Bencés lelkiség: „A keresztény élet… az Úristennek teljes körű életét igyekszik mintázni, mely ugyanolyan mélyen kontemplatív és magába koncentrált, mint amilyen fáradhatatlanul aktív és a végtelenségbe kiható. Ennek az életideálnak legtömörebb kifejezése a szent-benedeki ora et labora. Társaságunk, mely egész mivoltában aktív, erősen hangsúlyozza az imádkozó élet nélkülözhetetlenségét.” (A megszentelő Szeretet küldetésében, i. m., 40.) Bencés hagyományaink szerint mindig Isten jelenlétében élünk, vagyis a szent és a profán kölcsönösen átjárja egymást életünkben, kialakítva bennünk az actio és a contemplatio egységét. Ora et labora – a bencés mottó kifejezi a szerves kapcsolatot az Istennek szentelt személy életének két legfontosabb összetevője között: ezek az imádság és a munka. Az ima a tevékenység kiinduló és fenntartó pontja, egészen addig, amíg a munka maga is imádsággá válik. A bencés lelkiség alapeszméje, ugyanakkor húsvéti jellegének legpregnánsabb kifejezése az alázatosság, amely az Isten iránti totális készségesség magatartása. Alázatos az, akinek sikerül legyőznie önzését, akinek sikerül egocentrikus magatartását krisztocentrikussá alakítania. A lelki haladás tehát nem más, mint az alázatosság kibontakozása, ez pedig fokozatosan valósul meg az isteni kegyelem és az emberi törekvés eredményeként. A bencés lelkiség ez alapvető jellegzetessége szorosan összefügg a conversatio morummal, ami a megszentelt életnek a szentség utáni vágya, ennek kerete pedig a tisztulás megszakítatlan folyamata.1 Eszközei a közösség és engedelmesség.
1
A conversatio morum fogalom értelmezési problémát jelent a Regula mai olvasójának, Benedek kortársai
számára viszont egyértelmű volt. A montecassinói monostor pusztulásakor (577) a hagyomány megszakadt, az utódok hibás alakot (conversio morum) vittek tovább. Miután a filológusok tisztázták ezt a kérdést, az a jelentés vált elfogadottá, mely szerint a szerzetes életét az életszentségre való állandó törekvés jellemzi. Vö. I. Herwegen, Sinn und Geist der Benediktinerregel, Einsiedeln 1944, 337. Vö. még: Regula Benedicti. Die Benedictusregel, lateinisch/deutsch, Salzburger Äbtekonferenz (ed.), Beuron, 1992, 279.
Az oboedientia meghallást és megtételt jelent: meghallani és alávetni magunkat szívünk mélyéből. Az engedelmesség gyakorlása révén olyan személyekké válunk, akik nem uralkodni akarnak, hanem szolgálni, és akiket Isten ereje erősít, hiszen „szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5). Az engedelmesség nem pusztán az elöljárók iránti kötelezettség, hanem az egymással való kapcsolat alapmagatartása. Az engedelmesség a hivatás felfedezése, a személyes küldetésé, annak a különleges istenkapcsolatnak a tudatosítása, amely az imádságban mélyül. A Szentírás biztatása a szüntelen imára („Szüntelen imádkozzatok”, 1Tessz 5,17) a szentmisén való napi részvételben, valamint az egyház liturgikus imájának, a zsolozsmának végzésében valósul meg, ezeket egészíti ki a személyes ima és elmélkedés. A bencés lelkiség krisztocentrikus és egyházias jellege a discretióval egészül ki, ami minden tekintetben megnyilvánuló bölcs mértékletességet jelent, valamint a bármely helyzetben meglevő megkülönböztető képességet. Számunkra ez elsősorban az idők jeleinek érzékelését jelenti, azt a képességet, hogy meglássuk korunk ínségeit és aktív, adekvát válaszokat adjunk azokra. Lelkiségünk következő jellegzetessége a rugalmasság, ami egyrészt a modern idők követelményeihez való igazodási képességet jelent, mindannak elhagyását, ami anakronisztikus, de megőrzését és aktualizálását mindennek, ami lényeges. Más szóval: nem a törvény betűjét, hanem szellemét éljük. A pax benedictina nem pusztán a természetes békevágyat jelenti, hanem e szószerkezet egy bölcs és érett emberi eszményt állít elénk. Az ilyen személy a béke megvalósítója lesz, elsősorban önmagában, majd környezetében. Közösségépítővé válik, testvéreinek képes lesz felajánlani a vigasztalást, Isten gyógyító szeretetét, amely az imában aktualizálódik. Összefoglalva az ora et labora egy spirituális út, Isten megközelítésének lehetősége, amely bármely élethelyzetben alkalmazható. Így a mindennapi tevékenység az Istennel való találkozás teológiai helyévé lesz, ahol az egyén eldöntheti, meg akarja-e tartani az életét magának, vagy másoknak akarja ajándékozni. Az így értelmezett munka olyan lehetőség, amelyben gyakorolható a szeretet, türelem, önmegtagadás, tisztelet, engedelmesség és Isten, valamint a felebarát iránti nyitottság. Így az élet a Teremtőhöz intézett dicsérő himnusszá válhat: Ut in omnibus glorificetur Deus.
Mindemellett az Európa fővédőszentjeként tisztelt Szent Benedek lelkiségének üzenetét is hirdetni szeretnénk.
Az Úr szolgálatának iskolája – a mai Európában Szent Benedeket XII. Piusz pápa Európa atyjának nevezte, VI. Pál 1964-ben a Nyugat védőszentjévé nyilvánította. II. János Pál mellé állította 1980-ban Szent Cirill és Metód alakját, a szláv népek apostolait, illetve 1999-ben Szienai Szent Katalint, Svéd Szent Brigittát és Szent Edit Steint mint női életszentség reprezentatív európai képviselőit. A szent életű pápa, akárcsak Benedek nevet tudatosan választó utódja, gyakran hivatkozott a benedeki örökség mához szóló üzenetére. Mélységeiben elemezte, Szent Benedek apát születésének 15. centenáriumának alkalmából a bencés elöljárókhoz és közösségekhez írott apostoli levelében. Szent Benedek életműve ugyanis valóban meghatározta Európa arculatát: kultúráját, mentalitását, keresztény voltát – beleértve a kereszténység megélésének formáit. Szent Benedek és fiai megújították a föld színét – Európát (II. János Pál). Ennek a meghatározottságnak és a Szentlélekben való megújulásnak a nyomai még nem tűntek el egészen... de már nem is annyira nyilvánvalóak, mint mondjuk száz évvel ezelőtt... Az Európai Unió legfrissebb polgáraiként már tudatosan kutatnunk kell az egykor keresztény Európa tárgyi és szellemi értékei után, legyenek ezek kulturális vagy spirituális értékek. Egy ilyen kutatóútra indulunk most: keresztény életünk alapvető értékei és élhetőségük lehetőségei után keresgélünk tágabb hazánk fővédőszentjének nyomdokain. Nem elég csupán a nagy rendalapítót, a nyugati szerzetes prototípusát látni Benedekben, akinek szellemisége, lelkisége inkább csak egy monostor falain belül érvényesül, a hegyre épült városban, ami kiemelkedik a világ(iasság) erőteréből, ami a kevesek, a kiválasztottak lakóhelye. Hiszen a történelem mást mutat: a Regula szellemében élő bencés szerzetesi közösség a béke szigete, az emberek baráti támasza, királyok nevelője, tudományos műhelyek létrehozója, utasok befogadója, felelős vezetők tanácsadója volt. Ma is az: a hegyre épült várost nem lehet elrejteni, a 21. században sem.
Sorozatunkban nem száraz regulamagyarázatot vagy életrajz-kommentárt fogunk követni, hanem abból indulunk majd ki, ami a legmarkánsabban sugárzik Szent Benedek lelkiségéből: a sajátos benedeki béke (pax benedictina). Kontrasztban áll ez azzal a külsőbelső zaklatottsággal, ami korunk emberét körülveszi, sőt beléhatol és szétzilálja: terrorizmus, szociális problémák, felgyorsult életritmus, értékválság, mesterségesen keltett kaotikus állapotok... A kontraszt talán arra fog vezetni minket, hogy tisztábban lássunk, hogy jól válasszunk és döntsünk, hogy megtanuljunk saját világunkban nemcsak (túl)élni, hanem örömben létezni is. Szent Benedek és fiai azért követték a mindent bölcsen elrendező regulát,
hogy
mindenben dicsőíttessék az Isten. Az ember békéje és Isten dicsősége úgy találkozik az így elrendezett életben, mint ahogyan azt az angyalok meghirdették a megváltás hajnalán, Betlehemben: Isten dicsősége és az ember békéje összetartozik. 1. Béke és istenkeresés Ez az alapvető benedeki érték modern világunkban szociális-politikai ínség megfogalmazója is: a második világháború után, 1947-ben XII. Piusz emlékezett Szent Benedekre mint a béke követére. Őt idézte II. János Pál 1980-ban : Szent Benedek, a béke követe, elsősorban Európa azon népeihez szól, amelyek üdvös szándékkal dolgoznak az egység megszilárdításán. A békés együttélés azonban, amire mindenképpen törekednünk kell, elsősorban az igazságosságban, a helyesen értelmezett szabadságban, a kölcsönös megértésben, a testvéri segítségnyújtásban nyilatkozik meg, mindez pedig az evangélium tanítása. XVI. Benedek pápa január 1-jén, a béke világnapján szintén rá hivatkozott. A brazil monasztikus rendek konferenciájának ez volt az idei témája... Bizonyára nem véletlenül. Szent Benedek igazi békéje viszont nem itt, nem társadalmi-politikai szinten kezdődik: ez csak következménye – lehet. A népek tanítója emberek tanítójaként kezdte – ő maga is tanulással. De nem az akkor züllött római életből lehetett ezt megtanulni, az enfidói tanítómester mellett is csak ideig-óráig: a magasiskolát az Anio-parti kis sziklabarlang jelentette. Subiacóba már úgy mehetett, mint a béke követe... Montecassinón pedig megírta Reguláját, hogy másokat is a békére vezessen.
Benedek elsődlegesen nem a békét, hanem Istent kereste, és minél közelebb került hozzá, annál nagyobb lett benne és körülötte a béke. Regulájában előírja, hogy amikor egy fiatal az apátság ajtaján kopogtat, jól vizsgálják meg: valóban Istent keresi-e. Utasítsák vissza többször is, tegyék próbára, alázzák meg, hogy kiderüljön az igazság... Már közhelynek számít, hogy a 21. század embere nem ateista, nagyon is keresi az Istent. Csak éppen rossz helyen kopogtat, rossz módszerekkel keresgél. Legtöbbször pedig nem Istent célozza meg, hanem a békét – a következményt. És ez még nem feltétlenül baj... Jézussal is hányan találkoztak úgy, hogy elsősorban a gyógyulásukat keresték! A gond inkább az, hogy ezt a békét sokan instant módon várják... Ehhez vagyunk szokva ugyanis: világunkban minden rögtön oldódik, csak egy kis „meleg víz” kell hozzá: kávé, leves, nyelv és erkölcs... És amikor mindezt fogyasztjuk, nagyon jól tudjuk, hogy nem az igazi, hogy műanyag; lehet, hogy pillanatnyilag élvezzük, de nem lakunk jól tőle, mert hiányzik az elkészítés-gondolkodás időben kibontakozó, az ember működéséhez hozzátartozó mozzanata... lemondunk róla, mert csak erre van idő. Vagy egyszerűen ez kényelmesebb... ez a trend. Gondoljunk csak bele: a Benedeket követő ifjak ezért léptek és lépnek ma is a kolostorba, hogy egy egész életen át (!) Istent keressék... Természetesen nem kell mindenkinek ezért a világtól így elvonulnia: Isten más életformában is megtalálható. De amit meg lehet tanulni tőlük, az a lelkület: elfordulni attól, ami a világban rossz, ami mesterséges (a gonosz mesterkedése), és türelemmel dolgozni azon, hogy a világ zajában meghalljuk a Teremtő létbehívó szavát, és arra ne csak vegetatív életünkkel, hanem teljes lényünkkel válaszoljunk. Amíg nem kezdődik el bennünk a természetfeletti élet, addig legfennebb a béke hangulatáról beszélhetünk, amit legelső adódó nehézség szertefoszlat. Az Úr szolgálatának iskolája viszont a valódi békére képesít. Legfontosabb tantárgyai és gyakorlati órái apró békekötésekre: a kiengesztelődésre tanítanak. Békekötésre Istennel, önmagunkkal, a felebaráttal, a testvérrel, a közösséggel, a társadalommal. Ebből születhet meg az a belső szabadság, ami képessé teszi az embert az igazságosságra, a segítségnyújtásra, a kölcsönös megértésre és elfogadásra. Európa olyan mértékben lesz a valódi béke és szabadság földrésze, amilyen mértékben polgárai képesek őszintén elkötelezni magukat Isten keresésében.
2. Béke – csend és hallgatás Korunk embere egyazon időben vágyik is a csendre, de irtózik tőle. Hogyan oldható föl ez az ellentmondás? Egyszerű: kétféle csenddel szembesül. A zaklatott, felgyorsult vagy egyszerűen csak rendezetlen élet jól érzékelhető külső zajokat szül, ami többé vagy kevésbé megviseli az ember idegrendszerét. Ebből egyértelműen szeretne kikerülni. De amikor végre sikerül, szembesül a másik csend, a belső csend hiányával – az erre való törekvés lenne a hallgatás – csakhogy ez a törekvés annyira kellemetlen olykor, hogy inkább visszamenekül a külső zaj valamelyik szintjére: az ártatlan fecsegéstől a diszkó dübörgéséig terjedően. Ahhoz, hogy Istent megtaláljuk, és megtalálva őt tovább keressük, szükség van a csend mindkét változatára. Nem csak arra, amelyikre természetes módon vágyunk, hanem arra is, amit eleinte nehéz megtartani. Különben nem halljuk meg a személyesen nekünk szóló isteni szót. A csend felszínre hozza mindazt, ami megváltásra és elrendezésre szorul életünkben. És minél több mindent sikerül elrendezni, annál értékesebbnek fogjuk tartani ezt a csendet, hiszen annál többet fogunk megérteni Isten művéből, ami bennünk és körülöttünk bontakozik ki. Annál gyakrabban fogjuk tudni a családi, társadalmi életben is, hogy mikor kell inkább hallgatni, és mikor kell megszólalni. Mert a tudatosan megélt csend bölcsességre nevel. A külső zaj az Isten keresésében gyakorlott ember belső csendjét már nem tudja igazán megzavarni. Társadalmi életünket mesterséges zajkeltések uralják. Ezek arra jók, hogy megtévesszenek, hogy különféle pártérdekek vagy üzleti érdekek érvényesülhessenek, hogy a demokrácia leple alatt folytatódhassanak azok a valójában szellemi harcok, amelyek mindig is jelen voltak a történelemben. A keresztény embernek ebben is el kell tudnia igazodni és állást is kell foglalnia – természetesen a saját élethelyzetének és feladataink megfelelő mértékben. A csendben lehet csak megkülönböztetni a szimultán
megszólaló zajforrásokat, és csak a csendben érlelődhet meg a rájuk adott válasz – ami lehet akár maga a hallgatás is. De nem csak a nyelvnek és a gondolatnak kell tudnia csendben maradnia: szükség van a mozgás, a tevékenység csendjére is. Meg kell tudni állni: nem lehet mindenről kizárólag okoskodással és információszerzéssel dönteni, és mindent az aktivizmus hevében megoldani: a szív csendjében születnek az igazi választások és termelődik az erő az igazán nagy élet-művek alkotásához. 3. Az ima és a munka békessége Szent Benedek lelkiségének legismertebb eleme az Ora et labora! (Imádkozzál és dolgozzál!) felszólítás, ebben általában a keresztény élet két legfontosabb tevékenységét látják – és ebben nyilván sok igazság van, de számolnunk kell azzal, hogy mint minden, kontextusból kiragadva egyoldalúságokat eredményezhet, sőt, a bencés lelkiség egészéből kiragadva nem is igazán érthető megvalósításának hogyanja. Érdemes mindenekelőtt átgondolnunk, mit is jelent ez a felszólítás a monostorban: az ima és a munka ideje a nap, a hét folyamán az évszaknak megfelelően ritmikusan és arányosan. A testvérek a házi munkát heti beosztásban felváltva végzik, de vannak olyan szolgálatok is, amit csak olyan testvér végezhet, aki erre alkalmas (pl. a felolvasás). Minden fajta munkának, a fizikai munkának is értéke van. Elsődleges célja az, hogy elősegítse az imádságot: a tétlenség a lélek ellensége. Csak ezután jön a létfenntartás, az embert nemesítő alkotás... Az apátnak ezért mindig őrködnie kell afölött, hogy senki számára ne legyen túlságosan megterhelő a munka. A népek nagy nevelője ezt a szemléletet örökítette át az európai kultúrára, hiszen ezek az alapelvek átültethetők más jellegű közösségek életébe is. Mi maradt meg mindebből? A ritmikus-arányos elrendezést szétzilálta a felgyorsult életritmus és az általános értékválság. A munka megosztása sokszor nem történik meg. A házi munka átértékelődött. Egyes szakmák kihívásai egyre nagyobbak. Ugyanakkor, különösen vallásos körökben, mindenki mindent csinálhat, mert létrejött egy téves szeretet-fogalom, amely mellőzi a hozzáértést, a minőséget. Ima és munka között a viszony ma az említettnek éppen a fordítottja: az emberek ma már nem azért
dolgoznak, hogy imádkozni tudjanak, hanem azért imádkoznak, hogy dolgozni tudjanak, és főleg azért, hogy munkájuk sikeres legyen. Az európai embert az állandó hajszoltság kísérti. Sokszor a létfenntartás kényszerítő szűksége miatt. De a munka gyakran hamis célok elérésének eszközévé is válik: a szükségesnél is több pénzt keresni (kapzsiság), sikeresnek, valakinek lenni (rangkórság, gőg, hiúság), versenyben maradni, szent és jó célok érdekében éjt nappallá téve küzdeni, és így már nemhogy összeszedettséget és testi-lelki összkomfortot eredményezne, hanem éppen hogy a kimerüléshez, a szétszóródáshoz vezet. Az ember belekerül egy olyan gépezetbe, amely a munka által nemhogy nemesebbé és teljesebbé tenné az embert, hanem elszakítja saját természetes létmódjától. Ez a veszély a keresztény embert is fenyegeti. Ha az Úr szolgálatának iskolájában akar maradni, el kell gondolkodnia néhány kérdésen: tudom-e úgy tekinteni házi és hivatali munkámat, mint lehetőséget arra, hogy megvalósítsam Isten rólam elgondolt tervét – ami nyilvánvalóan a legjobbat nyújtja nekem vagyis a kiteljesedést. Megfelel-e munkavégzésem a keresztény erkölcsi normáknak, az általános etikai szabályoknak és az ezekbe nem ütköző állami törvényeknek? Akadályoz-e rendszeresen a munka abban, hogy az Úr napját megszenteljem, vagy hogy életformámnak megfelelően rendszeresen imádkozzam? Válogatós vagyok-e a házimunkában? Megosztom-e a munkát, vagy mindent én akarok megoldani? Minőségi munkát végzek-e, vagy engedek a tessék-lássék szellemnek? Munkaadóként gondoskodom-e arról, hogy beosztottjaim keresztény szellemben dolgozhassanak? Tudatában kell lennünk ugyanis annak, hogy az Ora et labora! nemcsak a két tevékenység egyszerű meglétét sürgeti, hanem azt is, hogy ne csak liturgikus és személyes imádságainkban, hanem munkánkban is meg kell nyilvánulnia Isten dicsőségének: ut in omnibus glorificetur Deus. Mindenben dicsőíttessék Isten. Ebben a törekvésünkben azonban nem vagyunk egyedül. A Regula megfogalmazza a mindennemű munkavégzés alapszabályát: bármi jóba kezdesz, igen állhatatos imádsággal kérjed, hogy ő vigye azt végbe. 4. Pontosság – a béke érdekében
A pontosság avagy a pontatlanság életünk része. Többnyire egyetértünk abban, hogy szükség van egy bizonyos szintű pontosságra ahhoz, hogy társadalmi életünk valóban élhető legyen. Gyakran ideálként emlegetjük a német pontosságot, és van egyféle tapasztalatunk arról, hogy nyugatabbra mintha pontosabbak lennének az emberek... A keresztény ember számára viszont a pontosság is több, mint társadalmi elvárás vagy egyszerű etikai szabálykövetés: belső szabadságot, készséget, engedelmességet, helyes értékrendet is feltételez. Tekintsünk egy kicsit vissza az elmúlt néhány hétre, és nézzük csak meg, mikor volt számunkra fontos, hogy valahova pontosan érkezzünk, valamit pontosan elvégezzünk! Munkahelyünkön (iskolában) talán büntetés jár a késésért, ezért voltunk pontosak. De a vasárnapi szentmiséről esetleg nyugodt lélekkel késtünk – és bizonyára jól meg is magyaráztuk magunknak, hogy miért... Egy fontos megbeszéléskor nem várattuk ügyfeleinket, de az alkalmazott, az várhatott, elvégre azért alkalmazott... egy izgalmas filmnek a világért sem késtük volna le az első képsorait, de egy kínos találkozásra lehetőleg az utolsó percben érkeztünk... és folytathatjuk a különféle helyzetek felidézését. Lassan világossá válik, hogy a legtöbb esetben sokkal többről volt szó, mint egy időpont be (nem)tartásáról... Szent Benedek is sokkal többre gondol, amikor Regulájának 43. fejezetében azokról beszél, akik az istenszolgálatra vagy az étkezésre késve érkeznek. A monostor életének két fontos eseményét emeli ki: a közös imádságot és a közös étkezést. Ha valaki a pontosság szabálya ellen a saját hanyagsága vagy hibája miatt vét, a büntetés mindkét esettre nézve a közösségtől való részleges eltávolítás: azaz a testvérnek be kell mennie késve is a közös imára vagy étkezésre, de külön kell állnia a többitől, nem ülhet le a közös asztalhoz, amíg elégtételt nem ad. Hiszen a késve érkező a közösséget sérti hanyag magatartásával. Benedek szerint a hiba megelőzhető, ha a testvér megfelelő belső magatartást alakít ki, és a jeladásra azonnal otthagy mindent, s a legnagyobb gyorsasággal, de mégis nyugodtan indul az istendicséretre vagy az étkezésre. Mit jelent ez a magatartásforma a mai keresztény ember számára? Egy olyan kultúrában élünk, amelyben a pontosság nem veszített ugyan értékéből, de meglehetősen átértelmeződött. Az együttélés szabályává egyszerűsödött, holott eredetileg a készenlét,
az Isten és a felebarát iránti szeretet kifejezője volt – és lehetne ma is, ha tudatosabban gyakorolnánk. Persze ma ezen a téren is nagyobbak a kihívások: sokféle „jeladást” kell idejében meghallanunk. Bonyolultabb szempontrendszerek szerint kell döntenünk, hogy az adott jelre érdemes-e „azonnal otthagyni mindent” – de maradjunk most csak imáink és közösségi-családi programjaink szintjén: éppen mert annyira szétszed a társadalmimunkahelyi élet rendezetlensége, meg kell lennie napirendünkben az Istennel és családtagjainkkal való mélyebb találkozásnak a pontos ideje. És ez nem időpontok gépies betartását jelenti elsősorban – bár nyilván az sem mellékes: jó, ha naponta kb. ugyanakkor imádkozunk és ülünk le a közös vacsorához. Mégis inkább arról volna szó, hogy ne késsük le találkozásainkat Istennel és a hozzánk legközelebb állókkal: ha nem készültünk készségesen, hiába hadarjuk el az imát, hiába ülünk le az asztalhoz – szívünk még máshol van, s mire a szöveget elmondtuk, mire a vacsorát elfogyasztottuk, már rohanni kell tovább. Lekéstük a találkozást. És ezzel saját magunkat helyeztük kívülre – senkinek sem kell büntetésből ezt kirónia ránk. A pontosság valójában jelenlét, gondosan tervezett figyelem, és ezáltal tanúságtétel arról, hogy azt, aki számára a megszabott időben jelen vagyok, azt szeretem, annak prioritása van az életemben. 5. Béke a sokféleségben: mértékletesség, egyszerűség A fogyasztói társadalomban a mértkeltesség, az egyszerűség (visszafogottság) lekacagott fogalmak. Sokak megélhetése függ a sokszor fölösleges és haszontalan anyagi és szellemi termékek fogyasztásától, a jó reklámoktól, a hamis komfortérzet utáni vágyak kielégítésére irányuló termeléstől. A szükségesnél többet fogyasztani, élvezni a sokszínű életet: ez a jelszava a korunk társadalmát irányító gépezetnek. A vallás természetesen olyan ellenséges eszmerendszer ebben a kontextusban, ami korlátozza az embert az élet élvezetében... ebbe a csapdába az állandóan hangoztatott szlogenek hatására sokszor a még magukat elkötelezett keresztényeknek vallók is belesétálnak.
Pedig a mérték érzékének elvesztése ma már a bőrünkön érezhető következményekkel jár – akár a klímaváltozásra, akár a közélet egészségtelen jelenségeire gondolunk. A mértékletesség erényének kialakítása két irányból is történhet: eleinte aszketikus színezete van, a józan ész és az akarat együttes törekvésének gyümölcse. Aki viszont már valamilyen mértékben megízlelte Isten jelenlétét, és eltelt ennek a jelenlétnek a kegyelmeivel, az már nem fogja semmiben sem túlságosan elvetni a sulykot. S ha mégis, a lelkiismeret szava segít helyreállítani az egyensúlyt. Amíg az ember a benne jelentkező vacare Deo (Istent hiányolni) életérzést sokszor nem tudja beazonosítani, addig nem tudja a megfelelő tartalommal kitölteni sem azt az ürességet, ami kínozza. Amikor viszont sikerül, akkor ez a vákuum nem vonz már káros és fölösleges dolgokat szellemi és lelki életébe. Nem lesz szüksége a mértéken felüli ételre, italra, tévénézésre, internetezésre, sportolásra stb. És megjegyezzük, hogy nem kell ennek a szenvedélynek mindig feltétlenül súlyos bűn vagy éppen a betegség méretét öltenie ahhoz, hogy az ember boldogulásának és üdvösségének útjába álljon. (Itt nem is ezekről a speciális esetekről van szó.) A mai társadalomra nézve éppen a rosszat kedvező álarcok mögé rejtő, alattomos félrevezetések a legveszélyesebbek. Az igazi mértékletesség és egyszerűség tehát nem egyszeri erénygyakorlat, nem nagyböjti vagy adventi jófeltétel, hanem életszemlélt, sőt, korunkban bátran mondhatjuk azt is, hogy egyenesen hitvallás, tanúságtétel. Arról, hogy Isten egymaga elég. Hogy életünk egyetlen célra irányul – szemben a töredezett, megosztott, szándékosan és alattomosan szétzilált és többirányúsított társadalmi élettel, ami egyre kevésbé tűri a kötöttséget, a szabályokat... Márpedig a szent egyszerűség és mértéktartás forrása és elősegítője a közös szabály. A monostorban regulának nevezik. A hétköznapi életben pedig ésszerű napirendnek (órarendnek), jó értelembe vett családi és közösségi szokásoknak, sőt, váratlanul közbejövő eseménynek is, amelyet a szeretet szellemében, engedelmes lélekkel követünk. Ez a hétköznapi életszentség titka, amelyen keresztül Lisieux-i Szent Teréz, Charles de Foucoult nyomán sokak örömére elérhetővé vált az, amiről sokáig azt gondolták, hogy csak a kiválasztottaknak szól. Szent Benedek Reguláját nem rendkívüli, hanem egészen hétköznapi emberek számára írta. A bonyolultság, az extrém teljesítmény elvárása mindig
is távol állt tőle. Iskolájában fiainak csupán azt írta elő, hogy Istent keressék a hétköznapok eseményein keresztül, a közös szabály megtartásával. A mértéktartó és mértéktartásra ösztönző közös szabályhoz való visszatalálás a mai európai ember számára kiegyensúlyozottságot, békét jelenthet még a sokszor olyannyira kaotikus, bonyolult élethelyzetekben is. 6. Közösség – a béke helye? Korunk emberének egyik legnagyobb nehézsége az, hogy sokszor nem tudja, mihez kezdjen a másik emberrel... Márpedig a keresztény embert kötelezi a főparancs második paragrafusa: szeresd felebarátodat, mint önmagadat! A társadalmi környezetből öntudatlanul átvett viselkedésformák, beidegződések nem kedveznek a parancs teljesítésének. Az elszigetelődés, az elmagányosodás, az individualizmus szinte egyenes következménye a modern életformának: nincs időnk a másik emberre, a személy egyre inkább a protokoll álarcai mögé szorul, óvatosak vagyunk a peremre szorultakkal való kapcsolatainkban... Egyre gyakrabban hallunk a médiában is az elidegenedés negatív következményeiről, de tapasztalhatjuk környezetünkben is. Noha európai közösségről beszélünk, az európai polgárok nagy részének nincs igazi közösségi tapasztalata. Szent Benedeknek, Európa fővédőszentjének értékrendjét szemlélve sajnálatos módon azt kell megállapítanunk, hogy eszménye a közösség szempontjából is sokszor nagyon csökevényesen valósul meg a nagy európai házban... a közösség álérték csupán. Az iskola – az Úr szolgálatának iskolája is – eleve közösséget feltételez. Szent Benedek nagy jelentőséget tulajdonít ennek a bölcs szabályok által elrendezett közösségnek. Bár értékeli az anakoréta (remete) életformát is, jelzi, hogy aki erre vállalkozik, eleinte az is közösségben tanult meg küzdeni a gonosz lelkekkel. Egyértelműen elítéli azonban a szarabaitákat, akik pásztor nélkül nem a Úr, hanem saját maguk aklába zárkóznak, törvény gyanánt áll előttük vágyaik kívánsága, midőn azt, amit maguk elgondolnak és kiválasztanak, szentnek mondják, és amit nem akarnak, azt tilosnak tartják. A girovágus (kóbor) szerzetesekről hasonlóan lesújtó véleménye van: folyton csavarognak, soha meg nem állapodnak, saját akaratuknak és a torkosság ingereinek szolgálnak. A szerzetesek derék fajtája szerinte a cenobitáké, vagyis az apát
által vezetett közösségben élőké. Pacomius, Bazileiosz és Cassianus után Benedek erősíti ezt meg az éppen kultúrát váltó Európa számára. A közösség Benedeknél a szó legnemesebb értelmében iskola. Az oltalom, a biztonság helye ugyan, de küzdőtér is, ahol a testvér megtanul alkalmazkodni, engedelmeskedni: szeretni. Nem a veszélyektől, és a nehézségektől oltalmaz elsősorban, hanem az eltévelyedéstől. Ahol helyes szabályok vannak lefektetve, ahol bölcs apát vigyáz annak megtartására és a közösség tagjainak test-lelki jólétére, ahol a testvérek egymásra
figyelnek,
és
nemcsak
az
apátnak,
de
egymásnak
is
versengve
engedelmeskednek, ahol a fiatalok tisztelik az idősebbet, az idősebbek szeretik a fiatalokat, ahol az ima- és asztalközösség lehetőséget ad építő kapcsolatokra, ott a testvérek egymást segítve, gyakran fájdalmak árán, belenevelődnek az evangéliumi szeretetbe. Most, amikor Európa ismét kultúrát vál(ott), újra föl kell fedeznünk a közösség értékét, meg kell erősítenünk hitünket abban, hogy az egyháznak mint közösségnek is küldetése van a mai világhoz. Nem csak az fontos tehát, hogy legyenek jól működő plébániai közösségek, különféle csoportok, ahol a keresztény ember megtanulhatja, hogyan kell Istennek tetsző, boldog, teljes életet élni, és ahol segítséget is kap ehhez. Az is legalább olyan fontos, hogy minden keresztény közösség világító jel legyen az elidegenedő, individualizmust hirdető társadalomban; tanúság amellett, hogy senki sem lehet elszigetelt krisztuskövető, hogy az önmagába forduló, egoista individuumnak igen kevés esélye van az üdvösségre. 7. Tekintélytisztelet – a béke medre? Igen. Bármennyire disszonánsan hangozzék is a hamis demokrácia és liberalizmus hozta divatos eszmék között, egészséges tekintélytisztelet nélkül keresztény közösségeink szétfolynak, mint a forrásvíz, amit nem tart össze, nem ösztönöz egy irányba egy jól bevált ősi meder. Különféle diktatórikus vezetési stílusokra való ellenreakcióként ma egyre gyakrabban találkozunk a felfogással, hogy sem a családban, sem az iskolában, sem az egyházban, sem a munkahelyen nincs szükség vezetőre, s ha mégis, akkor csak azért, hogy
koordináljon, biztosítsa a szükséges infrastruktúrát, esetleg reprezentáljon, de nehogy olyan szabályokat vezessen be, ami nem kényelmes, nehogy beleszóljon az életembe. Tárgyalunk vele, de lehetőleg úgy, hogy mindig nekem legyen igazam, az én kényelmi szempontom érvényesüljön – a magam ura vagyok korát éljük. És miközben igyekszünk minden kötöttséget, fölöttünk álló tekintélyt lerázni magunkról, észre sem vesszük, hogy elvesztettük Isten gyermekeinek szabadságát, és belesétálunk különböző csapdákba – a hiteles emberi és szervezeti tekintélyek elutasítására ösztönző társadalmi jelenségek végső soron az isteni tekintély rombolását célozzák. Tapasztaljuk, hogy az a generáció, amelyik szülői és nevelői tekintély nélkül nő fel, valójában életképtelen. Mert nem tanul meg felelősen élni, nem tud felelősséget vállalni... Aki Isten mellett döntött, az egy végső tekintély mellett is döntött – és nem alakítja saját kénye-kedve szerint. A teremtésnek van ugyanis egy rendje. A teremtő Isten a legfőbb tekintély – és éppen a teremtés, az életadás révén. Krisztus is ezért mondja: az Atya nagyobb nálam. Öröktől fogva ugyan, de tőle származik. És nem próbál meg „elébe kerülni”, hanem megteszi akaratát, mert így lesz összhangban önmagával, létének természetével. A földi tekintélyek hierarchiája is a származáson, az életadáson alapszik. Az ember akkor kerül összhangba önmagával, ha elfogadja a saját helyét ebben a hierarchiában: vállalja azt a tekintélyt, amit kapott, és azt a szintet gyakorolja csak, amit megkapott; illetve alázattal vállalja az alávetettséget, az engedelmességet. Az ember egyik legsérülékenyebb területe ez. Az eredeti bűn gyökere is ez volt: a Sátán nem fogadta el Isten abszolút tekintélyét... Nem meglepő tehát, hogy a világot a magánélet és a politikai élet szintjén is mindig a hatalomra, az önakarat és önérdek érvényesítésre való törekvés zilálja szét... Szent Benedek éppen ez alapvető sebezhetőség miatt beszél hosszan, külön fejezetben arról, hogy milyennek kell lennie az apátnak – az igazi tekintélynek. Mert egyfelől kevés olyan isteni megbízatással lehet annyira visszaélni, mint éppen a tekintéllyel. Másfelől pedig kevés olyan nehézséggel találhatja szembe magát az Istent őszintén kereső krisztushívő, mint éppen a saját akaratának alárendelésével – sokszor több tekintélynek is egy időben, anélkül, hogy szolgalelkűnek, naivnak, gyermetegnek tűnjék. Isteni bölcsesség szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk a mértéket: akár a követelmények
támasztásában vagy a fegyelmezésben elöljáróként, akár a véleménynyilvánítás módjában és határában egy közösség tagjaként. Egyben azonban biztosak lehetünk: ha ezen a küzdőtéren vállaljuk a harcot a trend ellenében is, nagyon nagy esélyünk van arra, hogy rátaláljunk Isten jótékony atyai tekintélyére, és életünk legfőbb értékére Jézus Krisztusban. 8. A helyben maradás békessége Szent Benedek szerzeteseit, az addigi szokásokkal ellentétben, a stabilitas loci fogadalmával kötelezte a helybemaradásra. Aki belépett egy monostorba, többnyire élete végéig ott maradt. Ezt a szokást a későbbi szerzetesrendek (ferencesek, domonkosok, jezsuiták) nem őrizték meg sajátos karizmájuk miatt: akik valamilyen külső szolgálatra kaptak küldetést, nyilvánvalóan el kellett hagyniuk rendházaikat. Csupán néhány kimondottan kontemplatív rend őrizte meg a stabilitás szó szerint értelmezett hagyományát. Tehát ismét egy olyan követelménnyel állunk szemben, amelynek elsősorban a szellemét, a lelkületét jó elsajátítanunk. Az eredeti kontextusban is a Regula szelleme volt a fontosabb: szerzetes akkor is a „monostorában van", amikor útra küldik. Ezt néhány – számunkra már talán furcsa – szabállyal sugalmazza: az útra küldött testvérnek a monostoron kívül is el kell végeznie az Opus Deit, az istenszolgálatot – ami nem esett nehezükre, hiszen a zsoltárokat kívülről tudták. Az úton pedig nem fogadhat el semmi ételt, hiszen ezzel megszegné a testvéri asztalközösséget. Ezekhez a külső szabályokhoz járult az a belső magatartás, amely a világba kilépő szerzetest végig megőrzi Isten közelében és saját maga közelében. Ma több szempontból is egy instabil világban élünk. Nem csak arról van itt szó, hogy a mai ember sokkal többet utazik, nincsenek már számára bejárhatatlan távolságok. De egyik napról a másikra, gyakran minden logika híján változnak a törvények, az árak, az időjárás… ma az ember könnyebben költözik, vált munkahelyet, világnézetet, barátot és házastársat… már föl sem tűnik a köpönyegforgatás, ami egy-két évtizeddel ezelőtt még hitetlen körökben is jellemtelenségnek számított… Tapasztaljuk, hogy a térbeli és kommunikációbeli mobilitásnak nemcsak előnyei, hanem veszélyei is vannak. A legtöbb tényezőn pedig nem áll módunkban változtatni… Ilyen körülmények között egyre
fontosabbá válik a keresztény ember számára a lényeglátás, a lényeghez való ragaszkodás. Az ehhez való kitartó igazodás, az áldozatok árán is megőrzött hűség. Amennyiben valaki már döntött Krisztus mellett, figyelnie kell arra, hogy a sok változás közepette mindig „magánál legyen". Szellemi-lelki értelemben mindig „otthon legyen saját magánál" és Krisztusnál. Ne engedje, hogy az események, a pluralizmusnak, a reklámoknak, a divatos ideológiáknak a színes, megejtő világa elidegenítse önmagától, legbensőbb énjétől, alapvető értékeitől. A monostort, amelyben a stabilitás erényét gyakorolhatjuk, nem kövekből, hanem szilárd hitre és értékrendre, a mellette meghozott szabad döntéseinkre alapozott hűségből kell fölépítenünk. 9. A vendégszeretet – odaajándékozott béke Szent Benedek ősi hagyományt visz tovább, amikor fiait vendégszeretetre tanítja: az ókori görög világ is értéknek tartotta, a szentírási és a korai szerzetesi hagyományban is jelen van. Aktualitását pedig fölösleges hangsúlyoznunk a vendégszeretetéről híres erdélyi nép esetében. Európai mintára nálunk is kezd meghonosodni a faluturizmus – de sajnos nem csak ez… egyre inkább beszüremkedik a mi társadalmunkba is a kimért, nyugatias távolságtartás, az egyre mesterkéltebbé váló baráti vagy családi látogatás. Ma már vidékeinken sem illik, sokszor még a közeli baráthoz vagy családtaghoz sem, csak úgy beállítani… Még mielőtt a vendégfogadás spontaneitását, az odaadó készséget állítanánk fel ideálként, hadd jegyezzük meg, hogy Benedek idejében sem volt a vendégfogadás kaotikus, ésszerűtlen és szertelen. Először is a monostorokba nem fogadtak be akárkit. Szent Pál tanácsára (Gal 6,10) elsősorban hitben testvéreket és zarándokokat láttak vendégül. Olyanokat, akik a lelki épülést vagy a szent tudományokban való gyarapodást keresték. Maga Benedek is kelletlenül fogadja például Totila gót királyt. Először imára vezeti, hogy meggyőződjék igaz hitéről (az eretnekeket bizony kiutasították). Másodszor: a monostor rendjét a vendég nem zavarhatja meg. Az apát, vagy az arra kijelölt testvér foglalkozik a vele, külön vendégház áll a rendelkezésére. A közösség miatta nem szegheti meg a böjtöt, az ima és a munka rendjét. Mindennek ellenére van valami könnyedség, kedves előzékenység abban, ahogyan a közösség nyitva áll az odaérkező előtt. A hajdani monostorokban szinte sohasem tudták előre, hogy vendég érkezik. Egy kapus állandóan
készenlétben állt az érkező köszöntésére. Benedek azt kéri: Minden vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust… mindenkinek adják meg a megfelelő tiszteletet… szolgálatkész szeretettel siessenek elébe az elöljáró és a testvérek. Először együtt imádkozzanak, és csak azután váltsanak békecsókot… minden vendéget teljes alázatossággal köszöntsenek… az apát adjon vizet a vendég kezére, s lábát mossa meg… Kiváló nagy gondot fordítsanak a szegények és a zarándokok befogadására… Ennek a készséges könnyedségnek a titka: Krisztus maga látogatja meg a közösséget, ha vendég érkezik. És ez az, amiről a legtöbbször megfeledkezünk. Talán örülünk a vendégnek, mert szeretett személyről van szó, talán nem, mert kényelmetlen személy… vagy csak éppen rosszkor jön… de hát lehet Krisztus kényelmetlen? Jöhet Krisztus is rosszkor? Természetesen lehet… mert ilyenkor szembesülünk azzal, hogy gyakran mennyire kevés bennünk az odaadó, rugalmas szeretet. Azzal, hogy mennyivel többre tartjuk saját kényelmünket, sürgős feladatainkat. Ma olyan az életvitelünk, hogy bizony néha időben, térben, anyagiakban valóban gondot jelenthet a vendégfogadás. Ezért agyonszabályozzuk. A vendégszeretetnek azonban semmi sem lehet akadálya. Elég, ha lélekben mindig készenlétben állunk, mint a kapus testvér. Elég, ha valahol – utcán, munkahelyen, sorálláskor – tisztelettel és nem szimpátián alapuló, hanem krisztusi szeretettel köszönünk valakinek, aki így, egy mosoly erejéig, belép az életünkbe. Elég, ha egy pohár friss vizet nyújtunk egy szomjazó postásnak a kánikulában. Elég, ha valaki belép hozzánk, és ha nem lehetséges vele imádkozni, hát imádkozunk érte… De sok esetben, valljuk be, tehetünk ennél sokkal többet is… csak tudnunk kell adni, ajándékozni a bennünk lévő isteni békéből… nyilván nem tudunk ebből többet adni, mint amennyink van… de megtörténhet az is, hogy éppen vendégünk ajándékoz meg vele. „Életmód” – teljes vággyal kívánd az örök életet! Ezzel a témával sorozatunk végére értünk. Az eddigiek során láthattuk, hogy Szent Benedek a maga korában valójában „életmódot" tanított nemcsak szerzeteseinek, hanem
a letelepedő, országokat alapító népeknek, azok kultúrájára építve teremtett sajátos keresztény kultúrát. Ma az újságok egyik legolvasottabb rovatai, a tévéadások legnézettebb műsorai, könyvesboltok legkeresettebb polcai közé tartoznak az Életmód címűek, illetve feliratúak. A jelenség azt tükrözi, hogy az emberek nagy részének valahogy rossz az általános közérzete, és ezért keresi, hogyan is élhetne jól – vagy legalább elviselhetően. Valami miatt nem tanult meg természetes életélvezettel, vitális örömben élni, ezért különféle praktikákra van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, hogy teljesnek, kiegyensúlyozottnak érezze az életét. Gyakran kultúrájától idegen vagy akár ezoterikus, okkult módszerekhez is folyamodik, mert a legtökéletesebb, legegészségesebb, legkidolgozottabb életvitel eseményei, gyakorlatai is valami ürességet és nyugtalanságot hagynak maguk után… Miközben pedig az ember saját kényelmének érdekében módszeresen kidolgozta a halál kultúráját, egyre kevésbé képes szembenézni a halállal, és integrálni a szenvedést életébe. A címet megfogalmazhattuk volna így is, ugyancsak a Regula szavaival: a halál naponként ott álljon szemed előtt! De ki olvasna el szívesen manapság – akár vallásos emberek közül is – egy ilyen című szöveget? Különösen, ha így folytatódik: Félj az ítélet napjától! Rettegj a pokoltól! Milyen élet az, amely során folyton a halálra gondolunk, és ezért rettegésben élünk? Hol marad akkor az élet értékességének, szépségének élménye, amire a keresztény tanítás is ösztönöz? Milyen keserves munka volt a középkori siralomvölgy-koncepciót megdönteni, és akkor most térjünk vissza hozzá? Egyáltalán nem erről van szó: Szent Benedek nem valamiféle morbid, a jóra törekvő embert állandó szorongásban tartó életvitelre hív. Egyszerűen csak tekintettel van arra, amit a Teremtő az emberi természetbe kódolt: a személy csak valamilyen célra irányulva képes teljes, dinamikusan és arányosan kibontakozó életet élni. Márpedig a keresztény ember számára az ún. hosszú távú cél maga az örök élet. Erre kell minden képességével ráfeszülnie. Ez a cél megközelíthető az emberi realitás és Isten üdvözítő terve felől egyaránt: a halál elkerülhetetlen fájdalmas valóság. Az üdvösség, az örök élet pedig: a kinyilatkoztatás révén megalapozott remény. Természetfeletti, isteni erény. Amihez
viszont hozzá kell alakítanunk az életünket, ki kell formálni magunkban saját kis „emberi" erényeinket – ezért találunk a Regulában is hoszszas erénykatalógust: a jó cselekedetek 74 eszközét. Ebben áll az ember igazi önmegvalósítása: a kegyelem segítségével és a saját törekvése révén képessé formálja saját magát az örök életre Krisztusban. A teljes vágyakozás nélkül azonban ez nem lehetséges. A teljes és öntudatos vágyakozás nélküli keresztény – szomorú keresztény: A lelki vágy arra vonatkozik, ami a leginkább szent az emberben… olyan vonzerő, amely képes az egész lélek polarizálására, az élet egyesítésre, a belső lendület minden erejének egyetlen irányban való összefogására… Az örök élet iránti vágy nem énünk érdektől hajtott menekülése, nem olyan könnyű boldogság keresése, mely véget vetne a jelen élet nagylelkű erőfeszítéseinek. Éppen ellenkezőleg: ez a nem én-nek, a másik akarásának az ösztönzése – s ez a másik sokkal közelebb van hozzánk, mint mi magunk; ez a másik vonz minket afelé, amit még nem ismerünk. Ugyanaz a Lélek, aki eltölti szeretetével és örömével az üldözöttek szívét, egyben az a Lélek is, akinek erejéből vágyunk, remélünk, várunk e titokzatos életnek teljességére. (Adalbert de Vogüé OSB) Szent Benedek erre a vágyra alapozott életmódot kínál fel Európa számára a 21. században is. (Megjelent a Vasárnap Katolikus Hetilap 2007/28.-37. számaiban)
