1. szám

P o L í S z Online 2014 december

155 / 1. szám PoLíSz irodalmi és művészeti online folyóirat Politika, Líra Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány lapja A Kráter Műhely egyesület irodalmi és kulturális lapja

Novembertől újra PoLíSz! Kedves PoLíSz Írók és Polgártársak! A PoLíSz folyóirat vezetősége 2014 október 2-án Szerkesztőségi Megújuló Gyűlést tartott abból a célból, hogy eddigi 154 lapszámunk elektronikus folyóiratként való folytatását tervezzük. Turcsány Péter főszerkesztő javaslatára Dr. Pál Ferenc egyetemi tanár, műfordító és ELTE dékánhelyettessel bővült a főmunkatársak sora, illetve Szász László irodalomtörténésszel és Vajda Kornél könyvtáros-filozófussal a szerkesztőség. Köszönjük, hogy felkérésünket elfogadták. Folyóiratunk elektronikus úton való megjelentetését novemberre tervezzük. Szerzőinktől, munkatársainktól már várjuk beérkező írásaikat: [email protected] e-mail címünkre!

Szerzőinknek honoráriumot sajnos a Kiadónk nem tud fizetni, de a szerkesztőség egy-egy szám esetében szavazásra bocsátja egy-egy kiemelkedő írás különdíjazását. Pomáz, 2014. október 3.

Szerkesztőség: Turcsány Péter Alapító főszerkesztő dr. Soltész Márton Társfőszerkesztő, Tájoló rovatvezető Barcsa Dániel Főszerkesztő-helyettes, Történelem faggatása rovatvezető Lukáts János – Merített szavak rovat szerkesztője Szappanos Gábor – Világbeszéd rovat szerkesztője Konrad Sutarski – Együtt jobb! interetnikus alrovat szerkesztője Bágyoni Szabó István – versek szerkesztése Vajda Kornél – esszék szerkesztése dr. Szász László – irodalomtörténi írások szerkesztése Főmunkatársak: Tóth Éva, Ferenczi László, dr. Adamik Tamás, Madarász Imre dr. Pál Ferenc, dr. Zsávolya Zoltán Rendszertervező: Turcsány Tormás

KERESŐ: A történelem faggatása Balogh Gyula: Évek óta (vers) Bíró József: Akkor is ha nem … (vers) Lisztóczky László: „Az örömünket osszuk széjjel nyomban” (A Felvidék hazatérésének visszhangja a magyar irodalomban) (tanulmány) Adamik Tamás versei: Apám fényképe; Szapphóhoz; Filologus – Urologus; A szabadság Dosztojevszkij szerint; Wass Albert az elmúlásról Gyüre Lajos versei: Árbocfa-cédrusok; Dávid parittyaköveit Kiss Székely Zoltán versei: Völgyednek vándora (Áprily Lajosnak); Oroszlán-idő (Öcséimnek); Sohsemvolt hétszilvafás nemességem (63. évemre) Pálóczi Antal versei: Nyugalom; Anyasötét; Bakony Deák Mór versei: Törpenóták Gáspár György: „Egy gondolat vonul át az életen, mindig más köntösben, mindig más formába öltöztetve” (Részlet az Antal Barnabással a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangstúdiójában készült beszélgetésből) Antal Barnabás versei: Ecce 1956; Sziszinek; Ab ovo; Misztikus rózsa; Az idő metaforája; Lauda; Bárkadal Bene Zoltán: Mise a költőkért (I. Viágháborúra emlékező novella) Botár Attila versei: Körvonal; Fiad nevével; Két amarcord (Fellininek); Hegeken hegedültél Ónodi-Papp Tamás versei: Hétköznapi ebéd; Balatoni ebéd; Nagyapa ebéd utáni álma; Nagyanyám; Sirató Marton Réka Zsófia esszéje és versei: November, Remember; Sziréna; Őszről 2 percben; Kronológia Csemeczki Zita: (novella) Bozók Ferenc versei: Félmúlt; Borulás; Panasz; Talán szeptember végén Czipott György versei: Kitelt pakulár; Doktoros; Megvagyunk; Kitérő Áron Attila novellája és versei: Abortusz; Ki vagy?; Evilág közepe Turcsány Péter: Mi életedre és műveidre emlékezünk (Tormay Cècile születésének 139. évfordulóján) Jobbágy Éva: Ünnepi beszéd Tormay Cècile emlékére Világbeszéd S. Király Béla: A Girondas-ügy, avagy a diáklázadások súlya az elnöki mérlegen (esszé) Georges Pompidou: A Girondas-ügy (a 68-as diáklázadásokra emlékező novella) KNUT ØDEGÅRD norvég költő versei: A lelkész, Missa (részletek) (Szppanos Gábor fordítása)

Oliver Friggieri máltai író novellája: Anna (Boda Magdolna fordítása) Merített szavak Huszthy Bálint versei: Falusi idill; Álomföldön; Emberi; Régi új gondolatok Reményi Tibor versei: November; Mennyi van még… Petz György versei: tradução (avagy amikor Fernando Pessoát fordít József Attila); igen; változatok Pessoának; Közben; sötét-világos Lukáts János: A fenevad (novella) László Kovács Gyula versei: Adj nekem bármit; Égre lobbannak a hegedűk Bak Rita verse: Anya Cs. Sándor Richárd versei: Úton; Láttam... Novák Imre: Rigolettó-szelet (novella) Lövei Sándor versei: Zöld vér; Egy másik város; Meztelen pipacs; Rövid nyár; Téli vers Asztalos Morell Ildikó versei: Hárfák; Lábnyomok; Zuhanás; Fény csillagai Ferenczi László versei: (Az öregember utókorával beszélget…), (Felkapaszkodom a villamosra…) Turcsány Péter verse: Végpont az Óceán! Bágyoni Szabó István verse: Kik nem születnek újra Tájoló Gyüre Lajos: Erdélyi János születésének 200. évfordulójára (tanulmány) Tusnády László recenziója Madarász Imre – Romantikus Risorgimento című könyvéről Zsirai László: Két könyvismertetés / Kendőzetlenül őszinte látószögből (Wessely Gábor: Pilisi napló), Büki Attila: versmozaik Boros Erika A Mindenség Pillanata (Egy Makovecz-kiállítás kapcsán) CsZ baráti jegyzete: Számunkra Ferenc pápa az iránytű Szántó Sándor: Mezőzáhtól Tahitótfaluig (Képzőművészeti válogatás)

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA

Balogh Gyula Évek óta Évek óta fáradt olaj itatja kezük, Tüdejük üszkös, a füst marja szét. Az idő, mint az ingaóra ónja Lóbál fejük fölött – Napra nap, az alkony estbe, Az éj hajnalba lendül tovább. De ez a reggel más, az ünnepé. Ma csak a gépek gyűrik Formába az anyagot, A munkásderék megpihen. A satupad és kemény vasak helyett Ma a családdal diskurál, A bütykös kéz kölni- ! Kalács- ! Fenyőillatú! S keresztet vet Az asztal felett.

Bíró József

Akkor is ha nem … ( –

rövid jegyzet Szentmihályi Szabó Péter emlékére

– )

Péterrel az 1970es évek elején – közepén ismerkedtem meg / igencsak összecimboráltunk családilag is / ha jól emlékszem / akkoriban éppenséggel válófélben volt / hosszú esztendőkön át sokat csavarogtunk – kocsmáztunk – beszélgettünk / néhanap adódtak közös fellépéseink / – (televíziós műsorok / irodalmi estek / satöbbi) – s Ő írta 1979-ben az első valamirevaló – verseimet bemutató sorokat egy hetilapba / összejártunk a lakásán költőkkel / zenészbarátaival / színészbarátaival / bármi elviselhetetlennek mutatkozó vacakság történt a hazában / mégis / állhatatosan egészséges – humoránál / kritikus – vitriolos – iróniájánál maradt / tanított / számtalan könyvet szerkesztett / utazott / rengeteget írt / fáradhatatlanul / a rendszerváltást követően erősen megritkultak / egyhamar elenyésztek találkozásaink / mellesleg említem / ekkoriban olyasmikbe kezdett / amely dolgokkal amúgy sem tudtam volna mit kezdeni / pontosabban szólván / jó – szívvel / barátságunk ellenére – mellett sem azonosul(hat)tam volna némely alapvetéseivel / azonban / kényes problémámat megoldotta maga az élet / így tehát / barátok maradtunk / csak hát hosszú esztendőkig / majd két évtizedig nemigen találkoztunk / 2012ben pedig utoljára / a Vörösmarty téren / az Ünnepi Könyvhéten / két új kiskötete látott napvilágot ekkor / dedikálásainkat követően összeültünk traccsolni / rövid idő után / számomra – váratlanul rákérdezett –,hogy hogy van a feleségem / természetesen diszkréten / de elmeséltem az aktuális szörnyűséget könny szökött a szemébe / mélyről / alig észrevehetően rázkódva / percekig fájdalmasan sírt / majd hatalmas sóhajok közepette / kissé megnyugodván / átnyúlt a kerek asztal felett / nem mondott semmit / csak erősen megszorította a kezemet /

ma már pontosan tudom / miért nem szóltál árva szót sem /

ISTEN NYUGOSZTALJON BÉKÉBEN PÉTEREM ! (

2014 . november 4 .

)

Lisztóczky László „Az örömünket osszuk széjjel nyomban” A Felvidék hazatérésének visszhangja a magyar irodalomban Amikor 1920. június 4-én aláírták a trianoni békediktátumot, a maradék hazában megkondultak a harangok. Szavára megdermedt az élet, az emberek lehajtott fejjel, szomorú szívvel búcsúztak a régi hazától, siratták meg a történelmi Magyarország földarabolását, területe kétharmadának elszakítását, magyar lakossága egyharmadának idegen uralom alá kényszerítését. A kollektív zokogás percei voltak ezek, a magyar nép talán akkor ejtette a legtöbb könnyet története során. Költőink, íróink osztatlan egységben álltak porig alázott népük mellé, azonosultak gyászával és fájdalmával. Világnézetre, pártállásra, esztétikai-poétikai felfogásra és stílusirányzatra való tekintet nélkül, szinte egy emberként kiáltották világgá az igazságtalan, megalázó döntés elleni tiltakozásukat. Sokatmondóan szemlélteti ezt például a Vérző Magyarország című, Kosztolányi Dezső által szerkesztett, reprezentatív antológia, mely az 1920-as években több kiadásban is napvilágot látott, és fölvonultatta a korabeli magyar irodalom színe-javát. Két évtized múlva, az 1930-as és az 1940-es évek fordulóján úgy látszott, hogy népünk ismét visszanyeri igazságát és méltóságát. Sorra tértek vissza az anyaországhoz az elszakított területek: 1938-ban a Felvidék déli sávja, 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben Észak-Erdély, 1941ben a Vajdaság. A kollektív sírás időszaka volt ez is, de nem a fájdalom, hanem az öröm könnyei hullottak ezrek és ezrek szeméből. A magyar irodalom ebben az örömben is éppúgy osztozott, mint egykor a gyászban és a fájdalomban. Az országgyarapítás eseménysorozata a Felvidék – Bornemisza Péter szóhasználatával: a Felföld – egy részének hazatérésével vette kezdetét 1938 novemberében. Szabó Lőrinc így fejezte ki az országrész visszacsatolásának mámoros, fölemelő élményét Az Ipoly ünnepén indító strófáiban: Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz szíved átdobog a fiadéba. Sírj és ne szégyelld, hogy itt talállak térdre borulva a rádiónál: én még nem tudtam sírni, de könnyeid látva elöntött a zokogó öröm: te voltál az igazi költő abban a nagyszerű pillanatban. A felszabadulás természetesen a Felvidéken élő vagy onnan származó írókat és költőket érintette a legmélyebben. Közülük itt három nevet emelünk ki: Márai Sándorét, aki Kassán, Győry Dezsőét, aki Rimaszombatban és Mécs Lászlóét, aki Hernádszentistvánon született. Győry Dezső mindvégig kisebbségi sorban, részben Prágában és a Felföldön, részben Kárpátalján élt. Pályájának közel egy évtizede Beregszászhoz köti: 1940 őszén költözött a városba, onnan 1949-ben települt át Budapestre. Márai Sándor és Mécs László szülőföldjén kezdte alkotói pályáját, később mindketten az anyaországban telepedtek le. A XX. századi magyar sorsot is híven illusztrálja, hogy a második világháborút követően Márai Sándor útja a külső, Mécs Lászlóé pedig a belső emigrációba vezetett.

Az országgyarapítás eseményeit, eufóriáját és tanulságait Márai Sándor örökítette meg a legteljesebben és a legérvényesebben. Hírlapíróként a szemtanú hitelességével, megragadottságával, az egykori kassai polgár érintettségével, felelősségével és bölcsességével számolt be élményeiről, többek között a Felvidék és Erdély visszacsatolásáról. A korabeli magyar újságokban közzétett cikkei és telefonjelentései Ajándék a végzettől címen jelentek meg 2004-ben Budapesten a Helikon Kiadó gondozásában. Bevezetésként és a korhangulat szemléltetéseként ebből a kötetből idézünk két részletet. Az egyik Benes jellemzése közben így taglalja, milyen veszteség érte őt és nemzetét szülővárosa elcsatolásával: „Ez az ember okozta, hogy Kassán, ahol gyermekkoromban egyetlenegy cseh volt csak, egy Novák nevű szabó, ma tízezer vagy még több cseh él, odatelepített hivatalnokok, akik barátaimat, rokonaimat, családtagjaimat válogatott hivatalos és félhivatalos zaklatásokkal gyötrik, elviszik adóba minden maradék vagyonukat, idegen hadseregbe kényszerítik fiaikat, nem adnak nekik helyet az államélet semmilyen posztján, a gyermekektől elveszik a magyar nyelvet, a felnőttektől elveszik a magyar könyvet, börtönbe visznek embereket, akik a rádiónál a magyar Himnuszt hallgatják. Ez az ember okozta, hogy nyolc éve nem mehetek haza a városba, ahol születtem, ahol egy csodás és színes gyermekkor minden élményét megéltem… Ez az ember az oka…, hogy mindenütt a világban hontalannak érzem magam, hogy utazom Európa városaiban, s olyan honvágy kínoz, melyet szégyellek, melyről nem beszélek senkivel, de ezt a honvágyat nem tudom feloldani semmiféle látnivalóval vagy élménnyel.” A másik szemelvény egy telefonjelentés, melyet l938. november 10-én, Kassa felszabadulásának napján továbbított a Pesti Hírlap szerkesztőségének. Az előbbi idézet az otthonvesztés, a hontalanság gyötrelmét, fájdalmát szólaltatta meg. Ebből az újbóli otthonra találás lírai pátosza, parttalan öröme árad: „E sorokat szülővárosomban írom, amelynek visszatérését legjobb akaratommal és hitemmel szolgáltam, s olyan erősen akartam, mint talán semmit az életben: s most, mikor a valóság bekövetkezett, mikor néhány órája megint annak a városnak kövezetét taposom, ahol gyermekkorom és ifjúkorom töltöttem, ahol szüleim, nagyszüleim, száz éve minden ősöm született, ahol minden ház telítve van számomra a legszemélyesebb emlékekkel, ahol az emberek arca az ablakokban úgy dereng felém, mintha testvéreim látnám, ahol a Rozália és a Kálvária sírdombjai alatt őseim nyugosznak, ahol még áll a ház, s a ház kapuja felett ott domborul családom elfakult címere, s ahol minden húsz éven át volt is és nem is volt: most, mikor mindez hirtelen valóság lett, csodálattal észlelem, mennyire fedi ez a valóság az elképzelést! Kassa nem csalt meg: egészen olyan, mint ahogy emlékeimben és álmaimban láttam, olyan, ahogy elképzeltem. S ez a kassai hazaérkezés is olyan volt, olyan természetes és minden rendezést, elképzelést megcsúfolóan családias, mint ahogy mind vártuk és tervezgettük… Két évtized minden elfojtott vágyakozása és reménykedése, két évtized minden boldogtalansága és reménytelensége oszlott el e pillanatokban, s e régi büszke, nemes és nagy város őslakosai, ötvenezer ember, künn áll az utcákon, a szemekből ömlik a könny, s egy pillanatra sem hallgat el ez a boldog, üdvözlő kiáltás!” Márai Sándor az idézett cikksorozaton kívül két jelentős művével is fejet hajtott hazatért szülővárosa előtt. 1941-ben jelent meg a Kassai őrjárat című személyes hangú, önéletrajzi elemekkel átszőtt városszociográfiája. 1942-ben látott napvilágot A kassai polgárok című, a XIV. században játszódó drámája, mely a kassai dóm kőfaragójának, János mesternek – és magának a városnak – hősies helytállását állítja középpontba: fegyverrel védi meg igazát a rátörő erőszakkal szemben. Megemlítjük még, hogy a magyar lírában Márai Halotti beszéd című, emigrációban írt verse fejezi ki a legdrámaibb erővel a hontalanság fájdalmát. Megszületését nemcsak a száműzetés, hanem a kisebbségi sors élményei is ösztönözték. Győry Dezső elsősorban Kisebbségi géniusz című prózaversével keltett visszhangot a két

világháború közötti csehszlovákiai magyar szellemi életben. 1926-ban látott napvilágot A Mi Lapunk című, Losoncon szerkesztett cserkészújság hasábjain. A reveláció erejével hatott elsősorban a fiatal nemzedékre, az „újarcú magyarokra”, értelem- és otthonkereső törekvéseik egyik legfőbb ihletőjévé és formálójává vált. Soraiban egy új, sajátosan magyar, minden korábbinál teljesebb és egyetemesebb humanizmus körvonalait rajzolja meg, melyhez a kisebbségi sors teremt mintát és mércét, annak a nevében fordul szembe minden testi és szellemi elnyomással, kiszolgáltatottsággal. Szerinte a kisebbségi sors eleve toleranciára, demokratikus gondolkodásra nevel. A többség súlyánál és hatalmánál fogva mindig hajlamos a hegemonizmusra, a kisebbség számára viszont létkérdés, a megmaradás egyetlen garanciája a demokratizmus és a humanizmus. Evidens módon kapcsolódik ehhez a felismeréshez a népek egymásrautaltságának és testvériségének a gondolata. Ez az eszmerendszer a korabeli erdélyi magyar irodalomban is fölbukkant: Kacsó Sándor, az impériumváltozás után föllépő fiatal székely írónemzedék tagja a „kisebbségi humánum” nevében hirdetett hasonló elveket. A Kisebbségi géniusz ad kulcsot annak a magatartásnak a megértéséhez is, ahogyan Győry Dezső az első bécsi döntést és annak végrehajtását fogadta. Az ő esetében a hazatérést köszöntő verseknek nem a megléte, hanem a hiánya sokatmondó. Hűséges magyar maradt továbbra is, népe iránt táplált szeretete mit sem veszített korábbi intenzitásából, de mélységes aggodalommal töltötte el az országgyarapítás ellentmondásos, felemás külpolitikai háttere: Csehország megalázása és eltiprása, a hitleri Németországot vak engedelmességgel kiszolgáló fasiszta szlovák állam létrehozása. Mindez szerinte új ellentétek magvait hinti el KözépEurópa kis népei között. Az anyaországban Sinka István Kicsi nép nagy bánattal című, a szlovák testvérnépnek ajánlott versében szólaltatta meg ezt az ambivalens érzést: Jól van: a szabadságért ám küzdjetek. De úgy legyen, ahogy mondom: más népekért egymás baját ne kacagjuk ki bolondon. Mert ha nekünk kacagni jobb, két táj bánata lesz nagyobb. Győry Dezső akkor írt verseiben egyre szenvedélyesebb formát öltött a hitleri Németország keleti terjeszkedése, a magyarságra váró, újabb tragédiákat sejtető jövő miatt érzett aggodalom, a közép-európai népek békés egymás mellett élésének, barátságának a féltése. A visszacsatolás előtt és utána is történelmi felelősségére, a humanizmus, a demokratizmus soha el nem évülő értékeire figyelmeztette nemzetét. Az aggodalom és féltés szólalt meg például A történelem sodrában című, Prágában 1938 szeptemberében, alig egy hónappal a bécsi döntés előtt keletkezett költeményében. A három részből álló ciklus második, Lármafa című, Szabó Dezsőnek ajánlott versében ezt olvashatjuk: A nemzethalál árnya őszi reggel bizonytalan köd, terjeng a Duna didergő partján. Fölszáll-e? Ki tudja? Nem szabad többé kialudnia a nemzetrázó jajveszékelésnek: A köd nem égbolt! – S minden lármafa e kérdést verje: Hol van, nem az ország, de a magyar Lét új határa ma?

Holdfogyatkozás a prágai Szőlőhegyen (A müncheni döntés után) című versét így kezdi: Egy ország elfogyott, így ősszel, ártatlan, hiába… Egy ország elfogyott, mint égen a holdnak világa. A hangulat oly ismerős: „nem számít már az egy”. Zord példa zúg, az ősz csikar, és deres lett a hegy. A népeket mindég bal önvétkük törte le; kinek köszönne mást ez, a véletlennek-e? Rovásfáján Isten rója már rovását s öreg számadóként számba veszi nyáját. […] S a magyar sors jajdul belém cseh királyok Szőlőhegyén. Mennyi átok, mennyi jaj, mennyi haj és mennyi baj! Győry Dezső verseinek drámai hangvételét, szorongó nemzetféltését mindenekelőtt szenvedélyes és következetes antifasizmusa motiválta. Releváns módon szemlélteti ezt a Találkozásom a nácihaddal (A prágai Vencel-téren) című, 1939 márciusában írt verse, mely a cseh nép iránti megnyilatkozó szolidaritásnak is szívmelengető dokumentuma: Európa belereszket és hányja a keresztet: meglódult az új tatárjárás gépnyíllal s benzinabrakon. […] S a póráz, mit Prágára vetnek, kötele lesz tán nemzetemnek s az emberiességnek is. S míg földrészünk sunyít, lapít: a hűdött béke kórágyánál örök éhséggel, mint a bálvány, áll, áll, szótlan, motorlovával a barna Dzsingisz-kán fia. Idézett eszméit összegezte Magyar hegyibeszéd 1939 karácsonyán (később: Emberi hang) című, csaknem négyszáz soros poémájában, a magyar antifasiszta és háborúellenes irodalom egyik jelentős dokumentumában, mely voltaképpen kollektív igényű és érvényű önéletrajz, átfogja a kisebbségi sors két évtizedét. 1941-ben Teleki koporsója alatt című versében minden leplezés nélkül emel szót a „Nagy Barát”, a fasiszta Németország ordas eszméi, a délre irányuló „nyers erőszak”, a középeurópai kis népeket eltipró és egymás ellen kijátszó „barbár horda” ellen. Győry Dezsőt a kortársak részéről bántások érték itt ismertetett nézetei miatt. Nem mindennapi józanságról tett tanúságot, amikor nem lépett be abba a kórusba, melynek a tagjai himnikus, ujjongó hangon ünnepelték az országgyarapítást, a történelem menete azonban az ő

próféciáját igazolta. A pályakezdő Mécs László is Győry Dezsőéhez hasonló nézeteket vallott, ő is az „újarcú magyarok”, a „kisebbségi humánum” költője volt, amelyet színezett és gazdagított a kétezer éves keresztény örökség, mely teljes pompájában ragyogott föl költészetében. Szemlélteti ezt első kötete, az 1923-ban Ungváron megjelent Hajnali harangszó, mindenekelőtt annak címadó verse. Kisebbségi költőként és premontrei szerzetesként, a vesztes világháború és Trianon romjain, a megmaradás módozatain töprengve így kongatta meg piros harangját, ifjú szívét, szólaltatta meg a népek egyenjogúságának és testvériségének magasztos eszméjét: Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca, mely magyar lányt, tót fiúcskát testvér-táncra pöndörít, gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba! Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig! Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba! Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton. Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. Párját ritkítóan látványos ez a költő indulás. Mécs László csak öregkori, létösszegző, minden sallangtól megtisztult költészetében közelítette meg újra ezt a magasságot. Maradéktalanul átélve az egyetemes szeretet keresztényi eszméjét, tiszteletben tartotta más népek identitását. Ugyanakkor tudta és hirdette azt is, hogy ragaszkodnunk kell a saját udvarunk tisztaságához és oltalmához, őriznünk, védelmeznünk és gyarapítanunk kell azokat az értékeket, amelyekkel csak mi gazdagíthatjuk az emberiséget. Szembe kell szállnunk a modern civilizációnak azokkal az eszméivel és törekvéseivel, amelyek megfosztják az embert a „sajátosság méltóságá”-tól, a világban való otthonosságától. Ezért üdvözölte olyan lelkesen a Felvidék felszabadulását, melyben az isteni igazságszolgáltatás munkáját érte tetten. Forgószínpad című, 1940-ben megjelent kötetében Boldog a nép, amely örülni tud címen külön ciklust szentelt az önkényesen elszakított országrész hazatérésének. A keresztény ember – írja Szent Pál A szeretet himnuszában – „örömét az igazság győzelmében leli”. Ez az öröm fejeződik ki az idézett cikluscímben, ez szólal meg például Két férfikönnycsepp című versében is. Szemtanúja volt Ungvár felszabadulásának, és a magyar honvédsereg köszöntésére egybegyűlt tömegben találkozott börtönviselt írótársával, Rácz Pállal: Sohase mondtunk forradalmat, sohase mondtunk irredentát! Krisztust mondtunk s a nagyhatalmak hátán mindig borzongás ment át. Krisztust mondtunk s e nagy Igazság nyomában jött a nagy Vigasság! Fölszabadultunk! Ungvár késett pár nappal s én is nézni mentem a diadalt. Az éljenzések zengtek, a honvéd regimenten fellángolt szívek csókja égett. Jártam az ember-sűrűséget. Ekkor megláttam sápadt arcod, Rácz Pál. Rád néztem, te meg énrám, kezet fogtunk, börtön-megsarcolt

vékony vállad öleltem némán. Két könnyünk buggyant. Így örültünk, míg mámor tobzódott körültünk. Mécs Lászlónak a Felvidék hazatérését köszöntő versei közül A bányafüttyös válasza váltotta ki a legélénkebb visszhangot, különlenyomatban, röplapként is terjesztették. Megírására egy, a magyar parlamentben elhangzott felszólalás ösztönözte. Sztranyavszky Sándor képviselő többek között ezekkel a szavakkal leckéztette meg az anyaországhoz visszatért felvidéki magyarságot: „Nem Csonka-Magyarországot csatolták a visszakerült Felvidékhez, hanem a Felvidéket csatolták vissza a csonka hazához. Ebből nem az következik, hogy ott a Benes által inaugurált szellemet és rendet kell irányadónak tekintenünk a magyar élet jövendője számára.” Mécs László a „kisebbségi humánum” szellemében felelt erre az értelmetlen, méltatlan, tapintatlan szemrehányásra, és megfricskázta a Horthy-rendszer Szekfű Gyula által „neobarokk”-nak nevezett társadalmi hierarchiáját is: Kegyelmes úr, az ön magyar mivolta kétségtelen, de nem tudjuk lemérni! Míg magyarságát tósztokká dalolta, barokkos cím- és ranguszály kísérte, és bársonyszék is csurrant-csöppent érte. Mi magyarságunk, melyet úgy leintett, mint a feltámadt Krisztus igazsága, mezítelen világít: sebeinket tapogathatja halk, kegyelmes ujja. Rajtunk a Benes-szenny is allelujja! Magyarságunkat csak kálváriával, könnyektől áradt folyók zsoltárával, cseh börtönökkel, júdások hadával, anyák huszévnyi jajjával lehet csak megmérni, aki mást mond, az fecseg csak. Kegyelmes úr, pohárköszöntők hőse, ezt üzeni a Felvidék regőse: mint frontharcost harctéri fecsegések, az ön magyarkodása minket untat és felidézi golgotás utunkat. Végül az említett ciklus címadó versét idézzük, mely a krisztusi tanítások és a „kisebbségi humánum” legszebb, legtisztább szavait tolmácsolja: Jogunk van hozzá, megfizettünk érte. Sok kínunk kincsét Isten kölcsön kérte, most ömlik érte a piros kamat, piros ujjongás, mennyei zamat, Felvidék, Erdély zengi mámoruk. Boldog a nép, amely örülni tud! Magyar szokás, hogy a lakodalomban

mindenkinek jut a nagy vigalomban meleg tekintet, meleg parola, foszló kalács, bor, mézes mazsola, feledje el a szomszéd is a bút. Boldog a nép, amely örülni tud! Az örömünket osszuk széjjel nyomban, szlávnak, románnak kenyér jár e honban s ha hazájának nézi: szeretet. Isten rendelte ezt a keretet, testvér-ölelő Kárpát-koszorút: boldog a nép, amely örülni tud! A második világháború után ismét nagyot fordult a történelem kereke, a derűt ború, az örömöt üröm követte. Az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződés nemcsak megismételte a trianoni békediktátum igazságtalanságait, hanem Pozsony déli biztosítása, védelme ürügyén további három falut csatolt el az anyaországtól. A kisebbségi jogokat sem garantálta. A kommunista diktatúra éveiben még szomorúbb sors várt a magyar nemzetiségekre, mint a két világháború között. Mindez természetesen nem semmisíti meg a tényt, hogy a kisebbségi sorba taszított magyarság idősebb nemzedéke a visszacsatolások révén élhette át az anyaországgal való újbóli egyesülés mámorát, a Trianon után felnövekvő fiatal nemzedék pedig így részesülhetett a magyar államiság felejthetetlen, hitet és erőt adó, megmaradásra, minden korábbit felülmúló felelősségre és józanságra ösztönző élményében. Az új nemzedéknek szinte mindent elölről kellett kezdenie. A békés úton, diplomáciai eszközökkel megvalósítható területi revízió útját immár eltorlaszolta a történelem, és egyedül a határokon átívelő „nemzetegyesítés” maradt elérhető cél a számunkra. Egyre időszerűbbé vált Babits Mihály Áldás a magyarra című versének az egy és oszthatatlan szellemi hazáról szőtt álma, melyet a felszabadult Felvidék köszöntésére írt 1938. november másodika és hatodika között: Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik. A haza, a haza egyenlő volt mindig ezer év óta már, és mindig az marad, mert nem darabokból összetákolt darab: egy test a mi hazánk, eleven valami! Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani! Szabadon idézve Győry Dezső Lármafa című versét, a mai és az eljövendő magyaroknak nem az ország, hanem a nemzeti lét határainak védelmére, a magyar szellem tágítására kell törekedniük. A szívünkben élő, a testvérnépekkel együtt az egész Kárpát-medencét magához ölelő szellemi haza ma is egy és oszthatatlan. (Elhangzott Beregszászon, 2013. november 9-én, a város alapításának 950. és visszacsatolásának 75. évfordulója alkalmából megrendezett emlékkonferencián. Az összejövetelen Somogyváry Gyula: A hágón és A munkácsi bástyán, Szabó Lőrinc: Az első döntés című versének elszavalása illusztrálta és egészítette ki az előadásban mondottakat.)

Adamik Tamás Apám fényképe Apám, te kép voltál nekem itt csupán. Lógtál kevélyen tisztaszobánk falán. Bámultalak kíváncsi szemmel. Szép katonás fejed egyre vonzott. Tetszett nekem tornyos hadisapka, mely vad büszke fődet megkoszorúzta fent. Két barna nagy szemed felém szállt. S nagy bajuszod provokálta szívem. Zubbony feszült melled közepén simán. Baloldalon függtek becses érmeid. Harcban szerezted őket, égve lázban, a küzdelem elvakított. Így láttalak mindig, katonás alak. Sok évtized múltán, minap Irma szólt: „Apánknak egy hibája volt ám! Szoknyabolond esze elragadta. Két sebbel, így túlélte a háborút. Nem gyógyuló két seb süti vállait. Ő mégis élni és szeretni vágyik erős akarattal és küzd.” Jó Irma hét évvel korosabb, de bölcs. Most, hogy e nagy titkot kifecsegte már, Nemcsak csodálom ám apámat! Mert szeretett, szeretem csodálva. Fényképe, mit néztem tele kéjjel én, eltűnt: veszélyes bombatalálat a szobánkat elsodorta durván. Így apa képe csak éber emlék. (2013. július 5.)

Szapphóhoz Lágy vagy és vágy jár a nyomodban folyton, szép szemed barnás, üde fénye táncol, szád, a mézes szád, melegével ápol, isteni asszony. Melledet múzsák kara fűti dalra, Friss tavasz hint rá kegyesen szerelmet, ihletett szobrász alakítja újjá, s tölti be vággyal. Telt, sudár csípőd fölemelve ringat, büszke járásod nemesíti bájjal, férfiak sóvár szeme rád tapadva, bámul örömmel. Én, ha meglátlak, s közelebbről édes hangodat hallom s nevetésed, égő szikra lobban föl kebelemben. Érzem: lángolok érted. 2013. április 11-én, a költészet napján

Filologus – Urologus Én gondolkodom és olvasok, alkotok. Felvázoltam egész római korszakok prózáját, sorait, hírneves emberek életrajzait és eszmei kincseit. Föltártam magyarul még soha nem regélt, elrejtett apokrif műveket: ékesen fordítván a nehéz ógörög és latin obskúrus szöveget, krisztusi mondakört. Megszólalt nekem Arisztotelész, a bölcs, Cornificius és Quintilianus is, hirdetvén a helyes szónoki érvelést, szóképet, figurát, eszmei szókötést. Kovács Andreas, ő ám a sebész! Csodás intézetvezető: termei csillogók, kandidátus is, és Hippokratész-hívő. Mit belföld s a világ fölfedez, érti ő. Húgyhólyag, vesekő és here bánata, rákos prosztata és lép, epe nagy baja:

meggyógyítja e rossz szerveket üdvösen. Izmos két keze szúr, vág, kötöz, óva int. Megmentette az én életem egykor is: gyógyította vesém és tumorom soká. Később prosztata gondját veszi el lazán. Ápol most, kegyesen tartva szemét felém. Sok könyvem, ha netán fölveszi egyszer is egy kíváncsi legény, mondd, lesz-e haszna is? Kovács Andreas! Ő életet ad, sokat, minden nap: keze megszünteti kínjaid. 2014. április 16.

A szabadság Dosztojevszkij szerint „A szabadság édesebb, mint a kenyér és szebb, mint a nap.” Mert a kenyér pótolható, a szabadság, mint az árnyék követ téged télen-nyáron, soha tőled el nem válik, hiszen akarod szüntelen, és ő ugyanúgy akar téged. Ezért nem tudtad soha megzabolázni halandó tested. Ezért nem tudtad soha megfékezni halhatatlan lelked. Arra ment mindkettő, amerre szíve vágya röpítette. S te csak csodálkoztál, hogy sohasem azt teszik, amit szeretnél. Szerzetesként akartam élni, s most tizenegy unokám csitítgatja szívemet. 2014. március 14.

Wass Albert az elmúlásról „Sokáig állt ott, s a rohanó vizet nézte. Mintha magát az életet szemlélné, ami egyre csak halad, soha nem áll meg egy pillanatra sem, hanem elvisz mindent, ami belé hullik, elviszi valahová, amit az ember jobb híján csak ‘örökkévalóságnak’ hív: a perceket, órákat, napokat meg az éveket, az álmokat és az emlékeket … mindent, amiből egy ember élete, szíve és lelke áll … csak elviszi, és sohasem hoz vissza semmit.” Igaz minden szavad, hazát vesztett Mester. Tőlem is elvitte két kezem erejét.

Kézen járva egykor megkerültem házunk. Ma már az is öröm, ha lábon megtehetem. Ezen öröm mellett még egy örömem van: hogy gondolkodom holtomiglan. Budapest, 2014. július 23.

Gyüre Lajos Árbocfa-cédrusok Árbocfa-cédrus oszlopok tartják az ég kupoláját, lábukat vizek paskolják az éj közepén egyre fényesebbre. Tavi rózsává nemesült lányom magaslik föléjük, míg holt tengerek tükrében tündérekkel múlat teret, időt. Szép ívű homlokát sirató asszonyok emelik föl-föl, bánatom márvány falán egyre magasabbra, miközben visszajáró halottaim bazalt-párnát raknak fejem alá, takaróm az idő végtelen boltozata. Apám, anyám, testvérem, lányom párkák marta, porló teste szikár-gót oszlopkötő mészlerakódás. Roskatag lábam botladozik sarok-köveikben, míg elhullajtott hajléktalan gondjaimat keresem kapualj-erődök huzatos sikátoraiban, sátoros ünnepek tisztára mosott szavaiban, fenyőerdők sóhajaiban, zuhogó források aláhulló kristályaiban, míg szememben sűrűsödik a szarkaláb-bozót, tüskéi vérvörös virágok, belakják tenger-világát. Selyemhernyó-gubó életem vékonyodó fonalát szálanként szövöm magam köré, bújócska napjaim takarom hulló őszi falevéllel. Lánctalpas ekék körkörös barázdát húznak, felszántják arcom csont-ugarát, förtelmes férgek rágják álmaimba menekülő éjszakáim falát a fogyó, s mindig megújuló hold hideg fénynyalábjában, míg átgördül rajtam százszor is véres kerekével a szárszói tehervonat. Egekig felmagasodó magányom mentsvár ölelése: Zsuzsám holtomig szerelme, pihe könnyű takaró-melege álmokba ringató hajó, csermelyen palló, összetartó mágnespatkó-zár, széltörő palánk, szarvascsapás-menedék falkába verődő kutyacsaholásban, vágott sebre

cicfarok, harangzúgás nyugalma. Örvények szédülete kavarog bennem, gótikus templomkupolákban fészkelő zsoltáros ima, tornyosuló teremtésvágy, s benne a halotti tor marasztaló öle, az időtlen idő, a véges végtelen, a leporolt múlt, a semmibe mutató jövő délibáb hét színe, vázon aluli kerékpár-hajtás gyermeki öröme, a képtelenség képessége, halandók halhatatlansága, a lyukas- zászló-lobogtatás vihara, a bátorság hűbelebalázsa, örvénylő időben rúgkapáló szalmaszál-kapaszkodás ronggyá mosott csipke terítő- szakadás foltja, kiáltozó versem visszhangtalan hiábavalósága. Kassa, 2013 karácsonya.

Dávid parittyaköveit „Te karddal, dárdával és paizszsal jösz ellenem”.. Sámuel I.17. rész, 45. vers.

…szerszámként hordta magával, ott lapult a kecskebőr iszákja mélyén a keletlen pászka-kenyérhez odanőve (simulva, akár a száraz, tűhegyesre perzselődött fűcsomók a hőségtől fulladozó, kopár hegyek lábát ölelő, sovány csipkebokornak ága, vérszegény gyökere), nap mint nap, miközben nyáját óvta, terelte tova. És vajh hányszor próbálgatta, illesztgette kövét a parittya szattyánbőr fészkébe röpítő körsuhogásra, és ezerszer el-, tovadobva, megkeresve, messziről elütve ölyüt, s egerésző rókafiat, villogó fogukat vicsorító éh’ sakál sereget, hogy ha a frissen ellett kis gödölyék körül ólálkodtak, csorgó nyállal járva-kerülve a nyájat, vagy csak úgy, gondűző játékként múlatva időt, és sarujának az orrával perdítve szépívű köveket napszálltával a lába elé a kiszáradt vízmosásból, s vette a kézbe illőt, azt a csillogón simára csiszoltat, százszor is parittyaszíjra téve, ráigazítva hogy messze repítve úgy találja a vadmadarat, nyulat, hogy sebet nem ejtve, de zsákmányául essen, és a felvonító, kószáló, terelő ebeket, hogy fordítnának barmot, elbitangolt jószágot, soha nem gondolva

arra: dölyfös emberi főre fogjon körbe keringő, felsuhogó parittyaágat. Góliát, Dávidot gyalázva-szidva lépdel a dombnak fel bősz seregének élén, talpig pikkely-vasban, káromolva az égieket, hogy szembetalálta a csűnött1 semmi suhancot, és a kezében a nyűtt parittyát, s ága között a követ? Földbe tapossa, mint brekegő békákat a lankadó leander ágak, bokrok, bőven hulló záporokra váró hervatag levelén, a leszálló esti homályban, vagy tán tógájának az aljával törölje taknyát ott, a pimasz kölyöknek s anyja hasába visszadugva nőjön még legalább egy sukkot, és a parittyakövét meg úgy töri-morzsolja szét a lapátnyi vaskesztyűs tenyerében, kézi malmocskán se őrlenek oly sima lisztet a pászka- kenyérhez. Az a kő, mi Góliátot szólítón találta, nyeste, megvan-e még, és tokba zárva rejti-e, őrzi-e, kincses kiskalitka, cserzett bőrrel szikrázón tündöklőre csiszolva, és a parittya zöld patyolatpárnán, Hóreb csúcsán ezred évek múltán is ott pihen-é, és várja az újabb Dávidot?

1

(tsz.) apró, enyhén levézőn – A szerk..

Kiss Székely Zoltán Völgyednek vándora Áprily Lajosnak

Sötét völgyeidnek vándora voltam. De tudom már, hazám a fény hazája. Szurdok szürke rabja nem vagyok. Holtan is, vándorát, a hegyek csókja várja. És túl emberélet útjának felén, Dante erdeinek borzalmain is túl, hiszem, hegynél, hegytető int felém. Völgyek vándora! Nem apokalipszis, ha szíved kihagy. Hallgasd csak zenéjét! Ha nyugtalan patak lelkét szeretted, nem vesztheted a magasság reményét. Új szépség után kutattál? Szerelmed már csak völgyben-járókhoz szegődik? Lassan megérkezem Genezárethez én is. S maradok időtlen időkig kötve a tóhoz? Magadba elrejthetsz. Öreg az est. Nem látom már az utat. De szívem tudja, ez hegyre fölvezet. S ha pirkad, fényesség tövéhez bújtat a lelkem, s megsimogatja völgyedet. Érzem már, holnap könyörül a távol, s régenvoltak nyújtanak testvérkezet. Hangokat hallok: „messzeföldi vándor rokon-korokba végre megérkezett!”

Oroszlán-idő Öcséimnek

Ősz van. Létem magánya kezemre kiül – barna foltos, csapzott tollú rétihéja. Mire pirkad, karma nyoma bőrömre hűl: pórusaim pókhálóránc tánca. Híja otthoni tájnak elmenekül. Elrebben sohasem-volt lombjuk vesztett pónyikoknak alma-bája. Sáraranyukba öregszem.

Májfoltos avarból ködök mocorognak. Őszirózsák tövének fanyar illatát a gyertyák füstje ködpaplan alá űzi. Méhviasz mannáját lélegzem szájon át. Cserződöm régvoltak emlékén. Kitűzi fölénk fényzászlaját egy hullócsillag leonida. S az ég pora békésen közénk visszfénysül. Ebháton ballag bús oroszlán-időnk: megérkezésem. 2013. Halottak napja

Sohsemvolt hétszilvafás nemességem 63. évemre

Fagyával megjött újra a tél, s pajta melegét bitorló orgonabokor ágaira parancsolta cinegéimet sohsemvolt szilvafáimról. A reggeli dér fagyott-zöld fűszálai vers-morzsáimat szétszórták a fénynek. Rímbe ájult leveleket engedtek a szélnek sohsemvolt szilvafáim. Kelő napom fagyott hajnalba fullad. Ma sincs időm önmagamba nézni. Vakulok, ahogy a napsugár arcomba morzsolja a reggelt sohsemvolt szilvafáim alatt. Asszonyom most indul mindennapi józan robotjára. Szobánkba pirított kenyér fanyar illata szorul, elűzi a lekvár fahéjas áhítatát sohsemvolt szilvafáimtól. Ébredek én is. A válaszút – oh, hányadik már földi robotunk során – dombperemi, árnyékos északi oldalán érett gyümölcsök halkan puffannak közömbösség porába megszedetlen sohsemvolt szilvafáimról.

Pálóczi Antal

Nyugalom de mi ez akkora a nyugalom a könyvszagú fényben emeletenként 100-100 olvasó miért iramodik meg valaki hirtelen valaki miért fut utána a liftnél éri utol az egyetemistának látszó magas fiú a nem egyetemistának látszó köpcöset a pulóvere ujjánál próbálja visszatartani nincs mit mérlegelnem a köpcös már pördül is mire odaérek gyíkként vedli le pulóverét meztelen felsőteste csupa izom a vékony magas elfehéredve nézi épp akkor érek oda amikor a köpcös megütné nem ijed meg tőlem boksz mozdulattal rögtön engem vesz célba félerősen rúgom gyomron mire megtántorodik majd kettőnk elől menekülni kezd a lépcsőn lefelé mi utána a diákok s diáklányok gyerekes mozdulattal lapulnak falhoz pedig puha talpú cipőink nem is hangosak már a földszintre ért a félmeztelen nyomában én a magas a pulóverrel lemaradt a beléptető elektronikánál sorban állók kultúr-ijedten rebbennek szét a menekülő majdnem elsodorja a büféből épp a kisasztalokhoz érő neves kritikust aki kávét egyensúlyoz műanyag tálcán a tömeg láttán félmeztelensége tudatával a köpcös lecövekel így érem utol mire most már tényleg dühösen ront rám kínzójára de megint… ugyanaz a láb… beesik az asztal alá – koppan a feje – éppen új könyveket árul egy kiadó de már jönnek is a biztonsági őrök s kezében a pulóverrel a magas srác is befut de hát nem loptam sír krokodilkönnyeket a köpcös a laptopomat el akarta vinni mondja a magas

én mindvégig szótlanul most otthagyom őket már nem az én ügyem micsoda nyugalom van bennem csodálkozom pedig a könyvtár felbolydult mindenhonnan tekintetek szegeződnek rám közben a köpcös már az utcán kiabál az őrök nyilván elengedik végül elég volt neki ez a lecke? Itt már felismernék… többet nem jön talán nem nézek senkire nincs mit mondanom nem akarok hallani semmit az egybeverődött tömeg némán utat ad nyugalmam érteti meg velük hogy az ősjelenetet látták a könyvtár alkalmazottai mostantól másként néznek majd rám ha lapok új példányát kérem vagy egy-egy természeti népről szóló könyvet úgy sejtem ismerősként fogadnak bár továbbra sem leszünk egymásnak bemutatva esetleg társalgunk is tartózkodó eleganciával csak ami ma történt itt arról hallgatunk

Anyasötét „Ne a lélekzetvételt. A zihálást.” Pilinszky János /

ma vért adtam könyörületből s közben láttam a halált katonaként vették utoljára a vérem zöld harci ruhás sápadt káin-ábelek hanyatt s a vér… a vér… a vér… a vér… a vér… áttetsző műanyagcsövekben vörös-feketéllett üvegpalackokban lötyögött ládákban rázkódott mint odafelé a platón mibennünk de most már kívülünk – láttam – a kocsin ma vért adtam valakinek akit talán lelőnek és tudtam agyamból a vér nemsokára kifogy

és majd kis vibráló fehér pontokat kezdek látni így ürül a lőtt sebből a vér s a halál első megnyilvánulásaként kis fehér pontok tűnnek fel a retinán majd nem kapsz levegőt 25 évesen jól kifigyeltem ezt most 55 évesen meg direkt kíváncsi lettem milyen a halál elhatároztam: nem veszek levegőt sajnos a nővér mellettem ült imitálnom kellett hogy emelkedik és süllyed a mellkasom míg a garatot a nyelvtövemmel befogtam elmúlt egy perc aztán még fél már majdnem kettő ennyi idő után kell a vízből iszapcsata közben kibukni tudtam fogy… fogy… fogy… fogy… fogy… – … szul van? Rosszul van?! – Tessék? ma véradás közben láttam: ANYASÖTÉT és a nővér meg akarta szakítani véradásomat sürgősen abba kellett hagyni a vizsgálódást mert már többen odanéztek ziháltam

Bakony az utolsó hadgyakorlat utolsó éjszakáján bejött sátrunkba a laktanyaparancsnok nem tudott enni egyék meg fiúk tette konzervét a lőszeres ládára mosolygott is de látszott hogy nem minket lát hanem a múltba réved vagy a jövőbe? másnap megalázta őt az egyik vezérkari tiszt akit helikopterrel hoztak ki a „juli sírja” fölé ahová az éjszakai táborból kiértünk róth alezredes hozzám üvöltötte a piros nadrágcsíkos s a laktanyaparancsnok akinek ugyanolyan fehér álcaruhája volt mint nekünk díszlépésben közelítette meg a vízmosás hóbuckás peremén a hasunkat fogtuk úgy röhögtünk de aztán... „MAGUK AZ UTOLSÓ EMBERÜKIG MEGSEMMISÜLTEK!!!”

jóságos ég mire játszanak ezek ki katonásdizik velünk a valósághű terepasztalok fölött makettjeinket ki söpri le ennyire irgalmatlanul azon a télen kétezren vesztünk (volna) oda egy vegyi támadás miatt a laktanyaparancsnok hibájából aki feladványát félreértve éjszakai pihenőt rendelt el hogy kíméljen minket

Deák Mór Törpenóták I. ezt az országot összetörték hogy hazavihessék a törpék egy darab jobbra másik balra nagyra nőtt a törpék hatalma földhöz szögezett óriások álmélkodják a törpetáncot vidáman bokázik a törpe ráugrik szemükre szívükre kicsi a törpe hazája épp csak amennyi elfér nála de hát az óriás is elfér és most már minden óriás fél összetörték ezt az országot nagy gyémántból kicsi gyémántok sorjáznak a törpék zsebében nekik a nincstelenség szégyen néznek a gyémántszilánkba még mindig nagy a törpék hazája még mindig nem a törpéké minden még mindig van másféle isten ezt az országot összetörték ebben szorgalmasak a törpék törpének lenni sosem késő törpeországra törpekor jő II. óriásokban reménykedtem itt meg csak törpe van

énekelhettem volna szebben szégyellhetem magam mindegy ez eltart a halálig a törpehalál is halál az ember foga belevásik hogy nem lel és már nem talál semmit amiért élni kéne a törpék lelketlenek ez nem az alagút vége tudjuk de tudni nem lehet csak sejteni hinni találgatni hogy mi igaz mi a való a sötétből felszínre bukni ahogy a fuldokoló kapaszkodik a mentőövbe de ha törpe a kapitány a vízben maradsz mindörökre és már mindegy mi az irány a fel a le a hátra előre elveszünk a hullámverésben vajon mit mutogat a törpe élek? meghaltam? alszom ébren? III. doktorodik már minden törpe gyűlik a törpetudomány fennmarad immár mindörökre megoldódik a sok talány az ember sem egyéb törpecsekkek határolják be életét lekötöztek hát maradj veszteg törpéül mondom ez elég fűrészporvirsli homokszalámi reklámokban nem reklamál öt számot kell csak eltalálni s halálod élet nem halál hogyan lesz valaki törpe van-e törpítő állomás vagy valami agyongyötörte fogott rajta az agymosás?

elhitte hogy kellenek törpék mert így látható az óriás de hát mindet földre döntötték s azt lesik meri-e más kimondani hogy meztelen lett ruhátlan csupasz a király engem valahogy elkevertek van aki fekszik van ki áll IV. törpéből óriás sosem lesz de csatlakozhat a sereghez s elhitetik hogy óriás ő óriásból majd törpévé nő óriásország törpeország határait összemorzsolták törpe haza és törpe térkép átrajzolgatni hazavitték titkosították zárlatolták tíz és ezer törpeöltőn át biztosítva a törpetörvényt s betartatva dalolva önként óriásokban reménykedtem s fekszem a földhöz szögezetten fejemen zsák lábamon béklyó és jó tudni hogy a törpének jó törpedallam és törpehimnusz hajlong a kóró a hibiszkusz járja a csalán a parlagfű fejem nehéz a karomban tű zsizseg bozsog meg sose nyugszik az ő hite hit az enyém vakhit törpevarázsló törpevátesz végre megint önmagammá tesz

Gáspár György – Antal Barnabás „Egy gondolat vonul át az életen, mindig más köntösben, mindig más formába öltöztetve” (Részlet az Antal Barnabással a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangstúdiójában készült beszélgetésből)

Gáspár György: Mi volt az oka, hogy első köteted, Az elsüllyedt katedrális oly sok hányattatást, visszautasítást, megannyi csalódást követően, elkészültéhez képest csak évtizedekkel később, negyven éves korodban jelenhetett meg? Antal Barnabás: A háború idején születtem. A Várban laktunk, apám katonatisztként az ottani harcokban esett el az ostrom alatt. A háború utáni években vállalatunk megszűnt, birtokunkat felosztották, ’51-ben budapesti otthonunkat is elvették. Vidékre kellett költöznünk. Érettségi bizonyítványt az esztergomi Ferences Gimnáziumban szereztem. Sikertelen egyetemi felvételi vizsga után a 21. sz. Építőipari Vállalatnál helyezkedtem el. Közben az amatőr színjátszás és az írás, ami már általános iskolás koromban is megérintett, tovább dolgozott bennem. Később Budapestre kerülve egy önképzőkört alakítottunk, összegyűltünk kávéházakban, presszókban minden hét végén. Kulturális, közéleti eseményekről beszélgettünk. Ezeken a találkozókon nem igen törődtünk azzal, hogy miről, hogyan lehet beszélni, a véleményünket gyakran kendőzetlenül elmondtuk politikai kérdésekben is. Ebből azután problémák adódtak. Elsősorban ezek következményeként volt bonyolult, a szokásosnál is sokkal hosszabb ideig tartó az első kötetem kiadása. Pár hónappal az1963-as amnesztia után, egy hajnalon „vendégeket” kaptam. Házkutatást tartottak a Keszkenő utcai albérletemben a házmester jelenlétében. Minden kéziratot, de más iratokat is összeszedtek. Engem is magukkal vittek a Gyorskocsi utcába. Attól kezdve rendszeres „látogató” voltam ott: kihallgattak majd elengedtek. Folyamatos kihallgatásokat követően, 1964. szeptember 10-én közölték velem, hogy a Magyar Népköztársaság nevében letartóztatnak. Vizsgálati fogságba kerültem. Első fokon dr. Mátyás Miklós bíró – aki tudomásom szerint később vezérőrnagyként, a Katonai Kollégium elnökhelyetteseként ment nyugdíjba – tizennégy hónapot szabott ki rám államellenes izgatásért. A másodfokú bíróság ezt az ítéletet jóváhagyta. A Gyűjtő Fogházba helyeztek át. Ott jó társaságba kerültem. A köztörvényesektől elkülönítve, a politikai foglyok között jezsuita atyákkal és Regnum Marianumos atyákkal voltam együtt, akik barátként fogadtak, különösen, amikor megtudták, hogy ferences diák voltam. Őket – mivel a feloszlatott rend soraiba újonnan felvett fiatal tagokat titokban lakásokon képezték tovább – összeesküvéssel, szervezkedéssel vádolták. Sokat tanultam tőlük. Szabadulásom előtt Dr. Mócsy Imre jezsuita atya úgy fogalmazott: „Fiam, ha kimész, nem kellesz majd sem a nappalnak, sem az éjszakának, csak segédmunkás lehetsz. Azt tanácsolom, hogy keresd meg az én barátomat, Radó Polycarp tanár urat, aki a Központi Hittudományi Akadémián a Liturgia tanszékvezetője, és mond meg neki, hogy jól vagyok. Légy civil hallgató, tanulj, aztán majd Isten eldönti, mi lesz veled.” Szabadulásomkor már vártak rám kint néhányan a korábban szabadult börtöntársaim

közül, egy két ’56-os is. Tőlük hallottam először a Sztanyiszlavszkij Stúdióról. Mint mondták: remek a társaság és én is jól fogom ott érezni magam. Valóban igazuk volt, így hamarosan részese lettem a stúdióban folyó pezsgő életnek. Javasolták, ne legyek szabadúszó; valami ellenőrizhető munkát vállaljak, mert figyelni fognak. A Fővárosi Fürdő Vállalatnál Mensáros László tanácsára karbantartó munkásként helyezkedtem el. A Sztanyiszlavszkij Stúdió a Ligetben, az Építők Rózsa Ferenc Kultúrházában működött, vezetője, szervezője, rendezője Szécsi Lajos színházrendező volt. Előadásaikat a Petőfi Sándor utca 5-ben, az első emeleti kultúrterem színpadán tartották. Szécsi Lajos a jegyeladásba bevonta a Stúdió tagságát. Később Szécsi egy irodalmi kört is létrehozott, Új Gondolat Irodalmi Klub néven. Ez Pesterzsébeten, az Ady Endre Művelődési Házban működött. A színész stúdió gyakorlata az volt, hogy az akkor még amatőr tagok mellett (akik közül később többen is ismert színészekké váltak, mint Paudits Béla, a Marschek-testvérek, Újlaky Dénes, vagy a később író- és drámaíróként hírnevet szerzett Kornis /Kertész/ Mihály), az előadások főszerepeire mindig meghívott egy-két már nevet szerzett, profi színészt is – pl. Bánffy Györgyöt, Schubert Évát, Mensáros Lászlót, Darvas Ivánt – egyrészt szakmai tapasztalatok szerzése, másrészt a pályán való indulás egyengetése érdekében. Az irodalmi körben is hasonló volt a gyakorlat: mások mellett meghívták Koppányi Györgyöt, a rádió dramaturgját, hogy a még pályakezdők megismerkedhessenek a szakmában már járatos idősebbekkel, illetve, hogy a személyes kapcsolat révén esetleg fórumot kaphassanak pl. a rádióban. Részben ennek is köszönhetően az akkori irodalmi körösök közül néhányan ismert írókká váltak, mint Csörsz István, Kemsei István, Kelényi István, Keresztes Ágnes. Nekem akkor még nem jelen(het)tek meg műveim múltam miatt (’66. január 25-én szabadultam). De volt egy estem a Műegyetem Szentháromság téri kollégiumában, amit ’66 decemberére szerveztek barátaim Visnyei András esztergomi osztálytársam ajánlására, aki akkor az egyetem hallgatója és a Jövő Mérnöke c. egyetemi lap munkatársa volt. A Sztanyiszlavszkij Stúdió színészei (Babits László, Újlaky Dénes, Péter Ferenc, a későbbi rádióbemondó) mellett Mensáros László is azonnal vállalta a szereplést. Az ügyes szervezésnek is köszönhetően sikeres volt az est (az Illés együttes koncertjét közvetlenül megelőzően került sor a versek felolvasására, így előre biztosított volt a telt ház). Utána azután egy jó darabig kényszerű szünet volt a megjelenéseimet illetően. Később András tanácsára néhányszor résztvettem az Újságíró Szövetség Egyetemi lapok munkatársai részére rendezett tan folyamán. Közben Dr. Mócsy Imre jezsuita atya javaslatát megfogadva megkezdhettem tanulmányaimat a Hittudományi Akadémián, mint civil hallgató. Nem minden tantárgyat vettem fel. Mivel nappali tagozatra jártam fürdő vállalti munkahelyemet feladtam. Megbízással, kötetlenebb munkákat vállaltam. G.Gy.: Börtönbeli priuszod, politikai „előéleted” finoman szólva nem volt jó ajánlólevél a lassanként, de a folyamatos munkának köszönhetően egyre gyarapodó verseid megjelentetéséhez. Hogyan próbálkoztál a publikálással? Miként kerültél ismeretségbe az „irodalmi élet” köreivel? Kik segítettek a nyilvánosság előtti megjelenésben? A.B.: 1956 után édesanyám, Németh Margit és később bar átnője, Séd Teréz segítettek. A börtönből történt szabadulásom idején Séd Teréz, aki a bábművészetnek volt szakreferense a Népművelési Intézetben, majd később a Fővárosi Művelődési Házban dolgozott. Akkoriban fizikailag gyengélkedtem egy kicsit, ezért Teréz (aki minden más dologban is igyekezett felkarolni) elvitt dr. Tompa Kálmánhoz, akinek a Kékgolyó utcai lakásában volt rendelője. A lakás olyan volt, mint egy múzeum: képek és szobrok, népi bútorok és kerámiák gyűjtője volt. A művész-, alkotóművész társadalom sok kiváló személyiségének a „házi orvosa”, egyszersmind kebelbarátja volt, hiszen ezek a kapcsolatok nem kizárólag a szokványos orvos-beteg viszonyra korlátozódtak. Olyanoknak, mint Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Illés Endre, Tandori Dezső, hogy csak az írók közül említsek néhányat. De festők, csillagászok, történészek,

tudósok is tartoztak ebbe a körbe. Kálmán bácsi révén ismerkedtem meg többekkel, például Németh Lászlóval is, aki aztán később nekem sokat segített az első publikációknál, már a ’70es évek legelejétől kezdve tanácsaival, személyes közbenjárásával. Németh Margit – a tudtomon kívül – eljutatta Illyéshez Az elsüllyedt katedrális verseit. Illyés Németh Margitnak küldött válaszlevelében azt írta, hogy élvezettel olvasta a kötet minden versét, és azok alapján a legmodernebb francia irányzatokhoz hasonlította. Ám a kötet patronálására – úgy vélte – nem ő a legalkalmasabb, inkább Pilinszkyt javasolta, mondván, hogy hivatkozzon az ő ajánlására. Nem tudhatta, hogy én Pilinszkyt akkor már régóta ismertem, tiszteltem, de természeténél fogva nem tartottam alkalmasnak arra, hogy ő az én akkori helyzetemben eredményesen segítsen. G.Gy.:Valóban, még ezt az időszakot megelőzve, meglehetősen korán ismeretségbe kerültél Pilinszky Jánossal. Ennek mi volt a története? A.B.: Az édesanyám baráti köréből Németh Margit (akinek a már említetteteken kívül is sokat köszönhetek) egy időben a Vigilának és az Új Embernek a francia lektora volt. Innen, és még korábban az egyetemről volt ismeretsége és barátsága Pilinszky Jánossal. Németh Margit még gimnazista koromban bemutatott Pilinszkynek, 1960-ban. Nem tudtam arról, hogy a bemutatást megelőzően már vitt neki a verseimből. Kezdetben verseimmel kapcsolatban sok kritikát kaptam tőle, néhányszor jól megmosta a fejemet, mert abban az időben – ahogyan most is – nem használtam központozást, és a neveket kivéve, kisbetűvel írtam mindent. Fiatal koromtól fogva – más költők mellett – jól ismertem Rilke, József Attila és Pilinszky verseit. Úgy éreztem, hogy ez utóbbiak a tömörítésnek egy olyan formáját vitték a csúcsra, tökélyre, hogy az általuk járt úton már nem lehet tovább jutni. Mivel a versnek száz arc a van, zene, filozófia, szó rétegeződik egymásra, a felszín alatt több jelentés-réteg is dolgozik együtt, ezért a verset nem szerkeszteni, hanem komponálni kell. Úgy gondoltam, hogy bevonom az olvasót, rábízom, hogy ezeket a mondatokat hogyan kapcsolja össze, hogyan akarja olvasni. Társnak fogadtam az olvasót az értelmezésben. Egyfajta kísérletezés volt részemről, és úgy véltem, hogy ez is az avantgarde egy rétege. Pilinszky azt mondta, hogy figyelemre méltó, amit csinálok, de a formai megvalósítása nem tetszett neki. Másrészt meggyőződésem volt, hogy ez a technika némi védelmet is adott a cenzúrával szemben, mivel verseim mondatait többféleképpen is össze lehetett rakni. De ami nem tetszett Pilinszkynek, az nagyon tetszett Szentkuthynak. Tornác c. versem kapcsán azt mondta: „Olyan dolgokat írsz meg, amit a cenzúra nem engedhetne át.” Pilinszky ismerte zeneszeretetemet, néhányszor meghívott Izabella utcai lakásába közös zenehallgatásra. Schubert, Bach, Chopin, Mozart, Vivaldi darabjait hallgattuk különböző előadóktól. Pilinszky révén ismertem meg Pernye Andrást és Mándy Ivánt. Ha találkoztunk – általában az Ibolya presszóban, vagy Lukács cukrászdában – sokkal többet beszélgettünk zenéről, mint irodalomról. G.Gy.: Milyen úton-módon igyekeztél a kiadók látókörébe kerülni? A.B.: Az első nagyobb próbálkozásom az Első ének című antológiával volt kapcsolatos, ami a Móra kiadónál készült, többek között Kormos István szerkesztésében, 1967-68-ban. Kormost már ismertem a Hungáriából. Amikor megkerestem a verseimmel készséget tanúsított, sőt mindent megtett azért, hogy bekerülhessek az antológia szerzői közé. Ám később sajnálattal közölte, hogy a kötet társszerkesztői nem javasolják szerepeltetésemet, így nem kerülhetek be az antológiába. Végül is érthető volt, hiszen még két év sem telt el a szabadulásom óta és – ugyanilyen okból – addig még folyóirat publikációm sem lehetett. Akkor tudtam áttörni a publikáció elé állított falat, amikor Németh László, Simon Zoltán (az Alföld szerkesztője), Mécs László és más neves irodalmi személyiségek hathatós támogatását és befolyását bírhattam, vállalták a velem kapcsolatos rizikót. Így évente kétszer-háromszor publikálhattam folyóiratokban, később az ÉS-ben is Alföldy Jenő segítségével.

G.Gy.: Mikor és hol, melyik kiadónál próbálkoztál önálló kötet megjelentetésével? A.B.: Amikor Kormos visszaadta az antológiába szánt verseket, akkor elmondta, hogy terveznek a Móránál egy elsőköteteseket bemutató sorozatot, amiben esetleg én is helyet kaphatnék. De csak a ’66 utáni versek jöhettek számításba, mivel a börtön előtt született összes írásomat, iratomat elvitték a házkutatáskor. Azért néhányat újra felelevenítettem és újakkal kiegészítve egy kötetnyi anyagot leadtam. De az egyik szerkesztőnek (akinek – bár később gyakran találkoztunk, udvarias beszélgetéseket folytattunk – soha nem jeleztem, hogy tudok a dologról) kifogásai voltak, így aztán újra kimaradtam. Kormos István szerint Lengyel Balázsnak a tanácsára álltak el a kiadástól, de lényegében a mai napig sem értem, hogy mi volt a visszautasítás hátterében. 1972-ben néhány újabb verssel kibővítve ismét leadtam a kéziratot, ezúttal a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz. Innen is visszakaptam azzal az indoklással, hogy jelenleg nem illik bele a kiadó közeli terveibe. Mivel politikai „előéletem” miatt Kardostól tartottam, ezért a Magvetőhöz eleve nem adtam be. Viszont ’74-ben – némi változtatással, újra szerkesztéssel, más címen – ismét benyújtottam a Szépirodalmihoz. Hozzáteszem, hogy ekkor Juhász Ferenc megígérte, hogy személyesen fellép a kötet kiadása érdekében. Meg is tette, de ennek ellenére ismét elutasító választ kaptam azzal a szakmai értékeléssel, hogy túlzottan elvont, metafizikus, ezoterikus, misztikus, exkluzív líra. Útmutatásként azt tanácsolták, hogy közelítsek kicsit a földhöz. Néhány év múlva, nem adva fel a reményt, 1976-ban újra próbálkoztam. A következő év elején kaptam rá elutasító választ Domokos Mátyás aláírásával, aki megismételte a korábbi megállapításokat kiegészítve azzal, hogy valószínűsíthetően keveseket érdekelnek lírai kísérleteim, ezért elállnak a könyv kiadásától. Czine Mihály ismerte kálváriámat, és már korábban, ’74-ben javasolta, hogy forduljak Vas Istvánhoz. Ma is szégyellem, hogy nem akartam Vas Istvánt megközelíteni. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy különböző forrásokból tudtam róla: nagyon sok fiatal van körülötte, nagyon sokaknak segített, és nem akartam én is megterhelni. Meg hát hozzám képest más világszemléletű fiatalok is tolongtak körülötte és úgy gondoltam, hogy ők nem biztos, hogy könnyen fogadtak volna, ezért akkor nem kerestem meg. De mikor ’77 elején újból elutasítottak, és Czine ismét Vas István javasolta, úgy gondoltam: miért ne? (Az elsüllyedt katedrális cím akkor született meg bennem, amikor megláttam Szabó Vladimír festményét, illetve festménysorozatát. Az 1974-es kiállításán a Csók Galériában adtam oda a neki ajánlott címadó verset, és megígértem, ha hozzájárul, és egyszer sikerül megjelentetni a kötetet, a borítón ez a kép fog szerepelni. Mintegy tükörben láttam meg festményét, és beleláttam a magam személyiségével azt, amit ki akarok fejezni: a kor politikáját, a kereszténység helyzetét, magát a legendát, amit oly sokan bogoztak korábban már; gondolkodók, festők, zeneszerzők, mint Debussy. Egy szinten túl teljesen mindegy, hogy a gondolat formája zenében, festészetben, szobrászatban vagy költészetben valósul meg, formálódik tovább, mert mind költészet. Minden betűnek meg van a maga zöngéje, és a betűkavalkádban ott van egy szimfónia. Mindezt összegyúrtam magamban a képpel. Azt gondoltam, hogy a legenda és a kép mögé el tudom rejteni azt, amit a kereszténység állapotáról gondolok, mint keresztény.) Tehát amikor már többedszer visszakaptam a kéziratot, elvittem Vas Istvánhoz az Európa Kiadóba (Domokos Mátyás levele nélkül – őt nem akartam ebbe az ügybe bevonni), de mivel éppen nem volt ott, a portán hagytam egy pársoros levéllel együtt, amiben hivatkoztam Czine Mihály ajánlására, és kértem szíves véleményét. Néhány napon belül megérkezett szívélyes hangú válaszlevele, amiben arra kért, hogy menjek be a Szépirodalmi Kiadóba a szerződés megkötésére. Mivel úgy éreztem, hogy tájékoztatnom kell az én, illetve kéziratom „előéletéről” személyes találkozót kértem tőle. Erre pár nap múlva került sor. Végighallgatva a történteket kedvesen mosolygott, és újfent megerősítette, hogy nem lesz akadálya a szerződéskötésnek. Valószínűleg először Illés Endrével beszélhette meg (akivel

közeli barátságban voltak, és aki Tompa Kálmán rendelőjéből felületesen engem is ismert), és utána Réz Pállal, aki később a kötet szerkesztője lett. Fölmerült, hogy a kiadó híres „fekete sorozatának” (ami Tandori Töredék Hamletnek c. nagyszerű kötetével indult) részeként jelenjen meg, de én – Szabó Vladimírnek tett ígéretem miatt is – azt kértem Illés Endrétől, hogy vegyék ki ebből a sorozatból. Hozzájárult, és így kapta meg a kötet ezt a francia formátumot, Szabó Vladimír festményével a borítón. És attól kezdve a kötet kiadása már ment tovább, mint az eldobott kő… G.Gy.: Így is elég későn jelent meg ez a kötet, hiszen majdnem 40 éves voltál… A.B.: Persze. Tulajdonképpen akkorra már egy válogatásnak is megfelelt, mivel közben kirostáltam sok mindent, amik közül néhányat tovább csiszolva később felhasználtam, és utóbb meg is jelentek. G.Gy.: Korábban azt mondtad, hogy bár folyamatosan figyelemmel kísérted költő társaid pályájának alakulását, lírád fejlődésére mégis a legnagyobb hatást prózaírók gyakorolták. Nevezetesen Borges-t és Szentkuthyt említetted, sőt nem kevesebbet állítasz, mint hogy a Paracelsus rózsája a te ars poeticád. Mit is kell értenünk ez alatt? A.B.: Azzal kell kezdenem, hogy igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy a klasszikusok közül mennyire szerettem elsősorban Dosztojevszkijt, akit nagyon nagy költőnek tartok. A félkegyelmű talán a világirodalom legnagyobb Krisztus-regénye, A Karamazov testvérek szintén óriási költészet. Kedvenc regényem, amit legalább ötször elolvastam, az Ördögök. Bár Dosztojevszkij nem érte meg a szovjetrendszert, de Sztálin az Ördögöket nem engedte megjelenni, és csak ’56 után adták ki először a Szovjetunióban. Nagyon szerettem Goncsarov Oblomovját, Gogolt, egyáltalán az orosz irodalmat. A 20. sz. második felének irodalmából nagyon közel áll hozzám, mély benyomást tett rám Borges munkássága (igyekeztem mindent, többször is elolvasni tőle), és Szentkuthy Miklósé, aki karnyújtásnyi távolságra volt, akivel személyesen sokat beszélgettem (persze előbb olvastam el a Praet, mint ahogy őt megismertem). Ügyesen tudott kezelni a magam hiányosságaival együtt. A beszélgetésekben, amit természetesen ő irányított, mindig olyan területen voltunk, ahol én is otthon voltam. Ezek az eszmecserék mindig csiszoltak a véleményemen. Nagyon nyitott volt az irányomban. Beszélgetéseink során egy nagy clown-t, egy barokk személyiséget ismertem fel benne, számomra talán a 20. sz. világirodalmának egyik legérdekesebb alakját. Költészetnek tartottam munkásságát. Végül is az utolsó pillanatban vette észre a hivatalos magyar irodalom. Bár Németh László nagyon szépen méltatta őt, még idejében, és voltak értői is, de nem került a „fő sodorba” – ahogyan mondani szokták. G.Gy.: Visszatérve Borges Paracelsus rózsája c. művéhez; újraolvasva most abból a szempontból is, hogy miként vallhatod ars poeticádnak, úgy vélem a kulcsszó a hit. A.B.: Igen, a hit. Pilinszkyvel is a hit és a zene kapcsolt össze. Talán közhely, amit mondok: én úgy gondolom, hogy a tudomány egy olyan karó, amire mindig föl lehet futtatni egy új indát. És a tudósnak számolnia kell azzal, hogy amiért az egész életét föláldozta, és amit felfedezett, egy nagyobb összefüggésben felülírható, még talán a saját életében is, hiszen mindig ellopunk valamit a számunkra ismeretlenből. Paracelsusra visszatérve... Az alkimisták nem az aranycsinálás tudományát keresték igazán, hanem az örök élet titkát. Ha vulgárisan fogalmaznék, talán az foglalkoztatta az embert, amióta ember: hogyan lehetne így, testben parolázni az Istennel? Örökéletűnek lenni. Ebben a novellában mélyen benne van a hit, és a még nagyobb erő, a szeretet, még akkor is, ha kritikus szeretetről van szó. A hittel kapcsolatban nem lehet feltételeket támasztani, nem lehet bizonyítani, nem lehet racionális támpontokat keresni, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy hiszek. A hit felette van minden logikai dolognak. Lehet hasonlatokat kitalálni… De minek? Jézus azt mondta: akinek erős hite van bennem, annak sikerül gyógyítani, természetes csodát tenni. Az egész élet csodákkal vesz körül. A hétköznapi csodák is csodák. Engem ez fogott meg ebben az elbeszélésben, és

azt gondoltam, hogy ennél nem lehet szebben megfogalmazni azt, ami hitvallás lehet egy költészetben is. A költészet a képzelet tartománya. A képzelet határtalan. A ma költészete a jövő filozófiáját, és tudományát is gazdagíthatja, gondolj Francis Baconre vagy Leonardora. Ha erős a hitünk, akkor a látszólag lehetetlen is megközelíthető, valósággá válhat. Lehet-e szebb kísértés, mint a látszólag lehetetlen faggatása?

Antal Barnabás Ecce 1956 a levegőbe ojtott fájdalom összeomlás boldogtalan szerelme magadra zárt sírodban hallgatom hogy dörömbölsz eleve eltemetve és meghasad az éjszaka egészen gyémánt merev lepel hull némaságom fű zöldül erdők újulnak a fényben kinősz a földből állsz a pusztuláson (1961)

Sziszinek csak a mezők tarka virágai pitypang kakukkfű búzavirág pipacs fenyvesek tűlevelek zöldje kankalin puha hókatlan alatt s az olvadás a tündöklő tavasz a szerelem örök igézete hol ébredő kipattanó rügyek bontogatják kitárják keblüket ölelnek millió kar képzete valaminek vége vagy kezdete darázs méhrajok tücskök madarak sugaras mennybolt alatt egy láthatatlan karmesteri pálca harmóniát teremt miféle rend őrzi a végtelent fények s árnyak között az örök képtelen csodája

Ab ovo már kipontozták a helyed ahol állhatsz ahol mozoghatsz lassan betöltöd a teret magad vagy tér idő és pont vagy

Misztikus rózsa lobogsz sötéten a hold poharában kelyhed tüzében égi varázs van ezerarcú virág vagy ezer világon ó térkáprázat ó időálom

Az idő metaforája

Lauda De profundis clamavi ad te Domine Domine exaudi vocem meam2 nagyszerű egyszerűség vonzás és szépség a dolgokban és viszonylatokban tündöklő arc minden részekre hull szétesik távolodik újra épül egy s ezer alakban ölel hanyatlunk és gazdagodunk közel és távol az Univerzum megragad és elejt pusztából kiáltók ha a sötétség elnyeli a fényt ki közelít felénk a hajnal bíborában lángol mint a rózsa s a mezők virágai s az éjszaka elfut előle kozmikus rózsa Te dajkáld az időt kelyhed sugárzó szirmaid örök átváltozását se felmagasztalás se kísértés az anyag szövetén át csak a szétszóratás és az egyesítés tüze nézz és láss alkoss és teremts hívd és a dolgokból kilép a jelkép ó szent egyszerűség Harlekin tükrök káprázatában táncolsz magad szemlélő önkívületben kelsz át a tűzön idő és tér folyamat és anyag megszentelt drámai színpadunk s a játék kibontakozás és beteljesedés egyetlen elveszített szó a hangzavarban csak alázat igazi ima emel fel minket nincs többé homály mélybe hatolsz hogy magasra szállhass szólj s rejtett kincseid kipattannak mint a rügyek felébred alvó éned táncol és virágzik szerepcserék és átalakulások között ki teremti meg a nagy szintézist az énből kilépő misztikus mondatot egység és sokféleség szövete szeretet szerelem barátság átragyogása szépség igazság és jelenlét a titokzatos szóban a világon át megtörik a sugár szinekre bomlik füvek pipacsok kövek s a tó arany vörös zöld kék szürke viola lángol s összeolvad tekintetemben kezdettől kezdetig tükrök útvesztőjében sokszorozódik rejtett tájait bejárja magányosan cél felé halad körútján út le és fel ugyanaz körkörös idő örökkévalóság ismétlődés a rejtőző kertben hazafelé ív vagy árny a madár a tér tűzrózsájában foltot sem ejt az áttetsző fényben a cselekvésben az öröm nem a birtoklásban 2

CXXX. Zsoltár kezdete – A szerk.

a dolgok sugárzásán át a szemlélet miriád útja forrástól forrásig fogyatkozás és növekvés fény árny űr egymáson át a teljesség felé egyetlen hullám a tűz óceánján azokért akik fáradhatatlanul keresik az elvesztett szót mélyeiken munkál anagramma kulcs a kezdetekhez azokért akik keresik a kiutat az útvesztőkből azokért akik a leleményesség fondorlatos útjait járják a reményt vesztőkért akik félnek a jövőtől hogy kétségbe ne essenek örökös rátalálás örökös kísérlet keresés a szavakban és a hallgatásban a műveltségben elveszett tudást a tudásban elveszett bölcsességet keresőkért azokért akik keresik az elveszett életet az életben a kifürkészhetetlen elérhetetlen elveszett név tükre a csillagfény a szentjánosbogár fénye a belőlünk áradó fény vagy a gyertya lángja mivé lesz a könyörgés az ima szeretet nélkül a becsület és az igazmondás támadhatóvá tesz hová a szimbólumok álarcába rejtett igazság szerelem visszanyert határtalan édesség a kegyelem által derűsek a rózsák az ölelkező fényben mindenség rózsája sugalmas rózsa rejtelmek rózsája illattalan rózsa áradás rózsája apadó rózsa ölelés rózsája szerelmetes rózsa kegyelem rózsája irgalmas rózsa titok rózsája pulzáló rózsa körtánc rózsája bársonyos rózsa ködpára rózsája könnyező rózsa türelem rózsája láthatatlan rózsa ősfény bimbója örökkévalóság rózsája teljesség rózsája diadalmas rózsa mi követjük a fényt s a fény elvezet a forráshoz a fény mögött jár az árnyék amely a sötétségbe ránt ahol megérint bennünket a halál gyönyörű a meghívás a teremtésre gyönyörű ajándék a bizalom

a döntés szabadsága és a szeretet képessége a felelősség hogyan szeressünk a cselekvésben a néma szóban újra és újra kezdjük a szerelem és a remény énekét de sokan nem akarják hallani feledésen át kiüresített szertartásainkon át hogyan közelítsünk a világossághoz szólj lélekben üzenj remélhet e nap munkása adj világosságot a keresőknek a valóságon át hozzád vezető számtalan úton mert erős ez a nép és mert állhatatos a keresésben tévedéseiben is szánd s őrizd meg reményét vezesd világosságtól világosságig megértésen túli békét adj nekünk hullámokon járó alattad vérben remeg a tenger dat rosa mel apibus3 dicsőség neked Te szüntelenül szólsz hozzánk jeleiddel az Univerzumon keresztül az Univerzum a Te folyamatos kinyilatkozásod mélységből kiáltok hozzád Uram madarak énekével folyók erdők hegyek óceánok imájával szelek zúgásával neked énekelek kérlek hallgasd meg könyörgésemet

Bárkadal ha elfordul a mérhetetlen hullám kristálylevelekben lecsorgó sugárerekben tündöklő tér rózsája hol lendületét visszatartja így elérhetetlen partja elomlik s felépül alakja körötte teljesség honol nem metafizikus álom megfejtett látomásom jelek erdején száll homályom közelítő messzeség habja végtelen tekintet elveszít már úgy örökít meg hogy a visszaáramló kincset kibontva bennünk szórja szét szüntelen áramláson át ismeretlen cellák szobák kristálymezők maszkok rezgés 3

Rózsakeresztesek által használt szimbólum: „Rózsa ad mézet a méheknek…” – A szerk.

sugárzó örök jelenlét lélek és test együtt merül föl kilép kettéhasadt tükréből áttetsző fénycsepp tág terében ránk nyit az elveszített éden

Bene Zoltán: Mise a költőért 1. A szívem a legmeggyötörtebb ország, írja Guiseppe Ungaretti, a költő San Martino del Carso közelében, a Karszt-fennsík talajába vájt gödörben. Ám egyszerre félbehagyja a verset, ölébe ejti a füzetét. A közelből szomorú, megrendítő énekhang szivárog a fülébe. A borongós dalt a dédapám énekli, vagy ha nem az enyém, hát valaki másnak a dédapja, szívét-lelkét beleadja, mintha nem is facsarná az orrát a temetetlen halottak rettenetes, megszokhatatlan bűze. A magyar bakák szótalan hevernek az árkok mélyén, kavernák alján, hallgatják a bánatos éneket, s azon tűnődnek, a taljánokhoz vajon elér-e ez az álomszerű hang. S nem messze tőlük, Guiseppe Ungaretti azon mélázik: ugyan miként járhat a dal szabadon olyan helyeken, ahol minden más, ami, vagy aki mászkálni próbál, az életével, de legkevesebb az épségével fizet. Amikor elhalnak a honvéd dalának utolsó hangjai, válaszul valamelyik olasz legény zendít rá a maga nótájára, s Ungaretti hajszálra ugyanazt gondolja erről, amit a dédapám, s amit mások dédatyái: lám, lám, egyik szebb, mint a másik. Az olasz dalra magyar felel, majd újra olasz csendül, s így megy ez, órákon át. És a hantolatlan tetemek bűze feloldódik a dallamokban. A tisztek nem szólnak se itt, se ott, a csillagokat kémlelik, hazagondolnak, andalodnak. Egyszerre különös, idilli hangulat ereszkedik a Doberdóra. Némelyek attól tartanak, vigyázatlanul valami regénybe tévedtek, vagy filmbe kavarodtak. Félnek. A valóságban ilyesmi nem létezhet. Mégsem érzik azt a szívszorító hamisságot, amit a frontmozi-vetítéseken. Az egymásnak felelgető éneklés nem hiteltelen, nem művi, még ha kicsit, ahogyan az egyik hadnagy csöndesen, mintegy magának, megjegyzi, színpadias is. A dédapám hazagondol. Így tesznek mások dédapái is. Ungaretti fejében pedig, hunyt szemhéja mögött sorjázni kezdenek a rímek. A csillagtalan égbolt szelíden, sejtelmesen hullámzik az ellenséges állások fölött. Aztán pirkadni kezd, az éneklők ijedten elnémulnak. Hirtelen gránát sivítása hallik és a rothadó hús szaga ismét pattanásig feszíti az idegeket. 2. A dédapám, hetekkel azelőtt, hogy ellövik a fél tüdejét, megírja sokadik tábori levelezőlapját a feleségének, akit nem sokkal az esküvő után hagyott magára. Utána megír a bajtársa családjának is egy levelet, kincstári papírra, nagy gonddal, figyelmesen. A bajtárs nem ismeri a betűket, ezért fordult dédapámhoz. S ő lejegyzi, amit a másik mond. Hogy jól vannak, a taljánok olykor lőnek, ők meg viszonozzák. Időnként egymásra rontanak a lövészárkokban, szöges buzogánnyal ütnek, késsel, szuronnyal vágnak, szúrnak, akár az eszementek, de ne aggódjanak értük az otthoniak, összességében nem rosszabb ez a vircsaft egy kocsmai bicskázásnál. Nem is veszélyesebb, somolyog keserűen az írástudatlan katona. Sem ő, sem a dédapám nem tudja, hogy az utolsó előtti két mondatot a cenzor majd vastag, fekete tintaceruzával satírozza át. Ha tudnák, se vetnének rá ügyet. A lényeg, hogy az utolsó mondat,

a szeretetről számot adó, megmaradjon. (Megmarad.) Mindig más hal meg, villan át hirtelen a dédapám agyán, amikor leteszi az irónt. Nem is sejti, hogy Ungaretti, a költő szintén valami ehhez hasonló mondatot latolgat ugyanebben a pillanatban néhány méterrel odébb, a másik árokban. 3. Azon a napon, amikor dédapámnak ellövik a fél tüdejét, megint levelet körmöl. Előbb a maga, utána a bajtársa nevében. Ezúttal nem diktálás nyomán, hisz a bajtárs teste három napja oszladozik a két lövészárok-vonal között, a senki földjén. A dédapám még nem képes papírra vetni a tragédiát. Gondolja, majd a következő alkalommal, amikor megint tollat ragad, megteszi, addig életet hazudik. Ha pedig, ne adj Isten, elesik, mielőtt újra írhatna, legalább nem ő lesz a rossz hír hozója. Ez jár a fejében, amikor a taljánok újfent lövöldözni kezdenek. A szemben húzódó fedezék mögül kiemelkedik Ungaretti, a költő, sebtiben és vaktában kilövi a puskáját, majd visszabújik a mellvéd mögé. A dédapám biztos, védett helyen gunnyaszt, így később sehogyan sem érti, miként találhatta el a golyó. Néhányan utóbb azt állítják, gellert kapott a lövedék a sziklán. Tény, hogy mielőtt a dédapám fölemelkedhetett volna, hogy elsüsse fegyverét, vagy egyáltalán eszébe juthatott volna, hogy így tegyen, már ömlött a vér a mellkasából. – Fél tüdeje bánta a poéta lövését. De életben maradt. És a kórházból végül kénytelen hírül adni az analfabéta cimbora családjának a gyászt. Miközben a mondatokkal birkózik, néhány kilométerrel odébb Ungaretti újabb verset tervezget, s fogalma sincs arról, hogy ellőtte a dédapám fél tüdejét. Ha tudná, biztosan elmorzsolna egy könnycseppet az egyik szeméből. Dédapám hasonlóképpen cselekszik. Másik szeme azonban nevet: fél tüdővel nem küldik vissza az árokba. Miután hazaér a falujába, misét is mondat a taljánért, akinek az életet köszönheti. És jól mondatja azt a misét az én dédapám, mert Ungaretti, a költő túléli a Doberdót, a háborút, a temetetlen halált.

Botár Attila Körvonal A fájdalom csak tárgy. Az én kirakatába zárva, leárazott kacat szerény sztaniol borítása.

Mint álom elalvás előtt, nincs reggel, hogy felejtsem, elszippantja a levegőt és lélegzik helyettem.

Hová tegyem? Ünnep után hideg emlékezettel keresgélek csak bugyután. Vagy azt: honnan veszett el –

Szétfajzó, -fejlő jégvirág, üveg- és dér-kuszadék. Elvadult geometriák tolongnak, fedik. Elég.

Kivehetetlen. Körvonal. Nem-áttetsző üvegbe’ jövés-menés és utcazaj nézik magukat benne.

Majd idepillant. A remény szilánkos csillanása. A fájdalom csak tárgy. Az én kirakatába zárva.

Fiad nevével Gyér asztagunkat jéggel is tetézd, akik csak hígból tudtak lenni mélyek, mégsem utolsók, noha pusztulunk. A böjt soha, a koplalás emészt. Hányan lehettünk, hogy elunt a lélek kezünkre járni s anyagába hunyt, s a büntetésre majd új büntetést visel, ha csúcsaihoz visszatérhet álmot bevallva: pannont, szkíta-hunt. A következő elsötétítést, szomját és kényszerét a létezésnek, fiad nevével hirdesd meg, Urunk —

Két amarcord Fellininek

1. hatalmas fazék vagy fordított búvárharang „itt minden összedől” – ez volt a reggel neve és azután? persze kimásztuk különös lények csápoltak lebegtek úszkáltak tengeralatti űrben pár fénykép ha maradt utánuk néhány fénylenyomat az összeroppant gramofonban néhány fénykép rólad és rólam kilábalókról rólunk amint az éppen kihevert időiszonyból átestünk valami elhúzódó tériszonyba később az asztronauták tanultak újra földön járni ha nem is romokba kapaszkodva 2. a történelem nem ismer koszos hullákat derékba tört

évszakokat guernicai éjjelt hirosimai hajnalt halott gyerektenyér sorsvonalát matuzsálemi korral tizedelést tizedelőket elajándékozott népeket kameratiszta tengert a történelemtől oda-vissza lehet vonszolni a megfeszítettet Róma egén s ez ugye mesteri kiáltvány motorok bőgetése afféle korhű szerenád a ringyó lelkiismeretnek a történelem tiszta tudomány győztest és vesztest ismer akik szerepet s jelmezt cserélve “emlékezem”: ama fazékban pirosra vagy puhára főnek

Hegeken hegedültél Hiszen csak menekülnék az éjszakába ébren, rögökké hull a föld szét: falurom, tanya télben, panaszra volna ok, de én dicsérni fogadtam, hogy még felérek hozzánk hatvanon túl, a hatvan lépcsőn, mozaikkockán, talpam fájhat, nyilallhat – nagyapám Vákár Vilmos mértél rontást, tilalmat reám egy régi ország valamely színpadáról, amit orosz- s lengyelhon és Szerbia határol, hogy ne legyen se liftes, se földszintes a házam: emeletek és grádics, s ficamodjék a lábam porladt, gyenge cementjén málladozó fokoknak, s kapaszkodóm a vascső: imbolyog, rozsdás, horpadt – ahogy, nagyapám, téged színész-paraszttá képzett tükörbe sosem néző idegen szájíz, érdek, te is kapaszkodhattál zsák búzával a vállon rozoga padláskarfán, s pincegádorban – “álljon ott zsák pityóka mindig” –, a nyikorgó falépcsőn gunnyadt is tartalékban, s te fulladozva- légzőn, hetvenen túl: kutyának jódoztál és kötöztél görény roncsolta lábat, nem tört be fogság, köszvény, menekülés, világvég. (Egy vég világ? De három

is eskette magára, hogy dalolva kapáljon, aztán hulljon…) Ezüstjét nem kaptad árulásnak, Nagyapám, anyám apja, latint ragozó örmény. Hegeken hegedültél. Vonódon sorsom játszhat, s tudom, nem méltó hozzám, hiszen csak menekülnék haza-álomba, s ébren néz rám a sebesült ég —

Ónodi-Papp Tamás Hétköznapi ebéd napsütötte konyha a falnak tolt asztalon borsóleves mosolyog szerényen tudja nem ő a főszereplő hisz lesz palacsinta is jó étvágyat a szüntelen óraketyegésbe kanalak diszkrét dala meg játék és muzsika vegyül s míg Anton Bruckner számolja az ég csillagait a szobában lepihennek az angyalok végre sóhajtanak fel ahogy leülnek a földre egy kis nyugalom hajukban porszemek fénylenek szárnyuk a szőnyegen szétterül az idő lusta fekete macska nem fogy és nem telik a párkányon szundít és néha dorombol már a másodiknál járunk mikor egyszerre felugrik valahogy elhangolódtak a tányérok a villák és felzavartuk a huzattól az örök dél fátyla félrelibben és belóg az ablakon a bütykös délután

Balatoni ebéd lázas a szőlő a déli napon csillog a tó s a mandulafák fonnyadt levele lassan elég barackfa alatt a teraszon ki az asztal körül ki a hokedlin lépcsőn padon vagy amit éppen talál ülnek kicsik és nagyok a menü átmeneti tegnap csirkepaprikás előtte lecsó ma darázstészta meggyleves tűrő öregek harsány fiatalok esznek sztoriznak fölállnak jönnek mennek közben csattognak kanalak villák és a szőlő közt közbe szól egy fakopács fűszálak alá bújik a béke alkonyatkor majd újra kihajt jó volna mindig így ki- bejárva élni szabadon pólóban mezítláb de holnap vége a szünetnek két hét volt az élet a többi unalom

Nagyapa ebéd utáni álma az elíziumi délután kapujában különösen nyáron és vasárnap súlyos tenyerét csillogó homlokán nyugtatva nagyapa aludt egy keveset csodáltam és kicsit irigyeltem hogy még álmában is békét és erőt sugároz magából mint egy görög istenség ki lepihent az olimposzi völgyben az ablakon rézsút ereszkedett alá a koradélutáni fénysugár Héliosz gyengéden simogatta kedvenc gyermekét közben ezüst holdja nagyanyám

halkan de szüntelen mozgásban volt tett-vett és ki- bejárt miről álmodott e napsütötte órán honnan is tudhatnám ugyan ki ismeri a planéták álmát persze pisszenni sem volt szabad a kertbe sem lehetett kimenni fél óra csendes pihenő

Nagyanyám a van s a volt közt megfeszítve élt a lehetne mosolygott homlokán gyarlóságai a nappaliban közszemlére téve a nippek közt sorjáztak peckesen míg erényei a belső szobában akár a gondosan hajtogatott ágyneműk kimosva és vasalva gyűltek a kétszárnyú szekrények polcain öregen is gyermeki maradt kudarcai durva szárán felkúszott a zöld alázat s kivirágzott a tiszta vágy imáit mi bölcsek és erősek megvetettük pedig végül tudta nélkül meghallgattatott szívemben még mindig kacagásával élek homlokomon áldásával boldog vagyok

Sirató elbontották a házat a kertet levetkőztették erős marokkal lefogták szűz hasára hiába sikoltozott obszcén irodák parázna parkolók feslett társasházak kúsztak és elhevertek lustán csupán az egykori udvar sarkában

álló öreg fenyő maradt százévnyi bölcsességgel ágain nem vár nem gondol nem felejt nem őriz meg semmit növekszik jelen van érleli tobozait

Marton Réka Zsófia November, Remember A levelek lehullottak Angolhonban is, ugyanúgy színesre festve a szürke betont, mint odahaza Magyarországon. Lehullottak és elhozták az emlékezés hónapját. Azt tartják, amilyen a kezdet, olyan a folytatás. Ezt várhatjuk attól a hónaptól is, amelyik a legnagyobb misztériumra, a Halálra, a halottakra való emlékezéssel kezdődik. Szinte látom sötétedés után a magyar temetőkben ezerszámra pislákoló mécsesek fényfolyamát a korai novemberi estében, szinte érzem a falusi vityillókban melegedés gyanánt fogyasztott szalonna, só, hagyma és vaskos fehér kenyér illatát. Hiszen olyan sokszor éltem át “fiatal” koromban Veresen (azaz Veresegyházán), ahová nagyszülői szálak kötnek. De hol van az az apró falu (jóllehet hivatalosan város cím büszke tulajdonosa) a nagy Londonhoz képest? Talán itt, bennem. Őrzöm az emlékét. Errefelé kicsit másképp zajlik a hónap-forduló, október végének, november elejének a megünneplése, mint otthon (az órák visszaállításával, a halottak evilági „meglátogatásával”, a korai sötétség beálltával). Habár itt is gyúlnak fények. Igaz, nem mécsesek világlanak, hanem tökből faragott arcok fényszemei néznek vissza ránk. Halloween ideje ez az angolszász kultúrkörben, egy ünnep, amely manapság ijesztgető jelmezek viselésével és édességgyűjtéssel kapcsolódott össze, jóllehet eredete a kelta Samhainben gyökerezik, amely a halottak és élők közti világ kapuinak rövid időre történő kitárulását volt hivatott megülni. És valóban. Ilyenkor, novemberben néhány fokkal általában lehűl a hőmérséklet, érezhető, hogy van valami vagy valaki a levegőben. Főképp akkor, ha egy klasszikus angol graveyard düledező, szürke sírkövei között és zöld pázsitján gyalogolva verjük fel az ő nyugalmukat. Költőként nem vagyok egyedül a régi temetők iránt érzett csodálatommal. A 18. században egy csoport költőt neveztek „graveyard”4 költőknek (mások mellett Mark Akenside-ot, Thomas Grayt), noha a szentimentalizmus korában egyáltalán nem számított ritkának a temetőkultusz. Senki jobban nem fogalmazta meg tán azt az érzést, ami újra és újra átjár a régen éltek neveit olvasva, mint Thomas Gray (1716-1171) egy, az angolszász kultúrában széleskörben ismert versében, az Elegy Written in a Country Churchyardban: “…all that beauty, all that wealth e’er gave / Awaits alike th’inevitable hour: – / The paths of glory leadt but to the grave”5 A dicsőség útjai, nos, talán a briteknek kicsivel több jutott ki ebből, mint a magyaroknak, főleg, ha a novemberi emlékezés napjain eszünkbe idézzük november 4-ét, mikor is, azon a ködös hajnalon a szovjetek tankjai hangosabbak voltak, mint a letiportak jajszava Budapest utcáin. Nekünk egy újabb veszteség, a briteknek egy újabb győzelem. November 5-én, Guy 4

Graveyard (más néven churchyard) kisebb angol temető, amely általában egy szintén kicsi templom, plébániatemplom körül húzódik, kapuval, ösvénnyel és jellegzetes felépítésű. 5 „...mindaz, mit szépség és gazdagság valaha adott, Az elkerülhetetetlen órára vár: A dicsőség útjai csak a sírhoz vezetnek” (Marton Réka Zsófia fordítása)

Fawkes napján arra emlékeznek, hogy 1605-ben ezen a napon sikerült meghiúsítani a katolikus Guy Fawkes és társai azirányú merénylettervét (szaknevén ez a “Puskaporos összeesküvés), hogy felrobbantsák a Parlamentet. (Lám, terrorizmus már akkor is…) Azóta Guy Fawkes-t jelképező bábuk elégetésével és színes tűzijátékokkal emlékeznek a meghiúsult összeesküvésre. Innen is jön az ünnep másik elnevezése: Bonfire Night. A tűzijátékok dörgése ilyenkor úgy harsan bele az éjszakába, mint a háború fegyvereinek ropogása. Mintha folyamatosan lőnék az utcákat.(Emlékszünk még november 4-ére?) Apropó, háború. Bonfire Night-tól már nincs messze a következő fontos megemlékezés, Remembrance Day és Remembrance Sunday, vagy más néven Poppy (poppy = pipacs) Day. Már október végén megjelennek az autókon, kabátokon (az enyémen is) az apró pipacskitűzők, amelyek november 11-ét, az I. világháborút lezáró fegyvernyugvás eljövetelét és a brit hadsereg összes eddigi háborúban elesettjeit anticipálják és cibálják tudatunkba. Háborúból pedig volt elég a két nagy háború mellett is. Irak és Afganisztán a legutóbbiak, amelyek megosztják a brit közvéleményt, számos tiltakozást kiváltva. Maguk a pipacsok John McCrae6 kanadai költő In Flanders Fields című verse nyomán váltak az emlékezés szimbólumává. Pipacsok, amelyek ezerszámra nőttek Flandriában, ahol az első világégés legvéresebb csatái zajlottak. A vers ugyanúgy szerves részévé vált az angolszász társadalmak köztudatának, mint az, hogy minden évben a november 11-éhez legközelebb eső vasárnapon műanyag pipacskoszorúk borítják el az összes brit faluban, városban, köztéren megtalálható háborús emlékművet. A briteknek persze a veszteségeik ellenére is van mire büszkének lenniük. Két nyertes háborút könyvelhetnek el maguknak az összetartó Commonwealth7 segítségével. Nekünk a háború befejeztét követő rövid, tiszavirág életű ünneplés után hamar lefagyott a mosoly az arcunkról Trianon fenyegető közelségében. De akár a győztesről, akár a vesztesről beszélünk, az In Flanders Fields versben megfogalmazottak összekapcsolják a frontvonal mindkét oldalán állókat.

In Flanders Fields In Flanders fields the poppies blow Between the crosses, row on row, That mark our place, and in the sky The larks, still bravely singing, fly Scarce heard amid the guns below. We are the Dead. Short days ago We lived, felt down, saw sunset glow, Loved and were loved, and now we lie, In Flanders fields. Take up our quarrel with the foe: To you from failing hands we throw 6

John McCrae (1872–1918) kanadai költő, orvos, katona. Részt vett az I. Világháborúban. Híressé vált költeményét 1915-ben írta, mialatt sebészként volt jelen a második Ypres-i csatában. Barátja a csata során esett el, ez ihlette közvetlenül a vers megírására. 7 Commonwealth = Nemzetközösség. Az 1931-ben a Westminsteri statútumokkal létrejött Commonwealth a felbomló Brit Birodalom helyett alakult ki. Az egykori birodalomhoz tartozó országok a 20. században egymás után csatlakoztak a Brit Nemzetközösséghez, amelynek külön intézményei és ünnepnapja is van. Vezetői, élükön a Nemzetközösség fejével, a brit uralkodóval, rendszeresen összeülnek tanácskozásra.

The torch; be yours to hold it high. If ye break faith with us who die We shall not sleep, though poppies grow In Flanders fields.

Flandria földjein Flandria földjein pipacsok keresztek között, sor sor után Jelzik helyünket a fehér ég alatt. A pacsirták még mindig bátran énekelnek és repülnek Hangjukat alig hallani puskalövések közepett. Mi vagyunk a Halottak. Nem oly rég még éltünk, éreztünk, láttunk naplementét ragyogni. Szerettünk és szeretve voltunk és most nyugszunk Flandria földjeiben.. Vedd magadra harcunkat az ellenséggel: Kudarcot vallott kezeinkből neked adjuk át a fáklyát; vedd, és hordozd magasan Ha szavad szeged nekünk, mi, kik nyugszunk, Nem alhatunk, nőjenek bár pipacsok Flandria földjein. (Marton Réka Zsófia fordítása) Habár Flandria földjeitől távol vagyunk, és most nem is pipacsok, hanem sáros avar borítja a földeket, az esőszitálós London utcáin velünk szembejövők kabátján feszítő pipacsok minden évben közelebb hozzák azokat a bizonyos flamand földeket. Vagy magyar földeket. Vagy afgán földeket. A földeket, ahol a kifolyt vér vörösebb volt, mint az egész pipacsszőnyeg. A földeket, ahol a magányos gyászoló elrebegheti a talajnak, hogy “...mine eyes admire, my heart adores thee still”8. De ebben a valóságdimenzióban nincs már kit csodálni, csak a rögöt a fűszálak közt. Annak a földnek a fűszálai között, honnan jöttünk. Amivel helyrerakjuk magunkban a dolgokat egy novemberi délutánon.

8

„…Szemeim még csodálnak, szívem még imád” (Marton Réka Zsófia fordítása) Idézet Lord George Byron (1788–1824) angol költő Lines Written Beneath an Elm Tree in the Churchyard of Harrow című verséből, amit – ahogyan a cím is elárulja – Harrow-on-the-Hill churchyardjában elmélkedve írt. Mind a graveyard, mind a hely, ahol Byron merengett, máig megvan és látogatható.

Sziréna Tág csönd Sziréna vájja Üres éjszaka Légbe nyúló kiáltása Az egész világ fordított hagymáza Hátamon cipelt Örökös békediktátum

Őszről 2 percben Rövidre vágott film: nappalok Ordító gyümölcsorgia S aztán betapasztja a fák száját A róluk lecsüngő Fagyott hidrogénnász.

Kronológia Lován az éjszaka Vágtat a hajnalba Nem lesz senki Aki leveszi a terhet A holnap válláról És felakasztja az idő kabátját Az örökkévalóság fogasára?

Bozók Ferenc Félmúlt Népem haptákban állt, vigyázzban ült. Porosz, s orosz ruhákba kényszerült. Gombolj ki tegnapot, lazítsd a mát. Egyenruhákba kényszerült hazát.

Borulás Borulás van most nálam bent, kint. Oly szomorúan ébredtem, mint az esővert macskák, vagy mint válogatottunk tétmeccsen.

Panasz Bántak már úgy el vélem is, miként sok régi pappal. Verőlegény az éjszaka, hamis tanú a nappal.

Talán szeptember végén Még tart a tudat, meg a tárgyi világ fog, rossz jelszavak, únt kacatok, buta eszmék. De látod amottan a túli világot? Még itt vagyok, ámde te rám se figyelsz rég.

Czipott György Kitelt pakulár Kiszakadtak szívemből sarokvasak, kiszakadtak. Szemeken vecsernyeólom szélcibálta zsaluként billeg, húnyásba akadva emez így, amaz úgy – mindegy is. Nincs annyi messzire látni. Rozsdáll befelé csönd örvénymélyig, ki sose árad. Pillák beletört tövisednek. Holdpocsolyásak az éjek. Eleresztenek engem akik egykoron Napba tereltek, eleresztenek szók, éjfélszőrű csikaszok, íme: gyökkémartan. Botlaszt, túrzást vet ez út is, míg szélről semmibe fordul. Kiszakadt vasain résnyire. Szív bőrére vak tükörcserepek varangyulnak. Volt, ami vár rám. Pillanásnyit csak ballagunk: már lépést igazít Bárány.

Doktoros kagylókba végül belerohad a gyöngy. a gyerek kettétört követ illeszt eggyé únosan szétesik; babafejet letép vizsgál forgat dühödt heve hajtja egyre: hogyan forrassza egybe. tágközű pelenkaöltéssel minden fövenyre eget varr szöszjég guzsalyból szálult holdfény csillannak gyöngytörek csillagok;

csöndesmama leesett álla levendula illatú puha inggallér fölött szürke gúnnyal vigyorog akárha kaucsukakaszték babatest fölött. pedig látszólag jó helyre illik. szertegurulnak szakadthúsú kövek béna rokkagurigák. isten guggol bottal piszkálgat üveggyöngyöt szikrás követ bábláb illeszték csodája soron billent fejet követ. látszik doktorost játszik. feszülnek pufók térdei.

Megvagyunk még vagyunk barátom megvagyunk nyiladoznak az éjfél borpenészes alagútjai tócsákban pang vériszamos padlatukon minden holnapi idő minden szívkamránkba suttogott remegő fogadalom megfagyunk mi már akkor is ha bőrünkön mállad a nyár ha poklunk szavakkal szegezett napkapuján ki-be járunk szemem alján por szemed alján gyémánt gaia uranosz kilenc kiskorú leánya egyként tolvaj vérszomjú ribanc! hitünk szentelmotüzén hitegetnek sose hálhatunk frigyet el bármelyikükkel! hordjuk a fürtöket hordjuk

surrog csordultig fölöntve daráló darazsak meg vérünkbe mind belefúlnak megvagyunk barátom pedig öröktől vagyunk lépegetünk oldalvást hátra előre szépen kijárjuk fütyörészve a cifrát csak két mezítelen lábnyomban csak két lábnyomban! Isten meg mindig szembejön szélben zengő kordonok között

Kitérő kiröppentek seregélyek, kiröppentek tenyeredből. lármájuk jaj, micsoda ének. jaj, micsoda ének keresztfától feltámadásig, mindig a másik. mindig a másik… leszüretelnek az éjek. éjfél sarlója alá sarjad hajamból harmadnapi álom, pisszegnek a holtak: csak föl ne riadjon, csak föl ne fakadjon… micsoda évek, jaj, micsoda évek… hiába zárultak az ujjak fészekké, töviskoronává. kiröppentek szerelemseregélyek. lepedők korca alól megeredt ereim vetülékfonaladnak alvadtfekete gyolcsban pontos rendhez igazodva. helyiérdekű éjek várakoznak csillaglámpás váltók vasa közt elíziumkitérők rozsdamart öbleiben, míg pályamester égtájakat sorról sorra fölszabadít, míg minden szerelemszók penészbábbá aszalódnak, akárha párkányraárvult őszi gyümölcsök. mindig a másik, mindig a másik, lélek belevásik, szív belevásik… kiröppentek seregélyek,

kiröppentek tenyeremből. lármájuk hollójaj, micsoda ének, jaj, micsoda ének!

Áron Attila Abortusz Időnként teljesen egyszerre léptek. Nem egy adott jelre, hanem majdnem úgy, ahogyan a templomból lassan kiáramló fekete ruhás öregek is néha egészen együtt emelik a lábukat. Úgy történt velük is. Nem is zárt rendben haladtak, ahogyan a díszfelvonulásokon szokás, hanem csak úgy, egymástól körülbelül egyforma távolságra, kényelmesen, minden látszólagos rend nélkül. Az emberek megálltak és csodálkozva nézték a menetet. A szomszédok egymást kérdezgették, vajon mi lehet az oka a felvonulásnak, de egyikük sem tudott semmi pontosat, csak találgattak. A menet valahonnan a város széléről indult és a központ felé haladva, egyre gyarapodott, növekedett. A piac sarkán posztoló rendőr előbb ösztönös, riadt mozdulattal a gumibotjához kapott. Aztán csak csodálkozva bámulta a javarészt fiatalokból álló csoportot, ottfelejtve kezét a derékszíján. Friss tavaszi idő volt. Néhol, a magas deszkakerítések fölött csodás fehér és rózsaszín virágruhába öltözött fák hajoltak a járda fölé, körülöttük szorgalmas méhrajok döngicséltek. A menetelők arcán ünnepi meghatottság tükröződött. Egészséges, halványan kipirosodó bőrük csattanóan feszült az arcukon, szemük körül apró, vidám vonalkák villództatták a fénysugarakat. Ingük fent kigombolva, vállukra vetett pulóverrel, könnyű dzsekikben, rugalmas léptekkel haladtak. Némelyek egymásba karolva, kisebb csoportokat alkottak, olyan természetességgel, ahogyan a kapáló parasztasszony – a terhet már észre sem véve – végzi munkáját a hátára batyuzott kisgyermekével. Csak mentek fejüket felszegve, tiszta tekintettel előre nézve. Olykor valaki egy dalba kezdett, amit a közelben haladók átvettek és így jutott el az énekszó az első soroktól az utolsóig, az utolsótól az elsőig. Egyre több gyermeket lehetett látni, amint egy-egy fiatal kezébe kapaszkodva, nevetve szaporázza a lépteit, hogy valami módon el ne maradjon a sokaságtól. A parkokban, ahol a menet elhaladt, az öregek felálltak még öregebb padjaikról és úgy igazgatták elöl a zakójukat, mintha maguk is beállni készülnének a sorba. Szemükben vidám, cinkos mosoly villant, tekintetüket áthatotta valami különös fény. Amikor a menet már eltűnt a szemük elől, a padra visszaereszkedve, botjukat nem támasztották le ismét, hanem egyenes derékkal ülve, mindkét kezükkel rátámaszkodtak és még sokáig vidáman, büszkén mosolyogtak. Minden porcikájukban valami már-már felfoghatatlan ihletettségben, büszke és boldog méltósággal haladva, egyre újabb és újabb dalokat énekelve mentek. Bátran, bizalommal néztek előre. Ahogy a menetet figyelték, a járókelők arca is földerült, és egyre azt találgatták, milyen ünnep is lehet ma, amiről ők talán elfeledkeztek. A nap ebben az órában, talán minden sugarát a földnek erre a pontjára vetette, olyan fényesség uralkodott az egész városon. Nagyon szép idő volt.

* A rendőrfőnök röviden vázolta a pillanatnyi helyzetet. Elmondta, hogy a felvonulás okát nem sikerült kideríteni. A tömeg a jóindulatú felszólításra, hogy oszoljanak, nem hallgat. Annak a véleményének adott kifejezést, hogy amennyiben ez továbbra is így megy, kénytelen lesz hathatósabb eszközökkel jobb belátásra bírni ezt a – az ő szavaival élve - csürhét. – És ezt közöltem is velük, hangszórókon keresztül, amit hallaniuk kellett. Amennyiben tehát más eszközökhöz kellene nyúlnom, – tette hozzá láthatóan nagyon felindultan,- a felelősség az övék! Minden porcikájából a felháborodás sugárzott, dühödt szitkokat szórt a felvonulókra és mondandóját csaknem kiabálva, így fejezte be: – Csupa lázadó, anarchista elem! Megátalkodott ellenforradalmárok, kóbor, munkakerülő banda! Miért oszolnának ők szét?! Ütni kell őket, azt értik! De ha ez kell nekik, hát akkor ez lesz! – Szóval semmi jelszó, semmi transzparens? Semmi kiabálás és efféle? – kérdezte a polgármester – Pontosan így van, polgármester úr. Pontosan így. – felelt a rendőrfőnök – Semmi kiabálás, semmi jelszó. A fene, aki érti! Időnként egy elkezd énekelni, a többiek meg felkapják és… és hát, nagyon együtt szól az egész. – Szépen énekelnek? – kérdezte a polgármester nyugodt hangon. – Hogy tetszik mondani? – kérdezte a rendőrfőnök idegesen vibráló hangon. A polgármester az ablaknál állt és a közeledő tömeget figyelte. A magas mennyezettel tervezett, berendezésében is előkelőséget sugárzó szobában a vastag, puha szőnyegek mintha elnyelték volna a rendőrfőnök hangját. Kinyitotta az ablakot és néhány pillanatig szorosan összerántott szemöldökkel, komor tekintettel nézte a közeledő tömeget és hallgatta a betóduló éneket. A dal vidáman, de a tömeg erős, vastag tónusú hangján szólt, soha nem hamisan. Egy perc is eltelhetett, amikor hirtelen, vad mozdulattal, erőteljesen bevágta az ablakot és a fogai közt sziszegve azt mondta: – Az ön feladata, mindent megtenni annak érdekében, hogy a városban rend uralkodjék. –, majd kemény, határozott hangon még hozzátette, jobb kezével az ajtóra mutatva – Tegyen meg mindent, hogy ez így is legyen! Ne csalódjunk magában! Miután a rendőrfőnök sietve távozott, a polgármester az íróasztalhoz lépve, maga elé emelte a gemkapoccsal összetűzött, háromoldalnyi iratot és olvasni kezdett, ám szinte azonnal, türelmetlen mozdulattal az asztalra dobta a papírokat és elővett egy cigarettát. Nem gyújtotta meg, hanem az ujjai között morzsolgatva szinte belezuhant az íróasztal mögött álló karosszékbe. Eközben, a hozzá folyamatosan csatlakozókkal egyre szaporodó, éneklő tömeg a főutca végére ért. Az üzletekből kiléptek az utcára a benn dolgozók és nevetgélve integettek, oda-odakiabáltak, ha ismerőst pillantottak meg a sokaságban. A menetelők eleje a főtérre érkezve jobbra fordult és végighaladva a teret körülvevő házak ablakai alatt – így egy kört leírva – ismét a főutcára tért és tovább folytatta az útját, most már kifelé haladva a városközpontból. ×××

– Te sohasem fogsz úgy szeretni engem, ahogyan én téged. – mondta a lány. Lassan maguk mögött hagyták a várost. A találkozó kedvéért a lány a külön angol óráról mondott le, a fiú az edzésről maradt el. A kisváros lakói voltak, mindketten, húszévesek, a város jó hírű egyetemének a hallgatói. Friss tavaszi idő volt, a ragyogóan tiszta égbolt határtalan mélységekig kitárulkozott a két fiatal ragyogó tekintete előtt. A virágzó fák illata láthatatlan hálóval fonta körül alakjukat, miközben rózsás szerelem-ujjaival játékosan meg-meglibbentette rakoncátlan hajfodraikat. Enyhe kaptatón baktattak fölfelé a szőlősorok között, majd rátértek a távolabb, az erdő fái közt eltűnő földútra. – Nézd, mit találtam! – kiáltott a fiú és lehajolva, egy apró fehér virágot szakított le és emelt föl a lány arca elé. – Az enyém! – kiáltotta a lány és kikapva a virágot a fiú kezéből, megszagolta, majd két lépést hátrálva mindkét kezét a háta mögé rejtette. – Nem is adom ám vissza! – mondta. – Ha nem adod, akkor elveszem. – mondta a fiú, és egy kicsit mintha talán megremegett volna a hangja. – Nem adom – kiáltotta ismét a lány és kacagva futni kezdett az erő felé. A fiú azonnal utána eredt. Ahogy szaladtak, megelevenedett körülöttük a föld: innen is, onnan is madarak rebbentek föl, színes rovarok százai cikáztak előttük, méla pillangók libbentek odébb. Amikor utolérte, a lány mélyen lehajolva, két kezét a kebléhez ökölbe szorítva tartotta a virágot. Egy kis ideig így dulakodtak játékosan, nevetve, majd egyszer csak a lány hirtelen kissé hátra dőlve fölegyenesedett és elkomolyodva a fiú szemébe nézett, miközben kezeit lassan a háta mögé tette. Mivel a fiú eközben a lány kezeit nem engedte el, így átölelte annak a derekát. Ott álltak, szó nélkül, mint egy ottfelejtett szobor és csak néztek egymás szemébe kipirultan, komolyan. Aztán, mintha megcsendültek volna a piciny virágok a fákon és mindenütt a füvekben és a közeli erdőkben, a mezőkön és talán az egész világon is. A nap lehunyta káprázatos, álompalota ívű szép szemét és a madarak, sziporkázó pillangók, méhek és az összes színpompás kis rovar is mind, mintha ugyanazt a dallamot kezdték volna dúdolni. Olyan iszonyatosan szépet, hogy bódító szendergés áradt szét minden élőlényben, de még a termékeny, barna föld legapróbb rögöcskéin is. Hosszú idő múlva, amikor az ajkuk először szakadt el egymástól, szemeiből, egy-egy félénken a világba tekintő, kristálytiszta könnycsepp mögül, a fiú szemébe nézve, a lány azt kérdezte: –

Szeretsz?

A fiú bólintott. – Nagyon szeretsz? – Nagyon szeretlek. – Válaszolta a fiú. Talán egy óra múltán, vagy egy kicsit több idő elteltével, meghallották a városból jól idehallatszó éneklést és a lány fölkiáltott: – Jaj, siessünk, le ne maradjunk a követelések átadásáról! Vajon milyen képet fog vágni a rektorunk? – Nem fogjuk lekésni. Most járhatnak a Főtéren. Van negyed óránk, hogy leérjünk, de nekünk, ez semmi igaz?

Kéz a kézben futottak vissza a szőlősorok között, majd nemsokára beértek az első házak közé. Ott, egyenest az egyetem felé vették az irányt és éppen akkor érkeztek meg, mielőtt a rendőrkordon fölsorakozott volna, lezárva a környező utcákat. Így szinte azonnal csatlakozhattak az egyre éneklő tömeg első soraihoz. Az élen haladók már messziről észrevették az utcán keresztben felsorakoztatott rendőröket. Lépteiket azonban nem lassították, énekelve haladtak tovább. Egy mellékutcából kihajtott a sorfal elé egy rendőrautó, hangszórójából a rendőrfőnök hangja bömbölt. Közel érve, rövid időre elcsöndesedtek, aztán ahogy megértették a feloszlásukat sürgetve parancsoló szavakat ismét énekelni kezdtek. Fejüket magasra tartották, vidáman, mosolyogva énekeltek tovább. Magabiztos, méltósággal teli büszkeség ragyogott az arcukon. Ahogy az első sorok pár lépésnyire értek az átlátszó pajzsokkal fölszerelt, sisakos rendőrökhöz, a tömeg továbbra is egyre énekelve, várakozóan magállt. A rendőrök előbb gumibotjaikkal fenyegetőzve kiabáltak, aztán látva, hogy a tömeg ismét elindul, lassan hátrálni kezdtek. Ekkor valahonnan a hátuk mögül ingerült, hangos parancsszavak hallatszottak, mire előbb megálltak, majd pajzsukat magasan maguk elé tartva, előre törtek és a gumibotokkal ütni-verni kezdték a legközelebb állókat. Az ének elhalt. Előbb nagy csönd lett, amit az egyre ütlegelő rendőrök által okozott fájdalomkiáltások szakítottak meg. A rendőrök gázmaszkot húztak és a lassan visszahúzódó tömegbe füstgránátokat lőttek. Az utca megtelt füsttel és a jajkiáltásokkal. A mind jobban nekibátorodó rendőrök egyre támadóbban léptek föl, ütöttek-vertek minden eléjük kerülő embert, beleértve az utca szélén bámészkodókat is. Egy vérében fekvő fiatal magasra tartott kézzel próbálta védeni magát a rárontó nyolc-tíz rendőrtől, akik gumibotjaikkal kíméletlenül ütlegelték, rugdosták. A tömeg távolabbi része még nem értette pontosan, hogy mi történik elöl, ezért a hátrafelé mozdulókat feltartva, a visszavonulás helyett inkább még mindig előre felé igyekezve tolták a maguk előtt lévőket, ezzel óriási zűrzavart okozva. A rendőrök ekkor a visszavonulás útját, a hátsó sorok mögötti utcákat, újabb osztagokkal elzárták. Az egyik mellékutcából vízágyúval fölszerelt teherautó jelent meg és ontani kezdte a hideg vízsugarat. A tömeg ekkor határozott irányt véve, a gyöngébbnek vélt ellenállás irányába indult, a városközpont felé. Ekkor rövid sortűz dördült el. Később, amikor a tömeg feloszlott és a rendőrfőnök bejárta a tüntetés legkritikusabb pontjait, a rendőrök hét halottról és tizenöt sebesültről számoltak be, akik egy része még mindig az utcán hevert. A két halott, egy fiú és egy lány, nagyjából egyidősek lehettek, egymás kezét fogva feküdtek, a lány egyik kezét a mellére szorította, benne ujjai közül egy gyönge kis fehér virág hajolt ki. A fehér sziromlevelek között elhelyezkedő apró sárga porzókupac, mintha veszített volna élénk színéből, tompán meredt az őket bámulókra.

Ki vagy? Hallgat, aki rejtőzik. Lelke halott világa, a holtak legnémábbja.

Szíve bár fáj, s szólna, ám szája lezárva – bűnévé lesz hallgatása. Rejtőző szó, bennlakó félelem, kitörhetni vágy, hiába! Uramisten! Mivé lesz, – ha mégoly jó is – a szándék: Uralkodni, és ölni is, ha kell – Ez parancsoló akarata. Világa bezárva és árva, bizony árva. Nem tündököl már szeme világa. Mesét nem susog, nem sirül danája, kihűl benne a lélek dobbanása. Menedéke nincs, csak Isten-fohásza, nincs ami vonzza se ide, se oda, lassan elhalványul génjei ősi sora és nem kárpótol a vazallusok vigyora. Megengedj, de lehetne más út is akár… Nem mondhatok mégse semmit. Mindeneknek sorsa van, s engem semmi se jogosít, s bár akárhány év tüze-füstje, csak ködösít. Lám, ha issza, önnön mérge meg nem öli. De rosszabb lesz, mert marad a kín, s mert utat nem talál, mindent bezár. Nem kérdés már a „hogyan”? és a „hová”?

Evilág közepe Evilág közepe a földkerekség gyöngyszeme harmadik fiút szülő anyák öle Mennyország sziporkázó görbe tükre Édenkert Kárpát-medence egykor talán Isten nyughelye.

Turcsány Péter Mi életedre és műveidre emlékezünk Tormay Cécile születésének 139. évfordulóján Bátran és egymásba illeszthetően kell két időbeli szakaszra bontanunk Tormay Cécile életművét. Első része 1918-ig fogja egybe életművét, életszemléletét. Művészet, humánum, antik szépségeszmény, keresztény szenvedések stációi. Utak a múltba, a család megtartó őseihez. BOLDOGASSZONY ARKÁDIÁBAN és a RÉGI HÁZ…, a karszti kő szerelmeseinek énekese; a VIASZFIGURÁK művészére gondolhatunk e korszak szimbólumaként: “A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak belőle.” Második része: Máter Dolorosa, a jövő asszonya, a szervező, a segítő, az életmentő, aki a „pusztulás áradatában” egy Asszony-Wesselényit ad a nemzetnek! Adja, adja, áldozza tehetségét, zsenijét, de most már nem csak a múlt emlékeit, a múló emlék csodáit, hanem a magyar nemzeti tragédia napjaiban és éveiben az újjászületés asszonyait is a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségébe toborozza. Példát, célt ad nemcsak az asszonyvilágnak, de nemzedéke férfitagjainak is. Nemcsak társadalmi összefogásra, helytállásra, megújulásra buzdít, és a Napkelet alakuló folyóiratának élére állva alternatívát is nyújt a parttalan Nyugat-lépéstartással szemben az emberi és nemzeti humánumnak. Személyes vállalásaival mutat, ha úgy tetszik, nőknek és férfiaknak egyaránt példát: „én a mások jajszava is vagyok.” A Bujdosókönyv egy sokat idézett részletében érhetjük tetten ezt a “királynői” változást, ez a “sorsfolyók szárnyaló dereglyéinek” élére álló asszonyi akaratot és célt: “És abban a pillanatban valami mondhatatlan izzott fel bennem, lázadó vágy volt-e, vagy egy jövendő szó, egy elkövetkezendő tett? Nem tudom, de valami volt, ami elébe akarta vetni magát a rohanó pusztulásnak, gátba akarta emelni az omló anyaföldet, az asszonyit, a hűségest, a termékenyt, a jövőt… Mert ők tudják azt, amit nem tudnak a hadvezérek és államférfiak.” 1918 és 1937 között – ahogy halála után a róla szóló monográfiában Hankiss János professzor is hangsúlyozta – Tormay Cėcile társadalmi vállalása és művészi hatékonysága, alkotókedve nem vált két külön világgá, de igenis kiteljesedett, m á s lett az írónő esztétikai feladat-vállalása, esztétikai horizontja: “Leszállt az álmok országából, az egyéniség fönséges magaslataiból, az elefántcsonttornyok felhőjárta szobáiból a többi halandók közé.” (H. J.) Jelleme a görög sorstragédiák nagy nőalakjaihoz ércesült, rendületlen hit és erő kellett ehhez a közérdek kihívásait tudatosan vállaló sorshoz. Ugyanakkor még alantas és kisstílű vádlóival szemben is a korszak züllött világa fölé magasodott – erkölcsileg. Herczeg Ferenc írja le egy kúriai bíró véleményét az 1931-es Tormay-perről: “Ismerem az ügy összes adatait és mondhatom: soha tisztább lelket elvetemültebb módon nem rágalmaztak meg.” Mai vádlóinak is, innen, erről a megemlékező helyről is ugyanazt tudjuk üzenni, bár a Tormay-ellenes vádak mára már Himalája-méretűek lettek. Sajnos. De azt is üzenhetem: a vádak egyszer olvadni kezdenek és a visszazúduló gleccserek zuhataga azokat veri le majd lábukról, akik ma rágalmazzák és megsemmisíteni kívánják az Írónő életművét! Tormay Cėcile a Nő a művészetben c. írásában szépség és gondolat ellentétpárjában világítja meg az 1. világháború utáni új magyar és világkorszakot: “A formák háttérbe szorulnak a gondolat által. A görög világ óta a forma és a gondolat harca fejlődik, és mindinkább diadalmaskodik a gondolat.” – állítja az írónő. Assisi Szent Ferenc Virágoskönyvének és a Kis Magyar Legendáriumnak a

fordításával nyelvi szépség és keresztyén gondolat egységét ajándékozta népének, olvasóinak. Nem a későbbi Németh László “rabpadból műhelyt varázsolok” élményével dolgozott. Magasztos és nélkülözhetetlen tettnek érezte latin nyelvű kultúránk magyarra ültetését. Fordítói beleélésnek és írói öntudatnak meghitt szavait írja a kötethez illesztett Ad lectorem című előszavában: “E könyv fordítója úgy érzi, hogy mégis őrölt egy maroknyit annak a búzájából idelenn, akiknél ők hárman – St. István, St. Imre és St. Gellért – örök szálláson vannak odafenn.” E megemlékezések írója érezhetően vallja élet és művészet egységét. Ez az egység teszi Tormay Cėcile életművét a Sors és az Irodalom törvényei szerint átláthatóvá, átvilágíthatóvá. A művészet és szépség arkádiai megtapasztalója így válik egy nemzet fájdalmának és igazságainak asszonyává. Az Ősi küldött című regény főhőse honvisszafoglaló akaratának kifejezőjévé. Ma rá emlékezünk, a magyar és egyetemes szimbólumok feledhetetlen őrzőjére és megvallójára. (2014. október 10-én Tormay Cécile volt lakóházánál elhelyezett emléktáblájánál koszorúzással egybekötött megemlékezést tartott a Tormay Cécile Kör. A rendező szervezet nevében Jobbágy Éva, ill. a Kráter Műhely Egyesület könyvkiadója nevében Turcsány Péter koszorúzott és mondott beszédet.)

Jobbágy Éva Ünnepi beszéd Tormai Cècile emlékére “S fegyver csörög, haló hörög, / amint húrjába csap.” (Arany János)

Szeretettel hívtunk mindenkit ma ide a Kőfaragó – vagyis a volt és leendő – Tormay Cécile utcai ünnepségünkre Nádudvari Vitéz Tormay Cécile születésének 139. évfordulója tiszteletére. Ám két másik évfordulót is ünneplünk: 95 éve alakult meg a MANSz, vagyis a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, mely vezérének egyhangúlag Tormay Cécile-t választotta. A centenáriumról pedig bővebben szólok majd. Kedves Honfitársak! Nehéz jobb mottót találni Tormay Cécile jellemzésére, mint Arany János sorait, aki az írónő elsőszámú példaképe volt. Azonnal a Bujdosó könyv jut eszünkbe. Áldozat 1918-19-ben, sokszor ötszáz akadt, elsőként maga Tisza István. Ám dalnok ötven, talán öt sem. Egy biztosan volt: Tormay Cécile. Ez a legnagyobb bűne: kendőzetlenül megírta, ami történt. Műve 1945ig bejárta a világot, az USA-ban is szétkapkodták. Tormayval szinte mindenki egyetértett. Ezért a bátorságáért lett a leginkább feledésre ítélt, és ma is a legaljasabb módon rágalmazott írónőnk. A magyar walesi bárd 1875. október 8-án született Nagy-Magyarországon, a Régi Hazában, Budapesten, az általa megénekelt “régi házban”. A szülőház a Fürdő (ma József Attila) utca és Széchenyi tér sarkán – a minisztérium helyén – állt. Paradox módon, csak éppen annyi és az maradt meg belőle, ami lerombolását volt hivatott elvégezni: az ágyúgolyó. A házra 1849-ben, Cécile nagyapja tűzött nagy magyar zászlót, s Hentzi ezért bombázta. A bontáskor megtalált golyóbist Tormay C. az íróasztalán őrizte élete végéig, itt, az I. emelet dolgozószobájában. Tormay leghíresebb regényének főszereplőjéhez azonban nem egyedül a bombázott ház adta a mintát, hanem inkább családja még régebbi háza, melynek hűlt helyét a Tüköry- Akadémia utca között kell keresnünk. Tormay anyai felmenői közt találjuk a Tüköry dédapát, aki Széchenyivel együtt küzdött a Lánchídért. Széchenyi naplójában sokszor említi Tüköry Józsefet, aki a regény egyik főszereplője lesz Ulwing Kristóf néven. Hamarosan elolvasom a háborús részletet, amelyben a nagy építő lelkében – tán maga sem tudja, de – németből magyarrá kezd válni.

Miért beszélek annyit építőkről és házakról? Mert éppen 100 éve írta meg Tormay Cécile A régi ház történetét. Ezt az alapművet mindenkinek ismernie kellene! Nem “csak” azért, mert irodalmi Nobel-díjra kétszer jelölt írónőnk legelismertebb regénye. Nem “csak” azért, mert generációk és szerelmek ízig-vérig közép-európai története. Nemcsak azért, mert kevés olyan művet ismerünk, amelyben az élettelen tárgyak döbbenetesen élők, amelyek meseszerűen belelátnak, és beleszólnak életünkbe, mint a balkont tartó oszlopemberek, a zongoraegerek vagy a küszöb. A régi ház-at nem “csak” azért kell ismernünk, mert a magyar fővárosról alig született regény, ilyen lírai pedig bizonyára egy sem. És nem “csak” azért, hogy végre megértsük az érthetetlent: a magyar lét hihetetlen vonzását, ezt a bonyolult lelki folyamatot, ami ezreket és tízezreket, köztük az aradi vértanúk sorát is magyarrá tette. Mindezekért külön-külön is érdemes olvasni a történetet. De kötelező olvasmány kell, hogy legyen, hiszen – mint egy tőről fakadó fogalmak – házunk és Hazánk építése vagy bontása meghatározza létünket. Tormay Cécile, a nagy és egyben rendhagyó szimbolista mindezt különösen jól érzi és érti. Próféciái már itt hátborzongatóan igazak. Kitűnő monográfusát, Hankiss Jánost idézem: “A régi ház azok közé a művek közé tartozik, amelyekre az emberek vártak, s amelyeken az irigység sem tud kivetnivalót találni. (…) Olyan könyvnek tartották, amit nem illik nem ismerni s jól esik olvasni, gyönyörűség betéve tudni. Vannak művek, amelyek egyszerre értékesek és vonzók, csemege és mindennapi kenyér. A régi ház ilyen sokrétű könyv lett. Sikerének itt előljáróban csak két okára szeretnénk rámutatni. A lélek legmélyéről jött és a lelkek legizgatóbb kérdéseire adott választ.” Igen, teszem hozzá, Tormay Cécile válaszai meglepőek, és mélyüket az olvasónak kell fölfedeznie: “Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat feküdt alatta és a ház falában nyílás tátongott. Ott vágódott be az ágyúgolyó. Nem robbant szét. Megakadt a téglák között. Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen és kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Föltekintett a siralmas ablakokra. Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen a Duna felé fordult. A hajóhíd égett… az ő hídja! Átnézett a szegény kis Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek meg.” Tisztelt Ünneplők! Nem a regénybeli, de nem akármilyen épület előtt állunk tehát. Tormay Cécile ugyan nem itt látta meg a napvilágot, ám nem túlzás, ha azt mondom: több mint egy évszázada ebben a házban született meg Európa egyik kedvenc és egyik legnagyobb írója, akit az olvasók ugyanúgy szívükbe zártak, ahogy a kritikusok és a kiadók. Tormay itt élt, és alkotott három évtizeden át. Lehet, hogy lelkesedésem túlzottan magával ragad. Az viszont tény, hogy ebben nem vagyok egyedül. Egyre többen vagyunk, akik fölismerik a szellemi honfoglalás életbevágó szükségét.

Világbeszéd

S. Király Béla A Girondas-ügy, avagy a diáklázadások súlya az elnöki mérlegen Georges Pompidou elnök Girondas című szatirikus novelláját – melyet nyári pihenése idején, 1971-ben vetett papírra a délnyugat-franciaországi nyaralójában, Cajarcban – a Point című politikai magazin közölte először 1984-ben, kereken tíz évvel a halála után. A fonákjára fordított történet a franciaországi diáklázadások okait és körülményeit mutatja be. A

Girondas-ügy címmel a novella füzet alakban is megjelent. A ’68-as franciaországi diáklázadások és gyárüzemi sztrájkok okainak kutatása, az események értelmezése, a következmények levonása különös feladat elé állítja a képzelőerőt. A megértést nehezíti a párizsi események ottani ultrabaloldali kisajátítása és az itteni, magyarországi “értelmezése” is. Immár harmincöt éve, hogy Caen-ben és Nanterre-ben január folyamán diáktüntetésekre került sor, amelyek Nanterre-ben, Párizs északnyugati külvárosában március 22-én már zavargásokká fajultak. Az események májusban érték el tetőpontjukat Párizsban, az utcai barikádharcokban és az országot megbénító általános sztrájkban. Franciaország gazdasági-politikai felemelkedésében nagy érdemeket szerző, jobbközép kormány – amelynek Pompidou már hat éve miniszterelnöke – váratlanul megrendült. Habár a történet a hangadók céljaihoz képest végül száznyolcvan fokos fordulatot vett, hiszen az elnököt támogató jobboldali pártok történelmi győzelmet arattak az elnök bukásában reménykedő baloldal fölött a júniusi választásokon, az eszménykép, de Gaulle és a nélkülözhetetlen tanítvány, Pompidou között elpattant az érzelmi húr. A bizalom nem állt többé helyre közöttük. Minden idők egyik legnagyobb francia államférfija, Charles de Gaulle tábornok – közvetve a diáklázadások miatt – 1969 áprilisában váratlanul, de jupiteri módon távozott a hatalomból. A tizenegy éves elnöksége alatti első kedvezőtlen népszavazás késztette erre a döntésre. De Gaulle lemondását elnökválasztás követte, amelynek győztese Georges Pompidou lett. A Girondas-ügy hozzásegít, hogy ’68 tavaszát másképp lássuk, mint ahogy mifelénk eddig szokásban volt. Pompidou elnökhöz hasonlóan az 1956-os forradalomhoz és szabadságharchoz szokott reflexeink nehezen tudják forradalmároknak nevezni a középületeket rongáló fiatalokat. Igaz, hogy a korszellem, amelyet többnyire a negyedik hatalmi ágat, a médiát birtokló informális – ízlésbeli – és világnézeti azonosság alapján felépülő – értelmiségi hálózatok többsége határoz meg, a hatvanas évek második felében puskaporossá tette a levegőt, de a szikra mégiscsak azért robbant ki, mert a hatóságok letartóztatták a közintézményeket törő-zúzó egyetemistákat. A banalitás eposzának nyitánya megtörtént, és seregszemle nélkül beindul a “nagy csapat”: a letartóztatásra válaszul mintegy százötven hallgató elfoglalta a nanterre-i egyetem igazgatósági épületét. A tiltakozó határozatok megfogalmazásánál tűnik fel három francia Ludas Matyi, akik virtuálisan náspángolják a vélt és folyton alakot váltó Döbrögit: a polgári mentalitást, az iskolát, a vallást, a családot, a nemzetet, a vállalkozó kapitalistát, a munkavégzéshez szükséges fegyelmet, az ország vezetőit, egyszóval mindent, ami közösségi lénnyé segíti az embert, és amelynek egészséges működéséhez kötelességre van szükség. A három legfelkapottabb percember: Alain Geismar, Jacques Sauvageot és Daniel Cohn-Bendit. Ők és társaik később, az események elültével jól megtalálták számításaikat abban a megértő és elnéző jóléti társdalomban, amely ellen acsarogtak, és amelyet a háborút végigszenvedő szüleik, nagyszüleik fegyelmezett munkával teremtettek meg. Sauvageot művészettörténész prof, Geismar Párizs polgármesterének titokzatos tanácsosa, Cohn-Bendit pedig Übü papát alakít az EU parlamentben. A többiek is szélvédett helyeken várják vagy morzsolgatják légzsákpocakkal bélelt nyugdíjas éveiket. Vagy talán az arcukra ejtett Libération újság alatt ejtőzve fújják a kását nehéz vasárnapi ebédjük után. Csak a „mezei tömeget”, a naiv, romantikára éhes, vidéki egyetemistákat, meg a szegény városi diákokat sajnálhatjuk, sokan közülük drágán fizettek nemtörődöm éveikért. Mert volt részigazság a diákok elégedetlenségében, csak azt megfejelte a liberális verkli: „Tilos tiltani!” Abban az évben, amikor Cohn-Bendit szülei – a nácik elől Franciaországba menekült német apa és francia anya – visszatelepültek az NSZK-ba, egy fényévekkel fontosabb esemény történt a Szajna-partján: de Gaulle tábornok másodszor is visszajött megmenteni hazáját. Egykettőre rendet teremtett odahaza, új alkotmányt íratott, kihúzta az országot az algériai háború mocsarából, és megalapozta a ma is jól működő V. Köztársaságot.

Munkatársai, mindenekelőtt Pompidou miniszterelnök segítségével gazdasági-társadalmi növekedési pályára állította az országot és atomhatalommá emelte. A modernizáció oly mértékű volt, hogy tíz év múltával nem lehetett ráismeri az országra. Ráadásul de Gaulle hatalmas külföldi tekintélye lehetővé tette, hogy Franciaország az Egyesült Államok és a Szovjetunió között harmadikutas politikát folytasson, annak minden pozitív hozadéka mellett. Igen ám, de a háború előtti átlag negyedmilliós gyermekszaporulat a világháború után 800 ezerre nőtt, az egyetemisták száma a tíz évvel korábbi 175 ezerről 1968-ra már 530 ezerre emelkedett. Ez a fejlemény bizony vetett fel olyan intézményi, fejlesztési, logisztikai hiányosságokat, amelyeket időben, azaz előrelátóan, hamarabb és hatékonyan kellett volna orvosolni. Pompidou is, de Gaulle is kiemelte később a sajtó és a rádió felelősségét az események elfajulásáért. Ők nem hittek annak a felszínes interpretációnak, miszerint mindent a korszellem határoz meg. Ezt mi sem hihetjük el. A korszellem nem természeti törvény, benne vektoriálisan összeadódnak bizonyos emberek, csoportok, hálózatok érdekei.(1) A média Franciaországban a szakszervezetek és ilyen-olyan fővárosi klikkek hitbizományaként működött. Girondas prototípusai a médiának köszönhetően lettek „korunk hősei”. Legnagyobb tettük talán egy lánykollégium szimbolikus elfoglalása. Fényképészek, mikrofonosok rohangáltak Benditék után, akiknek, amikor komolyabbra fordult a dolog és Párizs belvárosában az akciózó fiatalok barikádokat emeltek, már nem volt különösebb befolyásuk az eseményekre. A szemtelenség, a csürhementalitás még nem bátorság. A hetvenes éveit taposó elnököt a feleségén keresztül támadták: “Yvonne nagymama Franciaországa!” – hangzott bátor rigmusuk. A hangadók bátorságáról még annyit: tisztában voltak azzal, hogy nem eshet bántódásuk. Nem is volt fizikai tétje fellépéseiknek. Ellenkezőleg: nagyon is vigyáztak testi épségükre. Hiszen demokrácia volt, mégpedig olyan, hogy az elnök minden fontosabb döntését népszavazásnak vetette alá. Még a tábornok saját unokaöccse is ott masírozott a tüntetgetők között a Latin Negyedben. A Nouvel Observateur politikai magazin közben adta a (hinta)lovat a felheccelt fiatalok alá: “A család nem azért van, hogy megtanítsa az élet szabályait, hanem, hogy teljesítse a gyermek akaratát: nincs több cenzúra. Az iskolának nem az a feladata, hogy átadja a tudást, hanem hogy biztosítsa a tanuló kibontakozását.” Ilyen médiaháló tette lehetővé, hogy beérjen a francia értelmiség egy kisebbségének a véleményterrorizmusa. Később az országos napilapban, a Le Monde-ban kiáltványt jelentetnek meg, amelyben követelik a kiskorúakkal folytatott szexuális viszony büntetlenségét. Az aláírók között van Cohn-Benditék gátlástalan felmenője: Jean-Paul Sartre, a heccmester filozófus Herbert Marcuse méltó társa. Sartre egy interjúban lihegi, hogy de Gaulle egy szélhámos és csaló (a közvélemény a felmérések szerint feltehetőleg ezért tartja a valaha élt legkiválóbb államférfinak!), Pompidou meg egy piszkos alak. Ez az “alak” járatta be, tette működőképessé a de Gaulle által teremtett intézményeket. Sartre és szárnysegédei a média világából azt hirdették, hogy a világ jó forradalmárokból (Mao Ce-tung, Che Guevara, Fidel Castro) és piszkos burzsoáziából, illetve a keresztény szokásaikba avasodott polgárságból áll. A média segítségével ilyen mérgező mesterek hatottak a cselekvésükhöz eszmei indoklást kereső fiatalokra. Politikai testamentumában, A gordiuszi csomó-ban Pompidou szóvá tette, hogy a tüntetések szervezői közül többnek már rég el kellett volna végeznie az egyetemet. Jómódú szülők gyerekeiként fogalmuk sem volt a szellemi és fizikai munkához szükséges fegyelemről. Azt is állítja, hogy a lázadozók némelyikét külföldről pénzelték. De Gaulle is elmondta, hogy ugyan nem kell az eseményeket feltétlenül rájuk visszavezetni, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael titkosszolgálatai is azon dolgoztak, hogy eltávolítsák őt és a miniszterét a hatalomból. A pénzügyi világ bizonyos szegmentumai kezelhetőbb politikusokat szerettek volna látni a kapitányi posztokon. Ma már tény, hogy az incidensek kirobbantásában résztvevők némelyike nem volt francia vagy nemrégiben szerzett francia

állampolgárságot. Ugyanakkor az is igaz, hogy Pompidou jobban érzékelte az idősödő elnöknél: a heccfelszín alatt a nyugati civilizáció válsága tátong. A komfortját megbecsülni képtelen, mert azért meg nem küzdő generáció narcisztikus gurui által sugalmazottan az egekre vetítette és a házfalakra írta rossz közérzetét, életundorát: “Legyetek realisták és követeljétek a lehetetlent!” A spleen nem ismeretlen élmény Pompidou számára – ellentétben a tábornokkal –, fiatal korában őt is környékezte. Nem hiába olvasta szüntelen kedvenc költőjét, Baudelaire-t. A miniszterelnöknek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy az erőszakos események nem követeltek emberáldozatot. Ügyesen taktikázva, ám határozottan követve az állam és polgárai hosszú távú érdekeit, sikerült leszerelnie a “hajcihőt”. Különösen a vidéki polgárok voltak hálásak neki, hogy ha kell, a kivárásra játszva, ha kell, erélyt felmutatva, tárgyalásos úton tudott úrrá lenni a helyzeten, hiszen a diáktüntetések oldalvizén felbukkanó szakszervezetek munkabeszüntetései, sztrájkjai nehézzé tették mindennapjaikat. Pompidou érdeme viszont elsikkadt, amint az események híre Európa keletibb részei felé terjedt. Mivel a diáklázadásoknak idehaza csak egy kádárkori szocialista és egy kilencven utáni neoliberális értelmezése létezik – bár az interpretációknak a részeredményeit elismerjük –, megállapítható, hogy ’68-at kisajátították ideológiai, pártpolitikai céljaikra. Ez a forradalomnak szépített indulathalmaz-láncolat elemeiben túl sokat visel magán az ógörög bacchanáliákból. Sok benne az irracionális, a játékos, a “csak azért is” elem. Irányultságában destruktív, eszmeiségében dekonstruktív, hogy a demokratikus ellenzékünk kedvelt kifejezését használjuk: sok benne a “brahi”. ’68-nak az általuk értelmezett szellemisége a hazai demokratikus ellenzék és reformszocialisták hivatkozási felségterülete volt. Alain Minc francia közgazdász szerint Magyarországon a kommunista párt saját kebelén és tudatosan táplálta önmaga ellenzékét, ezért az átmenet annyira sima volt, hogy nem is lehetne meghatározni a rendszerváltás időpontját.(2) Ezért van az, hogy mindkét oldalról közelítve azonos értelmezését találjuk a ’68-ban történteknek. Nem engednek az ő 68-ukból. Ezért a teljes képhez nélkülözhetetlen a konzervatív értelmezés. Pompidou beszédeiből, írásaiból, cselekedeteiből ez kiolvasható, de szövegei magyar nyelven még nem hozzáférhetőek. A pragmatikus államférfi írásainak megismerése nem csak ideológiai okokból szükséges. Történelmi fontossága van szűkszavú írásainak: ő látta át a legátfogóbb módon az eseményeket, hiszen minden kulcsmomentumnál jelen volt, az ő döntései befolyásolták javarészt az események alakulását, civilizált mederben tartását. Georges Pompidou elnöki mandátumát nem tudta kitölteni. 1974. április 2-án távozott el az élők sorából. Szinte jelképértékű, hogy abban az évben ért véget a francia gazdaság és társadalom “csodálatos harminc éve”, amikor hazáját Európa Japánjának tartották. A nyirokrák egy sajátos fajtájában szenvedett, amelynek első jeleit a diáklázadások, a nagy felfordulás elcsitulása utáni kimerültségében észlelte. Betegségének elhatalmasodása gyorsabb volt, mint remélte, így nem maradt ideje befejezni emlékiratait. Más írásai sem keltik mindig a befejezettség érzését. A halála évében megjelent A gordiuszi csomó című tanulmánykötete előszavában azzal mentegetőzik, hogy a hirtelen jött elnökválasztás kampányának terhei, majd államfői teendői miatt nem maradt már ideje végső formát adni a tanulmányfüzérnek. Helyreállítani egy igazságot című töredékes emlékirata 1982-ben látott napvilágot. A nagy ambíciókkal megáldott, minden társadalmi rétegre odafigyelő, a “nagy egyensúlyozó” államférfi kordokumentumnak is kiváló levelezése, jegyzetei, politikustársairól írt portréi csak tavalyelőtt jelentek meg Párizsban. 1. Erről bővebben: FÁZSY Anikó, Szükségszerű tagadás: Magyar diáktüntetések és 1968, Magyar Nemzet, 2013. február 9. 2. Alain MINC, Új középkor, Bp., Holnap kiadó, 2012, 110 old. (ford. BEKE Mihály András)

Georges Pompidou A Girondas-ügy Romorantin városka gimnáziumának végzős osztályában indult el a lavina február 25én, öt perccel négy óra előtt. Plumesec úr, a francia irodalom tanára Racine Phaedra című drámáját elemezte harminckét nebulójának, és igyekezett felkelteni a figyelmet a főhősök érzelmi-erkölcsi vívódásaira. – Marhára untatnak! – hallatszott hátulról egy hang a pillanatnyi csendben. – Feküdne már össze egymással az egész bagázs, aztán hagyjanak minket békén! A nyugdíjas éveihez közeledő Plumesec, a patinás iskola tanára, városszerte közismert volt csiszolt modoráról és méltóságteljes viselkedéséről. Most is kimérten, jeges tekintettel mérte végig a tettest és határozottan ennyit mondott: – Girondas, a büntetése vasárnapi szobafogság! A megrökönyödés hulláma söpört végig az osztályon. Plumesec emberemlékezet óta nem rótt ki büntetést. Ráadásul 1968 májusa óta Romorantin gimnáziumában nem sújtottak diákot szobafogsággal. (1) Tudni kell az ifjú Girondasról, hogy a gimnázium Igazgatói Tanácsának diákképviselője volt. Kétezer-kétszáznegyvenhárom tanulóból tizenhárman vettek részt a szavazáson, és tizenegyen voksoltak rá. Serkenő szakálla, cowboyinge és vásott farmere tették alkalmassá erre a posztra. Rajta kívül alig akadt diák, aki olyan széles pedagógiai tapasztalattal rendelkezett volna, mint ő: három évfolyamot is megismételt, így tizenkilenc és fél évesen még reménykedhetett, hogy lesz valaha érettségije. Apja végrehajtóként dolgozott a járási bíróságon. Noha évek óta híve volt az aktuális kormánynak, mostanában gyakran dohogott az intézkedései ellen, főleg az igazságügyi szakmáról szóló új törvénytervezet miatt. A L’Express (2) és a Perc újság cikkeiben új indokokat is talált mérgének karbantartásához. Plumesec úr éles reagálását követően az osztálynak elállt a lélegzete. Hogy merészelt a tisztes korú tanár nekimenni egy ilyen fontos személynek, mint Girondas? Felmérte-e tettének lehetséges következményeit Romorantin társadalmi életében? Az óra végét jelző csengő szakította félbe az incidenst. Plumesec fogta jegyzeteit, könyveit, majd komor hangulatban elhagyta az osztályt és az igazgatói szoba felé ment. A haverok körbefogták Girondast. Volt, aki tapsolt neki, de volt, aki remegett. Az osztály zöme inkább elhagyta a tantermet, felszívta őket az érdektelenség, amely a többségre jellemző. Ponse úr, az igazgató éppen azon törte a fejét, hogy megfejtse az 1227. G /7. számú körrendelet értelmét, amely nemrég érkezett az Oktatási Minisztérium Pedagógiai Főigazgatóságáról. Ez a rendelet kívánta bevezetni az audiovizuális módszerek használatát azon tanárok számára, akik már rendelkeztek szociológiai végzettséggel és kinevezésre vártak. Az igazgató remélte, hogy talál majd megfelelő útbaigazítást a Középfokú Oktatás Nemzeti Szakszervezetének e körrendelettel kapcsolatos állásfoglalásai között. A legjobb lesz, gondolta, ha kapcsolatba lép az új filozófiatanárral, akit kinevezése után nemsokára meg is választották e szakszervezet romorantini vezetőjének. Ily gondok közepette nem csoda, hogy összerezzent a bejelentésre: Plumesec beszélni akar vele. Négy éve vezette a gimnáziumot, olyan eredménnyel, amelyért megkapta az Oktatási Érdemrend hízelgő szalagcsokrát. Az Akadémia főellenőrével is ebédelt már együtt, de Plumesec még soha nem lépte át irodája küszöbét. Becsülte is ezért kollegáját, hiszen Ponse jeligéje szerint: „Az a jó hír az iskolában, ha nincs semmilyen hír!” Mi lehet az oka mégis, hogy ilyen váratlanul tör rám? – villant át az agyán a kérdés, hiszen az utolsó óra végeztével a kolléga ilyenkor már útban szokott lenni hazafelé. A határozott hangját vette elő: – Küldjék be! – Igazgató úr – kezdte Plumesec –, zavarban vagyok, hogy alkalmatlankodnom kell, de nem tehettem másként. – Majd elmondta a kellemetlen esetet és a kirótt büntetést. A

dörzsölt igazgató nyomban felmérte a helyzetet és a következmények súlyát. Dobolt néhány taktust az ujjaival íróasztalán, majd becsukta a körrendeletet tartalmazó dosszié fedelét. Azután karba tette kezeit, majd megértéssel vegyes rejtélyes tekintettel nézett beosztottjára. Ez a tekintet szerzett neki hírnevet az iskolavárosban. – Kedves kolléga – szólalt meg végül. – Miért is tagadnám, nagyon kellemetlen helyzetbe hozott. Mondhatom, corneille-i dilemma előtt állok – hogy az ön humanista műveltségére célozzak. Hagyjuk büntetlenül a nyilvános sértést? Vagy büntessük meg Girondas tanulót? Nem vitatom a bűn tényét, a helyzet képtelenségét, de kérném tisztelettel: a büntetés nem eltúlzott? Tudja jól, mennyire túlterheltek iskolai programjaink, és az mekkora erőfeszítést igényel a tanulók részéről! Ennyi fizikai és szellemi munka után elengedhetetlen a vasárnapi pihenő. Az új oktatásügyi miniszterünk ezt már a szombati napra is kiterjesztené sőt, fontolgatja már a csütörtöki, talán a szerdai napot … – Elnézést az illetlenségért, de félbeszakítanám, igazgató úr. Girondas tette nem menthető. A kikapcsolódás különben neki életforma, mondhatni a hivatása. – De vajon a büntetés a legmegfelelőbb módszer? – erősködött Ponse. – Bizonyára tudja, hogy a modern pedagógia szerint a szigor személyiségzavaró tényező. Nem gondolom, hogy az esetet szó nélkül kellene hagyni, be biztos ön abban, hogy elégséges ismereteink vannak Girondas viselkedésének örökletes tényezőiről, a családi környezetéről, a traumákról, amelyek gyermekkorában érték őt? Vannak-e megfelelő orvosi információnk hormonális egyensúlyáról, mielőtt kényszerítő terápiának vetjük őt alá? Ráadásul, kedves kolléga, tudnia kell, hogy elégséges számú felügyelőm sincs! Az e körbe tartozó személyzet felháborodottan és frusztráltan fogadta a hírt, miszerint a kormány más típusú állami alkalmazottaknak nyújt anyagi támogatást. A plusz órákat visszautasítják, és be kell látni, hogy a gyógykezelések minőségének javulása a felügyelői munkát elavulttá tette. Végül, felhívnám a figyelmét, hogy 1968 májusa óta gimnáziumunkban egyetlen tanulóra sem szabtunk ki ilyen fegyelmit! Ne mondja nekem, hogy vissza kell forgatni a történelem kerekét, hogy az egyetemi reformok megkérdőjelezendőek, hogy csorbítani kellene a közreműködés és a dialógus szellemét, amelyet bevezettünk intézményeinkbe! – Igazgató úr, vonjam le a következtetést, miszerint száműzzünk minden fegyelmezési eszközt, tűrjük a sajtó megaláztatásait és az órán önmegtagadóan viseljük el folyamatos megszégyenüléseinket? – Ne adja a számba ezt a mondatot, kedves kolléga, ne adja ezt a számba! Nem kell önnek ismételnem a szállóigét: Az erény középen van! Legyen tekintettel az igazgató feladatára is, akinek az eseményeket szociológiai összefüggéseikben kell látnia! Mindenesetre összehívom az iskola igazgatótanácsát, mielőtt döntést hozok! Plumesec köszönt, sarkon fordult és elhagyta az irodát. Ponse kinyitotta az előtte fekvő dossziét, majd idegesen becsukta és gondjaiba merült. Girondas eközben felpattant robogójára, melyet a szüleitől kapott tizenkilencedik születésnapjára, no meg azért, hogy végre elérte az utolsó évfolyamot. Ez utóbbi teljesítményt a közvetlen demokrácia bevezetésének köszönhette, hiszen a pótvizsgát felváltotta az osztályszavazás. Hősünk teljes gázzal indult, és miután fülsiketítő zajjal – amely a tekintélyének része és egyben az urbanisztikai környezet bűbájai közé tartozott –, kétszer megkerülte a kisvárost, betért házuk udvarába. A lépcsőket négyesével vette, könyveit a díványra dobta és nyomban nekiesett a telefonnak. – Te vagy, Bouvard? Itt Girondas beszél. Sürgősen össze kell hívni a diákbizottságot! Ez a vén, szemét Plumesec vasárnapi szobafogságra merészelt ítélni engem! – Hülye az a pofa?! – hallatszott a vonal túlsó végéről. – Van még néhány mohikán ebből a büntetgető fajtából! Mutassuk meg nekik! – Zsír! Összehívom hozzánk a srácokat este kilencre!

Haragtól kigyúlt arccal szólt közbe a fia háta mögül az anyatigris, aki mindent hallott. – Jól mondod, fiacskám, ne hagyd magad! Szólok apádnak, hogy hívják össze a szülői értekezletet. Mit nem képzel ez a Plumesec, a középkorban vagyunk?! Meg sem lepődök azok után, amit a L’Express-ben olvastam a múlt héten! Vége a szabadságnak! Kár volt apádnak Pompidoura szavaznia, az a fráter mindenre képes! Egy zsarnok! Tudom, hiszen olvastam! Lefogadom, hogy ő bujtogatja a tanárokat a kegyetlenkedésre! – Fogd be, anya! Hallod? Mondtam már, fogd be! – szakította félbe a csemete. – Most púp vagy a hátunkon! Pompidou semmire sem alkalmas, ő egy nagy mínusz, lúzer! A posztindusztriális civilizáció válságának közepén vagyunk, és még mindig akadnak szemetek, akik parancsolgatni mernek másoknak! Tőlünk függ, hogy engedelmeskedünk-e nekik, vagy mi magunk szerezzük meg a hatalmat a munkásosztállyal egyesülve! – Csacsikám, ne légy lehetetlen! Ne beszélj nekem a munkásokról, ők aztán tényleg semmirekellők! Sok pénzt akarnak, anélkül hogy megdolgoznának érte. Semmittevők és pazarlóak, ez a nagy helyzet! Az a Plumesec is állandóan vakációzik. Ha az apádra gondolok, aki minden idejét az önképzéssel tölti és mindez csak adóbehajtásra elég… Változásra van szükség és reformistákra! A lázadó visszatolatott a szobájába, magára hagyva anyját, hogy kedvére szónokoljon. Rockzenét hallgatva cigarettára gyújtott, és a szoba padlóján végighasalva forgatta A kollektív erotika kézikönyvé-t, amelyet az iskolával szemben nyílt könyvbutikban vásárolt. Miután utolsó kliensét is elkísérte a kapuig, Girondas úr gondosan bezárta irodája széfjét, az ajtót, majd felbaktatott az emeletre. Belépve a nappaliba pihenésre már nem nyílt alkalma, mert a hírtől felforrt a vére. – Ezért még fizetni fog Plumesec! – fakadt ki. – Ezek a közalkalmazottak a költségvetés zabálói, kivétel nélkül! Elhatározását tett követte. Még aznap este két összejövetelre került sor Romorantinban. Bouvard-éknál a Diákönkormányzat vezetősége megrökönyödve hallgatta Girondas felhevült beszámolóját. Egyetértettek abban, hogy cselekedni kell. A szenvedélyes Élénky Josette dundi létére éhségsztrájkot javasolt. Biztos volt benne, hogy nagybátyja, a pap, kiprédikálja majd a tanárt a vasárnapi misén. A szabadkőműves apukával hencegő Bouvard tömeggyűlést indítványozott a városi kultúrházban. Caltarec az órák bojkottjára buzdított. Ez volt az a javaslat, amely a fején találta a szöget! Látszott, hogy az ötletgazda vérbeli szervező: hamar kiosztotta a feladatokat. Percek múltán robogók zaja verte fel az éjszaka csendjét: futárok vitték az Önkormányzat sztrájkdöntésének hírét a cimboráknak. Girondaséknál is gyülekezett a Szülői Testület Vezetősége, a házigazda vendégszeretetét és különleges pezsgőjét élvezve. Ahogy fogyott az ital, úgy nőtt a harci kedv. Végül Leconchard elnök úr indítványa mögé sorakozott fel a díszes társaság. Ő különben nyugdíjas adóellenőr volt és régi tanácsosa a Radikális Párt helyi szervezetének. Nyomban útnak is indult a kijelölt grémium az igazgató lakásához, követelve a büntetés azonnali visszavonását, Plumesec áthelyezését és a részvizsgák megszüntetését. Hagytak egy kis mozgásteret az igazgatónak: szóba jöhet az is, ha a szünidőig Plumesec betegszabadságra megy. Gondjuk volt közleményt szövegezni a Loir-et-Cher Újdonságai nevű helyi újságba, amelynek Leconchard levelezője volt. “Meg kell adni, hatásos közleményt írtunk!” – dörzsölte össze tenyerét idősb Girondas az utolsó pohár fenekére nézve. Másnap Romorantin történelmi napra ébredt. A gimnázium előtti tér vidám hangyabollyá változott. Az ifjabb Girondas a sztrájkoló őrcsapat élén, szárnysegédjeitől övezve, sorra állította meg azokat a tanulókat, akiket este már nem tudtak értesíteni, vagy akik a belépés lehetőségét puhatolták. Csak a fürge léptű és üres tekintetű tanárok mehettek be.

Csak két fiatal irodalomtanár állt le vitatkozni a sztrájkolókkal. Az egyikük arról győzködte a fiatalokat, hogy a gazdasági és társadalmi feltételek még nem értek meg a forradalomra. Emlékeztette őket Lenin, Maurice Thorez (3), valamint Loir-et-Cher megye Loridon nevű kommunista képviselőjének szavaira, akik figyelmeztettek a hatalommal cinkos provokátorok és a felelőtlenek okozta veszélyekre, mondván: az elhamarkodott cselekedetek a reakció malmára hajtják a vizet. Kollegája – aki a “nanterre-i szociológusok” öntelt tanítványa volt – viszont arra buzdított mindenkit, hogy tartsanak ki, hiszen megmozdulásuk egy népi felkelés kezdete! Nanterre-ben (4) a komisz, tudálékos tanárok mind visszakerültek katedrájukra, ezért haladéktalanul lépni kell! Ő hisz abban, folytatta, hogy Che Guevara (5) nem halt meg hiába. Erre azonban társa provokátornak nevezte őt, amivel kiváltotta a sztrájkolók haragját. A fenyegetések miatt behátrált az épületbe, de bosszús mondata még eljutott a közelállók fülébe: – A fejetlenség az ellenforradalom szálláscsinálója! A gimnáziumban teljes lett a káosz. A bentlakó tanulók a rendezvények termében tolongtak, és fenyegető mondatokkal írták tele a falakat: “Plumesec, megkopasztunk!”, “Le a kötelező zuhanyzásokkal!”, „Hatalmat Girondasnak!” A tanáriban is lázas sürgés-forgás volt. – Meddig tűrjük a rendetlenséget intézményünkben?! – kiáltotta egy javakorabeli tanár. – Lehet megtorlásra építeni egy társadalmat?! – perelt egy másik. Az utolsónak érkező kolléga a Loir-et-Cher Újdonságai legújabb számát lobogtatta, benne a szülői bizottság közleményével, melyben ellentmondást nem tűrő hangon bélyegezték meg az oktatásban használt neofasiszta módszereket és a középkori büntetések után nosztalgiázó tanárokat. A közleményt egy harcias mondat zárta: “A fasizmus nálunk nem fog szárba szökni!” Percek múlva megérkezett az igazgató döntése: határozatlan időre bezáratja az iskolát. A tantestület tagjai vették a felöltőjüket, táskáikat és a röhögő, poénokat elsütő diákok sorfalai között libasorban haladva elhagyták az épületet. Plumesec aznap otthon maradt, mert reggel nem voltak órái. Annál több dolga akadt viszont a főnökének. Szüntelenül csörgött a telefonja: oda-vissza cikázott a hír közte és felettesei között, beleértve az Oktatási Minisztériumot is. Az affér gyorsan kinőtte magát az oktatás falai közül. Párizsi tudósítók, újságírók lepték el a várost; ismeretlen autók furikáztak az utcákban, volánjaik mögött a Radio-Luxemburg, az Europe-1, a France-Inter, a Paris Match és a Reggeli Franciaország riportereivel, fényképészeivel. A Radio-Luxemburg lekörözte a vetélytársait: sikerült interjút készítenie az ifjú Girondasszal. Az Európa-1-nek már csak az apa maradt, a France-Internnek pedig Leconchard-ral kellett beérnie, aki kimért felháborodással bélyegezte meg a gimnáziumban uralkodó légkört. Aznap este a tévé főműsorban mutatta be az üresen kongó osztálytermeket. A műsorban nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel becsmérelte az oktatás ósdi módszereit két “nemes ifjú”, akik harmadszorra készültek nekivágni az érettségi vizsgának. A híradó utolsó filmkockái Plumesec lakásának ablakait pásztázták végig. Az alkonyi félhomályban látni vélték az elhúzott függönyök mögül kémlelő tanárt, aki nem tudta, mire vélni a háza körül sürgölődő tizenhét technikust. Az “Információ első kézből” című műsor bemondója külön megjegyezte, hogy milyen émelyítő hatással volt rá a csipkés függönyök mögött kirajzolódó képmutató sziluett. A fővárosi sajtónak kapóra jött a kisvárosi affér. A L’Aurore A börtönbotrányt gimnáziumi botrány követi főcímmel jelent meg. Ismét egy botrány!, harsogta a L’Humanité (6), és közben méltatlankodott, hogy Rives-Henrys (7) még szabadlábon van. A lap összefüggést keresett a romorantini események, az argenteuil-i (8) robbantás és a köztársasági elnök azon kijelentése között, mely szerint támogatni kell az osztályok közötti tanulási versenyt. A Le Figaro egy mértéktartó vezércikkben foglalkozott az eseménnyel. Felhívta a figyelmet, hogy az ifjúság képzése minden kormány elsőrendű feladata, és azt nem lehet

sikerre vinni a tényezők közreműködése nélkül. Okfejtését e szavakkal zárta: “Ki merjük jelenteni, hogy együtt érzünk az ifjúsággal, amely úgy érzi, hogy el van zárva az idősebb korosztálytól.” A Harc (9) című lap egy kiáltványt tett közzé a Nemzetközi Idióta (10) szerkesztőbizottsága, illetve Jean-Paul Sartre aláírásával, amelyben harcra szólította fel a népi tömegeket a rothadó, megtorló rendszer ellen. A Bírósági Végrehajtók Szakszervezete sem maradt tétlen és tiltakozott, amiért dolgozóit újabban már a gyerekeik által is megtámadják a tanárok. A délután folyamán huszonhét író, újságíró és entellektüel – akik közül csak kettőhárom neve volt ismert a nagyérdemű előtt – egy közismert párizsi gimnázium bejáratánál állt és tele torokból üvöltötte: „Mi is a hatalom szobafogságra ítéltjei vagyunk!” Az este folyamán – ígéretéhez híven, miszerint lelkiismeretesen tájékoztatják a nézőket a nagy belpolitikai és külpolitikai eseményekről – a “királyi” televízió két nagy vitát is rendezett a Romorantinban történtekről: kerekasztalt az első csatornán és ovális asztalt a másodikon. Az első csatornán Duplessis címzetes professzor és Montaigu professzor védelmezte Plumesec tekintélyét. Az első még 1937-ben írt egy könyvet Rend és fegyelem címmel, a második rektor volt a Vichy-kormány idején. A kopaszodó koponyák és remegő hangok tulajdonosaival az alábbiak vitatkoztak: két fiatal szociológus tanár, két pszichopata (pszichológiát tanuló egyetemi hallgatók), két szakújságíró a Le Monde-tól (11) és a Nouvel Observateur-től (12), a Gimnazisták Akcióbizottságának két képviselője és két fejes a Szülői Szövetségtől. (Ennek az oldalnak a háttérből még statiszták is drukkoltak.) A bemondó hangsúlyozta, hogy a műsor teljesen pártatlan, mind a szereplők száma, mind azok reprezentatív mivolta tekintetében. Ez utóbbi fogalom kisebb incidenst okozott, mivel az egyik fej az Akcióbizottságból úgy értelmezte, hogy gúnyolódnak az ő reprezentativitásával. A résztvevők azonban siettek megnyugtatni őt: megválasztása mintaszerű volt, noha csak öt százaléka szavazott a jegyzékben szereplőknek. A vita különben elég élénkre sikeredett: a rend és fegyelem balkezes védelmezőit rendre lefasisztázta az ellentábor. A műsor végén az egyik ifjú titán harciassága osztatlan elismerést váltott ki, mivel a hírhedt spanyol inkvizítorhoz hasonlította Plumesecet. Sokan gondolták a tévézők közül, hogy Torquemada (13) egyik ezredese Franco tábornoknak (14), és felháborodtak azon, hogy a spanyol hadsereg beleüti az orrát a romorantini gimnázium ügyeibe. A Francia Országos Rádió és Televízió Közszolgálatához hamarosan betelefonált egy közismert milliárdos hölgy és számon kérte a kormányon a külföldi fasiszták garázdálkodását. A bálanya közismert volt hiányos műveltségéről, valamint arról, hogy vagyonával és négyzetgyök alatti tehetségével támogatta a Nemzetközi Idióta szerkesztőségét. A második nap estéjén sok republikánus és hazafias néző vére forrt fel a látottakonhallottakon. Még harmadnap is visszatért a sajtó az előző napi tévéműsor visszhangjaira. Több hírkommentátor és politikai elemző beszélt a megdöbbentő eseményekről, amelyeket a rendőri terror és az impotens kormányzás okozott. Még az államfő érintettségét is felvetette a Haladó Fiatalok Uniójának párizsi csoportja, amely ugyan az egyedüli képviselője volt az Uniónak, de igen nagy csődületet okozott a Saint-Benoit utcában. A negyedik napon az Oktatási Minisztérium az eseményekre reagálva egy közleményt adott ki. Ebben megemlíti az 1902. évi december 14-i tizenhetedik törvénycikkelyt, majd azt kiegészítette az 1928. évi hetedik és kilencedik törvénnyel, amelyet 1948. április tizenegyedikén módosítottak. A fentiek értelmében megállapították, hogy Plumesec úr a törvényes rendelkezés értelmében járt el. A közlemény ugyan tartalmazta azt is, hogy mielőbb összehívják az Egyetemek Nagy Tanácsát és a Pszichológiai Tanácsadó Testületet, de a hír eleje olaj volt a tűzre. A közvélemény, különösen a fővárosi, mindebből azt szűrte le, hogy Plumesecet felmentették. A Gimnáziumok Akcióbizottsága rögvest általános sztrájkot hirdetett, maga mellet tudva több tanári szakszervezet szolidaritását. A párizsi Gay-Lussac utca ökumenikus körének három tagja mindjárt éhségsztrájkba kezdett, az ifjú Girondas

rehabilitálását és Plumesec menesztését követelve. Egy külvárosi lelkész rendelkezésükre bocsátotta egyháza melléképületét, arra kérve egyházközösségének tagjait, hogy istápolják az éhségsztrájkolókat. Így nem szenvednek hiányt se erkölcsi támogatásban, se minimális élelemben. Prédikációjában kiemelte, hogy a Megigazuló Girondas sorsa szétválaszthatatlanul összefonódott az igazságosabb világ felé haladó emberi törekvésekkel. Az Úr kívánsága teljesül ezzel. Az őt támogató Éljenző Olivér abbé még ennél is tovább ment, és bejelentette, hogy holnap 15 órakor igét hirdet a Szent Genovéva hegyén. A vidék nyugodtabban fogadta a minisztériumi döntést. A gimnazisták beérték a vég nélküli mozilátogatással, a tanárok pedig ötnapos hétvégére ruccantak ki járgányaikon. Párizsban viszont nagy port kavart az Éljenző Olivér által szervezett tüntetés, amelyen részt vettek az egyszínű kommunisták, a sokszínű szocialisták, a reformisták, a haladó fiatalok és még sokan mások a szakszervezetek világából. Kora délelőtt a belvárosi és a külvárosi autóbuszok, platós járművek folyamatosan szállították a tüntetők csoportjait, akik elárasztották a Soufflot utcát, a Médicis teret és a Saint-Michel körutat. A legtöbben SeineSaint-Denis kerületéből érkeztek. A transzparensek jelmondatai eligazító jellegűek voltak: “Plumesec, a seggfej!”, „Gátat a fasizmusnak!”, “Girondas velünk van!”, “Guichard mondjon le!” (15). A rendőrség szóvivője szerint hétezer, a L’Humanité napilap szerint kétszázezer tüntető vonult végig a belvároson egészen a Grenelle úti Oktatási Minisztériumig. Ütemes kiáltásaik – “Szabadságot mindenkinek!”, “Plumesecet börtönbe!” – messze hallatszottak. Végül egy viharos zápor jól szétszórta őket, s így elmaradt a tüntetéssel járó incidenssorozat. Aznap este a La Coupole szálloda teraszán a „tenger gyümölcsei” ínyencségek és chablis bortól illatozó flaskók társaságában összeverődött értelmiségiek, filmesek és a Francia Országos Rádió és Televízió Közszolgálatának újságírói közös nyilatkozatban riasztották az országot, hogy rázzák le a fasiszta diktatúrát. A Munka Általános Konföderációjának és a Munka Demokratikus Konföderációjának szakszervezetei összejövetelt tartottak, ahol egy hetes közös sztrájkról döntöttek. Követeléslistát küldtek a kormánynak, amelynek első pontja: 50 százalékos béremelés. A Kommunista Párt a munkásokhoz intézett felhívásában a reakcióval szembeni egységre buzdított és hitet tett a szocialista szabadság végső győzelme mellett. A maga részéről a Nemzeti Oktatás Szakszervezete is kiadott egy közleményt, amelyben emlékeztetett: a nemzet napszámosai nagyobb tiszteletet érdemelnek, hiszen nagyfokú tudatossággal, a köztársaság iránti határtalan odaadással végzik tevékenységüket és ők a demokrácia legbiztosabb garanciái. Ugyanakkor egy vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezték, azzal a követeléssel, hogy a fizetett szabadságot növeljék meg tizenöt nappal. Ha mindez nem teljesülne, korlátlan idejű sztrájkkal fenyegették meg a kormányt. Egyelőre itt tartunk a Girondas okozta perpatvarban. Az események végső kimenetele még bizonytalan. A jövőkutatók egyik csoportja szerint a megmozdulások tovább fognak gyűrűzni olyan méreteket öltve, hogy az intézményeket elsöpri a forradalom, és végre marxista kormány ragadja magához a hatalmat. Ez esetben Girondas még nem lesz ugyan oktatásügyi miniszter, de bizonyára átveszi majd az Ideológiai Újraképző Központ vezetését. Mások azon sajnálkoznak, hogy a zavargások nem a nanterre-i Latin negyedben vagy Caenban, esetleg Grenoble-ban robbantak ki, mert akkor a történtek ellenkező reakciót váltottak volna ki a közvéleményben. Ebből az előrehozott választások kiírása következett volna, és ma már egy erős “rendpárti” többség ülne a Nemzetgyűlésben. Így a szerencsétlen Girondas nem úszná meg a vasárnapi szobafogságot, amelyet egyenesen Ponse igazgató úr felügyelne. Egyesek még hozzáfűzik, hogy az áldozat és a hóhér talán kártyázással ütné agyon az időt. Plumesec akadémiai kitüntetésben részesülne, és a Munka Általános Konföderációjának Szakszervezetének be kellene érnie a Nemzeti Vasúttársaság Szakszervezetével kötendő progresszív szerződéssel.

Néhány megfigyelő-elemző – aki még nem érdemelte ki a futurológus jelzőt, hiszen szemérmetlenül dicsekszik a józan eszével – azt állítja, hogy a jócskán megnyújtott hétvége véget fog vetni a nemzeti felhorgadásnak. Az oktatásügyért felelős miniszter pünkösdre való tekintettel engedélyez még plusz három szabadnapot, majd górcső alá veszi az iskolai felügyelők és tisztviselők helyzetét. A Renault Igazgatósága negyed órával fogja csökkenteni a heti munkaidőt. A belügyminiszter eléri, hogy a kommandós alakulatok létszámát nyolcszáz újonccal növeljék, és az egyenruhások bérpótlékot kapjanak új egyenruha vásárlására. Az igazságügyi miniszter a maga részéről fogadja majd a végrehajtó kamara szakszervezeti küldöttségét, azokat, akik felemlegették a törvénytervezet szakmájukkal szembeni méltánytalanságait. Köztük lesz Girondas apja is, akinek az igazságügyminiszterrel történő meleg kézfogásáról készült fotó az Esti Franciaország (16) és a Le Figaro (17) első oldalán jelenik meg. Mindkét lap vezetőségi vezércikkének a címe: “Minden jó, ha a vége jó!” Ami Romoratint illeti, ott minden visszatér a régi kerékvágásba, és a tanítást folytatni fogják. Girondas erőt vesz magán, és elnézést kér Plumesectől, aki a maga részéről mégis kérni fogja idő előtti nyugdíjazását. S. Király Béla fordítása 1. “Le a laktanyaszerű gimnáziumokkal! – hirdették ’68 májusának utópistái. – Le a bezárt lakatokkal, a folyósón szolgálatot teljesítő internátusi felügyelőkkel, a terrorkommandóként felbukkanó ellenőrzésekkel, az ádáz pedellusokkal, a szürke vagy rózsaszín egyen blúzokkal, a diákok rangsorolásával, le a bezárásokkal és kizárásokkal, a büntetésből kapott vasárnapi különórákkal és a szent és sérthetetlen tekintély tiszteletével! Legyen szabad dohányozni órákon, úgy öltözni, ahogy akarunk, legyen sminkünk, miniszoknyánk és diákok által kormányzott ügyelet”. Jean Paul Brighelli: Butaságra kárhoztatva. Az iskolák programozott halála. Budapest, Kairosz kiadó, Budapest, 2006, 34. old. 2. A novella írásának idején ez a kéthetente megjelenő politikai magazin középbal irányultságú volt és szakadatlanul támadta a gaulle-izmust, amelyet Georges Pompidou elnök testesített meg. 3. Maurice Thorez (1900–1964) a Francia Kommunista Párt főtitkára volt 1930 és 1960 között. 4. Párizs egyik elővárosa nyugati irányban. 5. Argentin marxista forradalmár, politikus, író, orvos, gerillavezér. Bolíviai kivégzése után kulturális ikonná és a baloldali mozgalmak jelképé vált. 6. A kiváló szocialista politikus, Jean Jaurès által 1904-ben alapított napilap, amely 1920-tól 1994-ig a Francia Kommunista Párt központi orgánuma. 7. André Rives-Henrys (1917–1990) jobboldali francia politikus. Korrupciós ügye miatt 1972-ben le kellett mondania képviselői mandátumáról. 8. 1971-ben Argenteuil városában gázrobbanás történt egy középületben, amelynek huszonegy halálos áldozata volt. 9. 1941 és 1974 között megjelenő párizsi újság. Kezdetben a francia ellenállás engedély nélküli lapja, munkatársai közé tartozott Albert Camus. 10. 1969 októbere és 1994 között megjelenő baloldali, gúnyos hangnemű újság. Sylvina Boissonnas támogatta anyagilag, aki más ultrabaloldali mozgolódásnak is a mecénása volt. Szellemi patrónusa kezdetben Simone de Beauvoir, elnöksége idején támogatói közé tartozott François Mitterrand is. 11. A Le Monde az egyik legismertebb francia napilap külföldön. 1944 óta jelenik meg.

12. A Nouvel Observateur baloldali orientációjú francia hetilap. Ezen a néven 1964 óta jelenik meg és szociáldemokrata elveket képvisel. 13. Tomás de Torquemada (1420-1498) domonkos rendi pap, 1481 és 1498 között spanyol főinkvizítor volt. 14. Francisco Franco (1892-1970) spanyol tábornok és 1939 áprilisától haláláig Spanyolország teljhatalmú ura volt. 15. Olivier Guichard (1920-2004) francia jobboldali politikus. Több miniszteri posztot is betöltött de Gaulle, Pompidou és Giscard d’Estaing kormányaiban. 1969 és 1972 között nemzeti oktatásügyi miniszter. 16. Esti Franciaország (France-Soir) 1944 és 2011. december 14-e között megjelenő napilap. 17. A Le Figaro a vezető középjobboldali nézeteket valló francia napilap.

Knut ØdegÅrd (Norvégia) 1945-ben született a norvégiai Molde városában. Teológiát és filozófiát hallgatott az Oslói és a Cambridge-i Egyetemen. Összesen tizenhárom verseskötete látott napvilágot, de írt regényeket is, színdarabot, esszéket. Sokat fordít, többek közt jónéhány magyar költő (például Illyés Gyula) is az ő fordításában szólalt meg norvég nyelven. És egyben ő a legtöbbet fordított kortárs norvég költő. 1962 és 2009 között Norvégia vezető újságjának, az Aftenposten-nek az irodalomkritikusa. Költészetének visszatérő motívumai a nyugat-norvégiai táj emberpróbáló szépsége, kivált szülővárosa, Molde iránt nosztalgiája, mélyen átélt katolicizmusa, valamint szüleihez, különösen az apjához fűződő bensőséges viszonya. – Szinte felsorolni is nehéz a számos kulturális posztot, amit életében betöltött, az oslói Noregs Boklag kiadóvállalat vezérigazgatói tisztétől kezdve a Norvégiai Nemzetközi Irodalmi Fesztivál elnökségéig. Díjakban és kitüntetésekben sem szűkölködik. A számos szakmai elismerésen túl Norvégia királya 1997-ben lovaggá ütötte. Izland elnöke pedig a legnevesebb izlandi kitüntetés, a Sólyom Rend főlovagjává tette meg irodalmi szolgálataiért. Külszolgálatban is dolgozott. 1995-től ’97-ig a Szlovák Köztársaságban volt tiszteletbeli konzul, 1997-től mind a mai napig a Makedón Köztársaságban.

A lelkész Knut bácsi lelkész volt. Gyakorlatias ember, de a latin olyan volt neki, mint a kínai. Már nyugdíjba ment, amikor meghalt, épp ásta az új ház alapját, mikor a szíve felmondta a szolgálatot.

Inkább volt villanyszerelő, mint prédikátor, minden beszédét így kezdte: „Nem vagyok valami nagy beszélő”, és ebben igaza volt. Nem igazán tudott mit tanítani a híveknek, megvolt azoknak a maguk baja – születések, szerelmek, halál –, És nem volt szava ilyen dolgokra. De megtanulta, hogy kell javítani villanyvezetéket, házhoz ment, rövidzárlatot szüntetett meg, rossz biztosítószekrényt szerelt, becsavart lámpát és amerre csak járt, kigyúlt a fény.

Missa (részletek) SALUTATIO Hamuból és füstből. Halál és mocskos tükrök: egy szövőszék ferdén a fal mellé állítva, a félsötétben, a beomlott kőpincében. Itt kisgyerekek megkínzott emlékei lengenek. Itt a sovány asszonyok akár a hollók, akár az árnyak, csöpögő kardok a vetélők. A szövőszék odalent széles: előre jelzi a halált, a csepegő esőt, és a csepp: vér, vér. A szövőszék szürke, a váza lándzsákból. Hamuból és füstből, a tükör homályos In nomine, in nomine Lássátok, a szövőszék emberi belekkel nő, a bél a lánc és a vetés, feszítve himbálózó emberfejekkel mint súlyokkal In nomine

Patris, et Filii a holló-asszonyok árnyéka ők csak szőnek és szőnek, egy szilánkokra tört tükör egy kisgyerek emlékeiben: a pincesötét, kormos üvegcserepek szúródnak a belekbe és a vetülék-lándzsa röpül az árnyékok csak szőnek és szőnek: az arcunk örvénylik körbe-körbe, mint szilánkok a szövőszékben, Hildr és Hjørþrimul csak szőnek csöpögő piros kardokkal, Sanngriðr és Svipul csak szőnek, szőnek, és a szerkezet csak nő, nő In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti kisgyerek voltam, sírtam a pincében: hamuból és füstből, beomlott. Nedves szövőszék a sötétben, valami mozog ott. Árnyak és a fanyar bűz is, valami csöpög és csöpög és senki sem hallja hogy sírok gratia Domini nostri Jesu Christi et caritas Dei et communicatio Sancti Spiritus sit cum omnibus vobis kisgyerek voltam egy beomlott pincében a tenger mellett, elveszetten amíg Anya nevét nem kiáltottam és ő megtalált s fölemelt nagy, tejtől nehéz melléhez: Apa bejött, hajában a tomboló tenger fehér habja. Hazavitt a jobb kezében, a szívéhez közel, a baljában halakat markolt. Még most is érzem nagy testének melegét, hallom hangját, mely álomba énekelt: et cum spiritu tuo et cum spiritu tuo /…/ CREDO Credo in unum Deum… Hiszek egy hatalmas Istenben: a csillagködök a kis izzadtságcsöppek a szakállában a teremtés nagy munkája után: tegnap, Isten, teremtettél egy fehér szellőrózsákkal teli rétet a házam fölött, ma pedig úgy intézted, hogy egy szellőrózsa-lány – akit hat éve teremtettél – jöjjön piros orcával, párnás kis öklében csokrot szorongatva. Anemone nemorosát: fehér szellőrózsát. Nekem! Anemone nemorosa: a fehér szellőrózsa egy pohár vízben áll, és teremtő erődet tanúsítja, Uram. És ma este teremtettél egy hajnalpírlepkét – anthocharis cardaminest –, aki a

cseresznyefáról átszálldos a rózsabokorra, mely úgy fénylik, mint a lámpásod a kertemben, ha itt az éj, és az ikra, amit kiömlesztettél egy tőkehal – gadus morhua! – hasából idén tavasszal Lofotenben, 100 méter mélyen, csak néhány hét múlva kelt ki: ki kellett vezetned a kis ivadékot, hogy planktont ehessen a sarki vizekben: gadus morhua! Úgy intézted, hogy 4 millió ikrát bocsásson ki ez a hal, többet, mint az összes látható csillag, kiáradtak egy hasból a tengerbe, többen voltak, mint az összes homokszem és hangya, amit meg tudunk számolni! Aztán el kellett menned Szibéria erdeibe, Uram, ahol ellenségeid miatt a fatörzsek levegő után kapkodnak a Bábel tornyára emlékeztető kemencékből áradó mérgesgázok miatt: ott megfialtattál egy medvét, aki szintén a Te kezed műve: most egy fiatal bocs teszi első lépéseit a napod alatt, amely nyugat felé halad az égen, és a bocs szeme látja, hogy a holdlámpás kigyúl és az irdatlan Göncölszekér átgördül az ég boltozatján. Te voltál, aki mindent megteremtettél, Uram! És ez a “minden” csak az izzadtságcsöppek a szakálladban. És éjjel azt álmodtam, Uram, hogy egy szent magzatot teremtettél asszonyom méhében a magad képére a hímvesszőm által az ő áradó asszonyi tengerében, Uram! Egy magzatot Isten képére! A Tiédre, látható és láthatatlan dolgok Ura. Asszonyom ma így szólt: „Dalra fakasztod a szívemben a madarakat”. Azokat a madarakat is Te teremtetted, Uram: a rigót és a csókát, a tardus pilarist és a picus viridist. Hiszek benned. Hatalmas Isten vagy. Et in unum Dominum Jesum Christum… Úgy gondolom, hogy a szent… – de a gondolat elakad szívdobbanásaim hangjára ebben a jól táplált testben, amely egyik különleges ajánlattól a másikig megy, bemutatókra jár, buja kielégülést keres. Most este van, egy kicsit részeg vagyok, de nem érzek csömört, egy falióra felet üt, holdfény árad be a padlóra, az ablakkeret akár egy kereszt. Milyen egyszerű szimbolika! De a szent nem hagy nyugodni, valamit lekapcsoltam, egy olyan angyal fényét, aki mindig ott ült a gyerekszobámban, és bevilágított az álmaimba – otthon, Anyával és Apával. Vendég vagyok ebben a házban, a hegygerincen áll, ahogy egy fehér galamb gubbaszt egy ház ormán az ezeréves romokkal teli város felett, egy országban, ahol a nyelvből csak egy-egy szót értek, a ház elhagyatott, de a tulajdonos, a barátom ideadta a kulcsot. Most

nemsokára sötét lesz, végig – tapogatózom ezen a végtelen szobán, amit nem ismerek, homályosan látom, hogy tele van képekkel a Szűzanyáról és a Fiáról, a Megváltóról a kereszten, Jézus arca és Mária sötét, lángoló tekintettel követnek, mintha ott élnének a képkeretben, ezen a falon, ahol én csak azt érzékelem, hogy árnyak mozognak: hiszek a szentségben, de Jézus arca eltűnt, amikor városról városra járva láttam az összes különleges ajánlatot meg a felhívásokat a buja kielégülésre. Hátat fordítottam Neki, és Ő vajon akkor hátat fordított nekem? Én szentségtelen vagyok, azt hiszem, és tapogatózom a falon egy villanykapcsoló után. Ujjheggyel lenyomom, és a fény elárasztja ezt a szobát, és belebámulok saját gyerekkori arcomba mint egy tükörbe egy más időből ezen a szent, átszellemült arcokkal teli falon. És hallom a szívemben egy fiú vékony hangját, aki így szól: Imádkozz érettem, Mária. Sancta Maria, mater Dei, ora pro nobis peccatoribus, nunc et in hora mortis nostrae. Amen. A rugó a faliórában alig hallhatóan nyikorog, ahogy húzza föl a magát, hogy kimérje a tizenkét ütést ebben a szobában. Aztán Jézus arca hirtelen ott van a tükörben, a képben, rám néz, és végtelenül szelíd: én vagyok benned a szent. Higgy bennem, és én tebenned vagyok. Teérted születtem Szűz Máriától, teérted szenvedtem Poncius Pilátus alatt, teérted haltam meg a kereszten, teérted támadtam föl a sírból. A te sírodból támadtam föl, mondja. És belenézek a tükörbe: az én arcvonásaim! Az ő képében fénylek: ő Deum de Deo, lumen de lumine, és sötétségem felég az ő szeretetének szenvedő fényében ebben a házban, amely mint egy galamb ül a gerincen az ezeréves romok fölött. Et in Spiritum Sanctum Isten nyelve vibrál a próféták szavában, szólnak a szélhez, a dögevő madarakhoz, Jeruzsálem ellenségeihez, a varjakhoz, melyek a megsárgult tavalyi fűben turkálnak a hideg tavaszban, és a holt lelkekhez. Isten arca miért van rejtve előlünk, nehéz porrétegek alatt? Halljuk a próféták szavát, de nem a mennyei vihar mély dörgését, távoli villámokét és hegyek moraját, amelyek megremegnek a próféták beszédében: Isten szent dühe – mert nem védjük a templomot Jeruzsálem ellenségeitől, vetkőzős pókert játszunk,

és eladjuk gyermekeink szent apaságát – akik Isten képére teremtettek – nagy médiacégekben vett részvényekért cserébe, miközben templomunk meggyalázva, és magzatokat távolítanak el anyjuk méhéből és illatos kenőcsöt készítenek belőlük a legvékonyabb selyembe bújtatott nagy női mellekre. Mert mi nem halljuk Isten nyelvét, amely ott vibrál a próféták szavában, nem halljuk ösztövér lovak nyerítését távoli temetők mellett, messze a tengernél, a próféták hangjában: a mulasztások e tengerében a halálnak és ítéletnek sosem lesz vége, mi, akik nem bírtunk ébren maradni, mi, akik nem bírtuk védeni a templomot – még ha az csak egy kis fehérre meszelt kápolna is egy megközelíthetetlen völgyben egy nyugat-norvégiai fjord mellett. Mi, akik mindenféléről cseverészünk, míg Jeruzsálem ellenségei megszentségtelenítik a templomot az éjsötét fjordokban: a lelkünkben! De vannak olyanok, akik még várják, hogy megpillanthassák Isten arcát: a világ nyomorultjai, akik a bűneiktől betegek. Elfagyva a jeges, szélfútta síkokon, a forró hőforrásoktól megégve botladoznak, ahogy kelnek át a lávaföldeken: a nyúzottak, a szegények. Ezért, mondja a seregek Ura, ezért szerettelek benneteket annyira, hogy nektek adtam egyszülött Fiamat: ő incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine. Galambot láttunk a feje fölött, szemében ott volt minden vágyakozásunk és minden mulasztásunk kínja. A Szentlélek volt fölötte fehér madár képében, amikor megkeresztelték a folyóban, amely a próféta vékony lába körül csordogált; mostantól akinek van szeme, Isten arcát látja az Emberfiában, és akinek van füle, az Ő hangját hallja, amely az irgalom, az irgalom in Spiritum Sanctum, Dominum et vivificantem: qui ex Patre Filioque procedit, qui cum Patre et Filio simul adoratur et conglorificatur: qui locutus est per prophetas. Et unam, sanctam, catholicam et apostolicam Ecclesiam Minden templom a világon. A magas és a szűk, a kör alakú és az alacsony meg a széles: ők az anyák a világban. Méhükben születnek az emberi magzatok, az atyák keze által a szenteltvíz alatt. Újra meg újra visszatérünk a kebelükre horzsolt térddel és sebzett szívvel. Az anyák ételt, italt adnak nekünk, míg ők maguk varrnak, bazároznak, és szeretnek beszélni kicsiségekről

és emelkedett dolgokról, és pletykálnak egy keveset egymásról meg a gyermekeikről meg az atyákról. Az egyház a világban akár a tyúkanyó, a fejünkre koppint picit, ha mi – kiscsibék – letérünk az egyenes útról a tanyaudvaron túl, de a szárnyai alá húz, ha veszély fenyeget. Némelyek előkelőek és franciák, mint a párizsi Notre-Dame: igazi hölgy, hosszú hátú, és halkan beszél. De a gyermekei olyanok, mint az összes többi, makacs srácok, akik néha eltévelyednek, máskor meg az uzsonnaasztalhoz arany pitypangokkal szaladnak be, amiket piszkos kézzel, de tiszta szívvel nyújtanak át. Mások egyszerűbb körülmények közül jönnek. Szélfútta kis kápolnák a tágas síkságon csak a legszükségesebbekkel: asztallal, rajta étel és ital, székekkel, és tűzzel, amit a gyerekek miatt táplál, amikor megjönnek éhesen és szomjasan a vadászatokról, amelyek nagyon korán kezdődnek, és hideg van, és a télnek ott nem akar vége szakadni. De anyák vannak ott, akikhez haza lehet térni. Bízni lehet bennük. A tenger mellett születtem. Anyám a halászat nagy napjaiban adott nekem életet, a hajók befutottak himbálózó lámpásaikkal a foszforeszkáló éjszakában, beúsztak az álmaimba, színültig hallal, mint hevesen dobogó szívek. Merev, dőltbetűs írásával és számításaival Apa este leballagott a domboldalban a rakpart irányába. Több vödör hallal jött föl a tengertől, míg én a csillagok alatt aludtam a tenger mellett a padlásszobámban. Mikor fölébredtem, anya adott valamit enni, adott tejet és mézet, felöltöztetett, és megtanította mondani, hogy “Köszönöm!” A templomfalak leégtek, és a torony összedőlt a háború vad őrületében, de Anya otthon volt, rendíthetetlenül. Azután csak egy egyszerű kápolna volt odalent, a part közelében, de minden, ami kellett, megvolt bene, akárcsak a párizsi Notre-Dame-ban. És a vonóhálók a kis dübörgő hajókból kidobva kibomlottak – akár az imák – a tenger sötét mélyén. Anya szíve, Anya kebele ebben a fényes, tejfehér házban, és a végtelen tenger mellett a nővéreimmel játszottam, míg le nem szállt az est. Hiszek az egyházban, ő is egy anya. Szappanos Gábor fordítása

Oliver Friggieri (Málta) Florianában, Málta fővárosának, Vallettának egyik külvárosában született 1947-ben, mélyen vallásos családban. Tanított máltai nyelvet, irodalmat és filozófiát, jelenleg a Máltai Egyetem Málta Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára. Tudományos szakterülete az olasz kultúra hatása a máltai irodalomra. Író, költő; művészetében a próza és a líra egyenrangú műfaj. Nemcsak máltai nyelven (az arab magrebi nyelvjáráscsoportjához tartozó, sok olasz jövevényszót tartalmazó nyelv) publikál, hanem angolul és olaszul is, ezzel is bizonyítva, hogy bár elbeszéléseinek gyökere máltai, témái egyetemesek, és szereplői bárhol élhetnének.

Anna Az utca csendes. Az embereket elnyelte a föld, vagy a szokottnál korábban tértek haza, de az is lehet, kíváncsiak lettek, milyen is az utca nélkülük. Anna bekapcsolta a rádiót, majd felhangosította. A kiáradó muzsika betöltötte a szobát, visszaverődött a falakról, egyenesen bele a szívébe. Hátradobta magát a karosszékbe, és mintha keresne valamit, körbenézett. – Szomjas vagyok – motyogta, és kiment a konyhába teát készíteni. Amikor visszatért, találomra leemelt egy könyvet a polcról, kinyitotta, és ahol kinyílt, olvasni kezdte, de egy perc se telt el, máris becsukta, s visszadobta a polcra. Kiment újra a szobából, de mikor visszatért, tekintete a falon lévő képekre esett: kissé ferdén lógtak. Mintha most látná őket először. Minden kép egy történet; minden alakja egy régmúlt emlékezet alakja,: férfiak, akiket valaha szeretett. Lekapcsolta a villanyt, és felkapcsolta az olvasólámpát. A halovány fényben valahogy másnak tűntek. Olyanok voltak, mint az emlékezete, haloványak és fakók. Hirtelen vezényelni kezdett, mint egy karmester. Mozdulatai felpezsdítették vérét, átjárták zsigereit, aztán pedig azt érezte, hogy mozdulatai elhagyják, mint a kilehelt lélegzet. Kikapcsolta a rádiót, felemelte a telefonkönyvet, és tárcsázni kezdte az első számot, amit meglátott. Hagyta, hogy csöngjön egy ideig, de aztán megijedt, hogy valaki válaszol, és visszatette a kagylót. – Senki sincs ott, senki sincs ott – viccelődött magában. Nevetve felemelte a kagylót, és találomra újra tárcsázni kezdett. – Anna vagyok – mondta. – Egy magas, ragyogó szemű, önbizalommal teli férfival szeretnék beszélni. Emlékszel?, Eegyszer együtt utaztunk a buszon, de aztán soha többé nem találkoztunk. Egy pillanatra elhallgatott, várt. – Én vagyok, én vagyok, akit keresel – válaszolta mély férfihangon. – Szia, nahát, ilyen hosszú idő után?!… – folytatta. – Ki van ott? – szakította félbe önmagát férfihangon. – Anna vagyok, emlékszel? Az a szép, hosszú hajú asszony, aki hosszú színes ruhát viselt. Az asszony, akit keveset beszél, vagy túl sokat. Mikor milyen kedve van. Emlékszel még rám? – Persze, hogy emlékszem. Jól emlékszem! – Hogy emlékezhetsz rám annyi év után? – kérdezte. – Te vagy az egyetlen Anna! – Valóban? Hogy lehet? – Nincs még egy olyan asszony, mint te. – Na és ugyan miért? Az nem lehet! Túlzol! – Más nők feltűzik a hajukat,

vagy rövidre vágatják. És csak te viselsz mindig hosszú, színes ruhát. Emlékszem rád. Hogy vagy? – Úgy, ahogy azon a napon voltam, amikor találkoztunk. Én nem változom. – Emlékszem, boldog voltál, magabiztos és tervekkel teli. – Most is olyan vagyok – erőltette magát, hogy ezt mondja. – Gratulálok! – Miért? – Mert az idő legtöbbször megváltoztatja az embereket, de te mégsem változtál. A földön jársz. De ahogy mondtam, nincs még egy olyan, mint te. Ezért sem felejtettelek el. Anna elhallgatott, majd lecsapta a kagylót. – Undorító ez játék! Néhány bizonytalan lépést tett, aztán megállt. A szoba csendjében a képek a falon beszélni kezdtek, és Anna hagyta. Leült, becsukta a szemét, lehajtotta fejét és belesüllyesztette magát a fotel mélyébe. Úgy tűnt, mintha elaludna, de gondolatai szinte lángokban álltak. – Ez a kép öt éve készült. De olyan, mintha tegnap találkoztunk volna a parton, Sandro. Emlékszem, már sötétedett és mindenki hazafelé indult, de mi még maradtunk. Egyedül voltunk, magunkban, a közömbös tengerrel, amely se lát, se hall. Bementünk a vízbe és azt mondtad, minden festményednek története van, és minden történeted festménnyé válik. Le akartál festeni, ezért környékeztél meg. Hol vagy most, Sandro? – sóhajtotta. Odament a képhez és gyengéden megsimította a keretet. Felemelte a kagylót, és újra tárcsázni kezdett egy számot, aztán hiírtelen visszacsapta a kagylót. – Igazad volt, Sandro! A történetednek fuccs, de a kép itt maradt, bosszantó emlék. Továbbsétált a következő képig, megérintette, és mérgesen nézett rá. – És te? Emlékszel, Anton? Még iskolásak voltunk... milyen sokszor játszottunk együtt! Azt mondtad, szereted lefesteni a lányokat. Mindenkit, de leginkább engem. Nem akarok emlékezni rád, de ez a kép túl szép ahhoz, hogy kidobjam – mondta zavarodottan. Anton egyszer azt mondta neki: – Te egy máglya vagy, ami mindig ég, de nem lobogsz. – Anton szavai feldühítették. Attól a pillanattól fogva nem szerette őt. – Egy A máglya, az máglya, akár nagyon ég, akár kicsit – válaszolta –, és egy szikra is elég, hogy felgyújtsa az erdőt. Anton olyan volt, mint egy nyitott könyv. Gyakran hívta őt telefonon, levelet is írt, olykor bejelentés nélkül érkezett. – Türelmetlen vagy – intette Anna a férfit. – Mit akarsz, mire várjak még? – kérdezte Anton elszántan. – Időre. Várd ki, míg eljön az időd. – Az idő nem vár, Anna. Az élet túl rövid. Egyszer csak a sötét magához ölel a sötét, és végül betemet. Vigyázz, nehogy késő legyen! – Ez a te filozófiád! – mondta Anna szemrehányóan, ajkait biggyesztve. – Olcsó filozófia. – Hagyd ezt!… – Olcsó filozófia, próbáld meg eladni másnak. – Hálátlan vagy! – kiáltotta Anton sértett büszkeséggelében sértetten. Az asszony soha többé nem látta. Ez az emlék büszkévé és bosszússá tette Annát; hol megnyugtatta, hol felkavarta. Odasétált a félig nyitott ablakhoz, és vadul bevágta, csak úgy csattant. A sarokban lévő virágok megrebbentek –, a virágai, akikkel máskor még beszélgetni is szokott: – Nőj!, nőj nagyra, és sose öregedj meg! Én túl hamar megöregedtem. Odament az íróasztalhoz, és lapozgatni kezdett. Egy Ruben-versre akadt, amit még most is szeretett. Hangosan olvasta fel. Lassan, hogy ne tévesszen. Mintha maga Ruben ülne a karosszékben és figyelné, hogy kijavítsa. Mikor végzett, lebiggyesztette ajkát és becsukta a könyvet. Szombat este történt.

Ruben melankolikus hangulatban volt. Anna mélyen a szemébe nézett, hogy felkeltse érdeklődését és prédikálhasson neki. – Ruben, a hangulataid nem vezetnek sehová. Létezünk és kész. Örüljünk reggel a napnak, este meg a holdnak – mondta Anna majdnem parancsolóan. – Nem értelek – válaszolt Ruben. – Értem a napot és a holdat, de téged nem értelek. Olyan vagy, mint egy matematikai példa, amelyik mindig hibásan jön ki, bármennyit is dolgozom a megoldáson. Ahogy a többiek, Ruben is eltűnt. Sose bukkant fel többé. Most valaki másról írja a verseit. Anna a tükörhöz ment, és az arcát bámulta, az meg viszont. Egymást nézték. – Te mindnyájuknál többet érsz! – mondta bizonytalanul a tükörképének bizonytalamul. – Nekik szükségük volt rád, de neked nincs szükséged senkire. Minden és mindenki fölösleges számodra! – mondta fölényes mosollyal. Az óra elütötte az éjfélt, álmos csend lett. – Nézd, te milyen más vagy! – folytatta a társalgást a tükörbéli az arccal a tükörben. – Te ébren vagy most is, mikor mások alszanak. Ki érthetne meg téged? Neked a nap akkor jön föl, mikor másnak lemegy, és akkor nyugszik le, mikor másnak megvirrad. Neked nyár van, mikor másnak tél, mikor másnak nyár, neked tél. A te világod egészen más! Megvan a magad törvénye, amit senki nem ismer, csak te. Más világban élsz, más mindennapokkal. Bolond voltál Ruben, ha azt hitted, megérthetsz! – Hirtelen megállt, és megváltozott a hangulata. – Milyen szörnyű ez a ma! A szombat a barátok idejenapja, már ahogyan régebben éltem! És mintha ismerném már régről ezt a csöndet régről, amikor valakit magam mellett akartam tudni. Valakit, akit hívtam, és akire vártam. Éppen úgy, mint most. Most egyszerre minden új és minden régi. Szörnyű! A tükörkép egy másik festmény volt, friss és régi, éppen, mint a többi. Anna kíváncsian bámulta. Leengedte haját, és lassan fésülgetni kezdte. Egyik tincset a másik után, amíg mindet szépen eligazította. Hagyta, hogy az egész zuhatag a vállára hulljon és betakarja arcát. – Ki ez? Kié ez az arc? És ezek a szemek? Olyanok, mint az óceán közepén hánykolódó hajók – gondolta. Nyugodt és bosszús volt. Noha sokat állt már a tükör előtt, ilyen alaposan még sose vizsgálgatta magát. – Ez a te hibád, Natan! Te festettél ilyenre! Nem is hasonlít rám, mégis el akarod hitetni velem, hogy ez én vagyok. De én sose leszek ilyen! Nem tetszik, és nem fogom a falra akasztani. Nő vagyok, olyan, amilyen én akarok lenni – mondta dühös büszkeséggel. – Megtartom, ami tetszik, és eldobom, ami nem. Natan egyszer azt mondta neki: – Te vagy minden asszony egymagadban. Értelmes vagy, mégis buta. Össze vagy zavarodva, és összezavarsz engem is. Magányos vagy és szemtelen, mert olyan vagy, mint egy magában álló torony. Mindig kész a háborúra és mindig győzedelmeskedsz, még mielőtt a csata elkezdődne, és én, az egyszerű, szegény katona, aki győzelemről álmodok, meghalok még a csata előtt, tiszta, új uniformisomban, vadonatúj puskámmal az oldalamon, érdemérem nélkül: hiába. – Te nem értettél engem, Natan! Bölcsességed ellenére sem értettél! – mondta Anna dühösen és szemrehányóan. – Tépd össze a lapokat, amiket éjszakákon át telefirkálsz, mert nem érnek semmit – folytatta ironikus hangon. – Semmit sem érnek?, pPedig minden szó fáj, ha beléjük nézel. Minden lap egy seb. Csavard ki, mint a kombinédat, és meglátod, vért eresztenek; érintsd meg őket, és a kezed vörös lesz. Gyilkos! Gyilkos! – kiabálta a férfi. – Tűnj el, Natan! Te őrült vagy! – parancsolta neki az asszony, és próbálta sírását elfojtani.

– Én? – kérdezte a férfi. – Én vagyok őrült? – Én is! Mert félek. Félek, hogy eljön a nap, amikor azt kell mondanom, nem tudok nélküled élni. Eljön, vagy eljöhet az a nap, és én nem akarom! És ha mégis eljön, majd azt mondom magamnak, hogy őrült vagyok, mert vannak érzéseim. Tűnj el, Natan! Késő van, aludni akarok – mondta neki hideg és gyengéd hangon. Natan elment. Ez volt a legutolsó festmény a gyűjteményében. A falak telis-tele voltak, már nem volt hely egy újabb képnek. Csörgött a telefon. – Biztosan Natan. Nem veszem föl – határozta el. Elnyújtózott a kereveten, és hallgatta a csöngést, míg el nem némult. – Én leszek a győztes, Natan! Mint mindig! Hívjál csak, ha akarsz! Tudom, hogy rám gondolsz, de nem érdekel. – Nevetésben tört ki, aztán hirtelen elnémult. – Hívj csak! A rabszolgám vagy! Fiatal koromban egyszer fájdalmat okoztak nekem. Most mindent visszafizetek. Minden férfi önhitt, és egyetlen mód, hogy megszerezzük őket, csak egy apró nyílvessző. Nekem dárda van a kezemben! Dárda! Téged is legyőzlek, Natan! – kiáltotta, és jobb kezével letörölte a könnyeket az arcáról. Anna elfáradt, becsukta szemét és elaludt. A képet megfesthetné egy festő: éjszaka, a szoba tele képekkel, egy pici lámpa ég csak, egy asszony, haja leomolva, elterülve a kereveten egyedül az álmaival. Magában. Boda Magdolna fordítása

MARÍTETT SZAVAK

Huszthy Bálint Falusi idill Én sok minden lennék, mondjuk fasor. Fegyelmezetlen, csilicsálén állnék, és nőnék észrevétlen, mint az árnyék. Lennék az utakon a meredek, óvnék minden rajtam biciklizőt, a sok száguldozó kisgyereket. Lennék a fárasztó emelkedő, lennék maga a hegy, amin lakunk, és lennék a rám néző ablakunk. Egy utcában lennék én óvoda, iskola, gimnázium, egyetem, és az, aki mind együtt járt oda. Én bármi lennék itt a faluban, az összes kert, és minden kertkapu, de lennék inkább maga a falu. Hogy itt lakok, lennék az a csoda. Ha valaha lehetnék a helyemben, én én lennék csak, senki más soha.

Álomföldön Kezünkben van álomország térképe, térképőr majd megpukkan mérgébe, sárkányokkal egyezik a vérképe. Balra észak, fölfelé meg délnyugat, kelet felé irányjelző nyíl mutat, átlátszó csík jelöli a légutat. Kékkel vannak a repülő szigetek, zöld a víz és pirosak a ligetek, sötétlila meg valami siveteg. Hosszúsági körök szántják széltébe, egy centiszer hét mérföld a léptéke, nem tudni, hogy óriások mérték-e.

Költözz velem ide, de csak titokba! Sok az irigy, és magas a szitokfa, ha ránk döntik, álomföld is inogna.

Emberi Az ember akkor ember, ha a fejéből szikra pattan ki, ha iszik, ha emészt, gondolkodik, ha lazít, vagánykodik, ha rekordot dönt, ha titka van, ha keménykedik, ha csak mállik, mint a szikla? Az ember akkor ember, ha hoppon marad, ha a ritmus nem jön ki, hogyha hever magába rogyva, ha elcsapják, ha tompa, ha nem kell, ha pokolba kívánják, ha pakolna, de nincs hova, és nincs mit. Ha utálja a bóvlit, és nincs más, mégse lódít, csak őszintén csalódik.

Régi új gondolatok Minden rím újrahasznosítható. Olyan nincs, hogy valaki már lelőtte, használhatták százezren is előtte. Ami valakinek eszébe jut, eszébe juthat bőven másnak is, sok elhasznált kis csillag a tejút. Ne irigyeld soha a kollegádat! Ki tudja, te találtad-e előbb, vagy használt vízzel töltötted a kádat? Fürödj meg inkább, minden buboréka játsszon veled, majd hirtelen ugorj ki, mert jön egy új (vagy régi) heuréka! ––– A szerzőnek 2014-ben jelent meg CsakAzértis című debütáló verseskötete. Első versét a PoLíSz jelentette meg. A verseket a kötetből válogattuk – A szerk.)

Reményi Tibor November Fagyos ködben úszik a táj Meztelenül dideregnek a fák Riadtan keresi útját néhány beteg vándormadár Minden vizes, minden sáros, minden sivár Lucskos felhőrongyok takarják az eget Álmos félelmekkel telnek meg a hosszú éjszakák Előkerül a felöltő, a nagykabát Ünneppé szelídülve fáj bennünk a halál

Mennyi van még… Mennyi van még az Isten tarsolyában vagy a téridő kvantumos redőiben öt, tíz vagy még több földi év Mit számít a tudás – csak az élőknek fáj az elmúlás Tudják-e sejtjeim a titkos programot tartják-e a ritmust ismerik-e az időt persze hogy tudják csak az értelem kételkedik téblábol ijedten, vakon hová meneküljön, ha rajtaüt az agyzsugor Sokáig nem érdekelt a számadás az első döbbenet akkor árnyékolta kedvemet amikor túléltem apámat negyven fölött kezdődött a visszaszámlálás Most hogy fiam is elhagyta a negyvenet most hogy fiam beteg

megosztanám az éveket kapja meg ő a többletet Isten és talányos létű angyalok írjátok át a kedvemért a kódolt forrásprogramot

Petz György tradução (avagy amikor Fernando Pessoát fordít József Attila) minden írásom fordítás, a biztosból hoz valamit át, amit nem ismerek. hogyha jól meggondolom, mit is merek, orrom vére csak-csak elered, nem is kell más. csápjait ez a kor hiába, fölfele minek is nyújtaná, hiszen belülre se; odakint meg lóg az egész, lóg az egész az űrbe. miből hát? mi felé? hol is? kiről is van szó, ha magamról? – hova rejthetem a kérdezőt magamból. – tudás kell? hit kell? az egész kultúra arra jó, hogy több asszociációja legyen annak, ki részese. s ha kérdezel; lehet-e bentről, vagy minden kérdés kivet,

összeállnak a kérdezettek, szemedbe néznek, nem ismernek, várják, hogy megszelídüljed magad: élő formabontás. fordítsd le, amit egyként kaptál, darabold érthetőre, mégse veszítsd el az egészet.

igen mert vannak a szép és jó dolgok. igen. és vannak a távolabbiak: a hegy, erdő, mező, tenger; a világvége és az út Hozzá, ami hátára vesz és visz, igen. a kozmoszt ne felejtsem, se az első atomot, a déenest; a másolás jogát, kötelességét, akár a színeket, a szabadságot – lehet –, már megint kifelejtettem, de elvégre a szabadság fantázia, miként az ember, igen. téged meg hogy is hagynálak ki, brátom*, szerelmetes barátom; olyan ez, mintha figyelmem késztetne jobbra, pedig benned minden, az egész emlékezete, csak legyél, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. nem? _____ (*Szláv jövevényszó – testvér (Krisztusban); nálunk már csak barát; a Halotti Beszéd még így írja.)

változatok Pessoának hazug az ember, ha ír, inkább mint a kutya, ha ugat;

mert a leírt igazabb, mint a valóság, az ugatásnak pedig oka és célja valódi. nincs nagyobb hazugság a hallgatásnál, az elő nem hívódó áltatásnál – hogy voltál. az igazi költészet mindig hazug, mert igazabb a valóságnál; pedig a valónál nem lehet valóbb semmi. a nagy igazmondók hallgatnak, olykor visszajő róluk a hangunk – akkor azt hisszük, egyetértenek velünk. nem több ez, mint a magány visszhangja, pedig közös igazság nincs, ha szólunk róla, már elfajul, csupán hangunk szeretjük. dolgok és lények, van, ami van, vagyok, aki vagyok.

Közben Amikor elkezdem, még nem tudom, mi lesz – talán egy dallam van bennem: milyen lehet élni; tán egy gondolat – miféle lenne zenévé válni, miközben úgy igyekeznek a testek; a testnélküliek meg testté akarnak válni, legyen mit meg- és levetniük. Bárhogy is, már közben foglalkoztatnia kell a végnek, ha már elkezdtem, miként fejezzem be; lezárni olykor nehezebb, mint elkezdeni – ha rajtunk múlik; mert töredék rejlik dolgainkban, minden mit túlélünk, hisz bármikor fölfejthetjük magunkban az időt, ameddig.

sötét-világos nem több a szó a sötét versben, lehetne akár világos,

jól essen mikor rátekintesz, megemel, pedig talányos – az ismert vég fölé még tudna valami máshonnan valót, másvilági foncsorral mutat tükröt, benne az alak más, eszményi már, már nem vagyunk, csak változunk a jobb felé, s előbb-utóbb épp úgy maradunk, mint kezdtük a legelején, hitünk se sötét, se világos – tudjuk már, minden talányos.

Lukáts János A fenevad Még májusban meghalt a felesége. Dr. Pál megsiratta az asszonyt, a szívébe zárta, és e zárkából ki sem eresztette többet. Amikor a temetésre érkezett rokonok és a torvendégek elszéledtek, Dr. Pál belátta, új életet kell kezdenie. Nem jobbat vagy rosszabbat, nem csöndes öregest vagy kicsapongó fiatalost, hanem újat. Mást. A sajátját, még ha ez így roppant önzőnek is hangzott. A régit immár – erre rá kellett jönnie – nem folytathatta. Az életünkkel – kezdett megfogalmazni valami végső bölcsességet – csak részben rendelkezünk mi magunk. S ha mások másként rendelkeztek vele, nekünk sem muszáj ragaszkodni a megváltozott vagy üressé vált élethez. Sóhajtott egyet Dr. Pál, aztán kiköltözött a lakásból, ahol a feleségével harmincöt évet élt le, viszonylagos egyetértésben. Ez az egyetértés inkább a konfliktusok elkerülését jelentette – mintha mindketten az idő zavartalan elmúlásának örültek volna. Most ennek vége volt, Dr. Pál két lányára hagyta otthona nagyját, ő maga pedig a lakás végében alakított ki egy magához mért, apró, kései paradicsomot. Szobának nevezte át a nagyobbacska kamrát, az apró vizes helyiségbe pedig – faltól falig – hatalmas fürdőkádat építtetett. A kis lakás ajtaja egyenesen a lépcsőházra nyílott. A két lány örült, hogy apjuk félreállt az útjukból, nem mintha bajuk lett volna egymással bármikor is. Örömüket nem hangoztatták, nehogy a házbeliek lelketlennek véljék a „Pál-lányok”-at. A házbeliek ezért inkább Dr. Pált vélték lelketlennek, aki „egyedül hagyja a szegény lányait”, s maga bizonyosan rosszban sántikál ott a lépcsőházban. A két lány nagyhuszadik és kis-harmincadik évében sántikált, egyikük már volt férjnél, a másiknak esze ágában se volt föladni függetlenségét. Dr. Pál a szobája két falát a mennyezetig bepolcoztatta, és ráhordta a könyveit. A

könyvek elé igazította a mázas söröskorsókat, amelyeket világjárása helyszíneiről hozott magával, s így ezekről München, Trieszt, Málta vagy Koblenz köszönt le a hajdani utazóra. A másik két falat szőnyeggel, festménnyel rakta tele, színes forgatagban, rengeteg erdőben érezte magát. A lányai azt mondták: a maga börtönében él, de Dr. Pál rájuk se hederített, a lányoknak sose volt érzékük az álmok megvalósításához és a megvalósulások élvezéséhez. Szerette a zenét, módjával szerette, vagy inkább: volt zene, amit szeretett. Egy időben vásárolt lemezeket, de a felesége unta hallgatni őket. Ha mégis hallgatta, kézimunkázott közben, elviselhetetlennek érezte, hogy ölbe tett kézzel üldögéljen egy harsogó doboz előtt. Ha viszont nagyon hallgatta a zenét, elsírta magát. A férje nem volt biztos benne, hogy a zene varázsa csábítja könnyekre az asszonyt, vagy olyan emlékek, amelyek házasságuk során mindvégig rejtve maradtak, csak ilyenkor zaklatta föl magát velük az asszony. Dr. Pál kettesben tudott maradni a zenével, őt nem zaklatta föl a kelleténél jobban. Többnyire Schubert Befejezetlen szimfóniáját hallgatta. * Dr. Pál, amikor még Pál Péterkének hívták, nem sok szeretetet látott a családban. Szülei kegyetlen gyűlölködéssel voltak egymás iránt, amiből a gyereknek is bőven kijutott. Ilyenkor a fiú lelke megdermedt, mint gyík a téli fagyban, a szíve alig vert, a lélegzése is lelassult. A házasság – így látta otthon – két olyan ember kényszerű együttélése, akik egymás elveszejtésére törnek, mégis együtt kell kibírniuk az életet. És rájuk bíznak egy gyermeket, akit egyikük se szeret, ehhez mérten is bánnak vele. A feleségét maga sem tudta, hogyan választotta ki, inkább Flóra erőltette rá magát a családjától menekülő fiatalemberre. Hogy nem illenek össze, mindenki látta, maga Dr. Pál is (akkor már Dr. Pál volt, Péter és nem Péterke). De ő azt hitte, ez így természetes, harmónia nincs házastársak között. Jobb is a nyílt ellentét – hangoztatta –, akkor nem csalódik később az ember. Flóra is tudta, hogy más anyagból valók ők ketten, meg azt is: örömmel megtöri ő a Péter „más anyagát”. Megtörte, ott maradt két félig működésképtelen emberi szerkezet, szemrehányásukat harminc évig éreztették egymással. Végül aztán a szemrehányás is elapadt, de nem a szeretet költözött a helyébe, hanem a közöny. Talán egyhetes házasok voltak, amikor Dr. Pál csokor virágot nyújtott át fiatal asszonyának, s az asszony jeges pillantással meredt rá: – A lelkiismeretedet akarod megbékíteni? – Ugyan miért? – kérdezte zavartan Dr. Pál. – Mit tudom én? – és Flóra a földre lökte a csokrot. Dr. Pál nem vett többé virágot a feleségének. Az asszonynak nem voltak se barátai, se barátnői. Dr. Pálnak népes rokonsága és társasága volt, ilyenek is, olyanok is. – Nem fognak beleszólni az életünkbe! – és – Azt ne hidd, hogy hozzájuk menekülhetsz! –, meg – Elég volt a régi szeretőidből! – a gyilkos mondatokat gyilkos tettek követték: eltépett levelek, lehallgatott telefonbeszélgetések, visszautasított meghívások. S ha mégis elkerülhetetlen volt egy vendégség, vagy a véletlen hozta össze a Pál házaspárt egy-egy fölbukkanó ismerőssel, Flóra gondoskodott róla – szóval és cselekedettel egyaránt –, hogy a mit sem sejtő ismerősnek ne legyen többé kedve fölbukkanni. Az asszony gyűlölte, ha férjét külföldi konferenciákra hívták, az utazásban, de főként a nemzetközi társaságban az erkölcstelenség és a csábítás melegágyát látta. Mindent megtett, hogy megakadályozza Dr. Pál meghívásait. A postaládához csak neki volt kulcsa, így a meghívókat még a lépcsőházban összetépte és a szemetesbe dobta, a vonatot-repülőt lekésette férjével, az összecsomagolt utazóbőröndbe nem tett fehér inget vagy nyakkendőt. Az

időzavarba került Dr. Pál többször is postán küldte el hozzászólását, utólag, s Flóra ilyenkor boldog volt. Idővel Dr. Pál kihullott több nemzetközi bizottságból is „megbízhatatlansága miatt”, Flóra pedig a külföld szemére hányta, amiért férjét nem becsülik. Dr. Pál szívesen hozott külföldről városképes vagy állatfigurás söröskorsót – dísznek valót, ivásra alkalmasat. A sellős korsót Flóra azonnal összetörte, szerelmi zálogot sejtett benne albán vagy norvég asszonyoktól – mert azok, mint mondta, „olyanok”. A vaddisznós korsóban férje pimasz hencegését érezte, ezt könyörtelenül lekönyökölte a szekrény tetejéről, még a széttört cserepeket is megmutogatta férjének, a szemétlapáton. – Csak teljen az idő, csak együtt öregedjünk meg, minden zavaró életkörülmény nélkül. Nem kell kaland és elismerés, még pénz sem, de főképp mástól jött élmény és emlék nem kell – Dr. Pálné lakásuk légterébe zárva akarta élni életét. Minden és mindenki nélkül, a lányok majd megnőnek idővel és kiröppennek az életükből. De addig is, de azután is – csak az övé, csak egymásé, csak saját maguké legyenek. Amit mind a ketten szeretnek, és semmi olyan, amit csak az egyik. Aztán Dr. Pál elsápadt, a lányok csak nem repültek ki, sőt az egyik visszarepült, anyja legfőbb bosszúságára, Flóra pedig belehalt az életbe. * Volt egy furcsa szokása Dr. Pálnak: a lexikonok. Végigböngészte őket évenként. Akinek az éveit túlélte, azok neve mellé a lexikonba apró keresztet rajzolt. Megelégedésére szolgált, hány embernek jutott rövidebb idő, mint neki. Aztán hol a röpke életűeket olvasta elégedetten, hol a szívósabbakat szemlélte irigykedéssel. Akiknek az életkorát jövőre várhatóan meghaladja – gondolta Pál doktor –, azokra külön figyelmet fordított. Akik kilencven évnél többet éltek, azokra nem szívesen gondolt, ők kívül estek a kegyein. A lakás kicsi volt, vagyis éppen megfelelő. Mégis, valami hiányérzete támadt, az alkalmazkodás, az egymás kerülgetése mintha házassága harmincöt éve alatt életének alkotórészévé vált volna. Nem életfeltétel a beszéd és a válasz, de jobb, mint a hallgatás, és más, mint a zene. Dr. Pál kutyát vett, nagy, fehér juhászkutyát. Flóra még kicsit sem engedett a nagy lakásba. Dr. Pál folyamatosan beszélt az állathoz, a méretes lakótárs – harmincöt kilót nyomott – áhítattal hallgatta gazdája hangját. Meg a zenét is. Dr. Pál minden cselekedetéről folyamatosan tájékoztatta a kutyát. – Most zenét hallgatunk! – Most sétálni megyünk! – Itt a vacsora ideje! – ezek lassan a kutya számára is értelmes mondatok lettek. Ha bölcselkedett Dr. Pál, a kutya ugyanakkora figyelemmel hallgatta, mint a neki szóló mondatokat. Nagy volt az egyetértés a későn jött kutya és dacból lett gazdája között. A Pál-lányok apjuk öregkori bolondériájáról beszéltek, a házbeliek – bizonyítékként – az összeférhetetlen vén morgós torzképéhez fűzték a kutyatartást is. Vercsikné volt a fő hangadó, bár többnyire a hangját se lehetett hallani. A csöndes áskálódók fajtájából való volt, Dr. Pál „Csúszómászó” néven emlegette. Napjai nagy részét a lépcsőházban és a folyosón töltötte, s ha közeledett valamelyik házbeli, Vercsikné azonnal hátat fordított neki, a hóna alatt nézett le rá, vagy a nyaka irányába sandított föl feléje. Leste, hogy előre köszönnek-e neki a lakók. Flórának – de csak neki – Vercsikné mindig előre „nagyságos asszonyozott”, Dr. Pálon keresztülnézett harminc évig. Dr. Pál többnyire úgy köszönt neki, hogy megállt előtte és az arcába kiáltotta a „Jó napot, Vercsikné!”-t. Vercsikné elfordult válasz helyett. Vercsikné családját két süvölvény lánya alkotta: Vivienke tizenegy éves volt, Marcsa kilenc. Vivienke sűrű hajú, fekete gömböc, Marcsa göndör, szőke angyalutánzat. Mit nem adott volna Vercsikné, ha Vivienke az angyal és Marcsa a kis lépcsőházi ördög! Marcsa habos tüllruháját színes hímzés díszítette: egy krokodil ficsúr nyújtott át rózsacsokrot egy szemérmes zebralánynak. Vivienke ruházatát nem díszítette semmi.

Vercsikné örökösen a lányain tartotta a szemét, se őket nem engedte ki a házból, se barátokat nem tűrt meg lányai környékén. A két gyermek egymásra fanyalodott, a krokodil bátorította a vadlovat. A Vercsik lányok fölfedezték maguknak Dr. Pált. Csak a kiskamasz tud szívből igazán unatkozni, hát Vivienke és Marcsa tudott. A friss özvegyben megszimatolták a nagyszerű áldozatot. A kedvükre való áldozatot, aki képes sokáig elviselni az áldozat szerepét, ezzel pedig hosszantartó szórakozást nyújt kínzóinak. A két Vercsik lány órákat töltött Dr. Pál ajtaja előtt. Úgy valójában nem is hallgatóztak, de Dr. Pálnak zengő baritonja volt, folyamatosan és nyugodtan beszélt, rövid mondatokat fogalmazott (Stentornak szánta, a kutyának), többször is elismételte ugyanazt. A két lány öregesen sóhajtozott, miközben a lakásból kiszűrődő zajokat hallgatta, és mindennek magyarázatot próbált adni. Hogy Dr. Pál vizet ereszt a teafőzőbe, vagy elmosogat, ezt az edénycsörömpölésből kitalálták, de ez nem is érdekelte őket. Amikor azonban a bariton felhangzott, fülelni kezdtek. Az első időben azt hitték, a rádió szól, de a rádió nem mondja el többször ugyanazt. Meg nem is tegezi hallgatóit. – Talán vendég van nála! – suttogta Vivienke. – Biztosan valami nő! – bólogatott Marcsa. – Süket lehet a nő, azért ordít az öreg! – vélte a fekete gömböc. – Vagy néma inkább, mert sosem felel! – A mondat határozott gyermeki bölcsességre vallott. Aztán rájöttek, hogy a vendég nem vendég, hanem családtag, nem néma és nem süket, hanem kutya. Az új szereplő fölfedezése új stratégia kidolgozását tette szükségessé. Dr. Pál a kutyával hosszú sétákat tett naponta. A kutya zsarnok, de jószívű zsarnok, megköveteli a törődést, de a törődésen át a felejtést is biztosítja gazdájának. A kutya inkább dísznek hordozta a szép, fonott nyakörvet, fejét többnyire Dr. Pál lábszárához dörgölgette, lentről nézett föl gazdájára. Határozott, gyors menettempót alakítottak ki, mintha őrjáratban volnának. Naponta kisétáltak (vagy inkább: kimeneteltek) a Városligetbe, kezdetben gyalog, aztán trolibusszal, ami tíz perc alatt a zöldbe röpítette őket. Dr. Pál havibérletet csináltatott a kutyának, arcképet is vágatott bele, pedig az nem is lett volna kötelező, számára azonban az igazolvány hitelét az arckép jelentette. De meg nem is volt ellenőr, aki el ne mosolyodott volna a nyelvét lógató, fehér kutyakép láttán. Séta közben Dr. Pál gyakran mondott verset a kutyának, kezdetben más kutyákról, állatokról, gyerekekről szóló verseket, aztán egyre komolyabbakat. A kutya hallgatta a szépen hullámzó gazdai baritont, a homlokát úgy ráncolta, akár egy merengő filozófus. Aztán szaladgált egyet, majd baktatott hazáig, időnként Dr. Pál nadrágjához dörgölgetve a fejét. Esténként leültek megszokott helyükre, a gazda a karszékbe, az eb az alacsony heverőre, és hallgatták a Befejezetlent. A kutya – ezt Dr. Pál határozottan állította – harmadik hallásra fölismerte Schubert muzsikáját. Ha más került az esti zeneprogramba, Stentor olyan értetlenkedve nézett gazdájára, hogy Dr. Pál elszégyellte magát. A nagy boldogság és a jó pihenés ideje volt ez az esti félóra. A Vercsik lányok mindebből semmit se tudtak, vagyis: mindent másképp láttak és másképp magyaráztak. – A kutyának nincs is póráza! – mondták, és ezzel a rémület magvát hintették el a házban. – A kutya fuldoklik, mert a gonosz vénember egyenesen a megláncolt torkát szorongatja a szerencsétlen állatnak! – mondták máskor, így a ház vajszívűit is Dr. Pál ellen haragították. – Bolond ez az ember – jelentették ki egy alkalommal –, beszél a kutyához, épeszű ilyet nem csinál. No, meg az a zene, minden este énekel az állatnak, és mindig ugyanazt. – Ők így mondták: énekel, pedig már hogy lett volna ének a Befejezetlen, de ezt a Vercsik lányok nem tudták. És hát volt még más is, ami a szegény ebet és gazdáját rossz hírbe keverte! A fürdőszoba a lakás lakói számára még a paradicsomon belül is az édeni belsőkertet jelentette. Gazda és kutyája alkalmanként együtt fürödtek a kék csempés medencében. Stentor

bizonyosan csodálkozott a demokrácia olyasfajta értelmezésén, hogy gazdája ugyanolyan gyarló pucérsággal csobban bele a meleg vízbe, mint ő maga. Ugyanúgy prüszköl és megmerül a kádban, és láthatóan ugyanolyan jól érzi magát a vízben. Stentor azután kiugrott a vastag, öreg törülközőre (a házbeliek egyik része rongyszőnyegnek mondta volna, a másik része fürdőlepedőnek), Dr. Pál pedig – miután maga is kimászott a kádból – hajszárítóval szárította és melengette ebét. Stentor ilyenkor kéjesen nyújtogatta tagjait, emelgette lábát és forgatta nyakát, majd hosszas hempergőzésbe fogott, s végül álomba merült heverőjén. Dr. Pál reggel-este nagy kedvvel zuhanyozott (fiatalsága úszó éveiből mentette át a vízhez kötődő barátságát), a meleg vízözön után hirtelen jéghidegre váltott, hogy vérkeringését fölpezsdítse. Zuhanyozását azonban elvékonyult hangú üvöltéssel kísérte, amely inkább emlékeztetett farkasok jelzőordítására, mint emberi hangra. A kutya ilyenkor el nem tudta képzelni, mi történik az ő kedves gazdájával a fürdőházban, és hasonló siralmas vinnyogásba kezdett. De míg Dr. Pál hidegűző rikoltozásai megmaradtak a fürdőszobán belül, Stentor segélykiáltása hallható volt az egész házban, a lakótársak kezében rémülten állt meg a villa, a kanál, esett ki belőle a slusszkulcs vagy a boros pohár. A farkasüvöltéses estéken Dr. Pál rejtélyes arccal lépett ki a medencés helyiségből, s miközben haját dörzsölte (szárítót csak a kutyához használt), közölte Stentorral: – Elkergettem a vérfarkast! Hallhattad, itt bitangolt, a fürdőszobában! – A kutya beszaladt, senkit sem talált odabenn, akiből ilyesfajta hangokat kinézett (a gazdájáról nem tételezte föl), megnyugodva vette tudomásul az üvöltözős lény távozását. Nem úgy Vercsikné! Ő ilyen esetekben valamilyen fegyvert kapott a kezébe (fakanalat, hajkefét, egy ócska piszkafát), felrohant Dr. Pál lakása elé, és lúdbőrző háttal hallgatta a lakásból kiszűrődő kísérteties vonítást. – Nyúzza, ilyenkor nyúzza! – sziszegte, miközben maga is rettegett. – Minden este megnyúzza! Üvölt szegény állat! Vagy az a ronda gazdája, ki tudja, melyik adja azt a hangot?! – aztán fölháborodottan járt lakásról-lakásra, és felhívta mindenki figyelmét a rémületes zajra és okozóira. Csak a második emelet kettőbe nem ment be soha, ott egy afféle cinikus fráter lakott, aki szerint, ha egy kutyát ma este megnyúznak, az másnap nem szaladgál szőre-bőre teljes birtokában a lépcsőházban. Vivienke szeme villogott, Marcsáé ártatlanul kéklett, ahogy ott álltak a lépcsőház sötétjében. Odabentről halk háttérzene szűrődött ki, néhány bariton félmondat, időnként egyetértő dünnyögés. – Most készül nyúzni! – suttogta a villogó szemű. – Most, a vadállat! – bólogatott az ártatlan. – A fenevad! Gyere, akadályozzuk meg! – javasolta villogó. – Akadályozzuk! – bólogatott ártatlan. Vivienke a Dr. Pál lakásajtajához lapult, majd halkan bekocogott. A következő pillanatban a két kislány lerohant a lépcsőn. Egy emelettel lejjebb, a folyosófordulóban tartották vissza a lélegzetüket hosszasan, miközben léptek nehéz neszét vélték hallani a fejük fölött. De a Pál-lakásban semmi se mozdult. Egy negyedóra múlva visszalopakodtak. Most Marcsa próbálkozott, aki elégedetlen volt testvére félszeg kocogtatásával. Apró gyerektenyerével jól megcsapkodta a Pál-ajtót, kétszer-háromszor is. Aztán elrohantak, de nem lefelé, hanem föl, a koromsötét padlásajtó felé. – Ha leszaladunk, nem látunk semmit! – suttogta Marcsa a Vivienke fülébe. A lakásban egy pillanatra elhallgatott a zene, aztán újra fölhangzott a Befejezetlen, a bariton, a dünnyögés. De más ezúttal se történt. – Nagyon belemerült! – csikorgatta a fogát a villogó szemű. Pál doktor ajtajához rohant, és masnis, szép cipőcskéjével belerúgott az ajtóba. Aztán föl-fölkapkodva fájó lábát, elszaladt a két Vercsik lány.

– Van ott valaki? – szólt ki óvatosan Dr. Pál, Stentor pedig egy unott vakkantást küldött, miheztartás végett. Másnap Vivienke felöltötte piros csizmácskáját, elemelte az apjától megmaradt franciakulcsot, Marcsa pedig sötétszínű melegítőt vett magára. Ezúttal csöndesség volt a Pál lakásban, akárhogy dörömböltek, nem nyitott ajtót senki. Csak az alsó emeleten dugta ki a fejét az egyik lakó, és sziszegett el egy mondatot arról, hogy a Pálnál mindig lárma van... Amint a sikertelen kaland után lefelé baktattak a lépcsőn a Vercsik-lányok, szembe találkoztak Dr. Pállal és Stentorral. Sétáltatni voltak egymást a Városligetben. A gazda megfogta kutyája nyakszíját, a kutya rá se hederített a két gyerekre. – Kescsókom, Pál bácsi – szűrte a szót foga között Vivienke és Marcsa. – Jó napot, nagy lányok! – Dr. Pál rájuk mosolygott és bement a lakásba. – Láttad a kutyát? Ránk akart rohanni! – közölte testvérével a tényállást Vivienke. – Láttad a vén szatírt? Ránk vigyorgott! – sóhajtott vissza nem kis büszkeséggel Marcsa. – Hogy is mondják, mit akart velünk csinálni? – aztán eszébe jutott: – Molesztálni! – A meglelt szót hazáig mondogatták, de mire anyjuknak elismételhették volna, elfelejtették. Vercsikné szokásból egy kicsit fölpofozta őket, a lányok pedig elkezdték a holnapi tervet kovácsolni. Másnap a dolog jobban sikerült, mint gondolták. Már az első kopogtatásra kiszólt Dr. Pál, ajtót is nyitott, és még hallotta a lépcső alján a mocorgást. Meg ahogy a láthatatlan kopogtató elejtett valami fémtárgyat. Vivienke dühödten lökte a falnak Marcsát, amiért képtelen megmarkolni egy franciakulcsot. Reggelre a ház tele volt Dr. Pál és a Stentor kutya rossz hírével. Vercsikné hol a lányait verte, hol az odafönt sunyító szatírt átkozta, a lakók nyíltan mind sajnálkoztak a kis ártatlanokon, egymás között pedig azon pusmogtak, hogy valaki már móresre taníthatná végre a két lépcsőházi szörnyeteget. A kutyát hol vérszomjas ragadozónak minősítették, hol az idős ember egyetlen támaszának nevezték. A két Pál lány fütyült a ház közvélekedésére, ők lemeg föllibegtek a felső emeletre tűsarkos lábaikon. Dr. Pál minden szót hallott elsötétedett paradicsomában, a bariton ma este hallgatott. Dr. Pál százszor is végigpergette magában az elmúlt hónapokat, napokat, órákat. Ízekre szedte az életét, szétválasztani igyekezett a biztató dolgokat a bánatszerzőktől. – Lehet, sőt muszáj új életet kezdeni, elszakadni a múlttól és hátat fordítani a volt keserűségeknek – de a következő pillanat már rombolta is a nehezen fölépített kártyavárat. – Nem lehet kikeveredni az évtizedek szakadékai közül, benned sincs erő ehhez, láthatod, Dr. Pál, meg a környezeted sem enged meg ilyesmit. Ha a világ valamelyik távoli sarkába bujdokolnál, ott talán igen. De itt, ezek között, a saját fajtád meg a saját ellenségeid között semmit se tehetsz. Lökd ki a kutyádat meg a hanglemezeidet, hurcolkodj vissza a lányaid cselédszobájába, hadd utáljanak, amiért kerülgetni kénytelenek továbbra is. Ne városligetezzél, ne vegyél kutyaképes bérletet. Ne köszönj annak, aki nem köszön neked. Hallgass, és hordd el a botránykeltő ivókorsóidat. Törögesd szépen össze őket, ahogy illik. Ahogy már régen illett volna ilyen megülepedett vén izgágához. És állj ki a folyosóra szájat tátani, a többi ingyenélő öregember közé. Melegítőben és papucsban. Köhécseljél és vakarózzál. Éjszakánként, amikor a többi álmatlanul forgolódik, legföljebb akkor olvass olyan könyveket, amelyek… amelyeket még látsz egyáltalán. Mert az olvasás se lesz már sokáig neked. Nézz a tükörbe, a te szemed néz vissza rád? Ez a vizenyős két vaksi szem te vagy, Pál Péter? Valaha nem ez voltál! Mára ez lettél! Fordíts hátat magadnak, a tükörképednek, a múltadnak, a jövődnek. Amíg még van kinek-minek hátat fordítanod! Ne ess kétségbe, ne zokogj, és ne duzzogj! Minek tennéd, kinek tennéd? Azt akarod, hogy még jobban megutáljanak, még jobban megirigyeljenek? Hogy tovább kárörvendjenek a bukásodon? No, azt nem! Azt a legkevésbé! Semmit annyira, semmit!

Abból a hideg iszaposodásból érzett valamit az agyában ismét, amitől annyira félt gyerekkorában. A rémületből, amikor a szülei veszekedtek a feje fölött, és amikor a környezetét elöntötte a gyűlölet. Amikor a felesége a lábához lökte a virágait, amikor barátai, akiket asszonya kiutált a házból, átmentek az utca másik oldalára. Amikor neki magának kellett a saját tetteit, a saját lépéseit megváltoztatni, hogy mások kedve szerint vagy egyszerűen a szeszélyük szerint történjék minden. A lexikon, a számon tartott holtak és a kihalásban számításba vettek. Utálta őket, utálta magát is, amiért örömét lelte ilyen nyomorúságban, hogy ő maga több eltengetett nappal bír, mint mások, akik kevesebb életüket, röpkén szálló napjaikat tartalmasabban futották meg. Még ez a kutya is, még ez a kutya sem…! Hazafelé igyekezett. Ha háborgatta belülről a lélek, a szenvedély, ki tudja mi, olyankor gyakran ment gyalog. Sietett, csörtetett, határozott és gyors menéssel ment, mintha kétségbeesett rendbe akarta volna szedni… előbb a lépteit, aztán az indulatait, végül a gondolatait. Micsoda terápia, micsoda ostoba menekülés, micsoda szánalmas önvédelem. Csak ez maradt neki, ezt ő alakította ki a maga számára. Hányszor jutott nagy csörtetései, nagy sétái végén ilyen vagy olyan bölcs belátásra, olyan következtetésre, amelybe belenyugodhatott, olyan lépésre, amelyet megléphetett. Nem kellett visszakoznia vagy keseregnie, vagy – ami rosszabb, a legrosszabb! – másnap elfordítania magától a tükröt. Már a házkapuban állt, s a kulcsa után kotorászott a zsebében. Rettenetes üvöltésre rohant ki Vercsikné, Marcsa arcáról csurgott a vér, vörösre festette pólóján a krokodil ficsúr rózsáit, Vivienke a fal tövében hüppögött, dagadt tenyerét a lépcső hideg márványlapjához nyomta. – Drágáim! – sikoltotta a megrettent anya. – Mit csináltál már megint, te átokfajzat?! – és tenyere csapásra lendült a feldühödött asszonynak. – Az a vadállat…! – Az a fenevad…! – a két lány a Pál lakás fel mutogatott, miközben taknyos orrukat a mocskos kézfejükkel törölgették. Könny és vér is vegyült a színjátékba, csekély mennyiségben. A lakás ajtaja nyitva volt, a berendezés idegen szemeknek kiszolgáltatva. – Az? A vén szatír? – Vercsikné vérbe borult szemmel rohant a lakás felé, de az ajtóban megállította… a félelem, az óvatosság? – Az! Vagyis… Szóval, ott… Onnan… Mi éppen… Csak megnéztük… – a lányok egyszerre vallottak és tagadtak, miközben rémülten a sebeiket nyalogatták. Vercsikné megállapította, hogy a lakás üres, ez bosszantotta, éppen most készült szabad folyást engedni indulatainak. Itt a két élő bizonyíték, ez a két kárvallott gonosztevő, aki ha nem hagyja abba azonnal az ordítást és a taknyolást, hát, bizisten, fölpofozza őket. – Elmenekült? – nézett széjjel, bár a padláson kívül aligha mehetett volna bárki bárhová a legfelső emeletről. – El, biztosan el! – hüppögött Vivienke. – Az, mind, el! – tódított Marcsa. A két leánygyermek félelme percről-percre olvadozott, anyjuk ettől egyre inkább dühbe gurult. – Te csak így mondod…? – és kezével a szőke fürtökbe kapott. Marcsa rá se hederített a haja rángatására. Vercsikné semmit se értett az egészből. Ha Pál nincs itthon, ha a kutya sincs itthon, akkor ki mit csinált a lányokkal? És honnan került a vér a két riadt pofácskára, meg a könyökökre, meg a térdekre? – A Vivi leesett… – árulkodott Marcsa. – A Marcsa hason csúszott le… – feleselt Vivienke. A házbeliek gyülekezni kezdtek a cirkuszi hangulatra. Egyszerre lehetett Vercsikné rovására röhögni, az anyjuk hátha eldöngeti végre ezt a két förtelmes kölyköt, meg hátha bele lehet gázolni az öreg doktor becsületébe is. Remek kilátások a délutánra. Vercsikné

fölrántotta a földről a két süvölvényt és átkozódva lefelé indult. Dr. Pált szidta. Dr. Pál jött fölfelé a lépcsőn. Csüggedten, megcsillapodottan. Vercsikné lába a földbe gyökerezett. – Még haza mer jönni? – ordította, és Dr. Pál felé penderítette a két lányt. – Ez a maga műve! – …lom, Pál bácsi! – nyelte el a köszönést Vivienke. – Te még köszönsz neki, te ostoba! – rázta meg Vercsikné a feketét. – De hát ma még nem is láttuk! – rebegte Marcsa. – Nem-e? – röffent föl a hitetlenkedés moraja. Rejtély volt a lépcsőházban, a rejtély pedig jobb, mint a cirkusz. – De hát, mi történt? – kérdezte Pál doktor. – És ki volt… – elharapta a mondatot, amint meglátta lakása nyitott ajtaját. – És hol van… – de ez a mondat is befejezetlen maradt. – Onnan szaladt ki… – Vivienke újabb könnyeket indított útnak. – Pedig mi csak bekopogtunk. – szerénykedett Marcsa. – Az a fenevad kutya! – morogták egymásnak a házbeliek, bizonygatta Vercsikné is, de a lányok csak a nyakukat tekergették. – Nem egy kutya volt – lesütött szem mondta ezt. – Egy más valami volt. Egy olyan… – elhaló sóhaj mondta ezt. – A kutyámat elvittem vidékre – közölte Pál doktor a ház népével, nem volt a mondatban baráti hangsúly. – Többen nem viselték el önök közül az ebem személyét! – metsző gúny volt a szavakban, többen zavartan fordultak el, mások kínosan nevetgéltek. – Nincs kutya? Hát akkor mi történt? – De most már választ követelt az anyai szigor, meg az asszonyi kíváncsiság. – Hát bekopogtunk oda, a Pál bácsi ajtaján. Akartuk kérdezni, hogy a kutyával lehet-e játszani – nyelt egyet az egyik erre az ordas hazugságra. – És akkor kinyílt az ajtó, és akkor kiugrott belőle… belülről… – Igen – vette át a rebegést a másik –, kiugrott egy macska, egy olyan nagy macska, és az lökött le a lépcsőn. – Megijedtünk, azt hittük, hogy a kutya… hogy nekünk rohan, és el akartunk szaladni, és a Marcsa meglökött. – És a Vivi lerántott. És ott a lépcsőn, a falnál, a korlátnál… – Marcsa bőgve indult hazafelé. Anyja hátba vágta, a másikat meg maga után rángatta. Ez már a megbocsájtás jele volt. A házbeliek sajnálták, hogy ilyen gyorsan vége szakadt a cirkusznak: – A macska jobb... A macska még rosszabb... Nem igaz, hogy a macska ki tudja nyitni az ajtót... Dehogynem, nekem volt egy olyan macskám, amelyik… Szegény kislányok...! Biztos be akart törni a két kis cafka…! Remélem, fizet kártérítést…! Ki, a Vercsikné…?! Ugyan, menjen már, a vén csibész! Dr. Pál behúzta maga után az ajtót. Tett-vett odabent, csöndesen, hogy maga se hallja a magány zörejeit. Aztán kirakott az ajtó elé egy lapos tányért, tejjel. Ha majd hazajön, érezze, hogy itt várja valaki…

László Kovács Gyula Adj nekem bármit Adj nekem bármit, amit adhatsz, hited szerint,

hitem szerint. Szelek hangját: “mondom” cigányhegedűt. A homlokon túli csendet, mely tapintható, akár csuklón az érverés. A falak közé ékelődött magányt: az árvaság és a kereszt magányát. Az ezer darabra törött tükröt, benne leányom arcát. Vonásai megfagyott villámok: az időtlenség dicsérete. Lehetne akár egy régen elkorhadt szilvafa ág, fölötte az éj vizében fürdő teliholddal. Varjak, amint elkárogják az időt, a szép fogadalmak idejét. Immáron minden magasztos eszme elsilányult. S amivel fekszek és kelek, már csak torz fintora a létnek. Hogy még mindig vagyok, hogy még mindig álszent hajnalok fényében keresem a reményt. Ami jól tudom: álom csupán, illúzió, hiszen sejtem, az igazság golgotás messzeségbe vész, akár a hazaváró tekintet. Szívemen lassan átfolyik a Duna, tán hallgatnom kellene a madarak röptét. Érezni hajamon a fellázadt szárnyak suhogását. Látni az éjjeli lepkék utolsó táncát a gázlámpák tüzében. Zsebemben dióval és egy marék akáclevéllel átballagni a holnapba, mint aki jól végezte dolgát, mint aki jelet hagyott maga után: sziklába véste életét.

Égre lobbannak a hegedűk Itt születtem, vizek fénylő partjain, hol fűzfák árnyéka lengi be a tájat, s legszebb a Duna, mikor szárnyát bontja a hajnal. Innen ellátni egész a túlsó szélig: békés halászok ülnek a bús alkonyatban, arcuk a kéklő messzeségbe vész,

hajukba sirályok kapaszkodnak. Ismerek minden tocsogót, minden holtágat, amint a lágy hullámok fodrozódnak, mint nagyanyám haja egy vérző alkonyon. A békák szavát is ismerem, ahogy visszabeszélnek a holdnak, és eszembe jut, ó, jaj: kisgyermekkorom, még a lelkem is megremeg. S amíg szem ellát, hazányi nádas ring, mint végeláthatatlan búzamező: ölében Sára ül: énekel, hangja, mint cigányhegedű hangja. Talán illúzió, talán mindez csupán álom: ám a múlt feketén ásít, fölöttem lampionok égnek, és Illés-szekere lángol az égen. Mi elválaszt tőled, halhatatlan kedvesem, – ki immáron Isten jegyese lettél – aranyban, ezüstben, vasban nyugvó hamu vagy: a vörös folyó. Fáradt madarak úsznak a légben, szemükből éjsötét könny pereg, de én csak várlak, vizek opálos partjain, hogy megfogd a kezem. S ha megfogod a kezem, vigyél magaddal, már nem ellenkezem. Mutasd meg nekem a homlokon túli csendet, mikor égre lobbannak a hegedűk: virágok sebei égnek. Engedj a szelek mögé látni, hol dobban a szív fényes hajnalon, mikor sír az idő, siratja árvaságom, s én ott állok a parton, kezemet égre tárom, és azt mondom: hatalmas az Isten.

Bak Rita Anya A parkettán guggolok, anya figyelj rám! Kint olyan hangosak

az autók. Sosem tudok aludni éjszaka. A lakásunkkal szemben a szobor valami Bem József, mindig átölelem, ha félek, de olyan hideg az érintése. Az a baj, ha anya nincs otthon a töltött paprika mindig konzerv ízű fürdésnél félek a lefolyótól, aztán este jönnek az éjjeli lepkék, hatalmas húsevők és majd szétmarcangolnak. Megígérem, minden reggel megeszem a háztartási kekszet délután bekapom a vitamint, mindig jó gyerek leszek. Megeszem a konzerv ízű töltött paprikát is. Ha megdicsérsz.

Cs. Sándor Richárd Úton A parttalan idő dús folyamában Mindent beterít a veszteség Amit nem éltél mit nem láttál Azt magányomban járom a messzeségben S azt két karodba zárod Mit onnan néked hoztam S csak dalol és dalol tovább Mind mi szép és jó volt Neked a daltalan tájban

S tagadnád a múltat jelent s jövőt És meggyónva borulnál százados fejfádra.

Láttam... Láttam szétlőtt tereken Szétlőtt koponyák felett Síró gyermeket. Láttam halott tereken Kínzott lelkeket. Senkik által járt Fekete utakon láttam Kifosztott életeket. Láttam rezgő életből Kiszédült kriptákba menő Sápadt harcosokat. Láttam eget földdel Egybefolytan Szivárványüveg mögött.

Novák Imre Rigolettó-szelet Belépek a körfolyosós házba, gyermekkorom és ifjúságom emlékképei közé. A dolgok mozdulatlannak látszanak, de belül valamilyen titkos erők mozgolódnak. Az élet nyilvánvaló jeleit fogdosom. Lelkem a hagyományokra épít. Emlékek tűnnek elő, kivilágosodnak, mint a fénykép az előhívó folyadékban. Felmegyek a lépcsőházban, a Zsolnay csempék bordó világában. Most minden sokkal kisebb. A lépcsőfordulónál megfogom a korlátot, nem lépek a fekete szegélyű kőlapokra. Csak a fehérekre. Egymásra tóduló szavakat írok. Írom, mesélem, és mindig a civilizáció szellemi állapotáról van szó. Mindig reggel van, halovány köd lebeg. Nézem a megsemmisült tájat, a folyosók emeletre csábító lépcsőit, nézem, mit keresek itt. Előbb-utóbb rájövünk, hogy az élet nem szép. Egyik kedves tanárom olyan férfi volt, akinek a világ minden része minden pillanatban a gondolataiban volt. Univerzális volt, mint Dante vagy Goethe. Élvezni akart mindent ő is, amit érzékeivel birtokba vehet. Igazából a természettudományok izgatták, de a teológia, a történelem és a napi pletykák is érdekelték. Lelkét magánélete kalandjai, rejtett történetei töltötték be. A nőnemű lények iránti élénk érdeklődése hajtotta világ életében, aztán nem csak képzeletbeli események lettek, hanem általában az érzések testiségbe is torkolltak. A vad erotika híve volt, hiába kapott kispolgári nevelést. Akkor, mikor még én is itt laktam, lakott a közelünkben egy harminc év körüli nő. Csak egy barna hajú kisfiúval lehetett látni. Titokzatosan suhantak a házak között. Szerényen öltöztek, mozdulatukban sok franciás pardon rejlett. Anyját nagy szentfazéknak mondták.

Vallásossága mentes volt a humortól és bölcsességtől. A nő emiatt menekült el tőle. Egy nap találkozott a kedvenc tanárommal. Már az első nap arról beszélt neki, hogy meg kell szelídíteni az emberi vadságot. Győzködte, megvan hozzá a szellemi erőnk, de valamit elrontunk az együttélésben, a természet zseniálisabb alkotó, mint az ember – mondta. A virág, gyümölcs nagyobb mű, mint egy székesegyház. A politikai, társadalmi közgondolkodás arról szól, hogy valamelyik meg akarja ölni a másikat többnyire a hülye amerikai filmek modorában. Hosszú hónapokig találkozgattak, a nő továbbra is finoman suhant délutánonként az agglegény tanárom lakása felé. Baj lenne, ha már menedék sem lenne. Volt az iskolában, ahol tanítottam egy tanárnő, aki a fenntartható földi fejlődésről beszélt, és minden tini diákkal meg akarta menteni a flórát és a faunát. Az embereket állatok és virágok formájában látta. Sokat mesélt a gyerekeknek Afrikáról, ahol hosszú utazásokat tett, egyesek szerint az apja vitte magával, aki egy nemzetközi szervezetnél dolgozott, de azt nem lehetett tudni, hogy orvos volt-e vagy diplomata. Szenvedélyesen beszélt, mintha sámlin állva hirdetné az igét a templomban vagy a londoni Hyde Parkban. Szívesen szedtek szemetet vele a gyerekek. Később gyógyszerrel kezelték kedélybetegség ellen, pedig csak a valóság iránti vágy élt benne erősebben, mint másokban. A szigorúan vett valósághoz ragaszkodott. Utálta, ha filmekben a búcsú után rögtön indul a vonat, morgott, ha látta, besétál a hős a fülkébe, és máris fütyül a bakter, előkerül a vasúti tiszt, és minden egybevág: vége a búcsúnak és indul a szerelvény is. Nincs holt idő, minden klappol. Egyszer rosszul lett. Mindentől félt, mindenben veszélyt látott. Rettegett, hogy egyszer rászalad egy villamos, hatalmas hótömeg esik a fejére egy háztetőről. Sokszor látta magát falhoz trancsírozva, ahogy egy kocsi elüti a járdán, mert a vezető elvesztette uralmát a járgány fölött. A világ eseményeit nyomon követő ember lévén tudta, mi vesz körül minket a világban, tudta, állandó fenyegetettségben létezünk. Bármikor a földre pottyanhat egy űrszerkezet, becsapódhat egy üstökös, jöhet földrengés, árvíz, megfertőződhet a levegő, felgyulladhat az összes erdő és füstködbe burkolhat egy várost. Bármikor összefuthatunk egy őrjöngő őrülttel, aki túszul ejthet, hogy pénzt követeljen, vagy azt akarja kikényszeríteni, hogy a felesége engedje látni a gyerekét. Úgy rakosgatjuk össze a gondolatokat, mint a fényképeket szokás. A fiúkkal Juliette Greco és Brigitte Bardot képeit hasonlítgattuk össze Tordai Teriével. A földszinten lakott a Röntgen becenévre hallgató egykori sikeres öttusázó. Egyik barátnője nőgyógyász volt, de olyan kevesen keresték a praxisát, hogy már azt gondolta, hogy a gólya hozza a kisbabát. Azóta orvos-látogató lett, és közben ornitológiai könyvet lapozgatott. Röntgen egy rábaközi faluba költözött, és hamarosan esküvőre készült. A mennyasszonyt Fifinek hívták, apja hadnagy volt a katonaságnál. A nagy sürgés-forgás közepette dunántúli benyomásait, kalandjait készült megírni. Scarlatti Macskafúgáját hallgatta, ami olyan hangokat is rejt, amelyek benne maradtak a műben, amikor a zeneszerző macskája átszaladt a zongorán. A neve is innen származott. Azokat az igazán fontos pontokat kereste a vidéki életben, ahol az igazság délkörei a valóság északi köreivel találkoznak. Bár Kosztolányi szerint inkább méltányosság és emberiességet kellene írni. Elhatározta, hogyha jön a baba, a nőgyógyász barátnőjéhez fordulnak. Egy nőhöz! – hitetlenkedett a hadnagy. Nem csak az Újlipótvárosban lakni világnézet dolga. Az újlipótvárosi világlátás alapján úgy látom, nem vagyok budai, és legfőképpen nem vagyok káderdűlőn lakó és nem vagyok várbeli gondolkodású. Máshol ez úgy néz ki, nem vagyok, nem lehetek női nőgyógyász. De más sem. Mindenkinek szívja valaki a vérét, és ettől akkor sem szabadul meg, ha egy szakadék szélén a zubogó vizet nézi, vagy egy csendes patak szélén álmodozik. Engem vonzanak a fura alakok, akik egy-egy álomnak, vagy valami másnak a megszállottjai. Vagy a sakk rejtelmes világában élnek, vagy vallási homályból szemlélik a világot, vagy képzelt létezésben,

álomvilágban élnek. Rajtuk nem uralkodnak a világegyetem és az emberi gondolkodás törvényei. Átélik a lehetetlent, minden valószínűtlen valóságos lehet, sőt ez a vezérlőelv is. Sejtelmes tündérvilágukban nézik a természetfölöttit. Túl a logika határán, az ész határfalán. Szeszéllyel rügyeznek gondolatról gondolatra. Tudom, hogy csak ők lehetnek boldogok, mert felülemelkedtek a földi valóságon. Értik a köznapi őrültség titkait. Visszatérve a szidolozott kilincsek idejére, a körfolyosós házba, a nap besüt a gangra, kovászos uborkás üvegek sorakoznak a fal mellett, tolják őket tovább, hogy mindig érje őket a nap. Rántott hús szaga terjeng, bejárja a gyomrokat, a kisebbik Kaszás gyerek a harmadikon, a korlát szélén sétál, körülötte a csodáló csapat, Erdélyi bácsi, a házmester az öklét rázza, “szállj le, büdös kölyke, mert odamegyek”- sziszegi, – “még csak az hiányzik, hogy ez legyen a divat” – folytatja, de aztán esze ágában sincs felmászni a harmadikra, inkább liftpénzt szed, aztán elmegy a borozóba, ő csak úgy hívja: borzóna, az asszonya úgysem tudja, hányan mentek fel az emeletre, és különben is, azt nézi, ki nem fizetett még lakbért. A mutatvány után Kaszás Laci büszkén sétálgat, mindenkinek jól esik egy kis nyugalom, a lányok mellette nevetgélnek, az egyik legszebb Rumi Kati. Róla azt kell tudni, hogy folyamatosan olvas az iskolában a pad alatt. Általában Salingert, de mindig tudja, miről van szó az órán. Legjobban Birnbach Kati néni szereti, ő az angoltanára. Délutánonként zongoraóra után megy hozzá. Időnként találkozik a többiekkel a gangon, de játszani már nem marad ideje, megy tovább, kötelességszerűen. Az elsőn két fiú cipőpasztás dobozokból készített vezetékes adó-vevőkkel bíbelődik, telefont akarnak készíteni. Lakott még a házban egy másik szép tehetségű lány, aki azonban megzakkant, elborult az elméje, megbolondult – mondhatjuk úgy is, hogy meghülyült. Szelleme nem bírta az élet és a halál, a szerelem és a szakítás örök ellentmondását. Mindig megragadt egy-egy érzésnél. Pedig kisiskolás korában kitűnő tanuló volt. Csendesen élt, lejárt a közértbe tejért, kenyérért. Családja mindentől óvta. Elégedettnek látszott. Legszívesebben rajzolgatott és írt otthon. Szép betűkkel teleírta a naplóját. Újra diáknak érezte magát. A kézirat napról napra nőt. Bibliai hosszúságú szöveget írt. A házban a szagok, illatok után megyek. Szimatolok a levegőbe, közelhajolok egy-egy ajtóhoz, falrészhez. Az első emeleten Bor néni-szag van, édeskés, tömény, olyan meleg-barna szag, mintha medvéhez hajolnánk, ez keveredik az Ormai néni szaggal, ez olyan hűvös, hideg, mintha jéghez érnénk. A legerőteljesebb Vandáék szaga. Különféle fűszerek illata keveredik, mintha teát vagy kakaót ittunk volna. A gondolatok felfrissítenek, mint a jeges víz a szauna után, mikor már a gőz kiszedte belőlünk a mérgeket. Gyerekkoromban magányosan élő öreg nénik laktak egy-egy szobában. Társbérletesítették a nagy lakásokat, miután a férjük itt hagyta őket a háború után. Siratták az elesett katonát, az elhurcolt vagy bebörtönzött tanárt, tisztviselőt. Olyan események sodorták őket ilyen helyzetbe, amelyek fölött nem volt hatalmuk. A megmaradt néhány porcelánszobor, festmény, fénykép és régi pongyola emlékeztetett a boldog időkre, az egykor polgári életformára, amikor még pálmafák voltak a földszinten. Bennem egy jegesmedve szobrocska maradt meg legjobban. Nyitott szájába dugtam az ujjam. Igazán bizarr volt. Én illendően viselkedtem velük, ha behívtak magukhoz egy kis édességre vagy maceszra. Néhányukat én sétáltattam a folyosón, mert az utcára már nem nagyon merészkedtek. Ebből állt a napi levegőzésük. Görcsösen kapaszkodtak a karomba, bizonytalanul lépkedtek, nekem kellett elmondanom, mi történt az utcán, milyenek az emberek. A legjobban Vilma néni izzadt. A verejték gyöngyözött, folydogált az arcán, karján, feltehetőleg az egész testén. A vonalak titkosírása végigfutott a szeplők, szőrszálak, bemélyedések, domborulatok, barázdák körül, lerajzolták életüket, sorsukat. Volt olyan köztük, aki olyan gyengén látott, hogy már csak a fényt észlelte, neki még a gangról is mesélni kellett. Bájukat vesztett asszonyok voltak, akik elvesztettek mindent, gyereket, férjet, vagyont. Néha levél érkezett külföldről a disszidált gyerektől, vagy valamilyen rokontól.

Főleg Amerikából jöttek a lapok. Később csomagok is, aztán volt, akit meglátogattak, hoztak nekik ruhát, illatszert, kisrádiót, amit eladtak. Anyám is vett amerikai hálóinget, meg nejloninget, orkánkabátot nekem meg az apámnak. Gondoskodó családban nőttem fel, de mióta a szüleim meghaltak együtt nevelnek a lányaim és a fiam a feleségemmel. Az elsőn lakott egy író. Egy íróféle, aki megrekedt Kassák és Babits között. Olyan ember volt, aki szándékosan hátat fordított a XX. századnak. Nagy Pál volt a neve, mikor becézték, Nagy Palinak hívták, ebből született a Nappali elnevezés. Ott áll a Nappali – mondták már iskolás korában is. Nem tett különbséget a valóság és a képzelet között. “Így van, vagy is lehetne” – nála ez egyre ment. Nem keresett különbséget a helyzetek között. Nem volt ellenanyag benne, nem volt agresszív. 1956 után az ő családjában is torlódtak az események, újra szétszóródott a család, mint máshol. Aztán csak kérdezgethettük: ki ölte meg Kennedyt, Andy Warholt meg a nagybátyámat? Újra Európa közútjára kerültünk. Nappali anyja szenvedélyes dohányos volt. Arra volt büszke, hogy gyerekét is úgy szoptatta, hogy a bal kezében ott volt cigaretta. Apja sokat utazott, és az anyjának lett egy szeretője. Egy papucsmotor-versenyző, ezért gyakran ment a gyerekkel a Dunára, hol versenyre, hol edzésre. Aztán a gyerekek unták a motorbúgást, az állandó szelet a parton, nem volt kellemes az együttlét. Lassan idegenedetek el egymástól, mikor már megunták a bujkálást és a gyerekek nyűgösködését. Nappali az írás öröméért írt. A tények nem érdekelték. Fogalmak és szavak vették körül. A fogalom és világa, szóban leírva. Verseket egy titkos szerelméhez írt. Egyik írásában egy tizenhat éves lány hulla részegen sétálgatott egy húszéves fiúval, aki egy hirtelen mozdulattal leteperte és szeretkezett vele. A lány csak órák múlva vette észre, hogy csupa vér a cucca. De nem emlékezett semmire. Ezt megmutatta nekem, egy kis könyvben volt, amit magának dedikált. Azt mondta már kiskorában is ilyen történeteken töprengett. Hihetetlenül pontosan emlékezett régi eseményekre, és jó memóriájával szívesen brillírozott ismerősei körében is. Megnyugodva hallgatta, amikor ámuldoztak emlékezetén. Nála bújócska volt ez a halállal. Egyébként türelmesen nézett, mint egy vallásteremtő. Biedermeier diszkrécióval szólt még a kocsmában is. Az italtól gyorsan elálmosodott, és olyan gyorsan elszenderedett, mint a pálinkától a csecsemők. Gyakran a magas eget kémlelte, nézte mélységét, távolságát, azt mondta, hogy érzi, az visszatekint rá, belelát sejtjeibe, hogy lássa, mi az emberi egy virágban és egy rovarban. Volt még egy szokása. Ha focizni ment, akkor válogatott, elhasznált ruhákat vett fel. A jó focista, a jó játékos nem a külsőségekre ad – mondogatta, ha nevettek öltözetén. Vannak titokzatos dolgok, amelyekről nem tudjuk, mikor törnek fel valamelyikünkből. Ilyenkor elmélkedünk az elkülönülésről és társas életről. Nem gondolkodhatunk örökké a hazánkon, mint a népi írók a huszadik században. A másodikon lakott egy cipészmester. Üzlete volt a Belvárosban. Finom bőrcipőket varrt, csak tehetősek engedhették meg maguknak, hogy nála vásároljanak. Már a harmincas évek vége óta ismerték a szakmában, könnyen jutott hozzá a jó minőségű alapanyagokhoz, feketén szállítottak neki. “Kéz alatt” kapom – mondogatta. Időnként rajtakapták – a hatvanas évek nem a kisiparosok világa volt. Ilyenkor lefoglalták a készletét, vitték a rendőrségre, de néhány hónap után újra szabad lett, megúszta kisebb-nagyobb büntetéssel, és folytatta az üzletet, ott ahol abbahagyta. Állítólag volt egy jó embere a kapitányságon, akivel együtt volt orosz fogságban, és ő segített neki, ha egy “jóakarója” befújta a nyomozóknak. Ha szabadlábon volt, gyakran szivarozgatott vasárnaponként a folyosón, nézegette a szépasszonyokat. Egyedül élt, a felesége még az ötvenes években elhagyta, egy katonatiszttel Veszprémbe költözött, állítólag nem bírta már, hogy állandóan valahol valamilyen nőnél tölti az estéket. Vitte a fiát is magával. A cipészmester úgy szerette a szép nőket, mint az elegáns cipőket. Szívesen csapta a szelet egy-egy találkozáskor a lépcsőfordulónál a piacról hazasiető háziasszonyoknak, akiknek csak a munka, a család és a rohanás jutott. Megszínesítette az életüket a beszélgetésekbe szőtt bókokkal. Legjobban a szalmaözvegyeket szerette.

Fiatal korában jóképű férfi volt. Gondtalanul élt, mint aki örökké tükörbe néz, és nem látja a mögötte lévő valóságot. Az apja hivatalnok volt, talán a kultuszminisztériumban, de lehet, hogy egy biztosítótársaságnál. Jó iskolába járatta a gyerekét. Az Izabella utcai kereskedelmiben érettségizett. Esélyekkel teli élet állt előtte. Megfordult Bécsben, Párizsban is. Nyitva álltak előtte a lehetőségek, az egyetemek kapui, de sorra elpuskázta a jó alkalmakat. Igazából nem érdekelte semmi a bulizáson kívül. Egy nap apja megunta a kalandozásokat, méregbe jött, és elvitte egy cipészmesterhez, hogy tanulja ki a szakmát. Még otthonról is elküldte, hónapos szobát bérelt neki közel a műhelyhez, a külvárosban. Álljon meg a saját lábán. A szakmát meg is tanulta, nem is volt ügyetlen, ahogy a mester mondogatta róla. Aztán behívták katonának, csúszott-mászott az orosz vidéken, aztán fogságba esett két évre. Hazatérve, a negyvenes évek végén egy cipőgyárban dolgozott. Párttag lett, üzemi félórákat szervezett, ő volt a meós. Igyekezett emberséges normákat összeállítani, nem is utálták a melósok. Ötvenhatban ott volt a Rádiónál, és ő is híve lett munkás-önigazgatás eszméjének. Bízott a függetlenségben. Ő lett a gyár munkástanácsának vezetője. Járt a Corvin közben is. A forradalom leverése után két évet ült, majd visszament a gyárba, de szabadságra vágyott. Az apja halála után örökölt pénzből felszerelt egy kis műhelyt, BM-es ismeretsége révén még engedélyt is kapott. Maszek lett. Beleöregett a huszadik századba. Maradtak számára az elcsábítható csalódott nők. Mindig tudta, hogy hézag vagy csapda előtt áll. Visszatérve a régi házba, jövök az iskolából, már kézitáskám van, nem hátitáskával járok. Vígan lóbálom, ettem egy fagyit a Rigolettóban. Táskám kicsit nyikorog. Nem igazi bőr. Jön a délután, hozza Ormai nénit, hívhatom hozzánk telefonálni. Mindennap háromkor hívja a lánya. Ormai néni félig vak, vagy egészen az, az nem derült ki soha, mert néha meglepő módon látott. A férjével él, egyetlen lányuk boldog családanya. Olyan csendesen búgnak egymással, ahogy Debussy zenéjében beszél a szél és a tenger. Saci, az unokája nálam kisebb, ő a hétvégeken jön. Az apja orvos, aki kedves mamának szólítja anyósát. Dicséri közgazda feleségét, hogy milyen sikeres a kutatóintézetben, jólesik az öregeknek egyetlen lányuk boldogsága. Az életvonalaik nem gabalyodtak még össze. A gyerek jól tanul. Akkor még nem robbant szét a család, az orvos apa még nem lépett le egy szemészmedikával, a kislány csak később maradt ki a középiskolából, mert nem bírta a tanulást meg a barátokkal való találkozásokat összeegyeztetni. Akkor még meggyőzően mosolyogtak a hosszas búcsúzkodás közben a folyosón a vasárnapi látogatáskor. Ezekre gondoltam, mikor egy québeci franciatanárnővel utaztam a Citadella felé a buszon. Velem nézte 900 méter magasból a Szent Lőrinc folyót. Rúzsnyoma estig az arcomon maradt. Hamar véget ért a sétánk, mikor rájöttem: túlbuzgó hívő, meg akarja szabni, mi a jó nekem.

Lövei Sándor Zöld vér Lehettem volna bármi, de évelő-időm rövidebb mint a tulipánoké, parazsas kaptár-bibém májusi himporától nem porzódna be a kert. Nem teremtettem semmit, Isten lehet tulipán is, én nem lehetek tulipán sem. Emberként véremből csak por lesz vagy hamu, s ha megöregszem, derékba tört fának néznek.

Pedig soha nem neveltem lombot, mennyboltot szurkáló rügyek lándzsáira nem tűztem föl csillagokat. A nemtelen kövek rokona voltam, és a sivatagi homoké, útjában voltam az esőnek is, s hamar elkoptattak a szelek. Lehettem volna bármi, de errefelé a magtalan sáros hordalékból még az akácos sem tud kilábalni. Kormos felhők reszketnek az ablakom alatt tavasszal, s sziken futó füvek járják be az udvaromat nyomtalanul. Ember-húsomból csak seb lehet, forrongó naplemente. hamar kihűlő égboltja az éjszakának. Holnap senki fog rám emlékezni, földből lett házam is a földdé lesz, de elhullott testem fekete csontjaira minden májusban rájárnak majd a tulipánok, s helyettem fognak zöld vérrel eget festeni.

Egy másik város Az udvaron rozsdát erjeszt a hordó, gyomok rágják az alját. Mindenem az emésztő földbe vágyik, házam előtt sétáló fák temetkeznek egyszer, oda ahol gőzzé válnak a csontok, s szénné dermednek a hegyekre fölvágtató tölgyesek. Az én véremet is elpárolgó füstté égeti majd a föld magja. Ha erre jársz, köveket találsz, dudvásodó humuszba öltözött köveket, és folyók hátrahagyott kavicságyát. Emelj magad köré egy másik várost, a dühöngő viharokban is néma kövekből. Maltert is keverj a téglák közé, én már akkor ásott halom leszek, paréjt nevelő veteményes. Tegyél a mellkasomra tornyot, kormot inhaláló gyárakat, de ne feledd, múlik a te időd is, s minden ízed olvadó magma lesz egyszer, s arcod évelő napkorongját nem láthatod meg többé a vadvirágok földre terített kék egén.

Meztelen pipacs Forró estén, parázsló kő vagyok, rétek vérétől izzó néma kő. Ajkad meztelen pipacs, szemed a közeli tó tükre, s látom benne a mennybolt fehér sirály-hímzéseit látom benne a sátorbontásra készülő erdőt, s a szeptember szétomló lombjaiban érzem nyárban maradt hajad eper illatát. Forró estén még nem tudom, hogy nemsokára hideg leszek és hallgatag, mint minden pisztráng-jeges patakba merülő néma kő, dobhártyámon elhalkuló fenék-áramlatok altatnak el s nem fog fölébreszteni soha többé forró estén ajkad meztelen pipacsa.

Rövid nyár Szememben az égbolt nagy árvizében szennyből fölhabzó fellegek. Ennyi volt a tavasz? Kavargó fecske-örvényekben vakító vitorlavásznak a sirályok. Mellettem lecsapó záporok zavarják be a dáliákat a kertbe, és a szalmaláng-május émelyítő parazsán sercegő darazsak dongnak körül, mintha virágzást szagolnának rajtam is. Egy mély sóhajtás a nyár, a kánikula forró tűzgolyói vakká tesznek, árnyas fák lomb-homályára vágyom megint, szememben már délben sötét a horizont, mintha folyton nagy viharok villámlásai szántanának a kertben. A vacogtató napszúrás hőhullámai valahol partra dobnak, s mire magamhoz térek őszi szelek rángatnak haza. Összehúzom magam, s az ablaküvegre ragadt füstös esték szurkos papírján keresem a november nagy sebét, a teliholdat, hogy ne maradjak egyedül.

Téli vers Egyedül élek mint az eperfa, keserű lenne bőröm a szádnak. Ha hozzám közelednél, véredből világító fáklyát csináló gallyas bokrok kísérnének haza, esők térdepeltetnének a sárban. Telelő vizeket lélegző testemben, nélküled alszanak tavaszig a rügyek. Most csak a fagyot engedem közel magamhoz, s a gyökereimet takargató havazásokat. A kert is hallgat körülöttem, a sárga fűszál-erekből kiapadtak a záporok, s az ásó nyomaiban elhullott tulipánok csont-kóróit betemette az avar. Zárva van a kapu, rozsdát erjed a zár, szélkakas jár a tetőre vihar közeledtével.

Asztalos Morell Ildikó Hárfák Mikor szűnt meg a lég zizegni, halt el az égi ének? A tánc mikor meredt mozdulattá, becézés keresetlen szóvá, mi üresen koppan fehérlő falakon? Meddig őrzöm bőrömön ujjaid szomjas párnáit, szemeid éhező tüzét, a nap tétova, hitetlen lángolását az úton, amint az est a parki pad patkáján átbukik? Megszólalnak-e még a hárfák északifényes nyári éjek hajnalán? * Kráter, seb a föld szinén beszív, kereng velem. Testem mágnes abroncsát rántja, vonzza le. Lábam erőtlen, súlytalan. Szívem testem felett lebeg, lüktet, dübög, ordít.

Az idő megáll, A csend beleszakad a térbe. Elsüketül a lét. A világ egy nagy dobbanás, benne apró porszemmé oszlik az értelem, ellényegtelenül a dal, felgyorsított atom protonja céltalan koppan az éjben. A mindenség vérző végtelenjén, az üresség fájdalma tátong. * Az út macskakövébe szorítva céltalan csikorog egy villamos fényesre csiszolt sínje járatán. A lilakörmös pultos lány unott mozdulattal üti be elveszett életünk számláját a pénztárgépbe. A visszajáró apró pördülve gördül ki az elkopott perselyen. Elnyomkötőzve fröcskölő aortánk pulzusát, tétovázva rejtjük el szívünk a raglán kabátba. Lelkünk a szakadék szélén kuporog, az időtlen ég kapuját bámulja bálványként. El kell fogadjam hiányodban magamat.

Lábnyomok Lábnyomok, fagyott képzetek, jéggé hallgattatva a mezőn, hol pipacsok táncoltak a szélben, zsurló csiklandozta talpunk, gyengéden, fűben hevervén.

Zuhanás Zuhanásod a mélybe: hangtalan, végtelen. Ne felejtsd, ez csak egy gondolat! Remény megérik az éjben, köd szertefoszlik, kegyeletszárnya megérint. Játszi fény szivárványkereket vet az égben.

Fény csillagai Kígyók fészkének mély éjét vigyázva ibolyák gyújtják meg a fény megannyi csillagát sötétlő avaros ágyban dideregve a tavasz fagyában. Madarak hangáznak távolok zümmögő zajában.

Ferenczi László Xxx Az öregember utókorával beszélget Unokákkal dédunokákkal Más kor más történelem más tapasztalat Más érzékenység értékrendszer Az általános emberi Néha átsegít szakadékokon Kedvességük meghat Nekik is lesz utókoruk Hamarabb mint sejtik

Xxx Felkapaszkodom a villamosra vagy autóbuszra, és tíz esetből nyolcszor felpattannak az ülésről, lányok és fiúk, tinik és középkorúak, elegánsak és kopottak, és készségesen kínálják helyüket. Néha füllentenek is, hogy a következő megállóban leszállnak. Egyiknek, másiknak szemmel követtem útját. Még öt-hat megállót a jármű másik végén…

Turcsány Péter Végpont: az Óceán! Menj csak a zöld alagútban, mely a tengerig visz, hullámok habzó legyezője, ahol kinyílik. Hol megrendült egyszer a föld, megalit sziklák repedéséig, hol a tengeri szirtet a kagylók mozdulatlan hangyarajokként lepik el. Menj csak a távolok kék, réz és arany felhői alá terített fényhidakon, hol életed eggyé lesz minden elmúltakkal és jövendővel!

Bágyoni Szabó István Kik nem születnek újra (A Világ árnya, világ fénye című kötet átolvasása után) Asztalom néma nincs adás Valahol elnyesték az ide tekergő Hullámokat remeg az erdő Bokra de tanul Úgy folyik szét a pirkadás Mint higanygömb megfoghatatlanul Nincs erőtér – Mert előbb ér Kapunkhoz az est, mint a reggel Istenem, ezt az egyet E felismerést mért felejtetted el! Ablak nyílik És bedereng A végtelen és feldereng… Minden hullámon ide szólnak Ne félj A holnap ma még csak maholnap…

Valahol detektorkészülék Mellette ülnek vén szülék… Te meg az ágyban (vén fejem) Álmodozó történelem… Ki 56-ot, ki 68-at… Kendert szőnek – fehér gyolcs az… Istenem, hát mit ígérnek? Újra nem élednek vének? S nem éled újra osztováta… A SZER-hullámhossz partra vágja… Ki tudja már, ez kinek vétke Titok terül a világra Terítetlen terítékre Amiként vég végtelenségre Mint végső ág árnya az égre Világosságunk végtelen vágyra Világolj, védtelenek világa!

TÁJOLÓ

Gyüre Lajos Erdélyi János születésének 200. évfordulójára

9

– kiegészítések – Ma, Erdélyi János születésének 200. évfordulóján elmondhatjuk a szinte polihisztornak is nevezhető tudósról, íróról, költőről, tudományos munkásságáról, irodalmi bírálatairól, Aranyról, Petőfiről, Vörösmartyról írt tanulmányai mind-mind ismertek. A Kazinczy-ünnepségekben részt vállaló tevékenységéről megjelent munkák széles körben feldolgozottak, hozzáférhetők mind a kutatók, mind pedig a csak érdeklődők számára. Van azonban munkásságának olyan területe, amely alig, vagy kevésbé ismert. Sok esetben a kor, amelyben élt, indulásának háttér-információi hiányosak, elnagyoltak. E munkámban éppen ezeknek a területeknek a felderítésére való – a teljesség igénye, szándéka nélkül – ismertetése volt a célom annak tudatában, hogy az eddig kialakult, s már meggyökeresedett Erdélyiképen csak színárnyalatokkal gazdagíthatom az évfordulóval kapcsolatos megemlékezéseket. De ha csak kicsivel is hozzájárulhatok e régiónkból kiemelkedett őstehetség megismeréséhez, gondolom: nem volt haszon nélkül való a munkálkodásom. Lássuk tehát: melyek azok a területek, amelyek szélesebb körben való feltárása közelebb visz Erdélyi János egyéniségének megértéséhez, s az őt megillető irodalmi, tudományos kánonba való besorolásához. Nézzük: milyen is az az idő, politikai, gazdasági, közéleti életvitel, amelybe jobbágy-ivadékként beleszületett? A XIX. század Európája telve van forradalmi lázzal, új, eddig csak elvétve felbukkanó, búvópatakként megjelenő új eszmékkel, gondolatokkal. Nem kivétel ez alól a még feudális osztálytársadalomra tagozódott magyarság sem. Európa nyugati felében egyre jobban követeli a helyét mind a politikában, mind pedig a gazdasági életben a polgárság. Természetszerűen ez a pezsgő életritmus magával hozza, szinte tükrözi az európai változások megjelenését az irodalomban, a zenében, s a képzőművészetben, de mondhatnánk: a művészetek minden ágában. Ez alól nem kivétel Magyarország sem, még akkor sem, ha a polgárság, mint osztály még csak születőben van. Helyette átveszi a szerepét a fölfelé törekvő, önérzetében sértett köznemesség, a jobbágyi sorból kitörő, egyénekre épülő őstehetségek sora, illetve a megújulást, az átalakulást sürgető, és elfogadó főnemesség néhány tagja. Ez a pezsgés hozza magával, szinte ontja a kimagasló tehetségeket. Kikre gondolok itt? A nemesség soraiból elsősorban a Széchenyi-családra, a Wesselényikre, Andrássykra. A képzőművészetben a Markó-családra, az arcképfestő Barabásra, a szobrászatban jelentkező Ferencziekre, a nagyon mélyről induló Fadrusz Jánosra, a festőóriás Munkácsi Mihályra, és sorolhatnám a sort még tovább. A zenében ott találjuk Liszt Ferencet, Egressyt, Erkelt. Az irodalomban a már öregedő Kazinczyt, a Kisfaludy-testvéreket, Berzsenyit, Arany Jánost, Petőfit, Jókait, Tompát, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ebbe a sorba tagozódik be a kis-kaposi származású Erdélyi János. Hetedik gyermekként született az Erdélyi családba 1814.április 1-én. Szülei, Erdélyi Mihály és felesége, született Kovács Zsuzsanna örömmel fogadják a fiúgyereket annyi fájdalom elviselése mellett, hisz a család egymás után veszti el hat gyermekét. (Mária, Éva, Julianna, Zsuzsanna, szül. 1806.jul.29-én, ennek halála után újból Zsuzsanna, a második, szül. 1809. jun.5-én. – vagyis két Zsuzsanna volt a családban. Sokan ezért nem tudják azonosítani a 9

Erdélyi János (Kiskapos, 1814. április 1. – Sárospatak, 1868. január 23.) ügyvéd, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, a Kisfaludy Társaság titkára, költő.

„hetedik” testvért). Majd következett Sámuel, (*1813. febr.3. + 1813. ápr.18.) a hatodik a sorban, aki alig néhány hónapos korában követte testvéreit a temetőbe. Az a furcsaság hogy két Zsuzsanna volt a családon belül. Ez csak azzal magyarázható, hogy a néphit szerint becsapják a halált, ha jönne a második Zsusannáért. Már mondhatják neki: „Mit akarsz? Hisz már elvitted Zsuzsannát!” Semmi más tehát, hanem a „Nemvagy” névadás a pogány hitvilág szokásának még meglévő, 19. századi visszatükröződése. Nem vagy – tehát nincs! Hasonlóan az 1848-as évek után leánynevet adtak a fiúgyermekeknek, hogy ne találjon rá a hatalom, s ne vihessék katonának. Mindkét dolog nem ritka jelenség Ung, illetve Zemplén megyében.) A családról nagyon keveset tudunk. Amit tudunk, az is eléggé szerteágazó, sok esetben nem is követhető. A hat gyerek nevét sem jegyezte fel senki a Biblia hátsó lapjára – mint ahogy az szokás volt e korban. Miután az egyházak anyakönyveit hatóságilag begyűjtötték, sokáig csak a parókiákon véletlenül megmaradt feljegyzésekre lehetett támaszkodni. Ma azonban az anyakönyvi bejegyzések nagyrészt már megtalálhatók számítógépes feldolgozásban is, s így aránylag pontosabb adatokkal rendelkezhetünk. Bár meg kell jegyezni, hogy a feldolgozás magán hordozza az ilyen irányú gyermekbetegségeket: nem elég csak a nyelvi feldolgozás. Történelmi, szakmai felkészülés, és az adatok tudományos feldolgozása nélkül nehéz benne eligazodni. Annak ellenére, hogy az adatok hozzáférhetőek, még így is ez idáig nehezen igazodott el a kutató: mi lett a hatodik gyerekkel, – illetve az elsővel (?), vagy a sorban hányadikkal. Tüzetesebb vizsgálódás után kitűnt, hogy abban az időben többször megtörtént esetként a meghalt gyermek után születendőt, – ha ugyanazon nemű – mint ahogy azt már fentebb tárgyaltuk, ismét arra a névre keresztelték. Ez történt az Erdélyi családban is. Az első Zsuzsanna születési dátuma: 1806. Keresztszülei: Kovács István, és Nemes Ferencné, míg a második Zsuzsanna született 1809-ben, s a keresztszülők: ugyancsak Kovács István, de a keresztanya Gyalui Mária. Így, ezzel a felismeréssel teljesedik be Erdélyi János igazolása, hogy „hetedik” gyerekként született bele az Erdélyi családba. Bár azt is mondhatjuk, mivel egyik testvére sem érte meg a felnőtt kort, nem is ismerhette őket, Erdélyi János csak az anyai elbeszélésből tudhatta, hány testvére volt. A szélesebb család többi tagja: Erdélyi Mihály (Erdélyi János apja) testvérei: Erdélyi János, Erdélyi Zsuzsanna, (Ráti István felesége. De a férj halála után 1815-ben újból férjhez megy Benyéki Györgyhöz. Az Erdélyi, és a Ráti család közötti elhidegülés – Erdélyi Ilona közlése szerint – nem Erdélyi Zsuzsanna első férje, hanem az ebből a házasságból született Ráti István, tehát az unokatestvérek között történt), Erdélyi Borbála (Balog György felesége), Erdélyi Erzsébet (Ráti András felesége), Mária (Révész Pál felesége), jelen vannak a nagykaposi református anyakönyv lapjain. Mivel nem célunk az Erdélyi- család családfáját felállítani, az a legcélszerűbb, hogy munkánkban Erdélyi János irodalmi munkásságát tárgyaljuk, s nem magát a szétágazó család további sorsát. Maradjunk tehát annyiban, hogy Erdélyi János – a saját maga által megírtak alapján – a hetedik gyerek a családban. Így az aránylag későn – akárcsak Arany Jánosnál – világra jött hetedik gyereket a „vakarék”-ot, a család féltve őrizte minden bajtól, szerencsésen elkerülve az akkor e tájon uralkodó tüdőbaj, himlő, torokgyík gyermekbetegségek áldozatainak sokaságát. A gyermekhalandóság nagysága oly sorokat vág a csecsemőkortól kezdve az alig öt-hat éves gyerekek soraiban, hogy családonként a tíz- tizenkét gyermeket nevelő házakban szinte minden második esztendőben beköszöntött a halál. (A tíz-tizenkét gyerekes családban csak a fele, vagy még annyi se érte meg a felnőtt kort.) A család belső élete igazodik a kálvinista szellemiséghez, a puritán életvitelhez. Már az apa, de mondhatjuk az egész család a műveltebb jobbágyok sorába tehető – nem tudjuk hogyan – de az apa nemcsak magyarul, hanem latinul is jól olvasott, s fiát már hatéves korában megtanította a betűvetésre. A család református, a nagykaposi eklézsia tagja, bár a család Kiskaposon lakik. Meg kell jegyezni, hogy Kiskapos ez idő tájt katolikus, és a leleszi konventhez tartozik.

Ellentétként ott áll „Az ungi református egyházmegye” című, 1931-ben megjelent Haraszy Károly által szerkesztett könyvében, hogy „az nagy-kaposi templomhoz való paróchiális ház Kis-Kaposban lévén”.(213.old.) Mint általában ebben az időben a felekezeti iskolák rendszerint a „paróchiális” házban, vagy annak udvarán épített egy- két szobából álló épületben kaptak helyet. Így elképzelhető, hogy a kis Jánoska itt kezdte el iskoláit. Tudniillik, Nagykaposon a meggyengült katolikus egyház templomát átvették a kálvinisták, akik lélekszámban az egyik legnagyobb eklézsiának számítottak Ung megyében. De a hozzá tartozó parókia továbbra is a katolikusok kezén maradt. És ahol az eklézsia erős, általában az egyházi iskola is az. Ebből eredhet, hogy az apa, Erdélyi Mihály, a „telkes paraszt” – vagyis jobbágy, ha úgy tetszik. Hisz még az 1800-as évek elején vagyunk, amikor még virágát éli a főnemesek kiváltsága: az ország lakossága nemesekre és nemtelenekre oszlik – írni-, olvasni-, sőt latinul is tudó, némi könyvtárral is rendelkező paraszt ember gyermek korában ezt a tudást annak az iskolának köszönhette, amelyről csak azt tudjuk, hogy volt. Ide járhatott a kis Erdélyi János is. Tanítói az anyakönyvek adatai alapján: Kis István, és Fejes Sámuel felfigyelt az érdeklődő, okos gyerekre, s a harmadik osztály elvégzése után rábírták az öregedő szülőket: a gyermeknek Patakon a helye, ott folytassa tanulmányait. Érdekes módon szinte hasonló a család élete az Arany Jánoséhoz. Öregedő szülők, már az iskolába kerülés előtt megtanítják az érdeklődő gyermeket a betűvetésre. Amint említettem, a nagykaposi katolikusoktól elvett, s így reformátussá vált templomot használhatták ugyan a hívek, de ott parókiájuk nem volt. A mindenkori református pap minden bizonnyal a „paróchiális” házban lakott, vagy a Nagykapossal szinte már összeépülő szomszédos Csepelyben kapott szállást. Sőt a krónika szerint az ellenreformáció egy ideig még azt is megtiltotta, hogy az elhalt reformátusokat a csepelyi lelkipásztor Nagykaposra jöjjön temetni. A református vallásban elhunytat letették a Csepelytől elválasztó sánc partján, s fölötte az imádságot azonban a pap a csepelyi oldalon mondhatta csak el. Az ezerhétszázas évek végétől azonban – a türelmi rendeletből kifolyólag – enyhült ez az állapot, de ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a két vallás közötti villongás még hosszú ideig tartotta magát. Nagykapos jelentős központja a vidéknek. A Tokaj felől, különösen a bor Lengyelország felé való szállításában országúti csomópont. Lelesz felől, a latorcai rév után az út kettéágazik. Az egyik Csicser, Bés, Vajánon, Deregnyőn, Butkán, Gálszécsen, Eperjesen, Bártfán, Késmárkon keresztül Lengyelországba vezet, a másik ág Nagykaposon át Ungvár, Munkács, s a Vereckei szoros felé, Oroszországba indul. Ez adja meg a városka életének a sürgését forgását, mozgalmasságát, új eszmeáramlatokkal való ismerkedését, akárcsak Nagyváradnak a 19. század végén, illetve a 20. század elején, s egyben az új hit, a kálvinista szellemiség fokozott terjedését az 1600-as évektől kezdve. Néha a főnemesi villongások idején vármegyei székhely. És még valami: nincs a településen kiterjedtebb főnemesi birtok, nagyobb főnemesi ráhatás a leleszi prépostságon kívül. Erről azonban el lehet mondani, hogy birtokainak kiterjedése inkább a Bodrogközre terjedt ki. Általában Ung, Sáros, és Zemplén megyét kisnemesek lakják alig 700-800 lélekszámú községekben, hol a faluközösség a „nemes”. Az egyénnek nincs kutyabőre, de tartja a nemességét. Vagyona azonban már csak annyi, hogy saját munkája által megél rajta. Ez adja a „hétszilvafás” kisnemesség szabadabb életét „az én házam az én váram” nyakasságát a nemesi faluközösségekben. (Gálocs, Mogyorós, Kisgejőc, Csepely, Pályin,stb.) Ezzel együtt járt a velük egy közösségben élő jobbágyok viszonylagos nyugalma a főnemesi zaklatásoktól. És nem utolsósorban a templomi anyanyelven való beszéd, s tanulás a református, illetve a katolikus egyházi iskolákban. A kálvinista eklézsián belüli egyenlőség úr és szolga, nemes és jobbágy között – még ha csak híjával is a gyakorlatnak – kedvezett a reformáció elterjedésének, s ez által megszabadultak a leleszi prépostság rájuk nehezedő súlyától. A környékbeli főnemesek pedig, például a csicseri

Orosz família el volt foglalva a saját belső villongásaival, az északi szomszéd községe Nagykaposnak Mokcsa, illetve Pálóc, a Pálóci-Horváth családdal terhelve. Viszont a mokcsi Mokcsayak maguk is áttértek az új vallásra, tehát nem zavarták Kapos fejlődését. Mokcsának Mogyoróssal együtt külön anyaegyházuk, s az 1600- as években jó nevű „oskolájuk” volt. („…adtam Miklós fiamat az iskolába Mokcsába”. – írja Memoriáléjukba a Pálóczy-Horváth famióília. Memoriálé: 196. old.) Más részről a pálóci Pálóczi-Horváth család megosztottságukkal, (katolikus-kálvinista), a deregnyői Lónyayak pedig inkább az Ondava folyó felőli birtokaikkal voltak elfoglalva. Sokkal inkább zavarta a falvak nyugalmát az elszegényedett, lecsúszott köznemesek távolabbi vidékekről való (Tokaj) rablólovagkorra emlékeztető támadása, s a közbiztonság hiányos volta. Ebben az indulatoktól terhes környezetben nőtt fel a kis Jánoska, Erdélyi Mihály „telkes jobbágy” fia, aki maga is verselgető ember, a biblia mellett néhány könyv tulajdonosa, ami ebben az időben ritkaság. Ha mégis, ez nem lehetett más, mint egy- egy kalendárium, ahol a naptári adatok mellett olvasgathattak róla, hogy a nagybirtokokon már itt- ott bevezetett három-nyomásos gazdálkodásról áttértek a kettős vetésforgóra. (Bár Csicserben, Abarán, Leleszen még a XX. század közepén is találkozunk a rideg-marha, az úgynevezett „magyar” szürkemarha-tartással, ökrök nevelésével, s ezt a folyamatot csak az erőszakos szövetkezetesítés szakította meg 1953-ban. Ország-világ derült azon, hogy a ridegmarha legelőit Leleszen felszántották, csatorna rendszert építettek ki rajta, és rizstermesztést akartak a területen meghonosítani.) Ezen keresztül kaptak némi használható ismereteket, a búza, a rozs, zab, köles, makkoltatás, középkori módjáról (őszi- tavaszi- parlag) áttérnek a kettős vetésforgóra, más termékekkel való foglalkozásra is. (káposzta, krumpli, lucerna, lóhere, kukorica, stb.) Ne felejtsük el, a jobbágyfelszabadítás után az 1850-es években az olvasó paraszt még ritka, mint a fehér holló. Csicser (nyugat felől szomszéd községe Kiskaposnak) bírája a faluközösség földjeit (legelő, erdő) kisajátító Ormos Csicseri Orosz- család ellen az ungvári bíróság előtt csak a levélen lévő pecsét alakjáról vélte felismerni, hogy az úriszék által felmutatott levél nem az a királyi adománylevél, amelyik a faluközösség birtokát igazolja. A falusi iskola, még ha felekezeti is, csak a hittan, az írás-olvasás, némi számtani alapismeretekre korlátozódott az őszi és téli időszakban. Nyáron dolgozni kellett a jobbágygyermekeknek, libapásztorkodással, kalász-szedéssel, kapálással, széna-gyűjtéssel, stb. foglalkozni a családi jobbágy- parcellákon. Ez az Erdélyi családban élő gyerekekre valószínűleg nem vonatkozhatott. Keveset tudunk a családdal kapcsolatos dolgokról, a vagyoni állapotukról. Mit birtokolt, mit jelentett az 1800-as évek elején egy „telkes jobbágy”, mint ahogy azt az egyik írásában írja Erdélyi János. A Mária Terézia által elrendelt úrbéri földreform egy jobbágytelek nagyságát 32 – úgynevezett Mária Terézia kataszteri holdban állapította meg (egy kat. hold nagysága 1600 négyszögöl). Ehhez járult még hozzá a természetben végzett munka: az „úrbér”, 104 nap gyalog munka, vagy igás jószággal 52 nap évente a földesúr földjén. Az Erdélyi családban ez a terület – melynek nagyságát nem ismerjük – elég lehetett ahhoz, hogy gondtalanul megéljenek belőle, s tartsanak akár zselléreket, szolgákat is – hacsak nem következett be valamilyen természeti csapás, vagy egyéb katasztrófa. De az velejárója volt az életnek, hogy a sokgyermekes családoknál ez a meglehetősen nagy földterület (a múlt rezsimben ez kulák-teleknek számított) megoszlott a házasságok, férjhez menések következtében „féltelkes” vagy „negyedtelkes” jobbágytelekre, s ez már nem volt elegendő a család gond nélküli fenntartásához. Mivel az Erdélyi-családban két fiúgyermek, János és Mihály született, a „telek” csak két részre oszolhatott meg, mivel a kor szokásához igazodva, a leányok: Zsuzsanna, Borbála, Erzsébet és Mária, valószínűleg csak stafírungot kaphattak (egy előhasi tinót, egy ágyat, fehérneműt, és szőtteseket). Nos, ha elfogadjuk Erdélyi János megfogalmazását a „telkes paraszt”-ról, akkor feltételezésünk szerint a „féltelkes”, aránylag tehetős gazda, Erdélyi Mihály megtehette, hogy a fiát a nagykaposi tanoda felkészítése után a

„progymnasium egyszersmind, melybe a hétéves fiú vitetett, oly előmenetelt ad a latinban is a gyereknek, hogy három év múlva, 1824-es esztendőben tagjává lehet a pataki gymnásiumnak”. Ekkorra már szűnőben van a szegényebb sorsú, de kitűnő tudással rendelkező jobbágy-származású ifjak – külföldi vagy hazai – taníttatása, támogatása a református eklézsiák által, s a gyerek iskoláztatása a szüleire marad. Az első években ez nem is jelentett gondot a családnak. Később azonban megjönnek a bajok: az árvíz, a tűz, a betegségek, halálozások. Bár Kiskapos a vidék legmagasabb pontján fekszik, Erdélyiék háza a megmaradt családi fénykép szerint a domb alján, az un. „Vásártér”-en volt, ahol a telek alacsony fekvése miatt minden esztendőben ki volt téve a Latorca tavaszi – őszi áradásának, illetve a tűz állandó veszélyének (szabad kémény, zsupptető, később zsindely, stb.). A gazdaság hanyatlásnak indul, a kis pénzt, ami alig csordul-cseppen, elviszi az orvos és az orvosság, s a maradék kevés ahhoz,hogy az ifjú Erdélyi János Patakon maradhasson. Egy időre hazatér, hogy helyettesítse beteg édesapját a gazdaságban, de nem bírja sokáig. Három hónap múlva 1830 novemberében – még csak 16 éves – nevelőnek megy Kemecsére Répássy János három gyermekéhez, hogy az így szerzett pénzen tovább tanulhasson. A nevelői állás mellett – mivel ez Patakon folyik – befejezi alsó fokú tanulmányait, és 1831-ben „subscribál”, beiratkozik a felsőbb osztályokba. Közben 1832 novemberében meghal édesapja. A „vizibaj” (veseelégtelenség), a szívbaj elviszi a gondos édesapát 62 éves korában. Ezután látszólag végleg bezárult minden út, amely a tanulás folytatásához vezetne: nincs, aki az ifjú Erdélyi Jánost támogatná, fizetné a pataki iskoláztatás költségeit. Haza kell mennie, folytatni az elhalt apa után a földművelést, eltartani az így csonkává vált családot. Nem sokáig. Néhány hónap múlva újra Patakon van, bár anyja papnak szánta, – a jobbágysorból való szabadulásnak ekkor ez volt az egyetlen kivezető útja – ám a fiatal Erdélyi János másként döntött. Jurátus lett, letéve anyja tervéről: a papság felé vezető útról. Ekkor a cseleji (Čelovce, Terebes mellett) Kolosy József fiainak a nevelését vállalja el Patakon, hogy így biztosíthassa továbbtanulását (a Kolosy családnál sajátítja el a német, ill. francia nyelvet ), de 1835-ben a jogi tanulmányok befejezése után újból elszegődik, s öt évre a berzétei (színmagyar község, de egyes kutatók „idegen” ajkú községnek vélik szlovák neve után: Brzotín, Rozsnyó mellett ) Máriássy Zsigmond gömöri alispán fiának, Bélának a nevelője lesz Berzétén, illetve Pesten. Erdélyi János már a gimnáziumi osztályok idején egy életre elkötelezi magát az irodalommal. Kemecsei nevelősködése idején megismerkedik az akkor fellelhető írott, újságban illetve könyvben megjelenő magyar nyelvű irodalommal. Nem idegen számára. Önéletrajzi Vázlatában írja: „Literaturai mívelődését illetőleg, különösen a szabolcsi háznál a legjobb magyar könyveknek juta olvasására, s itt tanulá ismerni a literatúrát hősei- s műveiben, mire a Felsőmagyarországi Minerva, Erdélyi Múzeum, Tudományos Gyűjtemény több évi folyatai és Muzárion szolgáltak.”(Erdélyi János Önéletrajzi Vázlatában mindig egyes-szám harmadik személyben beszél önmagáról.) Itt ismerkedik meg Berzsenyi, Kisfaludy Károly, Kölcsey, s valószínű Kazinczy műveivel, s „itt fedezi fel a magyart, mint az irodalom, a tudomány nyelvét.” – írja róla a későbbi unoka, T. Erdélyi Ilona. Igen, mert ekkor Patakon még mindig a latin dívik, azon lehet kommunikálni, tudományos fejtegetéseket tenni. Ekkor tudatosul benne az otthoni nyelv, a magyar, amely nemcsak egyházi, nemcsak a jobbágyok nyelve, hanem az irodalomé is. Visszaemlékezik az édesanyja által énekelt dalokra, a pataki élet idején a tanulótársak messzi vidékekről hozott nótáira, dalaira. Felfedezi a nép által énekelt dalok szépségét, művészi kifejező erejét, s fordulataiban a „szépet”. A „pór” fiú ráébred: ez a tiéd, otthonról hoztad útravalóul, édesanyád dalos kedvében ezeket dalolta, hagyta rád – és elkezdi tudatosan gyűjteni, rendszerezni az összegyűjtött, leírt szövegeket, s ő maga is ír népies hangulatú verseket. Ilyen az „Elmennék én katonának”, vagy a „Mindennapi” című, amelyhez témájánál fogva nagyon közel áll a később keletkezett Petőfi vers (Megy a juhász szamáron.). Érdekes lenne a két verset mind stilisztikai, tematikai, mind pedig verstani szempontból összevetni.

Íme az Erdélyi- vers: Mindennapi Elül megyen a szamár, A nyáj meg utána, És nem a szamár megyen A nyájnak nyomába. Mért hogy a nyáj lépdegél A szamár nyomába? És nem inkább a szamár A nyájnak utána? Hát csak azért lép a nyáj A szamár nyomába, Mert elül megy a szamár, A nyáj meg utána. Később azonban kritikus szemmel igyekszik – mondhatni: biztos kézzel – elválasztani egymástól a népdalt a népiestől, még akkor is, ha a népies költemény szerzője történetesen ismeretlen. A Máriássy-családnál döbben rá: ő, a nevelő, itt nem tagja a családnak, közbülső ember – nem szolga, de nem is úr, póri származás. Alulról nem fogadják be, – már nem paraszt – fölülről pedig lenézik származása miatt. Micsoda eufemikus megkerülése az igazi kifejezésnek: vannak a „nemesek”, az ármálist lobogtatók – és vannak a „nemtelenek”, igazi nevükön a jobbágyok. A jobbágy ivadék soha nem lehet egyenlő a nemesi származásúakkal, még ha tudományban, morális, emberi kiállásban, tartásban, messze felülmúlja amazt. Erre utal egyik pataki tanítványának (Vályi Tamásnak) levele Cselejből 1835 júniusában: „Szomorúan azért, mivel, ha fel akarja vállalni az M… (Máriássy-család, GyL) Instruktorságát, Instruktor Úrtól nem csak rövid időre – hanem – talán örökre is el válok – mert ki tudhatja mi sors érheté ott? De reménylem, meg fogja magát Kedves Instruktor Úr attól a rossz helytől kímélni, mint a mit Szemere József úr beszélte az Anyámnak: inkább menyen valami becsületes helyre 10 forintra mint M… hoz 500 forintra, mivel az Úr s az Asszony durvaságát ki állani nem lehet ehhez járul még hogy az Úr igen részeges.” Erdélyi a figyelmeztetés ellenére mégis elvállalja Máriássy Béla nevelését öt évre. Ebben minden bizonnyal közrejátszott két dolog: az egyik, hogy a nevelés Pesten történik, hol a felügyelet mellett folytathatja jogi tanulmányait. A másik az 500 forint évi jutalmazása, melyből özveggyé vált édesanyját is tudta támogatni. A nemességről vallott véleményét summásan meg is fogalmazza, kifejezésre juttatja ebbéli nézetét: „Ha az ember teremne, mint a gomba, tehetnél köztök különbséget, de a születés után ítélve, tenni különbséget, igen bajos, mert akkor igen sok fattyúnak kelle úrrá lennie.” Utalva ezzel a meg nem kötött frigyekre a társadalmi, illetve nemes- nem nemesek közötti együttélésből született gyermekekre. (Talán az egyes vidékeken gyakorolt „első éjszaka” jogára utalt ezzel? Erdélyi ugyan nem tudhatott róla: a későbbi tényleges valóság a Reviczky Gyula – édesanyja utáni neve:Ballek – esete.) Mai durvább vicc formában ez így hangzik: úrnak születni kell, a paraszt nő, mint a gomba! Ennek ellenére itt kapja meg azt a közéletben jelentős megjelenési formát, társalgási szokásokat, amit a jobbágyi otthon melege nem tudott, nem tudhatott megadni. Itt ismerkedik meg a vármegyei élettel Máriássy Albert

mellett, aki Gömör- Kis-Hont megye szolgabírája, s nála joggyakorlatot folytat. Ez az idő egyben a fiatal költőnek induló Erdélyi férfivá érésének ideje is. Bár egyik iskolatársa, (tanítványa, Vályi Tamás, a pataki években, barátja, akinek a házában húzza meg magát a szabadságharc utáni üldözések elől Cselejben) előre figyelmezteti: mi vár, mi várhat rá Berzétén. 1835-ben verseket küld Bajzának, aki úgy véli, álnéven írt költő verseivel van dolga, de közli az 1836-os Aurórában. Azonban az elismerésre még várni kell. Bár az sem késik sokáig: megjelenik „A pór fiú” című verse, melyben a kisemmizett pór nép nevében vádol és figyelmeztet: jaj az országnak, ha a nemesi nemzet nem öleli magához „nemtelen” fiait – megelőzve ezzel a későbbi Petőfi-korszakot, kinek verseiben már nem kér, de követeli jussát a magyar jobbágy, s megkérdőjelezi: ugyan mire olyan büszke a magyar nemes? A „kutyabőrre”? Mert már más nem maradt: se vagyon (elkártyázta, elitta, elperelgette, Párisba hordta), se „régi dicsőség”( Petőfi: A magyar nemes ). Erdélyi ezt így fogalmazza meg egy szonettjében: Irány Hány ősi sarj örül az ősi jognak! Örül, ha fénylik régi címere, Mit hű előd a harcmezőn nyere, Eltűrve súlyát a haragnapoknak. Azonban a kikorbácsolt lomoknak Tárában ott penészedik fegyvere, Melynek puhult karral nem embere A gyászutód, az ősi fény miatt vak. A jog csak áll, de tettről nem felel A korcs fi – tettre, bajra semmi gondja, Ő otthon ül, szolgája síkra kel. Meddig lesz ember a másik bolondja? Meddig fogunk oroszlánt, saskeselyt Imádni ész s erény oltára helyt? A Máriássy Bélával való nevelősködése idején, Pesten megismerkedik az új irodalmi irányzatokkal, s magukkal az írókkal. Kazinczy Gáborral együtt „Népbarát” címmel új lapot indít, de az ellenzék kicsavarja kezéből a tollat, s a lap megszűnik. A Kossuth- rokon Vachott-testvérekkel való ismeretsége életének a legboldogabb időszaka. Itt ismerkedik meg a két testvér harmadikával, a kékszemű, – a kor divatja szerint – szőke, fürtökben lehulló, dús hajkoronát viselő Vachott Kornéliával, ki két árván maradt öccsével ez idő tájt Kossuthékhoz húzódtak be. ( A fiatal írónemzedék ekkor Kossuth Lajos édesanyja pesti házában mindennapos vendég.) Hogy a nemesi családhoz illő vőként jelentkezhessen, felhagy a nevelősködéssel, s így megfelelő háttérrel – feleségül vehesse az árván maradt és a Kossuth-házban élő Vachott-fivérek nővérét (más helyen húgát?), Kornéliát. Ügyvédi vizsgát tesz, s így már „hites ügyvéd”-ként méltó társa a Kossuth-rokonsággal áldott – vagy vert – családnak. Az esküvői (1841. március 24-én) násznagy nem más, mint Kossuth Lajos. Politikai győzelem. A nemesi származású, első szerelmében csalódott (Minay Lajos erről szóló írását Pós Alajos r. tag mutatta be a Gyöngyösy Irodalmi Társaság felolvasó ülésén 1914. április 4.-én.) Vachott Kornélia férjhez megy a „póri”, jobbágy-származású Erdélyi

Jánoshoz! Egy rés a kiváltságot élvezők süllyedésre ítélt hajóján. Döbbenten nézi a magyar főnemesség: hova süllyedt a világ? Ez már a hatalom átvételére készülődő polgárság diadala. 1825-ben Felsőbüki Nagy Pál, 1832-ben Kölcsey még hiába veti fel a parlament pozsonyi ülésén: szabadítsák fel a jobbágyságot (Az örökös megváltásról.), süket fülekre talál. Így ez a házasság – mondhatni – évszázados hagyományokat szakít meg, borít fel. Példaértékű. Lehet rá hivatkozni. A daliás termetű Erdélyi János megnyerte ezt a csatát. Az ifjú pár boldog, még akkor is, ha Kis-Kaposon ugyanabban az esztendőben meghal a szeretett édesanya, Erdélyi Mihályné, született Kovács Zsuzsanna (1841.október ). A boldog idő azonban Vachott Kornéliával rövidre szabott. Felesége 1842 márciusában gyermekszülésben meghal. A született csecsemő, Kornélia-Zsuzsanna megmarad, és szoptató dajkához kerül. Máriássyné magához veszi Berzétére a már második évében (1844. február 9.) lévő kis Kornéliát, aki itt hirtelen meghal, az apa szerint „fogzási láz”-ban. Ott is van eltemetve. A szeretett feleség és gyermeke elvesztése utáni fájdalma nagy, de mintha az élet enyhíteni akarná a veszteséget, jönnek az irodalmi elismerések. Bajza barátjává fogadja, lapot indít Kazinczy Gáborral közösen, (Népbarát) 1842-ben a Kisfaludy Társaság tagjává választja, majd röviddel utána (1843) a társaság „titoknoka” lesz. A székfoglalója nem más, mint a már eleddig is szorgalmazott népdalgyűjtéséről írott tanulmánya: „A népköltészetrül”. Ellentétben az eddigi gyűjtőkkel, ő nemcsak a szöveg gyűjtését, hanem a dallam rögzítését is végzi, bár az első időszakban ezt sajátos módon úgy oldja meg, hogy ő maga tanulja meg a hallott „danát”. Sőt, a népies verseire maga szerkeszt, vagy „ráfog” már ismert dallamot, amit néhány esetben napjainkig népdalként terjesztenek. „A Petőfi „Juhász legény”- ére én fogtam rá azt a dallamot, melyen egész haza ismeri, még ezelőtt öt évvel. Más kis rövid dalok: „Mikor én nőtelen voltam”, „Tedd le rózsám a szűrödet”, stb. általam öltözködtek fel oly dallamba, és bizony szerencsésen” – írja Erdélyi János Önéletrajzi Vázlatában. Erdélyi Jánosnak zenei téren végzett munkássága mindezidáig feldolgozatlan. Dobay Béla, sárospataki nyugalmazott gimnáziumi tanár, e könyvecskében igyekszik pótolni a hiányt, bár az anyag hozzáférése, feltárása, próbára teszi a kutatót. A házassággal egybekötve mintegy nászajándékként megkapja Kossuth ajánlatát: „szerkesztősegédként” lépjen be a Pesti Hírlaphoz. Erdélyi bár testestől-lelkestől híve az új eszméknek, nem akarja feladni nehezen megszerzett szabadságát, s nem vállalja a Kossuth által felkínált politikai karriert. Szívéhez közelebb állt a röviddel ezután megkapott engedély egy új lap indítására, a Pesti Regélő Divatlap-ra. 1842. január 1-ével meg is indul a lap – bár a mai tankönyvek, értékelések nem is említik Erdélyi nevét, az újság elindítóját. Helyette az újsághoz később belépő Vachott-testvéreket említik, mint szerkesztőket. Ehhez az a magyarázat, hogy miután 1844-ben kislánya is meghal, hogy elviselhetőbb legyen a veszteség feletti fájdalma, külföldi útra indul, elhagyja az országot. Ausztria, illetve Erdély volt az első útirány. Később egy hosszabb tanulmányútra indulnak a nyugati államok felé (Dánia, Hollandia, Németország, Franciaország, Itália, Svájc) volt tanítványával a berzétei időből, a tanítványból baráttá fogadott Máriássy Bélával. Utazása előtt szerződésben átadja a lap, a Pesti Regélő Divatlap szerkesztését ideiglenesen sógorainak, a Vachott-fivéreknek. De fél évig tartó külföldi utazásaiból való hazatérése után a két testvér nem hajlandó a Pesti Regélő Divatlapot visszaadni Erdélyinek. Külföldi útjairól érdekes, vonzó leírásokat küld a Divatlapnak, ekkor még nem tudja, hogy hazaérkezése után a Vachott-testvérek a megkötött szerződés ellenére sem adják vissza neki a lapot. Az útleírásokban elevenen érződik a példakép, Kazinczy útleírásainak a hatása, melyet német, holland, francia, illetve angol, svájci és olasz területekről küld a lapnak. Ezek a színes, az élet minden területére, festészetre, szobrászatra, de különösen az irodalomra, iskolaügyre kiterjedő leírások megemelik az újság színvonalát, felkeltik az olvasók érdeklődését, s ezzel nő a lap olvasottsága. Valószínű ez volt az oka, hogy Vachot Imre (a család többi tagjával ellentétben ő csak egy t-vel írta a nevét), Kornélia testvére az

országszerte ismertté vált lapot nem volt hajlandó visszaadni a közben hazaérkezett Erdélyinek. Mivel a Kisfaludy Társaság az 1848-as szabadságharc után egy időre megszűnt, vele együtt a „titoknokság” is. A lapot sem kapta vissza, írásaira nem talál kiadót, így tulajdonképpen állástalan lett, s a megélhetési lehetőségek beszűkültek. Kapóra jött ekkor, hogy az anyaiskolájában, az „alma mater”-ben, Sárospatakon megürült a magyar, és filozófiai tanári állás. Barátai hívására elfogadja a meghívást, Patakra megy, s ezután élete végéig tanára a volt iskolájának. A már kilenc éve özvegy Erdélyi egy alkalommal hivatalos, egyházi útján Pesten járva ismerkedik meg egyik pesti barátja családjánál a vagyonos örökség elé néző Csorba Ilonával. Mások szerint egy pesti farsangi mulatságon találkoznak. (Farsangi krepli-evő versenyen, illetve mulatságon. – T. Erdélyi Ilona szóbeli közlése. A krepli a farsang alkalmával kelt tésztából készített süteményféle, másutt a neve: csőröge.) A kemény asszony hírében álló özvegy Csukásné tekintetes asszony – Csorba Ilona édesanyja – nem egyezett bele egykönnyen leányának a „pór” származású Erdélyi Jánossal való házasságába. Hogyisne: Csukásné, t. asszony hatalmas birtok tulajdonosa. A Csallóköz középső részén fekvő Felsőgellér, Szilas, Lak, s Ekel határában 400 hold kitűnő, jól termő föld tulajdonosa. Büszke nemességére. Leánykori neve: várbogyai Csepy Katalin. Iskolázott asszony, hajadonként a pozsonyi evangélikus „felsőbb iskola” tanulója, hol a tanítási nyelv a német. Ennek köszönhette, hogy személyében egyesült a pozsonyi „bürger”, és a magyar nemesi „táblabírói világ” életformája. Ősei a felsőgelléri kálvinista templom építői, fenntartói voltak. Első férje Alsó-borsai Csorba László ügyvéd, vármegyei hivatalnok, a második Zetenyei Csukás Imre. Az első házasságából származó gyermekének – a hatalmas birtok örökösének – Csorba Ilonának különb, rangosabb, nemesi ármálissal, vármegyei hivatalt betöltő férjet szeretett volna. Hogy mégsem sikerült a terve, ez csak a lányának a daliás termetű Erdélyi Jánoshoz való végtelen ragaszkodásán hiúsult meg. Erdélyi nem rejti véka alá származását jegyese előtt. „Ne higgye, hogy én dicsekedném a szegény születéssel, az nem érdem, éppen úgy, mint gazdagon születni, de szintúgy nem bűn egyik sem. Mi a rokonságot illeti, én rá nem sokat adok, életemben, bár sokkal találkozám, kit úgy híttak, mint engem, soha nem volt szenvedélyem az a nexus vagy családi összeköttetés keresése, de mégis tartozom magamnak, a természeti vérkötelékek szentségének annyi kegyelettel, hogy nőmet előre figyelmeztessem, hozzá szoktassam azon gondolathoz, minél fogva őt, szegényes, kevéssé válogatott öltözetű magyar ember is meg fogja talán látni, látogatni, mint férjének rokona”… (Idézet T. Erdélyi Ilona: Erdélyi János c. könyvéből.) Ám házassága, családjának sorsa kísértetiesen hasonló az apai, Erdélyi Mihály családjához. Az új házasságból születő gyermekek még korai gyermekkorban kettő kivételével, kik megérik a felnőtt kort – Zoltán és Pál – sorra meghalnak (Aranka, Ákos, Katinka, Ilonka, Mariska, s az utószülött Margitka). Amikor Erdélyi János Sárospatakon 1868-ban meghalt, a kicsinyke árvák: Ilona, Margit, Zoltán és Pál a felsőgelléri öreganyai ház nevelésére szorultak. „Ekkor a fájdalomtól sújtott, szelíd lelkű édesanya mellett az apa szigorú tisztét az öreganya töltötte be.” – írja Boross Kálmán(Komáromi Lapok, 1926. ápr.3-án.). Az a hír járta a végtelenül puritán életet élő „öreganyáról” (született várbogyai Csepy Katalinról), hogy koporsóját már jó előre megcsináltatta, hogy kéznél legyen, ha szükség lesz rá. De addig is, feltétette a padlásra. Szemfedőnek egy vég fekete posztót vett, s úgy intézkedett, hogy a koporsóról – a sírba tétel után – vegyék le, egyharmadát adják a harangozónak, kétharmadát pedig a sírásóknak, s csináltassanak belőle ruhát maguknak. De volt olyan eset is, hogy Csukásné tekintetes asszony egy alkalommal, házvezetőnőjével – mivel a kocsison és az öreg béresen kívül más férfi nem tartózkodott az udvarában – kocsin ment el Érsekújváron, Vácon keresztül Sárospatakra lányát s vejét meglátogatni.

Bár a házasság nehezen jött létre, mégis azt mondhatjuk, hogy a már meglett ember korában kötött frigyben Erdélyi megtalálta örömét, zavartalanul boldog volt, s szinte évenként gyermekáldásra teli időszakra tekinthetett vissza a család. De micsoda végzetszerű ismétlődése az Erdélyi-famíliának: röviddel születésük után sorra temeti el a gyermekkort sem megélt csecsemőit. Az első: Aranka (1855.márc. – megh.1857.okt.), Ákos (1856.szept. – megh. 1862.okt.), Zoltán (1858.márc. – ), Katinka (1860.szept. – megh. 1863.febr. ), Ilonka, 1862. júl. – 1872.jul.). Pál ( 1864.febr. – ), Mariska,(1866.aug. – megh.1867.szept.), Margitka (utószülött, 1868.júl. – megh.1874.márc.). A nyolc gyermek közül mindössze ketten élték meg a felnőtt kort: Pál, és Zoltán. Erdélyi Jánosról kevesen tudják, hogy tagja volt a Magyar Tudós Társaságnak, (a későbbi MTA-nak) s az ungvári Gyöngyösy Irodalmi Társaság által 1894. szeptember 16-án Nagykaposon megtartott első megemlékezésen ez irányú munkásságát az MTA nevében Ballagi Géza méltatta. Az sem kapott elég publicitást, hogy egy időben, 1848. június 1-től – Bajza József után – a Nemzeti Színház igazgatói tisztét is betöltötte. Színműveket is írt, amelyet a színház bemutatott, bár meg kell mondani, ezek a művek nem tartoztak sokirányú munkássága élvonalába. Sokan, sokféle szempontból vizsgálták már Erdélyi János munkásságát. Egy terület azonban – mintegy természetes dolog, egyes Erdélyi-kutatók szerint vizsgálatra nem érdemes – kimaradt. Ez pedig nem más, mint a Kazinczy által szorgalmazott nyelvújítás, illetve a nyelvújítással kapcsolatos szavak beépítése, használata a köznyelvben, a sajtóban s nemkülönben az irodalomban. Ha megnézzük Erdélyi levelezését, tudományos cikkeit, úti leveleit – főleg a népköltészetről szólókat, feltűnő az olyan szavak jelenléte a szövegekben, amelyek messzemenően bizonyítják Erdélyinek a feltétlen ragaszkodását Kazinczyhoz, illetve a nyelvújításhoz. Erdélyiről a nyelvtudomány nem jegyezte fel, hogy részt vett volna a nyelvújítási mozgalomban, de ha megfigyeljük írásait, azt tapasztalhatjuk: sok olyan szót használ, amely a nyelvújítás korában keletkezett, – és csak nála fordul elő, – bizonyítva, hogy aktív résztvevője volt a nyelvújítási folyamatnak. Azon túl szóvégződései gazdag tárházát adják a kutatásra, tollhegyre tűzött szavakban megfigyelhető tudatos használatnak. Maga írja: „Mielőtt továbbmennénk, hogy a nyelvszokás bennünket ne akadályoztasson, szükség elválasztani egymástól a népdalt és nótát, jelentvén emez a költeményt, amaz a muzsikai hangokat. Egyébiránt életben dal és nóta ugyanegy értelműek, mert népdal nincs nóta nélkül, ők együtt születnek, mint szárnyával a pillangó”. Nézzünk példát rá a Rozsnyóról írt úti levelében: „ …szép tavasznyári nap volt, mikor határába értem, s igen vígnak tetszettem magam előtt. Hegyi lég, zöld ormok és mezők, s kék mennyezet fejem fölött, ehhez ifjúság és játszi képzelődés, kell-e több szép vidéknek, minő a rozsnyai völgy élvezésére? […] Amint közelebb jutottam, apró pajták közelében csinos szalmakalapos hölgyekké váltak az alakok, napernyővel a kezökben. Körültök néhány danoló pórleány rocskákkal és egyéb öntsérekkel locsolá a fehér ösvényeket. Most vettem észre, hogy ez a vászonfehérítés gyönyörű és mulattató mestersége.”Az „Úti levelek és naplók”-ban a 227. oldalon vidon , ízli, szánatot ébreszt stb. Megízleli az új szók alkotásának örömét, gyönyörűségét, s tegyük hozzá: az általa alkotott szavak úgy simulnak a magyar nyelv szerkezetéhez, mint anyához a felcseperedő gyermek. Magát a közmondás szót is szemügyre veszi: vajon helyes e a használata. Többek között ezt írja róla: „Ezúton és egyedül azért, mivel úgy és közegyezés szerint megállapított s elfogadott formában jelennek meg mindig: közönségesnél nagyobb értékkel bírnak az életben. Közmondások fogalma alatt gondoljuk mindazon rövid szólásmódokat, melyek a népnél örökölt formában, mint nyelvi értemények, szájrul szájra élnek.”. A fenti szavaknak az elhelyezése a nyelvújítás korában, kutatása, felderítése azonban meghaladja e munka keretét. Annyi azonban bizonyos, hogy a jelölt szavak más, korabeli írásokban nem fordulnak elő. Tehát nem csak a népdal a fontos, hanem minden, ami a nép életében benne van, abból

tükröződik, mintegy röntgenfelvétel: mindent megmutat, mindent tisztába tesz. Szépet, rútat egyaránt, mi a testben van – vagyis a népben. Annak minden rezdülésében, gondolkodásmódjában. Nem más ez, mint a már Kazinczy által kimondott ítélet: „Nyelvében él a nemzet!” S mi tegyük még hozzá a stószi „remete”, Fábry Zoltán által hangoztatott szólást: „Minden nyelv annyit ér, amennyit megérdemel!” (Meg kell jegyeznünk, már jóval Erdélyi előtt felismerték a közmondások szerepét, a közbeszédben való díszítő, vagy inkább művészi kifejező erejét a hasonlatokban, metaforákban, szimbólumokban. De tudományos fejtegetésében egyedül ő foglalta össze s mutatott rá: hol a helye, igazolt szerepe irodalmunkban, s magában a beszédben. Így például Pázmány Péternél találkozunk ezzel a sok esetben szónoki fordulatként használt „proverbium”-mal. (Szó helyett szó.) De itt van a másik földink is a régmúltból, a Kassán orvosként, botanikusként ismert Kis-Viczay, a zsoltáríró Szenci Molnár Albert, Baróti Szabó Dávid a „Magyarság virágai” című kiadványával, Dugonics András:”Magyar példabeszédek és jeles mondások” című könyvével. Kolozsvárott Kriza János fogja össze az általa gyűjtött anyagot, de mindenekelőtt Pázmány „Kalauz”-a szinte tobzódik a közmondásoknak a beszédeibe való beépítésében. Megáll önállóan, akár egy teljes mondat helyett is. Hogy is mondja Erdélyi a Közmondások című írásában? „Ha nem csalódom, proverbium alatt „szó helyett szó” vagy szóért szó értendő, miképp Rómában a hivatalok fokainak elnevezésénél: consul, proconsul, s mint annak helyettese, képviselője: így a proverbium is helyettese a verbum, vagy verbiumnak, mely utolsó már több szók összletét, azaz mondatot jelent.” A népköltészethez való ragaszkodása szinte az anyatejjel együtt szívódott belé, töltötte ki gondolkodásmódját, adta meg az első lökést az irodalom felé. Benne joggal elsőnek a nép felé fordulást, a népdal, a mese, a ballada, népművészet világába való elmerülést. Semmiképpen nem öncélú ez a vonzódás: maga a felismerése – úgy is mondhatjuk – küldetése, merre induljon költőként, íróként. Ezernyolcszáznegyvenötben javaslatot tesz a Kisfaludy Társaságban a magyar népköltészet összegyűjtésére. Vannak ugyan már, akik felfeljegyzik a hallott dalokat, balladákat, de ez náluk elsősorban nem tudatos gyűjtés, hanem érdekesség, kuriózum, különleges szövegek gyűjtése, de nem tudatos, és főleg nem felkészült tevékenység. Valójában még az sincs e korban meghatározva: mi a népdal, és a műdal közti különbség. Kell-e gyűjteni a dallamokat, vagy csak a szöveget? Mi a fontosabb: a szöveg, vagy a dallam? Erdélyi szerint együtt, egyszerre kell gyűjteni mindkettőt. Nem véletlen tehát Erdélyi ragaszkodása a népköltészethez. Meg is indokolja: „Akárki szerzette, igen szépek vannak a népköltemények közt, mert különben micsoda érdek kötötte volna úgy a nép nyelvére, hogy századokig énekelje azokat? Ha szeretettel vagyunk poros levelekhez, sőt egy lópatkóhoz is, mely a régi apák idejéből való, nem arany volna-e minden szó azon dalból, mely őseink szívének is örömet szerzett? De az idő anyagi szellemet öltött, s eltiprással fenyegeti a hagyományokat, azért annál éberebben kell lenni azoknak, kiket Isten, adván beléjök lelkéből való lelket, a népek szívének éltetőiként küldött a világra, hogy megőrizzék, mit a nép eddig megőrze, a tiszta és igaz nyelvet s annak emlékeit.” Amellett kardoskodik, hogy a népdalnak nemcsak a szövegét, hanem a dallamát is egyszerre kell gyűjteni. Meg is indokolja: nincs népdal dallam nélkül. A kettő egyszerre születik! Így egész. „Egyébiránt életben dal és nóta ugyanegy értelműek, mert népdal nincs nóta nélkül: ők együtt születnek, mint szárnyával a pillangó”… (Meg kell mondani: e kérdésben napjainkig sincs megegyezés még a tudományos berkekben sem. Mi a fontosabb, mi az eredetibb: a szöveg, vagy a dallam.) A Kisfaludy Társaság megbízásából 1846 januárjában országos népdalgyűjtést hirdet. A siker óriási. Ezrével küldik a leírt szövegeket. Ez év márciusára meg is jelenik az I. kötet „Népdalok és mondák” címen, majd sorban a II., és III. is. Ám idő közben Erdélyi Sárospatakra költözik, s innen intézi az anyag rendezését, a könyv nyomtatását, s ezért nem

kis meglepetésére Erdélyinek, a Kisfaludy Társaság nem őt bízza meg a további munkálatokkal, hanem Gyulait. Hogy mi lehetett az oka Erdélyi háttérbe szorításának, ma már szinte lehetetlen kideríteni. Egy ok lehetett: maga az a tény, hogy Sárospatakról intézni a gyűjtést, a feldolgozást és a nyomtatását az egyes könyveknek, nehézkessé tette a gyors reagálást, tekintettel az akkori postaforgalomra. Elfogadható érv. De lehetett más ok is. Így például nem kizárt, hogy a csonkán maradt Petőfi-család támogatása Gyulain keresztül, belejátszhatott a KT döntésébe. (Gyulai sógora volt Petőfinek. A Szendrei-család másik leánya volt a felesége Gyulainak.) Ismert volt Erdélyinek a szabadságharc idején való tevékenysége, az állandó rendőri felügyelet kényelmetlen lehetett a szabadságharc után újrainduló KT-ra nézve, stb. Ennek ellenére Erdélyi támogatta Gyulainak e téren való munkásságát. A pataki évek új feladatokat is hoztak. Fel kell építeni, tartalmában főiskolai szintre emelni magát a filozófiai tanszéket, kijelölni az anyagot, és nem utolsósorban a felkészülést az előadásokra: hisz az országban – valljuk meg töredelmesen – a filozófia, mint tantárgy, még csak a gyermekkori betegségeken, különféle irányzatokhoz való csatlakozáson sincs túl. „Erdélyi első lépése: átgondolni pedagógiai céljait, kialakítani elveit és módszerét” – írja róla az unoka: Erdélyi Ilona, aki könyvében oly alapossággal, tudományos szintű igénnyel dolgozza fel Erdélyi filozófiai munkásságát, hogy szinte kikerülhetetlen az általa feldolgozott Erdélyi-anyag. (Erdélyi János, Akad. Kiadó, 1981.) Erdélyi messzemenően kiáll Hegel filozófiája mellet. Meggyőződéses hegeliánus. Maga így vall erről a korszakáról: „… mióta efféle cikkelyeket írok, soha sem írtam mást, mint hegeli szellemben éspedig eleinte akaratom kívül, később aztán rendszeresen is”. Ez az alapos felkészülés, maga a tanítás, a még mindig fennálló gyanúsítgatások Erdélyinek a szabadságharc alatti tevékenységéről, s az ezzel együtt járó kihallgatások felemésztik nemcsak az állandó szellemi készenlétét a védekezésre (budai törvényszéki beidézés, Kassára citált kihallgatás, stb.), hanem az idejét is: magát az irodalomban való elmélyülés lehetőségét. Háttérbe szorul a saját költészete, egyedül a népköltési gyűjtés, és a hatalmas összegyűjtött anyag rendezése, és kiadásra való felkészítése az, amit tovább is folytat, bár e téren is érik csalódások. A Haynau-őrjöngés és az utána következő Bach-korszak elsősorban azokat az ellenállási fészkeket, gócokat igyekszik megsemmisíteni, kikezdeni, szakmai téren lehetetlenné tenni, ahova az 1848-as forradalom résztvevői menedékként az üldöztetés elől behúzódtak. Ennek egyik fészke pedig a pataki főiskola tanárostul, diákostul. Magának a főiskolának a létjogosultságát kérdőjelezik meg, célozzák meg a vármegyei mamelukok: nem igazi főiskola, hisz a német főiskolák mindegyike rendelkezik könyvtárral, tudományos szakirodalommal, ahol a hallgatók megtalálhatják a tanulmányaikhoz szükséges anyagokat. A patakinak pedig ez nincs meg. Ha van is, rendezetlen, feldolgozatlan. Tehát meg kell szüntetni, leépíteni, alacsonyabb szintre besorolni. (Ismerős a téma? Ma is hasonló érvekkel így indult a Komáromi Selye János Egyetem főiskolai szintre való leminősítésére induló javaslat.) Erdélyi és tanártársai óriási erőfeszítéssel megindítják a könyvtár átépítésének a munkálatait, kibővítve azt a már meglévő, de feldolgozatlan könyvtári anyag rendezésével, áttekinthetőbb besorolásával. Erdélyi „Külföldi útjai során felkereste a híres könyvtárakat, érdekelte az elhelyezésük, az állományuk, és feljegyzést is készített róluk.” – írja Halász Magda, a Pataki Téka 2001- es számában. Tanári hivatása mellett érdeklődése a már meglévő könyv, illetve levéltári anyag feldolgozása felé fordul. Miután az öregedő Somossy János főkönyvtáros lemond tisztségéről, illetve az utód Soltész Ferenc nem tudott a hatalmas anyaggal megbirkózni, Erdélyi tanártársaival átveszi a könyvtár vezetését, majd később a Tiszán-inneni Egyházkerület közgyűlése 1863-ban megválasztja a Főiskola főkönyvtárosának. Kidolgozza a külföldi könyvtárak mintája alapján a már meglévő könyvtári anyag feldolgozását, rendezését, az anyag szakmai elhelyezését. Két tervezetet készít a munkálatok megindítására, melyet az

egyházkerület jóváhagy, de már magára a megvalósításra erejéből betegsége elhúzódása miatt csak egy részének beindítására futott. Viszont a felsőbb egyházi vezetés számára írt, és máig meglévő jelentése alapján ma is elmondható: a kor egyik legmodernebb könyvtár-elrendezési tervét dolgozta ki. Könyvtárnoki jelentésében (1863. szept. 11-én) olyan maradandót alkotott, hogy szinte napjainkig érvényes dokumentációt hagyott hátra. Nehéz lenne felsorolni az általa javasolt könyv-anyag, kéziratgyűjtemény nyolc csoportba való elhelyezését, a könyvek tulajdonbélyegzővel való ellátását, az egy szakba tartozó könyvek egy helyen való besorolását. A könyvek szerzőinek abc sorrend szerinti katalógusának elkészítését, illetve téma szerinti elhelyezését. Ekkorra már elkészül a Pollack Mihály tervei alapján megépített klasszicista terem-könyvtár, ahol méltó körülmények között találta meg, s olvashatta az érdeklődő diák, városi polgár a keresett olvasnivalót. Mosolyt fakasztó, de nem alaptalan az az intézkedése, hogy „a kezelők égő pipával, gyertyával” ne lépjenek a könyvtárba. Fontosnak tartja a férgek, a por elleni védekezést, s nem utolsósorban, hogy csak bekötött könyvek kerüljenek a polcokra. ( Pataki Téka, 2001.VII.Könyvtáros portrék, Halász Magdolna.) Tanár társaival karöltve tankönyveket szerkeszt a református alsóbb fokú iskolák számára. A nyomtatást a Főiskola nyomdája végzi, s ennek bevétele jelentős anyagi, de nem utolsósorban erkölcsi hasznot is hoz az intézetnek. Ennek ellenére, mivel munkásságához, különösen az alsóbb fokú tankönyvek anyagának szakmai elrendezéséhez, természettudományi tantárgyak besorozásához, iskolai használatához nem kapja meg a felsőbb egyházi vezetés jóváhagyását, nézeteivel szembekerül a vaskalapos Tiszán-inneni Református Egyházkerület elöljáróival. Különösképpen akkor, mikor az alsóbb rendű iskolák tananyagának hiányos voltát bírálja. Tanártársaival együtt szerkesztett alsóbb fokú iskolák számára írt tankönyvek használatát szeretné kiterjeszteni az ország minden református egyházi iskolájára, s ezzel a nézetével megint csak szembekerül feljebbvalóival, nemkülönben azzal a szándékával, mikor az addigi négy évfolyamos iskolák hálózatát a református iskolákban hat évfolyamosra kívánta bővíteni újabb tantárgyak beiktatásával (természettudományi tantárgyak). Hiába ír levelet a püspöknek a tankönyvek, és a hozzá tartozó úgynevezett „Vezérkönyvek” ügyében, amely a tanítók módszertani javaslatait tartalmazták volna, Apostol Pál püspök az ígéretnél nem ment tovább. „Úgy határoztuk el magunkat, hogy keresünk valahol kiadót az egész népiskolai rendszerre, vagy megpróbálkozunk a magunk szakállára dolgozni, mert úgy hisszük, hogy programunk jó, s könyveink által valódi szükségletet elégítendünk ki a népnevelésben.” (A levél keltezésének dátuma: 1853. febr. 10. Tudni kell, hogy Sárospatakon a tanítóképzés csak jóval később, 1857-ben nyílt meg. Más szemszögből nézve, a falusi egyházi iskolák tanítói csak a maguk elképzelései szerint tanítottak, minden pedagógiai képzés, és felkészülés nélkül.) Így, ilyen mostoha körülmények között indul meg Erdélyi, és tanár társai szerkesztésében az általuk „Népiskolai Könyvtár”-nak nevezett tankönyvek és „Vezérkönyvek” sorozata 1853-ban. Az első-, második és harmadik évfolyam tankönyveinek szerkesztésével el is készült karöltve Hegedűs László pataki lelkésszel (később 1855-től zempléni esperes) együtt, de a további évfolyamokra már nem futotta erejéből, betegsége elhatalmasodása megakadályozta ez irányú munkásságában. Hegedűs László a Népiskolai Könyvtár első könyvének előszavában meg is indokolja: miért látja szükségesnek ilyen sorozat megindítását. „Célunk az, hogy adjunk részint Vezérkönyveket a tanítók számára, részint szorosan iskolai kézikönyveket a gyermekeknek, úgy az elemi, mint a reálszak köréből.” Érdekességként megemlíthetjük, hogy a Népiskolai Könyvtár V. kötetében a Somossi István főiskolai tanár által szerkesztett: Magyarország története című könyvben a „verses részek Erdélyi Jánostól vannak”. Új fejezetet képez Erdélyi János munkásságának méltatása, – sorban első értékelése, s egyben ünneplésének kultusza Nagykaposon, – az ungvári székhellyel működő Gyöngyösy Irodalmi Társaság részéről 1894. szeptember 16.-án. Ekkor leplezték le a református templom falában elhelyezett emléktáblát is. Az ünnepségen megjelent Lévay József költő, ki az Erdélyi

Jánoshoz írt költeményét (Erdélyi János emléklapja címmel) maga mondta el. Az ünnepi megemlékezést a MTA nevében Ballagi Géza tartotta. A kegyeleti ünnepséget Erdélyi János fia Pál, a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója táviratban üdvözölte. A megjelent vendégeket ízes magyarsággal a város bírája, Eszterhai Károly köszöntötte. 1908. február 22-én a Gyöngyösy Irodalmi Társaság másodszor is megkoszorúzza az emléktáblát. A harmadik megemlékezés 1914. április 1.-én zajlott le, a költő születésének 100. évfordulóján, ugyancsak a Gyöngyösy Irodalmi Társaság rendezésében. Ekkor Erdélyi János munkásságáról Berzeviczi István tartott széleskörű, úgyszólván a költő teljes életművéről szóló, kimerítő előadást. 1964-ben, születésének 150. évfordulóján a Városi Művelődési Házban a helyi Csemadok alapszervezet szervezésében nagyszabású ünnepséget rendeztek, melyen megjelent Sárospatak küldöttsége is. Az ekkor kialakult baráti kapcsolat azóta is elevenen él. Ennek egyik hozománya, hogy az 1968-as esztendőben Géczi Lajos, a nagykaposi Magyar Tannyelvű Gimnázium tanára karöltve a sárospataki Dobay Béla tanárkollégájával kiadtak egy ismertető füzetet Erdélyi János életéről és munkásságáról a költő halálának 100. évfordulójára. Ennek a gyümölcsöző együttműködésnek a keretében indították el Nagykaposon az újkori Erdélyi János ünnepségeket. A Csemadok alapszervezet felvette a kapcsolatot a Budapesten élő Erdélyi-unokákkal, akik az Országos Széchényi Könyvtár Erdélyi Tárából eredeti könyvkiadványokkal, kézirat-másolatokkal és fényképekkel támogatták a helyi művelődési házban létrejövő Erdélyi János Emlékszobát. 1965-ben bensőséges megemlékezésen jelen volt a két unoka, Erdélyi Pál lányai: Erdélyi Zsuzsanna és Törökné, Erdélyi Ilona is. Ez alkalommal mindkét unokát Nagykapos díszpolgáraivá avatták. Az ünnepségen vendégként jelen lévő leleszi származású Török Elemér Erdélyi Jánoshoz írt költeményét mondta el. Később, 2003-ban a felújított Magyar Házban állandó kiállítást rendeztek be külön az erre kialakított, szakszerűen elhelyezett tárlókban részben eredeti, részben pedig fénymásolt változatban készült anyagokkal. 1968-ban, halálának centenáriumán egy gránitba vésett reliefet állítottak fel a róla elnevezett parkban. (Nagy János szobrász alkotása.) Ezt később – megvédve a vandálok brutalitásától – a róla elnevezett magyar alapiskola udvarára helyeztek át. Ezen kívül a Csemadokban már régebben működő vegyes kórus Erdélyi János nevét vette fel, s a város egyik utcáját is az ő neve viseli. Újabban – Géczi Lajos halála után – Demjén Erna foglalkozik az Erdélyi-hagyaték gondozásával, illetve az általa összeállított ismertető anyag könyvvé formált megjelentetésével. Ugyanakkor a csallóközi kisközségben, honnan második felesége, Csorba Ilona származott, Felsőgelléren is felelevenítették az Erdélyi- család ottani életére vonatkozó visszaemlékezést. A két unokát, T. Erdélyi Ilonát és Zsuzsannát az ünnepség során díszpolgárrá választották. A nagykaposi Csemadok alapszervezetnek Erdélyi Jánossal kapcsolatos adatait Gabri Rudolf, a Nagykaposi Magyar Közösségi Ház igazgatója bocsátotta rendelkezésemre. A Csepy-famíliára vonatkozó adatokat Tóth Mihály felsőgelléri (Holiare) református lelkésztől kaptam, aki szorgos munkával valósággal sírkertté varázsolta a temetőt, benne a két Erdélyigyerek sírhelyeit (Ilona, és Margit). Alapos történelmi adatgyűjtéssel gazdagította az Erdélyiszakirodalmat, (megtalálta a második feleség: Csorba Ilona sírját a révkomáromi református temetőben), s nem utolsósorban neki köszönhető, hogy a két Erdélyi unokát, (Pál gyerekei): Ilonát és Zsuzsannát Felsőgellér díszpolgáraivá avatták. Munkájukért ezúton mondok köszönetet mindkettőjüknek.

Tusnády László Madarász Imre – Romantikus Risorgimento Olaszország alapító mítoszai Madarász Imre legújabb könyve, annak témája, gondolatvitele, a megközelítés módja első pillanatban négy latin szót idéz fel bennem: „Sic itur ad astra” (Így jutunk a csillagokra). Ebben az ősi megállapításban, kijelentésben jelen van a végeredmény, az a boldog tudat, hogy valahová megérkeztünk, ráadásul olyan helyre, ahova eredetileg képtelenségnek látszott. Kiszabadult az ember a lehetetlen szorításból, legyőzte a körülmények hatalmát, szabadon száll, egyre több fényesség felé. Mindez olyan, mintha álom lenne. Sőt, látomás, hiszen az olasz glóbuszon a csillagok ilyen emlegetése közvetlenül Dantét is eszünkbe juttatja, különösképpen azt, ahogyan az ő életművét, fő üzenetét az olasz reformkor nagyjai, képviselői értelmezték. „Olaszország alapító mítoszairól írni egy ember teljesítőképességét meghaladó feladat lenne” – írja Madarász Imre könyvének az elején. Ő valójában ezt teszi – bátran merem állítani egész életműve kapcsán. Maga a teljesítőképessége is azt sugallja, hogy szinte nem ismer lehetetlent. Ezzel ugyanazt éli meg, amit az olasz felvilágosodás és reformkor nagyjai: a reneszánsz világának az erejét, derűjét hordozza magában, és műveivel azt sugallja, hogy nincs lehetetlen. Legújabb könyve ezen a téren különösen szép állomás, hiszen mindarról, amit a megvizsgált kor kapcsán bemutat, korábbi alkotásaiban már gyakran írt a szerző. Épp ezért különös élmény az, hogy ugyanerre a korra úgy tekint, olyan lelkesen, az új megközelítés, látás olyan hitével, hogy az újabb találkozás az olvasó számára is feledhetetlen. Kiderül, mindaz, ami ebben a korban született, amit létrehoztak Itáliában, kiapadhatatlan forrás minden idők szabadságot szerető, igazi értékeket tisztelő embereinek. A szabadságért, egyenlőségért – demokráciáért küzdő emberek csak akkor érhetnek el eredményt, ha közös erőfeszítésüket egyesíteni tudják. „Eggyé tesz a szeretet, sok népet melenget, Isten ösvényein egymáshoz sietnek” (Baranyi Ferenc fordítása).

Goffredo Mameli himnusza 1847-ben adta meg az alaphangot annak a dicsőséges történelmi eseménysorozatnak, amelynek érlelődése Alfieri „Misogallo” című költeménye óta jelen volt az olasz hazafiak tudatában. Giuseppe Mazzini, Alessandro Manzoni, Camillo Cavour, Giuseppe Garibaldi és több más történelmi személyiség neve úgy sorakozik egymás után, hogy rendkívüli jelentőséggel, lép elénk a múltból bármelyikük. Pedig első megközelítésben úgy vélné az ember, hogy a történelem elsősorban cselekmények, rendkívüli hőstettek sorozata után mutathat döntő és minőségi változást. Ezért emeli ki Madarász Imre azt, hogy épp Giuseppe Garibaldi úgy vélte, hogy a nagy és a döntő változásban meghatározó szerepük volt a költőknek. Ennek az igazát csak alátámasztjuk azzal, hogy a nagy erjedés, készülődés – a szinte emberfeletti küldetésre – a testvérmúzsák minden olasz művelőjét áthatotta. Nem véletlen az, hogy a kétszáz évvel ezelőtt született Giuseppe Verdi ifjúkori zsengéiben oly nagymértékben van jelen az olasz irodalom, és egyik ihlető forrása éppen Vittorio Alfieri. Csak sajnálhatjuk, hogy később nem zenésített meg Alfieri-drámát. Ha a kor szellemét vesszük figyelembe,

akkor viszont látnunk kell, hogy a nemzeti hovatartozás, a szent és eltéphetetlen gyökér tisztelete mellett a nagy Egész – az emberiség szeretete is áthatotta a legkiválóbb lelkeket. Ezért beszéltek a költők köztársaságáról. Ezért érezhették az olaszok magukénak az idegen költőket, nem a kisajátítás hamisságával, a hazudott, a „száraz”, terméketlen, látszat dicsőséggel, hanem az emberi lélek egyetemességének a boldog tudatával. Shakespeare, Victor Hugo és Schiller így válik olasszá Verdi színpadán. A történelmi kor igénye és a művészi megvalósulás nem talál mindig egymásra. Mameli himnuszát a nagy pillanat ihlette. A mártírrá lett irodalmárt Madarász Imre könyvében úgy láthatjuk magunk előtt egy korabeli képen, hogy Dante költői koszorút helyez a fejére. A költemény zenéjével többen elégedetlenek voltak. Giuseppe Mazzini Verditől kért méltóbb szerzeményt, de a Mesternek ez a műve nem talált otthonra a szívekben. Ott már élt a „Nabucco” híres kórusa – a másik himnusz… Garibaldi igazi próféta volt. Giuseppe Mazzini lelkes és méltó követője, tanítványa. Olasz és francia nyelven írt verseket, regényeket. Saját magának és a hozzá hasonlóknak a célját így összegezte: „a hazaszeretet csak a szenvedélyük, szabad emberiség a küldetésük.” A testvérmúzsák közül a képzőművészet alkotóival különös módon voltak elégedetlenek a kortársak. Wesselényi Polixéna 1835-ben, 1836-ban járt olasz földön „Olaszhoni és schweizi utazás” című könyvében ír arról az előítéletről, amellyel a korabeli festőket, szobrászokat fogadták. Ugyanakkor még az egyszerű emberek, az írástudatlanok is öntudatosan beszéltek Michelangelóról. Az olasz szellem legnagyobbjai erőt és hitet adtak a megalázottaknak, a megszomorítottaknak is. Érezték és tudták, hogy az emberi méltóságot nem lehet és nem szabad eltiporni. Ez mégis bekövetkezett, mert az emberi gonoszság kegyetlenség olykor minden képzeletet felülmúlhat. A hatalom egy határon túl nem ismeri az erkölcs legelemibb törvényeit. Tenni kell! El kell indulni az új úton! Honnan, hová, hogyan és miképpen? Tehetjük fel a túl nyilvánvaló kérdést Madarász Imre könyvének az olvasása közben. Az ókori Róma, az első világhatalmi központ 476-ban befejezte történelmi küldetését. A második Róma a lélek fényeit lobogtatta hadak vonulása, számtalan meghasonlás közepette: a katolicizmus központjaként élt meg sok fényes és zivataros századot. A harmadik Rómáért folyt a harc, a küzdelem a Risorgimentóban. A körülmények hatalma azt hozta magával, hogy záróakkordként lett az egyesített Olaszország fővárosa az ősi Urbs – 1494 évvel az után, hogy a Római Birodalom darabokra hullott. A romantika nélkül nehéz elképzelni mindazt, ami ebben az időben történt. Ahhoz, hogy ez a művészeti irányzat egészséges legyen, kellett a felvilágosodás, az ész tisztelete. A szív túl heves dobogását, esetleges káros kilengéseit fékezte. Az egymásnak feszülő, ellentétes erőket kiegyensúlyozta. Épp a szabadság szent nevében éreztek, gondolkoztak a történelem színpadán szereplő személyek oly sokféleképpen. Madarász Imre tömören, de igen alaposan sorolja fel mindazokat az eltéréseket, különbözőségeket, amelyek a megvalósulás folyamatában jelen voltak, és a nagy újjászületés pillanatát is feszültséggel töltötték meg, hiszen Mazzini és Garibaldi végső álma, a köztársaság nem született meg. Még az ilyen lényeges kérdésnél is fontosabb volt az értelmetlen vérontás elkerülése. Garibaldi ezért vonult vissza Caprera szigetére. Gazdálkodott. Szinte jelképes ez a tevékenysége, mert a jó magot hazája számára elvetette. A jó alap megvolt. A folytatás az utódok feladtat lett. Honnan, hová, hogyan és miképpen? – kérdeztem az imént és most ide térek vissza. Madarász Imre a kezdetek kapcsán Alfieri mellett Ugo Foscolóra és Giacomo Leopardira hivatkozik. Mindketten a sírba hanyatlott múlt és a gyászos, szégyenletes jelen egybevetésével rázták fel az embereket. Ez a kor a panteonizációval nem csupán a nagy,

nemes, dicső ősöknek állított emléket, hanem belevéste a lelkekbe azt az igazságot, hogy ember voltunk legszebb pillanata az, amikor teljes erőnkkel, elménkkel és szívünkkel hazánkat szolgáljuk. A leigázottak a fényre vártak, a tiszta forrást áhították. Nem tudták elképzelni, hogy a szabadság szent nevében más népeket meg lehet alázni, el lehet tiporni. A XIX. századi liberalizmusnak így lett épp az ellentéte az, amit korunkban liberalizmusnak neveznek. A szabadság élet, a rabság halál. Alfieri szerint igazi emberhez méltó lét csak zsarnokság nélkül lehet. Követői nem másolták a tanítását, hanem magukévá tették, belülről látták, és úgy valósították meg, hogy a körülményeknek megfelelően alkalmazták – a korral járó változásokat, uralkodó eszméket is figyelembe vették. A halál rémei kielevenedtek, mert a tettekre hevítő ősök lelkéből áradó sugallatot a zsarnok rend nem tűrte. Börtön, kínpad, vesztőhely várt a merészekre, a tenni akarókra. Sorakoztak az áldozatok, de a hatalom nem érte el célját, mert gyönyörű és ritka kristályosodási folyamat indult el. A könnyekből gyémántok lettek, a börtönnek, a halálszakadéknak a mélyére taszítottak neve minden csillagnál fényesebben ragyogta be a szabadságot áhító emberek szívét. Madarász Imre Silvio Pellico „Börtöneim” (Le mie prigioni) című remeke kapcsán mondja el, hogy mily nagy világirodalmi hatása volt. Mivel október 30-án volt kilencven éve annak, hogy kikiáltották a Török Köztársaságot, érdemes megjegyeznem, hogy Pellico művét Recaîzade Ekrem híres irodalmár ültette át török nyelvre. A 125 évvel ezelőtt meghalt híres rodostói írónak és költőnek, Namik Kemalnak az életművében is jelentős szerepe volt ennek a fordításnak. A „franciaországi változások” „dominóelvét” „pillangóhatását” szokták emlegetni Törökország újjászületése, szellemi megújulása kapcsán. Jóval összetettebb jelenségről van szó. A fenti adat is azt mutatja, hogy sokkal árnyaltabb ez a kérdés. A szép, igazán felemelő jelenség az, hogy az olasz változások mozgatóerői minden vérengzést, megfélemlítést elutasítottak. A törzsökösségnek, a múltba tapadásnak a képviselői ezt használták ki. A szicíliai fényes események hátterében így húzódtak meg azok az erők, amelyek látszólag mindent meg akartak változtatni, „csak” azért, hogy valójában semmi se változzon meg. Lampedusa világhírű regényében (A Párduc – Il Gattopardo) ezt a felejthetetlen tablót tárja elénk. Leonardo Sciascia „I pugnalatori”-ja (A tőrözők) pedig a „visszarendeződés” nagyon is céltudatos, megszervezett folyamatát, cselekménysorozatát – „forgatókönyvét” tárja elénk. A szabadsághősök iránti ellenszenv egyik példája az, hogy Sciascia könyvének az egyik szereplője Garibaldinak a kiejtését, beszédmódját is utálja. Garibaldi egyedüli próféta volt. Tizenhat fuldoklót húzott ki az örvényekből, a tajtékzó hullámokból. Ezért kétéltűnek is nevezték. Kik érdemelték meg őt, kik nem? Ő ezt akkor sem kérdezte, amikor a firenzei választók elutasították. Így lett üstökös, egyedüli szabadsághős. A hétköznapok útvesztőiben csetlő-boltló politikus nem lehetett. Az olasz és a magyar reformkort többször hasonlítja össze Madarász Imre. Gyönyörűen ír arról, hogy az „ideale” (eszmei) és a „reale” (a valóságos), hogyan kapcsolódott össze, hogyan lett e két fogalomból „inanellare” (gyűrűbe fog). „A Risorgimento ’concerto’-ja éppúgy válasz volt a metternichi ’Konzert’-re, mint a népek szent szövetsége a fejedelmekére.” Alessandro Manzoni a nemzet lényegét a következőkben látta: „közös a fegyver, a nyelv és az oltár / az emlékezet, a vér és a szív.” Ha ennek az eszmeinek evilági mását nézzük, a mítosz „hamissága” győzheti meg a tájékozatlan embert. Madarász Imre épp az ellentéteken átívelő egységet mutatja meg. Mazzini nagyon találó példájára hivatkozik: Egy akkord különböző hangjai eredményeznek zeneművészeti hangzást. A belső meghasonlásokat így oldották fel magukban vagy kisebb közösségekben a kor ismert vagy névtelen hősei. Ezért van patinája annak, hogy a Risorgimento végkifejleteként el lehet mondani, hogy ez volt Európában a liberalizmus egyetlen igazi és tiszta győzelme. Ezt emeli ki Madarász Imre, és ma is rendkívül tanulságos a következő megállapítása: „Különböző nemzetiségű hazafiak között mind elméletben, mind gyakorlatban olyan

együttműködés jött létre, mely nacionalisták között sosem valósulhatott meg.” Bartók Béla „Kossuth szimfóniájá”-nak a megírása után tett hitet igazi és mély hazaszeretete mellett. Ady Endre meghallotta a Duna és az Olt halotti hangjait. Ily lelkülettel tartotta a legőszintébb barátságot Goga Octaviánnal. Mikor a román költő nacionalista lett, és Ady népét ostorozó verseit felhasználta a mi lejáratásunkra, Ady megszakította vele a barátságát, és bejelentette neki, hogy nem cserélne vele lelkiismeretet. „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak” – hirdette Zrínyi Miklós. Azt is kifejtette, hogy csak saját erőnkből lehetünk igazán szabadok. Ugyanez a gondolat jelent meg Mazzini tanításában. Itália szerencséje, hogy III. Napóleon segítsége nem zavarta meg a belső folyamatokat, hanem valóban megpecsételte az idegen hódítók sorsát. Kulcsszó az egész tárgyalt történelmi folyamatban az emberi méltóság. Luigi Settembrinit idézi Madarász Imre: „elfajult népnek neveztek minket”. A durva szemlélet gyakran a hódítókból árad, gyilkos erővel sugárzik. Az ifjú Leopardit német tudósok látogatták meg egy alkalommal. Elcsodálkoztak azon, hogy a költő „olasz létére” annyira művelt. Ám ha egy megalázott nép akár Zrínyi szavaival vagy még erősebb hangon tiltakozik a durva vád ellen, akkor újabb negatív minősítést olvasnak a fejére épp azok, akik az emberi jogokat, az emberi méltóságot nap mint nap tiporják. Ilyen alapon lehet helyesen értelmezni Vincenzo Giobert „Az olaszok erkölcsi és polgári elsősége” (1843) című művét, és ezért nem szabad kiragadni az adott korból Cesare Balbo művét sem, mert hamis elméletek születhetnek belőle. A fenti vélemények az olaszok önvédelmét szolgálták. Ugyanis a külső, gyarmatosítani akaró erők nem csupán lelkileg akarják porba tiporni azt a népet, amelynek ősi földjét, vizeit: természeti kincseit meg akarják szerezni; mindentől meg akarják fosztani. Ezen a téren, a legaljasabb módon, a legnagyobb hazugságokkal igyekeznek azt bizonyítani, hogy az adott nép alkalmatlan egy állam irányítására, „működtetésére”, fenntartására. Ezt tették egy különben nagyon szép és világos korban a lengyelekkel… A múlt kísértetei kielevenedhetnek. Bejárhatják újra a világot? Vigyázó szemünket a jövő esetleges veszélyeire vessük! Ne azért, hogy görcsöt kapjunk! Ne azért hogy ne merjünk élni, hanem éppen az élet nevében! Garibaldi távozása után a költészetből próza lett. A prófétának igaza lett, de az esendőség-lét vándora nem képes folyamatosan és következetesen az eszmék világában élni. Valamilyen módon él. A magasabb minőség adhatja, biztosíthatja csupán a lélek tiszta és folytonos áramlását. Gonosz erők mérget keverhetnek a tiszta forrásba. Gabriele D’Annunzio politikai köpenyegforgatása már 1900-ban felhőt vont Giuseppe Verdi homlokára. Az ég tizenöt évvel később szakadt le Olaszországban, kénköves esővel, vérzuhataggal. Garibaldi tiltakozott minden hódító háború ellen. 1870. szeptember 20-án az ünnepi mámorban a szónokok a nevét sem említették. Később ezt sok méltatlan ember is az ajkára vette; szép gondolatait sokan felhasználták. Csak azt nem vették észre (vagy nem akarták tudomásul venni), hogy épp a nagy szellemiség útját zárták el az emberek elől. Sok történelmi helyzetben látom én a végtelenül szeretett Rómámat magam előtt, és fájó szívvel vallok a bennem élő képről: Garibaldi ante Portas.10 Éppen e miatt látom oly lényegesnek, hogy Madarász Imre kérdésére határozott választ adjunk. Az ember szabad. Maga dönti el, hogy mit választ, de a következmények elől nem menekülhet: nem térhet le az Isten ösvényeiről. Az élet vize, a tiszta forrás helyett nem választhatja a halál vérzuhatagát. Michelangelo rabszolgaszobrai fejezik ki azt az elemi erőt, amelyet megláthatunk az olasz és a magyar reformkor nagyjaiban, hőseiben. Itáliában akkor hullott le róluk a lánc, mikor Madách Imre legnagyobb drámája megjelent. A körülmények hatalma minket bűntelenül is büntetett, de az olasz példa ott lebegett előttünk. „La librtà non alligna nei popoli corrotti” (A szabadság nem virul a romlott népekben) – hirdeti egy olasz közmondás. 10

Utalás a „Hannibál a kapuk előtt” vészjósló szekvenciára – A szerk.

Őseink, eleink is tisztában voltak ezzel az igazsággal. Tudták, hogy a rossznak az erői felőrölhetnek egy népet. Küldetésünk nem ért véget. Madarász Imre könyve végén nagyon határozott tablót tár a mai kor embere elé. Vigyázó szemét az előző két századra veti. Lehet választani. Ott áll előttünk a huszadik század többszörös véráradata, égbe kiáltó igazságtalanságok tömkelegével, de megláthatjuk a tizenkilencedik század tiszta forrásait is. A jövőnk függ ettől a választástól. Íme, olyan kép áll előttünk, mint amilyen a középkori hitszónokok szentbeszédében gyakran szerepelt: egy hídon kelnek át az emberek, lentről, a mélyből a pokol rémei lesik, figyelik, rémisztik őket. Kikben erős a hit, átjutnak a túlsó partra, a boldogság honába. Földi keretek között az igaz rendért, a szabadságért folyton kell küzdeni. Annyit tehetünk, hogy akikért felelősek vagyunk, azoknak megkönnyítjük az útját. Részesítjük őket abban a csodálatos áramlásban, amelyet a legnagyobbak áldásaként megismertük. Töretlen hittel hirdetjük azt, hogy a legszentebb eszmékért küzdeni érdemes. Madarász Imre legújabb könyve erről győz meg mindnyájunkat. Legyen nagyon, de nagyon hosszú ideig kiapadhatatlan forrása az a gyönyörű művelődés, amely őbenne úgy él, mint a legnagyobb zenészekben a művészetük. Ha őket halljuk, nem a kottára, nem a technikai nehézségekre, nem az életük rögös útjaira gondolunk, hanem a boldog megvalósulásra. Érezzük, hogy ilyen hittel, ilyen tehetséggel nincs lehetetlen. Sic itur ad astra. 11

Zsirai László Két könyvismertetés Kendőzetlenül őszinte látószögből (Wessely Gábor: Pilisi napló) Kritikus legyen a talpán, aki napjaink könyvdömpingjét követni tudja, hiszen valamenyi kiadványt egyszerűen fizikai lehetetlenség volna elolvasnia egyetlen embernek. Egyéb sanda szándékot feltételezni még mindig merészség, (noha nem kizárt, hogy ilyen-olyan érdekből létezik), de vajon mégis miért maradnak visszhangtalanok bizonyos, igenis létfontosságú témákról, mert az életünkről szóló magyar művek? S legfőképpen éppen azok, amelyek környezetünk eseményeire a hétköznapok kisembereinek szemszögéből világítanak rá. Olyan prózai dolgokra gondolok elsősorban, amelyek – ha egyáltalán eljutnak a könyv formájában történő megjelenésig, általában kis kiadók termékei – ritkán kerülnek ismertetésre jelentősebb, vagy annak vélt lapok illetékes rovataiban. Noha az olvasók olykor rejtett csatornákon, kézről-kézre adják. Mint például egy geodétából lett szekszárdi újságíró – majd szekszárdi újságíróból lett geodéta, aki kisvártatva ismét újságíróvá vált – kendőzetlen naplója. Közérdekű magánkrónikájában 2005-től 2008-ig számol be életének alakulásáról, s tulajdonképpen mindarról, ami olyanná tette az életét, amilyen lett. Charlie Chaplin lehetne a filmes minta, ahogyan Wessely Gábor szintén burleszkkel foglalkozik – szóban. Egyszínű füzetek című sorozatát évek óta jelenteti meg. Nem véletlen e sorozatcím, hiszen az egyszínű füzetekben lépten-nyomon napvilágra kerül a valós világ rejtett kétszínűsége. E sorozat 11. része a Pilisi napló címet viseli. Úgy tartják, a naplójával szemben a legőszintébb az ember. Wessely legnagyobb bűne, hogy kíméletlenül őszinte. Meglát, értékel, észlel. Lecsap, akár egy karvalyszemű glosszista, aki pártatlanul szedi áldozatait. Egyetlen pártfogoltja a jóság becsülése, vagyis a becsületesség jósága. Lehet, hogy napjaink társadalmát tekintve tévedne ebben?

Szavaiban a többség igaza rejlik. Embert gyűrő helyzetek, vétlen és kényszerű munkahelyváltoztatások a család eltarthatóságának reményében. Millió apróság derül ki –csörgedező csermely módjára, lassan-lassan – a közélet titkosított, hánytató visszásságaiból. „Úgy érzem magam, mint a tücsök, amelyik nem ciripelhet. Nincs biztonságban manapság a létem a réten” Írja többek között a közösség burkába csomagolt egyéni hányattatásáról. Mégis, miféle demokrácia az, ahol a szólásszabadság bilincsét érzi a szólni kívánó? Miféle sajtószabadság az, amelyikben még mindig helyi hatalmasságok igyekeznek lehetetleníteni a szívből eredő szavakat? Ahol országos tünet, hogy reklámfelületek szorítanak ki az emberek érzelmi egyensúlyának megtartására szolgáló szépirodalmi műveket a lapokból, s velük szemben a lelkeket kiüresítő, tehát ártó szándékú, pletyka ízű botrányok nyernek teret. „2005. 10. 23. vasárnap Koszorúztunk a tolnai 56-os emlékműnél. A polgármester, aki korábban tanácselnök is volt – és akkoriban bizonyára elkötelezetten emlegette a szovjet csapatok áldozatkészségét, ahogy megfékezték az ellenforradalmárokat. – Szép beszédet mondott a tizenéves hősökről.” Figyelik, miként változnak a szemléletek? Ahogy a vélt politikai érdek megköveteli, pontosan annak megfelelően. A rendszerváltozás után húsz évvel is rengeteg köpönyegforgató módon jellemtelen-gerinctelen embert tartanak felszínen a folyók habjai… Óriási vagyonok birtokában vajon érzik-e a hatáskörben lévők közül elegen azt a természetes szándékot, hogy a magyar kisembernek nincsen más vágya, minthogy egyszerűen emberhez méltó módon hagyják élni, amíg a Teremtő engedi. Wessely Gábor lappangó írói sorsából az is egyértelműen kiderül, hogy az irodalmi értékek teremtésére szánt morzsányi összegek sem szolgálják a politikai élet irányzataihoz nem kötődő irodalmárok létét Magyarországon. Pedig egyetemeket végzett, érett embereknek talán nem is eshetne nehezükre, hogy értsék: egy-egy művet megteremteni a levegőből élő ember képtelen. És – állítólag – az író is ember, aki ha kiszenvedi könyvét és könyvének megjelentetését, az esetek jellemző százalékában nem részesedik annak hasznából, noha étlen-szomjan, bokor alatt lakva aligha lehet képes a tehetségének megfelelő értékű mű megalkotására. „Nemrég olvastam Jack London életét. Megírt egy könyvet és vett egy farmot a honoráriumból. Megírt még egyet, és vett egy házat az anyjának. Stb. A magyar nyelv piaca kicsi. A kiadók vegetálnak, reklámozásra, a szerzők futtatására szinte semmi pénz nincs. Kertész Imréről azt se tudtuk, hogy létezik, míg Nobel-díjat nem kapott. Akkor aztán felfedeztük, egyből remekműnek tartottuk és ezerszámra vásároltuk a Sorstalanságot; sőt filmet is készítettünk belőle. Az én tollnoki pályámat ilyen váratlan fordulat nem »zavarhatja meg«. Evezgetek a mocsárban, és szomorúan konstatálom, hogy középszerű mérnökként háromszor annyit keresek, mint jó íróként.”

Gyakorlatilag egy író háromévi sodródását kendőzetlenül őszinte látószögből figyelő ön- és közérzet kórisméje ez az egy ültőhelyben elolvasható, groteszk stílusú napló. (Wessely Gábor: Pilisi napló. Geográf Kiadó, 2009; 106 p., ára: 2500 válságos forint)

11

Sic itur ad astra! (lat.): „Így jutni a csillagokig” (Vergilius Aeneiséből: 11. ének, 283. sor)

Büki Attila: versmozaik A szombathelyi születésű Büki Attila inkább drámaírással foglalkozott az utóbbi időben. Költői adósságát törleszti – az új hangzású Syllabux Könyvkiadónál e-könyvként és hagyományos nyomtatású formában – most megjelent verseskötetével. Szinte zsebkönyv méretű könyvének egyszerű címet adott: Versmozaik. Rokonszenves, hogy mennyire sokrétű mondanivaló, lírai élmény zárkózik e cím mögé. Az olvasót eligazító fülszöveg a következőképpen határozza meg e kötet tartalmát: „Versmozaikjai leegyszerűsített gesztusok, rejtelmes szövegek, melyekben a képzelet és a valóság, a múlt történései és a személyes élet mozzanatai úgy jelennek meg, hogy a végtelen idővel és a jelen pillanataival egységet alkotnak, egésszé teljesednek, felmutatva a tudat élményeit, emlékeit, világunk töredezettségét… Közelítése a távolságból az egyszerű valósághoz oly átélhetővé teszi líráját, hogy az olvasó magáénak érezheti őket.”

A vallásos lapokban is évtizedek óta publikáló költő két ciklusra tagolt, hetedik verseskötetének lapjai sajátos hangulati és műfaji elegyet képeznek. Gondolatforgácsai egységes megjelenésben képviselik a mondanivalót, ám olykor aforizma-gyanúsan, néha meg versnek álcázott jegyzetlapként tüntetik fel a költészetet. A versfolyam önálló címekkel nem rendelkező darabjait azonos sodrás jellemzi, de az egyes versek témaköre mégis sokszínűvé érleli a teljes anyagot. „Uram adj világosságot / repedéseid között / A történések résein / hagyd látnom / ahogy ágon lovagol madár / földedet járják halászaid / kertészeid tüzénél / összegyűlnek leveleid / Ne hagyd hajamba ragadni / földed jeges karmait / szótlan vized partjain” – indítja mottóként is felfogható módon képletes versfolyamát, amiben következetesen bukkanak fel a keresztény hit jelenlétét jelképező halak, s mint a hívők életében általánosan, a Krisztus-példa szelíd ereje hat. Igazán mai érzületűek ezek a versek, mondanivalójuk emberi és kendőzetlen. Lírai tudósítást kapunk korunk Büki által érzékelt mozzanatairól, vagy éppenséggel a mozzanatok hiányáról. Ahol „Egekig kéklik a csönd” s „Lógattad a közöny lábát” mintájú kifejezések sorát látjuk, ott annyira pontosan képeződik le józan mindannyiunk hangulata, mintha önigazolást nyernének belőle a kor keresztény humánusai. Tünet-együttes tömören felvillantva, kórisme – és nem több. Ám tehet-e többet a költő, minthogy észrevételez, és gondolatait-érzéseit lírába szövi? Ha az ember a világ mostani fordulataira tekint, keserű megállapításait látja igazoltnak ebben a versmozaikban: „anyanyelvem betűit múzeumba küldik”, „Nem beszél / az ember se Istenhez / se egymáshoz / haszonelvűvé / zsugorodik a világ”. Nem így van egyre terjedőben? A köteten végig felbukkan a versekben az árnyék, mint félelmes kísértet: „A jóléti világ ügynökei / összegyűjtik aláírásainkat / a többi már / bankármalmok őrleménye”. Másutt említődik a kora nyári gazokból nőtt erdő, az orrig lengő szmog, a természetes környezet sok vesztesége. Ám pihentetőként olyan boldogságba merülünk, mint „A kertben / leszakítottam egy ibolyát / hároméves unokám / kicsike kezébe vette / Érzi illatát / mondja színét / s máris robog / játékmotorján / Tavaszországba”. Nos, tulajdonképpen ezt keressük mi mind, a Tavaszországba vezető utat! Ezt keresi a költő, amikor verset ír. Erre vágyik az olvasó, amikor olvas. Kétségbevonhatatlan esztétikai-etikai igazság: „A rózsa azonban illatozik / varázslatos szavak nélkül is / az örökkévalóságig”. Ami hitelesen továbbható Büki versteremtésében, az a következő finom részlettel igazolható pontosan: „A kertben száz tulipán / lélegzik / megannyi orgona / és sokhangú / meggyfavirág / Költik a tavasz örömét / csendes dalokba / Árnytársuk / csupán a papíron / kezem betűbokra”. (Syllabux Könyvkiadó, Budapest, 2011)

Boros Erika A Mindenség Pillanata Egy Makovecz-kiállítás kapcsán „Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek.” (Farkas Árpád)

Lélegzete a Mindenségnek – ritkán ugyan, de Isten kegyelméből megérinthet olykor. A Szent pillanatban, lelkemben minden összeolvad, a múlt, jelen, jövő, a nagy őszi csöndben Isten zsámolyán ülök, alázattal kérem, Uram, tégy azzá, aminek szántál! Ez a titokzatos, sejtelmes pillanat kerített hatalmába, amikor az előttem fehérlő Szent Mihály templom makettjét megpillantottam: „szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik”, lábam gyökeret eresztett, és mégis emelkedtem, szálltam, csak szálltam felfelé. Most nem rengtek hegyek a lelkemben, éreztem, gyermekem kezébe kapaszkodom, mint egykoron, simogatom a havasi gyopárt, s miközben fenyőszag leng körül, karom ölelésre tárom, itt Ég és Föld közötti ölelésben, belésimulva Isten tenyerébe, részeseként Makovecz alkotásának rároskadok a szerkezetre, mint a Keresztfa tövére… „…a templom ünnep, Isten világának ünneplése, a templom imádság – fogalmazott Makovecz Imre építészünk, akinek hitvallása szerint „az építészet igazi kalandja az eget és a földet összekapcsolni”. A felújított Pesti Vigadóban most zárult az „… összekötni az eget és a földet…” című Makovecz-tárlat, mely elnevezésében is a művészt idézi, és amely Makovecz Imre (1935–2011) Kossuth-díjas építész (a Magyar Művészeti Akadémia, MMA örökös tiszteletbeli elnöke) életművéből nyújtott gazdag válogatást az épület felső két szintjén. A termekben 60 tabló ismertette megépült és tervezett épületeinek fotóit, 30 üvegtárlóban az építész skiccrajzait, fényképeket és személyes munkaeszközöket állították ki. A falmatricákon pedig Makovecz saját kézzel írt idézeteit olvashattuk. Három kisebb makett is állt: a paksi katolikus templom, a visegrádi Erdei Művelődési Ház és a Sevilla Expo '92 magyar nemzeti pavilonjának kicsinyített mása. Külön állították fel az Apor Vilmos térre álmodott, még eddig meg nem valósult felső-krisztinavárosi templom 3,5 méter magas modelljét, mellette két, gipszből készített angyalfigurával. Ezen túlmenően számítógépes rajz, papírmodell mutatta be a templom jelenlegi állapotát és alakulását. A mester Szent Mihály arkangyalról nevezte el készülő templomát, mert ez az arkangyali lény „a magyaroké nagyon régóta, […] az egész Kárpát-medencében nyoma van cselekedeteinek és jelenlétének”; a Mennyei Seregek vezére, aki „megvédelmez minket a gonosztól” és Isten erejével le is győzi azt. Tervei szerint 120 angyal díszítette volna a templomot. Csoportunkat Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke vezette végig a tárlaton, magyarázataival életre keltve a művész pályáját. Makovecz Imre építészként, íróként, teoretikusként, kultúraszervezőként és aktív közéleti személyiségként is a magyar kulturális élet nagy hatású szellemi tekintélye volt. Nemzetközi hírű építész, a magyar organikus építészet Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett stílusteremtő alakja. Diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerezte, tervező, majd főépítész volt. 1970-ben Erdélyben járt Kós Károly építésznél (a Kós Károly Egyesülés egyik alapítója). Első figyelemreméltó munkájának a paksi templomot tartotta, „amely karcsú, tűhegyes csúcsban végződő tetőzetével, ívelt kapubejáratával, egyéni stílusával országos hírnevet szerzett tervezőjének” (Németh Miklós Attila). 1992-ben egyesületként életre hívta a Magyar Művészeti Akadémiát.

A budai szegény asztalos kisebbik gyermeke nyaranta hónapokat töltött a nagyszülőknél, Nagykapornakon, a zalai dombság lejtőin, ahol belenőtt a természet formáiba, összefüggéseibe. „Ott kezdődött, hogy volt kiskapa is, meg kiskasza is. Az öreganyámmal együtt kapáltuk a szőlőt, vagy egyeltünk, vagy éppen, amit kellett. Befogtak. A lovat természetesen én itattam.” Az öröklött világ és a szembejövő másik világ találkozott a kisfiúban: „…szerelmes viszonyba kerültem az éggel és a földdel. A szerelem mélységét az anyám adta, a hevét és a fényességét pedig az apám…” Makovecz kettős jelentést tulajdonított épületeinek – szervesen kell illeszkedniük a tájba és emberközpontúnak kell lenniük. Ahogy írja: „Mindig az arc berendezésére figyelek. Ezért hasonlítanak az épületeim az ember arcára, fejére, koponyájára… Szemük, szemöldökük, orrféléjük is van…” A talajból közvetlenül kinövő „látó házai” belső terében megpihen a lélek, ebben az eleven világban a fenntartó erő maga a spiritualitás. Az öreg Kós Károlynál tett látogatáskor a kérdésre, hogy „mit csinál itt, Károly bácsi?”, a válasz ez volt: „Nézem, hogy nő a fű.” És ekkor ezer kérdés merült fel az alkotóban, gyermeki kérdések tömege jött elő. A művész számára a kő és különösen a fa, nemcsak díszítő elemként szolgálnak, magát a szerkezetet jelentik. Makovecz Imre teleépítette templomokkal a Kárpát-medencét, mert hitte, hogy az ember abból a gondolatból, cselekedetből él, amit az Úristentől kapott, és a Kárpát-hazában élők – akár a Szent Korona oltalma alatt – megteremthetik jövőjüket. (NMA) A Pilisben és Csíksomlyón, a magyarok „két szent hegyén” ott állnak Makovecz munkái. Pilisszántón, „a magyar pálosok szülőhelyén áll a kápolna fölött a hargitai cserefából ácsolt kereszt a székelyek ajándékaként, de még ennél is korábbi esemény, hogy a csíksomlyói nyeregben Makovecz Imre tetőt húzott a Hármashalom oltára fölé”. (NMA) Makovecz Imre, az organikus művész ars poeticája is lehetne alábbi vallomása: „Számomra a természet velem egylényegű. Saját magamat látom, amikor virágba borul egy fa, vagy amikor lehullatja a leveleit, vagy amikor fagyottan áll a fehér hóesésben… Mi az Úristen teremtésének csillaga és csúcsa vagyunk, és számunkra megadatott az, ami a természetben sehol nem található: az önálló tudat.” (Brassó/Buda)

Számunkra Ferenc pápa az iránytű (Baráti jegyzet) A világháború kitörésének századik évfordulóján, amikor az egész világ emlékezik, nekünk is hallatni kell a hangunkat. A történelmet mindig a győztesek írják, ezért ők mindig pozitívak, a vesztesek pedig maradnak gonosznak, agresszornak, akik megérdemlik a büntetésüket. Az I. világháborút követő években még minden hadviselő fél hősöknek tüntette fel katonáit, se szeri, se száma a felállított emlékeknek. De ne feledjük, a megszállás évtizedeiben még beszélni sem lehetett a két világháború magyar áldozatairól, nemhogy megemlékezni róluk, hovatovább a hősöket példaképül állítani. Közel két évtizednek kellett eltelnie, hogy a háború utáni történelemtanítás elferdített szemléletén jelentősen változtassunk, elhallgatott fejezeteiről nyugodtan, tényszerűen beszélhessünk. A kommunista történelemszemlélet hazájukért dolgozó, mi több életét áldozó, nemzetükért felelősséget vállaló személyeket tüntetett fel negatív köntösben vagy éppen ellenségként, és helyükre a megszállókat kritikátlanul kiszolgáló kollaboránsokat állított példaképül. Azt nem állítom, hogy egyszerűen, de erre azért viszonylag hamar született

megoldás, hiszen a rendszerváltozás után megindult egy folyamat, és az értékek folyamatosan a helyükre a kerültek, kerülnek. És ha már itthon tudunk hiteles történelemkönyveket adni a fiatalság kezébe, mindezeket a nagyvilág elé kell tárni. Az évforduló lehetőséget teremt arra, hogy hallassuk a hangunkat. És van még egy feladatunk, az pedig a megbocsájtás és a kiengesztelődés. Számunkra Ferenc pápa az iránytű, aki nemrég adott példát a világnak, mikor a foglianoi temetőben osztrák és magyar katonák sírja fölött imádkozott. Gyerekkorában sok történetet hallott nagyapjától, Giovanni Carlo Bergogliotól, aki ellenünk küzdött a piavei csatákban. A több mint 100 ezer olasz holttestet őrző Redipuglia hatalmas katonai emlékhelytől 500 méterre található az osztrák–magyar temető, mintegy 15 ezer halottal. Ők a másik oldalt képviselték. A pápa először ezt a temetőt látogatta meg, és csak azután az olasz síremléket, ezzel is kifejezve, hogy nem csatlakozik egyik félhez sem, hanem emlékezni akar minden háború elesettjeire, nemcsak a múlt háborúira, hanem a ma zajló háborúk áldozataira is gondolva. Én is jártam Isonzónál. Emlékeznek még arra a rendszerváltozás hajnalán készült nagyszerű dokumentumfilmre, aminek kapcsán létrejött az ott harcoló magyar és olasz veteránok találkozása? Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell a világot Boldog IV. Károly királyunkra, Európa egyetlen uralkodójára, akinek a világháborúban a béke volt a célja. A boldoggá avatás kapcsán ugyan előtérbe került, de a világ ma is hajlamos erről megfeledkezni. Csak ez a szemlélet vezethet eredményhez: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. - CsZ -

Szántó Sándor: Mezőzáhtól Tahitótfaluig