A kommunista kiáltvány

.SHLOMO AVINERI.

.A kommunista kiáltvány. 150 év múltán Fordította: Horváth Zita

T

oldókulcsa lett volna, arról kiderült, hogy nem más, mint újabb eszköz a privilégiumait védelmez√ oligarchia kezében. A Kommunista Kiáltvány azonban sokkal több ennél is, annál is. El√ször is – meglehet√sen paradox módon – nagyon jelent√sek a modern kapitalizmus példátlanul nagy átformáló erejével kapcsolatos meglátásai. A Kommunista Kiáltvány els√ fejezetében („Burzsoák és proletárok”) Marx és Engels az általuk kapitalista termelési módnak elnevezett rendszer dinamikáját megadó permanens forradalom kiváló megértésér√l adnak tanúbizonyságot. Amikor a kapitalizmus mellett lándzsát tör√k még nem ismerték fel annak történelmi horderejét, és szocialista kritikusai csak lekaszabolásra ítélt szörnyeteget voltak képesek látni az ipari kapitalizmusban, akkor Marx és Engels, a saint-simoni tézisek árnyaltabb kidolgozása során rámutattak arra, hogy az ember kreatív energiáinak milyen el√zmény nélküli zabolázatlanságát kínálja a kapitalizmus. A kapitalizmust, szólt érvelésük, el√ször át kell venni, majd dialektikus kritika tárgyává tenni, hogy aztán túlhaladottá [aufgehoben] válhasson, a szó igazi hegeli értelmében. Marx és Engels nézete szerint a kapitalizmus egy olyan forradalmat szabadít el, amelynek aztán nem tud megálljt parancsolni, és hasonlatos a mágus segédjéhez, akinek egy racionális segít√ irányítására van szüksége ahhoz, hogy energiáit azok telos-a felé tudja irányítani. A kapitalizmusnak a saját destruktív természetében feltáruló visszásságai (egy másik, az epigonok által helytelenül használt kifeje-

artogat-e még számunkra valami újat a Kommunista Kiáltvány 150 évvel a megjelenése és közel egy évtizeddel a kommunizmus kelet-európai összeomlása után? A Kommunista Kiáltvány a marx–engelsi életm∫ talán legszónokiasabb, legbombasztikusabb darabja, de egyben figyelemre méltóan gazdag elméleti fejtegetés is, melyb√l feszes érvrendszer∫ történetfilozófia bontakozik ki. B√velkedik olyan hangzatos frázisokban, mint „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története”, „A burzsoázia mindenekel√tt saját sírásóját termeli”, „A munkásoknak nincs hazájuk”, „A munkások nem veszthetnek mást, csak láncaikat”, „Világ proletárjai,egyesüljetek!” Ezek a jelszavak a világ legismertebb politikai idézetei közé tartoznak, amelyekkel valaha is éltek, illetve visszaéltek a történelem folyamán. Majdhogynem liturgikus státusra tettek szert, komisszárok és politikai bérfirkászok „recitálták” √ket ad nauseam, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy valójában mit is jelentenek és miben áll történeti jelent√ségük. A Kiáltványt az európai és amerikai értelmiség legkiválóbb koponyái istenítették. Gyakran annyira hipnotikusnak bizonyult a szöveg prófétai hanghordozása, hogy már nem állt módjukban belesniük a tükör mögé, meglátni a sztálini elnyomás és a szovjet hétköznapok borzalmait. Volt, hogy a Kiáltvány emelkedett retorikájának szemfényveszt√ morális evidenciái pajzsként nyújtottak védelmet a valóság ellen. Ami eredetileg a történelem hieroglifáinak felShlomo Avineri: „The Communist Manifesto at 150”, Dissent, 1998. tél, 101–105. o.

27

Shlomo Avineri

zés) vezetnek majd végs√ soron a szocialista termelési módhoz. A tizenkilencedik század közepének tudományos elemz√i körében kevesen voltak annyira fogékonyak az ipari kapitalizmus semmilyen korábbi termelési móddal össze nem hasonlítható újszer∫sége iránt, mint Marx és Engels. Az ipari kapitalizmus, mondották, nemcsak mennyiségi szempontból el√rehaladottabb, hanem min√ségi eltéréseket is mutat. Az ipari kapitalizmus teremtette meg el√ször a történelem folyamán az egységes piacot, és ezzel párhuzamosan az egységes kultúrát. Érdemes szó szerint idézni a szöveget most az 1990-es évek végén, amikor a „globalizáció” új jelenségként t∫nik fel: „A burzsoázia […] tömegesebb és kolosszálisabb termel√er√ket hozott létre, mint valamennyi let∫nt nemzedék együttvéve. Természeti er√k leigázása, gépi berendezés, a vegyészet alkalmazása iparban és földm∫velésben, g√zhajózás, vasutak, villamostávírók, egész világrészek megm∫velés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, lábdobbantásra a földb√l el√pattanó egész népességek – mely korábbi század sejthette, hogy a társadalmi munka mélyében ilyen termel√er√k szunnyadnak!” „A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termel√ eszközöket, tehát a termelési viszonyokat, vagyis az összes társadalmi viszonyt. Ezzel szemben minden korábbi ipari osztály els√ létfeltétele a régi termelési mód változatlan fenntartása volt. A burzsoá korszakot minden el√bbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapot szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régt√l tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, miel√tt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek.” „A burzsoázia […] valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbakat is, belerántja a civilizációba. […] Minden nemzetet rákényszerít, hogy elsajátítsák a burzsoázia termelési módját, hacsak nem akarnak tönkremenni. […] Egyszóval, a burzsoázia a saját képmására formált világot teremt magának. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak. A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik, és a sok nemzeti és helyi irodalomból világirodalom alakul ki.”

A kapitalizmus univerzalizációs törekvéseiben látja Marx azt a történelmi eszközt, amelynek alkalmazásával a felvilágosodás egyetemesség-víziója megvalósíthatóvá válik, illetve amelynek révén megteremt√dnek az elkövetkez√ szocialista éra anyagi feltételei. Mai világunk lényegesen eltér attól, amilyennek azt a marxista Kiáltvány leírta. De ez a mostani helyzet is a kapitalizmus Marx és Engels által leírt átformáló erejének és az ipari forradalomnak a következménye. Noha Marx és Engels az els√k között éltették a kapitalizmusban immanensen benne rejl√ radikalizmust, nyilvánvalóan tévedtek, amikor azt állították, hogy a kapitalizmus fejl√désével a társadalmi feszültségek n√ni, a társadalmi osztályok pedig polarizálódni fognak. Valójában minél fejlettebb a kapitalizmus, annál elmosódottabbak benne az osztálykülönbségek, amennyiben, például a szakmunkások és a hagyományos munkásosztály széles rétegeinek polgárosodásával, egy új középosztály jelenik meg. A történelem rácáfolt Marxnak arra a szinte már manicheusi látomására, melyben az emberi mivoltukban megsértett, elidegenedett munkások néznek farkasszemet a kapitalisták kicsi és egyre zsugorodó csoportjával. Csak az egyáltalán nem, illetve mérsékelten iparosított országokra lett jellemz√ a végletes társadalmi polarizáció. A hibás érvelés oka részben episztemológiai jelleg∫ volt. Noha Marx és Engels „a termelési eszközöket szakadatlanul forradalmiasító” kapitalizmusról beszéltek, e folyamatot lineárisnak képzelték el. Az ipari társadalom az √ számukra els√sorban szénb√l nyert g√zzel m∫ködtetett gépi berendezések függvénye volt. Számukra ez volt az egyetlen lehetséges változat. El sem tudták képzelni, hogy létezhet egy másik típusú ipari társadalom, amely efölé tud kerekedni, és amely min√ségileg különbözik t√le, azáltal, hogy más energiaforrásokra és technológiára épül. Ily módon Marx és Engels korlátot szabtak saját viziójuknak, illetve a lehetséges technológiai és társadalmi alternatívák elgondolásának. Természetesen akadékoskodásnak t∫nhet részünkr√l, ha felrójuk nekik, hogy nem számoltak az elektromos áram vagy a komputer feltalálásának következményeivel, ezek az ágazatok teljesen más munkástípust (képzett, írástudó, és kulturált) feltételeztek. Az viszont mindenképpen hiba volt a részükr√l, hogy nem tudtak túllépni a technológiai fejl√dés lineáris felfogásán, nem tudták elgondolni, hogy azon túl is vannak min√ségi változások, és azoknak megfeleltethet√ új

28

A kommunista kiáltvány 150 év múltán

a parlamentáris intézmények, ott is csak egy nagyon sz∫k, jómódú társadalmi rétegnek volt választójoga. Ez az oka annak, hogy Marx és Engels megsemmisít√ kritikával illette a parlamenteket, és mély megvetéssel kezelte a „képviseleti” szerveket, melyek valójában „a kizsákmányoló osztályok végrehajtó bizottságai voltak”. De napjaink nyugati demokráciáinak már vajmi kevés közös vonásuk van ezekkel a korai kapitalista társadalmakkal. Európa és Észak-Amerika radikális változásokon ment keresztül, mely lehet√vé tette a munkásosztály magasabb fokú integrációját a politikai és társadalmi struktúrákba. Ismét ellentmondásba ütközünk, ha visszatérünk a Kommunista Kiáltvány helyzetelemzéséhez. A tizenkilencedik század végére a férfiak általános választójoga jellemezte a nyugati kapitalista társadalmak nagy többségét. A munkásosztály már nem volt szám∫zve a politika birodalmából, és a legtöbb párt kénytelen volt legalább néhány szocialista követelést bevenni a programjába, ha fel akarta venni a versenyt a Nyugat-Európa-szerte újonnan létrejött szocialista pártokkal. Ötven évvel a Kommunista Kiáltvány megszületése után már nem állta meg a helyét az a nézet, hogy a munkások teljesen el idegenedtek a fennálló társadalmi rendt√l, illetve teljesen tehetetlenek vele szemben. A századfordulóra „a munkásoknak nincs hazája” jelmondat egyre üresebben csengett. A Kiáltványban megrajzolt kép a korai kapitalizmus minimalista államát tárja elénk, mely többé-kevésbé összhangban van Adam Smith laissez-faire elvével. Az állam, amennyire a helyzet engedte, igyekezett nem beavatkozni a gazdasági és társadalmi ügyekbe. Teljes joggal mondhatjuk, hogy ez az „éjjeli√r-állam” (miként Lassalle hívta a kés√bbiekben) nem sokkal volt több, mint a vezet√ társadalmi osztály gazdasági érdekeinek politikai képvisel√je. A kereskedelmi ügyletekkel foglalkozók úgy gondolták, hogy bármiféle beavatkozás a szabadpiac m∫ködésbe saját érdekeik ellen való lenne. Ugyanakkor éppen a kapitalista fejl√dés kényszerítette rá az államot, hogy fokozottan beavatkozék a társadalmi és politikai életbe. Ennek az els√ lépcs√je az alapvet√ humanitárius törvények megalkotása lehetett, melyek a korai iparosítás legszörny∫bb vonásait voltak hivatva enyhíteni. Kés√bb viszont az a kett√s szándék, hogy elvegyék a szocialisták kritikai megjegyzéseinek az élét, illetve hogy fellépjenek a szervezett munkásosztály növekv√ hatalmával szemben, végül az egészség- és társadalombiztosítás

társadalmi struktúrák. Azzal, hogy a jöv√ben várható indusztriális fejl√dést kizárólag mennyiségi szempontból írták le, Marx és Engels elmulasztották a kapitalizmus inherensen nyughatatlan természetére és innovációs hajtóerejére vonatkozó nézeteiket következesen végigvinni. Minden kritikai szikárságuk ellenére koruk gyermekei voltak. Mindazonáltal azt megállapíthatjuk, hogy ha a fejlett ipari társadalmakban nem jött is létre a polarizáció abban a formában, ahogy Marx és Engels ezt megjósolták, valami megtévesztésig hasonló játszódott le globális szinten: az iparosodott és a kevésbé iparosodott területek között egyre mélyebben tátongó szakadék éppen ez utóbbiaknak a globális gazdasági rendszerbe történ√ integrációjából fakad. A harmadik világ népessége a világpiac szerves részévé vált (rosszul megfizetett) termel√ként és fogyasztóként egyaránt. A kapitalisták kontra proletariátus jelleg∫ bels√ polarizáció helyett egy „kapitalista” országok kontra „proletár” országok típusú küls√ polarizációról beszélhetünk. Következésképpen a fejlett ipari országok exportálták és egyetemes érvény∫vé tették a polarizációt. Amilyen mértékben nem alkalmazható Marx és Engels elemzése napjaink fejlett ipari országaira, olyan mértékben igazolják √ket a globalizáció konkrét fejleményei: a gyerekekkel dolgoztató ázsiai, afrikai és latin-amerikai cukorkaboltok, a munka és életkörülmények kétségbeejt√en alacsony higiéniás színvonala, a minimálbér jogi szabályozásának és a népjóléti intézményrendszereknek a teljes hiánya. Ezek lennének az örökösei a londoni East End és a New York-i Lower East Side édességboltjainak. Néhány posztkommunista társadalomban, így els√sorban Oroszországban, a körülmények nagyban emlékeztetnek a tizenkilencedik századi Európa vadkapitalista világára.

A KAPITALIZMUS SORSA

M

arxnak és Engelsnek a kapitalizmus társadalmi fejl√désében vállalt állami felel√sségre vonatkozó prognózisa is rövidlátónak bizonyult. Amikor kijelentették, hogy a munkásoknak nincs hazája, akkor olyan társadalmak lebegtek a szemük el√tt, ahol a proletariátus teljesen el volt szigetel√dve minden létez√ politikai intézményt√l. Emlékeztetni szeretnénk rá, hogy a Kiáltvány születésekor még nem volt általános választójog Európában. Ahol már léteztek

29

Shlomo Avineri

alakult ki a legtöbb nyugat-európai indusztriális társadalomban.

különböz√ formáinak bevezetését eredményezte. Ezzel nemcsak a piaci er√k korlátlan hatalmát kurtították meg, de egyben fel is ruházták az államot a „munkások védelmez√je” szerepkörrel. A szakszervezetek meger√södésével tovább n√tt a munkások részvétele a társadalmi és politikai szférában. Az 1929-es világgazdasági válság után, amely mellesleg igazolni látszott Marxnak a kapitalizmus periodikus válságaira vonatkozó elméletét, a keynesiánus gazdaságpolitika a gazdasági élet els√ számú irányítójává tette a nyugati kapitalista államot. Ez defenzív intézkedéssorozat volt, amely sikeresen megakadályozta, hogy a periodikus válságok a kapitalizmus összeomlásával fenyeget√ strukturális válsággá súlyosbodjanak. Ezenközben az egyre nagyobb területet lefed√ szociális törvénykezés a munkásosztály mind szélesebb rétegeinek biztosított egy-egy szeletet a tortából. A legelemibb szinten ezek a fejlemények cáfolni látszottak Marx el√rejelzéseit: a kapitalizmus kell√en alkalmazkodóképes volt, és elkerülte az összeomlást. Egy másik szinten azonban Marx látnoknak bizonyult: a szabadversenyes kapitalizmus nem volt életképes, és az állam kénytelen volt beavatkozni. Éppen a keynesiánusoknak – akik a kapitalizmus összeomlása ellen kívántak hatni – kellett felismerniük a marxi állítások pontosságát. Marx azonban tévedett, amikor azt feltételezte, hogy a kapitalizmus egyetlen formája a szabadverseny, és ezért az egyetlen lehetséges alternatívája a proletárforradalom. Ez utóbbinál kevésbé radikális gyógymód már kívül esett volna a látószögén. Ebben az összefüggésben érdekes lehet egy pillantást vetni a „Tíz rendszabály”-ra, melyre Marx és Engels a Kiáltvány második fejezetében tesz javaslatot. Ezek tulajdonképpen a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet elindító intézkedések voltak, melyek Marx elenyész√en kevés számú, a szocialista forradalmat elkészít√ politikai javaslatai közé tartoznak. Nagy részüket meg is valósította a huszadik századi népjóléti állam, noha egy kissé szelídebb formában. A Rendszabályok a következ√ket tartalmazzák: progresszív jövedelemadózás, központi bank létrehozása, tömegközlekedési eszközök állami tulajdonba vétele, közmunkák, állami ipari szektor létrehozása és az örökösödési jog korlátozása. Ezek a Marx által támogatott intézkedések kivétel nélkül mind a kapitalista termelési módból a szocialistába való hosszan lejátszódó átmenetet célozták meg. Ehelyett azonban egy, a hibáiból tanuló, óvatosan megreformált kapitalista rendszer

A NEMZETI KÉRDÉS

V

olt még egy vonatkozása a Kiáltvány történeti elemz√ részének, amely tévesnek bizonyult: a nacionalizmusról szóló szakasz. Ezúttal azonban a szerz√k jó társaságba keveredtek. Hasonlóan azokhoz, akikre hatott a felvilágosodás univerzalizmusa, Marx és Engels úgy tekintettek a nacionalizmusra, mint a partikularizmus premodern megnyilvánulására, amely – err√l meg voltak gy√z√dve – nyomtalanul el fog t∫nni a kapitalizmus globalizációs kihatása miatt. A szocializmus ezek szerint egy nemzeteken túli világot örökölne. Az 1848–49-es forradalmak után Marx és Engels módosították a nézeteiket, és úgy ítélték meg, hogy az olasz és a német egyesítésre irányuló törekvések ezekben az országokban szükségszer∫ek voltak a kapitalista és az esetleges szocialista átmenet szempontjából. Nagyjában és egészében azonban a nacionalizmus retrográd jelenség volt Marx és Engels szemében. A marxizmus tehát osztotta a liberalizmusnak a nacionalizmus történelmi szerepével szemben táplált ellenérzését, amelyr√l azonban ez utóbbinak Millt√l kezdve Rawlsig bezárólag nem volt különösebben sok mondanivalója. Ezért van az, hogy a marxisták és a liberálisok egyaránt alábecsülték a nacionalizmus vonzerejét, és elszámították magukat annak következményeit illet√en, továbbá hogy mindkét irányzat elmulasztott különbséget tenni a liberális, univerzalista és konstruktív nacionalizmusok (lásd például a Mazzini-félét), illetve a xenofób változatok között (lásd Treitschke). A kés√bbi szocialista, és azon belül is f√leg a soknemzetiség∫ birodalmakban nemzeti kérdésekkel foglalkozó gondolkodókra maradt a feladat, hogy megpróbálják a nacionalizmusnak legalább a kulturális vonatkozásait a szocializmus univerzalista víziójába integrálni. Ilyen volt Otto Bauer és Karl Renner Ausztriában, Jhordania Grúziában, a bundisták és a cionisták, mint például Moses Hess, Ber Borokhov és Chaim Arlosoroff a zsidók közül. Ennek ellenére a marxizmus f√áramának a nacionalizmus kérdésével kapcsolatban mutatott érdektelensége rányomta a bélyegét minden szocialista mozgalomra. 1919-ben Arlosoroff, a cionizmus szocialista gondolkodója rá-

30

A kommunista kiáltvány 150 év múltán

mutatott arra, hogy a háború után újraélesztett Szocialista Internacionálé elmulasztotta számba venni a nacionalizmus kulturális vonatkozásait. Figyelmeztetett, hogy ez a körülmény olyan helyzethez vezethet, amikor az emberek máshol próbálják megtalálni nemzeti identitásuk lehetséges kifejezési módjait, amivel ellehetetleníthetik a szocialista mozgalmat. A próféta szólt bel√le.

radalomkoncepció az univerzalizmus premisszájára épül. Lehet, hogy az iparilag kevésbé fejlett Oroszországban tör ki, de sem ott, sem máshol nem jöhet létre „egyetlen egyedülálló országban” szocializmus. Ez lett végül a bolsevik forradalom veszte. A Kiáltványban meghirdetett eszmerendszeren teljesen kívül esik az a feltételezés, hogy egy elmaradott ország, amelyet szétdúlt a háború, amelynek sz∫k keresztmetszet∫ az ipara, gyenge a burzsoáziája és a proletariátusa, amelyben szinte teljesen kialakulatlanok még a polgári társadalom „felépítményének” elemei (képvisel√i testületek, civil társadalom, sajtószabadság stb.) teljesen saját erejéb√l és bármilyen egyidej∫leg zajló nyugat-európai forradalom nélkül képes szocialista célokat megvalósítani. Minden marxista fejtegetésnek az lett volna a logikus konklúziója, hogy az 1917 után elszigetelten álló forradalmi Oroszországban bármilyen, szocialista társadalom kiépítésére irányuló törekvés eleve halálra van ítélve. Ilyen körülmények között az eredend√en univerzalista és egyenjogúsító gondolatok szükségszer∫en (és nem csak Lenin és Sztálin személyiségvonásai miatt) torkollottak egy olyan elnyomó rendszerbe, mely annak a téves törekvésnek köszönhette létrejöttét, amely er√nek erejével akart egy szocialista alapokkal egyáltalán nem rendelkez√ társadalomból egy új valóságot teremteni. Az eredmény: er√szakos kollektivizálás és Gulág. A kommunizmus szovjetunióbeli és kelet-európai kudarca tehát elkerülhetetlen volt. Nem a marxista elképzelések vallottak kudarcot, hanem az a kísérlet, amely ezeket az elképzeléseket olyan körülmények között kívánta megvalósítani, amelyek teljesen ellentmondásban voltak a Kommunista Kiáltvány el√feltételezéseivel. Marx egyszer úgy utalt a saját szervezetében, a Kommunista Ligában megjelen√ radikális elemekre, mint „a forradalom alkimistáira, akik a forradalom feltételeinek hiányában akartak forradalmat csinálni”. A Szovjetunió a forradalmi alkímiának egy ilyen jelleg∫ kísérlete volt, véres következményei nem érhettek senkit váratlanul. A Nyugat: egy másik történet. A forradalom ott természetesen nem tört ki. De vajon ez a marxista elemzés hiányosságaira vet fényt? Vagy a Kiáltvány a történelem önmeghiúsító próféciáinak egyik legpregnánsabb példája lenne? Az ítéletnek sokkal összetettebbnek kell lennie annál, mint amit akár Marx hívei, akár ellenlábasai eleddig bármikor megfogalmaztak.

A FORRADALOM ALKIMISTÁI

É

s végül ott van Oroszország esete. Már többen felhívták a figyelmet, hogy Marx és Engels arra számított, hogy a szocialista forradalom el√ször az iparilag fejlett országokban fog kitörni, ahol a kapitalizmus „bels√ visszásságai” a legélesebben jelentkeztek. Ezért – e szerint a logika szerint – egy oroszországi szocialista forradalom nem volt összhangban a marxi történelemfelfogással. Valójában ebben az esetben is árnyaltabb ennél a kép. A Kiáltvány vége felé van egy rész, amely fölött a kommentátorok többsége elsiklik, és amelyben Marx és Engels meghagyják annak a lehet√ségét, hogy a forradalom el√ször az iparilag fejletlenebb Németországban fog kitörni. A kés√n kapitalizálódó országok esetében, állítják, a fejl√dés bizonyos momentumai felgyorsulnak, és így az általuk felvetett kérdések élesebben merülnek fel. Az √ szavaikkal: „Németországra irányítják a figyelmüket, mert Németország polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt az átalakulást általában az európai civilizáció el√rehaladottabb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a tizenhetedik és Franciaország a tizennyolcadik században, a német polgári forradalom tehát csak egy proletárforradalom közvetlen el√játéka lehet.” A Kiáltvány 1882-es orosz kiadásához írt el√szavukban Marx és Engels annak a véleményüknek adtak hangot, hogy a forradalom feltételei már adottak Oroszországban, hiszen addigra az országban már lejátszódott a kapitalista fejl√dés kezdeti szakasza. A pontosság kedvéért még hozzátették, hogy a forradalom csak akkor járhat sikerrel, „ha az orosz forradalom megadja a jelzést a proletárforradalom nyugat-európai kitöréséhez”. És itt a bökken√! Nem az a lényeges, hogy hol tör ki a forradalom, hanem hogy az egész marxi for-

31