2010. február
- A farsang és Valentin nap - Van új a nap alatt? Exkluzív interjú NEMERE ISTVÁNNAL
- Jámbor lúzerek mennybemenetele interjú Nolik Antallal
- Újra itt van Sherlock Holmes! Szélesvászon Bíró Szabolccsal - Könyvismertető:
Dan Brown – Az elveszett jelkép …és még sok más
PENNA magazin
2010. február
Február: Farsang és Valentin Mit is a farsang? A legtöbb embernek a féktelen vigadozás jut eszébe erről, ahol evésivásban, mulatozásban felszabadul a lélek. Az ünneplés célja, hogy végre megállj szabjon a kemény, érzéseket, kapcsolatokat, közösségi szórakozásokat is megkurtító tél uralmának (bár elgondolkodom azon, miféle fagyasztó tél támadhat az emberi lelkekre, mondjuk, Rióban, ahol a világ legnagyobb farsangi karneválját élvezhetjük…). Mindenesetre, általában elfogadott nézet, hogy a farsangi ünneplés a tél temetése és tavaszvárás egyben. És ez így rendjén is van, hiszen nem találkoztam még emberrel, aki a meleg napsütést felcserélte volna egy állandó és vég nélküli zimankóra. A tél talán a szükséges rossz, de hogy a tavasz a test és a lélek ciklikus megújulását és regenerálódását jelenti – így aztán elengedhetetlenül szükséges –, az biztos.
Feltételezhető tehát, hogy ez a fajta téli türelmetlenség szülte meg a farsang ünnepét.
schenk iván jegyzete
Ebben a Vízkereszttől Nagybőjtig tartó időszakban, már az ókori Rómában is rendeztek maszkos felvonulásokat, zenés táncmulatságokat, a téltemetés-tavaszvárás jegyében (idehaza ezt a busó-járás testesíti meg). Ezek az ünnepségek aztán napokig is eltartottak, ahol is a szegényeket jóllakatták, a családtagok ajándékokat adtak egymásnak. A régi rómaiak nyelvén a „carneval” szó a farsang megfelelője (nálunk az ünnep elnevezése német közvetítésével honosult meg), annyit jelent: a hús elhagyása. Ekkor díszes szekeret – a carrus navalist -, vidám, álarcos menet tolt végig Róma utcáin. Állítólag ez a karnevál szó és maga a karneváli ünnepség alapja is.
A legendák talán éppen azért csodálatosak, mert sohasem ismerhetjük meg a velük kapcsolatos teljes valóságot. Lehet, hogy sokkal kicsinyesebbek és szárazabbak, mit így, ahogyan a századok rájuk kenték a maguk mézes hiedelem-rétegeit. És mégis. Nagyon fontosnak tartom a legendákat. Még akkor is, ha zömében mesék. Hiszen éppen a mi hitünk teszi őket örökkévalóan emberivé, örök lelki csodává. Ahogyan történt ez a Valentin nappal kapcsolatban is. Hallunk mindenféle mesét erről. A rabokat szöktető papról. Az irgalmas papról, akit végül halálra ítélnek. A szerelmes 2
papról. De valójában soha nem tudjuk meg, mi az igazság. Ám ennek ellenére mindez mégis belegyökerezik a lelkünkbe, hiszen szeretetre, érzelmekre késztet és nevel. És a magam részéről, ha akad egy ünnep, amikor minden technokrata emberi erőlködés helyett magunkba és lelkünkbe fordulva, egyszerűen csak azt tesszük, amire elhivattunk, azaz, megpróbálkozunk a szeretettel, már javult valamicskét a világ. Ennek jegyében kívánok boldog Valentin napot, az irígylésre méltó Szerelmeseknek, a Barátoknak, Családok tagjainak, Jó Ismerősöknek. Mindenkinek!
PENNA magazin
2010. február
Könyvespolc
annak is leginkább az amerikai ága kerül középpontba. A cselekményről feleslegesnek érzem akár egyetlen betű leírását is – legyen elég annyi, hogy valóban egy rettentően összetett és izgalmas (felnőtt)mesét kapunk, temérdek jelképpel és többé-kevésbé ismeretlen legendával. Amiért plusz jó pont jár Brownnak, hogy időnként az olvasót is bevonja a játékba, és hagyja, hadd szórakozzunk el mi is egy kis kódfejtéssel. Röviden összefoglalva, Dan Brown új regénye a jól bevált recept szerint készült: ismét sablonokra épül és kliséket használ, teszi mindezt azonban abszolút felsőfokon, rém izgalmasan. Az elveszett jelkép tehát rágógumi az agynak, ugyanakkor a legjobb rágógumik egyike. A szerző pedig – negatív kritikák ide, történelmi pontatlanság oda – tudhat valamit, hiszen a regény gyakorlatilag letehetetlen. Egy posztmodern és egy szocreál közt bátran kézbe vehető, a maga műfajában száz százalékra teljesít. 9,5 / 10 pont
Bármennyire is hajaz a cím egy új Rejtő-regényre, ez bizony nem más, mint A da Vinci-kód szerzőjének, Dan Brownnak a legfrissebb könyve. Az elveszett jelképre több mint hat évet vártunk – no, nem mintha ez idő alatt nem lett volna mit olvasnunk –, a hosszú várakozás pedig meghozta gyümölcsét: egy intelligens, izgalmas, rejtvényekkel és csavarokkal teli, letehetetlen ponyvaregényt. Mert Brown könyve ezúttal sem akar több lenni, és nem is szabad többnek kezelnünk annál, ami: egy tömegeket megszólító kalandregény, amely szigorúan a szórakoztató irodalom palettáját díszíti. Bár van itt minden, mi szem-szájnak ingere, illetve minden, amit az írótól már megszokhattunk (összeesküvés-elméletek garmadája, misztikus fényben derengő főgonosz, titkos társaságok, tiltott tudás, eszes főszereplő, oldalán az elmaradhatatlan csinos nővel, félelmetes külsejű fejes, akiről csak a végén tudjuk meg, hogy jó-e, avagy gonosz stb.), annak azért felettébb örülhetünk, hogy ezúttal végre legalább némileg más cselekményvezetésben lehet részünk. Aki olvasta a szerző eddigi regényeit, minden további nehézség nélkül észrevehette, hogy azok azonos kaptafára készültek: az első fejezetben mindig valaki halálát láthattuk, az a valaki pedig minden esetben rituális gyilkosság (vagy valami egészen hasonló) áldozata volt. A többi fontosabb pont, a családi és baráti kapcsolatok szövevénye, a főgonosz jelleme (és így tovább) mind-mind csaknem ugyanolyannak tetszett. Az elveszett jelkép, ha túlzottan nem is, legalább egy kicsit eltérő, újfajta cselekményvezetéssel kecsegtet. A történet főszereplője ezúttal is Robert Langdon, a híres szimbólumkutató (az Angyalok és démonok, ill. A da Vinci-kód is az ő főszereplésével íródott), aki újfent akaratán kívül kerül egy gyors ritmusú, „világmegváltó” kalandba. A Vatikán titkai, az ellenanyag rejtélye, a templomos lovagok legendája és a Szent Grál után ezúttal a szabadkőművesség,
Bíró Szabolcs
Az e-könyvek kiadója!
Nemere-könyvek, Mansfield-regények, F. W. Scott-művek!
3
PENNA magazin
2010. február
Interjú Nemere Istvánnal A februári Penna exkluzív interjújának alanya a Pen International, az írók nemzetközi szövetsége eszperantó tagozatának volt elnöke, a hazai tudományosfantasztikus irodalom éllovasa, egykori újságíró, műfordító, sokféle irodalmi műfajban járatos író, negyvennél is több írói álnév birtokosa és végül, de nem utolsó sorban: több mint ötszáz kötet alkotója. Igen, kitalálhatták már. Nemere Istvánnal beszélgetek az irodalom jelenéről, jövőjéről, hivatásról és az olvasás népszerűsítéséről… MM: – Szoktál újévi fogadalmat tenni? Akár szakmai szempontból? NI: – Semmilyen újévi fogadalmat nem szoktam tenni. Az a tény, hogy egyik napról a másikra egyet ugrik az évszám, engem nem szokott kötelezni semmire. A lényeg a munka, az pedig szinte „átfolyik” egyik napról a másikra, és így egyik hónapról vagy évről a másikra. MM: – Nagy rálátásod lévén hadd kérdezzem meg, hogy így, egy új esztendő startkövénél hogyan látod a hazai irodalom, esősorban a regényirodalom helyzetét? Mi várható 2010-ben a te meglátásod és tapasztalataid szerint? NI: – Megtisztel, hogy „nagy rálátásról” beszélsz, de attól ez még nem lesz igaz. Elég keveset foglalkozom ugyanis a mai magyar – kicsit nagyképű kifejezéssel: kortárs – irodalommal. Nincs is időm olvasni az új műveket. Lehet, hogy ez káros bezárkózás, de azt hiszem, én „elég vagyok magamnak” és merem remélni, hogy az olvasóimnak is. Vagyis nem nagyon olvasom a kortársaimat, mert egészen másképpen, másról és másért írnak, mint én. Ők nagyon is benne élnek a mi mai világunkban és a legtöbben közülük csak arról tudnak írni. Én meg szabadon csapongok a múltban, jelenben és jövőben, legalább nyolc műfajban, nem ragadok le sehol. Ezért úgy hiszem, több embert érintenek meg az írásaim, többeknek tudok mondani valamit, ami remélhetőleg hasznos lehet nekik. Amúgy a regényirodalomnak most is van jövője. Ahogyan pár ezer éve, az emberek most is szeretnek történetet szövögetni, mesélni szóban és írásban egyfelől – ezek az írók – másfelől azokat legalább gondolatban átélni, ezek az olvasók. Vagy a filmnézők – ugyanis a megfilmesített történetek egy tekintélyes része regényként született meg, a másik felét ugyan eleve filmnek írják meg, mégis, éppen 4
Beszélgetőtárs: Michael Mansfield
olyan „történetmesélő, történetkiagyaló” emberek írják őket, mint az írók. Sokszor éppenséggel ugyanazok. Nem választhatóak el egymástól. Hasonló a helyzet a színdarabokkal, drámákkal is. 2010-ben szerintem semmi különlegeset nem fogunk látni és tapasztalni az irodalomban ( bár a lelkem mélyén szeretném, ha én kitalálnék egy új műfajt, vagy egy új közlési módot, és az lenne az év meglepetése…) De megnyugtatok mindenkit, hogy ettől azért nem kell tartania. MM: – Pedig igazán érdekelne, miféle újdonsággal tudnál előállni. Egyáltalán kitalálhatunk valamit, ami újnak számít? Hiszen annyian mondják, hogy „már nincs új a nap alatt”, ami a művészeteket és az irodalmat illeti. NI: – Valóban nincs új a nap alatt, de én azért nem adom fel. Még mindig él bennem az az irracionális (?) remény, hogy fel-ki-megtalálok egy új műfajt, amit eddig még senki nem talált ki. Vagy két olyant ötvözök össze, amivel szintén egy új kifejezési formát is találhatok. Most még erről nem beszélhetek, mert az intenzív töprengés időszakában vagyok, de ha valamit kitalálok, hamar tudni fogod te is, mások is. MM: – Válságok korát éljük, így az olvasói, könyvmegjelentetési válság időszakát is. Arra lennék kíváncsi, van-e recepted arra, hogy miként lehetne a hétköznapok emberét újra a meseszövés, a regények és az irodalom bűvkörébe bevonni. Megváltoztatható-e az a látványos és szomorú távolságtartás az irodalomtól, az olvasástól? Mi a véleményed erről? Ez egyben a Penna magazin éves körkérdése lesz, amit elsőként neked szeretnék feltenni. NI: – Mivel megveszekedett optimista vagyok, hát persze, hogy erősen remélem: nem következik be tragikus szakadás a könyv és az olvasók között. Természetesen az, hogy könyv, is változik már. Kértek tőlem hangoskönyvet, egyelőre néhány régit tesznek át „hangra”, ami megjelent igazi könyvkén. Vagyok már olyan idős, hogy egy kissé „maradi” módon kijelentsem: az „igazi könyv” a papírra nyomott, összefűzött lapokból álló, fizikailag is
PENNA magazin
2010. február
létező, megfogható, megszagolható, polcra feltehető és onnan egy mozdulattal bármikor levehető tárgy, minden más csak modernebb és valamilyen értelemben szegényesebb változata. Ne feledjük: a könyv mai formájában négyszáz év alatt alakult ki, és lett nélkülözhetetlen része az életünknek. Persze tudom, nem mindenki életének. Sok vállalkozó, kereskedő is szereti a könyveket, kedvencük is van: a főkönyv… Amikor a könyv hanglemez formájában jelenik meg, vagy szinte csak virtuálisan létezik, elektronikusan, letölthető és úgy olvasható – az is könyv, persze, csak nem az „igazi”. De ezen hamar túllép a világ, és valahol szép is a dolog, mert nem kell hozzá erdőket kiirtani, hisz nem papírból készül. MM: – Tehát „megveszekedett optimistaként”, mint mondtad, vallod, lehet ma a könyvek felé terelni az embereket és az olvasás szeretetére nevelni. Vajon mi a különleges módszer? NI: – Nincs receptem arra, hogy miként lehetne az embereket olvasásra csábítani. Az biztos, hogy a könyvek sorsa nagyban múlik a terjesztésen, és ez nem csak Magyarországra vonatkozik. Arra várni, hogy bejön a vevő a boltba és majd ott megtalálja, amit keres, ma már naivitás. A könyvet el kell juttatni az olvasóhoz, akár a maga fizikai valóságában – árulni mindenütt, ahol olvasó emberek megfordulhatnak, még vásárokon, búcsúkban, strandokon, fesztiválokon is – vagy legalább tudatni vele, akár a neten, hogy megjelent egy ilyen mű, erről szól, kiknek való, ha érdekel, rendeld meg, vedd meg, vagy legalább gyere be érte!
Az eddigi Nemere életmű - félezer(!) kötet
5
MM: – Gondolom, segítség lehet a fiatalabb generációk szellemi „meggyurmázása”, jó értelemben vett megdolgozása, irányba terelése is… NI: – Mindenképpen, hiszen sok múlik az iskolán. Nem kell kötelező olvasmány, inkább azt kellene a gyerekekkel tudatni, hogy mindig voltak, vannak és lesznek „mesélő emberek”, akik a maguk történeteit bármilyen formában mások elé tárják. Ezek az emberek írnak könyveket, színdarabokat, meséket,
Nemere István a PPX díjkiosztó ünnepségen Mansfielddel
csinálnak filmeket és operákat és bármit – ezek mind egy-egy történetet mesélnek el, és ennek milyen haszna van az ember számára egész életében. De ne legyünk naivak, az általad említett távolságtartás az irodalomtól mindig is volt! Régen az analfabétizmus miatt, később más okokból, de mindig csak a „művelt” társadalmaknak egy kis része – ez mindig kevesebb volt 10 százaléknál, meggyőződésem szerint – olvasott egyáltalán. A könyvekért pénzt adók száma, aránya ennél is kisebb volt és ma is az mindenhol ezen a bolygón. De legalább ezeket az olvasókat kéne megtartani. Az író munkája-feladata e téren: írjon minél olvasmányosabban, tanulságos, érdekes történeteket gyerekeknek és felnőtteknek. Ennyi, ami ebből a munkából rám – ránk – hárul. MM: – És én magam és a Penna részéről ehhez a munkához kívánok neked további erőt, egészséget. És kívánok még legalább ugyanennyi kötetet. Köszönöm a beszélgetést.
PENNA magazin
2010. február
Régi mese új köntösben – Sherlock Holmes újra a filmvásznon –
Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy Sir Arthur Conan Doyle annak idején kényszerből, szigorúan pénzkereseti célból megalkotott figuráját mindenki ismeri. Hiába a szükség szülte Sherlock Holmes karakterét, mára valóságos legendává vált a Nagy Detektív, és még az is hallott róla, aki soha egyetlen kalandját sem olvasta el vagy nézte meg film formájában. Holmes mára olyan szinten a mindennapi kultúra részévé vált, hogy számtalan mű idézi meg a szellemét, akár csak egy-egy laza beköpéssel is („Jó, hogy rájött, maga Sherlock!”). Guy Ritchie 1998-ban üstökösként robbant be a mozi világába A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című filmjével. A sajátos hangulatú és képi világú fekete komédia gyakorlatilag megreformálta az angol gengszterfilm műfaját. Ezt a gyönyörű hagyományt követte 2000-ben a nem kevésbé zseniális Blöff, majd pár film (és pár év) elteltével a 2008-as Spíler is. Tavaly mutatták be a rendező legújabb produkcióját, mely nemes egyszerűséggel a Sherlock Holmes címet viseli, és amely stílusában és lendületében bevallottan eltér az eredeti történetektől – jóval akciódúsabb, képregényesebb világba kalauzol el bennünket. Már az első tíz perc alatt megbizonyosodhatunk felőle, hogy a látványban és a színészekben nem kell csalódnunk. Ritchie és stábja nagyszerűen keltették életre a (kissé talán gótikus színekben pompázó) viktoriánus Londont, a Robert Downey Jr. és Jude Law által alakított főszereplőpáros pedig lazán, csuklóból brillírozik (mindnyájunk legnagyobb örömére). Ami a sztorit illeti, az talán kicsit egyszerűbb, mint a klasszikus Holmes-történetek, de azért nem kell elkeserednünk, akad itt sok minden, mi szem-szájnak ingere: szabadkőműves társaság, fekete mágia, döngölt padlón folytatott illegális bunyó, és már-már a steampunk irányába elhajló kísérleti gépek, jövőbe mutató technológiák.
Na, meg Rachel McAdams, aki ugyan nem játszik rosszul, de nem is dicsérhetjük agyon a játékát. Többször is elhangzik a filmben, hogy ő volt az egyetlen, aki túl tudott járni Holmes eszén, de ez mindvégig csak üres szövegelés marad: egyetlen képkockával sincs alátámasztva, hogy a nő tényleg akkora lángelme volna. A Mark Strong által életre keltett főgonosz szorgalmasan villog a tekintetével, és épp eléggé aljas terveket is sző ahhoz, hogy okunk legyen utálni, játékával azonban nem tud többet mutatni egy közepes gonosztevőnél. Hiányzik belőle valami, ami benne volt Darth Vaderben vagy épp Hókuszpókban – Guy Ritchie új filmjétől nem kapjuk meg az emlékezetes sötét figurát. A Sherlock Holmes tulajdonképpen nem több egy látványos és jól működő popcorn-mozinál, ebben a kategóriában azonban szépen teljesít, nem sok mindent róhatunk fel neki. Ami eléggé szembetűnő, hogy ebből a forgatókönyvből egy egészen rossz alkotás is kisülhetett volna: a rendező stílusa és a két főszereplő mentik meg igazán a filmet, emelik kimondottan kellemes szórakozássá. A klasszikus Holmes-rajongóknak azért még megsúgnám, ami számomra külön örömet jelentett: a filmben egész ügyes módon tesznek utalást egy sötét, a háttérben meghúzódó gonoszra, aki nem hiányozhat a Nagy Detektív mítoszából. A neve M-mel kezdődik, és valószínűleg komoly szerepet kap majd a folytatásban. 8 / 10 pont Bíró Szabolcs
6
PENNA magazin
2010. február
Édes Döntésképtelen
Hárman voltunk az este, Mindenki dolgozott, csak én feküdtem, A legfáradtabb mégis, én magam lettem.
Kérdés vagy a fejemben; Hatalmas Enigmaként telepedsz rám, S mint keselyűk a májból, Te lényemből zabálsz!
F.
Epigramma
Megérintelek, s nem rezzensz, megtűröd a kezem, megcsókollak, visszacsókolsz. Ez a szerelem?
Ennyi volt az életem, Szerettem és élveztem, De egy pillanatra leültem, S a föld alá kerültem.
Org-az-mus Fülledt az én izzadságom rajtad, a tiéd pedig rajtam szárad; nem hagynám, hogy ezzel vége legyen e hosszú éjszakának.
Elhagyja szádat egy sóhaj és vége; Elfáradt a test s megpihen végre.
PENNA magazin
2010. február
vetítették) a túlélő résztvevők visszaemlékezéseit alig több mint kétszáz oldalon összefoglalták. És még ennél is jobban megdöbbentett, amikor 1989ben, az újvidéki Magyar Szóban folytatásokban leközölték Matuska Márton tényfeltáró könyvét a délvidéki magyarirtásról, Negyvenöt nap negyvennégyben címmel. Családom egy részének történetét, amiről addig még csak suttogva sem beszéltünk. Felnőttem a titoi Jugoszlávia viszonylagos jólétében. Onnan nézve még a kádári „legvidámabb barakk” is szánalmas romkocsmának tűnne mai szemmel, de ezekről a dolgokról semmit sem tudtam. Utazási szabadság, hivatalosan a különböző nemzetiségek barátsága, testvériség-egység és önrendelkezés jellemezte az államot, ahol felnőttem, valójában a szőnyeg alá söpört, kibeszéletlen tragédiákra épült ez az egykori „bezzegország”, és ugyan utólag könnyű okosnak lenni, nem is csoda, hogy szánalmas véget ért. Kisebbségi magyarként nem nagyon voltunk háttérbe szorítva, csak egy kicsit. És igazándiból nekem csak nemrég állt össze a kép. Például, ha egy évfolyamról három osztály indult egy iskolában, akkor a magyar osztály volt mindig a C. És volt egy ki nem mondott elvárás, hogy mi, vajdasági magyarok legyünk a jámborabbak, a szorgalmasabbak, még akkor is, ha ezért külön juttatás nem jár, nevezzük nevén a dolgot, a birkábbak. Például az általános iskolai osztályom elég csintalan volt. És ezért a tanító nénik, tanító bácsik és tanárok értetlenkedtek. De nem azt kérdezték, hogy hogyhogy egy magyar osztálynak ilyen rossz a magaviselete, hanem korabeli PC módon, azon morfondíroztak, hogy miért éppen egy C osztály kis nebulóinak ilyen rossz a magaviselete! – Javarészt irónia, szókimondás, gúnyos hangnem jellemzi A lefagyasztott hadsereget. A vendégszövegekből könnyen ki lehet találni, de a még beavatatlan olvasók kedvéért megkérdezném, mely alkotók előtt tisztelegsz ezzel a munkáddal. Kik adták a legnagyobb lökést? – A noname, nem híres emberek közül a nagyapa személyiségét, akit, mivel nem ismertem, a másik, keleti fronton ugyan nem járt, de egy hihetetlenül érdekes egyéniségű, ahogy az angol mondaná, az értelmes prolira, műveletlen, de intelligens nagyapa karakterére építettem. Egyben és egyes ügyes-bajos dolgát is megírtam. Esetében nem is a műveletlenség a legjobb szó, ugyanis mindent, ami a keze ügyébe került, elolvasott, és azt többnyire a maga
Jámbor lúzerek mennybemenetele – Interjú Nolik Antallal – Ismerik azt a viccet, amikor a vajdasági, az anyaországi és a zsidó együtt botladoznak kétezer kilométert? Hát persze, hogy ismerik – csak épp nem vicc. Nolik Antal szó szerint a semmiből bukkant fel, írt egy hiánypótló, izgalmas, tragikus és egyben humoros hangvételű regényt, és azóta is szinte teljes csend van körülötte. A lefagyasztott hadsereg három bakáról szól, akik megpróbálnak hazajutni a Don-kanyarból. Gyalog. Közben beszélgetnek, anekdotáznak, kritizálnak, humorizálnak, futnak és lőnek, ha kell, sőt, időnként talán, egy-egy pillanat erejéig még a jövőt is látják. Az a hálás dolog történt, hogy alig kellett kérdeznem – az író azonban annyit mesélt, mint kalandozó bakái együttvéve. – Banálisnak tűnhet, mégis úgy érzem, jogos az első kérdésem: ki az a Nolik Antal, és hol volt idáig? – Egy teljesen hétköznapi átlagember. Még csak nem is túl fiatal, idén leszek negyven. Éltem és élem a magam középszerű életét. Munka, család, és „vén” fejjel belebonyolódtam egy legalább olyan addiktív hobbiba, mint mondjuk a póker, a hobbiírásba. – Miért a második világháború, miért a Don-kanyar? Személyes kötődés vezetett, vagy pusztán a témát találtad ennyire izgalmasnak? – Egyrészt személyes kötődés, pontosabban annak hiánya, a sosem látott nagyapa sztorija, másrészt nincs Don-kanyar mentes felmenő nélküli magyar ember, tehát az én családi történetem valahol mindannyiunké. Ahogy én tálalom, ha úgy tetszik, három az egyben. Don-kanyar, délvidéki magyar mészárlások, holokauszt. Mindebből egy is több mint sok, de nagyszüleink ezt a csomagot „nyerték” a történelmi lottón. Az enyémek speciel a háromból kettőt. A keleti frontot és a délvidéki népirtást. És mindkét téma sokáig tabu volt. Letaglózott a nyolcvanas években a tévében látott zseniális Sára Sándor-dokumentumfilm, a Hol vannak a katonák? Manapság persze kutatókon kívül kevesen lennének képesek végignézni ezt a lassú ritmusú, minimalista módszerekkel forgatott riportfolyamot. Viszont könyv formájában, Pergőtűz címen kiadva (a filmet moziban is ezen a címen 8
PENNA magazin
2010. február
szerzői kiadásban adtam ki a könyvem, így egyik kiadónak sem kereskedelmi érdeke azt népszerűsíteni. Másrészt, úgy érzem, hogy van egy kimondatlan idegenkedés és lenézés a szerzői kiadásokkal szemben. „Csak egy tehetségtelen, futóbolond hülye áldozhat ilyesmire.” – nyilván sokan így gondolják. És szomorú, hogy elvből bele se olvasnak a könyvembe, holott engem tényleg motivált, hogy közpénzmentesen mondjam el a mondandóm, és ez az, amit senki se pontozott. De persze az is lehet, hogy a válasz pofonegyszerű: nem jó a könyv. (Nevet) – A regény témája kőkemény szépirodalmat sejtet, te mégis ponyvának nevezed A lefagyasztott hadsereget. Hogy fér meg ez a kettő egymás mellett? – A klasszikus történetmesélés nem hiába maradt fenn Homérosztól napjainkig. Persze a módszer az évszázadok során csiszolódott, de az alaprecept megmaradt. Az oly sokat gyalázott hollywoodi filmek se tesznek mást, mint szekvenciákra, rövid, általában nyolc tíz-tizenöt perces történetre bontva mesélnek el egy kerek sztorit. A ponyva nálam főképp forma. Megpróbálni a mondandómat úgy becsomagolni, hogy a könyv letehetetlen legyen. Legyen olyan, mint egy Story Magazin. Ami ugyan silány, semmitmondó, szánalmas rágógumi az agynak, de ha a kezünk közé kerül a fogorvosi rendelőben, vagy anyósunk nyári konyhájában, akkor addig nem tudjuk letenni, amíg a fogorvos nem szólít be, hogy a szánkba kurkásszon, vagy a mama nem vegzál minket, hogy induljunk már segíteni a tatának megetetni a jószágot. Na, az igazi művészet szerintem ott kezdődik, ha valakinek sikerül ezt az önmagát olvastató ponyvát értékálló tartalommal megtölteni. Sajnos, olykor ebbe nekem is beletörik a bicskám. Vagy a tartalom marad sekélyes, vagy a vaskos körmondataim gátolják a könnyed olvashatóságot. Hiába, no, Pázmány ritkán írt ponyvát. És persze azért is a ponyva a számomra megfelelő formátum, főképp egy regény, vagy ne túlozzak, egy kisregény méretű mű megalkotásában, mert autodidakta hobbiíróként nem ismerek egyéb, úgymond kifinomult technikákat. Spiró György mondta, hogy a Fogságot a lehető legprimitívebb írói technikát választva írta meg. Lineárisan elmesélte az eseményeket. Nos, valahogy én is ezt tettem A lefagyasztott hadseregben. Viszont én másképp nem is tudtam volna megírni a könyvem. És szerintem Spiró
„józan paraszti” lényegrelátó módján meg is értette, csak klasszikus oktatásban nem részesült, mivel a korabeli tanyasi (és első világháborús) viszonyok között pusztán négy elemit tudott elvégezni. És a lelki rokonságon felül az is egy párhuzam közöttünk, hogy az én műveltségem is igencsak szellős. Amit gyakran a bulvárból csent látványos, színes, olykor harsány és trágár lapokkal „takargatok”. A történelmi figurák közül az egyik hősöm Örkény István alteregója. A sztorijába kicsit belenyúltam. Egy-két látványelemmel felturbóztam, és egy bizonyos történetet, ami élete végén játszódott le vele, kora ifjúságába emeltem. A történetmesélésben a fentebb említett Sára Sándoron kívül talán leginkább Quentin Tarantino és Spiró György hatott rám. – Ha már szóba jött az irónia és a gúny, nem hunyhatunk szemet a regény zseniálisan szemtelen pártatlansága fölött. Irgalmatlanul kiosztod benne mindkét oldalt. Aki jobboldali szemmel akarja nézni, könnyen láthatja baloldalinak a könyvet, de ez fordítva is igaz. Vajon köze lehet ennek ahhoz, hogy szinte az összes újság, magazin mélyen hallgat erről a kiadványról? – Mintha csak magam alá kérdeztettem volna, pedig nem. Nagyon örülök, hogy így látod. Könyvem talán legnagyobb erényének a szemtelen, provokatív pártatlanságát tartom. Kisebb részben igen, a „beteges” pártatlansága miatt is hallgatnak róla. Hisz a kétpólusú Magyarországon (beleértve a diaszpórát is) sokkal könnyebben felkarolnak bármit és bárkit, ha egyértelműen beazonosítható, hogy melyik szekértáborhoz tartozik. A harmadik út, ahogy én látom, a teljes mértékű apolitikusság. Nos, A lefagyasztott hadsereg, ha úgy tetszik, kőkeményen politizál. Értve alatta, hogy kritikus a mindenkori hatalommal, a politikai és gazdasági elittel szemben. Ez a könyv a mindenkori kisemberekről szól. Jobb sorsra érdemes, jámbor lúzerek mennybemenetele. Egy emlékkönyv az igazi ismeretlen katonának. Ráadásul a vesztesnek. Mint író, hőseim nagy részét ugyan „megöltem” (sajnos ehhez kellett a legkevésbé mobilizálnom írói fantáziámat, szinte bármelyikünk családi legendáriumában belefuthatunk ilyen történetekbe nagyapáink és dédapáink korából), de bízom benne, hogy Josef K-tól eltérően nem a szégyenük, hanem a humorérzékük és emberi tartásuk élte túl őket. Visszatérve a kérdésedhez, a média hallgatásának szerintem a fő oka, hogy önköltséges civilként 9
PENNA magazin
2010. február
is nagyon jól tette, hogy ezt a formát választotta. Írt egy ponyvát, ahogy a ponyvát ő képzeli. Így legalább széles körben valóban olvasható a műve. Az nem egy szűk, magasirodalmat fogyasztó elit csemegéje, és nem is soha el nem olvasott dísztárgy sznobok könyvespolcain. De még ha kevés, avagy egyenesen értékmentes egy olvasmányos írás, akkor is ezerszer többet ér egy élvezhetetlen, „álmagasirodalmi”, agyondotált terméknél, amit ma legfeljebb sznobok olvasnak merő sznobizmusból, egy emberöltőt követően pedig a kutyát se fogja érdekelni. Csak sajnos most nincs, aki ki merné mondani, hogy a király meztelen. Szerintem egy írás akkor jó, ha megfelel a faék egyszerűségű, kétszáz éves és meggyőződésem szerint napjainkban is érvényes voltaire-i elvnek: minden irodalom jó, kivéve az unalmast. (Szándékosan leegyszerűsítettem az eredeti mondást, kérem, tudják ezt be a ponyvaírói szabadságomnak.) Bíró Szabolcs
10
Egy rendező anatómiája - mansfield Cameron? Ó, igen! A rendező, aki „istennek” tartja magát. Aki ismeri őt, tudja, nem sokan büszkélkedhetnek nála nagyobb egoval. De hogyan is van ez? Sok olyan áltehetségről hallottam már, akiknek indokolatlanul nagyobbra nőtt ez a „szerve”, majdnem akkorára, mint a „titanicos” mesternek – bár semmi okát nem tapasztaltam a nagyképűségüknek. Akkor inkább Cameron, ő legalább le is tett valamit az asztalra. Hiszen kísérletező, akkurátus rendezői alkatnak is tartják, akit a vele dolgozó színészek – minden egoizmusa ellenére – nagyra becsülnek. Sokak szerint filmjei iskolát teremtettek. Ha csak az Alien – 2.-t, a Terminátort és a Titanicot nézzük, ez mindenképpen igaz. Aki mégis kételkedik ebben, ajánlom, lesse meg egy csodákra szánt estén, egy jó 3D-s moziban az Avatart, Cameron legújabb sikerét. A filmet, ami mindenképpen vizuális forradalmat hozott a mozivilágban. Én már túl vagyok rajta. Nemigen bántam meg és halkan ugyan, de bevallom, a mai napig a hatása alatt vagyok…
PENNA magazin
2010. február
Angyal Sándor novellái
Barack
Térden állva
Aranyos kis szobalány volt. Nem több tizennyolcnál. Annyira üde volt, hogy azt hiszem, első látásra beleszerettem. Nem szabadott volna, de az ember az érzelmeinek nem tud parancsolni. Azok, ha jönnek, akkor utat kell nekik engedni. Hosszú ideig elfojtottam őket, most viszont úgy döntöttem, hogy ezt nem teszem többé. Kicsit meg is könnyebbültem, amikor újra éreztem azt a furcsa érzést a gyomromban és a mellkasomban. Sokáig néztem alkalomadtán a lányt, és semmi mást nem csináltam, csak arról fantáziáltam, hogy milyen lehet a bőre és annak illata. Néha rózsaillat jutott eszembe, máskor friss szappanillatot éreztem. A tapintását selyempuhának képzeltem, vagy enyhén göröngyösnek, mikor libabőrös lesz az érintéstől. Szinte levetkőztettem a szemeimmel, és élveztem, hogy olyannak képzeltem, amilyennek akartam. Szerettem őt tiszta szívvel, de nem mondhattam meg a szemébe. Apám, származásomnál fogva, mást szemelt ki számomra, és engednem kellett atyai kérésének. A nyárra volt kitűzve a lakodalmunk, de én akkor sem tudtam szabadulni a mi kis szobalányunk szerelmétől. Sokáig győzködtem magam, hogy szólnom kéne apámnak róla, de nem volt hozzá merszem. Anyámnak viszont elmondtam egy este, mert benne jobban megbíztam. Ő is félt kicsit az apámtól, és nem is volt mellette nagy szava. Másnap a lány nem állt munkába. Nem volt a szobájában sem, ahol aludni szokott. Megnéztem. Teljesen üres volt, még az ágynemű is eltűnt onnan. A következő nap egy hatalmas aszszonyság költözött a szépséges szobalányunk helyére, és ő váltotta fel a munkájában is. Furcsa, beleszerettem abba a lányba, aki az egyik pillanatról a másikra eltűnt az életünkből. Vajon mi lett vele? Sajnos még a nevét sem tudtam meg soha.
11
F.F. megállt a szoba közepén, és mélyen a szemembe nézett. Barnasága megrészegített, szinte alig bírtam szabadulni a nézésétől. De talán nem is akartam! Hosszú percekig csak bámult, és már kezdtem egy kicsit kellemetlenül érezni magam, amikor megszólalt. Azt mondta, hogy értem jött, és magával szeretne vinni, hogy meglegyen az esti vacsoraadagja. Tudniillik F.F. férfiakat evett esténként. Persze nem szó szerint, hanem leszívta minden energiájukat a bájaival. Végzetes volt. Egyszerűen nem volt pasi, aki ellent tudott volna mondani neki. Amikor velem is közölte, hogy elvisz magával, szaporán bólogatni kezdtem, és már indultam volna, de nem tudtam. Az ágyhoz voltam kötözve, mint valamiféle szexrabszolga, és nem is emlékszem, hogy ki és mikor tette ezt velem. F.F. rám nézett és így szólt: „Lehet, hogy itt kéne megejteni az evést!” Majd ahogy kimondta ezeket a szavakat, elsötétült a világ, és mikor legközelebb magamhoz tértem, már hatalmas vigyorral ült mellettem az ágyon. A kötelékeim eltűntek, és felszabadultnak éreztem magam. Nem emlékszem semmire, hogy mi is történt velem az eltelt idő alatt, csak a vekkerre pillantva láttam, hogy négy óra esett ki az életemből. F.F. dohányzott. Bár nem szerettem, ha a szobámban bárki is rágyújtott, annak ellenére nem szóltam, nehogy megzavarjam őt. Egyre csak figyeltem, és meg sem mukkantam. Ahogy a füstöt beszívta, megemelkedtek hetykén álló mellei, majd újra leengedtek. Bámultam, ahogy megnőnek a halmok, majd újra visszanyerik eredeti alakjukat és nagyságukat. Egészen addig figyeltem, amíg el nem égett kezében a cigaretta. Ekkor felállt, magára kapta a ruháját, és szó nélkül kilépett az ajtón. Felugrottam volna utána, de valami azt súgta, hogy nem tehetem. Ez a nő sosem lehet az enyém. F.F. nem is volt senkié. Ő saját maga tulajdona volt mindig is.
PENNA magazin
2010. február
mansfield
FEJEKET FEL! Ha sétálgatós kedvünkben az Astoria Hoteltől a Kálvin-térre vesszük az irányt, érdemes felemelni a fejünket – szemben az ELTE! A téglahomlokzatú, kevert építészeti jegyeket tartalmazó épületsor csaknem egészen a Nemzeti Múzeumig – a mi kedvenc neoklasszicista, oszlopos csodánkig – tart, de észre kell vennünk ennek az épületegyüttesnek a visszafogott szépségét.
Az ELTE épülete, az Astoria-sarkán
építészrovat
Ha nem akarunk minduntalan felemelt fejjel járni, és a felettünk lévő szépségeket észrevenni, arra is van kínálatom! Szemmagasságban is adódnak szépségek. Például, a patinás-régi ajtók, kapuk, bejáratok. Mindjárt kettőt mutatok is, az előbb említett Astoria-Kálvin tér tengelyen.
Az Astoria McDonald’s és a kálvin téri Posta közötti szakaszon…
Ha tovább sétálunk, láthatunk egyéb impozánsat is. Egy igazán bájos, klasszicista homlokzat néz vissza ránk, ha észrevesszük.
És jöjjön egy ellenpélda: hogyan nem szabadna…
A Kálvin téri „üvegpaloták”… miért is?
12
PENNA magazin
2010. február
Pályázat!
Pályázók köre Hazai és határon túli szerzők is pályázhatnak, kizárólag magyar nyelven írt, más médiumban még nem publikált saját alkotásokkal. Pályázat témája Az emberi lélek még most is nagy talány számunkra. Sokan próbálták már meglelni a helyét testünkben, vagy épp a biológia segítségével tudományosan igazolni létezését, de ez idáig senkinek sem sikerült felfednie titkát. Ugyanakkor nemcsak meghatározni, de hitelesen papírra vetni sem könnyű egy ember lényét, a lelket, érzelmeket, emberi mivoltunkat. Talán emiatt a fantasztikus irodalomban is meglehetősen ritkán találkozunk valódi, hús-vér karakterekkel és még ritkábban engednek bepillantást a szerzők a szerepek mögé, a lélek mélységeibe. Pályázatunkra olyan írásokat várunk, melyek hitelesen képesek megragadni az ember legsötétebb vagy legfényesebb pillanatait, s közben az embert magát, a falak és maszk mögött rejtezőt. Fentieken túl csupán annyi a tartalmi elvárásunk egy-egy történettel kapcsolatban, hogy megjelenjen benne a fantasztikum is valamilyen formában (az űroperettől egészen a csak néhány apró fantasztikus elemet felvillantó misztikus művekig bármi szóba jöhet).
Egy alkotó több írással is nevezhet. Műfaj Nem szeretnénk korlátozni az alkotói fantáziát, így a pályázatot illetően műfaji megkötés nincs. A novellák mellett elsősorban regényrészleteket, verseket fogadunk szívesen, de akár képregénnyel is lehet nevezni. Arra azonban felhívjuk a résztvevők figyelmét, hogy a Galaktika Magazin szerkesztősége kizárólag a formai követelményeknek megfelelő legjobb öt novellát fogja zsűrizni. Formai követelmények A pályaművet doc vagy rtf formátumban kérjük egy email mellékleteként csatolni és a megadott beküldési címre elküldeni. A levél tárgyában kizárólag az alkotás műfaját kell megjelölni (pl.: vers, regény), illetve a főszövegben egy email cím, valamint az alkotó valós nevének megadása kötelező. A beadott művek tekintetében terjedelmi korlát nincs, csupán arra kell figyelniük a pályázóknak, hogy a Galaktikába szánt alkotások hossza nem haladhatja meg a 9000 karaktert. Beküldési cím
[email protected] Beküldési határidő: 2010. május 1. A pályázattal kapcsolatos esetleges kérdéseket a http://fictionkult.hu weboldalon – a kiírás fórumában – várják a szerkesztőség tagjai.
bloemblad
13
PENNA magazin
2010. február
A tálalás művészete (S. L. Cornelius) – Nem hiszem el, hogy ezt komolyan mondja! – Sajnos uram, ez történt… az utolsó majom is elpusztult. Az alacsony termetű igazgató az asztalra könyökölt, és összeérintette tömpe ujjait. Mivel félork volt, tiszta vérű fajtársaihoz képest meglepően fürge felfogással rendelkezett. – Lássuk, jól értelmezem-e? Azt mondja nekem, hogy pont ma, amikor prominens vendégeink érkeztek, valamiféle majomvészben elpusztultak az állataink. Vagyis nem tudunk majmot felszolgálni előkelő vendégeinknek. Az étterem vezetője elégedett volt magával. Mindig büszke volt választékos fogalmazására, ezzel a képességével messze kiemelkedett a többiek közül, és most, ilyen válságos helyzetben is képes volt ezt a tulajdonságát megőrizni. – Öööö… – habozott a szintén félork séf. – Attól tartok jól értelmezte. Én megmondtam, hogy azok az állatok nem… – És maga csak úgy ide áll elém, és közli, hogy nincs mit felszolgálni. A kis irodában feszült csönd támadt. Az igazgató meredten bámulta ork szemmel mérve vézna szakácsát, és hagyta, hogy azt elöntse a bűntudat. – Igazán sajnálom magát, fiam – mondta végül semleges hangnemben. – Pedig komolyan mondom, kedveltem, támogattam, de egy ilyen hiba elkövetése után biztosan nem lesz az utódom. A séf alig tudta palástolni megkönnyebbülését. – De uram, igazán nem az én hibám, amikor meghozták az élőárut, szóltam, hogy… – Nem arra gondolok! – vágott közbe a köpcös félork. – Rettenetesen könnyelmű dolog személyesen közölni egy ilyen hírt. Aki ekkora hibát követ el, az biztosan nem fog követni az igazgatói székben. – De… de, uram, kit küldhettem volna… – hüledezett a szakács. – Bárkit! – A főnök nagyvonalúan intett. – Bárkit ideküldhetett volna. De semmiképp nem lett volna szabad személyesen bejönnie hozzám egy ilyen értesüléssel. Tudja – hajolt át az asztal fölött bizalmasan –, én is séfként kezdetem a szakmát. És nem úgy jutottam idáig, hogy akárcsak egy rossz hírt is közöltem volna az elöljárómmal. A kövér félork hátradőlt bőr karosszékében, és összefont karral, gondterhelten fixírozta kínban feszengő szakácsát. – Tudja, milyen fontos a mai vacsora? Nem csak arról van szó, hogy pár nagykutyát látunk vendégül, itt a tradíció a lényeg. És ennek az étteremnek a hagyományok töretlen megtartása biztosítja a hírnevet. Jöjjön velem, elmagyarázom mire gondolok! A főnök leugrott párnás székéről, és elkacsázott az ajtó felé. Két hatalmasra nőtt ork testőre árnyékként követte. – Tudja – kezdte a magyarázatot folyosón haladtában a főnök –, sok ezer éve, amikor még nem volt ez a fene nagy civilizáció, őseink husángokkal, lándzsákkal vadásztak, és azt ették, amit el tudtak ejteni. A vadat igyekeztek még élve elfogni, mert tudása, életerejének nyers esszenciája csak így lehetett a kiválasztott ork harcosé. Puszta kézzel tépték ki az állat szerveit, mivel még melegen kellett felfalniuk ahhoz, hogy ez a mágikus átalakulás létrejöhessen. A zsákmány legnemesebb része azonban nem képezhette vita tárgyát, mindig a legerősebbet illette. A többit az 14
asszonyok elé vetették, nekik sokszor csak a velő jutott a csontból. A szakács összerezzent a gondolatra. – Micsoda pazarlás… – motyogta maga elé. – Azaz! – bólogatott szaporán az igazgató, miközben benyitottak a konyhába. – Jól mondja! Ezeknek a barbár időknek szerencsére vége van. Ma már ilyen kincs nem veszhet kárba. És írjuk bár a huszadik századot, legyen itt információs társadalom, vagy bármi, nem érdekel minket. Ez az étterem meg fogja őrizni a hagyományokat! Az alacsony igazgató fürgén kerülgette a hatalmas kondérokat, és megcélozta a túlsó falnál lévő ajtót. – Ma már egyedül nálunk juthatnak a vendégek az ínyencségek mellett valódi élményekhez, egyedül itt ápolják a tradíciót ilyen művészi szinten. Amikor olyan magas rangú vendégek érkeznek, mint a maiak, természetesen majom az előétel. Ön, mint séf, pontosan tudja a szertartás menetét. A szakács csak bólogatott, miközben kiléptek a konyhából egy másik folyosóra. Persze, hogy ismerte a tálalás lebonyolításának menetét, de nem merte megszakítani főnöke monológját. – Amikor megérkeznek vendégeink, a különteremben kapnak asztalt. A majom már ott van, némileg elkábítjuk, hogy ne nagyon ellenkezzen, mert azt senki nem szereti. Ekkor tiszteletre méltó vendégeink husángokkal felfegyverkezve addig verik a majmot, amíg nekik jól esik, de a fejét kímélik. Ez nagyon fontos. A testmozgás és a felszabaduló adrenalin, továbbá a leplezetlenül kiélt agresszivitás meghozza a kedves vendégek étvágyát, amit a művészi módon tálalt előétel csak fokoz. Ekkor kezdődik a séf szerepe, így most önre hárul a kényelmetlen feladat, hogy kiálljon vendégeink elé… meg is érkeztünk! Az igazgató belökte az ajtót. A teremben, ahová beléptek csupán két gondosan letakart asztal állt, egy kisebb négyszögletes, egy nagyobb kerek; valamint két öltönyös, nagy darab ork várt rájuk. Drága ruhájuk fölé áttetsző műanyag kötényt kötöttek, vaskos karjukon feltűrték az ingujjat. Szőrös arcukon várakozás ült, apró szemeikben kegyetlen fények táncoltak. – Igen tisztelt uraim! – kezdte a pocakos főnök. – Mint tudják, éttermünk hosszú évtizedek óta ápolja ork őseink hagyományát, melynek alapja, a kiemelkedő vendégeink számára speciális módon feltálalt majom. A köpcös igazgató a fal mellé állított asztalkához sétált, kihúzott a terítő alól egy hosszú, kívül gumival borított, belül ólommal nehezített ütőt, és szakértő módon megsuhogtatta. – Ezekkel az ütőkkel vadásszák le a majmot, mely most – elegáns félfordulattal lendületet vett, és a kezében tartott doronggal úgy vágta gyomorszájon a szakácsot, hogy az nyögve összeroskadt – az ő hibájából nincs jelen. De a mi éttermünk nem engedheti meg magának, hogy a hagyomány feledésbe merüljön! Ezért most – az ütőt az egyik vendégnek pöccintette – a séf az önöké. Szolgálják ki magukat! Az öltönyösök darabos arcát úgy öntötte el a vigyor, mint alagsort a szennyvíz. – Nincs majom?! – üvöltötte egyikük, és lesújtott. A következő percekben csak a dorongok puffogása, lihegés, és a szakács elfojtott sikolyai hallatszottak, valamint egy-egy diszkrét
PENNA magazin
2010. február
reccsenés, amikor eltört valamelyik csontja. Amikor abbahagyták, a séf csak egy összegyűrt rongyhalmaz benyomását keltette. – A majom jobban küzd az életéért – jegyezte meg az egyik vendég, és hanyagul eldobta az ütőt. Az igazgató intett testőreinek, azok megragadták az eszméletlen félorkot, és a kerek asztalhoz vonszolták. A tömzsi főnök lekapta a terítőt róla, ekkor látszott csak, hogy az asztallap közepén egy kör alakú nyílás díszeleg, alá pedig ketrecet szereltek. A testőrök határozott mozdulatokkal szíjazták be a séf testét a vastag drótok közé, utoljára a fejét illesztették a helyére. Szerencsétlen alak koponyája a lyukon domborodott ki. – Kevesen tudják – magyarázta közben az igazgató –, hogy én magam is séfként kezdtem a munkát ebben az étteremben. Igen sok majmot szolgáltam fel kiváló vendégeinknek, míg elértem jelenlegi pozíciómat, de évtizedek tudását nem lehet elfelejteni. Intett, mire az egyik gorilla felkapta a kisasztalt, és odavitte hozzá. Az igazgató a terítőt előkeként gondosan maga elé kötöt-
te, így láthatóvá váltak az alatta lévő orvosi szerszámok. Felkapott egy szikét, gyors mozdulattal körbevágta a séf fejbőrét, a skalpot egyetlen határozott mozdulattal letépte és odébb dobta. A reccsenő-cuppanó hang hallatán az egyik vendég megnyalta a szája szélét. A még lüktető erek vérrel árasztották el az asztalt, ami lefolyt az erre a célra kialakított csatornán. Akkumulátoros csontfűrész következett, ami leginkább egy apró körfűrészre hasonlított. Magas zümmögő hangja csak kicsit lett mélyebb, ahogy belemart a koponyacsontba, aztán vért és csontszilánkokat prüszkölve járta körül a séf fejét. A köpcös félork egy horgas szerszámmal megemelte a koponyatetőt, benyúlt a csont alá, és mint fazékról a fedelet, egyszerűen leemelte. – Uraim, az előétel tálalva – közölte, és félreállt. A két öltönyös vendég addigra kanalakkal felszerelve várta sorát. Ahogy belemerítették evőeszközeiket a még meleg, élő agyvelőbe, az asztal reszketni és rángatózni kezdett, de ez csak fokozta az étvágyukat…
Tisztelt Olvasóink!
főszerkesztő: michael mansfield dizájn, fotók, építész rovat, interjúk
Elérhetőségünk megváltozott. Köszönjük eddigi számos levelüket, támogatásukat. Ha észrevételeket, reklámfelkérést írnak nekünk a továbbiakban is, mostantól a következő címen tehetik meg:
[email protected]
Barátaink és partnereink: szerkesztő: bíró szabolcs szélesvászon – filmrovat; könyvespolc könyvajánló
bloemblad zöld rovat
schenk iván cikkek
novyon.hu
