Tartalomjegyzék
1. BEVEZETÉS ................................................................................................................... 2 2. AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA .................................................................. 3 2.1. FÖLDRAJZI ELHELYEZKEDÉSE ...................................................................................... 3 2.2. NÉPEI, NEMZETEI, VALLÁSI FELEKEZETEI .................................................................... 3 3. MAGYARORSZÁG AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN.............................................. 6 3.1. VILÁGHÁBORÚS HADICÉLOK........................................................................................ 6 3.2. MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ................................................................................. 19 3.3. ÚJ HATALMI BERENDEZKEDÉS ................................................................................... 29 4. BÉKEKONFERENCIA ................................................................................................ 32 4.1. A BÉKEKONFERENCIA SZERVEI .................................................................................. 32 4.2. MAGYARORSZÁGGAL SZEMBENI KÖVETELÉSEK ........................................................ 34 4.3. A BÉKEKONFERENCIA ÉS A MAGYARORSZÁGI TANÁCSKÖZTÁRSASÁG ...................... 36 4.4. A MAGYAR BÉKEDELEGÁCIÓ ..................................................................................... 51 4.4.1. A békedelegáció tagjai ...................................................................................... 51 4.4.2. A békedelegáció álláspontja és tevékenysége.................................................... 52 5. BÉKESZERZŐDÉS - TRIANON................................................................................ 72 5.1. A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS ELFOGADÁSA .............................................................. 72 5.2. A BÉKESZERZŐDÉS RATIFIKÁLÁSA ............................................................................ 74 5.3. A BÉKESZERZŐDÉSBEN FOGLALTAK VÉGREHAJTÁSA ................................................ 75 6. TRIANON HATÁSA..................................................................................................... 77 6.1. TERÜLET- ÉS NÉPESSÉGVÁLTOZÁSOK ........................................................................ 77 6.2. GAZDASÁGI VÁLTOZÁSOK ......................................................................................... 80 7. ÖSSZEGZÉS.................................................................................................................. 83
1. Bevezetés „Trianon” – Ez a mindössze hétbetűs szó talán más nemzeteknek nem mond semmit, azonban a magyar ember, Magyarország számára ez egy olyan történelmi folyamatot jelképez, amely fordulópontot jelentet az ország, annak népei, a magyarság sorsában. Ez az a téma, amelyhez - mint a focihoz - Magyarországon szinte mindenki úgy érzi, hogy ért és mindenkinek megvan a saját igazsága vele kapcsolatban. Ideértve természetesen a „40 éves hallgatás” időszakát is. Sajnos azonban az tény, hogy a múltat nem lehet meg nem történtté tenni ott, ahol az nem tetszik vagy fájdalmas. Így mindig és örök időre fel-felmerülő kérdés lesz, hogy hogyan értékelendő ez a békeszerződés, ha annak lehet nevezni. Én nem élhettem ebben a korban, így könyvekből, feljegyzésekből, szakirodalomból, fennmaradt dokumentumokból és filmekből tudtam tájékozódni az eseményekről, a történésekről, a lehetséges okokról, valamint a következményekről. Mint minden magyar érzésű embert, engem is megérintett „ezen kor szelleme”, felkeltette érdeklődésemet a történelmi események iránt, mely arra késztetett, hogy e témakört válasszam a diplomamunkám alapjául. Szakdolgozatomban végigtekintem Magyarország Osztrák-Magyar Monarchiabeli helyzetét az 1914-es évtől kezdődően, továbbá szerepét az első világháborúban. Az új hatalmi berendezkedések hatásait vizsgálva jutok el a trianoni békekonferenciáig, bemutatom a békekonferencia szerveit, a delegációt, továbbá szemléltetem mind a Magyarországgal
szemben
megfogalmazott
követeléseket,
mind
békeszerződés
megkötésének momentumait, valamint a mindezek hazánkra gyakorolt hatásait. Végigvezetve a történelmi eseményeket, képet kaphatunk a 1914-től 1921-ig terjedő időszakról. Úgy gondolom, hogy a történelmi események és az azokból kirajzolódó folyamat kidolgozásához kapcsolódóan végzett könyvtári kutatómunkám, a forrásanyagok, könyvek, cikkek tanulmányozása során nagyon sok olyan értékes és fontos ismeretre tettem szert, mely tudást a későbbi, a tanári pályán végzendő munkám során fel tudom használni, illetve továbbbővíteni.
2
2. Az Osztrák-Magyar Monarchia 2.1. Földrajzi elhelyezkedése Az Osztrák-Magyar Monarchia az 1867. évi XII. törvénycikk értelmében, amely az osztrák-magyar viszonyt új alapokra helyezte, a Habsburg Birodalom két államából tevődött össze: a Magyar Királyságból és az Osztrák Császárságból. Az Osztrák-Magyar Monarchia Közép- és Délkelet Európában, a földrajzi értelemben vett Európa szívében volt megtalálható. Területe az első világháború kitörése előtt 676,6 ezer km2, ezzel - Oroszországot nem számítva - akkoriban a kontinens legnagyobb állama. Kelet-nyugati irányba szélessége meghaladta az 1200 km-t. Legdélebbi és legészakabbi pontja között mintegy 1046 km távolság volt. Nyugaton Svájccal, északnyugaton a Német Birodalommal, északon és keleten Oroszországgal, délkeleten Romániával, délen Szerbiával, délnyugaton Olaszországgal volt határos.1
2.2. Népei, nemzetei, vallási felekezetei Lakosságának száma az 1910. évi statisztikák szerint elérte az 51,3 millió főt. Ezzel – Oroszországot ismét figyelmen kívül hagyva - Németország (64,9 millió fő) után, a második helyen állt az európai országok rangsorában. Ez a több mint félszáz milliós népesség vallási szempontból 7, nyelvi-etnikai szempontból pedig 12 nagy csoportra oszlott. Az egyházak közül kiemelkedő volt a római katolikus, melyhez az összlakosság 66%-a tartozott. Őket követték nagyságrendben a görög katolikusok 10,6%-ban, míg a görögkeletiek vagy ortodoxok 8,7%-ban, a reformátusok 5,3%-ban, az izraeliták 4,3%-ban, az evangélikusok 3,4%-ban és a mohamedánok 1,1%-ban voltak jelen az országban. A nyelvi-etnikai csoportok közül egyetlenegy sem alkotott abszolút többséget. Legtöbben, 12 millióan, a németek voltak, melyek többsége az osztrák örökös tartományokban, Alsó- és Felső-Ausztriában, Tirolban, Stájerországban, Karintiában és Krajnában élt. Emellett nagy számban laktak még németek Cseh- és Morvaországban, Sziléziában, Magyarországon és kisebb-nagyobb számban szinte a birodalom egész területén.
1
Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007 – 9.
3
A magyarok, akik lélekszámban 10 millióan (az össznépesség 20%-a) voltak, a németek után következtek a rangsorban, azonban sokkal zártabb településeket alkottak. Az osztrák birodalmi fővároson, Bécsen, illetve a bukovinai és a moldvai magyar enklávékon kívül lényegében csak a történelmi magyar állam területén éltek. Különböztünk a németektől abban, hogy vallásilag megosztottabbak voltunk. Míg az osztrák-németek túlnyomó többsége a római katolikus felekezethez tartozott, a magyaroknak csak 58%-a, s a reformátusok aránya egyedül kitett több mint egynegyed részt, azaz 26%-ot. A szinte kizárólag katolikus csehek (13%) elsősorban Cseh- és Morvaországot népesítették be, bár ettől függetlenül még nagy számban éltek Sziléziában és Bécsben is. A 18. század végén fokozatosan három részre osztott katolikus lengyelségből a Habsburg Birodalomban csaknem 5 millióan (10%) éltek, nagy részük Nyugat-Galíciában, kevesebben
Sziléziában,
Kelet-Galíciában
és
Bukovinában.
A
lengyelek
után
népességszám tekintetében a görög katolikus ukránok, illetve ruszinok következtek (8%), akik Kelet-Galíciát, Bukovinát és Magyarország északkeleti csücskét népesítették be. A kétharmad részt ortodox, egyharmad részt görög katolikus románok (6,5%) otthona elsősorban Erdély és az Erdélyhez csatlakozó részek (Partium), Bukovina és a Bánság volt. A katolikus horvátok (5%) túlnyomórészt a Szávától északra és délre, Horvátországban és Szlavóniában éltek, míg az ortodox szerbek (3-4%) Dél-Magyarországon, illetve ezen belül a Bácskában és a Bánságban, valamint Bosznia-Hercegovinában voltak fellelhetők. A felső-magyarországi megyéket benépesítő szlovákok (4%) háromnegyede a római katolikus, egynegyede pedig az evangélikus vallást követte. A stájerországi, karintiai, krajnai és tengermelléki szlovének (2,5%) pedig kizárólag a katolikus vallás hívei voltak. A felsoroltakon kívül még két nagy népcsoport élt a birodalomban: az olaszok és a bosnyákok. Az olaszok (1,6%) jellemző településterülete részben Dél-Tirol, részben az Adriai-tenger melléke, elsősorban Isztria, Trieszt és Fiume volt, ahol a horvátokkal, szlovénekkel és a szerbekkel keveredtek. A bosnyákokat, vagyis a boszniai muzulmánokat (1%) nem etnikai hovatartozás, hanem vallási alapon tartották nyilván („török szerbek horvátok”). Hasonló volt a két és fél milliós zsidóság helyzete is, akiket ugyancsak nem népként, hanem hitközösségként regisztráltak. A zsidók, a németekhez hasonlóan a birodalom minden részében megtalálhatók voltak, elsősorban a városokban, azonban legnagyobb számban, Bukovinában, Galíciában és Kelet-Magyarországon éltek.2 3 2 3
Uo.7-35. Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001 – 41-47.
4
1. számú térkép
Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei a XX. század elején Forrás: Romsics I. - Magyarország története a XX. században Budapest: Osiris, 2001 – 146.
2. számú térkép
Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei a XX. század elején Forrás: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Austria_Hungary_ethnic.svg&filetimestamp=200902 05004531 (2011. március 10.)
5
3. Magyarország az első világháborúban 3.1. Világháborús hadicélok Az első világháború kirobbanásának két oka volt. Az egyik, az úgynevezett „ürügy” a szarajevói merénylet volt, melyben Gavrilo Princip boszniai, szerb diák 1914. június 28-án az osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét megölik. Egy hónap múlva a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadicélja szerint egy gyors, időben korlátozott hadjáratban térdre kell kényszeríteni Szerbiát úgy, hogy az lehetőleg ne vezessen a Monarchia számára többfrontos háborúhoz, vagy a konfliktus kiszélesedéséhez. Kirobbanásának másik oka pedig a „balkáni kérdés” volt, amely lényegében a hosszú török uralom alól felszabaduló Balkán érdekszférákra osztását, illetve új állami konfigurációját jelentette. Bosznia- Hercegovina 1908-as annektálását a Monarchia által a délszláv területek egyesítésére törekvő Szerbia elfogadhatatlannak tartotta. A két ország kapcsolata ezt követően véglegesen megromlott, s többé nem javult meg. A szerbek végső célja a tengeri kijárattal rendelkező, s lehetőleg valamennyi délszláv területet magába foglaló Nagy-Szerbia létrehozása volt. Augusztus elején az európai nagyhatalmak sorra léptek be a háborúba. A szemben álló felek egyfelől a központi hatalmak: az Osztrák– Magyar Monarchia és Németország, hozzájuk csatlakozott később Törökország és Bulgária; másfelől az antant hatalmak: Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország, s az ő oldalukon léptek hadba a Monarchia egykori szövetségesei: 1915-ben Olaszország, 1916ban Románia. A magyar aggályok elsősorban Románia magatartása miatt jelentkeztek, mert a balkáni háborúk óta nyilvánvaló volt, hogy a Román Királyság csak az alkalomra vár, hogy az Erdély bekebelezését célzó területi igényeit valóra válthassa, így a magyar kormány szívesebben fogadott volna egy Bulgáriával megkötött szövetséget, mint egy Szerbia elleni katonai fellépést.4 A Szerbiának küldött hadüzenet után kiderült, hogy a Monarchia hadserege nincs megfelelően felkészülve: még Szerbiával sem bír, s igénybe kell vennie a németek támogatását. A lehetséges hadicélokról ugyancsak megoszlottak a vélemények. Franz Conrad Von Hötzendorf és a politikai vezetés egyik szárnya messzemenő annexiós terveket dédelgetett.5
4 5
Uo. 104-105. Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001 – 35.
6
Azt vallották, hogy Orosz-Lengyelországot fel kell osztani Németország és a Monarchia között, Szerbiát és Montenegró egy részét annektálni kell, Albániát protektorátus alá kell helyezni, sőt Velencére és környékére is ki kell terjeszteni Bécs fennhatóságát. A magyar vezetők többsége, köztük Tisza is a status quo alapján állt, vagy csak kismértékű területnövelést helyeselt. Óvatosságukat azzal magyarázták, hogy újabb szláv területek bekebelezése valószínűleg a dualizmus végét és a föderalizmus valamilyen formájának a diadalát fogja jelenteni, ami pedig Magyarország dezintegrálódását vonja maga után. 1914 augusztusára olyan kölcsönösen elfogadható álláspont alakult ki, hogy újonnan megszerzendő lengyel területek Galíciával együtt az Osztrák Császársághoz, Bosznia-Hercegovina és esetleg Dalmácia, pedig a Magyar Királysághoz fog tartozni, ez az úgynevezett „bővített dualizmus”.6 3. számú térkép
Szerbia elleni hadjárat 1914-1915. Forrás: Pándi L.- Köztes-Európa 1763-1993. Budapest: Osiris- Századvég, 1995 - 263.
6
Romsics I. – A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007 - 29.
7
Ugyancsak német segítséggel tudta kiszorítani az 1914–15-ben az országba benyomuló oroszokat, majd 1916-ban az Erdélybe betörő románokat is. A koronatanács egy lehetséges különbékére készülvén 1917. január 12-ei ülésén ismét heves vita bontakozott ki a lehetséges hadicélokról. Conrad továbbra is ragaszkodott a maximális hadicélokhoz, míg Tisza óva intett attól, hogy képtelen, sőt veszélyes álmokat kergessenek. „Szerbia annexiója és az összes délszláv terület egyesítése nemcsak Magyarország, hanem az egész Monarchia számára a lehető legnagyobb szerencsétlenséget jelentené, és kétségkívül végzetes következményekkel járna”- jelentette ki. Végül a koronatanács, olyan döntést hozott, hogy a lengyelek ügyében meg kell őrizni a status quo-t, a Monarchia számára a legfőbb hadicélt a terület integrálásának megőrzése jelenti, a továbbiakban Szerbiának széles körű életlehetőségeket kell biztosítani. E döntés fényében IV. Károly sógorai, a belga hadseregben szolgáló Sixtus és Xavér hercegek útján különbéke-tárgyalásokat kezdeményezett. Poincaré francia elnökhöz intézett levelében a különbéke érdekében ígéretet tett Szerbia függetlenségének helyreállítására, sőt tengeri kijáratokhoz juttatására, továbbá elismerte Franciaország jogát Elzász-Lotharingiára. Azért, hogy ezt a tervet IV. Károly végig tudja vinni, hajlandó volt lemondani lengyel területeiről, beleértve Galíciát is. Sajnos kezdeményezését sem az antant, sem pedig a németek nem fogadták el. Németországnak az önkéntes területfeladás, míg Olaszország és az antant balkáni szövetségesei számára a Monarchia integritása volt elfogadhatatlan. A szerb kormány már 1914. szeptember 4-én informálta szövetségeseit arról, hogy győzelem esetén „Szerbiából egy olyan erős délszláv államot kíván létrehozni, amelynek lakosságát valamennyi szerb, horvát és szlovén fogja alkotni”. „Szazonov orosz külügyminiszternek küldött szeptember 21-ei és 28-ai távirataiban Pašić miniszterelnök így konkretizálta ezt a programot: Ha […] Ausztria-Magyarország végérvényesen le lesz győzve akkor a következő földeket és határokat igényeljük: a Bánátot olyan határral, hogy azon belül a szerb elem a lakosság többségét adja, stratégiai legyen keleten Románia felé. […] A Maros Tiszába torkollásától a határ nyugat felé a Dunáig halad, úgy hogy Szabadka és Baja a miénk a lesz. Azután egyenes vonalban halad nyugat felé, s Barcs fölött a Rinya folyócska torkolatánál éri el a Drávát, majd a Dráva mentén halad a Mura torkolatáig, majd a Mura mentén Leibnitzig s tovább a vízválasztón átkarolva Krajnát, és azután le Isztria felé.”7
7
Romsics I.(2007): i.m. 32.
8
4. számú térkép
Szerb területi követelések az I. világháború alatt Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007 - 31. Belgrád egyetemi tanárokból álló külön munkabizottságot hozott létre annak bizonyítására, hogy a Monarchiából kiszakadó délszláv területeken önálló államot, vagy államokat lehet létrehozni, s a horvátok és a szlovének egyetlen lehetősége, ha csatlakoznak Szerbiához. Azonban, amennyiben a szövetségesek az egyesülést időközben elvetnék, a szerbeknek volt még egy alternatív követelése is, miszerint Szerbiának meg kell kapni a szerbek által lakta Bácskát és a Bánságot, Dalmáciát egészen a Zárától északra folyó Likáig, valamint Bosznia-Hercegovinát, Szlavóniát és a Szerémséget. A Monarchia szomszédos államai közül területköveteléssel lépett fel még Olaszország és Románia is. Az olasz külpolitika feltétlen jogot formált a Monarchia olasz lakta déli tartományaira, ÉszakAfrikára, valamint a kis-ázsiai partvidékre és a szigetvilágra. Az 1915. április 26-án, Londonban megkötött titkos egyezménybe ezeket foglalták bele, amelyben a volt szövetségeseivel szembefordulva ígéretet tett az antant oldalán történő hadba lépésre. Olaszország az Adria térségére vonatkozó követelésére kapott garanciát, ezek a területek: Dél-Tirol és Valóna (Albánia), Isztria és a Kvarner-öböl, Trieszt és környéke, valamint Észak-Dalmácia a Planka-fokig, azaz Spalatóig.8 9 8 9
Pándi L.- Köztes Európa 1763-1993. Budapest: Kossuth, 1995 – 278. Romsics I. – A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001. - 42-43.
9
5. számú térkép
I. világháborús olasz területi követelések az adriai térségben Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007– 34. A szövetségesek egyedül Dél-Dalmácia átadását vetették el, mert ezt Szerbiának szánták. Ezért itt Rómának néhány part menti szigettel kellett megelégednie. 1916 augusztusában Románia is az antant oldalára állt. Hadba lépése fejében ígéretet kapott Máramarosra, Erdélyre, a Partiumra, a Tiszántúl keleti szegélyére, Debrecen-Szeged vonaláig, a Bánságra és Bukovinára a Prut folyóig. Besszarábia is a követelések közé tartozott, azonban ez sértette a magyar, az orosz (Bukovina) és a szerb (Bánság) érdekeket. Francia javaslatra azonban a szövetségesek csak azzal a megkötéssel írták alá a bukaresti titkos szerződést, hogy csak a háború utáni helyzetnek megfelelően fogják végrehajtani, ha
10
pedig a körülmények másként alakulnak a tervezettnél, úgy kényszeríteni fogják elfogadhatóbb határokra. Feltétel volt még az is, hogy Románia nem köthet különbékét. Az antant győzelmében bízva 1916. augusztus 27-én a román hadsereg betört Erdélybe.10 6. számú térkép
Az 1916-os bukaresti szerződésben megállapított román-magyar határ Forrás: Pándi L.- Köztes-Európa 1763-1993. Budapest: Osiris- Századvég,1995- 273. A lengyelek célja nemzetük újraegyesítése és függetlenségük kivívása volt. Úgy vélték erre akkor van esélyük, ha a központi hatalmak oldalára állnak. Józef Piłsudski lövészei 1914. augusztus 6-án elsőként támadták meg az oroszokat. Piłsudski Władisłav Sikorskival és másokkal együtt létrehozta az osztrák-magyar hadseregbe tagolt Lengyel Légiót és egy függetlenségükért küzdő politikai szervezetet. A cári kormány támogatta a lengyel egység ügyét, de a függetlenségét nem.11 A szláv-barát, de Monarchia ellenes brit értelmiséget (Wickham Steed, Robert Seton-Watson) a londoni Lengyel Információs Központ látta el 10 11
Uo. (1995) - 266. Sárándy Gy. - Széttöretett ... 70 éve. Budapest: ConPrint KM, 1991- 48-49.
11
lengyel információkkal. Ugyanígy Svájcban is volt lengyel politikai tömörülés. 1916 és 1917 fordulóján az amerikai elnök elkötelezte magát a lengyel függetlenség és egyesült állam mellett. A nyugati hatalmak erre még Oroszország miatt nem mutattak hajlandóságot. Az 1917. május 29-ei nyilatkozatban, melynek megtételére a Reichsrat összehívása adott alkalmat, a cseh vezetők a Habsburg Monarchia föderációvá alakulását sürgették. Az egyik ilyen egység a csehszlovák nemzet valamennyi ágának egyesítéséből jött volna létre, ideértve a szlovákokat is. Más cseh politikusok viszont elhatározták, hogy a monarchiának fel kell bomlania. A csehek kétfajta követelést képviseltek. Az egyik csoport vezetője Karel Kramář és a nemzeti szocialista Václav Klofáč, akik egy Pétervárról indított szláv konföderáció keretében képzelték el a csehszlovák állam létrehozását. E csoporthoz tartozott még Eduard Beneš és Tomáš G. Masaryk, de ők inkább a nyugati antant hatalmak felé orientálódtak. 1914. október 24-25-én Masaryk Rotterdamban találkozott Seton-Watson-nal. Úgy gondolta, először helyre kellene állítani a történelmi Csehországot, Morvaországot és Sziléziát, majd ehhez hozzá csatolni Magyarország szlovák területeit. Nem akarta, hogy az orosz nagyherceg, hanem inkább egy dán, vagy egy belga álljon az élükön. Elképzelései szerint az új cseh államot északról az autonóm Lengyelország, keletről a Kárpátaljával és Kelet-Galíciával kiegészült Orosz Birodalom határolta volna. Masaryk ekkor még a nemzetiségekkel és a Monarchia többi területeivel nem foglalkozott. Azonban 1915. május 3-án már egy nagy délszláv állam megalkotására tett javaslatot. Ez Szerbiából és a Monarchia délszláv területeiből állt volna, és még felvetette a Pozsony és Zágráb közötti úgynevezett „szláv korridor” tervét is. A Pozsony-, Sopron-, Moson-, Vas- és Zala-vármegyék járásaiból kialakítandó területsáv északi része Csehszlovákiához, déli pedig Jugoszláviához tartozott volna. Ezt az ésszerűtlen csonkítást Masaryk részben a nemzetiségi eszmével, részben pedig a brit biztonságpolitika érdekeivel indokolta. Érvelésében még azt is hozzátette, hogy a török megszállás óta a Habsburg Birodalom elvesztette létének értelmét; a hármas szövetség óta Ausztria-Magyarország a német terjeszkedés hatékony elősegítője. Véleménye szerint a korridor egy sorompót képezne Berlin, Konstantinápoly és Bagdad felé, megakadályozhatná, hogy Németország gyarmatosítsa a Balkánt és Kis-Ázsiát, valamint azt is, hogy a magyarok Berlin előőrsévé váljanak.12
12
Romsics I. – A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007- 36.
12
7. számú térkép
T. Masaryk 1915-ös elképzelése Csehszlovákiáról és ún. szláv korridorról Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés, Budapest: Osiris, 2007 - 37. Masaryk Párizsban megalakította Milan Stefanikkal és Benešsel együtt a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Ezt követően Masaryk Londonban csatlakozott a Seton-Watson támogatásával megjelenő laphoz és köréhez a New Europe-hoz, mely a Monarchia felbomlásának programját népszerűsítette. Beneš pedig 1916-ban, Párizsban jelentette meg a Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot című propagandamunkáját, melyben Masaryk eszméjét továbbfejlesztetve kijelentette: Erdélyt Romániához kell „visszacsatolni”. A birodalmi gyűlés délszláv képviselői 1917. május 30-án a Monarchiában élő összes szlovén, horvát és szerb egyesítését és az általuk lakott területek autonómiáját tűzte ki célul. Azonban a dalmáciai horvát emigráció a Monarchiából való kiszakadást és a Szerbiával való egyesülést kívánta. 1915. januári memorandumában Supilo véleménye szerint gyengíteni kell a Monarchiát, egyesíteni és felszabadítani a délszlávokat, melytől remélni lehet, hogy bezárja Kelet kapuját a németek elől. A szerbek, a horvátok, a szlovének, a bosnyákok és a dalmátok közötti kulturális különbségeket Supilo ugyanúgy elhanyagolhatónak és áthidalhatónak mutatta be, mint Masaryk a csehek és a szlovének közötti eltéréseket. A szerb és horvát vezetők sok mindenben nem értettek egyet. Míg a szerbek egy Belgrádból irányított Nagy-Szerbiában gondolkodtak, addig a horvátok három egyenjogú nemzet föderációját célozták meg. 1917 júniusában született meg az a korfui-egyezmény,
13
amely kimondta a három nemzet és három vallás egyenlőségét. Rögzítették benne azt is, hogy nemcsak a Monarchia délszláv tartományai, hanem a Baranya, a Bácska és a Bánság is hozzájuk tartozik. A monarchiai ukránokon belüli orientációs bizonytalanság a háború folyamán tovább mérséklődött. Az oroszok és ukránok közötti különbségeket hangsúlyozó nemzeti irányzat támogatottsága viszont nőtt. Ebben szerepet játszott a galíciai 1914-1915-ös orosz megszállás, mivel az új orosz hatóságok ígéreteiket megszegve durva oroszosításba kezdtek, a görög-katolikus papokat és híveiket pedig üldözték. II. Miklós cár, amikor meglátogatta
az
úgynevezett
„felszabadított
területeket”,
már
egy
„osztatlan
Oroszországról” beszélt. Így nem meglepő, hogy 1917 májusában azt akarták, hogy a Monarchia ukránok lakta részeiből és az Orosz Birodalom ukrán többségű nyugati tartományaiból egy olyan föderatív egységet hozzanak létre, mint amilyet a csehek és a szlávok követelnek. A magyarországi szlovákok és románok a háború utolsó szakaszáig alig mutattak aktivitást. Ha mégis, akkor is csak hűségnyilatkozatot tettek a Monarchia és Magyarország mellett. Azonban az bizonyos, hogy a status quo-val szembeni ellenszenvük és az önállóság iránti vágyuk nőtt a háború alatt. Az erdélyi román értelmiségre nagy hatást gyakorolt az 1916-os román hadsereg betörése. A csakhamar visszavonulásra kényszerített román hadsereggel több román erdélyi értelmiségi is távozott. Sokan beálltak a „menekültek” fegyveres szervezetébe, az Erdélyi Légióba. A Habsburg Birodalommal szembeni területi követeléseket Oroszország támogatta. Az orosz hadi célok minimuma délen a szorosok és Konstantinápoly, északra a birodalom nyugati határai mellett lévő „kisoroszok” azaz ukránok és ruszinok lakta területek (Bukovina, Kárpátalja, Kelet-Galícia), és a keletporosz tengerpart megszerzése volt. Az orosz külpolitika vazallus államok övezetének létrehozását tervezte. Lengyelországot továbbra is szoros állami kötelékek fűzték volna Oroszországhoz. Élén a cár képviseletében alkirály állt volna, s a lengyelek korlátozott autonómiával rendelkeztek volna. Az orosz cár többször is azt nyilatkozta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia kizárt, hogy túlélje azokat a területi áldozatokat, amelyekre a háború végén rákényszerül. Azonban 1914. szeptember 14-én Szazonov külügyminiszter arról beszélt, hogy a háború után a Habsburg Birodalmat három részre kell osztani: Csehország, Ausztria, Magyarország. Kijelentette, hogy Kelet-Galíciát Oroszország annektálja, Szerbiáé Bosznia-Hercegovina, Dalmácia, Észak-Albánia. Tervezetében Felső-Magyarország először Magyarország részeként, majd Csehország tartományaként szerepelt. A viták miatt 14
1916-ra a teljes felosztás, illetve „új nemzeti államok” szervezésének gondolata került elfogadásra. Oroszország elsősorban Csehországot akarta magához láncolni. A nyugati nagyhatalmak hadi céljai között eleinte nem szerepelt új nemzetállamok kialakítása, az Osztrák-Magyar Monarchiát pedig még sokan tekintették az európai államrendszer kiegyensúlyozó tényezőjének. Londonban Seton-Watson és Steed, Párizsban Leger és Denis befolyása korlátozott volt, ezzel magyarázható, hogy a háború első két évében sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem támogatta a lengyel és a cseh igényeket, a nemzeti elvnek pedig csak ott és csak annyiban tettek engedményt, ahol az előnyöket kínált. Ilyen volt a délszlávok és szerbek esete, akik nem harcoltak volna olyan elszántan konkrét és jelentős területek megszerzésének reménye nélkül, vagy Romániáé, amely a bukaresti egyezményben rögzített területi ígéretek nélkül nem, vagy az ellenkező oldalon kapcsolódott volna be a háborúba. Olaszország esetében a szövetségek csak olyan területi követelések mellett kötelezték el magukat, melyeket etnikai érvekkel nem, illetve alig lehetett alátámasztani. Ez a nemzetállami törekvésekkel szembeni közömbösség 1916-ra mérséklődött, 1918-ra pedig átadta helyét a nemzeti önrendelkezés elve melletti harcias cselekvésnek. Ennek elsődleges oka az 1915-től szellőztetett német Mitteleurópa-terv, mely szerint a Rajnától a Dnyeperig és a Fekete-tengerig terjedt volna a német-osztrák-magyar „nagytér”. Emiatt félelem ébredt mind a csehekben, a lengyelekben, a britekben és a franciákban, melynek hatására 1916 augusztusában a brit külügyminisztérium kiadott egy tervezetet, melyben a Kelet-Közép-Európa nemzeti államokká alakításáról írt. A memorandum szerzői azt sem zárták ki, hogy a szövetségesek megmentik az Osztrák-Magyar Monarchiát, akárcsak 1849-ben. Ám valószínűbbnek és kívánatosabbnak tartották azt, hogy a Monarchia felbomoljék. A britek mindenekelőtt azt akarták, hogy létrejöjjön egy erős délszláv föderáció, mely gátat szab a Kelet felé orientálódó németek előtt. A Monarchia fennmaradó területén osztozkodott volna Ausztria Németország részeként, független Magyarország, valamint Románia, Lengyelország és Csehország. 1917-ben a hadba lépő amerikaiakat is úgy tájékoztatta Balfour külügyminiszter, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia helyén három állam fog alakulni: Magyarország, Csehország és Ausztria. Maga Lloyd George brit miniszterelnök 1917. február 10-én úgy nyilatkozott, hogy bár a románok, szerbek, szlávok és olaszok oldalán állnak, azért még politikájuk nem a teljes felosztást vallja. 1918-ban pedig úgy vélte, hogy Ausztria-Magyarországnak olyan helyzetben kellene lennie, melyből azért még hatékony befolyást tud gyakorolni DélkeletEurópára. 15
A francia és amerikai külpolitikát ugyanez a bizonytalanság jellemezte 1917 végén egészen 1918 tavaszáig. Franciaországban Denis, Leger és társaik mellett befolyásos radikális és szabadkőműves körök is támogatták az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását. 1916-ban a francia békejavaslatok kidolgozásával megbízott bizottság azt vallotta, hogy nem a földarabolás lenne a célszerű, hanem a föderalizálás. Az új birodalom e szerint Ausztriából, Bohémiából (morva, cseh területek, Szlovákia nélkül), „KisMagyarországból”, Horvátországból (a birodalom horvát, szlovén, szerb, dalmát területei) és Erdélyből állt volna. Elvesztette volna Bukovinát, mely Romániáé és Oroszországé lett volna, és Galíciát, melyen Lengyelország és Oroszország osztozott volna. Olaszország megkapta volna Trieszt és Goríziát, de Isztriát és Észak-Dalmáciát nem, mert ezek létfontosságúak a Monarchia számára. Szerbia megkapta volna Montenegrót, BoszniaHercegovinát és Dél-Dalmáciát, de a Monarchia integráns és túlnyomóan katolikus részeit nem.13 A vezérkar és más konzervatív körök Monarchia- és Habsburg-barát elképzeléseit hevesen támadták. Leger egy nagy pánszláv konföderáció tervét vázolta fel, melynek tagjai lehettek volna: Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Bulgária, de még Románia és Görögország is csatlakozhatott volna. A konföderáció északi és déli részei között egy 80-100 km széles szláv korridor biztosította volna az összeköttetést. Denis és Leger álláspontja elérte a Párizsban, 1917. június 28-30-án tartott kongresszusi ülést is, ahol André Lebey 4 pontban foglalta össze a szabadkőművesség legfontosabb háborús céljait: Elzász-Lotaringia visszaszerzése, Lengyelország egységének, függetlenségének helyreállítása, Bohémia függetlensége, a Habsburg Birodalom elnyomott nemzetiségeinek felszabadítása, vagy egyesítése olyan államokba, amelyeket ezek a népek népszavazás útján hoznak létre.
13
Romsics I. – A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007 - 44-47.
16
1917 végén egyértelművé vált a francia álláspont, melyet két esemény alakított ki. Elsőként említhető a második orosz forradalom, mellyel Franciaország elvesztette legfontosabb szövetségesét, a második pedig a november 17-ei kormányváltozások, melynek eredményeként a miniszterelnök George Clemenceau, a külügyminiszter pedig Stephen Pichon lett, akik a Monarchia felosztásának elkötelezett hívei voltak. 8. számú térkép
A történelmi Magyarország nemzetiségei J. E. Pichon víziója szerint – 1918. Forrás: Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2003- 58.
Pichon aláírta a Csehszlovák Hadsereg felállításáról szóló dekrétumot. Az Egyesült Államok sokáig még a Monarchia fennmaradása mellett állt. Wilson elnök 1918. január 18-i békeprogramjában csak a monarchiai nemzetiségeknek adandó széles körű autonómia, de semmiképp sem a függetlenségük mellett foglalt állást. Charles Seymour, történész is kidolgozott egy tervezetet a béke-előkészítő bizottságnak (Inquiry), miszerint hat tagállamból tevődött volna össze az államszövetség: Ausztria, Csehország (esetleg Szlovákiával együtt), Galícia, Erdély, Jugoszlávia (horvát, szlovén, bosnyák, esetleg Szlovénia), Magyarország.
17
9. számú térkép
Az amerikai békedelegáció javaslata Magyarország új határaira Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007- 53. o. A Monarchia ellenesség első jele az 1918. április 9-11-i római „Elnyomott Népek Kongresszusa” volt. A kezdeményezők a New Europe tagjai voltak. A résztvevők többsége olasz volt, köztük Mussolini-vel. A delegátusok kimondták, hogy a Monarchia „elnyomott nemzetei” függetlenséget követelnek maguknak. A nyugati hatalmak Monarchiával szembeni álláspontját több tényező idézte elő, ilyen volt az egyrészt orosz forradalom, másrészt a breszt-litovszki békekötés 1918 márciusában. Kedvezőtlenül hatott a IV. Károllyal folytatott különbéke-tárgyalások botrányos zátonyra futása is 1918 áprilisában. Mindez azzal kezdődött, hogy Ottokar Czernin, a Monarchia külügyminisztere azt állította, hogy Clemenceau kezdeményezte a béketárgyalásokat. A francia miniszterelnök ekkor 1918. április 12-én közzé tette IV. Károly Poincaré-hoz intézett, 1917. március 24-én kelt levelét, melyben elismeri Franciaország jogát Elzász-Lotharingiára. Ez IV. Károlyt kiszolgáltatott helyzetbe hozta Berlinnel szemben. A harmadik tényező a Monarchia és Németország közötti szoros gazdasági, politikai és katonai együttműködést rögzítő és előíró spai egyezmény volt 1918. május 15-én. Ezeket az eseményeket Londonban, Párizsban és Washingtonban egyaránt úgy értelmezték, hogy a Monarchia nem tudja betölteni 1916-ban és 1917-ben gondolt kiegyensúlyozó szerepét, túlságosan függ Németországtól. Ettől kezdve az antanthatalmak már arról vitáztak, hogy hol legyenek a határok.
18
3.2. Magyarország felbomlása Az ősz derekára kialakult tehetetlenség miatt 1918. október 23-án a koalíciós jellegű Wekerle-kormány lemondott. Több napos habozás után az uralkodó előbb gróf Hadik Jánost, majd két napra rá, október 31-én gróf Károlyi Mihályt, a 24-én virradóra megalakult Magyar Nemzeti Tanács elnökét bízta meg kormányalakítással. Politikájukat radikális szakítás jellemezte az addigi politikával szemben. Céljuk egy olyan független és demokratikus köztársaság létrehozása volt, melynek közéletében a nem magyarok is államalkotó tényezőként vehettek volna részt.14 Az ország területi épségéhez a Károlyi-kormány is ragaszkodott. Úgy vélték, hogy Wilson elnök 1918 januárjában meghirdetett nemzeti önrendelkezés elve egyáltalán nem mond ellent a történelmi Magyarország integritásának. Bizakodott abban, hogy majd figyelembe veszik a háború alatti antimilitarista és pacifista hozzáállást, s ezeknek fejében támogatást fog kapni. Bár az ország független köztársasággá november 16-án alakult, a kormány ettől függetlenül már a kezdetektől egy önálló állam felelős vezetéseként viselkedett. A november 3-án, Padovában aláírt fegyverszüneti egyezmény Magyarországra való alkalmazásáról a kormány már november 4-5-én tárgyalásokat kezdett Franchet d’ Esperey-vel, a keleti szövetséges hadsereg főparancsnokával, aki elégtelennek tartotta a padovai egyezmény kikötéseit. Fontos volt a fegyverszünet, mivel november 4-ére átlépték a Szávát a francia tábornok csapatai, valamint az osztrák-magyar hadseregcsoport ekkorra szinte teljesen felbomlott.15 Elsősorban a nem magyar katonák lázadtak fel és mentek haza. A harc kimenetele egyértelmű lett volna, hiszen az osztrák-magyar csapatok tábornagyához, Kövess Hermannhoz már csak két és fél gyalogsági hadosztály tartozott, Franchet d’ Esperey azonban három szerb és két francia hadosztállyal indult. A helyzet súlyosságát látva Károlyi és kormánydelegációja november 7-én megérkezett Belgrádba, hogy átvegye a francia követeléseket. Az egyezményt a két fél képviselői és egy szerb tábornok november 13-án írta alá Belgrádban. A padovaihoz képest ez a belgrádi kiegészítő jóval kedvezőtlenebb volt. A padovai feltételei mindössze a délnyugati fronton állapított meg demarkációs vonalat, és a háború alatt megszállt területeket kellett szabaddá tenni, tehát a szűkebb értelemben vett Magyarországot sehol sem érintette. A 18 pontos 14
Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001 - 112. Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001- 115. Vö. Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007 - 62. 15
19
belgrádi kiegészítő viszont előírta, hogy ki kell üríteni a Szamos felső folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, a Szeged-Baja-PécsVarasd vonaltól délre eső vidéket, tehát a Bácskát és a Drávaközt is. Megszabta még, hogy csak hat gyalogos és kettő lovas hadosztályból álló hadseregünk lehet, s ha szükséges, biztosítani kell az antanthaderő átvonulását az egész ország területén. A szerb hadsereg már november 7-én megindult északnak. Baját november 13-án, Pécset november 14-én érték el. A délszláv lakosság 757 küldöttéből ült össze november 25-én, Újvidéken az úgynevezett bácska-bánság-baranyai „nagy népgyűlés”, mely kijelentette a megszállt dél-magyarországi megyék elszakadását és csatlakozását Szerbiához a nemzeti önrendelkezés joga alapján. Az újvidéki népgyűlés megalkotta a Nagy Néptanácsot, mely az ideiglenes országgyűlés feladatát látta el és a Népi Igazgatóságot, mely kormányként működött. Ez utóbbi a szerb katonaságra támaszkodva a magyar közigazgatás közegeit eltávolította és helyébe saját embereit ültette. A megszállt területek élére Dr. Stipan Tunics Vojnics került, mint főispán. Az eseményekbe a területeken élő magyarok és a nem szláv lakosság nem tudott beleszólni. Csakhogy ez a cselekedetük a szerbeknek ellentétes volt a belgrádi egyezményben leírtakkal, ezért Károlyi november 21-én bepanaszolta őket Franchet d’ Esperey-nél, ám a francia tábornok még válaszra sem méltatta. Így a Károlyi-kormány tudomásul vette a belgrádi egyezmény megsértését, és naivan abban bízott, hogy majd a békekonferencián ezen korrigálnak. A román hadsereg a belgrádi egyezmény megírásának napján jelent meg a Kárpátok szorosaiban. Óvatosan nyomultak előre, és a kijelölt demarkációs vonalat december elején érték el. Marosvásárhelyre december 2-án, Besztercére december 4-én, Brassóba december 7-én vonultak be. Eközben az Aradon székelő Nemzeti Tanács is aktivizálódott. Követelték, hogy 26 románok lakta vármegye, tehát a történeti Erdély mellett, a Bánságot, a Partiumot és Máramarost is helyezzék a Nagyszebenben megalakuló Román Nemzeti Kormány szuverenitása alá. A Károlyi-kormány figyelembe véve azt, hogy a terület egyharmadát magyarok lakták és jelentős volt még a német kisebbség is, a követelést túlzottnak és elfogadhatatlannak tartotta. A kormány nemzetiségügyi miniszterének, Jászi Oszkárnak a vezetésével november 12-én magyar delegáció utazott Aradra tárgyalni. November 13-ai indítványa szerint a többségében románok lakta területek autonómok lehettek volna széles körű önkormányzati jogokkal, azok viszont, ahol többségében magyarok éltek, az egyértelműen a magyar fennhatóság és közigazgatás alatt maradtak volna. November 14-én a román küldöttség ezt is visszautasította. Hosszas vitát követően Jászi újabb javaslattal állt elő, melynek lényege Erdély és Kelet-Magyarország román és 20
magyar fennhatósága alá eső járásokra és városokra való felosztása volt, a nemzeti többség szerint. Az új közigazgatási rendszert egy román-magyar kormánybizottság vezette volna be. Azonban a románok ezt is elutasították, melyet követően a tárgyalások befejeződtek.16 A Román Nemzeti Tanács nyilatkozatot bocsátott ki, melyben elszakadási szándékát foglalja össze, miszerint elhatárolódik Magyarországtól és egy szabad, független államot létesít. Ezzel szemben magyar szervezetek ellenakciót szerveztek, és a budapesti Székely Nemzeti Tanács által összehívott november 17-ei nagygyűlés résztvevői támogatásukról biztosították Jászit és társait. A november 24-én Károlyi Mihály aláírásával megjelenő kiadvány felhívást intézett a wilsoni elv alapján minden nem magyarul beszélő néphez. Demokratikus reformokat, földet, valamint autonóm közigazgatási és kulturális jogokat ígért a nemzetiségeknek. November 28-án, Marosvásárhelyen az erdélyi, bánsági és partiumi magyarság küldöttei tiltakoztak Erdély elszakítása ellen. „November 28-án Marosvásárhelyen az erdélyi magyarok gyűlése kiáltványban sorolja fel a magyar impérium által mindenkinek biztosított szabadságjogokat, amire válaszként a gyulafehérvári román gyűlés a magyar és szász nemzetek nélkül, sőt kizárásával egyoldalúan deklarálja Erdélynek Romániához való csatlakozását.”17 Jászi „A világ népeihez” című kiáltványában Erdélynek mind katonai megszállását,
mind
tervezett
elcsatolását
jogtalannak
és
a
wilsonizmussal
összeegyeztethetetlennek nevezte. A kormány törekedett arra, hogy különböző úton, módon a győztes nagyhatalmakat is tájékoztassa reményeiről és a valóságról. A legfontosabbnak a kormány elismerését tartották volna, amire azonban egyik nagyhatalom sem mutatott hajlandóságot. A britek úgy vélték, ha ezt nem tudja a kormány magának kivívni, akkor valószínűleg nem alkalmas arra a szerepre, amire vállalkozott. A franciák úgy vélték, hogy a magyar kormány mindent megtesz azért, hogy azt a látszatot keltse, hogy a szövetségesek jóindulatát élvezi, Károlyi pedig demokratikus leple mögé rejti eredeti elképzeléseit, hogy megtarthassa az elcsatolásra váró területeket. A magyar kormányt álkormánynak tekintették és egyszerű helyi hatóságként kezelték. Ennél rugalmasabbak csak az olaszok voltak, akik az új délszláv állam sakkban tartása érdekében, nem hivatalosan, 1918-ban tárgyalásokat folytattak a Károlyi-kormánnyal. Fülöp Lajos 1919. januári jelentése alapján Orlando olasz miniszterelnök és külügyminisztere egyaránt pártolták az Olaszország és Magyarország közötti gazdasági, politikai és katonai együttműködés lehetőségének megvitatását. Igaz, elismerte a kormányt, 16 17
Romsics I.- Magyarország története a XX. Században. Budapest, Osiris, 2001. - 115-116. Sárándy Gy.: i.m. 63.
21
azonban hivatalos szintre még ők sem akarták emelni. A december 1-jén összehívott gyulafehérvári gyűlés, mely nemzetgyűlésnek nyilvánította magát, az elszakadás és Romániával való egyesülés mellett döntött. A 15 tagú Kormányzótanács, mely ideiglenes kormányként kívánt működni, másnap alakult. Röviddel ezután Franchet d’ Esperey engedélyezte a román csapatoknak a demarkációs vonalon belüli, egy-két stratégiailag fontos pont megszállását. A román bázisú Dunai Hadseregének parancsnoka december 12-én kijelentette, hogy egészen a SzatmárnémetiNagykároly-Nagyvárad-Arad vonalig engedélyezte az előrenyomulást és Kolozsvár megszállását. Ez adta meg az utolsó lökést az erdélyi szászoknak ahhoz, hogy kimondják a csatlakozásukat Romániához, melyet 1919. január 8-án Medgyesen ki is hirdettek. A magyar kormány ismét tiltakozott, de szervezett ellenállásra továbbra sem adott utasítást, mivel ez ellenkezett a wilsonista-pacifista nézetekkel és a katonai ellenállás előfeltételei is hiányoztak, tekintve hogy a háborús hadsereg október végén - november elején felbomlott. A kormány, mert félt az irányíthatatlanná váló fegyveres tömegtől, ezt a folyamatot nem is próbálta megfékezni, inkább még siettette is. Erre vonatkozott a kormány első hadügyminiszterének, Linder Bélának felelőtlen kijelentése is: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé nem akarok katonát látni!” Ám Jászi és a kormány is sajnos ezt a véleményt osztotta. November végéig mintegy 700 ezer, december közepéig pedig 1,2 millió katona szerelt le.18 November 8-án megjelent a hadügyminisztérium leszerelési rendelete, de emellett egy új magyar hadsereg felállításáról is rendelkezett. A 18-22 évesek behívásával a belgrádi egyezményben engedélyezett 8 hadosztály minden további nélkül felállítható lett volna, viszont az alacsony zsoldok sem az altiszteket, sem a legénységet nem vonzotta, melynek eredményeként a fiatalok nem engedelmeskedtek a behívásra. Ezt látva, a kormány kecsegtetőbb ajánlatot kínált, Jászi például 10 hold föld garantálását javasolta minden önkéntesnek. Azonban a szociáldemokraták, akik a birtokos parasztságot „reakciós tömegnek” tartotta, hallani sem akart a „paraszthadseregről”. A hadseregünk ezért a „mondvacsinált” ürügyek miatt elég lassan gyarapodott, létszáma november végén csak 22 ezer fő, december közepén csak 38 ezer fő volt. Ezek szerteszét állomásoztak az ország helyőrségeiben, Erdélyben körülbelül 3-4 ezren voltak közülük. Igaz, a november első heteiben megszerveződött nemzetőrségek létszáma ennél jóval nagyobb, december elején már 100 ezer fő volt, ám ezek belső karhatalmi célokra jöttek létre, s lakóhelyeiktől távoli
18
Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007 - 68.
22
katonai célokra sem alkalmasak, sem hajlandók nem voltak. A katonaság szerveződését az is lassította, hogy sok helyen a katonatanácsok szembefordultak a parancsnokkal. November közepén leváltották Linder Bélát.19 Őt követi posztján Bartha Albert, aki az állományok negyedét továbbszolgáló altisztekkel kívánta betölteni, s emellett speciális riadóalakulatok és tiszti századok szervezésére adott utasítást. Azonban a budapesti katonatanács élén álló szociáldemokrata Pogány József ezt megakadályozta. November végétől a hadseregben kettős hatalom érvényesült. Ráadásul a kialakult helyzetet tetézte a december 2-án kibocsátott rendelet, mely a parancsnokoktól elvette a fenyítő hatáskört és azt a külön felállított tiszti és legénységi esküdtszékre ruházta. Ezekkel a rendeletekkel és utasításokkal elérték azt, hogy gyakorlatilag nem volt hadserege a magyaroknak, pedig már ekkor is látni lehetett, hogy az antant jóindulatával a háború számunkra politikai győzelemmel való zárulása hiú ábránd. A Károlyi-kormány végsőkig kitartó naivitása mármár bámulatba ejtő. December 22-én sok ezer magyar tiltakozott Kolozsvár főterén a gyulafehérvári határozatok, illetve a katonai megszállás ellen. A demonstrációt az úgynevezett Kelet-Magyarországi Főkormánybizottság szervezte, amely Apáthy István kolozsvári egyetemi tanár vezetésével, a kormány szerveként decemberben kezdett el működni. December 24-én román csapatok vonultak be Erdélybe, s január közepére elérték a Máramarossziget-Nagybánya-Zilah-Csucsa-Vaskoh vonalat. A többségükben magyar közigazgatást eltörölték. Apáthy Istvánt, aki tovább tiltakozott, a román katonai hatóságok letartóztatták és családjával együtt internálták. Kolozsvár feladásának napjaiban gondolt először a Károlyi-kormány a fegyveres ellenállás lehetőségére. Ennek megvizsgálása céljából Erdélybe küldte Fényes László újságírót, a nemzetőrségek kormánybiztosát és Rónai Zoltán szociáldemokrata politikust. Ám a Kratochwill Károly ezredestől hallottak nem adtak okot a bizakodásra. A katonák létszáma ekkor még mindig nem érte el a 3000et, ráadásul az újoncok viselkedése sem volt katonához méltó. Ezek helyett az ezredes a román hadsereg elől menekülő székelyföldi férfiakból akart ütőképes alakulatot szervezni, de a 2000 főből csak 600-an rendelkeztek lőfegyverrel. Ezzel szemben a román katonaság létszáma Apáthy utólagos becslése szerint 15-20 ezer, újabb francia dokumentumok szerint viszont közel 40 ezer fő volt. Így az ezredes kénytelen volt őket úgy tájékoztatni, hogy a gyengén felszerelt, kiképzetlen, fegyelmezetlen magyar egységek még 24 óráig sem tudnák tartani a frontot.
19
Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001 - 91.
23
A bukaresti román kormány és az erdélyi román vezetők arra törekedtek, hogy francia segítséggel még a béketárgyalás előtt kész állapotokat teremtsenek. Folytatódott a román hadsereg előrenyomulása, valamint az 1919. január 24-i parlamenti döntés értelmében Románia, Bukovina, Besszarábia és a románok lakta magyar területek egyesítése. A románok nem titkolt terve volt a Tiszáig, illetve Dunáig előrenyomulni. A felső-magyarországi szlovákok elszakadási szándéka hivatalos formában az 1918. október 30-ai turócszentmártoni értekezleten körvonalazódott először. Ezt a tanácskozást Matúš Dula, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke hívta össze, melyen nyilatkozatot fogadtak el a szlovák területek Magyarországtól való elszakadásáról és teljes függetlenségéről. Ebben mindenki egyetértett. Vita mindössze abban volt, hogy a nyilatkozat utaljon-e Szlovákia autonómiájára a „cseh-szlovák” államon belül vagy ne, illetve jelezzék-e részvételi szándékukat a béketárgyaláson vagy sem. Először mindenki igennel szavazott, de végül törölték az erre vonatkozókat. Bevettek viszont egy utalást a csehszlovák egységre. Az értekezletet követően a Szlovák Nemzeti Tanács tagjai felvették a kapcsolatot Prágával, majd november 5-én ideiglenes kormányt alakítottak, amely első feladatának tekintette a cseh fegyveres erők behívását a „rend helyreállítása” céljából. Ezek a cseh alakulatok a felbomlott Monarchia hadseregének szökött katonáiból, csendőrökből, és cseh nemzeti aktivistákból álltak. November 8-án lépték át a határt Nagyszombat, Trencsén, Zsolna térségben. Ezeket a városokat el is foglalták, majd szlovák önkéntesekkel kiegészülve tovább nyomultak kelet felé. A magyar hatóságokat általában elmozdították. Ez ellen is tiltakozott a magyar kormány és néhány századnyi fegyveres erőt a térségbe irányított. A csekély
számú
és
harcértékű
alakulatokat
néhány
nap
alatt
visszaszorították
Morvaországba, illetve a határsávban fekvő magyar településekbe. Ezek ellen azonban a prágai kormány tiltakozott, mondván a felső-magyarországi szlovákok lakta terület a Csehszlovák állam része, és hogy a belgrádi egyezmény őket semmire sem kötelezi. Céljuk eléréséhez minden követ megmozgattak, Milan Hodža Budapestre utazott, míg Beneš Párizsba. A belgrádi egyezmény érvénytelenítését és a magyar csapatok visszarendelését követelték. A franciák elkötelezték magukat a szlovák területek megszállása mellett. December 1-jén maga Clemenceau közölte Franchet d’ Esperey-vel, hogy a csehszlovák államnak joga van a szlovák területek elfoglalására. Azt is hozzátette, hogy hiba volt békét kötni Károlyiékkal. Párizs utasítását Franchet d’ Esperey december 3-án hozta a Károlyikormány tudomására a már korábban Budapestre küldött Vix alezredes útján. Mivel a kiürítendő területek határáról nem szólt a jegyzék, így Bartha Albert hadügyminiszter és Hodža december 6-án ideiglenes demarkációs vonalban állapodott meg. Ez a szlovák24
magyar nyelvhatárt követte, nyugaton a Duna felső folyásától északra húzódott, majd az Ipolytól és Kassától is északra Homonnán át a Duklai-hágóig. Prága ismét tiltakozott. Francia támogatással elérték, hogy a Versailles-ban ülésező Legfelső Haditanács december közepén egy jóval délebb húzódó, nyugaton a Duna alsó folyását követő, keleten pedig a trianoni határral nagyrészt megegyező ideiglenes határvonalat jelöljön ki. A leválasztott területen a lakosság 63%-a szlovák anyanyelvű, 29%-a magyar, 7%-a német, 4%-a ruszin.20 Magyarország tiltakozott, de Károlyi úgy vélte, hogy egy esetleges fegyveres összetűzés rontana Magyarország helyzetén, és még mindig bízott a nagyhatalmak jóindulatában. 10. számú térkép
Magyarország ideiglenes határai 1918-1919-ben Forrás: Romsics I.-Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2003- 116.
1919. január 20-ára a kijelölt demarkációs vonaltól északra fekvő területek kiürítése befejeződött. A Délvidék és Erdély után ezzel Észak-Magyarország is idegen kézre került. Erdélyhez és a Délvidékhez hasonlóan itt is jelentős számú, mintegy 700 ezer magyar, 200 ezer német élt, miközben a szlovákok száma 1,7 millióra volt becsülhető. Az egyetlen olyan nemzetiségi terület, ahol Károlyiék eredményt tudtak felmutatni, az Kárpátalja volt. A november 9-én Ungváron megalakult Magyar-Rutén Néptanács kulturális és önkormányzati követeléseit a kormányzat habozás nélkül teljesítette. A Magyarországon élő ruszin (rutén) nemzet autonómiájáról szóló néptörvény kimondta a négy Kárpátaljai 20
Romsics I. – A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007- 72-73.
25
Vármegye: Máramaros, Ugocsa, Bereg, Ung ruszin lakta részeiből jogilag autonóm területet kialakítását. Azonban ez sem tudta betölteni funkcióját, mert a terület 1919. januárra részben cseh, román és átmenetileg ukrán ellenőrzés alá került, ráadásul a ruszinok sem voltak egységesek. A magyarbarát ungvári néptanáccsal szemben Eperjesen egy cseh-, Máramarosszigeten pedig egy ukránbarát néptanács is működött. Az előbbi 1919. január 7-én mondta ki csatlakozását Csehszlovákiához, utóbbi 1919. január 21-én Huszton a nyugatukrán államhoz való csatlakozását adta közre. Az elszakadási törekvésekkel, illetve az idegen csapatok megjelenésével szemben a Károlyi-kormány ebben a régióban is közömbösen viselkedett, sőt megtiltotta a fegyveres ellenállást. A ruszinokhoz hasonlóan viszonylag mérsékelt követelésekkel lépett fel a német kisebbség is. Ennek oka az volt, hogy az ország területén szétszórva éltek, nem alkottak összefüggő településeket és nem állt mögöttük hadsereg sem. 1918. november 21-22-i határozatuk alapján „csak” a nyugat-magyarországi vármegyék német többségű járásaira, körülbelül 6000 km2-re - közel félmillió lakossal - formáltak igényt, de erre is csak a békekonferencia ilyen értékű döntése után. Addig viszont elfogadták a magyar fennhatóságot. A magyarországi német nép önrendelkezési jogával foglalkozó néptörvény 1919. január 29én jelent meg. Az autonóm és közös ügyeket ugyanúgy határozta meg, mint a ruszkakrajnai önigazgatási törvény. A különbség abban nyilvánult meg, hogy nem egy, hanem több kormányzóság felállítását kezdeményezték. A nemzetgyűlést helyettesítő 36 tagú német kormányzótanács 1919. március 7-én alakult. Bár ez, és a ruszinokkal kapcsolatos féleredmények eltörpültek a Délvidék, Erdély és a felső-magyarországi területek elvesztése mellett. Ezen események várhatóan a kormány ellen hangolták a lakosságot. Ekkor a Károlyi-kormány válaszút elé került. Két lehetséges út kínálkozott: az egyik, hogy folytatja politikáját és nem tesz semmit a területvesztés ellen, bár ekkor valószínűleg még azt a minimális támogatottságát is elveszíti, a másik, hogy végre megpróbálja megvédeni a megmaradt területeket és visszaszerzi a megszálltak egy részét. Károlyi 1919. január 11-étől a megmaradt területek köztársasági elnöke volt, s az új kormány, amelyet Berinkey Dénes vezetett, egyre inkább a második lehetőség felé hajlott. Igaz, még ekkor is antantbarát politikát folytattak, de emellett már elkezdték gyors ütemben szervezni a hadsereget. Ezzel az új hadügyminiszter - a Linder Bélát, Bartha Albertet leváltó, és a december 29-től január 19-ig tevékenykedő -, Böhm Vilmos is egyetértett. Újdonságnak számított, hogy a szociáldemokrata politikus baloldali érzelmű munkáshadsereg felállítását tervezte. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy kizárta az öt legfiatalabb korosztályt, valamint a mezőgazdasági foglalkozású egyéneket, tehát csak az 26
lehetett katona, aki 24 éven felüli, a háború alatt frontszolgálatot teljesített és volt szakszervezeti ajánlása. A 70 ezer fős hadsereg felállításának tervével az új hadügyi államtitkárt, Stromfeld Aurélt bízták meg. A tervek 1919. január 26-án készültek el, és február 18-án elfogadták. Károlyi ekkor tette először nyilvánvalóvá a fegyveres honvédelem gondolatát, igaz kissé megkésve. Ekkor még mindenáron ragaszkodott az elvesztett területekhez, és semmilyen módon nem tartotta elfogadhatónak Magyarország feldarabolását.21 Azonban ennek megakadályozásához még mindig nem volt ütőképes katonaságunk, hiszen a tervezett 70 ezer fő helyett öt hét alatt csupán 5000-en jelentkeztek katonának. Még Stromfeld Aurél is elkeserítőnek találta a katonai helyzetünket és a megoldás keresése helyett munkatársaival együtt a lemondásukat fontolgatták. A kormány ráadásul eddig csak Horvátország elszakadását ismerte el, s még ragaszkodott az ország területi egységéhez. 1918 decemberétől felerősödtek azok a nézetek, melyek értelmében az etnikailag magyar területek védelme volt a cél. Ez a szemlélet leginkább Kunfi Zsigmondot, szociáldemokrata, munkaügyi és népjóléti, illetve közoktatásügyi minisztert jellemezte. Ezek a nézetek már a Függetlenségi és a ’48-as Károlyi párt politikusai körében is megjelentek. Lovászy Márton, aki decemberben kivált a kormányból, azon az állásponton volt, hogy a cseh követelésekkel kapcsolatos addigi magyar álláspont tarthatatlan. Elismerte, hogy a cseheknek kijáratot kell biztosítani a Dunához, és hogy a KisKárpátoktól északra fekvő szlovák területekről Magyarországnak le kell mondani. Buza Barna, a Károlyi-kormány földművelésügyi minisztere pedig kijelentette, hogy a maga részéről kész elismerni Erdély románok és szászok lakta vármegyéinek elszakadását, és Romániához való csatlakozását feltéve, ha Székelyföld egy Kolozsváron átvezető korridor révén továbbra is Magyarország része marad. Felmerült a független Erdély lehetősége is. A kormány január 10-i memoranduma, mely mindenekelőtt a bolsevizmus meggátlása végett kért támogatást a győztesektől, biztosra vette, hogy délen a szerbekkel való békés megegyezés keretében elérhető lesz a Duna-Dráva határ, valamint a szlovákok Magyarországé maradnak, továbbá a történelmi okok miatt Erdélyt mégsem veszik el. Ez a kettős hozzáállása a kormánynak felháborította a franciákat. A januártól ülésező békekonferencia február 26-ai döntése értelmében a Nagybánya-Csucsa vonaláig előrenyomult román sereg tovább mehet Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad
21
Salamon K.- Nemzeti önpusztítás. Budapest: Korona, 2001 - 88-94.
27
vonaláig, ettől nyugatra pedig egy semleges zónát kell létrehozni, melybe Debrecen, Békéscsaba, Hódmezővásárhely és Szeged is beleesett volna. 11. számú térkép
A Magyarországgal szembeni cseh-szlovák, román és délszláv határkövetelések Forrás: Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2003- 108.
Károlyi március 20-án visszautasította a jegyzéket. A terve az volt, hogy SzovjetOroszországra támaszkodva meghirdeti a nemzeti ellenállást, s hogy a szociáldemokrata politikusokból kormányt alakít. Azonban a számításába hiba csúszott, ugyanis a szociáldemokraták nem akartak egyedül kormányt alakítani, s Károlyi tudta nélkül a gyűjtőfogházban megegyeztek a kommunista vezetőkkel a hatalom közös átvételéről. Március 21-én így új, jellegében szocialista forradalom kezdődött Magyarországon. Bár a Tanácsköztársaság ideológiájától mindenféle nacionalizmus távol állt, paradox módon mégis ez a rövid életű internacionalista hatalom valósította meg azt, amit a Károlyikormány csak halogatott, a fegyveres honvédelmet.22
22
Romsics I.– A trianoni békeszerződés. Budapest, Osiris, 2001 - 105.
28
3.3. Új hatalmi berendezkedés 1919. november elején Magyarországra érkezett Sir George Clerk angol diplomata a békekonferencia megbízásából, akinek segítségével végre sikerült elindítani Magyarország reorganizációját. Első lépéként megalakult Huszár Károly keresztényszocialista politikus vezetésével egy átmeneti kormány, melyet már az antanthatalmak is elismertek. „…egy kormány, amely népét reprezentálja.”23 Ez a kormány, miután a pártok széles körű, bár a KNEP dominanciáját biztosító koalíciójára épült, a koncentráció jelzőt kapta. Az új kormány fegyveres erejét az újjászervezet csendőrség és rendőri alakulatok, valamint a Nemzeti Hadsereg alkotta, miután Horthy ígéretet tett az antantnak, hogy nem kíván katonai diktatúrára törni és alárendeli magát a minisztertanácsnak. Ezzel párhuzamosan a román hadsereg megkezdte a megszállt magyar területek kiürítését, és helyüket a Nemzeti Hadsereg alakulatai foglalták el. Egyedül a Tiszántúl felszabadítása késett, de 1920 tavaszára az is megtörtént. A folyamat részeként november 16-án került sor arra a nevezetes eseményre, amikor Horthy fehér lován, darutollas katonái élén vonult be Budapestre.
E
napon
Horthy
beszédében
kinyilvánította,
hogy
ideológiailag
ellenforradalmi alapokon áll. A Huszár-kormány irányítása mellett 1920. január végén zajlottak le a nemzetgyűlési választások. A kampányban nem volt biztosítva az egyes politikai erők közötti esélyegyenlőség, ezért a SZDP annak bojkottja mellett döntött. Maga a szavazás megfelelt a demokratikus elvárásoknak, így eredményeit az antant is elfogadta. A választójogot még a Friedrich-kormány által 1919. november 13-án hozott miniszterelnöki rendelet szabályozta, mely a lakosság 40 %-ának biztosított választójogot és általánossá tette a titkos szavazást. A választásokat a Kisgazdapárt és a KNEP uralta, a mandátumok 48, illetve 45,7%-ával. Eme kiegyensúlyozottság mellett a pártvezetők a koalíciós kormányzás mellett döntöttek, mely 1922 elejéig fenn is maradt. A képviselők többsége ellenforradalminak vallotta magát. A forradalom elutasításából következik, hogy a politikai berendezkedés tekintetében vissza kell térni egészen az őszirózsás forradalom előtti állapothoz (1918. október). Azonban arról, hogy a restauráció milyen mértékben vállalható, vita bontakozott ki. A legitimisták a folytonosság maradéktalan érvényesítését vallották, így szerintük mielőbb vissza kell állítani a régi politikai intézményeket, míg a velük szemben álló szabad-királyválasztó tábor ezt elutasította, mivel egy új nemzeti király megválasztását akarták elérni, IV. Károly uralkodásával szemben. A legitimisták a KNEP, a szabad-királyválasztók a Kisgazdapárt tagjai voltak. 23
Galántai J: A trianoni békekötés 1920. Budapest: Gondolat, 1990 - 65.
29
Az ellentétek átmeneti feloldására a nemzetgyűlés elfogadta az 1920. évi I. törvénycikket, mely a rendszer alaptörvényévé vált. Ebben egyértelműen elhatárolódtak a Népköztársaságtól és a Tanácsköztársaságtól, valamint érvénytelenítették azok minden intézkedéseit, tehát az alkotmányosság tekintetében egyenlőre érvényben hagyták a dualizmuskori alaptörvényeket, azzal a kikötéssel, hogy kizárólag a nemzetgyűlés jogosult az államhatalom gyakorlásának további módját meghatározni. A királysághoz való visszatérés oly’ egyértelmű volt, hogy elfelejtették annak törvényi rögzítését. A királyi poszt betöltését elhalasztották, helyébe államfőpótló intézményt hoztak létre, a kormányzói tisztséget. Abban, hogy a királyi trónra nem került senki szerepet játszott az antant is, mivel minden kétséget kizáróan elutasították, hogy mind IV. Károly, mind a Habsburg család bármely tagja jogot formáljon rá. Úgy gondolták, hogy a történelmi Magyarország utolsó királyának vissza hozatala demonstratív szembenállást fejezne ki a trianoni rendezéssel szemben. 1920. március 1-jén Horthy Miklóst választották kormányzónak. Személyét az antant is elfogadta és a pártok sem emeltek ellene kifogást. Rendelkezett a korábbi királyi jogkörök
egy részével,
viszont
például
a
Habsburg uralkodók
főkegyúri
és
törvényszentesítési jogával nem, az eléje kerülő törvényjavaslatokkal szemben egyszeri, halasztó erejű vétójoga volt, és nemességet nem adományozhatott. Kormányzósága átmenetileg jó megoldásnak tűnt, azonban a két párt közti belső feszültség a belpolitikai életet kezdte megmérgezni. A nemzetgyűlés létrejötte és a legfontosabb kérdések megoldásával
úgy
látszott,
lehetőség
nyílik
egyfajta
politikai
konszolidáció
kibontakozására. Huszár Károly lemondása után Simonyi-Semadan Sándor alakíthatta meg az első parlamenti háttérrel rendelkező kormányt, ami azonban nem bizonyult hosszú életűnek, ugyanis a trianoni béke aláírását követően 1920. július 19-én Teleki Pál kormánya került a helyére.24 Teleki személye meghozta a változás szelét. A kormány és a nemzetgyűlés társadalmi összetétele megváltozott, ami azt jelentette, hogy a politikai vezetőréteg társadalmi háttere kibővült, demokratizálódott és fiatalodott. A súlyos gazdasági helyzet, valamint a politikai csoportok erősödő ellentétei miatt Teleki csak erősen korlátozott eredményeket tudott felmutatni, nem sikerült sem az államháztartás rendbetétele, sem egyes alkotmányjogi kérdések rendezése. Sor került viszont Horthy kormányzói jogkörének bővítésére, továbbá érdemi erőfeszítések történtek a fehérterror visszaszorítására. Az 1921. évi III.
24
Püski L.- A Horthy-rendszer. Budapest: Pannónia, 2006- 16.
30
törvénycikkel megtiltottak minden olyan politikai mozgalmat, mely a fennálló társadalmi rendet akarja megdönteni. Ezen túlmenően főként a társadalmi kérdésekkel kell foglalkozni, hisz Trianon után a munkanélküliek száma ugrásszerűen megnőtt, mely leginkább az értelmiséget és a középosztálybelieket sújtotta. Ennek orvoslására hozták az 1920. évi XXV. törvénycikket, mely numerus clausus (zárt szám) néven vált ismertté. Ez a reform korlátozni kívánta a felsőoktatási intézményekbe felvehető hallgatók számát, hogy az egyes nemzetiségekhez, illetve népfajokhoz tartozók csak országos arányuknak megfelelően iratkozhattak be, mely egyértelműen a zsidók számának csökkentését célozta. Ugyancsak ebben az évben került sor a Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter nevéhez fűződő földreformra, amely földosztással kívánta csillapítani a parasztság föld iránti vágyát, természetesen úgy, hogy az ne vezessen a nagybirtok teljes megszűnéséhez. Ezért nem volt birtokmaximum és a juttatásra jogosultak körét sem határozták meg egyértelműen. A kormány bukását végül a királykérdés rendezetlensége okozta. IV. Károly 1921 márciusában Magyarországra jött és megpróbálta elfoglalni a trónt, sikertelenül. Miután a kormányfő nem határolódott el egyértelműen az eseménytől, helyzete tarthatatlanná vált és kénytelen volt lemondani.
31
4. Békekonferencia 4.1. A békekonferencia szervei Az első világháború lezárására és az új nemzetközi rend alapjainak a megteremtésére hivatott békekonferencia ünnepélyes megnyitására 1919. január 18-án került sor Versailles-ban, ugyanott, ahol 48 évvel korábban a Német Birodalom megalapítását kihirdették. Ez a franciák tudatos időzítésének volt köszönhető. A munkaértekezletek valójában már január 12-én megkezdődtek. Az üdvözlőbeszédet a Francia Köztársaság elnöke, Raymond Poincaré tartotta. Véleménye szerint, a „győzelem teljes”, most már csak az van hátra, hogy „e győzelem minden egyes gyümölcsét learassuk Önökkel együtt”25 Legfelsőbb szinten erről Georges Clemenceau-nak, Franciaország miniszterelnökének kellett gondoskodni, akit mint házigazdát, a békekonferencia elnökévé választottak. Párizs belső kerületeit, erre az időre valósággal ellepték a győztes, illetve szövetséges államok diplomatái. Az amerikai küldöttség munkatársainak a száma egyedül elérte az 1300-at, míg a brit delegációé 400-500 között mozgott. A konferencia legfőbb szerve az öt győztes nagyhatalom (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán) első delegátusaiból (elnök, illetve miniszterelnök) és külügyminisztereiből álló Tízek Tanácsa volt, amelyet Legfelsőbb Tanácsnak is neveztek. A későbbiekben, március 24-étől ez a szerv alkalmanként felbomlott két testületre. A Külügyminiszterek Tanácsára és a kormányfőkből álló, szűkebb értelemben vett Legfelsőbb Tanácsra. Előfordult az is, hogy az európai ügyekben nem érdekelt Japán nem volt jelen egyes megbeszéléseken, így csak Woodrow Wilson amerikai elnök, valamint David Lloyd George brit, Georges Clemenceau francia és Vittorio Orlando olasz miniszterelnök tanácskozott. Ezt Négyek Tanácsának, résztvevőit pedig a „Négy Nagynak” hívták. A középszintű testületek közül az egyik legfontosabb a Területi Bizottság volt, amely a határkérdésekkel foglalkozott. Élén André Tardieu állt, aki a háborúig a francia külügyminisztériumhoz közel álló Temps külpolitikai rovatát vezette, majd 1914 után parlamenti képviselő, illetve kormánybiztos lett. A Területi Bizottság másik francia tagja
25
Romsics I.– A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007- 79.
32
Jules Laroche francia külügyminisztérium Politikai Főosztályának európai ügyekkel foglalkozó aligazgatói posztját töltötte be. Az Egyesült Államokat az Inquiry két fiatal történésze képviselte. Charles Seymour, az osztrák-magyar ügyek szakértője, a Yale egyetem későbbi elnöke és Clive Day Balkánireferens. Nagy-Britannia delegáltja Sir Eyre Crowe, a háború alatt a Foreign Office helyettes közigazgatási államtitkára, 1920 után pedig közigazgatási államtitkára, valamint a románbarátságról ismert Seton-Watson köréhez tartozó Allen W. A. Leeper, a brit külügyminisztérium Közép-Európa Osztályának munkatársa volt. Olaszország érdekeire ebben a bizottságban ugyancsak két karrierdiplomata ügyelt, Giacomo de Martino a külügyminisztérium főtitkára és Párizsban a Területi Bizottság alelnöke, valamint Gróf Louis Vanutelli-Rey követségi tanácsos. Az egészen speciális kérdések megvitatására számos szak-, illetve albizottság alakult. A magyar határokkal két albizottság foglalkozott: a csehszlovák és a román-jugoszláv területi bizottság. Ezek tagjai részben a Területi Bizottság tagjai, részben szakértők voltak. Seton-Watson nem tartozott a brit békedelegáció tagjai közé, ám Steeddel együtt Párizsban tartózkodott, s a háttérben továbbra is igen aktív tevékenységet folytatott. Nemcsak a brit delegátusokat és szakértőket orientálták, hanem a román, szerb, és csehszlovák küldötteket is tanácsokkal látták el. A döntéshozatal eljárási rendje általában úgy alakult, hogy az egyes ügyekkel először a Legfelsőbb Tanács foglalkozott. Meghallgatta a konferenciára meghívott felek véleményét, igényét, előterjesztését, majd felkérte a közép-, illetve alsószintű szakbizottságokat, hogy tanulmányozzák a szóban forgó ügyet, és terjesszenek elő javaslatot. Mivel a vesztes államokat nem hívták meg, ők nem hallathatták hangjukat, legfeljebb kerülő utakon próbálkozhattak egy-egy delegátus megkörnyékezésével. A szakbizottságok javaslatai azután visszakerültek a Külügyminiszterek Tanácsa, illetve a Négy Nagy elé, akik általában jóváhagyták szakembereik előterjesztését. A döntések tehát javaslatok formájában legnagyobb részt a szakbizottságokban születtek meg, amelyekben jellemzően a nemzeti béke-előkészítő bizottságok szakértői vitatkoztak egymással.26
26
Uo. - 107-110.
33
4.2. Magyarországgal szembeni követelések A nemzetközi elismeréssel együtt, a Huszár-kormány meghívást
kapott a
békekonferenciára, azonban ez inkább formális volt, hisz a magyar békeszerződés meghatározó elmei ekkorra már eldöntöttek voltak. 1918-ra vált egyértelművé, hogy az antanthatalmak Kelet-Közép-Európával kapcsolatos terveikben semmilyen érdemi szerepet nem szántak sem a Monarchiának, sem Magyarországnak és a régió állami struktúráját a nemzeti önállóság elve szerint kívánják átrendezni. A győztesek rendezési koncepciója regionális téren az volt, hogy a nagyhatalmi támogatással kialakított új nemzetállamok biztosítják majd, hogy e térség ne válhasson Németország és a Szovjetunió befolyási övezetévé. Az 1919. január 18-án, Párizsban megnyílt békekonferenciára várt a feladat, hogy az elveket a gyakorlatba ültesse át. A magyar határokkal foglalkozó két testületi bizottságban a győztesek nem támogatták mindenben a szomszédos államok eltúlzott követelését. Magyarország szomszédjainak a meghallgatása 1919. január 31-én kezdődött, a Bánságra vonatkozó szerb és román igények ismertetésével. A román miniszterelnök, Ion Brătianu február 1-jén minden román követelést a Tízek Tanácsa elé terjesztett, s február 5-én ugyanezt tette Karel Kramář cseh miniszterelnök és külügyminisztere, Eduard Beneš is. A délszláv, román és csehszlovák követelésekre a mértéktelenség, a követeléseket alátámasztó argumentációra pedig a következetlenség volt jellemző. Ez részben abban nyilvánult meg, hogy az 1910-es magyar statisztika adatait gyakran torzítva vagy egyenesen
meghamisítva
prezentálták,
részben
pedig
abban
lépten-nyomon
megkérdőjelezték annak hitelességét. Brătianu például azt állította, hogy Erdélyben és a csatlakozó vármegyékben, a Bánság nélkül, a magyar statisztikák szerint mindössze 1 millió (23%), a valóságban azonban legfeljebb 687 ezer (15%) magyar él. Ezzel szemben a Románia által megkapott területeken a magyarok száma az 1920-as román népszámlálás szerint is elérte az 1,3 milliót (25%). Ha pedig még ehhez hozzáadjuk az 1919-1920-ban elmenekült 200-250 ezer erdélyi magyart, akkor megkapjuk az 1910-es magyar statisztikában kimutatott csaknem 1,6 millió magyart (31%), amennyivel a háború alatti szakértői anyagában egyébként a francia de Martonne is számolt. A különbség abból adódott, hogy a székelységet Brătianu külön etnikai csoportnak és nem a magyarság részének tekintette. A román követelések tisztán etnikai jogalapjának megőrzése érdekében Románia hajlandó volt lemondani Debrecenről, noha e város körül is található pár román 34
lakta falu – jelentette ki Brătianu. Ezek szerint a román határigény az 1916-os szerződés szerinti nyomvonalat követte, a Tisza és a Szamos találkozásától, tehát Vásárosnaménytól húzódott délnyugati irányba úgy, hogy Debrecentől 6 km-re, keletre haladt, majd innen a Sebes-Körös és a Fehér-Körös találkozásának az irányába kanyargott tovább úgy, hogy Gyoma Magyarországhoz, Vésztő, Békéscsaba és Orosháza azonban Romániához tartozott volna. A román kérés szerinti határ Algyőtől a Tisza folyását követte volna egészen Titelig, vagyis a Tisza és a Duna találkozásáig. Beneš szintén hamis adatokra építette érvelését. Azt állította, hogy a Magyarországtól igényelt területen a magyarok száma mindössze 650 ezer (21%), miközben az 1910-es magyar statisztika 881 ezer magyart (30%) mutatott ki. Még kevésbé felelt meg a valóságnak azon állítása, miszerint Magyarországon fog maradni 450 ezer szlovák. A valóságban azonban 140-150 ezerre (1,2%) volt tehető ez a szám. A Pozsony-VácMiskolc-Ung vonalától északra fekvő szlovák, szlovák-magyar és magyar (Csallóköz) területek mellett Beneš bejelentette igényét egy Csehszlovákia és Jugoszlávia közötti „keskeny zónára”, vagyis a szláv korridorra is. Közölte továbbá, hogy a rutének nem kívánnak magyar fennhatóság alatt maradni, hanem önálló államként vagy autonóm területként Csehszlovákiával kívánnak szoros föderációt alkotni. Bár Csehszlovákia ezzel bizonyos terhet vállalna magára, Beneš késznek mutatkozott ezen áldozat meghozatalára. 12. számú térkép
Délszláv és cseh elképzelések a szláv korridorról Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007- 91. 35
A délszlávok - Vesnić, Pašić, Trumbić - Magyarországgal szembeni határigénye Aradtól a Maros vonalát követte a Tiszáig. Innen, vagyis Szegedtől Horgos faluig folytatódott, ahol nyugatnak fordulva Mélykút és Bácsalmás között haladt, és Baja alatt, Bátmonostornál érte el a Duna keleti ágát. Innen továbbra is délnyugat irányba haladva Bárnál találkozott a Duna nyugati ágával, majd Mohács fölött kanyarogva Szederkénynél nyugatra fordult. Szederkénytől kicsit délnek lejtve jutott el Diósviszlóig úgy, hogy Villány, Siklós és Harkány a délszláv államhoz került volna. Innen Darány és Babócsa falvaktól kicsit északra haladt, majd Murakeresztúr fölött érte el a Murát. Ez Szentgotthárdtól keletre érte el a Rábát. A délszláv politikusok különösen Nyugat-Bánát megszerzése érdekében érveltek, miután a románok az 1916-os szerződésben foglaltakhoz ragaszkodva, ezt a területet is magukénak akarták. Ezen igényüket etnikai érvekkel éppen annyira tudták alátámasztani, mint a románok a magukét. A terület két nyugati megyéjében a szerbekből 272 ezren, a románok közül pedig 266 ezren laktak. A magyarok száma ennél kicsit kevesebb (251 ezer), a németeké viszont több (328 ezer) volt. Abszolút többséggel tehát egyik állítás sem rendelkezett. Ezért nagy nyomatékkal hangsúlyozták a stratégiai szempontot, vagyis hogy a román igények kielégítése esetén a Duna túloldaláról román ágyúk meredhetnének Belgrádra.
4.3. A Békekonferencia és a magyarországi Tanácsköztársaság A békekonferencia február 26-i döntése Magyarországon, annak március 21-ei magyarországi következményei pedig Párizsban keltettek riadalmakat. A magyarellenes politikusok most hátradőlve nézték végig azt, amit kiharcoltak. „Allen W. Leeper március 24-én ezt írta például naplójába: A leggyalázatosabb zsarolás iskolapéldája a Magyarország múltbéli és jelenlegi uraihoz. A helyzet rendkívül súlyos, és igazolja a román és csehszlovák kormányok ismételt katonai segélykérelmét.”27 A történteket Crowe is szimpla zsarolásként értékelte és minden kísérletet, amit e helyzet feloldására tettel volna „bolondságnak” tartott. E nézetek szerint, amit Clemenceau és a franciák mellett a legtöbb brit vallott, a legegyszerűbb megoldást egyértelműen a kellő számú szövetséges haderő bevetése adta volna. Ennek tudatában a francia vezérkar március 24-én hozzá is látott a hadsereg megszervezéséhez. 27
Romsics I. (2007): i.m. 97.
36
Azonban nem mindenki volt elkötelezetten magyarellenes, például az amerikaiak a Magyarországgal szembeni döntést méltatlannak és elfogultnak tartották. Nickolas Roosevelt kapitány, későbbi budapesti követ, aki a Coolidge-misszió tagjaként a Tanácsköztársaság kikiáltása után érkezett vissza Párizsba, úgy tájékoztatta kollégáit, hogy a demarkációs vonalak tologatásával a magyarokat valósággal belekergették kétségbeesett tettükbe. Tasker Bliss tábornok, Wilson elnök katonai tanácsadója a semleges zóna abszolút igazságtalan módon megvont határait támadta jelentésében, és semmilyen katonai akciót nem ajánlott Magyarország ellen: „Egy ilyen lépés – írta – politikai szempontból oktalan lenne, morálisan pedig igazolhatatlan az Egyesült Államok népe előtt.”28 Wilson és külügyminisztere is elfogadta ezt az érvelést. Úgy vélték, hogy egy támadás láncreakciót indítana el Közép-Európában, mely újabb háborúkat vonna maga után. Az olaszok is az amerikaiak véleményét osztották. Bécsbe, ha úgy adódott volna szívesen küldenek olasz erőket, de Budapesten inkább tárgyalni szándékoztak. Kun Béla március 24-ei üzenetét olasz diplomaták juttatják el Orlando-hoz, aki azt a békekonferencia elé terjesztette. A Magyarország miatt kialakult vitához március 25-ei híres manifesztumában, az úgynevezett fontaineblean-i memorandumában, mely elsősorban Németországgal, illetve a német békével foglalkozott, Lloyd George is hozzászólt. Kemény szavakkal bélyegezte meg a nagy német és magyar területek idegen uralom alá kerülését. Hogy ha idegen hatalom alá helyeznek több népcsoportot, vagy egyet több uralom alá, akkor sohasem lesz béke Délkelet-Európában. Véleménye szerint a rendezés során nem a stratégiai és közlekedési szempontokat kellene figyelembe venni, mivel azok más módon is megoldhatóak. A magyarok ügyében való tárgyalás március 29-én kezdődött és 3 napig tartott. A franciák továbbra is a beavatkozást szorgalmazták, melyre Románia és Csehszlovákia is készen állt, viszont a másik három delegáció vezetői ellenezték a katonai fellépést. Március 31-én heves viták és a franciák ellenkezése ellenére, elfogadták Kun Béla tárgyalásra vonatkozó ajánlatát. A kapcsolatfelvétellel Jan Smuts tábornokot, Lloyd George bizalmasát bízták meg. Smuts április 4-én érkezett Budapestre, de már másnap utazott is vissza, mivel felhatalmazása igen szűk keretek között mozgott, így csak a semleges zóna módosítására tett javaslatot.
28
Romsics I. (2007): i.m. 97.
37
A nagyhatalmak kívánságait az alábbi négy pontban összegezte: 1. A magyar kormány visszavonja csapatait az új semleges zóna nyugati határáig, mely átlagosan 25 km-rel kevesebb lesz a korábban megadottnál. 2. A román csapatok nem nyomulnak előre, s a semleges zóna keleti határát mintegy 7080 km-rel visszavonják, körülbelül a Szinérváralja- Zilah- Vaskoh- Arad vonalig. 3. Az így kialakult semleges zónát angol, francia, olasz és esetleg amerikai csapatok szállják meg. 4. A magyar kormány elfogadja és továbbra is tiszteletben tartja a november 3-ai fegyverszünetet és a november 13-ai kiegészítő katonai egyezmény előírását. 13. számú térkép
Tervek a Magyarország és Románia közötti semleges övezetről Forrás: Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2003- 238.
38
Ennek teljesítése fejében ígéretet tettek arra, hogy a békekonferencia feloldja a gazdasági blokádot. Továbbá hozzátette még azt is, hogy az új demarkációs vonal nem egyenlő az új országhatárokkal. Bár a Tanácsköztársaság szociáldemokrata vezetői hajlottak volna a megegyezésre, de Kun Béla elutasította az alkut. Pontosabban olyan feltételeket akart megvitatni, melyekre Smuts nem kapott engedélyt, így például azt javasolta, hogy az érdekelt népek közös konferenciája döntsön határkérdésekről és az új gazdasági kapcsolatok kialakításáról. A válaszjegyzék átvétele után Smuts elhagyta az országot. Smuts hazautazásának érdekes momentuma volt, mikor Lloyd George április 7-én, Prágában találkozott Masaryk elnökkel, hogy tájékozódjon a szlovák-magyar határ igazságosabb kijelölésének lehetőségéről. Masaryk kifejezetten kívánatosnak tartotta a szlovák-magyar politikai határ bizonyos mértékű összepasszítását a nyelvi-etnikai választóvonallal. Smuts budapesti látogatásának eredménytelensége azoknak kedvezett, akik a katonai intervenció pártján álltak, melyek elsősorban a franciák voltak, de a többi nagyhatalom sem támasztott alá formális kifogást a katonai beavatkozás előkészítése ellen. A francia vezérkar azonban saját erőket nem akart bevetni, így az SHS Királyság, Románia és Csehszlovákia haderejére számított. Ezek közül azonban csak Románia és Csehszlovákia mutatott hajlandóságot. Az Olaszország által fenyegetett és Magyarországgal szembeni területi céljait maximálisan elért délszláv állam viszont elutasította a részvételt. A románok április 10-én döntöttek a támadás megindításáról, s az erdélyi román hadsereg offenzívája április 15-én indult meg. A Técső és Honctó, azaz a Béli-hegység déli nyúlványai közötti mintegy 200 km szélességű támadásban hét román hadosztály és egy nagyobb különítmény vett részt. Ekkor a magyar hadsereg létszáma mindössze 55 és 60 ezer fő között mozgott. Bár a Tanácsköztársaság kikiáltása után felvetődött egy nagyobb és erősebb hadsereg gyors felállítása, de ezt a tervet végül az „okos embereink” elvetették. Ehelyett Böhm februári koncepciója alapján tovább folytatták a toborzást. Ahhoz, hogy egy 200 ezer fős hadseregünk legyen 3-4 hónapos szervezőmunkára lett volna szükség, ráadásul az 55-60 ezer fős hadseregnek egy része a Tiszántúlon, két hadosztály északon, illetve kisebb erők délen és nyugaton állomásozott. Így a románok több mint kétszeres emberfölényben és mintegy háromszoros tüzérségi túlerővel rendelkeztek.29
29
Romsics I.– A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007– 76.
39
Az egyenlőtlen erőviszonyok és a magyar csapatok fegyelmezetlensége miatt akadály nélkül haladhattak a román csapatok, melyek április 20-án már a Nagykároly-NagyváradArad vonalon álltak, április 26-ig pedig a Kisvárda-Nyíregyháza-Gyula térségéig jutottak. Látván ezt, a magyar csapatok menekülésbe kezdtek, a székelyek pedig megadták magukat a románoknak. A fegyverletétel hátterében Kratochwill és társai azon megalapozatlan reménye állt, hogy a Tanácsköztársaság elleni harcba való bekapcsolódásért garanciákat kaphatnak az erdélyi magyarság, mindenekelőtt Székelyföld autonómiájára. Mikor azonban bebizonyosodott, hogy ezek a remények hiábavalók, és a románok még a szabad elvonulást sem teszik lehetővé, a székelyek két részre szakadtak. Egyik részük vállalta a romániai internálást, másik részük, 4000 fő pedig tovább harcolt a Vörös Hadseregben. Bevethető friss erők hiányában azonban a parancsnokság elrendelte a Tiszántúl kiürítését. Április végén megmozdult az északi és a déli front is. Április 27-én francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét. A csehszlovák csapatok ugyanekkor Kárpátalján vonultak előre, és Munkács közelében találkoztak a románokkal. Ezután nyugatnak indultak, és 30-án bevonultak Sátoraljaújhelyre, ahonnan Miskolc, Eger és Salgótarján irányába nyomultak tovább. Bár a csehszlovákok háromszoros túlerőben voltak az itt védekező magyarokkal szemben, az északi front nem bomlott fel, a csapatok rendezetten vonultak vissza és Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot május 1-jén ürítették ki. Az április végére kialakult válságos helyzetet látva a Kormányzótanács felkészült az ország elhagyására, menedékjogokat kért a népbiztosok és családjaik részére Ausztriától. A Tanácsköztársaság párizsi meghívásának, tehát elismerésének fejében Kun Béla kilátásba helyezte kormányának átalakítását, vagyis a legradikálisabb kommunisták kihagyását. Ezek után Wilson elnökhöz intézett felhívást, hogy az a kialakult elveit komolyan vegye. Április 30-án a csehszlovák, román és jugoszláv kormányhoz intézet jegyzéket, melyekben leszögezte, hogy a Tanácsköztársaság nem áll a területi integritás alapján, s fenntartás nélkül elismeri a három állam összes területi-nemzeti követeléseit, de ezért cserébe azonnal szüntessék be az ellenségeskedést. A jegyzékekre azonban válasz nem érkezett. Ennek ellenére a magyar kérdés folyamatosan napirenden volt Párizsban, április 26-án Wilson elnök elégedetlenségét fejezte ki a Magyarországgal kapcsolatos ügyekben, s javasolta, hogy Romániát szólítsák fel a támadás leállítására. A határozatot Pichon francia külügyminiszter öntötte formába, de csak néhány napos késéssel továbbította Bukarestbe. A támadás leállításának egyik oka ez a döntés volt, a második, hogy a román hadsereg hadtápvonalai nagyon megnyúltak, s a Tiszán való átkelés némi gondot okozott, a harmadik pedig Szovjet-Oroszország közvetett segítsége, vagyis hogy május 1-jén 40
ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Bukovina kiürítését. Ennek hatására a Vörös Hadsereg a Dnyeszter mentén támadást intézett Románia ellen. Ez azonban a csapatmozgatások alapján, ez az orosz-ukrán lépés, elsőre látható volt. Mivel április 28-án Presan tábornok, a román hadsereg vezérkari főnöke közölte a franciákkal, hogy a Tisza vonalának elérése után kénytelen lesz a Dnyeszter mentére küldeni erejének nagy részét. Tehát a román hadsereg csak abban az esetben lépte volna át a Tiszát, ha segítséget kap a francia és a délszláv csapatoktól, mivel azonban a közös akcióra nem volt kilátás, a bal parton maradtak, így a Tanácsköztársaság lélegzetvételhez jutott. Hosszas vita után a Kormányzótanács május 3-án nem a kapituláció és a menekülés, hanem a harc folytatása mellett döntött. Április 30-án a Négyek Tanácsának ülésén Lloyd George javasolta, hogy Ausztria mellett Magyarország küldötteit is hívják meg Párizsba a békefeltételek megvitatása céljából. Hangsúlyozta, hogy a magyarokat nem szabad pusztán csak azért diszkriminálni, mert „szovjeteknek” nevezik magukat. Javaslatát Wilson mellett Clemenceau is támogatta. E döntés értemében a magyar békedelegációnak május 12-én kellett volna megérkeznie a Párizs melletti Chantilly-be. A meghívót el is küldték, azonban az csak Bécsig jutott, az ottani antantmissziókig. Ezek vezetői úgy vélték, hogy a meghívás jóvátehetetlenül megerősítené Kun, illetve a kommunisták pozícióját. Ezért néhány napig megakadályozták a levél útját, majd miután a Vörös Hadsereg ellentámadásba kezdett május 10-én Salgótarjánból, az egész ügy időszerűtlenné vált. A magyar békedelegáció meghívására vonatkozó döntés, illetve az ügy időszerűtlenné válása közötti két hétben a békekonferencia legfelsőbb szervei véglegesítették a területi bizottságok határjavaslatainak nagy részét. Először a csehszlovák-magyar határ ügyét tárgyalták, melyre Smuts és Masaryk április 7-ei megbeszélése külön alkalmat is adott. E megbeszélés után április közepén Smuts jelentést készített, melyben hangsúlyozta, hogy a 400-500 ezer magyar az új állam déli sávjában „komoly problémát jelentene” a jövőben. E beszámolót a Külügyminiszterek Tanácsa vitatta meg május 3-án, melynek eredményeként egyetértettek abban, hogy az ügyet a csehszlovák bizottság elé kell terjeszteni, azonban vita alakult ki a felvetés továbbításának módjáról. Lord Hardinge államtitkár, aki Balfour külügyminisztert helyettesítette, azt akarta, hogy a kísérőlevél ajánlja a bizottságnak Smuts javaslatának elfogadását, ám az amerikai külügyminiszter, noha szakértői korábban aktívan ellenezték a Csallóköz elszakítását Magyarországtól, most helytelenítette a kísérőlevél elküldését. Robert Lansing ellenvetését Pichon francia külügyminiszter és Jules Laroche francia delegátus örömmel fogadták és támogatták. Beneš-re hivatkozva Laroche azt 41
állította, hogy Smuts félreértette, amit Masaryk mondott. Masaryk csak azt közölte, hogy egyes pártok Csehországban azon a véleményen vannak, hogy a Csallóközt el lehetne cserélni egy kis enklávéra Pozsonnyal szemben, maga Masaryk azonban ezt nem akarja. Beneš még ezt azzal egészítette ki, hogy a dunai hajózás miatt Csehszlovákiának feltétlen szüksége van a Csallóközre. Lord Hardinge ezek után visszavonta javaslatát.30 A csehszlovák bizottság május 5-én tárgyalta meg Smuts jelentését és tértek vissza a csehszlovák-magyar határ ügyére. Mivel Masaryk felvetését senki sem támogatta, így maradtak az eredeti határjavaslatok mellett. Határozatuk indoklásában hangsúlyozták, hogy a Csallóköz szoros gazdasági kapcsolatban áll a szlovák területekkel, és hogy Kramář és Beneš, a „csehszlovák kormány illetékes képviselői” sem értenek egyet Masaryk állítólagos felvetésével. A március közepére kialakult magyar-cseh-szlovák határ megváltoztatása nem járt sikerrel. A Külügyminiszterek Tanácsa elé május 8-án, tehát nemcsak román és jugoszláv, hanem csehszlovák vonatkozásban is az eredetileg elfogadott határjavaslatok kerültek. A miniszterek értekezletének különös ellentmondást kölcsönzött, hogy Lansing határszakaszról határszakaszra haladva ismételten az etnikai elv megsértésére hívta fel a testület figyelmét, és komoly aggályainak adott hangot. A franciák, Pichon külügyminiszter, Tardien és Laroche minden esetben a bizottság álláspontját védték, míg Balfour brit és Sidney Sonnino olasz külügyminiszter hallgattak vagy kerülték az állásfoglalást. Azok után, hogy Lloyd George, Smuts és Lord Hardinge is a területi bizottságok, konkrétan a csehszlovák bizottság döntéseinek felülvizsgálatára tettek javaslatot, Balfour hallgatására egy magyarázat volt, feltehetően a brit delegáción belüli vitában nem miniszterelnökével és annak híveivel, hanem saját minisztériumának a szakértőivel értett egyet. A brit kormányköröknek magyar határokkal kapcsolatos belső vitája a továbbiakban is fennmaradt, sőt 1919 őszétől 1921 tavaszáig - amikor a békeszerződést a brit parlament ratifikálta - több alkalommal felszínre is tört. A brit külügyminiszternek az egész vita során egyetlen érdemi észrevétele volt: a ruszinok Csehszlovákián belüli autonómiájának a kívánatosságára hívta fel a figyelmet. Ezzel mindenki egyetértett, és felkérték a csehszlovák bizottságot, tegyen javaslatot Ruténföld eljövendő státuszára és a csehszlovák állammal való kapcsolatára. Az autonómiaterv el is készült és része lett az 1919. szeptember 10-én Csehszlovákiával kötött
30
Romsics I.– A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001– 141-142.
42
szerződésnek. Ennek szelleme megfelelt a Jászi-féle magyar nemzetiségi minisztérium szakértői által kidolgozott, 1918 végén kiadott ruszka-krajnai néptörvénynek. A békekonferencia legfelsőbb szerve, a Tízek Tanácsa május 12-én fogadta el vita nélkül a magyar harátokra vonatkozó határjavaslatokat. Az amerikai elnök itt hozta fel először, hogy az osztrák-magyar határ esetleg nem a 1867-es régi nyomvonalon fog haladni, és őt munkatársai úgy tájékoztatták, hogy az osztrákok fel fogják vetni ezt a kérdést. A Wilson-hoz eljutott információ igaz volt, osztrák részről már valóban jóval korábban felmerült, hogy a Dunántúl döntően német lakta nyugati sávja kerüljön Ausztriához. Az osztrák államtanács 1918. november 12-én hozott ilyen értelmű döntést. Ausztria igénye Pozsony-, Sopron-, Moson-, Vas-vármegyék nyugati részére terjedt ki. Ez körülbelül 6000 km2-t jelentett közel félmillió lakossal, melyből 350 ezer vallotta magát németnek. Ezt a területet az osztrákok a négy vármegye német neve (Pressburg, Weiselburg, Ödenburg, Eisenburg) alapján előbb Vierburgenland-nak, majd rövidítve Burgenland-nak nevezték. 14. számú térkép
Az osztrák-magyar határ kijelölése Forrás: Romsics I.- A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007- 112. 43
1918 decemberére és 1919 tavaszára az osztrák fegyveres erők több kísérletet is tettek e területsáv elfoglalására, de a magyar rendfenntartó erők minden esetben útjukat állták. Ezért az osztrákok a nagyhatalmakhoz fordultak és közölték velük, hogy nekik is lennének területköveteléseik, de mivel a vesztesek közé tartoztak, így nem helyezhettek nagy hangsúlyt elképzelésükre. Ezért lehetett az, hogy az osztrák békeszerződés 1919. június 2án átadott első szövegtervezete szóba sem hozta Burgenland-ot, hanem a régi osztrákmagyar határt erősítette meg. Miközben Párizsban már a magyar határjavaslatok véglegesítéséről folytak a tárgyalások, Budapesten lázas ütemben folyt a Vörös Hadsereg szervezése, mely Tiszántúlról jelentkezőkkel együtt április végére elérte a 70 ezer főt. A visszavonulások során azonban az alakulatok nagy része felbomlott, újjászervezésük pedig némi időt vett igénybe. Emellett a Kormányzótanács május 4-én „általános mozgósítást” rendelt el, mely gyakorlatilag a Budapest és környékén élő 18 és 45 év közötti munkásokra vonatkozott. Május közepéig körülbelül 50 ezren jelentkeztek és ezekből állították fel az úgynevezett munkászászlóaljakat és munkásezredeket. A Vörös Hadsereg sikeres újjászervezésében nagy szerepet játszott Stromfeld Aurél, a hadsereg-főparancsnokság vezérkari főnöke. A Salgótarján térségében május 10-11-ei sikeres ellentámadást követően a hadsereg általános offenzívája május 20-án kezdődött Miskolc térségében. A nyugat-északnyugat irányú előretörés és a magyarok lakta területek felszabadítása helyett a hadseregparancsnokság úgy határozott, hogy észak-északkelet irányba haladnak. Azaz a csehszlovák csapatokra mért vereség után a román hadsereg északi szárnya ellen indultak, Kárpátalja, illetve a Tiszántúl felszabadítására. Ennek oka az a feltételezés volt, hogy a magyar Vörös Hadsereg a Kárpátok térségében megteremtheti az összeköttetést az ukrán Vörös Hadsereggel, ez azonban nem vált valóra, mivel Grigorjev kozák atamán hadosztályának május 8-ai hirtelen jött lázadása több mint két hétre lekötötte a nyugati offenzívára készülő ukrán erőket, ezt követően pedig a délről támadó Gyenyikin akadályozta a Kárpátok felé való előrenyomulást. Ennek fényében Stromfeld fokozatosan a felvidék felszabadítására változtatta haditerveit. A május 30-i támadásban 73 zászlóalj és 46 tüzérüteg, azaz a Vörös Hadsereg kétharmada vett részt. A csehszlovák vonalat azonban 90 zászlóalj és 32 üteg védte. A tüzérségi fölénytől eltekintve a magyar hadsereg nem rendelkezett túlerővel, ennek ellenére a támadás első napjaiban sikereket értek el. A magyar csapatok nyugati irányban körülbelül egy hét alatt Komárom és Érsekújvár térségéig, északon pedig Korpona-Kassa vonaláig jutottak. A június 6-át követő héten északon tovább haladt a Vörös Hadsereg, ott 44
a volt magyar határig, Bártfáig hatoltak. Nyugaton azonban, ahol Pozsony miatt a csehszlovákok koncentrálták erőiket, a támadás lefékeződött. Sőt, a csehek június 7-én sikeres ellentámadást hajtottak végre, és visszafoglalták Érsekújvárt és környékét. Június közepétől a vonalak stabilizálódtak. A magyar lakosság lelkesen, felszabadítóként, míg a szlovákok inkább közömbösen fogadták a Vörös Hadsereget. A június 16-án, Eperjesen kikiáltott Szlovák Tanácsköztársaság mögött nem helyi, hanem budapesti kezdeményezés állt. 15. számú térkép
A Vörös Hadsereg hadjáratai 1919. Forrás: http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Nepkoztarsasag.png&filetimestam p=20110209110840 (2011. március 10.) A Vörös Hadsereg északi hadjáratának sikerei a békekonferenciában ismét felvetette a magyar kérdést. A Négyek Tanácsának június 5-ei ülésén Clemenceau a márciusi románmagyar semleges övezet tervéhez hasonló módon akarta szétválasztani a csehszlovákmagyar hadseregeket. Ám ennek ellenére is az antant katonai beavatkozását akarta. Első lépésként nem a katonai intervenció kiszélesítésével, hanem politikai nyomásgyakorlással próbálták a kialakult helyzetet rendezni. Június 7-én Clemenceau, mint a békekonferencia elnöke jegyzékben szólította fel a Kormányzótanácsot, hogy haladéktalanul szüntesse be a csehszlovákok elleni támadásokat, különben a legszélsőbb rendszabályok által kényszerítik
45
rá Magyarországot a parancs végrehajtására. Az ultimátum elfogadása esetén ismét kilátásba helyezte a kormány képviselőinek meghívását a békekonferenciára. Június 9-ei válaszában Kun Béla örömmel nyugtázta, hogy a békekonferencia kész Magyarország képviselőinek a meghívására, s ismét leszögezte, hogy a demarkációs vonalakat a román és a csehszlovák csapatok sértették meg, nem pedig a magyarok. A magyarországi Tanácsköztársaság ennek ellenére azt vallotta, hogy kész beszüntetni az ellenségeskedést és szeretne baráti kapcsolatot kialakítani szomszédjaival. Az ezzel kapcsolatos kérdések megvitatására ezúttal is, mint áprilisban, valamennyi érdekelt állam konferenciájának az összehívását javasolta Bécsben. Kun Béla udvariasan bár, de elutasította az ultimátumot.31 A Négyek Tanácsa június 9-10-én foglalkozott a magyar válaszjegyzékkel. A 10-ei ülésére a román és csehszlovák kormány képviselőit is meghívták. Wilson és Lloyd George szemrehányásokban részesítette a román és csehszlovák minisztereket a demarkációs vonalak átlépése miatt, utóbbiak viszont azzal védekeztek, hogy ezért csakis a békekonferencia és a magyarok felelősek, a határincidensek provokálása miatt. Kramář egyenesen azt állította, hogy nincs tudomása a határátlépésekről, és a támadó hadmozdulatokról, Brătianu pedig azt, hogy román csapatai csak a demarkációs vonalig akartak előrenyomulni, de a magyarok támadtak rájuk, ezért tört ki a háború, a Tiszáig pedig kizárólag csak halászati megfontoltságból haladtak előre. A két miniszterelnök azt is a békekonferencia szemére vetette, hogy mivel nem ismerik a végleges határokat, így nem lehet megállapítani, hogy mi volt jogszerűtlen és mi nem. Erre válaszul a Négyek Tanácsa azt felelte, hogy a külügyminiszterek bevonásával a következő napokban véglegesíteni fogják a csehszlovák-magyar és a román-magyar határt, s ezt valamennyiükkel közlik. A román és csehszlovák kormány képviselőivel június 11-én, a Külügyminiszterek Tanácsának ülésén közölték a május 8-án, illetve 12-én már elfogadott határaikat. A döntéssel mind a románok, mind a csehszlovákok elégedetlenek voltak. A románok eredeti igényüknek megfelelően a Nagyvárad és a Szeged, valamint a Nagykároly és a Csap közötti határszakaszon kértek számukra előnyös módosítást. A csehek is két ponton támasztottak kifogást. Részben azt kívánták, hogy Pozsonnyal szemben, a Dunától délre kapjanak egy hídfőállást, részben pedig, hogy a Csata-Kalonda-Losonc vasútvonalnak ne csak a két végpontja, hanem a Hont és Balassagyarmat közötti, magyar területen futó szakasza is kerüljön csehszlovák fennhatóság alá.
31
Romsics I.– A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001– 145-148.
46
Ugyanezen az ülésen tárgyaltak egy új demarkációs vonalról a csehszlovákok és magyarok között Pellé tábornok előterjesztése alapján. E javaslat szerint a magyar csapatokat a Duna, illetve a Vác-Miskolc sávtól 20-25 km-rel délebbre húzódó vonalra kellett volna visszavonni. A Külügyminiszterek Tanácsa Pellé javaslatát és Brătianu követelését egyhangúan elutasította, de elfogadott annyit, hogy az Ipolyságot Csehszlovákiának ítélte. A román delegáció viszont 10-12 napos haladékot kért a válaszadásra. Július 12-ei ülésén a Négyek Tanácsa mindenben helybenhagyta a külügyminiszterek előző napi döntését. A román magatartás miatt Lloyd George és Wilson kijelentették, ha a románok nem vonulnak vissza az immár véglegesnek tekinthető határvonal mögé, úgy nem számíthatnak többé a szövetségesek támogatására. A békekonferencia döntését június 13-án továbbították a három állam kormányához. A budapesti távirat tartalmazta, hogy a csehszlovák területen harcoló magyar katonákat vissza kell hívni június 18-ig, a jegyzékben pontosan meghatározott határvonalig, ellenkező esetben a szövetséges hatalmak fognak közbelépni. A jegyzék a román-magyar határt is faluról falura követte, és tartalmazott egy ígéretet arra vonatkozóan, hogy a román csapatokat azonnal visszahívják, mihelyt a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát. A dokumentumban az is szerepelt, hogy ezek a határok örökre elválasztják Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától. A magyar vezetők június 15-én vitatták meg Clemenceau jegyzékét. A harcok ekkor még javában folytak. Június 16-án kiáltották ki a Szlovák Tanácsköztársaságot Eperjesen, s ezen a napon védte meg a Vörös Hadsereg Lévát a csehszlovák ellentámadástól. A csapatokon azonban egyre inkább a fáradtság lett úrrá. Bár a Vörös Hadsereg zászlóaljának száma május 15-e és június 15-e között 113-ról 168-ra emelkedett, a zászlóaljak átlaglétszáma ezidőben 456-ról 358-ra csökkent, gyors ütemben apadt a harcoló alakulatok emberállománya. A sebtében felállított munkásezredek bomlásnak indultak, a határokért harcolni nem hajlandó munkások egyszerűen hazamentek. Ezért az utánpótlásról való gondoskodás érdekében a Forradalmi Kormányzótanács már május 31-én elrendelte a 18 és 45 év közötti férfiak általános védkötelezettségét. Kezdetben csak Budapesten és a Duna-Tisza közén kellett ezt végrehajtani június 10-21. között, ám az eredmények lesújtóak voltak, mivel az emberek nem akartak bevonulni. A sorozóbizottság elől különösen a Duna-Tisza közi parasztok menekültek, akik éppen az aratásra készültek. Ezek miatt Kun és a politikai vezetők többsége, valamint Böhm Vilmos hadseregparancsnok és Stromfeld is úgy vélte, hogy a harc további folytatása értelmetlen és kilátástalan. Ezért a 47
végeredmény Clemenceau jegyzékének elvi elfogadása lett, melyről Kun Béla június 16-án értesítette a békekonferenciát. A hadsereg visszavonulására azonban nem került sor, a harcok folytatódtak. A Tanácsköztársaság időhúzására a békekonferencia Foch marsall június 23-ai ultimátumával válaszolt, melyben az ellenségeskedés beszüntetésének határidejét június 24-ben, a csapatkivonások megkezdésének dátumát pedig június 28-ban határozták meg. Az ultimátumot Böhm elfogadta, s a fegyverszüneti ajánlatot alá is írták június 24-én, azonban a visszavonulás csak 30-án kezdődött meg. A június végi döntéseket nagy vita előzte meg. Bár a katonai és politikai vezetők a harc folytatása mellett foglaltak állást, a többség azonban ezt elutasította. Ezen álláspontot befolyásolta a Duna-Tisza közi sorozásokkal szembeni ellenállás június 18-tól közel egy hétig tartó parasztfelkelése, sőt június 24-én Budapesten is kisebb ellenforradalmi lázadás tört ki. „Az ultimátum elfogadására-jelentette ki a Központi Intéző Bizottság június 30-ai ülésén ezzel kapcsolatban Kan-… nem a külpolitika, nem a nemzetközi forradalom állása, hanem belső dezorganizáltságunk, illetve a visszavonulásnak az ellenforradalommal való teljes leszámolás… volt az egyik indoka.”32 A kényszerítő körülményeket sokan nem látták be, ha mégis, akkor sem akarták elfogadni. Így érezték a vezérkari főnökök és tisztek mellett az erdélyi és a tiszántúli menekült katonák is, akik számára a visszavonulással értelmetlenné vált egész addigi küzdelmük. A Vörös Hadsereg ezzel kétszer is bomlásnak indult. A helyzetet súlyosbította, hogy a románok nem kezdték meg a Tiszántúlról való kivonulást. Clemenceau jegyzékére Brătianu július 2-án mindössze azt válaszolta, hogy a kiürítésre csak a Vörös Hadsereg leszerelése után kerülhet sor, Kun Béla jegyzékeire pedig válaszolni sem volt hajlandó a román politikus. Emiatt és a forradalmi lelkesedés tüzének fellobbantásának reményében a Tanácsköztársaság vezetése kétségbeesett lépésre szánta el magát, vagyis megkísérelte a Tiszántúl felszabadítását. A támadás július 20-án indult, a Vörös Hadsereg sikeresen átkelt a Tiszán, majd elfoglalta Szentest és Hódmezővásárhelyt. A támadás lendülete azonban néhány nap alatt kimerült. A többszörös túlerőben lévő románok július 24-25-én ellentámadásba lendültek, és gyors ütemben szorították vissza a magyar csapatokat, majd a visszavonulás rövidesen meneküléssé fajult. A román csapatok július 30-án átkeltek a Tiszán és Budapest felé indultak. Augusztus 1-jén a Kormányzótanács lemondott, a kommunista vezetők Ausztriába menekültek. A tanácsköztársaság összeomlott.
32
Romsics I. (2007): i.m. 109-110.
48
A felvidéki visszavonulást követő hetekben Magyarország ismét többször szerepelt a békekonferencia napirendjén. Először a fegyveres intervenció lehetőségét fontolgatták, melyre a Vörös Hadsereg leszerelésének halogatása adta volna az ürügyet, határozott álláspont azonban július végéig nem született. Az intervencióról folytatott vitákkal párhuzamosan ismét felmerült a határok ügye is, mégpedig osztrák és jugoszláv viszonylatban. Az osztrák békeszerződés június 2-i szövegtervezetére, mely a régi osztrák-magyar határt hagyta érvényben, Karl Renner kancellár, az osztrák békedelegáció vezetője június 10-ei és 16-ai jegyzékeiben válaszolt. Kifogásolva az osztrák-magyar határ érintetlenül hagyását kérte, hogy a nyugat-magyarországi megyék német lakta körzeteiben rendezzenek népszavazást a lakosság hovatartozásának eldöntéséről. A terület, melyre Renner igényt tartott 5800 km2 volt, lakóinak száma pedig 495 ezer fő. Összevetve a szláv korridor tervével, az osztrák államfő kérése viszonylag mérsékelt és etnikailag jóval megalapozottabb volt. A határvonal a Moson-Sopron-Kőszeg-Szentgotthárd vonalat követte volna úgy, hogy ezek a városok Ausztriához tartoztak volna. Renner etnikai érvekkel támasztotta alá a népszavazás elrendelését és Burgenland Ausztriához csatolását. Emellett hivatkozott a gazdasági jelentőségére, mely főként Bécs szempontjából volt egyértelműm továbbá az Ausztriát és rajta keresztül egész Európát fenyegető bolsevista veszélyre, amiből az úgynevezett „bacilusgazda” Magyarország gyengítése és a soron következő „beteg”, Ausztria erősítése következett. Renner követelését az amerikaiak, angolok és franciák egyaránt támogatták. A különbizottság olasz tagja, Vanutelli-Rey azonban tiltakozott, aki úgy gondolta, hogy a már minden oldalról megcsonkított Magyarországtól nem kellene még több területet elvenni, mondván Magyarország már így is hatalmas áldozatokat kényszerül elfogadni. Azonban a későbbiekben ő is beállt a támogatók sorába. A döntés július 10-én és 11-én született meg. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa ekkor új határvonalat állapított meg Ausztria és Magyarország között. A kért 5800 km2 helyett Ausztria 4312 km2-nyi területet kapott, melybe beletartozott Sopron is, de Moson, Kőszeg, Szentgotthárd nem. A terület lakóinak a száma az 1920-as népszámlálás szerint 351 ezer fő volt, közülük közel 250 ezren (71%) a német, 51 ezren (14%) a horvát, 46 ezren (13%) a magyar nemzetiséghez tartoztak. Tekintettel az egyértelmű néprajzi helyzetre a békekonferencia Renner kérését, azaz a népszavazást feleslegesnek ítélte. Az osztrák-magyar határról folyó vitában a csehszlovák vezetők is hallatták a hangjukat. Clemenceau-hoz intézett július 5-ei levelükben Kramář és Beneš amellett lépett 49
fel, hogy Burgenland ne legyen sem Ausztriáé, sem Magyarországé, hanem kerüljön a Népszövetség fennhatósága alá, azzal érvelve, hogy a csehszlovák állam vasúti összeköttetése a tengerrel csak így oldható meg biztonságosan. Ezt azonban csak a franciák helyeselték. A csehszlovákoknak nyújtandó „vigaszdíjként” így és ekkor vetődött fel ismét a Pozsonnyal szembeni hídfő kérdése a Duna jobb partján, amit a Legfelsőbb Tanács júniusban még elvetett. A franciák által támogatott újabb engedmény ellen elsősorban az olaszok emeltek szót, ám július 10-én ők is beleegyeztek. Ezen az ülésen a dunai hídfőt, vagyis Pozsonyligetfalut és környékét megkapták a csehszlovákok. A tavasszal elfogadott jugoszláv-magyar határ 1919 júliusában módosult. A május 8-ai, illetve 12-ei döntésekről értesülve május és június folyamán Pašić szerb miniszterelnök több memorandumban kérte a Muramellék, a baranyai háromszög és Baja környékének Jugoszláviához csatolását. Ennek érdekében még egy helyi lakosokból - szerbekből, németekből, magyarokból - álló baranyai delegációt is Párizsba utaztatott, mely - többek között a bolsevista veszélyre is hivatkozva - támogatta Pašić követeléseit. A szerb fellépés részleges eredményeket hozott: bár Baranyát - Siklóssal és Moháccsal - valamint Baja környékét nem kapták meg, a Muramelléket és a Drávaközt nekik ítélték. Ez a döntés nem sokkal az osztrák-magyar határ kijelölése után, július közepén született. Összegezve
a
békekonferencia
magyar
határokkal
kapcsolatos
döntéseinek
körülményeit megállapíthatjuk, hogy a szakbizottsági javaslatok 1919. elején, februárban és márciusban kerültek elő. A Külügyminiszterek Tanácsa ezeket 1919. május 8-án, a Legfőbb Tanács pedig május 12-én hagyta jóvá minden változtatás nélkül. Ezek a határok a későbbiekben három alkalommal és öt ponton módosultak. A Tanácsköztársaság offenzívájával kapcsolatos június 11-12-ei vitában Csehszlovákia megkapta az Ipolyságot, illetve az ottani vasúti csomópontot is. Július 10-11-én ez, a Pozsonnyal szembeni dunai hídfővel egészült ki, valamint Ausztriának ítélték Burgenland-ot. Röviddel ezután Jugoszlávia megkapta a Muramelléket és a Drávaközt is. A bizottsági döntésekhez képest tehát 1919 júniusában és júliusában Magyarország területe és népessége „kismértékben” tovább csökkent. A tavaszi döntések hátterében etnikai, gazdasági, stratégiai és közlekedési szempontok álltak; a nyári döntések okai is alapvetően ezek voltak. Bár az osztrák és szerb részről hangoztatott antibolsevizmus ez esetben valamennyire szintén befolyásolhatta a döntéshozókat, arra utaló kijelentések azonban, hogy e módosításokra a magyarországi Tanácsköztársaság miatt mintegy büntetésként került volna sor, nincs adat.
50
4.4. A magyar békedelegáció 4.4.1. A békedelegáció tagjai A delegáció vonata január 7-én reggel 8 óra 10 perckor érkezett meg a Gare de l’Est-re. Az állomáson Henry alezredes, a Magyar Békeküldöttséghez beosztott katonai misszió főnöke fogadta az érkezőket. Megérkezve a Château de Madridba, Henry alezredes közölte Praznovszky főtitkárral azokat a rendszabályokat, amelyeknek a francia kormány a Magyar Békeküldöttséget alávetette. Gróf Apponyi Albert azonnal összehívta a főmegbízottakat és megbízottakat rövid értekezletre, amelyen a delegáció összes tagjainak utasítást adott az egyöntetű külső viselkedésre, majd felkérte őket, hogy minden este 6 órakor keressék fel az ügyek megbeszélésére. A napi értekezleten, amelyekről gróf Csáky István rendszeresen jegyzőkönyvet vett föl, a felmerülő kérdések nyertek elintézést.33 A munkabeosztást illetően elmondható, hogy az egész működésnek gróf Apponyi adott irányt, de volt különös ügyköre is, a Népszövetség, népszavazás, kisebbségi jogok és a Magyarországot ért nemzetközi jogsérelmek kérdéseinek feldolgozása. A területi és vele összefüggő nemzetiségi kérdésekkel gróf Teleki Pál, gróf Bethlen István, gróf Csáky Imre és gróf Csáky István foglalkozott. Gróf Teleki irányította még a nyomda munkáját és a jegyzékek beadását is. Gróf Csáky Imre referálta az általános politikai helyzetet. A békeszerződés úgynevezett politikai határozmányaival - beleértve Magyarország Európán kívüli érdekeinek kérdését - gróf Apponyi, gróf Teleki, gróf Bethlen és báró Lers foglalkozott. A katonai és haditengerészeti kérdéseket báró Láng Boldizsár, Ottrubay Károly és Konek Emil dolgozta fel. A hadifoglyokkal Kirchner Sándor foglalkozott. A jóvátétel ügykörében felmerülő kérdésekről Kállay Tibor referált. A pénzügyi kérdések főreferensei Popovics Sándor, Walko Lajos és Hegedűs Lóránt voltak, míg a gazdasági kérdéseké báró Lers volt, mellette működtek Scitovszky Tibor, aki egyszersmind az atrocitásokkal is foglalkozott, Jármay Elemér, mint hajózási és Walther Emil, mint vasútügyi szakértők. Fiuméről és a dunai kérdésekről szintén Jármay referált. A szerződésben felmerülő összes jogi kérdéssel dr. Bartha Richárd foglalkozott. A mezőgazdasági kérdések főelőadója gróf Somssich volt. A statisztikai, kartográfiai teendőket gróf Teleki vállalta magára, és ő volt a vízügyi kérdések főreferense is. „Álláspontom pesszimisztikus a békét, optimisztikus a jövőt illetően.”34
33 34
Nemeskürty I.- Mi magyarok. Budapest: Akadémia, 1993 – 430. Romsics I.- Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920-1953. Budapest: Osiris, 1998- 13.
51
A főtitkárság gondoskodott a felmerülő összes technikai kérdések megokolásáról, valamint a belső organizáció helyes és zavartalan működéséről, továbbá a konzuli és diplomáciai szolgálatot is ellátták. Gyakori közbenjárást igényeltek a hadifogoly-segélyező és útlevél-ügyek, a sajtó irányítása. A sajtónak főként két feladatot kellett teljesítenie: egyrészt a hazai közönséget tájékoztatni a neuilly-i eseményekről, másrészt ellátni a békeküldöttség tagjait úgy a bel-, mint a külföldi lapokból sajtókivonatokkal. Később gróf Apponyi rendeletére sajtóbizottság alakult Hegedűs Lóránt, gróf Csáky István és dr. Fabró Henrik részvételével. A hírleadás jó megszervezésének volt köszönhető, hogy a békeszerződés átadása és annak tartalma Magyarországgal való közlése között olyan rövid idő telt el. A Budapesttel való összeköttetésre csak a francia rádióállomás és a futárszolgálat állott rendelkezésre.
4.4.2. A békedelegáció álláspontja és tevékenysége A Tanácsköztársaság bukását követően rövid életű kormányok váltották egymást Budapesten. Elsőként augusztus 1-jén azok a szociáldemokraták alkottak kormányt, akik a proletárdiktatúra idején nem tudtak érvényesülni. A bécsi antant-megbízottakkal folytatott tárgyalásaik alapján a munkáspolitikusok abban bíztak, hogy a békekonferencia elismeri és elfogadja őket. Ám ezek a remények hiábavalónak bizonyultak, az úgynevezett szakszervezeti kormány augusztus 6-ig az áhított elismerést nem kapta meg, amikor is egy, magukat Fehér Háznak nevező ellenforradalmi csoport puccsszerűen lemondatta. Augusztus 7-én e csoport vezetője Friedrich István, a Károlyi-kormány első hadügyi államtitkára alakított kormányt Habsburg József főherceg jóváhagyásával. Bár augusztus 19-én a szegedi ellenforradalmi kormány lemondott a javukra, ám a békekonferencia elismerése nem érkezett meg. A helyzet kilátástalanságát fokozta még a románok bevonulása is, akik az egész Duna-Tisza közét, Észak-Magyarországot és Észak-Dunántúlt megszállták. A román hadsereg a kormányt, a vidéki közigazgatást, a postaforgalmat és a sajtót egyaránt ellenőrzése alá vonta, a Tiszántúl egésze külön román katonai kormányzó irányítása alatt állt. A Dunántúl középső és déli részeit azonban a szegedi ellenforradalmi kormány fegyveres erejeként szerveződött, augusztus 9-étől önállósodott Nemzeti Hadsereg alakulatai tartották ellenőrzésük alatt. Az eredetileg néhány ezer fős hadsereg augusztus-szeptember folyamán közel 30 ezer fősre duzzadt. A hadsereg főparancsnoka, 52
Horthy Miklós a polgári közigazgatás mellé külön katonai kerületi parancsnokságokat szervezett, és a budapesti kormány főhatóságát sem ismerte el. Az ősz folyamán Friedrich István kormánya többször is átalakult annak érdekében, hogy elnyerje az antant, illetve a békekonferencia elismerését. E próbálkozásokat azonban nem koronázta siker, mivel nem tudott megegyezni sem Horthyval, sem a románokkal. Ezen állapotok megszüntetésének, vagyis a román csapatok kivonásának és a győztesek szemében tárgyalóképes magyar kormány megalakításának feladatával a békekonferencia 1919 októberében Sir Georges Russell Clerk brit diplomatát bízta meg, aki Budapestre utazott. Clerk először a román csapatok kivonásának ügyében ért el eredményt. Bár a románok mindent megtettek, de a brit diplomata és a békekonferencia egyre erélyesebben szólította fel őket engedelmeskedésre, ezért a román csapatok november közepén megkezdték Észak-Dunántúl, a főváros, a Duna-Tisza köze és Észak-Magyarország kiürítését. A Tiszántúl egyenlőre változatlanul román fennhatóság alatt maradt, míg Pécsett, Baján és a baranyai háromszögben továbbra is délszláv csapatok állomásoztak. A kivonuló román csapatok helyét a Nemzeti Hadsereg osztagai foglalták el. Ezzel szemben a szociáldemokraták és a liberálisok azt akarták elérni, hogy a Nemzeti Hadsereget leszereljék, és antant haderő állomásozzon a románok helyén. Ezt azonban Clerk elutasította, mert tartott attól, hogy ezt a lakosság megszállásként értelmezné és emiatt esetleges ellenállás is kialakulhat bennük. Ezek után a nagyhatalmak megegyeztek, hogy a román csapatokat a Nemzeti Hadsereg alakulatai váltják fel, s november 5-én Horthy ígéretet tett arra, hogy hadserege alá rendeli magát az új kormánynak. Darutollas és Bocskai-sapkás hadserege élén Horthy november 16-án lovagolt be híressé vált fehér lován Budapestre. Ezen esemény a szociáldemokraták és a liberálisok gyengülését eredményezte, de azért bíztak abban, hogy a koalíciós kormányban helyet kapnak. Eleinte még Clerk is támogatta
a
koalíciós
kormány
alakítását,
azonban
később
szembesülve
az
erőviszonyokkal, hozzájárult a keresztényszocialista centrumhoz tartozó Huszár Károly kabinetalakításához. Az 1919. november 24-én megalakult új kormány tizenkét minisztere közül nyolc a különböző konzervatív jellegű irányzatokat képviselt, míg a baloldalinak tekinthető pártoknak - liberálisok, szociáldemokraták, kisgazdák - összesen négy tárca jutott. 1919. november 25-én Clerk a békekonferencia nevében elismerte a Huszár-kormányt, és visszatérve Párizsba jelezte a békekonferenciának, hogy gróf Apponyi Albert lesz a
53
magyar békedelegáció elnöke, mely bejelentés nem nyert osztatlan tetszést.35 Phillippe Berthelot, a francia külügyminisztérium egyik első embere például azt mondta, hogy Apponyi „mindig is dühödt németbarát és a kis nemzetiségek elnyomásának meggyőződéses híve volt”. Ugyanezt vallotta Clemenceau és Crowe is, egyedül de Martino fogadta el Apponyit, végül pedig nem emeltek kifogást Apponyi személye ellen. December 1-jén a békekonferencia elnöke felszólította a magyar kormányt, hogy küldjék el a megbízottaikat a Párizs melletti Neuilly-be, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmakkal békét kössenek. A magyar béke-előkészületek ekkor már több mint, egy éve folytak. Teleki és a másik három geográfus - Bátky Zsigmond, Littke Aurél és Kogutowicz Károly - ekkor határozták el, hogy egy olyan térképet szerkesztenek, mely a lehető legpontosabban ábrázolja Magyarország nemzetiségi viszonyait. A szerkesztésben először 15, később 30 szakember vett részt, mely során főként az 1910-es népszámlálást vették alapul. A Tanácsköztársaság időszakában a szervezett béke-előkészítő munka szünetelt, a munkálatok 1919. augusztus közepén indultak újra, miután a szegedi kormány feloszlott, s a magát ideiglenes kormányfőnek tekintő Habsburg József felkérte Telekit az előkészületek folytatásának irányítására. Az úgynevezett Béke-előkészítő iroda 1919. augusztus 21-én alakult meg a Külügyminisztérium épületében. Telekin és titkárán kívül az első napokban mindössze egyetlen munkatársa volt, gróf Csáky István. Későbbi munkatársai állami főtisztviselők és gazdasági vezetők, valamint tudományszakok képviselői voltak, mint például Fodor Ferenc geográfus, aki október elejétől a térképészeti és földrajzi munkákat irányította, Jancsó Benedek történész, Erdély és a román történelem szakértője, valamint Kovács Alajos statisztikus. Erdéllyel kapcsolatos ügyekkel külön osztály foglalkozott, melyet „titkos erdélyi miniszterként” gróf Bethlen István irányított. A titkosság, amely egyébként az egész béke-előkésztő munkát jellemezte, a román megszállás miatt vált szükségessé. A minisztériumban vagy a külső szakértők által készített földrajzi, gazdasági, kulturális és egyéb anyagokat az államtitkári értekezleteken vitatták meg. Ezeken rendszerint Teleki és Bethlen, majd november elejétől alkalmanként Apponyi Albert is részt vett. A változtatások után fordítókhoz kerültek az iratok, akik franciára és angolra fordították azokat, majd ezután kerültek a nyomdába. Tehát mikor meghívták a magyar
35
Galántai J.- A trianoni békekötés 1920. Budapest: Gondolat, 1990– 65-67.
54
békedelegációt, akkora az adatokat nemcsak összegyűjtötték, feldolgozták, térképre vitték, lefordították, hanem sokszorosították is. A békekonferencián való részvétel kérdéseivel a december 2-ai és 8-ai minisztertanács foglalkozott, melyen a miniszterek mellett Apponyi, Teleki, Bethlen, sőt Horthy Miklós is részt vett. Gróf Somssich József külügyminiszter Bethlennel és másokkal együtt azt az álláspontot képviselte, hogy a magyar békedelegáció január előtt semmiképpen se jelenjen meg Párizsban, tehát a halogatás politikáját javasolták. E halogatást Horthy fölöslegesnek, és az ország szempontjából károsnak ítélte meg. A különböző vélemények eredője olyan álláspont lett, mely a Tiszántúl kiürítéséhez és a megszállt területeken elkövetett zavargások előzetes kivizsgálásához kívánta kötni a magyar békedelegáció útnak indítását. Ezt a Huszár-kormány több jegyzéke is a békekonferencia tudomására hozta, mivel azonban a békekonferencia közölte, hogy Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjon, így Apponyi javaslatára a december 29-ei minisztertanács úgy döntött, hogy a magyar küldöttek január 5-én indulnak Franciaországba, így a békedelegáció különvonata 1920. január 5-én reggel indult el. Apponyival tartott gróf Teleki Pál, gróf Bethlen István, akik az általános politikai kérdésekért feleltek, Popovics Sándor nyugalmazott pénzügyminiszter, báró Lers Vilmos külügyminisztériumi államtitkár, valamint gróf Somssich László, az OMGE elnöke, vagyis a mezőgazdasági ügyek főfelelőse. A küldöttség operatív teendőinek irányítására főtitkári beosztásban Praznovszky Iván diplomata kapott megbízást. Rajtuk kívül még természetesen több szakértő, tanácsadó, titkár, fordító, gépíró, újságíró utazott a delegációval, így összesen 73-an utaztak. A magyarországi ünnepelések, illetve a bécsi pályaudvaron töltött több órás kényszerpihenő miatt a szerelvény csak január 7-én reggel érkezett meg Párizsba. A magyar delegáció tagjait a delegáció mellé beosztott katonai misszió francia főnöke, Henry alezredes fogadta, és azonnal Neuilly-be, a francia metropolis egyik elővárosába kísérte őket. A kisvárosban és a szomszédos parkerdőben szabadon mozoghattak, de Párizsba csak külön engedéllyel és kísérettel tehették be a lábukat. Ahhoz pedig, hogy újságírókkal találkozhassanak Clemenceau engedélyére volt szükség. Aki vétett ez ellen, mint például Ottlik György is, aki az egyik éjszaka bevillamosozott a „fény városába”, azt a franciák hazaküldték. Ezekkel a rendszabályokkal akarták éreztetni, hogy a győztesek diktálják a szabályokat.36
36
Uo.– 81-82.
55
A delegáció napirendje a továbbiakban úgy zajlott, hogy a delegátusok napközben a szobájukban dolgoztak vagy kisebb csoportokban tanácskoztak. Külön munkaszoba csak a segédhivatalnak állt rendelkezésére. A fődelegátusok és a fontosabb személyek este 6 körül közös értekezletre gyűltek össze, amelyen Apponyi elnökölt. Sok tárgyalni valójuk azonban - mivel Budapesttel is csak egy francia rádióállomáson és futárok útján tartották a kapcsolatot - az első napokban nem akadt, így inkább csak találgatás, az esélyek latolgatása folyt. A megbízólevelek kicserélése közel egy hetet vett igénybe. Bár a magyar okmányokat Apponyi már 7-én átadta Henry alezredesnek, az antanthatalmak csak január 14-én küldték el a maguk dokumentumait, melyeket Jules Cambon nagykövet adott át. Miután a megbízólevelek közül hiányzott az Egyesült Államok képviselőjéé, Apponyi engedélyt kért arra, hogy az amerikai kormány párizsi missziójának vezetőjével, Hugh C. Wallace nagykövettel személyesen találkozzon, ám ezt elutasították. A békefeltételek tárgyalása előtt, 15-én délelőtt Apponyi 8 úgynevezett előzetes jegyzéket juttatott el a békekonferencia titkárságához, számos melléklettel, statisztikai táblákkal és térképekkel kiegészítve. A jegyzékek egyike a román csapatok haladéktalan visszavonását követelte a Tiszántúlról, egy másik pedig a Franciaországban és Szibériában lévő hadifoglyok mielőbbi hazaszállítását kérte. A gazdasági károkkal több dokumentum is foglalkozott. Az előzetes jegyzékek közül kettő volt nagyon jelentős: a bemutatkozó jegyzéknek nevezett második és az Erdéllyel foglalkozó nyolcadik.37 A bemutatkozó jegyzék átfogó, ám több szempontból tendenciózus képet nyújtott Magyarország történelméről, földrajzi és gazdasági jellemzőiről, valamint a nemzetiségi kérdés múltjáról és jelenéről, ezen túl a békekonferencia döntéseit bírálta. A memorandum vezérgondolata az „ezeréves magyar állam” földrajzi és gazdasági egységének hangsúlyozása, illetve az ország „organikus életegységként” való bemutatása volt. Ez az „életegység” számos tényező együtthatójaként alakult ki, amelyek közül a legnagyobb jelentőséggel a „gazdasági tényezők” bírtak. A békekonferencia ezzel szemben a nyelvnek, illetve a nemzetiségi összetartozásnak tulajdonított kitüntetett szerepet, mellyel nagy hibát követett el. Hiszen a nyelvi különbség nem indokolhat gazdasági és politikai széttagolást ott, ahol azok egységét a természet, sok százados történelmi közösség, a belőle származó hagyományok, intézmények és a gazdasági élet közössége szorosan összekapcsolja. A nyelvi-nemzetiségi hovatartozás legfontosabb államalkotó tényezővé avatása azonban nemcsak óriási tévedés, hanem megvalósíthatatlan is. Erre részben Erdély és a Bánság
37
Romsics I.– A trianoni békekötés. Budapest: Osiris, 2007– 123.
56
példáját hozta fel a jegyzék, részben a demarkációs vonalak által már körülhatárolt utódállamok népességének kevertségét. Magyarországon 54% volt a magyarok aránya és 16% a románoké, míg a határváltozásokat követően Romániában 61,5% lesz a románok aránya és 15% a magyaroké. A délszláv és a csehszlovák állam lakossága pedig még ennél is kevesebb lesz. A soknemzetiségű Magyarország dezintegrálásával szembeni érvként említette a jegyzék azt is, hogy a nemzetiségi lakosság, mellyel szemben a magyarság toleráns volt mindig, egyáltalán nem kíván elszakadni Magyarországtól, tekintve, hogy az elszakadást kimondó gyűlések nem reprezentatívak és még legitimitásuk sincs. A befejező részben a jegyzék megismételte, hogy Magyarország nemzetiségeinek együtt kell maradniuk, majd pedig arra kérte a Legfelsőbb Tanácsot, adjon lehetőséget arra, hogy megbeszélés és megegyezés után maguk dönthessenek, hogy hova akarnak tartozni. Az Erdélyi kérdésről címet viselő VIII. számú jegyzék, melyet Jancsó Benedekkel és másokkal együttműködve Bethlen István állított össze, két nagyobb részből állt. Az elsőben a demarkációs vonalon túli erdélyi, partiumi és bánsági területek múltjáról és néprajzi viszonyairól esett szó: tagadta, hogy a román igények pusztán a románság statisztikai többségének tényével igazolhatóak lennének, továbbá a néprajzi-nemzetiségi elvvel egyfelől a történeti jogot, valamint a magyarság és a szászság gazdasági és kulturális felsőbbrendűségét, másfelől a magyarságra vonatkoztatva a wilsonizmust állította szembe. Igazságtalannak nevezte Erdély Romániához csatolását azért is, mert a magyarországi románok sohasem kívántak Magyarországtól elszakadni. A jegyzék második része az Erdély jövőjével kapcsolatos magyar álláspontot ismertette, amely három lehetséges megoldást tartott fenn: 1. államjogilag Magyarországhoz tartozó, 2. teljesen önálló, illetve 3. független Erdély Romániához tartozna. Ezek közül az elsőt és a másodikat nevezte meg igazságos és megnyugtató rendezésként. Elfogadta volna a harmadikat is feltéve, ha Erdély lakosságának többsége a népszavazáson amellett foglal állást. Egyedüli méltányos rendezési elvként Erdély négy nyelvi-etnikai területre való felosztását javasolta. Ezekből egy túlnyomóan magyar, egy román, egy sváb és szász, egy pedig vegyes lakosságú lett volna. Javaslata szerint az egységes Erdélyen belül mindegyik területet széles körű kormányzati, közigazgatási és kulturális autonómiával kell felruházni, és a központi kormányzatba be kell vezetni a háromnyelvűséget. A parlament egyik kamarája népképviseleti alapon, tehát a többségi elv 57
szerint szerveződött volna, míg a másikat a három nemzet egyforma képviseletéből kellett volna összeállítani. A jegyzék kérte a békekonferenciát, hogy a régió alkotmányának részletes kidolgozásával a leendő nemzetközi szervezet, a Népszövetség erre a célra felállított különbizottságát bízza meg. Néhány órával az előzetes magyar jegyzékek átadása utána a Legfelsőbb Tanács tagjai fogadták Apponyit és társait az úgynevezett vörös szalonban. A békeszerződés tervezetének átadása mellett Clemenceau ekkor hozta a magyarok tudtára azt is, hogy másnap, azaz 16-án délután Apponyi szóban is összefoglalhatja a magyar álláspontot, illetve észrevételeket fűzhet a békefeltételekhez. A találkozót követően a magyar politikusok siettek szállásukra, hogy pontosan megismerhessék a békeszerződés tervezetét. Bár merész illúziókat nemigen tápláltak, de amikor meglátták az új országhatárokat teljes mértékben elszörnyedtek, sokkolta őket a látvány. A békeszerződés 14 részből állt. A terjedelmes dokumentum első része a Nemzetek Szövetsége alapokmányát tartalmazta, mely kötelezte az aláíró államokat a háború elkerülésére, valamint a nemzetközi béke és biztonság előmozdítására. A szövegrész XIX. cikke ugyanakkor kimondta, hogy „A Közgyűlés felhívhatja a Szövetség tagjait az alkalmatlanná vált szerződések és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására, amelynek fennmaradása a világbékét veszélyeztetné.” A második része rögzítette Magyarország új határait, melyek minden tekintetben megfeleltek az 1919-es döntésnek. Az etnikai elv tehát csak az osztrák-magyar határszakaszon érvényesült, ezen kívül azonban mindenhol a határ túloldalára kerültek összefüggő magyar nyelvterületek. A konkrét határvonal kijelölése a határrendező bizottságok feladata volt, melyek a békeszerződés aláírása után kezdhették meg a munkájukat. A szerződés harmadik része Magyarország szomszédjai és más európai országok iránti kötelezettségeit rögzítette. Ez többek közt kimondta, hogy a Nemzetek Szövetségének hozzájárulása nélkül Magyarország nem mondhat le függetlenségéről, vagyis nem egyesülhet Ausztriával. Ez a rész tartalmazta még a kisebbségvédelmi előírásokat is, amelyeket a győztesek normaként kívántak alkalmazni a térségben. Ezek lényeges eleme volt az anyanyelvű oktatáshoz való jog. A negyedik rész Magyarország Európán kívüli érdekeit sorolta fel, az ötödik pedig a katonai, hajózási és repülési megkötéseket vette sorra, mely utóbbi szerint Magyarország csak egy 35 ezer fős, önkéntesekből, azaz zsoldosokból álló hadsereget tarthatott fenn, és az általános hadkötelezettséget megtiltották. A modern hadviselésben elengedhetetlen páncélos járműveket, tankokat, hadihajókat és harci repülőgépeket Magyarország se nem gyárthatott, se nem vásárolhatott. A dunai flottillát át kellett adni a szövetségeseknek. A 58
katonai rendelkezések betartásának figyelemmel kísérése egy Budapesten székelő szövetséges ellenőrző bizottság feladata lett. A hatodik rész a hadifoglyokkal, a hetedik a háborús bűntettekkel, a nyolcadik és kilencedik pedig a jóvátétellel foglalkozott, mely utóbbi előírta, hogy 1921-től kezdődően Magyarország harminc esztendőn át jóvátételt köteles fizetni az általa okozott háborús károkért. A konkrét összeget a tervezet nem állapította meg, ezt a rövidesen felállítandó Jóvátételi Bizottság feladatává tette. Az okmány további részei különböző gazdasági, közlekedési és egyéb rendelkezéseket tartalmaztak. Ezek között a Dunának, mint fontos nemzetközi vízi útnak a használatára vonatkozó előírások is szerepeltek.38 Január 16-án kora reggeltől lázas munka folyt a magyar delegációban. A magyar fődelegátusok, Praznovszky, Csáky István és egy gyorsíró kíséretében Apponyi néhány perccel 15 óra előtt vonult be Pichon francia külügyminiszter szobájába, ahol a Legfelsőbb Tanács ülésezni szokott. Az öt főhatalom mindegyike a legmagasabb szinten képviseltette magát: Clemenceau, Lloyd George, Francesco Nitti, az új olasz miniszterelnök, valamint Wallace amerikai és Macui japán nagykövet egyaránt megjelent. A több mint egy órás ülésen Apponyi franciául mondta el beszédét, bár nagyobb gondolati egységek után röviden angolul is ismertette téziseit, sőt előadásának végén néhány mondatban olaszul is összefoglalta mondanivalóját. Előadásának vezérgondolata a magyar integritás védelme történelmi, földrajzi, gazdasági és kulturális érvekre hivatkozva. Hangsúlyozta a nemzetiségi elv abszolutizálásának a veszélyességét, továbbá azt is, hogy az átadott tervezet szerint a döntéshozók még ezt az önmaguk által felállított elvet sem alkalmazták következetesen. Új és fontos elem volt viszont, mikor bejelentette ezen érvek elutasítását, azaz hogy a tervezetben szereplő határokhoz való ragaszkodás esetén Magyarország népszavazást kér a wilsoni elv alapján.
38
Romsics I.– A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2007– 124.
59
16. számú térkép
Az 1920-as francia-magyar tárgyalások során előterjesztett magyar területi igények Forrás: Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2003- 144.
Ezután Lloyd George kért szót, aki az iránt érdeklődött, hogy a kijelölt határok életbelépése esetén hány magyar kerül a szomszédos államokba. Különösen az érdekelte, hogy a leszakadó magyar etnikum hol található, vagyis közvetlen a határ mentén-e, vagy az új országhatártól távol, nyelvszigeteket alkotva. Ekkor Apponyi székével együtt Lloyd George asztalához ment és ott kiterítette az azóta híressé vált magyar vörös térképet, ahol a vörös szín a magyarok lakta területeket jelölte. A térkép a javasolt új határokat is mutatta, miután azokat a békeszerződés tervezete alapján Teleki a délelőtt folyamán gondosan berajzolta. Így pontosan látható volt, hogy nemcsak távoli nyelvszigetek kerülnek majd idegen uralom alá, hanem igen jelentős számban határ menti magyarok is. A térkép és Apponyi kommentárja olyan érdeklődést váltott ki, hogy Nitti és Lord Curzon, Balfour helyébe lépő új brit külügyminiszter is Lloyd George asztalához ment. „Apponyi igyekezett kimutatni, hogy a magyar nép nem tehető fellelőssé a bécsi politikáért. (…) Beszédének magva az, hogy Magyarország történelmi egységét nem lehet szétrombolni...”39 Ezt követően került sor Apponyi olasz nyelvű összefoglalására, majd négy óra tíz perckor Clemenceau berekesztette az ülést. 39
Salamon K. (2001): i.m. 214.
60
17. számú térkép
Vörös térkép Forrás: Salamon K.- Nemzeti Önpusztítás 1918-20. Budapest: Korona, 2001- 214. Lloyd George döntőnek tartotta, hogy a magyar többségű határ menti területek követelése helyett, amellyel esetleg sikert érhetett volna el, Apponyi az újjárendezés alapjait, illetve egészét kérdőjelezte meg, amivel a döntéshozók közül nyilvánvalóan senki sem tudott azonosulni. Az átvett tervezettel Apponyi és a delegáció tagjainak többsége január 18-án hazautazott Budapestre. A pályaudvaron hatalmas embertömeg fogadta őket; az egész város fekete zászlódíszbe öltözött. A szélesebb értelemben vett közvélemény az ezekben a napokban hivatalosan is nyilvánosságra hozott békefeltételekről értesülve kezdett rádöbbeni, hogy Erdély, a Felvidék, a Bácska és a Bánság elvesztése többé nem csupán fenyegető lehetőség, hanem minden jel szerint eldöntött tény, bár Apponyi igyekezett nyugtatni a kedélyeket azzal, hogy szerinte ez még egyáltalán nem végleges. A párizsi eseményekről Apponyi hivatalosan január 21-én tájékoztatta Horthyt és a kormányt. A békedelegáció addig hangoztatott integritásos érvrendszerével szemben, amelyek kidolgozásában maga Teleki is szerepet játszott, a leendő külügyminiszter ekkori beszédében jelent meg először hangsúlyos elemként a nemzetiségi elv, s a békefeltételek e 61
szempont szerinti bírálata. A delegáció beszámolóját Horthy és a kormány jelen levő tagjai vita nélkül tudomásul vették, s az ülés végén elhatározták, hogy a békekonferencia döntéseinek
elhibázottságára
újabb
jegyzékekben
fognak
rámutatni.
Ezeket
a
válaszjegyzékeket a szakértők január végén állították össze, s február elején fordították le és sokszorosították őket. A jegyzékeket Párizsba Apponyi és a békedelegáció tagjai vitték február 9-én. Január 18-tól február közepéig a magyar delegációnak csupán néhány tagja, köztük Bethlen és Praznovszky Iván tartózkodott Neuilly-ben, akik arra törekedtek, hogy a nagyhatalmak, elsősorban Anglia rokonszenvét felkeltség Magyarország iránt. A külföldre küldött magyarok közül elsősorban gróf Bánffy Miklós épített ki előnyös kapcsolatokat Londonban, mely eredményeként az angol parlament alsó- és felsőházában 1919 végén és 1920 elején ismételten olyan érvelések hangoztak el, amelyek a magyar határok igazolhatatlanságát, az etnikai elv nyilvánvaló megsértését hangsúlyozták, s a békefeltételek módosítását követelték. E kritikák közül legnagyobb jelentőséggel James Bryce, a Népszövetség egyik szellemi atyjának 1919. december 16-ai felszólalása bírt. Rámutatott, hogy a románok által követelt terület korántsem egységes, Erdély maga is több részből áll, s bármilyen nehéz is, helyszíni vizsgálatok keretében lehetne és kellene megtalálni a románok és a magyarok közötti korrekt választóvonalakat, és ha a békekonferencia ilyen elvtelen és részrehajló döntéseket hoz, akkor csak egy új háború kibontakozását segíti elő. A britek Bánffyn keresztül üzenték Bethlennek, hogy a magyar delegáció próbálja az időt húzni, s halassza a békeszerződés aláírását minél későbbre. A franciaországi magyar propaganda szempontjából kedvező fejleménynek látszott, hogy a január 17-ei választásokon Clemenceau megbukott, s a Millerand-kormány megalakulásával növekedett a konzervatív-katolikus befolyás. Január 19-én Bethlen ezért arra szólította fel a magyar külügyminisztert, hogy mozgósítsák a hazai katolikus tényezőket, s kérjék Amette francia bíboros támogatását a magyar érdekek védelmében. Csernoch János hercegprímás levele meg is érkezett Párizsba, Amette pedig interveniált Paul Dechanel köztársasági elnöknél, eredményt azonban nem értek el. Március 10-ei válaszában a francia bíboros közölte, hogy a békekonferencia nem fog változtatni a magyar békefeltételeken. Nem járt eredménnyel az sem, hogy a jobboldali Action Française-en keresztül kívánta tájékoztatni a francia közvéleményt arról, hogy 1871-ben Irányi Dániel a magyar képviselőházban tiltakozott Elzász-Lotharingia Németországhoz való csatolása ellen. Bár megjelent egy francia napilap, az Éclair február 2-3-ai számában egy cikk, mely a francia-magyar érdekközösséget hangoztatta, de ennél több nem történt. Apponyiék 62
február 11-én, Párizsba való visszaérkezésük után 18 válaszjegyzéket, számos mellékletet és több úgynevezett kísérőjegyzéket adtak át a békekonferenciának. Az integritás mellett a korábbiaknál nagyobb hangsúly helyeződött az önrendelkezés elvére, vagyis a népszavazásra, amelyet Apponyi kísérőlevele erősebbnek ismert el a történelmi jognál. Ennél is fontosabb volt azonban a korábban alig hangoztatott néprajzi, vagyis nemzetiségi elv előtérbe helyezése. Az ugyancsak Apponyi által jegyzett határokkal foglalkozó február 12-ei jegyzék például kifejezetten azt sérelmezte, hogy a határ mentén tisztán magyarok által lakott területek is elkerülnek Magyarországtól. Ezen területeknek nagyságát az anyag 58 ezer km2-re, lakóinak számát pedig 3,8 millióra becsülte. Az eredeti amerikai és brit határjavaslatokhoz képest északon és keleten ugyan jóval nagyobb területet jelölt magyarnak, ám délen csaknem megegyezett azokkal. A kísérőlevél kompromisszumra kész mozzanataként értékelhető az erdélyi kérdés tárgyalása is. A régió egészére vonatkozó autonómiajavaslat fenntartása mellett ebben és a csatolt dokumentumokban merült fel először Erdély esetleges megosztásának a lehetősége. A partiumi részek, mint határ menti magyar területek mellett eszerint Magyarországnál maradt volna a Székelyföld is egy Kolozsváron áthaladó „vegyes nyelvű folyosó” által összekötve a „magyar központtal”. Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy a magyar érvrendszerben hangsúlyeltolódás következett be. Míg januárban a történelmi múltra és földrajzi-gazdasági egységre hivatkozott delegáció, februárra már előtérbe került a népek önrendelkezési jogának népszavazással érvényt szerezni kívánó álláspont, sőt a kissé tágan értelmezett határ menti magyar területekhez és a Székelyföldhöz való ragaszkodás a nemzetiségi elvre hivatkozva. Feltételezhető, hogy a békefeltételek kezdettől és egyértelműben a nemzetiségi elvből kiinduló kritikája nagyobb rokonszenvet váltott volna ki a döntéshozók körében, mint a népszavazás követelése általában, s különösen a történelmi jogra és a földrajzi-gazdasági egységre való hivatkozás. Abban azonban, hogy ez a feltételezhetően nagyobb rokonszenv a békeszerződés tervezetének megváltoztatásához is elegendő lett volna-e, már egyáltalán nem lehetünk biztosak. Az újabb szóbeli meghallgatástól, amit Apponyi kért, a békekonferencia elzárkózott, így a válaszjegyzékek átadását követően a népes delegáció további kint tartózkodása okafogyottá vált, ezért Apponyi és a delegátusok egy része február 26-án, illetve március 4-én hazautazott. Bethlen, Praznovszky és még néhányan azonban továbbra is Neuilly-ben maradtak.
63
A magyar kérdés még ezek után is a győztesek előtt volt; február elején és március végén több alkalommal is foglalkoztak a magyar észérvekkel. A békekonferencia korábbi vezető testületei erre az időre - hivatalosan a német békeszerződés 1920. január 10-ei életbelépésével egyidejűleg - megszűntek. A még lezáratlan ügyek január végétől a párizsi székhellyel felállított Nagykövetek Tanácsára, illetve legfelsőbb szinten a Kormányfők Tanácsára tartoztak. Először február 25-én vetődött fel a magyar kérdés a Kormányfők Tanácsának londoni ülésén. Az ügyet Lord Curzon hozta szóba, mert úgy vélte a magyar válaszjegyzékre reagálni kellene. A brit külügyminiszter úgy gondolta, hogy a területi és gazdasági érvekkel foglalkozzon a három kormányfő, a részletkérdésekkel pedig a szakértők, illetve a párizsi Nagykövetek Tanácsa. Millerand, az új francia miniszterelnök véleménye szerint fenn kell tartani azokat a döntéseket, amiket eddig hoztak, tehát csak kisebb részletkérdések „maradnak, melyeket Párizs elé lehet terjeszteni”40 Lloyd George azonban a leghatározottabban támogatta a magyarok észrevételeinek alapos, és akár legfelsőbb szintű megvizsgálását. Nézete, hogy a magyarok által prezentált anyagot részrehajlás nélkül meg kell vizsgálni, és ez alól nem vonhatják ki magukat a felelős miniszterek sem, akiknek a döntéseikről számot kell adniuk a parlamentben is. Francesco Nitti csatlakozott a brit miniszterelnökhöz; Philippe Berthelot, Beneš jó ismerőse viszont saját miniszterelnökét támogatta. „Nagyon komoly komplikációkkal járhatna - védekezett - ha a határok kérdését újra nyitottnak tekintenénk”41 A vita azzal zárult, hogy a határok kérdését és a pénzügyeket tanulmányozzák a külügyminiszterek, a többi észrevétellel pedig foglalkozzon a Nagykövetek Tanácsa. Ennek ellenére a március 3-ai, londoni ülésen Lloyd George ismét visszatért az új magyar határok ügyére; pontos statisztikai adatokkal mutatott rá, hogy ezekkel 2 millió 750 ezer magyart, azaz az egész magyarság egyharmadát hajtják idegen uralom alá. Azt jövendölte, hogy soha nem lesz béke Közép-Európában, ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak voltak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Romániának, mint egy marhacsordát, csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását. E vitában Nitti Lloyd George mellé állt, aki arra próbálta felhívni a konferencia figyelmét, hogy még a legyőzötteknek is van joguk az igazságos bánásmódhoz. Berthelot viszont, aki Millerand távollétében Franciaországot képviselte, makacsul ellenezte az angol-olasz javaslatot, mondván egyébként sem a magyarok e terület 40
Ormos M.- Padovától Trianonig 1918-1920. Budapest: Kossuth, 1983 - 379. Galántai J.: i.m. 104.
41
64
őslakosai „mindig is rendkívül alattomos népnek bizonyosultak és statisztikáik hírhedten megbízhatatlanok. Emellett ismét hivatkozott arra is, hogy a magyar szerződés tervezetét a békekonferencia már minden szinten elfogadta”42 A vita ismét elnapolással zárult, illetve a vége az lett, hogy az ügyet átadják a külügyminiszterek és a nagykövetek egyesített tanácsának, valamint szükség esetén a szakértőknek. A Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa március 8-án vette elő a magyar határok megvitatásának ügyét. A vita megkezdése előtt tanulmányozták a magyar békedelegáció memorandumait és az ezekre közösen adott román, csehszlovák és jugoszláv ellenjegyzékeket. A delegátusok ezen kívül megkaptak egy brit szakértői anyagot is, melynek a szerzője ugyanaz az Allen Leeper volt, aki 1917-ben a „román ügy igazságáról” jelentetett meg pamfletet, és aki 1919 elején részt vett a brit határjavaslatok kidolgozásában. Tekintettel előéletére és előítéleteire, aligha meglepő, hogy Leeper határozottan az 1919-ben elfogadott határok megváltoztatása, illetve újragondolása ellen foglalt állást. Magyarország egysége, azaz az integritás mellett felhozott gazdasági, földrajzi, történelmi és kulturális érdeket részben cáfolta, vagyis próbálta cáfolni. A népszavazásra, melyet a békedelegációtól kértek azt válaszolta, hogy az nemcsak kivitelezhetetlen, de teljességgel felesleges is, mivel már a lakosok maguk között ezt már megejtették és az elszakadás mellett döntöttek. Emellett pedig minden más jellegű magyar kérdést is elutasított; például, hogy Székelyföldet egy Kolozsváron átvezető korridorral kapcsolják Magyarországhoz. Továbbá javasolta, hogy azonnali hatállyal írják alá a magyarokkal a békeszerződést, mert minél tovább húzzák, annál bizonytalanabb Délkelet-Európa békéje. Berthelot, azaz a franciák elvetették az újratárgyalást, ezzel szemben Vittorio Scialoia olasz külügyminiszter úgy gondolta, hogy pontról pontra át kell nézni a magyar ellenjavaslatokat, a határkérdést pedig vissza kell utalni Párizsba a szakértőknek. Curzon ezt elutasította, viszont felkérte Leeper-t, hogy adjon szakvéleményt a Székelyföldről és a Csallóközről. Leeper amellett foglalt állást, hogy a Csallóközre, illetve a Duna déli ágára gazdasági és stratégiai okokból Csehszlovákiának feltétlenül szüksége van, e terület nélkül Pozsony és Komárom éhínségnek lenne kitéve, az Ipolytól keletre pedig a vasútvonalak miatt kellett eltérni a néprajzi határtól. A francia és olasz delegátusok közötti szópárbajnak véget vetve Lord Curzon Leeper javaslatát terjesztette elő áthidaló megoldásként, vagyis azt, hogy a békeszerződés aláírása előtt ne lehessen újratárgyalni a magyar határokat. Ez nem igazán egyezett Lloyd George
42
Romsics I. (2007): i.m. 132.
65
és Nitti elképzelésével, és Berthelot is csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy a határmegállapító bizottságok nem tehetnek javaslatot egy egész határszakasz megváltoztatására, hanem csak azon egy pontra. Ugyanekkor döntötték el, hogy a későbbi módosításokat nem iktatják a békeszerződés szövegébe, hanem egy különálló kísérőlevélben hozzák majd a magyarok tudomására. A Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsának március 8-ai döntését - Nitti utasítására - az olasz delegátusok utólag megpróbálták Magyarország javára módosítani. Nitti még március 18-án is úgy tájékoztatta Magyarország római képviselőjét, hogy San Remó-ban a kormányfők áprilisi értekezletén még lesz mód a magyar békeszerződéssel kapcsolatos kérdések megtárgyalására. De mivel Lloyd George elfogadta a március 8-ai határozatot, így az olaszok akciója már az elején kudarcra volt ítélve. Arra, hogy a briteknek miért változott meg az álláspontja egyik pillanatról a másikra két feltevés is van: az egyik, hogy kompenzációs alapon a franciák ígéretet tettek a brit érdekek előnyben részesítésére a világ másik pontján, de erre konkrét írásos bizonyítékok nincsenek, míg a másik ok, mely szintén valószínű, hogy Lord Curzon nyomást gyakorolt miniszterelnökére eredeti álláspontjának megváltoztatása érdekében, melyet már dokumentumok is alátámasztanak. Bárhogyan is történt, 1920. március 18-án Berthelot teljes joggal jelentette Londonból Párizsba, hogy a magyar határok ügye eldöntésre került, melynek eredménye, hogy az eredetileg meghatározott határok maradtak. Miközben a szövetségesek londoni ülésén a franciák a leghatározottabban szemben álltak a magyar békeszerződés tervezetének megváltoztatásával, eközben egyes francia gazdasági és politikai körökben - beleértve magát a francia külügyminisztériumot is - egy merőben más magyar-politika körvonalai kezdtek kirajzolódni. Ezen új politika lényege Franciaország kelet-európai gazdasági és politikai hegemóniájának olyan kialakítása, illetve megszilárdítása volt, mely a Magyarországgal, nem, mint ellenséggel, hanem mint baráti kisállammal számolt volna. Ennek az elképzelésnek az előtérbe kerülése nyilvánvalóan összefüggött Clemenceau januári bukásával, és ezáltal a magyar ügy szempontjából
legfontosabb
mozzanat
Maurice
Paléologue
kinevezése
volt
a
külügyminisztérium vezérkari posztjára. Paléologue azok közé a francia diplomaták közé tartozott, akik inkább a Monarchia korszerűsítését, s nem kisállamokra bontását támogatták, és aki a magyarokkal szemben sem viseltetett ellenszenvvel.
66
Persze
a
német-
és
szovjetellenesség
Paléologue-ot
és
a
miniszterelnök-
külügyminiszterét, Alexandre Millerand-t is jellemezte.43 A Magyarországgal szemben követett francia külpolitika módosulásának első érzékelhető jeleként Paléologue 1920. március közepén fogadott két magánemberként Párizsban tartózkodó magyart: Halmos Károlyt, ügyvédet és üzletembert és Gróf Semsey Andort, felvidéki földbirtokost. 1919 őszén Halmos és Semsey találkoztak Telekivel, akinek az ösztönzésére kapcsolatba léptek a kassai francia katonai misszióval, hogy Franciaországba utazhassanak. Törekvésüket siker koronázta, 1920 januárja elején, még a békedelegáció előtt érkeztek Párizsba, s rövidesen kapcsolatot találtak a Kelet-Európa iránt érdeklődő cégek vezetőivel. Január közepén csatlakozott hozzájuk báró Ullmann Adolf, a Rothschild-csoporthoz tartozó magyar pénzintézet, a Hitelbank vezetője. A három magyar tárgyalásainak célja a francia tőke Magyarország iránti érdeklődésének a felkeltése, s ennek révén Franciaország politikai támogatásának a megszerzése volt. Március 17-én maga Paléologue is fogadta őket. A franciákkal való találkozás utáni napon Henry alezredes kíséretében Halmos és Semsey megjelentek a magyar békedelegáció szállásán, ők voltak az elsők, akik erre engedélyt kaptak és beszámoltak a kapcsolatfelvételről. Elmondásuk szerint Paléologue nem ellenezné a békeszerződés módosítását, ám ennek előfeltétele, hogy meg kell egyezni a szomszédokkal. Ha ezt a delegáció elfogadja, akkor Franciaország kész a közvetítésre. Bár a Párizsban maradt magyar delegátusok tudtak arról, hogy a békekonferencia fórumain Franciaország hallani sem akar a békeszerződés tervezetének módosításáról, mégis - mint minden más olyan lehetőségen, amelytől Magyarország elszigeteltségének az enyhülését lehetett remélni - ezen is kapva kaptak. Március 18-ai ülésükön Bethlen Istvánt és gróf Csáky Imrét, a delegáció egyik karrierdiplomatáját bízták meg, hogy nem hivatalosan tanulmányozzák a francia-magyar közeledés lehetőségét, majd 19-én azt is feladatukká tették, hogy a Halmos és Paléologue közötti megbeszélések konkrétabbá tétele céljából alakítsák ki a magyar fél feltételeit. A Bethlen és Csáky által elkészített tervezetet, melyet 20-án a delegáció többi tagja is megvitatott és elfogadott, Halmos március 22-én adta át a francia vezértitkárnak. A memorandum részben politikai-területi engedményeket, részben gazdasági kedvezményeket kért.
43
Sárándy Gy. - Széttöretett ... 70 éve. Budapest: ConPrint KM, 1991– 74-75.
67
A politikai területi feltételek a következők voltak:
a határ menti színmagyar vagy döntően magyarok lakta területeket ne szakítsák el Magyarországtól,
a Délvidéken és az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi sávban élő németek maguk dönthessenek hovatartozásukról, s végül
az erdélyi magyar, székely és szász lakosság kapjon teljes területi autonómiát Románián belül.44 A gazdasági feltételek között a román hadsereg által elszállított magyar javak
visszaadása, a háború előtti és alatti monarchiai adósságok arányos elosztása az utódállamok között, a máramarosi sóbányák magyar kiaknázásának biztosítása és végül a szomszédos államok és Magyarország közötti szabad kereskedelmi forgalmat biztosító egyezmények megkötésének a támogatása szerepelt. A jegyzék átvétele után, március 29-én Paléologue Saint-Sauveur társaságában villásreggelin fogadta Csákyt és Halmost, melyen Paléologue egyértelműen kijelentette, hogy egyenlőre csak gazdasági kérdésekről célszerű tárgyalni, s a politikai ügyekre később lehet majd visszatérni. Mindent attól tettek függővé, hogy sikerül-e Magyarországot a francia gazdasági érdekszférába bevonni. Azt kérték, hogy a magyarok gondolják át, mivel tudnák a francia cégek Magyarország iránti érdeklődését felkelteni. A beszélgetés és Halmos közlései alapján a magyar delegátusok körében olyan vélemény alakult ki, hogy a Franciaországnak nyújtandó gazdasági előnyök (pl. opció egy dunai kereskedelmi kikötő építésére
Budapesten, a MÁV bérbeadása, befolyás biztosítása a legnagyobb
iparvállalatokat ellenőrző Hitelbankban) fejében a jövőben esetleg szó lehet a békekonferencia területi döntéseinek a megváltoztatásáról. Április elején, miután március 30-án Praznovszky kivételével valamennyien visszautaztak Budapestre, tájékoztatták erről az időközben kormányzóvá választott Horthyt és a március 15-én hivatalba lépett új, Simonyi-Semadam Sándor vezette kormányt is. A tárgyalások folytatására ismét Bethlen és Csáky, valamint Tolnay Kornél, a Magyar Államvasutak elnöke kaptak megbízást, akik április 26-án indultak vissza Párizsba. Teleki utasításának megfelelően elsődleges céljuk az volt, hogy a franciák által addig lényegében külön kezelt gazdasági és politikai jellegű tárgyalásokat, illetve feltételeket szinkronba hozzák, 44
azaz
a
Franciaországnak
biztosítandó
gazdasági
kedvezményeket
Romsics I.– Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001- 143.
68
a
Magyarországnak nyújtandó politikai támogatástól tegyék függővé. A magukkal vitt jegyzék területi-politikai követelései annyiban változtak a március 22-ei memorandumhoz képest,
hogy
a
Pozsony-Selmecbánya-Kassa-Munkács-Zilah-Nagyvárad-Arad-Zenta-
Zombor-Eszék-Dráva vonalon belül eső határ menti területek (1 millió 700 ezer fő lakos) mellett Északkelet-Szlovákiát (Szepes, Sáros és Zemplén vármegye) és Kárpátalját is igényelték. A külügyminiszter utasítása szerint Bethlen és Csáky a megegyezés érdekében a magyar kormány jóváhagyása nélkül is lemondhatott volna Pozsonyról és környékéről, Kelet-Szlavóniáról és a Bánság német részéről. Ragaszkodnia kellett azonban Csallóközhöz, a Kisalföld északi részéhez, Kárpátaljához, a Bácskához a Ferenccsatornáig, a Drávaközhöz és az erdélyi magyarságnak biztosítandó területi autonómiához. Küldetésük titkos volt. A beavatottak egy részére jellemző optimizmus megalapozatlan volt, tárgyalásokra ugyanis, legalábbis területi eredményekre, nem került sor. Bethlen és Csáky jegyzékét Paléologue csak, mint információs anyagot vett tudomásul, s érdemi vitába ezekről nem is bocsátkozott. Elutasította Bethlennek azt a kívánságát is, hogy vonják be a tárgyalásokba az érdekelt utódállamokat, mindenekelőtt Romániát is. Amíg alá nem írják a békeszerződést, addig nem volt hajlandó komolyan foglalkozni az üggyel. Paléologue magatartása gyanakvást ébresztett a magyarokban, melyet még fokozott az is, hogy a békeszerződés május 5-én, Párizsban átadott végleges szövege csak nagyon kevéssé tért el a januáritól, s az eltérés sem a határokra vonatkozott. Említésre méltó változtatásra 4-5 esetben került sor: a Magyarország által fizetendő háborús jóvátétel összegéből le lehetett számítani a román megszállás által okozott károkat; Magyarország rendelkezési jogot kapott az Ausztriában maradt közös és udvari gyűjtemények magyar tulajdonú műkincseire; bekerült
a
szövegbe
a
délszláv
állam
és
Románia
kötelezettsége
a
kisebbségvédelemre; a szomszédos államokból Magyarországra települő magyarok ingatlanjaikkal együtt az azokhoz tartozó ingóságaikat is régi lakóhelyükön hagyhatták; s végül bekerült a szövegbe egy Állandó Vízügyi Műszaki Bizottság felállítása azzal a feladattal, hogy koordinálja a Kárpát-medence több államot érintő vízügyi teendőit.
69
A békeszerződéshez csatolt kísérőlevél ugyancsak csalódást okozott, a dokumentum ugyanis csak igen általános formában és minden garancia nélkül utalt arra, hogy a későbbiekben, a Népszövetség útján mód nyílhat az igazságtalan határvonalak kiigazítására. A kísérőlevelet és a békeszerződést Praznovszky Iván hozta Budapestre május 6-án, tartama pedig nyilvánosságra került. A nemzetgyűlés is tárgyalta, az újságok is hírül adták, hogy nem változtak a határok a januárihoz képest. A kormányt, illetve a békedelegációt társadalmi egyesületek és vidéki önkormányzatok tiltakozásának valóságos özöne árasztotta el. Azok a politikusok, akik a békedelegáció tagjaként Párizsban is jártak, tudták, hogy a békeszerződést csak elfogadni lehet, visszautasítani nem. Ugyanis olyan gazdasági, diplomáciai és katona háttérrel, amelyre támaszkodva az aláírás esetleg megtagadható lett volna, Magyarország nem rendelkezett. A helyzettel immár reálisan számot vetve a békedelegáció május 10-ei és 12-ei, majd a nemzetgyűlés május 26-ai ülésén a szerződés aláírását ajánlotta Apponyi, s a nemzetgyűlés május 10-ei és 26-i ülésén Teleki Pál egyaránt. A korábbi elutasító véleményektől eltérő álláspontjáról a kormány május 18-án értesítette Millerand elnököt. A kormányfő és a Teleki által aláírt dokumentum egyrészt leszögezte, hogy a kormány maga is teljes mértékben osztja azokat a bírálatokat és ellenvetéseket, amelyeket a békedelegáció Párizsban tett, „ugyanakkor közölte azt is, hogy az ország súlyos helyzetének teljes tudatában úgy ítéli meg, hogy nem térhet ki a békeszerződés aláírása elől”45. A magyar kormányjegyzék elküldésének napján, május 18-án Maurice Fouchet, a budapesti francia főmegbízott megjelent a kormányzói rezidencián, és Horthy, a kormánytagok, a békedelegáció főmegbízottai és más vezető politikus jelenlétében nyilatkozatot olvasott fel, melyben megismételte Paléologue ajánlatát, miszerint Franciaország kész hatékonyan közreműködni a Magyarország és szomszédjai közötti együttműködés előmozdítása, valamint a békeszerződés esetleges nemzeti és gazdasági igazságtalanságainak a korrigálása érdekében. A nyilatkozat viszont nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy mindez csak akkor lehetséges, ha aláírják a békeszerződést. A márciusban kezdődő francia-magyar tárgyalások eredményességéhez ezek után nem lehetett sok reményt fűzni. Ezért a MÁV bérbeadására vonatkozó opciós levelet, a magyar kormány május 29-én, csak feltételesen írta alá. Érvénybelépését, azaz parlamenti ratifikációját attól tette függővé, hogy a határidőként megszabott hat hónap alatt, tehát 45
Raffay E.- Trianon titkai, avagy hogyan bántak el országunkkal… Budapest: Tornado Damenija, 1990132-133.
70
1920 végéig Franciaország tesz-e konkrét lépéseket Magyarország több ízben kifejtett területi igényeinek a biztosítása érdekében, avagy sem. Mivel erre a későbbiekben sem került sor, az év végéig elhúzódó tárgyalások eredménytelenül zárultak. Franciaország 1917-1918-ban
kikristályosodott
dunai
politikája,
amely
Lengyelország
mellett
Csehszlovákiára, Romániára és Jugoszláviára kívánt építeni, tehát továbbra is érvényben maradt. Ami 1920 tavaszán és nyarán e tárgyban ténylegesen történt, az nem áttörés vagy módosítás volt, hanem a módosítás lehetőségének a megfontolása. A Fouchet-féle nyilatkozat felolvasásának másnapján, május 19-én a békedelegáció lemondott. Május 22én megérkezett Millerand válasza a május 18-ai magyar jegyzékre, melyben Millerand közölte, hogy a békeszerződés aláírására június 4-én kerül sor a Párizs melletti Versaillesban, az ottani kastélykert egyik palotájában.
71
5. Békeszerződés - Trianon 5.1. A trianoni békeszerződés elfogadása Ezen események után már csak azt kellett eldönteni, hogy magyar részről ki írja alá a szégyenletes okmány. Bár Apponyi vállalta volna, Teleki másokra kívánta bízni ezt a szomorú feladatot. A választás végül két olyan személyre esett, akik nem bánták, ha vissza kell vonulniuk a politika élvonalából: Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd diplomata. A vonat, mely Párizsba vitte őket és kíséretüket, május 31-én este indult Budapestről és június 3-án reggel érkezett meg a Gare de l’Est-re. Itt ezúttal is Henry alezredes várta őket, aki szállásukra, a versailles-i Hôtel des Réservoirsba kísérte őket. A megbízóleveleket még aznap kicserélték, s a békeszerződés egyik másolati példányára is rákerültek a pecsétek. Másnapra, június 4-ére csak az aláírás ünnepélyes aktusa maradt. A Párizstól délnyugati irányban 21 km-re található francia kisvárosban, Versailles-ban került sor a szerződés aláírására. A palotát XIV. Lajos építette a XVII-XVIII. században. Az épület hatalmas és hivalkodó, mint maga a Napkirály volt. Legismertebb terme a 73 m hosszú tükörterem, ahol a legnagyobb fogadásokat adták, és ahol 1871-ben a német császárság megalapítását kihirdették. Hatalmas kastélykertjének hátsó felében, található a kisebb palota, ahol 1920. június 4-én a magyar békeszerződést aláírták. A La galerie des Cotelles-t az 1. számú melléklet mutatja be. A magyar delegáció autói délután 4 óra 15 perckor érkeztek meg a Nagy Trianon oszlopcsarnokos bejáratához. Az aláírással megbízott két miniszteren kívül a delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István és két másik magyar diplomata: Wettstein János követségi tanácsos és Bobrik Arnó követségi titkár. A magyar sajtót Ottlik György és Barabás Albert képviselte. Az
oszlopcsarnok
előtt
Monsieur
Fouquière,
a
francia
külügyminisztérium
szertartásmestere fogadta a küldötteket. A jobb oldali szárny nagytermében a Galérie des Cotelle-ben, vagyis a Cotelle-teremben ekkora már odaértek a szövetséges és társult hatalmak képviselői, valamint a meghívott vendégek, úgy mint Foch marsall, Franchet d’Esperey tábornok, a görög király és Udine hercege.46
46
Romsics I.– A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001– 205-208.
72
A terem közepén patkó alakú asztal helyezkedtek el. Az asztalfőn ült az elnöki székben Alexandre Millerand, tőle jobbra a francia delegátusok, köztük George Maurice Paléologue és Jules Cambon, balra Nagy-Britannia képviselői ültek, csak Lloyd George és képviselői hiányoztak. Mellettük sorakoztak fel a többi állam küldöttei. Amikor a magyar delegátus megérkezett, mindenki felállt és csak akkor ült le, mikor ők is elfoglalták helyüket. Ezután Millerand rövid beszédet mondott, és felszólította a magyar küldötteket, hogy írják alá a kikészített szerződést. Miután Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd ellátták kézjegyükkel az okmányt, a többi nemzet képviselői írták alá. Előbb az öt főhatalom delegátusai járultak a kis asztalkához, utánuk pedig a többiek a francia ábécé szerint. Ezt követően ismét Millerand mondott beszédet, majd lezárta az ülést. Az egész ceremónia nem tartott tovább 15 percnél. A teremből elsőként a magyarok távoztak, akiknek a palota előtti díszőrség fegyverrel tisztelgett, miközben a teremből kilépő délszláv, román, csehszlovák politikusok melegen gratuláltak egymásnak. „A palota elhagyásakor a kettős sorban álló díszőrség harsány vezényszóra fegyverrel tisztelget a távozó magyar államférfiak előtt. A versailles-i parkban pedig ontották sugaraikat szökőkutak.”47 A hangulat hazánkban gyászos volt, bár a franciák nem nagyon törődtek vele, igaz nem is igen tudták, hogy aznap egy okirattal tönkretettek egy országot, egy nemzetet. A francia sajtó kettő lap kivételével nem is foglalkozott a történtekkel. Az egyik a Temps volt, ami a hátlapján kommentár nélkül közölte és az Illustration, amely az új Magyarország térképét is közölte, „megfelelő” magyarázat mellett, mely szerint a trianoni szerződés lényege és egyben legnagyobb érdeme, hogy megszüntette a 10 millió magyar 20 millió nem magyar fölötti uralmát. Az országban az iskolák és a hivatalok szünetet rendeltek el, az újságok gyászkeretben jelentek meg, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok közül is csak az élelmiszerboltok nyitottak ki. Minthogy az aláírás pontos időpontját nem lehetett tudni, így délelőtt tíz órakor kezdődtek meg a gyászszertartások és a tiltakozó gyűlések. „A Magyar Távirati Iroda jelenti: Az ország minden részéből nap-nap után garmadával érkeznek most is a kormányhoz a tiltakozások a ránk erőszakolt béke ellen…” 48
47 48
Galántai J. (2001): i.m.237. Raffay E.- Magyar tragédia - Trianon 75 éve. Budapest: Püski, 1995-172.
73
5.2. A Békeszerződés ratifikálása A lengyel-szovjet konfliktus lezárásáig, a magyar kormányzat időhúzásra törekedett, augusztus végétől azonban a ratifikációt sürgette, főleg miután szeptember és október folyamán a nagyhatalmak képviselői egyre erélyesebben követelték a szerződés törvényi erőre emelését. Az utolsó felszólítás október 18-án érkezett, amely november elsejében, majd a magyar kormány kérésére november 15. napjában jelölte meg a ratifikálás határidejét. Az október 26-án benyújtott törvénytervezetet a nemzetgyűlés november 13-án kezdte tárgyalni. Az ülést Huszár Károly rövid beszédével nyitották meg, aki a szerződés elfogadását javasolta. Álláspontját azonban sokan nem osztották és továbbra is a ratifikálás megtagadása mellett érveltek. Közéjük tartozott például Friedrich István is, aki a főrendiház és a királyi hatalom „szünetelésére” hivatkozva ellenezte a szerződés törvényerőre emelését és bírálta a kormányt is addigi külpolitikájáért, a francia-, illetve antantorientációért is. „Ne kacsintgassunk többé hóhérainkra, ne várjunk azoktól semmit sem, ne dűljünk be semmiféle ámításoknak sem, forduljunk el mosolyogva attól az utolsó entente-blöfftől, a népszövetségtől. Szent meggyőződésem, hogy az éppen olyan blöff, amilyen volt a pacifizmus és a népek önrendelkezési joga.”49 Lingauer Albin a nyugat-magyarországi német, horvát és vend lakosság nevében utasította el a törvényjavaslatot. Sopron képviselőjeként tiltakozott a ratifikálás ellen Klebelsberg Kunó, valamint a Kisgazdapárt elhagyására készülő Czettler Jenő és még sokan mások is. Teleki Pál, aki ekkor már nemcsak külügyminiszter, hanem július 19-étől már a kormánynak elnöke is volt, bírálta a kialakult helyzetet. Szerinte nem jó, hogy megosztja a politikusokat ez a szerződés, lévén hogy nem azért kell elfogadni, mert hisznek annak igazságában, hanem azért, mert nincs más választásuk. E ratifikációs vita végül a békeszerződés elfogadásával zárult. A 209 képviselő háromnegyede, hallgatva Telekire, végül az eszére és nem a szívére hallgatott, mintegy ötvenen azonban kivonultak a teremből és távollétükkel tüntettek. Ugyancsak elfogadták Pallavicini György az Országház zászlójának félárbocon tartására vonatkozó javaslatát, Teleki vád alá helyezési javaslatát viszont elutasították.
49
Romsics I. (2007): i.m. 152.
74
Végül 1920. november 15-én került sor a ratifikációs törvényjavaslat elfogadására és kihirdetésére. A kormányzó még ugyanezen a napon kihirdetési záradékkal és kézjegyével látta el az okmányt, amely ezzel törvényerőre emelkedett. Miután az érdekelt országok is ratifikálták a trianoni békeszerződést, 1921. július 26-án kicserélték az okmányokat a francia külügyminisztérium óraszalonjában. Ezzel nemzetközi szinten jogilag is érvénybe lépett a magyar békeszerződés, melynek hivatalos kihirdetésére Budapesten 1921. július 31-én került sor. A békeszerződés aláírói és ratifikálói közül az egyik főhatalom, az Amerikai Egyesült Államok hiányzott, ezért velük Magyarország különbékét kötött. Ezen okmányt 1921. augusztus 29-én írta alá az USA magyarországi megbízottja és gróf Bánffy Miklós magyar külügyminiszter, melynek nemzetgyűlési elfogadására 1921. december 13-án, a megerősítő okiratok kicserélésére pedig december 17-én került sor.
5.3. A Békeszerződésben foglaltak végrehajtása A
ratifikációs
okmányok
kicserélését
követően,
1921
nyarán
megalakult
határmegállapító bizottságok feladata volt a békeszerződésben foglaltak végrehajtására. A szomszédos államok számának megfelelően összesen négy bizottságot hoztak létre, melyek 7-7 tagja közül ötöt a Nagykövetek Tanácsa delegált, 1-1 pedig az érintett országok. A határmegállapító bizottságok munkája a csehszlovák-magyar és a román-magyar határszakaszon nem ütközött akadályba, azonban a jugoszláv-magyar és az osztrák-magyar határszakaszoknál némi késedelem adódott abból, hogy a baranyai háromszöget még mindig délszláv megszállás alatt tartották, a nyugat-magyarországi sávban pedig magyar fegyveres erők tartózkodtak. A Bethlen István irányította kormány célja az volt, hogy a délvidéki területek jogszerű birtokbavételén túl Burgenland egy részét is megtartsa. Az osztrákok természetesen az egész területsávra igényt tartottak, Belgrád pedig a gazdaságilag fontos terület kiürítésének késleltetésére, esetleg tartós birtokba vételére törekedett. A baranyai háromszög kiürítésére a Nagykövetek Tanácsa augusztus harmadik és negyedik hetét jelölte ki, augusztus 27-ei befejezési határnappal. Ugyanez vonatkozott a magyarokra is. A szerbek egész nyáron nem mozdultak, mivel azt akarták elérni, hogy még 15 évig a birtokukban maradjanak a pécsi bányák, a nagyhatalmak azonban ezt nem
75
támogatták. Ezzel párhuzamosan még az is felmerült, hogy a baloldali, Horthy-ellenes politikusok közül, Linder Béláék kiáltsák ki a terület függetlenségét, majd csatlakozzanak a délszláv államhoz. A magyar vezetők távlati céljai azonban nem ezek voltak, hanem a Horthy-rendszer megdöntése, és egy új, demokratikus Magyarország létrehozása. Végül hosszas habozás után megkezdték a kivonulást augusztus 18-án, melyet augusztus 24-én fejeztek be. Erről tudomást szerezve Linder és hívei kétségbeesett lépésként augusztus 14én kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot. A „köztársaság” a délszláv állam „védnöksége” alá helyezte magát, ami ellen nyilván nem tiltakoztak a szerbek. Azonban tényleges segítséget nem adhattak a nagyhatalmak beleegyezése nélkül, akik pedig ezelől elzárkóztak, tehát ki kellett vonulnia a szerb csapatoknak. A magyar hadsereg ekkor birtokba vette a Gyékényestől Újszegedig húzódó határvonaltól északra fekvő területeket, Pécsre pedig 22-én vonultak be. A megtorlástól tartó politikusoknak a belgrádi kormány politikai menedékjogot és letelepedési engedélyt adott. Ezután megkezdődhettek a határok kijelölései, de itt magyar részről csak kevés pozitívum volt. Az elért sikerek az alábbiak voltak: o Pécs, Baranya és Baja térségéből kivonult a délszláv haderő. o Sopron népszavazás által Magyarországnál maradt. o a csehszlovák határnál Somoskő és Somoskőújfalu térségében elérték, hogy mindkét falu teljes egészében Magyarországnál maradjon. Az 1918 őszén kezdődött folyamat, amely során az 1000 éves, történelmi Magyarország dezintegrálódása és összezsugorodása végbement, ezennel befejeződött; a békekötés folyamata lezárult.50
50
Romsics I.– A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001– 220-227.
76
6. Trianon hatása 6.1. Terület- és népességváltozások A határokat főleg gazdasági, stratégiai szempontok alapján húzták meg, bár azt állították, hogy a földrajzi elhelyezkedés is számított, de látva a végeredményt, ez nyilvánvalóan alaptalan. A trianoni békeszerződés értelmében Magyarország területe 325 ezer, illetve Horvátországot nem számítva, 282 ezer km2-ről 93 ezer km2-re csökkent, lakóinak száma pedig 20,8, illetve 18,2 millióról 7,9 millióra apadt. Ezzel közepes méretű európai országból a térség egyik kisállamává vált Magyarország, amellyel területe szempontjából Lengyelország több mint négyszer, Románia több mint háromszor, a Szerb-HorvátSzlovén Királyság közel háromszor és Csehszlovákia másfélszer lett nagyobb. A legnagyobb területet, 103 ezer km2-t Románia kapta több mint 5 millió lakossal. Utána következett Csehszlovákia 61 ezer km2-rel és 3,5 millió fővel. A délszláv államnak HorvátSzlavónia mellett 20 ezer km2 és 1,5 millió fő, Ausztriának pedig 4,3 ezer km2 és csaknem 300 ezer ember jutott. Lengyelország és Olaszország is kivette részét a történelmi Magyarország területeiből, Lengyelország a Tátrától északra fekvő kisebb szepességi területeket, összesen 589 km2-t kapott 24 ezer lakossal, míg Olaszország az először szabad várossá nyilvánított Fiumét és környékét, azaz 21 km2-t kapott 50 ezer fővel 1924-ben. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2 millió, tehát 30,2% volt magyar. Ezek közül 1,6 millió Erdélyben és más, Romániának ítélt területeken, 1 millió Szlovákiában és Kárpátalján, csaknem félmillió pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban élt. A burgenlandi magyarok száma ezzel szemben nem tett ki többet 25-26 ezernél, a fiumeieké 6-7 ezernél, lengyelországiaké pedig 250-nél. A Párizs melletti Trianon kastélyban aláírt békeszerződés értelmében az ország elvesztette területének több mint 2/3-át, lakosságának közel 2/3-át! Végeredményben a trianoni béke még súlyosabb állapotokat teremtett, mint amelyet orvosolni akartak, ugyanis az utódállamok 42 millió lakosára mintegy 16 millió más nemzetiségű ember jutott.51
51
Uo.– 229.
77
18. számú térkép
A történelmi és a trianoni Magyarország nemzetiségei 1920-ban Forrás: Romsics I.- Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2003- 146.
Csehszlovákia a demokratikus jogok mellett viszonylagos jólétet biztosított polgárainak, de megtalálta a módját, hogy nemzetiségeit hátrányos helyzetbe hozza. Különféle ürügyekkel megtagadta, vagy megvonta az állampolgárságot, ugyanakkor az alkotmányban szereplő jogok kizárólag az állampolgárokat illették meg. A nyelvtörvény 20%-ban határozta meg azt a nemzetiségi arányt, amely fölött a hatóságok kötelesek voltak az ügyeket a kisebbség nyelvén is intézni. Ez az arány azonban az egész járásra volt értendő, ezért a magyarlakta területeken új, észak-déli irányú járásokat alakítottak ki, hogy a magyarok aránya lehetőleg ne érje el a törvényben megszabott alsó határt. A városi önkormányzatokra külön vonatkozott ez a törvény, de ezt is kijátszották: Pozsony, Kassa, Ungvár és Mohács kivételével valamennyi várost visszaminősítették nagyközösséggé, amelyeket már nem illetett meg az önkormányzás joga, és az adott járás részévé váltak. Ezt követőn megkezdték a magyar iskolahálózat felszámolását. A földreform során a magyar középbirtokosoktól elsajátított földeket szlovák igénylőknek adták. Az összefüggő magyarlakta területeken betelepített szlovákokból telepes falvakat hoztak létre, hogy megtörjék az egységes magyarságot. A nehézségek ellenére sikerült magyar képviselőket juttatni a prágai parlamentbe, hosszú idő elteltével pedig megszületett a csehszlovákiai magyar irodalom.
78
Romániában, ugyanúgy, mint Csehszlovákiában, elérték, hogy a kisebbségeknek ne legyen állampolgárságuk, és ezzel együtt választójoguk se. A választókerületeket eleve úgy alakították ki, hogy ahol csak lehetett, a magyar településeket románokkal vegyítették, a választójogi névjegyzékekből pedig rendszeresen kihagyták a magyarok egy részét. A romániai magyarság politikai megszervezésében Kós Károly, Jósika Sámuel báró, Bánffy Miklós gróf, Bethlen György gróf és Krenner Miklós játszottak meghatározó szerepet. 1921-ben alakult a Magyar Szövetség, majd 1922-ben az Országos Magyar Párt, amely 1938-ig védte a magyarok érdekeit. Az erdélyi földbirtoktörvény a magyarokat súlytó, hátrányos megkülönböztetéseket tartalmazott. Elvették az egyházak, iskolák, községek birtokait, ezzel lehetetlenné tették a magyar művelődési és közintézmények fenntartását. A hatóságok tetszés szerinti rendeletekkel korlátozhatták a magyar nyelv használatát, mert a román alkotmány nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az 1919-20-as tanévben 900 elemi iskolában szüntették meg a magyar nyelv tanítását. Azonban ki tudott alakulni a romániai magyar irodalom (Áprily Lajos, Kós Károly, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Kemény János) A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban 1922-ben Zentán megalakult az Országos Magyar Párt, mely 1929-es betiltásáig tevékenykedett. Munkáját nehezítette, hogy az 1920-ban elfogadott választási törvény magyarok tömegeit fosztotta meg a választójogától. A földreform határozottan a magyar-(és német-) ellenes volt. Az elvett birtokokat mintegy 20 ezer telepes család között osztották szét. A világháború előtt 700 magyar iskola működött, ebből 1920-ra 400 maradt meg, továbbá megszüntették a magyar középiskolák 90%-át, a magyar szakiskolákat pedig teljes egészében felszámolták. A csehszlovákiai és a romániai gyakorlathoz hasonlóan bevezették a névelemzést. Azok a magyar gyerekek, akiknek a családneve „nem hangzott magyarosan”, nem járhattak magyar iskolába akkor sem, ha kizárólag magyarul beszéltek. 1929 után a megmaradt magyar iskolákat is bezárták, a középiskolák közül egyedül a szabadkai gimnázium működhetett tovább. A határon túli magyarság helyzete mai napig rendezetlen. Trianon után rengeteg magyar család menekült át a határ másik oldalára. Ennek eredményeként a határon túli kulturális élet megszervezése nem volt könnyű feladat, de ma már szerencsére ez valamennyire normalizálódott. Később, a második világháború után a szomszédos országaink már sokkal durvábban bántak a magyar kisebbséggel (pl. áttelepítések-csere, reszlovakizáció, munkatáborok).52
52
Romsics I.– Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001– 188-192.
79
6.2. Gazdasági változások Az összezsugorodott országterület gazdasági adottságai és mutatószámai sok vonatkozásban jelentősen eltérést mutattak a történelmi Magyarország hasonló jellemzőihez képest. Elsőként Buday László statisztikus összegezte a terület-elcsatolások okozta veszteségeket és károkat. Munkája a háborút megelőző évek mezőgazdasági, bányászati, ipari, közlekedési és pénzügyi statisztikai anyagának szisztematikus összegyűjtésén alapult, és ezeknek a trianoni országterületre való „rávetítésével” a nemzetgazdaság veszteségeinek katalógusává terebélyesedett. A mezőgazdaságról kialakult kép felemás volt: kedvező fejleménynek számított, hogy a területváltozásokkal Magyarországon jelentősen megnőtt a szántók és a szőlők részesedése, viszont némileg nőtt az ugar aránya, és különösen fájdalmas volt az erdők részarányának drámai zuhanása (27-ről 12%-ra), aminek nyomán importból is nehezen pótolható hiány lépett fel a fűtőanyag és az épületfa piacán. A Trianon utáni terület termőföldjeinek minősége összességében rosszabb volt, de a magasabb színvonalú talajjavítás révén a termésátlagok meghaladták a történelmi Magyarországon szokásosakat. A határváltozások következtében nőtt a nagybirtok súlya a paraszti kisbirtok rovására, s ez az agrármunkaerő szerkezetében is láthatóvá vált: a mezőgazdasági munkások részaránya is nőtt a parasztbirtokosokkal szemben. A munkaerőpiaci nyomást tovább növelte, hogy több olyan termővidék is a határon túlra került, amely hagyományosan nagy számban foglalkoztatott idénymunkásokat. Bár az 1920. évi földreform több mint 400 ezer családnak juttatott törpeparcellát, az agrárszegénység körében összességében nőtt a relatív munkaerő-felesleg, amelyet az ipar különböző szektorainak kellett volna fölszívnia.53 Az állatállomány felmérése hasonlóan vegyes eredményt mutatott: az egy főre jutó sertés- és lóállomány nőtt, a juh- és szarvasmarha-állomány viszont jelentősen visszaesett, ráadásul a megszálló csapatok rekvirálásai a haszonállatok számát tovább apasztották. A veszteségek visszapótlása igen lassan haladt, s az állatállomány még a ’30-as évek végére sem érte el a háború előtti szintet, ami többek között a húsfogyasztás átmeneti csökkenésében is megnyilvánult. Kedvezőtlen tényező volt a legelők rosszabb minősége, a kérődzők visszaszorulása miatt fellépő trágyahiány, ugyanakkor az állattenyésztés intenzívebb módszerei, az elterjedő takarmányozás, az állomány jobb fajtaminősége és
53
Raffay E.- Magyar tragédia - Trianon 75 éve. Budapest: Püski, 1995– 188-189.
80
nagyobb változatossága a korszak végére némi fejlődést idézett elő a trianoni országterületen. A bányászati össztermelés arányos része (42%) maradt a trianoni határokon belül, ez azonban az egyes bányakincsek szerint szélsőséges értékeket mutatott. A széntermelésnek például 72%-a maradt Magyarországon, s bár kapacitását az ország erőn felül kihasználta – még jóvátételi szállításokat is teljesített –, további komoly behozatalra szorult, ami még így sem fedezte a szükségleteket, s igen kedvezőtlenül befolyásolta az életkörülményeket, a közlekedést és az ipari termelést. Az ásványkincsek közül teljesen elveszett a kősó, az arany-, az ezüst- és a rézérc. A csekély, de fellendülőben lévő kőolajtermelés szintén az elcsatolt területeken maradt (az alföldi és zalai olajmezőket ekkor még nem tárták fel), míg az olajfinomító-kapacitás fele Magyarországnak jutott. A már működő bauxitbányák elvesztek, de a Bakonyban és a Vértesben folyó vizsgálatok már ekkor is hatalmas készleteket jeleztek. A történelmi Magyarország vasérckincsének közel 20%-a megmaradt, de minősége meglehetősen gyenge volt. Az ipar termelési értékének több mint fele (55,9%) a háborút megelőző években a trianoni határokon belül keletkezett. Ezen belül kiugróan nagy arányban koncentrálódott a csonka ország területén a sokszorosítóipar (89%), a gépgyártás (82%) és a ruházati ipar (75%). Az elcsatolt és megmaradt területek között nagyjából arányos volt a vas- és fémipar, a kő- és agyagipar, a bőr- és sörteipar, az élelmiszeripar és a vegyipar termelési értékének elosztása. A kedvező iparsűrűséghez képest aránytalanul kevés jutott viszont Magyarországnak a fonó- és szövőiparból (42%), a fa- és csontiparból (22%), valamint a papíriparból (23%). Az utak és vasutak, valamint a belkereskedelem hálózata terület- és lakosságarányosan oszlott meg az utódállamok között. Ugyanez már nem volt elmondható a magyarországi tőkeszervezetről: ennek központja ugyanis a dualizmus korában Budapest volt, így a pénzintézetek, hitelszövetkezetek és ipari részvénytársaságok összvagyonának mintegy háromnegyede Magyarországon maradt.54
54
Romsics I.– Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001– 157.
81
Fenti adatok alapján látható, hogy Magyarországot tették felelőssé mindenért, mintha bosszúból tennék velünk. „Bosszúnak tűnik; de miért? Miért Magyarországot tették ilyen mértékben felelőssé az 1914-ben kezdődött háborúért a győztes hatalmak? Vagy ha nem bosszú, akkor mi? Három meggondolás kínálkozik magyarázatul: a) nem ismerték Magyarországot, nem tudták, hogy van ilyen ország, csak Ausztriáról tudtak, a győztesek tehát voltaképpen Ausztriát, az Osztrák Császárságot büntették és csonkították meg. Bizonyság erre Millerand francia államférfi kijelentése a béketárgyalásokon, hogy tudniillik magyar nemzet pedig nem létezik. b) a győztes hatalmak úgy vélték: a magukat magyarnak nevező (nem létező?) népesség tagjai kegyetlenül elnyomták a nem magyar nemzeteket - lásd Seton-Watson ügyködését. Tehát nem szabad más nemzeteket, népeket uralmunk alatt hagyni. A magyar lakta átcsatolt területekről elhitték – vagy úgy tettek, mintha elhitték volna -, hogy ott nem élnek magyarok… c) noha a békeszerződés feltételeit már 1918-ban megfogalmazták, irgalmatlanságukban mégis szerepet játszhatott a Magyar Tanácsköztársaság léte; félhettek, hogy a szocializmus és a kommunizmus eszméi a magyarok révén gyökeret vernek Európában. Erre utal, hogy a győztes hatalmak Romániát 1918 őszén Magyarország hadüzenet nélküli megtámadására biztatták és a támadást nemcsak tétlenül nézték, hanem katonailag támogatták is.”55
55
Nemeskürty I.- i.m. 431.
82
7. Összegzés Az első világháborút lezáró 1920-as trianoni békeszerződés értelmében Magyarország elveszítette területének 67, lakosságágnak 58 %-át. A béketárgyalások során leginkább csak az amerikaiak „álltak mellettünk”, igaz ők nem sokat tettek, mivel jószerével nem is voltak jelen a békefeltételek megalkotásakor. A brit és az olasz vezetők egy része igaz hajlandóságot mutatott a trianoni döntések etnikai igazságtalanságainak kiküszöbölésére, de sajnos a végeredményen ez mit sem változtatott. Ha nekünk is olyan politikusaink lettek volna, mint Beneš, vagy Clemenceau vagy Balfour és még sorolhatnám, akkor feltehetően másként alakultak volna a dolgok, ám ezt már soha sem fogjuk megtudni. Jó lett volna, ha már a kezdetekkor észreveszik politikusaink azt, hogy az antant-barát politikánk nem vezet sehova, és, hogy egyes politikusaink, mint például Linder Béla és társai nem a magyarság érdekeit szolgálják. Az tény viszont, hogy e döntéssel több tízezer, több százezer család életébe ez egy olyan változást hozott, amelybe sok család belerokkant, felbomlott. A magyar történelem legnagyobb tragédiája a trianoni döntés. Ekkor szüntették meg végérvényesen az 1000 éves, történelmi Magyarországot. Még a török hódoltság vagy a tatárjárás sem okozott ekkora kárt. Igaz sokszor foglalták el vagy darabolták szét részben az országot, de sohasem szentesítette azt az adott korban nemzetközi szerződés. Trianon után a határvonalak mindkét oldalán megjelent a szegénység, ami a mai napig fellelhető. Véleményem szerint a XIX. század közepétől Magyarország „szálka valakinek a szemében”. A Kárpát-medence tönkretétele tudatosan, folyamatosan és módszeresen folyt és folyik ma is. E másfél évszádon keresztül olyan folyamatok játszódtak le, amellyel mintha a magyarság (a mi) eltüntetésünk lenne a cél. Azok az új nemzetek, amelyek létrejöttek a döntés által, a mi nemzeti elpusztításunkkal vélték elérhetőnek megerősödésüket, mindezt úgy ráadásul, hogy az európai nagyhatalmak támogatását is sikerült megszerezniük. Miután tőlünk megtagadták az önrendelkezés jogát és elfogadtatták velünk a kialakult állapotot, így fokozatosan kialakult az a magatartás, miszerint a magyarság helyzete nem változtatható meg. Tudnunk kell azonban, hogy egy nemzet akkor élő, ha van közös történelmi tudata, ha hasonló jelenbeli élményei vannak, és ha közösen tudja tervezni a jövőjét. Az egyiket nem tudták megszüntetni csak megtámadni és meghazudtolni, a másikat rombolták, a harmadikat pedig tönkretették és elvették.
83
A magyarságtudat fokozatos leépítése tudatos Habsburg politika a következménye és ez már a dualizmus idején kezdetét vette. Ez azonban a mai napig is tart. Hisz gondoljunk bele, hány ember ismeri a magyar történelem fontosabb, sorsdöntő momentumait. Ráadásul nem az a legnagyobb baj, hogy nem ismeri, hanem, hogy nem is érdekli. Az országot egyre jobban szétzilálják, amit csak lehet, kiárusítanak a franciáknak, angoloknak, németeknek, amerikaiaknak csak azért, hogy abban a pillanatban pénzhez jussanak. Sajnos azonban abba nem gondolnak bele, hogy ha eladnak mindent a külföldieknek, akkor vajon mi marad a saját hazánkban nekünk, a gyerekeinknek, az unokáinknak. Senki sem gondolta akkoriban és talán még ma sem, hogy ez a trianoni döntés végleges volna, hiszen még maga Masaryk is azt vallotta 1938-ban, hogy ez az állapot biztosan nem marad fenn. „Egy helyzet, még ha ezer évig tart is, nem maradhat fenn, ha megállapították róla, hogy ellenkezik az igazsággal.”56 Viszont mára már az is kérdéses, hogy lenne-e értelme a változás érdekében kiállni, hisz már oly’ sok éve élünk így, és már mindenki elfogadta, sajnos el is felejtette, hogy volt ez másként. Azonban azért jó is látni, hogy manapság egyre gyarapodnak az úgynevezett hagyományőrzők, magyar érzelműek. Csak az a probléma, hogy már egyesek túlzásokba esnek, ezzel sokakat maguk ellen fordítva. Pedig ha jobban belegondolnának, rájönnének, hogy valószínűleg ők a magyarság utolsó reménysugarai. Szolnok városában is állt egy korabeli úgynevezett „Ereklyés országzászló” az Eötvös téren (2. számú melléklet), mely a térrendezés során elbontásra került azzal az ígérettel, hogy visszahelyezik, azonban ez „sok-sok” éven át nem történt meg. Szolnok hagyományait őrző egyesület jóvoltából ez év márciusában felavatásra került az úgynevezett Országzászló, a Tisza-Virág híd városi lábánál, a Tiszai hajósok terénél (3. számú melléklet).
56
Galántai J.: i.m. 161.
84
