- 2 - T A R T A L O M

-2-

TARTALOM

A SZÉP KIRÁLYLÁNY ÉS A DALIÁS HERCEG TÖRTÉNETE 1. Az eljegyzés

OLDAL 3 3

2. A királylány elrablása

6

3. Kamill és a varázsló

8

4. Izabella kiszabadítása

11

5. A gonoszok veresége

15

A LEGDRÁGÁBB KINCS

19

1. A nagyapa ajándéka

19

2. Egy h tlen barát

21

3. Furcsa állatok földjén

23

4. Egy gonosz boszorkány

26

5. Egy hamis hétfej sárkány

28

6. Az álomvárban

31

7. A tündérek földjén

33

8. A kincs megtalálása

36

KÉT KIS VÁNDOR

39

1. Vihar a tengeren

39

2. A démon fogságában

41

3. Repülés Tündérországba

44

EGY MAKACS KISFIÚ

49

SZEGÉNY GAZDAG PÁL

50

A HAZUDÓS BÉKA

52

KÉT MANÓ A SZOBÁBAN

55

1. Bukli manó m sora

55

2. Pukli manó meséje az unatkozó királylányról

59

-3-

A SZÉP KIRÁLYLÁNY ÉS A DALIÁS HERCEG TÖRTÉNETE 1. Az eljegyzés Volt egyszer, nagyon-nagyon régen, valahol a világ végén, ahol a megfáradt vándor már lelógathatta lábait a nagy semmibe, egyszóval volt ott egy gazdag kis ország. Városaiban, falvaiban elégedett emberek laktak. Dús erdeiben mindenféle állat éldegélt a medvét l az óriáskígyóig, s számtalan madár repdesett, csicsergett a sokszín tájakon. A fest i hegyek, patakok még vonzóbbá tették a vidéket. Lakói békességben és jólétben éltek. Nemhiába nevezték ezt az országot Boldogföldnek meg Álomországnak. Azt beszélték, hogy ezt a szép vidéket mindenfelé jóságos tündérek rizték. k vigyáztak a természet rendjére. Nem is volt baj soha az országban, kivéve, amikor... No, de ne vágjunk a történet elé. Inkább nézzünk be a királyi kastélyba, mert ott nagy események készültek. Ez a tekintélyes épület az ország közepén terült el. Számtalan tornya szinte a felh kig emelkedett. Száz ablaka csakúgy villogott a napfényben. Körülötte gyönyör park volt, mindenféle fákkal, bokrokkal, virágokkal és kis tavacskákkal díszítve. Közelr l-távolról nem fenyegette ellenség az országot, amelyet öreg királya bölcsen kormányzott. De már nem szívesen vesz dött irányításával, ehelyett naphosszat a kastély tornyában lév hatalmas könyvtárában üldögélt és a könyveket böngészte. Ezt a békességet, nyugalmat azonban egy jelent s esemény alaposan felkavarta. Nézzük, mi történt! Egy szombati napon, amikor éppen kellemes langyos szell fújdogált, a királyi kastélyban nagy sürgés-forgás volt. Szolgák hada rendezte, takarította a díszes termeket, szobákat. A szakácsok és kukták serege meg jókora fazekakban, lábasokban, süt kben csinálta a finomabbnál-finomabb ennivalókat: készült ott a sült csirkét l a tortáig mindenféle nyalánkság. Olyan sokféle étel készült, hogy felsorolni is lehetetlen. Belefáradna az emberfia. Kellemes illatuk mindenfelé szálldogált. Még a kutyák is vágyakozva szimatoltak a leveg be.

-4-

Estefelé aztán begördültek az el kel vendégek hintói: miniszterek, katonatisztek, elegáns urak és hölgyek szálltak ki bel le. Közülük néhányat - történetünk f szerepl it - bemutatunk. Az els Izabella hercegn , a derék király leánya, aki három ritka tulajdonsággal rendelkezett: csinos volt, okos és emellett jószív . A második Kamill herceg, aki ugyan nem volt gazdag, de daliás termetével, bátorságával és szerénységével, valamint az ország ügyeiben való jártasságával a király bizalmát is megszerezte. A harmadik a dúsgazdag Bogumil herceg, aki nagyon jókép fiatalember volt, de a szép küls gonosz tulajdonságokat takart: irigy, bosszúálló természet férfi, aki az útjába kerül embert kíméletlenül eltaposta. Dehát még nem mondtuk el, hogy miért volt ez a nagy ünnepélyes öszszejövetel. Ezt az egész ország megtudhatta a kiragasztott plakátokról: Tudtára adatik mindenkinek, hogy július hónap utolsó szombatján tartjuk Izabella hercegn eljegyzését Kamill herceggel. Minden faluban és városban a kijelölt sátrakban mindenki ingyen ehetihat, amennyit csak bír. A király nevében a f miniszter Lett is nagy öröm! Az ország apraja-nagyja készült a ritka nagy eseményre. Csak egyvalaki gondolt gy lölködve az eljegyzésre: Bogumil, a gonosz herceg, aki ugyan az ország túlsó végén lakott, de persze mindenr l tudott, s dúlt-fúlt haragjában, mert hát szerette volna feleségül venni Izabellát. Nem hiába sündörgött olyan gyakran a királyi udvarban. Minden bálon ott volt, s táncoltatta-forgatta a szép királylányt, közben kedves szavakat súgott a fülébe. Mindhiába. Izabella mégis Kamillt választotta.

Az eljegyzési ünnepség után az el kel ség szétoszlott. Egymásután gördültek ki a hintók. A vendégek vidámak voltak, mindenki dicsérte a szép

-5-

fiatal párt, a gazdagon megterített asztalokat, a gyönyör tánctermet, meg mindent. Csak Bogumil arca volt komor. Behúzódott hintajába és bosszúsan hazahajtatott. Otthon egész éjszaka dühösen járkált föl-alá kastélya szobáiban. Törte a fejét. Gonosz terveket sz tt. Végül elhatározta, hogy mindenáron megakadályozza Izabella és Kamill házasságát. Élt az ország végén elterül hatalmas erd ségben, valahol a közepén, egy öreg varázsló. Százéves volt vagy tán ezer, vagy még annál is több. Ki tudja? Azt beszélték róla, hogy varázslatával mindent meg tud másítani, ha kell, még a k l is aranyat csinál, vagy az embert állattá változtatja. Még azt is beszélték róla, hogy saját magát is hol öregnek, hol fiatalnak, vagy akár vénaszszonynak vagy éppen csábító fiatal lánynak mutatja. Persze ez csak amolyan szóbeszéd volt. Még senki sem látta. - De attól még igaz lehet - mondogatták az emberek. Bogumil elhatározta, hogy fölkeresi a varázslót és t le kér tanácsot: hogyan szerezhetné meg Izabellát. Másnap korán reggel vadászruhába öltözött, hátizsákjába ennivalót pakolt, befogatott egylovas kocsijába, intett kutyájának és elindult a hatalmas erd felé. Tervét persze senkinek se mondta el. Három napon keresztül ment-ment a lovaskocsi, míg végül odaértek az serd széléhez. Kés este volt. Megpihentek, aztán kora reggel mindhárman nekivágtak a s ségnek. Bogumil lóháton ülve biztatta kutyáját: - Keresd az öreg varázslót! Keresd! A nap már nyugovóra készült, amikor egy tisztáshoz értek, amelynek közepén kopott faházikó állt. Az ajtó el tti fapadon egy különös kinézés öregember üldögélt. Szakálla majd a földet söpörte. Szájában hosszúszárú pipa füstölgött. Kopott kalapját befonta a pókháló. Mereven bámulta a földet, de néha-néha felemelte fejét és ilyenkor élesen megvillantak gonosz szemei. Bogumil kutyája morogva megállt. - Hess innen! - mordult rá a vénember, s a kutya sz kölve hátrahúzódott. - Jó estét, öregapám! - szólt kedélyesen Bogumil. - Már nem is veszed észre a vendéget? - Jó estét - morgott bosszúsan a varázsló. - Azt hiszed, eddig nem láttalak? Ülj le! Mi szél hozott erre? - Hej, nagy gondom van ám - kezdte mondókáját Bogumil. Aztán sorra elmondta tervét: szeretné a kastélyból elrabolni Izabellát. - Ha ebben segítesz, gazdagon megjutalmazlak - tette hozzá végül. - És mit fizetnél mindezért? - kérdezte a varázsló. - Száz aranyat - felelt Bogumil. - Kevés! - mondta a varázsló. - Kétszáz aranyat! - Kevés! - Micsoda? ?! Hát mennyit akarsz? - tört ki dühösen Bogumil. - Egy egész ládával - válaszolt az öreg vigyorogva.

-6-

- Meg rültél!? Ki akarsz fosztani? - dühöngött a herceg. - Hehehe - vigyorgott a vénember. - Szép leánynak, aki még gazdag is, nagy ára van ám! - Na jól van egyezett bele a herceg. - Akkor most áruld el aa titkot! Hogyan szerezzem meg a lányt? - Az nem olyan egyszer , hehehe - gúnyolódott a vén gonosz. - El ször menj vissza a házadba, hozd el a láda aranyat, aztán megmondom, hogy mit kell tenned. - Hogy az ördög vinne el! - mérgel dött Bogumil. - Hahaha! Az ördög? - nevetett a varázsló. - Akkor magamat kéne elvinnem. - Nem hiába mondanak gonosznak téged - mondta mérgesen a herceg. - No jól van. Most hazamegyek és három nap múlva újra eljövök a láda aranynyal együtt. De aztán ne próbálj becsapni! - Bennem lehet bízni, hiszen én vagyok az ördög - vigyorgott gúnyosan a varázsló. Bogumil bosszúsan legyintett, aztán fölállt, intett kutyájának, s hamarosan elt ntek az erd fái között. 2. A királylány elrablása A harmadik napon kora reggel Bogumil elindult a láda arannyal. Óvatosan, titokban ment lovával, nehogy valaki meglássa. Kutyája ott loholt a kocsi mellett. Három nap múlva odaértek a varázsló kunyhójához. Meglep dött, mert az öreg helyett egy csúf, hosszú orrú boszorka ült az ajtó el tt. Amikor meglátta Bogumilt, fölállt. Földig ér fekete ruha volt rajta, fején sötét kend . Szájában hosszúszárú pipa füstölgött. - Ez aztán tényleg nagy varázsló - gondolta magában Bogumil, majd így köszöntötte: - Jó napot, szép öreganyó. Ezel tt néhány nappal itt jártam, de akkor mintha másképp néztél volna ki ... A boszorkány akkora füstöt fújt Bogumilra, hogy csakúgy köhögött, prüszkölt t le. Aztán

-7-

mérgesen rárivallt: - Ne csúfolódj velem, hé! - Azért nem kell mindjárt bebüdösíteni...fuj ...fuj... - s Bogumil bosszúsan legyezgette a füstöt. - Inkább azt mondd meg, elhoztad-e a láda aranyat - mordult rá a vénasszony. - Itt van egy ládával - mondta Bogumil mogorván. - Hehehe, el ször megnézem - vihogott a boszorkány. Bogumil kinyitotta a ládát, s a boszorka elégedetten turkált benne. Csak úgy csengettbongott ujjai között a sok aranypénz. - Nono - szólt rá a herceg bosszúsan. Elég legyen! Most már lássuk az árát! A varázsló bement kunyhójába és hamarosan visszatért egy trombita alakú cs vel, meg egy kulccsal. - Ebben a szerszámban varázspor van. Ha beléfújsz, rögtön elalszik mindenki. De el bb ne felejtsd el elmondani az alábbi varázsszavakat: Gonosz démon, jöttöd várom, áradjon a sötét álom! - Ezzel a kulccsal meg kinyithatod a kastély minden ajtaját. Az ördög segítsen utadon! - tette hozzá a boszorka vigyorogva. - De vigyázz! A varázslatot csak egyetlen egyszer használhatod! - mondta végül, majd hirtelen elt nt. Közben besötétedett és Bogumil elindult az erd n keresztül, úttalan utakon. Lova felfelhorkant ijedtében, kutyája meg halkan vinnyogott. Éppen az erd közepén tartottak, amikor Bogumil valami zörgést hallott az avarból. - Ki az? Mi az? - kérdezte szorongva. - A kígyó vagyok - mondta egy hang. - Csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy rossz vége lesz gonosz terveidnek. Aki az ördöggel cimborál... - Engem ne ijesztgess! Egy herceg nem fél senkit l mondta Bogumil mérgesen. Lelkébe azonban belopódzott a félelem. Lassan egészen besötétedett. A gonosz herceg megállt pihenni. Sütött a hold, és fönt, egy fa ágán holló károgott. - Ki az? Mi az ? - kérdezte megint Bogumil - A holló vagyok. Tudom el re gyászos sorsodat. Még van id d! Gondolt meg, miel tt rosszat cselekszel!

-8-

- Te is meg akarsz rémíteni? Nem félek én senkit l - mondta Bogumil haragosan, de a félelem még jobban áthatotta. Közeledett az éjfél. A herceg az erd szélére ért, ahonnan már látni lehetett a holdfényben fürd királyi kastélyt. Bogumil megállt. Körülnézett. Most megint valami zajt hallott. Megrezzent. Egy bagoly huhogott. Csak a hangját hallotta: - Én vagyok a bagoly. El re látom sötét jöv det. Hagyj fel gonosz terveiddel!. Még nem kés ! - Hahaha - nevetett Bogumil. - Engem nem tudsz eltéríteni szándékomtól. Nem félek én senkit l! A gonosz herceg belül remegett, de aztán összeszedte magát és elindult a királyi kastély felé. A kapu el tt megállt és elmondta a varázsszavakat: Gonosz démon, jöttöd várom, áradjon a sötét álom! Ezután belefújt a varázslótól kapott cs be. Csend borult a környékre. Még a kutyák is elhallgattak. A gonosz herceg el vette kulcsát, bement a kastélyba, fölosont a lépcs kön egészen Izabella szobájáig. Senki sem vette észre, hiszen mindenki mélyen aludt . Bogumil kinyitotta a hercegn szobájának ajtaját és belopódzott. A lány ott aludt díszes ágyában. A herceg kitárta az ablakot, majd könnyedén felkapta Izabellát, és már röpültek is a magasban kocsistul, lovastul Bogumil vára felé. Miután hazaértek, bezárta a lányt egy szobába. Másnap, amikor Izabella fölébredt, rémülten tapasztalta, hogy idegen kastélyban van. Hiába sírt-rítt, dörömbölt. Ajtó-ablak be volt zárva. - Addig nem engedlek ki, amíg nem mondod, hogy hozzám jössz feleségül! - kiáltott Bogumil kívülr l. - Soha! Soha! - sikoltotta Izabella elkeseredetten, és zokogva borult ágyára. 3. Kamill és a varázsló Kamill nagyon kétségbeesett, amikor megtudta a rettenetes hírt, hogy elrabolták Izabellát. A király nagy jutalmat ígért annak, aki megtalálja. Teltekmúltak a napok, de senki sem jelentkezett. A király még magasabbra emelte a jutalom díját: most már fele királyságát ígérte annak, aki segít nyomra vezetni a hatóságot. Legjobban persze Kamill, a daliás herceg volt elkeseredve. Sokáig gondolkodott, hogy mit csináljon, hol keresse a szép Izabellát. Az egyik este, amint sóhajtozva üldögélt kastélya teraszán, bagolyhuhogást hallott: Menj a nagyerd be ... menj a nagyerd be... - huhogta. Aztán elhallgatott. Másnap reggel Kamill elkészítette hátizsákját, lovát, kocsiját, h séges kutyáját. Jó korán indult, hogy senki se vegye észre. is hallott már a nagyerben él varázslóról, de csak amolyan mendemondának tartotta. Most elha-

-9-

tározta, hogy mégis megkeresi. Persze azt nem tudhatta, hogy a vén gonosz juttatta Bogumil kezére a királylányt. Sokáig barangolt a s erd fái között, míg végre megtalálta a gonosz varázsló kunyhóját. Az öreg, szokása szerint, ott ült az ajtóban és pipájából nagy füstkarikákat eregetett. Kamill, kutyáját hátraparancsolva, közelebb lépett. - Jó estét, öregapám! - köszönt tisztelettel. - Jó napot. Ki vagy te? - mormogott kelletlenül az öreg,mert nem szerette, ha megzavarják pöfékelés közben. - Kamill herceg vagyok. Elrabolt menyasszonyomat keresem. - Micsoda! Hehehe - vigyorgott a vén varázsló. - De miért énnálam keresed? Öreg vagyok én már ahhoz... - Csak arra gondoltam, hogy te biztosan tudsz róla valamit, hiszen olyan híres, mindentudó embernek híresztelnek - mondta hízelegve Kamill. A varázslónak tetszettek az elismer szavak, és most már barátságosabb lett, még a pipáját is kivette szájából, s rávigyorgott Kamillra. - És ha netán tudok valamit, miért mondanám meg... Megfizetek érte - mondta a herceg. - Hát ...hát ... egy láda arany - motyogott a vén ravasz és gonosz szemeit Kamillra meresztette. (Azt persze nem árulta el, hogy már Bogumiltól is kicsalt egy láda aranyat.) - Jól van, megadom egyezett bele a herceg. - Három nap múlva estére itt vagyok vele. Ezután a herceg hazament, s miután kipihente magát, elkészített az útra mindent: lovat, kocsit és persze a legfontosabbat, a láda aranyat. Ezután füttyentett kutyájának és csendben elindultak. Mentek, mendegéltek...

- 10 -

Bizony jól eltelt a három nap, mire a varázsló házához értek. Kamill meghökkenve állt meg, amikor a varázsló helyett egy vén boszorka várta, pipázva, vigyorogva. - Meglep dtél mi, hahaha - nevetett -. Ne csodálkozz! Nálunk, szellemi lényeknél ez már csak így van ... Elhoztad-e a láda aranyat? - kérdezte végül mohón. - Tessék, itt van. Én megtartottam a szavamat. Most te következel. - S a varázsló-boszorka elé tette a ládát. A boszorkány felnyitotta, beleturkált, s elégedetten pörgette ujjai közt az aranyakat. - Ez kevés - mondta végül vigyorogva. - Ahol egy van, ott akad kett is. - Nem így egyeztünk meg - mondta dühösen Kamill. De hiába. A vén gonosz nem engedett. Úgy érezte, hogy kezében van a herceg. Kamill mit sem tehetett. Nem mert szembeszállni az ördögi vénséggel. Ki tudja, milyen varázshatalom van a birtokában. Levert hangulatban ment vissza az erd n keresztül. Egy kis tisztáson megállt tájékozódni. Leült egy fatuskóra. Ott szomorkodott, gondolkodott sokáig. Hirtelen zörgést hallott az avarból. Egy kígyó dugta ki fejét' a levelek közül. A kutya morogva hátrált a szekér mögé. - Hát te mit búslakodsz itt? - kérdezte a kígyó. Kamill meghökkent, s dermedten bámult. - Ne félj, nem bántalak - mondta barátságosan a kígyó. - Inkább segíteni akarok. - Jaj, hogy tudnál te segíteni, Nagy baj van. Egy gonosz elrabolta kedvesemet. - Hallottam róla. Menj csak bátran tovább ezen az ösvényen. Kamill örömmel hallgatta a kígyó szavait. Remény gyulladt a szívében. Elindultak. El tte apró fények gyulladtak ki: szentjánosbogarak százai mutatták az utat. Sokáig botorkáltak még a sötét erd ben. Egyszercsak Kamill hollókárogást hallott a magasból. - Tudom, hogy miben fáradozol - szólt le a holló. - Menj csak tovább ezen az úton. Köszönöm - hálálkodott Kamill. - Nagyon jók vagytok hozzám. Most már vidámabban ment tovább. Lassan kiért az erd l és tanácstalanul nézett körül. Ekkor huhogást hallott, s felette megszólalt egy bagoly: - Már vártalak - mondta. Tudom, mi járatban vagy. Gyere, elkísérlek az erdei tündérhez. Az majd segít rajtad.

- 11 -

- Hálásan köszönöm, derék bagoly - mondta Kamill, és elindult az el tte repdes bagoly után. A 16 és a kutya engedelmesen követték gazdájukat. Lassan világosodni kezdett. Elt ntek a szentjánosbogarak, elszállt a bagoly. vös hajnali szell suhogott a fák között... 4. Izabella kiszabadítása Kamill most már gyorsabb léptekkel ment arrafelé, amerre a bagoly mutatta. F tötte a reménység, hogy nemsokára mégis az övé lesz Izabella. Kiértek egy tisztásra, ahol egy fest i kis tó terült el, körülötte nádas susogott. A víz közepén egy szép tavirózsa tetején üldögélt a bájos erdei tündér, s ringatta magát az enyhén hullámzó vízen. Mosolyogva intett, majd hosszú, csinos ruháját kecsesen felfogva, leszállt a tavirózsáról és a víz tetején lépkedve Kamill elé libegett. A herceg csak ámult-bámult, s tisztelettel köszönt: - Üdvözöllek szépséges tündér. - Én is köszöntelek. Tudom, miért jöttél - felelt kedvesen a tündér. Sose bánkódj. Segítek rajtad. Adok neked egy varázslámpát, amellyel ártalmatlanná lehet tenni a gonosz varázslót. Csak rá kell világítani az alábbi varázsszavakat mondva: Gonosz varázsló, há-há-há, Változz rusnya békává! - Most menj Bogumil várába és hozd vissza kedvesedet ! - fejezte be szavait a tündér. - De el bb büntesd meg a gonoszt! - Azonnal indulok. Nagyon köszönöm a segítségedet - válaszolt Kamill. A tavi tündér kacagott, s nevetése olyan volt, mintha aranycseng k csilingeltek volna .... Aztán váratlanul elt nt... Kamill herceg most már sokkal reményked bben indult neki útjának. Köpenye alá rejtette a varázslámpát s felült kocsijára. - Te is ülj mellém!- szólt vidáman kutyájára. Másnap estefelé értek a varázskunyhóhoz. A varázsló-boszorka éppen házikójában üldögélt és elégedetten számolta az aranyakat. Kamill bezörgetett. - Ki mer itt zavarni? - szólt ki bosszúsan a gonosz és az asztalról besöpörte a ládába a kincseket. - Én vagyok, Kamill! - kiáltott vissza a herceg. - Ó, már meg is hoztad a másik láda aranyat is? Nagyon gyors voltál. Ezt szeretem. - mondta elégedetten a varázsló és kinyitotta ajtaját. De meglepetésében csak tátogott, amikor Kamill rávilágított varázslámpájával. - Mi az? Tán megfeledkeztél arról, hogy miben egyeztünk meg, mondta mérgesen. - Ó dehogyis - válaszolt Kamill gúnyosan és így folytatta:

- 12 -

Gonosz varázsló, há-há-há, változz rusnya békává! Abban a pillanatban a vén gonosz rút varangyosbékává változott és rémülten hápogott: - Brek-brek-brek-háp-háp-háp... jaj mit tettél énvelem... mivé lett az életem... De Kamill már nem tör dött vele. Föltette szekerére a láda aranyat, amit a gonosz kicsalt t le, s gyorsan elindult, hogy kiszabadítsa kedvesét. Már sötét éjszaka borult a környékre, amikor megérkezett Bogumil várához. Nagy csend volt mindenütt. Sütött a hold. A szép királylány éppen sírva nézegetett ki a vasrácsos ablakon a holdfényes udvarra. Amikor meglátta a herceget, boldogan kiáltott le hozzá: - Itt vagyok drága! Szabadíts ki! Kamill el vette varázslámpáját és így szólt: Varázslámpám segíts nekem, szabadítsd ki szép kedvesem! Abban a pillanatban a rácsok szétnyíltak, és a királylány, mint egy szép pillangó, szállt le a földre. Kamill átölelte, fölkapta és boldogan vitte kocsijához. Ekkor azonban egy kis baj történt. Az rség észrevette a nyitott ablakot, meg a távozó lovaskocsit és fölriasztották a házat. Bogumil herceg is hamar lóra kapott és nagy dühösen elindult a szökevények után. Nemsokára utolérte ket. Vesztére. Kamill el vette újra a varázslámpát és így szólt: Gonosz herceg, há-há-há, változz rusnya békává! Bogumil hirtelen megdermedt és rögtön békává változott. Ugrabugrált a szekér után dühösen brekegve: - Brek-brek-brek, gazfickó! Ki meri ezt tenni egy herceggel! Kamill megvet en hátraszólt: - Még te mersz így beszélni? Hiszen közönséges zsivány lettél: elraboltad a menyasszonyomat. Most megb nh dsz érte. Ezután Kamill továbbvágtatott Izabellával a varázsló kunyhója felé. A békaherceg meg mérgesen ugrabugrált utána. Hamarosan odaértek a házikóhoz. A vén gonosz varázsló persze most nem pipázott az ajtaja el tt, hiszen Kamill t már korábban békává varázsolta. Ott ült viskója el tt és dühösen pislogott. A békaherceg dühösen rátámadt:

- 13 -

- Undok békavarázsló! Miattad kerültem ilyen csúf helyzetbe. - Brekbrek-brek... - Ronda békaherceg! Én meg temiattad - vágott vissza a békavarázsló. Brek-brek-brek... Ez a büntetésetek gonoszságotokért - szólt közbe Kamill, s tovább nem tör dve velük, felült a szekérre Izabella mellé, átölelte és máris boldogan száguldottak a magasban hazafelé... Sokáig azt beszélték az emberek, hogy az erdei tónál néha még ma is hallani két rusnya béka kuruttyolását, amint egymást pocskondiázzák: - Brek-brek-brek - gazember... Nagy volt az öröm a királyi palotában. Most már megtarthatták a fényes esküv t. Hetekkel el tte folyt a készül dés. Igen sok vendéget vártak. Olyan volt a palota, mint a megbolygatott méhkas - ahogy szokták mondani. Sürögtek-forogtak a szolgálók, szakácsok, takarítók. Ezeknek irányítását egy csinos lány intézte, aki már évek óta a palotában szolgált. Ügyes volt és okos. Kamilla és Izabella feltétlen megbízott benne. Saroltának hívták. Senki sem tudta, hogy ez a Sarolta, lánya volt annak a gonosz varázslónak, akit Kamill békává változtatott Bogumil herceggel együtt az erdei tündér segítségével. Amikor Sarolta megtudta, hogy mi történt apjával, elhatározta, hogy egy megfelel alkalommal bosszút fog állni. Hát most itt volt a lehet ség: az esküv i ünnepség. Sarolta fontoskodva jött-ment, mindenre gondja volt. A királyi asztal elegánsan fel volt terítve, csillogtak-villogtak az arany-ezüst ev eszközök, a díszes kristálypoharak, el voltak készítve a finom italok-ételek, borok, pezsg k. Végül Sarolta intésére elkezdték hordani a finomabbnál-finomabb ételeket-italokat. Kamilla és Izabella elé is odaállítottak egy üveg százéves vörösbort. Sarolta el tte személyesen gondoskodott arról, hogy er s méreg legyen benne, és kedvesen maga töltött a királyi párnak. Ezután megszólalt maga az öreg király: - Szeretettel köszöntjük a királyi párt ezen a szép ünnepen. Ürítsük poharunkat az tiszteletükre és egészségükre! El ször Kamill nyúlt poharához. Ebben a pillanatban a terem egyik hatalmas ablaka széttárult és a magasból arany selyemruhában egy bájos tündér

- 14 -

lebbent a terem közepére. Utána a tündérek, törpék és manók egész serege követte. Mindenki dermedten csodálkozott. Ekkor a tündérkirályn cseng hangon megszólalt: - Álljatok meg! Kamill és Izabella! Méreg van a poharatokban! A királyi pár megrettenve tette le a poharát. A tündérkirályn Saroltára mutatott: - tette! Fogjátok le! Sarolta megrémült. Jobbra-balra nézett, keresve a menekülés útját, de két törpe eléje állt, megragadták két karját és az ablakon át gyorsan kiszálltak vele. A Tündérkirályn most Kamillhoz fordult, s kedvesen intett neki. Folytassátok! - szólt. Kamill hódolattal meghajolt el tte. Most hirtelen köd borította el a termet, és a királyn kíséretével együtt elt nt... Azt senki sem tudta meg, hogy mi lett Saroltával. Azt beszélték, hogy t is a vadon közepébe vitték, ahol Bogumil herceg és a gonosz varázsló kuruttyoltak béka képében. Ott aztán mindhármukat k szoborrá változtatták... A három k szobornál gyülekeztek minden éjszaka a boszorkányok, gonosz varázslók, meg lidércek, akik lángokat bocsátottak ki magukból, meg egyéb alvilági rémek. Összesen 33 boszorkány, 33 varázsló, 33 lidérc, 33 hárpia és 33 fúria táncolta körül a szobrokat, néha el-elt ntek a bokrok között, süvöltöttek és visongtak. Kutya világ volt ott! Végül aztán a fényes hold felé fordultak, felrepültek a magasba és nagy sivítással, rikoltozással, vijjogással elt ntek a fekete éjszakában... Sarolta k vé változtatása utáni éjszaka is szokásuk szerint újra megjelentek a gonoszok. A hagyományos tánc és visongás helyett most halkan beszélgettek. Majd egy hatalmas termet rémalak emelkedett ki a homályból. Tet l talpig fekete csuhát viselt, fejét kapucni takarta, szeme ijeszt en

- 15 -

villogott. Fölemelte jobbkarját és csak annyit kiáltott: -Hess-hess-hess! Erre mindenki elhallgatott. A F rém ezután rámutatott a három k szoborra és éles hangon a következ ket mondta: - Látjátok mit tettek velünk! Ezt mi, az alvilág urai, nem t rhetjük, meg fogjuk bosszulni! Három hold után, hajnalban kezd dik a támadás. Vesszenek hát a jók! Erd t, mez t, hegyet, tavat és mindent elpusztítunk... A gonoszok a beszéd után süvöltve körbejárták a k szobrokat, majd visongás, sivítás, huhogás közepette elrepültek a fekete éjszakába... A támadás el tti napon estefelé a Tündérkirályn fölült égi szekerére és elszállt a királyi palota felé. Kamill éppen az erkélyen üldögélt. Langyos, kellemes esti szell lengette a fák leveleit, madarak repdestek, csicseregtek, csevegtek, készültek az esti nyugovóra. A nap sugarai már csak er tlenül sz dtek át a fák rezg ágai között. Ekkor a dombok fölött - vagy tán a lassan vonuló bárányfelh k között - felt nt egy csodás jelenség. Kamill meglepetve nézte, ahogyan lassan kibontakozott a Tündérkirályn finom, lenge alakja, és a terasz párkányára halkan, mint valami hópehely, leszállt Kamill ámulva nézte a tüneményt és áhítattal üdvözölte: - Én is üdvözöllek, Álomország királya. Azért jöttem, mert beszédem van veled mondta kedves mosollyal a tündér. - Tudod-e, hogy holnap hajnalban a gonosz varázslók vezetésével támadás készül országod ellen? - Nem hallottam róla - rebegte ijedten Kamill. - Ne félj, gondom lesz rájuk - mondotta a tündér, - hiszen saját er tökl úgysem tudnátok megfékezni ket. - Hálásan köszönöm országom nevében is - válaszolt Kamill és sóvár szemekkel nézte a gyönyör tündért, amint virágos ruhájában és hosszú aranyhajával libegett a lebukó nap sugaraiban. Letérdelt el tte és rajongva így szólt: - Csodálatos vagy, kedves tündérkirályn . Engedd meg, hogy legalább a lábadat megcsókolhassam... - Engem csak messzir l lehet szeretni Ne felejtsd el, hogy a tündérek csak a jó embereknek jelennek meg ... Gondolj inkább Izabellára! ... - válaszolt szelíd mosollyal a királyn , majd felszállt a légbe és madár alakja lassan beleveszett az esthomályba... 5. A gonoszok veresége Másnap hajnalban, amikor a nap már kidugta fejét a láthatáron, a tengerpart vidékén, a hatalmas erd n túl elterül tavak irányából, váratlanul szürkülni kezdett az égbolt, amely aztán mind szélesebben terjeszkedve, beborította a környéket. - Szúú...szúú...szúú... z ...z ...z ...

- 16 -

Szünet nélkül zümmögött a szúnyoghad, s ahogy közelebb értek, egyre jobban hallatszott, mintha valami égi muzsika zengene. Elöl repült a vezérkar F szunyi vezetésével, mögötte számtalan Alszunyi, majd a szúnyogok milliárdjai, mint hatalmas égi sz nyegek úszkáltak a légben. A kis tündérkék - vizi-erdei-tavi és hegyitündérek-, akik eddig csak ott lábatlankodtak, csacsogtak, libegtek-lebegtek a parton, most kezdtek megijedni. -Jaj, mi lesz velünk! - mondogatták. - Ne féljetek! Csak fogjátok szorosan a ti kis varázspálcátokat! - szólt a Tündérkirályn , majd felemelte varázspálcáját és így kiáltott: - Átkozott szúnyogok, mind váljatok homokká! - Mind váljatok homokká! - zúgott utána a tündérhad. Ekkor nagy forgószél támadt, nekirontott a szúnyogsz nyegeknek és keverte-kavarta ket, hogy valóságos szúnyog-örvény támadt és nagy tölcséralakban végigszáguldottak a tengerparton. És csodák-csodája, a sok szúnyogból mind-mind homokszem lett. Aztán a szelek elszáguldottak valamerre és a tengerpartot finom homok borította el ... Másnap kora hajnalban elkezd dött a második támadás. A tenger felett , barna felh k jelentek meg. Furcsa jelenség volt, mert se dörgés, se villámlás nem el zte meg. Hangja sem volt, legalábbis a parton senki sem hallotta, de mégis ... amint a barna felh k közeledtek, mind er sebben hallatszott valami különös zúgás: ...herrss...herrss...herrss... ...herrss...herrss...herrss... Ekkor még szélcsend volt, de aztán megmozdult a leveg is, el bb csak gyengén, utána mind er sebben fújt. Olyan különös és félelmetes volt a távoli zúgás-búgás, hogy még a Tündérkirályn , aki tündéreivel készenlétben a parton várta a veszedelmet, még is összeráncolta szemöldökét, úgy, hogy kedves, szép arca komollyá változott. A félelmetes hang hallatói közben mind közelebb értek. Az egyre er söszél is segített nekik. Aztán lassan kivehet k voltak a körvonalak és kiderült, hogy megszámlálhatatlanul sok millió sáska zúdul a part felé. Elöl repült a F sási. volt a legnagyobb termet a hadseregben. Mögötte haladt néhány alvezére, az Alsásik. Majd utánuk óriási tömbökben zúgott az ármádia milliárdos tömege. - herrss...herrss...herrss... morrzsoldd...morrzsoldd...morrzsoldd... rrágd...rrágd...rrágd... Így bíztatták egymást.

- 17 -

- Utánamm...utánamm...- ordított a F sási és a sereg a föld felé fordult, és mit sszel a hulló falevelek, lepték el a partmenti erd ket, mez ket, kerteket és rágtak, faltak megállás nélkül: herrss...herrss...herrss... rrágd...rrágd...rrágd... Bizony, hamar pusztasággá vált volna minden, de a Tündérkirályn nem nézhette tétlenül a sáskák garázdálkodását. Megparancsolta a felh knek és a szeleknek, hogy álljanak meg, majd intett varázspálcájával és így szólt: - Gonoszok sáskahada, változzatok kövekké! - Mind váljatok kövekké! - zúgott utána a tündérhad. Abban a pillanatban az összes sáska kaviccsá változott, s akik még a leveg ben voltak, apró kövekként potyogtak le a földre. Hamarosan szép, fehér kavics borította a tengerpartot. A kistündérek vidáman táncoltak a napfényben. Örültek, hogy el zték a sáskákat meg a szúnyogokat. Libegtek-lebegtek, belekapaszkodtak a különböz szín csillogó napsugarakba, felültek a szell k hátára, a hulló levelekre, hintáztak a virágok tetején. - No, csak lassabban - intette ket a Tündérkirályn , aki mosolyogva nézte tündérkéit egy virágos bokor tetejér l. - Ma éjszaka lesz az igazi nagy háborúság. Még nem tudom, hogy mit forraltak ki a gonoszok, de készüljünk fel rá. Ideje is volt, mert már a nap kezdte hunyorgatni szempilláit, készül dött a pihen re. A madarak még egy ideig vidáman trilláztak, a távolban elelb dült egy-egy szarvas, békák kuruttyoltak a közeli tóban ... Aztán a csönd átvette birodalmát. Az este behunyta szemét, sötétség borult a természetre. Csak a tündérek, törpék, manók, meg az erd éjjeli népsége, a baglyok és a denevérek voltak ébren. És persze, f leg a Tündérkirályn , aki varázspálcájával kezében csendesen várta az éjfélt. Már korábban beszélt a szelek és felh k királyával, hogy a megfelel pillanatban siessenek a segítségére. Éjes-éjszaka, amikor egy távoli torony nagyharangja elütötte az éjfélt, nagy mozgás támadt a három gonosz k szobra körül. Árnyak t ntek fel, titokzatos alakok suhantak a magasban, majd kiáltások,kacagások, üvöltések hallatszottak, s villogó szem szellemalakok szálltak az éjben. A holdfény bevilágította a környéket és sugaraiban fertelmes boszorkányok, ijeszt madártest

- 18 -

hárpiák, haragos fúriák kavarogtak, a bokrok sötétjében meg lidércek fénye villant meg. Ekkor egy sötét alak emelkedett ki a holdfényben. Villogó szemeit körüljártatta a gonoszok gyülekezetén és éles hangon kiáltott: - Csend! Elhallgatott mindenki, még a bokor se rezzent - Utánam! - kiáltotta a gonosz. És a förtelmes hadsereg felemelkedett a magasba, majd félelmetesen suhantak a tengerpart felé. A tündérsereg már várta ket. A Tündérkirályn ekkor a magasba emelkedett, intett varázspálcájával és így szólt: - Gonoszok serege, Váljatok mind sziklákká! - Váljatok mind sziklákká! - zúgott utána a tündérhad. Váratlanul hatalmas dörrenés rázta meg a környéket, majd egy vakító villám csapott a gonosz gyülekezet közé. Telibe találta a gonoszt, aki süvítve zuhant bele a vízbe.. Majd fergeteges szél támadt és a tengerpart felé sodorta a többit ... Kavargott az örvény. Csapkodtak a villámok. Közben persze dolgoztak a tündérek varázspálcái is, s a gonoszok egymás után nehéz sziklákként zuhantak a mélybe... Íme így alakult ki a tengerpart homokos, kavicsos vidéke. Közben ittott emberformájú nagy sziklák tarkítják a tájat, némelyik magasan kiemelkedik a vízb l, s fecseg hullámok mossák örökösen az oldalukat... Néhány nap múlva, estefelé, Kamill és Izabella a tengerparton sétálgattak. Fölültek az egyik nagy sziklára - talán éppen valamelyik gonosz sziklája volt , - s egymást átölelve csendesen nézték a hullámzó tengert, ahogy a lenyugvó nap sugarai játszadoztak a víz felett. - Ugye mégiscsak szép az élet ... bár néha küzdeni kell érte...- mondta Kamill. - De megéri - tette hozzá Izabella, és halkan énekelni kezdett: Csodás az éjszaka, felkelt már a hold is ... Nézzed csak! Ott távol... tán a Mars világol...

Földön a jó ember kergeti vágyait, tündérek vigyázzák édesbús álmait...

- 19 -

A LEGDRÁGÁBB KINCS 1. A nagyapa ajándéka Egyszer volt, hol nem volt, a nagy hegyeken, erd kön és tengereken is túl, egy kis patak partján állt egy rozzant vizitalom. Nem m ködött az már id tlen id k óta. Lapátjai elkorhadtak, oldalait zöld moha lepte be, köröskörül meg giz-gaz borított mindent, össze-vissza n tt fák meg bokrok álltak mellette, és a falain kúszónövények másztak fölfelé a tet ig, ahol éjszakánként baglyok huhogtak. A malomhoz tapadva feküdt egy kis házikó is, amelynek id nként füstölg kéménye, rendezett falai, virágos ablakai mutatták, hogy abban emberek laknak. Reggelenként kinyílt az ajtaja és egy öregember meg egy kislány dugta ki fejét a szabadba. Jó id ben lementek a patakhoz, megmosakodtak a friss vízben, egy-egy kannával meg bevittek a házba.

Itt élt a nagyapa árva kis unokájával. Hajnalkának hívták a kislányt. Szívós, ügyes gyerek volt. Mindenben segített nagyapjának. Ketten f ztek, mosogattak, sepertek, s ha kellett, a patakban mostak is. Kemény volt ez az élet, az igaz, de Hajnalka er s, edzett kislány lett, aki nem ijedt meg saját árnyékától. Szép, sz késbarna haját hátul összefonta, s amikor fölvette hosszú, kék nadrágját, akár jókép kisfiúnak is nézhették volna. Egyszer panaszkodott nagyapjának, hogy inkább szeretett volna fiú lenni,

- 20 -

REPÜLJ!

SZÁLLJ LE!

mert azok er sebbek, bátrabbak. - Nem baj - mosolygott a nagyapa, - majd adok én neked olyan ajándékot, amely megvéd minden rossztól. Aztán telt-múlt az id , és egy szép nyárvégi estén a nagyapa így szólt Hajnalkához: - Bizony, már nagyon kezdem érezni, hogy az id m lejár. Hamarosan magadra maradsz. De ne félj! Hagyok rád olyan kincset, amellyel segíthetsz magadon, ha bajba kerülsz. - Ekkor az öreg el vett a szekrénye mélyéb l egy ÜSD! kampós botot és így folytatta. - Látod ezt a fütyköst? Ezt a botot még nagy2 9 4 apám nagyapjának a nagyapja, vagy tán még annál is régebben élt söm valamelyike hagyta rám. Ez megvéd 7 1 6 téged minden bajtól, ha okosan használod. És most jól figyelj! Ezután a nagyapa az alábbi 5 8 3 ábrát rajzolta egy papírra, majd elmagyarázta használatát: Egyt l kilencig minden szám VISSZA! rajta van a lapon, csak nem sorban. Ezek a varázsszámok. Ha bajba kerülsz, akkor a vízszintes számok közül (tehát 2, 9,4 vagy 7,1,6 vagy 5,8,3) kiválasztasz hármat, s az alábbi varázsszavakat mondod. Például: Kettes, kilences, négyes szám, üsd a gonoszt botocskám! És ilyenkor a bot nekimegy a gonosznak és alaposan elpüföli. Ha a bot elvégezte dolgát, vissza lehet hívni, de a vízszintes számokat visszafelé kell mondani. Például: Négyes, kilences, kettes szám, (vagy: 6,1,7 vagy: 3,8,5) gyere vissza botocskám! Ha meg elfáradtál és szállani akarsz, mint a madár, akkor alulról fölfelé, a függ leges számok közül választasz ki hármat (tehát: 3,6,4 vagy : 8,1,9 vagy: 5,7,2) és így szólsz, például: Hármas, hatos,négyes szám, repülj velem botocskám! És ilyenkor a bot fölszáll veled a magasba és arra visz, amerre akarod. Itt van hozzá egy er s b rzsák is szíjakkal. Ezt ráhúzod a botra és akár bele is ülhetsz. Ha meg le akarsz szállni, akkor a függ leges számok közül (2,7,5 vagy 9,1,8 vagy 4,6,3) választasz ki hármat. Például: Kettes, hetes, ötös szám, szállj le velem botocskám! Vigyázz, ha eltéveszted a számok sorrendjét, a varázslat nem m ködik! - No, ennyi az egész - fejezte be nagyapa. - Jobb, ha a számokat megjegyzed magadnak, hogy senki se tudja meg titkodat ... És végül még egy tit-

- 21 -

kot hadd mondjak el neked. Ha vándorlásaid során elérsz Tündérországba, keresd meg azt az erd t, amelynek legmélyén áll egy égigér fa, annak közelében meg egy kis barlang van, amelynek mélyén találsz egy vasládikát, amelyben egy nagy kincs van elhelyezve. Keresd meg! Mindig dél felé haladj! No, ennyi az egész Tanuld meg jól a számtáblát, aztán néhány nap múlva indulhatsz... Hamarosan eljött az a nap is, amikor Hajnalka elbúcsúzott nagyapától. Kezében volt a kampósbot, a hátizsákban meg a holmik és az ennivaló foglaltak helyet. Fejében meg a számok. A nap akkor kezdett pislogni a láthatáron. Még utoljára hallotta a nagyapa kiáltását: - Mindig csak dél felé haladj! Aztán már csak a madarak csivitelését hallotta. Enyhe nyári szél cirógatta a fákat, virágokat, s Hajnalka kedves arcát. meg csak ment-mendegélt. Közben visszanézett. Még_ látta az ágaskodó malom tetejét, aztán az is elt nt a fák között. Egy kicsit szomorú volt... 2. Egy h tlen barát Hajnalka csak ment-mendegélt, erd n és mez n, hegyeken, árkonbokron keresztül. Végre kiért egy útra. Megállt. Úgy t nt, mintha a távoli fenyvesek felöl kiáltásokat hallana. Aztán valaki segítségért kiáltott. Hajnalka abba az irányba szaladt. Egyszer csak látja, hogy két gazfickó rángatja egy fiú hátizsákját és közben ütik-verik szegényt. Hajnalka felemelte botját és elmondta a varázsszámokat: Hetes, egyes, hatos szám, üsd a gonoszt botocskám! Abban a pillanatban a kampósbot nagyokat pörögve a rablók mellett termett és keményen csépelni kezdte a hátukat. - Jaj,jaj,jaj! - üvöltöttek a gazfickók és futásnak eredtek. De a bot még jó ideig ütötte ket, majd Hajnalka hívására visszatért. A szegény fiú, ahogy magához tért ijedtségéb l, nem gy zött hálálkodni Hajnalkának, hogy megmentette a rablóktól. Ezután együtt ballagtak tovább az erdei úton. Palkónak hívták a fiút. Er s, jól megtermett gyerek volt. Nagyon furdalta oldalát a kíváncsiság, hogy honnan szerezte Hajnalka a csodálatos botot. - Itt lakunk, nem messze az erd l egy kis faluban mondta. - Ha eljössz hozzánk, szüleim biztos jó pénzt adnának érte. - Nem eladó - mondta komolyan Hajnalka, s Palkó hiába ígérgetett bármit.

- 22 -

Közben alkonyodott. A napot már nem is látták, csak sugarai villantak be néha a sötéted erdei útra. Hajnalka tanácsára aztán egy nagy tölgyfa tövében lerakták holmijukat, száraz levelekb l fekv helyet csináltak és leültek pihenni. A kislány hátizsákjában volt egy kis ennivaló - kolbász meg kenyér - és nekiláttak falatozni. Evés után egy kicsit nézel dtek, hallgatták az erd különös zajait: bagolyhuhogást, recsegést, morgást, horkantásokat. Kicsit ijeszt volt, de aztán elálmosodtak és a leveleken elaludtak. Már magasan járt a nap, amikor Hajnalka kinyitotta szemét s álmosan körülnézett. Palkó helye üres volt mellette. - Biztosan mosakodni ment a tóhoz - gondolta. Egy kicsit várt, aztán kiáltott egyet.: - Palkó, hol vagy? - Senki sem felelt, csak egy madárka csicsergett a magasban. Vállat vont. Megdörzsölte szemeit. - Majd el kerül - gondolta. - Addig összeszedem a holmimat. - Öszszerakta táskáját, aztán fölállt. - Hát a botom hol van? - kérdezte ijedten. Körülnézett, széttúrta a leveleket, bokrokat, de sehol sem találta. - Elvitte volna a varázsbotomat? - gondolta szomorúan, s könny szökött a szemébe. Ez nagyon fájt neki. Nem tudta elhinni, hogy valaki így fizessen a barátságért. Hiszen megmentette a rablóktól is! Nagyon sajnálta a botját. Csak az vigasztalta, hogy a fiú nem tudja használni a varázsbotot, mert nem ismeri a titkos számokat. - Megkeresem a gazfickót, hátha még nincs messze - gondolta Hajnalka és gyors léptekkel elindult az erdei úton. De hamarosan megtorpant, mert az út háromfelé ágazott. - Most merre menjek? - gondolta meglep dve. Ekkor egy mély hangot hallott a s l: - Hát te meg hová igyekszel ebben a nagy erd ben? Egy furcsa, szakállas alak t nt el az egyik bokorból. Akkora volt, mint egy kisfiú. Barátságosan mosolygott: - Ne félj t lem! Nem bántalak. Hajnalka megnyugodott, s így szólt: - Csak egy fiút keresek. Valamerre erre ment egy kampósbottal, amit t lem lopott. - Láttam én, hogyne láttam volna. Igen sietett, de közbe megmegállt és valamit mondott a botnak. De az meg sem mozdult nevetett a törpe. - Láttam, hogy valami rosszban sántikál, ezért a balra vezet útra küldtem, amely

- 23 -

belevész az erd s jébe. - Hihi-hi - nevetett a törpe. - Ezen az úton ment, te meg menj inkább jobb felé, mert az rövidebb, és akkor elébe kerülhetsz. - Köszönöm , köszönöm. Viszlát! - mondta hálásan Hajnalka és gyorsan elindult. - Jó utat és sok szerencsét! - intett a törpe. Az út ezután felvezetett egy dombra, ahonnan lenézve Hajnalka megpillantotta a baloldali utat. Ott állt éppen Palkó és mérgesen mondogatott a botnak. De az megse moccant. Hiába, nem ismerte a számokat. Mérgében aztán földhöz vágta. Ekkor Hajnalka szólalt: Hetes, egyes, hatos szám, üsd a gonoszt botocskám! A varázsbot erre fölpattant és gyors ütemben kezdte porolni Palkó hátát. A fiú ordítva futásnak eredt, de a bot csak ment utána és csépelte kegyetlenül. Végül Hajnalka megelégelte és visszahívta. Palkó meg úgy elszaladt, hogy talán még ma is fut. Hajnalka meg beült táskájába, s így szólt botjához: - Ötös, hetes, kettes szám, repülj velem botocskám! És fölszállt a leveg be a csendesen vonuló bárányfelh k közé... 3. Furcsa állatok földjén Hajnalka hosszú-hosszú ideig repült a magasban. Szemernyi felh sem mutatkozott az égen, s a nap mind melegebben sütött. - No ebb l elég lesz - gondolta magában és lenézett. Valami jó helyet keresett a földön. Éppen egy nagy rét felett szálldogált, amelyen itt-ott hatalmas tölgyfák vetettek árnyékot. Leereszkedett és megtelepedett az egyik árnyékában. Egy kissé el volt pilledve. Lehunyta szemét és csendesen szunyókált. Azt álmodta, hogy otthon van a nagyapa házában. Ebédelnek. A tányérban finom sült libacomb illatozik. Mohón nyúlt feléje. De ekkor fölébredt. Valami morgást hallott. Egy elvadult, lompos kutya ráncigálta táskáját. Biztos megérezte a kolbász szagát. Hajnalka gyorsan elmondta a varázsszöveget: Ötös, nyolcas, hármas szám, üsd a gonoszt botocskám! A bot azonnal nekiment a kutyának és elkezdte verni a hátát. A nyomorult eb ijedtében vinnyogva loholt fel a fára. - Aj-vaj-vau, ajvaj-vau ! Ne bántsatok! - kiabált föntr l sírva. Hajnalka csodálkozva nézte, s visszahívta a botot. - Hát te fára is tudsz mászni? - kérdezte. - Tudok bizony, én fáramászó kutya vagyok. - Még ilyet! Gyere le! Nem bántalak.

- 24 -

A kutya könnyedén leszökkent a fáról. Óvatosan leült, messze a kislánytól és száját nyalogatva nézte a hátizsákot, közben félszemmel meg a botra pislantott. - Látom, éhes vagy. No gyere - mondta Hajnalka és kivette táskájából az ennivalót. Egy csirkecombot nyújtott a kutyának, az mohón falta. Hamar befejezte és kíváncsian nézte a kislányt. - Hogy hívnak? - kérdezte Hajnalka. - Éhes vagyok - felelt a kutya. - A nevedet kérdeztem, te ... - Hát az a nevem, hogy Éhes. Mindig is így szólítottak. Még a régi jó gazdám idején... - Ha jó volt, akkor miért dobott ki? - Nem dobott ki. Meghalt szegény, s el kellett jönnöm. - No, ha ilyen nehéz volt a sorsod, akkor én ajánlok neked valamit. Légy az én szolgám. H ségesen elkísérsz mindenhová és éjjel-nappal vigyázol rám. Ígérem, hogy megosztom veled az utolsó falatot is. Éhes örömében egy nagyot bukfencezett és így válaszolt: - Elfogadom ajánlatodat. Ígérem, hogy h séges szolgád leszek. - És nem fogsz turkálni a táskámban - tette hozzá tréfásan Hajnalka. Aztán felkerekedtek... 1. Mentek, mendegéltek... Hajnalka és Éhes. Békés volt a reggel, s az éjjel sem rémes.

2. Akadt elég étel, az id is szép volt, takaró a felh k s a csillagos égbolt.

3. Ámultak, bámultak, mid n tóhoz értek: nádas partján halak ugráltak, zenéltek.

4. Nem tör dve széllel, sem t nappal, az id t múlatták harsány, vidám dallal.

5. Odébb meg hatlábú tehenek legeltek, vagy vályúból mohón friss vizet vedeltek.

6. Ámde Hajnalkának tátva maradt szája, mert köszönésképpen nyávogtak reája.

- 25 -

7. Aztán tovább menve piros rétre leltek, melyen sárga lovak cincogva legeltek.

8. Kik vagytok ti, hahó! Macskák vagy egerek? Vinnyogtok, csipogtok, mint a sült verebek.

9. - Hát ez bizony furcsa... De nézzük a fákat! Macskák pihennek ott. Verjük fel álmukat! -

10. - szólt Éhes mogorván, s fölszaladt serényen, de az éber sereg tovaszállt élénken...

11. - Nézd! Repül macskák?! Menjünk innen tovább! Ez már biz varázslat. Lássunk hát új csodát!

12. - Így szólt most Hajnalka. Majd tovább ballagtak. El ttük a zöld réten farkasok szaladtak.

13. Vajh hová loholnak ebben a h ségben? -t dött Hajnalka s elbújt egy veremben.

14. Éhes lehasalt, már ugrásra készen. De hát kik rohannak utánuk a réten?

15. Dühöng bárányok, b szen mint a sárkány, kergették az ordast. Csodálatos látvány!

16. Majd halkul minden zaj, csak messze dobognak. Hajnalka és Éhes tovább bandukolnak.

- 26 -

4. Egy gonosz boszorkány Hajnalka és Éhes csak ment-mendegélt, mig csak fel nem t nt a távolban egy sötét erd . - No, itt megpihenünk - mondta a kislány, amint egy kis tisztáshoz értek. - Holnap reggel meg bemegyünk a s be. - Nem volna jobb inkább repülni? - ajánlotta Éhes ,- úgy el bb célhoz érünk ...Meg el is tévedhetünk... Ki tudja mi van ebben a fertelmes vadonban... - Azért csak próbáljuk meg. Ha elfáradunk, akkor majd repülünk. Most pihenjünk le - válaszolt magabiztosan Hajnalka. Úgy is lett. Kiválasztottak egy kényelmes helyet egy nagy tölgyfa tövében, s nekiláttak falatozni. Közeledett az este. A hold fényes gömbje is felt nt az égbolton, s bekukucskált az ágak között a fáradt vándorokra. Fent megrezzent egy faág. - Jó estét vándorok - mondta egy hang és halk huhogás hallatszott. Merre igyekeztek? Ijedten néztek föl. De aztán megnyugodtak. Huhi, a bagoly üldögélt az egyik ágon. - Jó estét - mondta barátságosan. - Merre igyekeztek? - Jó estét! Most csak pihenünk, aztán hajnalban keresztülvágunk a nagy erd n - válaszolt a kislány. - Nono, csak vigyázzatok, mert ez hatalmas erd ám. Könnyen el lehet tévedni kanyargós útjain. A bagoly hangtalanul ellibbent és lassan teljes csend borult a környékre, leszámítva persze a tücskök ciripelését, meg a különös hangokat, zörejeket, rikácsolásokat. De mindez a fáradt vándorokat nem zavarta. Kora hajnalban kipihenten ébredtek. A nap éppen akkor dugta ki fejét egy távoli hegy tetején. Hamarosan vidám madárdaltól lett hangos a táj. Hajnalka és Éhes megreggeliztek. Volt még a táskában, bár már egyre könnyebbnek t nt. Aztán elindultak a titokzatos erd felé, amelybe egy kis ösvény vezetett be a bokrok között. - Vau, vau, vau ...Ez nekem nem tetszik - állt meg Éhes az út elején. Nem lenne jobb átrepülni ezt a homályos dzsungelt? - fordult Hajnalkához. - No, csak nem ijedsz meg el re a veszélyt l? Meg aztán, tudod, hogy van egy kiváló varázsszerszámunk is - biztatta Hajnalka a kutyát. - Igazad van - sunyított szégyenkezve Éhes. Aztán elindultak az erdei úton. - Állj csak! Itt van egy nagy fatábla. Nézzük meg, mi van rajta! Egy kicsit kacifántos, de azért csak induljunk el az egyes számú úton. Aztán csak mentek-mendegéltek. Hamarosan elértek egy útelágazáshoz. Most merre forduljanak? - Menjünk jobbfelé - mondta tétován Hajnalka. Megint lépkedtek egy ideig, de csak nem látszott az út vége. No, de végre felt nt. Itt meg balra kellett fordulni. Megint mennek, botladoznak.

- 27 -

Újabb útelágazáshoz értek. Most meg jobbra mutatta az irányt. Éhes morogva, bosszúsan lépkedett Hajnalka mellett. - Miért nem repültünk inkább ... vagy forduljunk vissza - mormogta, - mert a végén eltévedünk. - Visszamentek, de még jobban belezavarodtak. Kicsit megálltak pihenni. - Itt valami boszorkányság van - mondta Hajnalka, és szorongva markolta meg varázsbotját. Éhes bement az erd be. Hamarosan visszatért és örömmel újságolta: - Egy tisztás van a közelben, a közepén meg egy kis faházikó áll. - Nagyszer - mondta örömmel Hajnalka . - Akkor induljunk! Éhes ment elöl, s hamarosan felhorkantott és beleszagolt a leveg be. - Emberszagot érzek - morogta. Hamarosan a tisztáshoz értek. A faházikó felöl nem hallatszott semmi zaj. Úgy t nt, hogy senki sem lakik benne. - Majd mindjárt kiderül, hogy van e itt valaki - mondta Hajnalka és megmarkolta varázsbotját. Ekkor nyikorogva kinyílt a ház ajtaja és egy rút boszorka lépett ki rajta. Csúnya, ráncos képe volt. Orra hosszan kiállt arcából. Egy hosszú kampósbotra támaszkodott, és így nézett pislogva a jövevényekre. - Jó napot öreganyám - szólt tisztelettel Hajnalka. - Szervusz kis aranyoskám! vigyorgott a vénség, csúnya fogait megvillantva. - Mit keresel errefelé ezzel a fertelmes kutyával? - Éhes dühösen morgott. Meg volt sértve. - Maradj veszteg! - szólt rá Hajnalka. - Bizony, mert különben én rendezlek meg - mondta fenyeget en a boszorka és megrázta kampósbotját. Mire Éhes morogva hátrébb húzódott. - Csak azt szeretném megtudni, hogy merrefelé lehet kijutni az erd túlsó oldalára, kérem tisztelettel - mondta udvariasan Hajnalka. - Oh az még nagyon messze van, drága kislány. Pihenjetek meg el bb nálam. Biztos éhesek is vagytok - válaszolt kedvesen a boszorka és kivillantotta csorba fogait. Csábító volt az ajánlat, hiszen mindketten éhesek és fáradtak voltak. Beléptek hát a boszorka házába. Hajnalka csak ámult-bámult. A szegényes, kopottas házikó belülr l szép világos volt, kényelmes bútorokkal. F leg a hatalmas, megterített asztal lepte meg a két vándort. Volt ott minden: kolbászok, rántott húsok nagy tálaktban, meg sütemények, torták...

- 28 -

Hajnalka csak ámult-bámult, de Éhes gyanúsan pislogott jobbra-balra, mert nem érezte szagát a finom ételeknek. Közben a boszorka szívélyesen mosolygott, elvette Hajnalka táskáját, botját, s észrevétlen egy függöny mögé rejtette, de Éhes szemét nem kerülte el ez a mozdulat és megjegyezte magának. - Nos, akkor lássunk neki! - villantotta meg fogait a boszorka és kihúzta az egyik széket. Ebben a pillanatban csak egy villanást láttak, és az asztal olyan üres lett, mintha sose lett volna rajta semmi. Hajnalka ijedten nézett jobbra-balra, Éhes meg dühösen morgott. - Na, mit szóltok ehhez? - mondta aztán gúnyosan, majd hirtelen elhúzta a függönyt, hogy kivegye Hajnalka varázsbotját, de Éhes éber volt, el bb odaugrott és szájába kapva odaadta Hajnalkának. - Azt hiszed, félek attól a vacak kampósbotodtól - rikácsolta a boszorka és megindult a lány felé. Hajnalka azonban gyorsan így kiáltott: Kettes, kilences, négyes szám, üsd a gonoszt botocskám! Abban a pillanatban odaugrott a varázsbot. A boszorka meghökkenve nézte. - Mi az?! - kiáltott, de már többet nem tudott szólni, mert a varázsbot kegyetlenül püfölni kezdte a hátát. - Jaj, jaj, ne bántsatok! - kiáltozta az asztal körül szaladva. A bot meg csak repült utána és nem hagyta abba a püfölést. Végül Hajnalka megsajnálta a gonoszt és visszahívta a botot. - Gyere Éhes! - Hagyjuk itt ezt a förtelmes házat - szólt határozottan. De Éhes csak vinnyogott, s nem tudott megindulni. - Ezt is te csináltad, vén boszorkány. Oldd fel a varázslat alól vagy rád eresztem a botomat - szólt Hajnalka mérgesen,és mar nyúlt is a varázsbotért. - Várj, várj, hisz nem akarom bántani ezt az aranyos kis kutyuskát - válaszolt barátságos vigyorral a boszorka, majd néhány érthetetlen varázsszót dünnyögött Éhes mindjárt megélénkült és haragosan kezdett ugatni. - Vau, vau, vau! Mindjárt megharaplak! - Hajnalka nagy nehezen visszatartotta és rászólt: - Hagyd már abba! Menjünk el ebb l az átkozott házból! Amikor kiléptek a házból, Éhes mérgesen mondogatta: - Miért nem hagytad, hogy megharapjam a gonoszt? - Hátha mégis a nagyobb boszorkány - mondta nevetve Hajnalka. Ezután nekivágtak találomra a legels útnak. A boszorka meg az ajtórésen lesett utánuk. Szemei vadul villogtak. De nem mert kijönni... sem tudta biztosan, hogy melyikük a nagyobb boszorkány... 5. Egy hamis hétfej sárkány Hajnalka és Éhes csak mentek, mendegéltek, mindig csak dél felé, ahogyan nagyapa mondotta, hogy megtalálják Tündérországot.

- 29 -

Egyszercsak megint bejutottak egy erd be, amelynek tekerg útja mindjobban emelkedni kezdett. Az egyik útelágazásnál megpillantottak egy fura kis szakállas alakot, amint egy farönkön üldögélt. Hajnalka tisztelettel köszöntötte a törpét, aki barátságosan fogadta: - Adjon isten kislányka! Hová tartasz azzal a derék kutyával? - Tündérországba mennénk, ha jófelé tartunk - válaszolt Hajnalka. - Hát az bizony nagyon messze van, valahol a világ végén. Nagyon sok akadályon kell átjutni, mire odaértek. - Nem félünk mi semmilyen akadálytól mondta Hajnalka. - De nem ám! vakkantott közbe Éhes Mit l kellene félnünk? No nézd csak! csodálkozott a törpe. - De bátrak vagytok. Pedig talán még az els akadályt sem tudjátok legy zni. - És mi lenne az? - kíváncsiskodott Hajnalka. - Hát itt van ez a hatalmas hegy. Ezt ki nem kerülhetitek. De ez még semmi. A tetején van a hétfej sárkány barlangja. Aki arra téved, azt rettent fogaival szétmarcangolja. Hogy akarna egy gyenge kislány megmérk zni vele? Még ha ilyen derék kutya is van mellette - magyarázta a törpe, s kezét fölemelve intette ket. - Jobb, ha visszafordultok! - Azt nem tehetjük. Nagyapa mondta, hogy mindig csak dél felé kell mennünk, kerülés nélkül ... Meg aztán van fegyverünk is - mondta Hajnalka és a botjára mutatott. A törpe csak a fejét csóválva mosolygott. Aztán elbúcsúztak. - Nagyon vigyázzatok! - kiáltott utánuk a törpe Napokon keresztül csak mentek, állandóan fölfelé. Fáradtak, voltak és izzadtak. Éhes morogva tiltakozott: - Nemhogy beülnénk a repül táskába. Ehelyett itt lihegünk, izzadunk, mint a bolondok. A legszívesebben visszafordulnék... - Azt nem tehetjük meg. Így van el írva a nagyapa könyvében. Talán megfutamodjunk? - kérdezte Hajnalka. De erre már Éhes nem válaszolt, mert a távolból, a hegy orma felöl iszonyú üvöltés hallatszott. Mindketten ijedten hát-

- 30 -

ráltak egy vastag fa mögé. Utána nagy csend támadt. A madarak is elhallgattak. Levél se rezdült. - Várjuk meg, míg egy kissé alkonyodik, és akkor közelítsük meg a sárkány barlangját - súgta Hajnalka. Izgatottan kucorogtak a fa tövében. Lassan leszállt az est. Denevérek repkedtek a magasban. Itt-ott baglyok huhogtak. Hajnalka és Éhes elindultak a hegyi ösvényen. A sárkány üvöltését mind ritkábban hallották. Aztán lassan elcsendesült. Úgy látszik, éjjeli álmára készül dött. Végül odaértek a hatalmas barlang szája fölé és fölülr l nézegették az alvó szörnyeteget. Itt már a fák nem takarták el a kijáratot, és a két vándor borzongva bámulta a horkoló óriást, akinek hét feje a földön nyugodott, lábait meg lustán szétterpesztette. Iszonyú hortyogásától csakúgy rezgett a leveg , a föld meg remegett, mintha távoli földrengés mozgatná. Hajnalka el ször úgy gondolta, hogy még a varázslat ereje is kevés ahhoz, hogy végezzen a szörnyeteggel. De azért csak el vette és így szólt: - Kettes, kilences, négyes szám, üsd a sárkányt botocskám! A bot rettent er vel támadt a sárkányra. Ütötte-verte fölváltva mind a hét fejét. Üvöltött is a förtelmes jószág, csak úgy rezgett belé az ablak, de még a környez fák is hajladoztak. Hajnalka és Éhes remegve bújtak össze egy nagy szikla tövében. Aztán hirtelen csend lett. Óvatosan lenéztek a magasból és csodák-csodája, a sárkány helyett egy nagy anyanyulat láttak a mélyben, s mellette hat kisnyulat, akik remegve bújtak anyjukhoz. A nyúlanyó ijedten mondogatta: - Jaj, jaj, ne üssetek. Nem bántok én senkit. Hiszen láthatjátok, hogy hat kisnyulam is van. Hajnalka erre visszaparancsolta a varázsbotot, s így szólt: - Hát csak vigyázz a kicsinyekre! Sok szerencsét! Mi meg induljunk tovább - szólt halkan Éhesnek. - Én is azt mondom. Mert én nem bízok ebben a sárkány nyusziban morgott Éhes bosszúsan. - Jobb lenne, ha fölszállnánk a magasba... - Most az egyszer igazad van - mosolygott Hajnalka, aztán gyorsan elkészítette a repül táskát, elmondta a varázsszavakat s hamarosan vígan szálltak a magasban...

- 31 -

6. Az álomvárban Hajnalka és Éhes csak repültek- szálltak, mint a madarak. Szél sem volt, s a nap melegen sütött. Szemüket lehunyták, s rábízták magukat a varázsbotra. biztosan jó irányba viszi ket. Csak mindig dél felé - mondogatta magában Hajnalka, s lassan elaludt. Álmában találkozott nagyapával, aki boldogan ölelte magához kis unokáját, s csak azt mondogatta: - Mindig csak dél felé menj, s megtalálod majd a tündérek földjét... Éhes is elaludt. Azt álmodta, hogy a boszorkány eltüntette el le a finom húsos falatokat, meg mérgében beleharapott a lábába... Éktelen rikácsolásra ébredtek fel. Görbecs , nagy test és széles szárnyú madarak röpködtek körülöttük, s id nként belecsíptek a repül táskába. Az egyikük, a leger sebb szárnyas, dühösen rájuk is rikácsolt: - Mit kerestek itt a hegyek fölött? Nem tudjátok, hogy ez a mi területünk? - Ne haragudjatok! Mi csak véletlenül kerültünk erre. Rögvest le is szállunk - válaszolt Hajnalka megszeppenve, s már irányította is lefelé repül jét. Mellettük csak úgy süvített a szél. Éhes is ijedten lapult. Végül egy kis erdei tisztáson találták magukat. Kiszálltak a repül l és körülnéztek. Éhes mérgesen vakkantott: - Miért nem küldted rájuk a varázsbotodat? Annyira megijedtél ezekt l a nyavalyás madaraktól? - Mert a varázsbot nem tud egyszerre két dolgot csinálni: repülni is meg ütni is - válaszolt bosszúsan Hajnalka. - És te meg miért nem ugrottál rájuk? Éhes szégyenkezve lapított. Ezután folytatták útjukat. Az erd mind bb lett. Csak egy keskeny, kacskaringós ösvény vezetett tovább. Megtorpantak. Éhes nyugtalanul morgott. - Ne menjünk tovább! Ki tudja, hová visz ez az út. - Ne nyugtalankodj! - szólt rá Hajnalka. - Majd csak elérünk egy biztonságos helyre. Minden út vezet valahová... Hosszas bolyongás után végre kiértek egy nagy tóhoz, amelynek partján egy csodálatos palotát pillantottak meg. Talán száz tornya is volt, s olyan

- 32 -

magasak, hogy szinte a felh ket súrolták. A két vándor csak ámultbámult. Ekkor széttárult a palota kétszárnyú kapuja és egy magas termet hölgy jelent meg. Hajnalka és Éhes egy bokor mögül bámulták a különös jelenséget, akinek szép arca, derékig ér sötét haja és világoskék, bokáig ér ruhája meglepte ket. Ekkor a varázslatos hölgy cseng hangon megszólalt, s jobb karjával hívogatóan intett: - Kik vagytok ti? Gyertek csak közelebb! A hang barátságos volt, de mégis határozott és parancsoló. Hajnalka kissé félénken megindult a hölgy felé, Éhes meg mögötte lapítva követte. - Ne féljetek! - biztatta ket a tünemény, aki most olyannak látszott, mintha ködb l lett volna, hol elt nt, hol meg újra megjelent, s közben egyre barátságosabban biztatta a vándorokat: - Gyertek csak, gyertek! csilingelte, majd megfordult és megindult a bejárat felé. A két vándor megbabonázva követte. Észre sem vették, hogy a kapu becsukódott mögöttük és egy széles márványlépcs vezetett fel a magasba. Két oldalt gyertyák százai világítottak. Megillet dve követték a királylányt vagy akit annak hittek. Beléptek egy terembe, ahol hatalmas megterített asztalok fogadták ket. A tálakon különböz ínycsiklandozó ételek - sült húsok, halak, szendvicsek, torták és más édességek, sütemények voltak felhalmozva, mintha vendégek seregét akarnák fogadni. Éhes még éhesebb lett, még a lábai is remegtek

- 33 -

az izgatottságtól. De még így is észrevette, hogy semmiféle ételszag vagy illat nincs a teremben. Hajnalka szigorú tekintettel próbálta megfékezni a kutyát. A szép hölgy is észrevette és mosolyogva hátraszólt: - Csak nyugalom! Nemsokára annyit ehettek majd bel le, amennyit csak akartok. Aztán csak mentek tovább az arannyal, gyémánttal díszített szobákon keresztül, és lassan úgy érezték, hogy mind homályosabbak lesznek körülöttük a termek, a királyi hölgy alakja is beleolvadt valami egyre s söd ködbe és végül elt nt. Hajnalka meg Éhes ott álltak az erdei tisztáson. De hová lett a kastély meg az el kel hölgy? Meg a sok finom ennivaló? Sehol semmi, csak a hatalmas fák susogtak, távolról meg valami halk kacagás hallatszott. A tó partján meg csak a békák brekegtek-nevettek. - Éhes dühösen morogva forgolódott: - Hol van hát az a sok finomság? Micsoda gazság ez? Hajnalka, küldd a csaló boszorkány után a varázsbotodat! - Nyughass már! Nem szállhatok szembe vele. a nagy varázsló. Inkább t njünk el gyorsan, amíg lehet. Fürgén beugrottak hát a repül táskába, és már szálltak is tovább... 7. A tündérek földjén Fenn a magasban szállt a repül táska. Éhes mélyen aludt az alján, Hajnalka meg ábrándosan nézegette a messzeséget, ahol lassan nyugovóra készült a nap. Sugarai er tlenül villogtak a távolban, aztán mind kisebbek, halványabbak lettek, míg végül belefulladtak az éj sötéted óceánjába. Hajnalka csendesen rászólt varázsbotjára és lefelé irányította. Még látszottak a szürkületben a szell ben bólogató fák, a zöldell rétek, majd még közelebb érve megcsillant egy tó vize. - Ez lesz hát a pihen helyünk - gondolta Hajnalka, s a csendben suhanó léghajó máris megállt. Zökkenésére Éhes is fölébredt. - Hol vagyunk? Újra valami gonosz boszorkány z minket? - vakkantotta bosszúsan. - Úgy meg vagyok zavarodva, hogy azt sem tudom, kutya vagyok vagy macska. - Ne elégedetlenkedj megint - intette Hajnalka, inkább nézz körül, hogy nincs-e valami veszedelem a környéken. Éhes engedelmesen kiugrott a repül l és mormogva elszaladt a homályban. Nemsokára csuromvizesen tért vissza. - Rendes hely, úgy nézem - mondta jókedv en-, jó friss a víz is. Csak ez a sok béka ne brekegne. Ezután kibontották a hátizsákot és jóíz en falatozni kezdtek. Aztán leszállt az est, kigyulladtak a csillagok és titokzatos csend telepedett a környékre. Hajnalka a feje alá tette repül táskáját, betakarózott és békésen elszunyókált. Álmában megint találkozott nagyapával, aki szeretettel átölelte és biztatta, hogy féljen, nem érheti semmi baj ... Éhes meg, ahogyan a h séges ház r-

- 34 -

höz illik, az alvó körül járkált, néha vakkantott egyet, hogy elijesszen minden rossz szándékú él lényt a közelb l. Hajnalka másnap reggel kés n ébredt fel. Kábultan és csodálkozva nézett körül. Éhes várakozva pislogott rá. - Mit bámulsz, nyavalyás kutya - szólt a kislány bosszúsan -. Nem sok van már a tarsolyban. Éhes rosszkedv en morgott: - Csak tudnám, hogy meddig kell mászkálni ... sehol sem látom még a világ végét... Hajnalka nevetett és el kotorászta a táskából a maradék ennivalót: egy darab húst. Kettészelte és a nagyobbikat adta Éhesnek, aki mohón felfalta. Ezután elindultak. Hamar elhagyták a tóvidéket és nekivágtak a hegynek. Kanyargós ösvény vezetett fölfelé. Könnyedén mentek, az út nem volt meredek. Hatalmas bükkfák meredtek az ég felé, majd lassan feny fák váltották fel ket. Dél körül kiértek napsütötte tisztásra, amelynek közepén tavirózsákkal díszített tó terült el. - No, itt megpihenünk - mondta Hajnalka. - És megebédelünk - tette hozzá Éhes, s reménykedve pislogott a táskára, amely Hajnalka vállán billegett. - Minden falat a tied, amit csak találsz benne - mondta Hajnalka - és tréfálkozva hozzátette -, esetleg visszamehetünk a az elvarázsolt kastélyba. - De Éhes már nem is figyelt rá. Fölemelte fejét és hosszan beleszagolt a leveg be. - Valaki ... egy ember közeledik felénk - mormogta. Az ismeretlen könnyed lépésekkel közeledett feléjük. Messzir l úgy nt, mintha lábai nem is érintkeznének a földdel. - Furcsa - mondta magában Hajnalka -, úgy látszik képzel döm. - Ahogy közelebb ért az idegen, kiderült, hogy egy barátságos mosolyú, csinos, karcsú fiatalember közeledik feléjük. Dús, sötét haját meg-meglebbentette a játszi szell . - Ó úgy látom, új vendégei vannak országunknak -. Köszöntelek bennetek - mondta kedvesen, miközben megsimogatta Éhes fejét. Tündérfi a nevem. - Én is köszöntelek. Hajnalkának hívnak. Dehát most hol vagyunk?

- 35 -

- Csodaszép neved van. Igazi tündérnév - bókolt Tündérfi. Itt kezd dik a tündérek földje. Gyertek közénk. Bemutatlak királyn nknek is. Ezután elindultak tovább a hegyek felé. Elöl Tündérfi, utána Hajnalka, végül Éhes ballagott rosszkedv en, korgó gyomorral. - Azért valami harapnivalót is adhatna ez a derék herceg vagy micsoda... - súgta oda Hajnalkának. - Nemsokára elérünk egy kis forráshoz, ahol b séges ebéd vár bennünket - szólt hátra mosolyogva Tündérfi, mintha meghallotta volna Éhes panaszát. De még sokáig talpaltak völgybe le, hegyre föl, amíg egy kis csörgedez forrásnál megálltak. Leültek a mellette húzódó k padra, amely el tt a széles faasztalon három tál volt megpakolva mindenféle finom ennivalóval. Tündérfi mosolyogva intett: - Fogyasszátok bátran szerény ebédünket. Hajnalka és Éhes el ször csak bámultak. Nem akartak hinni a szemüknek. Éhes odasúgta Hajnalkának: - Együnk gyorsan, nehogy úgy járjunk, mint az álomvárban... Ezután jóíz en falatoztak. A váratlan, b séges és ízletes ebéd után sokáig beszélgettek. Hajnalka elmondta féltett titkát is, a varázsbotot, és hogy meg akarja találni a kincsesládát. - No, akkor már el is indulhatunk keresni - mondta barátságosan Tündérfi. Ezután fölkerekedtek. Az úton minden színben pompázó virágok, bokrok, fák hajladoztak az enyhe szélben, tarka madarak szálldogáltak. Egyszer azonban morgást hallottak. Éhes idegesen kapta föl a fejét. Tündérfi mosolyogva legyintett. Itt van a közelben Brumi - mondta, s már fel is t nt egy hatalmas barnamedve, aki az út szélén sütkérezett. Tündérfi nyugodtan odament hozzá, s megveregette a hátát. - Szervusz, Brumi, rég nem láttalak - mondta. Szia mormogta a medve és tovább szunyókált, ügyet sem vetve Hajnalkára és Éhesre. - Nálunk minden ember vagy állat békés természet . Úgy hallottam, hogy felétek nem úgy van - mondta Tündérfi fejét csóválva. - Nézzétek csak!

- 36 -

Ott van egy falka hegyi farkas! - mutatott hírtelen az erd szélére, ahol egy csapat farkas táborozott a fák árnyékában, kicsinyeik meg vígan játszadoztak körülöttük. Éhes idegesen lapult Hajnalka mellé, de Tündérfi mosolyogva nyugtatta: - Gyere velem te is. Meglátod, milyen barátságosak. Vezet jük biztató szavaira Éhes is megnyugodott és óvatosan lépkedett a Tündérfi után. A farkasok hamarosan körülfogták ket, lelkesen üdvözölték a látogatókat, kicsinyeik még Éhes hátára is felkapaszkodtak. - Azt hiszem, hogy mindezt csupán álmodtam - mondta kés bb Éhes, aki nem tudott betelni a csodálatos élménnyel. Hogy én fáramászó kutya vagyok, az semmi ehhez képest. Tündérfi ravaszul mosolygott és szeretettel megsimogatta Éhes fejét. Lassan fölértek a hegy legmagasabb részére, ahonnan szép kilátás nyílt a távoli völgyre. Megpihentek egy sziklapadon, bár fáradtságot nem éreztek. Tündérfi barátságosan fordult Hajnalkához: Nos hát, tudod-e hol kell keresni a kincsesládát? Hát bizony, azt nem tudom. Csak annyit mondott nagyapa, hogy egy égígér fa közelében van, egy kis barlang mélyén... - mondta Hajnalka szomorúan. - Akkor elviszlek bennetek az égígér fához. Csukjátok be a szemeteket!- szólt a Tündérfi. Majd két kezét a magasba tartotta, s így szólt: - Jó szellemek! Vigyetek bennünket az égígér fához! 8. A kincs megtalálása Amikor Hajnalka és Éhes kinyitották a szemüket, egy s erd ben találták magukat, amelynek a közepén egy hatalmas fa meredt a felh kbe, törzse meg olyan vastag volt, hogy Éhes kutyának hosszan lógott a nyelve, mire körbefutotta. - Hát erre még én sem tudnék fölmászni - mondta csodálkozva. - Most már csak a barlangot kell megkeresni - mondta Tündérfi mosolyogva. - Menjünk talán fölfelé ezen a kis ösvényen - mutatott rá egy kanyargós útra. Elindultak. Éhes el reszaladt és hamarosan diadalmasan kiáltotta:

- 37 -

- Itt van a barlang! Tündérfi intésére világosság támadt, s elindultak lefelé. Éhes megint el ttük ment, s hamarosan boldogan jelentette: - Megtaláltam a ládát! Szép barna láda volt. Tündérfi könnyedén fölemelte. - Vigyük ki és ott majd megnézzük, hogy mi van benne. Hajnalka boldogan bólintott. Örült, hogy nagyapó kívánsága is teljesült: kis unokája megtalálta a kincsesládát. Csakhogy túlságosan könny volt. - Ebben ugyan nem találunk semmilyen kincset - mondta kételkedve. - Majd kint megnézzük - válaszolt Tündérfi. Amikor kiértek a napfényre, letelepedtek, s Hajnalka izgatottan felnyitotta a ládika tetejét. Egy megsárgult boríték volt a fenekén. Csalódottan nézegette. - Nyisd fel csak bátran! - biztatta a tündér. - Hátha valami fontosat írtak bele. Hajnalka felbontotta a borítékot és egy megsárgult papírlapot vett ki bel le. Remeg hangon olvasta az alábbi sorokat: E nemes érzés töltse el szívedet: a legnagyobb földi kincs: a szeretet. Tündérfi vidáman kacagott. Hangja csilingelve szállt a légben, s áthatotta Hajnalka szívét is. Már nem bánta, hogy, hogy nem voltak a ládában kincsek. Mégis boldognak érezte magát. A tündér barátságosan átölelte és így szólt: - Nos, van-e kedved meglátogatni a tündérkirályn t? - Igen - bólintott Hajnalka. - Kíváncsi vagyok, hogy milyen . Ugye, nagyon szép? - Nincs nála szebb. De nem ez a legfontosabb. Mert jó is. A szépség csak a jósággal együtt értékes. A gonosz sose lehet igazán szép... Ezután Tündérfi kézenfogta Hajnalkát és mentek tovább. Nézték a vonuló felh ket, a távoli hegyeket, erd ket. - Akarod, hogy egy varázslattal a tündérkirályn nél teremjünk? - kérdezte Tündérfi. Ekkor a távolban megpillantottak egy tavat. Vize csillogott a nap tükrében. Látod? Ott lakik a királyn - mondta Tündérfi. De a kastélyát nem látom. - csodálkozott Hajnalka. Neki nincs kastélya. a vizeken, hegyeken és az erd kben lakik ... Majd meglátod - mosolygott Tündérfi. És megindultak lefelé a tó irányába...

- 38 -

Végül egy csendes, szép tavacska t nt fel a fák között. Nádak, bokrok vették körül, s a vízben tarka vízinövények, virágok hajladoztat. A tó közepén egy óriási vízililiom ringatózott. Hajnalka ámulva nézte. Ekkor a liliom kibontotta szirmait és közepéb l egy gyönyör séges tündér állt fel és cseng hangon így szólt: - Köszöntelek benneteket Álomország tündérvidékén. Gyertek közelebb! Hajnalka és Éhes meglepetten és tétován néztek egymásra - Ne féljetek! intett mosolyogva a tündérkirályn és virágos selyemruháját óvatosan összefogva a víz tetején lebegve a partra lépkedett. - Ismerjük jól a sorsodat. Akarod-e, hogy közénk fogadjunk? - kérdezte szeretettel. - Igen - rebegte Hajnalka és a királyn intésére álom szállt szemére. Amikor újra fölnyitotta szemét, gyönyör , virágos ruha volt rajta. - Mától fogva Tündérország lakója vagy - hallotta a királyn kedves hangját. - Van-e még valami kívánságod? - Igen. Szeretném néha meglátogatni nagyapámat - válaszolt halkan, megillet dve Hajnalka. - Ezt bármikor megteheted. Megkapod hozzá a varázser t. Tündérfi majd segítségedre lesz. Ezzel a királyn felemelkedett a tó vizéb l és lassan elt nt a suhogó nádas fölött...

- 39 -

KÉTKISVÁNDOR 1. Vihar a tengeren Volt egyszer, nagyon-nagyon messze, valahol a nagy óceán közepén, egy kis sziget. Csak néhány házikó volt rajta. Ezekben egyszer , dolgos emberek laktak, akik mindenféle holmit fából készítettek, mert hisz erd borította az egész szigetet. Békésen éldegéltek. Nem sok bajuk volt a világgal. Idegen emberekkel csak akkor találkoztak, ha néha-néha arra vet dött valami nagyobb hajó, s egykét napra kikötöttek a szigeten. Meleg vidék volt. A telet nem ismerték, de az es k annál s bben látogatták ket. Az egyik csendes, napsütéses délel tt történt, hogy a gyerekek szokásuk szerint a tengerparton játszottak, és valahol a távolban megdördült az ég. Nem sokat tör dtek vele, hiszen olyan s n látogatta ket a vihar, hogy már megszokták. Egy barna fiú és húga, Bandó és Andó, éppen a part közelében csónakázott, amikor a víz szokatlanul furcsán megemelkedett, majd egy hatalmas hullám valósággal feldobta ket a magasba. Megrendült a föld és a sziget elt nt a vadul sodró víztömegben. Rémülten kapaszkodtak a csónakba, amely egy nagy lökést l felborult. Bandó fél kézzel megragadta húgát, s együtt verg dtek az áradatban. Szerencséjükre a hullámok egy hatalmas fatörzset sodortak feléjük, mert a csónak elt nt a szemük elöl. Fölkapaszkodtak rá és ijedten vártak a segítségre. De hiába. A megb szült víz a viharos szél erejével kíméletlenül sodorta ket. Ki tudja hová. Mind messzebb kerültek a szigett l. Közben sötét éjszaka lett. Kimerülten szorongatták a fatörzset, amelyet gyorsan sodort a szél mind messzebb a partoktól. De azt nem tudhatták, hogy egyáltalán megvan-e még a szigetük. Bandó megpróbálta kishúgát biztatni, de maga is félt. Jaj, mi lesz velünk - mondogatta rémülten, mert érezte, hogy ereje gyengül.

- 40 -

Reggelre aztán elcsendesült a tenger. Kibukkant a nap a felh k között. Bandó a fatörzsre fektette kishúgát, s nadrágszíjával megkötözte, hogy le ne essen. Melléje er sítette kis b rzsákját is. - Mi lesz, ha egy cápa megtámad bennünket?-, kérdezte remegve Andó. - Attól nem kell félni. Errefelé nincsenek cápák - biztatta húgát Bandó, bár maga sem hitt benne. Reménykedve nézték a távoli vizeket, de mindenfelé csak a csöndesetenger hullámait látták. - Hol lehet a mi szigetünk? Mi történt apával és anyával? - kérdezgették egymást reménytelenül. Így telt el az egész nap. A hullámok mind meszszebb sodorták ket. Aztán eljött az éjszaka. A fatörzs csendesen ringott a víz felett. Nézték a csillagokat. Már nem is féltek. - Ugye apa majd eljön értünk egy nagy csónakkal? - kérdezte Andó csendesen. - Biztosan - mondta Bandó határozottan, de maga sem hitt benne. Aztán kicsit elszunyókáltak. De minduntalan felébredtek és szomorúan nézték a villogó csillagokat... Közben reménykedve nézték a távoli vizeket is, de mindenfelé csak a csendesed tenger hullámait látták. - Hol lehet a mi szigetünk? Mi történt apával és anyával? - kérdezgették egymást reménytelenül. Így telt el az egész nap. A hullámok mind messzebb sodorták ket. Aztán eljött az éjszaka... Majd újra reggel lett. És sehol semmi. Még szerencse, hogy a gondos édesanya Bandó b rtáskájába tett egy kis ennivalót. A tasak ott lógott a fatörzsön. Persze elázott benne minden, a vajaskenyér meg a kalács, a felvágott. De nem tör dtek vele. Jóíz en befalták. Ett l egy kicsit új er re kaptak. Megint közelgett az éjszaka. Éhesek, kimerültek voltak. A táska már üres volt. Görcsösen kapaszkodtak a fatörzsbe, ebbe a ment csónakba, amely néha csak libegett-lebegett a hullámok hátán, másszor meg, ha egy kis szelet kapott, gyorsabban siklott az ismeretlenbe. Amikor újra megvirradt, a víz teljesen csendes volt, csak néha fodroztak gyenge hullámok. A fatörzs, rajta a két kis hajótöröttel, nesztelenül ringott a tengerben. Bandó hirtelen felkiáltott: - Nézd csak, valami szigetféle van arra!

- 41 -

Andó már nem is akarta elhinni, oda se nézett, annyira kimerült volt. De aztán hamar elszállt az éhsége és fáradtsága, amikor is megpillantotta az egyre közeled szárazföldet. Egy erd mellett kötöttek ki. Ismeretlen vidék volt, boldogok voltak, hogy megmenekültek. Egy keskeny utat találtak a vadon szélén. - Menjünk be. Biztosan jó emberekhez vezet, s majd kapunk enni is biztatta húgát Bandó Az út össze-vissza kanyargott-ágazott az erd ben, s végül már nem tudták, hogy merre menjenek. Féltek, hogy rájuk sötétedik. Nagyon éhesek voltak és fáradtak. Tanácstalanul megálltak egy tisztás el tt. Hirtelen kedves i hangot hallottak. - Hová mentek kis galambocskáim? Gyertek a házamba! Szívesen vendégül látlak bennetek. Több se kellett a két kis árvának. Bizakodva és örömmel fordultak a hang irányába. Egy csodaszép hölgy jelent meg el ttük hosszú, aranyszín ruhában. Csillogó sötét szeme volt, fekete haja a derekáig ért. Barátságosan mosolygott és hívogatóan intett mindkét kezével. - Láttam, hogy a tengeren érkeztetek a sziget felé. Biztosan nagyon fáradtak és éhesek vagytok. - mondogatta a szép hölgy, s a két kis árva boldogan ment utána. Hamarosan kibontakozott el ttük egy takaros kis ház képe. Szép fehér falai, piros teteje és zöld ablakai hívogatóan várták a vendégeket. Amikor beléptek, Andó és Bandó ámulva és vágyakozva néztek egy dúsan megterített asztalra, amelyen egymás mellett sorakoztak a finomabbnál finomabb ételek. - Nos, foglaljatok helyet és egyetek! biztatta ket a szép hölgy nyájasan. Több sem kellett a két éhes vándornak, s nekiláttak a falatozásnak. Nem néztek se jobbra, se balra, csak ettek. Pedig jó lett volna, ha figyelnek, mert közben a kecses hölgy elt nt, majd lassan becsukódtak az ajtók, ablakok, s mire a két vándor jóllakott, egyedül maradtak a szobában... 2. A démon fogságában Hirtelen úgy érezték, hogy nagy csendesség van körülöttük. Már hoszszú ideje ültek az asztal mellett és várták, hogy mi fog történni. A szép hölgy nem jött vissza. A szobában csak homályos fény derengett, az asztalról meg minden étel elt nt. Körülnéztek. A polcokon üvegek sorakoztak. Az egyiken

- 42 -

Álompor, a másikon Méreg, a harmadikon Madár, a negyediken Hal felirat volt... Tovább nem nézel dhettek, mert megszólalt egy hang, de ez nem hasonlított a szép hölgy kellemes és nyájas beszédére, mert rekedt, gúnyos és visító volt: - No, mi az semmirekell k? Jóllaktatok? Akkor ti is mehettek a csordához ... hihihi ... hihihi ... A rikácsoló nevetés valamelyik sötét sarokból jött, majd hamarosan kibontakozott egy fekete alak is. A két gyerek meglep dve és ijedten nézett egymásra. Most vették észre, hogy karjukat és egész testüket vastag gyapjú borítja be. Rémülten kaptak a fejükhöz, amelyet ugyancsak befonta a s sz rzet. A két helyes gyerek helyett két jókora bárány ült a székeken. Rettenetes érzés volt. A fekete boszorkány eléjük lépett. Nagy orra volt és gonoszul vigyorgott. Kezében ostort szorongatott és rácsapott a bárányok hátára. - Ki innen a csordához! ...hahaha ...hihihi... - sivította a démon és közben nagyokat csapott a két szerencsétlen bárány-gyerek minden testrészére. Kinyílt az ajtó, Andó és Bandó rémülten futott ki rajta a ház el tt öszszegy lt csordához. Voltak már vagy százan. A báránycsordát három vad sárkány-kutya rizte. Dühösen csattogtatták fogaikat és a lemaradókba kíméletlenül beleharaptak. Bandó és Andó reszketve bújtak a többiek közé. Mindenki igyekezett a csorda közepén haladni, hogy minél messzebb legyenek a vad kutyáktól. Hamarosan kiértek egy szép zöld mez re. Megállt mindenki és lassan elkezdték rágcsálni a füvet. Legelés közben senki sem mert szólni társához, mert a vérebek éberen rködtek és dühösen beleharaptak abba, aki fecsegni merészelt. Csak ettek szótlanul. Aztán lassan leszállt az este. A csorda egy helyen, ahol hatalmas akol volt, megállt, letelepedett. A sárkányok éberen figyeltek, de aztán ket is elnyomta az álom. Közben persze föl-fölébredtek és ilyenkor dühös morgást hallattak. Elhalkult a suttogás. Majd újra kezd dött. Bandó és Andó most tudták meg társaiktól, hogy valamikor k is gyerekek voltak, de mindegyiküket rbecsalta és elrabolta, majd elvarázsolta a démon. Sorsuk reménytelen, mert a démon mindennap egyet kiválaszt közülük és a három sárkánykutyának ad-

- 43 -

ja táplálékul, hogy h ségesen szolgálják úrn jüket. Rettenetes sors vár mindnyájukra. És menekülésre nincsen kilátás. Szegény kis Andó nagyon kétségbeesett ennek hallatára, de Bandó megvigasztalta, hogy ki fognak szabadulni, de még maga sem tudta, hogy hogyan. Az éjszakai beszélgetésb l azt is megtudták, hogy a démon minden éjfélkor elmegy a gonoszok gy lésére. El tte kiteszi a három sárkánynak az ennivalót: finom bárányhúst és csontokat. Bandó elhatározta, hogy ezt az éjszakai alkalmat ki fogja használni. De hogyan? Ezen töprengtek. Elmondták tervüket még néhány báránynak, de mindenki meg volt ijedve. Rettegtek a démontól és három vad sárkányától. Így tehetetlenül várták sorsukat. Bandó azonban nem hagyta magát. Eszébe jutott, hogy a démonhölgy polcain láttak több különböz feliratú üvegpalackot. Közülük legalább a Méreg feliratút meg kellene szerezni - gondolta. Megbeszélte a tervet Andóval. Amikor a boszorkányhölgy éjféli gy lésre repül, akkor majd beosonunk a házába. Biztos sikerülni fog - biztatta húgát. Így is tettek. Aznap csendes, felh s éjszaka volt. A Hold csak néha dugta ki az orrát. Két dühös morgás között, amikor a sárkányok elbóbiskoltak, kilopóztak az akolból és elindultak a démon háza felé. Éjfélt ütött a nagy falióra, kinyílt az ajtó, s megjelent sötét ruhájában a démon. Bandó és Andó a földre lapultak és csendben megvárták, amíg a hölgy három tálban a földre helyezi a sárkányok pecsenyéjét. Azután a magasba emelkedik, majd elt nik a felh k között. A két kis tolvaj bárányka könnyen beosont a házba. Ruháik és a táska még ott hevertek a sarokban. Bandó gyorsan lekapta a táskát, belerakta a Méreg meg a Madár feliratú üveget, majd a nyakára szíjazta a csomagot, s gyorsan kilopóztak a házból. Sietniük kellett, nehogy a sárkányok id el tt felriadjanak. De el bb alaposan megszórták méreggel ennivalójukat. - Jó étvágyat - mondta végül halkan Bandó, bár nem volt kedve tréfálni. Sokáig csend borult az akol környékére. Aztán fölébredtek a sárkányok és nekiestek a finom vacsorának. Alig telt el néhány perc, s iszonyú ordításban törtek ki, de hamarosan elnémultak. Hatott a méreg. Csend borult az akol környékére. Bandó és Andó találomra elindultak az erd be, valamerre keleti irányba. Útközben rémülten gondoltak arra, hogy mi lesz, ha visszatér a szörny démon és meglátja, hogy mi történt. Gyorsan törtettek hát a sötét erd ben. Nem tudták, hogy merre járnak - Csak minél messzebb legyünk a gonosztól - gondolták.

- 44 -

Hamarosan kiértek az erd l, segített ebben a kibukkanó hold is, amely megvilágította a sötéten hullámzó tengert. Tanácstalanul megálltak. Keleten aztán halvány fény kezdett derengeni. - Jaj, most tér haza a démon - mondta ijedten Andó. - Mi lesz, ha utánunk jön, s megtalál minket... Bandónak eszébe jutott a másik üveg, a Madár feliratú. - Együnk ebb l, bármi is fog történni - mondta határozottan-, rosszabb már nem lehet. Mohón ettek a porból. S hírtelen furcsa érzés fogta el ket. Elt nt róluk a báránysz rzet, toll borította be testüket, amely átalakult, és hamarosan két csúnya fekete madár állt egymással szemben. - Jaj, mi lett bel lünk - siránkozott Andó. - Mindegy már. Szálljunk minél gyorsabban kelet felé, miel tt ideérne a démon - mondta Bandó határozottan. Fölszálltak a magasba és nemsokára két fekete madár szállt sebesen kelet felé a fölkel nap fényében... 3. Repülés Tündérországba Két nagy fekete madár szállt a tenger felett. A nap mind magasabbra emelkedett a tiszta égbolton. Szell se rezdült. Sehol egy hajó vagy távoli part, csak víz és víz mindenütt... Lassan a két kis vándor is megnyugodott. Andó mind többször mondogatta: - Ugye, ide már nem jöhet utánunk a boszorka? Most már nem kell félni? - Nem, nem kishúgom, szegény kis madárkám - válaszolt vidáman Bandó. - Csak minél messzebb legyünk t le. Nem fáradtál még el? - Még jól bírom az iramot. Nem is olyan rossz madárnak lenni. Csak ne volnánk ilyen ... ilyen rondák... - Nézd csak! Szárazföld a távolban! - vágott közbe Bandó. Ideje is volt, hiszen egész nap repültek. Egyre közeledett a part. Már látszottak a feltámadó szélben bólogató fák. Lejjebb ereszkedtek. Kiszemeltek egy nagy feny fát és onnan nézegették a környéket, élvezték az alkonyi szelt. Most volt el ször idejük arra, hogy jobban megnézzék egymást. Valósággal elszörnyedtek. Idétlen görbe cs rük volt, ormótlan nagy lábuk, hosszú nyakuk, meredt szemeik tompán villogtak. Fekete tollazatuk meg össze-vissza borzolódtak a hátukon. A fejükön kiálló búbos pamacs meg ferdén libegett a

- 45 -

leveg ben. Andó elsírta magát. - Rettenetes - mondogatta. - A legrosszabb üveget válogattad ki - mondta zokogva. - De hát mit tehettem volna? Emlékszel, hogy mennyire kellett rohannunk... - Tudom, édes bátyám, ne haragudj - szipogott Andó. - Meglátod, minden rendbe jön. Megtaláljuk a jóságos tündér királyn t és majd megszünteti a gonosz varázslatot - vigasztalta húgát Bandó. Ekkor megpillantottak a szomszédos fa odvában egy jól megtermett baglyot. Tisztelettel ráköszöntöttek: - Szép jó estét kívánunk - mondották mindketten. - Jó estét!- Hát ti kik vagytok? Ilyen madarakat még nem láttam mondta gyanakodva a bagoly. - Tudjuk, hogy nem vagyunk világszépek. De nem tehetünk róla ... - válaszolt Bandó. Ezután a bagoly unszolására elmesélték kalandjaikat. A bagoly a fejét csóválta. - Nagy baj, nagy baj mondogatta. - Rajtatok csak a tündérkirályn tudna segíteni. - Jaj de jó! És hol találhatjuk meg t? - kérdezte lelkendezve Andó. - Hehehe - nevetett a bagoly. - Az nem olyan egyszer ám! Igen-igen messze van. Valamerre napkelet felé, ahol már a világ végét is meglátni. Legalábbis így hallottam a nagyapámtól ... meg az nagyapjától az meg megint... Andó és Bandó nevettek, de mégis szöget ütött fejükbe a dolog. Sose lehet tudni. Hátha igaz ... Másnap reggel, alighogy a felkel nap sugarai megsimogatták ket, nagy lelkesedéssel nekivágtak az útnak. Abban reménykedtek, hogy a tündérkirályn talán visszavarázsolja ket. Gyönyör szép nyári id volt. Kék az égbolt, sehol egy szem felh . - Jaj de jó ez a napfényes id ! - kiáltoztak kissé idétlen, recseg hangon (de ezt k nem tudták) és nagyokat bukfenceztek a leveg ben. Estefelé lassan úszkáló bárányfelh ket pillantottak meg. Bebújtak a puha, fehér takarók közé és hajnalig ott pihentek, aludtak. Álmukban már látni vélték Tündérországot. Kora hajnalban ébredtek. A nap sugarai lassan szétolvasztották a felket, s a kismadarak kacagva estek bele a leveg be, majd szárnyukat kiterjesztve tovább suhantak napkelet felé... Ki tudja mennyi id múlt el az utazás során. Teltek a napok és még mindig nem látták meg Tündérország határát. Dehát mir l ismerjük meg, hogy odaát vagyunk? - kérdezték egymást türel-

- 46 -

metlenül, mert már nagyon fáradtak voltak. És csak repültek tovább... Teltekmúltak a napok ... Egyszer, amikor már nagyon el voltak keseredve, fecskék húztak el mellettük. - Szevasztok! - kiáltottak utánuk -. Messze van még Tündérország? - Hiszen már fölötte jártok! - kiáltott vissza az utolsó fecske. Majd elntek a távolban... Alattuk végtelenbe nyúló erd terült el. Andó és Bandó lefelé vette az irányt... Sokáig repültek ide-oda, míg el nem fáradtak. Aztán leszálltak egy odvas fára, hogy ott töltsék el az éjszakát. Keveset szóltak egymáshoz. Beszélni sem volt kedvük. Egyre csak azon gondolkodtak, hogy hol találhatják meg e hatalmas rengetegben a tündérkirályn t. biztosan segítene rajtuk: visszavarázsolná ket, hogy megint olyan helyes gyerekek lehessenek, mint azel tt ... hogy apa és anya megismerje ket ... Közben hajnalodott. Az egyik fa odvából fülesbagoly dugta ki fejét, s bosszúsan rájuk szólt: - Már korán reggel zavarjátok az Isten madarát? Nem tudnátok odébb repülni? Bandó a kelletlen fogadás ellenére barátságosan válaszolt: - Tiszteletem, bagoly úr! Nagy bajban vagyunk. Valami okos madarat keresünk, aki útba igazítana bennünket. A bagolynak tetszettek a hízelg szavak és mindjárt barátságosabb lett: - Hát az egészen más. Szívesen segítek, amennyire szerény ismereteimb l telik. Bár egy kicsit fura kinézésetek van. Nem valami rosszban sántikáltok? - Ó nem, dehogyis! Csak azt szeretnénk megtudni, hogy hol találhatjuk meg e hatalmas erd tündérkirályn jét. A bagoly gyanakodva nézte a két rút madarat, majd így válaszolt: - A tündérkirályn nem egykönnyen található meg, de azért megkísérlem megmagyarázni. Jól figyeljetek! Ezután a bagoly hosszadalmas magyarázatba kezdett. Látszott a beszédén, hogy inkább félre akarja irányítani ket. Bandó végül megelégelte és nagy mérgesen egy feny tobozt hajított a bagoly hátára. Ezután letörten nekivágtak az útnak. Tanácstalanul kóvályogtak a leveg ben. Közben a szél is feltámadt. Leszálltak egy bokorra pihenni. A közelben nádiveréb dalolgatott. Várj egy kicsit, majd én beszélek vele - mondta Bandó és arrafelé rebbent, ahonnan az ének hallatszott. A nádiveréb ijedten elhallgatott, amikor Bandó leszállt melléje. - Ne félj - mondta Bandó -, hiszen rokonok vagyunk... Nem tudtam, hogy ilyen... ilyen... ijeszt rokonaim vannak... Remélem, nem akarsz bántani. - Dehogy akarlak... Csupán a segítségedet kérem. A tündérkirályn t keressük a húgommal, de eltévedtünk.

- 47 -

- Ó, hiszen itt van, nem messze, de jobb, ha hajnal felé mentek oda. Csak arra egyenesen, az ötödik tónál szálljatok le - mutatta készségesen az irányt a nádiveréb, aki örült, hogy végre megszabadul a fura vendégt l. - Köszönöm ... köszönöm - mondta örömmel Bandó és már száguldott is vissza Andóhoz a jó hírrel. Ezután lepihentek és másnap hajnalban nekivágtak az útnak. Nemsokára a magasból megpillantották a kis tavacskát egy erd borította táj közepén. - Hátha ez lesz az, amit keresünk - mondta Andó reménykedve. Mint a sasok, úgy vágódtak le a tó partjára, a nádasok közé. Itt is hajnali nótájukat fújták a nádiverebek. Jöttükre elhallgattak és csodálkozva, kissé gyanakodva kérdezgették a két ismeretlen, csúnya madarat: - Kik vagytok? Honnan jöttetek? Mi rosszban sántikáltok? - Nincs rossz szándékunk, higgyétek el. Messzir l jöttünk. Nagyon elfáradtunk. A tündérkirályn t keressük, mert csak segíthet rajtunk. - Akkor jó helyen jártok. Itt van éppen a víz közepén. Andó és Bandó kikémlelt a nádasok között és meglepetve látták, hogy a víz közepén, szép tavirózsákon lebeg egy tündéralak. Fölrebbentek és óvatosan, félve közeledtek feléje. Most láthatták közelr l, hogy milyen szép. Szivárványszínben játszó ruhája lebegett az enyhe szélben, hosszú, hullámos aranyhaja lehullott karcsú derekára. Kedvesen mosolyogva intett a két szerencsétlen madárgyerek felé: - Köszöntelek benneteket! Gyertek közelebb! Ne féljetek! Mi járatban vagytok? Bandó és Andó boldogok voltak, hogy nem említették rútságukat, és Bandó így válaszolt: - Üdvözlünk tündérek királyn je! Téged keresünk nagy gondunkban. Ezután Andó és Bandó egymás szavába vágva elmondták kalandos történetüket a viharos tengeren és a gonosz boszorkánynál, és arra kérték a királyn t, hogy szüntesse meg a gonosz varázslatot.

- 48 -

- Ó, mi sem természetesebb! mosolygott kedvesen a tündérkirályn . - Gyertek velem a partra! - intett a két madárnak, majd könnyedén fölemelkedett és a víz felett lebegve a partra lépett. Kissé eltávolodott t lük, kezét fölemelte és így szólt: - Hess! Hess! Gonosz démon sz nj meg ... Ti meg váljatok ismét derék, szép gyerekekké! Ekkor szürke felh ereszkedett le a magasból, s beborította a két csúnya, fekete madarat. Aztán enyhe szell keletkezett, s mire a pára eloszlott, a királyn elt nt, és a víz partján ott állt két szép gyerek: Andó és Bandó, Tündérország új lakói...

- 49 -

EGY MAKACS KISFIÚ Derék gyerek volt Péterke, mindenki nagyon kedvelte. Okos volt, ügyes és merész, csínytevésre is tettre kész. Egyszer történt ... künn a kertben játszadoztak békességben: sünk, a bátor kisfiú, s bájos húga (a kis hiú). Szép szi nap volt, kellemes. Ó, a kert mily élvezetes! Langyos szélben hulló dió, leng már a hinta. Jaj de jó! S így szól a bátor kislegény: fölmegyek a fára, fel én! Itt van a létra, egy-kett , fentr l látszik a háztet . Fürgén lép a lajtorjára, - nem kellett vigyázni rája! Arra járt egy fortélyos szél, s fülébe szép mesét zenél... Nagyapa hiába inti t, a konok kicsi vakmer t, kishúga is kiált rája, de nem hallgat senki másra. Reccs! - szólt ekkor a diófa, s száraz ága letört róla. sünk bizony földre esett. Karja eltört ...Hát így esett... Tettedet vedd fontolóra, és hallgass az okos szóra!

- 50 -

SZEGÉNY GAZDAG PÁL Valamikor, nem oly régen élt szegény Pál a falu végen, bezárkózva, unatkozva, szerencsér l álmodozva. Takarékos ember vala: nem f t kemencébe soha, télen-nyáron üres kamra, kutya-macska éhen halna. Gy lt ám a pénze szaporán, számolta este, reggel korán. Jól bezárva ajtó, ablak. Táguljon, ki erre baktat! - Bárcsak lenne még több pénzem, ha már nincsen feleségem így sóhajt egyszer magában, pénzét számolva zugában. Az égiek is meghallják, s baját gyorsan orvosolják: Meglátogatá t Fortuna, a szerencse istenasszonya. S valóra vált minden remény: megüté a f nyereményt! Így lett hát gazdag szegény Pál. Következik a boldog nyár! De hiába volt nagy az öröm, belécsöppent ám az üröm. Miként a napot váltja az éjjel, akként foszlik a boldogság széjjel. - Hová rejtsem hát pénzemet, hisz erre tettem éltemet, kósza egér meg ne rágja, tolvaj nehogy megdézsmálja.;

- 51 -

hogy t zvész el ne eméssze, fukar rokon el ne kérje, csalfa n re el ne költsem. Tán egy bank szekrényét töltsem? Lám mennyi kérdés, mennyi gond! Látjuk, hogy h sünk nem bolond, mindent gondosan latolgat, de hiányzott a gyakorlat. Támadt ekkor egy ötlete, - lám, az Isten segítette -, ott van íme az ágybetét, rejtekhelynek az is elég. Alaposan megfontolta, s úgy tett, ahogy kigondolta. Szalmazsákja zireg-zörög, belsejében arany csörög. Ám fösvény lett pénzt költeni. - Egy vagyont Dunába önteni? mondotta s n, bölcsen - Ezt a sok pénzt el ne költsem! Így lett aztán több a gondja, ruhájának több a foltja, hideg kopog az ablakán, ám pénze ropog az oldalán. Történt egy nyári éjszaka: sünk éppen pénzét számolta, bár zárva volt Pálunk ajtaja, tolvajok lestek az ablakba. Pálunk éppen elment a boltba, hogy sovány ételét megvásárolja, s a gazok az alkalmat várva, belopóztak a házába.

- 52 -

A két tolvaj betört a lakásba, belemarkoltak a szalmazsákba, az utolsó fillért is táskába rakván, eliszkoltak, csendesen járván. Szegény Pálnak ez volt a bukás, számunkra meg az okulás: a pénzzel mindig okosan bánj, s az elégnél többet ne kívánj!

A HAZUDÓS BÉKA 1. Kék tó végén, láp sarkában, élt Breki béka egymagában.

2. Id s volt már, híres tudós, de emellett nagy hazudós.

3. Azt képzelte hát magában, az okos, sz k agyában,

4. nála bölcsebb béka nincsen, még ha egy csepp esze sincsen.

5. Történt egyszer szép id ben, kacsák úsztak a leveg ben,

6. s leszállt egyik a tó partjára, Breki úrnak birtokára.

7. Hogy van Breki úr? - szól finom gúnnyal -, hogy ki ne kezdjen béka úrral.

8. - Járnak erre rút vadászok, vagy más gonosz madarászok?

- 53 -

9.- Nem kell félni, itt vagyok én! virrasztok bátran a víz peremén!

10. -S ha erre jár Puskás Berci, nagyot pisszent bátor Breki.

11. Alig telt el fertály óra, a nap sem tért nyugovóra,

12. megjelent egy véres vadász s menekültek már a kacsák.

13. Másnap veres róka vágtat: - A farkasok már itt járnak! -

14. - Ugyan - vélte a bölcs Breki -, ezt az ordas meg nem teszi!

15. Alig telt el fertály óra, dühödt morgás hallik újra.

16. Itt vannak már az ordasok! A csikaszok és foltosok!

Amint láttuk, Breki melléfogott a farkasokról szóló jóslással is. Mindenki menekült ész nélkül. - Lám, lám - mondta a bagoly a fa tetejér l -, így jár az, aki hallgat Breki tanácsaira. Egyszer meg az is megtörtént, hogy egy csapat rigó szállt le a nádasba. Vígan himbálóztak a nádszálakon és gyönyör en énekeltek. Vezet jük intette ket: Vigyázzatok, errefelé vércsék is járnak! - Breki, aki mindent meghallott, közbeszólt: - Kár beszélni róla, errefelé soha nem járnak vércsék. - Alighogy ezt elmondta, éles vijjogás hallatszott a magasból: megjelent egy csapat vércse. Bizony, néhány nádirigó már nem tudott elmeneküln Ám Breki els sorban az id járás jóslásában remekelt. El re tudta - legalábbis ezt híresztelte -, hogy es lesz vagy napsütés, éjjel holdvilág vagy fels ég, égzengés vagy földrengés, csendes nyugodt éjszaka, ahol csak a távoli nyávogás és cincogás, mekegés és brekegés hallatszik, vagy hideg lesz, didergés és remegés, netán nagy vihar, fákat tövest l döntöget , villámlás és mennydörgés, zápor és zivatar, dézsából öml . Hát ilyen volt Breki, a híres béka. Minden jó, ha a vége jó, tartja a közmondás, de ez a történet mégis furán végz dött: Egy nyárvégi csendes este kuruttyoltak: brekekeke... Breki is mondta szaporán, a parton ülve jókorán.

- 54 -

Nem messze, miként egy sell - susogott az enyhe szell -, megjelent egy huncut mókus, hallgatni a brekeg kórust. Nem tetszett a békazene, s így kiáltott a part fele: - Csend legyen békabanda! Mire jó e handabanda! Miféle ricsaj az , hogy: brekeke... Örökké ez a terefere, ez az ostoba békazene... Jönnek ám a gólyák ...hehehe...! Breki dühvel kiált: Tahó! Mit tudsz te, buta diófaló! Hisz vége van már a nyárnak, gólyák erre már nem járnak! És íme, mit tesz Isten, csoda - azt mondják - nincsen, arra repült egy gólya, egy elkésett fióka. Jaj ...jaj ...meglátta Brekit, (- hej az anyja mindenit -) és hopp ... gyorsan bekapta... Alig csobbant a víz alatta... A hazudozó, lám-lám, el bb-utóbb pórul jár, és végül kiderül ám, hogy biz a nagy szamár.

- 55 -

KÉT MANÓ A SZOBÁBAN 1. Bukli manó m sora Egyszer volt, hol nem volt, nem egészen a világ végén, de attól nem messze, a dombok alján állt egy nagyon szép ház, amelynek harmadik emeletén lakott derék szüleivel egy aranyos kislány. Antóniának hívták, bár szülei csak röviden Antinak becézték. Vele történt az alábbi különös eset. Hideg téli id volt. A helyes kis padlásszoba ablakát, ahol Antika lakott, befedte a hó. Nem sokat lehetett látni a kinti világból, csak a sivító hang jelezte, hogy mérgesen fúj a szél. Az unalom rátelepedett a szobára, mint rétre az szi köd. Antika kedves arca mind durcásabb lett, hiszen... megtanult már minden leckét, meghallgatott sok szép mesét, s kihasználva minden percet, fújja már a német verset, lerajzolt már lovat tevét, hóban mászó jegesmedvét, házat, melyen sok az ablak, rétet, hol leszállt a harmat, tóban ficánkoló halat, s égben szállongó madarat, meg kecskét szikla tetején, madarat felh közepén, virágokat és zöld fákat, várakat, hegyes sziklákat... Ne tovább, sose lesz vége! Folytassuk a mesét végre! Antika szétnézett szobájában. Egy hatalmas polcon rengeteg könyv és játék hevert egymás mellett. - Mit csináljak? - mondogatta a kislány, s fölmarkolta az egyik plüsscicát és a földre dobta. Majd követte t a kecske, a ló, a kutya, meg a többiek: békák, halak, madarak, vadállatok és sszörnyek, meg ... De ki tudná mind fölsorolni? Ezután összedöntötte a kockavárat, faházat meg a tornászó bohócokat. - Nem kelletek - mondogatta mérgesen.

- 56 -

Ekkor úgy rémlett, mintha a sarokból, ahol egy halom könyv állt a polcokon, valami zörejt hallana. - Ki az? Mi az? - szólt ijedten Antika A könyvek hirtelen megmozdultak és kibújt közülük két kis szakállas emberke. Az egyik kövér volt és alacsony, a másik magasabb és sovány. - Bukli manó vagyok - mondta a kövér. - Pukli manó vagyok - mondta a sovány. - Jaj istenem, talán valami gonosz szellemek vagytok ? - rebegte ijedten Antika. - Á dehogy - válaszolt Bukli és a szoba közepére sétált. Pukli követte. - Itt lakunk a könyvek között. Hallottuk, hogy unatkozol, azt gondoltuk, hogy egy kicsit beszélgetünk. Antika csak most vette jobban szemügyre látogatóit. Kis piros buggyos nadrág volt rajtuk, sárga kabát, meg zöld sapka, lábukat fényes, fekete, hegyes orrú cip takarta. - Engem meg Antinak hívnak - mondta felbátorodva a kislány. Nem játszanátok velem? - Nagyon szívesen - válaszoltak egyszerre a manók, - s Bukli fölemelte kezét. - Gyertek csak ide! - szólt a földre dobott állatokhoz, és csodák csodájára, azok fölpattantak, négy lábra álltak, a manók elé szaladtak, és elkezdtek a saját nyelvükön beszélni. Lett ott világ! Bégetés, nyerítés, brekegés, mekegés, nyávogás, ugatás, csipogás, röfögés és még ki tudja miféle állathang vegyült öszsze.

- 57 -

Antika tapsolt, kacagott örömében. A nagy zsivajnak aztán Bukli vetett véget. Kezét fölemelve így kiáltott: - Miféle zenebona ez! Tessék sorban bemutatkozni! Egy szép fehér macska ment ki el ször a középre, lassú, nyújtott lépésekkel és kényeskedve így szólt: Nem rzök házat, sem síró gyereket, mégis mindenki úgy szeret engemet.

Ha leszáll a nap, vígan egerészek, ha meg forrón süt, sben heverészek.

Ha jeges szél fú, meleg szoba bíztat, ha megéhezem, jó falatra hívnak. - Milyen beképzelt majom - morogja egy bundás kutya, miközben a szoba közepére vonul. Aztán így beszél: Kutya világ volt hajdanában, mondják ezt sokan mostanában.

Ám sokkal jobb ma a kutya sorsa, jut neki hús is, nemcsak a csontja.

Engem is szeretnek, becsülnek az emberek, mert rzöm a házat, s védem gazdámat. Most váratlanul egy ijeszt alak lépkedett a néz k elé. - Nem te kerülsz sorra!, hé...! kiáltott feléje Bukli, de a dínó csak ment lomha lépteivel, majd megállva így szólt: sid kben éltünk, nagyon-nagyon régen, bús felh k rohantak a sötétl égen,

hatalmas fák n ttek, remegett a föld is, sziklák tüzet hánytak, morajlott az ég is,

óriási dínók mind egymásnak estek, vérszomjas madarak vijjogva kerengtek...

- 58 -

- Jól van, jól - szólt közbe Bukli békít hangon - elég lesz... - A dínó erre bosszúsan elballagott. Majd váratlanul egy gólya repült a szoba közepére és így szólt: Távolról jöttem, felh fölöttem, messze szállok én az ég peremén...

Utam ködbe vész, s z a madárvész, búsan kelepelek, hát Isten veletek!

Alig lehetett visszatartani a következ szerepl t, egy szép lovat, aki vígan topogott a szoba közepén: Nyihaha ...nyihaha ... el ttem a puszta, az út jaj de széles, vágtat ám a ménes, rondra:

nem vágyok most haza, hol fékez a zabla... jobb ez, mint a járom, szaladj te is párom!

Ezután nagy nevetés tört ki, mert egy kecske énekelve szaladt a poMek-mek-mek ... mek-mek-mek... szállnak a levelek, egész nap a f ben játszunk veletek.

Nincs semmi gondom, jó gazdám vár otthon, nem csinál nagy ricsajt, készül a jó kecskesajt.

Mek-mek-mek ... mek-mek-mek... játszunk veletek... A kecskét alaposan megtapsolta a közönség. Sikerén felbuzdulva egy lomha tehén is énekelni kezdett: Bú ...bú...bú... bú...bú...bú... nem vagyok szomorú, erd n-mez n sem ijeszt meg az égi háború...

békésen élünk, csendben legelünk, vár a gazdaasszony és vígan tejelünk. Bú ...bú...bú... nem vagyok szomorú...

Ezután már Bukli manó megint fölemelte kezét, hogy elég, de hirtelen egy béka ugrott a szoba közepére és így szavalt:

- 59 -

Brek-brek...brek-brek... zúg a nád és berek, jönnek reggel halat fogni a gonosz emberek...

Szép ám a békazene, bár sokat esz a fene, csúfolják szegény békát, kifundálnak gúnyos tréfát, a gonosz emberek...

Antika tapsolt, kacagott örömében, de Bukli manó megint intett: - Letelt az id ! Majd legközelebb folytatjuk. Megyünk vissza a könyvek közé. Viszontlátásra! Hopp-hopp-hopp ... A két manó nagyot ugrott és elt nt a könyvek között... Antika fölébredt és csodálkozva nézett körül. Csend volt a szobában és nagy rend. A plüssállatok egymás mellett álltak a földön és a többi játék is a helyén volt. - Furcsa dolgok történtek, de ma át fogom kutatni a könyveimet gondolta t dve Antika. Alig várta, hogy este legyen. Alighogy besötétedett, gyorsan megvacsorázott, majd sietve fölment szobájába. Egymás után szedte le polcairól könyveit, és lapozgatta ket. Az egyikben megpillantotta Pukli manó képét. Megörült neki. Ekkor valaki megszólalt a háta mögött. Anti hátrafordult. Jaj, ki az? Hát Pukli manó mosolygott rá a szoba közepén! - Én vagyok. Pukli manó. Ugye csodálkozol? Azért jöttem, hogy meséljek neked... 2. Pukli manó meséje az unatkozó királylányról Egyszer volt hol nem volt, messze-messze, az Óperenciás tengeren is túl, valahol a világ vége felé, volt egy szép kis ország. Derék királya bölcsen kormányozta. Jómódban él népe ezért tisztelte és szerette t. Felesége is támogatta férjét az uralkodásban és mindent megtett, hogy egyetlen leányukat, Orsolya hercegn t, rangjához méltóan nevelje. Ámde hiába volt a szül k minden igyekezete, a kislány kényesked , nyafogó, lusta és rendetlen volt, és ami legjobban fájt a szül knek, hogy a kislányt nem érdekelte semmi. Csak ült a szobájában a temérdek játék között és mindig unatkozott. Nem vonzotta a sok szép játék - épít kockák, babák, játékállatok, törpék, házikók, meg ki tudná mind felsorolni a rengeteg holmit -, de még a szebbnél-szebb mesekönyveket is csak futólag nézegette meg! Csupán egy dolog érdekelte nagyon a haszontalant: az evés. A finom sült húsok, édességek, torták, meg mindenféle nyalánkságok. Meg is lett az eredménye: elkezdett hízni, csúnya pocakja lett, s lassan elvesztette régi szépségét is. Végül beteg is lett. Ágyba fektették és orvosokat hívtak hozzá. Heten jöttek: híres, tudós doktorok voltak, nagyszakállú szemüvegesek, akik táskájukban hozták az injekciós t ket, a különböz tablettákat és orvosságokat, fejükben meg ajánlataikat, javaslataikat, tanácsaikat. F leg az étkezésr l beszéltek sokat:

- 60 -

Heten voltak a nagyokosok, földig ér szakállasok. Ismertek k sok nyavalyát, a betegek búját-baját. Els doktor azt javallta, szavait jól megfontolva: Ne egyen húst, édességet, hagyjon gyomrának békességet. Másik ezt rögvest cáfolta: Jó a hús zsírban pácolva! S hogy az édesség elmaradjon?! A jó közérzet megszakadjon?! Harmadik meg úgy gondolta, s a gyakorlatban kipróbálta, gyógymód: Igyunk hideg vizet! Kúrálja ám az idegeket! Még hogy hideget!? Csak meleget! - szólt a Negyedik És eleget! A meleg puhítja a beleket, s kiengedi - bocs - a szeleket. Az Ötödik meg így szólala: Sok kaja - falánkok óhaja, ha kevesebbet iszunk-eszünk, sokkal jobban n l az eszünk." A Hatodik - egy kövér doktor mérgesen szól nagyon sokszor: Minél többet eszünk-iszunk, annál jobban n l az eszünk. A Hetedik meg úgy gondolta: Nem hús az élet sava-borsa, együnk inkább minél több zöldet, ez tápláljon urat-hölgyet! A többiek kórusban zengték: Nem vagyunk mi büdös kecskék. Zöldet enni nem lehet, mek-mek-mek, mert elgyöngül a szervezet!

- 61 -

A király végighallgatta a doktorok véleményét és majd megpukkadt mérgében, különösen amikor a tudósok összevesztek, zajongtak, ordítoztak. El is zavarta végül az egész társaságot. Ekkoriban jutott a király fülébe, bár a nép között ez már régen ismert volt, hogy a nagyerd ben, igen messze a világtól, él egy bölcs öreg varázsló, gyógyító ember, aki minden nyavalyára, betegségre tud valami gyógyírt vagy tanácsot. A király elhatározta, hogy elviszi hozzá leányát, hátha segít rajta. Egy szép napon aztán elindult a királyi menet. Elöl haladt egy gyönyör , aranyos hintó, amelyben a királyi pár és a betegesked leányka foglalt helyet. Hat pár ló húzta: finoman szedték lábaikat, alig porzott alattuk az út. A királyi hintó után, de attól jóval távolabb, három szekérbe pakolták össze a szükséges holmikat: Az egyikben gazdag konyha: húsok, kolbászok meg sonka, édes süti, csoki torta, és lekvár meg kompót sorba. (Aztán még egyéb ételek... Ezekt l leszünk betegek.) A másikban sok finom gúnya: hidegben jó meleg bunda, melegben meg könny ruha, meg sok takaró, dunyha. (Nem fog senki ázni-fázni, csak az egér kaparászni.) Harmadikban szépen, sorban, játékok nagy dobozokban: kockák, bábok és szép babák, faházak és díszes ruhák, mesekönyvek és állatok... (Felsorolni is nagyon sok!)

- 62 -

Hosszú volt bizony az út. Sok nap eltelt, míg végül megérkeztek a bölcs öreg otthonához a s erd közepére. Egyszer , de szép és barátságos házában szívesen fogadta a vendégsereget. De szintén megmondta, hogy jobb, ha mindjárt vissza is fordulnak. A király meghökkenve és megsért dve hallgatta a varázsló szavait, aki megmagyarázta a felséges úrnak, hogy lányát csak egyedül tudja fogadni, s minden egyebet, amit hoztak a három szekéren, vigyenek vissza. A bölcs öreg ekkép szóla: legjobb gyógyszer a sok torna, mozgás, futás, kirándulás, kerti munka meg az úszás. Végül, de nem utoljára, fontos az agy csiszolása: okos könyvek olvasása. A király végül megértette az öreg szándékát és hazarendelte a hintót meg a kocsikat. A kisleány, Orsolya egyedül maradt a varázslóval, s egy kicsit fájó szívvel integetett a távozó kocsik után... A bölcs öreg kézenfogta a kislányt. Megmutatta neki a házát, kertjének szép növényeit és mesélt neki az erd szelíd állatairól. Más élet kezd dött aztán a kislány számára: öntözött, gereblyézett a kertben, tanulgatott, olvasgatott a sok szép könyvb l és hallgatta az öreg meséit. Közben kirándultak a gyönyör erd ben, és úszkáltak a tó vizében. - Csak az ostoba ember unatkozik - tanította a bölcs öreg -, de úgy is mondhatnám, hogy az unalom az ostobaság szül anyja. Egyszer meg tréfásan azt mondta: - Az embernek két gyomra van: az egyik a hasában, a másik a fejében. Mindkett t táplálni kell, hogy el ne sorvadjanak: a hasat ennivalóval, a fejet tudnivalóval. Ha a has nem kap enni, elsorvad a test, ha a fej nem kap tudnivalót, elbutul.

- 63 -

Így tanította a bölcs öreg a királylányt. S közben nagy szeretettel mutogatta gazdag könyvtárát: - Szeresd a könyvet, mert sok tudás, élmény és öröm forrása. Tanít és szórakoztat. Igaz, nem olvashatod el a világ minden könyvét ... de törekedni kell rá - tette hozzá tréfásan. Így telt a királylány élete a bölcs öregnél. Aztán telt-múlt az id , s hazatért szüleihez. Többé sohasem unatkozott. Okos, csinos kislány lett bel le. Méltó örököse lett a királyi trónnak...

A bölcs öreg

VÉGE