Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
Zétényi Zsolt Mi történik a kommunista bûnökkel? 2013. február 26.
„Ha az igazságosság megszûnt, mi más az állam, mint egy nagy rablóbanda.” (Szent Ágoston: De civitate Dei ) MI TÖRTÉNIK A KOMMUNISTA BÛNÖKKEL? Amikor 2011. július 18.-án a háborús bûncselekménnyel ártatlanul megvádolt Dr. Képíró Sándort felmentõ ítélet kihirdetésekor végigtekintettem a Fõvárosi Bíróság Katonai Tanácsának Fõ utcai tárgyalótermében szorongó tömegen, s kitüntetett helyen pillantottam meg a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bûntettek üldözésével megbízott szerbiai fõügyészt, eszembe ötlött mindaz a fonákság, visszásság,erkölcsi és jogi botrány, amely az úgynevezett büntetõjogi igazságtétel kérdéskörében terheli a magyar közösségi tudatot, s nyitott kérdésként jelen van a jogalkotás és jogalkalmazás területén még akkor is, ha sokak mit sem tudnak errõl. Eszembe sem juthatott azonban olyan képzeletbeli helyzet, hogy Belgrádban a többtízezer délvidéki ártatlan magyar õslakos 1944 õszi kommunista szerb népirtás során volt kegyetlen meggyilkolásával vádolt akkori gyilkosok, a szerb fegyveres erõ, ill. szabad csapatok tagjai ellen ezért folyó törvényszéki tárgyaláson ott ül majd Magyarország legfõbb ügyésze vagy valamelyik helyettese. Bármennyire megalapozott, nemzetközi jogilag és a magyar törvények szerint indokolt, erkölcsileg teljes mértékben igazolható lenne egy ilyen eljárás, valóságérzetem mást sugallt. Hiszen 1990 óta eltelt húsz évig az sem juthatott eszembe, hogy magyarországi kommunista bûnösöket magyarországi bíróság elõtt megvádoljon magyarországi ügyészség a pártállam által politikai okból nem üldözött súlyos bûncselekmény miatt. Azóta változott a helyzet, mert 2012. január 1-jén hatályba lépett a 2012. évi CCX. törvény, az emberiesség elleni bûncselekmények büntetendõségérõl és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bûncselekmények üldözésérõl. Ez a törvény kizárja a nemzetközi jog szerint el nem évülõ bûncselekmények elévülését, mintegy megerõsítve az e nélkül is vitathatatlan jogi tényt, mely szerint a magyar alkotmányjog tartósan érvényesülõ szabálya alapján ezek a jogelvek és bûncselekmények a magyar jogrend részét alkotják. Ugyanakkor e törvény szól a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bûncselekmények üldözésérõl, végrehajtva az alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek a politikai okból nem üldözött pártállami bûntettek elévülésének a nem üldözés ideje alatt volt nyugvásáról szóló, azóta alkotmánybíróságilag hatályon kívül helyezett, s rövidesen az alaptörvény módosítása révén újra hatályos rendelkezését. A törvény szerint kommunista bûncselekmény a kommunista diktatúrában a pártállam nevében, érdekében vagy egyetértésével elkövetett szándékos emberölés, szándékos súlyos testi sértés minõsített esetei, kényszervallatás, jogellenes fogva tartás, hûtlenség és felségsértés, illetve felségsértés a Magyar Állam ellen és bûnpártolás e cselekményekkel kapcsolatban. E cselekmények közül a törvény szerint azok üldözhetõk, amelyek miatt a kommunista diktatúrában az elkövetõvel szemben politikai okból nem indult büntetõ eljárás az elkövetéskor hatályos büntetõ törvény ellenére. 1991. november 4.-én már elfogadott egy felelõsségrevonási törvényt az akkori magyar Országgyûlés, hasonló tartalommal és filozófiával, mint a 20 évvel késõbbi. Ezt a törvényt 1992. március 5.-én megsemmisítette az Alkotmánybíróság 11/1992 (III.5.) AB sz. határozatával. Az Országgyûlés 1991-1993 között a kommunista diktatúra alatt elkövetett, de politikai okokból nem üldözött bûncselekmények elkövetõinek büntethetõsége érdekében három törvényt és egy országgyûlési határozatot is elfogadott, de az Alkotmánybíróság mind a négy jogszabályt alkotmányellenesnek minõsítette. Kettõt kihirdetésük elõtt, megakadályozva ezzel érvényessé válásukat, kettõt pedig a kihirdetésük után, ezért ezeket meg is semmisítette. Húsz évig tartott az állapot, melyben a téves jogi és politikai véleményen lévõk, a valamilyen okból felelõsségrevonást ellenzõk alkotmányellenes törekvésekkel vádolták a 20 évvel ezelõtti Országgyûlést. Ennél nagyobb baj volt azonban az, hogy bár ez az idõszak jogilag holt idõnek bizonyult, bûnüldözés nem történt, a biológiai óra azonban könyörtelenül járt, s így a felelõsségre vonhatók köre igen csak szûkössé vált, mára talán néhány emberre szûkült.*1. Jelenleg nem tudunk vádemelésrõl egyetlen ügyben sem. Biszku Béla az állampárt elsõ emberei közé tartozó volt belügyminiszter, politikai bizottsági tag ellen folyik büntetõ eljárás, több emberen elkövetett, emberöléssel megvalósított háborús bûntett és a pártállam érdekében, szándékos súlyos testi sértéssel elkövetett kommunista bûncselekménnyel kapcsolatos bûnpártolás miatt. Biszkuval szemben lakhelyelhagyási tilalom van hatályban, míg az ugyancsak háborús bûntettel gyanúsított Csatári Lászlóval szemben házi õrizetet rendelt el a bíróság. Mennyire felel meg ez a helyzet egy rendszerváltoztató szándék- és filozófia alapján zajló politikai jogi átalakulás követelményeinek? A nemzetközi irodalomban fellelhetõ, általunk is vallott követelmények: "A bûncselekményekre válaszul az állam köteles bizonyos meghatározott feladatoknak megfelelni: (1) nyomozni, büntetõjogilag üldözni és megbüntetni az elkövetõket; (2) feltárni az áldozatok, családjaik s a társadalom elõtt mindent, ami a szóban forgó eseményekrõl utólag megbízhatóan megállapítható; (3) az áldozatoknak megfelelõ jóvátétellel szolgálni; és végezetül (4) eltávolítani az ismertté vált elkövetõket az állam jogi, végrehajtó testületeibõl és mindenféle más hatósági tisztségbõl.”**2 Melyek azok a megfontolások, elvek, értékek, amelyek felelõsségrevonást parancsolnak, indokolnak, s azzal a meggyõzõ erõvel hatnak ránk, hogy valóban szükség volt, szükség lett volna, s a lehetséges mértékig, de addig mindenképpen szükség van jelenleg is a múlttal való szembenézés legkeményebb formájára. Legalább három parancsoló elv létezik. Mindenekelõtt a legalitás, azaz a törvényesség elve megköveteli, hogy a bûncselekményeket üldözni kell az elkövetéskor http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 3 February, 2017, 06:03
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
hatályos törvény alapján. Amikor az elmúlt 20 esztendõben arról jelentek meg fejtegetések, hogy a jogbiztonság az elévülési követelmény figyelembe vételét igényli, s éppen a törvény miatt nem üldözhetõk a múltbeli súlyos bûnök tettesei, akkor valójában egy a legalitás elvét sértõ érvrendszer telepedett rá a magyar jogrendszerre és jogalkotásra, s mintegy megbénította azt. A jelen alkotmányozója, alaptörvényének megalkotója és elfogadója mindeddig megkímélte az Alkotmánybíróságot és saját magát is attól, hogy közvetlenül figyelmeztessen az alkotmány-ellenes jogértelmezésre s annak sajnos jelentõs részben orvosolhatatlan következményeire. Pedig a kommunista diktatúrából jogállamba való átmenetrõl szóló irodalomban megjelenik az a tény, hogy kisebb volt a gazdasági bûnözés, a gazdasági hatalomátmentõ károkozás a büntetõjogi felelõsségrevonást legalább elvileg elfogadó, sõt azt bizonyos mértékig gyakorló országokban, mint például Csehországban vagy Lengyelországban, Németországról nem is beszélve. Megjegyezzük, hogy a kommunista bûnösök felelõsségre vonásának jogi lehetõségét sem Romániában, sem Bulgáriában nem utasították el, azt lehetõvé tették és bizonyos keretek között gyakorolták. „A megtorlás történelmileg a bosszú racionalizálása és mértékletessége. Megtartja az erkölcsi felháborodást, mint motívumot, de mércéjében mérsékletre, önkorlátozásra, méltó és megérdemelt malum okozásra késztet………….Az állam büntetõ hatalmának nincs joga életet elvenni. Alkotmányos jogállam nem akasztat! De joga van az alkotmányos jogállamnak a jogépségi büntetésre, a megtorló, arányos büntetésre.” ***3. A bûnüldözés ezért az állam alkotmányos kötelessége. A legitimitás elve. A csaknem félévszázados alkotmánysértõ hatalomgyakorlás után különös jelentõséget kap a szabadon, demokratikus szabályok szerint létrejött államhatalom elismertsége, elfogadottan alkotmányos mivolta, hitelessége. A legitim, azaz elismert és hiteles államhatalom kötelessége, s egyben a legitimitás megtartásának eszköze a társadalommal való közösségvállalás, ennek szolgálata. Ezért jelentõs legitim hatalomgyakorlási mód a társadalomellenes korábbi hatalmi megnyilvánulások megtagadása, a sérelmek orvoslása, végsõ soron a büntetõ törvények alkalmazása a bûnözés útjára lépett megelõzõ illegitim hatalom egyénileg bûnös képviselõivel (pártfogoltjaival) és az állam érdekében (vagy általa politikai megfontolásból eltûrt módon) bûncselekményt elkövetõkkel szemben. Ez a hatalom és társadalom, a nemzet érdek- és lelki közösségének, „mi” tudatának követelménye, s egyben az alapjogok megóvásának teljesítése a bûnüldözés alkotmányos kötelezettségének gyakorlásával. A legitimitás nem szorítkozik a napi társadalmi elismertség és elfogadottság szûk területére. A történelmi mértékkel mérhetõ értékkövetés, magyar alkotmányos hagyomány szintén a legitimitást erõsíti csakúgy, mint az európai-amerikai kultúrkör értékes elemeinek érvényesítése jogalkotásban és jogalkalmazásban, s ezáltal az elfogadottság nemzetközi elemeinek erõsítése úgy, hogy a történetiség-nemzeti hagyomány és értékek, nemzetköziség és idõszerûség (a jelen népszuverenitást hordozó ereje – azaz a nemzetként értelmezett nép – által való elismertség) egymást erõsítve érvényesül. Az igazságosság elve. Alaptételünk: az európai kultúra, hasonlóan a magyar hagyományos jogfelfogáshoz /(s feltehetõleg az általunk nem kellõen ismert sok más kultúra) az igazság eszméjének beteljesítésére, az igazságosságra törekszik. Régi népi mondásunk: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság” (azaz: igazságosság) jól mutatja, hogy igazság és igazságosság mennyire hasonló értelmet hordoz a magyar kultúrában. Míg a nagy világnyelvekben az igazságosság az elsõsorban jog jelentésû szóból keletkezett (Gerecht- Gerechtigkeit, ius- Iustitia), addig a magyarban az igaz a gyökérszó, rámutatva az igaznak, mint értéknek megfelelõ magatartásra. Mindez nem változtat a közös jelentésen. Az állam elpusztul, ha a törvény erõtlen, ám virágzik, ha a törvény uralkodik az uralkodók felett, mondja Platon. Ez a pozitív jog feletti, ha úgy tetszik -természetjogi- szemlélet gyökere. Hiszen - mint Arisztotelész is írja- a törvény ésszerûség és rend. Aki a törvény uralmát kívánja , az Isten és az ész uralmát kívánja. A természetjog és a tételes jog viszonyát magyarázó, legújabb kori, joguralom eszméje szerint tételes jogról csak akkor lehet beszélni, amikor a törvények általánosságán keresztül a természetjog uralkodik, azaz az igazságos és tartós jognak az eszméje, amely alapja és korlátja a pozitív jog tartós létének. Az igazságosságot a keresztény államfelfogás bibliai és természetjogi eredetre vezeti vissza, míg mások egyszerûen értékelvû felfogásként vallják, mint a legfõbb célt és rendezõ elvet, még akkor is, ha a valóság és az elérendõ eszmei helyzet kettõssége mindig tapasztalható. Az igazságosságról - noha megköveteli a jogállam eszméje - keveset olvashatunk jogi tankönyvekben, . A tételes törvény – amint ezt minden jogalkalmazó tudja – igen gyakran méltánytalanság és elégtelenség érzését kelti azért, mert a jogalkotó kénytelen gyakorlati, pragmatikus, az állam számára látszólag kedvezõbb, gyorsabb megoldásokat jelentõ szabályozásra. Valóban: gyakran nehezen ismerhetõ fel a történeti igazság, ami az igazságosságnak az erkölccsel összhangban levõ eszméjével együtt szükséges ahhoz, hogy az elemi igazságosság igényének eleget tehessünk, teljesen megfelelve a törvényesség követelményének. Az eredetileg isteni, majd paternalista formájában királyi (uralkodói) igazságosság demokratizálódott (volna) az 1989es közép-kelet-európai rendszerváltozásokban, visszaállítva a népet minden hatalom forrásává E folyamat végén mégis ott van a tény: minden hatalom hitelességét és létjogosultságát, végsõ soron hatékonyságát népszavazással sem megsemmisíthetõ magasabb elvek, így az igazságosság követése adja meg. Ulpianus szavaival: „A jog – (hozzátehetjük: az igazságosság) parancsai ezek: Tisztességesen élni, mást nem bántani, kinek-kinek megadni a magáét”.***4. Mennyire van meg az esélye az igazság érvényre juttatásának abban az igen csak korlátozott személyi körben, amelyben még elképzelhetõ felelõsségrevonás? 1.Ha a mostani államszervezeti és jogi feltételekben nem történik hatékony módosulás, vajmi csekély lehetõségét http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 3 February, 2017, 06:03
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
látjuk a felelõsségrevonásnak. Szervezeti tekintetben mindenképpen szükséges lenne a nyomozó és ügyészi szervezet olyan átalakítása s ennek megfelelõen a szükséges törvénymódosítás végrehajtása, melynek értelmében az ügyészi szervezeten belül a történeti ügyekkel foglalkozó szervezeti egységet kell létrehozni. A múltbéli ügyek megközelítése, hatékony felderítése ugyanis – legyen szó kommunista bûnösökrõl, vagy az azt megelõzõ rendszer háborús bûnöseirõl, mely utóbbinak igencsak híja, az elõbbinél is kisebb az esélye – megköveteli, hogy a bûnüldözõ jogászok szerves együttmûködésben legyenek erre a szakterületre felkészült, felkészített történészekkel, levéltárosokkal. Ezen ügyészi, s rendõri szervezeti egységnek kizárólag az elmúlt rendszerek bûneinek és bûnöseinek felderítésével kellene foglalkoznia, ezáltal megfelelõ szakmai színvonalon, továbbá számonkérhetõ módon vizsgálható lenne az elérhetõ valamennyi bizonyíték, legyen szó a levéltári adatokról vagy esetleg személyi bizonyítékokról. Szakmai, kriminalisztikai képtelenség arra számítani, hogy több évtizedes bûncselekményeket az érintettek értékelhetõ módon jelentsenek fel, hiszen egy megalapozott feljelentéshez is jogi és történettudományi felkészültség volna szükséges, ellenkezõ esetben a nyomozó hatóság nem is tudna érdemleges munkát kezdeni, s ilyen régi ügyekben a laikus feljelentõ nem volna képes a feljelentés kiegészítésére sem. 2.Nélkülözhetetlen a legfõbb ügyész közjogi státuszának megfelelõ átalakítása és az állami szervezetbe való olyan beillesztése, amely megfelelõ ellenõrzését lehetõvé teszi. Ennek egyik oka éppen az elõbbiekbõl következõen az, hogy rendszerváltoztató súlyú büntetõ ügyek felelõsségének, terhének, kockázatának vállalása, fõbenjáró büntetõügyek megindításának vagy meg nem indításának eldöntése nem bízható egyetlen személyre, aki évente egyszer beszámol az Országgyûlésnek. Ez még akkor is így igaz, ha történetesen nem olyan személy tölti be az adott tisztséget, aki 20 esztendõvel ezelõtt elvi alapú ellenvéleményét fejezte ki a történeti felelõsségrevonás ügyével szemben. A legfõbb ügyész helyzete rendezésének másik kardinális indoka pedig az, hogy az ilyen szervezeteket az államok túlnyomó többségében – kivételt alig ismerünk – szervesen beillesztik egy ellenõrzést, felügyeletet lehetõvé tévõ szervezetbe, pl. az igazságügyi miniszter felügyelete alá rendelik az esetek legnagyobb részében, amint a régi Magyarországon is volt. Ez természetesen nem jelent kézi vezérlést és nem érintheti az ügyészi felelõsséget. Emlékeztetünk arra, hogy a pártállami idõben a legfõbb ügyész valóban hasonló módon nem volt alárendelve formálisan más állami szervnek, azonban szoros pártellenõrzés alatt volt, a párt központi bizottságának, illetve politikai bizottságának kéréseit, elvárásait, utasításait teljesítette, személyileg párthatáskörbe tartozott. A legfõbb ügyészi státusz betöltése vagy annak megváltoztatása a központi pártszerv döntése alapján történt. 3. A 2011. évi CCX. törvény 3.§ (1) b. pontja szerint „ kommunista diktatúra: az 1949. augusztus 20-a és 1990. május 1-je közötti idõszak”. Ez az önkényes, a történeti tényekkel ellentétes idõhatár megállapítás közkegyelmet jelent az 1945-1949 között, az állami bûnözés legsúlyosabb idõszakában elkövetett súlyos kommunista bûncselekmények tetteseinek. Helyes megítélés szerint az egész társadalmat sújtó állami bûnözés tekintetében az 1944. december 21-tõl 1990. május 2-ig tartó idõszak (kommunista önkényuralmi korszak) egységesen ítélendõ meg. (Még akkor is, ha megállapítjuk, hogy a korlátlan, leplezetlen önkényuralom az 1949. június 8-án összeült országgyûléssel kezdõdött, s az 1949. augusztus 19-én elfogadott, 20-án kihirdetett sztálinista alkotmánnyal folytatódott 1990-május 2ig.) Így rendelkezett az 1991-évi elévülési törvény is, melynek ezen szabályát az Alkotmánybíróság sem kifogásolta. Semmi ok nincsen a visszalépésre. Ez felel meg az Alaptörvény Nemzeti Hitvallás azon megállapításának, hogy „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.” Az idegen katonai nagyhatalmi megszállás tartama önkényuralmi idõszak. Magyarország állam- és jogrendszere a történetileg létezett magyarországi alkotmányos rendszerekkel folyamatos; Magyarország Alaptörvénye minden közösséget és folyamatosságot megtagad az önkényuralmi rendszerekkel, így elutasít mindennemû eszmei ill. jogfolytonosságot a jelen alkotmányos rendszert megelõzõen létezett kommunista önkényuralmi rendszerrel. A kommunista önkényuralmi törekvések a szovjet nagyhatalmi katonai megszállás árnyékában létrejött államrend keletkezésével egyidejûleg, 1944. december 21-tõl kezdõdõen jelentõsen meghatározták az állam jellegét azáltal, hogy erõszakszervezeteket (rendvédelmi, honvédelmi és állambiztonsági intézményeket) kezdetektõl az egyeduralom kikényszerítésének céljával tevékenykedõ Kommunista Párt tartotta teljes befolyása alatt az állami bûnözés, az ellenfelekkel való leszámolás eszközeként. Az erõszakszervezetektõl a legfelsõbb államvezetésig, egyes nyomozásoktól a kormány összeállításáig a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság- Szovjetunió és a kommunista párt utasításait hajtották végre. A belügyi szervezetek- ÁVÓ- ÁVH személyi összetételét és politikai irányultságát 80-90 %-ban kommunisták és a jogfosztó u.n. zsidótörvények által sérelmet szenvedett (jogilag elfogultnak tekintendõ) személyek határozták meg. 4.A pártállami bûnözés az állami szervek körében, s ezen belül az erõszakszervezetek mûködési területén volt a legjelentõsebb. A politika eszközként használta a bûnözést, a politikai nyomozó szervek valójában bûncselekményeket követtek el „magasabb” politikai szempontoknak megfelelõen, ami akár az emberi élet kioltását is jelentette bírósági úton vagy anélkül. Nyomatékosítani kell, hogy független bíróság a pártállam idején a szó alkotmányos jogállami értelmében nem volt, bár a bírói szervezet viszonylagos mozgási lehetõsége változott a kommunista idõszak különbözõ szakaszaiban. Felteendõ a kérdés: felel-e magatartásáért az a bíró vagy ügyész, aki úgy okozza emberek halálát, hogy tudja: önkényuralmi rendszerben mûködik, aki amorális vagy a polgári alkotmányossági követelmények szerint alkotmányellenes törvényt alkalmaz, aki törvényellenes írásbeli utasítást teljesít, aki pártutasításokat teljesít akár igazságügy minisztériumi felügyeleti tájékoztatók, fõosztályi intézkedések, akár szóbeli utasítások ill. közlések formájában kapja azokat. Felel-e magatartásáért az a bíró vagy ügyész, aki politikai nyomozószerv által elõállított, koholt bizonyítékok alapján, e szerv kívánsága szerint okozza emberek halálát? A jelenlegi, rögzített 1992-évi döntvény 1945 elõtti bírói magatartás megítélése kapcsán így szól: „A büntetõügyben eljárt bíró büntetõjogi felelõssége csak akkor állapítható meg, ha a határozat meghozatala során a hivatali kötelességét szándékosan megszegve járt el, és az a kötelességszegés a meghozott határozatra is kihatással volt [Btk. 13. §, http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 3 February, 2017, 06:03
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
81/1945. (II. 5.) ME r. 13. § 3. pont, 15. § 2. és 3. pont]. BH1992. 737.” Az indokolás szerint „A vádbeli idõben hatályban volt, a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1894. évi IV. tc. 1. §-a a következõket tartalmazta: „Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik. Sem a közigazgatási, sem a bírói hatóságok egymás hatáskörébe nem avatkozhatnak.” Majd így folytatódik az 1992-évi döntvény indokolása: „Az akkori bírósági törvénynek ez az alapvetõ rendelkezése mindenben megfelelt a már akkor is érvényesült montesquieui elvnek, amely a hatalmi ágak megosztásának és elkülönítésének a szükségességét hangoztatta. ……….A bírói munka csak úgy látható el, ha törvényi garanciák biztosítják, hogy az ítélkezésben részt vevõ személy a belsõ meggyõzõdésének és lelkiismeretének megfelelõen hozott határozatok miatt ne legyen kitéve indokolatlan zaklatásnak és büntetõjogi felelõsségre vonásnak. Ezt a garanciális érdeket biztosítja a bíró függetlensége, amelyet az elbírálás alatt álló cselekmények idején is biztosítottak a tételes jogi rendelkezések.” A kommunista önkényuralom idején nemcsak ilyen értelmû bírói függetlenség nem volt, hanem a hatalmi ágak elválasztásának elvét is nyíltan tagadták. Az MSZMP KB PB 1989. február 7-ei határozatát követõ MSZMP KB ülés után hozta meg a Minisztertanács 3063/1989. és 3118/1989. sz. határozatait a vélhetõen törvénysértõ elemeket tartalmazó büntetõügyeket feltáró (két – jogász és történész – albizottságból álló) tényfeltáró testület, illetve az ennek munkáját elemzõ bizottság felállításáról. A jogász albizottság jelentésében dr. Földvári József megállapította a következõket: „Az elõzõekben felsorolt irányítási formák átta-nulmányozása meggyõzte a bizottságot arról, hogy itt nem eseti hibákról, egyedi túlkapásokról van szó, ha-nem egy jól átgondolt, központból vezérelt rendszerrõl! A cél annak a jogelméleti tételnek a gyakorlati megvalósítása volt, amely a hatalom egységességét, a ha-talmi ágak elválasztásának tagadását foglalta magában. Ezzel a jogelméleti tétellel összeegyeztethetet-len volt a bírói függetlenségnek még a gondolata is. Minden eszközzel el kellett te ti át oszlatni a bírói füg-getlenség illúzióját. Mert - mint az egyik korábbi igaz-ságügyminiszter nyomatékosan leszögezte - "a bíró munká-ja lényegében politikai tevékenység" és a biró feladata "az osztályharcos szocialista igazságszolgáltatás". A törvényt - állapítja meg ez az útmutatás - "nem formáli-san, hanem alkotó szellemben kell alkalmazni". A minisz-teri utasítások, felügyeleti tájékoztatók, útmutatások "normatív aktusok, amelyek természetesen minden bíróság-ra feltétlenül kötelezõk" - olvashatjuk a továbbiakban. Mindazokkal szemben pedig, akik az elmondottakat nem akarják tudomásul venni, fegyelmi eljárás kezdeményezését helyezi kilátásba. Végül kijelenti a miniszter, hogy ezek "a bírósági munka felügyeletének ... alkotmányos formái". E kemény szavakat olyan bíróságokkal szemben hasz-nálják, amelyek tagjai közül már eltávolították a koráb-bi években "kompromittálódott" bírákat. Egy helyütt maga az akkori igazságügyminiszter is azt állapitja meg, hogy "akik most a bíráskodást gyakorolják, nem azok, akik a felszabadulás után voltak." Még nyilvánvalóbb a bírói hivatás és függetlenség megtagadása az 1956- os „igazságügyi” megtorlások során. Ezen eljárások beleütköztek a háború áldozatai-nak védelmét szolgáló genfi egyezmények közös 3. cikkébe. Ebben a körben született már ügyészi határozat. A 17 éves Mansfeld Péter halálbüntetésében közremûködõ Mátsik György volt ügyész ellen tett feljelentést a Központi Nyomozó Fõügyészség elutasította annak részletes kifejtésével, hogy ügyész ellen nem folytatható eljárás. Amint a határozat mondja, nem követtek el bûncselekményt azok, akik „szabályosan kihirdetett jogszabály és rögtönítélõ bírósági eljárást kezdeményezõ ügyészi vád alapján ilyen eljárást lefolytattak, halálos ítéletet hoztak” 5. Bírósági határozatok a bírói függetlenséggel szoros összefüggésben, annak in-tézményes érvényesülése mellett mondták ki, hogy a bíró az ítélkezési tevékenysége miatt nem vonható büntetõjogilag felelõsségre. Az 1956-os megtorlások idején azonban a bírói függetlenség intézményét felfüggesztették, és nyíltan vallották a „pártos pártatlanság" eszméjét. Ezekben az ügyekben nem is titkolták, hogy a bíróságokat az osztályharc vezette.” 6. Éppen ezért erre a korszakra, ezekre az ügyekre még kevésbé lehet iránymutatónak te-kinteni a Legfelsõbb Bíróság Elnökségi Tanácsá-nak azt a határozatát, amelyre a Központi Nyomo-zó Fõügyészség hivatkozott feljelentést elutasító határozatában. Az 1949. augusztus 12-én kelt, a háború áldo-zatainak védelmét szolgáló egyezmények Magyar-országra nézve is érvényesek voltak. Az abban foglaltakat az 1956-os forradalom és szabadság-harc során is kötelezõen meg kellett volna tartani. A sortûzperekben eldõlt, hogy a genfi egyezmények közös 3. cikkében szereplõ nem nemzetközi fegyve-res összeütközés ismérveinek megfeleltek mindenben az 1956. október 23-án, Magyarországon kirobbant szabadságharc eseményei. A közös 3. cikk szerint emberséges bánásmódban kellett részesí-teni a polgári lakosságot és azokat a személyeket, akik letették a fegyvert vagy bármely ok következ-tében harcképtelenné váltak. A közös 3. cikk ki-mondta, hogy ebbõl a célból mindenkor – nemzetközi és nem nemzetközi fegyveres összeütközés, polgárháborús események során egyaránt - és min-denütt tilos ezen személyek tekintetében: a)az élet és a testi épség elleni merénylet, kü-lönösen bármely formában megnyilvánuló em-berölés, csonkítás, kegyetlen bánásmód, kínzás; b) túszok szedése; c) az emberi méltóság megsér-tése, különösen a megalázó és lealacsonyító bá-násmód; d) a szabályszerûen megalakított és a mûvelt népek részérõl elengedhetetlennek elis-mert igazságszolgáltatási biztosítékok alapján mûködõ bíróság által elõzetesen meghozott ítélet nélkül kiszabott büntetés és annak végrehajtása. Számos bíró és ügyész példája, közöttük az utolsó pártállami igazságügy miniszteré is, bizonyítja, hogy a lelkiismeretes, hivatástudatos emberek az elõbbi helyzetet átélve és megszenvedve lemondtak állásukról. 7. Az önkényuralmi erõszakszervezet részeként halált osztó hivatalnokokra azért sem alkalmazhatók a független bírákat védõ joggyakorlati példák, mert õk nem bírói hivatást betöltõ, önálló államhatalmi ágat képviselõ független tisztségviselõk voltak, hanem a pártállami bûnözés tettesei vagy részesei. Velük alkotmányos jogállam bírái és ügyészei nem vállalhatnak semmilyen közösséget, mert ezzel a jogállamot mocskolnák be. 5.Aligha vitatható, hogy a 2012. január 1.-én hatályba lépett felelõsségrevonási törvény olyan tényállásai, mint a http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 3 February, 2017, 06:03
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
kényszervallatás vagy a jogellenes fogvatartás, ma már igen nehezen vagy egyáltalán nem deríthetõk fel, s nem bizonyíthatók. Az elégtételadás megfelelõ módja mégis megtalálható. Ismeretes, hogy emberek százainak sorsát érintette a politikai nyomozó szervek bûncselekményei által koholt bizonyítékok felhasználása büntetõ eljárásokban. Az 1989. óta megszületett semmisségi törvények éppen azt a célt szolgálták, hogy a politikai hátterû, elsõdlegesen politikai érdekeket védõ, szolgáló bûncselekményi tényállások miatt elítéltek elítélése semmissé váljon a törvény alapján ill. annak nyilvánítható legyen sommás eljárásban, tekintettel annak nagy valószínûségére egyrészt, hogy az eljárás során törvénytelen eszközöket alkalmaztak, másrészt hogy maga a cselekmény nem volt veszélyes a társadalomra, hanem csupán a politikai rendszerre. A semmisségi törvények köre és a rendkívüli perorvoslatok eszköztára különösen az elfogult, politikai ítélkezésekre, a népbírósági elítélésekre, de más koholt ügyekre is tekintettel fogyatékos. Ezen helyzet részben a semmisségi törvényhozás kiterjesztésével, részben a rendkívüli perorvoslat körének bõvítésével lehetséges és szükséges. A semmisségi törvények által lefedett terület fehér foltja a népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerõre emelésérõl szóló 1945. évi VII. törvénnyel hatályos ill. hatályban volt népbírósági jog alapján volt elítélések (legalább a kisebb súlyú elítélések körében) semmisé nyilvánításának elmulasztása. Ennek azért nagy a hátrányos következménye, mert ezen elítélések miatt perújítás kezdeményezése a lehetetlenséggel határos, míg felülvizsgálat esetén azért nehéz a bíróság helyzete, mert a koholt ítéletek tényállásait alapul kell elfogadniuk. Ezeket a korlátokat a semmiség körében a cselekmények szélesebb körére, rendkívüli perorvoslat útján valamennyi elítélésre fel kellene oldani bizonyos feltételekkel, pontosan meghatározott keretek között. Mivel ilyen semmisségi törvény elfogadását, kezdeményezését már 1990-ben tervezte az igazságügyi kormányzat, s arra mai napig nem került sor, mellõzhetetlen ilyen törvény kimunkálása és hatályba léptetése, s ezáltal nagy valószínûséggel ártatlanul meghurcolt embereknek a hátrányos jogkövetkezmények alól mentesítése, az elítélés megsemmisítése által. Az alkotmánybíróság 2/1994. (I. 14.) AB határozatában megállapította, hogy „az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerõre emelt, az 1440/1945. (V. 1.) ME rendelettel, valamint az 1947. évi XXXIV. törvénnyel módosított és kiegészített 81/1945. (II. 5.) ME rendelet 11.§-ának 1–4. pontja és 6. pontja, továbbá 13. §-ának 1. és 3–7. pontja alkotmányellenes”, ezért azokat a megsemmisítette. Igy csupán a 11.§. 5. pontja és a 13. § 2.pontja hatályos jelenleg. Zinner találóan állapítja meg: „Ám a népbíróságok összetételére emlékeztetõ, pártok által javasolt és a honatyák által megválasztott testület dodonai megoldással fûszerezte határozatát: a korábban kihirdetett háborús bûncselekmények elkövetését tartalmazó bírósági határozatokat nem nyilvánította semmissé. Azaz a meghurcoltak oldaláról minden maradt régiben.”8.. 1990. februárban a 3059/1990. sz. határozatban „a Minisztertanács megbízza a Jogász – Történész Bizottságot, hogy a konkrét büntetõügy vizsgálatot terjessze ki az 1945–49. közötti évekre is – különös tekintettel egyes háborús és népellenes bûncselekményekre –, valamint az 1962. utáni azon ügyekre, amelyekben a lefolytatott eljárás és az ítélet ellentétben állt a belföldön kihirdetett, emberi és polgári szabadságjogokkal kapcsolatos nemzetközi egyezményekre.”. Tény, hogy az 1945. évi VII. törvényben meghatározott háborús és népellenes ügyekben nem történt meg az elmarasztalások semmivé tétele sem a rendszerváltás elõtt, sem közvetlenül utána, még részlegesen sem.9. Miközben az 1989-ben felállított történész-jogász tényfeltáró bizottság az Államvédelmi Hatóság (és bármely jogelõdje és jogutóda) tevékenységét egységesen megbélyegezte, büntetõjogi felelõsség megalapozására alkalmatlannak értékelte, semmisnek csupán a köztársaság és demokratikus államrend védelmére alkotott 1946. VII. tc, az ún. hóhértörvény alapján eljárt népbírósági külön tanácsok ítéletei minõsülnek. A BHÖ-ben ( a Hatályos Büntetõjogi Szabályok Hivatalos Összeállításában), majd a Btk-ban megfogalmazott államellenes és politikai jellegû ügyeket tárgyaló büntetõtanácsok ítélkezõ munkáját érdemben befolyásoló erõszakszervezet nyomozó gyakorlata miatt nincs kifogás mindmáig törvényhozási szinten, ha az elítélés a népbírósági jog szerint történt. Képtelenség, hogy ugyanazon politikai nyomozók tevékenysége kifogástalan, mindenféle beismerést ki nem kényszerítõ volt az 1945. évi VII. törvénycikk vagy azzal törvényerõre emelt miniszterelnöki rendeletek (81/1945 és az 1440/1945. M. E. szám stb.) alapján történt eljárásokban. 1945. évi VII. törvénycikk alapján ezreket ítéltek még el a késõbbiekben is (1953 nyara után a törvénytelenül internáltak meghatározó hányadát ennek jogszabály alapján marasztalták el) az utolsó népbíróság1950. április 1-jén történt megszüntetése után. Az õ meghurcolásuk orvoslásra vár.10. A súlyos háborús bûntettek miatt elítélések nyilván nem kezelhetõk a semmisség intézményével. Ezen ügyek alkotmányos felülvizsgálata rendkívüli perorvoslattal lenne lehetséges. Ezáltal semmisségi törvény útján a pártállami bûncselekmények egy jelentõs köre miatt felelõsségre vontak kapnának bizonyos orvoslást anélkül, hogy a jogsértések tetteseit felelõsségre vonnák és természetesen csak abban az esetben, ha ilyen felelõsségre vonásra nincsen lehetõség. Ha ugyanis felelõsségre vonható nyomozó vagy megállapítható bûncselekmény ill. koholt büntetõügy van, akkor perújításnak van helye. A régi elítélések – s különösen a népbírósági elítélések – orvoslásának másik, egyes ügyekben alkalmazható módja a rendkívüli perorvoslatok eszköztára, s ezen belül a perújítás és a felülvizsgálat. A gyakorló jogász tanúsíthatja, hogy perújítás fél évszázad, vagy még annál hosszabb idõ elteltével, azaz az elítélt felmentéséhez vezetõ bizonyíték megszerzése és hatóság elé tárása a lehetetlenséggel határos. Felülvizsgálat esetén viszont érvényesül az a szabály, hogy a büntetõ ítéletben megállapított tényállás érinthetetlen, az irányadó az eljáró bíróságra, tekintet nélkül arra, hogy az ítéletet jogállami körülmények között hozták vagy a bírói függetlenség tényleges feltételeit nélkülözõ önkényuralmi viszonyok között. Ebbõl egyértelmûen következik az a tarthatatlan jogi helyzet, hogy felülvizsgálati ügyekben a http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 3 February, 2017, 06:03
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
most eljáró Kúria köteles igazodni és figyelembe venni az államvédelmi hatóság vagy más politikai nyomozó szerv által koholt bizonyítékokra alapított ítéleti tényállásokat, s ha az akkor eljárt bíróság nem követett el jogalkalmazási hibát, azaz a koholt tényállás szerint „helyesen” minõsítette az akkori jogszabályok szerint az elé tárt bûncselekményt, az anyagi büntetõjogot nem sértette meg, nincsen helye felülvizsgálat alapján sem a jól felismerhetõen koholt koncepciós ítélet megsemmisítésének. Ez akkor is így van, ha számos példa volt, különösen elítélt magasrangú katonatisztek esetén, hogy felülvizsgálati úton feloldható volt törvénysértõ elítélésük. Mindazonáltal a képzett jogász által lefolytatott büntetõeljárásban az eljárási követelmények szerint formálisan jól meghozott, de koholt tényálláson alapuló ítélet megváltoztatására nincsen lehetõség. Ezért az eljárási szabályok kiegészítése szükséges úgy, hogy a politikai nyomozó szervek által nyomozott bûncselekmények teljes vagy bizonyos körében lehetõvé kell tenni a perújítást azon ok alapján, hogy az ügyben (pontosan meghatározott) politikai nyomozó szerv járt el. Ebben az esetben a bíróságnak jogász és történész szakértõ bevonásával kellene állást foglalni abban a kérdésben, hogy a politikai nyomozó szerv eljárása folytán keletkezett bizonyítékok alapján ítéletben rögzített tényállás megalapozottnak vagy megalapozatlannak, koholtnak tekintendõ-e. 6. A történelmi-jogi tényfeltárásnak különös jelentõsége van az elõbbieken túl úgy is, hogy a felállítani tervezett Nemzeti Emlékezet Bizottságát intézetként kellene meghatározni, amint ez történt Németországban, Csehországban, Lengyelországban. Lehetõséget kellene adni arra, hogy ez a szerv büntetõ feljelentéseket tegyen és bizonyos esetekben pótmagánvádló szerepet töltsön be abban az esetben, ha az ügyészség elejti a vádat. A történeti tényfeltárás így nemcsak a büntetõ feljelentések alapján hatóság elé kerülõ ügyekben, hanem a történelmi múlt szélesebb területein is lehetõvé válna. A Nemzeti Emlékezet Intézetére megfelelõ tapasztalatok állnak rendelkezésre Prágában, Berlinben, Varsóban. Ezeket tanulmányozni kell, a szükséges dokumentációt pedig magyar nyelvre le kell fordítani. A Nemzeti Emlékezet Intézetét tanácsadó társadalmi kuratóriummal meg kellene erõsíteni, a pártállami történelem és állami bûnözés feltárásához megfelelõ tapasztalatokkal és szakismeretekkel rendelkezõ, társadalmilag elismert személyek meghívásával. Magyarország az 1956-os szabadságharca jogán is a kommunizmussal való végleges leszámolás és elszámolás központjává kellene, hogy váljék, s ennek keretében az önkényuralomból a jogállamba való átmenet gyakorlati és elméleti kérdéseinek nemzetközi tapasztalatait, gyakorlati és elméleti eredményeit, irodalmát fel kellene dolgoznia. hogy a magyarországi Nemzeti Emlékezet Intézete egyben az európai kommunizmus-kutatás és tényfeltárás elméleti központja is legyen azon túl, hogy a magyarországi történelmi bûnüldözés legfontosabb pillére legyen. Jól tudjuk, hogy az utolsó utáni órában vagyunk. Elképzelhetõ, hogy a pártállami bûnüldözés területén nem lesznek már látványos sikerek, mindazonáltal minden lehetséges és szükséges eszközt igénybe kell lenni, a még elérhetõ és feltárható tények megállapításához, s ezáltal a kommunizmus bûnözéstörténetének megközelítõen teljeskörû tisztázásához. E tisztázást és tényfeltárást egybe kell kapcsolni a történeti tények széleskörû megismertetésével, egy népszerû igényeket teljesítõ, olcsón elérhetõ kiadványsorozat által. Az intézethez kapcsolódó dokumentációs központnak, amely a meglévõ alapokhoz és intézetekhez kapcsolódna, nemcsak a tudományos igényeket, hanem a széles közönségigényeket is ki kellene elégítenie megfelelõ filmekkel, elõadássorozatokkal, könyvekkel. A pártállami bûnözésnek számos feltáratlan területe van. 7. Nem tekinthetõ lezártnak Nagy Imre és társai letartóztatásának és elítélésének az ügye sem. Ez az ügy szorosan kapcsolódik az 1949. évi Genfi Egyezményben rögzített jogokhoz és jogsértésekhez. Emberiesség elleni, illetve háborús bûncselekménynek minõsülhet számos olyan intézkedés, büntetõ megtorlás, amely az 1956. évi szabadságharchoz kapcsolódott. Nem tûrhetõ a kettõs mérce, mint megosztó módszer. Ezért nem helyeseljük, hogy az új felelõsségrevonási törvény a büntetés korlátlan enyhítését teszi lehetõvé. Jóllehet 1991-ben az elsõ magyar törvényben is volt ilyen szakasz, az eltelt évtizedek arról gyõztek meg bennünket, hogy még így sem tehetünk különbséget a két nagy diktatúra okozta sérelmek megméretése között. Ilyen szabály nincsen az emberiesség elleni törvényekben és nemzetközi okmányokban. A nemzeti együttmûködésnek és megbékélésnek, legalábbis bizonyos mértékû nemzeti konszenzus keresésnek alapja kell legyen az a követelmény, hogy a különbözõ önkényuralmak jogsértései azonos mércével bírálandók el, tekintet nélkül arra, hogy a jogsértések elszenvedõi saját üldözött közösségük sérelmeit nagyobbnak tartják-e, mint másokét. Nem engedhetõ meg a kommunizmus bûneinek bagatellizálása, s annak állami gyakorlat szintjén való megkövetelése, hogy bármelyik sérelem együttes nagyobb hangsúlyt, a jogvédelem nagyobb súlyát kapja meg, mint a másik. Senki sem igényelheti, hogy a másik jogsértett csoport tagjai az õ sérelmét súlyosabbnak tartsák, mint a sajátjukat, de azt megkövetelheti, hogy ne legyen különbségtétel a bûnök megméretésében. A négy és fél évtizedes pártállami bûnözés miatt, beleértve 1956-os szabadságharc után következõ megtorlásokban való tevékeny részvételt, eltekintve a sortüzek vezénylõinek igen szûk körétõl, nem vontak felelõsségre senkit Magyarországon. Történik ez abban az országban, amely a legújabbkor páratlan hatású szabadságharcát vívta meg az önkénnyel és kommunista világhatalommal szemben. Ez a fénylõ múlt kötelez bennünket a sötét múlt árnyaival szemben….. LÁBJEGYZETEK: ________________ 1.A büntethetõség elévülésének máig érvényes, az új törvényben érvényesülõ jogdogmatikai alapjait a büntethetõség elévülésének értelmezésérõl szóló 1/1993.(II.27.) OGY. elvi állásfoglalás alkotmánybírósági megsemmisítése ellenére tartalmilag hibátlan okfejtéssel foglalja össze. 2.S Juan E. Méndez, az Amerikaközi Emberi Jogi Intézet igazgatója által vázolt elvek. (Számonkérhetõség múltbéli visszaélésekért.) in. Kiáltás gyakorlatiasságért a jogállami átmenetben. Windsor Klub. Budapest. 1998. http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 3 February, 2017, 06:03
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
3. Szabó András: Párhuzamos vélemény az Alkotmánybíróság 89/B/1990/7. sz. 1990. október 24-én kelt (halálbüntetést alkotmányellenessé minõsítõ) határozatához. 4. Marton Géza „A római jog elemeinek tankönyve. Institúciók.” 47. oldal. Budapest, 1958. 5. Központi Nyomozó Fõügyészség 1.Nyom.842/2012/1-III. határozat. 2012. szeptember 6. 6.Róth Miklós: Az ’56-os megtorlások jogi megítélése Magyar Nemzet 2012 10 03 Róth Miklós: Igazságtétel Nagy Imre ügyében (kézirat). Kahler Frigyes: Az ítélkezés irányítása Magyarországon 1946-1956. in.: Szemtõl szembe a múlttal. Kairosz. Budapest.1999. 7. Zinner Tibor: Megfogyva és megtörve (Évtizedek és tizedelések a jogászvilágban) Budapest. 2005. 8. Zinner Tibor: szakvélemény a dr.Képíró Sándor ellen folyt büntetõ eljárásban 9. Zinner Tibor: Adalékok a háborús és népellenes bûncselekményeket „elkövetõk” felelõsségre vonásához (avagy miért kell a semmisségi törvény), in: Büntetõjogi tanulmányok, 2000, MTA Veszprémi Területi Bizottsága kiadása, 58. oldal. „A közvélemény, valamint a jogásztársadalom jelentõs része általában úgy vélekedik, hogy az ún. »súlyos« ítéletek fogalmába az öt éven felüli elmarasztalások tartoznak. A népbíráskodáskor az elsõ fokon, nem jogerõsen kiszabott szabadságvesztés- és kényszermunka büntetések 84,4%-a a nem »súlyos« ítéletek közé tartozott. Minden õt elítélt közül négy ilyen mértékû határozatot kapott. Sõt, valamennyi ítéletbõl minden második elmarasztalás – 12629 fõ (46,77%) – egy éven aluli szabadságvesztés büntetés volt.” 10. A kérdést részletesen ismerteti Zinner Tibor a dr.Képíró Sándor ellen folyt büntetõ eljárásban készített szakvéleményében.
http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 3 February, 2017, 06:03
