PE‐Energia Akadémia 74 Az energiapolitika, mint stratégiai fegyver Az energiapolitika veszélyes stratégiai fegyver, ha valaki ezzel játszik, bizony megégetheti magát. /Pósa Tibor/
Bizony vannak, akik e fegyverrel el kezdtek játszani olyannyira, hogy egyre többen az újabb hidegháború kialakulásától tartanak. A kialakult geostratégiai ellenfeszülések talán legmarkánsabb harcmezeje éppen az energiapolitika, minthogy az energia a „modern” társadalmak nélkülözhetetlen feltétele, mint amilyen az élővilágban a levegő és a víz. Az energiaforrások birtoklása és kitermelése hatalmi fegyverré, az energiaellátás pedig stratégiai ágazattá vált, miközben az energiahordozókat exportáló országok hatalmas bevételeket könyvelhetnek el. Ezáltal vált az energiapolitika a geostratégiai törekvések küzdőterévé. A kialakuló hidegháború szegmensei: az olajháború, a gázháború, a klímaháború és a mindezek hátterében felismerhető még az aranyháború is. 1. Olajháború E háború napjainkban az olaj‐árháború formájában nyilvánul meg. A hordónkénti olajár 50 dollár alá csökkent, de csak közvetlenül a kereslet‐kínálat egyensúlyának megbomlása miatt. A háttérben nagyhatalmi stratégiai törekvések húzódnak meg. Ki és miért kezdett e veszélyes fegyverrel játszani? 2014 nyarán a hordónkénti olajár 100 dollár fölé emelkedett. Ez a csúcsérték hosszú évtizedeken keresztül alakult ki, amint a 1. ábra (1973‐tól indulóan) szemlélteti. Nagy ingadozások a korábbi világpolitikai események és most a gazdasági válság első éveiben voltak tapasztalhatók, majd a múlt év közepén megindult a feltartóztathatatlannak tűnő árcsökkenés. Vajon miért? Erre a kérdésre keressük a választ.
1. ábra. A WTI olaj árának alakulása (New Yorki tőzsde)
1
Az ábra végén látható árzuhanást kinyújtott időléptékben a 2. ábrán láthatjuk. 2014 végére a Brent olaj ára a Londoni tőzsdén 60 dollárra csökkent.
2. ábra. A Brent olaj árának alakulása 2014 folyamán A két tőzsdei ár mindvégig szinkronban csökkent olyan módon, hogy az amerikai ár mindenkor mintegy 10 %‐al alacsonyabb volt. Ez követhető a 3. ábrán.
3. ábra. A Brent olaj (Londoni tőzsde) és a WTI olaj (New Yorki tőzsde) árának csökkenése 2014 második felében
2
4. ábra. Az olajárak további csökkenése 2015 elején A folyamat azonban itt nem állt meg, az olajárak 2015 januárjában, a 4. ábra szerint tovább csökkentek, az említett hordónkénti 50 dollár alá. Egyes vélemények szerint akár további csökkenésre is lehet számítani. Miért? Tehető fel újra a kérdés. A helyzet összetett, minthogy a keresleti‐kínálati állapot háttérből mozgatott következmény, tehát nem lehet ez az árfolyamatok változásának eredeti oka. A választ a nagyhatalmi, közelebbről a geostratégiai érdekellentétekből lehet levezetni. Ezek súlypontjában az USA‐OPEC(olajkitermelők) és Oroszország háromszöge áll, természetesen nem megfeledkezve e többi érintett országról és régióról sem. Mielőtt gondolatainkat tovább gördítenénk, vessünk egy pillantást az 5. ábrára, amely Szaúd‐Arábia és az USA olajkitermelésének alakulását szemlélteti a 2004 és 2014 közötti évtizedre.
5. ábra. Szaúd‐Arábia és az USA olajkitermelésének alakulása (2004 ‐ 2014) 3
Szaúd‐Arábia hosszú ideje tartja igen jelentősnek mondható 10 milliós hordó napi kitermelését, sőt az utolsó években még növelni is tudta egy millió hordóval. Ezzel szemben az USA kitermelése 2008‐tól exponenciálisan növekedett, ami a palaolaj kitermelésének ilyen ütemű fejlődésével magyarázható. 2014 végére gyakorlatilag elérte Szaúd‐Arábia kitermelését. Sokat olvashattunk az elmúlt időszakban az amerikai „palagáz forradalomról”, de a „forradalom” nem csak a gázkitermelésre, hanem az olajkitermelésre is érvényes. Ezzel az USA energiafüggősége gyakorlatilag megszűnt, akár exportőrré válhat, ami teljesen új helyzetet teremtett geopolitikai törekvései területén. Mondhatnánk egyszerűen, hogy az olajpiacon túlkínálat jelentkezett. Múlt év végén az OPEC országok összeültek, hogy megvitassák az olajár csökkenés miatt bekövetkezett új helyzetet. A tömörülés országainak többsége azt akarta elérni, hogy csökkentsék a kitermelést, hogy ennek következtében emelkedjen újra a nyersolaj ára. A szunnita monarchiák azonban ezt nem támogatták, így amint a 4. ábrán látható, az olajár tovább csökkent. Az említett királyságokhoz Kuvait, az Egyesült Arab Emírség, Katar és Szaúd‐Arábia tartozik. E bevezető után már ismertethető a sajtóban elterjedt egyik magyarázat, amely azonban igazán nem hihető. Ezek szerint az említett monarchiák azért tűrik el, ill. kívánják alacsony szinten tartani az olajárakat, hogy az amerikai palaolaj kitermelőket, mint konkurenseket csődhelyzetbe hozzák. A palaolaj kitermelés költsége ugyanis magasabb, szakirodalmi források szerint 60 dollár alatti olajár esetén a kitermelés már gazdaságtalanná válik. Viszonyításul az említett monarchiákban a kitermelési költség 8‐10 dollár körül van. Érdemes röviden az olajár csökkenésnek az OPEC országokra gyakorolt differenciált hatását is megemlíteni. A következmények tekintetében három csoportba sorolhatók. Az említett monarchiák óriási pénzügyi tartalékokat tudtak felhalmozni, így az árbevétel csökkenése nem okoz alapvető gondokat. A kuvaiti olajminiszter kijelentette, hogy akkor sem csökkentik a kitermelést, ha a hordónkénti ár 20 dollárra csökken. Az országok egy másik csoportjánál (Algéria, Angola, Nigéria, Irak) a jelentős árbevétel csökkenés azonban már veszélyezteti a költségvetéseket és szigorú intézkedéseket tesz szükségessé. És van egy harmadik csoport (Venezuela, Irán, Líbia), amelyeknél súlyos gondokkal kell számolni. Egyébként az arab olajkitermelő országok olajkitermelésből származó bevételeinek GDP‐arányos értékeiről a 6. ábra ad tájékoztatást. Ebben a helyzetben feltehető a kérdés, hogy a monarchiák az OPEC‐en belül miért nem vállalják még a minimálisan elvárható szolidaritást sem. Ez a kérdés elvezet az igazi válaszhoz. Az USA már rég óta rossz szemmel nézte az EU és Oroszország egyre erősödő gazdasági együttműködését és a politikai kapcsolatok kiegyensúlyozottságát. Az Oroszországból származó jelentős olaj‐ és gázimport miatt szívós stratégia mentén, éveken keresztül kialakították az EU‐ban és minden országában az energiafüggőség mumusát, mely szerint hatalmas kockázatokkal jár az orosz energiafüggőség. S minthogy Oroszország export
4
bevételeinek jelentős hányada az olaj és gázexportból származik, az olajárcsökkenés érzékenyen érinti az orosz gazdaságot.
6. ábra. Az olajárbevétel az arab országok GDP‐jének százalékában Ezzel párhuzamosan már csak ki kell robbantani az EU és Oroszország határán levő Ukrajnában a „forradalmat” és háborút, és máris gazdasági szankciókat lehet foganatosítani Oroszországgal szemben. Azzal a stratégiai tervvel, hogy e kettős nyomásgyakorlással Oroszország térdre kényszeríthető. Nos, ehhez a stratégiához asszisztálnak az olajkitermelő monarchiák és az EU. A vezérlést az USA tartja a kezében, távol Európától és az ukrajnai háborútól. A háború helyszínétől azonban csak a vezérlőmű van távol, a végrehajtó szervek, mint a beavatkozás eszközei (átvéve az irányítástechnikából a kifejezéseket) sokoldalúan ott vannak Ukrajnában. Így talán még az is érthető, hogy miért viseli el az USA a saját olajkitermelőinek a veszteségeit. Majd megtalálják a kárpótlások lehetőségét. A gazdasági mérleghez még az is hozzátartozik, hogy az olajár csökkenése következtében a lakosság vásárlóereje évi mintegy 45 milliárd dollárral nő, és a kongresszus mindkét háza hozzájárult az olajexport kvótájának emeléséhez. S ami már tragikomikus, hogy miközben az USA által gerjesztett ‐ Oroszország elleni ‐ EU‐s gazdasági szankciók és az ellenintézkedések következtében csökkent az EU Oroszországba irányuló exportja, az amerikai export viszont növekedett. Megállapítható, hogy az olajárháború nem más, mint az USA világhatalmi és európai geostratégiájának része: Oroszország, Irán és Venezuela gyengítése, az EU és Oroszország szembe állítása. Történelmietlen kérdés: meddig bírják az érintett országok? De az EU számára is kemény vizsgakérdés. Számunkra súlyos történelmi kihívás, hogy e nagyhatalmi stratégia keretében kirobbantott háború Magyarország szomszédságában zajlik és ebben Kárpátalja is érintett.
5
2. Gázháború A földgáz elsősorban csővezetékeken szállítható, a cseppfolyósított gáz (LNG) szállítása ma még alárendelt szerepet játszik és drágább, ezért a gázkereskedelem döntően a hosszú távú szerződések alapján folyik, a gázkereskedelmi börzéknek alárendelt szerepük van. Ezért a gázkereskedelem sokkal kiegyensúlyozottabb, nem tapasztalhatók olyan kilengések, mint az olaj esetében. A piacon általában elegendő kínálat van, de Európa gázellátásában dominanciával rendelkezik az Oroszországból származó import. A gerjeszthető problémák és feszültségek az ehhez köthető gázfüggőségből származnak. A vázolt állapotból viszont az is következik, hogy a gázárak viszonylagosan magasan tarthatók. Ennek irracionális és akár elképesztőnek is tekinthető következménye, hogy a már megépített legkorszerűbbnek tekinthető gáztüzelésű erőművek állnak, vagy kis kihasználással működnek a magas gázárak miatt (Magyarországon is). A geopolitikai törekvések a gázellátás területén az orosz gázfüggőség okán, annak csökkentése érdekében jutnak felszínre. A gerjesztő erő ez esetben is a tengeren túlról származik, így gázfronton a geopolitikai háborúskodás döntően az USA‐EU‐Oroszország háromszögében zajlik, de természetesen ebben is érintett a többi, gázt exportáló ország is. Nézzük röviden, csupán felsorolás szerűen a kapcsolódó fontosabb adatokat és történéseket. Az Európai országok orosz gázfüggőségének mértékét a 7. ábra szemlélteti. A függőség 100% és 14 % között mozog. Az erősen függő országok: Finnország (100 %), Szlovákia (93 %), Lengyelország (83%), Magyarország (81%) és Görögország (79%), de jelentős a függőség Csehország, Ausztria és Németország esetében is. És eljut még orosz gáz Hollandiába, Belgiumba és Olaszországba.
7. ábra. Az európai országok orosz gázfüggésének százalékos mértéke A kiépített gázvezeték‐rendszer, amelyen az orosz gáz eljut az említett országokba a 8. ábrán látható. Tehát a kiépített infrastruktúra adott, a gázellátás biztonságos, egyetlen kockázati tényezője az Ukrajnán átvezető gáz‐tranzit, amely jelentősen megnőtt az ukrán válság és a
6
keretében kialakult háború miatt. Ez elsősorban az Ukrajnán átvezető Testvériség gázvezeték révén Közép‐Európát, s így bennünket is érint.
8. ábra. Az orosz gáz útja Európában Németország megelőző akcióként megépítette az Északi Áramlatot, amely évi 55 milliárd m3 gázszállítói kapacitással rendelkezik. A Balti tengerben fektetett kettős csővezeték közvetlenül Oroszországból szállítja a gázt a német tengerparton épült fogadóállomásra. A Norvégiából érkező gázzal együtt így Észak és Nyugat‐Európa biztonságos gázellátása megoldottnak tekinthető. Csak hát ne lenne az a fránya orosz gázfüggőség! De hát van és anélkül el sem képzelhető az EU gázellátása. Az orosz gázfüggőség csökkentésére született meg néhány éve a Nabucco gázvezeték terve, amely a közép‐ázsiai gázmezőkről szállított volna gázt Európába Törökországon keresztül. Az USA által is szorgalmazott és támogatott terv hosszú előkészületek után finoman szólva kimúlt. Közben Oroszország megépítette a Kék Áramlat vezetéket a Fekete tengerben lefektetett vezetékkel a török tengerpartig, és bővítette a Kászpi tenger keleti oldalán levő gázvezeték rendszert az ottani, ugyancsak gazdag gázmezőkkel rendelkező országokkal együttműködve. Ebből az adottságból kiindulva a Nabucco konkurenseként Oroszország Dél‐ Európa gázellátására bejelentette a Déli Áramlat megépítésének tervét, amelyhez megnyerte az összes érintett ország támogatását. A vezeték a Fekete tengerben indult volna a bolgár tengerpartra, majd onnan Bulgárián, Szerbián és Magyarországon keresztül érkezett volna Szlovéniáig, ill. Ausztriába. Szállító kapacitását évi 60 milliárd m3‐re tervezték. A nyomvonalat kijelölték, a tervek elkészültek, a szerződéseket aláírták, és az építés is jelképesen elindult. A konzorciumba nyugati (francia, német, olasz) cégek is beléptek tulajdonosként. Ekkor lépett közbe az EU. Figyelmeztette az érintett EU‐s tagországokat, hogy a vezeték építése nincsen összhangban az EU‐s irányelvekkel, és Bulgáriát felszólította az építés leállítására. Egy amerikai delegáció bulgáriai látogatása idején Bulgária bejelentette az építkezések felfüggesztését. Ezzel a gázháború új fejezete kezdődött el. Az orosz gázóriásnál, a Gazpromnál betelt a pohár, amely az elmúlt években sok pénzt és energiát 7
fordított e hatalmas projekt előkészítésére, hiszen e sokszereplős nagy vállalkozás a tervek többszöri módosítását tette szükségessé. Már a csővezeték‐szakaszok nagy részét is legyártották. Közben egyre jobban kiéleződött az ukrajnai válság, Kelet‐Ukrajnában háborús állapotok alakultak ki. Minthogy Közép‐Európába Ukrajnán keresztül érkezik a gáz, az ukrajnai válság két irányban is kiélezi a gázháborút. Egyrészt növeli a gázellátás kockázatát, amely ellen az érintett országok a tárolt gáz növelésével próbálnak védekezni. Alternatív gázbeszerzési lehetőség gyakorlatilag nincsen. 2015. január végéig az Ukrajnán keresztüli gázszállítás nem okozott gondot, habár Oroszország már csak akkor hajlandó gázt szállítani Ukrajnának, ha azt előre kifizeti. Ukrajna minél több gázt Európából próbál beszerezni (Lengyelországon, Szlovákián és Magyarországon keresztül). Oroszország ezt kifogásolja, minthogy „returgáznak” tekinti. Az ukrajnai válság második hatásaként jó alkalmat és ürügyet szolgáltat a gázfüggés problémájának a mesterséges felkorbácsolásához. Mást sem lehet hallani Európa energiaellátásával kapcsolatban, a hisztérikus megfogalmazásokhoz csatlakoznak a politikusok, a médiumok, az érintett lobbik és szakemberek egyaránt. De azt egyik sem mondja ki, hogy nincsen más reális gázellátási alternatíva. Az óhajtott beszerzési diverzifikáció csak elvben létezik. Az orosz gáz kiváltása amerikai palagázzal csupán illúzió. Az amerikai cégek a lengyelországi palagáz‐mezőről is levonultak. S mindezek után robban a bomba: 2014. dec. 1‐én Putyin a törökországi látogatása alatt bejelenti, hogy nem épül meg a Déli Áramlat, és amint utólag kiderült, egyúttal megegyeznek a helyettesítő megoldásban: a Török Áramlatot fogják megépíteni. Ekkor felpörögnek az események. Az EU vezetői nem veszik komolyan az orosz bejelentést. Junkert, az új bizottsági elnök visszakozik, és esélyt lát a tárgyalásra. Az érintett országok összegyűlnek Brüsszelben (2014. dec. 9.), hogy megállapodjanak a közös fellépésben (a magyar képviselő nem írja alá a kezdeményezést). Államfői és kormányfői látogatások sorozata. Nehezen értik meg, hogy ez a hajó elment. A Gazprom fontos új bejelentéseket tett: nem folytatják az Északi Áramlat bővítését, és az új ágakat sem fogják megépíteni. Ukrajnával nem fogják meghosszabbítani a gázszállítási tranzitszerződést, így a vezeték elveszti szerepét. Valószínűleg a felújítására sem lesz szükség. A Déli Áramlat külföldi részvénycsomagjait (ENI, BASF, EdF) a Gazprom kivásárolja. Közben Ankarával aláírták a kormányközi megállapodást a Török Áramlat megépítésére és Törökország gázellátására. A Gazprom vezérigazgatója január 15‐én bejelentette, hogy a jövőben az EU csak Törökországon keresztül juthat orosz földgázhoz. Európába Törökország‐Görögország Macedónia‐Szerbia‐Magyarország nyomvonalú vezetéken juthat el a gáz, de ezt az infrastruktúrát maguknak kell kiépíteniük. Arra is figyelmeztetett Alekszej Miller, hogy elég rövid a rendelkezésre álló idő. A Török Áramlat egyébként a Fekete tenger alatt hosszú szakaszán a Déli áramlat nyomvonalát követi, majd lefordul a Boszporusz szoros felé. Hossza 910 km, végleges kapacitása (négy vezetékággal) évi 63 milliárd m3, ebből 16 milliárd m3 8
Törökország ellátását fogja szolgálni. Az első vezetékágat 2016 végén tervezik üzembe helyezni. A gázelosztó állomást a török‐görög határ mentén tervezik megépíteni, amely a Boszporusztól 180 km‐re van. A török engedélyezések folyamatban vannak. Csupán megjegyezzük, hogy Magyarország szerepe ebben az új gázellátási rendszerben felértékelődhet. A visegrádi négyek szerepe a gázellátásban érdekelt országokkal összefogva akár jelentős tényezővé, formáló erővé válhat az EU‐n belül. Itt tartunk ma. Mi ez, ha nem háború? Az amerikai‐orosz erőpróba újabb területe, amelyben az EU csak az eszköz szerepét játssza. De vajon az EU hogyan fog ebből a gázháborúból kikászálódni? Mi lesz Közép‐ és Dél‐Európa országainak gázellátásával? Vajon közös EU‐s üggyé válik? Ez lesz az EU igazi vizsgája! Máris új észak‐déli gázfolyosók építéséről születnek javaslatok, miközben Oroszország és Kína között 4000 km hosszú gázvezeték építéséről született megegyezés. 3. Klímaháború A klímaháború ma még nagyon egyoldalú, a konszenzussal elfogadottnak kikiáltott klímatudomány olyannyira uralkodó, hogy inkább klímadiktatúráról beszélhetünk. Az ENSZ IPCC kormányközi testülete által vezényelt és finanszírozott klímakutatás rendkívülien egyoldalúan, döntően a bonyolult klímamodellek és szimulációs vizsgálatok eredményeire építi a klímaváltozással kapcsolatos teóriáját. Ennek egyszerűsített végeredménye, hogy globális felmelegedés van, amely döntően a légkörbe kibocsátott szén‐dioxid egyre emelkedő koncentrációjával magyarázható, tehát az emberi tevékenység következménye. A klímakatasztrófák elkerülése érdekében tehát radikálisan csökkenteni kell a széndioxid kibocsátást. S minthogy az a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származik, vissza kell fogni az ezen energiahordozókra épülő energiatermelést, és helyettük a megújuló energiaforrásokat kell hasznosítani. Ezen a ponton érintkezik a klímapolitika az energiapolitikával és viszi azt tévútra. Több sikertelen próbálkozás után az év végén, Párizsban megtartandó ENSZ klímakonferenciának kellene elfogadnia az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésével kapcsolatos új vállalásokat (a lejárt Kiotói Egyezmény után). A világ kettészakadt, a fejlődő és szegény országok nem támogatják a fejlett országok által elfogadható ENSZ‐javaslatokat. E témában már több írás is megjelent itt a honlapon1, ezért csupán néhány fontos észrevételre térünk ki. Az említett IPCC által készített klímajelentések (2014‐ven jelent meg az ötödik) és a mögöttük meghúzódó klímakutatások rendkívül egyoldalúak, nem hajlandók akceptálni a saját teóriájukkal nem egyező, esetleg szemben álló klímakutatási, ill. a kapcsolatos mérési eredményeket. Pl. az utóbbiak szerint 19 éve nem mérhető felmelegedés. A szén‐dioxid csupán csekély mértékben üvegházhatású gáz, tehát a kibocsátás csökkentésére fordított hatalmas összegek értelmetlen kiadások, elvonják a pénzt a valós környezetvédelem területéről. A klímapolitikájáról elhíresült Németországban a hatalmas szél‐ és naperőművi 1
Az ELŐADÁSOK között: Vakvágányon az energetika, 2014. 06. 26. és Válaszút előtt az energetika, 2013. 09. 13. 9
beruházások (eddig mintegy 70 000 MW beépített kapacitás) következtében, ezek teljesen kiszámíthatatlan termelése és rendelkezésre állása miatt veszélybe került a villamosenergia‐ rendszer stabilitása, és ezzel az ellátásbiztonság. A szélerőműveket ennek ellenére tovább építik. A 2014 évi szélerőművi termelési adatokat az alábbi 9. ábra és az 1. táblázat foglalja össze.
9.ábra. Németország 2014 évi szélerőművi villamosenergia‐termelése Az ábrában a piros görbe a beépített szélerőművi kapacitás növekedését ábrázolja, tehát az alatta levő világoskék terület az elméletileg elképzelhető maximális energiatermelést ábrázolja. Ezzel szemben, a szélviszonyoktól függően a valóságos termelést a sötétkék, vibrálóan változó terület jellemzi. Az ábra egyszerűen szólva megdöbbentő. Az 1. táblázat baloldalán az év végéig összesen beépített teljesítőképesség, az éves maximális, a közepes és a minimális teljesítmények értéke szerepel. Valóban megdöbbentő, hogy a közel 40 000 MW kapacitású (25 000 toronnyal rendelkező) szélerőművi rendszer éves közepes teljesítménye csupán 5 868 MW, azaz csupán 14,8 %. A minimális teljesítmény (mivel éppen nem fújt a szél) országos szinten pedig 24 MW (0,06 %) volt.
1.táblázat. Németország 2014 évi szélerőművi termelésének fontosabb adatai
10
A táblázat jobb oldalán jellemző adatként az látható, hogy a szélerőművek a különböző teljesítmény tartományokban (az éves 8 760 órán belül) hány órát üzemeltek. Pl. 0 és 10 %‐ os teljesítmény tartományban 3 986,75 órát üzemeltek, amely a teljes éves üzemidő 45,5 %‐ a. 70 %‐os teljesítmény felett mindösszesen 36,25 órát üzemeltek (0,4 %). Az adatokból egyértelműen megállapítható, hogy a szélerőművek kihasználtsága rendkívül alacsony. Ezzel magyarázható, hogy a szárazföldi szélerőművek mintegy 2/3‐a veszteséges. Ezen a szélsőségesnek mondható megújuló törvény (EEG) által biztosított támogatások (kötelező átvétel, magas átvételi ár) sem segítenek. Mindezt a magas energiaárak formájában a német villamosenergia‐fogyasztók finanszírozzák. Sőt még azt is, ha erős szél esetében a túltermelés miatt rendkívüli zuhanásba mennek át az áramtőzsdei árak, esetleg még fizetnek is a megnövelt áramátvételért („negatív áramár”). Kicsit felfordult a világ, miközben a nagy német energiacégek (E.ON, RWE, EnBW) tönkremennek. Háború ez a javából, amelyet nem fegyverrel vívnak. A háború nagy összecsapásai azonban majd ezután következnek. A harc egyrészt a klímakutatások területén fog felerősödni, ahol kétségkívül a tudományosan megalapozott és mérésekkel alátámasztott (szkeptikusnak bélyegzett) felfogás fog győzedelmeskedni. Ennek már komoly jelei is mutatkoznak. Addig viszont egyre elkeseredettebb háború zajlik majd a „közös klíma‐ és energiapolitika” területén, a politikusok (ideértve az EU teljes vezérkarát) és a médiumok asszisztálásával, a háttérben rejtőzködő érdekszférák vezérlése mellett. A megvalósuló közös klíma‐ és energiaiparban ugyanis óriási érdekeltségek és pénzek mozognak. Régi oligarchák és vállalatcsoportok eltűnnek és új oligarcha csoportok lépnek elő. Miközben mindent az energiafogyasztók finanszíroznak az egyre növekvő energiaárak révén. Egy dologban azért biztosak lehetünk: végül bebizonyosodik, hogy „mégsem melegszik a Föld”. Fentiek alapján a kedves olvasó megítélheti, hogy az energiapolitika miképpen keveredett a geostraégiai háborúkba, s miként vált stratégiai fegyverré. Félő, hogy Európa ebben a háborúban megégetheti magát. (Petz Ernő, 2015. 02. 09.)
11
