Zsidóellenes előítéletességtől a politikai antiszemitizmusig? (Kovács András: A kéznél lévő Idegen. Antiszemita előítéletek a mai Magyarországon. PolgArt, Budapest 2005. V. fejezet)
A magyar társadalom egy nagy csoportja – zsidók és nem zsidók egyaránt - úgy érzékelik, hogy a rendszerváltás után megnőtt az antiszemitizmus az országban. 1 Valóban sok minden hangzik el ma az utcán, jelenik meg a házfalakon, újságokban, folyóiratokban és rádióműsorokban, ami félelmet kelthet és kelt. Ez a félelem nemcsak a zsidók ügye. Az antiszemitizmustól joggal félnek azok is, akiket ez a régi gyűlölet nem személyükben érint, hanem - ismerve az antiszemitizmus történetét – attól tartanak, hogy ha társadalmi, politikai vagy világnézeti konfliktusok megjelenésének, kifejezésre juttatásának közkeletű formájává válik a zsidóellenes – vagy másmilyen - előítélet, akkor nemcsak a társadalom integrációja és konszolidált működése kerül súlyos veszélybe, hanem könnyen meghiúsulhat a nyugati demokráciák közösségébe való integrálódás szándéka is. Bár elsősorban nyilván pragmatikus megfontolások motiválják azokat az európai kommentátorokat, akik mindmáig fenntartásaikat és félelmeiket hangoztatják a volt kommunista országoknak a nyugati integrációk különféle intézményeibe – elsősorban az Európai Unióba – való felvétele kapcsán, gyakran jelenik meg komoly formában is az aggodalom, hogy az új tagországokkal olyan eszmék és konfliktusok is bekerülnek a nyugati világban, amelyek ott régóta meghaladottnak és szalonképtelennek számítanak. A kelet-európai antiszemitizmus egyes jelenségei mindig a legelső példák között szerepelnek ezen a listán. Jogosak-e ezek a félelmek? Igazolják-e őket az 1989 óta megfigyelt folyamatok? Riasztó mértékű-e máris az antiszemitizmus a mai Magyarországon? 1993 és 2003 között végzett vizsgálataink azt mutatják, hogy a Magyarországon a felnőtt népesség körülbelül 10 százaléka szélsőséges antiszemita, és a népesség további 25 százaléka táplál még különféle zsidóellenes előítéleteket. Az előítéletes népesség aránya a vizsgált időszakban gyakorlatilag nem változott. A jelek szerint tehát túlzottak voltak azok aggodalmai, akik a rendszerváltozás után az antiszemita előítéletesség gyors szétterjedésétől tartottak. Nyilvánvaló, hogy ezeket az aggodalmakat részben a zsidóellenesség 1989 utáni azonnali, hangos és váratlan megjelenése táplálta. Sokan gondolták azt – és nem alaptalanul -, hogy a kommunista rendszer évtizedeinek fojtott csendje, a zsidósággal kapcsolatos témák
2 majdnem teljes kiiktatása a nyilvánosságból, az antiszemitizmus jogi szankcionálása és az antiszemita beszéd tiltása kitörölte az antiszemita nyelvet, kognitív sémákat és emóciókat nagy csoportok társadalmi emlékezetéből - különösen azokéból, akiknek a soá pusztítása után alkalmuk sem volt zsidókkal találkozni a háború utáni Magyarországon. Úgy tűnhetett fel, hogy a rendszerváltás utáni antiszemitizmus a semmiből bukkant elő és terjedt el, vészes gyorsasággal. Ma már azonban sok mindent tudunk azokról a folyamatokról, amelyek fenntartották a „zsidókérdést” a háborút követő évtizedeken át. Mostanában előkerült dokumentumok, visszaemlékezések, irodalmi művek és a szóbeli történelmi hagyománnyal foglalkozó munkák sokasága demonstrálta a különféle tartalmú és érzületi töltetű „zsidózások” folytonos meglétét a háború utáni Magyarország nyilvánosság alatti történelmi emlékezetében. 2 Ebben a „magántörténelemben” – sokszor elhalványodva, kontúrjukat vesztve – továbbéltek a hagyományos klisék, sztereotípiák, amelyek külső stimulusokra könnyen mozgósíthatóknak bizonyultak. A felszín alatt továbbélt a „zsidókérdés” azoknak az értelmiségi karrierlobbiknak a harcában is, amelyek konfliktusaikat az urbánus – népies ellentét fogalmaiban racionalizálták. Ezeket a konfliktusokat a kommunista politika tudatosan gerjesztette és manipulálta, ami nagymértékben hozzájárult fennmaradásukhoz. Ez azonban csak egyik esete volt annak a politikának, amely életben tartotta a „zsidókérdést” és az antiszemita kliséket a világháború után. Mint ismeretes, az antiszemitizmus a szovjet tömb egyes országaiban időről-időre – anticionista retorikába csomagolva – az állami politika része volt. A Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Lengyelországban folytatott „anticionista” kampányok a szovjet tömb többi országának „zsidópolitikáját” is befolyásolták. Az ötvenes években Magyarországon is politikai perekbe torkolló „cionista” ügyeket kreáltak, később pedig, a belügyi szervek állandó megfigyelés és folyamatos ellenőrzés alatt tartották a különféle zsidó intézményeket és a zsidó felekezeti élet egyes személyiségeit. Az kijelölt hatóságok – az Állami Egyházügyi Hivatal, a pártközpont és a belügyminisztérium illetékes osztályai - rendszeresen intézkedési terveket dolgoztak ki olyan politikai kérdésekben, amelyek összefüggésben álltak, vagy a pártállami logika szerint összefüggésbe hozhatók voltak a belföldi illetve külföldi zsidósággal. Jóllehet a hivatalos politika a nyilvánosság előtt ragaszkodott a zsidóság vallásfelekezeti definíciójához, a zsidókkal és a zsidó intézményekkel kapcsolatos párt- és állami dokumentumokban mindennapos a zsidóság nemzetiségként, nemzeti kisebbségként vagy etnikai csoportként való kezelése, és az ennek megfelelő intézkedések mérlegelése. A kommunista politika tehát még akkor is állandóan újrateremtette a „zsidókérdést” és az ehhez
3 kapcsolódó fogalmakat, ha a nyílt antiszemitizmust – mint például Magyarországon - nem tolerálta. Csehszlovákiában és Lengyelországban a politikai rendőrség a zsidó származás nürnbergi definíciója alapján titkos listákat készített az országban élő zsidókról, a közelmúltban napvilágra került dokumentumok pedig arról tanúskodnak, hogy a párt- és kormányzati szervek Magyarországon is pontosan számon tartották a látókörükbe került személyek zsidó származását, és ha ebben bármilyen szempontból kockázatot láttak, kizárólag a származásuk alapján sújtották diszkriminatív intézkedésekkel az érintetteket. 3 Az antiszemitizmus tehát nem a semmiből teremtődött újjá a rendszerváltozás után. A háború utáni évtizedekben a felszín alatt mindvégig továbbéltek azok a sztereotípiák, sémák, beállítódások, amelyek a szabad nyilvánosság keretei között aztán akadálytalanul kifejezésre jutottak. Ha az antiszemita előítéletesség hirtelen felbukkanását és gyors terjedését nem igazolják is a történelmi folyamatokról újabban szerzett ismeretek és a rendszerváltozás után gyűjtött adatok, mégis fel kell tenni a kérdést: mit jelentenek vizsgálataink adatai, hogyan kell értékelnünk a számokat? Elegendő ok lehet a félelemre az is, ha azzal kell szembenézni, hogy - korábban rejtőzködve, ma hangosabban – jelentős számú antiszemita él az országban. Mekkora tulajdonképpen a zsidóellenesség Magyarországon a többi európai országhoz képest, sok, átlagos számú vagy az átlagnál kevesebb antiszemita él-e ma az országban? Az elmúlt években számos felmérés készült az antiszemita előítéletességről Európában. Az Anti-Defamation League 2002-ben tíz országban végeztetett felméréseket, amelyek során ugyanazokat a kérdéseket tették fel az ország felnőtt lakosságát reprezentáló mintának. 4 Az alábbi táblázat az antiszemita előítéletesség mérésére használt kijelentésekkel való egyetértők arányát mutatja az egyes országokban. 1. táblázat: a zsidósággal kapcsolatos attitűdök tíz európai országban (a kijelentésekkel való egyetértők aránya százalékban)
A zsidók senki mással nem törődnek, csak önmagukkal A zsidók hajlamosabbak tisztátlan eszközöket használni céljaik elérése érdekében, mint mások
Belgium
Dánia
Franciaország
Németország
Svájc
Egyesült Királyság
Spanyolország
Olaszország
Ausztria
Hollandia
25
16
20
24
30
10
34
30
29
15
18
13
16
21
21
11
33
27
28
9
4 A zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint ehhez az országhoz A zsidóknak túl sok hatalmuk van az üzleti életben
50
45
42
55
46
34
72
58
54
48
44
13
42
32
35
21
63
42
40
20
A válaszok összesítése alapján a kutatók arra az eredményre jutottak, hogy a tíz ország felnőtt lakosságának 25 százaléka antiszemita. 5 Egy 2003 őszén – más, sokkal erősebben antiszemita állításokkal – végzett felmérés a németek 23 százalékát sorolta az antiszemiták közé. 6 Bár a különböző kérdésekkel végzett felmérések eredményeinek összehasonlításával óvatosan kell bánni, azt mondhatjuk, hogy ezek az eredmények nem térnek el nagymértékben a Magyarországon mért adatoktól. Ezt támasztja alá néhány, hasonlóan feltett kérdésre adott válasz összehasonlítása is: 2002-ben a francia országos minta 10 százaléka sorolta magát abba a csoportba, amely „nem kedveli a zsidókat” 7 (Magyarországon ugyanez az adat 2002-ben 12 százalék). 1999-ben a csehországi minta 17 százaléka, a szlovák minta 16 százaléka nem szeretne zsidó szomszédot (a magyar minta adata 12 százalék), a csehek 23 százaléka, a szlovákok 25 százaléka értett egyet azzal, hogy a zsidók önös céljaikra használják ki a holokauszt emléket – Magyarországon egy ennél kissé kevésbé élesen fogalmazott állítással a megkérdezettek körülbelül egyharmada értett egyet. 8 Míg Magyarországon a megkérdezettek 42 százaléka vélte úgy, hogy a holokauszt témáját már le kellene venni a napirendről, addig azzal az állítással, hogy „a zsidók még mindig túl sokat beszélnek a holokausztról” a németek 58 százaléka, a spanyolok 57 százaléka, az osztrákok 56 százaléka, a svájciak 52 százaléka, a franciák 46 százaléka, és az olaszok 43 százaléka, a belgák 38 százaléka, a hollandok 35 százaléka, a dánok 30 százaléka és a britek 23 százaléka értett egyet. 9 Ezek a számok azt mutatják, hogy Magyarországon és a többi vizsgált országban – azaz az Európai Unió régi tagállamaiban (Hollandiát kivéve) és az újak egy részében is – a felnőtt lakosság körülbelül egynegyedének vannak többé vagy kevésbé erős antiszemita előítéletei, és az egyes országok adatai között – ismét csak Hollandia kivételével – nincsenek nagy eltérések. Kijelenthetjük-e tehát, hogy az antiszemita előítéletesség tekintetében nincs lényeges különbség az európai országok nagy részének lakossága között? Elemzésünk kezdetekor abból indultunk ki, hogy a zsidóellenes előítéletesség az antiszemitizmus néven összefoglalt jelenségkörnek csak egyik eleme. Ha az antiszemita előítéletesség funkcióját és dinamikáját akarjuk vizsgálni, akkor – bár fontos adat, hogy mennyire elterjedtek az antiszemita előítéletek – arról kell képet kapnunk, hogy olyan
5 „nyelvként”, kódrendszerként, „kultúraként” is funkcionál-e az antiszemitizmus az adott társadalomban, amelyet sokan használnak olyan kérdések, konfliktusok értelmezésére, amelyek egyébként függetlenek a zsidóknak a társadalomban betöltött helyétől és szerepétől, és van-e ennek az antiszemita kultúrának közvetlen politikai funkciója. A posszibilista antiszemitizmus elmélet – amelynek szemléletmódját ez az elemzés is követi – abból indul ki, hogy a három tényező – az előítéletesség, az antiszemita kultúra kialakulása és az antiszemita politikai ideológia létrejötte - nem következik szükségszerűen egymásból, egyidejű megjelenésük rajtuk kívülálló és egymástól is független történelmi tényezők következménye. A 19. és a 20. század fordulóján Franciaországban valószínűleg erősebb volt az antiszemitizmus, mint Németországban, mégis az utóbbiban vált később a század legrombolóbb politikai ideológiájává. Nem kell feltétlenül rendkívül sok antiszemitának élnie egy társadalomban ahhoz, hogy a körülmények összejátszása következtében a diffúz előítéletesség dinamikus politikai ideológiává szerveződjék. Shulamit Volkov szerint ez történt a 19. század utolsó harmadában Németországban 10 - néhány történelmi tényező véletlen egybeesése indította meg azt a folyamatot, amely aztán a 20. században jutott el a tragikus végkifejlethez. Volkov négy előfeltétel együttes hatásainak következményeként magyarázza a modern antiszemitizmus kialakulását és dinamizálódását a császári Németországban. Az egyik történelmi előfeltétel kétségtelenül a zsidóellenes előítéletek megléte volt. De a zsidóellenesség dinamizálódásához arra is szükség volt, hogy legyenek olyan értelmiségiek, akik megteremtették a kognitív kapcsolatot a zsidóellenes előítéletesség és a társadalom nagy problémái között. Az így létrejött antiszemita ideológia aztán azért válhatott széles körben elterjedt világnézetté, mert volt a német társadalomban egy olyan, viszonylag jelentős társadalmi csoport, amely számára az antiszemitizmus kínálta fel a társadalmi integráció lehetőségét, és – végezetül - megvolt az antiszemita előítéletesség politikai mozgósítására a politikai akarat - azaz ez a csoport elég fontos volt a politikai hatalomért versengők számára, hogy
mérvadó
antiszemitizmust.
politikai
tényezők
is
politikai
ideológiájuk
részévé
tegyék
az
11
Mi az antiszemita előítéletesség kontextusa a mai Magyarországon? Számítani kell-e arra, hogy dinamizálódik és politikai tényezővé válik az előítéletesség? Kell-e tartani attól, hogy
a
rendszerváltozás
különféle
következményeinek
együttes
hatásaként
az
antiszemitizmus főszereplőjévé válik a magyar politikának? Az előző fejezetekben részletesen foglalkoztunk azzal, hogy mennyire elterjedt és milyen erős az antiszemita előítéletesség Magyarországon. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a zsidóellenesség kétségtelenül
6 jelen van a mai magyar társadalomban. Sőt, a különböző időpontokban végzett kutatások összehasonlítása során azt találtuk, hogy az antiszemita előítéletek rendszere az ezredfordulóra koherensebbé vált, mint korábban volt, közvetlenebbül kapcsolódik politikai ideológiákhoz és politikai preferenciákhoz, mint az előző években, erősödött a politikai tartalmú antiszemitizmus és e mögött olyan társadalmi csoport áll – egy viszonylag magas társadalmi státusú réteg – amely számára a zsidóellenesség már nem társadalmi frusztrációk előítéletes kompenzálása, hanem a politikai identitás kódja. Azt jelenti-e mindez, hogy az előítéletesség már a kulturális rendszerré és politikai ideológiává szerveződés útjára lépett? Fenyeget-e az a veszély, hogy ez az antiszemitizmus kilép az értelmiségi mezőből, és rátalál egy olyan társadalmi csoportra, amely számára az antiszemita ideológia hasonló funkciót tölthet be, mint a császárkor Németországában? A „zsidókérdés” kétségtelenül az értelmiségi diskurzusokban jelent meg először a rendszerváltozás után. Ennek legfőbb oka, hogy ebben a rétegben -, amelyhez a túlélők illetve a túlélők leszármazottainak nagy része tartozik – a „zsidókérdés” szókincse és nyelve mindvégig eleven maradt. Terjedelmes irodalom elemzi, hogy a 1945 utáni rendszerhez másképp viszonyultak zsidó és nem zsidó értelmiségiek, és ez a különbség nagy szerepet játszott a csoporthatárok fenntartásában. 12 A különbség nem abban állt, hogy az egyik csoport jobban, a másik kevésbé integrálódott volna a kommunista rendszerbe, jobban vagy kevésbé támogatta vagy ellenezte volna azt, hanem abban, hogy a rendszer támogatásának, elfogadásának vagy elutasításának motívumai mások voltak a két közegben – az eltérő történelmi tapasztalatoknak és emlékezetnek megfelelően. E különbségek és a belőlük konstruált identitáselemek köré aztán a kommunista rendszer évtizedeiben hálózatszerűen szerveződő lobbik szerveződtek egyes értelmiségi szakmákban, amelyek a pártállami intézményrendszerhez való kényszerű adaptálódás termékei voltak, 13 de egyben a kommunista politika manipulációs eszközeiként is funkcionáltak. Ezek a hálózatok önmagukat a két világháború közötti urbánus, népi vagy akár úri középosztályi értelmiségi csoportosulásokból származtatták, működésüket a másik lobbival szembeni jogos önvédelemmel magyarázták és igazolták. Kohéziójukat a „zsidó összetartással” illetve az „antiszemita kirekesztéssel” szembeni „önvédelem” teremtette meg. Ez az identitás a „zsidókérdés” fogalmaiban zajló diskurzusokban épült fel - bár nyilvános formában csak kivételes esetekben és csak kódolt nyelven. Ebben, az értelmiségi közegben mindvégig élő nyelvben a rendszerváltozás időszakáig konzerválódtak azok a sztereotípiák és hagyományos antiszemita vagy antiantiszemita sémák, amelyek a rendszerváltás utáni konfliktusokban azonnal a felszínre törtek.
7 Ez az értelmiségi diskurzus aztán nagyon gyorsan utat talált a politikába. Karády Viktor egyenesen úgy látta, hogy – bár a magyar politikai élet megosztottsága a rendszerváltozás után nem vezethető vissza a „zsidókérdésre” -, a két nagy politikai tábor, a baloldal és a jobboldal eltérő opciói mögött ez is megjelent. Ez „(a) két opció kimondatlanul is eltérő társadalomterveket rejt magában: az egyik oldalon fönntartások nélkül elfogadják a nyugati demokráciák kínálta nyílt társadalmi fejlődési modellt, a másik oldalon pedig fönntartják az egyfajta ’harmadik úttal’ kapcsolatos elképzeléseket.” Mivel pedig a nyugatias fejlődés magyarországi megvalósulásában a zsidóság történelmileg fontos szerepet játszott, „(e) szélesebb összefüggésben tehát – vagyis jóval túl az antiszemitizmuson /…/ a zsidósághoz való viszony mégiscsak a jelenlegi ideológiai megosztottság egyik fő forrásának tűnik.” 14 Ennek a látszatnak a magyarázatát azonban valószínűleg másban kell keresni. Egyrészt abban, hogy a rendszerváltozás utáni nagy politikai táborok épphogy nem tudtak eltérő társadalmi terveket kínálni, és ezért arra kényszerültek, hogy mindenekelőtt a szimbolikus
szférában
különböztessék
meg
önmagukat
a
másiktól.
Másrészt
a
rendszerváltozás után megjelenő pártok – mint fentebb már tárgyaltuk (lásd III. fejezet. 3.) – súlyos legitimációs problémákkal küzdöttek: nem támaszkodhattak hosszú történelmi múltra, nem álltak mögöttük jól körülhatárolható és egymástól megkülönböztethető társadalmi csoportok. Ez is arra szorította őket, hogy identitásukat a szimbolikus térben teremtsék meg. Így ez a tér vált az identitáskonstrukció főszínpadává. Az azonnal meginduló identitásteremtő diskurzusok preferált terepe a történelem volt, hangadó részt vevői pedig a történelempolitikai diskurzusok professzionalistái: az értelmiségiek. Ezek az identitáspolitikai viták az értelmiségi csoportok nyelvén zajlottak, elsősorban nem a jövőről, hanem a múltról folytak, és aktualizáló leágazásaik az értelmiségi pozícióharcokat és az értelmiségi szubkultúrák tagolódását tükrözték. Következésképpen a „zsidókérdés” nyelve, amely a felszín alatt már a korábbi évtizedekben is az értelmiségi táborok önazonosságának kifejezésére szolgált, hamarosan az identitás-diskurzusok nyelvévé is vált, és gyorsan politikai kontextusba került. Ezzel megindult az a folyamat, amely az antiszemita beszéd kulturális kódjellegének megújulásához vezet - amit csak erősít az, ha az antiszemitizmussal egyébként harcban állók egy része is ezen a nyelven juttatja kifejezésre mindannak – és nemcsak a zsidóellenességnek – az elutasítását, amit az antiszemita kód kifejez. De minek a kódja a mai antiszemitizmus? A 19. századi modern antiszemitizmusról – Volkov elemzését követve - azt mondtuk, hogy olyan kódrendszer, amely alkalmas a modern nyugati civilizáció lényegi vonásait megjelenítő legkülönfélébb jelenségekhez való azonos
8 viszony individuális kifejezésére, azaz az antimodernitás kódja. Ma azonban ez nem magától értetődő. Jóllehet a mai magyar antiszemita irodalomban is felbukkannak a modernitás tradicionalista kulturkritikájának ismert elemei, de amennyiben a politikai táborok megosztottsága a „zsidókérdéshez” való viszonyban is kifejezésre jut, akkor ez a viszony biztosan nem a modernitást és az antimodernitást elválasztó határt képezi le. Nem jelenthető ki, hogy akik a mai magyar társadalomban „zsidókérdésről” beszélnek, azok egyúttal elvetik a piaci racionalitás elvét, a nagyvárosi létet, a tömegfogyasztást, a jog uralmát, a parlamenti demokráciát, a modern technika vívmányait, a cybertér használatát, a rockzenét, a szubkulturális divatokat, és még sok minden mást, ami a modern világ produktuma -, sőt egy önmagát mindezzel szemben megfogalmazó, koherens másik kultúra részesének tekintik magukat. Amikor a rendszerváltozás utáni antiszemita diskurzusokat elemeztük, azt láttuk, hogy a centrumban zajló antiszemita diskurzusok közvetlenül és szinte leplezetlenül értelmiségi státuskonfliktusokat juttattak kifejezésre, mégpedig – az értelmiség fent leírt szerepéből
fakadóan
–
sorsdöntő
politikai
választásként
prezentálva
azokat.
A
rendszerváltozás idején zajló politikai vitákban fontos szerepet játszó értelmiségi csoportok egy része tehát a „zsidókérdés” nyelvét és a „nemzeti önvédelem” retorikáját használta fel csoportkonfliktusai politikai racionalizálására. A „Mi” és „Ők” nem modernista és antimodernista kultúrákat, hanem körülhatárolható értelmiségi csoportokat és azokat a pártokat, politikai csoportosulásokat jelölte, amelyeket ezek az értelmiségi csoportok a maguk képére akartak alakítani, illetve amelyeket ellenfelüknek tekintettek. Úgy látszik tehát, a rendszerváltozás után Magyarországon valami ahhoz hasonló zajlott le, mint ami a császárkor Németországában történt: a „zsidókérdés” kódolt jelentést kapott, de most nem az antimodernitás kulturális kódjaként, hanem politikai identitáskódként funkcionált, és ez a 19. századi modern antiszemitizmussal szemben akár posztmodern antiszemitizmusnak is nevezhető. De van-e jelentése ennek a kódnak azon a viszonylag szűk értelmiségi körön kívül, amely aktívan használja, vagy érti csupán a „zsidókérdés” nyelvét? Az antiszemitizmus dinamikájának megítélése szempontjából ez a legfontosabb kérdés. A 19. századi Németországban az antiszemitizmus ideológusai olyan problémákhoz kapcsolták hozzá a „zsidókérdést”, amelyek nagy társadalmi csoportokat érintettek és mozgósítottak – mint a szociális vagy a nemzeti kérdés. Bár ehhez képest a politikai identitások konstrukciója meglehetősen partikuláris problémának tetszik, az azonban, hogy a „zsidókérdést” instrumentalizáló csoportok erre a célra a nemzeti önvédelem retorikáját használják, egy univerzálisabb nyelv részévé teszi az antiszemita diskurzust.
9 A nemzeti függetlenség, érdek és önvédelem retorikája erős legitimitással rendelkezik egy olyan rendszer négy évtizede után, amelyben ennek a nyelvnek a használata szimbolikus jelentőségű volt: a fennállóval való szembenállást fejezte ki. Ha voltak is ennek a nyelvnek olyan elemei, amelyek hagyományosan antiszemita nézetekkel kapcsolódtak össze, ezek az asszociációk a tiltás hosszú időszaka után valószínűleg már meggyengültek a társadalom jelentős – elsősorban fiatal – csoportjaiban. Számukra ez a nyelv a rendszerváltozás után egyszerűen a régi rendszerhez való viszony kifejezésére szolgált. Ezt vették észre és használták ki antiszemita értelmiségiek a rendszerváltozás után, amikor arra törekedtek, hogy szoros asszociációt teremtsenek a nemzeti öntudat legitim és a „zsidókérdés” illegitim nyelve között – ezzel a legitim diskurzusmezőbe emelve az utóbbit is. Ennek érdekében a régi antiszemita struktúrákat új politikai konfliktusok - e célnak megfelelő - leegyszerűsítésére és racionalizálására alakították át. A gazdasági és kulturális globalizáció kiváltotta feszültséget a kozmopolita és a nemzeti érdek konfliktusaként, a nemzetközi integrációkhoz való csatlakozás következményeit a nemzeti szuverenitás elvesztéseként, az átalakulás szociális következményeit a gyarmati kiszolgáltatottság következményeként jelenítették meg, a gyarmatosító Idegen hazai ügynökeiként hol kódolt, hol nyílt formában pedig a nemzetrontó Zsidó képét idézték fel – visszatérve a zsidó világösszeesküvés régi toposzához. Ez a konstrukció jelenik meg nagy nyelvi erővel Csurka írásaiban: „Most háború van, belső magyar hidegháború, a magyar nép és a rátelepedett idegenség között”. 15 „…Ránk olyan pénzügyi rendszert és olyan gyarmati pénzügykezelő intézőséget kényszerítettek, amelyik /…/ a közel-keleti örökös háborúnak biztonsági telepét, menekülttáborát, hátországát akarja megteremteni. Ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy a magyar javak fölött ne magyarok rendelkezzenek, illetve olyan magyarok, akik közel-keleti szempontból megbízhatóak és hasznuk van az ügyletből.” 16 A „…végső cél: a magyarság kipusztítása. Nem fegyverrel, nem mérgesgázzal, hanem pénzügyi politikával, életlehetőségeinek elvonásával, önpusztításra való rávezetéssel”. 17 Mindezek persze csak szavak. Csak akkor van komoly jelentősége az antiszemitizmus dinamikája szempontjából annak, hogy megteremtődik egy olyan nyelvi mező, amelyben bizonyos politikai ágensek a hataloméhes hazai Idegen, a Zsidó által képviselt nemzetvesztő erők nemzetvédő ellenfeleiként jelenítik meg magukat, és a politika és társadalom valamennyi konfliktusát e két erő harcaként mutatják be, ha vannak a társadalomban olyan, jelentős csoportok, amelyekkel felfedeztethető, hogy diffúz kiszolgáltatottság érzésük oka a nemzet fenyegetettsége,
orientációvesztettségüké
a
nemzeti
hagyomány
megsemmisülése,
depriváltságuké pedig egy könyörtelen Idegen feltartóztathatatlan térfoglalása. A 19. századi
10 antiszemitizmus történészei több ilyen csoportot azonosítottak az akkori társadalomban, amelyek aztán az antiszemita politika bázisát adták: a lecsúszó kézművesréteget (Volkov, Lichtblau), a városi kiskereskedőket és kisiparosokat (Bunzl), a kispolgári származású diákságot (Kampe), ideológiai motívumoktól hajtott értelmiségieket (Pulzer). 18 Ezek a történelmi elemzések arra is rámutattak, hogy az antiszemita ideológiára nem a szélsőségesen deprivált helyzetben élő rétegek voltak szükségszerűen a legfogékonyabbak. A történelmi analízisekbe megjelenő csoportok közös tulajdonsága nem ez, és még csak nem is a hasonló gazdasági-társadalmi pozíció volt, hanem hogy valamennyien úgy érezték: társadalmi státusuk megrendült, a státusvesztés veszélye fenyegeti őket. Mint Bunzl és Marin rámutatott, a 19. század utolsó évtizedeiben, Ausztriában a tényleges proletarizálódás inkább a szociáldemokraták támogatottságát növelte, míg a proletarizálódástól való félelemből az erősen antiszemita keresztényszocialista mozgalmak húztak hasznot. 19 „Az antiszemita jelszavak, amelyek a hanyatlásért és a kudarcért minden felelősséget a zsidó bűnbakra hárítottak, egy olyan történelmi pillanatban találtak meghallgatásra, amelyben összeomlottak az élet korábbi keretei, széles körben terjedt a bizonytalanság és az elégedetlenség” – írta a zsidóellenesség hirtelen szétterjedésének okait elemezve Klemens Felden. 20 Tehát nem önmagában a deklasszálódás, a lefelé tartó mobilitás vezette el az érintetteket az antiszemita mozgalmakhoz, hanem a státusvesztéstől való félelem. Ez a félelem nagyrészt abból a tapasztalatból származott, hogy a szóban forgó csoportok képtelenek voltak integrálódni a német (és – néhány eltérés mellett - az osztrák) társadalom nagy „társadalmi miliőibe” – ahogy Rainer Lepsius ezeket, a később „oszlopoknak” nevezett integrációkat elnevezte. 21 Ezek a „miliők”, a konzervativizmus, a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a katolicizmus, saját politikai reprezentációval, ideológiával és (szub)kultúrával rendelkeztek. Mint azonban Volkov rámutatott, volt a német társadalomban egy olyan heterogén, a legkülönfélébb rétegekből származó csoport, amely különböző okok miatt képtelen volt ezekbe az integrációkba beilleszkedni – mint például a protestáns északi vidékeken és a vallásilag vegyes területeken élő hagyományos kézművesek. 22 Ez a csoport elég nagy volt ahhoz, hogy veszélyeztesse a német társadalom integrációját, és politikai válságokat teremtsen. Ezért Bismarck „…évtizedeken keresztül azt a taktikát követte, hogy a társadalom belső kohéziójának fenntartása érdekében a nemzet permanensen jelenlévő ellenségének képét használta fel. Ebben a kontextusban az antiszemitizmus értelmezése is egyszerű.
… A zsidókkal szembeállítva ugyanis
kétségbevonhatatlan volt, hogy a kis kézművesek és más társadalmi csoportok a dicsőséges német nemzethez tartoznak.” 23 Tehát ezek a csoportok, bár a német társadalmi és politikai
11 fejlődés margójára sodródtak, a zsidókkal szemben igazi németekként és keresztényekként tekinthettek magukra, a német nemzet részének érezhették magukat – sőt ez volt az egyetlen módja annak, hogy „visszaintegrálódhassanak” a politika és társadalom világába. „Az antiszemitizmus tehát a nacionalizmus kiegészítőjeként funkcionált, csak ebben az összefüggésben érthető a két jelenség viszonya. … A szélsőséges nacionalizmussal összefonódó antiszemitizmus arra szolgált, hogy enyhítse azoknak az embereknek az identitásválságát, akik egyébként úgy érezték, hogy elszigetelődtek a német társadalom más részeitől és a német állam vezetőitől, akik elutasítják, sőt lenézik őket.” 24 Ez az antiszemitizmus enyhítette a német társadalomban való permanens otthontalanságérzetüket, – és egyben eszköz egy társadalmi integrációt fenyegető konfliktus leszerelésére. Mint láttuk, a „zsidókérdés” a mai Magyarországon is a „nemzetit” a „nemzetietlentől” elválasztó határ kódjaként működik az antiszemita publikációkban. A kérdés, hogy van-e a mai magyar társadalomban olyan réteg, amely számára ez az ideológia hasonló funkciót tölthet be, mint a császárkor Németországában. Van-e a rendszerváltozás utáni társadalomban egy olyan társadalmi csoport, amely az új intézmények, normák, szabályok megjelenését státusvesztésként, fenyegetettségként, orientációvesztésként, a normalitásból való reménytelen kiszorulásként éli meg, és képes olyan kollektív magatartásformák kialakítására, amelyek érzékelhető zavarokat okozhatnak a gazdaság, a politika és a társadalom integrációját megteremtő rendszerek működésében? És ha van, kínálhat-e pszichológiai megkönnyebbülést és a társadalmi-politikai fősodorba való visszailleszkedést számára az antiszemitizmussal társított nacionalizmus és az önmagukat ennek képviselőiként identifikáló politikai csoportosulásokkal való azonosulás? Azok a kutatások, amelyeket 1994 és 2002 között folytattunk nem erre a kérdésre keresték a választ. Mindazonáltal az előzőekben elemzett kutatási eredmények és más vizsgálatok adatai lehetővé teszik néhány sejtés megfogalmazását. Mindezek csupán hipotézisek, érvényességük ennek megfelelően korlátozott, vizsgálatuk új kutatásokat igényel. Az 1990 utáni választásokkal, a választói magatartással foglalkozó kutatások mind rámutattak arra, hogy 1990 és 2002 között a magyar választókra a bizonytalan pártkötődés és a nagyfokú választói volatilitás volt jellemző, viszonylag nagy számú választópolgár pedig egyáltalán nem vett részt a választásokon. Fábián Zoltán a szavazók és nem-szavazók mozgását elemezve kimutatta, 25 hogy Magyarországon a parlamenti demokrácia első öt évében a választópolgárok döntő többsége (74 %) nem volt hűséges először vagy másodszor választott pártjához, és csak 12 % azoknak az aránya, akik az első két választáson ugyanazt a pártot támogatták. A pártpreferencia vizsgálatok adatai azt is bizonyítják, hogy 1990 és 1995
12 között a nem-szavazók csoportjában legalább egyszer szerepel a teljes népesség több mint kétharmada. A kutatók, miközben a pártpreferenciák gyors változásainak okait keresték, azonosítottak egy olyan csoportot, amely az egymással versengő pártok által képviselt ideológiák mindegyikét többé-kevésbé elutasította. Angelusz Róbert és Tardos Róbert egy 1990 elején 1000 fős országos reprezentatív mintán végzett kutatás során azt vizsgálta, hogy hogyan oszlanak meg a potenciális választók a kommunista rendszerhez, a liberális piacgazdasághoz, a szociális kérdéshez és a nemzet érzülethez való viszony szerint. 26 Az ideológiai orientációk alapján kialakított csoportok között a legnagyobb – az össznépesség 31 %-a – az úgynevezett „pragmatikusok” csoportja volt, amely nem rokonszenvezett a korábbi rendszerrel, de a liberális piacgazdasággal, a nemzeti ideológiával és a vallásossággal sem. Ez a csoport – amelyet attitűdnélküli vagy diffúz attitűdökkel rendelkező csoportnak is nevezhetünk – elutasított tehát minden olyan ideológiát, amellyel a korábbi rendszer hívei és ellenfelei a rendszerváltozás után kifejezésre juttatták, hogy melyik politikai-világnézeti táborhoz tartoznak. Választási attitűdjeit illetően a „pragmatikusok” csoportja három nagyobb alcsoportból állt, amelyek társadalmi-demográfiai jellegzetességeiket tekintve nagyban különböztek egymástól: a nem-választókból, az akkori Fidesz választóiból és a vidék konzervatív pártjainak híveiből. Míg az utóbbi csoport a társadalomba viszonylag jól integrált csoportnak látszott, amelynek attitűdjeit speciális okok magyarázzák, addig az első kettő már nem. Ezek a csoportok éppen hogy a társadalmi integrálatlanságot jelző anómia foka szerint különböztek a harmadiktól, és hasonlítottak egymáshoz: 27 az anómia érzése mindkét csoportban erősebb volt, mint az egész népességben mért átlag. A választási kutatások arra mutatnak, hogy az első választások utáni tizenkét évben ennek az 1990-ben már azonosított csoportnak a nagy része a politika paletta két oldala – a kormányoldal és ellenzéke - között vándorolt, vagy elutasította a választásokon való részvételt. Az 1990-es választásokat megnyerő pártok támogatóinak döntő többsége az 1994es választásig eltelt időszakban a kormányzó pártok legnagyobb politikai és ideológiai ellenfeléhez, az „utódpárthoz”, az MSZP-hez pártol át, mégpedig úgy, hogy a parlamenti periódus derekán, azaz 1991-92-ben az akkor legradikálisabb ellenzéki pártot, a Fideszt támogatta. Miután az MSZP magasan megnyerte az 1994-es választásokat, hasonló folyamat indult be, mint 1990-ben, aminek eredményeképpen az MSZP, amely a választásokkor a szavazatok 33 %-át kapta, 1995 augusztusában már csak a szavazni hajlandók 22 %-ának szavazataira számíthatott. A szavazók relatív többsége ekkor a politikai skála diametrálisan ellenkező pólusán lévő kisgazdapártot támogatta, amely potenciális szavazóinak aránya 24 % volt, és ebben az időszakban kezdett el lassanként növekedni az 1998-as választások
13 győztesének, a Fidesznek a támogatottsága is. Ebben az időpontban az MSZP 1994-es támogatóinak már csak fele támogatta a pártot, de a korábbi szavazók legnagyobb része (38 %) ekkor még a nem szavazók között húzódott meg. 28 A Fidesz 1998-as győzelmét nemcsak annak köszönheti, hogy maga mögé tudta állítani a korábbi jobbközép választók nagy részét, hanem szerepet játszott ebben az is, hogy az egyetlen olyan pártként, amely a rendszerváltozás utáni nyolc év egyik kormányában sem vett részt, ezeknek a diffúz attitűdökkel rendelkező illetve attitűdnélküli vándorválasztóknak a támogatását is megnyerte. Az is valószínű, hogy ennek a csoportnak egy része 1998-ban a radikális jobboldali MIÉP-et választotta – a politikai skála legszélső pozíciójában lévő pártot. 29 A jelek arra mutatnak, hogy a választás legfontosabb motívuma a pártok közt vándorló csoport számára az aktuális kormányhatalomtól való legnagyobb távolság volt, és kevésbé az, hogy milyen problémákat tekintettek a pártok fontosnak, és milyen megoldásokat javasoltak rájuk. Valószínűnek látszik, hogy ebben a választói viselkedésben, a pártok közötti mozgásban a legélénkebben az attitűdnélküli csoport vett részt, amelynek az elutasítás, a proteszt lehetett a legerősebb választási motívuma. 30 De erre vall a csoportok összetétele is: a rendelkezésre álló adatok szerint mind az „attitűdnélküli” csoportban, mind pedig a választástól tartózkodók és a protesztválasztók között az átlagnál szignifikánsan többen voltak a negyven év körüliek, szakmunkás végzettségűek és a városlakók. Ez a beállítódás és magatartás tehát egy olyan rétegre jellemző elsősorban, amelyhez többségükben nem a társadalom legszegényebbjei tartoznak, hanem olyanok, akik között sokan vannak a „vesztesek”: a lecsúszó, csekély mobilitási esélyekkel rendelkező rétegek. Azok tehát, akik az 1995-ös antiszemitizmusvizsgálat eredményei alapján a frusztrált-anómikus csoportba kerültek, és akik között az átlagnál nagyobb arányban voltak antiszemiták. A választási kutatások tehát azonosítottak egy „attitűdnélküli”, gyenge politikai kötődésű, protesztválasztásra hajlamos, anómikus csoportot, amelynek jellemzői feltűnően hasonlítanak az antiszemitizmus kutatás során leírt anómikus antiszemita csoport jellemzőire. Nem alaptalan az a feltevés, hogy ez a két csoport nagyrészt ugyanazokból áll. A 2002-es vizsgálat eredményeinek elemzésekor azt láttuk, hogy az anómikus csoportok között egy új csoport jelent meg, amelyet „frusztrált nacionalistáknak” neveztünk el. Az 1995-ös vizsgálat „frusztrált baloldali” csoportjának legalábbis egy részét most ebben a csoportban találtuk meg újra. 1995-höz képest a nagy változást egyrészt azt jelentette, hogy a frusztrál nacionalisták sokkal antiszemitábbak voltak, mint a hét évvel korábbi frusztrált baloldaliak. Másrészt, míg 1995-ben az anómia – a társadalmi integrálatlanság egyik legfontosabb indikátora – közvetlenül vezetett előítéletességhez, addig 2002-ben, ebben a viszonylag fiatal és városi
14 csoportban az előítéletesség már nem állt közvetlen összefüggésben a csoportra jellemző nagyfokú társadalmi kiszolgáltatottság-érzettel és a politikai intézményekbe és vezetőkbe vetett bizalom hiányával, hanem inkább az erős nemzeti érzülettel és a radikális nemzeti követelések támogatásával. Ezt az előítéletes csoportot nem önmagában az erős anómia választotta el a nem vagy kevésbé előítéletes csoportoktól, hanem az, hogy az anómia erős nacionalizmussal járt együtt. Az antiszemita előítéletesség tehát közvetlenül egy politikaivilágnézeti attitűdhöz társult. A jelenség magyarázataként azt a hipotézist fogalmaztuk meg, hogy ez az erős nacionalizmus a politika és a társadalom világához való anómikus viszony kompenzálása lehet, tehát ebben a csoportban már előrehaladt az anómia „racionalizációja”. Feltételezhetjük-e mindennek alapján, hogy megtaláltuk a magyar társadalomban azt a rosszul integrált, anómikus csoportot, amely komoly politikai súllyal rendelkezik, hiszen magatartása döntő befolyással van a választások kimenetelére, és másfelől – a német példa analógiájára – a nacionalista-antiszemita politikai szervezetek révén találhatja meg társadalmi integrációjának új útját? Bizonyos jelek kétségkívül erre mutatnak, hiszen nem alaptalan azt feltételezni: az 1995-ös frusztrált baloldali és a 2002-es frusztrált nacionalista csoportból kerülhetett ki az a gyenge pártkötődésű réteg, amelynek nagy szerepe lehetett abban, hogy melyik oldalon alakult ki parlamenti többség 1994 után Magyarországon. Ha ez igaz – ennek a feltételezésnek az igazolásához mindenképpen további vizsgálatokra van szükség -, akkor van a magyar társadalomban egy olyan rosszul integrált csoport, amely fogékony lehet a nemzeti radikalizmussal összekapcsolódó politikai antiszemitizmus ideológiájára, és ennek a csoportnak van akkora politikai súlya, ami kísértésbe ejthet bizonyos politikai csoportosulásokat, hogy az antiszemita ideológiát próbálják meg mozgósításukra és megnyerésükre használni. Fenyeget-e tehát az a veszély, hogy Magyarországon hirtelen teret nyer az antiszemita politika? Ez a kérdés kívül esik azon a körön, amelyben a társadalomtudományos elemzés kompetens. A keretfeltételek – Magyarország integrációja az európai és euroatlanti intézményrendszerekbe, erősödő beágyazottsága az európai politikába, a mérvadó magyar politikai csoportosulások alapvető orientációja és még sok minden más – valószínűtlenné tesznek egy ilyen fejleményt, de hogy mit hoz az idő, az sokban függ a politikai aktoroktól is. Általában véve, a társadalomtudományos elemzés eszközeivel nyert tudás alapján annyit mondhatunk, hogy a zsidóellenes előítéletesség jelenléte a társadalomban arra csábíthat különféle politikai erőket és kulturális csoportosulásokat, hogy megkíséreljék nyelvvé, kultúrává, ideológiává – azaz „izmussá” – szervezni az esetleg már halovány, erőtlen és a társadalmi peremen tengődő előítéleteket. Ez a csábítás a mai Magyarországon is fennáll. A
15 történelmi tanulmányokból azt is tudjuk azonban, hogy a modern korban mindig a társadalmi elitektől függött, hogy kultúrává és politikai tényezővé vált-e az antiszemitizmus. Ahhoz, hogy antiszemita politikai erők komoly befolyásra tegyenek szert, mindenkor arra volt szükség, hogy a társadalmi elit egy része aktívan hirdesse, egy másik része pedig legalább is elfogadja az antiszemita világmagyarázatot az érzékelt társadalmi-politikai konfliktusok értelmezési rendszereként. Ha a legitim és illegitim világmagyarázatok határait kijelölő elitdiskurzus az antiszemita világmagyarázatot az illegitim szférába utalja, és ennek az ítéletnek a nyilvánosság előtt is érvényt szerez, akkor van esély arra, hogy fokozatosan elhalványul az antiszemita nyelv jelentéstartománya, és a zsidóellenes előítéletek lassanként beleolvadnak a társadalomban tenyésző többi etnocentrikus, xenofób előítélet szürke masszájába. Ha nem, akkor megkezdődik egy veszélyes történelmi kaland.
Jegyzetek 1
Egy 1999-2000-ben végzett felmérés szerint a felnőtt zsidó lakosság közel kétharmada (63%) szerint Magyarországon a közelmúltban nőtt a zsidóellenesség (lásd erről Kovács András (szerk.): Zsidók és zsidóság a mai Magyarországon, (Budapest: Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2002), 149. 2002-ben a teljes magyar népesség 23 %-a érzékelte úgy, hogy a zsidóellenesség növekedett, 49 %-a szerint változatlan maradt, és 15 %-a szerint csökkent. Az 1995-ös felmérés során a megkérdezettek 33 %-a szerint növekedett az antiszemitizmus, 32 % szerint változatlan maradt, és 22 % szerint csökkent. 2 Néhány példa a teljesség igénye nélkül: Standeisky Éva: Értelmiségi antiszemitizmus a Kádár-korszakban. Évkönyv VIII., (Budapest: 1956-os Intézet, 2000) 26–39.; Ungváry Rudolf: Nem zsidónak lenni in: A Napló, (Budapest: Minerva KFT, 1990), 244-250; Lángh Júlia: Egy budai úrilány, (Budapest: Magvető, 2003), 108 skk; Engel Pál: Úrigyerekek tévúton in: Népszabadság, 2001. május 12.; Závada Pál: A fényképész utókora, (Budapest: Magvető, 2004), 401. 3 A lengyel listákról lásd Michael Checinski: Poland. Communism, Nationalism, Anti-Semitism, (New York, Karz-Kohl Publishing, 1982), 239-240. Tudomásunk szerint ezek létezését dokumentumközlés még nem erősítette meg, de a közvetett bizonyítékokon kívül a listák létét valószínűsíti, hogy a csehszlovák zsidók gyakorlatilag teljes körű összeírását elrendelő „Pók-akció” dokumentumai előkerültek a politikai rendőrség archívumából. Ez az akció – az ötvenes évekre visszanyúló előzmények után - 1971-ben indult meg újra, és még a nyolcvanas évek végén is folyt. Lásd András Kovács (ed.): Jewish Studies at the CEU 2002-2003: Orientation for a Systematic Register of the People of Jewish Origin. Közli M. Crhova. 290-294. old. Nem kizárt, hogy ezek az akciók a szovjet tömb országaiban összehangoltan, szovjet utasításra folytak. Magyarországon még nem kerültek elő dokumentumok az ilyen listák létrehozását elrendelő döntésről. Tekintettel a zsidó lakosság viszonylag nagy lélekszámára elképzelhető, hogy itt csak az „érzékeny” pozíciókra koncentráltak a hatóságok. (A listakészítést elrendelő csehszlovák dokumentum a tömegkommunikáció, a tudomány és oktatás, az egészségügy és a bel- és külkereskedelem területét emeli ki). Azt azonban már az eddig előkerült dokumentumok is tanúsítják, hogy az illetékes szervek és hatóságok, ha valaki a látókörükbe került, pontosan számontartották zsidó származását. A magyarországi „zsidópolitikáról” lásd Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig in: Múlt és Jövő, 2003. 3. szám. 4 A felmérések ismertetését és az adatokat lásd www.adl.org/anti_semitism/european_attitudes_april_2004.pdf 5 Azokat a válaszadókat tekintették antiszemitának, akik minimum két kijelentéssel egyetértettek. Az összesített antiszemita válaszok országonkénti megoszlása a következő volt: Belgium – 39 %, Németország – 37 %, Franciaország – 35 %, Spanyolország – 34 %, Olaszország – 23 %, Svájc – 22 %, Dánia – 21 %, Ausztria – 19 %, Egyesült Királyság – 18 %, Hollandia – 7 %. A felmérést 2004-ben megismételték és akkor az Egyesült Királyság (23 %) és Hollandia (9 %) kivételével mindenhol csökkenő arányokat állapítottak meg. Ez a tendencia Franciaországban (25 %) és Spanyolországban (24 %) volt a legerősebb. 2004-ben az antiszemiták aránya a tíz ország átlagában 21 % volt. 6 Lásd a Forsa Intézet kutatását a Stern magazin megrendelésére: http://www.hagalil.com/or/2004/01/antisemitismus-studien.htm
16
7
http://www.csa-tmo.fr/dataset/data2002/opi20020404a.htm A csehországi és szlovákiai felmérések 1999 augusztusában és szeptemberében készültek az American Jewish Committee megrendelésére, országos reprezentatív mintákon. A megkérdezettek száma 1166 cseh és 1057 szlovák állampolgár volt. A felmérés adatait lásd www.ajc.org 9 Lásd az Anti-Defamation League idézett felmérését. 10 Lásd erről a 1. fejezetet. 11 Volkov szerint a 19. század második felében, Németországban a kézművesek alkották ezt a réteget. Lásd Shulamit Volkov: Zur sozialen und politischen Funktionen des Antisemitismus: Handwerker im späten 19. Jahrhundert in: Jüdisches Leben und Antisemitismus im 19. und 20. Jahrhundert, (München: C.H. Beck Verlag, 1990), 37-53. 12 Néhány példa lásd Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban: in: Kende Péter (szerk.): Zsidóság a mai Magyarországon, (Párizs, Magyar Füzetek kiadása, 1984). 3-32.; Identitás és etnicitás. Zsidó identitásproblémák a háború utáni Magyarországon in: Erős Ferenc - Yichak M. Kashti - Kovács M. Mária (szerk.): Zsidóság, történelem, identitás, (Budapest: T-Twins Kiadó, 1992); Asszimiláció, antiszemitizmus, identitás. A zsidóság a modern magyar társadalomban in: Víg Mónika (szerk.): Hogyan éljük túl a XX. századot? (Budapest: Századvég Kiadó, 1992); A zsidó identitásról in Budapesti Könyvszemle, 1993. 1.szám.; Karády Viktor: Antiszemitizmus, asszimiláció és zsidó identitás Magyarországon a régi rendszertől az ezredfordulóig in: Karády Viktor: Önazonosítás, sorsválasztás, (Budapest: Új Mandátum, 2001), 62-65; A zsidó azonosságtudat válsága Magyarországon a Soá után in: i.m., 77-96; Lengyelországról lásd Aleksander Smolar: Les Juif dans la mémoire polonaise in: Esprit (Juin 1987), 1-31; J. Schatz: The Generation. The Rise and Fall of the Jewish Communists of Poland, (Berkeley: University of California Press, 1991); Stanislaw Krajewski: Jews, Communism and Jewish Communists in: András Kovács (ed.): Jewish Studies at the CEU 1996-1999, Vol. 1, (Budapest: CEU Press, 1999) 115-130. 13 Lásd erről Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban in: Kende Péter (szerk.): Zsidóság a mai Magyarországon, (Párizs: Magyar Füzetek kiadása, 1984), 22-23; Karády Viktor: Antiszemitizmus, asszimiláció és zsidó identitás Magyarországon a régi rendszertől az ezredfordulóig in: Karády Viktor: Önazonosítás, sorsválasztás, (Budapest: Új Mandátum, 2001), 62-65. A „zsidó” és „nem-zsidó” lobbik fogalmának használatával kapcsolatosan fontos, amit Karády leszögez: „…ezek az elnevezések legtöbbször inkább csak jelképesek, semmint empirikus tartalmúak, /…/ olyan csoportokat állítanak szembe egymással, amelyekben zsidók, illetve nem zsidók adják meg az alaphangot…” (i.m., 63). 14 Karády Viktor: Antiszemitizmus, asszimiláció és zsidó identitás Magyarországon a régi rendszertől az ezredfordulóig in: Karády Viktor: Önazonosítás, sorsválasztás, (Budapest: Új Mandátum, 2001), 67-69. 15 Csurka István: Helyszíni közvetítés in: Magyar Fórum, 1995. március 23., 2. 16 Csurka István: Helyszíni közvetítés in: Magyar Fórum, 1995. július 20., 2. 17 Csurka István: Minden, ami van in: Magyar Fórum, 1998. február 5., 2. 18 Ennek e kérdésnek a rendkívül gazdag irodalmából lásd Shulamit Volkov: Zur sozialen und politischen Funktionen des Antisemitismus: Handwerker im späten 19. Jahrhundert, i.m.; John Bunzl – Bernd Marin: Antisemitismus in Österreich. Sozialhistorische und soziologische Studien, (Innsbruck: 1983); Albert Lichtblau: Antisemitismus und soziale Spannung in Berlin und Wien 1867-1914, (Berlin: Metropol Verlag, 1994); Peter Pulzer: The Rise of Political Anti-Semitism in Germany & Austria, (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1988) (1964), 272-281; Norbert Kampe: Studenten und „Judenfrage” im Deutschen Kaiserreich. Die Entstehung einer akademischen Trägerschicht des Antisemitismus, (Göttingen: 1987). 19 John Bunzl – Bernd Marin: i.m., 21. 20 Klemens Felden: Die Übernahme des antisemitischen Stereotyps als soziale Norm durch die bürgerliche Gesellschaft Deutschlands (1875-1900), (Heidelberg: 1963). Idézi: Albert Lichtblau: i.m., 17. 21 Rainer M. Lepsius: Parteiensystem und Sozialstruktur. Zum Problem der Demokratisierung der deutschen Gesellschaft in: W. Abel (Hrsg): Wirtschaft, Geschichte und Wirtschaftsgeschichte, (Stuttgart: 1966), 371-393. 22 Lásd Shulamit Volkov: i.m., 51. 23 Shulamit Volkov: i.m., 52. 24 Shulamit Volkov: i.m., 52. 25 Fábián Zoltán: Szavazói táborok és szavazói hűség in: Századvég, 1996 nyár. 1. szám, 95-111. 26 Angelusz Róbert – Tardos Róbert: Politikai és kulturális választóvonalak a parlamenti pártok szavazótáborában in: Hálózatok, stílusok, struktúrák, (Budapest: ELTE Szociológiai Intézet-MKI 1991), 182-208. 27 Ez az indikátor a bűnözéstől és az erőszaktól való félelem, a másokkal szemben érzett bizalom illetve bizalmatlanság és az élettel való általában vett elégedettség fokát mérő kérdésekből lett kialakítva. 28 Fábián Zoltán: i.m., 103. 29 A Szonda-Ipsos Közvéleménykutató Intézet 1997. áprilisában 30,000 fős végzett országos reprezentatív mintán végzett felmérése szerint a MIÉP 1997-es választóinak egynegyede négy évvel korábban a szocialistákra és a szabad demokratákra szavazott, további 27 %-a pedig nem vett részt a választáson. 8
17
30
Ezt támasztja alá az 1995-ös antiszemitizmus-vizsgálat pártpreferencia adatainak összehasonlítása egy 1996 tavaszán végzett pártpreferencia vizsgálat adataival. (Ezt a vizsgálatot a felnőtt lakosság 1500 fős reprezentatív mintáján a Gallup/Hungary Közvéleménykutató Intézet készítette). 1995-ben abban a csoportban, amelyet „frusztrált baloldali” csoportnak neveztünk a baloldali pártok választói és a nem-választók voltak az átlagnál magasabb arányban. Ugyanebben a csoportban 1996-ra a nem választók aránya tovább nőtt (50 %), viszont a baloldali választók aránya jelentősen csökkent (MSZP és MSZMP = 17 %) és a jobboldali pártok választóinak aránya megnövekedett (Fidesz, FKGP, KDNP, MDF = 30 %;). A két vizsgálat elemzését ebből a szempontból lásd András Kovács: Voting for and voting against: electoral behavior and political culture in post-Communist Hungary. Előadás a berlini Humboldt Egyetem „Political Culture in post-Communist Countries” című konferencáján, 1999. október 19. Conference proceedings.
