Ψ Kodependencia a szenvedélybeteg párkapcsolatban

Ψ

Kodependencia a szenvedélybeteg párkapcsolatban Elméleti áttekintés

388

Kozma Nikolett ELTE Pszichológiai Doktori Iskola – PhD hallgató

Összefoglalás: Az addiktológia tárgykörébe tartozó és a szenvedélybetegségekhez szorosan kapcsolódó társfüggõség problematikájának többszempontú megközelítésérõl szól a tanulmány. A kodependencia inkább kapcsolati zavar, vagy eleve meglévõ diszpozíció? A kodependencia jelenségét övezõ hasonló kérdésfeltevésekkel indul az írás, ezt követi az eltérõ megközelítésû definíciós meghatározások és azok történeti aspektusaival kapcsolatos különbözõ nézetek összegzése. A szerzõ bemutatja továbbá a diagnosztikus leírásokat, amelyek közös pontjának kiemelése révén jut el a tanulmány az etiológiai elemzésekhez (pszichodinamikus, behaviorista, kontextuális, gender szempontú, szociológiai, kulturális), kapcsolatdinamikai elemzéshez, és végül a lehetséges kezelési technikákkal zárul a sor. Az áttekintõ elméleti tanulmány fontos célja, hogy lehetõvé váljon e komplex jelenség integratív megértése, s fõként kapcsolatdinamikai értelmezése, melyet a család- és párterápiák is alapul vesznek, s mára már ezeket a szenvedélybetegek kezelésében is alkalmazzák. Kulcsszavak: szenvedélybetegség; párkapcsolat; kodependencia Summary: The study examines from several perspectives the problem of co-dependency which is closely connected to the addictions. Is co-dependency more likely a relationship dysfunctionality or a disposition existing from the outset? At the beginning, the article raises similar questions around the phenomenon of co-dependency followed by a summary of different views related to varying definitions reflecting diverse approaches as well as to the historical aspects thereof. Further, the study presents diagnostic descriptions and bringing out their common points arrives at etiological analyses (psychodynamic, behaviouristic, contextual, gender-specific, sociological, cultural aspects) and at a dynamic analysis of relationships. Finally, possible treatment techniques are discussed. The theoretical review aims at ensuring an integrative understanding of this complex phenomenon. Key words: addictions; couple; co-dependency

Bevezetés Az emberi kapcsolatok témaköre egyike a lélektan legtöbbet vizsgált és elemzett problématerületeinek. A szenvedélybetegségekrôl, és kezelési módszereinek elemzésérôl is nagyon sok értekezés született, viszont annál kevesebb tanulmány elemzi, a velük együtt élôk jellegzetességeit, nehézségeit, szenvedéseit. A rendszerszemléletû megközelítések és módszerek alkalmazása bár egyre számottevôbb, s így a szenvedélybetegségek és annak kezelési módszereinek elemzésekor is egyre nagyobb figyelmet kap az függô személyek kapcsolatrendszere, mégis viszonylagosan elhanyagoltnak tekinthetô a szenvedélybetegekkel együtt élôk köre. A hozzátar-

Psychiat Hung 2009, 24 (6):388-413

tozókat ténylegesen segítô lehetôségek száma ma is alacsonynak mondható. Egy szenvedélybeteg személy és társfüggô partnere – vagy egyéb kodependens hozzátartozója (szülô, testvér) – közötti kapcsolat igen speciális figyelmet igényel, és a két személy függôségét célszerûtlen lenne egymástól elszigetelten kezelni. E kétfajta függôség találkozásakor összetett kapcsolatdinamikai jelenségek játszódnak le a párkapcsolatban, melyek felerôsíthetik a másik függôségét. Sokféle nézet létezik a kodependenciáról és kialakulásáról, de nincsen egy általánosan elfogadott egységes álláspont. A betegségkoncepciók a társfüggôséget és a drogfüggôséget egy betegségcsoportba sorolják, hiszen az „addikciós spektrum” tágításával sok

Kodependencia a szenvedélybeteg párkapcsolatban

viselkedéses függôséggel együtt a kodependenciát is addikcióként konceptualizálták a szenvedélybetegségek mellett (1). Gyakran találkozhatunk ugyanakkor azzal a véleménnyel is, hogy a társfüggôk a szenvedélybeteggel folytatott párkapcsolatban elszenvedett problémák miatt esnek át egyfajta személyiségtorzuláson, s az amúgy jól funkcionáló partner társfüggôvé válik, s egy kontoll-zavaros fellazult pszichés állapotban találja magát. Ezzel szemben sokan vallják úgy, hogy éppen azért sodródtak szenvedélybetegek mellé, mert maguk is eleve deformált pszichés struktúrát, s kodependens vonásokat hordoznak. Nem ritka továbbá az a szemlélet sem, hogy éppen a nem megfelelô partneri vagy szülôi attitûdöt teszik felelôssé az index személy szenvedélybetegségének kialakulásáért. Úgyis fel lehetne tenni tehát a kérdést, hogy a kodependencia inkább kapcsolati zavar, vagy eleve meglévô diszpozíció? Ezek a nézetek a kodependencia meghatározásáról és kialakulásáról mondanak eltérô véleményt, de a társfüggôség egyéb aspektusainak leírására is több megközelítésbôl tettek már kísérletet. Ezek közül érdemes néhányat áttekinteni, hogy lehetôvé váljon e komplex jelenség integratív megértése, s leginkább kapcsolatdinamikai értelmezése – melyet a család- és párterápiák is alapul vesznek, s mára már ezeket a szenvedélybetegek kezelésében is alkalmazzák. A szenvedélybeteg rehabilitációja szempontjából is jelentôs figyelmet igényel a kapcsolatfüggôség, hiszen a drogfüggô aktuális – s talán egyben eredeti – szignifikáns kapcsolatai jelentôs mértékben gátolhatják a drogrehabilitáció folyamatát, de akár a terápiás tér/közösség részeként is mûködhetnek. Másrészrôl a professzionális és laikus segítô terápiás kapcsolatokban is gyakran elôforduló vonás a kodependencia és a helfer-szindróma.

A fogalom kialakulásának és megítélésének rövid története A fogalom kialakulását Kelemen Gábor foglalta össze elôször Magyarországon egy 90-es évek

során megjelent cikkében. A kodependencia a nyolcvanas években vált népszerû fogalommá és magyarázó elvvé és a segítô szakmák terápiás gyakorlatot befolyásoló koncepciójává az Egyesült Államokban. A Névtelen Alkoholisták önsegítô csoportja használta elsôként a fogalmat, amellyel eleinte a szenvedélybeteg hozzátartozóját jelölték. (2) Az alkoholizmus létrejöttében és fennmaradásában a feleségek szerepét kiemelô és tárgyaló elképzelések elôször a 30-as évek végén jelentek meg a szakirodalomban. Az idevágó beszámolók a házasságban domináns szerepet betöltô, manôverezô, anyáskodó, szimbiotikus kapcsolatra törekvô feleség patológiás kötôdési mintáit állították reflektorfénybe. E feleségek viselkedését, kötôdési mintáit leíró irodalmak pejoratív színezete a 60-as években erôsen enyhült Eric Berne és Claude Steiner alkoholisták játszmáiról szóló elképzeléseiben. Az általuk kezdeményezett pozitív színezetre váltó tanulmányok kezdtek egyre inkább napvilágot látni a társfüggôséggel kapcsolatban, és a pozitívumok megôrzésével kibontakozott a kodependencia fogalma, mely újabban Európában is kezd szélesebb publicitást kapni. Ezt tükrözi a témáról 1989-ben Nagy-Britanniában megjelent gyûjteményes kötet (3). A hazai szakirodalomban a fogalom még sokáig nem kapott teret, ellenben a kodependencia megfelelôjének tekinthetô, jóllehet sokkal szûkebb értelemben használt „segítô tünetcsoport” (Helfer-Syndrom) már a 80-as években ismert volt a mentálhigiéné és a pszichiátria területén dolgozó szakemberek körében. Wolfgang Schmidbauer 1977-ben publikálta híres, a „segítô tünetcsoport”-ot a pszichoterapeuták sajátos személyiség-konstellációjának, személyiségfejlôdésének és professzionális motivációinak tükrében leíró mûvét. A „segítô tünetcsoport” felmerülése és leírásmódja elsôsorban a pszichoanalízishez kötôdik, a kodependencia fogalmát azonban már a Névtelen Alkoholisták (AA) „12 lépéses” felépülési programját adaptáló, addikciókat kezelô intézményekben alkalmazták elôször (2). A kodependencia fogalmát körvonalazó egy korai, 1984-ben megjelent tanulmányban még

389

Eredeti

390

közlemények

csupán az alkoholizmusra szûkítve a jelenséget, társalkoholizmusról írnak. E fogalmat azonban hamarosan igen jelentôs mértékben kiterjesztve kezdték használni. Ma már szinte minden családi diszfunkció esetében kodependenciáról, vagy legalább kodependens vonásokról is beszélnek (2).

Tudáselméleti aspektusok Joggal merülhet fel a kérdés az olvasóban, hogy miért ilyen „késôn” kezdtek el foglalkozni behatóbban ezzel a témával, hiszen a központi alapját képezô függôségi probléma már jóval korábban az érdeklôdés középpontjába került, és a kodependencia nem új jelenség – mint pl. az internetfüggôség –, hanem feltehetôen a többi viselkedéses és kémiai szerfüggôséggel együtt régóta jelenlévô probléma. A kapcsolatfüggôség jelenségének néhány fontosabb tudáselméleti aspektusát emelte ki Kelemen G. (2), melyek áttekintése segíti a kodependencia komplexitásának megértését, és a fenti kérdésre is választ kaphatunk. E fogalom megszületése egyrészt a jelenség újfajta megítélését tette lehetôvé, másrészrôl a fogalomhasználat népszerûvé válása jelzi, hogy a mögötte meghúzódó rendhagyó látásmód is elterjedni látszik az európai élmény- és gondolkodásmódban, de mindenekelôtt a pszichológiában. Az emberek viselkedését, érzelmeit, gondolkodását és intuícióit leíró szaknyelv kategóriáit ugyanis a ’80-as évekig két nagy tartományba lehetett sorolni: az intrapszichés és interperszonális jelenségek körébe. Bár korábban is született kevés fogalom, mely mindkét tartományt magában foglalja (pl. a Melanie Klein alkotta projektív identifikáció, valamint az eriksoni identitás fogalom), de ezek csupán korlátozott számban fordultak elô (2). Mostanra azonban egyre több hasonló elvû fogalomhasználat és elmélet van elterjedôben, melyek integratív szemléletet igényelnek, ilyen többek között a kodependencia. A kodependencia az intrapszichés vonások (pl. önértékelési zavar) mellett, mindig egy másik személyhez fûzôdô diszfunkcionális kapcsolatra, s annak interakciós sajá-

tosságaira is (pl. hatalmi-uralmi-kontroll) utal. A világról történô egyedi tapasztalás két párhuzamosan, elkülönülten fejlôdô vonala azonban sokáig egy dichotomikus látásmód kialakításának irányába hatott, és a kettô egymáshoz viszonyítása elfedte egységük tényét. Ez lehet a magyarázata, hogy a kodependencia bár régi jelenség, mégis csak 20–30 évvel ezelôtt ismerték fel és határozták meg, ahogyan kialakulóvá vált egy integratív látásmód. A kodependencia képzete és élménye tehát bár csak rövid ideje létezik, de a jelenség maga anélkül, hogy felismerték volna, már régen része az emberi kapcsolatoknak (2).

Definíciós megközelítések 1. A kodependencia mint kapcsolati zavar. Subby nevéhez fûzôdik az elsô definiálási kísérlet, mely szerint az a személy tekinthetô koalkoholistának, akinek az élete egy alkoholistával való elkötelezett kapcsolat, s együttélés következtében vált irányíthatatlanná (4). 2. A kodependencia mint személyiségzavar. A társfüggôséget személyiségzavarként értelmezô szerzôk is egymástól eltérô definíciókat alkottak a fogalom értelmezésére, más-más tényezôket hangsúlyozva a jelenséggel kapcsolatban. E. Larsen a kodependenciát olyan tanult önmeghiúsító viselkedésnek és személyiségszerkezeti hibának tartja, amely nagymértékben csökkenti az egészséges, intim kapcsolat kialakításának és fenntartásának képességét (5). T. L. Cermak könyvet jelentetett meg a kodependencia diagnosztikájáról és kezelésérôl (6). Ô úgy véli, a kodependencia egy olyan didaktikus eszköz, pszichológiai elmélet és betegségkategória egyszerre, amely a DSM-III „kevert személyiségzavar” kategóriájába sorolható, melynek jelenléte a narkomániás családok többségében valószínû. E személyiségzavarra jellemzô diagnosztikus tünetek alább, a diagnosztikus részben olvashatóak. J. E. Bradshaw definíciója szerint „a kodependencia rögzült személyiségvonások felismerhetô mintázata, melynek elôfordulása természetes minden olyan diszfunkcionális családrend-


szerben, ahol a gyermek elhanyagolása, cserbenhagyása a szégyenérzet internalizálását eredményezte” (2). J. Small szerint a kodependens a gyermekkorra visszavezethetô elutasítástól, elhagyástól, sérüléstôl, megszégyenítéstôl való félelembôl adódóan, egyfelôl a felnôttkori kapcsolataiban képtelen a saját érzelemi igényeit, s érdekeit megfelelôen képviselni, másfelôl kényszeresen törekszik olyan dolgok, események és személyek ellenôrzésére, melyek nem kontrollálhatók a számára (7). 3. A kodependencia mint addikció. R. Asher és D. Brissett is két alapvetô kritériumot adtak meg a kodependenciát illetôen, melyeken keresztül egyben az addikciók körébe tartozó betegségcsoport lényege is megragadható. Egy magatartászavarban szenvedô ember problémás viselkedéséhez való reaktív alkalmazkodás ez, amelyet másfelôl az aktív gondoskodás köntösében megjelenô szabályozás és irányítás törekvése jellemez – idézi Kelemen G. tanulmányában (2). Robin Norwood „A nôk, akik túlságosan szeretnek” c. könyvében erôsen utal arra, hogy a kodependencia addikciós problémának tekinthetô. Nézete szerint a magányosság, és a társ, illetve intimitás iránti vágy szenvedélybetegséggé válhat, és úgy is kell kezelni azt, mint bármely drogfüggôséget. (8) Egy újabb addikciós megközelítés fényében – mely igen népszerûvé vált az utóbbi évtizedben – Schaef (9) álláspontja szerint a kodependencia nem megfelelô fogalomhasználat, ugyanis a jelenség inkább tekinthetô szeretetfüggôségnek, mintsem kapcsolafüggôségnek. Elméletének lényege, hogy „szenvedélybeteg társadalomban élünk, s mindannyian ki vagyunk téve egy függôségi folyamatnak...” sôt többnek is, amelyek összefüggenek és egymást erôsítik. Függôséget hozhat létre például a munka, a pénz, a szex, és ezek úgy tûnhetnek ugyan, mintha az intimitást céloznák, de valójában mindegyik menekülés a meghittség elôl, és mindegyik az intimitás megkerülésének eszköze. Schaef saját személyes élménybôl és klienseivel folytatott terápiás kapcsolataiból merítve részletesen elemzi ezt a függôséget, aminek több formáját is feltárja. Leíró

elemzését nyújtja így többek között a szexfüggôség több típusának, a romantikafüggôség kialakulásának és a kapcsolatfüggôségnek, de mindegyik közös nevezôje a szeretetfüggôség. 4. A kodependencia mint foglalkozási szerep. A kodependencia foglalkozási szerepként is megjelenhet. Foglalkozási szerepben a kodependens valamilyen hivatásos segítôként mûködik. Nemritkán találkozunk társfüggô személyiségjellemzôkkel bíró professzionális segítô szakemberrel. Kodependens személy számára a segítô foglalkozási szerep teljes mértékben kielégítô, mivel önmaga lényegi vonásaira épül. Nagyon sok drogfüggôségbôl felépült személy is jó segítôvé válik, mivel ez a hivatás önsegítô státuszt és a kompetens cselekvés érzését biztosítja számára. A kodependens személy segítôként saját alap-elakadását gyógyítja a másikban újra meg újra. Személyes érintettsége, a közös alapprobléma okán különösen empatikusan fordul kliense felé, ám ezen túl önmaga traumatizáltságát fel kell dolgoznia ahhoz, hogy a megoldásban is hatékony lehessen (10). Niels Christie aforizmája nagyon találóan fejezi ki az ilyen dinamikával funkcionáló segítô „mûködését”: „Az alkohol és a kábítószerek csúcsélményhez juttatnak néhány embert. A többieknek az ellenük vívott háború adja meg ugyanezt”. 5. A különbözô definíciók közös eleme. A fogalom-meghatározások áttekintése során láthatóvá válik, hogy a kodependencia elnevezést személyiségvonások együttesének jelölésére, sajátos szerep, foglalkozási szerep, illetve kapcsolati mód jelölésére, valamint addikciós zavarként is egyaránt használták. Eleinte csak az alkoholistával való együttéléshez kötötték, majd egyre inkább világossá vált a szakemberek számára, hogy inkább kezelendô egy önálló személyiségzavarként, mely az addikt személyekkel együtt élôk körében nagy valószínûséggel fordul elô, de még bizonytalanok annak megítélésében, hogy az oka, vagy következménye-e a betegségnek. Egy fontos közös pontja a különbözô kodependecia jelenségre irányuló definícióknak, hogy szinte mindegyikben megjelenik valamilyen módon a kontroll problémája, mely

391

Eredeti

392

közlemények

magának a különbözô addikcióknak is egy alapvetô jellegzetessége. Tehát egy olyan általános „kórkép”-pel állunk szemben, amikor a kodependencia meghatározásait tekintjük át, amely a kémiai és viselkedéses addikciók központi jelentôségû pszichológiai és társas vonatkozásai kapcsán a legsûrítettebb formában tárja elénk a kontroll problémáját. (2)

Diagnosztikus leírások és módszerek A kodependencia tüneti leítása Az elsô diagnsztikus leírások között számon tartott, Cermak által összeállított tünetregiszter, mely az 1986-ban megjelent könyvében (6) olvasható, a kodependenciát egy olyan személyiségzavarként kezeli, amelyre az alábbi 5 fôbb tünet közül legalább 3 jellemzô, és az 5. tünetcsoport közül szintén legalább 3 teljesül (ezeket Kelemen G. idézi 1991-es írásában). A kodependens személy: 1. Önértékelése annak függvényében alakul, hogy mennyiben képes másokat és önmagát kontrollálni. 2. Saját igényeinek háttérbe szorítása mellett vállal felelôsséget mások szükségleteinek kielégítéséért. 3. Szorongás és a pszichológiai határok torzulása, valamint ehhez kapcsolódó intimitásprobléma és szeparációs nehézségek jellemzik. 4. Összefonódott kapcsolatot tart fenn egy szenvedélybetegségben szenvedô, vagy impulzus-szabályozási zavarral jellemezhetô egyénnel. 5. Legalább 3 jegy jellemzi az alábbiak közül: a tagadás elhárító mechanizmusának preferálása, érzések elfojtása dramatikus indulatkitöréssel, depresszió, túlzott reagálási készenlét, különféle kényszerek (pl. „rendmánia”), szorongás, narkománia, stresszbetegségek, gyermekkori bántalmazások alanya, külsô segítség nélkül legalább két éve tart fenn elsôdleges kapcsolatot egy aktív szenvedélybeteggel.

Mára a kodependencia gyorsan szaporodó szakirodalmában a tüneti leírások messze túllépnek a Cermak által összeállított tünetregiszteren, és jó néhány tünettel egészültek ki, illetve valamelyest árnyaltabbak képet nyújtanak. A tünetregiszterek közös sajátossága, hogy nem empirikus adatforrásokra, hanem tapasztalati általánosításokra támaszkodnak. A különbözô szerzôk által egységesen jellegzetesnek tartott fôbb tünetek, melyeket a hazai irodalomban elsôként Kelemen G. (2) foglalt össze, a következôk: • Gondoskodás. A kodependens azt hiszi, felelôs a másik ember érzelmeiért, gondolataiért, cselekedeteiért, választásaiért, jólétéért vagy végzetéért. Feszültséget, sajnálatot vagy bûntudatot érez, ha másnak problémája van. Azt hiszi, kötelessége segíteni, megoldani a problémákat, átvállalni a terheket, és tanácsokat adni. • Alacsony önértékelés. Gyakorta hibáztatja önmagát, de felháborodik, amikor mások bírálják. Elhárítja a dicséretet és méltánylást, de letörtté válik, ha nem dicsérik. Bûntudatot érez, amikor pénzt költ önmagára. Retteg attól, hogy hibázni fog, mindent tökéletesen szeretne elvégezni. Gondolkodását a „kellene” és „muszáj” sémák uralják. • Represszió. A félelem és bûntudat kiszorítja a tudatból a másféle érzéseket. Fél attól, hogy megtudja milyen is ô valójában. • Kényszeresség. Nagyfokú aggódást érez mások problémái miatt. A legapróbb dolgok is sokáig izgatják. Állandóan másokat ellenôríz. Szeretné a társait rajtakapni azon, amikor hibát követnek el. Kényszeresen dolgozik, költekezik, eszik vagy gyógyszereket szed. • Kontrollálás. Nem engedi, hogy a dolgok a maguk természetes útján történjenek meg körülötte. Úgy hiszi, ô tudja jobban, hogyan kellene másoknak viselkednie. A legkülönbözôbb eszközöket, pl. bûntudatkeltés, kényszerítés, fenyegetés, tanácsadás, dominancia, manipulálás használja fel a kontroll megszerzésének érdekében. Úgy érzi, ôt kontrollálják az emberek és a körülmények. • Tagadás. Nem veszi észre a problémákat, vagy úgy tesz, mintha azok nem léteznének. Jobb színben tünteti fel a helyzetet, mint az amilyen valójában. Minden reális terv nélkül, olyan álta-


lánosságokkal vigasztalja magát, hogy „lesz ez még jobb is”. • Dependencia. Nagyon fél az elutasítástól, elhagyástól és egyedül maradástól, ezért a legnagyobb visszaéléseket is eltûri azoktól, akikhez ragaszkodik. Nem képes önszeretetre, s úgy érzi senki sem szereti ôt. Nem hiszi el, hogy képes lenne egyedül is megállni a helyét. • Kommunikációs zavar. Nem mondja azt, amit gondol. Nem azt gondolja, amit mond. Nehezére esik a tárgyra térni, s nem biztos benne mi az, amirôl voltaképpen beszélni szeretne. Nem képes nemet mondani. Csak mások meghallgatása után képes véleményt nyilvánítani. Beszédstílusa lehet cinikus, öngúnyoló vagy ellenséges. • A határok gyengesége. Gyakran hangoztatja, hogy mások bizonyos megnyilvánulásait már képtelen elviselni. Mégis addig tûr, ameddig lehetséges, miközben hagyja, hogy mások megsértsék. Végül kitör, és intoleránssá válik. • Bizalomhiány. Nem bízik önmagában, a döntéseiben, az érzéseiben, és más emberekben. Azokban akar bízni, akik méltatlanok a bizalmára. • Harag. Gyakran érez ijedtséget, haragot, sértettséget, de fél a saját haragjától. Fél mások haragjától is. Azt hiszi, el fogják hagyni, ha kimutatja haragját. Elfojtja haragérzéseit. • Szexuális problémák. Az ágyban is a gondviselô szerepét játssza. A haragját, sértettségét, szexualitásban próbálja feloldani. Fél a kontrollvesztéstôl, és emocionálisan távol marad – így a szexet sem tudja igazán élvezni. Nehezére esik megmondani azt, neki mi esne jól a szexben, kényszeríti magát a házaséletre. • Lojalitás problémák. Diszfunkcionális családból származik, amelyhez ambivalens passzív és/vagy agresszív viszony fûzi. • Progresszivitás. Egy idô után elfásul, depressziós lesz, s izolálódik az öndestruktív viselkedéssel összefüggésben. A ki nem élt indulatok ugyanis önagresszióba fordulhatnak. Elhanyagolja a napi teendôit és a hozzátartozóit, reménytelennek tartja a helyzetét. Öngyilkosságról fantáziál, vagy erôszakossá válik. Elhízik, alkoholista vagy gyógyszerhasználó lesz.

A kodependencia diagnosztikai mérése 1. BCAS A társfüggôséget a pszichológia mások mellett a BCAS, azaz Beck-féle Társfüggôség Kérdôívvel méri (11). Ez a kérdôív 35 kodependens vonásokat, attitûdöket megfogalmazó itembôl áll, 5 fokú skálán, az állításokat a gyakorisági fok (szinte soha, ritkán, néha, gyakran, szinte mindig) mentén lehet megjelölni. Ezt a kérdôívet hazánkban még nem standardizálták, bár ez a munka folyamatban van. 2. Anamnézis Igen fontos feladat, hogy a társfüggô személlyel jó kontaktuson alapuló és bizalmi, segítô kapcsolat alakuljon ki, és lehetôleg az egész életvezetésére, élet- és szociális helyzetére vonatkozó adatokat is kapjunk, hogy láthatóvá váljanak a társfüggôség kialakulásának mélylélektani és szociális tényezôi. Ugyanakkor hasznos lehet a közvetlen családtagok, vagy referencia-személyek beszámolója is, illetve inkább a velük való közös konzultáció, hogy betekintést nyerhessünk a kapcsolatok dinamikájába, és felmérhessük, hogy van-e mód közös pár- vagy családterápia alkalmazására, illetve megállapítható legyen, hogy az adott kapcsolati struktúra mennyire feszítô a kliens számára. A családi interjú még abban az esetben is célszerû, amikor elsôsorban a korai intrapszichikus történések hatásai dominálnak, és a párkapcsolat elôtti idôszakban is jellemzôek az adott személyre a kodependens vonások. Amikor pl. a társfüggô személynek aktuálisan nincs ugyan szenvedélybeteg partnere, de személyes problémája miatt egyéni tanácsadóhoz, illetve terapeutához fordul, és a segítô a kodependencia jeleit észleli a kliensen, érdemes lehet felvetni a páciensnek a családi tanácsadás lehetôségét. A párkapcsolat mindkét tagjával, vagy a tágabb családdal történô együttes interjú ugyanis mindig nagyon sok új információt nyújt az egyéni interjúhoz képest. Célszerû a családi életvonal feltérképezése mellett a családfa felvázolása is, melyeken keresztül fel lehet tárni az esetleges intergenerációs hatásokat, és fényt lehet deríteni azokra a gyerekkori „hozományokra”, melyek

393

Eredeti

közlemények

befolyásolják a felnôttkori párkapcsolatokat. A párterapeuták egy része szerint ugyanis – ahogyan Napier is megfogalmazta – tanulmányozni kell a múltat, hogy meglássuk a párkapcsolatban felmerülô problémák gyökereit, és elkezdhessük másképpen megoldani azokat (12). 394

3. Kiegészítô diagnosztikus mérések A kodependencia definíciói és tüneti leírásai alapján indokolt a depresszió, szorongás, illetve diszfunkcionális attitûdök mérése, hogy a terápiás terv kialakításakor ezekre is fókuszálni lehessen. Áttekintve a definíciós meghatározásokat és részletes diagnosztikus leírásokat, megfigyelhetô még egy tény, amely szintén magyarázza azt a kérdést, hogy miért került jóval késôbb az érdeklôdés középpontjába a kodependencia, és miért foglalkoznak vele ma is kevésbé, mint bármely másik függôséggel. A viselkedéses és a kémiai függôségi problémák sokkal kézzelfoghatóbb jelenségnek számítanak, hiszen deviáns formát öltenek, függôségüknek konkrét tárgyuk van, amelytôl való megvonás esetén jól körülírható elvonási tünetek jelentkeznek, és ezáltal könnyebben kimutatható betegségek, mint a kodependencia. Mindkét függôségi csoportba sorolható problémák konkrét és látványos, többnyire súlyos következményekhez vezethetnek, és súlyos formájuk a hétköznapi funkcionálással komolyan interferálnak, sôt gyakran nemcsak a szenvedélybeteget önmagát, hanem környezetét is károsító folyamatokhoz vezet. Ezzel szemben a kodependencia bár egyrészrôl sokkal komplexebb, árnyaltabb képet ad és behálózó jellegû, mégis megjelenését tekintve megbúvó, nem deviáns, kevésbé interferál a hétköznapi funkcionálással, nem válik „pokollá vele az élet”. Sôt gyakran tûnik úgy, hogy környezetére éppen, hogy kedvezô hatással van. Bár, mint alább láthatjuk egy regresszív, vagy különösen egy szenvedélybeteg partner esetén a kapcsolatdinamika révén sokkal inkább elmélyíti, illetve fenntartja a partner diszfunkcionális mûködését – tehát hosszú távon mégis kedvezôtlen hatású. A betegség rejtett jellege miatt tehát nem könnyû a felismerése, és sokszor már csak a másodlagosan kialakult pszichikai

zavarok (depresszió, szorongásos zavarok, szexuális zavarok, alvászavarok, pánikzavar, kényszerzavarok) vagy immunbetegségek esetén jutnak el segítséghez a kodependens páciensek, és mindez megnehezítheti a differenciáldiagnosztikát és a terápiát. Látszólag tehát a kodependencia kevésbé romboló és égetô probléma, ámde éppen ebben rejlik a veszélye is, mind önmagára, mind a szignifikáns Másikra nézve.

Etiológiai magyarázatok A kodependencia kialakulása mögött többféle ok feltételezhetô, ezeket István Éva foglalta össze egy 1992-ben megjelent tanulmányában (13). • Diszfunkcionális családban eltöltött gyerekkor, amikor az egyértelmû szerepek, a gondoskodás, biztonságérzet, egészséges norma- és követelményrendszer, a következetesség hiánya miatt szenved a személyiség alapvetô torzulást. Kisgyermekként, hamis ideológiák hatására, mintegy megpróbálja megvásárolni a családtagok jóindulatát, figyelmét. Így könnyen háttérbe szorulnak az egyén saját szükségletei. • Konfúzus szerepfelfogás. Legtöbbször nôket súlyt ez a fajta pszichés komplikáció, hiszen a klasszikus nôi szerep eleve predesztinál erre. A gondoskodás, fokozott empátiás készség, a hagyományos anyaszerep struktúrája igen könnyedén torzulhat az önmagát háttérbe szorító, másokat kontrolláló kodependenciába. Ez a gondolat más, a kodependencia hátterét magyarázó elméletalkotóknál is megjelenik. • Hirtelen aktivitás- és presztízscsökkenés is felelôssé tehetô a kodependencia kialakulásáért. Ha a megszokott keresômunka – mint a társadalmi megbecsülés és megítélés egyik legfôbb tényezôje – valamilyen oknál fogva csorbát szenved, az ember önértékelése könnyen kerülhet válságba. Hogy továbbra is fontosnak érezhesse magát, gyakran köt ki olyan interakciók mellett, amelyek magukban hordozzák egy késôbbi függôség veszélyét. • Szenvedélybeteggel való szoros viszony szintén igen gyakori kiváltó ok. Az alkoholizmus, kábítószer-függôség, és más addikciók


olyan torzulásokat hoznak létre a kapcsolatokban, ahol megszûnik az ôszinte közlések és egyértelmû viselkedések lehetôsége. Ezek helyett különféle manipulációk, vádak, önvádak mûködnek és segítik elô a progressziót. • Vallási indíttatásból rosszul értelmezett segítôkészség és önfeláldozás formájában is megjelenhet a kodependencia, de legtöbbször ezek hátterében is az elôzô okok valamelyike lappang (13).

Pszichodinamikus megközelítésû magyarázatok Kelemen G., a fentebb ismertetett háttértényezôk közül a diszfunkcionális családra visszavezetett magyarázattal foglalkozott részletesen, s egy tanulmányában kifejtette (2), milyen mechanizmusokon keresztül vezethet bizonyos családok mûködése a kodependens zavarhoz. Az elfojtott agresszió mások kontrollálása révén történô kiélésének legveszélytelenebb helye a felnôttek számára, a család. Így válik a modern család életének fô sajátosságává az elfojtott agresszióval kapcsolatos kontroll, mely gyakran a kodependencia kibontakozásának alaptényezôje (2). De pontosan hogyan is történik ez meg? Kelemen G. szerint, a stressz megküzdés, valamint a self-pszichológia által megfogalmazott egyik jelenség, a visszatükrözés révén valósul meg. A család egy tagjának kontrolláló viselkedése olyan stresszforrást jelenthet, amely a többi családtag részérôl egy állandó menekülésre vagy küzdelemre való készenlétet, s a stresszhez történô alkalmazkodást követeli meg. Ez egy ideális mûködés szempontjából természetesen diszfunkcionális dolog, de a családtagok számára teljesen normális, hiszen egy túlélést szolgáló mindennapos létezési mód. Ilyen módon kiküszöbölhetô stresszhatásnak számít a különbözô addikciókkal, illetve abúzusokkal rendelkezô családtagok, vagy a gyermek szükségleteinek ki nem elégítése. Mindezek kodependenciát eredményeznek, azaz stressztôl való társfüggôséget alakítanak ki (2). A szenvedélybeteg szülô rendszerint nem a gyermek igényeinek kielégítésérôl gondoskodik

elsôsorban, hanem a saját szükségleteinek megfelelôen viszonyul a gyermekéhez. Minthogy különösen kisgyermekkorban narcisztikus igényeinek kielégítését csakis a szülôtôl várhatja, ezért még erejének elmaradó visszatükrözése sem gátolja meg a gyereket abban, hogy a szüleit idealizálja. A nem megfelelô visszatükrözés miatt azonban a gyermek önmagát hibáztatja és rossznak tartja, ami egyfelôl állandó szégyenérzetet és önértékelési zavart kelt benne, másfelôl intenzív félelmet, hogy szülei büntetésül elhagyják vagy megölik ôt (14). Mindezek következtében haragja, szükségletei és kívánságai félelmi gátlás alá kerülnek. Minden érzéséhez és szükségletéhez szégyenkezés társul. Érthetô tehát, hogy a vágyait és szükségleteit szégyenlô kodependens személyt valamilyen katasztrófától való folytonos rettegés jellemzi (15). S az is világossá válik, hogy mindez könnyen depresszív életstílusba torkollhat. A sérüléstôl, elutasítástól, elhagyástól való félelem ugyanis nem teszi lehetôvé a pozitív jövôkép kialakítását. Tapasztalatai alapján az elfogadottság érzését csak akkor képes átélni, ha úgy alkalmazkodik mások kívánságaihoz, értékeihez, elképzeléseihez, hogy közben feladja önmagát. A gyenge énhatárok miatt nem képes különbséget tenni a saját és mások érzései, a saját és valaki más problémája között. Azt sem tudja elkülöníteni, mi az, amiért felelôsséget vállalhat, és mi az, amiért más a felelôs (2). Hasonló patológiával jellemezhetô családban tehát gyerekkorban még normálisnak tûnik az ilyenfajta megküzdési mód kifejlesztése, ha azonban ezt a kodependens mintát internalizálja az egyén és akkor is alkalmazza, amikorra már maladaptívvá válik, akkor problémásnak mondható. A kodependencia internalizált mintája a serdülôkorban elsôsorban a kortárscsoporthoz, késôbb pedig új családhoz köti az egyént, aki képtelen változtatni a számára ekkor már az adaptivitást gátló beállítódásán. Martin Seligman nyomán tanult tehetetlenségnek nevezik azt a jelenséget, amelyen keresztül fennmarad ez a maladaptív minta, amely csak abban az esetben változtatható meg, ha az ember képessé válik elhinni magáról azt, hogy van ereje és képessége hozzá (16).

395

Eredeti

396

közlemények

A self-pszichológia fogalmaival tehát igen jól magyarázható a diszfunkcionális családban kialakuló kodependencia, figyelemre méltó azonban az a megállapítás, miszerint a stresszkeltô családtaghoz az egyes tagok nem egyformán, hanem belsô adottságaik szerint alkalmazkodnak. A stresszkeltô hatás tehát nem lineáris oka a gyermek adott válaszának, mert a gyermek a saját alkata szerint, szelektíven fog válaszolni. Ezt nevezi Humberto Maturana strukturális illeszkedésnek (17). Wolfgang Schmidbauer szintén pszichodinamikus megközelítésben ír a kapcsolati zavarról. De ô nem a társfüggôség magyarázatára tett kísérletet, hanem fordítva, azt mint kapcsolati zavart egy etiológiai magyarázatként hozza összefüggésbe bizonyos pszichiátriai zavarok kialakulásával. A pszichoanalitikus képzettségû pszichológus, az 1998-ban megjelent Die Angst vor Nahe c. könyvében (18) azt írja, hogy a kapcsolati zavarok tekinthetôk a pszichoszomatikus tünetek és személyiségzavarok leggyakoribb okának. A magányosok fô baja szerinte az, hogy tudattalanul menekülnek a közelségtôl, intimitástól. Jellemzôjük, hogy nem képesek szeretni az ôket kívánó partnereket, inkább olyanokhoz közelednének, akik távolságot tartanak tôlük. Schaef bár kevésbé pszichodinamikus megközelítésû, de a fentebb már említett mûvében (9) Schmidbauerhez hasonló etiológiai magyarázatot nyújtott. A szeretetfüggôséget látja a kapcsolatfüggôség és egyéb függôségek kialakulásának hátterében, és az önmagunkkal való intim viszony képtelenségére vezeti vissza a problémát. Nézete szerint szeretetfüggôség nem konkrét személyhez kötôdik, hanem egy érzéshez, ami feltehetôen korai asszociációkhoz kapcsolódik, de a jelenben nem talál rá kielégítô alternatívát, hanem folyamatosan kényszeresen keresi az élményt, csak a jövôben él, ahelyett hogy megélné önmagát. Nem tud tehát intim kapcsolatba kerülni önmagával, erre utal a könyv címe is („Menekülés a meghittség elôl”), és fôként ez vezet ahhoz, hogy bár kényszeresen keresi és vágyik rá, de másokkal sem képes valódi intimitáson alapuló szeretetteli kapcsolat kialakítására. Nézete szerint négyféle viselkedéstípus akadályozza az intimitást: 1. A felelôsségvállalás hiá-

nya; 2. A kapcsolat irányításának illúziója; 3. Az ôszintétlenség és 4. Az énközpontúság. Legpregnánsabban így jellemzi az egészséges intimkapcsolatot: „Szeretünk valakit... úgy, hogy közben önmagunk maradunk és teljesen részt veszünk saját életünkben.” (9, 182. old.) Vagyis az érzelmi kötôdést össze lehet egyeztetni autonómiánk megôrzésével. (Ez a kijelentés rárímel az „autonóm kapcsolódó self” fogalmára, amely már egy kulturális szociálpszichológiai fogalom, és részletesebben késôbb tárgyaljuk.)

Behaviorista megközelítésû magyarázat – az INC modell A kodependencia a funkcionálisan sérült kapcsolat paradox természete (19). Az INC modell értelmében a kodependencia nem más, mint inkonzisztens gondoskodásként gyakorolt kontroll. Az INC elmélet lényege a megerôsítô és büntetô válaszok, illetve az intermittens, azaz kihagyásos megerôsítô és büntetô válaszok kevert megjelenésében áll. A tanuláselméleti alapelveket alkalmazva világossá válik, hogy egy szenvedélybeteggel élô személy hogyan erôsíti meg akaratlanul – az intermittens büntetô és megerôsítô válaszai révén – azt a viselkedést, amelynek valójában kioltására tesz kísérletet. Például egy nô, aki hosszú idôn keresztül szenved férje nagyivásaitól, de valójában nem vallja be sem maga, sem mások elôtt, hogy házastársának problémája van az ivással, folyamatosan megerôsíti férje alkoholizálását. Konkrétan olyan tevékenységek révén támogatja férje alkoholizmusát, hogy pl. érte megy és hazasegíti ôt, ha ittas állapotban van valahol, vagy kifizeti a számláit, néha együtt iszik vele, valamint mentegeti mások elôtt. Amikor azonban olyannyira súlyosbodik a helyzet és megromlik a kapcsolat, hogy már ô sem tudja többé elviselni férje viselkedését, és belátja, hogy alkoholproblémája van, úgy próbál meg segíteni rajta, hogy elkezdi büntetni férjét az ivás miatt. Ez a büntetés megvalósulhat például a szeretetmegvonáson keresztül, illetve verbális konfrontáció, vagy akár fizikailag durva bánásmódban is. Az érzelmi válaszok megtagadása, a szitkozódás, az egy szo-


bában alvás visszautasítása, és a fenyegetôzés a különköltözéssel a kapcsolatban egy ideig következetesen fennmaradnak, de miután rájön a nô, hogy többé már nem képes kontrollálni férje ivását, elkezdi keverni a válaszok típusát, és felváltva reagál hol pozitív megerôsítô módon, hol pedig büntetôen. Le Poire és munkatársai által végzett vizsgálat alapján a heroinfüggôkkel párkapcsolatban élôk viselkedése annyiban különbözik az alkoholbetegekkel élô személyektôl, hogy még gyakoribb az ilyen inkonzisztens gondoskodás megjelenése, és nagyobb mértékû a megerôsítô és büntetô válaszok intermittens jellege (19).

Kontextuális elméleti megközelítés – a kodependencia mint interperszonális jelenség Az eddigi individuális megközelítésû leírások és definíciók mellett – hasonlóan a feminista szemlélethez – egy újabb szociálpszichológiai nézôpontú elmélet szerint a kodependencia egy interperszonális jelenség, mely elszigetelt formában nem is létezik. Loring és Cowan (20) szerint azokat a személyeket, akik túl nagy felelôsséget éreznek mások iránt, miközben negligálják saját szükségleteiket, nem mint egyéneket kellene vizsgálni, hanem mint a kölcsönösségen és reciprocitáson alapuló kapcsolatoktól eltérô kapcsolati kontextusban megjelenô személyt, amelyben a partnerek egyenlôtlen figyelmet szentelnek egymásnak. A differenciális hatalom perspektívájából Hagan (21) a kodependenciát úgy nevezte, mint a fölé- és alárendeltség gyakorlatának eufemizmusait. Kasl (22) úgy nyúlt vissza a kodependenciához, mint az „egyenlôtlenség zavarához”, és az „internalizált elnyomás” címkével illette. Kontextuális perspektívából tehát a kodependencia nem személyiségzavar következménye, hanem a kapcsolati egyenlôtlenséget tükrözô jelenség. Amikor a gondoskodás nem reciprok módon jelenik meg egy kapcsolatban, akkor a kapcsolati egyenlôtlenség és szubdominancia egy feltétele teljesül, míg ezzel szemben, amikor az arányos gondozói viselkedés viszonzott,

akkor a kapcsolat úgy tekinthetô, mint egy kiegyenlített hatalom. S. Loring és G. Cowan 1997-ben publikált tanulmányukban (20) azt vizsgálták, hogy a kodependens személyek egészségesebbnek mutatkoznak-e egy olyan kontextusban, amelyben a kodependens személy viselkedése viszonzott, mint egy olyan kontextusban, amelyben nem reciprok a kapcsolat, vagy amelyben nem ismert a partner viselkedése. A tanulmány eredményei azt mutatták, hogy a klasszikus kodependens tünetekkel bíró személyek érzelmileg egészségesebbnek tûntek a reciprok kapcsolati kontextusban, mint akár a nem-reciprok kapcsolat esetén, akár a másik partner viselkedését leíró jellemzés hiánya esetén. Ezek az eredmények arra engedték következtetni a szerzôket, hogy az identikus kodependens viselkedés attól az interperszonális kontextustól függ, amelyben megjelenik a személy. Azt demonstrálta tehát tanulmányuk, hogy a kapcsolati egyenlôtlenség is szerepet játszhat a kodependencia kialakulásában vagy megerôsítésében. Bár már a klinikai leírások is elsôsorban interperszonális jellegûek, de mégis figyelmen kívül hagyták a klinikai modellek, hogy a kapcsolati kontextus legalább olyan fontos, mint az egyéni tünetek. A szerzôk állítása szerint, aki anélkül címkéz egy személyt kodependensnek, hogy figyelembe venné a kontextust, az magának a jelenségnek az interperszonális természetét ignorálja (20). A kodependencia mint interperszonális jelenség, ebben a kontextuális megközelítésben tehát már nem egy betegség, amit szégyellni kell, hanem az relácionálissá válik.

Családi szocializációs magyarázat Kelemen G. nézete szerint a kodependencia személyiségvonássá, szereppé, sôt identitássá alakulása a családi szocializáció keretében történik. Napjainkra a családok csupán kettôt ôriztek meg korábbi szerteágazó funkcióik közül. Ezek egyike a gyermek szocializálásának biztosítása, a másik pedig a kölcsönös érzelmi biztonság nyújtása. Mindkét funkció teljesítése óriási feladatot jelent a társadalmi értékrend nyomásával

397

Eredeti

398

közlemények

szemben, ami mára egy siker- és teljesítményorientált külvilágban jelenik meg. A családi funkciók megvalósulásának akadályai azonban elôtérbe helyezik a kontroll kérdését. Mind az egyedfejlôdés individuációs fázisában, mind a társadalmi individualizációban fontos kérdés az agressziókezelés problémája. Az önkontroll képességének egyik fô mutatója a mi kultúránkban éppen az agresszió elfojtása, ami így a modern családi szocializáció sajátossága lett, és Kelemen G. részben ezt teszi felelôssé a kodependencia kialakulásáért, ami a visszatükrözés diszfunkcionális mûködése révén valósul meg (2).

Gender szempontú megközelítés – a kodependencia mint kulturálisan elôírt feminin jegy Miután a kodependenciát személyiségzavarként és addikcióként egyaránt definiálták egy teljesen új, a jelenséget másként magyarázó nézet is megjelent. Az eddigi nézetek szerint a medikációs modellnek megfelelôen a kodependens személy egy olyan beteg egyén, aki képtelen tüneteit kontrollálni. Ez azonban a zavar túl általános megfogalmazása, mivel néhány diagnosztikus kulcskritérium meghatározása ugyanis a szerabúzusban szenvedôkkel együtt élô személyek viselkedése alapján történt. Miközben a kodependens karakter egy másik személytôl való extrém függôséget és aggodalmat jelent, és többnyire a másik személy egy szerhasználó. Beattie két kulcsmozzanatra helyezte a hangsúlyt, egyrészt azt emelte ki, hogy a kodependens személy engedékenyen tûri, hogy egy másik ember viselkedése befolyásolja ôt, másrészrôl pedig, hogy mindezt úgy hagyja, hogy közben a másik viselkedésének szabályozására törekszik. Hagan ezt a két elemet hat kritériumra bontotta: külsô referencia, mártírság, önbecsülés hiánya, viselkedéskontroll, demoralizáció (reménytelenség, magárahagyatottság, erôtlenség), és rossz önérzet keltése a kielégületlenség miatt (23). A 80-as évek végére a feminista szerzôk felhívták a figyelmet a kodependencia és a nôi nemi szerep közötti hasonlóságokra. A feministák ál-

tal írt kritikák nagy része azt üzeni, hogy a kodependencia nem más, mint a nôi nemi szerep fokozott megjelenésének patológiás címkéje. Anne Wilson Schaef (24) népszerûvé vált könyvében a kodependens karaktert az elnyomott nôkkel hozta kapcsolatba. A kodependencia tehát a tradicionálisan a nôk által betöltött gondozási szerepekkel konzisztens viselkedés. A mások szükségleteire való érzékenység, és a mások számára nyújtott öröm, illetve segítség képezik a feminitás magját. A feministák álláspontja tehát, hogy a kodependencia csak egy fogalom a sok közül, amely arra hivatott, hogy (bizonyos helyzetekben) a nemi szerepek nôk általi elfogadását patológiásnak tekintse. Ezt a jelenséget célzó további címkék, pl. a hisztériás személyiség, mazochizmus és önhibáztató személyiség. Az alkoholisták és droghasználók feleségeire vonatkoztatott kodependencia címke egy különös stigmatizáció, hiszen belekeveri a feleségeket a férjek szerhasználatába, és a személyiségzavarral betegebbnek tünteti fel a feleségeket, mint az alkohol- és drogfüggô férjeket (25). Késôbbiekben Tavris (26) kijelentette, hogy a kodependens modell feltételezi, hogy az ideális mentális egészség magában foglalja a férfi normalitást és a férfiakra jellemzô függetlenséget. Ha a kodependens a sztereotipikusan feminin nô, akkor a nem kodependens a sztereotipikusan maszkulin férfi. Ahogyan a nagyfokú nôiség patológiásnak tekinthetô, úgy a kodependencia azt is meghatározza, hogy a férfi nemi szerepet mutató karakter a mentális egészség, illetve felépülés bizonyítéka. Már a kodependencia fogalmának elterjedése elôtt egy feminista szerzô, Miller (27) rámutatott arra, hogy a nôk hogyan rendelik alá másoknak saját szükségleteiket annak érdekében, hogy elôsegítsék azok fejlôdését, és azt is kimutatta, hogy a nôi gondozói szerep önmegtagadói viselkedést eredményez, ami beépül a személyiségbe. Miller leírása a nôk kapcsolataikban megjelenô személyiségfejlôdésérôl tehát feltûnôen hasonlít a kodependencia leírásaihoz. (27) Chesler (28) szintén jellemezte azokat a nôket, akik túlazonosulnak mások szükségleteivel, de ô – csakúgy, mint Miller – feltételezte, hogy a


probléma a nôk hatalom- és segítséghiányából ered. Jack (29) vizsgálta azokat a felnôtt nôi depressziós zavarokat, amely a kapcsolati intimitás fenntartása érdekében hozott önfeláldozás következtében alakultak ki. Jack nézete szerint ezeket a mintákat a kultúra diktálja, és a kapcsolatokban megjelenô nemi egyenlôtlenség befolyásolja. Összegezve: a különbözô feminista nézetekben a közös álláspont, hogy sok kodependensnek nyilvánított viselkedés- és személyiségjegy kulturálisan elô van írva a nôk számára.

Szociológiai magyarázatok A kodependencia szociológiai megközelítésének egyik legkiemelkedôbb alakja Giddens (30), aki az „Intimitás átalakulása” címû könyvében ad egy összehasonlító elemzést a valódi intim, és az addiktív párkapcsolatok különbözôségeirôl, melyeket 14 pontban foglal össze, és amelyeket Hoyer Mária is idézett írásában (31): 1. A szeretés szenvedélye jellemzi az addikt személyt, míg az intim kapcsolatokban az én fejlôdése áll a középpontban. Az elôbbi egy statikus állapotot akar fenntartani, míg a második egy dinamikus változást tart fontosnak, azaz elfogadja, hogy a párkapcsolat nem mindig ugyanabban a stádiumban van, mint amikor kialakult, és elviseli a különbözô egyéni ritmusokban jelentkezô szeparációs–individuációs igényeket. Az addikt párkapcsolat ezt képtelen elviselni, mindig „szeretve” akar lenni az alany. 2. Azonnali kielégülés jellemzi a hosszú távú elkötelezôdéssel szemben. Ennek neurobiológiai háttere is van. 3. A partner szexuális kapcsolatra késztetése, szemben az intim kapcsolatban élôkkel, akik a választás szabadságát engedik meg. A szexualitás árnyalt elemzése fontos a szenvedélybetegségek felépülési modelljében. 4. Hatalmi egyensúlytalanság az addikt párkapcsolatban, illetve kiegyensúlyozott hatalom, kölcsönösség az intim párkapcsolatban. 5. A hatalom fontos akkor, ha nem sikerül kompromisszumot kötni. Az intim párkapcsolatban törekszenek a kompromisszumra.

6. Az addiktív kapcsolatban nem beszélik meg a konfliktusokat, nem elemzik ki, kivárnak, amíg a másik behódol. Az intim elkötelezôdés elviseli a konfliktusokat, a vágyak megoszthatók, nem érzik kiszolgáltatva magukat, ha az érzéseiket kimutatják. 7. Az addikt kapcsolatokban sok a manipuláció, míg a másik oldalon az egyenesség jellemzô. 8. Az addikt párkapcsolat a bizalom hiányát kénytelen elviselni, mivel a kölcsönös visszaélések az addikt párkapcsolatban nem teszik lehetôvé a bizalom jelenlétét, míg az intim párkapcsolat a bizalomra épül. A kodependencia jelenségét tárgyaló, népszerûsítô könyvek úgy fogalmazzák meg az állapotot, hogy a függôség nem szeretet. A bizalomra épülô kapcsolat, szeretetkapcsolat. 9. Az addikt kapcsolatban a szükségletek azonnali kielégítése áll az elôtérben, és ha ez már nem realizálható az aktuális partnerrel, akkor inkább lecseréli a partnerét, semhogy lemondjon a szükségletérôl. Az intim párkapcsolatok szakítópróbáit inkább individuálisan oldják meg, de nem a partnert cserélik le. 10. Az addikt kapcsolat nehezen, vagy egyáltalán nem viseli el a kellemetlen, rossz dolgokat. Csak a jó dolgok férnek bele a kapcsolatba, a többit kizárni próbálja. Ezzel szemben az intim kapcsolatokban az élet összes gondját felvállalják. 11. Az addiktív párkapcsolat az elôbb felsoroltak miatt merev, statikus állapotot akar fenntartani. Az intim kapcsolatok rugalmasan egyeztetôk, próbálják a változásokat optimálisan kezelni. 12. Miközben nagy hôfokon ég a szenvedély az addikt párkapcsolatban, addig ott bujkál a kudarctól, a vesztéstôl való félelem. Az intim kapcsolatban a szexualitás barátságból, gondoskodásból fakad. 13. A konfliktusok elhárítása hasadást okoz az addikt párkapcsolatban, míg az intim kapcsolatban szeretô aggodalom és felelôsségvállalás van. 14. Az addikt kapcsolatban mindig kell egy személy, aki hibáztatható, ez többnyire a partner, de olykor önmaga. A lényeg, hogy a probléma esetén a partnert, vagy önmagát hibáztatja állandóan. A másik kapcsolatformában közös problémamegoldások vannak (31).

399

Eredeti

közlemények

Luhman megközelítése

400

Luhman, „Szerelem – Szenvedély. Az intimitás kódolásáról” címû könyvében (32) szintén egy szociológiai magyarázatot nyújt. Bár ô maga nem pszichológus, hanem szociológus, írása ma is aktuális és érdeklôdést vált ki a pszichológusok körében is, ami újszerû megközelítésének köszönhetô. A szerelem témakörét ô ugyanis történelmileg és szociálpszichológiailag közelíti meg. Habár az nem új megállapítás, hogy a szerelem nem egyidôs az emberiséggel, hanem a társadalom fejlôdésének viszonylag késôi szakaszában jelent meg, eleinte csak egy szûk, felsô rétegben, majd lassanként a középsô és alsó rétegekben is. De könyvében a szerzô arra is választ ad, hogy miért alakult ki, és hogyan fejlôdött tovább a „szerelemkultusznak” nevezhetô társadalmi jelenség? Szerinte bizonyos korokban az ideális kapcsolati forma a reménytelen szerelem képében megjelenô társfüggôség volt. Luhmann a szerelemrôl és a szenvedélyrôl, és a kapcsolatokban közvetítô szerepérôl értekezik. Abból indul ki, hogy a modern társadalom egyrészt sok személytelen kapcsolat kialakításának, másrészt a személyes kapcsolatok elmélyítésének lehetôségét rejti magában. Utóbbiaknál az egyéni tulajdonságok válnak jelentôssé; a partnerek mintegy beépülnek egymás világába. Luhmann szerint ebben az értelemben beszélhetünk „intim kapcsolatokról, vagy emberközi penetrációról”, azaz lelki egymásba hatolásról, szoros érzelmi kötôdésrôl. Nézte szerint „a szerelem már a XI. században tudatos viselkedésmodellt teremtett”, ám ez a viselkedésmodell azóta sajátos változásokon ment keresztül. A szerelem nemcsak érzelem, hanem kommunikációs médium, illetve kód, amely megszabja az érzelmek kifejezését, és ez a kód, illetve szerelmi kommunikáció korszakonként változik. Olyan címkékkel illeti ezeket a koronként változó kódformákat, mint lovagi szerelem, romantikus szerelem, problémaorientált szerelem és azok alternatívái (32). A középkori, lovagi szerelem fô törekvése pl. az eszményítés volt; 1800 körül azonban a szenvedélyes és a romantikus szerelem vált jellemzôvé, amely szentesíti a szexualitás és a szerelem egymásba kapcsolódását.

Mindez már bizonyos egyenrangúságot és szabad választást is feltételez, ami persze konfliktusba kerül a társadalmi rend szabályaival. Az utóbbi idôk társadalmaiban a szerelem paradox jelenséggé vált, s ez – Luhmann szerint – paradox kommunikációt von maga után. Romantikus paradoxonnak tartja pl. az átélés fokozásának megtapasztalását a távolságtartáson keresztül, amennyiben a hangsúly a beteljesülésrôl a reményre, a vágyakozásra, illetve a távolba helyezôdik át, – amire egyre több példa akad az informatika fejlôdése óta (32). Ez a kitekintés is tovább színesítheti a kodependenciáról formált képünket, de minderrôl bôvebben olvashatunk az említett könyvében.

Kulturális megközelítések Az eddigi megközelítések áttekintése révén jól látható, hogy a kodependencia fogalmának meghatározása, megítélése és a jelenség kialakulásának magyarázata igen változatos és összetett. Van azonban egy közös pontjuk, a másik személytôl való függôség, ami nem újdonság, sôt feltehetôen mindig is és mindenhol létezett, csak a társadalmi megítélése volt más, illetve változik kultúránként. Különbözô történelmi korszakokban ez volt, és egyes kultúrákban ma is ez a legtermészetesebb állapot. A kultúra azonban nemcsak idôben, hanem térben is változik, és vele együtt a kodependencia társadalmi megítélése is. A társfüggôség tágabb szociológiai megértéséhez érdemes a kulturális szociálpszichológia néhány jeles alakját és elméletét megemlíteni. A fejlôdésre és szocializációra fókuszáló kulturális különbségekkel foglalkozó tanulmányok magyarázzák azt kérdést is, hogy miért változik kultúránként a kodependencia iránti érdeklôdés mértéke, és egyben felhívják a figyelmet arra, hogy az eddig hangsúlyt kapott kontextust tágítani érdemes, mivel a családi szocializáció többnyire a tágabb szociokulturális rendszer részeként jelenik meg. Miért szentelnek tehát nagyobb figyelmet a nyugati társadalmakban a kodependencia jelenségének? Ennek különbözô kulturális okai lehetnek, amit több elmélettel is lehet magyarázni.


Kultúránként változó szocializációs stílusok. Ilyen pl. Greenfield, Keller, Fuligini, Maynard, (33) „A kölcsönös függés és a függetlenség kulturális útjairól” szóló tanulmánya, amely alapján felmerül az a kérdés is, hogy pl. az egoizmussal szemben az altruizmust eredményezô szocializációs folyamat mennyire van összefüggésben a társfüggôség elôfordulásával, és hogyan észlelik azt. A szocializációs stílusok a kölcsönösen függô és a független kultúrákban eltérôek, a független (individualista) családmodell inkább a nyugati társadalmakra jellemzô (azon belül is a jóléttel bíró középosztályra), ahol az autonómia a központi érték, amely sérül a társfüggôk esetében (ld. fenti definíciók és diagnosztikus leírások). Lehetséges tehát, hogy éppen ezért beszélnek gyakrabban a nyugati társadalmakban a jelenség meglétérôl. Hiszen ezzel szemben a nem nyugati országokban, fôként a kollektivista értékekkel rendelkezô, szegény agrártársadalmakban, központi érték a kapcsolódás és az anyagi és érzelmi kölcsönös függôség, így ezeken a területeken nem tûnik olyan mértékben patológiásnak egy társfüggô személy kapcsolata és karaktere, s nem is szenteltek eddig nagy figyelmet ennek a jelenségnek. Családi Változás Modell Érzelmi kölcsönös függôség, az autonóm kapcsolódó self. Ennél kissé árnyaltabb képet nyújt a társadalmilag meghatározott családi szocializációs fejlôdésrôl a Kagitcibasi (34) által nemrégiben leírt Családi Változás Modell (Family Change Modell), amelyen belül három családtípust és egyben szocializációs utat különböztet meg: 1. A kölcsönösen függô modell (amit ismerünk): anyagi és érzelmi kölcsönös függôség, hierarchikus viszony, engedelmesség, fôleg szegényebb agrártársadalmakban jellemzô. 2. A független (individualista) családmodell (szintén ismert), ahol az autonómia lesz központi érték, fôleg a nyugati társadalmakban jellemzô a középosztályra, ahol anyagi jólét van. 3. Az érzelmi kölcsönös függôségi modell: ahol az anyagi függetlenség és az érzelmi kölcsönös függôség a jellemzô. A gazdasági fejlôdés, az iparosodás, városiasodás, modernizáció hozzák az anyagi függetlenedést, de az érzelmi függetle-

nedés nem szükséges. Itt jelenik meg az „autonóm-kapcsolódó” („autonomous-related”) self fogalma. Kagitcibasi szerint inkább ez a 3. típusú családmodell jelenik a modernizálódó nem nyugati társadalmakban, és a nyugati társadalmakban élô bevándorlókra is ez jellemzô, mintsem az individualista értékek teljes átvétele és a független családmodell követése. Sôt, Európában is megfigyelhetô egyfajta elmozdulás a kapcsolódás értéke felé (34). E modell fényében tehát fôként a keleti társadalmakra jellemzô, de mára már a nyugati társadalmakban is egyre inkább elôfordul a kölcsönösen függô családmodell és az érzelmi kölcsönös függôségi családmodellek, amelyek hozzájárulhatnak a társfüggôség kialakulásához, és ugyanakkor éppen azért, mert magasabb szintû társadalmi értékekkel állhat összefüggésben, kevésbé értékelik patológiásnak a jelenséget. A társfüggô személy függôsége ugyanakkor másképp jelenik meg, mint az autonóm self fogalmában, hiszen éppen a kölcsönösség hiányzik belôle anyagi és érzelmi téren egyaránt, valamint az intim kapcsolatokra való képtelenség is. Amit mégis nyújt ez a megközelítés, hogy a tágabb kontextust is érdemes figyelembe venni a kodependencia kialakulásának és magának a fogalomhasználat egyenetlen elterjedésének a megértése során.

Biológiai megközelítés A párkapcsolati függôségek biológiai vonatkozásaival kapcsolatban fôként a sóvárgás neurobiológiai hátterét vizsgáló kutatások tettek érdekes felfedezéseket. Így például az agy veleszületett „örömtelenség, vagy jutalomhiányos” állapotát, azokban a családokban, ahol az addiktív viselkedés generációról generációra közvetítôdik. Ez az örömhiányos állapot azt jelenti, hogy az addikt személy általában nem képes várni, a jövôbeli „rövidlátás” jellemzi, csak itt és most tud örömöt átélni, és nem bízik abban, hogy egy távolabbi célba éréskor magasabb rendû és tartósabb jutalmazás várja. Ezt a helyzetet nevezik a Neurokognitív modellben döntéshozatali zavarnak, amely pl. a kóros játékszenvedély ki-

401

Eredeti

402

közlemények

alakulásáért is felelôs. Felmerül a kérdés, hogy a regresszív örömszerzés mennyire meghatározott genetikailag? (31) A legújabb neurobiológiai kutatások hivatkoznak az úgynevezett veleszületett jutalom (öröm) hiányos KIR mûködésre (35), továbbá leírják (36) azokat az öröm-„pályákat”, melyek a rövid idejû, azonnali kielégülésért és a hosszú távú elkötelezôdést felelôsek.

Összegzés A bemutatott szociológiai, kulturális, nemi szerep szempontú, és neurobiológiai magyarázatok jelentôs kiegészítései a pszichológiai megközelítéseknek, és arra hívják fel a figyelmet, hogy milyen jelentôs a társadalom felelôssége a párkapcsolati problémák fennmaradásában. Így megállapítható, hogy a kodependencia csakis egy komplex bio-pszicho-szociális elméleti keretben értelmezhetô (31). Érdemes azonban még egy kis kitérôt tenni a helfer-szindróma, azaz segítô tünetcsoport értelmezésére, mivel ez is támpontot nyújthat a társfüggôség megértésében és kezelési módszereinek megválasztásában. Bár jóval elôbb, kb. 10 évvel korábban figyeltek fel a segítô foglalkozások kockázataira, mint ahogyan a kodependenciát elôször körvonalazó cikk megjelent volna, de a késôbbiekben már több szerzô is a kodependencia egy bizonyos szerepkörben megjelenô változataként konceptualizálta a segítô (helfer) szindrómát. Érdekes ez az idôbeli csúszás, hiszen a társfüggôségre és helfer-szindrómára jellemzô tünetek, és azok gyökerei között erôs párhuzam vonható. Olyannyira, hogy valóban inkább tekinthetôk egy betegségcsoportnak, illetve kapcsolati zavarnak és/vagy személyiségzavarnak, ahol a különbség csak a kapcsolati függôség „tárgyában” áll. A társfüggôség esetében a függôség egy konkrétan megnevezhetô személy iránt alakul ki, ami persze változhat, de idôben párhuzamosan többnyire egy ember iránt és huzamosabb idôre alakul ki, akár egy egész életre. A segítô szindróma esetén azonban a függôség nem egy konkrét személy iránt alakul ki, hanem maga a segítô tevékenység lesz a függôség tárgya. Ez utóbbi tehát in-

kább tekinthetô egy öngyógyító folyamatnak, mint a társfüggôség, kivéve, ha az illetô számára kontrollálhatatlanná, kényszeressé válik a segítés, és kiégéshez vezet a folyamat. Ugyanis mint azt olvashatjuk Schmidbauernél, elôbbutóbb a professzionális segítô számára „droggá” válik a hivatás, a segítségre szorulókkal való kontaktus. Az ilyen „nagy dózisú drog” visszaéléshez, majd kiégéshez vezet – idézi Fekete S. (37). A helfer-szindrómáról magyarul bôvebben informálódhatunk Fekete Sándor tanulmányában (37), amelyben többek között Schmidbauer (38) pszichoanalitikus megközelítésérôl, a tünetekrôl, a burnout-ról és annak kezelési módszereirôl és a megelôzés javaslatairól is olvashatunk.

Kodependens–szenvedélybeteg párkapcsolati elemzés A kodependencia és a szenvedélybetegség bonyolult összefüggéseinek értelmezése szükségessé teszi magának a kapcsolati dimenziónak a dinamikus elemzését, hiszen éppen a kapcsolat diszfunkcionális jellegében ragadható meg leginkább a probléma, mely kialakítja vagy felszínre hozza az eleve meglévô egyéni pszichés struktúrákat, s ördögi köre révén fenntartja, illetve tovább fokozza azokat. Az ilyen párkapcsolatok dinamikáját magyarázó integratív elméletekbôl, a teljesség igénye nélkül bemutatunk néhány modellt – a kodependencia vetületében. Elôbb azonban a párkapcsolatok minôségére és a párválasztásra vonatkozó elméletek közül érdemes áttekinteni néhány – a kodependens–szenvedélybeteg párkapcsolatokra jellemzô – nézetet.

Párválasztás kapcsolatfüggôk esetében Láthattuk, hogy a leíró elemzések többsége nem jó fényben állítja be az ilyen kapcsolatokat, elég csak a kölcsönösség és valódi intimitás hiányára gondolnunk. Mégis a párkapcsolat minôsége, azaz szubjektív megélése sok esetben pozitívan is értékelhetô, melyet a párkapcsolat-dinamikai elméletek jól magyaráznak. A párkapcsolati és a


családi pszichodinamikai modellek (a család, mint egység rendszerében gondolkozva) a párválasztást korai kötôdési tapasztalatok és sérülések által determináltnak tartják. Érvényesnek tekintik, hogy a szocializáció során – a „tárgykapcsolati fejlôdés” szakaszaiban – átélt, elszenvedett traumák tudattalan ösztönszükségleteket tartanak életben. Ezek a késôbbi partnerválasztásokat meghatározó motivációkat alkotnak. A választásokban önmegerôsítô egyensúlynyerés és a lebegô infantilis szükségletek kielégítése a (tudattalan) cél (39). A két fél vonzalmának korai kötôdési tapasztalatokon nyugvó, rejtett motivációit eszerint kielégítetlen szükségletek feszültsége táplálja. A gyermekkorból hozott késztetések mentén az egyén kereshet önmagához hasonlót (narcisztikus választás szükséglet), a szülô imágó fellelése (incesztuózus-ödipális), vagy éppen a szülô imágóval ellentétes(nek tûnô) választás is hajthatja, de keresheti a kiegyenlítô részt is a másikban, azt a komplementer funkciót, mellyel az egyén hiánya kiegészül a partner révén (39).

A kompenzáló személyiségzavar elmélete Ez az elmélet mind a kiegészítô szükségletek teóriáját, mind a szülô imágó szerepére vonatkozó nézeteket magában foglalja. Eszerint a személyiség valamilyen jellegzetes, mély, strukturális problémája, konfliktusa szorongást, félelmeket tart fenn, ez enyhül vagy megszûnik, ha olyan partnert talál, akinek viselkedése, viszonyulása alkalmat ad a belsô probléma elfojtására, ellensúlyozására. Például (egy kodependens személy esetében) a nagyfokú függési igény ellensúlyozható, ha a személyiség olyan párt választ, aki még függôbb, akit ô istápolhat, irányíthat, ellenôrizhet. Ez a partner esetleg éppen irányítót, támaszt, gondoskodást keres, mert az ô belsô feszültségeit is ez tartja egyensúlyban. Az így létrejövô párválasztás azután elegendô alap a viszonylag zavartalan együttélésre (40). Ezt az elméletet sok, elsôsorban klinikai tapasztalatból származó adat támasztja alá. Már a pszichoanalitikus gyakorlatban is azt találták, és Szondi sorsanalízise is arra a megfigyelésre épül,

hogy az ismétlôdô házasságokban a párválasztások meglepôen hasonlóan zajlanak le (40). A párkapcsolatok tranzakcióanalitikus megközelítése is hasonló tapasztalatokra tett szert, ugyanis Berne a párkapcsolatokban sajátos, hosszú lejáratú „játszmákat” talált (41). 403

A párválasztást befolyásoló gyerekszerepek Napier (12) nézete szerint, a párválasztás rejtelmes és összetett, mélylélektani elemzés szükséges a megértéséhez. Ô a fenti gondolatokon túl úgy vélte, hogy a családban betöltött gyerekkori szerepek is meghatározóak a párválasztásban és a párkapcsolat alakulásában egyaránt, amelyek megértéséhez ismerni kell az eredeti családszerkezetet. A szerzô kiemelt olyan szerepeket, melyek döntôen befolyásolhatják egy párkapcsolat körvonalait. Az alábbi fogalmakat Stierlin munkáiból kölcsönözte. Egy gyerekre alapvetôen kétféle családi erô hat: a centrifugális és centripetális erôk. A legtöbb családban ezek az erôk keverednek, és a szerepek váltakoznak, azonban nem ritka az sem, hogy a kifelé, vagy éppen a befelé húzó erô dominánssá válik, és a gyermek belekényszerül egy megmerevedett szerepkörbe. A kapcsolatfüggôség és a kodependens–szenvedélybeteg kapcsolat létrejöttének hátterében feltehetôen a „parentifikált” gyerekszerepbe való rögzülés áll. Ebben a szerepkörben magasan kell teljesíteni a gyereknek, ráadásul a családhoz láncolják a befele húzó erôk, és így a családban kell teljesítenie. A parentifikált gyermekként felnövô személy tisztában van mások szükségleteivel, de sajátjával nem, s nehezen szab határt saját felelôsségének. Felnôttként általában olyan partnert választ, aki nem elég felelôsségteljes, vagy segítségre van szüksége, és hajlamos lesz a domináns szerep betöltésére (12).

Párkapcsolat-dinamika kapcsolatfüggôk esetében A fenti párválasztást elemzô gondolatokon keresztül érthetô, hogy bár a párkapcsolat minô-

Eredeti

404

közlemények

ségi dimenzióit kutató elméletek és a kutatási eredmények fényében kivülrôl nézve nem túl kielégítônek tûnik egy kodependens–szenvedélybeteg kapcsolat, de a személyek maguk szubjektíve jónak, pozitívnak élhetik meg, hiszen éppen egymás szükségleteit elégíthetik ki. A kölcsönös szükségletkielégítés hagyományos koncepciója jól magyarázza ugyan a párválasztást, de az együttéléssel kapcsolatban már nem képes magyarázatot adni arra, hogy a kapcsolatok sokszor akkor is fennállnak és funkcionálnak, ha a személyközi összhang hiányzik vagy viharosan változó, illetve, ha az érzelmek kielégítése és az együttesség intimitása korlátozott (39). Az alábbi részben azonban erre keresünk választ.

Jürg Willi párdinamikai koncepciója A párkapcsolatokban zajló dinamikai folyamatokat kutató szerzôk közül Jürg Willi (1991) kollúzió modellje felhívja a figyelmet arra, hogy egy ilyen kapcsolat korántsem tud tartósan kielégítést nyújtani. Bár ideiglenesen a koragyerekkori narcisztikus sérülések relatíve kedvezô leküzdését valósíthatja meg a szükségletkielégítô partnerválasztás, de valójában az ilyen öngyógyító kísérlet kudarcba fullad, és a legtöbb esetben a dinamika során konfliktusba is torkollik(40). A kodependens–szenvedélybeteg kapcsolatok, akárcsak a helfer-szindrómás-kliens viszony (38) a Willi által leírt modellek közül leginkább az orális kollúzió mintázatának feleltethetô meg. A kapcsolat alapmintája az anya–gyerek viszony, melyben a gyermek táplálási- és szeretetszükségleti igényét az anya szolgálja ki. A felnôtt orális karakterben ezt a szükségletet felváltja a gondoskodó környezet iránti igény, a kivárási képtelenség, az alacsony frusztrációs tolerancia, a követelô magatartás. Az orális karakter „anya-függô”, önértékelésében ingatag, ön-alulértékelô és saját vágyait nem, vagy alig tudja kifejezésre juttatni. Komplementere az anyaianyáskodó személy. Az anyai attitûdöt az otthonosságra, bensôségességre törekvô, segítôkész,

másokat szolgáló, viszonzást nem váró, önzetlen magatartás jellemzi. Ha segíthet és szolgálhat, akkor kivirul, saját igényeit is a másikról való gondoskodásban szublimálja. Lelki kötelességnek érzi az altruista viselkedést, mely révén szociális elismerést szerez. Úgy érzi, hogy meg kell szolgálnia mások szeretetét és elismerését. Az orális mintára szervezôdô kapcsolatok tehát komplementerek: egy passzív, befogadó gondoskodást váró és egy aktív anyai karakter kapcsolata (40). A két félre tehát ugyanaz a háttérélmény, a gyerekkorban átélt nem tudatos indirekt szülôi elutasítás jellemzô, azonban az orális frusztráció következtében ugyanaz a korai élmény két ellenpólusú karakterhez vezet. Míg a passzív fél regresszív, az aktív fél progresszív módon, azaz az anyai funkcióval való túlazonosulás mentén fejlôdik. Így az orál-regresszív pozícióba kerülô személyre gyermeki, felelôtlen viselkedés jellemzô, és segítségre szorul, mely megfeleltethetô a szenvedélybeteg partnernek. Ugyanakkor az orál-progresszív pozícióba kerülô aktív, önfeláldozó partner a gondoskodás révén kompenzálja önértékelését. Ha egy kollúzió folyamatban különösen regresszív partnerre talál egy ilyen személy, fennmarad a függôség (38), amely megfeleltethetô a kodependens személy kapcsolatfüggôségének. Míg a párkapcsolat kezdeti szakaszában ez a „kulcs a zárban” viszony akár idillikus is lehet, késôbb spanyolcsizmaként feszíthetnek ezek a szerepek, hiszen ennek az az ára, hogy egyre fokozódik a regresszív partner passzivitása és gondoskodás-szükséglete, valamint a progresszív partner aktivitása és felelôsségérzete. Ennek az összejátszásnak/kollúziónak a következménye a kölcsönös függés, amelyben a kiszolgált fél egyre követelôbbé, frusztrálttá és dühössé válik, ugyanakkor a kiszolgáló kielégítetlen marad, és nem valósul meg lelki közelség (40). Bár a kollúzió fogalom Henry Dickstôl (1967) származik, Jürg Willi zürichi párterapeuta a hetvenes években dolgozta ki ezt az integrációs kísérletnek is tekinthetô modellt, melyben egységgé ötvözte a pár-családterápiákat alkotó rendszerszemléletet, a kommunikációelméleti megközelítést, valamint a pszichoanalízisbôl


továbbfejlesztett pszichodinamikai szemléletmódot (40). Ily módon ez az intra- és interpszichikus dinamikát egyaránt felhasználó elmélet talán a legátfogóbban képes kifejezni ezt a komplex problémahelyzetet, hiszen a fogalom is egyszerre rejt magában intrapszichikus és interperszonális aspektusokat.

A drogfüggôség pszichopátiás megközelítése a kodependens dinamikában A drogfüggôség kezelésében a droghasználók, vagy drogfüggôk pszichológiai leírására többek között három nagy megközelítést használnak: mint alacsony kliens-készenlét állapot (low client readiness); mint antiszociális viselkedés; és mint pszichopátiás tünetegyüttes. A „drogos személyiségre” alkalmazott (kvázi)pszichopátiás megjelölés rárímel a szenvedélybeteg–kodependens párkapcsolat dinamikájára. Ha valaki eleve kodependens vonásokat hordoz, akkor számára speciális problémát jelent egy szenvedélybeteg társ, hiszen a jó szociális szkillekkel bíró partner manipulatív mûködésmódjával szemben alulmarad, és a kontrollra és gondoskodásra való törekvése eleve kudarcra van ítélve, így elveszíti maradék önbizalmát és bizalomra való képességét is. A fennmaradó, ámde idôvel egyre következetlenebb gondoskodás (valamint intimitáshiány) azonban csak megerôsíti a partner pszichopátiás mûködésmódját. A súlyosbodó drogfüggôség egyre manipulatívabb viselkedést von maga után és érzelmileg is egyre kevésbé érintett az interakciókban, így a kapcsolat fokozottan deformálódik, a kodependens partner egyre frusztráltabbá válik, és önértékelése még inkább alulmarad. Mégsem képes megszakítani a kialakult ördögi kört, mert ahogy súlyosbodik a helyzet, úgy nô a felelôsségérzete, bûntudata, és mélyül a kodependencia. Talán az ilyen típusú önerôsítô interakciós kört is leginkább kreatív krízis facilitálással lehetne megszakítani, mint ahogyan a drogos életutat is gyakran ez töri meg.

Kommunikációelméleti megközelítés az INC modell fényében Az INC modell szerzôi a kodependensek és partnereik közötti kapcsolatok dinamikáját és kommunikációját próbálták feltárni tanulmányukban. Az INC modellben a kodependens partnerre funkcionáló partner elnevezést használnak, annak ellenére, hogy néhány szerzô szerint ezeket az egyéneket általában diszfunkcionális mûködés jellemzi. De az INC elmélet alkotói szerint ez nem egy olyan probléma, amely a hétköznapi funkcionálással interferálna. Ôk úgy határozzák meg a partner problémáját, amely csakis a szenvedélybeteg partnerre vonatkozólag jelenik meg (19). A kapcsolatdinamika és kommunikációs minták elemzése érdekében Le Poire a kodependencia jelenség ellentmondásos jellemzôire a következô három fô paradoxonra hívja fel a figyelmet. 1. Már a Beattie által javasolt definíció is egy belsô ellentmondást rejt magában. Hiszen szerinte kodependens az, aki függ egy szenvedélybeteg személytôl, miközben annak kontrollálására kényszeresen törekszik. Az INC elméletalkotói is arra a következtetésre jutottak, hogy egy ilyen kapcsolatban a funkcionáló személynek valójában le kell rombolnia a kapcsolatot ahhoz, hogy sikeresen kioltsa az addikt társ nemkívánatos viselkedését. Ironikus bár, de végtére is szüksége van a nemkívánatos viselkedésre abból a célból, hogy fenntartsa a kapcsolatot, amitôl függ. Ez a paradoxon áll az INC modell középpontjában, különösen a gondozó és kontrolláló viselkedéssel kapcsolatban (19). 2. A következô paradoxon is Beattie definíciójához kötôdô premisszákhoz kapcsolódik. Az elsô premissza, hogy a funkcionáló személy azt hiszi, hogy inkább az ô irányítása alatt áll a kapcsolat. A második premissza az elsôvel konzisztensen azt állítja, hogy a szenvedélybetegek életük néhány aspektusában kontroll nélküliek. Ugyanakkor a kapcsolatban gyakorolt kontrollfunkciók egy alternatív értelmezése, hogy végtére a szenvedélybeteg az, aki irányít, mert az ô viselkedése váltja ki a funkcionáló partner kontrolláló viselkedését. Ebbôl következik a definíció is, hogy valójában a funkcionáló partner nem

405

Eredeti

406

közlemények

tud aktívan kontrollt gyakorolni a partnerre, inkább csak válaszol annak viselkedésére (19). 3. Az utolsó paradoxon, amit Le Poire kifejtett, szintén az ilyen kapcsolatokon belüli dominanciára vonatkozik. A funkcionáló partner a krízisek ideje alatt alárendeli saját szükségleteit az addikt partnernek, ugyanakkor ez az önfeláldozó viselkedés a jövôben megtérül a partnerrel folytatott alkufolyamatokban. Ezt a gondolatmenetet folytatva Le Poire szerint, ha az addikt személy megváltozik, az annak a következménye, hogy a funkcionáló partner lekötelezettjeként viszonozza annak önfeláldozó tevékenységeit (19). Ezeket az állításokat és azok paradox természetét megragadva, még kevésbé meghatározható, hogy kinek a kezében van valójában a kontroll egy ilyen (funkcionáló–szenvedô) kapcsolatban (19). Le Poire a kommunikációs kutatások alapján azt a következtetést vonta le, hogy a kodependens személyek nem képesek sem nyíltan beszélni, sem metakommunikálni ezekrôl az ellentmondásokról, és nem képesek nyíltan megvitatni a kontroll természetét, amelyet a párkapcsolatukban gyakorolnak, mert éppen abban áll a paradoxon (19). A kutatásaik során feltárták a kommunikációt gátló családi szabályokat, valamint azt az összefüggést, hogy az addikt partnerek abúzusának címkézése hogyan függ össze a funkcionáló, azaz kodependens partner viselkedésével, és ezen keresztül hogyan befolyásolja a diszfunkcionáló, azaz addikt partner visszaeséseit. Ezek az eredmények az alábbi szövegdobozokban megtekinthetôk.

A kommunikációt gátló családi szabályok A kodependens kapcsolatok gyakran szociális izolációra késztetik a párt, és ez hozzájárul az összetartozás elôhívásához. A kodependens családtagok úgy alkalmazkodnak a családi rendszerhez, hogy ôrzik a diszfunkcionális családi titkot, az íratlan és kimondatlan szabályok fenntartása révén. Az ilyen korlátozó szabályok közé tartozik a

probléma megvitatás és a nyílt emocionális kifejezés hiánya, az indirekt kommunikáció használata, az önzôség mellôzése. Ezek a szabályok különösen jól megfigyelhetôk, amikor a hatalmi viszonyok megoszlásának és azok paradox természetének megvitatására kerül sor. Ebbôl az is következik, hogy a kodependens, vagy funkcionális partnerek kevésbé szabadon tudnak beszámolni verbálisan a múltbeli jutalmazó viselkedésükrôl, mert azokat a szabályoknak megfelelôen indirekt módon alkalmazzák (19).

A címkézés és a kodependens partner viselkedésének összefüggései Kutatásaik során azt találták, hogy a címkézés szoros összefüggésben van a megerôsítô, illetve büntetô válaszok használatával. A szerhasználat problémásnak címkézése elôtti idôszakról a jutalmazó válaszok legnagyobb, és a büntetô válaszok legkisebb elôfordulásáról számoltak be a személyek. A problémás címke után azonban a legtöbb esetben megfordult a válaszok aránya. Ennek megfelelôen a három idôszakban (címkézés elôtti, címkézés utáni, és megvonás utáni) egymással inkonzisztens viselkedéses és kommunikációs mintákat követtek a funkcionáló partnerek. Ezeknek komoly következményei voltak a szenvedélybeteg partner visszaesési arányaira (19).

Az INC elmélet tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy döntô fontosságú a család bevonása a szerfüggôség intervenciójába. Az eddigi tanulmányok többsége az alkoholisták feleségeinek karakterét vizsgálta, és csak kevés figyelmet szenteltek az ilyen kapcsolatokban megjelenô kommunikációs minták közvetlen megfigyelésére. Az INC elmélet az egyetlen, amely ezek vizsgálatát kísérelte meg a kapcsolatdinamikára helyezett hangsúly révén, szemben a patológiás feleség fókuszú megközelítésekkel (19).


Le Poire tanulmánya alapján egyértelmûvé válik, hogy a szenvedélybetegségek kezelésébe két okból is szükségszerû a családtagok bevonása (1). A nem kielégítô családi kapcsolatok és a szegényes, valamint nem adekvát kommunikációs és viselkedéses minták fejlesztése egyrészt hozzásegítene a nemkívánatos viselkedések leépítéséhez (2). A családi intervenció mellett szól továbbá az, hogy az a funkcionáló személyek lelki jóllétét is növelné.

Párkapcsolat-elemzés összegzés Összefoglalva ezt a részt, több elméleti megközelítéssel is alátámasztható az a feltételezés, miszerint a kodependencia már a párválasztást is befolyásolhatja, és a kapcsolatdinamika révén mélyül el a tüneti megjelenése. E gondolat szerint a kodependencia tehát inkább egy a személyiségben eleve megbújó diszpozíció, amely bizonyos családi szocializációs kontextusba helyezôdve és egy adott konstellációt kialakítva egy összetett kórképpé és kapcsolati zavarrá formálódhat.

Kezelési lehetôségek A kodependens kapcsolatok veszélyei Az ilyen kapcsolat egészségtelen volta tehát abban gyökerezik, hogy a közvetlen, ôszinte közlések, érzelemkifejezések nem, vagy alig mûködnek. Az igazi érzelmek, hangulatok, szükségletek, ingerültség közvetlen kifejezésére csak az egyik fél, a szenvedélybeteg számára van lehetôség. A kodependens fél pedig el is felejti, hogy neki is van önérzete, és hogy joga van a saját életére, személyiségére, indulataira, érzelmeire, és azok megélésére is. Az elfojtott érzelmek, indulatok, ki nem élt harag pedig gyakran fordul depresszióba, szélsôséges esetben pedig önagresszióba. Ezt a veszélyt szem elôtt tartva, fontos a kodependencia jeleinek korai észlelése, és a megfelelô kezelés megkezdése (13).

A segítségnyújtás korlátai szenvedélybetegek hozzátartozói esetében Napier egy olyan metaforával él, mely szerint a „házasság amatôr pszichoterápia”, amely révén tudattalan kísérletet teszünk arra, hogy újra megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek gyermekként nehézséget okoztak, és elvárjuk, hogy a választott párunk megváltoztassa életünket, kibékítsen önmagunkkal. A legtöbb esetben azonban csupán amatôr terapeutát jelenít meg a partner, hiszen csak félmegoldások születnek (12). A kodependens személy szintén jól érezheti magát kezdetben egy szenvedélybeteggel való párkapcsolatban, mely a fentebb tárgyalt elméletek révén magyarázható. A Le Poire által vázolt és fentebb bemutatott kodependenciára jellemzô három paradoxon közül az egyik éppen arra vonatkozik, hogy bár törekszik a személy a partner nemkívánatos viselkedésének leépítésére, de nem tudatosan mégis fenntartja azt, hiszen attól a kapcsolattól függ. Nehezen ismerik be, hogy szükségük van segítségre, s mikor felismerik, hogy a társ szenvedélybeteg, akkor is a saját felelôsségüknek érzik, hogy egyedül megoldják a problémát. Mivel nehézkesen, vagy egyáltalán nem fejezik ki, illetve kommunikálják érzéseiket, és szükségleteiket elfojtják, ritkán fordulnak segítségért, vagy már késôn.

Terápiás célok Már a diagnózisalkotás fázisában érdemes felmérni a patológiás tünetek mellett az erôsségeket és képességeket, hogy építeni lehessen azokra a változás érdekében, sôt célszerû vele együtt a szenvedélybeteg társ gyógyulását is megcélozni. A kreatív krízisen átesô, józanságot elérô szenvedélybetegnek ugyanis azokból a személyiség maradványaiból kell újraépítenie egyéniségét, amelyek átmentôdtek a droghasználatot megelôzô életszakaszból. Ez az út nemcsak a drogos útnál nehezebb sokkal, de egy „átlagos” identifikációnál is fáradságosabb és nagyobb megküzdést igénylô munka, és ebben a folyamatban egy kellô intimitást, empátiát és türel-

407

Eredeti

408

közlemények

met biztosító párkapcsolati partner igen jó útitárs, akivel könnyebb az ürességet megtölteni tartalommal, jó/rossz érzésekkel, fájdalmakkal és örömökkel egyaránt. Ha azonban a partner társfüggô, elôbb neki is nagy utat kell bejárnia ahhoz, hogy azt túlélje a kapcsolat, és a társfüggô személynek elôbb önmagával kell intim viszonyba kerülnie ahhoz, hogy a partnerének is valódi támaszt tudjon nyújtani a drogrehabilitációban. Amennyiben a terápiás változás képessé teszi a kodependens személyt arra, hogy • felismerje betegségét, hogy másoktól függ és tehetetlen másokkal szemben; • felismerje, tudatosítsa és megértse saját elakadásainak okait – legyen az akár mélylélektani, ezáltal • közel kerüljön önmagához, érzéseihez, szükségleteihez, vágyaihoz; • a másokért vállalt felelôsséget saját személyiségébe integrálja vissza; • a kontrollt kiengedje kezébôl – úgy, hogy közben az elengedés pozitívan megerôsítôdik; • a bizalom és önbizalom építésén keresztül • képessé válik a túlzott és üres gondoskodást felváltó intimitásra; • s mindeközben önmagával kongruens viszonyba kerül, akkor arra is képessé válik, hogy • társa érzéseit is jobban megértse; • nyíltabban tudjon kommunikálni vele; • valamint következetes türelemmel, ôszinteséggel és egyértelmû azonnali visszajelzésekkel forduljon partneréhez. Ily módon a párkapcsolat adta tér bár egyenrangú az eredeti szocializációs térrel, mégis analóg lehet a pszichoterápiás térrel, – csakúgy mint a self help-es terápiás közösségek – hiszen szintén egy elfogadóbb, tudatosabb és toleránsabb társra lel benne az addikt személy, mint a normál társas környezetben. A társfüggô személy esetében nem lehet tehát racionális cél a kapcsolat és a szenvedélybeteg megmentése, sokkal inkább önmagát kell gyógyítania valamely módszer és szakember segítségével. De mik is lehetnek ezek a módszerek?

A segítségnyújtás formái Addiktológiai tanácsadás hozzátartozó részére. Az addiktológiai hozzátartozói tanácsadást leginkább akkor ajánlják, amikor a szenvedélybeteg elzárkózik a konzultációtól (42). Személyközpontú egyéni terápia. Ha a fenti célok mindegyike nem is lehet reális célkitûzés e terápiás módszer keretein belül, a kliens megtapasztalhatja az önmagára való figyelés élményét és a támogató, empatikus, bizalmi kapcsolatot, amely segíthet kialakítani benne annak igényét, hogy saját szükségletei, vágyai, érzései, gondolatai is fontosak másoknak és önmagának, és fontos megfogalmaznia azokat. Családterápiás szemlélet. A családi tanácsadást sokkal hatékonyabbnak találják, hiszen a pszichodinamikai és kontextuális tényezôket figyelembe véve a rendszerszemléletû tanácsadás a legmegfelelôbb intervenciónak tûnik. Az egész családnak, mint rendszernek a mûködésében kell elôidézni változást ahhoz, hogy az alrendszerek megváltozzanak (43). A családi rendszer dinamikájában a különbözô addikciókat mutató személy nem más, mint akinél a családi patológia „láthatóvá” válik, ô az identifikált személy. A felfogás szerint nem ô, hanem a családi rendszer a „beteg”, így az intervenciónak is a rendszer egészével kell foglalkoznia. Az addikciók terápiás intervencióinak családterápiás megközelítései Magyarországon is eredményesnek bizonyultak elsôsorban alkoholisták, de illegitim droghasználók estében is. (44). A drogfüggôk körében a hozzátartozókkal folytatott munka (akár családi konzultáció, családterápia, akár hozzátartozókból álló önsegítô vagy terápiás csoport formájában) akkor is eredményes volt, ha a droghasználó nem kívánt abban részt venni (45). Családi felépülési modell. Fôbb lépései a következôk lehetnek. 1. A kezdeti szakaszban a rendszer rossz mûködésének destabilizálása történik, melyet a Willi-elmélet fényében úgy is lehet értelmezni, hogy a kollúzió folyamatában létrejövô interakciós kör megszakítása az elérendô cél. 2. Majd a szükséges változások elôidézése, kimunkálása következik: adaptív kommunikációs minták, problémamegoldó stratégi-


ák elsajátítása révén, valamint a szerepek megélése, érzelmi bevonódás és kívül maradás, viselkedés-kontroll gyakorlásával. Gyakran kölcsönös empátia katalizálása, továbbá családi strukturális viszony is szükséges lehet. 3. A végsô szakaszban történik a megváltoztatott rendszer stabilizálása (42). Stratégiás családterápiás módszer. A fent vázolt INC elmélet és az ahhoz kapcsolódó családi kommunikációs kutatások fényében egy olyan kommunikációs program kifejlesztése tûnik célszerûnek, amely a hozzátartozóknak az inkonzisztens kontroll tevékenységeinek (közvetlenül a betegre irányuló) csökkentését, és a megfelelô verbális és nonverbális stratégiák kialakítását célozza meg, mely egyszerre szolgálja a hozzátartozók jóllétét, és a szenvedélybetegek visszacsúszásainak megelôzését (19). Le Poire és munkatársai tehát ebben látják a terápiás utat, és ez a módszer a családterápiás irányzatok közül leginkább a kommunikációs irányzathoz tartozó stratégiás iskolához áll közel, amelyben nagyobb hangsúlyt fektetnek a tünetekre, és jobban fókuszálnak a rögzült családi viselkedéses mintákra. Ez a módszer a rendszerszemléletbôl azt emeli ki leginkább, hogy a család egy olyan interperszonális rendszer, amelyet egymásba kapcsolódó visszajelentéses mechanizmus és szekvenciálisan ismétlôdô viselkedéses sémák jellemeznek (43). Patogén hatású, ha a kommunikáció a családon belüli hatalmi harc eszközévé válik, valamint az is, ha a problémák, veszteségek, krízisek nem megoszthatóak, nem megfelelô a családi coping, ha bizonyos események, titokká, néma történetekké válnak, így kimondhatatlan félelmek és bûntudat alapjául szolgálnak (45). Mindez jól összeegyeztethetô a kodependenciával, így ebbôl is sokat lehet meríteni. A családterápia korlátai. A családterápia leginkább ott ígér sikert, ahol nem elsôsorban a korai személyiségfejlôdés károsodott, hanem inkább a család rendszerhatásának dinamikus zavarai állnak elôtérben. De még elôbbi esetben is érdemes családi interjúval indítani a terápiát és genogramot készíteni a családdal (46). Még indikált esetekben sem mindig alkalmas és kapható azonban a család a tényleges kezelésre. Vagy egyáltalán nem hajlandóak részt

venni, vagy nem jelennek meg rendszeresen az üléseken. Az is gyakori továbbá, hogy valamelyik tag vagy az egész rendszer ellenáll, s ezáltal nehezítik az ülések mederben tartását (46). A korlátai ellenére is jelentôs ez a megközelítés, és magát a rendszerszemléletet érdemes egyéni terápiás módszer esetében is alkalmazni, hiszen ha csak a rendszer egyik tagja van jelen és dolgozik magán, akkor remélhetôleg az egész rendszerben változást idéz elô. Speciális csoportok. A szenvedélybetegek hozzátartozói számára többféle segítô csoport is elérhetô. Ezek közül sok kimondottan csak alkoholbeteg, vagy csak drogfüggô, illetve játékszenvedéllyel élô személyek hozzátartozóit (házastárs, élettárs, szülô, gyerek, testvér) fogadja. A csoportok szerkezetük és nyitottságuk mentén különbözôek lehetnek. • Ezek a csoportok lehetnek klubszerû, laza szerkezetû nyitott önsegítô csoportok, ahol a közös élményeket megosztják egymással, és tanácsokat adnak egymásnak az érintettek. (pl. Mátrix, Magadért Alapítvány keretében zajló „A hely” csoport stb.) • Egy másik gyakori forma a zárt csoport, amely idôben 10–15 alkalommal zajló csoport, ahol megadott témák szerint haladnak csoportvezetôvel (42). Ide sorolható pl. a családi önismereti csoport (ld. alább részletesen). • Mûködnek továbbá olyan családi érintetteket fogadó, teljesen zárt szerkezetû csoportok, melyek spirituális igényeket is kielégítenek, s amelyek 12 lépést, és 12 hagyományt követnek (42). Ezek az Al-Anon csoportok, melyek az alkoholisták névtelen hozzátartozói számára alakultak, illetve az ennek mintáján mûködô Névtelen Narkósok hozzátartozói csoport. Továbbá az eredeti 12 lépéses programhoz hasonló, de annak módosított csoportja, a CODA (azaz kodependensek névtelen csoportja). Családi önismereti csoport. A családi együttmûködés hiánya ellenére is rendszerszemléleti személyiségfejlesztést nyújt. Eklektikus technikai repertoárja segíti a kodependenciában rejlô

409

Eredeti

410

közlemények

kettôs probléma: a kapcsolati probléma és a traumatikus kötôdési probléma feloldását, melyek mindegyike eredhet az eredeti családmûködésbôl. Családfa állítás, verbális módszer, csoport visszatükrözôdések, alkotási feladatok és pszichodramatikus feldolgozás útján tudatosulhatnak és rekonstruálódhatnak a traumatikus élmények és kapcsolati játszmák, valamint facilitálhatnak egy kreatív krízist, mely segíti a leválási folyamatot. Al-Anon csoport és a 12 lépés. Az Al-Anon családi csoport elismeri, hogy az alkoholizmus családi betegség és azt, hogy ha megváltoztatják a magatartásukat, meggyógyulhatnak. Cél: Az Al-Anonnak egy célja van, segíteni az alkoholisták hozzátartozóit (házastárs, szülô, gyerek, barát), amit a 12 lépés segítségével tesz. E program független minden más gyógyászati és terápiás eljárástól. A 12 lépés és hagyomány lelki irányultságú, nem vallási figyelmen alapul. A lépések magukba foglalják ugyan a zsidó-keresztény hitet és filozófiát, és sok keleti vallást, de utalnak egy nem egyházi, hanem erkölcsi és morális gondolatra. Azok a személyek, akik nem tudnak azonosulni ezzel a különleges hittel, még mindig találhatnak a programban egy derûs, teljesíthetô életutat. A lépések és hagyományok egész életre szólóak, segítik a közösség tagjait minden idôben és helyzetben, mert azok nemcsak az alkoholizmus problémáira alkalmazhatóak. (47) Minnesota-modell. A 12 lépéses programok és az orvosi megközelítés „házasságának” tekinthetôek azok a programok, melyek keretén belül bentfekvéses kezelési központokban multidiszciplináris team (pszichiáter, pszichológus, addiktológiai konzultáns) foglalkozik a szenvedélybetegekkel (47). Ilyen program a Minnesota-modell, mely Magyarországon mára már több intézményben mûködik: többek között a Szigetvári Városi Kórház addiktológiai osztályán pszichiáterek vezetésével, valamint a budapesti Félút Centrumban. Ezek a programok a hagyományos terápiákat azzal is kiegészítették, hogy a betegek felvételét a hozzátartozó (elsôsorban élettárs/házastárs) kötelezô csoporton való

részvételéhez kötik. Ezek a csoportok azonban elsôsorban a szenvedélybetegek felépülését szolgáló intervenciót célozzák meg, és a fellazult állapotú partnerek segítésére az osztályon dolgozó orvosoknak már többnyire nem marad kapacitása.

A helfer-szindróma kezelése mint terápiás minta Figyelembe véve a társfüggôség és a segítô szindróma között vonható párhuzamot, mind a pszichodinamikai háttér hasonlósága, s mind a hasonló tünetek, valamint a nagyjából megegyezô progresszió tudatában az intervenciók mentén is beszélhetünk egy jelenségkörbe tartozó problémáról és azok hasonló kezelési lehetôségeirôl. Mindezek alapján a helfer-szindróma kezelésére a Fekete által megfogalmazott intervenciós cél (37) modellül szolgálhat a szenvedélybeteggel együtt élô kodependens személyek esetére.

Terápiás cél a helfer-szindróma esetén A helfer-szindróma és a burnout tünetcsoport prevenciójában és a kezelés lehetôségeiben számos közelítés, intézményi és individuális beavatkozási pont adódik, de általános érvényûen fogalmazható meg a cél. A Willi-féle kollúzió modell fényében a helfer-szindróma kezelésében a legfôbb cél, hogy a segítség – mely a szülôi funkciókkal mereven identifikálódó személyben addig a felettes-én szabályozta tevékenységeket szolgálta – az én szolgálatában álló aktivitássá váljon. Vagyis az elhárítást szolgáló segítést váltsa fel egy kielégítô, növekedésre lehetôséget adó tevékenység (37).

Egyéni tanácsadás Ez az általános érvényû cél megvalósulhat a fokozatos tudatosítás, az önismeret, konfrontációk tanulása és vágyak megfogalmazása révén, valamint az érzelmek kifejezésére, tisztázására


és visszatükrözésére lehetôséget adó empatikus személyközpontú tanácsadás során (37).

Csoportos tanácsadás, illetve burnout megelôzés A támogató munkatársi csoport jelentôs prevenciót tud nyújtani egyrészrôl a megerôsítô szerep, valamint a munkatársak felelôsség-megosztással és feszültségcsökkentéssel történô segítése révén, másrészrôl a ventillációra is lehetôséget adó közösség által. Tréningek során az egyén számára a hivatáshoz kapcsolódó realitások megismertetése a lényeges. Döntô továbbá a személyes motivációk, attitûdök tisztázása, tudatosítása, reális kép kialakítása önmagáról, a kliensrôl, a hivatásról. Realisztikus szétválasztás szükséges a segítô foglalkozáshoz inherensen hozzátartozó terhek és a befolyásolható, kontrollálható, nem szükségszerû terhelések közt. A tudatos, világos célkitûzésekkel végrehajtott változtatások azonban nem adnak lényeges garanciát a burnout teljes kiküszöbölésére, új helyzetekben új problémák jelentkezhetnek, ezért néhány esetben a kognitív változtatásokra is szükség lehet az intervencióban (37).

Racionális Emocionális Terápia A helfer-szindrómát és kezelési lehetôségeit tárgyaló cikkében (37) Fekete azt állítja, hogy a már kialakult burnout szindrómában reális veszteségek – ideálok, energiák, motivációk – vannak jelen, s a gyász dinamikája figyelhetô meg. A megküzdés a realitások talaján történhet, az adott realitások megértésébôl, elfogadásából lehetséges a kiindulás. Ellis RET (racionális-emocionális terápiás) megközelítése alkalmas a kiégésért felelôs számos közös irracionális gondolati séma megértésére és leküzdésére (ilyen sémák lehetnek: „tökéletes megoldást kell találni az emberi problémákra”, vagy „a segítség mindig örömet kell, hogy okozzon”). Meghatározó továbbá a terápiában a felelôsségek pontos tisztázása – a segítô nem felel a kliensért, felelôs ellenben önmagáért. A realisztikus elvárások kialakításához tartozik a megfele-

lô célok kitûzése, fontos szempont a kudarcok helyett a sikerekre, a végeredmény helyett a folyamatokra való koncentrálás (37). A szerzô ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a kiégés különbözô fázisaiban másmás hangsúlyok adódnak a terápiás intervencióban. A lelkesedés fázisában a realitásra kerül a hangsúly, míg a stagnáció állapotában a mozgósítás, tréningek kerülnek elôtérbe. A frusztráció állomásán a pozitívumok láttatása, az elnyomott energiák felhasználásával a változtatás lehetôsége, míg az apátia fázisában új reális célok keresését, reális involvációt céloz a beavatkozás (37). Mint minden újrakezdés és születés, a burnout krízisében is fájdalommal járhat a cél felé vezetô út (a segítô tevékenységnek az én szolgálatába állítása), azonban ennek elfogadása, valamint a kreatív megküzdés egyben a pszichés tapasztalat, s a személyes növekedés lehetôségét is magában hordja.

Következtetések a kodependencia kezelésére vonatkozóan Lehetséges tehát, hogy a segítô szindróma kezelésére, illetve a burnout megelôzésére ajánlott módszerek alkalmazása terápiás változást idézhetnek elô a kodependens hozzátartozók esetében is. A családi tanácsadásra vagy párterápiára ugyanis nem mindig van mód részben az együttmûködés és motivációk hiánya miatt, másrészrôl azonban a kodependenciáról szóló különbözô megközelítésû leírások és elméletek áttekintése alapján a kodependencia nem feltétlenül szenvedélybetegek hozzátartozói körében fordul elô. Akár személyiségzavarként, akár addikcióként definiált jelenség, nem csupán a szenvedélybeteg mellett kialakult betegségként kezelendô, hanem mint személy szülôjére, vagy fordítva, illetve a segítônek klienseire vonatkoztatott társfüggôségként is megnyilvánulhat.

A kezelési módszerek összegzése A kezelési lehetôségek áttekintése azt mutatja, hogy a szenvedélybeteg kodependens párkap-

411

Eredeti

412

közlemények

csolatok esetében mindkét tag számára terápiás kezelést nyújthatna a család- és párterápia. Azok a hozzátartozók azonban, akik számára nem elérhetô ez a fajta segítség, vagy a család részérôl vannak akadályai az együttes kezelésben való részvételnek, egyéni módszer-specifikus terápiával részesülhetnek segítségben. Mindezeken kívül a hozzátartozók kezelése kiegészülhet különbözô speciális csoportokban való részvétellel is, de a pszichoterápiás folyamatokat figyelembe véve, nem mindig javallott ezeket idôben párhuzamosan folytatni. Egy biztos, hogy nagy szakmai figyelmet és megfelelô kezelést igényelnek.

Megbeszélés, kitekintés Tervezés alatt van egy komplex kutatás a témával kapcsolatban, s ennek elôzménye volt egy nemrégiben végzett vizsgálat – többek között a fenti Beck-féle kodependencia teszt használata – (48), melynek eredményei azt tükrözik, hogy a szenvedélybetegek partnerei között nagyobb gyakorisággal fordulhat elô önértékelési zavar, depresszió és szorongás, valamint diszfunkcionális attitûd. A korrelációs elemzések azt is mutatják, hogy a kodependencia alacsony önértékeléssel, szorongással járhat együtt, s a szenvedélybeteg partnerrel együtt élô személyek esetében a kodependencia mindezeken kívül depresszióval, s néhány esetben olyan diszfunkcionális attitûdökkel is társulhat, mint külsô el-

ismerési igény, omnipotencia és szeretettség igény. Az eredmények tehát összhangban vannak az elméleti háttérrel és diagnosztikus leírásokkal, de indokoltnak tûnik a szenvedélybetegek partnereinek, valamint a társfüggôknek további, részletesebb megismerése, és egyéb kodependenciát mérô eszközök pszichometriai vizsgálata, ugyanis a tünetregiszterek meghatározása nem empirikus adatforrásokra támaszkodik, hanem „csupán” tapasztalati általánosításokra hagyatkozik. Ennél is fontosabb azonban a megfelelô pszichológiai segítségnyújtás elérése, hiszen az említett vizsgálat a tanácsadás és a drogrehabilitáció szempontjából azt a releváns megfigyelést vonta maga után, hogy bár a kodependens vonás önmagában nem jár együtt pszichés zavarokkal, de egy szenvedélybeteggel folytatott párkapcsolat a pszichodinamika révén elmélyítheti a társfüggôséget, annak ellenére, hogy a szükségletkielégítés révén eleinte pozitív hatással is lehet a személyre – éppen ebben rejlik azonban a veszélye is. Olyan nem elhanyagolható csoportot képeznek tehát a társfüggôk is, akik számára szintén fontos lenne, hogy megfelelô segítô tevékenységben részesüljenek. Ezáltal nemcsak a hozzátartozóknak tudnának segítséget nyújtani, hanem a szenvedélybeteg társ kezelésében is fontos szerepük lenne. A megfelelô segítség esetén a szenvedélybeteg partnerhez kötôdô terápiás tér is kitágulna és csökkenhetne a visszaesések aránya.

Irodalom 1. GEREVICH J: Az addiktológia spektruma. In: Németh, A., Gerevich, J. (eds).: Addikciók. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2000. 2. KELEMEN G: A kodependenciáról. Psychiatr Hung 1991: VI. évf./2. 93–108. 3. CARRUTH, B, MENDENHALL, W: Co-Dependency Issues in Treatment and Recovery, Haworth Press, London, 1989. 4. SUBBY, R: Inside the chemically dependent marriage: denial and manipulation in Co-Dependency, An Emerging Issue, Health Communication Hollywood, 1984.

5. LARSEN, E: Stage II Recovery-Life Beyond Addiction Harper&Row, San Francisco, 1985. 6. CERMAK, TL: Diagnosing and treating co-dependence, MN: Johnson Institute Books, Minneapolis, 1986. 7. SMALL, J: Becoming Naturally Therapeutic, Bantam Books, New York, 1990. 8. NORWOOD, R: Nôk, akik túlságosan szeretnek. Hunga-Print, 1992. 9. SCHAEF, AW: Menekülés a meghittség elôl. Új Paradigma Kiadó, Szentendre, 2000.

10. TREMKÓ, M: Függôség. Kézirat, 2002. 11. CORCORAN, K, FISCHER, J: Mesaures for clinical practice: A sourcebook (Vol. 1.) New York, NY: Free Press, 2000. 12. NAPIER, AY: A törékeny kapcsolat. Animula Kiadó, Budapest, 1988. 13. ISTVÁN É: Kodependencia. Végeken, 1992:2.3. évf. 2. 14. KOHUT, H, WOLF, ES: The Disorders of the Self and their Treatment: An Outline in International Journal of Psychoanalysis, 1978: 59, 413–425.

Kodependencia a szenvedélybeteg párkapcsolatban 15. PINSOF, WM: Integrative Problem–centered Therapy: Towards the Syntesis of Family and Individual Psychotherapies, Journal of Marital and Family Therapy, 1983: 9, 19–35. 16. SELIGMAN, MEP: Helplessness. Freeman, San Francisco, 1975. 17. MATURANA, HR: Cognitive Strategies. In: E. Marin, M. Piatelli-Palmarini (eds): L’Unite de l’homme. De Seuil, Paris. 1974. 18. SCHMIDBAUER W: Die Angst vor Nahe, Rohwolt, 1998. 19. LE POIRE B, S. HALLETT J, GILES H: Codependence: The Paradoxical Nature of the Functional-Afflicted Relationship, 1998. 20. COWAN G, LORING S: Codependency: an interpersonal phenomenon. In: Sex Roles. A Journal Of Research. 1997: Vol.36. Issue:1–2. 21. HAGAN, K: Codependency and the myth of recovery: A feminist scrutiny. Fugitive information 1,1–11.1989. 22. KASL, CD: Women, sex and addiction. New York, Harper&Row, 1989. 23. COWAN GW, WARREN L: Codependency and gender-stereotyped traits. In: Sex Roles. A Journal Of Research. 1994: Vol:30, Issue:9–10. 24. SCHAEF, AW: Codependence: Misunderstood-mistreated. Harper&Row, New York, 1986. 25. HARPER, J & CAPDEVILA, C: Codependency: A critique in Journal of Psychoactive Drugs, 1990: 22(3), 285–292. 26. TAVRIS, C: The mismeasure of women. Simon&Schuster, New York, 1992.

27. MILLER, JB: Toward a new psychologyof women MA: Beacon Press, Boston, 1976. 28. CHESLER, P: Women and madness (2nd ed.) CA.: Hartcourt Brace Jovanovich, San Diego, 1989. 29. JACK, DC: Silencing the self: Women and depression MA: Harvard University P., Cambridge, 1991. 30. GIDDENS, (ed).: The transformations of intimation. California: Stanford University P., 1995. 31. HOYER, M: Párkapcsolat és addikció. In: Kapócs, I, Maár, M, Szabadka, P(eds): Hány lépés az élet? Ifjú-Kór 4., OKKER Oktatói és Kiadói Rt., Budapest, 2004., 81–94.

37. FEKETE, S: Segítô foglalkozások kockázatai. Helfer-szindróma, Burnout-jelenség. Psychiatr Hung, VI. évf. 1991/1. 17–31. 38. SCHMIDBAUER, W: Die hilflosen Helfer. Rohwolt, Reinbek, 1997. 39. BAGDY, E: A tudattalan összejátszástól az együtt fejlôdésig. Kollúzió-koevolúció: Jürg Willi párdinamikai koncepciója. In: Bagdy E. (ed): Párkapcsolatok dinamikája, Budapest, 2002. 40. BUDA, B, SZILÁGYI, V: (eds): Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája. Gondolat, Budapest, 1974. 41. BERNE E: Emberi játszmák. Budapest: Lélek Kontroll, 2002.

32. LUHMANN, N: Szerelem – Szenvedély. Az intimitás kódolásáról. Jószöveg könyvek. Jószöveg Mûhely Kiadó, Budapest, 1997.

42. HOYER, M: A droghasználó és a család. In: Rácz J. (ed): A drogkérdésrôl – ôszintén. B+V Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2000.

33. GREENFIELD, PM, KELLER, H, FULIGNI, A & MAYNARD, A: Cultural pathways through universal development. Annual Review of Psychology, 2003. 54, 461–490

43. WATZLAWICK, P, WEAKLAND, JH, FISCH, R: Változás. A problémák keletkezésének és megoldásának elvei. Gondolat, Budapest, 1993.

34. KAGITCIBASI, C: Theoretical perspectives on family change. In: J.Georgas, JW Berry, FJR van de Vijer, C, Kagitcibasi, YH Poortinga (eds): Families across cultures. A 30 nation psychology study. Cambridge University Press. 2006. 2 fejezet, 72–89. 35. VANDLIK, E: A sóvárgás neurobiológiai alapjai. Psychiatr Hung 2004. 9. 36. KELEMEN, O, MÁTTYÁSSY, A, KÉRI, SZ: A ventromedialis prefrontális kéreg szerepe az addiktológiai kórképekben. Ideggy Szemle, 2004; 57 (1–2); 4–10.

KOZMA NIKOLETT

44. BUDA, B: Szenvedélyeink. SubRosa Kiadó, Budapest, 1995. 37–45. 45. RÁCZ, J: Körkép a magyar nyelvû addiktológiai szakirodalomból. HIETE, Budapest. 1998. 46. BUDA, B: A nevelési és pályaválasztási tanácsadás pszichológiája. Szemelvénygyûjtemény, Budapest, 1988. 47. AL-ANON: Kéziratos kiadvány. 48. KOZMA, N: Kapcsolatfüggôség és szenvedélybetegség összefüggései c. szakdolgozat. ELTE, 2004.

E-mail: [email protected]

413

Ψ Kodependencia a szenvedélybeteg párkapcsolatban

Recommend Documents