megvalósító folyamatok működésének megtervezése stratégiai jelentőségű, és a pénzügyi világválság óta prioritássá vált – amennyiben lehetséges – a vezetői intuíció jelentőségének csökkentése, valamint a magas szintű módszertanok döntés-előkészítésben betöltött szerepének növelése. A vállalkozás gazdasági környezetének különböző külső és belső tényezőinek globális vállalati működésre és a lényeges funkciókra gyakorolt hatásainak felmérésére és értékelésére a gyakorlatban számos univerzális és speciálisan kialakított módszertant alkalmaznak. A szervezetelemzés alkalmazott módszertanában az alábbi eljárások terjedtek el széles körben: a) Értékgörbe elemzése. A módszer a termék vagy szolgáltatás lényeges – elsősorban Garvin (1987) szerint értelmezett, valamint Kim és Mauborgne (1997) érték – innovációs elméletében továbbdolgozott – minőségi dimenzióiban nyújtott teljesítményének értékelésére alkalmas. Felmérhető, hogy az előállított javak minőségi pozíciója mely tekintetben tartalmaz erős, illetve gyenge pontokat. Végkövetkeztetései bemeneti információként szolgálnak más módszertanok alkalmazásához. b) Értéklánc elemzése. A porteri eljárás (1985) az elsődleges és a támogató szervezeti funkciók optimális működésének megtervezéséhez nyújt segítséget, miközben folyamatosan szem előtt tartja az értékteremtés követelményeit. c) Erőforrások elemzése. Az értéklánc mellett (Johnson et al., 2006) a versenypozíció magyarázatára alkalmas oly módon, hogy a fogyasztónak nyújtott érték és a költségpozíció versenyképes szintjét az erőforrások és a kompetenciák biztosíthatják. d) Begyakorlási görbe. A költségvezetők által kiépített költségelőnyök egyik legfontosabb hajtóereje a szervezet tanulási görbéjének hatása, melynek jelentőségére a BCG hívta fel a figyelmet az 1960-as években. A termelés volumenével csökkenő költségek statisztikai összefüggése több ágazatban kimutatható, ezért vizsgálata kiemelt jelentőségű. e) PIMS modell. A GE által kidolgozott eljárás, az üzleti siker és az érdekében foganatosított üzleti akciók közötti kapcsolat számszerűsítésére alkalmas. f) A szervezeti struktúra elemzése. A munkamegosztás, a hatáskörmegosztás és a koordináció jelentősen befolyásolja az egyes funkciók működésének praktikumát (Dobák, 2008), ezért kiemelten fontos ezen dimenziók mentén a szervezet által deklarált elméleti és a gyakorlatban megvalósított tényleges szervezeti struktúrák elemzése, valamint a szolgálati utak megfelelő működésének ellenőrzése, figyelembe véve a szervezeti működést befolyásoló sajátosságokat és célokat. g) Szervezeti kultúra elemzése. A szervezeti kultúra – szintetizálva Borgulyáné és Barakonyi (2004) forrásmunkáit – olyan értékek, normák, standardok, hitek és szándékok írott vagy íratlan összességét jelentik a szervezetben, melyek elősegítik a válságos vállalati

2014. január – június szituációk túlélését és a szervezeti változások menedzselését. Ennek következtében stratégiai jelentősége kiemelhető és ezért sarokpontja a szervezet elemzésének is. Ezen elemzések segítségével egyaránt megvizsgálható a vállalat fogyasztói szegmenseinek, az ágazati elvárásoknak és a gazdasági környezet kihívásainak való megfelelősége. A szervezet elemzése elsősorban a vállalkozás belső működésének és eredményességének értékelésére alkalmas, de fontos bemeneti információ nyerhető a stratégiai tervezés döntés-előkészítési feladataihoz. A különböző funkciók eredményességének elemzése elsősorban pénzügyi fókuszú módszertanok segítségével történik, ezek közül a szervezetek globális pénzügyi átvilágításánál alkalmazott rátaelemzések és a klasszikus, dinamikus szemléletű beruházásanalízis során használt eljárások különböző célszerűen módosított mutatószámrendszerei elterjedtek. Az új típusú sikertényezők megjelenése a funkciók teljesítményének értékelésében indokolttá tette azt, hogy a pénzügyitől eltérő nézőpontok is érvényesüljenek. Kaplan és Norton (1992) munkásságának következtében elterjedt a Balanced Scorecard típusú módszertanok alkalmazása, melynek fókuszában a jövőkép és a stratégia alapján konkrét célokká lebontott mérföldkövek állnak az alábbi négy nézőpont együttes alkalmazásával: pénzügyi; vevői; működési folyamatok; tanulási és fejlődési nézőpont. Keretrendszerében meghatározandóak a kulcsfontosságú hatékonysági mutatók és azok célértékei, melyekkel egyensúly teremthető a rövid és hosszú távú, pénzügyi és nem pénzügyi, a proaktív és reaktív, a kvantitatív és kvalitatív, az általános és specifikus szempontú megközelítések között. Jelen dokumentum célja az, hogy bemutasson egy olyan saját fejlesztésű vállalati beavatkozást koordináló modellt (Business Intervention Model: BIM), mely a bemutatott szervezetelemzési módszerekhez részben illeszkedően, részben azokat más nézőpontokkal kiegészítve, a nagy jelentőségű versenyelőnyt potenciálisan biztosító vállalati funkciók résztevékenységeinek komplex folyamatszemléletben történő elemzésére és a változtatások megtervezéséhez elvégzendő feladatok támogatására alkalmas.

2. A BIM MODELL ALKALMAZÁSÁNAK CÉLJA A modell középpontjában mindig egy vizsgált folyamat, illetve annak céljai állnak. A BIM keretrendszerében valamennyi folyamatra ható tényező felmérhető, valamint értelmezhető és áttekinthetően megjeleníthető:  a tényező vizsgált folyamat céljára gyakorolt hatásának nagysága;  a tényező állapota, mely megmutatja, hogy a vizsgált folyamat céljának elérését támogatja-e vagy akadályozza;  a vizsgált tényező megváltoztatásának lehetősége, a beavatkozhatóság foka. Ez alapján a készítő magas biztonsággal tehet javaslatot egy-egy szervezeti változtatásra, a folyamat eredményességének növelése érdekében.

sugo szemle 2.1. A BIM kialakításának lépései 1. A vizsgálatnak alávetendő – potenciálisan – versenyelőnyt biztosító vállalati funkció kiválasztása, résztevékenységeinek, folyamatainak elhatárolása. 2. A vizsgálat tárgyát képző folyamat kiválasztása, a folyamat céljainak megismerése. 3. A folyamat jelenlegi állapotának előzetes minősítése, a folyamat sajátosságainak figyelembevételével megkomponált – alapvetően BSC típusú – mutatószámrendszer vagy szakértői megítélés segítségével. 4. A folyamat-megfigyelés eszközrendszerével a vizsgált folyamatra ható valamennyi tényező felmérése. 5. A folyamatra ható tényezők megkülönböztetése aszerint, hogy a folyamatot megvalósító szervezeti egység vagy más szervezeti egységek a felelősek érte. 6. A folyamatot befolyásoló tényezők állapotának minősítése, valamint annak meghatározása, hogy az adott tényező milyen hatást fejt ki a folyamat sikerére, tehát mennyire támogatja, vagy akadályozza a folyamatot céljának elérésében. A minősítés tartománya a problémáktól terhelttől halad a kedvező irányába, a skálaválasztás tetszőleges, de minden tényezőnél azonos. A minősítés mutatószámrendszer – hosszú távra kialakított BSC típusú KPI-rendszer – vagy szakértői megítélés segítségével történhet. 7. Szükséges megállapítani, hogy a befolyásoló elemek hatásukat milyen sorrendben fejtik ki. Ez a feladat páros összehasonlítással végezhető el. 8. Minden tényezőre kialakítható annak beavatkozási száma, mely nem más, mint a folyamatra gyakorolt hatás mértékének, a változtathatóság mértékének és a tényező jelenlegi állapotértékének aggregátuma. 9. A fenti lépések eredményének felhasználásával – figyelembe véve a 2.2. fejezetben olvasható alapelveket – a beavatkozási jellemzők matematikai keretrendszerbe foglalhatóak és optimalizálhatóak. Elkészíthető továbbá a BIM – 2.3. fejezetben bemutatottnak megfelelő – vizualizációja is. 10. A modell alapján meghatározhatóak a szervezeti beavatkozást igénylő területek és a köztük felállítható prioritás is. 2.2. A BIM matematikai formalizálása A továbbiakban felírásra kerül a BIM általános matematikai-módszertani keretrendszere, mely az alábbiakat jelenti: 1. a modell viselkedésének formalizálása, 2. beavatkozási (szabályozási) stratégia megadása, mely alapján minden periódusban optimális mértékű beavatkozás érhető el. Matematikai megközelítésének megalapozásához további kiegészítésekre van szükség, a kezelhető formában történő megjelenítés érdekében. Elsőként tehát a BIM alapelvei mentén néhány technikai felvetéssel kell élni, ezek az alábbiak:  A tényezők előre adott sorrendben hatnak a folyamatra.

2014. január – június  Minden tényező egy periódusban hat csak és minden periódusban van olyan tényező, amely hatni fog.  A hatások a későbbi periódusokat is befolyásolják.  Minden tényező megfigyelhető.  Létezik egy absztrakt értékfüggvény, mely a folyamat értékét adja meg és egy absztrakt költség függvény, mellyel a szabályozás költsége mérhető (az absztrakt ebben az esetben azt jelenti, hogy a számok kifejezése nem feltétlenül pénzmennyiségekben történik).  Cél az előbbi két függvény különbségének maximalizálása a folyamat teljes időhorizontján. 2.2.1. A modell felírása A feltételek tisztázása után bemutathatóak a változók jelölései: xt

- a t -edik tényező állapota

ut

- az előbbi tényező szabályozó változója

yt

- a t -edik hatás

V (yt )

- a folyamat értéke a t -edik periódusban

ct (ut )

- a szabályozás költsége a t-edik periódusban

A BIM verbális leírása alapján világos, hogy minden periódusban a hatás három eredőből áll össze: az eggyel korábbi periódus hatásából – ezzel a tényezők közti korreláció fejezhető ki –, az aktuális periódus exogén tényezőjének állapotából, valamint a beavatkozó/szabályozó változóból. Mindezek alapján a hatásmechanizmus általános függvényformulája megadható, a további specifikáció egyelőre szükségtelen: yt  ft (yt 1, xt ,ut ) ,

ahol t  1...n , vagyis a folyamat maga a hatások összessége. Ezen feltétel érvényessége mellett az alábbi optimalizációs feladat megoldása a cél: n

max  V(yt )  ct (ut ). ut U

t 1

2.2.2. Az optimális szabály meghatározása Mivel véges időtávról van szó, így legegyszerűbb, ha a feladat megoldása Lagrangemultiplikátoros módszerrel történik. Ebben az esetben az alábbi Lagrange-függvény alkalmazandó:

sugo szemle n

n

t 1

t 1

L(x, y,  )   V (yt )  ct (ut )  t yt  ft (yt 1 , xt ,ut )  n

n

t 1

t 1

  V  ft (yt 1 , xt ,ut ) ct (ut )    t yt  ft (yt 1 , xt ,ut )

,

ahol t  1...n . Ebből yt szerinti deriválással nyerhető a multiplikátor differencia egyenlete: V

ft 1 f  t 1 t 1  t  0 , yt yt

valamint ut szerinti deriválással az optimum feltétele: V

ft f  ct  t t  0 , ut ut

szintén minden t-re (a multiplikátor szerinti deriválás visszaadja a feltételi rendszert). A fenti két egyenletből pedig elérhető, hogy   ft 1  ct1  ft 1 c 0  V  V    V  t .  ft 1  yt ft yt  ut 1  ut 

Megoldva ezt a differencia egyenletet számítható u-ra az optimális szabályozási függvény, mely minden periódusra megmutatja, hogy melyik folyamatba és mekkora mértékben a legcélszerűbb beavatkozni. 2.2.3. Lineáris eset Látható az előző képletből, hogy a rendszer általános esetben némileg nehezen kezelhető, ezért a lineáris összefüggésekkel leírt modellt is szükséges megvizsgálni. Mindez azért lényeges, mert általában az empirikus adatokra lineáris regressziót illesztenek, s így az alábbi függvények minden egyes paramétere megbecsülhető lesz: ft (yt 1 , xt ,ut )  at 1 yt 1  bt xt  dt ut c(ut )  c  ut V (yt )  yt2

Ezek alapján könnyen kiszámolható, hogy az optimális szabályozás a t-edik periódusban a következő:

ut 

1 dt

 c(at  1)   at 1 yt 1  bt xt  .   dt (4at  2) 

A gyakorlati alkalmazásokhoz további statisztikai elemzések elvégzése szükséges. A matematikai formalizálás célja tehát az volt, hogy olyan feltétel kerüljön megadásra, melynek segítségével a BIM keretrendszerében végzett optimalizálás a gyakorlatban is bármikor elvégezhető.

2014. január – június Mindezek ismeretében a modell minden dimenzió mentén gondosan felépíthető. Vizualizációs felírásának alapjait a későbbiekben bemutatandó 1–2. ábra foglalja össze, melynek segítségével a BIM szerkezete holisztikusan, definitív eszközökkel kiteljesedik, megalapozott konklúzió levonására alkalmassá válik. 2.3. A BIM vizualizációja és a dimenziók értelmezése Mindezek ismeretében a modellt az 1–2. ábrán látható vizualizációs elvek mentén célszerű felépíteni és prezentálni.

1. ábra: A BIM célszerű vizualizációja Forrás: saját szerkesztés

sugo szemle

2. ábra: A BIM dimenziói Forrás: saját szerkesztés

2014. január – június 2.4. A BIM eredménye A folyamat sajátosságainak függvényében a készítő 1…z beavatkozási szinteket definiálhat. A BIM keretrendszerében elvégzett elemzés végeredményeként a folyamatra ható tényezők az 1…z beavatkozási szint valamelyikében helyezkednek el. Outputként adódik tehát az, hogy a beavatkozás szükségessége alapján fokozatosan kialakított katervákba rendeződő hatások közül kijelölhetőek azok, amelyek megváltoztatása a folyamat céljának expeditív elérése érdekében alapvető szükségességű. A 3. ábrán egy négy beavatkozási szintet elkülönítő BIM alkalmazás látható, az alábbi szintelnevezésekkel:  I. beavatkozási szint  II. beavatkozási szint  III. beavatkozási szint  Opcionális beavatkozási szint

3. ábra: A BIM beavatkozási szintjei (példa) Forrás: saját szerkesztés

Jelen esetben az I. beavatkozási szint a legfontosabb vállalati beavatkozási tevékenységek kosarát határozza meg, míg az opcionális beavatkozási szint olyan jó állapotú tényezőket jelöl ki, melyek beavatkozási kosara komparatív előnyökhöz vezethet, a hatékony célelérés szempontjából tehát állapotukban nem sürgető a változtatás.

sugo szemle

4. ábra: A modell hatálya az idő függvényében Forrás: saját szerkesztés

Az elemzés ismételt végrehajtásával a beavatkozási szintek a rövid, közép és hosszú távú cselekvések irányelveihez adnak útmutatást. Mindezt a 4. ábra reprezentálja. Megjelölik azokat a területeket, ahol szükséges a hátrányok leküzdése, illetve ahol egy folyamat működésében előnyök alakíthatóak ki. Mindösszességében a módszer tehát támogatja készítőjét abban, hogy a kritikus vállalati funkciókhoz kapcsolódó versenyelőnyök kiépítéséhez vagy fenntartásához szükséges akciókat megtervezze, a megvalósítás eredményességét ellenőrizze és szükség esetén a módosításhoz elengedhetetlen intézkedéseket előkészítse.

3. KONKLÚZIÓ Összességében elmondható, hogy a BIM egy olyan saját fejlesztésű nézőpont-egyesítő szervezetelemzési módszer, mely együtt alkalmazva a vállalati diagnosztika eszköztárának más alkalmazásaival hozzásegíti a készítőt ahhoz, hogy a vizsgált folyamat és cél elérésére befolyást gyakoroló hatások állapotának megváltoztatására megalapozott döntés-előkészítés legyen felállítható. Ez egyik oldalról a célelérést negatívan befolyásoló, büntető, szűk keresztmetszetet jelentő hatások azonosítására alkalmas, másrészt a potenciálisan versenyelőnyt jelentő, kiváló vállalati gyakorlatok lokalizálhatóak. A hatások rangsorolásával a beavatkozások megalapozott prioritásrendszere állítható fel, miközben egyidejűleg mennyiségi és minőségi szempontok érvényesülnek. A hatásértékelések időszakos megismétlésével a beavatkozási programok végrehajtásának eredményességéről lehet visszacsatolást nyerni.

2014. január – június IRODALOMJEGYZÉK Ansoff, H. I. (1965): Corporate strategy: An analytic approach to business policy for growth and expansion. New York: McGraw – Hill, 241 p. Barakonyi K. (2002): Stratégiai tervezés. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 240 p. Borgulya I.-né – Barakonyi K. (2004): Vállalati kultúra. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 244 p. Dobák M. (2008): Szervezeti formák és vezetés. Budapest: Akadémiai Kiadó ZRt., 264 p. Garvin, D. A. (1987): Competing an the eight dimensions of quality. Harvard Business Review, Vol. 65, No. 6, pp. 101–109. Johnson, G. – Scholes, K. – Whittington, R. (2006): Exploring corporate strategy. 7th ed, Financial Times Press/Prentice Hall, 672 p. Kaplan, R. S. – Norton, D. P. (1992): The balanced scorecard: measures that drive performance. Harvard Business Review, Vol. 70, No. 1, pp. 71–79. Kim, C. W. – Mauborgne, R. (1997): Value innovation: the strategic logic of high growth. Harvard Business Review, Vol. 75, No. 1, pp. 103–112. Porter, M. E. (1985): Competitive advantage. New York: The Free Press, 557 p.

sugo szemle

Absztrakt A LEADER Programra szerte Európában sikertörténetként tekintenek. Sikeresnek ítélik politikusok, civilek, vidékfejlesztési szakemberek egyaránt. Bár a siker előtt az átütő jelző ritkán jelenik meg, s ez nem is indokolt, de az, hogy ez a közösségi kezdeményezésként induló program megért három programozási ciklust, s végül (a negyedik ciklusra) 2007-től a LEADER bekerült az EU mainstream vidékfejlesztési programjába feltétlenül komoly eredmény. Pedig a LEADER az a program, mely alulról történő építkezésével, önálló helyi döntésekre épülő filozófiájával nehezen befogadható „kakukktojás” a sok esetben központosító törekvések által jellemezhető kormányzati politikák és a legapróbb részleteket is ellenőrizni akaró uniós programok számára (Kovács et al., 2012). E tanulmány12 három, egymással sok tekintetben összefüggő kérdéssel foglalkozik. Egyrészt arra keres választ, a LEADER a vidéki térségek számára elérhető helyi gazdaságfejlesztési eszköz vagy közösségfejlesztő módszer-e inkább. Másrészt arra, hogy melyek azok a tényezők, amelyek miatt az Európa-szerte sikeres program Magyarországon sok érintett vidéki szereplő számára csalódást, kiábrándultságot eredményezett. Végül pedig arra, hogy a program miként járul hozzá a társadalmi tőke fejlődéséhez, vagy még inkább: miként lehet e program segítségével ezt a speciális tőkeelemet minél hatékonyabban fejleszteni. Kulcsszavak: LEADER Program, vidékfejlesztés, társadalmi tőke, közösségfejlesztés, helyi gazdaságfejlesztés

1. LEADER: KÖZÖSSÉG- ÉS GAZDASÁGFEJLESZTÉSI MÓDSZER Az 1980-as évektől a fejlett piacgazdaságok térfolyamataiban jelentős változások zajlottak le. A fordista ciklus vége, a posztfordista ciklus kezdete alapvető változásokat hozott a gazdasági szerkezetben: átalakultak a termelési rendszerek és a vállalati szervezetek is (Horváth, 1998). A regionális gazdaságfejlesztésben is szemléletváltozás következett be, a regionális politikában egyre inkább előtérbe került a partnerség és a szubszidiaritás elve. A korábbi felülről lefelé szerveződő programokat felváltotta az endogén erőforrásokra építő alulról felfelé szerveződő

12

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

2014. január – június regionális gazdaságfejlesztés gyakorlata (Deák, 2002). Ebbe a folyamatba illeszkedik a LEADER Program, amely 1987-ben közösségi kezdeményezésként indult, s 2007-re, a negyedik ciklusában már az EU vidékfejlesztési politikájának fő áramába került. A LEADER a vidéki szereplők aktivizálásával, együttműködésükre és kreativitásukra támaszkodva képzeli el a vidék gazdasági bázisának megalapozását, a vidék megerősítését. A lefektetett alapelvek között hangsúlyosan megjelenik a partnerség, ami az együttműködések megerősítését igényli, s ezzel a társadalmi tőke erősítése is, habár csak a sorok között, de már fontos eleme a vidék fejlesztésének, hiszen világosan látszik: a helyi erőforrások kihasználására építő endogén növekedésnek az erőforrások koordinált felhasználása. Az egyik felvetett kérdésre már meg is adtam a választ, ami azonban árnyalásra szorul. A LEADER Programot alapvetően közösségfejlesztési eszköznek, egyfajta módszernek tartom, de a program több szempontból is besorolható a gazdaságfejlesztés eszközei közé, hiszen célját tekintve egy közösségi kezdeményezés a vidék gazdasági fejlesztése érdekében. Hangsúlyos célja a vidéki szereplők ösztönzése és támogatása a térségük lehetőségeiről történő együttgondolkodásban: a természeti és a kulturális adottságok gazdagítása, a gazdasági környezet megerősítése, a közösségek önszervező képességének javítása és az együttműködések ösztönzése. A vidék sajátos fejlesztési igénye miatt új fejlesztési módszerek kerültek előtérbe. A hangsúly az endogén erőforrásokon alapuló helyi fejlesztésekre helyeződött. Már a LEADER mozaikszó jelentése is ezt sugallja: „Liaison Entre Actions pour le Developpement de l’Economie Rurale” vagyis: kapcsolatok a vidéki gazdaság fejlesztéséért. A program gazdaságfejlesztési eszköz szerepe a támogatási célok esetében is látszik. Az Új Magyarország Vidékfejlesztés Program (ÚMVP) pillérei közül a IV. jelenti a LEADER-t, s ebben a támogatási jogcímek csak áttételesen szolgálják a helyi gazdaság fejlesztését, sokkal inkább közösségfejlesztési, kapcsolatépítési célú projektek jelennek meg. Ugyanakkor a III. tengely esetében már hangsúlyos a gazdaságfejlesztés, hiszen a jogcímek között turisztikai fejlesztések, mikro vállalkozások fejlesztése és a vidéki gazdaság diverzifikációja jelenik meg. Bár ez nem a klasszikus LEADER, de a magyarországi gyakorlatban a III. pillérben lehívható forrásokkal kapcsolatos döntéseket is „LEADER-szerűvé” tették, vagyis a helyi akciócsoportok ugyanúgy vettek részt a döntési folyamatban, ahogy a IV. pillérhez tartozó források esetében. A későbbiekben kitérek arra, hogy a helyi szint szerepe a döntéshozás gyakorlatában korlátok közé szorult. A LEADER Program a vidéki térségekben élők kreativitására alapoz, arra ösztönzi a helyi önkormányzatokat, vállalkozásokat, civil szervezeteket, magánszemélyeket, hogy együttműködve hozzanak döntéseket a térség hosszú távú fejlődéséről. Ezek a helyi közösségek az uniós források felhasználásáról saját fejlesztési programjuk alapján saját maguk döntenek (Nemes, 2000). Az állam alatti szereplők (helyi önkormányzatok, helyi közösségek, egyének) szerepének hangsúlyozása a legfontosabb, az öngondoskodás, a helyi közösségek jólétükért való felelősségvállalásának felértékelődése kulcselem (Ray, 2000). Ray szerint a vidék fejlődése elsősorban a helyi (belső vagy endogén) erőforrásokra kell, hogy épüljön, s ezen erőforrások között a részvétel, a közösségi tervezés minősége is megjelenik. A

sugo szemle legnagyobb kérdés, hogy saját erőforrásokra alapozva milyen módszerekkel lehet innovációt hozni a vidéki térségekbe, milyen módszerekkel lehet a vidéken mindenütt, de különösen a klasszikus értelemben tőkeszegény, elmaradott térségekben fejlődést indukálni. A társadalmi tőke és a társadalmi bekapcsolás szempontjából vizsgálja a LEADER Programot Shucksmidt (2000), s fő kérdése az, hogy miként jelenik meg a programban a társadalmi tőkeépítés és a kapacitásépítés. Tanulmányában fontos vizsgálati elem a szolidaritás és a kirekesztett csoportok integrálásának mikéntje a folyamatban. Nagyon fontos megállapítása, hogy – legalábbis azokban a nagy-britanniai akciócsoportokban, ahol vizsgálatait végezte – azoknak származik további előnye, akik már eleve jobb érdekérvényesítő erővel bírtak. Ez, mint látni fogjuk a hazai LEADER Programok esetén is valószínűsíthető, bár ennek igazolásához további kutatásokat kell végezni. Nyilván nem meglepő ez az eredmény, de a közösségépítés, a társadalmi integráció céljaival sok tekintetben ellentétes folyamatról van szó, s a társadalmi tőkének az a nem kívánatos eleme erősödik fel, amely egy adott társadalmi csoport társadalmi tőkéjének erősödésével párhuzamosan kisebb érdekérvényesítő erővel (kisebb társadalmi tőkével) rendelkező csoportokat kizár a fejlesztésekből. Előrebocsátva: a Baranya megyében található Zengő-Duna Akciócsoportban a német nemzetiség erősebb társadalmi tőkéje és a romák gyenge társadalmi tőkéje egyértelműen megmutatkozik e két társadalmi csoport (és az őket reprezentáló civil szervezetek) forrásszerző képességében. (Chevalier et al., 2012) A LEADER jelentősége, fő funkciója kapcsán jogos kérdés lehet, hogy vajon a LEADER-t egy közvetlen, hatékonyságelvű, a vidék gazdasági fejlődését, a vidéki munkahelyteremtést támogató programnak kell-e tekinteni vagy „csak” egy módszernek, amelynek inkább közösségépítő funkciója erős, amelynek csak áttételes következménye lehet a helyi gazdasági bázis lassú erősödése. Bár van példa arra is, hogy a LEADER jelentős munkahelyteremtő beruházásokat támogatott – alapvetően az utóbbi funkció hangsúlyos – s a komoly forrásokra, a vidék LEADER általi megmentésére számítók csalódottsága részben ebből ered. A magyar vidék szereplőinek kiábrándulása a LEADER-ből, a kezdeti lelkesedés elpárolgása mögött azonban ennél több, egymást erősítő tényező is szerepel. Összegezve: a LEADER Programban megjelennek a vidéki gazdaságot közvetlenül fejlesztő projektek is, de fő célként a támogatott projektek többsége a helyi kompetenciák, az együttműködés, az együttműködési készség fejlesztését támogatja. Ennek közvetett hatása a gazdaság fejlődésére azonban jelentős lehet. Ha a vidéki helyi közösségekben megvan a képesség és a készség az együttműködésre, a helyi erőforrások beazonosítására, ha erős a részvétel a tervezés folyamatában, akkor még a tőkeszegény térségekben is van remény a gazdasági fejlődésre. Az együttműködés, a partnerség, ha nem is szinonimája a társadalmi tőkének, de nagyon sok a párhuzam. Így a LEADER legfontosabb feladatának a társadalmi tőke erősítését tekintem.

2014. január – június 2. A HAZAI LEADER PROGRAM PROBLÉMÁI Bár az Európai Unióban a LEADER már lassan két évtizedes múltra tekint vissza, Magyarországon ez a tanulási folyamat értelemszerűen rövidebb ideje tart. A gyökerek azonban az EU-csatlakozás előtt már jelen voltak. Két előcsatlakozási alap: a Phare és főként a Sapard programjaihoz szükséges programozási és pályázati munkák során a magyarországi vidéki közösségeknek is volt lehetősége tanulni, szokni az uniós gyakorlatot. Sőt, 2001-től már kísérleti LEADER Programokban vehettek részt hazai közösségek: 40 akciócsoport pályázatából 14 nyertes próbálhatta ki a gyakorlatban ezt a módszert. Egy akciócsoport mindössze 25 millió Ft forráshoz jutott, ami tényleg csak arra volt elegendő, hogy az együttgondolkodás kereteit kialakítsák, s egy-egy kreatív, alapvetően közösségfejlesztő, helyi identitást erősítő programot finanszírozzanak. Magyarország EU-csatlakozását követően hozzáférhetett a közösségi kezdeményezésekhez, így a LEADER-hez is. Ehhez akkor az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) jelentette a haza kereteket, innen terjedt el a hétköznapi szóhasználatban az AVOP-LEADER kifejezés. 186 helyi közösség pályázott, ebből 70 került kiválasztásra. A kísérleti programhoz képest jelentős a forrásbővülés: a 2,5 évre 6,7 Mrd forint állt rendelkezésre. Az előzmények fontos pozitívuma, hogy a program végrehajtásának sikeressége jelenetős részben a tapasztalatoktól, a helyi társadalom felkészültségétől és a szereplők közötti együttműködések minőségétől függ, ami hosszabb tanulási folyamatot igényel. A közösségek, az emberi kapcsolatok és a bennük gyökerező társadalmi tőke a vidék fejlődésének fontos erőforrása, így ennek bármilyen megalapozása a LEADER Program sikeres megvalósításának, végső soron a vidékfejlesztés sikerének is alapja. Az előzmények nyilvánvaló hozadéka mellett azonban egy negatív hatás is megjelent: a vidéki térségekben számtalan koncepció, stratégia született, s ahhoz képest, hogy szinte egymást követték a helyi tervezések, a megvalósult fejlesztések nagyságrendje mérsékelt maradt. Sokan a LEADER-hez kapcsolódó helyi vidékfejlesztési stratégia készítése kapcsán már nem reméltek eredményt, „újabb terv a fióknak” kategóriába sorolták az igyekezetet. A rendelkezésre álló források folyamatosan növekedtek, s a 2007–2013-as időszakban már elértek egy kritikus nagyságrendet. Ezzel kapcsolatban egy, még a kísérleti LEADER-ben aktív helyi szereplő így fogalmazott: „Ahogy a források növekedtek, úgy növekedett a politikusok érdeklődése is. A politika pedig nem csupán érdeklődött, hanem érdekeinek megfelelően jelentősen bele is avatkozott a kísérleti program során még valóban organikus rendbe.” A közösségi kezdeményezésként induló, három költségvetési időszakot is megélt LEADER Program több nagyon fontos alapelvre támaszkodik:  területiség  bottom-up  (háromoldalú) partnerség  innováció  integrált intézkedések

sugo szemle  hálózatosodás Az elvek nagyon jól hangzanak, sőt úgy tűnik, az EU-ban mindezidáig többnyire sikeresek is. Igazi jelentőségük abban rejlik, hogy ezeknek az alapelveknek a fontossága a Közös Agrárpolitika valamennyi reformja során növekedett. Ma már áthatják az EU vidékpolitikáját. Ez igaz akkor is, ha a szólamok és a LEADER gyakorlati megvalósulása között még a régi tagállamokban is van szakadék. Magyarországon azonban ezek az elvek nagyon gyengén érvényesülnek. A hazai LEADER problémái, a kiábrándultság erősödésének lehetséges okai között említhető ezeknek az elveknek a háttérbe szorulása, az európai gyakorlat figyelmen kívül hagyása. Mindezeknek következménye a decentralizációra épülő program erőteljes központosítása. A klasszikus elvek, módszerek a gyakorlatban akkor valósulhatnak meg hatékonyan, ha a helyi akciócsoportok nagyfokú szabadsággal és rugalmassággal rendelkeznek a döntéshozatalban. Talán a legnagyobb hiátus e téren tapasztalható. A teljesség igénye nélkül a következőkben a legkritikusabb pontokat tekintem át. 2.1. Területiség A klasszikus LEADER filozófia abból indul ki, hogy a közös identitás a fejlesztési célok elérése érdekében erős motivációt jelent, a helyismeret reális célmeghatározást, projektkiválasztást tesz lehetővé.13 Az adott területi egységben pedig mindezek következtében hatékony lehet a helyi endogén erőforrások felhasználása. A közelség, az ismertség a számon kérhetőséget, a helyi akciócsoport a demokratikus legitimitást erősíti. Ha viszonylagos homogenitás jellemzi a régiót, úgy a fejlesztési elképzelések között is kisebb az ütközés, kevesebb az érdeksérelem. Ha túl nagy az érintett térség, az gyengíti a belső kohéziót, ami egy motivált, valóban alulról építkező, eredményes fejlesztési programhoz nélkülözhetetlen. Az akciócsoportok kialakítását is befolyásoló szabályozások azok működésének hatékonyságát is csökkentik. A nagy taglétszámból eredően a kölcsönös ismertségeken alapuló kohézió (s az ebből eredő társadalmi tőke) gyenge, ennek következtében a két vizsgált magyarországi akciócsoport csupán néhány aktív helyi szereplő (főként polgármester) körül formálódik. A Helyi Akciócsoportok (a továbbiakban: HACS-ok) többsége túl nagy, ebből adódóan eltérő lehet az érintettek által megfogalmazott fejlesztési prioritás vagy, mert nem elég homogén, s abból adódóan is, hogy egyes HACS-ok területén fehér folt a nagyváros (pl. Mecsekvidék). Ilyen esetben egyes mikrotérségek nem egymással vannak kapcsolatban, közük egymáshoz néhol csak annyi, hogy mindkettő a város vonzáskörzetébe tartozik. Komoly gondot jelent, hogy miközben egy kistérség életének, gazdaságának szerves része a város, ez az egymásra utaltság a helyi vidékfejlesztési stratégiában nem jelenik meg hangsúlyosan (hiszen a város nem része a HACS-nak). Problémát jelent az is, hogy e területi egységnek többnyire nincs időbeli előzménye, így az organikus fejlődés nem érzékelhető, a szükséges identitás nem létezik. 13

Figyelni kell ugyanakkor arra, hogy a helyi célmeghatározás valóban reális és ne elfogult legyen.

2014. január – június Mindezen problémák együttes eredője, hogy gyenge az a belső kohézió, ami egy motivált, valóban alulról építkező eredményes fejlesztési programhoz nélkülözhetetlen. 2.2. Decentralizáció-szubszidiaritás A jól ismert Corki Nyilatkozatban is megjelenik már, hogy a vidékfejlesztést koherens európai keretek között, de a helyi közösségek által irányítottan kell megvalósítani. A döntéseket az érintettekhez legközelebbi szinten, azok együttműködésével kell meghozni. Az alapelv lényege az önkéntesség, a programkidolgozás és a végrehajtás során az érintettek, a helyi szereplők aktivitása. Ez felveti a kompetencia kérdését is, ami a növekvő források elosztása kapcsán fokozottan érvényes. Véleményem szerint a magyarországi HACS-ok többsége kompetenciával is felvértezett. A központ azonban továbbra sem hagy elég mozgásteret az akciócsoportoknak, kevés a bizalom, ami a munkát lassítja, nehézkessé teszi. Sikeres fejlesztés pedig csak ott lehet, ahol  a helyi érdekeket és a központi elosztást képviselők bíznak egymásban, közös értéket vallanak, informális kapcsolataik jók,  a fejlesztésben résztvevők között fejlett a társadalmi tőke. Mindeközben a részvétel is – amely növeléséhez a szubszidiaritás elvének figyelembe vétele szükséges – hangsúlyossá válik, jelentősen segíti az adatgyűjtést, hiszen az a vélemények, az értékrenddel kapcsolatos információk egyetlen megbízható forrása. A LEADER-módszer alulról építkező karaktere miatt feltételezi a decentralizált struktúrát is. Az alulról építkező helyi fejlesztés nehezen viseli a túlszabályozott kereteket, a felülről diktált eljárásrendeket, a merev lehatárolási szabályokat, a fejlesztési stratégia kialakításának részletes előírásait. A Vidékfejlesztési Minisztérium erős befolyása mellett működő LEADER Program – eltérően eredeti céljától – egy normatív típusú vidékfejlesztést megvalósító politikai eszközzé vált. A LEADER erős központosítása és a rugalmatlan szabályozás jelentősen korlátozza a helyiek aktivitását. 2.3. Partnerség A helyi akciócsoportok alapja a helyi önkormányzatok, vállalkozók, társadalmi szervezetek és magánszemélyek partnersége. Ebben az együttműködési rendszerben kell elkészülnie a helyi vidékfejlesztési tervnek és ebben kell a tervben foglaltakat megvalósítani. A szabályozás szintjén tehát még minden rendben van. A partnerségen belüli gyenge kohéziót a társadalmi tőke deficitje magyarázza. Szerepük és a hálózatban elfoglalt központi pozíciójuk folytán a polgármesterek játsszák a valós vezetői szerepet. Ők képesek mobilizálni a más szektorokban lévő energiákat és a menedzserek szakmai kompetenciáit, nem ritkán a projektek megvalósításához szükséges saját erőt is. Mindeközben meggyőződésük, hogy mindez a helyi közösség érdekét szolgálja.

sugo szemle Ahogy az alulról építkezéshez, úgy a háromoldalú partnerséghez is szükség van a helyi érdekeltségre. A magyar gyakorlatában azonban csak az önkormányzati szféra aktivitása erőteljes. Sem a civil szféra, sem a vállalkozók nem mutatnak határozott érdeklődést. A Helyi Vidékfejlesztési Irodák (HVI) akciócsoport-generáló szerepe ebben a partnerségben szintén említhető. Bár a pályázati források reményében viszonylag könnyen mozgósítható a másik két szféra is, a vállalkozók többsége azonban hamar csalódott, és egyre demotiváltabbá vált. Az elhúzódó, az ígért egyszerűséghez képest túl bonyolult pályázati rendszerek, valamint a vele járó adminisztráció mérsékelte a vállalkozói érdeklődést, akik inkább más keretekben próbálnak szerencsét. Magyarországon a helyi politikai vezetők a LEADER-t többnyire olyan helyi fejlesztési modellként kezelik, amelyben az infrastruktúra-fejlesztés és a közszolgáltatások színvonalának növelése élvez prioritást, s ezen keresztül saját tevékenységük legitimációját erősítik. A helyi partnerségek lehetőségeit az őket körülvevő társadalmi és gazdasági környezet állapota, fejlettségi szintje is befolyásolja, amely gyakran torzítja a LEADER-elvek eredeti elgondolások szerinti megvalósítását (Varga, 2010). A vezetők paternalista gyakorlata lassítja a valódi részvételi demokrácia kialakulásának folyamatát. A legtöbb HACS tag részvétele a partnerségben erősen korlátozott. A legerősebb szereplőkre építő partnerségek ily módon nem igen foglalkoznak a marginális csoportokkal. Így például a baranyai falvakban élő romák lényegében kívül rekednek a partnerségből, míg a német kisebbség képviselői – akik között több vállalkozó is megjelenik – kifejezetten aktívak. A helyi kormányzás fontos elemeként értelmezhető LEADER program végső soron a helyi elit érdekeit szolgálja. A helyi politikai vezetés a LEADER-ben jórészt egy olyan fejlesztési modellt látott, amely segítheti az infrastrukturális fejlesztéseket, s amely tevékenységének legitimációs forrása lehet. 2.4. Innováció A mezőgazdaság mellett az új lehetőségek feltárása, a diverzifikáció komoly helyi kreativitást is igényel. Nem véletlen, hogy a sikeres vidék többnyire újszerű, kreatív fejlesztések mentén alakul, válik versenyképessé. A kreativitást, az innovatív stratégiaalkotást, a helyi fejlesztési elképzelések innovatív jellegét egy Internet alapú tervező rendszer (sablon) kötelező használata komolyan megkérdőjelezi, hiszen uniformizálja a folyamatot. Mivel csak egy előre meghatározott menüből lehet tervezési opciókat választani, az egyediség nem tud érvényesülni. A rendszer ugyan kreál egy, az ország szinte valamennyi térségének adottságait egységes szerkezetben listázó adatbázist, a szoftver összességében a valódi LEADER-szerű tervezést inkább nehezítette. A vidék akciócsoportokkal való 100%-os lefedettsége fontosabb szempont volt, mint a verseny és ezen keresztül az innováció érvényesítése.

2014. január – június 3. A LEADER HOZZÁJÁRULÁSA A TÁRSADALMI TŐKE FEJLŐDÉSÉHEZ A társadalmi tőke kutatása viszonylag új terület. Főleg új, ha a fogalom közgazdaságtudományi elterjedését tekintjük, de éppen azért kelti fel egyre inkább a közgazdászok érdeklődését, mert több ország esetében nem sikerült a hagyományos tőkék (természeti, fizikai, pénzügyi) segítségével magyarázni a gazdasági sikereket. A társadalmi tőke fogalma először a XX. század elején, Hanifan írásaiban jelent meg, aki vidéki iskolaközösség-központokat vizsgált. Szerinte társadalmi tőke akkor jön létre, ha az egyének és a közösségek között kialakulnak kölcsönösségen alapuló viszonyok, mint például a barátság, szimpátia. Később Bourdieu, Coleman, Putnam, Fukuyama munkáiban jelenik meg a társadalmi tőke fogalma. Bár mindegyikük más-más elgondolás alapján közelítette meg ezt az új típusú, legalábbis egy közgazdász számára idegen tőkeelemet, munkájukban a közös nevező az, hogy létrejöttéhez valamilyen fajta kapcsolat megléte szükséges, s ezeknek a kapcsolatoknak a legfontosabb normái: a bizalom, a kölcsönösség, a szolidaritás. Bourdieu, később Coleman és Putnam publikációit követően kezdett igazán elterjedni a társadalmi tőke fogalma, s egyre inkább a közgazdászok érdeklődését is felkeltette. Bourdieu (1986) a társadalmi kapcsolatok erejéhez kapcsolta a társadalmi tőkét. Úgy vélte, hogy ez a tőke olyan egyéni célok elérését segítő magánvagyon, melynek alapja a becsület, a tisztesség, erősíthető általa a társadalomban betöltött pozíció, elősegíti a karrier megvalósítását. Úgy érvelt, hogy az egyén a társadalom szerkezetében és annak hierarchiai rendszerében a társadalmi kapcsolatai alapján helyeződik el. Coleman (1998) szerint a társadalmi tőke akkor jön létre, amikor a társadalmi struktúra szereplői közötti kapcsolatok elősegítik az eredményes cselekvést. Aszerint, hogy milyen erőforrások hozzák létre a társadalmi tőkét, három alaptípust különböztetett meg:  Kölcsönös kötelezettségek és elvárások: A társadalmi tőke a kölcsönös bizalmon alapul. Egyének tesznek szívességet egymásnak, amire majd viszonzást várhatnak. A segítség „visszafizetése” nagyban függ a társadalmi szerkezet megbízhatóságától.  Információs csatornák: A társadalmi tőkének fontos eleme az információ, ami a társadalom tagjai között meglévő kapcsolatokon keresztül áramlik, a hozzáférés költséges. Ezért fontos, hogy az emberek széles körű relációkkal rendelkezzenek, hiszen sosem tudható, hogy mások birtokában meglévő információ/adat mikor válhat az egyén számára szükségessé/felhasználhatóvá.  Normák és hatékony szankciók Putnam (2000) társadalmi tőke alatt érti mindazon erőforrásokat, melyek személyek közötti kapcsolatokban, szervezetekben zárt társadalmi hálózatokban rejlenek, továbbá olyan normákban, amelyek bizalmon, reciprocitáson és szolidaritáson alapulnak. A társadalmi tőkének térbeli kiterjedését vizsgálva két típusát határozta meg:  Összekötő (kizáró) társadalmi tőke: A társadalmi tőkét erős kapcsolatok jellemzik, s mivel ezek a kötések egy adott hálózaton belül (pl. család) valósulnak meg, nagyon magas fokú az egymás iránti bizalom. A tőkének e dimenziója generálhat olyan esetet,

sugo szemle ahol megvalósul a kirekesztődés, ellenséges magatartás tanúsítása a kívülállókkal szemben.  Áthidaló (befogadó) társadalmi tőke: A társadalmi tőkét lazább kapcsolatok, rugalmasabb összetartó erő jellemzi, a társadalmi kapcsolatok határai kiszélesednek. Az így létrejött kapcsolatrendszerekre jellemző a nyitott szemlélet, valamint széleskörűek és befogadóbbak. Ezáltal egyesítenek más-más társadalmi csoportokat és struktúrákat, melyek között megvalósul a nyitott információáramlás. Elősegíti az elfogadókészséget más-más csoportokhoz tartozó szereplők iránt. Végül Fukuyama munkái érdemelnek említést, aki szintén az erős közösségi normák szerepét hangsúlyozza, úgy véli, hogy a társadalmi tőke erősítéséhez egyebek mellett becsületesség, megbízhatóság szükséges. A társadalmi tőke a társadalom által építhető gazdaságra is hatással van. Az együttműködésben érintett szereplők egymás iránti bizalma, a kölcsönösen elfogadott és betartott normák mentén a gazdaság működtetése olcsóbb, a társadalom egésze kreatívabb lesz (Csath, 2010). Fukuyama értelmezésében a legfontosabb társadalmi tőke elem a bizalom: ereje az emberi tőkével együtt nemzeti sikerfeltétel. Bizonyosan gazdasági sikertényező lehet az is, hogy a társadalom tagjai mennyire képesek az együttműködésre, mennyire bíznak egymásban és az intézményrendszerben (Csath, 2010). A társadalmi tőke fejlesztéspolitikai előnyeit és hátrányait vizsgálta egy kutatásában a TÁRKI (Füzér et al., 2005). A kutatás során megállapítják, hogy a társadalmi tőke gazdasági előnye, hogy elősegíti a gazdasági növekedést, mivel a felek közötti bizalom; a hierarchikus-, piaci- és tudásgazdaságokon belüli együttműködés csökkenti a tranzakciós költségeket, ugyanakkor hátrányos lehet a kartellek kialakulása, a gazdasági verseny korlátozása. A társadalmi tőkét és annak fontosságát egyre több kutató vizsgálja a vidékfejlesztéssel kapcsolatban is (Shucksmith, 2000; Shortall, 2008). A társadalmi tőke egyes alkotóelemei ugyanis hatékony eszközei lehetnek a rurális térségek fejlesztésének. Ezek a tényezők: a bizalom, a közösségképző erő és a norma. E három faktor együttes megjelenése társadalmi hálózatok létrejöttét eredményezi, és szereplői között megvalósul a partnerség, azaz az együttműködés, a közösségépítés, melyek egyben a LEADER megközelítés fontos alapelvei is. A sikeres együttműködés, a közös cél érdekében történő cselekvés alapvető feltétele az általános, széles körű bizalom. Fontos, hogy jelen legyen a helyi magán- és közszereplők között, ugyanakkor az adott térségbe tartozó települések között is. Feltételezhető, hogy erős az összefüggés a bizalom és a hatékony kommunikáció között úgyszintén. Együttes hatásuk erős kapcsolatot teremt a társadalmi tőkében, mely jelentős szerepet tölt be a vidéki régiók fejlődésében, illetve fejlesztésében. Minél jobb a kommunikáció minősége, annál erősebb a kölcsönös bizalom a társadalomban és annál hatékonyabb az együttműködés is. Mint tudjuk, a LEADER sikere ugyancsak e tényezőkön nyugszik.

2014. január – június Már az előző fejezetben is több utalás történt arra, hogy a LEADER Program és a társadalmi tőke között erős a kapcsolat. Erre mutatnak rá szintén az Aldetec14 program keretében végzett kutatások. (Maurel-Chevalier, 2010; Halamska et al., 2010; Chevalier et al., 2012) Ezek bár fontos eredményeket hoztak, további részletes kutatások fontosságára, eredmények pontosításának szükségességére egyaránt felhívták a figyelmet. Az eredmények két ponton erősítik meg határozottan az eddigieket, s ezekről az alábbi ábrák is információt adnak. A Zengő Duna Akciócsoportban az aktivitás egy-két központi pozíciót elfoglaló szereplő körül erős. Ezek főként polgármesterek. A HACS-ot alkotó két kistérség szinte teljesen elkülönül. A projektek szintjén azt állapítja meg a kutatás (Chevalier et al., 2012), hogy a német nemzetiséget reprezentáló civil szervezetek kiemelkedően jól szerepelnek a pályázatokon, míg más, a kistérségben szintén jelen lévő, bár sokkal gyengébb társadalmi tőkével rendelkező romák jóformán láthatatlanok a LEADER Programban.

1. ábra: A legismertebb HACS tagok a Zengő-Duna Akciócsoportban Forrás: Chevalier et al., 2012

A Pécs körül elhelyezkedő Mecsekvidék Akciócsoport két főszereplős, ám több „klikk” is kialakul, ami az akciócsoport nagy mértéből és a heterogenitásból is fakadó

14

Action Local et développement du territoire en Europe Centrale. Az ANR által finanszírozott kutatás öt keletközép európai országban tíz akciócsoportban vizsgálta a LEADER megvalósítását, a helyi vidékfejlesztési startégiákat és a társadalmi hálózatokat.

sugo szemle ellenérdekeltségből egyaránt eredhet. Úgy tűnik, további kutatások szükségesek e hipotézis igazolásához, hogy a társadalmi hálózatokban megjelenő erőpontok (települések) a forrásszerzésben is jelentősen átlag felett teljesítenek.

2. ábra: A legismertebb HACS tagok a Mecsekvidék Akciócsoportban Forrás: Chevalier et al., 2012

Az EU forrásainak felhasználása, valamint a közösségi tervezés és fejlesztés módszertana igényli az együttműködést ahhoz, hogy ezek a források felhasználhatók, és a vidéki térségek az együttműködés révén fejleszthetők legyenek. Gyökeres attitűd-változtatásra van szükség, amely igen lassan tud csak eredményt hozni. Éppen ezért elengedhetetlen kialakítani és megindítani egy olyan tanulási folyamatot, amelynek hozadéka a családokban, a baráti társaságokban, a helyi – akár utca- vagy házcsoport – közösségekben, oktatási intézményekben, civil szervezetekben úgy jelentkeznek, hogy megtaláljuk egymással a kapcsolódási pontokat, felül tudjunk emelkedni az egyéni és kiscsoportok érdekein, fel tudjuk mérni a közös boldogulás lehetőségeit és hasznát. A közösség és a hálózatok meghatározása között egyértelmű analógia figyelhető meg, ami nem véletlen, hiszen az emberek alkotta hálózatok közösségeket, tágabb értelemben társadalmat alkotnak. A közösség fogalom-meghatározásából és lényegéből következik, hogy az, mint a társadalom építőköve, lokális dimenzióban értelmezhető, ami a közösségfejlesztés tartalmában is kifejezésre kerül (Kiss, 2006). A vidékfejlesztésben s a LEADER Programban

2014. január – június hangsúlyosan kell ezért az ilyen típusú kompetenciák fejlesztését támogatni. E tekintetben a LEADER Program a IV-es tengelyből támogatott egyes projekteken keresztül (főként a LEADERszerűen működtetett III-as tengely projektjein keresztül) bár közvetlenül is hozzájárulhatott, hozzájárulhat a vidéki gazdaság fejlődéséhez, ám a program valódi ereje abban keresendő, hogy a LEADER segítségével a helyi közösségek önszerveződő és együttműködő képessége fejleszthető, amelynek következtében a gazdaságfejlesztési források hasznosulása is javulhat.

IRODALOMJEGYZÉK Bourdieu, P. (1986): The forms of capital. In: Angelus R. (szerk.) (1997): A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest: Új Mandátum, pp. 156–177. Chevalier, P. – Maurel, M. – C. – Póla, P. (2012): L'expérimentation de l'approche LEADER en Hongrie et en République tcheque: Deux logiques poitiques différentes. Revue d’Études Comparatives EstOuest, Vol. 43, No. 3, pp. 91–143. Coleman J. S. (1998): Társadalmi tőke az emberi tőke termelésében. In Lengyel György – Szántó Zoltán (szerk.): Tőkefajták: a társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. Budapest: Aula, pp. 11– 45. Czene Zs. – Ricz J. (szerk.) (2010): Területfejlesztési füzetek – Helyi gazdaságfejlesztés. Ötletadó megoldások, jó gyakorlatok. VÁTI, Forrás: http://www.rtop.hu/TF_fuzet_(2)_Helyi _gazdasagfejlesztes_k.pdf 2013. 07. 01. Csath M. (2008): Erős társadalmi tőke, sikeres nemzet. Valóság, 12. sz., Forrás: www.valosagonline.hu 2013. 08. 11. Füzér K. – Gerő M. – Sik E. – Zongor G. (2005): A társadalmi tőke növelésének lehetőségei fejlesztéspolitikai eszközökkel. Tárki Rt., Budapest, pp. 22–24. Halamska, M. – Michalska, S. – Spiewak, R (2010) LEADER w Polsce. Drogi implementacji programu. Wies i rolnictwo, 149/4, pp. 104–119. Kiss K. (2006): A társadalmi tőke, mint a társadalomban fellelhető nem anyagi erőforrás. Parola, Vol. 17, No. 1, pp. 2–4. Kovács D. – Póla P. – Finta I. (2011): A LEADER program és az alulról építkező vidékfejlesztés néhány tapasztalata Magyarországon. Gazdaság és Társadalom, 3–4., pp. 81–108. Maurel, M-C. – Chevalier, P. (2010): LEADER w krajach Europy Srodkowej. Mechanizmy transferu modelu rozwoju lokalnego. Wies i rolnictwo, 149/4, pp. 26–41. Nemes G. (2000): Az Európai Unió vidékfejlesztési politikája – az integrált vidékfejlesztés lehetőségei. Közgazdasági Szemle, 6., pp. 459–474. Putnam, R. D. (2000): Bowling alone. The collapse and revival of american community. Fordította: Csizmadia Z. (2002), Szociológiai Szemle, 3., pp. 183–193. Shortall, S. (2008): Are rural development programmes socially inclusive? Social inclusion, civic engagement, participation, and social capital: Exploring the differences. Journal of Rural Studies, 24 (4), pp. 450–457.

sugo szemle Shucksmith, M. (2000): Endogenous Development, Social Capital and Social Inclusion: Perspectives from LEADER in the UK. Sociologia Ruralis, 40 (2), pp. 208–218. Varga E. (2010): A LEADER Program hazai gyakorlatáról. Gazdálkodás, 6., pp. 609–619.

2014. január – június

Absztrakt A globalizáció következtében a népesség munkaerő mozgása egyre mindennapibbá kezd válni. Az egyéni és társadalmi mozgások egyaránt jelentős befolyással bírhatnak a gazdasági fejlődésre, valamint a térbeli különbségekre. A fejlett és a fejlődő világ között jelentős eltérések figyelhetők meg a népesség migrációs jellemzői között. A fejlődő világban az elmúlt 50–60 évben rendkívül intenzív volt a városba történő népességmozgás, melynek intenzitása és jellemzői sokban hasonlítanak az ipari forradalom során Nyugat-Európában, elsősorban Angliában bekövetkezett vándorlási folyamatokra. Ezt a hasonlóságot már Arthur Lewis felismerte és elemezte. Kulcsszavak: migráció, munkaerő kínálat, Lewis-modell

1. TÉRBELI MUNKAERŐ-MOBILITÁS A társadalmi mobilitás egyedi térbeli megvalósulása a migráció, melyet több tudományterület (demográfia, földrajz, szociológia, közgazdaságtan) is vizsgál. A mozgás 3 legkiemeltebb jellemzője: a gyakoriság, a térbeli hatókör, célok sokszínűsége (Nemes–Nagy, 2009). A munkaerő térbeli mozgását a szakirodalomban gyakran összekapcsolják a városok népességének növekedésével, mely csak egy része ennek a folyamatnak. A munkaerő vándorlásának gazdasági, társadalmi és kulturális aspektusai is vannak, ez egy összetett jelenség, mely időben és térben is folyamatosan változik (Cohen, 2004). Az egyéni és társadalmi mozgások sok tekintetben összekapcsolódnak, de mégis más szempontok alapján vizsgálandók. Míg az egyéni mozgások vizsgálata során az életkor, a képzettségi és kulturális sajátosságok befolyásoló képessége jelenti a kutatások fő irányát, addig a társadalmi csoportok mozgását a történelmi, kulturális és gazdasági szempontok alapján érdemes vizsgálni. A legnagyobb tömegeket érintő mozgások általában kényszermozgások, melyek célja leggyakrabban a kedvezőbb életfeltételek elérése, a jobb gazdasági, jövedelmi pozíció megszerzése. Ugyanakkor még napjainkban is jelentős méreteket ölt a politikai és természeti okokból eredő vándorlási hullám. A vándorlási és a migrációs nyomás egyre erősebb, melynek egyik fő oka az egyre nagyobb méreteket öltő fejlődésbeli különbség. A mozgási lehetőségek napról napra javulnak, köszönhetően az infrastruktúra, a telekommunikáció térhódításának és

sugo szemle a nemzetközi intézmények tevékenységének. Szükségessé vált főként a fejlett országokban a migrációs politika kialakítása (Rédei, 2007). Egy ország vagy régió gazdasági potenciálját jelentős mértékben befolyásolja a munka, mint termelési tényező mennyisége és minősége. A munkaerő térbeli mozgása nem más, mint a munka a tér egyik pontjáról a másik pontjára történő áramlása. A munkaerő térbeli mobilitásának két fő típusa van: a vándorlás (migráció) és az ingázás. A migráció esetében a lakóhely is változik, míg az ingázás esetében nem következik be lakóhely változtatás. A munkaerő döntését – hogy az egyik településről, régióból a másikba áttelepüljön-e, vagy oda ingázzon – számos tényező befolyásolja: magának az egyénnek a karaktere, jelleme, képessége, továbbá a cél és a származási településen, régióban uralkodó gazdasági és nem gazdasági feltételek (Lengyel – Rechnitzer, 2004). Florida (2008) szerint a világ fejlett régióiban, a nagyvárosi agglomerációkban koncentrálódik a gazdaság, ennek következtében a népesség is. Ezért a munkaerő intenzívebb mobilitása, a gazdasági fejlődés és ezzel párhuzamosan bekövetkező városi népességszám növekedés kulcskérdéssé vált napjainkra. Ha egy adott településen, régióban egyre nagyobb az elégedetlenség a munka- és életkörülményekben, továbbá minél nagyobbak a felismerhető interregionális haszonkülönbségek, annál nagyobb a valószínűsége a térbeli mobilitásnak. Richardson (1979) szerint az interregionális haszonkülönbség az alábbi változókkal jellemezhető:  Jövedelem és bérszínvonal  Létfenntartási költség  Foglalkoztatási szerkezet  Rendelkezésre álló munkahelyek  Vállakózási potenciál  Városiasodás foka  Lakáshelyzet  Kulturális és szociális infrastruktúra  Elérhető társadalmi pozíció A közgazdasági elméletek a bérszínvonalra és a rendelkezésre álló munkahelyek számára, illetve az ezek közti térbeli differenciákra vezetik vissza az interregionális munkaerő-mobilitást. Vagyis minél nagyobb az egyes régiók között a különbség a béreket illetően, annál nagyobb mértékű mozgás várható (Richardson, 1979). Az „új gazdaságföldrajz” elmélete szerint a régiókban kialakuló reálbérek, illetve a közöttük kialakuló differenciák miatt eleinte minden ipari munkaerő a fejlett régióba vándorol, majd a területi koncentrációból fakadó negatív externáliák és egyéb gazdasági hatások (pl. telekár növekedés) eredményeként a termelés és így a munkaerő a fejletlenebb régióba vándorol.

2014. január – június 2. LEWIS-FÉLE KORLÁTLAN MUNKAERŐ KÍNÁLATI MODELL Lewis munkaerő vándorlásával kapcsolatos modelljét 1954-ben a Manchester School of Economic and Social Studies-ban publikálta először, melynek célja a fejlődő országokban végbemenő migrációs folyamatok feltárása volt. A modell előzménye a nyugat-európai országok és az Amerikai Egyesült Államok gazdasági fejlődése, melynek egyik meghatározó feltétele a népesség vidékről városba történő vándorlása volt. Ez a viszonylag hosszú idő alatt lejátszódó folyamat példaként szolgált Lewis előtt, hogy a fejlődő országokban a II. világháborút követően felgyorsult urbanizációs és migrációs folyamatokat vizsgálja. A Lewis által feltételezett korlátlan mennyiségű munka nem áll rendelkezésre az egész világon. Az Egyesült Királyságban, illetve Észak-Nyugat-Európában ez az állítás nem áll fenn. A fejletlen országokra sem igaz miden esetben, például férfi munkaerő tekintetében hiány van Afrika egyes részein és Latin-Amerikában. Másrészt ez releváns feltevés a gazdaság számára Egyiptomban, Indiában, vagy Jamaicában. A tanulmány során nem a neoklasszikus közgazdaságtan elméleteit kérdőjelezi meg, hanem felismeri, hogy a fejlődő országokban a neoklasszikus feltételezések nem helytállóak, ezért egy új keretrendszer kiépítését célozta meg. A tradicionális növekedéselmélet egyik tézise szerint gazdasági növekedésnek, és a termelékenység fejlődésének a strukturális változások az egyik legfontosabb összetevői. Az elmélet kiinduló állítása, hogy a munkapiaci kínálatban bekövetkező elmozdulások a kevésbé produktív ágazatokból, a magasabb termelékenységű szektorokba irányulva pozitív hatást gyakorolnak az aggregált termelékenységre. (1. ábra) Ezt a megállapítást Lewis próbálta meg először modellezni. Lewis szerint a munkaerő az alacsony határtermékű agrárszektorból a magas határtermékű iparba, és közvetve az iparvárosokba áramlik. A modell alapfeltevései: 

A mezőgazdasági munkások határterméke 0, vagyis az agrártermelés összértéke nem csökkent bármennyi munkaerőt kivonunk a szektorból.



A mezőgazdasági bérek szintje pozitív konstans.



Az ipari szektor felszívja a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőt.



Az ipari szektor termelékenysége magasabb, mint a mezőgazdasági szektoré. Ebből következik, hogy a bérszínvonal is magasabb, de konstans az iparban.

sugo szemle

1. ábra: A mezőgazdasági és az ipari bérszínvonal Forrás: Lewis, 1954 alapján a szerő szerkesztése

Jelmagyarázat: Wa: mezőgazdasági bérszínvonal

Wi: ipari bérszínvonal

Vízszintes tengely: munkaerő mennyisége

Függőleges tengely: határ termék

WiNQ által lehatárolt terület jelenti a kapitalista többletet, vagyis a profitot. Lewis szerint a többlet újra befektetése megnöveli a tőkeállományt, mely újabb munkaerőt igényel. Ebből következik a 2. ábra is. A profit visszaáramoltatása az ipari szektorba azt eredményezi, hogy egyre nagyobb lesz a szektor munkaerő igénye, ezért képes a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőt felszívni.

2. ábra: A tőke visszaáramoltatás és a növekvő munkaerő igény Forrás: Lewis, 1954 alapján a szerő szerkesztése

2014. január – június A lényegi kérdés, hogy a társadalomban milyen folyamatok játszódnak, melyek következtében a korábban alacsony megtakarítási és befektetési hajlandóság többszörösére emelkedik. A gazdasági fejlődés gyors tőkefelhalmozást (beleértve az ismereteket és készségeket is) eredményez. Belátható, hogy ha korlátlan munkaerő áll rendelkezésre állandó reálbér mellett, akkor a kapitalista többlet emelkedik, és az éves befektetés egyre növekvő arányú. Nyilvánvaló, hogy ez nem tarthat örökké. A folyamatot meg lehet állítani, ha a tőkefelhalmozás gyorsabb ütemű, mint a népesség növekedése. Ha a többlet kimerül, a bérek létminimum fölé emelkednek. Amikor a tőkefelhalmozás utoléri a munkaerő-kínálatot, a bérek emelkedni kezdenek, és ez hátrányosan érinti a kapitalista többletet. Ekkor a tőketulajdonosok előtt két lehetőség van, a bevándorlás elősegítése vagy a tőke exportja olyan térségbe, ahol még mindig bőséges munkaerő áll rendelkezésre egy alacsonyabb bér mellett. A bevándorlás ösztönzést a szakszervezetek nagymértékben gátolják, ezért a tőkeexport sokkal könnyebb kiutat jelent a tőkések számára. Az ipari forradalom megértésének egyik jelentős kérdése, hogy miért nőtt a megtakarítás. A kormány szerepe ebben az esetben kerül elő, hiszen a kormányokat nagymértékben érinti a tőkefelhalmozás folyamata, valamint az infláció alakulása. Az ipari forradalom összekapcsolódik a totális kapitalizmus időszakával, melynek központi eleme a profit és tőke felhalmozása volt. A megtakarítási és beruházási szint növekedéséből fakadó gyors gazdasági fejlődés nem csak a XIX. században volt megfigyelhető. A II. világháborút követően a Nyugat-Németországban kialakuló piacgazdaság újjáépítésének és a német gazdasági csodának az alapja a rendkívül magas lakossági megtakarításból fakadt, melynek következtében a beruházási hajlandóság megnövekedett, így biztosítva a tőkefelhalmozást és a fejlődést. Az 1950-es évektől az elmaradott országokban jelentős különbségek figyelhetők meg, hiszen a lakossági megtakarítások csak a társadalom szűk rétegben értelmezhetők. Így a gazdasági szereplők beruházási hajlandósága volt a meghatározó. Ebből kifolyólag a legjobb helyzetben azok az országok voltak, ahol a kibocsátás néhány nagy egységre (bányák, ültetvények) koncentrálódott, ezért könnyen adóztatható, vagy ahol a külföldi kereskedelem nagy részét a nemzeti tulajdonú vállalatok bonyolítják és így könnyen kezelhetők a behozatali és kiviteli vámok. Az egyik legrosszabb helyzetben India volt, mert a termelés nagy részét mezőgazdasági termelők és kisméretű egységek biztosították. Ezzel szemben a Szovjetunióban nagyon magas a forgalmi adó mértéke, és a termelés nagy üzemekbe koncentrálódott. A modellből levonható gazdaságpolitikai következetések közül a mezőgazdaság elhanyagolása és a fizikai tőkejavak felhalmozásának ösztönzése. Ennek a gazdaságpolitikának a következtében az ipari munkahelyek teremtése a városi szektorban tovább erősödhet, és a vidékről a városi térségekbe történő népességáramlás tovább erősödhet. Részben ezen ajánlásokat alkalmazták a fejlődő országok a XX. század második felében.

sugo szemle 3. FEJLETT ÉS FEJLETLEN ORSZÁGOK MIGRÁCIÓS JELLEMZŐI Az emberiség történelmében mindvégig megfigyelhetők migrációs folyamatok, a magyarok bevándorlása és letelepedése a Kárpát-medencébe az egyik legkézenfekvőbb példa számunkra. A történelem során eltérő intenzitású vándorlási folyamatokat tapasztalhatunk. Európa történelmét vizsgálva ezek a népvándorlások jelentős gazdasági, társadalmi hatással voltak a térségre. Többek között a Római Birodalom bukásában is meghatározó szerepet játszott. A feudalizmus kialakulását követően már a világ ezen részén nem voltak annyira jellemzőek a nagy tömegeket érintő népmozgások. Ez vélhetően a gazdasági fejlődés lassú növekedésének és a sok tekintetben eltérő kulturális identitásnak is köszönhető volt. Emellett a feudalista hatalmi struktúra is gátló tényezőt jelentett. A gazdasági, technikai fejlődésnek és az új társadalmi eszméknek köszönhetően újra intenzív népmozgások figyelhetők meg a kontinensen, de jellegét, célját tekintve már teljesen mások voltak, mint a korábbiak. A technikai és technológiai fejlődésnek köszönhetően a mezőgazdaság ugrásszerű fejlődésnek indult, ezzel párhuzamosan az ipari termelés új technológiáknak és termelési módoknak köszönhetően egyre nagyobb jelentőséggel bírt. A mezőgazdaságból hatalmas munkaerő szabadult fel, melyet az ipar munkaigényessége végett fel tudott szívni. Ennek a munkaerő vándorlásnak az egyik leglátványosabb eredménye az úgynevezett iparvárosok kialakulása és robbanásszerű növekedése. A vidéki (mezőgazdasági) régióból a városi (ipari) régióba történő vándorlás nem csak gazdasági növekedést eredményezett, hanem gazdasági, társadalmi és kulturális változásokat is. Az iparosodás s vele együtt az urbanizáció a fejlett országokban a XIX. század közepén indult el, és az első világháborút megelőző években ért el nagyobb növekedési ütemet. Ezt követően a folyamat lelassult. A fejlett országok városi népességének növekedési üteme 1950–1975 között 2%, 1975–2000 között pedig már csak 0,91% volt. A jövőre nézve további mérséklődés várható (Ricz, 2008). A fejlődő országok esetében az állam szerepe rendkívül fontos, számos gazdaságpolitikai lépés befolyásolta (részben nem tudatosan) a népesség városokba történő vándorlásának folyamatait és ütemét (Ricz, 2007). Ezzel ellentétben a fejlődő országokban a nagymértékű urbanizáció csak a II. világháborút követően indult meg. Ugyanakkor a városiasodás üteme sokkal gyorsabb, mint a fejlett régiók esetén, emellett gyakran megfigyelhető, hogy a gazdasági növekedés (ami az urbanizáció motorja) nélkül is tovább folytatódik a folyamat. (3. ábra) A gyarmati hagyományok és a sajátos természeti viszonyok végett a fejlődő országok urbanizációs folyamata eltér a fejlett országokétól. (Fay – Opal, 2000) Kasarda és Crenshaw (1991) szerint a technológiai színvonalban, az életvitelben, valamint a termék és szolgáltatás keresletben is eltérnek a fejlett és fejlődő városok, annak ellenére, hogy a globalizáció leginkább a városi térségekben érezteti hatását.

2014. január – június

3. ábra: A városi és vidéki népességnövekedés a fejlett és a fejlődő országokban (1950-2030) Forrás: Ricz, 2008

A fejlett és fejlődő országok migrációs folyamataiban több különbség is megfigyelhető. Egyrészt az időzítés, hiszen a fejlett országokban a XIX. század második felétől a XX. század első évtizedéig volt a legintenzívebb a vándorlás, míg a fejlődő országokban a II. világháború után indult el, és napjainkban is tart (Ricz, 2007). Másrészt a népesség városba történő áramlása a fejlett ország esetén együtt járt a gazdasági fejlődéssel, míg a fejlett országokban nem feltétlenül történt így (Yusuf, 2000). Esetenként a gazdaság visszaesésekor is tovább nőtt a városi népesség, annak ellenére, hogy gazdasági indokai ennek a mozgásnak nem voltak. A harmadik különbség szélsőséges földrajzi adottságokból fakad, hiszen a Chilében és Egyiptomban kialakult rendkívül koncentrált városstruktúra a sivatagi környezetnek köszönhetően jött létre (Kasarda – Crenshaw, 1991). Mindezen különbségek ellenére a fejlett országokban történő XIX. századi népességmozgás és a XX. századi fejlődő országokban megfigyelhető munkaerő-áramlás intenzitása megközelítőleg azonos volt. Mindkét időszakra jellemző, hogy a gazdasági indokok mellett az államnak is jelentős szerep jutott a migrációs folyamatok alakulásában.

4. ÖSSZEFOGLALÁS A migrációs folyamatok napjainkban is komoly hatással bír(hat)nak a gazdasági fejlődésre. A XIX. században bekövetkezett gazdasági struktúraváltás indukálta népességmozgás sok tekintetben eltér a II. világháborút követően lezajló folyamattól. Lewis korlátlan munkaerő-kínálati modellje remekül ábrázolja az ipari forradalom alatt bekövetkezett népességmozgások kiváltó okait és következményeit. Nagy hatással volt a XX. század második felében a gazdaságpolitikai döntéshozókra, annak ellenére, hogy több heves

sugo szemle vitát is kiváltott ez a modell. Elsőként Bauer (1956) hívja fel a figyelmet a modell téves gazdaságpolitikai ajánlásaira. Schultz (1964) szerint a fejlődő országokban csak szezonálisan létezik a vidéki munkaerő-felesleg. Valamint a tőkeberuházások munkamegtakarító hatása miatt a város nem volt képes a vidékről érkező felesleges munkaerőt felszívni, melynek következtében megjelent az alulfoglalkoztatottság és a tömeges városi munkanélküliség. Mindezek ellenére a tömeges városba áramlás főként a fejlődő országokban nem mérséklődött. A folyamat egyik leglátványosabb eredménye a gazdaságilag fejlettebb területeken, hogy a nagyvárosok körül kialakultak úgynevezett bádog- vagy sátorvárosok. Ezek a területek a szegénység és a nyomor jellemző helyszínei, a bűnözés melegágyai. A népességmozgás a jövőben is komoly kihívásokat tartogat a gazdaság, a társadalom és a környezet számára egyaránt. Szükséges a világ népességének növekedésével párhuzamosan az emberiség vándorlását is elemezni. Ez a kihívás mindegyik ország csoportját, régióját, városi vagy rurális térségét érinti, bár más-más szempontból. Ebből következik, hogy a nemzetközi szervezeteknek és a lokális intézményeknek egyaránt jelentős szerepe lesz a jövőben a meglévő és egyre erősödő ellentétek feloldásában.

IRODALOMJEGYZÉK Bauer, P. T. (1956): Review: Lewis’ Theory of Economic Growth. The American Economic Review, Vol. 46, No. 4, pp. 632–641. Cohen, B. (2004): Urban Growth in Developing Countries: A Review of Current Trends and a Caution Regarding Existing Forecasts. World Development, No. 1, pp. 23–51. Fay, M. – Opal, C. (2000): Urbanization without Growth: A Not-So-Uncommon Phenomenon. World Bank Policy Research Working Paper 2 412, Washington. 31 p. Forrás: http://elibrary.worldbank.org/doi/pdf/10.1596/1813-9450-2412 2014. 03.15. Florida, R. (2008): Who’s your city. New York: Basic Books, 384 p. Kasarda, J. D. – Crenshaw, E. M. (1991): Third World Urbanization: Dimnesions, Theories and Determinants. Annual Review Sociology, Vol. 17, pp. 467–501. Lengyel I. – Rechnitzer J. (2004): Regionális gazdaságtan. Pécs-Budapest: Dialóg Campus, 392 p. Lewis, A. (1954): Economics Development with Unlimited Supplies of Labour. Manchester School of Economic and Social Studies, Vol. 22, pp. 139–191. Nemes–Nagy J. (2009): Terek, helyek, régiók. Budapest: Akadémia Kiadó,350 p. Rédei M. L. (2007): Mozgásban a világ. A nemzetköz migráció földrajza. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 568 p. Richardson, H. W. (1979): Regional Economics. Chicago: University of Illinois Press, 325 p. Ricz J. (2007): Urbanizáció a fejlődő országokban: Trendek, dimenziók és kihívások. Tér és Társadalom Vol. 21, No. 3, pp. 167–186. Ricz J. (2008): A fejlődés új paradigmája: elmélet és gyakorlat. Debrecen: Debreceni Tudományegyetem, 255 p.

2014. január – június Schultz, T. (1964): Transforming Traditonal Agriculture. New Haven: Yale University Press, 212 p. Yusuf, S. (ed.) (2000): World Development Report: Entering the 21st centuty. World Bank, Oxford: Oxford University Press, 317 p.

sugo szemle

Absztrakt 1990 óta számos változással szembesült a magyar felsőoktatás, és sikeresen alkalmazkodott mind a finanszírozás módosulására, mind a hirtelen kialakuló kereslet növekedésére, jelenleg pedig a drasztikus hallgatói létszámcsökkenésre kell megfelelő válaszlépést kialakítania. A saját intézményi szerep újrapozícionálásához, valamint a kormányzati döntéshozókkal adatalapú egyeztetések biztosításához nyújt lehetőséget a Diplomás Pályakövető Rendszer. A tanulmány a pályakövetés kialakulását, törvényi felhatalmazását és érdekeltségi rendszerét mutatja be általánosságban, az Eötvös József Főiskola esetében tovább részletezve. Végezetül a 2013. évi pályakövetéses vizsgálat lebonyolításának folyamatát és főbb eredményeit ismerteti. Kulcsszavak: Diplomás Pályakövető Rendszer, Eötvös József Főiskola

1. BEVEZETÉS Az Eötvös József Főiskola (EJF) vezetősége számára kiemelt jelentőségű, hogy a képzési teljesítményéről valós képet kapjon, hiszen minden intézménynek szembesülnie kell a közelmúlt változásaival. Az 1990-es évek utolsó éveiben (1. ábra) egy nagyfokú expanzió volt jellemző a felsőoktatási hallgatók létszámára, az 1990-es 108 376 főről 2005-re csaknem négyszeresére, 424 161 főre növekedett a felsőszintű képzésben résztvevők száma. Ennek következtében gyorsan kellett reagálni a kereslet élénkülésére, amely azért valósulhatott meg, mert a privát befektetések előtt álló intézményi akadályok csökkentek a rendszerváltás után. Adott időszakokban 91 db egyetem, főiskola (1992-től 1995-ig) működött, kari bontásban pedig 198 (2011/12-es tanév) egységre tagolódott a felsőoktatási piac. Ez nem tarthatott hosszú ideig, hiszen a felsőoktatásba való bekerülési szándék gyors növekedése nem csak az egységesedő és objektív (minden más szereplő befolyásától mentesen) felvételi útján nagyobb potenciális hallgatói bázisból állt, mivel a korábban elmaradt felsőfokú tanulmányok pótlására is sokan jelentkeztek. Az idősebb résztvevők (főleg levelező képzés) esetében a munkahely által előírt követelmény (akkreditált képesítés szerzése) teljesítése hangsúlyos szerepet töltött be. Az oklevél, diploma megszerzését követően főleg a természetes demográfiai változások befolyásolták a felsőoktatásban résztvevők számát. A piac szűkülését követően (2012/13-as tanévben 338 467 főre csökkent a hallgatói létszám, ami a jelentkezési és a felvételi számok visszaszorulásának következtében 2013/14-re akár a 300 000-es lélektani határ alá is csökkenhetett, bár hivatalos adatok nem

2014. január – június állnak rendelkezésre) nem meglepő, hogy a felsőoktatási képzési piacon egy racionalizációs folyamat tanúi vagyunk. 450 000 400 000 350 000 300 000

250 000 200 000 150 000 100 000 50 000 0

Jelentkezők

Felvettek

Össz. hallgató

Államilag fin.

1. ábra: A felsőoktatásban bent lévő hallgatók 1990–2013 között (fő) Forrás: saját szerkesztés a KSH 2013 és az Oktatási Hivatal 2013 adatai alapján 30 000

5,41% 5,03%

5,69% 5,23%

5,04%

5,33%

6% 5,12%

25 000

4,85%

4,77%

4,75%

4,66% 4,31%

5% 4,10%

20 000

4%

15 000

3%

10 000

2%

5 000

1%

0

0% 2000

2001

2002

2003

2004

2005

2006

GDP folyó áron MrdFt

2007

2008

2009

2010

2011

2012

GDP százalékában

2. ábra: A GDP abszolút értékének és az oktatásra fordított százalékának változása 2000 és 2012 között Forrás: saját szerkesztés az Emberi Erőforrások Minisztériuma 2013 adatai alapján

A költségvetésből az oktatásra fordított összegek növekedési (2. ábra) üteme az 1995-ös évhez viszonyítva (nominális változása) 2003-ban meghaladta, 2004-ben és 2005-ben csaknem azonos arányban változott, azonban 2006 óta elmarad a GDP növekedési ütemétől. Az egyes oktatási szintek között a létszámváltozások következtében a felsőoktatás részaránya növekedett, az 1995-ös 17,6%-ról 21,5%-ra 2012-ben. Folyó áron a felsőoktatásra fordított kiadás 4,6-szor nagyobb, mint 1995-ben, ugyanakkor az is igaz, hogy 2012-re a GDP értéke 491,7%-ra nőtt, az oktatási kiadásé csupán 376,4%-ra az 1995-ös bázishoz képest, tehát az egy gyermekre, tanulóra, hallgatóra jutó költségvetési kiadások reálértékben csökkentek. (EEM, 2013) Valószínűsíthető, hogy a jövőben is hasonló lesz a tendencia, így egyre kisebb mértékű állami finanszírozás mellett a családoknak kell majd nagyobb részt vállalni a gyermekek oktatásából. Ez olyan választás elé állítja a felvételi előtt álló fiatalokat, ahol el kell dönteni, hogy tényleg szükség van-e a felsőfokú tanulmányokra a sikeresség érdekében, vagy

sugo szemle inkább a hasonló nagyságrendű bért nyújtó szakma megszerzése mellett döntenek, amely tovább csökkenti a hallgatói létszámot. Az intézményeknek ezen tényezők figyelembevételével kell meghatározni saját pozíciójukat, és azt koherens módon szükséges kommunikálniuk az érdekeltek felé.

2. A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETŐ RENDSZER MAGYARORSZÁGON ÉS AZ EJF-EN A kormányzati szerveknek olyan rendszert kell kialakítaniuk, amelynek köszönhetően objektív, szakértői és adatalapú döntésekhez szükséges információkhoz jutnak hozzá. A Diplomás Pályakövető Rendszer (DPR) az egyik pillére a Felsőoktatási Információs Rendszernek (FIR). A strukturális hátteret a 2005. évi CXXXIX. törvény a felsőoktatásról alkotta meg. A törvény öt bekezdése foglalkozik az intézményeknek a stratégiai tervezéshez szükséges információkat nyújtó pályakövetés feladataival: 34 § (6), 53. § (6), 103. § ab, 130. § (4), 156.§ (2). (NEFMI, 2013) Mivel nem létezett általánosságban elfogadott gyakorlat, így az Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft. (akkor Educatio Kht., a továbbiakban Educatio Nkft.) központi segítőszervezet kapta meg és vállalta fel ezt a feladatot, mely a lekérdezésnél használt kérdőívek központi részét gondozza, valamint begyűjti az adatokat és értelmezve továbbítja az illetékes minisztérium felé. Az egyedi rendszerek intézményenkénti kiépítése egy TÁMOP pályázaton keresztül vált lehetővé. A törvényt 2012. szeptember 1-jétől váltotta a jelenleg is hatályban lévő 2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról, amelyben a DPR kötelezettsége már kisebb mértékben jelenik meg: „a végzett hallgatók pályakövetési rendszere, amely a felsőoktatási információs rendszert alkotó alrendszerekből, valamint az intézményi nyilvántartásokból – személyazonosításra alkalmatlan módon – szolgáltatott adatokból álló, csoportosított adatokat, kimutatásokat szolgáltat”. (Magyar Közlöny, 2012) Ennek ellenére a DPR vitathatatlan kötelezettséggé vált a felsőoktatási intézmények számára, amelyek továbbá a FIR-en belül – a 2013/14-es tanév őszi félévétől kezdődően automatikusan – szolgáltatnak további alapvető információkat. A DPR működtetésébe és általános kommunikációs szerepébe a 3. ábra ad betekintést. A felsőoktatási intézmény bejövő oldalán találhatóak a potenciális hallgatók, az intézményi képzés és szolgáltatások közvetlen fogyasztói – a jelenlegi hallgatók –, illetve a kimenő oldalon láthatjuk a végzett hallgatókat. A kormány is közvetlenül kapcsolódik az intézmény mindennapjaihoz a finanszírozáson keresztül. A végzett hallgatók további élete a munkaerőpiacon folytatódik a foglalkoztatási formától függetlenül. A felsőoktatási intézményeknek ezen szereplők érdekeit és igényeit kell figyelembe venni, mivel ez az a tér, amelyik közvetlenül befolyásolja lehetőségeiket, valamint megmutatja teljesítményüket. Ehhez kapcsolódik szorosan a DPR felmérés, melynek keretén belül kétszintű információgyűjtés zajlik:  Egyrészt az intézmény rendszeresen megkeresi a végzettjeit – akiknél (ahogyan az ábrán is látható) elsősorban a munkaerő-piaci tapasztalatok jelentik az elsődleges információigényt –, mivel ez által tudják a jelenleg képzésben lévő hallgatókat a

2014. január – június megfelelő irányba terelni a képzések módosítása és az elérhető szolgáltatások testreszabása révén. Ennek kiemelt részét képezi az önismeret, a személyiség- és kompetenciafejlesztés, valamint a pályaorientáció.  Másrészt felméri a jelenlegi hallgatókat, akik az intézmény szolgáltatásainak fogyasztói, és ennek a kapcsolatnak köszönhetően közvetlen visszajelzést tudnak nyújtani az intézmény hírnevéről, az intézményi szolgáltatásokról. Ez nagyban hozzájárul a szolgáltatási portfólió tökéletesítéséhez és az esetlegesen felmerülő hibák kiküszöböléséhez. A felsőoktatási intézmény az összegyűjtött adatokat a központi adatszolgáltatás elvárásainak megfelelő formátumban továbbítja az Educatio Nkft. felé. Ez után egyrészt az Educatio Nkft., másrészt a felsőoktatási intézmény oldaláról való vizsgálódásra bontható a DPR eredményeinek további felhasználása.

3. ábra: A felsőoktatási intézmények érdekeltségi rendszere, valamint a DPR kommunikáció folyamata Forrás: saját szerkesztés

Educatio Nkft.:  A kérdőívek központi kérdésblokkját gondozza, a változtatásokat és javítási lehetőségeket egyezteti az intézményi felelősökkel.  Az összes intézmény által beküldött adatokból összeállítja az országos adatbázist, elkészíti a módszertani útmutatót, valamint a reprezentatív súlyozást. Ezek az adatok közvetlenül nem kerülnek a kormány, illetve más hatósági szerv döntési információláncába.  Elemzéseket készít, melyeket tanulmányokban, jelentésekben, cikkekben közzétesz nyomtatott és online formában. Ez egyaránt információt nyújt a potenciális és végzett hallgatóknak, az intézményeknek, a munkaerő-piaci szereplőknek, az állami hatóságoknak és összességében a teljes lakosságnak is.

sugo szemle  Az adatokat megfelelő szűrés és interpretáció után a kiválasztott szempontok mentén feldolgozva a kormányzati szervek rendelkezésére bocsájtja, illetve igény szerint elemzéseket készít.  Az ábrán nem jelenik meg, de nemzetközi kutatásokhoz is kapcsolódik, amely révén a magyarországi adatok eredményeit széles körben megismerteti, és ezáltal véleményezteti is a határon túl, valamint külföldi best practice-eket keres a hazai rendszer fejlesztése céljából. Felsőoktatási intézmény:  Elemzések készítése révén a megismert információkat eljuttatja a végzetteknek, akiknél így növelhető az intézményi elköteleződés és az intézménytudat; ösztönözhetőek az öregdiákokat megcélzó szolgáltatások nagyobb arányú igénybevételére, valamint az újbóli vásárlásra, azaz újabb képzésben való részvételre. Az alumnihoz kötődő tevékenységben való nagyobb arányú megjelenés is elősegíthető.  A jelenlegi hallgatóknak megmutatja a végzettek által megvalósult karrierpályákat, továbbá ismerteti a szakmában rejlő jövőbeni lehetőségeket, elhelyezkedési esélyeket, fizetéseket. A végzettek közvetlen ajánlásai révén lehetőségük van még a tanulmányi időszak alatt olyan plusz tevékenységek végzésére, melyek hozzájárulnak a sikeresebb munkaerő-piaci megjelenéshez. A hallgatók véleményezése által pedig képes kialakítani tömeges egyénre szabott szolgáltatási csomagokat a bent lévők számára, ennek köszönhetően növelhető a jelenlegi hallgatók önmegvalósítására irányuló jövőbeni esélye.  Információt biztosít a munkaerő-piaci szereplők számára, hogy mi jellemző az intézmény végzettjeire, amely révén egy előzetes képet kaphatnak az adott szakról kikerülőkről, ez pedig segítséget jelent a felvételi eljárás során.  Információhoz jut a többi felsőoktatási intézmény helyzetéről (az Educatio Nkft. jelentései révén) és ennek köszönhetően pontosabbá válhat saját szerepének, valamint a szolgáltatásainak pozícionálása. Ez erősíti a márkaképét, hozzájárul a vízió és a misszió megfogalmazásához és azoknak az intézményi stratégiába történő integrációjához.  Felhasználható a beiskolázási marketing során: a bejövő hallgatóknak betekintést ad a képzéssel elérhető karrier utakról, valamint az aktuális munkaerő-piaci trendekről.  Információt ad az állami szervekkel történő tárgyalásokhoz: a DPR-nek köszönhetően adatokra alapozott döntéshozatal valósítható meg az intézménynek juttatható finanszírozott helyek számának elosztásakor, valamint a meglévő képzések értékelésénél és új szakok indításánál. Inputot biztosít az Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság munkájához is.  Segíti az intézményi döntéshozatalt; az intézmény- és képzésfejlesztési tervekhez szolgáltat információt.

2014. január – június Az Eötvös József Főiskolán intézményi igényeknek és a központi elvárásoknak egyaránt megfelelő Diplomás Pályakövető Rendszer kidolgozása az „A minőség mérföldkövei” – Hallgatói és öregdiák szolgáltatás, valamint vezetői információs rendszerfejlesztés az Eötvös József Főiskolán című TÁMOP-4.1.1-08/1-2009-0004 számú projekt részeként valósult meg. 2013-ban az intézmény új TÁMOP („Felsőoktatási együttműködés a vízügyi ágazatért” TÁMOP4.1.1.C-12/1/KONV/2012-0015 számú projekt) pályázatot nyert el, amelynek köszönhetően a rendszeressé vált lekérdezések mellett a felsőfokú szakképzésben (FSZ) és a szakirányú továbbképzésben (SZT) résztvevőket is megkereste. Az Eötvös József Főiskola vezetősége fontosnak tartja, hogy mind a jelenlegi, mind a végzett hallgatók véleményeit, tapasztalatait megismerje, és ezáltal olyan változtatásokat tudjon bevezetni, amelyek révén a képzések és szolgáltatások megfelelnek a munkaerőpiac és a hallgatók elvárásainak egyaránt.

3. A 2013. ÉVI DPR KUTATÁS MEGVALÓSÍTÁSA ÉS MÓDSZERTANA AZ EJF-EN 2013 áprilisában zajlott a kérdőíves vizsgálat mind a végzettek, mind a hallgatók körében. A vizsgálathoz az Educatio Nkft. által biztosított EvaSys lekérdező rendszert használta az EJF, amelyen keresztül online standard kérdőíves adatfelvétel történt. A végzettek megkeresése az addigi éveknek megfelelően zajlott, azaz az 1, a 3 és az 5 éve (azaz 2008-ban, 2010-ben és 2012-ben) végzett hallgatók körében kerültek kiküldésre a kérdőívek. Az EJF a 2013-as évben csatlakozott a „EUROSTUDENT V – hallgatók szociális dimenziójának vizsgálata” nemzetközi felméréshez. Az Educatio Nkft.-vel történő egyeztetések után úgy döntött az EJF, hogy a lekérdezés megvalósításánál a kombinált Eurostudent-DPR kérdőívet használja (a két alternatíva: párhuzamosan megkérdezni a DPR-t és az Eurostudentet ugyanazon hallgatói csoporttól vagy pedig külön-külön mintavétellel elkülönített szegmensekre bontva), mivel a DPR intézményi felelőse, valamint az intézmény vezetése nem tartotta valószínűnek, hogy azonos időszakban két lekérdezés is sikeresen lefuthat, továbbá az elkülönített csoportokban sem érdemes gondolkodni az alacsony alapsokaság miatt. Azért is tűnt jó megoldásnak a kombinált kérdőív, mivel a nemzetközi rész számos olyan területre vonatkozó feltáró jellegű pontot tartalmaz, mely megnehezíti a gyors kitöltést, továbbá szükség van egyéb utánajárásra is (például nappali tagozatos fiatal hallgatók esetében a szülők megkérdezése), ami miatt többen abbahagyhatják a kérdőívet, ez pedig csökkentené a több kérdőív kitöltési hajlandóságát. Ugyanakkor az EJF köteles a DPR vizsgálatot is lefolytatni. Ebből kifolyólag az intézményi saját kérdések nem kerültek bele a 2013. évi felmérésbe, és így csak a központi blokk kérdéseit lehet elemezni. A kérdőív jelentősen eltér az előző években alkalmazott DPR felmérésekétől, ennek következtében a kitöltésben a tavalyi évben is résztvevők számára szokatlan volt annak felépítése. A visszajelzésekből kiderült, hogy ez többek számára zavarónak bizonyult, hamarabb elvesztették a kedvet a kitöltéshez. Már a tesztidőszakban is egyértelművé vált, hogy szükséges az ideiglenes mentés engedélyezésének lehetőségét biztosítani. A 2013. évben az előző felmérések pozitív válaszadási arányát nem

sugo szemle lehetett megvalósítani, ezért a jövőben fokozottabb hangsúlyt kell fektetni mind a hallgatók, mind az oktatók körében történő népszerűsítésére. Ezen tényezők figyelembevételével a DPR felelős április elején összeállította az online felületet, egyeztetett a Tanulmányi Osztály vezetőjével az aktív hallgatók elérhetőségeinek átadásával kapcsolatosan, valamint tesztlekérdezést alkalmazott április 15-én. Az éles lekérdezéseket április 22-én indította el az intézmény az EvaSys belső rendszerén belül, mely lehetővé teszi, hogy a normál e-mail formátumnak megfelelően jussanak el a hallgatókhoz a levelek. A kiküldés két formában valósult meg, egyrészt minden aktív hallgató egyedi jelszót tartalmazó linkhez jutott, továbbá – mivel a tapasztalat szerint nem teljes körű a NEPTUN rendszerben történő adatrögzítés – egy általános kódot tartalmazó linket is létrehoztunk, amely az EJF Facebook oldalára került fel. Az EJF 100 hallgató lekérdezését vállalat az Eurostudent felmérésen belül, ami a 986 fős alapsokaság 10,1%-át teszi ki. A felmérés sikerességének biztosítása érdekében felkerült hírként a főiskolai honlapra a kutatás elindítása, valamint az oktató és adminisztratív kollégák felkérése levélben történt meg a hallgatók körében történő támogató jellegű népszerűsítésére. Ezen felül a Web 2.0 technológiák előnyeit kihasználva a Facebook-on is megjelent a felmérésben való részvételre történő felhívás és az általános linkek is. Első körben összesen 44 kitöltés érkezett 4 napon belül, amely valószínűleg annak tudható be, hogy a Freemail-es e-mail címekről visszapattant az összes kiküldött levél. Egy héttel később, április 29-én történt meg az első emlékeztetők kiküldése, melyek után 70-re ugrott a kitöltések száma. Ekkor még egy kör e-mailen keresztül ismételten megkereste a DPR felelős az EJF dolgozóit a felmérés sikerességének biztosításban való közreműködésre, és hogy az órákon külön hívják fel a hallgatók figyelmét ennek fontosságára. Egyes kollégák nyomtatott cetliken ki is osztották az általános kérdőív linkjét tartalmazó elérhetőséget. Az eredeti ütemterv szerint május 13-án zárult volna a felmérés, azonban a határidő leteltekor még csak 77 válasz érkezett, ezért a DPR felelős úgy döntött, hogy kitolja a lekérdezés végső dátumát, valamint, hogy megvárja a szorgalmi időszak utolsó hetét, mivel több hallgató jelezte, hogy utána több ideje jut a kitöltésre. Az utolsó felkérő emlékeztetőt (még egy Facebook-os megerősítést követően) május 20-án küldte ki az EJF, amelyben május végi határidőt adott a DPR felelős. Ezek után, május 31-ig 101 fő (86 egyedi linkes, 15 általános linkes, ami 10,2%-os válaszadási arányt jelent a teljes alapsokasághoz képest, valamint 10,8%-osat az online elérhetőséggel rendelkezőkhöz viszonyítva) töltötte ki a kérdőívet, melynek következtében a DPR felelős teljesítettnek nyilvánította a lekérdezésben vállaltakat, ennek megfelelően lezárta a felmérést, június hónapban továbbítva az eredményeket az Educatio Nkft. felé. A felmérés során több hallgatótól érkezett személyes és e-mailes visszajelzés, hogy rendkívül bonyolult a kérdőív, nehezen tudták kitölteni, valamint, hogy a többszöri felkérés miatt döntöttek úgy, hogy nem hagyják félbe a folyamatot. Ezek alapján megállapítható, hogy a többoldalú megközelítésnek köszönhető a 10%-os válaszadási arányt sikerült meghaladni, ami így is elmarad az előző évi eredménytől, viszont valószínűsíthető, hogy nagyobb

2014. január – június intézményekben – ahol nehezebb személyes kapcsolatot kialakítani a hallgatókkal – ennél is alacsonyabb válaszadási arány jellemző. Összegzésképpen az EJF DPR felelőse úgy véli, hogy jelen struktúrájú kérdőívet a következő években nem érdemes lekérdezni, mivel alacsonyabb a válaszadási hajlandóság, valamint az intézmény-specifikus kérdések megjelentetésére sincs lehetőség. A kérdések többsége Likert-skálás, csupán néhány esetben található nyitott választási lehetőség a kitöltés könnyítése érdekében. A reprezentativitás biztosítása érdekében a végzés éve, a kar, a nem és a munkarend formája (felsőfokú szakképzés esetében a tagozat kivételével, mivel ez nem szerepelt a központi kérdésblokkban) mintavételi szempontok szerint súlyozott adatok találhatóak a tanulmányban. Ki kell emelni, hogy viszonylag alacsony az alapsokaság és a mintaelemszám is, így az eredményeket ennek függvényében kell vizsgálni. A feldolgozás és az elemzés matematikai-statisztikai módszerekkel, SPSS szoftver segítségével készült. A tanulmányban található rövidítések és jelentésük: SZT=Szakirányú továbbképzés, FSZ=Felsőfokú szakképzés, MKK=Műszaki és Közgazdaságtudományi Kar, NTK=Neveléstudományi Kar. Eredmények Az Eurostudent felmérésben a következőt témakörök mentén találhatóak kérdésblokkok:       

bevételi és kiadási struktúra napi átlagos tanulmányi, illetve tanulmányokhoz kapcsolódó időbeli leterheltség jelenlegi tanulmányok tanulmányi életút életkörülmények nemzetközi mobilitás személyes adatok

Jelen tanulmányban az első témakör eredményei találhatóak meg részletesebben. Az Eurostudent kutatásban az EJF 100 kitöltést vállalt, végül 101 fővel zárult a felmérési időszak, ami a hallgatók 10,8%-át jelenti. Magasabb a válaszadási arány az MKK-ról, ugyanakkor a jellemzően mérnöki képzések ellenére alacsonyabb a férfiak megjelenése. Nem meglepő, hogy a nappali tagozatos munkarendben tanulóktól több válasz érkezett, mivel könnyebb volt őket elérni, mint a levelezősöket. (1. táblázat)

sugo szemle 1. táblázat: A hallgatók körében végzett vizsgálat reprezentativitása 2013-ban az EJF-en

Forrás: saját szerkesztés

A hallgatói pénzügyi helyzet (2. táblázat) bevételi oldalának vizsgálata megmutatja, hogy milyen anyagi lehetőségek jellemzik az EJF hallgatóit. Az átlagos havi nettó jövedelem 87 E Ft, ennek csaknem felét a saját kereset teszi ki. Jelentős még a család, szülő, illetve partner által biztosított egyéb forrás is. A két tényező átlagosan havi 59 836 Ft nettó jövedelmet jelent, a többi forrás nem jelentős aránnyal jelenik meg. Természetesen lényeges eltérések figyelhetőek meg más változók (kar, tagozat, képzés finanszírozásának formája, képzési forma és nem) szerint, így érdemes megnézni ezt a bontást is. Az MKK hallgatóinak havi jövedelme kis mértékben nagyobb (7 E Ft-tal), ami abból adódik, hogy az MKK-n szakirányú továbbképzésben részt vevőknél jellemző a magas fizetés, ami a saját kereset tényezőnél 10 E Ft-os különbséget eredményez. Az MKK hallgatói inkább vesznek fel állami diákhitelt, használják ki az ösztöndíjak lehetőségét, és kevésbé támaszkodnak a családra, szülőkre, partnerekre. Ezek a jellegzetességek az intézmény képzési struktúrájából következnek, az eltérés a munkarend formájánál figyelhető meg. A nappali tagozaton tanulóknál a saját jövedelem csak havi 7,5 E Ft, míg a levelezős hallgatóknál átlag 94 E Ft-os összeget láthatunk. Az előzetes elvárásoknak megfelelően a nappali tagozatosoknál magasabb – viszont csupán 4 E Ft-tal – a család, szülő, partner által érkező támogatás, és szinte csak rájuk jellemző az állami ösztöndíj, mint bevételi forrás. Összességében a nappali tagozatosok átlagos havi jövedelme 52,5 E Ft, míg a levelezősöké 142,5 E Ft. A finanszírozási forma szerinti vizsgálat árnyalja a képet, csökken a különbség az állami és a költségtérítéses hallgatók között, ami abból adódik, hogy a nappali tagozatos státusz nem jelenti automatikusan a költségtérítéses finanszírozást. A képzési forma és a nemi megosztottság mentén megállapítható, hogy az FSZ hallgatóknak a jövedelme csupán a saját keresetnél megfigyelhető eltérés nagyságával kisebb a BA/BSc hallgatókhoz képest, a nemeknél pedig az általánosságban is kimutatható bérkülönbségekből adódik az eltérés a férfiak javára.

2014. január – június 2. táblázat: A hallgatói jövedelmek forrása

Forrás: saját szerkesztés

A jövedelemnél lényegesebb, hogy milyen szintű kiadásokkal, költségekkel rendelkeznek a hallgatók havi szinten. (3. táblázat) A kérdőív ennek vizsgálatára is lehetőséget ad. A minden hónapban jelentkező megélhetési költség átlagos nagysága 83 E Ft, ami azt jelenti, hogy kevesebb, mint a rendelkezésre álló jövedelem, és ez azt mutatja, hogy megbízhatóak az adatok, hiszen a valóságnak megfeleltethetőek a bevételi és a kiadásbeli adatok. A hallgatóknak külön kellett értékelni a féléves tanulmányi kiadások nagyságát, amelyet ha 5 hónappal számolva egy átlagos hónapra vetítünk, akkor már 93 E Ft a kiadás mértéke. Ez már 7 E Ft-tal kevesebb, mint az átlagos havi jövedelem. Mivel feltételezhető, hogy nem hitelből finanszírozzák a megélhetésüket, így vagy a kiadás nagyságának becslése torzított, vagy pedig a nem rendszeres jövedelmek mértéke, de az is közrejátszhat, hogy a nyári hónapokban teszik félre az ehhez szükséges összeget. A tanulmányok nagyságrendileg csupán havi 10 E Ft-os megterhelést jelentenek, a megélhetési költségek között arányaiban 25–25%-ot tesznek ki a lakhatási és az étkezési kiadások. A ráfordítások nyolcadát a kommunikációs költségek adják, a többi tényező nagyságrendileg hasonló. A kiadások felhasználási oldalát is érdemes megnézni több tényező bontásában. A kar és a nem szerinti vizsgálatnál nem lényeges az eltérés összességében, azonban a tagozat, a finanszírozás módja és a képzési forma mentén lényeges különbségek találhatóak. A nappali tagozatosok lényeges, mintegy 90 E Ft-tal kisebb kiadásról számolnak be, mint a levelező tagozatosok, ez összhangban áll a jövedelmek nagyságával, továbbá a tanulmányi költségekkel növelt összeg sem haladja meg a rendelkezésre álló keretet. A levelezősök esetében még a havi megélhetési költségeket sem fedezi a közölt jövedelem (6 E Ft-tal kevesebb), a képzéssel összefüggő tételekkel növelt kiadások pedig további 15 E Ft-tal terhelik meg a havi költségvetést. A többi változónál hasonló tendencia tapasztalható, mint a jövedelmeknél.

sugo szemle A megismert nagyságrendek az országos tendenciának megfelelőek, a HVG felmérése szerint a nappali tagozatos hallgatók havi kiadása 50–60 E Ft körül alakul, míg az önköltségesek 80– 85 E Ft-ot költenek a tandíjon felül. Érdemes megfigyelni a táblázat utolsó sorát, amely az EJF hallgatóinak a költését mutatja be. Ezek alapján az intézmény hallgatóinak regionális hatása havi szinten 97,7 millió Ft. Ha a becslést finomítjuk, és a levelezős hallgatók esetében csak 30%-os regionális kiadást feltételezünk, akkor is havi szinten 63,2 millió Ft értékben járulnak hozzá a Főiskola (tanulmányi kiadások és képzési szolgáltatások) és Baja város gazdaságához. 3. táblázat: A hallgatói költések

Forrás: saját szerkesztés

A végzett felmérésben a következő témák köré csoportosítható kérdések találhatóak:  Kapcsolódás az intézményhez, egyetemi tanulmányok  Az intézmény megítélése, hírneve

2014. január – június    

Alumni rendszer Nemzetközi tapasztalatok A végzettek munkaerő-piaci státuszára vonatkozó információk Munkahelyi elégedettség és kompetenciák

Jelen tanulmány a végzettek munkaerő-piaci státuszára, a munkahelyi elégedettségre és kompetenciákra, valamint a fizetés nagyságára tér ki. (A többi tényező ismertetése a tanulmánykötetben (Sipos, 2013) található meg részletesen.) 4. táblázat: A végzettek körében végzett vizsgálat reprezentativitása

Forrás: saját szerkesztés

A kutatás során az EJF külön kérdőívvel kereste meg a BA/BSc, illetve hagyományos főiskolai, a felsőfokú szakképzésben, valamint a szakirányú továbbképzésben részt vett végzetteket. A felmérés alapsokaságát az e-mail címmel rendelkezők adják: 2008-ban 545 fő végzett közül 396-an; 2010-ben 432 fő végzett közül 409-en; 2012-ben 351 fő végzett közül 344-en. A válaszolók száma a 2008-ban végzettek közül 63 fő, a 2010-ben végzettek közül 80 fő, a 2012ben végzettek közül 74 fő, amely rendre 15,9%, 19,5% és 21,5%-os válaszadási arányt jelent. Ezzel a Főiskola teljesítette mind a megkeresési (70%), mind a válaszadási aránnyal (15%) kapcsolatos vállalását, mivel összességében a végzettek 86,5%-át érte el, akik közül 19,8% töltötte ki a kérdőívet. (4. táblázat) A munkavállalás kérdése már az abszolutórium megszerzése előtt is fontos, a volt hallgatók harmada elsősorban főfoglalkozású dolgozóként tekintett magára a tanulmányai során. Az abszolutórium után munkakeresők csoportja az MKK végzettjeinek 58%-át és az NTK volt hallgatóinak 51%-át teszik ki. Az NTK végzettjeinél kis mértékben nagyobb (10%) a még munkát nem találók aránya, de összességében a végzettek 92%-a rendelkezik állással. A munkát keresők 50%-a 3 hónapon belül, a negyedük 4–12 hónapon belül, egy éven túl pedig 8%-uk talált munkát. A még munkát nem találók ebben a felosztásban az NTK-n végzettek között 21%,

sugo szemle az MKK-n pedig 8%, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a 2012-ben végzettek esetében csupán pár hónap telt el a felmérés időpontja és a végzettség megszerzése között. A jelenlegi munkaerő-piaci helyzetet elemezve kisebb különbség figyelhető meg a két kar között, az MKK végzettjeinek csupán 3%-nak nem volt még soha munkahelye, míg az NTK-nál ez az arány 8%. A végzés éve szerinti bontásnál az MKK-n 2008-ban végzettek közül mindenki dolgozik jelenleg is, míg a 2012-es évfolyamnál ez az arány 83%-ra csökken és csak 4% az, aki még sohasem dolgozott. Az NTK-n némileg rosszabb a helyzet, mivel a 2008-as évfolyamból 95% dolgozik, ami a 2012-es végzetteknél nagyobb mértékben esik vissza (63%), és a még sosem dolgozók aránya is 18%-ra nő. A munkarend formája szerinti bontásban a levelezősök közül 94% dolgozik jelenleg is, 5% pedig már dolgozott korábban, szemben a nappalisok 81%-os dolgozó és 8%-os sosem dolgozott arányaival. A végzettek 82% van alkalmazotti státuszban, 2% vállalkozó és 11% munkanélküli, a munkaviszony jellegét tekintve a nappali tagozatosok 65%-a rendelkezik állandó jellegű, határozatlan idejű munkával, míg a levelezősöknek a 92%-a. A határozott idejű foglalkoztatás a nappalisoknál 34%-os arányt tesz ki, a levelezősöknél 7%-ot. Kari bontásban az MKK-n 87% a határozatlan idejű és 12% a határozott típusú jogviszony mindhárom évben. Az NTK-n 76% a határozatlan foglalkoztatás, viszont 2012-es végzettekre nézve ez az arány fokozatosan csökken, ezzel párhuzamosan a határozott munkaviszony 50%-ra növekszik. 5. táblázat: A végzettek havi nettó keresete (E Ft-ban) (Kar és végzés éve szerint)

Forrás: saját szerkesztés

A havi szinten rendelkezésre álló nettó munkajövedelem nagysága közvetlen visszajelzést ad arról, hogy milyen a végzett hallgatók munkaerő-piaci sikeressége és így áttételesen az intézmény oktatási teljesítménye. Az EJF végzettjei nettó 132,2 E Ft-ot kerestek havonta, ami abból adódik, hogy az MKK volt hallgatói csaknem 150 E Ft-ot vittek haza, míg az NTK-sok 114 E Ft-ot. A végzés éve mentén nem figyelhető meg egyértelműen növekvő tendencia, a 2010-ben képzést befejezők kiugró értékekkel bírnak, sikeresebbek társaiknál, viszont a frissen végzettek némi bérhátránnyal rendelkeznek mindkét kar esetében. (5. táblázat) 40 E Ft-os bérelőnyt találunk a levelező tagozatosoknál (152,6 E Ft), 50 E Ft-tal keresnek többet a szakirányon végzettek (178,3 E Ft) mint a BA/BSc-n végzők, és a férfiak javára (163,2 E Ft) is körülbelül 50 E Ft-tal nagyobb fizetés írható. Ezek egy középértéket mutatnak, ennél pontosabb a kép a fizetések kategóriákba csoportosított megoszlásait vizsgálva: az NTK végzettjeinek 60%-a keres nettó 100 E Ft-ot vagy kevesebbet, míg az MKK-sok közül csupán 27% tartozik ide; a 101–150 E Ft közötti keresettel rendelkezők csoportjában az MKK-sok 10%-kal többen vannak és jelentős (35%) az e felett keresők száma is, míg az NTK-n 11% mondhatja el ezt magáról.

2014. január – június Nyelvtudás 5,0 Monotonitás tűrés Innovatív készség 4,5 3,65 Önállóság 4,50 3,38 4,0 Íráskészség 3,97 3,5 3,0 2,31 Jó munkaszervezés, Konfliktuskezelési 4,33 2,5 időgazdálkodás 4,04 képesség 2,0 1,5 Jó prezentációs Nagy munkabírás, 3,47 1,0 4,44 készség kitartás 4,14Szaktudás alkalmazása a gyakorlatban

Számítógépes tudás4,00 Fogalmazási készség4,05

3,19

Rugalmasság

Együttműködés egy 4,36 csapattal

3,92 Elméleti szaktudás Mások irányítása

4,41

4. ábra: A munkához szükséges kompetenciák értékelése (1–5-ös skálán) Forrás: saját szerkesztés

A munkához szükséges kompetenciák értékelése jobb rálátást nyújt arra, hogy milyen területekre kell fókuszálni az oktatás keretein belül. Első helyen az önállóság szerepel 4,50-es átlagértékkel, ami azt jelenti, hogy a végzettek egyöntetűen úgy vélik, a saját területükön autonóm szereplőként dolgoznak. Ezen tényező támogatására a jövőben érdemes több felelősséget adni a hallgatóknak akár csoportos akár önálló feladatkiosztás révén. Összességében számos tényezőt értékeltek magasra, inkább az emelhető ki, hogy szerintük mire van kisebb mértékben szükség. Nem értek el 3,5-ös átlagot (ami még így is magas): a jó prezentációs készség, a monotonitástűrés (ez is alátámasztja az autonómiát, azaz komplexebb feladatköröket látnak el a volt hallgatók), a mások irányítása (ez nem meglepő, hiszen többségük nem rendelkezik beosztottal), és rendkívül alacsony értéket kapott a nyelvtudás. Ez utóbbi valószínűsíthetően inkább kötelező elemként jelenik meg a tanulmányok befejezéséhez, mivel a hagyományos rendszerben a nyelvvizsga szükséges feltétele a diploma kiadásának. (4. ábra)

4. ÖSSZEGZÉS A DPR kutatások évenkénti rendszeres megvalósítása az államilag finanszírozott felsőoktatási intézmények számára törvényi kötelezettség, de e mellett jó lehetőséget biztosít az azonos teljesítménymutatók mentén megvalósítható objektív összehasonlításra is. Segítséget nyújt mind a kormányzati döntéshozó szervek, mind az intézmény képviselői számára, mivel az alapcél a hasznosítható tudással rendelkező végzett hallgatók kibocsátása.

sugo szemle Az Eötvös József Főiskola eleget tesz a törvényi kötelezettségének, így 2013-ban is lefolytatta mind a hallgatói motivációs, mind a végzettek pályakövetéses vizsgálatait, amelyek alapján kiemelendő, hogy az országos átlagnak megfelelő adatok, tendenciák jellemzőek, valamint kimutatható, hogy fontos a helyi gazdaságban betöltött szerepük is. Az eredményeket hasznosítanunk kell, hiszen a Főiskola minden érintettjének az az érdeke, hogy az általa nyújtott alap és kiegészítő szolgáltatásokat a lehető legmagasabb szinten valósítsa meg.

IRODALOMJEGYZÉK Emberi Erőforrások Minisztériuma (2013): Statisztikai Tájékoztató Oktatási Évkönyv 2012/2013. Budapest, ISSN: 1587-5873, 194 p. HVG (2012): Mennyiből él a magyar egyetemista? HVG, 4., pp. 14–16. KSH (2013): 2.6.8. Egyetemek, főiskolák nappali képzésére jelentkezettek és felvettek (1990–)*. Központi Statisztikai Hivatal Forrás: http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/ i_wdsi001b.html 2013. 10. 13 Magyar Közlöny (2011): 2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról. Magyar Közlöny, 165., pp. 41 181-41 247. Forrás: http://jogszabalykereso.mhk.hu/MK11165.pdf 2013. 05. 05. NEFMI (2005): 2005. évi CXXXIX. törvény a felsőoktatásról. Forrás: http://www.nefmi.gov.hu/letolt /felsoo/ftv_20051129.pdf 2013. 10. 15. Oktatási Hivatal (2013): 1.1. Intézmények, karok, hallgatók egyetemi és főiskolai képzésben és oktatók száma. Forrás: http://www.ofi.hu/tudastar/felsooktatas/felsooktatas-adatok#_ hallgatok_a_felsooktatasban 2013. 10. 14. Sipos N. (2013): A Diplomás Pályakövetési Rendszer és Eredményei az Eötvös József Főiskolán 2013. Baja: Eötvös József Főiskola, 53 p.

2014. január – június

Absztrakt A nonprofit marketing speciális területe a marketing tudományoknak – legyen szó tudományos kutatási munkáról, vagy gyakorlati megvalósításról. Specifikuma a nonprofit szektor sajátos jellemvonásaira vezethető vissza, amelyekhez szükségszerűen illeszkednie kell a nonprofit szervezet marketingjének – legyen az tervezett, vagy ösztönös marketingtevékenység. E tanulmányon keresztül célom a nonprofit marketing alapjainak bemutatása, nagy hangsúlyt fektetve a forprofit marketinggel történő összehasonlításra (azonosságok, különbségek), illetve a gyakorlatban jellemző nonprofit marketing aktivitások rövid leírására (pl. az adó 1%okkal kapcsolatban). A nonprofit és üzleti marketing összehasonlítása mellett figyelmet fordítok a nonprofit szektor belső szegmentációjára is. Álláspontom szerint a civil szektor a nonprofit szektor egyfajta alcsoportja (erről bővebben szólok jelen írásban). E gondolat mentén igyekszem választ találni arra kérdésre, hogy a nonprofit szektor egyes alszektoraiban tapasztalható marketingjellemzők között is található-e szignifikáns eltérés. Szándékaim szerint e cikk a jelzett témakörben kerek képet fog festeni az olvasónak, és eloszlatja azt a – laikusok között nagy tért nyert – tévhitet, hogy a marketing kizárólag profitorientált környezetben alkalmazható. Kulcsszavak: nonprofit marketing, nonprofit szektor, adó 1%, civil szféra, marketing kommunikáció

1. BEVEZETÉS – ELMÉLETI ALAPVETÉS Elöljáróban definiálni szükséges a témakör alapját, magát a marketinget, ám a téma megfelelő leszűkítése érdekében nem nyúlnék vissza a marketingtudományok általános alapjaihoz. Álljon itt egy definíció Pavluska Valéria tollából, amely magában foglalja a marketing általános definiálását, de olyan módon, ahogy ez már a nonprofit szervezetek körében tapasztalható, sajátos jellemzőkkel bíró marketing esetében is helytálló. „A modern marketing a szervezet működését a fogyasztói, felhasználói igények kielégítésén, az elégedettség megteremtésén, az ajánlat elfogadtatásán keresztül integráló eszköz a szervezet hosszú távú céljai elérése érdekében. A marketing közvetlen célja a szervezet számára fontos közönség azonosítása (kialakítása) és az ajánlattal történő megnyerése, megtartása, illetve

sugo szemle bővítése. A marketing tehát nem más, mint az egyéni és szervezeti szükségletek és igények kielégítését szolgáló értékek létrehozásának és cseréjének folyamata.” (Pavluska, 2003, 20.) A definíciót értelmezve több, a vizsgált téma szempontjából releváns következtetés vonható le. A legfontosabb konklúzió – elfogadva, hogy ez a definíció a nonprofit marketing körülírására is alkalmas – az, hogy a marketing folytán létrejövő cserefolyamat nem feltétlenül kötendő pénz- vagy értéktárgy mozgásához. A nonprofit cselekmények, illetve az ezeket támogató marketingtevékenység ékes példája annak, hogy szellemi, lelki, kulturális stb. értékek mozgása is állhat a marketingfolyamat fókuszában. A másik fontos konzekvencia – amelyre a marketingszakemberek általánosságban felhívják a figyelmet, de a laikus érdeklődők gondolataiban gyakorta mégis hibás kép él –, hogy a marketing nem csupán kommunikáció, reklám és úgymond „agresszív”, ”direkt” közönségelérés, hanem annál sokkal szerteágazóbb, komplexebb, összetettebb rendszer. Ebből kifolyólag a nonprofit marketing nem is állhatna kizárólag ezekből az elemekből, hiszen ez a gyakorlati megvalósulás során óriási sebeket ejthetne az adott nonprofit szervezet megítélésén.

2. A NONPROFIT MARKETING TÖRTÉNETI HÁTTERE – RÖVIDEN A nonprofit marketing kialakulása az 1960-as évek végére, az 1970-es évek elejére tehető. A nonprofit szervezetek ösztönös marketing gyakorlatára több szakíró is felfigyelt: Kotler és Levy (1969), Kotler és Zaltman (1971), illetve Shapiro (1973). Az 1990-es évekre a nonprofit marketing már igen széles körben elfogadottá vált az euroatlanti térségben, az évtized pedig a jelentős kiterjedés és az elmélyülés időszaka lett. Ebben az időszakban:  a megváltozott politikai rendszerek számos országban – köztük hazánkban is – a közszolgáltatások felé terelték a nonprofit szektort;  a társadalmi légkör változása sok országban kedvező környezetet teremtett az önkéntesség növekedésének (Kelet-Közép-Európában a demokratikus átalakulás);  a nemzetközi szervezetek a társadalmi marketingnek egyre nagyobb szerepet szánnak;  a nonprofit szervezetek hagyományos támogatási forrásai egyre jobban beszűkülnek – korábban az állami támogatások, a vállalati és a magánadományok voltak a fő források, ma egyre inkább a szolgáltatások értékesítése és a kiegészítő marketing bevételek kerülnek előtérbe.

3. A NONPROFIT ÉS A CIVIL SZEKTOR BELSŐ SZEGMENTÁCIÓJA A vizsgálódásom első felében mindenképpen szükséges meghatározni, mit értünk civil és nonprofit szervezet megnevezés alatt. Ezt korábbi, a nonprofit szektorral mélységeiben foglalkozó cikkemre támaszkodva teszem meg. (Kovács, 2011) Álljon itt szemléltetésképpen egy meglehetősen szimpatikus, valóság közeli definíció; Pavluska Valéria nonprofit szektorra vonatkozó meghatározása:

2014. január – június „Elsődlegesen a társadalom egészének, vagy kisebb csoportjának közös szükségletét alapvetően profitszerzési cél nélkül kielégítő autonóm szervezetek összessége.” (Pavluska, 1999, 21.) Kuti Éva felsorolja azokat a jellemvonásokat, amelyek körvonalazzák – vagy inkább megkülönböztetik környezetüktől – a nonprofit szervezeteket: „A profitszétosztás tilalma. … Működési autonómia és szervezeti elkülönülés a kormányzati szektortól. … Intézményesültség, önálló jogi személyiség. … Önkéntesség, öntevékenység, jótékonyság, civil kezdeményezések. … A pártpolitikai tevékenység kizárása. … Az egyházi szervezetben zajló hitéleti tevékenység kizárása.” (Kuti, 1998, 6-7.) E két definíció mentén bemutatható az a perspektíva, amely szerint a nonprofit szervezetek halmazában a civil szervezetek részhalmazt alkotnak. Tehát a civil szervezetekre igazak a nonprofit jellemzők, a civil szervezeti jellemzők némelyikét viszont nem szabad kiterjeszteni a teljes nonprofit halmazra. Ilyen például az önkéntesség kérdése. Az önkéntességet, mint jellemzőt – és definíciós elemet – vizsgálva kijelenthető az, hogy az előbb bemutatott definíciók közül a Pavluska-féle meghatározás a teljes nonprofit szférára igaz, a Kuti-féle meghatározás pedig inkább a civil szervezetekre, mint a nonprofit szféra egy részcsoportjára. Alapvető megkülönböztető tulajdonsága a civil szervezeteknek az, hogy tagjai nem részesülnek semmilyen juttatásban az elvégzett munka fejében, üzletszerű tevékenységet csak nagyon ritkán végeznek, és az ebből származó pénzt teljes egészében a szervezeti működésre fordítják. Ezeknél a szervezeteknél gyakran általános a pénzhiány, és nagyon erős összetartásra, továbbá jól meghatározott célra épül a szervezeti kultúra. Ezzel szemben a nonprofit szféra többi szervezete gyakran végez üzletszerű tevékenységet, bár a bevételt ez esetben is teljes egészében a működésre fordítják. Fontos azonban megjegyezni, hogy az elvégzett munka itt már gyakran javadalmazással jár együtt, egészen konkrétan a munkát végzők valóságos főállású munkahelyet kapnak ezeknél a szervezeteknél, hagyományos értelemben vett munkabérrel. Tehát itt már a motiváló erő elsősorban nem biztosan a szervezeti cél, hanem inkább a fizetség.

4. A FORPROFIT ÉS A NONPROFIT MARKETING AZONOSSÁGAI Az eddigiekben dióhéjban érintettem a marketing, mint tudományág és üzleti funkció definiálását, a nonprofit marketingnek, mint e terület speciális ágának általános körülírását és elmélettörténetét, továbbá a nonprofit szektor meghatározását és belső szegmentációját. Az elméleti megalapozás után a továbbiakban sor kerülhet a nonprofit marketing konkrét vizsgálatára. Ennek első lépéseként hasonlóságokat keresek a forprofit és a nonprofit marketing keretrendszere, jellemzői és szemléletmódja között. A saját tapasztalatok és kutatási eredmények mellett ehelyütt – és majd a különbségek keresése esetén is – segítségül hívom Csongrádi Gyöngyi (2004) és Pavluska Valéria (2003) ez irányú kutatási eredményeit.

sugo szemle Mind a forprofit, mind a nonprofit szervezeti forma esetében igaz, hogy  sajátos céljaik (a vállalat a profitszerzés; a nonprofit szervezet a misszió teljesülése; a forrásszerzés; stb.) elérése érdekében más célokhoz köthető tevékenységet folytatnak, ami egy másik fél számára értéket hordozhat (termék, szolgáltatás, eszme, magatartás stb.). Törekvésük, hogy ezt a tevékenységet és ennek végtermékét a másik fél olyan értékesnek tartsa, hogy azt önkéntesen elfogadva megfelelő áldozatra vállalkozzon;  az elfogadásra kínált termékért, szolgáltatásért, értékért a másik féltől a maguk számára értékes áldozatot várnak (pénz, idő, energia, értékek, magatartásminták feláldozása, megváltoztatása, szellemi, lelki azonosulás stb.);  a felek kommunikációképesek és át tudják adni és ki tudják cserélni egymás között a kapcsolat tárgyát képező terméket, szolgáltatást, értéket;  az elfogadás a felek szabad döntésének, választásának – nem valamilyen külső kényszerítő erő hatásának – az eredménye;  a szabad választás folyamatában a másik fél pozitív reakciója akkor alakul ki, ha az ajánlat számára vonzó, igénykielégítő és legalább olyan értékes, mint áldozatának mértéke;  a tranzakció létrejötte érdekében olyasmit, és/vagy úgy kell felkínálni, ami felkelti a másik fél érdeklődését, amit értékesnek tart, elfogad, és ezért önként vállalkozik a felkínáló szervezet számára kedvező döntésre: a kapcsolatra, a cserére;  az ajánlat kialakításakor arra is tekintettel kell lenni, hogy a másik fél döntési folyamatában mérlegre teszi az alternatív (a versenytársi) ajánlatokat is. Ezekben a jellemzőkben tehát megegyeznek a profitorientált és a nonprofit marketingfunkciók keretfeltételei, jellemzői. A továbbiakban bemutatom a forprofit és nonprofit marketing közötti eltéréseket, elhatárolásokat.

5. A FORPROFIT ÉS A NONPROFIT MARKETING ELTÉRÉSEI, KÜLÖNBÖZŐSÉGEI Az előző fejezethez hasonlóan a saját kutatási eredmények és tapasztalatok mellett ehelyütt is tartalmában citálom Csongrádi Gyöngyi (2004) és Pavluska Valéria (2003) releváns kutatási eredményeit, a különbözőségek lehető legteljesebb bemutatása érdekében. E különbségek a következők:  A nonprofit szervezetek ajánlatai elsősorban szolgáltatások és magatartásminták, nem pedig kézzel fogható termékek. A klasszikus üzleti marketing modellek helyett ezért a szolgáltatások és a gondolatok marketing modelljeinek alkalmazására van elsősorban szükség.  Mivel a legtöbb nonprofit törekvés megfoghatatlan társadalmi és pszichológiai előnyöket foglal magában, nehéz az ajánlat bemutatása. Még akkor sem biztos, hogy hagyományos marketing eszközökkel hatásosan közvetíthetők a tényleges előnyök, ha fizikai elem is része a csere tárgyának.

2014. január – június  A nonprofit marketing gyakran olyan áldozatokra kéri az egyes fogyasztót, melyek csak kicsi vagy semmilyen hasznot nem eredményeznek számára, ezért az ajánlatok nem igazán meggyőzőek. Ilyenkor célszerű az egyéni hasznosságon túlmutató előnyöket hangsúlyozni. Gyakori, hogy az áldozathozatal eredménye sem egyértelmű, nem tapasztalható látható megerősítés. A magatartás fenntartásához pozitív megerősítés kell. Utalva a 3. fejezetben boncolgatott nonprofit szektoron belüli szegmentációra, úgy gondolom, hogy az e pontban felvetett jelenség döntően a civil alszektor vonatkozásában jelenhet meg, míg a nonprofit szektor további szervezeteinél (pl. önkormányzati tulajdonú nonprofit kft.) sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem áll fenn a bemutatott probléma.  A nonprofit szervezetek általában igen bonyolult magatartási kérdésekkel foglalkoznak, ezért nagy tömegű információt és mélyebb magyarázatot kell a fogyasztók felé kommunikálniuk.  A piaci szektorban általában lehetséges az ajánlat megváltoztatása, a fogyasztói igényekhez való rugalmas igazítása. A nonprofit szektorban ez gyakran nehéz vagy lehetetlen. (Pl. a véradásnak csak egy módja van.) A kérdéskör másik oldala, hogy bár a csere alapvető fizikai és magatartási aspektusai ugyan nem változtathatók meg, a marketing-mix egyéb elemei – a „csomagolás”, a közvetítés módja – viszont igen.  Az ajánlatok természetéből az is következik, hogy nonprofit közegben feszültség van a szervezeti célok és a fogyasztói elégedettség között. A célközönséget a nonprofit szervezetek gyakorta olyan dolgok elfogadására kérik, melyek iránt az meglehetősen közömbös, sőt sok esetben egyértelműen elutasító. Az üzleti marketing ritkán küzd azokért, akik ellenségesek az ajánlattal szemben, a nonprofit marketing ellenben gyakran ilyen feltételek között mozog. Ez a tény meglehetősen összetetté és így drágává teszi a marketing programok megvalósítását, hiszen a megnyerés sokkal több erőfeszítést igényel. Véleményem szerint e gondolatkör esetében is alkalmazható a nonprofit szektor belső szegmentációja, hiszen e probléma a civil alszektor működése esetén állhat fenn nagyobb eséllyel.  Az ajánlatok és a fogyasztó döntések természetéből következik, hogy nehéz megbízható kutatási eredményeket elérni a fogyasztói magatartásról, mert a vizsgálatok gyakran olyan kérdésekre irányulnak, melyek az egyének személyiségének legmélyebb rétegeit kutatják. Ilyenkor az emberek sokkal hajlamosabbak pontatlan, önigazoló, elvárt válaszokat adni. Kevés a szekunder adat is a nonprofit közönség jellemzőiről. A nonprofit szervezetek ezért igen gyakran sötétben tapogatóznak marketing programjaik kialakításakor, nagyobb erőket kénytelenek fordítani az előkészítő, elemző munkálatokra.  A nonprofit szervezetekre nem a pénzbeli, hanem inkább a társadalmi célok dominanciája jellemző. Ez a karakterjegy lehetetlenné teszi a siker vagy a bukás pénzben való kifejezését, és általában is igen megnehezíti az eredményesség mérését, így a marketing alkalmazásának hatásosságát. A célok és az eredmények objektivizálásának nehézsége a stratégiák közötti választást is sokkal bizonytalanabbá

sugo szemle teszi. A marketing döntéshozók ezért kénytelenek a szubjektív módszerek jelentősebb alkalmazására.  A vállalatok csak akkor bocsátkoznak csereügyletekbe, ha a vevő fizetőképes, így primer tevékenységük egyben a forrásszerzés mechanizmusa is. A nonprofit szervezetek sajátossága éppen az, hogy primer tevékenységük nem jövedelemszerzési céllal történik, ezért általában szükségük van külső források megszerzésére. A nonprofit státusz ugyanakkor lehetőséget is ad a források egyoldalú bevonására. Mindebből az következik, hogy a nonprofit szervezeteknek legalább két közönsége van, a forrásbiztosítók és a kedvezményezettek köre, így megduplázódnak a marketing funkciók is.  A két alapközönség mellett igen gyakran más csoportokat is be kell vonni a marketing programok körébe. Fontos például a politikai döntéshozók, a média, a szószólók, az önkéntesek, a közvélemény megnyerése is. A többszörös közönség tovább bővíti a marketing feladatokat.  Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a nonprofit szervezetek sokkal inkább ki vannak téve a nyilvánosság ellenőrző hatásának, mint az üzleti élet szereplői. A nonprofit szervezetek által vállalt társadalmi célok, illetve a közpénzekből való részesedésük a közfigyelem nagyobb érdeklődését váltja ki. A nyilvánossággal való nagyobb törődés egyébként is javíthatja a szervezetek megítélését. A marketing eszköztárában ezért kitüntetett szerepe lesz a közönségkapcsolatok ápolásának, a Public Relations-nek. E pontokban állnak a profitorientált és a nonprofit marketing közötti alapvető különbözőségek. Természetesen ezek némelyike magában foglal olyan elemeket, amelyek nehezebbé teszik a nonprofit marketing eredményes megvalósítását. A továbbiakban megemlítek néhány, a nonprofit marketing mechanizmusait nehezítő jellemzőt, amelyek nem elsősorban a nonprofit versus forprofit elméleti különbségekre vezethetők vissza, hanem a gyakorlati működés és környezet korlátozottságaira.

6. A NONPROFIT MARKETING GYAKORLATI VISSZÁSSÁGAI Az első három fejezetben megtörtént a marketing, mint tudományág, és mint gyakorlati funkció, mechanizmus általános és kifejezetten a nonprofit szektorra specializált értelmezése, továbbá az elméleti keretrendszer teljességére törekedve kitértem a nonprofit szektor definiálására és rövid vizsgálatára is. A 4. és 5. fejezet során saját kutatási eredmények alapján és további kutatók eredményeinek bevonásával felsorakoztattam a forprofit és nonprofit marketing közötti legjellemzőbb egyezéseket és különbségeket. A különbözőségek felsorolásán keresztül már kitűnik néhány olyan gazdaságelméleti jellemző, amelyek egyértelműen magyarázzák a nonprofit marketing megvalósításának komplikációit. E fejezetben további nehézségeket sorakoztatok fel, amelyek az elméleti vizsgálódás során még

2014. január – június nem ütköztek ki, de a nonprofit működés gyakorlatát vizsgálva igenis jelen vannak, és hatást gyakorolnak a nonprofit marketing működésére is (negatív előjellel). 6.1. Professzionális emberi erőforrás hiány és pénzhiány A nonprofit szektor – azon belül is főként a civil alszektor – egyik legfőbb és legkomplexebb hiányossága a professzionális munkaerő és az anyagi forrás hiánya. E kettő hiányosság erősen összefügg(het) egymással. Hiszen megfelelő kompetenciaskála felvonultatása nélkül az adott nonprofit szervezet nehezebben tudja érvényesíteni érdekeit, és nehezebben tudja kihasználni lobbi- és pályázati lehetőségeit. Így kevesebb anyagi forráshoz juthat annál, mint amit ideális esetben elérhetne. Viszont az anyagi forrás hiánya meggátolja, vagy legalábbis lassítja olyan szervezeti körülmények kialakítását, amelyre ráépíthető lenne egy professzionális dolgozói gárda, megfelelően széles kompetenciaskálával. Ez az anomália természetesen csak úgy oldható fel, ha sikerül elkötelezett, hosszútávon gondolkodó szakembereket bevonni a civil és nonprofit működésbe, akik aztán elérik az anyagi források optimalizálását. Triviális, hogy ez a problémakör a marketing funkció szempontjából nagyon lényeges, hiszen e funkció sok pénzt és szakmai hozzáértést igényel. 6.2. „A marketingnek a neve a halála” Pavluska Valéria írásában (Pavluska, 2003) található ez az idézet, amely egy valóban lényeges problémára hívja fel a figyelmet. A nonprofit szervezetek célközönsége többségében nincs felvértezve megfelelő közgazdaságtani tudással, így nem meglepő, hogy laikusként gyakran nem megfelelő értelmet társítanak egy-egy fogalomhoz. A „marketing” kifejezés esetében ez többszörösen igaz. Egyrészt a laikusok a „market” szó észlelése folytán csakis piaci, üzleti folyamatok elemeként tudják azonosítani a marketinget. Így eleve zavarossá, érthetetlenné válik számukra az a nonprofit szervezet, amely nyíltan vállalja, hogy van marketingkoncepciója, és azt akár marketing apparátussal alá is támasztja. Másrészt – tegyük fel, hogy a laikus vizsgálódó túlteszi magát a felismerésen, hogy a marketing bizony nem csak üzleti környezetben alkalmazható funkció – további félreértések forrása szokott lenni a marketing kizárólagos azonosítása a reklámmal, annak is az agresszívebb, direktebb formáival. Ezért ha a laikus szemlélődő egy szervezetet (lehet akár nonprofit, akár forprofit) összefüggésben lát a marketinggel, mint funkcióval, az esetek többségében gyanakvóvá, elutasítóvá, bizalmatlanná válik. Ez a probléma az üzleti szervezetek esetében talán már enyhült, hiszen a célközönségek tömegei elfogadták a piaci szervezetek és a marketing együtt járását, de a nonprofit szektoron belül a marketinggel való felvállalt kapcsolat a laikus célközönség számára gyakorta még nem elfogadható.

sugo szemle 6.3. A civil szférában tapasztalható ösztönös marketing Az előbbi pont esetében megoldás lehet a marketingfunkció olyan formán történő üzemeltetése, hogy annak struktúráját a laikus célközönség direkt módon nem érzékeli. Ennél nagyobb probléma lehet – s ez a nonprofit szektoron belül főleg a civil alszektor egyes szervezetei esetében érzékelhető – hogy a szervezet maga sincs annak tudatában, hogy éppen marketing munkát végez. Természetesen a marketing sikere nem feltétlenül függ attól, hogy annak végzése tudatos, vagy ad hoc jellegű. De – legalábbis álláspontom szerint – egy tudatos, tervezett marketingfolyamat sokkal célratörőbb, sikeresebb lehet. Bár arra is találhatók kutatási példák, hogy a „túltervezés” néha károsabb, mint az ösztönös cselekedet. Minden esetre annyi következtetés levonható, hogy a felvetett probléma igencsak kétélű. Bár mindkét végletre találhatók kutatási példák, elfogadhatóbbnak tűnik az a megközelítés, hogy a tervezett marketingtevékenység segítheti a szervezetet igazi sikerekhez.

7. KULCSKÉRDÉSEK Az eddigi vizsgálódás után rátérek a nonprofit marketing két kulcskérdésére. Ha a nonprofit szervezet e két kulcskérdésre megfelelő választ ad, akkor a korábbiakban jelzett nehézségek ellenére sikeres marketingkoncepciót tud felépíteni és végrehajtani. Első kulcskérdés: A nonprofit szervezet milyen kapcsolatban van környezetével? Ha a nonprofit szervezet forrásai akárcsak részben is támogatásokból származnak, akkor külön marketing stratégiát kell kialakítani a források megszerzésére és a források felhasználására. A folyamatos forrásbiztosítás érdekében nemcsak a végső felhasználókra, hanem a támogatókra vonatkozó marketing tervet is meg kell fogalmazni. Ha önkéntesek bevonásával működik, a célközönségek száma kibővül egy újabbal, hiszen az önkéntesekkel való együttműködés napi feladatokat jelent. A nonprofit szervezetek mind tevékenységük, mind forrásaik kapcsán jobban kötődnek a közérdekhez, így nagyobb közfigyelem irányul feléjük, amelyet szintén nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ennek következtében a nyilvánosság sokkal fontosabb szerepet kell, hogy kapjon a marketing stratégiák és programok körében. Második kulcskérdés: Milyen a nonprofit szervezetek által befolyásolni kívánt cserék természete? A marketing stratégia kialakításában alapvető szempont, hogy a megnyerni és megtartani kívánt közönség milyen áldozatok árán milyen hasznokhoz juthat a cserében. A nonprofit szervezetek kapcsolataira fokozottan jellemző, hogy a közönség a gazdasági költségek mellett nemcsak idő- és energiaáldozatot hoz, hanem igen gyakran gondolatok, értékek, világnézetek, magatartásminták feláldozására is kényszerül, amelyekért cserébe szintén nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és lelki haszonhoz is juthat.

2014. január – június A vállalatokra tipikusan jellemző „gazdasági áldozatokért gazdasági haszon” jellegű tranzakciókkal szemben a nonprofit szervezetek kapcsolatai igen változatos költség-haszon kombinációkban jelennek meg, amelyek természetesen más kezelési módot is igényelnek.

8. A NONPROFIT SZERVEZETEK ÁLTAL LEGGYAKRABBAN ALKALMAZOTT KOMMUNIKÁCIÓS ESZKÖZÖK A kulcskérdések rövid áttekintéséből kiderül, hogy a nonprofit szervezetek marketingkoncepciójának egyik legfontosabb eleme kell legyen a kommunikáció, illetve a sajtó- és médiakezelés. Ezt a nyilvánosság fokozott érdeklődése teszi szükségessé. A Csongrádi Gyöngyi írásában bemutatott kutatást alapul véve (Csongrádi, 2004) e fejezetben a nonprofit szervezetek által leggyakrabban alkalmazott marketing kommunikációs formákat mutatom be. A nonprofit intézmények számára minden találkozás a célközönséggel egyben lehetőség is a kommunikációra. Ezért fő kommunikációs csatornaként a nagyobb nonprofit szervezetek szóvivőt alkalmaznak. Ekkor fontos tényező lehet annak hitelessége és bizalomkeltő mivolta. A következő kommunikációs eszközöket használják leggyakrabban a nonprofit szervezetek (ez esetekben a szervezeti méret már nem bír oly nagy relevanciával, mint a szóvivő esetén): 1.

Hirdetés: Személytelen tömegkommunikáció, mely a tömegeket elérő médiákat használja, tartalmát a szervezet határozza meg. Ő fizeti, esetleg adományként ingyen jut hozzá.

2.

Promóció: Gyakran hűségprogram.

3.

Szponzorálás: Általában a nonprofit szervezet kapja a pénzt, melyért cserébe az adományozó vállalat társadalmi megítélését javítja. Jellemző sport, művészet, oktatás, valamint tudományos területeken, és gyakran kapcsolódik eseményekhez.

4.

Kapcsolt hirdetés: A nonprofit szervezet más szervezet hirdetési felületét használja (részben vagy egészben), mindkét fél számára előnyös lehet.

5.

PR: A nonprofit szervezet goodwill-jét, jó hírnevét (pl. szakmai hozzáértés megítélése) javíthatja, általában sajtóban és konferenciákon való megjelenést foglal magában.

6.

Publicity: Olyan személytelen tömegkommunikáció, melyet nem a szervezet fizet, tartalmát nem határozza meg – legalábbis hivatalosan nem. Jellemzően független és szavahihető információforrásnak tartják. (Pl. független kritikus újságírás.)

7.

Point-of-delivery: A vásárlás, illetve a szolgáltatás helyén történő kommunikáció, mely magába foglalhat bemutatót, stb.

8.

Kiállítás (szakmai): Nagy jelentőséggel bír a felhasználókkal, szponzorokkal és adományozókkal való kapcsolattartás terén.

kapcsolódhat

a

szervezeti

működéshez

nyereményjáték,

sugo szemle 9.

Direkt marketing: Személyes és közvetlen kommunikációs mód a jelenlegi és potenciális ügyfelekkel, szponzorokkal és adományozókkal. Eszközei a brosúrák, közvetlen küldemények stb.

10. Személyes eladás, csere: Szóbeli bemutatás egy, vagy több „eladó” részéről, mely a szolgáltatást kínálja a „vevők”-nek, szponzoroknak vagy adományozóknak. 11. Zöld, illetve egyéb kedvezményes hívószámok vagy adományvonalak: Az állampolgárok aktivitására építő, közvetlen elérésű csatorna. 12. Interaktív marketing: Az internetet használja a kínálat megismertetésére, gyakran kombinálja a kommunikációt az „eladás”-sal, cserével. 13. IMC (integrált marketing kommunikáció): A modern marketing viszonylag új koncepciója, mely a nonprofit szférában még nagyobb jelentőséggel bír, mint az üzleti szférában. Előnye, hogy következetes üzeneteket közvetít minden célcsoport számára minden elérhető csatornán. Így a kommunikáció még hatásosabb lesz a következetesség, valamint az eszközök és üzenetek szinergiájának hatására. Az 1. ábra jól szemlélteti, hogy a fent említett eszközök közül melyeket és milyen arányban alkalmazzák előszeretettel a nonprofit és civil szféra szereplői.

1. ábra: A nonprofit szervezetek által alkalmazott kommunikációs és reklámeszközök Forrás: Dinya, 2004

Sajnálatos módon azonban kutatások (pl. NIOK, 2004) is alátámasztják, hogy a civil szféra szervezetei, munkatársai mind a saját szervezetük, mind a civil szféra egészét informatikailag, kommunikációs eszközök terén alacsonyan ellátottnak találják, és ennek fő okát abban látják, hogy nem rendelkeznek elegendő forrással sem a kommunikációs, sem az informatikai fejlesztések megvalósításához. Abban is egyetértenek, hogy az információtechnológia pozitívan hat munkavégzésükre, külső és belső kommunikációjuk fejlesztése segíti mind feladataik ellátását, mind céljaik elérését.

2014. január – június Valamint arról is nyilatkoztak, hogy nyitottak az információs és kommunikációs eszközök használatára, továbbá igényük van ezen eszközök fejlesztésére, és nem értékelik jelentősnek az ehhez kötődő plusz feladatokat, áldozatokat sem.

9. A NONPROFIT MARKETING ÉS AZ ADÓ 1% A nonprofit szektor egyének által való támogatását két nagy szegmensre lehet bontani. Az egyik csoport egyértelműen az „ad hoc” jellegű adományok, amikor egy adott személy egyénileg dönti el, hogy saját vagyonából – egyszeri vagy rendszeres formában – támogat egy adott nonprofit szervezetet. Ekkor az egyén önmagától – vagy csak nagyon-nagyon enyhe ráhatás eredményeképpen – dönt a támogatás megvalósítása mellett, illetve annak kereteit is lényegében az egyén határozhatja meg. A másik támogatási lehetőség Magyarországon a társadalom irányából az „adó 1%” rendszere, amely több módosítás után mára „adó 1+1%” rendszerré alakult át. A támogatási rendszer lényege, hogy a dolgozó egyének a személyi jövedelemadójuk (SZJA) 1%-át egy nonprofit szervezetnek, másik 1%-ot pedig egy egyháznak ajánlhatnak fel. Ez a fajta támogatási rendszer jóval kötöttebb az előzőnél, szabályait a már többször módosított 1996. évi CXXVI. törvény tartalmazza. Eszerint csak munkajövedelemmel és így SZJA teherrel rendelkező állampolgárok rendelkezhetnek a saját 1-1%-ukról, és csak olyan nonprofit szervezet és egyház javára ajánlhatják fel, amelyek az Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) vonatkozó adatbázisában regisztráltak. Az 1%-ok megszerzéséért a nonprofit szféra szereplői marketingkommunikációs eszközök szinte mindegyikét használják.

a

fentebb

felsorolt

Természetesen az 1%-ok megszerzése érdekében végzett marketing kommunikációs tevékenység eredményét nem lehet pusztán a befolyt összegek nagyságával lemérni. A rendszer célja – hazánkban éppúgy, mint a környező kelet-közép-európai országokban – az, hogy emeljék az adományozás presztízsét, valamint az, hogy „láthatóvá tegyék” a nonprofit szektort és felhívják a szektor tevékenységének fontosságára a közvélemény figyelmét.

10. ÖSSZEGZÉS E cikkben a nonprofit marketing alapvető elméleti és gyakorlati jellemzőit mutattam be. Az első három fejezet a nonprofit szektor és a marketing funkció, valamint a nonprofit marketing – mint a szektor és a funkció egyfajta sajátos metszete – elméleti, tudományos definiálására helyezte a hangsúlyt. Az írás következő nagy egységében a nonprofit és a forprofit marketing hasonlóságait és különbségei kerültek bemutatásra. Továbbá a részint ezekből, részint más körülményekből levezethető, a nonprofit marketing működtetését érintő, elméleti vagy gyakorlati kutatással kimutatható nehézségek kerültek fókuszba. A második blokk végén ismertettem azt a két

sugo szemle kulcskérdést, amelyek helyes megválaszolásával a szervezet – részben, vagy egészben – ellensúlyozni, negligálni tudja a nehézségeket. A harmadik blokk, már felvillant néhány egészen gyakorlati momentumot a nonprofit marketing funkció működésével kapcsolatban. Röviden bemutatásra kerültek a nonprofit szektorban leggyakrabban használt marketingkommunikációs eszközöket, illetve bemutattam a Magyarországon működő Adó 1+1% rendszerét. Jelen írásommal a nonprofit marketing sajátos jellemzőire, keretrendszerére fókuszáltam, kiemelve azokat az elméleti és gyakorlati momentumokat, amelyekben jelentősen eltér a piaci környezetben működtetett marketingrendszerektől. Álláspontom szerint a nonprofit marketing – akár Magyarországon, akár az euro-atlanti övezetben – felszálló ágban található, hiszen a nonprofit szektor fontossága napjainkban rohamosan növekszik, és így a szektort támogató funkciók is eredendően sikerre vannak ítélve. A szektor dolgozóin és szakemberin múlik, hogy ez a folyamat mekkora időtávon megy végbe. Ha a szektor szereplői felismerve jelentőségüket, tudatosan, szervezetten végzik feladatukat, a fejlődési folyamat gyorsabbá válik, s így a nonprofit marketing is gyors fejlődési pályára áll – melynek első lépése a társadalom elfogadásának kivívása lesz, további lépései pedig – az üzleti marketinghez hasonlóan – az eszköztár és módszertan fejlesztése.

IRODALOMJEGYZÉK 1996. évi CXXVI. törvény a személyi jövedelemadó meghatározott részének az adózó rendelkezése szerinti felhasználásáról. Forrás: http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99600126.TV 2012. 05. 10. Csongrádi Gy. (2004): Nonprofit szervezetek kommunikációja. www.elib.kkf.hu/okt_publ/szf_23_04.pdf 2012. 05. 17.

Budapest,

Forrás:

Dinya L. – Farkas F. – Hetesi E. – Veres Z. (2004): Nonbusiness marketing és menedzsment. Budapest: KJK-KERSZÖV, 416 p. Kovács M. (2011): Motiváció a civil és nonprofit szervezetek esetében - soproni tapasztalatok. In: Balázs J. – Székely Cs. (szerk.): Változó környezet-Innovatív stratégiák. Nemzetközi Tudományos Konferencia a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából, Sopron, pp. 953–972. Kuti É. (1998): Hívjuk talán nonprofitnak… Budapest: Nonprofit Kutatócsoport, 220 p. Nonprofit Információs és Oktatási Központ (2004): „Give a Share to the Civil Sector!”, 1% Campaign 2003. Budapest: Report by the Nonprofit Information and Training Centre. Pavluska V. (1999): A nonprofit szektor. Pécs: Janus Pannonius Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézet, 217 p. Pavluska V. (2003): A marketing sajátos természete a nonprofit szervezetekben. Tudásmenedzsment, Vol. 4, No. 2, pp. 18–26.

2014. január – június

Absztrakt Bármilyen intézmény, a vállalkozói szférában működő is lehet bürokratikus. Ha a közigazgatás működését vizsgáljuk legfőképpen abból a szempontból, hogy a folyamat mennyire értékalkotó, az outputok milyen minőségűek az elvárt hatékonyságkövetelmény teljesülése mellett, akkor nem kerülhetjük el a bürokráciaelmélet elemzését, üzeneteinek legalább is részbeni értelmezését. E tanulmányban a terjedelmi korlátokra figyelemmel azt vizsgálom, hogy a valóban merev, és a koncepcionális szinten pontosan paraméterezhető bürokratikus szervezeti modell milyen módon támogatja az univerzális szervezeti dimenziót, amit hatékonyságnak nevezünk. Kulcsszavak: bürokratikus szervezeti modell, racionalizálódási folyamat - „acélkemény burok”, weberi személytelenségkarakter

1. AZ IDEALISTA BÜROKRATIKUS SZERVEZETI FORMA PARAMÉTEREZÉSE A bürokrácia szónak ismerten pejoratív jelentéstartalma van. Máig is a bürokrácia fogalomköre, tudományos elemzése rengeteg bizonytalansági tényezőt és mítoszt rejt magában. Nem volt célom a társadalomtudományi irodalom áttekintése alapján a bürokrácia fogalmának mély tisztázása, amivel tudományos dolgozatok és modellek sora foglalkozott és célként a fogalomkör szintetizálására és értelmezésére tett kísérletet. A kutatók sok esetben vitatják egymás megállapításait, a fogalomkör paramétereinek értelmezését illetően. A szerzők többsége lineáris szervezeti modellel azonosít, mások szerint egyéb struktúra is elképzelhető. Az általános szóhasználatban a nagyméretű szervezetek bürokratikusak. Azok a szerzők, akik kizárják a piaci viszonyok szerepét, a monopolisztikus jelleg szerepét erősítik és a bürokratikus szervezeteket kizárólag az állami, államigazgatási, közigazgatási szervezetekkel azonosítják. A bürokrácia szó eredeti jelentése szerint az e fogalomkörhöz kapcsolható szervezetek hivatali, irodai tevékenységet végeznek. Más kutatók gyakran a termelő szervezeteket is bürokratikus jellegűnek minősítik. A kutatók és a bürokrácia fogalom értelmezőinek többsége viszont egyértelműen és egybehangzóan úgy foglalt állást, hogy Max Weber az, aki a bürokrácia fogalmát a társadalomtudományokba bevezette és mindmáig leghivatkozottabb kutatója. A

sugo szemle bürokráciaelmélet értelmezői első helyen Max Weber nevéhez kapcsolják vizsgálataik alapvető kereteit. Még a bürokrácia kutatók által a bürokrácia kutatás aranykorának nevezett hatvanas években is a vizsgálatok alapját a weberi tézisek szolgáltatták. A bürokrácia kutatások alapkérdése, hogy a weberi elmélet szerint a korlátok között működő szervezet nem e azért működőképes, mert tagjai szabályok, normák, mozgástér, korlátok között cselekednek? A másik megválaszolatlan kérdés az, hogy miért kötődnek továbbra is a szervezetek a mechanikusnak tűnő bürokratikus szervezeti modellhez, ha az kevésbé hatékonynak tűnik. Weber az intézményi szinten történő racionalizálódási folyamatot ideáltípusokban reprezentálja és kulturális jelenségek egyediségében tudatosítja. Kétségtelen, hogy a bürokráciaelmélet hagyományos irányzata a bürokráciát szervezeti strukturális jellege alapján ragadja meg. Az újabb irányzatok a bürokráciát viselkedése, magatartása alapján elemzik. A legújabb modellalkotók e két említett irányzatot már szintetizálni, összekapcsolni igyekeznek. Weber legstrukturáltabb formában a „Gazdaság és társadalom” című művében fogalmazta meg a bürokrácia jellemzőit, kiemelve és fókuszba helyezve azt, hogy a bürokrácia legfőbb előnye kiszámíthatósága, racionalitása. A kiszámíthatóságot a merev vertikális és horizontális hierarchikus rendszer, a képességek  Weber a jogi szakértelem kategóriáját hangsúlyozta  a személyes értékrendek érzelmek, érdekek figyelmen kívül hagyása jelentik. Ez utóbbi karakter a racionalitás fő megnyilvánulási formája. Állást foglalt abban is, hogy hatékonyságát tekintve a bürokratikus jellemzőkkel bíró szervezet az igazgatási tevékenységi körben a más szervezeti formák közül a leghatékonyabb. A bürokratikus szervezet azért hatékony, mert az abban dolgozók egyéni érdekeiket, céljaikat alárendelik a szervezeti céloknak. Legmélyrehatóbban a kötet kilencedik fejezetében elemezte azokat a társadalmi szintű folyamatokat, amelyek a modernnek számító bürokratikus elveken működő szervezet kialakulásához vezettek (Weber, 1987). Weber egy idealisztikus szervezeti formát ábrázolt a következő tulajdonságokkal:  A tevékenységek a szervezetben időben és térben szabályok alapján koordináltak.  Az alkalmazottak a szervezetekben a külső tevékenységre vonatkozó jogszabályi háttér és a belső utasításoknak megfelelően járnak el.  Rendezett, felülről ellenőrzött pozíciók a hierarchiában. A szigorú alá és fölérendeltségi viszonyokban a bürokrata a felettes minden utasítását köteles végrehajtani, a saját egyéni értékrendjének alárendelve.  Az üzenet jelenben tételezett alapkérdése az, hogy a tisztviselők feletteseiknek mennyiben engedelmeskednek és az „alulról” jövő ötletek kivitelezésére van e lehetőség esetenként a hatalmi motívumot jelentő „szolgálati út” megkerülésével.  Specializáció és munkamegosztás világosan megfogalmazott felelősségi körökkel, Minden vezetési szinten tekintélyelvű vezetés uralkodik. Ez a motívum teszi lehetővé, és járul hozzá legmarkánsabban az érzelmek kikapcsolásával történő munkavégzéshez.  Az „aktaszerűség” a szabványosítás és az egységes eljárási rend sztenderdizálásának lehetősége.

2014. január – június  Személyes értékrend, érzelmek figyelmen kívül hagyása az irodai munkavégzés során, gyűlölet, elfogultság és részrehajlás nélküli személytelen emberi viszonyok. (Weber, 1947) A weberi bürokratikus kultúra első négy karaktere a szervezeti outputok két sajátos jellemzőjét specifikálja, amelyek a stabilitást, kiszámíthatóságot jelentik a szervezetben dolgozó tisztviselő számára, vizsgálatuk pedig hozzásegít a hatékonyságkövetelmény értelmezéséhez. E karaktereket kiemelve a weberi modellből, alapkarakterisztikákat jelentenek bármely szervezet általános metszetének elkészítéséhez. E négy motívum jelenti a weberi modell racionalitásának alapját, és egyben mozgásteret nyújt a modell ötödik elemének, a személytelenség motívumának megvalósulására. A „személyes értékrend, érzelmek figyelmen kívül hagyása” elem empirikus kutatásba bevonása kulcskérdés, ugyanis a kreativitás kikapcsolásával, a szabályoknak megfelelő, felettesnek kritika nélkül engedelmeskedő értékrendek, érzelmek nélküli munkavégzés fékezi az alkalmazotti elégedettségen alapuló motiváció rendszerének kialakulását. E karakter következetes és folyamatos megjelenése azokban a szervezetekben, ahol a bürokratikus motívumok szintje erős hatalmi struktúrát jelent fékezi továbbá azoknak az ideálisnak nevezhető személyiségjegyeknek a kialakulását, amelyek megalapozhatják az ügyfelek és a kormányzat igényeinek megfelelő kultúra és szemléletváltást támogató adaptációs folyamat elindítását, a szervezeti hatékonyság növelését. A modell mai kor számára is tételezhető üzenetei, felvetései egy szervezet generikus vizsgálatát akkor is megalapozza, és bázisként szolgálhat a további speciális vizsgálati irányokat kijelölő kutatásokhoz, ha nem szükségképpen a bürokráciaelmélet téziseit keressük benne. Amikor Max Weber részletezte a bürokrácia pozitív jellemzőit – hivatali szabályok és szabályzatok alapján működtetett rendezett hierarchikus struktúra, feladatmegosztás, bizonyára nem gondolta, hogy ezek a jellemzők eredményesek lehetnek a közigazgatásban (Weber, 1979). Max Weber szerint a legális uralom legtisztább formája a bürokrácia. Weber a bürokrácia legfőbb előnyének kiszámíthatóságát, racionalitását tartja. A bürokráciát a racionalizálás folyamatával hozta összefüggésbe, azaz a történelem során az embereknek azzal a növekvő képességével, hogy a természeti és társadalmi környezettel foglalkozzanak, és a környezetet formálva abba beavatkozzanak. A társadalom fejlődésének lényege a gazdaság, a jog, a politika, a kultúra racionalitásában tételezhető. A bürokrácia megjelenése szervesen illeszkedik ebbe a folyamatba. Weber egyúttal utal arra is, hogy az igazgatási munka a hatékonyság tekintetében minden más szervezeti formát megelőz  ideális szervezeti modell (Weber, 1987). A bürokratikus közigazgatásban dolgozókat szerződéses keretek között, szakmai minősítés alapján választják ki; állandó fizetést kapnak. Jövőjük hosszú távon biztosított, adott életpálya áll előttük, egységes hivatali elveknek és ellenőrzésnek vannak alávetve. A kiszámíthatóság és a biztos jövő ára az, hogy az eszményi hivatalnok „sine ira et studio”, gyűlölet, szenvedély és lelkesedés nélkül működik, személyre való tekintet nélkül, formálisan mindenki számára

sugo szemle egyformán, vagyis az összes egyforma helyzetben lévő érdekelt számára azonosan tölti be hivatalát.

2. NÉZETEK, DILEMMÁK – AZ „ACÉLKEMÉNY BUROK” ÉRTELMEZÉSE A bürokrácia hatékonysága gépszerűségén múlik, a feladatelhatárolásokat meg lehet úgy alkotni, hogy a súrlódási veszteségek minimálisak legyenek. A kompetenciák kidolgozása személytől függetlenül és általánosan meghatározott szabályok szerint történik, a hivatalvezetés általános normák szerint működik. A bürokrácia a „Wéberi” racionalizálódási folyamat szerint „acélkemény burokká” válik, nemcsak tagjai számára, hanem a polgárok számára is, akik legtöbbször szembekerülnek vele. A modern társadalmak egyik legnagyobb problémája az intézményi racionalizálás és a gyakorlati életvitel szintjén történő racionalizálás ellentmondásának kezelése:  A gyakorlati életvitel racionalizálása az életvitel egyéni értékorientációk szerinti módszeres és konzisztens kialakítását jelenti.  Az intézményi racionalizálás  az „acélkemény burok” ugyanakkor önálló életet él, megszilárdul és elburjánzik, korlátozza az egyének mozgásterét, döntési szabadságát. A Wéberi tézisek kritikája során jövőbe mutató, megfontolásra érdemes üzenetek is megfogalmazásra kerültek, amelyek igazolták a Wéberi idealisztikus modell meghaladását, de nem vonták kétségbe problémafelvetését és a változások alapjául szolgáló tézisek kiindulópontként történő felhasználását. Hattenhauser, Freiherr vom Stein írásai szerint a bürokrácia alapproblémája abban látható, hogy a közigazgatásban alacsonyan fizetett, érdektelen, tulajdon nélküli „irodista kasztot” alkotók dolgoznak. (Hattenhauser, 1980) Schmoller szerint, ha a tisztviselő szabad akaratából szerződésben kötelezi magát arra, hogy munkáját és energiáját a közigazgatás szolgálatába állítsa, akkor a hivatalnoki rendszer hatalmas teljesítményekre képes. (Schmoller, 1894) A Taylor W. (1983) és Fayol H. (1984) neveivel fémjelzett formális-racionális irányzat szerint is az irányzat kiindulópontját a weberi normatív modell jelentette, amellyel több ponton hasonló. Az irányzat szerint a részekre osztott szabályozott munkafolyamatok ellenőrzés mellett kiküszöbölik az egyéni motivációk hatását, a jutalmazás ezen alapul. A bürokrácia fejlődésével párhuzamosan az individualizmus és a kreativitás szerepe is növekedett. E szerep jelentősége attól függ, hogy a szervezetekben a tisztviselő mekkora mozgásteret kap, mennyire gátolják azt az előírások, szabályok (Kieser, 1995). A tisztviselő irányított és saját értékrendjein alapuló mozgástér építése elégedettségének szintjétől is függ, amiben kreativitása szerepet játszhat. A XX. század harmincas éveitől datált Human Relations irányzat alapvető iránymutatása az volt, hogy a nagymértékben szabályok alapján élő szervezetben sem lehet az egyén

2014. január – június mozgásterét a „gépezetben” egy „csavar” szerepére korlátozni, valamint elnyomni az egyéni érzelmeket, értékrendeket. Sőt az irányzat megítélésem szerint egyik fontos jövőbe mutató üzenete az volt, hogy a munkavállalók saját meggyőződésből kell, hogy magukévá tegyék a szervezet céljait, azokkal azonosuljanak. A Human Relations iskola a formális racionális irányzat meghaladásaként a Hawthorne kísérletek tapasztalataira is utalva felismerte, hogy a szervezetekben nem elkerülhetők az emberi személyiségjegyek által irányított folyamatoknak a hatásvizsgálata. Az értékrendek, normák, viselkedésmódok még az erősen szabályozott szervezetben is jelen vannak, és rendkívül hangsúlyosak (Ladó, 1980). Tehát a weberi személytelenségkarakter nem tartható, de ebben az esetben is az összehasonlítás bázisa a weberi modell, annak személytelenségmotívuma. Crozier (1980) továbbfejlesztve és reagálva a Human Relations irányzat felvetéseire, rámutat arra, hogy az ember érzelmei ellenére gondolkodik, és racionalitása saját érdekeitől vezérelve hozam maximalizálási döntéseiben ölt testet. Másik rendkívül fontos megállapítása Croziernek az volt, hogy a bürokratikus modell hatékonytalan. A motiváció problémaköre éppen a Human Relations irányzat hatására került a fókuszba. A Maslow-szükséglethierarchiára alapozott motivációs elmélete szerint az anyagi ösztönzés csak az egyik, de nem minden szituációban a legfontosabb ösztönző elem (Maslow, 1943). A kultúraépítés és értékképzés folyamatában az egyén képessége, elismerése, az egyik legjelentősebb értékké válik. Alapvetően fontos kérdés, hogy a bürokratikus kultúrájú szervezetek hogyan és mennyire képesek alkalmazkodni a változó környezethez, a szükséges változtatásokat elvégezni a kultúraváltás, a magasabb minőségű outputok létrehozása érdekében. A szervezetben a bürokratikus motívumok megjelenése az alábbiak szerint foglalhatók össze:  a menedzsment tekintély elven, magas szintű ellenőrzés mellett irányít  viszonylag alacsony kommunikációs szint, „felfelé szűrt információk”  törekvés a stabilitásra, ezért a vezetés korlátozhatja az „alulról” kezdeményezéseket és elvárja a szabályok betartását  egységes, részben személytelen sztenderd eljárásra törekvés  magas fokú belső alkalmazkodás

jövő

Az említett körülmények miatt a szervezetben dolgozóknál aggályok alakulhatnak ki a változtatásokkal szemben.

3. SZERVEZETI HATÉKONYSÁG – A BÜROKRATIKUS SZERVEZET KONCEPCIONÁLIS HATÉKONYSÁGÉRTELMEZÉSE Gulick L. és Urwick L. Papers on the Science of Administration című tanulmánykötetükben arról írnak, hogy a szervezet és a vezetés legdöntőbb alapelve a hatékonyság. Az igazgatás hatékonysága nő, ha a munkacsoportokat feladat (purpose), eljárás (process), ügyfélkapcsolat

sugo szemle (clientale), és hely (place) kategóriák szerint szervezzük (Gulick – Urwick, 1937). Simon H. szerint e kategóriák közül az ügyfélkapcsolat és a hely kategóriák nem jelenthetik a hatékony szervezés alapelveit. Nem a szervezeti struktúrát, hanem a szervezetben dolgozók magatartását kell vizsgálnunk a döntések meghozatalakor (Simon, 1967). Gajduschek Gy. doktori dolgozatában úgy foglal állást, hogy mind a szervezetszociológia, mind a szervezetelmélet Weber elméletét úgy rekonstruálja, hogy a bürokratikus szervezet belső jellemzői elvezetnek a szervezet általános jellemzőjéhez, a szervezeti hatékonysághoz. (1. ábra)

A lényeg: munkamegosztás és specializáció

A szabályok részben ezt rögzítik Szervezeti hatékonyság

Koordinációs szükséglet: Hierarchia és szabály 1. ábra: A bürokrácia belső jellemzői és hatékonyságának összefüggése Forrás: Gajduschek, 2000, 58.

A modell mélyebb vizsgálata számos problémát vet fel:  A személytelenség helyén a valóságban hús-vér embereket találunk érzelmekkel, hangulatokkal, erkölcsi értékekkel, önbecsüléssel, és saját érdekekkel. Erre a személyességre informális struktúrák, és informális mechanizmusok épülnek rá.  Ezek jelentősen befolyásolják a formális célokat, struktúrát és működési mechanizmusokat.  A munkamegosztás ugyan kétségtelenül megalapozhatja a munkamegosztás előtti szintnél nagyobb hatékonyságot, de a fő kérdés a munkamegosztás optimális szintjének a meghatározása és nem maga a munkamegosztás ténye.  A szakértelem szintén megalapozza a hatékonyságot, de legalábbis csökkentheti a szervezeti hierarchia érvényesítésének hatókörét és erejét. Az önállóan alkalmazott szakértelem szervezeti szinten kiszámíthatatlanságot eredményezhet, végső soron a szervezeti célelérés ellenében hat.  A hierarchia nehézkessé, lassúvá és zajossá teszi a szervezeten belüli kommunikációt, a döntéseket szükségtelenül a felső vezetői szintek felé tolja. A hierarchikus

2014. január – június elrendezettség ágakra tagozódása megnehezíti vagy lehetetlenné teszi a komplex feladatok ellátását. (Gajduschek, 2000) A bürokratikus szervezeti forma, vagy legalábbis a bürokratikus jegyeket is magán viselő szervezeti típus azért elterjedt forma a közigazgatásban, mert ez a kultúra jellegénél fogva a bizonytalansági tényezőket csökkenti, de csak abban az esetben, ha a környezet kiszámítható. Hofstede szerint a „hatalmi távolság”, és a „bizonytalanság kerülése” dimenziói szerint koordinátarendszerben elhelyezhetők úgy az országok, hogy milyen típusú szervezeti struktúrákat, kultúrákat részesítenek általában előnyben. A kis hatalmi távolság-erős bizonytalanságkerülés dimenziót Hofstede „jól olajozott gépezetnek” minősítette, amely munkafolyamatra orientált bürokrácia, ahol mindenki ismeri a teendőit, minden lehetséges változásra elkészített tervek vannak érvényben. A jó szabályozottságnak köszönhetően egyedi utasításokra alig van szükség, személyi konfliktusok kialakulása kevéssé valószínű. Ide sorolhatók a német nyelvű és kultúrájú országok, Magyarország is. (Hofstede, 1980) Mégis, e megállapítások ellenére a bürokratikus jegyeket, jellegzetességeket mutató szervezetek működnek. A nagy szervezetek  nem csak kifejezetten az államigazgatás intézményrendszerét jelentő szervezetek  kétségtelenül rendelkeznek a bürokrácia elméletekből ismert motívumokkal. Inkább a bürokratikus kultúra egyedi szervezetre jellemző jellege, mértéke, aránya, különbsége más szervezetekhez viszonyítva jelent a vizsgálatok esetében összehasonlítási alapot. Az üzleti szférában olyan nagymértékű a környezetben tapasztalható bizonytalanság, hogy erre figyelemmel felértékelődnek a bizonytalanságot csökkentő szervezetek bürokratikus jegyeket magukon viselő struktúrái. Quinn szervezeti kultúra modelljében azt vizsgálta, hogy a szervezetek milyen értékek figyelembevételével törekednek hatékonyságuk növelésére. Két hatékonyságot magyarázó értéket azonosított egy modellben:  Befelé vs. kifelé összpontosítás: a befelé összpontosító szervezet elsősorban a szervezet tagjai és a szervezet belső hatékonyságára koncentrál, míg a kifelé összpontosítás a környezethez való alkalmazkodásra fókuszál.  Rugalmasság vs. szoros ellenőrzés: a rugalmasság a szervezet tagjainak nagyobb mozgásteret, döntési szabadságot ad, a szoros kontroll a szervezeti tagok magatartásának nagyobb szabályozottságát jelenti.

sugo szemle Rugalmasság

Támogató

Innováció orientált Kifelé összpontosító

Szabály orientált C célorientált Befelé összpontosító

Szoros kontroll 2. ábra: Quinn szervezeti kultúra modellje Forrás: Quinn, 1998, 241-242.

A modell a hatékonyságot fontos vezetői értéknek tekinti és keresi az egymással ellentétes értékek egymáshoz való viszonyát. Előnye, hogy egy modellbe vonja össze a szervezeti hatékonyság két különböző magyarázó eredőjét. (2. ábra) Quinn szerint a szabály orientált kultúra jellemzője befelé összpontosító szoros kontrollal a formális pozíciók tisztelete, a folyamatok racionalizáltsága, a hierarchikus szervezeti megoldás. Központi értéke a stabilitás és az egyensúly. A vezetés számára az elért eredmények megőrzése a legfontosabb. Az innováció orientált kultúra kifelé összpontosító, rugalmas. Jellemzője a kreatív problémamegoldás, a jövőbe tekintés, teamek, feladatcsoportok, állandó képzés, tanulás. Központi értéke a növekedés, a környezeti erőforrások megszerzése. Ezt szolgálja a rugalmasság és az állandó készenlét. A vezetés a lehetőségek folyamatos feltárására koncentrál. (Quinn, 1998) A közigazgatási szervezetek esetében nem a piaci szelekciós mechanizmusok értékelik a hatékonyságot, hanem a kormányzati politika és az ügyfélkör. A közigazgatási szervezet azért hatékony, mert a weberi tézisekkel összefüggésben annak „aktaszerűség” motívumára figyelemmel képes a folyamatokat, eljárási rendjét sztenderdizálni, akkor is, ha az a testre

2014. január – június szabott ügyfélcentrikus szemlélet ellen hat. A hatékonyság dimenzió optimalitását megítélésem szerint az adja, ha a közigazgatási szervezetek ügyfélcentrikus szemlélet mellett is képesek az eljárások szabványosítására. Álláspontom szerint további hatékonyságnövelő tényező az innováció orientált kultúra felé való elmozdulás Quinn által definiált értékrendjéből a kreatív munkacsoportok alkalmazása, motivált csoporttagokkal a folyamatosan tanuló szervezet felépítése irányában. A közigazgatás intézményrendszerének „piacán” nincs verseny, nincs lehetősége a vevőknek, az ügyfeleknek aszerint választaniuk a szolgáltatásokat kínálók között, hogy hozammaximalizálók és kockázatminimalizálók legyenek. A versenyszféra piacán a vállalkozásokat és termékeiket a vevők döntése, választása, és nem utolsó sorban értékítélete minősíti. Nincs piaci értékelési szelekciós mechanizmus a verseny hiánya miatt. (Gajduschek, 1998) E tényezők és konfliktusok a környezethez történő adaptációs problémákat is felvetnek. A bürokratikus szervezetek ezért nem érdekeltek abban, hogy költségtakarékosak, hatékonyak legyenek, kevésbé érvényesül a tulajdonosi szemlélet, a magasabb termékminőségre, az együtt gondolkodásra törekvés igénye. A profitcélkitűzés hiánya és a körülményesen megfogalmazható célrendszer miatt testre szabott motivációs rendszer nehezen alakítható ki, ami a profit szférában a belső teljesítménymérés alapja. A közigazgatási szervezetek alacsony adaptációs hajlama, a kiszámíthatóságot erősítő szabályok túlzott mértéke, a merev, lassú önmozgású szervezetek, általában nagy központi irányítással, a kevésbé finomítható motivációs rendszer a fogyasztói igények folyamatosan és egyre magasabb szinten történő kielégítését akadályozzák – azaz az ügyfélorientált szemléletmód gátját jelentik. A demokratikus átalakulását ma megélő ország rendkívül rugalmas és alkalmazkodó képes közigazgatási intézményeket igényel, amelyek hatékonyan használják fel az állami költségvetés forrásait, és testre szabott szolgáltatások széles skáláját ajánlják. Még a profitorientáció hiánya mellett tevékenységet végző szervezet sem működhet hosszú távon úgy, hogy a normatív hatékonyságkövetelmény és a komplex szervezeti outputok környezeti elvárásait figyelmen kívül hagyja. A szűkülő költségvetési források mellett a társadalom igényei egyre összetettebbé válnak, amelyek hatékony közigazgatási szervezeteket feltételeznek. Olyan közigazgatási szervezeteket, és olyan közszolgálatot, amely nem alapvetően bürokratikus, hanem állampolgár és ügyfélorientált szemléletmódban szolgáltat. Olyan közigazgatási kultúraépítés folyamatról van szó, ami a bürokratikus kultúrából a minőség vezérelt ügyfélorientált kultúra felé halad az új értékrendek kialakításával, menedzselési sztenderdek felépítésével, bürokratikus jegyek csökkentésével, a közigazgatási intézmény és az ügyfél közötti kapcsolat erősítésével, a közöttük levő távolság csökkentésével. A közigazgatásban, és így az adóztatási tevékenység esetében is az elmúlt években egy sajátos fejlődési szakasz-, szemlélet- és adóztatási kultúraváltás valósult meg, figyelemmel arra az igényre is, hogy a komplex termék, a közigazgatási munka outputja minőségileg közelítse az

sugo szemle európai hasonló termék minőséget, a kapcsolódó szolgáltatási sztenderdek minőségével együtt hatékonyságkövetelmény teljesítése mellett. Azért, mert az államigazgatás intézményrendszerének szervezetei bürokratikus jelleggel működnek, még nem jelenti azt, hogy ez a legideálisabb szervezeti típus. Amikor Weber téziseiben a bürokratikus modell jövőképét tételezte, anticipálta azokat a hosszan tartó erőfeszítéseket, amelyek az intézményi racionalitás és a specifikálatlan jövőkép között fennállnak. A modell kétségtelenül a megfogalmazásakor jelenlevő szervezeti struktúrák viszonyait tükrözte. Azonban ma is kétséges a bürokratikus motívumok egymásra hatása miatt, hogy a stabilitás viszonylagos szintjeihez tartozó értékek egyértelműen károsake a közigazgatás számára. A közigazgatás intézményrendszere felé megfogalmazott, és sok esetben tisztázatlan igények a gyorsan változó külső környezet elemeit áttekinthetetlenné teszik. Különösen körülményes a közigazgatás belső működési problémáit jogszabályi szinten kezelni, hiszen azok a belső normatívák, értékrendek, kultúra elemei. A közigazgatással foglalkozó kutatók többsége ezen ok miatt is kiemeli a tisztviselők szerepét az adaptációs folyamatban, éppen a weberi személytelenségmotívummal összefüggésben (Felts – Jos, 1996). Kocka J. fogalmazta meg e folyamat üzenetét számomra: „Az ideáltípusok nem a valóság ábrázolásai, hanem bizonyos szempontok alapján megfigyelt egyedi jelenségek meghatározott fokozatai és összefüggései; ennyiben tehát gondolati konstrukciók”. Az ideáltípus valósággal való szembesítése a megértést szolgálja, ugyanis: „egyrészt az elmélet illetve modell, másrészt a valóság közötti különbség meghatározásáról, a különbség időbeni változásáról, és a különbség változásának megmagyarázásáról van szó” (Kocka, 1986, 20-21.). Ennek szellemében a bürokratikus kultúra jellemző karaktereinek elemzése, tanulmányozása, kereteinek bázisként történő felhasználása mozgástér korlátaival, de egyben a fejlődést és a továbbgondolást is magában hordozó üzeneteinek az értelmezésével kijelöli az elmozdulás irányát a fejlettebb ügyfélcentrikus közigazgatási kultúra és környezet felépítése felé. A bürokráciaelmélet nem lezárt kutatási terület, a kutatók máig is sok lezáratlan kérdést nyitva hagytak, amelyek üzenetként értelmezendőek és továbbgondolásra is érdemesek a jelenkor és a jövő számára.

IRODALOMJEGYZÉK Crozier M. (1980): A bürokrácia jelensége. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 455 p. Fayol H. (1984): Ipari és általános vezetés. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 184 p. Felts, A. A. – Jos, P. H. (1996): The contemporary challange to the administrative state: a Weberian analysis. Journal of Management History, Vol. 2, No. 1, pp. 21–36. Gajduschek Gy. (1998): A bürokrácia jelentései. In: Horváth M. T (szerk.): Közigazgatás szorítóban. Budapest: Unió, pp. 3-86.

2014. január – június Gajduschek Gy. (2000): A bürokrácia-fogalom értelmezése a társadalomtudományokban és ennek jelentősége a közigazgatási szervezetek sajátságainak magyarázatában. Doktori dolgozat, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 300 p. Gulick, L. – Urwick, L. (1937): Papers on the Science of Administration. Columbia University Institute of public Administration, 195 p. Hattenhauser, H (1980): Geschihte des Beamtentums. Köln, 212. p. Hofstede, G. (1980): Culture’s Consequences. International Differences in Work-Related Values. Sage Publications, Beverly Hills, 475 p. Hivatkozza: Bakacsi Gy. (1998): Szervezeti magatartás és vezetés. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, pp. 234–235. Kieser A. (1995): Szervezetelméletek. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem: Aula Kiadó KFT., 494 p. Kocka, J. (1986): Max Webers Bedeutung für die Geschichtswissenschaft. 286 p. Hivatkozza: Kocka, J. (Hrsg.): Max Weber, der Historiker. Göttingen, pp. 20–21. Ladó L. (1980): Szervezés-elmélet és-módszertan. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 437 p. Maslow, A. H. (1943): A Theory of Human Motivation. Psychological Rewiew, July, pp. 370–396. Quinn, R. E.(1998): Beyond Rational Management. San Francisco: Jossey-Bass, 193 p. Hivatkozza: Bakacsi Gyula (1998): Szervezeti magatartás és vezetés. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, pp. 241–242. Schmoller, G. (1894): Die Behörden organisation und die allgemeine Staatsverwaltung preuens im 18. Jahrhundert. 142 p. Simon, H. A. (1967): Administrative Behavior; a study of Decision Making Process in Administrative Organisation. London: Collier- Mcmillan Limited, Second Paperback Ed., 368 p. Taylor F. W. (1983): Üzemvezetés. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 277 p. Weber, M.(1947): The Theory of Social and Economic Organisation. Parsons, T. – Henderson, A. M. (trans.), New York: Oxford University Press Inc., 340 p. Weber, M. (1979): Economy and Society. Berkeley, CA: University of California Press, 1 712 p. Weber M. (1987): Gazdaság és társadalom. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 329 p.

sugo szemle

Absztrakt A cikk számos közismert példán keresztül a képi gondolkodás jelentőségére kívánja felhívni a figyelmet. Maga a fogalom nincs határozottan jelen a tudományos közgondolkodásban, de jelentősége az elmúlt ötven évben hangsúlyosan emelkedett. A cikk első része egy rövid történelmi vázlatot próbál bemutatni a képi gondolkodásnak, mint kutatási területnek a fejlődéséről. A második rész a képi gondolkodás és a problémamegoldás kapcsolatát boncolgatja annak elemzésével, hogy mennyire segítheti a képi gondolkodás által kínált probléma-transzformáció a probléma megoldását. A harmadik rész néhány egyszerű alkalmazást mutat be a valószínűség-számítás oktatásának területéről. Kulcsszavak: képi gondolkodás (visual thinking), információ-vizualizáció (information visualisation), problémamegoldás (problem solving), probléma-transzformáció (problem tarnsformation), valószínűség-számítás (probability theory)

1. A KÉPI GONDOLKODÁS TÖRTÉNETÉNEK RÖVID ÁTTEKINTÉSE Nehéz meghatározni a képi gondolkodás születését. Abban egyetérthetünk, hogy a barlangrajzok megjelenése kb. 30 ezer évvel ezelőtt már tartalmazták azokat az alapelemeket, amelyek a képi gondolkodás (visual thinking) XX. század végén robbanásszerűen fejlődő interdiszciplináris tudományterület számára kiemelten fontosak: nem csak egyetlen objektum kerül ábrázolásra, hanem több, és ezek viszonya és mérete meghatározó (állatok, vadászok, az állatba fúródó nyílvessző stb.). A barlangfestmények kb. 10 ezer évvel ezelőtt eltűnnek. Abban nincs egyetértés a kutatók között, hogy mikor és hol jelenik meg az írás, de azt biztosan kijelenthetjük, hogy kb. 6000 évvel ezelőtt Mezopotámiában égetett agyagtáblák készülnek ékírásos jegyekkel. Nyilvánvaló, hogy ennek voltak előzményei is, az azonban egyértelmű, hogy ezeket a táblákat az írás rögzítésére hozták létre, így a kormeghatározás pontosnak tekinthető.15 Mi történhetett a két időpont között? Várkonyi Nándor érdekes gondolatot fogalmaz meg könyvében (Várkonyi, 2001). Arra hivatkozva, hogy beszédünk ma is számtalan metaforikus, „képes” elemet tartalmaz, feltételezhető, hogy a beszéd ekkor teljesedett ki úgy, hogy nem volt szükség lerajzolni a vadászatot, hanem el lehetett mondani. Ez – természetesen – csak 15

Ellentétben a természetes alakzatokba vésett – állítólag 40 ezer éves – rovásírásos emlékekkel.

2014. január – június hipotézis, bizonyítani nem lehet. Bár antropológusok kimutatták fossziliák alapján, hogy a gégefő sokkal korábban megváltozott úgy, hogy az ember képes lehetett a beszédre, de ez nem jelenti azt, hogy tudott is. Izgalmas kérdés a tárgyírás megjelenése. Pontos időpontot nem tudunk, mert legtöbbször a rögzítésre használt médium (pl. fa, fonal) elenyészett az idők során, azonban ez a forma mind a mai napig fennmaradt: pl. billog (tulajdonjegy), cégér, turista-jelzés. Várkonyi Nándor megfogalmazása szerint „a tárgyírás jellegénél fogva gyakorlati eredetű szokás, a közlés kényszere vagy nyilvánvaló haszna váltotta ki, kb. úgy, mint az első szerszámok használatát. Az írás eredetéről ma már aligha tagadható, hogy képvarázs volt, azaz semmi köze az írótevékenységhez, s az elmélet szerint úgy lett belőle írás, hogy az ember végre is átlátta, hogy a tárgyíráshoz hasonlóan a képnek is van közlő képessége, s ettől fogva e tulajdonságát szükség szerint felhasználta »írásra«. Ennek a két gyökérszálnak: egy gyakorlati szokásnak és egy mágikus tevékenységnek összefonódásából nőtt ki aztán az írásművelés terebélyes fája.“ (Várkonyi, 2001, 43.) Míg a mezopotámiai ékírás szó- és szótagírás volt, teljesen egyértelmű, hogy az egyiptomi hieroglifák képírást jelentenek, azaz, vizuális szimbólumokkal „írják le” a mondanivalót. Azonban ezek a szimbólumok nem egyszer és mindenkorra rögzített jelentést hordoznak, kijelenthető, hogy határozottan megjelenik a képi gondolkodás. „Ennek egyik leglényegibb vonása a képi jelek különféle módon való használata, azok variálása, az ikonokkal való morfológiai-kombinatorikus játék. E játék a szemantikai térben is jelentős változásokat eredményezett, mivel a jelek átalakítása az esetek többségében metaforikus jelentéstartalmakat (is) hordozott. Bár e képi játék olykor kifejezetten egzakt tudást, objektív ismereteket (pl. nyelvészeti ismereteket: grammatikai és fonetikai szabályokat és változásokat) is leírt, magukból a képi szimbólumok – és velük azok tartalmainak – egymáshoz társításából, a különféle ikonváltoztatásokból, csonkításokból, kiegészítésekből, kombinációkból, csoportosításokból stb., mindenféle teológiai, kozmológiai stb. »fölismerések« is létrejöttek.” (Farkas, 2003, 2.) Azaz, a Farkas által említett manipuláció már nem csak a közlés rögzítésére szolgál, hanem a gondolkodás különböző aspektusait is érinti, arra felhasználható. Úgy tűnik, hogy ez a lehetőség a betűírás – föníciai írás, i.e. 1000 – megjelenésével elhalványul, sőt el is tűnik. Természetesen nem azonnal, de – főleg a könyvnyomtatás megjelenésével – a betű válik az ismeretek szinte kizárólagos hordozójává. Az ókori és középkori iskolákban már bevett szokás volt a „kántálás”, azaz nagyobb szövegrészek, teljes mondatok ismétlése a tanító után, illetve a felolvasás. A képi gondolkodással csak néhány filozófus foglalkozik, akikről Nyíri Kristóf ad több tanulmányában, előadásában remek összefoglalót. (Nyíri, 2000) A XX. század utolsó negyedében azonban történik valami, ami a képi gondolkodás fogalomkörét ismét előtérbe helyezi. Nem ennek a cikknek a feladata a kiváltó okok feltárása – ez izgalmas tudománytörténeti kérdés lehet –, de katalizátorként a számítógépek fejlődését nem hagyhatjuk figyelmen kívül, főleg akkor, amikor megjelennek a grafikus felhasználói

sugo szemle felületek. A számítógépek megjelenésével együtt felbukkan a mesterséges intelligencia témaköre, amely azt feszegeti, lehet-e automatizálni az emberi problémamegoldást, a gondolkodást. Ehhez szorosan kapcsolódik magának az emberi gondolkodásnak a vizsgálata, amely a pszichológia új ágát hozza létre kognitív pszichológia (vagy kognitív tudomány) néven, amely már konkrétan foglalkozik a mentális reprezentációk lehetőségeivel. Látszólag ettől függetlenül, teljesen más megközelítésben jelenik meg a kilencvenes években az információ-vizualizáció fogalma. Nem a mentális reprezentációkra helyezi a hangsúlyt, hanem (a számítógép által) előállított információk megjelenítésére azzal a feltétellel, hogy megértésük, befogadásuk, értelmezésük könnyebb, egyszerűbb legyen. Kutatási területként azonban ugyanazokra a fogalmakra hivatkozik, mint a képi gondolkodás, vagy a kognitív pszichológia – legtöbbször számítógépes eszközök használatával.16 Nehéz meghatározni, hogy a képi gondolkodás kutatása mennyire külön tudományterület, legszorosabban a kognitív pszichológiához lehet csatolni. Azonban azért nem tekinthető annak részeként, mert eredményeit azonnal hasznosítani akarta és akarja, legfőképpen az oktatásban, főleg olyan területeken, ahol a hagyományos oktatási módszerek nem vagy korlátozottan használhatók.17 A képi gondolkodásban kidolgozott eljárások – koncepció térkép, gondolattérkép – alkalmazására hamarosan szoftverek is készültek, amelyek például stratégia kidolgozásában, vagy általános problémamegoldásban jól hasznosíthatók.18 Legintenzívebben talán a matematika oktatásában alkalmazzák a képi gondolkodást támogató eszköztárat. Ki kell emelnünk, hogy nem egyszerűen szemléltetésről van szó – ezt a 3. részben példákkal igyekszünk bizonyítani –, hanem a felismerés, a gondolkodás elősegítéséről. Speciális tankönyvek, tananyagok íródtak, 2007-ben Giaquinto minden részletre kiterjedő összefoglaló művet készített a képi gondolkodás elemeinek matematikai alkalmazásáról. (Giaquinto, 2007)

2. A KÉPI GONDOLKODÁS JELENTŐSÉGE A PROBLÉMAMEGOLDÁSBAN „Minden gondolkodási munka problémának tekinthető.” – jelenti ki Baron könyve problémamegoldásról szóló fejezetének elején (Baron, 1988, 43.), így a képi gondolkodás fejlődéstörténetének rövid áttekintése után feltehetjük a kérdést: mit jelent (hozhat) a képi gondolkodás kutatása, fejlesztése a problémamegoldásban? A kérdés megválaszolásához először a problémamegoldás elvi megközelítésének néhány elemét kell felelevenítenünk. A mesterséges intelligencia először a munkateret, illetve probléma teret definiálta, amely állapotokat és átmeneteket tartalmaz. A kezdőállapot a probléma megfogalmazása, a végső állapot a megoldás, maga a folyamat pedig az, hogy a különböző átmeneteken keresztül eljussunk a problémától a megoldásig. (Baron, 1988) A

16

Egy mérnöki skicc, egy stratégia vizuális megjelenítése is ide tartozik. Pl. autisták vagy diszlexiások oktatása. 18 Egy bőséges felsorolás itt található ingyenes és fizetős szoftverekről: http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_concept-_and_mind-mapping_software 17

2014. január – június későbbiekben – főleg a kognitív pszichológia hatására – különbséget tettek konceptuális (elvi) és procedurális (algoritmikus) ismeretek között. (Ginsburg, 1983) Mindkét ismerettípus megkíván valamilyen kifejezési formát. A legegyszerűbb mód, ha elmondjuk az ismeretet, a másik, amikor szimbólumokkal helyettesítjük az ismeret objektumait és a közöttük lévő kapcsolatokat. Ennek megfelelően beszélhetünk diszkurzív és szemantikus leírásról, illetve, ha ezeket rögzíteni akarjuk, reprezentációról. A diszkurzív reprezentációról itt nincs sok mondanivalónk: szavakban, mondatokban írjuk le a problémát – ez a nyelvészet és a nyelvfilozófia területe. Témánk szempontjából azt viszont meg kell említenünk, hogy ez a leírás más ismeretekre, tapasztalatokra hivatkozhat anélkül, hogy implicit módon benne lennének a szövegben. Ezek az ismeretek az értelmező számára különbözőek vagy akár ismeretlenek is lehetnek.19 Mégis, alapvetően és elsődlegesen ezen a módon jelenítjük meg, közöljük a probléma-leírásokat. Híresek az ókori filozófusok párbeszédei, melyek sokáig csak szóban hagyományozódtak, de még Bolyai János 1831-ben született Appendixe is elbeszélő módban tartalmazza a tételeket és a bizonyításokat, a könyv összes ábrája egyetlen oldalon található. (Bolyai, 1973) Témánk szempontjából a szemantikus reprezentáció már izgalmasabb kérdéseket vet fel. A lehetőségek tipizálására itt nem vállalkozunk, mert képletek, grafikonok, skiccek, térképek, géprajzok stb. mind ebbe a kategóriába tartoznak. Közös jellemzőjük, hogy a valóságtól elvonatkoztatva, a probléma szempontjából legfontosabb elemeket szimbólumokkal vagy szimbolikus jelölésekkel helyettesítve vázolják fel a problémát és környezetét. Ha a matematikára gondolunk, mindenkinek a képlet jut eszébe. Mellőzve a képlet lexikai meghatározását, tudjuk, hogy egy képlettel mind ismeretek, mind problémák leírhatók. Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy példát, és elemezzük a képi gondolkodás szempontjai szerint: P( Ai | B) 

P( Ai ) P( B | Ai ) n

 P( A ) P( B | A ) i 1

i

i

Ez a Bayes-tétel általános formája, ahol az Ai-k teljes eseményrendszert alkotnak, B pedig tetszőleges esemény. Jelentőségét itt most nem fejtjük ki, inkább a témánk szerinti elemzésre helyezzük a hangsúlyt. 1. Minden képlet alapvetően vizuális reprezentáció, a kétdimenziós térben helyezi el objektumait.20

19

Ezt a következő nagyon egyszerű példapárral szemléltethetjük: „Egy kútba beleejtünk egy követ. Három másodperc múlva halljuk a csobbanást. Milyen mély a kút?” „Egy tetőfedő leesik a háztetőről. Három másodpercig halljuk az üvöltést. Milyen magas a ház?” A két szöveges reprezentáció szinte semmilyen közös elemet nem tartalmaz, mégis, mindkettő ugyanarra a fizikai törvényre utal, sőt, az eredmény is megegyezik. 20 Tessék megpróbálni diszkurzív módon felolvasni, illetve megkérni valakit, hogy a felolvasás alapján rekonstruálja.

sugo szemle 2. A képlet objektumai alapján pontosan kijelöli érvényességi körét: eseményekről, illetve események valószínűségeiről van szó. 3. Az objektumok kapcsolatát szimbólumok jelzik, még akkor is, ha ezek nem jelennek meg explicit módon. (Szorzás jelölése.) 4. A képlet értelmezésében megkerülhetetlen jelentősége van az irányoknak: mi van fent és lent, jobbra és balra. Az irányoknak jelentésük van. Ezeket a megállapításokat nem kell bizonyítani, mindannyian így tapasztaljuk. Ha azonban alaposan megvizsgáljuk a fenti négy pontot, rádöbbenhetünk, hogy az őskori barlangfestményekre is ugyanúgy érvényesek. (Vagy fordítva, és akkor nem számoltunk a méret jelentésével.) Nyilvánvaló, hogy képletünk egy bonyolult összefüggést tár fel nem független események valószínűségi kapcsolata között. Ez az összefüggés tesz lehetővé olyan konklúziókat, hogy egy esemény bekövetkezésekor következtetni tudjunk a valószínűsíthető kiváltó eseményre (vagy eseményekre). Azaz, egy képlethez – akár több – számítási eljárás (algoritmus) is tartozik. Ezek kibontása tapasztalataim szerint még nehezebb, mint a képlet lényegének megértése. Feltehető a kérdés, mi lehet egy algoritmus szemantikus reprezentációja? A programozási nyelvek számtalan megoldást kínálnak erre, de ezekre ma már csak nagyon kevés oktatási formában hivatkozhatunk.21 Mi marad? Mit tehetünk? Tapasztalataim szerint jó megoldásnak kínálkozik táblázatok használata. Indoklás helyett bemutatom a Bayes-tétel képletében elrejtett algoritmusokat feltáró táblázatot. (1. ábra) A táblázat alkalmazása rendkívül egyszerű: a második és harmadik oszlopába beírjuk az egyenlet jobb oldaláról ismert adatokat, majd az egy sorban lévő értékeket összeszorozva kapjuk a negyedik oszlopot. Az oszlop adatainak összegzésével már megkapjuk a B esemény valószínűségét. Ezzel a valószínűséggel osztva a felette álló elemeket és az eredményt az utolsó oszlopba írva megkapjuk a fordított feltételes valószínűségeket minden i-re. A módszert elemezve megállapíthatjuk, hogy a táblázat is egy kép, bár itt a szimbólumok rejtve maradnak.22 Sokkal fontosabb az irányoknak a szerepe, illetve a táblázat celláinak az irányok által meghatározott pozíciója: mi van mellette, alatta. Ráadásul az utolsó sornak kitüntetett szerepe van.

21

Amikor megtehettük, akkor sem volt könnyű, mert az algoritmikus gondolkodás elemeire a közoktatásban ritkán szoktak hivatkozni, maximum csak előre betanult tánclépések sorozataként. 22 Az első sor és oszlop tulajdonképpen felesleges, mert nem objektumokra hivatkozik, hanem a végrehajtás utasításaira. Ha valaki tudja, hogyan kell ezt a táblázatot használni, ugyanúgy ki tud számolni minden értéket.

2014. január – június i

P(Ai)

P(BAi)

P(Ai)*P(BAi)

P(AiB)

1

--

P(B)

1

1 2 … n 

1. ábra: Segédtáblázat a Bayes-tétel alkalmazásához Forrás: saját szerkesztés

A bemutatott képlet és táblázat két, egymástól teljesen eltérő reprezentációját jelenti a Bayestételnek. Mellőzzük a bizonyítást, de belátható, hogy minden képlet transzformálható táblázattá, és fordítva, azaz nem függetlenek egymástól. Azt is elfogadhatjuk, hogy a táblázat alkalmazásával könnyebb a Bayes-tételre hivatkozó feladatok numerikus megoldása.23 A kérdés általánosítása a következő: megfelelő reprezentáció választásával valóban csökkenthető-e a problémamegoldásra fordított erőfeszítés? Számos példa igazolja a matematika történetéből, hogy sok esetben igen. Általánosságban igaz, hogy a legtöbb lineáris programozási feladat transzformálható gráfelméleti feladattá, és fordítva. Az egyszerűsítés egyértelmű, mert legtöbbször hatalmas méretű ritka mátrixok fordíthatók le egy belátható méretre.24 A kérdéskör kutatásának számos magyar vonatkozású történése ismeretes. Henri Lebesgue (1875-1941) könyve végén, annak csattanójaként bizonyította be monoton függvények nullamértékű halmaz kivételével való differenciálhatóságát kimondó tételét 1903ban. Riesz Frigyes (1880-1956) néhány segédfogalom és lemma bevezetésével pár oldalra egyszerűsítette a bizonyítást. (Császár, 1998) Meddig egyszerűsíthető egy matematikai bizonyítás? Erdős Pál (1913-1996) széles körben hangoztatott véleménye volt, hogy Istennek van egy könyve, amelyben a világ tökéletes – értsd: legrövidebb – bizonyításai találhatóak.25 Olyannyira hitt ennek a műnek a létezésében, hogy két matematikus – Martin Aigner és Günter M. Ziegler – úgy gondolta, megpróbálja a kötetet „rekonstruálni”. A munkához Erdős Pál készített egy rövid vázlatot, de halála 23

Ez az egyszerűsítés érvényes mind számológéppel vagy Excellel történő számolás esetén is. Sajnos, ez az egyszerűsítés csak a kézi megoldást segíti, mert a gráfok számítógépben történő reprezentációjának vissza kell térnie a mátrixreprezentációhoz. Attól még messze vagyunk, hogy a számítógép „lássa” a gráfot úgy, hogy algoritmust tudjon rajta végrehajtani. 25 Ezt a kijelentést volt szerencsém élőben hallani 1977-ben egy szemináriumon, Budapesten, az ELTE-n. 24

sugo szemle megakadályozta, hogy végső kialakításában részt vegyen. A könyv azonban elkészült, 35 bizonyítással. (Aigner – Ziegler, 2004) Egy ideig úgy tűnt, hogy a probléma-transzformáció – egészen pontosan reprezentációtranszformáció – lehetőséget nyújt olyan problémák megoldására, amelyekre korábban nem volt általános algoritmikus lehetőség. 1971-ben Stephen Cook egy tanulmányában felvetette, hogy mintha lenne a problémáknak egy olyan osztálya, amelyek egy bizonyos határon túl nem egyszerűsíthetők. A kérdést ismét a számítógépek fejlődése tette aktuálissá, és hamarosan számos kutató kezdett el foglalkozni a témával. Így született meg a problémák két nagy osztálya, a P, azaz a polinomiális idő alatt megoldható problémák osztálya, és az NP, amelyek exponenciális (polinomiális feletti) idő alatt oldhatók meg. (Dasgupta et al., 2006) A kérdés az, hogy ez a két osztály hogyan viszonyul egymáshoz. Számtalan eredetileg NP-beli problémához sikerült polinomiális algoritmust találni. Elmondható az, hogy az osztályokon belül a problémák szabadon transzformálhatók, de az NP-ből a P-be nem nyilvánvaló az átjárás. Ezt úgy fejezhetjük ki, hogy P≠NP. (Lovász, 2014) A jelenleg NP\P-beli problémák közismert listája számos helyen olvasható. (Dasgupta et al., 2006; Demetrovics-Katona, 2000; Lovász, 2014) Mit jelent ez témánk szempontjából? Az algoritmusok bonyolultságának kutatása egyértelműen bizonyította a probléma-transzformáció jelentőségét, igazolta létjogosultságát, sőt, általános eljárásokat is meghatározott a transzformáció végrehajtására. A problémamegoldásban alkalmazott képi gondolkodás lényege a megfelelő reprezentáció választása. A gond az, hogy a megfelelőség egzakt bizonyítása időnként nehezen teljesíthető. Lehet rossz reprezentációt választani, miközben a jó reprezentációra ránézünk, és rögtön látjuk: valóban. Részünk zárásaként vegyük elő azt a sokak által idézett példát, amely pontosan rámutat a képi gondolkodás jelentőségére. „Egy reggel, pontosan napkeltekor egy buddhista szerzetes elindul, hogy megmásszon egy magas hegyet. Keskeny, egy-két lábnyi szélességű ösvény vezet csigavonalban a csúcson álló, tündöklő templom felé. – A szerzetes változó sebességgel baktat; gyakran megáll, hogy pihenjen vagy a magával hozott szárított gyümölcsökből falatozzon. Röviddel napnyugta előtt éri el a templomot. Néhány napos böjtölés után ismét útnak ered. Napkeltekor indul el, és ugyanazon az ösvényen bandukol lefelé, ismét változó sebességgel és többször megpihenve az út során. Átlagsebessége most természetesen nagyobb, mint amikor felfelé haladt. – Bizonyítsuk be, hogy van az úton egy olyan pont, amelyet a szerzetes felfelé és lefelé menet is a nap ugyanazon időpontjában érintett.” (Koestler, 1998, 232.) Azonnal megállapíthatjuk, hogy a bizonyításhoz semmiféle ismert képlet vagy algoritmus nem használható. Már az is feladat, hogyan reprezentáljuk szemantikus módon, és itt foghatunk gyanút, hogy kell-e egyáltalán? Ugyanis a megoldáshoz az vezet, ha megmaradunk az eredeti jelentésnél: elképzeljük, ahogy a szerzetes bandukol a hegyen felfelé (1. kép), majd néhány nap múlva ereszkedik lefelé (2. kép). Rakjuk egymásra ezt a két képet. A két – a mai és a múltkori –

2014. január – június szerzetes ugyanazon az úton halad ellenkező irányban, tehát garantáltan találkozniuk kell. Ahol találkoznak, az az a pont, ahol a két nap ugyanabban a pillanatban járt a szerzetes. Quod erat demonstrandum.

3. PÉLDÁK A VALÓSZÍNŰSÉGSZÁMÍTÁS TERÜLETÉRŐL Az előző részben láthattuk, hogy a képi gondolkodás explicit módon nem ad teljes körű eljárást a problémamegoldásra. Vannak azonban olyan területek, ahol kizárólagosságot élvez, szemantikus reprezentációra, illetve algoritmusra esélyünk sincs. Az egyik ilyen terület a valószínűség-számítás, ahol egy olyan fogalommal – a valószínűséggel – kell foglalkoznunk, amiről nincs közvetlen tapasztalatunk.26 Különösen igaz ez a geometriai valószínűségre. Elvileg van egy képlete – P(A)=m/M –, de a képletben szereplő változók megnevezése – teljes geometriai alakzat, illetve az A eseménynek megfelelő alakzat mértéke – semmilyen támpont nem ad a megoldáshoz. (Solt, 2010) Mint látni fogjuk, a feladatok megfejtése szinte csak a megfelelő képi (geometriai) reprezentáció megtalálására koncentrálódik. Ha ez megvan, az eredmény akár közvetlenül leolvasható. Nézzük a következő példát! „András és Betti munkaideje egymástól függetlenül egy-egy du. 4 és 6 közötti egyenletes eloszlású időpontban ér véget. Munkaidejük végeztével mindketten elmennek egy, a munkahelyüktől azonos távolságra levő kávézóba, ahol elfogyasztanak egy csésze kávét. András esetében ez 10 perc, Betti esetében 20. Mi a valószínűsége, hogy találkoznak?”27 El kell ismernünk, hogy egy ilyen feladat megoldása nagymérvű kreativitást igényel, és a feladat megoldásához szükséges reprezentáció megtalálása nem szisztematikus eljárás alapján áll elő. Azaz, meglátjuk, valahogy úgy, ahogy a 2. ábrán szerepel. Egyértelmű, hogy a választott reprezentáció András és Betti összes lehetséges indulását tartalmazza. A modell lehetőségeit kihasználva, pontosan be tudjuk jelölni, hogy – a másikhoz viszonyítva – melyek azok az idősávok, amelyben elindulva nem találkoznak a másikkal. (Ezek a „tiltott” háromszögek.) Innentől a feladat a „zöld” terület arányának meghatározása a teljes négyzethez képest. Az adatokat percre átszámolva a következőt kapjuk:     

26

a teljes négyzet területe: 120*120=14400; Betti „tiltott” háromszöge: 110*110/2= 6050; András „tiltott” háromszöge: 100*100/2= 5000; a szabadon maradt terület: 14400-6050-5000=3350; a keresett valószínűség: 3350/14400=0,233.

Ebből számtalan téves észlelés és döntés származik, amelyeket Kahneman és Tversky igyekezett behatárolni. (Kahneman, 2013) 27 http://www.math.u-szeged.hu/~kevei/tanitas/1314elemei/2f.pdf 2. 2014.07.16.

sugo szemle 6

Betti indulása

Betti „tiltott” háromszöge

András „tiltott” háromszöge

4

4

András indulása

6

2. ábra: A feladat reprezentációja Forrás: saját szerkesztés

Tudjuk, hogy a valószínűség megtapasztalása nehéz. Különösen igaz ez akkor, amikor olyan valószínűség-számítási tételek kerülnek elő, amelyek a valószínűség lényegére hivatkoznak, konkrét számolási feladat nélkül. Legjobb példát adnak erre a nagy számok különböző törvényei. Nézzük például a nagy számok erős törvényének egyik megfogalmazását: ha {n} pozitív számok nullához konvergáló sorozata, akkor 

k

 P n  p   i 1



n

   . 

Nem csekély erőfeszítés szükséges ennek a szemantikus reprezentációnak megértéséhez, és komoly oktatói feladat, ha ezt közvetíteni akarjuk a hallgatók felé. Mondanivalónk kettős:  egyrészt meg akarjuk mutatni, hogy a tapasztalati gyakoriság az elméleti valószínűséghez közeledik;  másrészt az elméleti valószínűségtől való eltérés bár sztochasztikusan konvertál a nullához, de az eltérések bármekkorák lehetnek. Az első kitétel bizonyítása nem nehéz, elegendő egy megfelelő hosszúságú kísérletsorozat, és a gyakoriságok ábrázolásával azonnal látható az eredmény. Előadásomon ezt a következőképpen valósítottam meg: Excellel generáltam egy kétszázas sorozatot pénzfeldobásokkal, a tanítványok az eredményeket egy táblázatban kapták meg. A feladat az volt, hogy 20 dobásonként számolják ki a relatív gyakoriság addigi aktuális értékét, és ábrázolják az eredményt. A 3. ábrán egy hallgató munkája látható.

2014. január – június

3. ábra: A relatív gyakoriság konvergálása az elméleti valószínűséghez Forrás: hallgató munkája

Az ábráról megfigyelhető az első megállapítás. Ez így nem több mint szemléltetés. A második kitétel már izgalmasabb, mert éppenséggel a feltételezett tapasztalattal megy szembe. Szerencsejátékosok gyakran előforduló tévhite, hogy a valószínűség korrigál, hogy a most bemutatott konvergenciát megvalósítsa. („Már húsz éve lottózom, most biztosan nyernem kell.”) A helyzet azonban az, hogy ez nem igaz. Bármekkora eltérés előfordulhat az elméleti valószínűségtől, de egyre kisebb valószínűséggel. A nagy számok idézett erős törvénye pontosan erről szól. Hogyan lehet ezt megmutatni? Ehhez a következő feladatot választottam. Szabályos, számozott tetraédert dobunk fel négyszázszor. (A kísérlet adatai szintén Excelből származnak.) Elvileg minden oldalnak 25%-os arányban kell előfordulnia. A feladat az volt, hogy az egyes oldalak gyakoriságának különbségét kellett ábrázolni. Az eredmény a 4. ábrán látható. Nagyon jól megfigyelhető, hogy bár egyes oldalak között előfordulhat a feltételezett korrekció, de ugyanakkor jelentős eltérések is lehetnek. Kérdés az, hogy a 4. ábra egyszerű szemléltetés, vagy valami más. A különbség az utolsó két ábra között, hogy míg a 3. egy tapasztalatot erősít meg, a 4. egy olyan jelenségre utal, amire közvetlenül nem gondolunk, azaz, az ábra lesz a tapasztalás. További szempont, hogy ezt a hallgató maga dolgozta ki, nem kész tényként kerül vele szembe. Esetünkben az észlelés (percepció) folyamata hosszabbodik meg, a hallgató részese a kép kialakulásának, jelentősen lerövidítve az értelmezés feladatait.28

28

Általános oktatási alapelvként ez a „learning by doing”.

sugo szemle

4. ábra: Eltérés a gyakoriságok között. Forrás: hallgató munkája

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a képi gondolkodás elemeire, eszközeire és eljárásaira való hivatkozás segítheti az oktatás folyamatát. Fontos a diszkurzív és szemantikus reprezentáció, amit most a vizuális reprezentációval egészítettünk ki, de kiemelt jelentőséggel bír a közöttük megvalósítható transzformációk sorozata, amely megerősíti az ismeretek elmélyülését és rögzítését.

IRODALOMJEGYZÉK Aigner, M. – Ziegler, G. M. (2004): Bizonyítások a könyvből. Budapest: TYPOTeX Kiadó, 264 p. Baron, J. (1988): Thinking and deciding. Cambridge: Cambridge University Press, 516 p. Bolyai J. (1973): Appendix: a tér tudománya. Az eredeti mű hasonmás kiadásával. Budapest: Akadémiai Kiadó, 210 p. Császár Á. (1998): Magyar származású matematikusok hozzájárulása a matematika fejlődéséhez. Természet Világa, Matematika különszám, pp. 3–10. Dasgupta, S. – Papadimitriou, C. H. –Vazirani, U. V. (2006): Algorithms. New York: McGraw-Hill, 318 p. Demetrovics J. – Katona Gy. (2000): Az algoritmusok bonyolultsága. Természet Világa, Matematika különszám, pp. 9–13. Farkas A. M. (2003): Játék a szimbólumokkal: A fölismerő gondolkodás archaikus gyökerei. 59 p. Forrás: http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/FAM.pdf 2014. 07. 09. Giaquinto, M. (2007): Visual Thinking in Mathematics. An Epistemological Study. Oxford: Oxford University Press, 287 p.

2014. január – június Ginsburg, J. P. (ed.) (1983): The Development of Mathemathical Thinking. New York: Academic Press, 388 p. Kahneman D. (2013): Gyors és lassú gondolkodás. Budapest: HVG könyvek, 603 p. Koestler A. (1998): A teremtés. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1 018 p. Lovász L. (2014): Algoritmusok bonyolultsága. 211 p. Forrás: http://www.cs.elte.hu/~kiraly/alg.pdf 2014. 07. 14. Nyíri K. (2000): A gondolkodás képelmélete. AZ ELTE BTK Filozófiai Intézete és Nyelvfilozófiai kutatócsoportja által 2000. október 5-én és 6-án rendezett „Nyelv, megértés, interpretáció – A nyelv mint a kortárs filozófiai áramlatok közös problémája” c. konferencián tartott előadás. Forrás: http://mek.niif.hu/00500/00587/html/ 2014. 07. 09. Pukánszky B. – Németh A. (1996): Neveléstörténet. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, 584 p. Solt Gy. (2010): Valószínűség-számítás. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 265 p. Várkonyi N. (2001): Az írás és a könyv története. Budapest: Széphalom Könyvműhely, 447 p.

A jelen kiadvány tartalmának részbeni, nem kereskedelmi célú sokszorosítása engedélyezett, feltéve, ha az idézett szövegeket teljes körűen hivatkozzák. A dokumentum egészének sokszorosítása iránti kérelmeket az Eötvös József Főiskola Rektori Hivatalához kell eljuttatni. ISSN 2064-9185