1. A cigánykérdés Németországban a 20. század első felében Az 1930-as években a cigányokkal szembeni faji előítéletek hangot kaptak a nyilvánosság előtt is. A cigányügy megoldását azonban nem a munkalehetőség biztosításában, szociális gondozásban látták, hanem a társadalomtól való elkülönítésben, munkatáborban, koncentrációs táborban.
Az 1930-as évektől a náci Németország a romák ellen népirtást folytatott. A II. világháború alatt más európai országokból is sokakat a koncentrációs táborokba hurcoltak, ahol kb. 250-400.000 roma ember szenvedett kínhalált. A túlélők a háború után szinte sehol nem kaptak kártérítést. 1935.: Elfogadták az állampolgársági törvényt: a „német vagy fajrokon vérű állampolgárok” kategóriájából már nemcsak a zsidókat, de a cigányokat is kizárták. 1938.: népszámlálás alá vetették a cigányokat, áprilisban megvonták tőlük a szavazati jogot, májustól nem járhattak iskolába és deportálni kezdtek minden olyan férfit, aki nem valamelyik földműves gazdánál dolgozott. Júliusban megtiltották nekik, hogy nem cigányokkal lépjenek házasságra. 1939.: Himmler [német SS-vezető, 1923-ban csatlakozott a nácikhoz, 1929-ben megszervezi Hitler testőrségét, az SS-t, melynek vezetője (Reichsführer-SS) volt 1945-ig] vándorlási tilalmat rendelt el a romák számára, majd elkezdődött a tömeges deportálásuk, főként a lengyelországi koncentrációs táborokba. 1944.: „Nem csináltunk semmit, élni akarunk!” – szemtanúk szerint ezt kiabálták a cigányok, amikor 1944. augusztus 2-án egyetlen éjszaka alatt mintegy 4.000 romát megölve, felszámolták az auschwitzi cigánytábort. Ezért az európai cigányság ezen a napon emlékezik a roma holokausztra, vagy ahogy ők nevezik cigányul: a Pharrajimosra. A vérengzés áldozataira 1972 óta emlékeznek meg világszerte, akkor határozott a Cigány Világszövetség arról, hogy a Pharrajimos, azaz a roma holokauszt emlékére, augusztus 2-át nemzetközi emléknappá nyilvánítja. Magyarországon először 1996-ban tartottak megemlékezést.
2. A Horthy-korszak és a II. világháború évei Magyarországon Horthy-rendszer (1919. november – 1944. október 15.) Bár idénymunkásként, vándoriparosként, kereskedőként vagy éppen muzsikusként sok 10.000 roma kapott fontos szerepet a helyi közösségek életében, a többségi társadalom egy része rasszista előítéletekkel viseltetett a cigányokkal szemben. 15000/1916-os rendelet a cigányok letelepítéséről A rendelet a vármegyék nyomására született. Alapja az a hibás feltevés, hogy a kóbor cigányok veszélyesek a közbiztonságra. A rendelet tartalma: - Kóbor cigány az, aki nem tudja igazolni, hogy rendes lakóhelye van. A rendőrség a cigányokat lakhelyükre utasíthatja, ha nem ott tartózkodnak igazolatlanul. - Szigorú egészségügyi ellenőrzés. - A városi hatóság vagy a rendőrség engedélye nélkül nem hagyhatják el annak a településnek belterületét vagy munkavégzés estén a határát, amit lakhelyükül kijelöltek. - A nyilvántartott cigányokat azért a munkáért vagy szolgáltatásért, amire kötelezték őket a törvény alapján a munkával arányosan munkadíj vagy térítés illeti meg. Nem tekintik teljes jogú állampolgároknak őket. 1928. évi X. törvény A cigányok megrögzött bűnösök. A megrögzöttségen azt a lelki tulajdonságot értik, hogy a bűncselekmény elkövetése után hozzá hasonló súlyos cselekmények elkövetése várható továbbra is. 1928-tól évente kétszer előírt országos „cigányrazzia” keretében gyűjtötték össze a vándorcigányokat, majd kitoloncolták, vagy szigorított dologházakba zárták őket.
1931-ben megnehezítették számukra az iparengedélyek kiadását, ami nehezítette a cigányok megélhetését. Rendeletekkel korlátozták a munkavállalást. Csak lakhelyükön és a település elöljáróinak hozzájárulásával vállalhattak munkát.
Gömbös Gyula kormánya (1932-1935): 1934-ben Endre László (később államtitkár) elrendeli a zsidók koncentrációs táborba szállítását, és a cigány férfiak sterilizálását. Imrédy Béla kormánya (1938-1939): 1938-ban egy rendelet kimondta, hogy minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni. Teleki Pál kormánya (1939-1941): megkezdődik a német és ausztriai cigányok összegyűjtése. A Sopron melletti Lackenbachi gyűjtőmegsemmísítő táborba visznek több mint 1.000 magyar anyanyelvű és magyar nevű romát. 1943-ban pedig Auschwitzi cigány lágerbe szállítják őket. 1940-ben a csendőrség központi nyomozó parancsnokságán bevezetik a külön országos cigány nyilvántartást, ujjlenyomat alapján. 9 hónap alatt 2.475 cigányt vesznek nyilvántartásba. Sztójai Döme kormánya (1944. március-augusztus): 1944 tavaszán-nyarán több megyében, nagyobb gazdaságokban csendőri őrizettel mezőgazdasági kényszermunka-táborokat hoznak létre a romáknak. Több megyében internáló táborokat létesítenek a „henye életmódot folytató, kóbor, megbízhatatlan” cigányoknak. Több település roma lakosságát munkatáborokba viszik. A nyilas hatalomátvétel (Szálasi Ferenc, 1944. október 15.) után megkezdődött a cigányság szervezett összegyűjtése. Az orosz előrenyomulás miatt ez főleg a Nydunántúli megyékre korlátozódott. A legnagyobb gyűjtőközpont a komáromi ún. „Csillagerőd” volt, ahová több ezer magyar romát hurcoltak. Az itt fogva tartott nők, férfiak és gyerekek a nyári zsidó gettók borzalmait idéző körülmények között sínylődtek. Sokan belehaltak az éhezésbe és a bántalmazásba. A romaellenes akció nem a cigányság egészének fizikai megsemmisítésére irányult: Komáromban kiválogatták a munkaképeseket, a gyermekes anyákat, az öreg és beteg embereket hazaengedték, de sokszor 13-14 éves lányokat munkaképesnek nyilvánítva mégis visszatartottak. A kiválogatottak Dachauba és Bergen-Belsenbe kerültek, ahol sokakat meggyilkoltak, mások embertelen áltudományos orvosi kísérletek áldozataivá váltak. Ravensbrückben különösen sok fiatal magyar roma lányt sterilizáltak. Magyarországon több helyen tömegkivégzésekre került sor. Csendőrök és nyilasok Szolgaegyházon, Nagyszalontán, Dobozon, Várpalotán, Lajoskomáromban és Lengyelben több száz romát – köztük gyermekeket és nőket – gyilkoltak meg gépfegyverekkel és kézigránátokkal. A magyarországi roma holokauszt mintegy 5.000 életet követelt. Az üldözöttek száma tízezrekben mérhető. A kétségkívül létező hasonlóságok mellett a magyar zsidók és cigányok sorsa jelentősen eltért. A zsidókkal ellentétben a romákat a háború alatt éppúgy besorozták katonának, mint a többi magyar állampolgárt. Míg Hitlerék többször követelték a magyar kormánytól a zsidók deportálását, addig a cigánykérdés napirendre sem került. A nácik cigánypolitikájának következetlenségét jól jellemzi, hogy az 1944-ben a „végső megoldást” Magyarországon levezénylő Eichmann, nem foglalkozott a körülbelül 200.000 fős magyar cigánysággal. Bár kisebb roma csoportok az internáló táborok deportálásakor már 1944 tavaszán Auschwitzba és Mauthausenbe kerültek, a „cigánykérdés” igazából csak 1944 nyarán vált fontossá.
Cigány családi tábor Auschwitz-Birkenauban 1943-ban Míg tavasszal gyakran a cigánytelepeken állították fel a gettókat a zsidóknak, most tucatnyi helyen a romák kerültek cigánygettókba. A Kárpátokban a honvédség létesített kényszermunkatáborokat a helyi roma lakosságnak. Radikális javaslatokból Magyarországon sem volt hiány: Endre László az 1930-as években követelte, hogy a „bűnöző oláhcigányokat” zárják koncentrációs táborokba, a férfiakat pedig sterilizálják. Egy kollégája pedig – a német példára hivatkozva – minden „élősdi” cigánycsaládot munkatáborba akart záratni. Volt, aki javasolta, hogy a romákat „hat éves kortól, nemre való tekintet nélkül eltávolíthatatlan vegyszerrel megjelöljék”. Orsós Ferenc akadémikus, a Magyar Orvosi Kamara későbbi elnöke, a német „cigánykutatásokra” és a nürnbergi fajtörvényre hivatkozva javasolta a vegyesházasságok betiltását is.
A Roma holokauszt emlékmű a nyíregyházi temetőben
Melléklet a 2. tételhez
1928. évi X. törvénycikk a büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról III. Fejezet A megrögzött bűntettesekről 36. § A bíróság ítélettel határozott tartalmú szabadságvesztésbüntetés kiszabása nélkül szigorított dologházba utalja azt a bűntettest, aki az élet, a szemérem vagy a vagyon ellen különböző időben és egymástól függetlenül legalább három büntettet követett el és a törvény értelmében halálbüntetés kiszabásának nincs helye, ha megállapítja róla, hogy az utolsó és az azt közvetlenül megelőző bűntettet öt éven belül követte el és hogy bűncselekményeket üzletszerűen követ el vagy bűncselekmények elkövetésére állandó hajlamot mutat (megrögzött bűntettes). Az előbbi bekezdésben említett öt évi időtartamba nem lehet beszámítani azt az időt, amely alatt a terhelt személyes szabadságától meg volt fosztva. 37. § Szigorított dologházba csak oly egyént lehet utalni, aki az ítélet hozatalakor életének huszonegyedik évét már betöltötte s a 36. §-ban említett legalább három bűntettet tizennyolcadik életévének betöltése után követte el. Hogy megrögzött bűntettes-e a terhelt, ennek megállapításánál figyelembe kell venni egyéniségét, életmódját, életviszonyait, a bűncselekmények elkövetésének körülményeit, még pedig akkor is, ha a megelőző cselekményeket fiatal korban vagy gyermekkorban követte el. 38. § Ha a 36. §-ban említett legalább három bűntett közül egy vagy több miatt a bíróság előtt eljárás van folyamatban, szigorított dologházba utalás szempontjából közömbös az, hogy a vádlott a megelőzőleg elkövetett egy vagy több bűntett miatt már jogerősen el volt-e ítélve vagy pedig a most folyamatban levő eljárásban kerül elítélés alá vagy hogy a korábban kiszabott büntetéseket egészben vagy részben végrehajtották-e vagy összbüntetésbe foglalták-e vagy sem. A cselekmények bűntetté minősítése tekintetében a cselekménynek a törvényben meghatározott alapminősítése az irányadó. Az a bíróság, amelyik a 36. §-ban említett bűntett tárgyában legutóbb ítélkezett, a kir. ügyészség indítványára a szigorított dologházba utalást a jelen törvény 36. §-ában meghatározott feltételek fennforgása esetében ítélettel utólag is kimondhatja oly elítélt ellen, aki szabadságvesztésbüntetését tölti. 39. § A szigorított dologházi őrizet legrövidebb tartamát a bíróság az ítéletben határozza meg; a legrövidebb tartam azonban három évnél kevesebb nem lehet. A szigorított dologházi őrizet legrövidebb tartamának letelte után az elítélt az igazságügyminiszterhez folyamodhatik és tőle feltételes szabadságra bocsátását kérheti; ha ezt az igazságügyminiszter nem találja teljesíthetőnek, az elítélt kérését minden következő évben egyszer megismételheti. 40. § A szigorított dologházba utalt által akár az ítélet hozása előtt akár az utóbb elkövetett bűntett vagy vétség miatt minden esetben az a bíróság jár el, amelyik őt szigorított dologházba utalta. Ily esetben a bíróság az eset körülményeihez képest a szigorított dologházi őrizet legrövidebb tartamát fellebbemelheti vagy pedig az eljárást megszüntetheti. 41. § A szigorított dologházba utalás és végrehajtása az elítéltre ugyanazon jogkövetkezményekkel jár, amelyeket a törvény a fegyházbüntetéshez fűz. 42. § Szigorított dologházul addig, amíg megfelelő külön intézetek fel nem állíttatnak, az igazságügyminiszter valamely országos büntető intézetet vagy ily intézetben elkülönített részt jelöl ki.
43. § A szigorított dologházba utaltakat munkás és rendes életmódhoz kell szoktatni; őket munkával oly módon kell foglalkoztatni, hogy valamely foglalkozást annyira elsajátítsanak, hogy szabadságuk visszanyerése után abból megélhessenek. Egyebekben a szigorított dologházak szervezetét és rendtartását az igazságügyminiszter rendelettel szabályozza. E szabályozásig a szigorított dologházba utaltakra, amennyiben a jelen törvény rendelkezéseivel nem ellenkeznek, a fegyházbüntetés végrehajtására megállapított szabályokat kell alkalmazni. 44. § Minden szigorított dologház mellett az elnökkel együtt három tagból álló felügyelőhatóság szerveztetik. A felügyelőhatóság elnökét és egyik tagját ama kir. ítélőtábla elnöke, amelynek területén a szigorított dologház fekszik, a felügyelete alatt álló kir. bíróság tagjai közül, másik tagját pedig a kir. főügyész a kir. ügyészség tagjai közül nevezi ki. A felügyelőhatóság előadója a szigorított dologház vezetője. Attól az időponttól kezdve, amikor a szigorított dologházba utaltak a jelen törvény értelmében feltételes szabadságrabocsátásért folyamodhatnak, a felügyelőhatóság minden évben legalább egyszer a szigorított dologházban ülést tart a végett, hogy az ily folyamodások felől véleményt nyilvánítson. A felügyelőhatóság köteles a folyamodót szóval meghallgatni, eljárását egyebekben maga állapítja meg. 45. § Az igazságügyminiszter az elítéltet a szigorított dologházi őrizet legrövidebb tartamának (39. §) elteltével a felügyelőhatóság meghallgatása után feltételesen szabadságra bocsátja, ha az elítéltnek az intézetben tanusított magaviseletéből és a munkában kifejtett szorgalmából alaposan lehet arra következtetni, hogy a szabadonbocsátása esetében a jogrendet és a közbiztonságot újból veszélyeztetni nem fogja s munkás és rendes életmódot fog folytatni. Ha a felügyelőhatóság az elítélt feltételes szabadságra bocsátását két egymást követő évben kétszer egymásután javasolja, az igazságügyminiszter a kérelmet el nem utasíthatja. Az igazságügyminiszter a feltételesen szabadságra bocsátott részére külön utasításokat adhat. 46. § A feltételes szabadságra bocsátás tartama három év. Ha a feltételes szabadságra bocsátott ez alatt az idő alatt munkás és rendes életmódot folytat, a szabadonbocsátás véglegessé válik; ha ellenben erkölcstelen, iszákos vagy munkakerülő életmódot folytat vagy a felügyeleti szabályokat más módon súlyosan megszegi, az a bíróság, amelyik őt szigorított dologházba utalta, e tények megállapítása után elrendelheti visszaszállítását a szigorított dologházba; ily határozat hozása előtt tárgyalást kell tartani és arra a kir. ügyészséget és az elítéltet meg kell idézni. Az ily módon visszaszállított a szigorított dologházba visszaszállítás elrendelésétől számított öt év eltelte előtt feltételes szabadságra újból nem bocsátható. 47. § Ha a feltételes szabadságra bocsátott a feltételes szabadság ideje alatt bűntettet vagy vétséget követ el, e miatt az eljárás annak a bíróságnak a hatáskörébe és illetékessége alá tartozik, amelyik az elítéltet szigorított dologházba utalta. Ily esetekben a bíróság mindenekelőtt azt mérlegeli, hogy a szigorított dologházba utalásnak a jelen törvény 36. §-ában meghatározott feltételei most is megvannak-e; ennek megállapítása esetében a bíróság a megrögzött bűntettest ítélettel a jelen törvény 36. és 39. §-ának megfelelően újból szigorított dologházba utalja. Ebben az esetben a szigorított dologházi őrizet tartama öt évnél rövidebb nem lehet. Ha a bíróság a szigorított dologházba utalásnak feltételeit meg nem állapítja, az elkövetett bűntett vagy vétség felől az általános szabályok értelmében határoz.
3. Alapfogalmak a Roma Holocaust tükrében – deportálás, cigányrazzia, cigány munkásszázad, pharrajimos
DEPORTÁLÁS Az állam által kijelölt tartózkodási helyre kényszerítés. A deportálást korábbi századok bűntetőgyakorlatából is ismerjük. Fogalma egybefonódott a fasiszta országok s kiváltképpen a hitleri Németország II. világháború alatti, emberiség elleni bűncselekményeivel. Deportálásnak nevezzük a haladó gondolkodású emberek, zsidók és a nácik által alsóbbrendűeknek minősített embertömegek (cigányok, lengyelek stb.) millióinak koncentrációs táborokba hurcolását. Ezekben a megsemmisítő táborokban az odahurcoltak - közöttük nagy számban gyermekek, nők és öregek - túlnyomó többségét hideg megfontoltsággal megölték. CIGÁNYRAZZIA Az 1928. évi X. törvény szerint a cigányok megrögzött bűnösök. A megrögzöttségen azt a lelki tulajdonságot értik, hogy a bűncselekmény elkövetése után hozzá hasonló súlyos cselekmények elkövetése várható továbbra is. 1928-tól évente kétszer előírt országos „cigányrazzia” keretében gyűjtötték össze a vándorcigányokat, majd kitoloncolták, vagy szigorított dologházakba zárták őket.
CIGÁNY MUNKÁSSZÁZAD A Honvédelmi Minisztérium 1944. augusztus 24-én elrendelte a cigány munkásszázadok felállítását. A rendelet szerint az összegyűjtésüket szeptember 20-ra kellett befejezni. Körülbelül 50-60 munkásszázadra (10-12.000 fő) lehetett számítani. Az ország egész területén a kóbor cigányok és a letelepedett, de foglalkozás nélküli cigányok közül a 18-52 éves, tehát az 1892-tõl 1926-ig született összes munkabíró cigány férfit össze kívánták gyűjteni. A cigány munkásszázadokat egyenként 213 fősre tervezték. Ezenfelül egy zsidó orvost és egy zsidó mérnököt akartak beosztani hozzájuk. A rendelet szerint a munkásszázadokba behívott cigányoknak saját polgári ruhájukban, a tervezett megkülönböztető jelvény viselésével kellett a napi parancs szerint dolgozniuk. (Ami különös, a rendelet alkotói nem írták elő, ki tekinthető cigánynak. Ki, miért esik a rendelet hatálya alá? Az alsó fokú rendőri, csendőri közegekre bízták ennek eldöntését. Azt is, ki a kóbor, és ki a letelepedett, de nem dolgozó cigány.) PHARRAJIMOS „Nem csináltunk semmit, élni akarunk!” – szemtanúk szerint ezt kiabálták a cigányok, amikor 1944. augusztus 2-án egyetlen éjszaka alatt mintegy 4.000 romát megölve, felszámolták az auschwitzi cigánytábort. Ezért az európai cigányság ezen a napon emlékezik a roma holokausztra, vagy ahogy ők nevezik cigányul: a Pharrajimosra. A vérengzés áldozataira 1972 óta emlékeznek meg világszerte, akkor határozott a Cigány Világszövetség arról, hogy a Pharrajimos, azaz a roma holokauszt emlékére, augusztus 2-át nemzetközi emléknappá nyilvánítja. Magyarországon először 1996-ban tartottak megemlékezést.
4. Változások 1945 után a hazai roma közösség életében
1945 után, a kommunisták hatalomátvételét követően a cigányok életkörülményei továbbra sem változtak, a társadalom legszegényebb rétegét alkották. A helyzet megváltoztatására irányuló elképzelések akkor fogalmazódtak meg a kommunista pártvezetés részéről, amikor az extenzív iparfejlesztés következményeként munkaerőhiány lépett fel. 1954-ben a Minisztertanács elrendelte a személyi igazolványrendszer bevezetését. A rendelet nem tartalmazott olyan kitételt, amely a cigányság bármilyen megkülönböztetését lehetővé tette volna. Az igazolványok kiállításakor kiderült: a lakosság egy részének nincsenek megfelelő okiratai a személyi igazolvány kiállításához, s közöttük sokan vannak cigányok. 1962-re a cigányok megkülönböztetésére fekete színű személyigazolványokat adtak ki. 1961-ben, párthatározat formájában a cigányok életkörülményeinek javítását célzó programot hirdették meg. A telepek felszámolását csökkentett komfortfokozatú lakások („CS” lakások) építésével és kamatmentes, hosszú lejáratú kölcsönökkel igyekeztek elérni. A politikai enyhülés lehetővé tette, hogy Kemény István szociológus és munkatársai 1970-71-ben reprezentatív cigány-vizsgálatot végezhessenek. A kutatás eredményeként több, addig vitathatatlannak tartott vélekedés is megdőlt, egyebek mellett az is, hogy az országban élő cigányok nagy részének cigány az anyanyelve. A vizsgálat felmérte a cigányok munkaerő-piaci helyzetét is: e szerint a munkaképes korú cigány férfiak foglalkoztatottsága (85,2 %) közel azonos volt, mint a nem cigány férfiaké (87,7 %). A rendszerváltás (1989) a cigányok életét is megváltoztatta – az esetek többségében kedvezőtlenül. Az új piaci viszonyok között a munkaadók elsősorban a képzetlen munkaerő-tömegtől váltak meg, a cigányok nagy része is kiszorult a munkaerőpiacról. Kiemelendő a romák által létrehozott egyesületek, szervezetek sora, melyek mind hatékonyabban érvényesítik a kollektív kisebbségi jogokat. Ilyen szervezet a: Phralipe, Roma Polgárjogi Alapítvány, Ariadne Egyesület, Amalipe, Roma Parlament, Lungo Drom.
Az 1993-as reprezentatív cigánykutatás adatai alapján a regisztrált cigány munkanélküliek közel négyszer annyian vannak, mint a nem cigányok. A szegénység mellett továbbra is probléma a cigánygyerekek szegregált oktatása, a gyakori cigányrendőr konfliktusok, a diszkrimináció. Az Antall-kormány (1990-1994) alatt született meg az 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etni-
kai kisebbségek jogairól, amely a cigányok számára is a többi magyarországi kisebbséget megillető egyéni és közösségi jogokat biztosított. A törvény lehetőséget teremtett helyi és országos önkormányzatok létrehozására, 1998-ban már több mint 700 cigány kisebbségi önkormányzatot választottak meg, amelyek azonban a törvényi szabályozás elégtelen volta és az anyagi források hiánya miatt kiszolgáltatottak a települési önkormányzatoknak. Az Európa Bizottság 1999. évi ország értékelő tanulmánya szerint a magyarországi romáknak diszkriminációban van részük az oktatásban, a foglalkoztatásban, a közintézményeknél és a szolgáltatások területén, egészségügyi és lakáshelyzetük pedig messze rosszabb, mint a lakosság többi részének. Az új nemzetiségi törvény a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény.
5. A Magyarországon élő cigány csoportok térbeli elhelyezkedése A cigányság területi megoszlása A cigány népesség mai elhelyezkedéséről megállapítható, hogy mintegy 20%-uk a Dél-Dunántúl megyéiben (Zala, Somogy, Baranya, kevésbé Tolna megye területén), 51%-uk az északkeleti országrészben (Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, illetve Hajdú-Bihar megyék), közel 10%-uk a fővárosban koncentrálódik. Ezzel ellentétben jól körvonalazódik, hogy a prosperáló területeken, így az északnyugati országrész megyéiben kis számban vannak képviselve. A cigányság körében lezajlott demográfiai átalakulás a II. világháború után a hagyományosan cigányok által lakott térségekben egyfajta relatív túlnépesedést hozott létre. Az ország gazdasági szerkezetében lezajlott változások: az iparosítás, a nehézipari központok fejlesztése, a fővárosban, valamint a politika által preferált vidéki városokban, és nehézipari térségekben kibontakozó urbanizációs fejlődés a teljes magyar népesség mellett természetesen a cigány emberek területi átrendeződésére, migrációs viszonyaira is hatottak. Elhelyezkedésükben bizonyos fokú súlypontáthelyeződések játszódtak le az áttelepülés révén. A migrációs folyamatokban vonzerőként egyik oldalról a jobb megélhetés reménye, a jobb kereset, a munkahely (iparosítás, nagy beruházások ideje, építkezéseken segédmunkásként könnyebben el tudtak helyezkedni) jelentkeztek, míg a másik oldalról a taszító erők, a rurális térségek gazdaságának fejletlensége, a mezőgazdaság kollektivizálása, gépesítése miatt a munkalehetőségekből egyre inkább kiszoruló cigányság megélhetési nehézségei hatottak. A cigányság mai koncentrált elhelyezkedését mutatja az adat, miszerint az országterület 15%-án a cigányság 50%-a él.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV.
A főváros és környéke Dél-Baranya, Ormánság, Dráva-mente Zselic, Völgység Belső-Somogy A Bakony északi előtere Nógrádi-medence Cserhát Ózd környéke Aggteleki-karszt, Szuha-völgye Borsodi-medence, Miskolc környéke Cserehát, Zempléni-hegység Bodrogköz Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti része Hajdú-Bihar és Békés megyék keleti része Közép-Tiszavidék, Jászság
A cigányság településtípusok közötti megoszlása Az 1893-as összeírás szerint a cigány népesség 13,3%-a élt városokban, 86,7% falusi lakos volt. A területi elrendeződésben következtek be változások, de a városlakó cigányok aránya is fokozatosan nőtt. A cigány népesség városokba irányuló migrációjának legfőbb indukálói a szocialista időszak iparosítási, urbanizációs jelenségei, a telepek felszámolására irányuló kísérletek voltak (ez utóbbiak ugyan a telepek problémáját nem oldották meg, de a cigányság nagy csoportjainak a városok felé való lökésével azok külvárosi, s a belvárosok lerobbantabb kerületeiben a slumosodás folyamatát indukálták). Az arányok így a következőképpen módosultak: Az 1971-es Kemény-féle vizsgálat adatai már 22%os városi cigányságról számolnak be. Az 1986-os évben ez az érték már 41,1% városi lakost mutatott. Még jelentősebb különbségeket fedezhetünk fel, ha a roma népesség és a nem roma népesség település típusok közötti eloszlási arányait a legkisebb településekre vonatkozóan külön is szemügyre vesszük. A 2000 fő alatti lélekszámú településeken a teljes népességnek csak 16,8 %-a, a romáknak viszont 40 %-a él, míg az 1000 fő alatti lélekszámú aprófalvakban az arányok a teljes népességre nézve 7,8 %, a cigányoknál 20 %. A jellegzetesen aprófalvas régiókban (Észak-Magyarország, Dél-Dunántúl, és a keleti régió, ahol csak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében találhatók nagyobb számban 1000 fő alatti lélekszámú falvak) még magasabb az aprófalvakban élők aránya. A cigányság tehát az országnak jellegzetesen inkább a rurális térségekhez kötődő népcsoportja.
Teljes népesség (%)
Romák (%)
Budapesten
19,5
9,1
Vidéki városokban
42,5
30,4
Községekben
38,0
60,5
2000 fő alatti településeken
16,8
40,0
1000 fő alatti településeken
7,8
20,0
Ebből: Dél-Dunántúl aprófalvaiban
20,9
52,5
Északi régió aprófalvaiban
12,1
22,9
Keleti régió aprófalvaiban
5,2
16,2
Hagyományos településterületeiken ma is az országos átlagnál még alacsonyabb a városlakó cigányok aránya (pl. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 15,3%), ami jelzi azt is, hogy a szülőhelyüket elhagyó cigányok a múltban általában a megyéjükön kívül eső nagyvárosokat és ipari koncentrációkat választották lakhelyüknek. A Dél-Dunántúlon az intenzív iparosítás korszaka előtt a beások többsége még olyan erdei telepeken élt, amelyeket jobbára az uradalmak jelöltek ki számukra, illetve az azokkal való megegyezés alapján telepedtek meg, részben fakitermelő munkát végezve, részben pedig a teknővájáshoz szükséges ligetek közelségét kihasználva. Ezt a hagyományos elrendeződést egyrészt a cigány mesterségek leértékelődése, az ország iparosodása nyomán tömegesen létrejött, szakképzetlen munkaerőt felszívó munkahelykínálat, másrészről a szocialista időszak telep-felszámolási törekvései bontották meg. Az eredeti lakóhelyektől távol fekvő ipari központok erőteljes ingavándor forgalmat indukáltak. Az olyan ipari körzetekbe azonban, ahol a cigányok stabil és kötött munkahelyre leltek, hamarosan megkezdődött a beköltözés a telepekről, így próbálván védekezni a hosszan tartó, egymástól elszakított családi állapot ellen, amit korábban az ingázás okozott. Ez az időszak az, amikor a cigányság térbeli elhelyezkedésében jelentős módosulások következnek be, de ez még elsősorban nem a falusi térségeket, hanem az iparvárosokat érintette. A telepen élők körében mindig is megfogalmazódott a falvakba való beköltözés szándéka. A prosperáló települések esetében azonban nem csak az ott lakók ellenállása, de a magasabb telek- és házárak is akadályozzák ezt. A telepi lakosság így előszeretettel vándorolt a az 1980-as években a stagnáló, vagy még inkább az elszegényedő, népességükben csökkenő falvakba. A másik eshetőség az volt, hogy a települések elértéktelenedő részein belülre irányultak a költözések. A telepek így megmaradtak, vagy beköltöztek a falun belülre.
Migrációs folyamatok A területi elhelyezkedésre, illetve annak változásaira vonatkozó megállapításaink ellenére elmondhatjuk, hogy a hagyományos földrajzi megoszlás a cigány népesség esetében kevésbé változott. Ahogy az elmúlt századokban, úgy továbbra is az Észak-Magyarországi régió, az Észak-Alföld, valamint Dél-Dunántúl területén élnek a legnagyobb számban. Inkább az egyes területek közötti arányaik megváltozására kell felhívni a figyelmet az adatsorok alapján. Az 1893. évi összeírás területi elhelyezkedésre utaló adatait a maiakkal összevetve a dél-dunántúli megyék lényegesen előbbre kerültek a cigányok által leginkább lakott területek „rangsorában”, ami jelzi, hogy erre a területre még jelentős tömegű román anyanyelvű cigány vándorolt be a századforduló táján és azt követően. Ezt erősítették még az országon belül későbbiekben lezajlott migrációs folyamatok.
