1. Születés. Gyermekkor. Visszaemlékezések. Első örömök Igen természetesen mindenek előtt azt kell elmondanom, akár érdekli az olvasót, akár nem, hogy én Veszprém megye Ácsteszér nevű helységében, a Bakony szélén, 1799. évi április hónap 21-én születtem. Ácsteszér helységet kis határával, minden oldalról erdők veszik körül; délről a súri, nyugatról a csatkai és rédei; északról a szombathelyi és hántai; keletről a nagybéri és akai. Már ebből is világos, hogy én nem valami fényes városi műveltségű úrfi, hanem erdők közt nevelkedett vad fiú valék. Apám, szintén Mihály, a helységben telkes gazda volt, hová Győr megyének Horvát-Szent-Iván nevű helységéből szakadt; s mivel Horvát-Szent-Iván lakosai valóban horvátok voltak, mert oda Horvátországból költöztek, s telepedtek és onnét nyerte a helység horvát melléknevét, tehát apám horvát eredetű volt, s e nyelvet kis gyermekkoromban kevéssé még beszélte is; anyám pedig tót származású vala, mint nemzetiségi neve Nebehaj mutatja, s a tót nyelvet még nem egészen felejtette volt el. Ilyen ős szittya magyar vérből eredtem én. Szüleimnek 13 gyermeke közöl heten maradtunk életben, négy fiú, három leány, ez élők közt én a közepet foglaltam el, lévén három idősebb, és három kisebb korú testvérem. Eleinte mindannyian földműveléssel foglalkoztunk, ki-ki kora és tehetségéhez képest; én, mint a kisebb korúak legidősbike, mikor még mindnyájan együtt valánk, libapásztor voltam, majd meg ökröket s lovakat őriztem, stb., mint a szükség magával hozta. Télen iskolába küldöttek. A helységben Márton napján, november 11-én esvén a búcsú, vagyis egyház felszentelésének ünnepe, ez volt a határozott nap, melyen az iskolába járás kezdődött; ekkorra édesapám mindig megszerezte a csizmát, s új ábécés-könyvet, hogy örömestebb
5
menjek iskolába. Április elején, vagy március végén, mikor a zsibák (libák) kikeltek, az iskolába járás rendszerint megszűnt; próbatét? Nem volt nálunk szokásban. Mert hiszen a mester és pap úgy is tudták mit tanultunk, a szülők pedig nem sokat törődtek velünk, tehát mire való volt volna a próbatét? Mikor mestramnak, mint egyszersmind jegyzőnek a helységházán (vagyis a bíró házánál, mert nem volt külön helységház) dolga volt: akkor mindig csak magunktól, vagy néha a mesterné asszonyom betekintése mellett katekizmust tanultunk, mi ekképpen ment végbe: egy nagyobb fiú a kérdéseket könyvből elolvasta, mi többiek szintén könyvből a feleleteket ráolvastuk oly hangosan, amint csak bírtuk, úgy, hogy csöndes időben kiabálásunk a falu végére is elhallatszott, pedig az iskolaház a helység közepén van. A plébános úr, ha csak valami nem gátolta, minden szerdán és szombaton délelőtt tartotta a keresztény oktatást, mi leginkább csak abból állott, hogy a katekizmusban foglalt kérdéseket a nagyobb gyermekektől kikérdezte, kik a könyvben levő feleleteket szépen elmondták; e fölött aztán a tisztelendő úr a maga módja és tudása szerint magyarázgatott; ily napokon délután mindig szünidőnk volt. Minden gyermeknek reggel darab fát kellett az iskolába vinnie, hogy azt fűthessék; néha a mesterné asszony biztatott, hogy délutánra is vigyünk, ámbár ezzel nem tartoztunk, de azért ki szerét tehette, lopva is kapott egy-egy darabot hóna vagy inkább szűre alá, s avval elosont, hogy mesterné asszonyomnak kedvében járjon. Egyébiránt fának nem voltunk szűkében, habár más szomszéd faluk erdejéből kellett is beszerezni. Azonban fával az iskolát egy hétben csak kétszer szokták fűteni; tudniillik szerdán és szombaton, mikor a tisztelendő úr megjelent, egyébkor a túltömött kis iskolát kipárolgásukkal maguk a gyermekek fűtötték, s néha annyira, hogy csak úgy csurgott rólunk az izzadság. Más elosztás a gyermekek közt nem volt, csak az, hogy a leányok az első padokon, a fiúk a hátulsókon ültek. A legkisebbek
6
pedig a padokon nem férvén el, a földre kuporodtak le vegyesen fiúk a leányokkal. Néha oly zsúfolva volt az iskola, hogy a tanító alig bírt megfordulni. A szobapallózatot nem ismertük, az egész faluban csak a tisztelendő szobái voltak kipallózva, s kint a majorban az uradalmi gazdatiszt lakása. Ez iskolába jártam én nem tudom hány télen, de csakugyan addig, míg meglehetősen olvasni, kissé írni és valamit számolni megtanultam, s már annyira nevekedtem, hogy szülőim tehetségemhez mért munkára foghattak. Most, mikor e sorokat írom, pár hónap múlva 70 éves leszek, tehát gyermekkorom régecskén volt, és mégis némely dologra oly elevenen emlékezem, mintha csak a minap történt volna velem. Ácsteszér helység két egymást közepén keresztülvágó szabályos hosszú utcából áll; közepén van a szentegyház; egyik utcasarkon korcsma, másikon paplak, harmadikon pálinkafőzőház, negyediken a kis iskola; e középről tekintve a két hosszú utcát, négy utcára oszlik. Minden házhoz széles udvar járul, melynek egy része gyümölcsös kertté van alakítva. E szabályosság és az, hogy a házak közt kivétel nélkül minden udvaron gyümölcsösök vannak, azt mutatja, hogy a helység nem régi, új telepítvény. Amennyire e célszerűség és szabályosság magát a falut rendessé, a tűz ellen biztosítottabbá teszi (mert a széles udvarok, s közbeeső gyümölcsösök a támadható tűzveszély tovább terjedhetését gátolják, s nem emlékszem, hogy a faluban valaha két ház elégett volna), más részről annyival szűkebben mérve jutott ki a telepedőknek szántóföld-, rét- és legelőilletményük. Az újabb időbeli telepítéseknél a földes uraságok igen takarékosak szoktak lenni a jobbágytelkek kiméretésében. De erről alább szólok. E négy utcának egyikén, mely keresztutca nevet visel, a legszélső ház volt apámé. Nem tudom megunta-e legszélről lakni, vagy mi más okból, e házát elcserélte másik utcába, s pedig annak közepe tája felé költözött.
7
Nem tartom ugyan azon elvet, hogy az ember helyéből, hol már jól megszokott, soha semmi esetre ki ne mozduljon, de apámról azt mondhatom, hogy e cserével kezdett gazdálkodásában lefelé hanyatlani. Mikor a házból kiköltözött, oly kicsiny voltam, hogy nénémnek pendelyébe fogódzkodtam, ki fején sajtárban tányérokat, korsókat s más törékeny edényeket vitt; az idő esős lévén, mikor a kert alatti árkot átlépte, a síkos út is, meg az én fogódzkodásom is okul szolgálván, megcsúszott, fejéről a sajtár leesett, s a benne volt korsóféle edény majd mind összetört, erre mostanig emlékezem. Egyszer apám télkezdetén gyalog, atyafiakat látogatni ment. Azt nem tudom mi bírta rá, de jól emlékezem, hogy két szép lovat és szánt vett, azon jött haza. Én az új lovaknak nagyon örültem és szinte dicsekedtem a többi gyermekek előtt, hogy nekünk négy lovunk van, nekik pedig nincs. Örült-e apám is, hogy neki négy lova volt, mint senki másnak, nem tudom. De ha eleinte örült is, később valószínűleg megbánta a szükségtelenül tett vásárlást, mert a négy ló (két ökrön és egy tehenén kívül) sok takarmányt emésztett meg, kereset pedig a faluban, főképp téli időben éppen semmi sem volt. Miután tehát hihetőleg kölcsönvett pénzen kell-e takarmányt szereznie (s talán a lovakat is hitelben vette), gondolatom szerint a házcsere mellett ez is egyik fő okul szolgált arra, hogy ettől fogva ahelyett, hogy gazdaságában előre ment volna, mindig hátrafelé ment. Érintem, hogy főképp téli időben éppen semmi kereset sem volt a helységben, de hát volt-e nyáron? Előbb azt említem meg, miből kapott apám (s az ottani gazdák akármelyike) néhány forintot; ezekből: ha eladott két három kocsi burgonyát, egy kocsira 8 zsákkal számítván; legföljebb 6 zsák, vagyis 9 pozsonyi mérő gabonát; ha ennyit eladott, azt tavaszkor s nyáron többnyire meg kellett sínylenünk; ha a rédei erdőn télen ölfát vághatott ágáért, s az ág közt egy vastagabb darabot is haza csempészhetett, mit aztán vagy egészen vitt valamely kerékgyártó
8
számára Komáromba, vagy ha erre nem levén alkalmas, összevágta ölfának, s ha egy ölet fel bírt állítani, ebből került négy csille, vagy kocsifa; ennek piaca Győr város levén, hol egy csille fáért akkor időben kapott 4-5 váltóforintot; oda bevinni és hazajönni két napi igás munkába került, nem is számítva a takarmányt és költséget; továbbá még abból kapott néhány forintot, ha az ölfavágásnál egy kocsira való bókonyt (kis hajók, csónakok oldalbordájául szolgáló fa) a komáromi hajósok számára vihetett; végre mikor már semmiképpen nem tudott pár forintot előteremteni, valamelyik szomszéd helység erdejébe ment éjjel, s lopott valami fiatal fát a komáromi vagy győri mesteremberek által felhasználandót. Ezek voltak a jövedelemforrások, de ezek is gyakran teljesen ki voltak száradva, úgy, hogy belőlük menteni mit sem lehetett. Ami már magát a keresetet, vagyis tulajdonképpeni kereskedést illeti, tudniillik azt, hogy kezében levő néhány forintot nyerhetett, csupán s egyedül ebből állott: elment a borzavári erdőre, s vett egy kocsitalpat (keréktalpat), mit vagy Komáromba, vagy Győrbe vitt eladni, s nyert rajta, ha jól ment, 4-5 váltóforintot. Azt nem tudom, hogy éppen a szükségtelenül vett új, vagy a megvolt régibb lovak egyike megcsikózott. Elég az ahhoz, a csikó nevekedett, s én, mint afféle pajkos gyerek, ostorommal gyakran csapkodtam, aminek utóbb ugyancsak megadtam az árát: a csikó kirúgott, s éppen számat találta, felső ajkamat kettéhasította, s kihullott öt fogam. A kettéhasított ajak összenőtt ugyan, de azért hogyan feledhettem volna azt el, midőn bélyegét mostanig hordozom, de mit a bajusz eltakar. Valamint más vidékein a hazának, úgy születésem helyén is megvoltak a különféle mesék, mondák; a többek közöl nevezetesen a hétfejű sárkányról. Faluhelyen szokásban van, hogy mikor az apák valamit városba eladni visznek, egyik-másik fiút is kocsira ültetik, hogy ott addig, míg dolgukat végzik, a kocsira s holmira vigyázzanak;
9
így engem is apám néha magával vitt Győrbe, vagy Komáromba, mert e két városnak egyike majd másika volt helységünknek rendes piaca. Nem bírom elfeledni, mily különös kellemetlen benyomást tett rám az, mikor először Győrött levén, ott a nagy házak kapui fölött sárkányfejet láttam: féltem tőlük. Másik, mi Győrben csodálkozásra bírt, s mit el nem feledhetek, az volt, hogy nagy, s szép cifra szerszámos lovakon ganéjt vinni láttam, nem képzelhettem, hogy a cifra szép lovak másra használtathassanak, mint hintóban urakat vinni. Azt hittem, hogy trágyát csak oly apró gebéken hordhatni, milyenek a mi falusi lovaink voltak. Harmadik, mi Győrbe emlékezetembe tapadt, a következő eset: az ácsteszériek a külvárosnak mindig ugyanazon egy bizonyos vendégfogadójába szoktak volt szállni; s e fogadónak udvarán mintegy középen volt a ganéjnak helye, hová a víz az egész udvarról összefolyt vagy szivárgott; de a ganéj-halomnak ágya igen mélyre volt ásva; ezt nem tudván egyik vásáros ember, keresztül akarván rajta hajtani kocsistól lovastól annyira belesüllyedt, hogy csak a kocsinak oldalai látszottak ki, és szörnyű bajjal lehetett belőle kiszabadítani; én attól fogva a kocsiról le sem mertem szállni, hogy bele ne süllyedjek. Mikor apám először Komáromba vitt magával, s hallván ott, hogy a Dunán repülőhíd visz át, szörnyen töprengtem, hogy ugyan miként fog az megtörténni? Éppen akkor a Duna nagyon megapadva levén, a magas partról mélyen alá kellett a kocsival ereszkedni, és én azt gondolván, hogy meg nem lehet futtában a kocsit állítani, a Dunába szalad; úgy féltem, hogy lélegzetem elállt és aztán hangos sírásra fakadtam. Oly élénken emlékszem erre, mintha csak tegnap történt volna. Az erdő éppen a falu alatt végződik, s becserélt házunk az erdő felé nyúló utcában állván, ily közelről gyakran mentem oda majd gombát keresni, majd eprészni, vagy száraz fát szedni. Egyszer egy alvó nagy nyúlra bukkantam: anyám konyhaköténye levén elém kötve, ezt ráterítve fogtam el a nyulat s ugyan meg kellett vele birkóznom, hogy hazacipelhettem. Anyám nem tudott vele bánni, mert nyúlhússal nem szoktunk élni; külön-
10
ben pedig tudtuk, hogy a lelkész, Elszaszer Ferdinánd, most ha még él városlődi plébános esperes (vagy talán már veszprémi kanonok) félnapokat szokott vadászatban tölteni, miből azt következtettük, hogy neki a nyúlpecsenye igen kedves és drága étele, tehát anyám azt mondta, hogy vigyem el neki. Én előre örültem a szép ajándéknak, mit azért nekem a pap adni fog; és adott – két garast. Még ma is sajnálom, hogy hozzávittem; ha előre azt tudtam volna, hogy csak annyit ad, nem vásott volna benne foga. A helység első telepedői legnagyobb részint – magyarok voltak – németek kevesen, más fajbeli csak néhány volt, de azok is jól tudtak magyarul. Utóbb a magyarok mind inkább megfogyatkoztak, a németek száma pedig lassanként nevekedett, legalább a telkes német gazdák száma a magyar gazdákét már felülmúlta; azonban nem azért, mintha ezek valami különös szapora faj lettek volna, hanem mert takarékosabbak, iparkodóbbak valának; egész télen burgonyával éltek; mikor a magyarok közöl némelyeknek nyár kezdetén már alig volt kenyerük, a németek akkor adták el búzájukat jó pénzen. Így minden német gazdának mintegy elve volt, hogy fia vagy leánya számára, mikor maga szárnyára ereszti, legalább félteleknyi gazdaságot szerezzen. Ennélfogva leányát nem igen adta szegényhez feleségül – s fiát is nem könnyen engedte vagyontalan leánnyal összeházasodni, hanem csak olyat vétetett el vele, kinek vagy pénze, vagy telke volt, akár szerette, akár nem: a magyar gazda nem gondolt vele, akár béres, akár csősz vagy napszámos, kanász stb. kérte meg leányát, neki adta, ha a leány szerette. Az én testvérnénéimnek is egyikét seprőkötő zsellér, másikát béres vette feleségül. Egész Bakony-szerte újabb időbeli igen sok német telepítvény van, onnét szállongtak hozzánk a németek, s részint vettek, részint házasodás útján szereztek jobbágytelkeket: a magyarok egy része onnét elszakadt, mások zsöllérekké nyomorodtak; így – mint följebb mondtam, a német gazdák száma végre sok-
11
kal fölülhaladta a magyarokét, de az általános lélekszám igen egyenlő vala annyival inkább, mert az uradalmi majorság lakosai mind magyarok voltak. De a plébános úr ezt számba sem vette, hanem csak a német gazdák többségét tekintette; eszerint tartotta az iskolában a keresztény oktatást, azaz: majdnem csak németül, legföljebb egy-egy félórát szentelt a magyar gyermekeknek is – ha eszébe jutott. Ezért én egyenesen, hímezés nélkül kimondva, a papra mindig nehezteltem, sőt haragudtam; ezt sohasem feledem el. Azt nem mondhatnám, hogy a magyar érzelem véremben volt már akkor, mivel följebb említem, mily vérbül származtam, hanem csak azt mondom, hogy ez engem nagyon bántott. Nem tudom, mi okozta ezt bennem, gondolom az, mert éreztem, hogy ez Magyarországban nem igazság, hol a papnak törekedni lett volna inkább kötelessége, hogy a német gyermekeket magyarosítani igyekezzék, mint a szomszéd Sur helység plébánosa, Kacskovics úr eléggé nem dicsérhető buzgólkodása által, a tót községet magyarrá varázsolta át. De ha nem kívánhattam volna is, hogy a magyar haza iránti kötelességét teljesítse, hanem csupán azt, hogy a szoros igazságot tartsa szeme előtt: csak az igazság szempontjából is tanítási idejét feleznie kellett volna, nem tekintve a német gazdák többségét, mert a magyar zsöllér vagy házaspár csak annyi párbért adott a papnak, mint a telkes német gazda. Nekem, magamnak csupán, használt ugyan a papnak e részrehajlósága, de az egésznek ártott; hogyan s miben használt nekem? Alább mondom el. Határunkban patak nem lévén, a lakosok a Gaja nevű patakra, jelesen Gyónra, vagy Mecsérre szoktak őröltetni járni. Történik egyszer, hogy testvérbátyám a mecséri malomba ment őrölni, s engem magával vitt, hogy a lovakat őrizzem, míg ő az őrlést végzi. Mikor készen valánk, s hajnalban indulni kelle, a molnárnak háza ablaka előtti kis kertben levő gyönyörű virágát, nevezetesen a legszebb, legpompásabb s mindenféle színű teljes violáit letéptem, s bátyám elől is elrejteni akarván, a kiürült tarisznyába tettem; haza akartam vinni az oly szép virá-
12
