História 2010/1-2. szám tartalma KÖZÖS DOLGAINK
Takács Miklós: İsszerbek a Kárpát-medencében? A magyar–szerb kapcsolat valószínőtlen elızményei A 19. század közepén a szerb nemzetiségő értelmiségiek számára a nyelvi összehasonlítgatás, konkrétan a magyar nyelv szláv jövevényszavainak a halmaza volt a szerbek ısisége bizonyításának elsıdleges forrása: a szláv irányból a magyar nyelvbe történt átvétel jelezte volna az egyes szláv népek elsıbbségét. Annak a kimondása volt a cél, hogy a szerbség ısei már a magyar honfoglalás elıtt „Pannóniában” (értsd: a Kárpát-medence síksági részein) éltek, és itt kerültek évszázadokra magyar iga alá. E rabságot pedig csak az 1848-as szerb nemzeti mozgalom tudta felszámolni a szerb értelmezés szerint. A folyamatosan újrafogalmazódó szerb ıshonosság-elmélet egyes megjelenésének dátumai igencsak sokatmondók. 1848–1849: a magyar szabadságharc, amikor a hazai szerbség végül a bécsi udvar eszközévé vált. 1919: az I. világháborút lezáró békekötések éve, a területszerzés kora. 1939: a II. világháború kitörése, amikor az I. világháborús nyereségként kikerekített ország léte veszélybe került. 1953: a Tito és Sztálin közötti, 1948. évi szakítás utáni ostromállapot évei, a szovjet támadás feltételezett veszélye. 1987– 1991: Slobodan Milošević hatalomra kerülése és a délszláv etnikai háború kirobbanása. A szerb ıshonosságelmélet tehát egy sajátos kortünetként is értelmezhetı a szerb nép történetének utóbbi másfél évszázadában. Olyan pillanatokban jelent meg újra, amikor a szerbség válságba került. Megfogalmazása a szerb nép jogait hivatott alátámasztani a „Pannón-síkság”-ra, és egyben elhatárolódást is jelent a rokon délszláv népektıl, hiszen nem arról van szó, hogy e tájon a szakszerően pontosabban meg nem határozható szlávok, hanem az „ószerbek” laktak.
Pálosfalvi Tamás: A Brankovicsok a középkori Magyar Királyságban Szerb, magyar, török érdekharcok a 15. században A középkori szerb állam felemelkedése a 13. század második felében kezdıdött. A Magyar Királyság és Szerbia közötti kapcsolatok jellege a balkáni állam megerısödésével párhuzamosan változott. A 13. század elején Imre király (1174–1204) még aktívan beavatkozott a szerb uralkodóház belviszályába, és felvette a Szerbia királya címet. A század végének zőrzavarait kihasználva azonban már a szerb uralkodók terjesztették ki befolyásukat a határvidéki magyar bánságokra, részben házassági kapcsolatok révén. Ettıl kezdve a két állam viszonya egészen IV. István haláláig (1355) többé-kevésbé folyamatosan ellenséges maradt. 1371-ben a szerb seregek a Marica folyó mellett vívott csatában súlyos vereséget szenvedtek az oszmánoktól, 1389-ben pedig a rigómezei csatában a balkáni államtöredékek szövetséges serege is alulmaradt az oszmánokkal szemben. Szerbia egysége a továbbiakban nem állt helyre többé. 1426-ban Zsigmond megállapodása alapján a maradék Szerbiát a szerb despota unokaöccse, Brankovics György örökölte, aki Zsigmond udvarának megbecsült tagja volt, házat szerzett Budán. Felesége bizánci uralkodócsaládból származott, egyik lánya II. Murád háremébe került, míg a másikat Cillei Ulrik gróf vette feleségül. A család egysége az öreg Brankovics György halála után megbomlott, 1458-ban meghalt fia, Lázár despota is, és fia nem lévén,
Szerbia uralkodó nélkül maradt. Kezdetét vette a középkori szerb állam agóniája. 1458 végén Mátyás jóváhagyta az egyezséget, hogy a bosnyák király fia feleségül vette az elhunyt Lázár despota leányát, és vele megkapta a despotátus maradék birtokait. A maradék Szerbiával egyesült Bosznia gyakorlatilag a Magyar Királyság vazallus államává vált, amiért cserébe Mátyás segítséget ígért az oszmánok ellen. 1459. júniusban azonban a szultán gyakorlatilag harc nélkül elfoglalta Szendrıt, és ezzel befejezte Szerbia hódoltatását.
Takács Miklós: Mőemlékek két világ határán 15. századi szerb ortodox templomok a történelmi Magyarországon A 14. század végén meginduló szerb bevándorlás egyházi szempontból is új helyzetet teremtett a korabeli Magyarországon, mert – a románok és a ruszinok után – egy harmadik ortodox nép is megtelepedett a Magyar Királyság területén. A szerb pravoszláv egyház meg tudta ırizni a szerb állam emlékét, önnön egyházszervezetének fenntartása és a Nemanjidauralkodóházból származó szentek kultuszának ápolása által. A szerb templomok Magyarország késı középkori egyházi építészetének egy olyan sajátos színfoltját képezik, ahol a nyugati egyházi mővészetben kialakult mőformák és ornamentális sémák szolgálnak egy ortodox egyház eszméinek a közvetítésére. A ráckevei templom tekinthetı a szerb templomépítészet legszebb korai emlékének a középkori Magyarország területén. E templom – a temesközi Kevébıl (ma Kovin, Szerbia) elmenekült szerb lakosság parochiális egyháza – egy jellegzetes, 15. század végi gótikus épület, amelyhez a 16. században, immár reneszánsz stílusban két kápolnát, a 18. században pedig egy barokk stílusú tornyot is hozzáillesztettek.
Varga J. János: I. Lipót 1690–1695. évi kiváltságai Szerb, magyar, Habsburg érdekek A nemzetközi összefogással 1683-ban megindult törökellenes háború Magyarország csaknem teljes felszabadításával végzıdött. Az egykori magyarországi hódoltságban maradt szerbség erısen megfogyatkozott. 1690-ben azonban új szerb menekülthullám érkezett Magyarországra, amelynek egy része megállt a Szerémségben, mások a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon vetették meg lábukat (Szabadka, Baja, Szeged, Kecskemét, Debrecen), megint mások a Duna jobb partján húzódtak felfelé Baranyába, s onnan tovább vándoroltak Budára, Szentendrére, sıt egyes csoportjaik eljutottak Esztergomba, Komáromba és Gyırbe. Lipót 1690. augusztus 21-én, 1691. december 11-én és 1695. március 4-én kelt okleveleivel adományozott kiváltságokat a magyarországi szerbeknek, önkormányzatot biztosítottak a pravoszláv (görögkeleti) egyház számára, valamennyi pravoszláv hívıt mentesítették a katolikus egyházat megilletı tized fizetésétıl. A lipóti kiváltságok tehát alapvetıen csak egyházi, vallási kiváltságok voltak. Lipót azon reálisnak látszó feltételezésbıl indult ki, hogy a szerbek ideiglenes magyarországi tartózkodás után visszatérnek hazájukba. A háborút lezáró 1699. évi karlócai békekötéssel ezek a remények szertefoszlottak, a hajdani Szerbia területe oszmán kézen maradt. A Magyarországon rekedt szerbek – félve a megtorlástól – nem tértek haza valamikori lakóhelyükre, de az óhazára vonatkoztatott lipóti ígéreteket a szerbek új hazájukra, Magyarországra is érvényesíteni akarták. Ezek a követelések azután az új hazában heves küzdelmet váltottak ki a szerbek, a magyarok és a Habsburg-kormányzat között. A jövevények kiváltságaikra hivatkozva nem akartak adót fizetni, és ellenszegültek a vármegyék
akaratának. Az 1703-ban kirobbant Rákóczi-felkelés idején természetszerőleg az udvar és az uralkodó mellé álltak, hiszen Bécs fogadta be ıket, és adta kiváltságaikat. A szüntelenül zajló, egymást kölcsönösen pusztító, mindkét, de kivált szerb oldalról bestiális mozzanatokban bıvelkedı összecsapásokban a két nép még inkább eltávolodott egymástól. Összességében: a szerbek nem fogadták el a szabadságukat korlátozó magyar jogrendet, a magyarok viszont nem engedték, hogy a szerbek „államot képezzenek az államban”. Habsburg uralkodók számára elınyöket jelentettek a harcias szerbek, felhasználták fegyveres erejüket, ugyanakkor magyar királyok is voltak, így figyelembe kellett venniük a magyar rendek álláspontját és tiszteletben kellett tartaniuk a magyar törvényeket. Ezért nem adták meg a szerbeknek a kívánt vajdaságot, viszont letelepítették ıket a bécsi Udvari Haditanács közvetlen irányítása alatt álló Kikindai és Tiszai Határırvidéken, valamint a titeli Sajkás kerületben. A katonáskodó szerbek mentesültek a jobbágyság állami, úrbéri és egyházi kötelezettségeitıl, amellett elkerülték ıket a közvetlen vármegyei igazgatás kellemetlenségei. Így sikerült csökkenteni a két nép összeütközésének lehetıségeit.
Vukovits Koszta: Szerb Ortodox Egyházmővészeti Győjtemény Szentendre A szentendrei Szerb Ortodox Egyházmővészeti Győjtemény, anyagának jellegét és sokrétőségét tekintve, egyedülálló helyet foglal el Magyarország múzeumai és mővészeti győjteményei között. A Budai Szerb Ortodox Egyházmegye múzeumi intézményeként létesült 1964-ben. Alapját a szentendrei püspöki kincstár képezte, majd olyan jelentıs mőalkotásokkal gyarapodott, amelyek évszázadokon át az egyházmegye templomainak használatában álltak. A szentendrei győjtemény fıként ikonok és különféle istentiszteleti tárgyak egybegyőjtésével fokozatosan a magyarországi ortodox egyházmővészeti emlékek becses, és a tárgyak sokféleségét és számát tekintve legnagyobb tárházává növekedett. A győjtemény túlnyomórészt 18. századi mőalkotásokat felölelı anyaga széles körő betekintést ad a szerb mővészet átformálódásának és felvirágzásának folyamatába. A győjteményhez szorosan kapcsolódik az Egyházmegyei Könyvtár és a Levéltár. A szentendrei Szerb Egyházmővészeti Győjtemény az egyházmegye mővészeti kincseinek csupán egy részét öleli fel, míg az emlékanyag nagyobb része jelenleg is a mintegy negyven magyarországi szerb templomban található. Ugyanakkor a győjtemény elénk tárja a Duna menti térség ortodox egyházmővészetének alapvetı fejlıdési folyamatait, bemutatja a 18. századi szerb kultúra megújhodását és az európai áramlatokba való újbóli bekapcsolódását.
Ress Imre: A szerb nemzeti kultúra pest-budai bölcsıje A Matica Srpska (Szerb Matica), 1826 Buda mint országos kormányzati központ, Pest mint délkelet-európai regionális gazdasági és kulturális centrum rendkívül fontos helyszíne volt a szerb polgári nemzeti ébredés fél évszázados folyamatának. A szerbek mindkét városban jól körülhatárolható, önálló nemzeti egyházszervezettel rendelkezı befolyásos társadalmi csoportot alkottak. A budai szerbek egy tömbben laktak a Tabánban, s többnyire olyan hagyományos foglalkozást őztek, mint a tímárkodás, a rézmővesség és a szılıtermelés. Viszonylag nagy számban léptek hivatalnoki pályára a magyar országos kormányszervek, a városi magisztrátus és az 1809-ben Budára települı görögkeleti püspökség szolgálatában. A születı szerb nemzeti értelmiség meghatározó világi csoportja is fıként jogászokból állt. A budai Szarvas téren ma is álló „Aranyszarvas-házban” valóságos szerb irodalmi szalon alakult
ki, ahol szenvedélyes nyelvújítási viták zajlottak. A pezsgı szellemi élet ellenére a Tabán szerb lakossága az 1820-as évek elejétıl fokozatosan csökkent. Az elvándorlás azzal állt összefüggésben, hogy az újonnan alakult szerb fejedelemség részben közülük toborozta az állami igazgatás kiépítéséhez szükséges hivatalnok- és szakember-szükségletét. A kézmővesek számára pedig a töröktıl felszabadult, immár vagyonbiztonságot nyújtó fejedelemségben a konkurenciától mentesebb iparőzés lehetett vonzó. A szociálisan magasabban pozicionált, jórészt tehetıs kereskedıkbıl álló pesti szerbek számát viszont nem apasztotta a visszavándorlás lehetısége. Sıt a város kereskedelmi funkciója, mint a mezıgazdasági nyerstermékek és importált iparcikkek regionális elosztóhelye, változatlanul ösztönözte délrıl, az Oszmán Birodalom területérıl a jómódú kereskedık Pestre áramlását. Az újonnan polgárjogot szerzett pesti kereskedık közül még a 19. század elsı felében is mintegy 10-11%-ot tett ki a szerbiai, boszniai, macedóniai eredetőek aránya. A dinamikus pesti szerb társadalmi közegbıl került ki az a hat kereskedı, aki személyenkénti 100 forintos adományával 1826. február 16-án (pravoszláv naptár szerint 4-én) megalapította Pesten a Matica Srpska egyesülést a szerb nemzet szellemi felemelkedésének elısegítésére, szerb írók munkáinak kiadására. Ezt a szerb szellemi és gazdasági elitet a magyar példa követése, a Magyar Tudós Társaság megalapítása és a tudomány mővelését elısegítı magyar nyelvújítás eredményei serkentették hasonló tevékenységre és intézményrendszer létrehozására. A pesti szerb irodalmi és tudós társulat mőködésének anyagi alapjait és tárgyi feltételeit hosszú távra Tököly Popović Száva aradi földbirtokos alapítványa (1838) teremtette meg, akit kortársai ezért „a szerbek Széchenyijének” neveztek el. A mai Veres Pálné utca 17– 19. szám alatti kétemeletes, klasszicista épületben, amely Tökölyanum néven vált ismertté, 12 szálláshely és ösztöndíj segítette a pesti egyetemre beiratkozó, szőkös viszonyok között élı szerb ifjak tanulmányait. A Tökölyanum klasszicista épületében talált végül 1838-ban állandó pesti otthonra a Matica Srpska, amelynek mőködésére Tököly Száva 36 ezer forintos alapot különített el. Az 1860-as évek elején a Matica havi rendszerességgel a pesti Tökölyanumban tartott „beszedái”, zenei kísérettel egybekötött irodalmi felolvasóestjei a nyilvánosan demonstrált magyar–szerb egyetértés jegyében zajlottak. A szerb szellemi eliten belüli orientációs küzdelem eredményeként 1864-ben a Matica Srpska Újvidékre – a „szerb Athénbe” – tette át székhelyét. A magyar szellemi élettel való kapcsolata hivatalos érintkezéssé merevült, megszőnt a szellemi elitek közvetlen érintkezése.
Halász Iván: Szerbek és szlovákok 1848–1849-ben Párhuzamok és különbségek A többségi magyarok mellett a kisebbségi horvátok és szerbek, románok és németek vagy éppenséggel a szerbek és szlovákok is egymással kölcsönhatásban éltek. Az északi vármegyékben élı szlovákoknak a régi Magyarország nemzetiségei között az államon belül semmilyen – sem vallási, sem nemzeti – autonómiájuk nem volt. A szerbeknek sem volt területi autonómiájuk, de modern nemzeti mozgalmuk megszületését elısegítették I. Lipót és utódainak egyházi és a szolgáltatások alól ıket kivonó kiváltságai a 17. század végétıl. Ezek a privilégiumok a szerb pravoszláv egyház számára önkormányzatot biztosítottak, ami lehetıvé tette, hogy rendszeresen egyházi kongresszusokat hívjanak össze a szerb közösség belsı ügyeinek rendezésére. A 19. század elsı felében ezekre az egyházi-nemzeti elıjogokra és ígéretekre épült fel a Szerb Vajdaság gondolatában testet öltı területi különállás követelése, amelyet a születıben lévı modern szerb nemzeti mozgalom vezérkara magáévá tett. A földmővesek és a papság mellett a szerbek gazdag kereskedıréteggel is rendelkeztek, amely késıbb (az egyházi intézményekkel és alapítványokkal együtt) komoly anyagi bázist volt képes
megteremteni a szerb szellemi életnek és politikának. Nem elhanyagolható szempontot jelentenek a szerb határırezred-vidékek is. A szláv identitásukat politikailag egyre intenzívebben megélı magyarországi szerbek és szlovákok a 19. század romantikus idıszakában keresték az egymáshoz vezetı utakat. Az 1848–1849-es polgári forradalom és szabadságharc aktivizált és átpolitizált minden magyarországi nemzetiségi mozgalmat: 1. Mind a szerb, mind a szlovák nemzeti mozgalom megfogalmazta az önkormányzattal rendelkezı területi-nemzeti autonómiaigényét, de ezt az ország egységét féltı magyar liberalizmus elutasította. 2. A meghatározó szerb és szlovák politikusok szembekerültek a pesti kormánnyal, amellyel fegyveres konfliktusba is keveredtek. 3. Ugyanakkor mindkét nemzeten belül voltak számosan olyanok is, akik inkább a magyarországi szabadságharccal és annak liberális, valamint függetlenségi eszméivel szimpatizáltak, sıt a zászlai alatt harcoltak is. 4. A pesti kormánnyal szemben álló korabeli szerb és szlovák vezetık tudtak egymásról, politikailag és néha anyagilag is támogatták egymást. A horvát–magyar konfliktus, a délvidéki szerbek felkelése és az erdélyi magyar–román véres összecsapások sokkal nagyobb gondot okoztak a liberális pesti vezetésnek, mint az összes szlovák megmozdulás. A magyar honvédség és a szlovák önkéntesek közötti harcok jóval kevesebb emberáldozatot követeltek, s nem alakultak át véres etnikumközi konfliktussá, mint például Dél-Erdélyben és a Délvidéken. A románok és a szerbek esetében nem szabad elfelejteni, hogy rendelkeztek a birodalom határain túl élı nemzettársakkal, akik szabadulni akarván a török függéstıl, az önálló nemzeti államiság létrehozásának igényével léptek fel. Nem elhanyagolható szempont a felekezeti és részben ezzel összefüggı kulturális-civilizációs meghatározottság sem. Amíg például az ortodox (és görög katolikus) erdélyi románság vagy a szintén pravoszláv szerbség vallásilag markánsan elkülönült a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartozó helyi magyaroktól és szászoktól, addig a horvátok és szlovákok vallásilag ugyanazokba a magatartás-kultúrába tartoztak, mint a többségi magyarok. Talán emiatt is a magyar–szlovák konfliktus nem lett olyan súlyos, mint a dél-erdélyi vagy a délvidéki szerb harcok. Ez utóbbiak a balkáni civilizációs törésvonalak mentén végbemenı véres küzdelmekké, kegyetlen háborúvá váltak.
Hajdú Zoltán: A Vajdaság 1910–1920 között Szerb–magyar együttélés és a világháború A késıbbi Vajdaság területe a török háborúk során elnéptelenedett, majd a török kiőzése után a különbözı népek betelepülésével Európa egyik legbonyolultabb etnikai, vallási, nyelvi, mővelıdési összetételő, valódi multikulturális régiója jött létre. A magyarok, szerbek, németek, horvátok, szlovének és még néhány szórvány etnikum szállásterületei mozaikszerően összeértek és keveredtek. A Vajdaság késıbbi területén a három legnépesebb nemzeti közösség (magyar, szerb, német) között kiegyenlített gazdasági-kulturális erıviszonyok álltak fenn. A vajdasági magyarok helyzete 1918 ısze és 1921 júniusa között változott meg drámai módon. Tisza István 1918. október 17-i parlamenti bejelentése a háború elvesztését tudatosította. 1918. november 13-án a Károlyi-kormány aláírta a belgrádi konvenciót, mely kijelölte a demarkációs vonalat, amely az Arad–Szeged–Pécs vonallal már a magyarság egységes szállásterületén belül húzódott. December 1-jétıl a szerb „foglalást”, valójában a megszállást rögzítette a vajdasági magyarság számára Sándor szerbiai trónörökös és régens proklamációja. A trianoni békeszerzıdés 1920. június 4-i aláírása, majd ratifikációja pedig egyértelmően elvágta az itteni magyarságot Magyarországtól. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1921. június 28-án elfogadott alkotmánya már jogilag is beolvasztotta ıket az új államba.
A magyarok az új államban nemcsak kisebbségi, hanem kifejezetten hátrányosan megkülönböztetett helyzetbe kerültek. A magyarságnak ebben a helyzetben meg kellett kezdenie a kisebbségi léthez alkalmazkodva érdekképviseletének kialakítását. Ebben nagy szerepe volt a magyar nyelvő sajtó létének. A magyar sajtó részletesen beszámolt a napi eseményekrıl, a szerbek és a magyarok közötti ütközésekrıl, a magyar lakosságnak a hivatalos szerb hatóságokkal folytatott gyötrelmes kapcsolattartásáról. 1921 májusától megkezdıdött a vajdasági Magyar Párt szervezése, amely 1922-ben formálisan is megalakult.
Bíró László: Nemzeti kisebbségek a királyi Jugoszláviában Politika, oktatás, gazdaság Az elsı világháború után a különbözı korábbi országok részeinek egybeolvadásával létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság jelentıs, nem az államnemzethez tartozó népességgel rendelkezett. A korabeli felfogás szerint az államalkotó – ahogy akkor mondták – háromnevő, háromtörzső nemzetet a szerbek, horvátok, szlovének képezték. Az 1921. évi népszámláláskor a „szerb–horvát”, illetve szlovén anyanyelvőek aránya 82,8% volt, a maradék 17,2%-on tíznél több nemzeti kisebbség osztozott. 1%-nál nagyobb volt a német (506 ezer, 4,2%), a magyar (468 ezer, 3,9%), az albán (440 ezer, 3,7%), a török (150 ezer, 1,3%) népesség aránya. A Vajdaságban a szerbek és horvátok aránya 37,3%-ot, a magyaroké 27,9%-ot, a németeké 23,5%ot, a maradék 11%-ból a románok 5,2%-ot, a többi egyéb szláv népesség 4,9%-ot tett ki. A királyi Jugoszlávia igazgatási rendje úgy épült fel, mint egy egységes nemzetállamé. Jogrendszere nem ismert el semmilyen területi vagy nemzeti alapú autonómiát. Politikai elitje, amely ugyan nem egyformán kezelte az egyes nemzetiségeket, nem volt nagyvonalú a kisebbségi politikában. A kormányzat az államalkotó nemzetek erısítését célozta, hol erıszakosabban, hol enyhébb módszerekkel. Az állam nemzeti kisebbségei nem léptek fel közösen, de együttesen sem tettek ki akkora politikai erıt, hogy változtatásokra kényszeríthették volna a hatalmon lévıket. A kisebbségi jogok biztosítása tekintetében az új szerb–horvát–szlovén állam nem mutatott nagy igyekezetet. A kisebbségi jogokról az 1921. évi alkotmány szőkszavúan rendelkezett: kimondta polgárai jogegyenlıségét „fajtól függetlenül”. Az alkotmány biztosította a polgári szabadságjogokat, de kollektív kisebbségi jogokat nem tartalmazott. A jugoszláv állam megalakulását követıen a kisebbségek néhány év alatt létrehozták politikai szervezeteiket, pártjaikat: 1919 decemberében Skopjéban megalakult a muszlimok (albánok, törökök) politikai szervezete, az 1920-as évek elején létrejöhettek a németek, a magyarok, a szlovákok, a románok és a ruszinok pártjai. Ezek az egyes kisebbségek létszámából adódóan eleve nem képviselhettek nagy erıt. A kormányzat szándéka mindegyik kisebbség esetében ugyanaz volt: erısíteni az asszimilációt. A kormány törekvéseiben különbözı eszközöket alkalmazott: ilyen volt például az oktatás állami kézbe vétele, új iskolák alapításának megtiltása, az iskolák tanítási nyelvének megszabása, a kisebbségi osztályok indításához szükséges gyermeklétszám meghatározása, tanítók-tanárok elbocsátása, hőségesküre, illetve vizsgára kötelezése, a tantervek egységesítése. A királyi korszak legnagyobb szabású gazdaság- és társadalomátalakító beavatkozása az 1919-ben meghirdetett agrárreform volt, amely elrendelte a nagybirtokok kisajátítását, és földhöz juttatta a szegényparasztokat. A birtokok kisajátítása a korábbi birtokmegoszlásból adódóan leginkább a magyarokat és a németeket érintette, a Vajdaságban az agrárreform céljaira kisajátított birtokok kétharmada korábban magyar, illetve német tulajdonban volt. Az agrárreformot levezénylı helyi bizottságok viszont felettébb ügyeltek arra, hogy nem szláv
nemzetiségő paraszt ne jusson földhöz, pedig a Bánátban a magyarok 60%-a lett volna jogosult földre, a Bácskában pedig a közel 60 ezer szegényparaszt 41%-a magyar, 18%-a német volt.
A. Sajti Enikı: Mit tudunk a „még hidegebb napok”-ról? A délvidéki megtorlás magyar áldozatai A jugoszláv partizánok 1944 tavaszán már Szerbia jelentıs részét felszabadították, szeptember 6-án a Vörös Hadsereg átlépte a román–szerb határt, a partizánok elıretörtek a Bácska és a Bánát irányába. A jugoszláv katonai, politikai vezetés, de fıként a vajdasági kommunisták úgy ítélték meg, hogy az új hatalmi szervek e soknemzetiségő területen (Bácska, Bánát, Baranya) meglehetısen gyengék, ezért katonai közigazgatást vezettek be (1944. október 17.). Ennek egyik elsı, 1944. október 25-én kelt rendelete alapján a németek, a magyarok és a románok által lakott helységekben helyi katonai ırsöket szerveztek, amelyek tagjai kizárólag szlávok lehettek. Már korábban elrendelték azoknak a zömmel nem szlávok lakta településeknek az összeírását, „amelyek lakossága részt vett a háború alatt a szlávok elleni atrocitásokban”, és október 18–19-én elrendelték a németek és magyarok internálását, táborokba hurcolását. Az új hatalom tudatosan és elıre megfontoltan, nacionalista indítékok alapján alkalmazta a magyarokkal szemben az „állami bosszú” különbözı formáit: ártatlan emberek tömeges kivégzését, egyes falvak magyarságának kollektív kitelepítését és táborokba hurcolását, a vagyonelkobzást, a kényszermunkát és a börtönbüntetést. A megtorlást döntıen az OZNA (Odeljenje za zaštitu naroda – Jugoszlávia Népfelszabadító Bizottságán belül a Népvédelmi Osztály) alakulatai hajtották végre, de részt vettek benne egyéb partizánegységek is, számos esetben pedig a helyi szláv lakosság számolt le ellenségeivel. 1944 augusztusában kifejezetten a „nép ellenségeinek” likvidálására hozták létre a híres-hírhedt OZNA-hadtestet, amelynek hét hadosztálya és több brigádja mőködött Jugoszlávia-szerte. E kivégzıbrigádok tevékenységét a vegyes nemzetiségő vidékeken, így a Vajdaságban is a helyi szláv lakosság támogatta, illetve számos esetben ık is részt vettek a leszámolásban. A kivégzéseket kezdetben formális tárgyalás nélkül, többnyire „bemondás” alapján hajtották végre. A korabeli rendeletek, törvények lehetıvé tették, hogy háborús bőnössé, a nép ellenségévé lehetett valakit nyilvánítani szóbeli feljelentés alapján is, az ezzel kapcsolatos bizonyítékok felmutatását pedig – különösen 1944 végén, 1945 elején – mellızni lehetett. A „nép ellensége” és a „háborús bőnös” korabeli fogalma gyakorlatilag mindenkire kiterjeszthetı volt, aki nem vett részt fegyverrel a kezében a partizánmozgalomban. A Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselıházának 2000. december 11-i határozata alapján a Vajdaság II. világháborús veszteségeinek kutatására bizottságot hoztak létre. A bizottság kutatásai szerint a Vajdaság korabeli területén (Bácska, Bánát, Baranya és Szerémség) 1941 és 1948 között igazolhatóan – azaz név szerint azonosítva – 83 881 fı vált a háború alatt és közvetlenül utána különféle indíttatású megtorlások áldozatává. A források hiányosságai és a kutatás módszertani bizonytalanságai miatt azt feltételezik, hogy az áldozatok száma, köztük a magyaroké is ennél mindenképpen nagyobb kell legyen, és a vajdasági összes áldozat száma elérheti a 100 ezer fıt az adott periódusban. A kötetben regisztrált 83 881 fıbıl a szerb áldozatok száma 42 283 fı, a zsidóké 15 495 a németeké 15 419, a magyarok száma 4624 fı, a horvátoké pedig 2702 fı volt. A magyarok ellen irányuló megtorlások 1944 és 1948 közé estek, vagyis azokat kizárólag az új jugoszláv hatalom, a partizánok követték el. A Horvát Történeti Intézet által közzétett mintegy háromszáz irat alapján általános következtetéseket is levonhatunk a tisztogató akciók országos jellege, mikéntje, intenzitása, célja vonatkozásában. E források egyértelmően azt bizonyítják, hogy a tisztogató akciókat országszerte központilag, a legfelsı katonai-politikai körökben tudatosan tervezték meg és
irányították. A kegyetlen, válogatás nélküli megtorlás célja a háború utolsó szakaszában minden lehetséges és feltételezett ellenség megsemmisítése, a politikai ellenfelek hatalomból történı kiszorítása, illetve a gyenge új állami szervek megszilárdítása volt.
Stefano Bottoni: „Majdnem Nyugat”a szomszédban A magyar–jugoszláv kapcsolatok az 1950–1980-as években A titói Jugoszlávia 1948–1963 között kiközösítve élt a szovjet tömb, így Magyarország szomszédságában. Ez minimálisra csökkentette a magyar–jugoszláv kapcsolatokat is. Nemcsak a hivatalos politikai-diplomáciai érintkezés légköre „fagyott meg”, hanem a két ország állampolgárainak magán-kapcsolatrendszere is. A hidegháborús propagandát konkrét intézkedések kísérték: Jugoszláviában a „kominformisták” üldöztetése, Magyarországon pedig a délszláv lakosság elleni diszkriminatív intézkedések. A határokat lezárták, átjárhatóságuk teljesen megszőnt. Az 1956os forradalom elıtti olvadást megszakította a szovjet beavatkozás. A kommunista pártok 1957. novemberi moszkvai értekezlete után ismét feszültté vált a jugoszláv–szovjet viszony, ami visszahatott a magyar–jugoszláv kapcsolatokra is. Az 1960-as évek elejéig politikai távolságtartás és egymástól való fizikai elszigetelés jellemezte a két ország viszonyát. A kétoldalú kapcsolatokban áttörést hozott a Kádár-rendszer konszolidációja és a magyar hatóságok azon igyekezete, hogy normalizálják a nyugati és az el nem kötelezett országokkal – köztük Jugoszláviával – való viszonyt. 1963-ban több magas rangú látogatásra került sor, az év márciusában gazdasági tárgyalások is kezdıdtek. Jóval intenzívebbé vált a gazdasági együttmőködés is, miután 110 km-en kishatárforgalmi pontokat nyitottak. A határok megnyitásáról 1965. május 11-én elvi döntést hozott a Politikai Bizottság. Az 1966. február 15-tıl megszőnı vízumkényszer segítette Jugoszlávia felzárkózását a többi szocialista országhoz. A következı két évtizedben tovább nıtt a határforgalom. A határ menti együttmőködés az évszázadokon át gazdasági-igazgatási-kulturális egységet alkotó területek (Bácska, Dráva és Mura mente) között bontakozott ki a legélénkebben, és általában 60–30– 10%-os arányban oszlott meg a Vajdaság, Horvátország és Szlovénia között. Szervezésében kiemelkedı szerepet játszottak a testvérvárosi kapcsolatok. Magyar részrıl a közeledéshez komoly gazdaságpolitikai érdekek is főzıdtek. A nehézipar extenzív fejlesztésén alapuló koncepció kifulladása és a növekvı külföldi adósság reformokra kényszerítette a szocialista országokat. Jugoszlávia gazdasága ekkor már lényeges piaci elemeket tartalmazott, az ország tagja volt az IMF-nek és a Világbanknak. A határok átjárhatóságának és a turisztikai fejlesztéseknek köszönhetıen az átlag magyar állampolgár számára az 1970-es évekbeli Jugoszlávia „majdnem Nyugatnak” számított. Fiatalok ezrei Jugoszláviából szerezték be a nyugati fogyasztói kultúra egyik fı szimbólumát, a farmert. Késıbb a hiánygazdaságokra oly jellemzı, bevásárlóturizmusnak nevezett jelenség kétirányúvá vált. Az 1970-es évek végére már körvonalazódtak a bevásárlói térpályák, majd az 1980-as évek közepére a magyar településeken, de elsısorban a határ mentén megjelentek a bevásárlóturizmus talaján kifejlıdött piacok, az úgynevezett „KGST”- vagy „lengyel piacok”. A szocialista tömbön belül nehezen beszerezhetı nyugati termékek – orkánkabát, nejlonharisnya, farmer, rágógumi, lemezek, kazetták, kvarcórák, zsebszámológépek, kozmetikai szerek és egyes dohány- vagy élelmiszer-ipari termékek, például a legendás Vegeta – a bevásárlóturizmus, vagyis a tömeges méreteket öltı csempészet révén kerültek forgalomba. A rendszerváltás idıszakában megfordult a kocka: a drága, de immár mindenki számára szabadon elérhetı nyugati árukkal elárasztott Magyarországon senki nem tekintett már a mélyülı válságban vergıdı Jugoszláviára mint a szomszédos „majdnem Nyugat”-ra.
Jugoszlávia széthullása és a fegyveres konfliktusok pedig tönkretették a több évtizedes munkával felépített kapcsolatrendszert.
Ritter László: Titkos háború Magyarország és Jugoszlávia között Jugoszláv és magyar hírszerzés: 1948–1953 A magyar–jugoszláv kapcsolatoknak van egy olyan fejezete, amelyet a határ mindkét oldalán évtizedekig mélyen titkoltak, és ezért mind a mai napig szinte ismeretlen a közvélemény elıtt. Ez a jugoszláv és a magyar hírszerzı szolgálatok 1948 és 1953 közötti összecsapása. A szovjet blokk és Jugoszlávia, illetve ezen belül a Magyarország és Jugoszlávia közötti titkos háború nem hasonlítható össze egyetlen más titkosszolgálati vetélkedéssel sem a hidegháború európai történetében. Ebben az esetben ugyanis sztálinista rendszerek egyforma állambiztonsági szolgálatai álltak szemben egymással. Mivel mindkettı tartott egy fegyveres konfliktus kirobbanásától, hírszerzı szerveiktıl „totális”, mindenre kiterjedı és mindenáron végrehajtandó munkát vártak el. A titkos háború csúcsidıszakában, 1950 és 1953 között három magyar szerv foglalkozott Jugoszláviával kapcsolatos információszerzéssel: a Honvédelmi Minisztérium (HM) IV. Fıcsoportfınöksége, az ÁVH VIII. (Határontúli Hírszerzı) Fıosztálya és az ÁVH Határırség Felderítı Osztálya. Mindhárom szerv szovjet kezdeményezésre épült ki, szovjet minta alapján dolgozott, szovjet tanácsadók segítették-ellenırizték. A szovjet szervek az elsı években semmilyen hírszerzési információval nem segítették a magyarok mőködését, miközben a magyarok által összegyőjtött összes híranyagot, sıt a potenciális ügynökjelölteket is késedelem nélkül átvették. A jugoszláv hírszerzés ezzel szemben igen centralizált szervezetben mőködött. Tisztjeinek többsége a partizánháborúban kezdte pályafutását és komoly tapasztalatokat szerzett a német, majd a nyugati hírszerzı szolgálatokról. A magyar szolgálatok tisztjeinek többsége minimális vagy semmilyen hírszerzı tapasztalattal sem rendelkezett. A titkos háború kezdeti szakaszában a propagandaanyagok illegális terjesztése volt a szemben álló hírszerzı szolgálatok legfıbb feladata. A jugoszláv hírszerzés érdeklıdésének középpontjában mindvégig a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok létszáma, fegyverzete és elhelyezkedése volt. Ezt fontossági sorrendben a magyar haderıvel, államvédelemmel, valamint a magyarországi jugoszláv emigrációval kapcsolatos információk követték. Mivel a magyar vezetés úgy tartotta, hogy Jugoszlávia az „irány, ahonnan minden pillanatban közvetlen támadás fenyeget”, a Jugoszláv Néphadsereggel kapcsolatos információk prioritást élveztek a magyar hírszerzı szerveknél, függetlenül azok profiljától. 1948-ban mindkét fél viszonylag pontos képpel rendelkezett a másik politikai, gazdasági és katonai helyzetérıl. 1949 második felére ez jelentısen romlott, és mindkét fél sok tekintetben a sötétben tapogatózott. 1951-tıl kezdve viszont a jugoszláv információk minısége javulni kezdett, míg a magyar egészen 1953-ig „stagnált”. Mind Magyarország, mind Jugoszlávia több esetben vádolta egymást emberrablások és merényletek végrehajtásával. A Rajk-perben elhangzott és valóban képtelen állítások miatt könnyő azt hinni, hogy ezek a diplomáciai jegyzékekben és a sajtóban megjelenı esetek kizárólag a két fél propagandájának torzszüleményei voltak. A levéltári források egyértelmően azt mutatják, hogy ezek többsége valóban megtörtént, és hogy a szemben álló felek ténylegesen a határvonalon ismétlıdıen provokált fegyveres incidenseken túl is minden eszközt felhasználtak egymás ellen. A „jugoszláv emberrablók” nagyszabású kirakatpere 1952-ben – amikor elfogott, valóban emberrabló jugoszláv ügynököket állítottak magyar bíróság elé – azonban nem váltotta be a reményeket. Bár az elhangzott vádak nagy többsége
megfelelt a valóságnak, 1952 novemberében már sem a hazai, sem a nemzetközi közvélemény nem hitte el, hogy ez nem Rákosiék újabb színjátéka.
Juhász József: A kisebbségek Tito föderációjában Magyarok és albánok „hídszerepben” A kommunisták nemzeti programjának tengelyébe Jugoszlávia föderatív újjászervezése került, s ennek megfelelıen 1945-ben az új állam öt nemzet (szerb, horvát, szlovén, macedón, montenegrói) hat köztársaságának (Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Montenegró és Bosznia-Hercegovina) a föderációjaként alakult meg. Az eredetileg szovjet mintájú állam szövetségi jellege az 1960-as évek elejéig sok tekintetben formális maradt, mégis az ország soknemzetiségő voltának elismerését és politikai intézményesítését jelentette. A németek előzése után az albánok és a magyarok lettek a két legjelentısebb népcsoport, együttesen a kisebbségi lakosság háromnegyedét alkotva. Az 1948 és 1991 között megháromszorozódott létszámú (750 ezer – 2,18 millió) albánok zöme a Szerbiához tartozó Koszovóban és Macedónia Koszovóval határos északnyugati részén élt, mindkét területen helyi többséget alkotva. A magyarok létszáma 1948 és 1991 között 496 ezerrıl 378 ezerre csökkent, s zömmel az ugyancsak Szerbiához tartozó Vajdaságban éltek: 1991-ben 341 ezren, nagyobbrészt Észak-Bácskában és a Tisza-vidék jobb parti körzeteiben, ahol számos településen mindmáig helyi többséget alkotnak. A többi magyar Horvátország északkeleti végein (Drávaszög, Kelet-Szlavónia) és a szlovéniai Muravidéken élt. 1945 tavaszán, a világháború befejezése után a kormányzat új kisebbségpolitikát, „tiszta lapot” hirdetett. Lezárultak a tömeges megtorlások, megindult az anyanyelvi oktatás, megjelenhettek a kisebbségi sajtótermékek, s az 1945. augusztus 23-i földreform lehetıvé tette, hogy a királyi korszaktól eltérıen ezúttal a kisebbségiek is kaphassanak földet, köztük 18 ezer magyar család. A biztató trendet azonban megtörte az 1948-ban kirobbant Kominform-konfliktus: miután Sztálin kiközösítette Jugoszláviát a szocialista táborból, a magyarok és az albánok ismét a szerbek „ellenségei”, ellenséges államok potenciális „ötödik hadoszlopai” lettek. Belgrád végül nem alkalmazott drasztikus kisebbségellenes politikát, sıt mindinkább igyekezett kidomborítani a szovjet sztálinizmus és a titóista „önigazgatású szocializmus” közötti különbségeket. Ezzel részben akarva, részben akaratlanul is biztosították a kisebbségek lojalitását. A titói kisebbségpolitika végsı, „klasszikus” formáját az országot valóban föderalizáló 1974. február 21-i alkotmányhoz köthetjük, amikor gyakorlatilag köztársasági önállósággal ruházták fel a Vajdaságot és Koszovót. Az 1960–1980-as években a szocialista világban a jugoszláv volt a legtoleránsabb kisebbségpolitika, amely fénykorában felülmúlta több, ma mintának számító nyugati állam korabeli gyakorlatát is.
Juhász József: A Vajdaság és az autonómia A kisebbségi jogok képviselete Szerbiában, 1945–2009 A jugoszláv szocialista föderáció létrehozásakor, 1945-ben a Szerb Népköztársaság autonóm tartományaként közigazgatási egységgé szervezték a Vajdaságot, amely idıközben szerb többségővé vált, a háborús népmozgások, betelepítések és területváltozások, de mindenekelıtt a magyarság, németség kiirtása, elmenekülése révén. Az autonómia azonban az 1960-as évek közepéig nem sokat jelentett, s csupán az 1974. február 21-i jugoszláv alkotmánnyal kapott
valódi tartalmat, akkor nyerte el végsı, „klasszikus” formáját. Akkor a Vajdaság, bár továbbra is Szerbia tartománya maradt, gyakorlatilag köztársasági jogokat kapott kibıvített hatáskörrel (amely a régebbi kulturális és közigazgatási jogosítványok mellett törvényhozói, külügyi, költségvetési, gazdaságirányítási, rendészeti és igazságszolgáltatási területekre is kiterjedt). A nemzetiségi nyelvek (magyar, szlovák, román és ruszin) hivatalossá váltak és a jugoszláv szövetségi testületekben a tartományok közvetlen képviseletet nyertek. Az egyetlen lényeges különbség a köztársasági státushoz képest az volt, hogy a Vajdaságnak mint tartománynak nem volt elszakadási joga. De az új státus jobb feltételeket teremtett a kisebbségeknek, köztük a legnagyobb létszámú magyaroknak is, noha ez nem kisebbségi autonómia volt, hanem olyan területi önkormányzat, amelynek arculatát a többségi szerb lakosság adta meg. 1988-tól kezdve a tartomány önállóságát az új nacionalista szerb kormányzat felszámolta. A „joghurtforradalom” (az újvidéki vezetıket lemondató 1988. októberi nacionalista tüntetések) félreállította az autonomista elitet, az 1989. március 28-i alkotmánymódosítás leszőkítette a tartományi jogosítványokat, majd a folyamat betetızéseként az új, 1990. szeptember 28-i szerb alkotmány az autonómiát teljesen formálissá tette. A hatalom átcsoportosítása a belgrádi kormányszervek és intézmények kezébe egyúttal a „gazdag tartomány” visszafejlesztésének, a vajdasági gazdasági erıforrások központi elvonásának a felerısödését is jelentette. Csökkent a kisebbségi érdekérvényesítés esélye is: a vajdasági tartományi testületekben és helyhatóságokban ugyanis viszonylag nagy számban voltak jelen például a magyarok. Mindez azt jelentette, hogy a vajdasági magyarság helyzete ebben az idıszakban romló tendenciát mutatott. A tartományi önállóság felszámolása mellett sújtotta ıket a háborús fenyegetettség, a gazdasági válság, a magyar nyelv közéleti (hivatali, oktatási, bírósági) használatának korlátozása, az utazási szabadság beszőkülése. Mindezt az egyetlen pozitív tényezı, a politikai szabadságjogok bıvülése és a pártpluralizmus megjelenése nem ellensúlyozhatta. Bármennyire fontosak voltak is azok. 2000. október 5-én az elnökválasztási csalásokat követı tüntetések hatására összeomlott a Milošević-rezsim. A centralista-autoriter rezsim összeomlása lehetıvé tette, hogy az újvidéki kormányba bekerüljön az LSV és a VMSZ. (A magyar párt azóta folyamatosan tagja a vajdasági kormánykoalícióknak, sıt 2001–2003-ban a szerb kormányban is részt vett, az egyik miniszterelnök-helyettest adva, Kasza József pártelnök személyében.) Ekkor újra legitim – és elfogadott – követeléssé vált a tartományi autonómia visszaállítása. Az autonomisták nyomására és Szerbia nemzetközi imázsának javítása végett 2002. február 5-én elfogadták az úgynevezett omnibusztörvényt, amely bizonyos (oktatásügyi, szociálpolitikai, környezetvédelmi) jogosítványokat visszaadott a tartománynak. 2008-ban ismét átalakult Szerbia politikai térképe. Az elnök-, parlamenti, tartományi és helyhatósági választások mindegyikét a Demokrata Párt nyerte, megerısödtek az autonomista pártok (sıt az új kormánytöbbséghez szükség volt a VMSZ-re is), a kormányzat pedig igyekezett bizonyítani európai elkötelezettségét. A belgrádi parlament jóváhagyta a tartomány új statútumát és hatásköri törvényét. Ezek értelmében a Vajdaság saját törvényeket hozhat, önálló vagyonnal és bevételekkel rendelkezhet, nemzetközi megállapodásokat köthet. Minthogy a Vajdaság mindmáig megırizte soknemzetiségő jellegét (a legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint a 2,032 millió lakosból 65,1% volt szerb, 14,3% – 290 ezer – magyar, s még 9 nemzetiség létszáma haladta meg a 10 ezer fıt), igen fontos, hogy bizonyos feltételek megléte esetén a szerb mellett a magyar, horvát, szlovák, román és ruszin nyelvek is hivatalos nyelvi státust kaptak. A vajdasági autonómia kiterjesztése és alkotmányos megerısítése a mai szerb kormányzat fontos és elismerésre méltó, a modern európai regionalizmus szelleméhez igazodó cselekedete, csakúgy, mint a 2009. augusztus 30-i nemzeti tanácsi törvény. Az új törvény szerint a kisebbségek demokratikusan választott nemzeti tanácsai a kulturális autonómia testületei. Képviselik az adott nemzeti közösséget, költségvetési támogatásból és adományokból
gazdálkodnak, s bizonyos (nyelvhasználati, tájékoztatási, közmővelıdési) kérdésekben döntéshozatali jogkörrel rendelkeznek és intézményeket alapíthatnak.
NYÍLT TÉR Pótó János: „Emlékmőavatás” Az Európa színpadán címő könyv bemutatója Az „Európa színpadán” címő kötet (MTA Mővészettörténeti Kutató Intézete – Balassi Kiadó, Budapest, 2009) célja megismertetni az olvasókkal – magyarokkal és idegenekkel egyaránt – „Magyarország ezeréves hozzájárulását az európai közösség eszméjéhez”. Öt történeti esszé tagolja és vezeti be az évezredes magyar európai jelenlét egyes korszakait, ezek teszik ki a kötet egynegyedét. A középkor, a magyar közép- és esetenként nagyhatalmiság története az államalapítástól Mohácsig Veszprémy László munkája. Pálffy Géza mőve a kora újkor története a szatmári békéig, s e korszak fı karakterjegyei az „Európa védıbástyája” és „Közép-Európa éléskamrája”. A 18. század sajátosságainak megfelelıen a többitıl kissé eltérı szerkezető Kalmár János esszéje, mely nem kronologikusan, hanem tematikusan tekinti át az európai hatások magyarországi megjelenését és a magyar kisugárzást Európára. A „hosszú” 19. század történeti összegzése, Gergely András írása az állam mellett immár a nemzet megszületésére és európai beillesztésére koncentrál, míg a Romsics Ignác által írt utolsó esszé, a „rövid” 20. század és napjaink történetének kulcsfogalmai a megszakítottság és a folytonosság. A „Magyarország ezeréves hozzájárulása az európai közösség eszméjéhez” sajátos optikával tudja láttatni még a legismertebb történéseket is. A képes történelemkönyv nem új találmány. Szöveg és kép, kép és emlék, emlék és emlékezet viszonya azonban még ezen a mőfajon belül is egészen eltérı lehet. A professzionális történetírás történetében a kép sokáig csak illusztrációként jelent meg, de már több évtizede fellépett ezzel szemben a „kép mint forrás” szemlélet. A különbség lényegi, hiszen a forrásként használt kép pluszinformációt ad a szöveghez. Ennek a szerzı szerint lényegi részét szövegesen rögzíti is a képaláírásban, s ezzel mintegy kinyitja a képet a szöveget és a képaláírást olvasó és a képet szemlélı elıtt, hogy további, immár személyes benyomásokat merítsen a képbıl. Minden ilyen anyag egy vagy több képet, az illetı kép vagy tárgy múzeumikarton-szerő leírását és egy hosszabb-rövidebb képértelmezést tartalmaz. A képek ma mőtárgyaknak tekintett dolgokról készült fotók, noha jó részük eredetileg nem mőalkotásnak készült. Pecsét vagy pénzérme éppúgy van köztük, mint térkép, könyvcímlap vagy riportfotó.
HÍREK • Alkohol–évezredekkel ezelıtt • Kína pusztuló emlékei • Gretna Green esküvıi regisztere • Üdülıhely épül a gulag helyén Romániában • Online enciklopédia a 20. századi tömeggyilkosságokról (Farkas Ildikó)
