Ð 214 Ð 7. FEJEZET. ERÕSZAK ábra: A környezeti szûkösség és az erõszak közötti oksági összefüggéseket bemutató alapmodell

7. FEJEZET ERÕSZAK

Az elõzõ három fejezetben bemutattam a környezeti szûkösség alapvetõ formáit, azokat a kulcsfontosságú negatív társadalmi hatásokat, amelyek ezekbõl a szûkösségekbõl erednek, valamint azt a számtalan tényezõt, amely befolyásolja, hogy az adott társadalmak képesek-e alkalmazkodni a szûkösségekhez, vagy sem. Ebben a fejezetben a részleteket egy mindent felölelõ alapmodellé illesztem össze, melybõl kiderül, hogy a környezeti szûkösség és annak társadalmi hatásai hogyan hozzák létre a vidéki és a városi erõszakot. A 7.1 ábrán látható ez a magmodell. A kínálat indukálta, a kereslet indukálta és a strukturális szûkösség külön-külön is hat, vagy egymással kölcsönhatásban, így fokozzák a helyi és a regionális termõföld-, víz-, erdõés halállomány-szûkösséget. A növekvõ szûkösségek hatására csökkenhet vagy korlátozódhat a gazdasági termelékenység (ezen az ábrán ez egy olyan változó, amely tartalmazza a szûkösség mezõgazdaságra kifejtett hatásait is), és mindez a helyi közösségek, valamint a nagyobb regionális vagy nemzeti gazdaságok hátrányára következik be. Az érintett emberek, akik általában gazdaságilag és ökológiailag már egyébként is marginális helyzetben vannak, maguktól elvándorolhatnak vagy elûzhetik õket más vidéki területekre vagy a városokba. Az elvándorlók az új területre kerülve sokszor (általában etnikai csoportok közötti) csoportidentitás-konfliktusokat gerjesztenek, és a helyi gazdagságban bekövetkezõ hanyatlás miatt felkelések vagy zendülés alakulhat ki. A migráció, a termelékenység csökkenése és az elitcsoportok járadékvadász magatartásának hatására társadalmi szegmentálódás alakul ki, és elmélyülnek a csoportidentitáson alapuló konfliktusok. Ezek gyengítik a helyi és a nemzeti intézményeket is, emiatt

213

7. FEJEZET. ERÕSZAK

Ð 214 Ð

7.1. ábra: A környezeti szûkösség és az erõszak közötti oksági összefüggéseket bemutató alapmodell

214

Ð 215 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

azután csökken az etnikai versengés fölötti központi ellenõrzés, és a lázadók és az állam tekintélyét kifogásoló elit számára egyre több kedvezõ alkalom adódik. A korábbi fejezetekben kiemeltem azoknak az eszmei tényezõknek a fontosságát, amelyek az éppen tanulmányozott társadalom szempontjából egyedinek mondhatók. A 7.1 ábrát ezért úgy vehetjük, mint ami az e fizikai és eszmei tényezõk által kialakított sûrû szövetbe ágyazódik bele, mely tényezõk némelyike befolyásolni is képes az ábrában kialakított oksági kapcsolatok erõsségét. Ezen túlmenõen, az ábra tetején futó nyilak azt jelzik, hogy fontos visszacsatolási hurkok alakulnak ki a társadalmi hatásoktól és a konfliktusoktól kiindulva a szûkösséget kialakító tényezõk felé. Például a szûkösség indukálta konfliktusok gátolhatják a gazdasági fejlõdést, amitõl viszont visszaeshet a fertilitási ráta. Az ábrán láthatók még az elsõ, a második és a harmadik szintû közpolitikai beavatkozás alapvetõ pontjai is (ezekrõl a 6. fejezet elején volt szó). Haiti példáján szemléltethetjük a 7.1 ábra néhány változóját és az ezek közötti kapcsolatokat. Az erdõk és a talaj irreverzibilis veszteségei a vidéki területeken elmélyíti a gazdasági válságot, ami fokozza a belsõ migrációt, a társadalmi viszályokat és a hajóval elvándorló lakosok tömeges távozását. Haitit a bõséges erdõállományáért nagy becsben tartották már az elsõ spanyol gyarmatosítók is a tizenötödik század végén, és a franciák ugyanígy a tizenhetedik században. Ezután Haiti lakói a környezeti kifosztás egyik legmegdöbbentõbb esetének lehettek tanúi. Mára az ország kevesebb mint 2 százalékán maradt meg az erdõborítás, és ezt is évi 4 százalékos sebességgel vágják ki.1 A fakivágások nyomában talajerózió alakul ki, amit a meredek hegyoldalak és a kíméletlen viharok csak tovább fokoznak. Az ENSZ becslései szerint az ország legalább 50 százaléka a felsõ talajrétegben beállt veszteség miatt mezõgazdaságilag „mûvelhetetlenné” vált.2 Olyan sok talaj mosódik le a hegyoldalakról, hogy a fõváros, Port-au-Prince utcáit az esõs évszakban bulldózerekkel kell megtisztítani.3 A katasztrófának nem csak az egyenlõtlen földelosztás volt az alapvetõ oka. Haiti függetlenségét a rabszolgák és volt rabszolgák 1804-ben vívták ki a francia gyarmatosító rezsim elleni felkeléssel. Évtizedek alatt szétrombolták a régi ültetvényes rendszert és a vele együtt járó rabszolgaságot, és 1

2

3

World Resources Institute (WRI): World Resources, 1992–93 (New York, Oxford UP, 1992) 286. o.; Laurence Lewis–William Coffey: The Continuing Deforestation of Haiti. Ambio, 14/3. (1985). 158–160. o. Global Assessment of Soil Degradation, World Map on Status of Human-Induced Soil Degradation, 1. lap: Észak- és Dél-Amerika (Nairobi–Wageningen, United Nations Environmental Program–International Soil Reference Center, 1990). Jessica Tuchman Mathews: Redefining Security. Foreign Affairs, 68/2. (1989) 168. o.

215

Ð 216 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

a földet ország szerte kis parcellákra osztották fel.4 Emiatt aztán Haitin egész Latin-Amerikában egyedülálló mezõgazdasági szerkezet alakult ki, melyet az jellemez, hogy a földek 73 százaléka 4 hektárnál is kisebb területû magángazdaságok birtokában van.5 Emellett az örökösödési szokások és a népességnövekedés együttes hatására ugyanolyan súlyos kereslet indukálta szûkösség alakult ki, mint Bangladesben. A földet minden újabb generációnál egyre kisebb darabokra osztják fel. A földdarabok nem képesek megfelelõ módon eltartani mûvelõjüket, az ugaron tartást mellõzik, és az egyre nagyobb szegénység megakadályozza, hogy a talaj megõrzésébe nagyobb összegeket fektessenek be. A legszegényebbek a meredek hegyoldalakra szorulnak ki, ahol a növényzet eltávolítása után ismételten gazdálkodni kezdenek, de csak addig, amíg néhány év alatt újra ki nem merítik a talajt.6 Sok földmûves azzal próbálja kiegészíteni csökkenõ jövedelmét, hogy fát gyûjt a faszéntermeléshez, emiatt viszont tovább növekszik az erdõpusztulás. A folyamatokat meg lehetett volna elõzni, ha egy szilárd, központi kormány beruházott volna a mezõgazdaságba, az ipari fejlõdésbe és az újraerdõsítésbe. Ehelyett Haitin a függetlenség óta folytonos hatalmi harcok dúltak a fekete és mulatt osztályok között, és az uralkodó kormányt egyedül az érdekelte, hogy a gazdaságban termelt javakból minden többletet kisajátítson magának. Ma a lakosság 60 százaléka még mindig a mezõgazdasággal foglalkozik, bár nem áll rendelkezésre tõke a fejlesztésére, és a gabonatermelés romló cserearánya a városi régiókat részesíti elõnyben.7 A népességnövekedési ráta jelenleg az 1970-es évek közepe táján mért 1,7 százalékról a mai 1,9 százalékra emelkedett: az ENSZ becslése szerint a jelenlegi 7,8 milliós népesség 2025-ben a 12 milliót is meg fogja haladni.8 Ahogy a földek lepusztulnak és a népesség tovább növekszik, a jövedelmek zsugorodnak: 1983-tól 1993-ig a mezõgazdasági összetermelés 17 százalékkal esett, míg az egy fõre jutó termelés 31 százalékkal zuhant.9 4

5

6 7

8

9

Thomas Weil et al.: Haiti: A Country Study (Washington, United States Government, Department of the Army, 1982) 28–33. o. Anthony Catanese: Haiti’s Refugees: Political, Economic, Environmental, Field Staff Reports, 17 (Sausalito, Universities Field Staff International–Natural Heritage Institute, 1990–91) 5. o. Elizabeth Abbott: Where Waters Run Brown. Equinox, 10/95. (1991) 43. o. Marko Ehrlich et al.: Haiti: Country Environmental Profile. A Field Study (Washington, USAID, 1986) 89–92. o. United Nations Population Department: World Population Prospects: The 1996 Revision, Demographic Indicators 1950–2050, Discettes 1–4. (New York, United Nations, 1996). World Resources Institute (WRI): World Resources, 1996–97 (New York, Oxford UP, 1996) 239. o. A csökkenés egy része természetesen az országban ezalatt jelentkezõ tartós polgári belháborúknak volt köszönhetõ.

216

Ð 217 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

Az elemzõk megegyeznek abban, hogy a növekvõ vidéki nyomor hatására alakult ki az egyre fokozódó vidék–vidék és a vidék–város közötti migráció. A mezõgazdasági munkások munkakeresés közben a megélhetést adó hegyoldalakon fekvõ gazdaságokból a völgyben található rizsföldekre vándorolnak. Innen a városba mennek, különösen Port-au-Prince-be, amelynek lakossága ma meghaladja az 1 milliót. A tehetõsebb gazdák és a kereskedõk, vagy történetesen azok is, akik soványabb erõforrásokkal rendelkeznek, hajóval próbálnak elmenekülni. Haitin a múltban a belharcok fõleg az elitcsoportokon belül vagy e csoportok között dúltak. Jelenleg viszont az országban kialakult gazdasági és migrációs nyomás — amelyet részben a környezeti válság hozott létre — kétségkívül a népességen belül, különösen a gazdag elit és az egyre növekvõ városi szegények között dúló viszályok kiszélesedéséhez járul hozzá. A „Baby Doc” Duvalier-rezsim 1986-os összeomlásának hatására a szegények bosszújukat a kormánnyal kapcsolatban álló személyeken töltötték ki, különösen Duvalier közvetlen végrehajtó bandáin, akiket gyûjtõnevükön Tontons Macoutes-nak neveztek. Választási kampányának és rövid elnökségi idejének kezdete alatt Jean-Bertrand Aristide a jelentések szerint felbátorította a nyomortelepen élõ szegényeket, hogy intézzenek támadást Haiti elitje ellen. Az õt követõ katonai kormány, félve a felkelésektõl, kegyetlenül elnyomta az országban a szegényeket és a parasztokat. Haiti a demokrácia helyreállítása és a nemzetközi szankciók feloldása után továbbra is súlyos teherként fogja viselni az országra nehezedõ visszafordíthatatlan környezetkárosodást, ami lehetetlenné teszi majd, hogy egy sikeres, igazságos és békés társadalom épüljön fel.

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI A 4. és az 5. fejezetben a 7.1 ábra bal oldali és középsõ részével foglalkoztam: ezek az ábrarészletek a szûkösség kialakulását, illetve a szûkösségnek azokat a fõ negatív társadalmi hatásait mutatják be, amelyek az erõszakos cselekedetekhez járulnak hozzá. A továbbiakban részletesen kell foglalkoznunk az ábra jobb oldalával is. Ha egyes szegény társadalmakban a mezõgazdasági és a gazdasági teljesítmény visszaszorul, és az emberek tömegesen vándorolnak el a szülõföldjükrõl, emellett szegmentálódik a társadalom és az intézmények is széthullanak, akkor vajon a konfliktusok mely típusa jelenik meg a legnagyobb valószínûséggel? A társadalmi konfliktusok természetével és forrásaival foglalkozó nagyszámú elmélet segítségével válaszolhatunk erre a kérdésre. Az elméletek három csoportja különö-

217

Ð 218 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

sen kulcsfontosságú az összes „elemzési szinten”, az egyén, a csoport és a rendszer szintjén is.10 A frusztráció–agresszió-elmélet az egyéni viselkedésre vonatkozó pszichológiai elméletekkel magyarázza a társadalmon belüli viszályokat, többek között a forradalmat, a felkelést, a sztrájkot, a lázadást és az államcsínyt. Ezen elméletek szerint az emberek akkor válnak agresszívvé, amikor úgy gondolják, hogy valami vagy valaki megakadályozza õket abban, hogy egy erõs vágyukat kielégítsék, és emiatt frusztráltnak érzik magukat. Az elméletek egy fontos alcsoportja szerint a frusztrációt és az agressziót a relatív depriváció okozhatja, ami akkor jön létre, ha az emberek egyre szélesedõ szakadékot érzékelnek az elért megelégedettségi szintjük (ezt gyakran közgazdasági kifejezésekkel határozzák meg) és a véleményük szerint megérdemelt szint között. A nélkülözés ezért az igazságosság és a pártatlanság szubjektív mércéjéhez viszonyulva relatív, és az észlelt szakadék mérete nyilvánvalóan attól függ, hogy az egyének a közgazdasági méltányosságról milyen meggyõzõdést alakítanak ki.11 A csoportidentitás-elméletek a csoport viselkedésére vonatkozó szociopszichológiai elméletet alkalmazzák a csoportok közötti konfliktusok, többek között a nacionalizmus, az etnicitás és a vallás magyarázataira. Ezek az 10

Minden egyszerû konfliktuselmélet leszögezi, hogy a konfliktus fõ oka az egyének, a csoportok vagy az egymással kölcsönhatásba lépõ egyénekbõl vagy csoportokból álló rendszerek sajátosságaiból adódik. A tudósok ezért a konfliktuselméleteket gyakran az ilyen egyéni, csoportos vagy rendszerléptékû „elemzési szintek”-nek megfelelõen sorolják be. Gyakran azt is vitatják, hogy a csoport- vagy rendszerszinten magyarázott elméletek olyan „hirtelen megjelenõ” tulajdonságokat is kimutathatnak, amelyeket még akkor is lehetetlen lenne elõre megjósolni vagy megmagyarázni, ha az elemzés korábbi vagy „alsó” szintjét alkotó összes elem ismeretének birtokában vagyunk. (A természet világából gyakran vett példa a hirtelen felbukkanó jellegekre a víz nedves vagy az elme tudatos jellege, mivel azt mondják, hogy a nedvességet mint tulajdonságot sem lehet elõre megjósolni a vizet alkotó hidrogén és oxigén jellegzetességeinek teljes ismeretében sem, ahogy lehetetlen elõre megjósolni a tudatosságot mint tulajdonságot az emberi agyat alkotó idegsejtekrõl szerzett összes ismeret birtokában is. A köznyelvben a hirtelen felbukkanás közel áll ahhoz az általános elképzeléshez, hogy „az egész több mint pusztán a részek összessége”.) A társadalmi jelenségek hirtelen megjelenõ tulajdonságai — mint az etnikai csoport tagjai által osztott kollektív azonosságérzet, vagy az államok közötti anarchia, amely befolyásolja az államok viselkedését a nemzetközi rendszerben — egyes állítások szerint teljes mértékben újszerû jellegei a kérdéses csoportnak vagy rendszernek. 11 John Dollard et al.: Frustration and Aggression (New Haven, Yale UP, 1939); Leonard Berkowitz: Aggression: A Social Psychological Analysis (New York, McGraw-Hill, 1962). A viszonylagos nélkülözésrõl lásd James Davies: Toward a Theory of Revolution. American Sociological Review, 27/1. (1962) 5–19. o.; Ted Gurr: Why Men Rebel (Princeton, Princeton UP, 1970); és Ted Gurr–Raymond Duvall: Civil Conflict in the 1960s: A Reciprocal Theoretical System with Parameter Estimates. Comparative Political Studies, 6/2. (1973) 135–169. o.

218

Ð 219 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

elméletek arra próbálnak magyarázatot adni, hogy egy csoport milyen módon erõsíti meg az identitását és az ebbõl gyakran eredõ „mi–õk”-különbségtételt. Az embereknek szükségük lehet a bajtársiasság vagy a „mi-tudat” érzésére, amit egy csoportban kielégíthetnek, amikor más csoportoktól elkülönülnek vagy megtámadják azokat; szintúgy megerõsödhet egy személy önértékelése, ha saját csoportjának helyzete viszonylagosan javul a többi csoporthoz képest. Egy külsõ csoport becsmérlésével a vezetõk megpróbálják kiaknázni ezeket a igényeket, hogy ezzel növeljék a politikai hatalmukat a saját csoportjukon belül, e viselkedés miatt viszont elmélyülnek és sokkal elkeseredettebbekké válnak a csoportközi nézeteltérések.12 A gyakran a mikroökonómia és a játékelmélet elõfeltevésein alapuló strukturális elméletek a cselekvõk racionális számításaiból adódó konfliktusokat magyarázzák, melyek az észlelt külsõ kényszerekbõl erednek. A cselekvõ társadalmi helyzetének struktúrája a többi cselekvõvel való potenciális kölcsönhatások észlelt együttese és érzékelt valószínû kimenetele. A struktúrát olyan fizikai tényezõk határozzák meg, mint például a cselekvõk száma a rendszerben, az erõforrások korlátai, valamint a mozgás és a kommunikáció határai; a társadalmi tényezõk közé tartoznak a kölcsönös bizalom és megértés, a társadalmi kölcsönhatások normái, valamint a rendszerben részt vevõ cselekvõk erõviszonyainak összessége; ezenkívül pszichológiai tényezõk szerepelnek még, különösen a többi cselekvõ iránti bizalom és preferencia.13 Ezekrõl a struktúrákról azt feltételezik, hogy idõben viszonylag állandók. A strukturális elméleteket durván olyanokra oszthatjuk fel, amelyekkel a konfliktusokat általában, illetve amelyekkel a belharcokat magyarázzák. Az államközi háborúkra gyakran alkalmazott általános strukturális elméletek szerint a külsõ kényszerek — mint például a nemzetközi rendszerben kialakult hatalmi erõeltolódások — gyakran ösztönzik vagy olykor akár ki is 12

Lásd M. Sherif: Group Conflict and Cooperation: Their Social Psychology (London, Routledge & Kegan Paul, 1966); Henry Tajfel (ed.): Differentiation between Social Groups (London, Academic Press, 1978); uõ.: Human Groups and Social Categories: Studies in Social Psychology (Cambridge, Cambridge UP, 1981); Edward Azar–John Burton: International Conflict Resolution: Theory and Practice (Sussex, Whetsheaf, 1986); Lewis Coser: The Functions of Social Conflict (London, Free Press, 1956); Donald Horowitz: Ethnic Groups in Conflict (Berkeley, University of California Press, 1985). 13 Ahogy Wendt megjegyzi, ha a struktúrát kényszerként értelmezzük, akkor ez csak egyike a vitapont három lehetséges állításának. A struktúráról azt is feltételezhetjük, hogy a cselekvõket inkább fejleszti, mintsem gátolja, vagy a struktúra és a cselekvõk között dialektikus viszonyt is láthatunk — vagyis egymás számára inkább fejlesztõleg hatnak, mintsem gátlólag (ahogy Giddens javasolja). Lásd Alexander Wendt: The Agent-Structure Problem. International Organization, 41/3. (1987) 335–370. o.; és Anthony Giddens: The Constitution of Society: Outline of the Theory of Structuration (Berkeley, University of California Press, 1984).

219

Ð 220 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

kényszerítik azt, hogy az országok háborút viseljenek egymással.14 A belháborúk strukturális elméletei szerint a forradalom, a felkelés, a zavargás és az államcsíny ama kedvezõ alkalmak szerkezetétõl függenek, amellyel az állam tekintélyét kihívó csoportok szemben találják magukat. Komoly belháború létrejötte mindaddig valószínûtlen, amíg a kihívó csoportok elõtt álló politikai lehetõségek meg nem akadályozzák, hogy hatékonyan és békésen kifejezzék sérelmeiket, és inkább az autoritással szembeni erõszak elindítására sarkallják õket. Ez a lehetõségszerkezet függ a kihívó csoportok és az állam viszonylagos hatalmától és erõforrásaitól, azoktól a hatalmi csoportoktól, akik szövetségre lépnének a kihívó csoportokkal vagy az állammal, és attól az ár–haszon aránytól, amely a csoportok szerint várhatóan az államot támogató vagy az állammal szembehelyezkedõ különféle közös cselekedetek során keletkezik.15 Közelebbrõl megvizsgálva ezeket az elméleteket, három fõbb konfliktustípust azonosíthatunk, melyek a környezeti szûkösségbõl erednek: az egyszerû szûkösségi konfliktusokat, a csoportidentitási konfliktusokat és a felkeléseket. Ez a három típus tiszta formában a való világban csak ritkán ismerhetõ fel, ha egyáltalán felismerhetõ, viszont ha egymástól világosan meg tudjuk õket különböztetni, akkor nagymértékben elõsegíthetik a környezeti konfliktus-kapcsolatok megértését.

Egyszerû szûkösségi konfliktusok Az egyszerû szûkösségi konfliktusokat az általános strukturális elméletekkel magyarázhatjuk és jelezhetjük elõre. Ezek az államok közötti erõforrásháborúk, melyek kialakulását ösztönösen akkor várhatjuk, ha az államok racionálisan kiszámítják a részesedésüket egy olyan helyzetben, amikor a 14

Azok a tudósok, akik hasonló kényszereket hangsúlyoznak, általában elismerik a belsõ tényezõk oksági fontosságát is, mint például a cselekvõk egyedi érdekeit és meggyõzõdéseit. Waltz talán azzal kerül a legközelebb ahhoz, hogy a nemzetközi magatartás és a háború tisztán strukturális elméletét bemutassa, hogy szinte kizárólag a hatalmi viszonyokat hangsúlyozza. De Mesquita vitatja, hogy a cselekvõk földrajzi közelsége fontos strukturális meghatározója volna egy nemzetközi konfliktusnak, míg Choucri és North az országok erõforrásainak természeti adottságaiban fönnálló különbségeket hangsúlyozza. Lásd Kenneth Waltz: Theory of International Politics (Reading, Mass., Addison-Wesley, 1979); és Bruce Bueno de Mesquita: The War Trap (New Haven, Yale UP, 1981). 15 Lásd különösen Dough McAdam: Political Process and the Development of Black Insurgency, 1930–1970 (Chicago, University of Chicago Press, 1982); Charles Tilly: From Mobilization to Revolution (Reading, Mass., Addison-Wesley, 1978); és Sidney Tarrow: Power in Movement: Social Movements, Collective Action and Politics (Cambridge, Cambridge UP, 1994).

220

Ð 221 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

természetes erõforrások tortája megadott méretû vagy éppen zsugorodóban van.16 A történelem során gyakran láttunk hasonló konfliktusokat: a 20. században néhány jelentõsebb háborút kétségtelenül részben az motivált, hogy az egyik ország meg akarta szerezni a másik nem megújuló erõforrásait. Például a japánok a II. világháború elõtt és alatt a Kínában és Délkelet-Ázsiában föllelhetõ kõszén-, olaj-, ásványi anyag- és egyéb erõforrások megszerzésére törekedtek; Hitler csapatai már majdnem elérték a kaukázusi olajmezõket, amikor 1942-ben Sztálingrádnál feltartóztatták õket; és az 1991-es Öböl-háború kitörését is részben az olaj megszerzésének vágya motiválta.17 E konfliktusokat könnyen megérthetjük a nemzetközi viszonyok elméletének hagyományos realista (vagy erõegyensúlyi) paradigmájába lépve.18 A nemzetközi biztonsággal foglalkozó tudósok között jó ideig hagyományosan elfogadott volt az a bölcsesség, hogy a természetes erõforrások kritikus szûkösségének hatására létrejöhetnek háborúk. Az 1970-es években például Nazli Chourci és Robert North a Nations in Conflict (Konfliktusban álló nemzetek) címû könyvükben kifejtették, hogy azok az országok, amelyekben az erõforrások iránti kereslet magas és a hozzáférés korlátozott az ország területén, a szükséges erõforrásokat kereskedelem vagy a határaikon kívül esõ területek meghódításával fogják megszerezni.19 Állításaik szerint a 16

Az „egyszerû” melléknév jelen esetben nem jelent egyúttal „jelentéktelent” is. Inkább megkülönbözteti a konfliktusnak ezt a formáját egyéb olyan formáktól, amelyekben az elõforduló pszichológiai és társadalmi folyamatok sokkal összetettebbek, mint amit a racionális választás elméleti szakemberei hirdetnek. 17 A nem megújuló erõforrások államközi konfliktusokban betöltött szerepének általános és szkeptikus elemzésére lásd Ronnie D. Lipschutz: When Nations Clash (Cambridge, Mass., Ballinger Publishing, 1989). 18 A realizmus úgy tekinti az államokat, mint egy racionális hatalom maximalizálását egy anarchikus nemzetközi rendszerben; az állam viselkedése — beleértve az ellentmondásos viselkedést is — fõleg a rendszerben szereplõ államok közötti hatalmi viszonyok struktúrájának függvénye, nem pedig olyan eseményeké vagy erõké, amelyek az adott országon belül mûködnek. Mivel a környezeti szûkösség legfontosabb társadalmi hatásai az országon belül fejlõdnek ki, a realizmus ezért arra bátorítja a tudósokat, hogy a béke vagy a konfliktusok kialakulása terén hagyják figyelmen kívül vagy csak csekély jelentõséget tulajdonítsanak a környezeti gondok következményeinek. Ha ezek a tudósok mégis figyelembe veszik a környezeti problémákat, akkor aránytalanul inkább összpontosítanak az államok közötti egyszerû szûkösségi konfliktusokra, amelyek például olyan „stratégiai fontosságú” környezeti erõforrások miatt alakulnak ki, mint a víz. Klasszikus mai realista kézikönyvek többek között Waltz: Theory of International Politics, illetve Robert Gilpin: War and Change in World Politics (Cambridge, Cambridge UP, 1981). A politikai változások vizsgálatáról szóló vitához a realista elméletben lásd R. B. J. Walker: Realism, Change, and International Political Theory, International Studies Quarterly, 31/1. (1987) 65–86. o. 19 Nazli Choucri–Robert North: Nations in Conflict (San Francisco, Freeman, 1975)

221

Ð 222 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

laterális nyomás elméletének segítségével sok, a múltban végbement háborút, többek között az I. világháborút is sikerült megmagyarázni. Különösen négy környezeti erõforrás robbanthatja ki nagy valószínûséggel az egyszerû szûkösségi konfliktusokat: a mezõgazdaságilag termékeny földterület, az erdõ, a folyóvíz és a halállomány. Egyes régiókban a megújuló erõforrások szûkössége rohamosan fokozódhat; ezek az erõforrások gyakran nélkülözhetetlenek az emberi túlélés szempontjából; ráadásul fizikailag megszerezhetõk vagy ellenõrizhetõk. A történelmi és a mai esetek alapos tanulmányozása azonban ezt az elméletet alig támasztja alá. Valójában semmivel sem bizonyíthatjuk, hogy a környezeti szûkösség lenne a mai államok között dúló jelentõs háborúk elsõdleges oka. Arthur Westing tizenkét olyan huszadik századi konfliktusból álló listát állított össze, amelyek az erõforrásokkal kapcsolatosak, az I. világháborútól kezdve egészen a falklandi háborúig.20 Tíz esetben a kõolajhoz vagy az ásványokhoz való hozzáférés volt a vita tárgya. Közülük öt esetben játszottak közre a vitában a megújuló erõforrások, és ezek közül kettõ — az El Salvador és Honduras között dúló 1969-es futball-háború, illetve az 197273-as angol–izlandi tõkehal-háború — nem érintette sem a kõolajat, sem az ásványi anyagokat (az elsõ esetben a fõ tényezõ a mezõgazdasági termõterület, a másodikban pedig a halállomány volt). A futball-háború azonban nem az államok között dúló egyszerû szûkösségi konfliktus volt; ahogyan azt majd a fejezet késõbbi részében megmagyarázom, sokkal inkább az el salvadori parasztok ökológiai marginalizációja és ebbõl adódóan a Hondurasba történõ migráció robbantotta ki.21 Mivel pedig a tõkehal-háború, nevével ellentétben, elhanyagolható erõszakkal járt együtt, ez sem meríti ki az erõforrás-háború fogalmát. Általában Chourci és North, illetve a hasonló tudósok a nemzetközi konfliktusok okainak megítélésénél nem tesznek megfelelõ módon különbséget a megújuló és a nem megújuló erõforrások szûkössége között. Két okot figyelmen kívül hagynak, melyek miatt a mai államok általában nem harcolnak a megújuló erõforrásokért. Elõször is, az országok nehezen tudják a szomszédos országtól megszerzett mezõgazdasági termõterületeket, erdõket és halállományt növekvõ államhatalommá alakítani; bár ezek az erõforrások adott esetben létrehozhatnak olyan gazdasági javakat, amelyeket az állam a saját célkitûzéseihez felhasználhat, mégis bizonytalan a 20

Arthur Westing: Appendix 2. Wars and Skirmishes Involving Natural Resources: A Selection from the Twentieth Century. In Arthur Westing (ed.): Global Resources and International Conflict: Environmental Factors in Strategic Policy and Action (New York, Oxford UP, 1986) 204–210. o. 21 Lásd William Durham: Scarcity and Survival in Central America: The Ecological Origins of the Soccer War (Stanford, Stanford UP, 1979).

222

Ð 223 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

kimenetele és idõben távoli. Ezzel szemben az országok a nem megújuló erõforrásokat, mint amilyen az olaj és a vasérc, gyorsan felhasználhatják a nemzeti agresszió hadigépezeteinek megépítésére és üzemanyaggal feltöltésére. (Az államhatalmak nem voltak mindig olyan közömbösek a megújuló erõforrásokkal szemben; például a 17. és 19. század között a tengeri hajók építéséhez szükséges épületfa hiánya járult hozzá az európai hatalmak közti súlyos és olykor erõszakos konfliktusokhoz.22) Másodszor, azok az országok, amelyek erõsen függenek a megújuló erõforrásoktól, általában szegények, és a szegény országok nem tudnak könnyen nagy és magasan képzett hagyományos hadsereget vásárolni, hogy megtámadhassák a szomszédjukat. Ezekkel az okokkal magyarázhatjuk, hogy nagy valószínûséggel kevesebb az erõforrás-háborúk kirobbantásához szükséges ösztönzõ erõ és eszköz mind a megújuló, mind a nem megújuló erõforrások esetében. Az egyetlen kivétel, mondhatják egyesek, a víz, különösen a folyók vize, mivel az egyéni és a nemzeti túlélés szempontjából a víz kritikus erõforrás, a katonai erõ kialakításához és használatához elengedhetetlen, és emellett a gazdag országok éppannyira függenek a víztõl, mint a szegények (valójában még jobban is függenek tõle).23 Ezenkívül, mivel a folyók vize az egyik területrõl a másikra folyik, az egyik ország vízhez való hozzáférését befolyásolhatják a másikban végbemenõ események. A világ népességének nagyjából 40 százaléka él abban a 214 folyóvölgyben, amin egy országnál több osztozik. Ezért az 1995 augusztusában Stockholmban tartott tanácskozáson Ismail Serageldin, a Környezet Szempontjából Fenntartható Fejlõdés világbanki alelnöke kijelentette, hogy a következõ évszázadban a víz miatt dúlnak majd a háborúk, és nem az olajért.24 Serageldinnek igaza van akkor, amikor a vízválságra összpontosít. Ahogyan azt az 5. fejezetben már kifejtettem, a vízszûkösség és -szennyezettség egyes szegény régiókban már most is hátráltatja a gazdasági növekedést. Annak következtében, hogy a globális vízfogyasztás húszévenként megkétszerezõdik, ezek a szûkösségek — és az általuk okozott nemzeten belüli társadalmi nyomás — hamarosan egyre rosszabbá válnak. Serageldinnak azonban nincs igaza akkor, amikor kijelenti, hogy hamarosan víz miatti háborúk egész sorának leszünk szemtanúi. A valóságban a folyó felsõ és alsó szakaszán fekvõ szomszédok között a víz miatti háború kitörése csak kivételes körülmények mellett jön létre: akkor, 22

Robert Albion: Forests and Sea Power: The Timber Problem of the Royal Navy, 1652– 1863 (Cambridge, Mass., Harvard UP, 1926). 23 Peter Gleick: Water and Conflict (Cambridge, Mass., American Academy of Arts and Sciences–University of Toronto, 1992); és Peter Gleick: Water and Conflict: Fresh Water Resources and International Security. International Security, 81/1. (1993) 79–112. 24 Ismail Serageldin: Earth Faces Water Crisis (Washington, World Bank, 6 Aug. 1995)

223

Ð 224 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

ha a folyó alsó szakaszán fekvõ ország nemzeti jóléte erõsen függ a víztõl; a felsõ szakaszon fekvõ országnak pedig azzal kell fenyegetnie, hogy jelentõsen korlátozza a folyó vízhozamát; a két ország között történelmi ellentétnek kell fennállnia; és, ami a legfontosabb, a folyó aló szakaszán fekvõ ország katonai erõfölényben kell legyen a másikhoz képest. Az alsó szakaszon fekvõ országok gyakran attól félnek, hogy a felsõ szakaszon lévõ szomszédaik a vizet a hatalom eszközeként fogják használni. Ez a helyzet akkor válik különösen veszélyessé, amikor az alsó szakaszon lévõ ország is úgy gondolja, hogy katonailag elég erõs ahhoz, hogy megváltoztassa a helyzetet. A gyakorlatban azonban a világon nagyon kevés olyan folyóvölgy létezik, ahol mindezek a feltételek ma teljesülnek vagy a jövõben teljesülhetnek. A legkézenfekvõbb példa erre a Nílus: Egyiptom teljes mértékben a folyó vizétõl függ, a felsõ szomszédaival, Szudánnal és Etiópiával történelmileg változó a viszonya, emellett hasonlíthatatlanul erõsebb bármelyik szomszédjánál. Az tagadhatatlan, hogy Egyiptom sokszor fenyegetett már háborúval, hogy biztosítsa magának a megfelelõ nílusi vízellátást. 1980-ban például az akkori egyiptomi miniszterelnök, Anwar el-Sadat azt nyilatkozta, „Ha Etiópia bármiféle olyan intézkedést foganatosít, amellyel meggátolja a Nílus vizéhez való hozzáférésünket, nem lesz más lehetõségünk, mint a katonai beavatkozás”.25 A víz miatt kialakuló egyszerû szûkösségi konfliktusok alapfeltételei közül jó néhány érvényesült a Lesotho és a dél-afrikai apartheid közötti viszonyban. A súlyos vízhiánnyal küszködõ Dél-Afrika harminc éven át hiába tárgyalt Lesothóval arról, hogy a királyság hegyvidékébõl elvezessék a vizet a száraz Transvaal tartományba. 1986-ban Dél-Afrika döntõ segítséget nyújtott a lesothói törzsi kormány elleni sikeres katonai államcsínyhez. Dél-Afrika kijelentései szerint azért segítették az államcsínyt, mert Lesotho menedéket nyújtott az Afrikai Nemzeti Kongresszus gerilláinak. Ez kétségkívül fontos indíték volt, a két kormány azonban néhány hónapon belül egyezményt kötött a hatalmas Hegyvidéki Vízprogram megvalósítására, ami a dél-afrikai érdekekkel is megegyezett. Ezért valószínû, hogy Dél-Afrika titkos indítéka az államcsíny támogatására a víz utáni vágya volt.26 25

Norman Myers mûvébõl idézve, Environment and Security. Foreign Policy, 74 (Spring 1989) 32. o. Lásd még Thomas Naff–Ruth Matson (eds.): The Nile River. In Water in the Middle East: Conflict or Cooperation? 6. fej. (Boulder, Westview Press, 1984) 125–155. o. 26 Pretoria Has Its Way in Lesotho. Africa Report, 31/2. (1986) 50–51. o.; Patrick Laurence: A „New Lesotho”? Uo. 32/1. (1987) 61–64. o.; Lesotho Water Project Gets Under Way. Uo. 33/3. (1988) 10. o. Lásd még Charles Okidi: Environmental Stress and Conflicts in Africa: Case Studies of African International Drainage Basins (University of Toronto, 1992. május).

224

Ð 225 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

Az Egyiptomban és a Dél-Afrikában tapasztalt viszonyoknál azonban sokkal általánosabb az a helyzet, amelyet a Gangesz mentén láthatunk, ahol India megépítette a hatalmas Farakka duzzasztógátat, ami kíméletlen következményekkel járt a folyó alsó szakaszán elterülõ bangladesi mezõgazdasági termõterületekre, halászati vidékekre és falvakra nézve. Banglades oly mértékben gyenge ország, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy igyekszik Indiát rábírni arra, hogy bocsásson több vizet a rendelkezésére.27 A felsõ és az alsó szakaszon fekvõ országok között kirobbanó vízháborúnak ebben az esetben kicsi a valószínûsége (bár részben a duzzasztógát hatására alakult ki a Bangladesbõl Indiába történõ tömeges migráció).28 Hasonló feltételek vonatkoznak más folyóvölgyekre is, ahol a rémhírterjesztõk közelgõ háborúkról beszélnek, többek között a Mekongra, az Indusra, a Paranára és az Eufráteszre. Az Eufrátesz esetében azt láthatjuk, hogy az alsó szakaszon fekvõ gyenge és ellenséges érzületû ország hogyan reagálhat a felsõ szakaszon kialakított vízelterelésekre. Az Eufrátesz Törökországban ered, és az ország a következõ évtized elejére tervezi a húsz duzzasztógát és bonyolult öntözõrendszer megépítését a folyó felsõ részén.29 A 21 milliárd dolláros Nagy Anatóliai Program hatására, ha sikerül teljes mértékben megszerezni hozzá az anyagi támogatást és fölépíteni, az Eufrátesz évi átlagos hozama Szírián belül 32 milliárd köbméterrõl 20 milliárdra fog csökkenni.30 A török27

A két ország nemrégiben egyezményt kötött a Gangesz vizének megosztásával kapcsolatban. Mivel azonban India megsértette a korábbi megállapodásokat — még azokat az egyezményeket is, amelyek egyértelmûen Indiának kedveztek —, kevés biztosíték van arra, hogy az utóbbit majd betartják. Lásd India and Bangladesh End Dispute on Ganges. New York Times, 13 December 1996. 6. o. Lásd még Khurshida Begum: Tension over Farakka Barrage: A Techno-Political Tangle in South Asia (Dhaka, Dhaka UP, 1987); és Ben Crow–Alan Lindquist–David Wilson: Sharing The Ganges: The Politics and Technology of River Development (New Delhi, Sage Publications, 1995). 28 Lásd Ashok Swain: Environmental Destruction and Acute Social Conflict: A Case Study of the Ganges Water Dispute. Department of Peace and Conflict Research (Uppsala Egyetem, 1992. november); uõ.: Conflicts Over Water: The Ganges Water Dispute. Security Dialogue, 24/4. (1993) 429–439. o.; és uõ.: Displacing the Conflict: Environmental Destruction in Bangladesh and Ethnic Conflict in India. Journal of Peace Research, 33/2. (1996) 189–204. o. 29 John Kolars–William Mitchell: The Euphrates River and the Southeast Anatolia Development Project (Carbondale, Southern Illinois UP, 1991); Nurit Kliot: Water Resources and Conflict in the Middle East (London, Routledge, 1994) különösen a 2. fej. Lásd még Alan Cowell: Water Rights: Plenty of Mud to Sling. New York Times, 7 February 1990.; uõ.: Send for the Dowsers. The Economits, 16 December 1989. 42. o. 30 1990. január 13-án Törökország megkezdte az Atatürk duzzasztógát mögötti hatalmas víztározó feltöltését, mely a rendszer elsõ tagja volt. Törökország bejelentette, hogy az Eufrátesz fõ áramlását legalább egy hónapig vissza fogja tartani a gátnál, ezért a Szírián belüli vízhozam a normál érték egynegyedére csökken majd.

225

Ð 226 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

országi öntözõrendszereken áthaladó víz Szíriába jutva mûtrágyával, növényvédõ szerekkel és sókkal lesz telített. Szíriában már most is súlyos a vízhiány, az egy fõre jutó éves vízelérhetõség alig haladja meg az 1000 köbmétert.31 A városok, a különbözõ iparágak és a gazdaságok által felhasznált víz 80–85 százaléka az Eufráteszbõl származik, és az ország tartósan érzékeny az aszályra. Ezen túl, Szíria népességének növekedési rátája — ami 1995-ben évente 3,3 százalék volt — a világon az egyik legmagasabb ráta, és ez további lökést ad az ország víz iránti keresletének. Törökország és Szíria az állapotok miatt már fenyegetõ üzeneteket váltott, annak ellenére, hogy Szíria Törökországhoz képest túl gyenge ahhoz, hogy közvetlenül megoldja a helyzetet. Ehelyett inkább menedéket adott a Kurd Munkás Párt (a PKK) gerilláinak, amely már régóta lázadást folytatott a török kormány ellen Anatólia keleti részén. Törökország arra gyanakszik, hogy Szíria ezeket a szeparatistákat használja fel arra, hogy a befolyását megnövelje az Eufrátesz vize miatti alkudozásban. 1989 októberében, az akkori miniszterelnök, Turgut Ozal azzal fenyegetett, hogy Törökország esetleg eltereli a folyó vizét, ha Szíria nem fékezi meg a PKK tevékenységét. Bár késõbb visszavonta a fenyegetését, a feszültég továbbra is fennmaradt, és 1993-tól egészen 1996 elejéig nem történt semmilyen elõrelépés ebben az ügyben.32 Általánosságban elmondható, hogy a történelmi és a jelenkori bizonyítékok szerint a folyók vizével kapcsolatos erõszakos konfliktusok majdnem minden esetben nemzetiek és nem nemzetköziek. Az 1918 és 1994 között kialakult 412 nemzetközi válságot vizsgáló alapos tanulmányban megállapították, hogy csak 7 esetben jelentkezett vízprobléma, és közülük egynél sem alakult ki jelentõs erõszak. A szerzõk azt a következtetést vonták le, hogy „amennyire meg tudtuk állapítani, soha, egy esetben sem folytattak háborút a víz miatt”, bár nagyon sok nemzeten belüli, vízzel kapcsolatos erõszakra vonatkozó bizonyíték áll rendelkezésre.33 Különösen a hatalmas duzzasztógátak hatnak rombolóan, amit igen gyakran építenek a vízszûkösség kezelésére. A folyó felsõ szakaszán élõ 31

A Pennsylvaniai Egyetemen dolgozó közép-keleti vízügyi szakértõ, Thomas Naff becslése szerint az egy fõre jutó éves vízfogyasztás 999 és 1072 köbméter között van. Az országban súlyos a vízvesztés a csõvezetékeken és az öntözõrendszereken keresztüli elszivárgás miatt — egyes területeken a veszteség a teljes fogyasztás csaknem 50 százaléka. Ezért, noha Szíria összességében kismértékû víztöbblettel rendelkezik, egyes területein súlyos vízhiánnyal kell szembenéznie. (Személyes közlés, 1998. február 9.) 32 Francoise Chipaux: Syria and Iraq Unite against Turkish Dam. Manchester Guardian Weekly, 17 February 1996. 33 Aaron Wolf: International Water Conflicts and Conflict Resolution: ‘Water Wars’ and Water Reality (Elõadás. American Association for the Advancement of Science, Seattle, 13–18 February 1997.)

226

Ð 227 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

emberek tömeges áttelepítése nyugtalanságot kelt az áttelepítettek körében, és összeütközések alakulnak ki a területeken élõ helyi csoportokkal, ahová a kitelepítetteket áthelyezték. Az érintett emberek gyakran a társadalom hatalmi hierarchiáján kívül esõ etnikai vagy kisebbségi csoportok tagjai. Emellett a vízfejlesztések a folyó alsó szakaszán élõk között is a víz és az öntözhetõ földterületek miatti konfliktusokat válthatnak ki, ahogyan azt már a Szenegál völgyében élõk esetében is láthattuk az 5. fejezetben.34

Csoportidentitási konfliktusok A csoportidentitási konfliktusokat a csoportidentitás-elméletekkel tudjuk magyarázni vagy elõre jelezni. Az 5. fejezetben már elemeztem, hogy a földterület, a tûzifa és a víz súlyos szûkössége a korábbi dél-afrikai anyaországokban nagyszámú feketét ösztönzött arra, hogy az ország városi területeire költözzenek, amitõl aztán fokozódott a városi környezeti erõforrások szûkössége. A városi szûkösségek következtében viszont nõtt a városokban és a nyomortelepeken a társadalmi szegmentáció, elmélyült a „mi–õk”-szétválás, ezzel pedig tovább mérgesedett a közösségekben a megmaradt erõforrásokért folyó harc. Általánosságban, a csoportidentitási konfliktusok gyakran születnek a népesség nagymértékû mobilitásából, amit viszont részben a környezeti szûkösség okoz. Amikor a különbözõ etnikai és kulturális csoportok feszült körülmények között egymás mellé kényszerülnek, gyakran tapasztalunk csoportközi ellenségeskedést, ami erõteljes azonossági dinamikával jár együtt. A Banglades–Assam régióban tapasztalt helyzet jó példa erre.35 A Bangladesbõl Assamba és Tripurába irányuló tömeges bevándorlási áradat az elmúlt negyven év során (5. fejezet) átható társadalmi változásokat hozott létre a fogadó régiókban. Ennek hatására megváltoztak a földelosztási és a gazdasági viszonyok, valamint a vallási és az etnikai csoportok közötti politikai hatalom egyensúlya, továbbá súlyos csoportközti konfliktusok kezdõdtek.36 Assamban például a lalung törzs tagjai régóta nehezteltek a bengáli muzulmán bevándorlókra, mert azzal vádolták õket, hogy elrabolták a 34

Lásd Thayer Scudder: River Basin Projects in Africa. Environment, 31/2. (1989) 4–32. o.; illetve uõ.: Victims of Development Revisited. The Political Costs of River Basin Development. Development Anthropology Network, 8/1. (1990) 1–5. o. 35 Sanjoy Hazarika: Bangladesh and Assam: Land Pressures, Migration and Ethnic Conflict (Cambridge, Mass., American Academy of Arts and Sciences–University of Toronto, 1993) 60–61. o. 36 Myron Weiner: The Political Demography of Assam’s Ani-Immigrant Movement. Population and Development Review, 9/2. (1983) 279—292. o.

227

Ð 228 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

terület legtermékenyebb földbirtokait. 1983 elején a szövetségi tisztségekért folytatott választások keserves versenye alatt végül kitört az erõszak. Nellie faluban a lalung törzs emberei majdnem 1.700 bengálit öltek meg egy alig öt órás mészárlás során.37 Különbözõ kontextuális tényezõk súlyosbíthatják vagy enyhíthetik ezekez a helyzeteket. Például a gyarmatosítás ideje alatt a britek kalkuttai hindu vallásúakat alkalmaztak Assam kormányzására, és a hivatalos nyelv a bengáli lett. Emiatt aztán az assamiak különösen érzékenyek rá, hogy elveszítették az ország feletti politikai és kulturális ellenõrzésüket. Másrészt, ahogyan Astri Suhrke is megállapítja, az elvándorlók gyakran az otthoni társadalmukban is gyengék és marginálisak, és a környezettõl függõen a fogadó országban is azok maradhatnak. Ez a gyengeség aztán korlátozza õket abban a képességeikben, hogy önszervezõdjenek és követelésekkel álljanak elõ. Az állam itt kritikus szerepet játszik: az elvándorlóknak gyakran szükségük van az állam erkölcsi támogatására (vagy a fogadó, vagy egy külsõ országéra), mielõtt megfelelõ hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy konfliktust okozzanak, ez a támogatás viszont függ a régió politikájától. Enélkül az elvándorlás kisebb valószínûséggel okoz erõszakot, sokkal inkább halk szenvedést és halált, ami viszont ritkán destabilizáló.38 Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy az elvándorlás gyakran jótékony hatású. A küldõ terület számára biztonsági szelepként mûködik, mivel ott csökkenti a konfliktusokat, és a kivándorlók pénzátutalásai hatalmas adományt jelentenek a küldõ terület gazdasága számára. A migráció a gazdasági összefüggésektõl függõen enyhítheti a munkaerõhiányt a fogadó társadalomban, mint ahogyan ezt enyhítette is például Malajziában. Mind Thaiföldön, mind Malawiban az 1980-as években és az 1990-es évek elején azt láthattuk, hogy a fejlõdõ országok hihetetlen mértékben képesek felvenni a bevándorlókat anélkül, hogy bármilyen zavar keletkezne.39 A környezeti változás indukálta migráció azonban nem csak a fejlõdõ 37

Chaitanya Kalbag: A State Ravaged. India Today, 8/5. (15 March 1983) 16–21. o.; Sumanta Sen: Spillover Tension. Uo. 22. o. 38 Astri Suhrke: Pressure Points: Environmental Degradation, Migration and Conflict (Cambridge, American Academy of Arts and Sciences–University of Toronto, 1993); és Astri Suhrke: Environmental Degradation and Population Flows. Journal of International Affairs, 47/2. (1994) 473–524. o. 39 Myron Weiner nyújtotta az árról és a haszonról, valamint a tömeges országközi migráció nemzetközi viszonyokra kifejtett hatásáról szóló leghasznosabb elemzéseket. Lásd Myron Weiner: The Global Migration Crisis: Challenge to States and to Human Rights (New York, Harper Collins College Publishers, 1995); uõ:: Security, Stability and International Migration. International Security, 17/3. (1992–93) 91–126. o.; és uõ.: On International Migration and International Relations. Population and Development Review, 11/3. (1985) 441–455. o.

228

Ð 229 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

országokon belül vagy ezek között elõforduló jelenség. Ahogyan az északi és a déli életminõség között fennálló jól érzékelhetõ szakadék szélesedik, annál nagyobb a bevándorlás a fejlett világba.40 Azok az emberek, akik ilyen nagy távolságot képesek megtenni, általában viszonylag gazdagok; ezért a környezeti szûkösség általában nem érinti õket közvetlenül. Mégis, a Mexikóból és Közép-Amerikából az Egyesült Államokba, és Észak-Afrikából és a Közép-Keletrõl Európába induló sok szegény ember elvándorlásának hátterében kétségkívül a szûkösség áll. Ezenkívül, amilyen mértékben korlátozza a szûkösség a gazdasági fejlõdést egyes fejlõdõ országokban vagy hozzájárul a zavargásokhoz (mint például Haitin), olyan mértékben ösztönzi a gazdagokat arra, hogy elköltözzenek. Ez az elvándorlás a fejlett országokban sok városban és régióban eltolja az etnikai egyensúlyt, és a kormányok az idegengyûlölet következményeinek megfékezésével küzdenek. Az ehhez hasonló etnikai harc kétségkívül egyre rosszabb lesz.

Felkelés Az államellenes erõszakos cselekedetek — melyek a zendüléstõl egészen a gerillaháborúig terjedhetnek, és amelyeket összefoglalóan „felkelésnek” neveztem el — a belsõ zavargások relatív depriváció-elméleteinek és a belhá40

Az adatok arra utalnak, hogy az észak és dél közötti szakadék gyorsan mélyül. 1960-ban a világ népessége leggazdagabb 20 százalékának részesedése a globális jövedelembõl harmincszorosa volt a legszegényebb 20 százalék részesedésének; mára ez az érték a hatvanszorost is meghaladja. United Nations Development of Progress (UNDP): Human Development Report 1994 (New York, Oxford UP, 1994) 35. o. Arra is találunk bizonyítékokat, hogy az egyre szélesedõ szakadék okozza a délrõl észak felé irányuló migrációt. Bár Demetrios Papademetriou megjegyzi, hogy a migráció aránya a fejlett országok, különösen Nyugat-Európa felé az 1990-es évek közepe táján valójában csökkent, ez a csökkenés valószínûleg csak egy rendhagyó adat volt, hiszen az 1990-es évek elején a kommunizmus bukása után a szovjet tömbben egy hatalmas nyugat felé történõ migrációnak lehettünk szemtanúi. A közepes és a hosszú távú migrációs trend a szegény országok felõl a gazdag országok irányában kétségtelenül fokozódik. A tizenkét OECD-ország reprezentatív mintájában végzett vizsgálat azt mutatta (beleértve az ENSZ 1993-as beszámolóját is), hogy az 1980-as évek eleje és 1990 között nyolc országban volt jelentõs növekedés az állandó letelepedõk belépését illetõen; a Németországba, Ausztráliába és az Amerikai Egyesült Államokba irányuló belépések száma több mint a kétszeresére növekedett. Nyolc országban a nyilvántartott menekültek számában is hatalmas növekedést lehetett tapasztalni; hat országban ez a növekedés több mint háromszoros volt. Lásd Demetrios Papademetriounak a Myron Weinerrõl (The Global Migration Crisis: Challenge to States and to Human Rights. New York, Harper Collins College Publishers, 1995) szóló bírálatát: Population and Development Review, 22/3. (1996) 569–573. o.; illetve Alex Marshall (ed.): The State of World Population 1993 (New York, United Nations Population Fund, 1993).

229

Ð 230 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

borúk strukturális elméletének elegyével magyarázhatók és jelezhetõk elõre. A két elméleti perspektíva együttvéve azt mutatja, hogy a felkelés a kihívó csoportokat motiváló sérelmek szintjétõl és a csoportok számára rendelkezésre álló alkalmaktól függ.41 Ha egy csoport relatív depriváció-érzete emelkedik, akkor a sérelmi szintje is emelkedni fog; ha a csoport azt érzékeli, hogy az õt körülvevõ hatalmi viszonyok szerkezete az õ javára változott, akkor nagyobb lehetõséget érez arra, hogy elõadja a sérelmeit. A felkelés valószínûsége akkor a legnagyobb, amikor a társadalomban a különbözõ szinteken kialakult többszörös nyomások kölcsönhatásba lépnek egymással azért, hogy fokozzák a sérelmeket és egyidejûleg az alkalmakat is. A környezeti szûkösség mindkét változót képes megváltoztatni azzal, hogy hozzájárul a gazdasági nehézségekhez és növeli a csoportok közötti szegmentációt, illetve azzal, hogy gyengíti az intézményeket, mint például az államot is. A 7.1 ábra ad bepillantást ebbe: bemutatja, hogy ezek a tényezõk együttesen hogyan hozzák létre a felkelést. A sérelmeket tekintve, amint a környezeti szûkösség gátolja a gazdasági javak termelését, a relatív depriváció elmélete szerint bizonyos csoportok fokozottan frusztrálttá és sértetté válnak amiatt, hogy a szakadék egyre szélesedik a gazdasági eredményeik tényleges szintje, és azon szint között, amit megérdemeltnek éreznek. A változás mértéke alapvetõ fontosságú: minél gyorsabban növekszik a szakadék, annál nagyobb a sérelem. Az alacsonyabb helyzetû csoportok sokkal elégedetlenebbek lesznek, mint mások, mivel az elitcsoportok (lásd 5. fejezet) gyakran arra használják fel a hatalmukat, hogy a szûkösségbõl szerezzenek nyereséget, így tartva fenn vagy növelve az életszínvonalukat, míg mások a nehézségekkel küszködnek. Egy adott ponton a megkárosított (hátrányos) csoport sérelmeinek erõssége átléphet egy kritikus küszöbértéket, és ekkor erõszakosan fellépnek azokkal a csoportokkal szemben, amelyekrõl úgy vélik, hogy gazdasági szenvedéseik okozói vagy hasznot húznak a társadalomban lévõ gazdasági javak nagymértékben igazságtalan elosztásából. Bár ez az érvelés intuitíve jól hangzik, emlékeztetnék arra, hogy a kontextuális tényezõk alapvetõ fontosságúak bármilyen különleges eset teljes megértéséhez. Az általános naiv elképzeléssel ellentétben például nincs világos összefüggés a gazdasági nehézségek és az erõszak között.42 Az, hogy 41

Kurt Schock: A Conjunctural Model of Political Conflict. Journal of Conflict Research, 40/1. (1996) 98–133. o. 42 Igen gazdag szakirodalma van a gazdasági nehézségek, az egyenlõtlenség és az erõszak közötti elméleti és tapasztalati viszonyoknak. Mark Lichbach jó áttekintése: An Evaluation of „Does Economic Inequality Breed Political Conflict?” Studies. World Politics, 41/4. (1989) 431–470. o. Sok kutatás foglalkozott az egyenlõtlenség és a lázadások közötti összefüggésekkel. Lásd Edward Muller–Mitchell Seligson: Inequality and Insur-

230

Ð 231 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

vajon az emberek sértve érzik magukat, és erõszakosak-e, vagy sem az olyan esetekben, amikor gazdasági nehézségekkel kell szembenézniük, részben attól függ, hogy milyen az elképzelésük a gazdasági igazságosságról. Azok az emberek, akik olyan kultúrához tartoznak, amelyben beléjük nevelik a nélkülözés és a gazdasági javak egyenlõtlen elosztását — ahogy Indiában történik az alacsonyabb kasztok esetében —, nem kezdeményezik olyan könnyen az erõszakos cselekedeteket, mint azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy joguk van a gazdasági jóléthez és a javak egyenlõ elosztásához. A relatív depriváció elmélete kifejezetten tartalmazza ezt a kontextuális tényezõt, hisz a nélkülözésrõl megállapították, hogy viszonylagos az egyén vagy a csoport gazdasági igazságosságról alkotott szubjektív elképzelésére. Mivel a nélkülözést a rokon eszmei tényezõk befolyásolják, teljes mértékben elképzelhetõ, hogy azok az emberek, akiket a környezeti szûkösség hatásai a leginkább sértenek, nem pont azok, akik a legsúlyosabban vagy legközvetlenebbül szenvednek — objektív értelemben — a szûkösségtõl. Elég gyakori ugyanis, hogy az állam elleni kihívást nem a legszegényebb csoportok kezdeményezik, hanem a magasabb elvárásokkal rendelkezõ, közepes jövedelmû vagy akár elit csoportok, és legalább mérsékelt erõforrások szükségesek ahhoz, hogy szabadon gondolkodjanak a gazdasági és a társadalmi igazságosság tágabb kérdéseirõl. Sajnos még ezzel az álokoskodással együtt is a kutatások során ismételten csak kevés összefüggést találtak a relatív depriváció és a társadalmon belüli harcok között.43 A probléma részben abból adódik, hogy a nélkülözés mérésénél az elemzõk általában a társadalom egészére vonatkozó átlagértékekkel dolgoznak (mint például az egy fõre jutó GDP és az átlagos iskolai végzettség); az átlagok viszont nem mondanak számunkra semmit arra nézve, hogy a társadalomban melyik csoportot érintik különösen kíméletlenül a gazdasági nehézségek. Ezenkívül, mint ezt már korábban megjegyeztük, az emberek gazdasági igazságosságra vonatkozó szubjektív elképzelése kulcsfontosságú tényezõ a nélkülözési szintjük elõrejelzésében, és ez közismerten nehezen mérhetõ. Továbbá, az egyes személyek sa-

gency. American Political Science Review, 81/2. (1987) 425–451. o.; és Raj Desai – Harry Eckstein: Insurgency: The Transformation of Peasant Rebellion. World Politics, 42/4. (1990) 441–465. o. Az Egyesült Államokban meglévõ szegénység és a városi erõszak közötti kapcsolattal foglalkozó tanulmányok szintén nagyon értékesek. Lásd William Ford–John Moore: Additional Evidence on the Social Characteristics of Riot Cities. Social Science Quarterly, 51/2. (1970) 339–348. o.; és Robert Jiobu: City Characterisitics and Racial Violence. Uo. 55/1. (1974) 52–64. o. 43 Steven Finkel–James Rule: Relative Deprivation and Related Theories of Civil Violence: A Critical Review. In Kurt Lang–Galdis Lang (eds.): Research in Social Movements, Conflicts, and Change (Greenwich, JAI, 1986) 47–69. o.

231

Ð 232 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

ját szintjén érzett igazságtalanság és a nélkülözés nem szükségszerûen fejezõdik ki csoportos cselekedet formájában; noha az egyéni szintû sérelmek szükséges feltételei a csoportos lázadásnak, egyéb feltételeknek is teljesülniük kell. A feltételeknek kiváltképp alkalmasnak kell lenniük arra, hogy elfojtsák a sértett egyének „potyautas” hajlamát, ami egyébként azt jelentené, hogy hagyják, hogy a többi ember viselje az erõszakos cselekedet melletti döntéssel járó magas kockázatot, hogy azután, ha a dolgok jóra fordulnak, õk maguk majd élvezzék a hasznát.44 A legfontosabb talán mégis, amit a kutatások során kimutattak, hogy a polgári konfliktusok kialakulásához a gazdasági válságnak súlyosnak, tartósnak és elég áthatónak kell lennie, hogy ezáltal szétrombolja az uralkodó társadalmi rend és kormányzati rendszer legitimitását — azaz érzékelhetõ megbecsülését és méltányosságát. A rendszer legitimitása ezért a gazdasági nehézségek és a lázadás közötti, döntõ fontosságú, közbensõ változó: a nehézségeknek elõször legitimitási válsághoz kell vezetni, még mielõtt a széles körû lázadás kialakulhatna.45 A legitimitást az emberek szubjektív sérelmi rendszere befolyásolja, ami az arra vonatkozó meggyõzõdéseikbõl áll, hogy ki vagy mi felelõs a saját helyzetükért.46 Ha az emberek arra a meggyõzõdésre jutnak, hogy nehézségeikért az állam a felelõs, akkor csökkeni fog annak legitimitása, és a valószínûség, hogy államellenes erõszakos cselekedetbe bocsájtkoznak, megnõ. Összegezve tehát, a környezeti szûkösség által okozott sérelmek mértéke és foka függ a relatív deprivációtól, a relatív deprivációt viszont a társadalomban az egyedi alcsoportok szintjén kell mérnünk, ezt pedig erõsen befolyásolják a helyi kontextuális tényezõk, mint például az alcsoportok sérelmi rendszere vagy a gazdasági igazságosságra vonatkozó elképzeléseik. Pakisztánban a vidéki Sindben elõforduló banditizmus esetei, Peru44

Edward Muller és Karl-Dieter Opp foglalkoztak a lázadó közösségi cselekedetek racionális választási modelljében a „potyautas” kérdésével. Következtetéseik szerint az emberek magukévá teszik a „kollektív” racionalitást, amellyel felismerik, hogy a közös javakat csak együttes cselekedetek útján tudják elérni. Lásd Rational Choice and Rebellious Collective Action Revisited. American Political Science Review, 80/2. (1986) 471–488. o.; és George Klosko–Edward Muller–Karl-Dieter Opp: Controversy: Rebellious Collective Action Revisited. American Political Science Review, 81/2. (1987) 557–567. o. 45 Lásd Seymour Martin Lipset: Political Man: The Social Bases of Politics (Garden City, Doubleday, 1959); valamint Mitchell Seligson–Edward Muller: Democratic Stability and Economic Crisis: Costa Rica, 1978–83. International Studies Quarterly, 31/3. (1987) 301–326. o. 46 Ezek a hiedelmek történelmi és gazdasági tapasztalatokon alapulnak. Lásd például James Scott: The Moral Economy of the Peasant. Rebellion and Subsistence in Southeast Asia (New Haven, Yale UP, 1976) 1–11. o.

232

Ð 233 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

ban a Fényes Ösvény által folytatott gerillaháború, valamint az Új Néphadsereg felkelése a Fülöp-szigeteken — ezekre mind visszatérünk még — jól szemléltetik a környezeti szûkösség, a sérelmek és az erõszak közötti összefüggést. A környezeti szûkösség nemcsak a sérelmeket befolyásolja; az intézmények szétrombolásán és a társadalmi szegmentáció fokozásán keresztül a szûkösségek strukturálisan kedvezõ erõt is kölcsönöznek a sértett csoportok számára, hogy felelõsségre vonják az államot. A társadalmi cselekvõk között kialakult kényszerítõ hatalmi egyensúly befolyásolja a sikeresség valószínûségét, és emiatt a kihívó csoportok, az állam és támogatóik különbözõ tevékenységének várható árát és hasznát. Az államot legyengítik az erõforrás-szûkösségbõl nyereséget szerzõ hatalmi járadékvadász csoportok, a csökkenõ bevétel és a növekvõ kereslet a szolgáltatások iránt, vagy az elitcsoportok közötti pártviszályok (5. fejezet) hatására sokkal sebezhetõbbé válik a politikai és katonai ellenfelek térnyerésével és kihívásaival szemben; az állam szilárdsága szempontjából életfontosságú még a fegyveres erõk összetartása és lojalitása a polgári vezetõséggel szemben.47 Ahogyan McAdam fogalmaz, „bármely esemény vagy tágabb társadalmi folyamat, amely arra szolgál, hogy aláássa azokat a számításokat és becsléseket, amelyeken a politikai intézmény szervezõdik, elõidézheti, hogy a politikai erõviszonyokban elmozdulás történjen. A politikai status quóra nézve bomlasztó hatásúnak bizonyuló események és folyamatok közé tartozik a háború, az iparosítás, a nemzetközi politika átszervezõdése, a tartós munkanélküliség és a széles körû demográfiai változások.”48 A kihívó csoportoknak nagyobb a viszonylagos hatalmuk, ha a sérelmeiket érthetõen elõadják és a cselekedeteiket jól szervezett, anyagilag jól támogatott és autonóm ellenzéki csoportok útján összehangolják. Mivel azokat a sérelmeket, amelyeket az egyének éreznek, a csoportok nem fejezik ki automatikusan, nagyobb valószínûséggel akkor jön létre társadalmon belüli 47

Lásd Farrokh Moshiri: Revolutionary Conflict Theory in an Evolutionary Perspective; és Jack Goldstone: An Analytical Framework. In Jack Goldstone–Ted Gurr–Farrokh Moshiri (eds.): Revolutions of the Late Twentieth Century, (Boulder, Westview Press, 1991) 4–36. és 37–51. o. 48 McAdam: Political Process. 41. o. Colin Kahl kiemeli, hogy az állam gyengülése nem csak azzal segítheti elõ a belharcok kialakulását, hogy a új lehetõséget teremt a csoportok számára az állam kihívásához, hanem azzal is, hogy kialakítja a belföldi „biztonsági dilemmát”. Egyes csoportok esetleg arra a következtetésre juthatnak, hogy az állam már nem képes tovább megõrizni a biztonságukat; emiatt ezek a csoportok kényszerítve érezhetik magukat arra, hogy megelõzõ támadásokat mérjenek más, potenciálisan ellenséges csoportokra a társadalomban. Colin Kahl: States, Scarcity, and Civil Strife in the Developing World. (Elõadás. Environment and Security Research Program, Peace and War Researches Institute, Columbia University, September 1997.)

233

Ð 234 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

erõszak, amikor a társadalomban már elõfordulnak olyan csoportok, amelyek világos társadalmi megosztások köré szervezõdtek, mint például az etnikum, a vallás vagy az osztály. Az erõs identitású csoportok segítségével könnyebben túljuthatunk a fent említett „potyautas”-problémán: nehezebb akkor passzivitásba vonulni és hagyni, hogy mások végezzék el a piszkos munkát, ha valaki erõs bajtársiasságot érez a kockázatvállalók iránt. Az erõs identitású csoportok úgy is mûködnek, mint magok, melyek köré könnyen mozgósítható a népesség, és dühös elemei, mint például a munkanélküliek és a városi fiatalok, szövetkezhetnek. Egyes kontextuális tényezõk befolyásolják mind a sérelmeket, mind a kedvezõ alkalmakat is. E tényezõk közé tartozik a kihívó csoportok irányítása és világnézete, a hirtelen bekövetkezõ városiasodás (amit hamarosan részletesen is tárgyalni fogok), és a nemzetközi csapások és nyomások, mint például a kereskedelmi és adósságviszonyokban bekövetkezõ változások, valamint az import termelési tényezõk, például az energia költségeinek megváltozása.49 Például a mexikói Chiapasban az 1990-es évek elején a rezsim gazdasági reformok miatti gyengülésével új kedvezõ politikai alkalmak nyíltak a kihívó csoportok, különösen a kevés földdel rendelkezõ parasztok számára, akiknek sérelmeit mind a szûkösség, mind a gazdasági reformok egyre fokozták.50 Az 1982-es adósságválság után és a nemzetközi pénzügyi intézmények nyomására Mexikó a gazdaságában elsöprõ liberalizációt vezetett be. A piaci ellenõrzés, a szubvenciók és az állami hitelek csökkentésével szétrombolták a kormány képességét arra, hogy megvesztegesse és kooptálja a kihívó csoportokat. A nemzeti és az állami kormányoknak kevesebb pénzük jutott a politikai együttmûködés fenntartására, és ennek hiányában a gazdasági reformok és a szûkösség miatt sérült csoportok könnyebben tudtak még az elõzõnél is hangosabb és erõszakosabb ellenzéket szervezni. A múltban Chiapasban a vezetés a kooptálás módszerét és olykor a nyílt erõszakot használta fel arra, hogy a szavazók támogatását biztosítsa: a caciquék (politikai nagyfõnökök) politikai kapcsolatokba léptek a befolyásos földtulajdonosokkal, üzletemberekkel és a szakszervezeti vezetõkkel, 49

Hasonló tényezõk ismertetésére lásd Jack Goldstone: Theories of Revolution: The Third Generation. World Politics, 32/3. (1980) 425–453. o. 50 A bekezdés további részében olvasható szöveg nagyrészt a Philip Howard–Thomas Homer-Dixion: Environmental Scarcity and Violent Conflict: The Case of Chiapas, Mexico címû mûbõl származik, amely a Környezet, Népesség és Biztonság kutatási témára írt alkalmi dolgozat (Washington, American Association for the Advancement of Science– University of Toronto, 1996) 24–25. o. E tanulmány egy változata megtalálható in Thomas Homer-Dixion–Jessica Blitt (eds.): Ecoviolence: Links among Environment, Population, and Security (Boulder, Rowman & Littlefield, 1998).

234

Ð 235 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

akik biztosították azoknak az embereknek a szavazatait, akik a hatáskörükben álltak; kereskedelmi és szállítási engedélyeket a politikai hûségnek megfelelõen adtak meg vagy vontak be; még az alapvetõ bírói eljárásokhoz, mint például a váláshoz való hozzáférést is arra használták fel, hogy elszigeteljék a közösség azon tagjait, akik az ellenzéki pártokat támogatták.51 A gazdasági reform azonban meggyengítette a kooptálásnak és az erõszaknak ezt a szerkezetét, és vannak arra utaló jelek, hogy a kormánynak egyre inkább a nyílt választási csaláshoz kell folyamodnia ahhoz, hogy fenntartsa az állam fölötti politikai ellenõrzését.52 Chiapasban és a többi helyen a vezetõk fontos szerepet játszanak abban, hogy a kihívó csoport tagjai fölismerjék, hogy meg kell és meg is lehet változtatni a helyzetüket.53 McAdam ezt a folyamatot a csoport kognitív felszabadításának nevezi. A vezetõk határozzák meg azokat a kategóriákat, amelyeken át a kihívó csoportok a saját helyzetüket és önmagukat nézhetik.54 A gazdasági igazságosság sajátságos nézeteinek kialakításával és kiaknázásával a vezetõk azt érik el, hogy a kihívó csoport tagjai a saját helyzetüket törvénytelennek és elviselhetetlennek lássák, így növekszik a relatív depriváció-érzetük. Hatást gyakorolhatnak a tagok sérelmi rendszerére is, abból a célból, hogy a sérelmeikért az államot vagy más társadalmi csoportokat hibáztassanak.55 Végül azzal, hogy megváltoztatják a csoporttagok saját magukról alkotott véleményét, a hatalom természetérõl adott értelmezését, illetve elképzeléseiket a politikai változás kivívásának legjobb eszközeirõl (különö-

51

George Collier: The New Politics of Exclusion: Antecedents to the Rebellion in Mexico. Dialectical Anthropology, 19/1. (1994) 1–44. o. 52 Lásd Christian Anglade–Carlos Fortin: Accumulation, Adjustment, and the Autonomy of the State in Latin America. In Christian Anglade–Carlos Fortin (eds.): State and Capital Accumulation (Pittsburgh, Pittsburgh UP, 1985) 211–341. o. 53 A belháborúk során a vezetõ szerepének a racionális választás elemzésére lásd Douglas Van Belle: Leadership and Collective Action: The Case of Revolution. International Studies Quarterly, 40/1. (1996) 107–132. o. 54 McAdam: Political Process. 48–51. o. 55 A kihívó csoportok vezetõi nem az egyedüli vezetõk, akik ily módon manipulálják a sérelmeket és a sérelmi rendszert. Az állami vezetõk gyakran ugyanezt alkalmazzák az „oszd meg és uralkodj”-stratégia részeként vagy amikor az ellenségi csoportokkal szembeni támadásokra mozgósítanak. Kenya erre az egyik legjobb jelenkori példa: Daniel arap Moi elnök arra használta követõi mély sértettségét — ami részben a kritikus termõföldszûkösségbõl és a Kenyában élõ sokféle etnikai csoportok között a földért folyó versengésbõl adódott —, hogy erõszakos támadásokra buzdította õket az ellenséges etnikai csoportok ellen. Lásd Colin Kahl: Chaos and Calm in East Africa: Population Growth, Land, and State-sponsored Violence in Kenya, 1990–1993 (Elõadás. Environment and Security Research Program, War and Peace Studies Institute, Columbia University, October 1997.)

235

Ð 236 Ð

7. FEJEZET. ERÕSZAK

sen az erõszak hatékonyságáról alkotott feltételezéseiket), meg tudják változtatni az érzékelhetõ kedvezõ alkalom szerkezetét. Chiapasban a katolikus és protestáns egyház erõteljesen befolyásolta a parasztokat abban, hogy saját helyzetüket megértsék. A katolikus egyház és a mexikói állam közötti viszony igen feszült volt már a mexikói forradalom elõtt is, mivel az állam egyházi földeket sajátított ki és kikényszerítette, hogy bizonyos területeken, mint például az oktatás, megosszák a felelõsséget. A katolikus egyház azonban számtalan vidéki területen továbbra is mérhetetlen hatalommal bíró társadalmi intézmény maradt. San Cristobal egyházkerülete például nagymértékben a felszabadítás teológiájához folyamodott, hogy ezzel ösztönözze a területen élõ parasztok hûségét. A felszabadítás teológiája nagy hangsúlyt fektet a szegények alapvetõ szükségleteinek kielégítésére, ide tartozik például a megfelelõ élelmiszerellátás és a lakhely; magyarázatai szerint a parasztokat tilos kizsákmányolni. Az állam keleti hegyvidékeinek egyes közösségeiben meggyökeresedett protestáns evangélikus irányzat hasonló alapelveket hirdetett. A protestáns és a katolikus egyház tevékenységének hatására a választások során jelentõs mértékben együttmûködõ laikus prédikátorok és plébániával rendelkezõ hitoktatók hálózata jött létre. A protestantizmus és a felszabadítás teológiája felbátorította az állam bennszülött népeit és a campesinókat, hogy nem-kormányzati társadalmi szervezeteket állítsanak fel, többek között paraszti szövetkezeteket, mezõgazdasági szövetségeket és szakszervezeteket. Ezek a csoportok a földreformért, a munkások jogaiért és igazságos hitelprogramokért küzdöttek. Ezek a józan parasztokból álló szervezetek a közösség kifejlesztésére tettek kísérletet, a különbözõ etnikai csoportok közötti hálózatok kialakításán dolgoztak, és elõsegítették a regionális, illetve osztályidentitás kialakulását.56 Az 1970-es évek közepe óta ezek a csoportok egyre nagyobb mértékben radikalizálódtak.57 Marcos zapatista vezetõ és hasonló személyiségek nyújtottak szellemi irányokat, és meggyökeresítették a parasztokban a forradalmi öntudatot. 56

Neil Harvey: Playing with Fire: The Implications of Ejido Reform. Akwe:kon. Journal of Indigenous Issues, 11/2. (1994) 23. o. 57 A parasztok Kelet-Chiapasban történt radikalizációjával kapcsolatban lásd George Collier: The Building of Social Movements. In Basta! Land and the Zapatista Rebellion in Chiapas (Oakland, Institute for Food and Development Policy, 1994); és Neil Harvey: Rural Reforms, Campesino Radicalism and the Limits to Salinismo. Transformation of Rural Mexico 5. (La Jolla, Ejido Reform Research Project, Center for U. S.–Mexican Studies, University of California at San Diego, 1994) 1–49. o. A vidéki reformokért indított társadalmi mozgalmakról lásd Jonathan Fox: The Politics of Food in Mexico (Ithaca, Cornell UP, 1993).

236

Ð 237 Ð

AZ ERÕSZAKOS KONFLIKTUSOK TÍPUSAI

Megtanulták értelmezni a gazdasági, társadalmi és ökológiai erõket, melyek miatt korábban csapdába kerültek. Sok paraszt, aki a zapatistákat támogatta, közvetlenül a helyi környezeti erõforrásoktól függött, és már régóta elégtelen minõségû, marginális földterületeken élt. Tudatában voltak a környezeti szûkösség hatásainak, amit az is mutat, hogy ismételten kifejezték igényüket az egészséges föld iránt, és visszautasították az államilag védett élõhelyeken kapott jogosultságukat. A zapatista vezetõk erre az ökológiai tudatosságra építettek akkor, amikor nemcsak azt magyarázták meg a parasztoknak, hogy az országban a legjobb földek miért vándoroltak az elit kezébe, hanem azt is, hogy a gazdasági reformok hogyan tették tönkre a paraszti kultúra ökológiai alapjait.58 A következtetéseket levonva, ha összevetjük a relatív depriváció és a belföldi strukturális perspektívákat, azt mondhatjuk, hogy egy súlyos lázadás kialakulásának valószínûsége akkor a legnagyobb, amikor (1) a társadalomban világosan meghatározott, jól szervezett és jó vezetéssel bíró csoportok alakultak ki; (2) ezek közül némelyik a saját gazdasági helyzetének szintjét, illetve a szélesebb politikai és gazdasági rendszert teljes mértékben igazságtalannak tekinti; (3) ugyanezek a csoportok megállapítják, hogy bizonyos egyéb csoportok vagy az állam oka vagy haszonélvezõje az egész igazságtalan helyzetnek; és (4) ezek a csoportok meggyõzödtek arról, hogy a változást befolyásoló békés lehetõségeket mind elzárták elõttük, a társadalmon belüli hatalmi egyensúlyt mégis továbbra is ingatagnak tekintik; azaz úgy gondolják, hogy strukturális alkalom alakult ki arra, hogy erõszakos kihívás elé állítsák az országot vagy csoportokat, amelyeket a helyzetük kialakulásáért okolnak.59

58

Lásd George Collier: Fields of the Tzotzil: The Ecological Bases of Tradition in Highland Chiapas (Austin, University of Texas Press, 1975); James Nations: The Ecology of the Zapatista Revolt. Cultural Survival Quarterly (Spring 1994) 31–33. o.; és Victor M. Toledo: The Ecology of Indian Campesinos. Akwe:kon. Journal of Indigenous Issues, 11/2. (1994) 41–46. o. 59 Ezeket a következtetéseket támasztja alá Edward Muller és Mitchell Seligson kutatása: Inequality and Insurgency. American Political Science Review, 81/2. (1987) 425–452. o. Eredményeik szerint a „félig elnyomó” kormányrendszer sokkal érzékenyebb az egyenlõtlen jövedelem miatt kialakult lázadásokra, mint az erõsen elnyomó vagy a demokratikus. A félig elnyomó társadalmakban a szakadár csoportok „viszonylag erõs szervezeteket” hozhatnak létre, de „a politikai folyamatokat hatékonyan befolyásoló kollektív cselekedetek erõszakmentes formáiban való részvételre korlátozott számú kedvezõ alkalom adódik”.

237