Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
ÚJÉV
Olyan hirtelen kaptam a fejem a hang irányába, hogy egy pillanatra meg is szédültem. Péter állt előttem, halvány mosollyal az arcán, kék szemeiből tükröződő néma méltatlankodással. Kabátját félig kigombolta már, majd leterítette a velem szemben lévő ülésre, végül ő is helyet foglalt. Nyilván gyorsan öltözhetett fel, mert nem volt rajta nyakkendő, haja pedig kissé kócos volt, de csak éppen annyira, amennyire én szerettem. - Utánam jöttél –leheltem a szavakat inkább csak magamnak, semmint neki szánva. - Jó meglátás –bólintott, és hátát nekivetette a kényelmes támlának. - Honnan tudtad, hogy…? - Micike túlságosan lelkiismeretes, semhogy egyedül hagyjon valakit éjszakára, akit aznap ért baleset. Megtalálta a leveled, és rögtön felhívott. - Te pedig jöttél. Miért? - Hogy visszatartsalak. Nyilván az enyhe agyrázkódásod zavart össze kissé –mosolyodott el cinikusan, de én most nem mosolyogtam. Komor arccal figyeltem, ahogyan kényelmesen elhelyezkedik, és némán átkoztam magam az ostobaságomért. Hogy hagyhattam ki a számításból Horn Micit és az ő emberségét? Ez egy Abigél rajongótól megbocsáthatatlan bűn. - Szóval –hallottam meg ismét a kellemesen csengő, bársonyos hangot -, mégis, mit vitt rá arra, hogy ekkora butaságot csinálj? - Te –válaszoltam egyszerűen, mire ő csodálkozva nézett vissza rám. - Hogy én? Mi közöm nekem ehhez? - A baleset után eljöttél hozzám… - Még szép, hogy elmentem, hisz ott voltam, láttam az egészet. A karjaimban vittelek haza. Egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem. Péter vitt haza? Ez csak még jobban megbonyolítja a helyzetet. - Nem velem kellett volna ott lenned, ezt te is tudod. Miattam otthagytál csapot- papot, csakhogy mellettem légy. Szerinted ez normális? - Szerinted nem az?
180
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Tudod jól, hogy nem –válaszoltam csendesen, és figyeltem, ahogyan egészen előre dőlt, várva a választ, hogy ugyan mit csinált rosszul. És bár ő is sejtette, hogy mit fogok mondani, mégis, ezzel a mozdulatával arra kényszerített, hogy ismét elszajkózzam azt, amit már annyiszor megbeszéltünk. – Akadályozlak téged, és magamat is abban, hogy célt érjünk. Gondoltam, jobb lesz, ha inkább tőled távol várom meg, míg hazajuthatok. - Tőlem távol? Ezek szerint mégis csak hatással vagyok rád? - Természetesen. Nem csak rám, hanem az egész életemre. Ha te nem találod meg a nőt, akit szeretsz, és aki viszont szeret, örökre itt maradok, te pedig minden bizonnyal a fronton végzed. - Nyers és logikus levezetése ez a dolgoknak. De mi van akkor, ha én vállalok minden kockázatot azért, hogy egy kis időt még veled tölthessek. - Akkor bolond vagy. És ezzel nem csak magadnak, hanem nekem is ártanál. - Önző vagyok, amiért csak magamnak akarlak? –kérdezte csendesen, fejét lehajtva. Ha akkor ott nem kellett volna olyan szívtelennek lennem, hogy megértessem vele immáron sokadjára a sorsát, akkor egészen biztosan ott a vonaton, mindenki szeme láttára rávetem magam, és hagyom, hogy azt csináljon velem, amit csak akar. Csak magának akar? Önző? Ne nevettessen! Kettőnk közül inkább én vagyok az, aki a saját érdekeit nézi. Haza akarok jutni, és ezért mindent és mindenkit feláldozok magam körül. De Mici is megmondta, áldozatokat kell hoznunk. Igaz, ő ezt mások boldogságára értette, de hogy őszinte legyek, ez már nem sokat nyom a latban. - Mit akarsz, mit tegyek, hogy vissza gyere velem? – kérdezte ismét, mikor tekintetét újra rám emelte. - Nem megyek vissza. - Ha megígérem, hogy rendszeresen találkozgatni fogok Laurával, az meggyőzne téged? - Nem értem –ráztam meg a fejem elgondolkodva -, miért olyan fontos neked, hogy visszamenjek, ha te közben úgyis mással leszel? - Mert legalább a közelemben tudhatlak, és ez éppen elég. - Ez nem segíti elő a célt. - Azzal, hogy elmész, szintén nem segítesz, mert ismersz: addig nem nyugszom, míg meg nem talállak. Ha kell, felforgatom utánad az egész országot. A Pokol legmélyebb bugyrába is követnélek. - Miért bonyolítod meg ennyire a dolgokat? - Biztos vagy benne, hogy én vagyok az, aki megbonyolítja?
181
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Ismét bekövetkezett az a furcsa helyzet, hogy Péter zavarba hozott. Fene az intellektuális mindenit, és azt, hogy ennyire jól ismer! Egyszerűbb lenne, ha a szavaival nem tapintana rá állandóan a lényegre. Ugyanakkor, megfontolandó az ajánlata. Nagyon úgy tűnik, hogy valami folyton egymás felé húz bennünket, és mint valami bábjátékos, műgonddal rángatja a láthatatlan drótokat. És kimondva, kimondatlanul is, de valódi okként ez állt a döntésem hátterében: még legalább három hónapom van ebben a világban, és már az a pár óra is, amit Péter nélkül voltam kénytelen eltölteni, egy száguldó szánkó elé sodort, a jelenlegi, felszálloka-vonatra-és-megyek-a-vakvilágba helyzetről nem is beszélve… - Jól van –válaszoltam végül. – Visszamegyek veled, de meg kell ígérned, hogy eztán csak Laurára fordítod minden figyelmed. - Van fogalmad róla, mit kérsz? - Ez az ára annak, hogy visszamenjek. - Szép kis ár, mondhatom. Velem leszel, de mégsem. - A labda a te térfeleden pattog –dőltem hátra nyugodtan, és úgy vártam, hogy kimondja a végső szót. Ő elgondolkodva rám nézett, és mintha egy apró mosoly suhant volna át az arcán. - Áll az alku. - Jó, akkor a következő állomáson le is szállhatunk –tekintettem ki az ablakon elégedetten, és meglepődve tapasztaltam, hogy a vonat milyen lassan halad. - Nagyon ügyesen választottál járatot, ugyanis ez nem áll meg máshol, csak Debrecenben. - Jó, akkor majd leszállunk ott. Végül is, mennyi idő, amíg odaérünk, nem igaz? - Ebben a tempóban? Délután négyre talán ott is leszünk –pillantott a tőlem kapott ajándék karórájára, én pedig elhűlve néztem vissza rá. Persze, nem az óra miatt, sokkal inkább azért, amit az imént mondott. - Még csak hajnali három óra! - Hát, igen, hosszú út lesz. - De…hogyan? Miért? - Háború van, a fegyver és csapatszállító vonatoknak pedig elsőbbségük van. - Jó, akkor majd leszállunk, ha a vonat megáll. - Én ugyan nem ügetek veled keresztül a fél Alföldön, azt biztos. - Hazafelé… - Mivel nem állomás, nem áll meg a vonat. - Francba! –dőltem hátra mérgesen, és durcásan összefontam a karjaimat. Láttam, ahogyan Péter elmosolyodik, és tekintete alaposan végigpásztáz, akár elektronsugár a képernyőt. Mi tagadás, kicsit zavarba is jöttem, és kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a helyemen. –Mi az? 182
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Nadrág van rajtad. - Remek meglátás, Sherlock –válaszoltam gúnyosan, de ő csak nem hagyta abba, továbbra is zavarba ejtően bámult. - Nagyon jól áll neked, de jobb szeretem, ha szoknyában vagy. - Hagyd abba! - Furcsa így látni téged. Ez olyan XXI. századi…ultra modern. - Megtennéd, hogy nem használod azokat a kifejezéseket, amiket neked nem is lenne szabad ismerned? - Csak fitogtatom a tudásomat, hogy lásd, más is ragad rám melletted, nem csak a kosz. Mély levegőt vettem, hogy most aztán megmondom a magamét, mert kár lenne tagadni, nagyon hiányzott már egy kis veszekedés kettőnk között. Legalább valamelyest feloldja ezt a különös feszültséget, ami mindannyiszor megjelenik, valahányszor kettesben maradunk. Ránéztem olyan szigorúan, amennyire csak tőlem tellett, ám reagálni már nem volt időm, mert a fülke ajtaja kinyílt, és három egyenruhába öltözött fiatal katona az iránt érdeklődött, hogy van-e még itt szabad hely. Péter bólintott, és mire kettőt pislantottam, már mellettem ült, én pedig kissé értetlenkedve néztem vissza rá. Ő nem szólt egy szót sem csak átkarolt, mire a katonák eddig tolakodóan kutató tekintete egy pillanat alatt megváltozott; ahelyett, hogy minket néztek volna, inkább egymással elegyedtek társalgásba. - Ezt miért csináltad? – kérdeztem halkan, hogy senki más ne hallja, csak ő. - Egy fiatal nőnek veszélyes egyedül utaznia, tudhatnád már. - Ezek katonák –suttogtam -, a hazát védik. - Igen, és ki tudja, mikor találkoznak újra nővel. Ezt terítsd a lábadra –adta oda nekem kabátját, és elegyengette a térdemen -, nem kell, hogy még jobban megbámuljanak. Egy nő, aki ilyen szűk nadrágban jár, csak felkelti a férfiak figyelmét. Is. Halványan elmosolyodtam a tényre, hogy milyen nagy gonddal próbál védelmezni. Még soha senki nem viselkedett velem ilyen figyelmesen, és ez különösen jól esett. Idegen érzés volt, mégis nagyon jó. Tekintetem egy pillanatra megtalálta Péter tekintetét, de ő gyorsan elfordította a fejét, és hosszú karjait ismét védelmezőn körém fonta. - Aludj egy kicsit! Hosszú még az út, és nem vagy teljesen jól. - Semmi bajom –tiltakoztam, már csak azért is, hogy ne neki legyen igaza, ám úgy tűnt, nem kíván komolyabb vitába bocsátkozni velem, így inkább én sem erőltettem magam különösebben, helyette inkább újdonsült útitársainkat szemrevételeztem, és elcsíptem egyikük pillantását, ahogyan szemérmetlenül végigmért. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és közelebb 183
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
húzódtam Péterhez. Hálás voltam neki, amiért ilyen előre látó volt és, először is utánam jött, másodszor pedig még mindig átkarolt, ami amellett, hogy biztonságérzetet adott, még jól is esett. Egy kis időre elbóbiskolhattam, mert mikor újra felébredtem, fejem Péter vállán nyugodott, aki lehunyt szemmel pihent mellettem, fejét az én fejemre hajtva. Ahogy azonban elkezdtem fészkelődni az ülésen, az ő szemei is felpattantak. - Elaludtál? –kérdeztem csendesen, ő pedig lassan bólintott. Talán észre sem vette, hogy karja még mindig a vállamon pihent. – Már leszálltak a katonák, nem fontos, hogy… - Zavar? – kérdezte ő, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. – Készülj, hamarosan leszállunk! –fordult felém, miután kinézett az ablakon. Felsegítette rám a kabátomat, majd ő is magára öltötte a sajátját, és alig pár perc múlva már az állomáson lépkedtünk az egyik nyitva lévő pénztárablak felé. - Jó napot! Két jegyet szeretnék Árkodra, a legközelebbi járatra! – szólalt meg ő, én pedig lestem minden mozdulatát. - A legközelebbi vonat holnap reggel hatkor indul –válaszolta a pénztáros, mire én hitetlenkedve néztem vissza rá, de annyi szent, hogy Kalmár is megdöbbent, mert egy pillanatig tanácstalanul tekintett az üveg mögött bajuszos kisemberre. – Szilveszter este, háború, tudja, hogy megy ez. - Jól van, akkor a holnapira kérünk kettőt. - Most mi lesz? –kérdeztem Pétert, mikor már kifelé indultunk az állomásról. Nem mondhatni, hogy nyugodt voltam, és ilyenkor áldottam csak ennek a pasinak az eszét, hogy időben elérte a vonatot. Egyedül egy idegen városban tutira bepánikoltam volna. A vonatútról meg a katonákról nem is beszélve. - Keresünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat ma éjszaka. - És ismersz esetleg…? Tudod, mit nem érdekes –legyintettem, mikor végre feltűnt, hogy Péter igencsak jól ismeri a várost. Fix, hogy itt is volt valami nője, akihez ellátogatott olykorolykor. Reméltem, hogy nem hozzá megyünk! - Ne maradj le! –fogta meg a kezem, és finoman maga után húzott a hideg, jeges utcán. – Hol a kesztyűd? - Nem akartam semmit sem magammal hozni, ami nem az enyém. - Nők! –sóhajtott fel sokatmondón, de mielőtt még tiltakozhattam volna a hangnem ellen, a kezembe nyomta az ő kesztyűjét. – Vedd fel, nehogy megfázz! - Nem kell… - Vedd fel! 184
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Jól van, na! Azért nem kell kiabálni –motyogtam durcásan az orrom alatt, miközben a puha bőrt felhúztam a kezemre. Mit mondjak, a különbség érzékelhető volt; a hidegtől elgémberedett ujjaim egy pillanat alatt kiolvadtak, és vidáman kapcsolódtak Péter kezére. Jó tíz percbe telt, mire eljutottunk az első szállodának tűnő épülethez, és azon nyomban be is tértünk oda. - Külön szobát kérjek, ugye? –kérdezte Kalmár felém fordulva, de nem várta meg a választ, hanem rögtön a recepciósnál fejezte ki az igényét a fent említett tényre. - Sajnálom uram, de már csak egy szobánk van –érkezett a kiábrándító válasz. - Akkor megpróbáljuk máshol. - Nem talál sehol sem szabad szobát, uram. Szilveszter van, és a frontra utazó magyar katonák is a városban szállnak meg. - Mi legyen? –fordult felém Péter, de hogy őszinte legyek, a fáradságtól már alig láttam. A legkevésbé sem érdekelt, hogy hol fogunk aludni, csak végre vízszintesbe legyek. - Megoldjuk. - Kérjük azt a szobát. A portás a kezünkbe nyomta a kulcsot, és mi már indultunk is a szobánk felé. Meg kell, mondjam, kellemesen csalódtam. Egy magyar viszonylatban harmadosztályú szobára számítottam, ehelyett, ha nem is luxus lakosztályt, de egy igen kényelmesen és ízlésesen berendezett helyiséget vágtak hozzánk, és ami a legfontosabb, volt külön fürdőszobánk, így nem kellett másokkal osztoznunk…Nem hiába mondják, hogy egészen a második világháború végéig gazdaságilag csodálatos világ volt itt Magyarországon. - Klassz! –kiáltottam fel örömködve, mikor megláttam az ágy végében szépen összehajtogatott puha köntöst. - Hogy neked ilyen apró dolgokkal is mekkora örömet lehet szerezni! – mosolygott rám Péter a szoba másik végéből. Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy ezzel a néhány szóval igénytelennek nevezett, de ő soha nem tenne ilyet. Vagy mégis? - Nálunk csak a wellness szállókban adnak köntöst, de az is durva flottír. - Fura lehet a te világod. Szívesen kipróbálnám. - Ne kezdd! –figyelmeztettem játékosan, majd mozdulatlanul figyeltem, hogy közelebb lép hozzám, majd alig egy karnyújtásnyira megáll tőlem. – Mit csinálsz? - Levenném az ágyról az egyik párnát, ha nem bánod. Szükségem lesz rá, ha aludni szeretnék. - Ó, hát persze –léptem el az útból zavartan, és hálát adtam az égnek, hogy Péter épp háttal állt nekem, mert így legalább nem látta, hogy mennyire elpirultam. – A nagypárnát elviheted, én úgyis kicsin alszom. 185
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Még emlékszem – válaszolta halvány mosollyal az arcán, ahogyan az ágyneműt az egyik karosszékbe dobta. - Jó, akkor én megyek és…készülök a lefekvéshez…az alváshoz. - Menj csak! Gyorsan felkaptam az ágy végéből a köntöst, és amilyen gyorsan csak lehetett bepucoltam a fürdőbe, és magamra csuktam az ajtaját. Hát, mit mondjak, mikor belenéztem a falon lógó tükörbe, nem ismertem meg magam. Nyúzott voltam, és a szemeim alatt lila karikák húzódtak, mint akit jó alaposan helybenhagytak egy vesztes pókerjátszma után. A hajam kócos volt, mintha nem is fésülködtem volna…egyszóval, úgy néztem ki, mint a saját öreganyám öreganyja. Itt sürgős tatarozásra van szükség! Csoda, hogy Péter egyáltalán hajlandó velem megmaradni egy szobában. Megengedtem a kádba a vizet, ledobtam magamról a ruháimat és elmerültem a habokban. Élveztem, ahogyan a víz finoman simogatja a bőrömet, és hátra vetettem a fejem, megtámasztva a kád peremében. Idejét sem tudtam már, hogy mikor fürödtem utoljára ennyire nyugodt körülmények között, még akkor is, ha tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
Péter mellett teljes biztonságban
éreztem magam, és néha azon kaptam magam, hogy a közelsége olyan részegítőleg hat rám, mintha benyakaltam volna egy üveg konyakot. Egyszerre. Mélyet sóhajtottam, ahogyan eszembe jutottak a régi emlékek, és egyikre másikra el is mosolyodtam. „- Mit nézünk? - A plafont. - Azt én is látom, de miért? - Csak úgy. - Értem – bólintott, de még mindig nem fordult felém. – És miért csináljuk ezt? - Mert jó- válaszoltam rezignáltam, mire ő elkezdett fészkelődni mellettem. - Mi ebben a jó? A föld kényelmetlen és kemény, ráadásul semmi szórakoztató nincs a plafon bámulásában. - Dehogynem. Használja a fantáziáját. - Nekem olyan nincs. Két évszám között az ember nem ér rá fantáziálgatni.” Azon kaptam magam, hogy a víz szinte teljesen kihűlt, így nem ártott volna kiszállni végre, pedig egyáltalán nem akaródzott. Annyira jó volt egy kicsit ellazulni! Ám, mint tudjuk, semmi sem tart örökké, kiszálltam a kádból, megtörölköztem, magamra rántottam a köntösömet és gyanútlanul kisétáltam a szobába. Halvány fogalmam sem volt 186
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
arról, hogy Péter nem volt egyedül, mert épp egy pincér kinézetű alakkal bocsátkozott mély tárgyalásokba, aki jöttömre eltátotta a száját, és mereven nézett rám. Láttam, hogy Kalmár is jó alaposan végigmér, jómagam pedig nem értettem, mi történhetett. - Köszönjük, elmehet! –szólalt meg Péter a pincér felé, de az továbbra is mozdulatlanul állt mellette, mire ő finoman csettintett egyet, emberünk pedig mintegy varázsütésre magához tért. – Elmehet. - Mit bámult rajtam ez az alak? –kérdeztem, mikor már kettesben maradtunk. - Volt vagy tizenhat éves, nem hiszem, hogy valaha látott volna nőt ilyen lenge öltözékben. Ráadásul, nem igazán illik így mutatkozni előttük. Ez… - Igen? - Vedd le! - Micsoda? - Akarom mondani, öltözz át! - Miért? - Mert istenkísértés rád nézni. - Butaságokat beszélsz –legyintettem le őt. – Fel vagyok öltözve. - Nem látszik. - Úgy értem, alatta. - Az nekem a legkevésbé sem jelent akadályt. Jókedvűen felnevettem, mert nem értettem, hogy hirtelen mi ütött belé, hiszen ez csak egy köntös. Mindent takar, amit kell, és egyáltalán nem kihívó. Plusz, eszemben sem volt, hogy visszavegyem a kényelmetlen farmeromat a blúzzal. Mennyivel otthonosabban érzi magát az ember lánya, ha nem kell feszengenie, nem igaz? - Éhes vagy? –kérdezte Péter gyorsan elkapva rólam a tekintetét, és a szoba közepén álló megterített asztal felé mutatott. – Egész nap nem ettél semmit, gondoltam, jól esne egy kis reggeli-ebéd-vacsora egyben. - Mi tagadás, kopog a szemem az éhségtől – válaszoltam mosolyogva, és leültem az asztalhoz, ő pedig velem szembe. Lassan már egy napja nem evett egyikünk sem, és szinte éreztem, ahogyan a testem elkezdi magát szépen lassan felemészteni, a gyomrom pedig akkorát kordult, hogy a világ egy másik pontján elrendelték a földrengés riadót. - Meg tudlak érteni –válaszolta mosolyogva Péter és vágott két emberes szelet kenyeret, amiből az egyiket odaadta nekem. Illik vagy sem, én szinte mindenből vettem, ami csak előttem volt. Mikor legközelebb felpillantottam, láttam, hogy Kalmár közel sem annyira az 187
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
étellel van elfoglalva, sokkal inkább azzal, hogy engem néz. Követtem a tekintetét, és mikor megláttam, hogy a köntös alól elővillanó lábamnak adózik ilyen mély áhítattal, fogtam magam, és szégyenlősen a szék alá húztam a lábam. - Talán, tényleg jobb lenne, ha átöltöznék. - Engem nem zavar. - Átöltözöm – bólintottam, mintegy magamat megerősítve. - Láttalak meztelenül, és most zavarba hoztalak azzal, hogy nézlek? - Bámultál. - Hát Istenem, akkor bámultalak! Férfiból vagyok. Nem válaszoltam, hanem visszaindultam a fürdőbe, és mikor elhaladtam az egyik tükör mellett, megtorpantam, és rémültem bámultam a benne lévő alakra. Abban a pillanatban megértettem, miért nézett úgy engem az a fiatal srác, és mi is volt az oka annak, hogy Péter nem tudta rólam levenni a szemét. Habár a köntös mindent takart, de a fényben gyakorlatilag olyan volt, mintha nem lett volna rajtam semmi. - Úgy nézek ki, mint egy kurva! –kiáltottam fel ijedten. - Parancsolsz? - Nézz rám, mit látsz? - Ez most beugratós kérdés? - Miért nem szóltál, hogy így nézek ki? - Szóltam. - Azt mondtad, vegyem le. - Azt mondtam, öltözz át! - A francba! –káromkodtam el magam, és becsörtettem a fürdőbe, majd becsaptam magam után az ajtót. – Mi a fene ez, a nászutas lakosztály? –kérdeztem ingerülten, ahogyan újra magamra rángattam a szűk nadrágot. - Nem hiszem, hogy azt meg tudnánk fizetni –hallottam meg Péter hangját az ajtó túloldaláról. - Be kéne perelni őket, hogy ilyen cuccokba bújtatják az embert? - Azért, mert kedvezni akarnak a vendégeknek? - Nekem ugyan nem. - Nekem annál inkább. - Az más, mert te férfi vagy, és mint ilyen egy kissé perverz –adtam ki neki a résnyire nyitott ajtón a köntösömet, hogy kezdjen vele valamit. Lehetőleg, égesse el! - Nem vagyok perverz. - Úgy néztél rám, mint egy kéjenc. 188
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Akkor is úgy nézlek, ha rendesen fel vagy öltözve. - Jobb lett volna, ha ezt inkább megtartod magadnak –léptem ki immáron teljes díszben a fürdőből. – Jó így? - Nekem az előző változat is megfelelt –mosolyodott el kajánul, ahogy végignézett rajtam, majd visszalépett az asztalhoz, és úgy tűnt, végre neki láthatunk a lényegnek, a vacsorának. Éhes voltam, és csak arra tudtam gondolni, hogy megtömjem a bendőmet. Na jó, azért nem csak arra… - Felhívtam Micikét, megmondtam neki, hogy minden rendben és holnap megyünk haza – közölte Péter két falat között. - Mit szólt? - Megkönnyebbült. És, mintha Áron hangját hallottam volna a háttérből –ez utóbbit már olyan csendesen tette hozzá, mintha csak magának szánná ezt az információt, de azért a szeme sarkából figyelte a reakciómat. – Amikor láttalak téged a hadnaggyal csókolózni… - Nincs köztünk semmi. - Kevesebb semmi, mint közted és köztem? - Ne beszéljünk, most erről, kérlek! - Ha ő kérné, hogy maradj, maradnál? - Péter! - Tudnom kell! - Hagyd abba, és inkább egyél! Butaságokat beszélsz –tettem hozzá szigorúan, és láttam, hogy összehúzza a szemeit, és a szája széle egy kicsit megrándul. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy valamit forral ellenem, jobb, ha kizökkentem a gondolataiból, mielőtt még kicsinál. – Majd otthon rendezzük a számlát, jó? - Nem kell, hagyd csak! –legyintett. – A vendégem voltál. - Sokba kerülhetett… - Megengedhetem magamnak. - Szép, mondhatom. Az én világomban a tanárok az éhhalál szélén állnak, te meg dúskálsz a pénzben. - Azért ez egy kissé erős túlzás –nézett fel rám szigorúan a kék szemeivel, ám vonásai egy pillanat alatt ellágyultak, mintha az álarc, amit egy nagyon rövid időre magára húzott, egyre jobban kezdene lepattogzani róla. – A te világodban, mivel foglalkozol? - Tanár vagyok. - Nem igaz… - De, igen. Friss diplomás. 189
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Milyen szakos? - Történelem-magyar –válaszoltam mosolyogva, ahogyan megkentem magamnak egy újabb szelet kenyeret, és szemem sarkából láttam, hogy ő is elmosolyodik. - Ha hinnék benne, azt mondanám, a Sors keze. De mivel nem hiszek, ezért inkább azt mondom, micsoda véletlen! Szóval ennek köszönhető, hogy ilyen vagy? - Milyen vagyok? - Nem csak szép, de okos is. A legveszélyesebb kombináció, ami nőben csak előfordulhat, és be kell, hogy valljam, hozzád hasonlóval még nem volt dolgom. Talán pont ez vonz benned, az ismeretlen meghódítása. Hogy minél többet tudjak rólad… - Túlbecsülsz. - A legkevésbé sem. Szeretek veled beszélgetni, mert felismered a riposztjaimat, és mindegyikre gyorsan és elmésen válaszolsz. Az ilyen nők nagyon ritkák, és a jövendőbeli férjed nagyon szerencsés. - Nem hiszem, hogy valaha is férjhez megyek –emeltem számhoz a csészét, és belekortyoltam a gőzölgő teámba. - Micsoda bolond beszéd ez! Hát persze, hogy férjhez mész… - A mi világunkban nem elsődleges szempont egy nő számára, hogy megházasodjék és gyerekeket szüljön. Nagyon sok egyedül álló nő van, akik megőrzik a függetlenségüket. - Te nem olyan típus vagy –rázta meg a fejét Péter tagadón. – Az igazira vársz, és amint eljön érted, már mész is vele. Minden nő férjhez akar menni, még ha tagadja is. - Köszönjük a rendkívüli lélekelemzést, Dr. Kalmár. - És tudod, még mit gondolok? –folytatta, mire én megforgattam a szemeimet. Láthatóan nem akart leakadni erről a témáról, én pedig már nagyon untam. – Szerintem, te titkolsz előlem valamit. Van valami, ami miatt jobbnak látod, ha eltaszítasz magadtól. Valamiért nem akarod, hogy szeresselek, holott te is ugyanúgy vonzódsz hozzám, mint ahogyan én tehozzád. - Tettek a teádba rumot, mert nagyon furcsán beszélsz? - Tudod, hogy igazam van, és hogy előbb-utóbb úgyis rájövök a titkodra. - Nem, nincs igazad! Soha nem mondtam, hogy szeretlek. - De azt sem, hogy nem. Dacosan felvetettem a fejem, és szembenéztem vele; engem ugyan ne analizáljon! De a lelkem mélyén tudtam- és ez volt az igazán ijesztő-, hogy mégis igazsága vagyon ennek a pasinak. Ismer, hogy a csuda vinné el! Négy hónap és egy együtt töltött éjszaka alatt jobban kiismert, mint a családom legtöbb tagja huszon x év alatt.
190
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Eztán, a vacsora alatt nem esett több szó köztünk, és ő nyilván ezt úgy fogta fel, hogy győzött! Nos, lehet, hogy saját magát sikerült erről meggyőznie, de ez még vajmi kevés a háború megnyeréséhez, csakhogy stílusos legyek. Azt ugyanis én fogom megnyerni, ehhez kétség sem férhet! Nyílsisakos küzdelem lesz, de a végén én vonulok le a pályáról győztesként. Lehet, hogy menet közben összetörik majd egy-két szív, köztük nyilván az enyém is, folyni fognak a könnyek, leginkább az enyéim, de nyerni fogok! Szívós vagyok, és nem hagyom, hogy legyőzzenek. Még akkor is ezen gondolkodtam, mikor már az ágyban feküdtem, és mit mondjak, elég hideg volt. Központi fűtés ugyebár kizárt még ebben az időben, én meg fázós vagyok, és a takaró sem volt túl vastag. Hegyeztem a fülem, hogy vajon Péter alszik-e már, és hallottam, hogy ő is hánykolódik a kemény padlón. Merthogy odaszorult szegény. Igaz, ő ajánlotta fel, én csak rábólintottam, de akkor is… Ha én ennyire fázom a puha ágyban, akkor ő mennyire fázhat odalent? - Péter? –suttogtam a nevét, nehogy felébresszem, ha netalántán mégis aludna. - Tessék… - Jó neked ott lent? Ember, ilyen kérdést! Ha olyan kényelmes lenne, biztosan te aludnál ott, és nem ő. - Nem olyan rossz –érkezett az álmos válasz. - Nem akarsz feljönni? - Hova? - Hozzám. Odalentről megszűnt minden zaj, így felültem az ágyban, hogy lássam, mit csinál. Ő is ülő helyzetben volt, és a félhomályban tisztán látszott, hogy meglepődve néz vissza rám. - Úgy érted, oda fel? Azt akarod, hogy veled aludjak? - Szigorúan csak alvás, de igen. Elég nagy ez az ágy, elférünk rajta ketten is. Láttam, ahogy felemelkedik a földről és megáll tőlem alig két lépésre. - Fázol? - Igen –vallottam be töredelmesen, és kissé szégyenkezve néztem vissza rá. Francba, átlát rajtam, mint tésztaszűrőn a konyhás néni. - Húzódj egy kicsit odább! –kérte, én pedig megtettem, hogy odaférjen mellém. Az oldalára feküdt, pont velem szembe, és ránk terítette a takarót. Már egyáltalán nem fáztam, sőt, éppen ellenkezőleg, hirtelen nagyon is melegem lett. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy az orrunk szinte összeért, amin én elmosolyodtam, de az ő arca komoly maradt. Némán figyelt engem, és csak a szeme mozgott, ahogyan tekintetét végigjáratta az arcomon. 191
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Próbállak megfejteni –szólalt meg halkan. – Az első pillanattól kezdve úgy érzem, van benned valami különös titokzatosság, ami egyre jobban vonz hozzád, én pedig képtelen vagyok neki ellenállni. Hogy őszinte legyek, nem is akarok. Hosszú ideje nem vágyom semmi másra, csakhogy veled legyek… - Nem is ismersz –leheltem a szavakat, és nem tudtam elszakítani róla a tekintetemet. – Nem szerethetsz valakit, akiről nem tudsz semmit. - Hagyd, hogy megismerjelek! - Nem, különben elvész az a titokzatosság, amiről az imént beszéltél –mosolyodtam el újra, hogy egy kicsit oldjam a feszültséget, de nem jártam sikerrel, mert a saját csapdámba estem. Amint a tekintetem összetalálkozott az övével, már én sem akartam vicces lenni többé. - Mitől félsz? –hallottam meg ismét a bársonyos, simogató hangot. – Miért nem akarod, hogy szeresselek? - Nem félek semmitől. Talán csak nincs szükségem arra, hogy szeressenek. - Tartozom neked egy vallomással –szólalt meg hirtelen egy hosszabb csend után, én pedig kíváncsian felhúztam a szemöldököm. – Hazudtam neked. Emlékszel, amikor ott ültünk Micikénél, és kérted, áruljam el, mi az, amivel meghódítom a nőket. Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondtam, hogy a puszta jelenléte, az, hogy gondol rám, hogy törődik velem, már attól biztonságban érzem magam. Minden félelem… -… a tegnap minden árnya a múlté, és az ölelésben már csak a remény ígérete maradt – fejeztem be. Emlékeztem minden egyes szóra, ami akkor elhangzott. Szégyen vagy sem, talán akkor kezdődött minden. - Igen, ez volt –mosolyodott el. – Nos, ezt előtted még soha nem mondtam másnak. Belenéztem a szemedbe, és megláttam benne azt a különös fényt, amit azóta is kísért álmaimban. Te voltál az, aki előcsalta belőlem ezeket a sorokat, mert talán már akkor is szerettelek. - Ez így nem jó –suttogtam mélyet sóhajtva, inkább csak magamnak, semmint neki szánva a szavaimat. - Az a gond, hogy akár tetszik, akár nem, megváltoztattad az életem. Nem olyan rég, amikor még Micikénél feküdtünk a földön, a plafont bámulva azt mondtam, nekem nincs fantáziám, nem tudok képzelegni. Ez sem igaz. Amióta először megcsókoltalak, másra sem tudok gondolni, csak rád. Valahányszor lehunyom a szemem, látlak téged és látom magamat együtt, egy házban a gyerekeinkkel… - Városi lány vagyok, nem tudnék megélni vidéken…
192
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Akkor a belvárosban, oly’ mindegy! Hát nem érted, valami olyasmit tettél velem, amit előtted még senki más. Visszaadtál nekem valamit az életből. Racionális gondolkodású vagyok, te is tudod, messze áll tőlem mindennemű képzelgés. Tán hat éves koromban álmodoztam utoljára, és akkor is arról, hogy egyszer majd kapok egy pónit, és majd azzal járhatok iskolába…Te, Andrea, te voltál az, aki újra színt hozott az életembe, és nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e arra, hogy elengedjelek, mert ez az újdonság olyan jó és tökéletes, hogy képtelen vagyok önnön kezemmel véget vetni neki. - Megállapodtunk –szólaltam meg remegő hangon. - Tudom – válaszolta csendesen, és megfogta a kezemet a takaró fölött. – Tartom a szavam, de ma éjjel, kérlek, ne beszéljünk erről. Ha nem akarod, hogy úgy szeresselek, ahogyan én szeretném, legalább némán hadd tegyem. - Péter, azt hiszem, nem értettél meg –szólaltam meg halkan. - Én szeretek veled lenni, és ha tehetném, folyton csak a közeledben lennék. Hát ez is megtörtént, végre kiszaladt a számon az igazság egyik fele. - Akkor miért vagy ilyen makacs? - Hiszen tudod… - Nem akarsz engem szeretni, vagy nem szabad szeretned? – kérdezte végül, és éreztem, ahogyan hosszú ujjaival végigsimít az arcomon. - Nem szabad, hogy szeresselek –válaszoltam lehunyt szemmel -, és ez magával vonzza azt is, hogy nem akarlak szeretni. Legalábbis, remélem –sóhajtottam. - És eddig hogy működik a koncepciód? - Nem túl hatékony. - Engedd, hogy megcsókoljalak! –lehelte a szavakat könnyedén. - Ne kísértsük a Sorsot! - Csak egy csók –hajolt hozzám közelebb. - Nem jó ötlet… - Próbáljuk ki, hogy megnyílik-e alattunk a föld, ha megtesszük –suttogta a fülembe, és igen csak erős önuralomra vall, hogy nem rántottam magamra ott helyben, mert bizony az is benne volt a pakliban. Helyette csak figyeltem őt, ahogyan egy gyors mozdulattal fölém kerekedik, megtámaszkodik a karján, két kezébe fogja az arcom, és lágyan végigsimít rajta az orrával. Az ajkai még csak véletlenül sem érintettek, pedig Isten a tanúm rá, hogy mennyire vágytam a csókjaira és az ölelésére. A lehelete szinte égette a bőrömet, és az én légzésem is egyre szaporább lett.
193
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Nem szabad –suttogtam a szavakat, és mindkét kezemmel erősen kapaszkodtam a lepedő két szélébe, hogy valamelyest megőrizzem a realitásérzékemet. Még akkor is, ha nem csókolt meg, még akkor is, ha nem simogatott… - Nem szabad. Péter mélyet sóhajtott, kék tekintetét az enyémbe fúrta, és egy apró csókot lehelt a homlokomra, majd visszagurult a helyére. Hosszú percekig néma csendben feküdtünk egymás mellett, mert az, ami kis híján újra megtörtént kettőnk között, olyan megdöbbentő és heves volt, hogy minden erőnkre szükség volt az ellenálláshoz. - Próbálj meg aludni! –hallottam meg Péter kedves hangját. – El kell érnünk a reggeli vonatot, korán kelünk. Fázol még? - Egy kicsit –válaszoltam csendesen, mert amióta öt centinél távolabb került tőlem, ismét a csontjaimban éreztem a kint tomboló hideg szelet. Oldalra fordultam, hogy ő is kényelmesen elférjen, de ahelyett, hogy helyezkedett volna, szorosan átölelt hátulról, rajtam pedig átfutott egy kellemes remegés, ám már koránt sem a hidegtől. - És most? - Sokkal jobb –válaszoltam, ahogy ujjaimat a kezére fontam. – Jobb vagy, mint egy termotasak. - Egy micsoda? - Semmi –mosolyogtam. –Csak aludjunk. Hogy a több mint huszonnégy órás folyamatos ébrenlét, vagy inkább Péter közelsége volt-e az oka a nyugodt, békés éjszakámnak, az örök kérdés marad, minden esetre rég nem aludtam olyan jót, mint akkor, azon a szilveszter éjszakán. Így történhetett, hogy hajnalban, immáron teljesen kipihenten a zuhany hangjaira ébredtem. Kinyitottam a szemem, és a fürdőszoba ajtó alól kiszűrődő fényből arra következtettem, hacsak nem a perverz pincér srác tért vissza, akkor Péter van odabent. Már ennyi lenne az idő? Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és rápillantottam a faliórára, hajnali négyet mutatott. Visszaereszkedtem a párnára és nyújtózkodtam egy nagyot. Úgy gondoltam, még egy fél órát ejtőzöm itt, aztán, miután Péter kijött a mosdóból, én is bevetem magam oda. - Felébresztettelek? –hallottam meg a kellemes hangot nem messze tőlem, és azonnal abba az irányba fordultam, de szinte rögtön megbántam. Péter frissen borotváltan, a reggeli fáradság legkisebb jele nélkül állt meg velem szemben. Éppen a mandzsettájának begombolásával küszködött, de nem értettem miért, mikor ingjének gombjai nagy része, értsd: az összes, kigombolva leledzettek. Nagyot nyeltem, és el kellett kapnom a tekintetemet, mert félő volt, hogy még a végén ott helyben rávetem magam.
194
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Nem, már fent voltam –kezdtem el matatni az ágyneműhuzatból kiálló cérnaszállal. Szemem sarkából láttam, hogy végre összegombolta magán az ingjét, majd leült az ágy szélére és felvette a cipőjét. - Felkeltettelek volna. De, ha netalántán mindketten elalszunk, erre az esetre kértem ébresztőt öt órára. - Milyen előrelátó vagy. Hogy tudsz ilyen friss lenni, ennyire korán? - Nem sokkal kelek később otthon sem. Tudod, Gedeon meg a házirendje… - Azt hittem, a Matulában hatkor van ébresztő. - Ideje lenne kidobnod azt a könyvet – nevetett rám jókedvűen, miután bekötötte a cipőjét. - Nos, ha te ilyen idegesítően friss vagy, akkor illik nekem is lépést tartanom veled –bújtam ki az ágyból, és jelentőségteljesen a fürdő irányába pillantottam, mintha tőle várnám a megerősítést, hogy menjek nyugodtan. Ezt nem kaptam meg, ellenben reggeli fürdő még sosem esett ilyen jól. Valóban teljes az ellátás – gondoltam magamban, miközben szemrevételeztem a fürdőszoba szettet. Ugyan fogkefét nem adtak, de a jelek szerint borotva és fogselyem járt a szobához, plusz egy olyan puha hajkefe, ami egyáltalán nem tépte a hajam. Töredelmesen bevallom, megfordult a fejemben, hogy elhozom…Lopás lenne? Tutira, úgyhogy inkább mégsem tettem, helyette inkább kifésültem azt a szénaboglyát a fejem tetején. Mikor el akartam hagyni a fürdőt, akkor vettem csak észre, hogy egy szál törölközőben feszítek. A francba! Ingben jöttem be, de amilyen ügyesen sikerült levetnem magamról, egyenest belejtettem egy tócsába a kád lábnál. Hát ez igazán isteni! Most mit csináljak? Ha szólok Péternek, hogy hozza utánam a cuccaimat…Nos, annak nem lesz jó vége, ha itt talál egy szál semmiben. Ha törölközőben kilejtek hozzá, úgyszintén. Viszont, ha ez utóbbit gyorsan csinálom, és nem veszi észre…. A kérdés eldőlt, lenyomtam a kilincset, hogy minél gyorsabban kislisszoljak, de nem volt szerencsém. Péter épp az éjjeli szekrénynél tett-vett, nem tudom, biztosan ellenőrizte, hogy a Biblia a helyén van-e. Szóval, épp ott matatott valamit, mikor én kilibbentem, ő pedig ösztönösen felém fordult, és úgy maradt. Egy pillanatig megkövülten nézett rám, majd mikor bizonytalanul közelíteni kezdtem a ruháim felé, egy kicsit odébb húzódott. Mihamarabb visszakotródni a fürdőbe! Ne nézz rá, ne nézz rá! Basszus, ránéztél! Mondjuk, ez még a kisebbik baj lett volna, de ő is visszanézett rám. Annak pedig, ha a mi tekintetünk találkozik, még sosem lett jó vége.
195
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Minden esetre, nem mozdultam, ahogyan ő sem. Csakhogy pár pillanattal később éppen ő volt az, aki megtette az első lépést, aztán a másodikat…és mire észbe kaptam, már ott előttem. Kék szemeiben most ugyanaz a különös fény játszott, mint azon a bizonyos éjszakán… Légy erős! Légy erős! Légy… Abban a pillanatban, mikor a karjait megéreztem a derekam körül minden gondolat kiszállt a fejemből, nem hogy az erő. Mire feleszméltem, már magához rántott és vadul, követelőzőn csókolt, én pedig, mintegy reflexszerű mozdulattal, beletúrtam jólfésült hajába, és a csokját. Alig kaptam levegőt, és mikor még erősebben magához húzott, a maradék levegő is kipréselődött a tüdőmből. Aztán Péter hirtelen elszakította tőlem a száját, egy pillanatra lehunyta a szemét, de éreztem, ahogy az engem ölelő karjai remegnek a visszafojtott vágyakozástól. - Kérlek –suttogta elhaló hangon, és egyre szaporábban vette a levegőt -, kérlek szépen, mondd, hogy álljak le! Kérlek… Nem mondtam, helyette inkább szenvedélyesen megcsókoltam, olyan hévvel, hogy nem is ismertem magamra. Péter halkan felnyögött, ahogy hozzápréseltem a testem, és lassan az ágy felé kezdtünk araszolni. Meglepő gyorsasággal gomboltam ki az ingjét, és szinte magamra rántottam. Az sem érdekelt már akkor, ha a puszta a földön tesz magáévá, csak történjen már meg! Akartam őt, kívántam minden egyes porcikáját, és éreztem, hogy ő is hasonlóképp van velem. Átkaroltam a vállát, és ő felsóhajtott, ahogy bőrünk összeért. Hiába voltam egy szál törölközőben, miközben odakint mínuszok tomboltak, úgy éreztem magam, mint egy forró nyári napon, főleg, mikor megéreztem, hogy Péter hosszú ujjai besiklanak a törölköző alá, és már a combjaimat simogatják. Nem bírtam tovább, lábaimat gyorsan dereka köré fontam, mire ő egy kicsit elemelkedett tőlem, én pedig az övénél kezdtem matatni. Én pedig, hogy elejét vegyem mindenféle kéjes hangoknak, inkább gyorsan a szájára tapasztottam a számat. Végre sikerült megoldanom az övét, amikor… - Reggeli ébresztő! –kopogott be valaki az ajtónkon, és ez az idegen hang elegendő volt hozzá, hogy mindkettőnket visszahozzon a valóságba. – Önök kértek reggeli ébresztőt? Péter mélyen felsóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Igen, mi voltunk! - Gondoltam, szólok, hogy… - Köszönjük, már fent vagyunk! - Parancsolnak esetleg reggelit? - Igen. 196
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Felhozzam, vagy…? - Lemegyünk. - Nincs esetleg szükségük valami másra, uram? - Nincs dolga? –kiáltott ki ingerülten Péter, mire az ajtó másik oldaláról elégedetlen dörmögés, majd távolodó lépések zaja hallatszott. Egy pillanatra nekem is le kellett hunynom a szememet, hogy kijózanodjam. Lecsúsztattam a lábaimat Péter derekáról, ő pedig szánakozón nézett a szemembe, - Bocsáss meg, kérlek, elvesztettem a fejem… Halványan megráztam a fejem, ő pedig egy nagy sóhaj kíséretében lemászott rólam, rendbe szedte magát, majd a fogashoz lépett és leakasztotta a kabátját. - Odalent megvárlak – szólt, anélkül, hogy egy pillanatra is rám nézett volna, és távozott. Nem lehet igaz, hogy nem bírunk magunkkal! Olyanok vagyunk, mint a szerelmes tinik, akik folyton csak arra tudnak gondolni. Bár, igaz, ami igaz, Péter közelében igen nehéz józannak maradnom, hogy a csuda vinné el! De akkor is, felnőtt emberek vagyunk. Hol marad a bibliai önmérséklet és a hatodik parancsolat, amit már annyiszor megszegtünk. Ne paráználkodj! Csodás, fogadok annak, aki ezt összeállította, nem voltak ilyen gondjai. Sürgősen változtatni kell mindkettőnk hozzáállásán, különben a lelkünk, meg minden egyéb testrészünk elkárhozik. Már így is egyenes úton haladok a Pokol méretes kapuja felé, nem kell még egy erősebb löket! Mire leértem, Péter már rendezte a számlát, így semmi akadálya nem volt, hogy végre elinduljunk az állomás felé. Életem leghosszabb, és lelkileg legmegterhelőbb vonatútja volt. Péterrel még csak egymásra sem mertünk nézni, mert okulva a reggeli eseményekből, jobbnak láttuk, ha nem kísértjük tovább a Sorsot, egymásról nem is beszélve. Csak mikor már a vonat Árkod határában járt, akkor mertem megszólalni, azt is csak halkan, lapos kúszásban. - Ami történt köztünk… - Tudom, felejtsük el! –legyintett Péter unottan. - Ezt akarod? - Te ezt akarod? –nézett rám reménykedőn, én pedig halványan megráztam a fejem. - Nem tudom. Olyan, mintha minden egymás felé sodorna bennünket. - Én is így érzem. A kérdés csak az, hogy te vállalnád-e értem azt, hogy esetleg itt ragadsz…velem? Hát ez az. Vállalnám? Mióta csak idekerültem, nem akarok mást, csak hazajutni. Viszont Péter mindent összezavart. Amit eddig biztosnak hittem, az már nem létezett, és a bizonytalan 197
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
kezdett egyre hívogatóbbá és csábítóbbá válni. De a családom, és minden, az egész életem máshol van. Én nem idetartozom. Valljuk be, egy XXI. századi lány megbuggyanna egy olyan világban, ahol nincs laptop meg wifi, az mp3-ról nem is beszélve. Bár ilyen egyszerű lenne! - Azt hiszem, nem – válaszoltam Péter kérdésére, és aggódva pillantottam fel az arcára, hogy mit látok majd rajta. Legnagyobb meglepetésemre halványan elmosolyodott. - Ha valóban eldöntötted, és tényleg haza akarsz jutni, akkor segítek neked. - Ez… - Ez nem áldozat –szakított félbe. – A szerelem épp erről szól: önmagunk és a vágyaink feladásáról azért, akit szeretünk. Erre már végképp nem tudtam mit felelni. Szeret, tényleg szeret, én pedig túl gyáva vagyok ahhoz, hogy viszonozzam az érzéseit. A vonat fékezett, befutottunk Árkodra. Péter kinyújtotta felém a kezét, és lesegített a szerelvényről. Az állomáson kavargó tömeg szokatlan látvány volt, de betudtam annak, hogy sokan most tértek haza az Ünnepekről, vagy éppen vendégségbe jöttek, hogy az Újévet együtt ünnepeljék a családjukkal, vagy a barátaikkal. - Andrea –ragadta meg a karom Péter, visszatartva a gyors távozástól. – Ha már egyszer úgyis vége, búcsúzzunk el egymástól úgy, ahogy illik. Némán bólintottam. Hagytam, hogy finoman átöleljen, és lágy ajkaival érintse az enyémet. Az a bizonyos áramütés, ami mindig átjárta a testem, valahányszor Péter megcsókolt, most ott volt. Hátamon éreztem hosszú ujjainak finom simogatását, ami ismét arra sarkallt, hogy megváltoztassam az elhatározásomat, de nem, mert ahhoz meg kéne mondanom neki, és akkor megszűnne ez az édes érzés, amit puha ajkainak lágy játéka csalt elő belőlem. Nem akartam, hogy vége legyen. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson… - Andrea! –kiáltott egy ismerős hang talán nem is olyan távolról. Péterrel gyorsan elváltunk egymástól, és a kavargó tömegből elő-elő villant egy ismerős sziluett. Horn Mici. - Én mondtam, hogy aggódott érted –súgta a fülembe Péter mosolyogva, és kézen fogott, hogy odavezessen Micihez. Csak mikor közelebb értünk, láttuk, hogy ne egyedül volt. Kísérettel érkezett: Áronnal és Laurával. Laura szemei azonnal felcsillantak, ahogyan meglátta Pétert, az én szívem pedig ezzel egy időben összefacsarodott. - Úgy aggódtunk –lépett elém a lány, és szorosan magához ölelt, mintha rég nem látott rokonok találkoztak volna. – Hála Istennek, hogy jól van! Elmosolyodtam és óvatosan kicsúsztattam a kezemet Péter tenyeréből, aki rezzenéstelen arccal állt mellettem továbbra is. 198
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Tekintetem Áronra tévedt, és mintha egy pillanatra azt láttam volna, hogy szemei fenyegetően megvillantak Péterre, de talán tévedtem, mert a következő pillanatban már mosolyogva üdvözölte őt, rólam nem is beszélve. - Kedvesem, annyira megijedtem, amikor Micike mondta, hogy eltűnt – csókolta meg a kezemet, ami nem sokkal ezelőtt még Kalmár kezei közt pihent. Hosszú karjával átölelte a derekamat, én pedig aggódva pillantottam Péter felé, aki, mintha valami zavarót látott volna, gyorsan elkapta rólam a tekintetét. – Mit szólna, drágám, ha én hazakísérném Önöket Micikével, az unokatestvére pedig hazakísérné a húgomat. Megtenné, tanár úr? - Természetesen –válaszolta hűvös udvariassággal Péter, és karját Laura felé nyújtotta. Együtt indultunk el a kijárat felé, én végig Kalmár mellett haladtam, és mikor ujjaink egyszer, egy villanásnyi időre összeértek, ő egy pillanatra megszorította a kezemet, mintha ilyen különös módon még egyszer el szeretett volna búcsúzni tőlem. Aztán útjaink elváltak, ők jobbra mentek, mi pedig balra, de mikor még egyszer, utoljára hátra fordultam, tekintetünk ismét találkozott. A hosszú, egyenes úton hiába indultunk el ellentétes irányba, talán valahol a szívünk mélyén mindketten reméltük, kettőnk pályaudvari búcsúja nem örökre szólt. És, hogy az Újév mit hoz számunkra, az még kérdéses volt. De a válasz már a levegőben lógott. Jobban mondva, Áron kabátjának zsebében pihent…
199
