Zentay László: Népleges napfogyatkozás

Zentay László: Népleges napfogyatkozás Felbolydult a város és mindenki lázban égett a hírre: habár mindenhol a vil világon csak részleges lesz a napfogyatkozás, innen, az ő városkájukból teljes napfogyatkozást lehet majd látni – vagyis nem látni. A készülődés láza még a legszkeptikusabbakra is átterjedt, mint egy fertőző betegség. Szokol doktor, a városka körzeti orvosa, aki bár népegészségügyileg ellenezte a napfogyatkozás, mint jelenség szemlélését – joggal tartva attól, hogy rend rendelője a hétfői rendelés kezdetére tömve lesz teljesen vagy részleg vak pácie páciensekkel –,, nos még Szokol doktor is lelkesen készülődött a híres híres-nevezetes eseményre. Meglátogatta barátját és kártyapartnerét, Grúber urat, a helyi vasedény bolt tulajdonosát üzletében, és két, kifejezetten extrém fényvédő faktorú véd védőszemüveget kért – saját használatra. - Kettőt? - kérdezte meglepve Grúber úr, ez az ősz szakállú, mindig viccre és tréfára kész öregúr. - Kettőt, kedves Grúber, kettőt – mondta mosolyogva Szokol doktor, miközben formásra nyírt kecskeszakállát simogatta. - Hegesztőszemüveget? - kérdezett még egyet Grúber úr, mert valahogy nem fért a fejébe ez az eset.

Minerva Capitoliuma 2015 április 1

- Hegesztőt – mondta még mindig mosolyogva Szokol doktor, majd huncutul visszakérdezett. - Ma mindent kétszer kérdez meg, kedves Grúber? Tudja, hogy ez máskor aggodalomra is okot adhatna, de nem ma. - Nem? - kérdezett ismét Grúber úr, szemében némi aggodalom tükröződött. Ma miért nem? - Azért, mert ma felfüggesztettem ztettem orvosi tevékenységemet – jött a vidám hangú válasz. - Fel? És miért, ha szabad kérdeznem, doktor úr? - Szabad, kedves Grúber, önnek mindent szabad. Még kérdezni is. És hogy teljes legyen a kielégülése, még válaszolni is fogok. - Fog? - Grúber úr maga ga sem értette miért lett egyszeriben ennyire bárgyú, de híres szószátyársága valahogy cserbenhagyta, mióta Szokol doktor az üzletébe lépett. - Fogok, drága barátom. Azonnal megválaszolom. Ma nagy nap van, tudja? - Hogyne tudnám – jött meg Grúber úr hangja. - Ma van a napfogyatkozás. Máshol csak részleges – de nálunk tényleges és népleges – viccelődött az id idősödő szatócs. - Bravó, kedves Grúber! - dicsérte meg Szokol doktor barátja sziporkáját. - Ön elmehetne a televízióhoz reklámszlogeneket írni! Leleményes, én mondom, leleményes! Ezt most találta ki? - kérdezte. - Ebben a pillanatban – vallotta be férfiasan Grúber úr, majd büszkén kihúzta magát. Legyezte a büszkeségét barátja előbbi kijelentése. Fiatalabb korában gyakran álmodozott arról, hogy mint nt író, utcazenész vagy vándorszínész nyakába veszi a világot és meg sem áll Hollywood-ig, vagy Párizsig – esetleg Budapestig, de a sors és a családi tradíció másképp döntött.


Apja betegsége, majd halála után a városka vasedényboltja – és annak minden ügyes-bajos bajos dolga az ő nyakába szakadt, amit ő derekasan cipelt is, mí mígnem egyszer csak azt vette észre, hogy elrepültek a fiatalság nem túl gondt gondtalan évei, és már szakálla is inkább ősz, mint barna. És elrepültek a lehetőségek is, a siker, az irodalmi, színpadi di és zenei babérok learatása – mind egy messzi, fiatalkori álom részei lettek, melyeket szeretettel dédelgetett szelíd lelkében. Néha persze – mint most is - a tehetség zsenge indái utat találtak a külvilág felé. Szóval hát ezért érzett a Kedves Grúber úrr némi büszkeséget barátja őszinte dicsérete nyomán. - De elkalandozott a témától, drága doktorom, aki ma nem doktor. Don't do doktor – don't cry - tette még hozzá ezt a kis szóviccet. Úgy érezte, menten kicsordul belőle az eddig elfojtott kreativitás. - Grúber! - ámult el őszintén Szokol doktor. - 30 éve ismerem, de még ilyet nem tapasztaltam magánál – pedig kezeltem már erre-arra. arra. Egy perc alatt két szóvicc! Komolyan mondom, megáll az eszem! Ha nem tudnám, hogy évek óta absztinens, arra gyanakodnék, hogy ivott. Grúber úr büszkén feszített pultja mögött. Mintha hájjal kenegetnék, úgy esett neki ez a dicséret. Majd hirtelen huncutul a doktorra kacsintott. - Maga nagy svihák, doktorom. De akkor sem ússza meg: meséljen csak, mi ez a nagy pálfordulás? Szokol doktor oktor megigazította hibátlanul megkötött nyakkendőjét, kissé lejjebb húzta mellényét, megköszörülte a torkát, majd így szólt: - Ma randevúm lesz. Most Grúber úron volt az álmélkodás sora. - Randevúja? - kérdezte meg kidülledt szemekkel. - Magának? Minerva Capitoliuma 2015 április 3

Szokol doktor oktor értette a célzást, de nem vette magára. 17 éve, amióta a feles felesége elhagyta csak a munkájának és a körzete betegeinek élt. - Igen, kedves Grúber, nekem – válaszolta a lehető legnagyobb nyugodtsággal, barátjára mosolyogva. - Randevúm lesz egy hölggyel – a „hölgy” szót egy kissé jobban kiemelte. - Hát, doktor – hebegte Grúber úr, mikor kissé magához tért e nem minde mindennapi kijelentés után. - Erre én is csak azt tudom mondani, amit maga mondott az előbb: 30 éve ismerem, de még ilyet nem tapasztaltam magánál magánál. - Tudja, kedves Grúber, mindennek eljön az ideje – mondta rezignáltan Szokol doktor. - Ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak – ahogy azt a Szentírás is tanítja. - Az már egyszer szent igaz – helyeselt Grúber úr. - És ideje van a randevúzá randevúzásnak, mint ahogy ideje van a napfogyatkozásnak is. - Ahogy mondja, kedves Grúber, ideje van a randevúzásnak. Ezért is kérnék két extrém erősségű hegesztőszemüveget. - Hát így már mindent értek – esett le Grúber úrnak a tantusz. - A kedves hölggyel együtt szeretnék etnék nézni a napfogyatkozást. Párosan, egymás kezét fogva, szerelmes szavakat suttogva a másik fülébe. Hegesztőszemüvegben. - Extra erősben, kedves Grúber – egészítette ki Szokol doktor. - Extra erősben. Mert a szemünk védelme fontos dolog. Grúber úr közben en hátra ment, majd kis idő múlva két dobozzal tért vissza. - Na, végül csak találtam olyat, ami az alkalomhoz illik – tette büszkén barátja elé a pultra a két dobozkát. - Alkalomhoz illik? - csodálkozott Szokol doktor. - Miféle alkalomról beszél, kedves Grúber? - Hát az első randevúról – mert gyanítom, ez az első, nemde?


- De igen – sütötte le szemét és pirult el Szokol doktor. - Na látja, drága barátom – büszkén nyitotta ki az egyik, a kisebbik dobozt. Mindig tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor or cselekedeteink értelmet nyernek. - Felkészült? - nézett Szokol doktorra, majd mikor az bólintott, felnyitotta a doboz fedelét. - Fantasztikus! - csak ez az egy szó hagyta el Szokol doktor ajkait. - Ugye, maga szerint is az? - kérdezte Grúber úr, aki maximálisan imálisan meg volt elégedve magával. Szokol doktor könnyektől fátyolos tekintettel nézett fel. - Ezt honnan szerezte, kedves Grúber? A pulton, kicsiny dobozában egy rózsaszínű keretes extra erősségű hegeszt hegesztőszemüveg lapult. - Régi ügy – legyintett Grúber úr. - Egy téves rendelés, apró figyelmetlenség, mely most óriásivá lett. Látja, drága doktorom, egyszer minden a helyére kkerül. A rózsaszín szemüveg pedig végre egy hölgy szemére kerül. - Magában egy költő veszett el, kedves Grúber! - lelkendezett Szokol dok doktor. De talán még nem végleg. drága barátom - Talán még előkerülhet az a költő – tette még hozzá sokat sejtetően. - Ebből az öregedő testből? - kérdezte gunyorosan Grúber úr. - Miket beszél, kedves Grúber! - vigasztalta Szokol doktor. - Maga és az öregség? - Hagyja, drága doktorom – legyintett Grúber úr. - Maholnap 54 éves leszek. - Na és? - kontrázott Szokol doktor. - Én is. És nézzen rám: randevúzni megyek egy gyönyörű hölggyel, akivel együtt fogom megnézni a napfogyatkozást. Minerva Capitoliuma 2015 április 5

- Rózsaszín szemüvegen át – tette hozzá nevetve Grúber úr. Hirtelen őt is eelöntötte a remény hulláma, hogy még lehet, még érdemes. - Igen, rózsaszín szemüvegen át – mondta lelkesen Szokol doktor. - Ami a cégünk ajándéka a leendő ifjú párnak! - mosolygott rá Grúber úr. - Amiért is hálás köszönetem, kedves Grúber – köszönte meg Szokol doktor az immár ajándék szemüvegeket, melyeket akkurátusan zakója zsebébe süllyes süllyesztett. - És maga mire vár még, kedves Grúber? - kérdezte már indultában. - Hogy én? - kérdezett vissza Grúber úr. - Nem egészen szen értem a kérdést? - Dehogynem – nézett rá sokat tudón Szokol doktor. - Meddig akar még a m mögött a pult mögött ácsorogni? Azzal se szó se beszéd, köszönés nélkül kilépett az utcára. Grúber úr álmélkodva, némán nézett utána. Szokol doktor utolsó szavai ccsengtek a fülében: „Meddig akar még a mögött a pult mögött ácsorogni?” Másodpercek alatt döntött. Leakasztotta a fogasról kabátját, fejébe csapta kalapját és ő is kilépett az utcára, ahogy nemrég Szokol doktor, egyetlen b barátja tette. Gondosan bezárta maga mögött a bolt ajtaját, majd szapora lé léptekkel a közeli vasútállomás felé indult.

Zentay László


Wekker Anita A stégen A stégen ültem, és figyeltem, hogyan hullanak alá az elsárgult tölgyfalevelek. Óvatosan tette le őket a szellő a sima víztükörre, miután egy kicsit játszott velük. Az egyre növekvő vízgyűrűk lassan közeledtek felém, majd a parthoz csapódva megsemmisültek. Akárcsak a szerelmünk. A kezdetén újult erővell vettem bele magam az élvezetedbe. Friss voltál, iizgalmas, ismeretlen, én pedig kíváncsi és zabolátlan. Falni akartalak, minél többet megszerezni belőled. Te pedig hagytad, sőt kérted, mert élvezted. Persze, hiszen téged is furdalt a kíváncsiság, hogy milyen yen vagyok, mit rejtek igazán. Bár egy pillanatra megrémített a félsz, hogy te is elmész, hogy újra csalódok, hogy ismét arcon csap az élet furcsa virtusából adódóan. De sokkal jobban érdekeltél, minthogy helyt adjak bármi kétkedésnek. Minek tenném? Addig élvezlek, amíg itt vagy, amíg csak nekem vagy, míg csak én vagyok neked. Megéltünk minden pillanatot. Különös fény vagy, s furcsaságod olykor elvakított. De követtelek, s hagytam, hogy beboríts, hogy melegíts, hogy beragyogj teljeségeddel. Fürödtem be benned, elvesztem benned. Talán nem is létezik nagyobb forróság. De mit számít mindez, gondoltam. Semmi sem érdekelt, csak amit velem tettél, amit rám sugároztál. Ragyogtál, csillogtál, boldog voltál, s nekem ez elég volt. Feltétel nélkül. Sokáig égtem nagy lángon, on, tovább, mint máskor. Számomra is meglepő volt, hogy ilyen sokáig éltetni tudtál. Ételem voltál, s én elemed lettem. Belém bújtál, bennem nyugalmat találtál. Feltöltöttelek, s mindig rejtegettelek, ha menekültél. A világ gyakran üldözött karomba, ahol oltalmat ltalmat kaptál, de kö közben te is adtál. Pedig sosem kértem, és te sosem kértél. Tudtam, hogyan aad-


jak. Kérések helyett, szavak nélkül, a csendben mindent elmondtunk egymá egymásnak. Tanultunk, s tanítottunk. Aztán valami történt. Az a bizonyos pont, amikor elindulunk unk lefelé a lejtőn, s még meg tudtuk állítani a folyamatot. Máskor talán meg is tesszük, apró ig igazításokkal helyre pofozzuk, s ideig-óráig óráig újra élvezzük a boldogságot, mikö miközben tudat alatt érezzük, hogy ez már nem ugyanaz, mint az elején. Nem baj, ha nem ugyanaz. A mást is lehet szeretni, s olykor jó is a frissítés, ha szinten tartjuk az intenzitást. De mi újra elindultunk lefelé. Akkor fel se fogtam, de most már értem. Mi változott? Minden és közben semmi. Egyszerre voltam az, aki mindig, de valahogy mégiss új. Számodra új. Te is változtál, miközben maradtál ugyanaz a kincs. Csak már nem az én ékszerem voltál. Fogyatkozott a levegő, s gyengült a láng. Már nem volt közös érdek. Mindent elmondtunk, mindent megtan megtanítottunk. Amit tudtam, átadtam, s amit adni tudtál, tál, befogadtam. Hagyni kell, hogy elmúljon. Engedni kell, hadd menjen. Haladjon tovább az útján, ami keresztezte az enyémet, s egy rövid időre csatlakozott hozzá. Csak annyira, amíg szükségünk volt rá. Nem tovább. Kegyetlen kötődés, a legrosszabb tényező. Engednem kell, hogy emlékké válj. Ott van a helyed a múltamban, ott, ahol lenned kell. Mennem kell tovább, s rád is sok, új élmény vár. Tőlem ennyit kaptál, én ennyit tudtam adni. Has Használd, tedd jobbá az életed! Tanulj belőle, s taníts másokat, ahogyan én is teszem! Ha arra kértél volna, vessek gátat az elkerülhetetlennek, csak fájdalmat okoztál volna mindkettőnknek. Nincs megállás, menni kell tovább. Sokszor fáj, de ettől leszel erős és bölcs. Válj azzá, amivé válnod kell! A stégen ültem, és figyeltem, hogyan gyan hullanak alá az elsárgult tölgyfalevelek. Forró tenyér tapintását éreztem a vállamon. Megfordultam, és megpillanto megpillantottam jellegzetes mosolyát. Leült mellém, és együtt néztük a vízgyűrűk halá haláltáncát. Most ő tanít, ő éltet, ő lüktet bennem. Szomjazza szav szavaimat, melyeket ki sem kell mondanom.


Wekker Anita vagyok, 2014 júniusa óta írok kreatívan. Elsőso Elsősorban a fantasy, a dráma, a krimi és a horror stílusa áll közel ho hozzám. Hol komolyabb, hol viccesebb sebb köntösbe bújtatva tálalom őket az Olvasóknak. Szeretem a szarkazmust, az iróniát és a borzongást.


Tóthné Erdei Gyöngyi Örök körforgás Becsukott szemmel feküdt mozdulatlanul. Élvezte a csendet maga körül és a meleget, nagyon jól esett neki. Igaz sötét volt, nagyon sötét, de mégis jó volt egyhelyben megpihenni és nem csinálni semmit. Érezte a föld súlyát, de nem zavarta. Még így is kapott levegőt, annyit amennyire szüksége volt. Egyszer csak megmozdult minden körülötte. Hirtelen fölötte és alatta is mo mozgott a föld, így ő egyre lentebb és lentebb került a földrétegbe. A kis résekbe csúszott lefelé, olyan volt mint egy kacskaringós hosszú -hosszú osszú csúzda. Má Máskor élvezte ezt a csúzdázást a föld mélyére. A földgöröngyök csiklandozták és ő pajkosan kacagva ide-oda oda dőlve siklott lefelé a képzeletbeli csúzdán. Má Máskor meg rejtélyes labirintusnak képzelte az egészet. Játszi könnyedséggel találta meg az utat lefelé. Ha pedig néha akadályba ütközött, vidáman fordult ellenkező irányba és folytatta útját. De most nem képzelte magát labirintu labirintusba, és a göröngyök sem csiklandozták, hanem inkább tőrdöféseknek érezte érintésüket. Úgy érezte ide-oda lökdösik, bántják. Hát mit tettem én, hogy így bántok velem? Miért kell a pihenésemet megzavarni? Nagyon fáradtnak ére érezte magát, és minden porcikája sajgott. Igyekezett egy nagyobb, stabilabb részben megkapaszkodni, hogy ne csússzon lentebb. Ekkor egy nagyot re rengett megint a föld, és ő egy igen ritka halmazállapotú rétegben találta magát. Na itt aztán volt zuhanás lefelé. Ilyet még ő sem élt át, pedig hát jó néhán néhányszor megtette már a teljes utat. De itt még ő sem járt. Fogta a fejét és nem tudta mi vár rá. Idősebbektőll hallotta már a történetet, hogy nagyon sok rréteg létezik. Egyik sűrűbb, másik ritkább, egyik porhanyós, másik sziklás. Ő is már többfélén átverekedte magát. Na és a régi öregek meséltek még egy nagyon vörös híg rétegről is, ahol olyan meleg van mint a p pokolban. Lehet, hogy csak legenda és nem is létezik, mert azt mondják onnan még senki nem tért vissza. Na de akkor kérdem én, kitől tudják, ha még senki nem jött vissza onnan? Na mindegy, én úgyse vagyok kíváncsi rá. Ebben a pillanatban olyan Minerva Capitoliuma 2015 április 10

hőhullám érte el, hogy majdnem elpárolgott ott helyben. Nem kapott lev levegőt, a torkát égette a forró levegő, szemébe csöpögött a sós izzadság. És csak zuhant tovább. Száguldott a mélybe. Elért egy olyan részt, ahol kis sziklap sziklaperemek álltak ki. Gyorsan elkapta egyiknek a szélét és felmászott rá. Alig m maradt ereje a mutatvány után és a hőség sem akart szűnni. Sőt! Végigterült a szikla érdes lapján, de az sem érdekelte, hogy felhasogatja a bőrét a durva felület. Muszáj volt pihennie és erőt gyűjteni. Mikor egy kicsit össze összeszedte magát odakúszott a szikla pereméhez és lenézett. Nem akart hinni a szem szemének. Alatta terült el a legendás folyékony vörös forró szörnyeteg, a magma. Hát mégis létezik! Nem csak legenda. Micsoda szerencse, hogy nem zuha zuhantam le odáig. Éles sikítás hasított a levegőbe. -Nem! Nem akarok meghalni!!!! Segíts kérlek! Egy társa zúgott el mellette és hiába próbált utánakapni, nem sikerült me megfogni. - Áááááhhhh!!! Nem akarok meghalni!!!!! Ezt hallotta egyre mélyebbről és mélyebbről. Aztán csend. Síri csend. A társa szétoszlott az izzó tengerben. A sziklatömb amiről rémülten pislogott lefelé, megmozdult. Tőből kitört a helyéről és mint mikor egy falevél lehull a fáról, bemutatta gravitációs muta mutatványát. Csak sokkal gyorsabban. Nem volt idő gondolkodni, nem vo volt idő kiáltani. Nem volt idő semmire, ha életben akart maradni. Elkapott egy másik kiszögelést, de csak a szélét érte el. Minden erejét össze kellett szednie, hogy fel tudja húzni magát rá. Szakadt róla a verejték, és most már nem csak a borzasztó hőségtől,l, hanem az irtózatos rémülettől is. Meg kell menekülnie. De hogyan? Ekkor felfelé fordította tekintetét és észrevette a többi kiszög kiszögelést is. Eddig nem is figyelte meg, milyen helyre került. De most látta, hogy mint egy tűpárnából, úgy álltak ki kisebb- nagyobb agyobb sziklák a nagy egészből. Ide-oda oda lendítve magát, mindig egy kiszögelésbe megkapszkodva, nagy erőf erőfeszítések árán sikerült feltornázza magát a réteg felső szintjére. Megpihent volna, de nem tehette, mert a hőség még mindig fogva tartotta. Ettől mindenképpen nképpen szabadulni akart. Ha eltávolodik és már nem lesz ilyen fullasztó meleg, akkor majd így tudja össze szedni magát egy kicsit. Így is lett. Minerva Capitoliuma 2015 április 11

Minnél magasabbra küzdötte magát, anál könnyebben vette a levegőt és annál gyorsabbra tudta fogni az iramot. Hosszú-hosszú hosszú óráknak tűnt, mire felért a felső szintre és ott megadta magát. Minden ereje elhagyta. Lehet el is ájult a kimerültségtől. Csak feküdt mozdulatlanul, becsukott szemmel. De most nem érezte a jóleső pihenést. Most rettegett, hogy újra előfordull a szörnyűség, amin nem tudta túl tenni magát. Látta maga előtt társa semmivé porladását, és még most is hallotta kétségbeesett sikítását. Menni kell innen, szabadulni de gyorsan! Nem maradhatok itt. Az oldalát gyengén megbökte valami. Kinyitotta a szemét és látta, hogy egy friss kis gyökér nyúlt le éppen mellette. Igen. Ez az. Megszabadultam! Átkarolta gyengéden a kis gyökeret és egybeolvadt annak minden sejtjével. A liftezés megkezdődött. Szerette ezt zt az utazást, mert útja során csodálatos alakzatok látványában volt része. A milliónyi sejt különböző alakzatai elbűvö elbűvölték. Nagyon szerette a sokszínű nyugtató és egyben élénkítő, éltető zöld színt is. Ennyi árnyalatot csak itt láthatott, sehol másutt, csak sak a növény bels belsejében. Halvány zöldtől a sötétzöldig minden szinten mást és mást talált. V Végigjárta a szobákat. Ő csak így nevezte. Csodálatos élmény volt, főleg az átélt szörnyűség után. De nem is akar többé rá gondolni. Megrázta még mindig kótyagos fejét. Hess innen rossz emlék! Próbált feltöltődni a növény erejéből és a végén, a legfelső emeleten kibújni a felszínre. Úgy ült ki a kecses levél közepére, mint egy előkelő hölgy a színházi páholyba. A levél közben hintaággyá változott és ő el is szenderedett dett egy kis időre. M Mikor felébredt, újra beszippantotta a friss levegő zamatos illatát, és kíváncsian kikémlelt a levél széléről. Elégedetten vette tudomásul, hogy egy rét kellős közepén kihajtott növény levelére vezérelte immár jó sorsa. Felnézett az éégre, megcsodálta innen lentről is a napot. Hogy lehet ilyen tündöklő fénye valaminek? Nem is értem. Nekem is szokott csillogni a köntösöm, de nem ilyen vakítóan.


Gyönyörködött a csodálatos kilátásban még egy ideig, aztán visszavonult megint egy kis pihenőre, re, ami nem is olyan kicsire sikeredett. Már besötét besötétedett mire felébredt. Csak azt vette észre, hogy egyre kisebbre húzza össze magát, mert fázik. Felpillantott és megrémült a fekete sötétség láttán. Azt hitte hirtelen, hogy megint a földbe került. Pedig oda da most egy ideig nem kívánkozott. De megnyugodott mikor pár pillanat múlva a fényességes Hold sugarai ragyogták be az egész éjszakát. Egy kisebb fajta felhő volt olyan bátor, hogy a Holdanyó elé vesse magát, így kerülve közelebb hozzá. De Holdanyó nem voltt mérges. Gyengéden odébb tessékelte, hogy ne zavarja a kilátásban. Én viszont nem nézelődök tovább! - gondolta és a levél tövéhez bújva édes álomba szenderült. Korán reggel aztán a levél szélén lóbálva apró lábait várta a Nap ébredését. Nagyon sokszor végig gig nézte már a napfelkeltét, de soha nem tudta megunni. Ettől jobban csak a naplementék szokták elvarázsolni. Mindkettőt csodálatos és varázslatos jelenségnek tartotta. És hát a romantika! A romantika, ami párosult hozzá. Na az még egy csodálatos érzés! Az emberektől hallott a rromantikáról. Nem tudta mi az, csak érezte, hogy mindenki valahogy más lesz e két napszak idején. Főleg ha párban vannak. Mármint az emberek. Ilyenkor őt is átjárta valami furcsa bizsergés, valami édes íz, valami jóleső remegés. Bi Biztos ez lehet az a ROMANTIKA, amiről az emberek beszélnek. De mindegy is. A tekintetét a felkelő nap felé fordította és magába szívta a látvány minden mozzanatát, minden kis szemcséjét. Az egész napot szépen elheveredve a" levél teraszon" töltötte. Valahogy nem akart innen mozdulni semerre. Jó volt neki itt. Dél elmúlt már mikor három apró felhőből olyan nyári zápor kapta el, amit nem is nézett ki belőlük. Re Rengeteg felhőt alkotott már ő is a többi társával. Tudta, hogy megy az ilyen. Összegyülnek fent a magasban egy kis trécselésre, locsi-fecsire, fecsire, aztán olyan tömeg alakul ki, hogy már nem lehet egészben tartani a társaságot. A felhő súlyánál fogva elindul valamerre és ha egy hidegebb légáramlatba kerülnek, már nem tudják megtartani az egységet. Nem tudják tovább ább fogni egymás kezét és megindul az áradat. A zápor után kicsit meghízva óvatosan kukucskált ki a levél alól, ahova men menekült hirtelen. De a Napocska már megint ontotta jóságos melegségét a vilá világMinerva Capitoliuma 2015 április 13

ra. Ruhácskája is ragyogóan csillogott a frissítő zápor után.. Nem is bánta már, hogy egy kicsit meghízott tőle, mert sokkal de sokkal jobban érezte így magát. Ereje teljében, vidáman ugrándozott egyik levélről a másikra, amikor a hor horizonton feltünt Ő. A nagy Ő. A hatalmas. A sokszínű. A vidámság maga. Ó de csodálatos!!! latos!!! Fel akarok jutni hozzá! Át akarom ölelni! Szaladgálni ak akarok a hátán! Hintázni akarok az ezerszínű, na jó csak hét színű boltozatán! Kitárta karjait, a nap felé fordította orcáját és felemelkedett. Fel a magasba, fel a felhők fölé, egészen a szivárvány ívéig. Lecsúszott, majd újra felmászott. Megint le, majd megint fel. Közben vidáman kurjongatott, hangosan és pajkosan kacagott. Belenevetett a világ zajába. Boldog volt. Amikor a szivárvány halványodni kezdett, átpattant egy felhőre és társaival elmélyült lmélyült beszédbe elegyedett. Elmesélte rémisztő kalandját a föld belsej belsejében. A többiek tátott szájjal hallgatták. Először nem akarták elhinni, amit mondott, de végül mégis hittek neki, mert tudták nem szokott soha hazudni. Egyre többen és többen gyűltek köréjük. öréjük. Mindenki őt akarta hallani. Már rettenetes nagyra nőtt a felhő, így megindult magától kelet felé. Nem is ve vették észre, csak amikor már elérték a hideg levegőáramlatot. Ekkor összebú összebújtak, melegíteni egymást. Szorosan összekapcsolódtak és zárt lánco láncot alkottak. De a súlyuk miatt nekicsapódtak egy másik felhőnek. A találkozás olyan er erőket szabadított fel, amit nem szeretett. Nem szerette a hangzavart és a kkáoszt, amit a villám keletkezése hozott létre. Ilyenkor mindenki összerezzen, megzavarodik és már nem tudnak egymásra figyelni, már nem tudják eg egymást megtartani. Most is ez lett a vége. És csak zuhant - zuhant a mélység felé. Mindjárt földet ér - gondolta. De nagy meglepetésére, nem szilárd talajt éérzett a lábai alatt, hanem egy vizes közeget. Az óceánban ceánban találta magát. A nagy sztori mesélése közben a felhőcskéből nagy felhő lett és kelet felé vette az irányt, a szellők segítségével persze. Így jutottak el az óceánig, amit eddig észre sem vett. Össze-vissza vissza hánykolódott, mert még mindig dúlt a vihar a Minerva Capitoliuma 2015 április 14

feje fölött. A nagy égzengés sem hagyott alább, pedig örült volna neki, mert már fájt a feje a dübörgéstől, és égett a szeme a hatalmas cikázó villanó ffényektől, amit a villámok produkáltak. De jó lenne már lecsendesedni, és llágyan ringatózni ebben a folyékony lyékony csodában. Még emlékezett rá, milyen az, amikor a szélcsendben és napsütésben az óceán többi vízcseppjével hull hullámoznak csendesen, le és fel, le és fel. Micsoda megnyugtató érzés! Na ezt várta már. Ezt az érzést. Jó néhány órába telt, mire a vihar lecsendesedett, ecsendesedett, és minden felhőtársa az óceán vizében landolt. De ekkor eljött a béke, a nyugalom ideje. Belesimult a nagy kékségbe, és ringatódzott mint csecsemő a bölcsőben. Édesdeden el is szundikált. Jónéhány hetet töltött itt, amikor is újra útnak indult. lt. A nap sugarai felszívták az óceán habjai közül, miközben könnyes búcsút vett társaitól. Újra a szelek szárnyán utazott, legújabb barátaival, most a szárazföld irányába. Az esőe esőerdők fölé sodorta az élet, aminek ismét zuhanás lett a vége. A földbe csapódott, majd csend lett. Becsukott szemmel feküdt mozdulatlanul.

Tóthné Erdei Gyöngyi - Romániában születtem, de már 26 éve itt élek Magyarországon. gyarországon. Mindig is nagyon szerettem olvasni és imádom mások történetét tét hallgatni vagy olva olvasni. Gyermekkoromban mindig a felnőttek körül já játszottam, hogy halljam miről beszélnek. Az iskolában a matematika és a fogalmazás galmazás volt a kedvenc tantárgyam. Amikor M Magyarországra jöttünk hosszú leveleket írtam az ottmaradt barátaimnak és rokonaimnak. A válaszlevélben folyton elnézést lnézést kértek, hogy ők nem írtak olyan hosszú leveleket mint én. Most újra előtérbe került az írás az életemben, csak most egy teljesen sen más formában. A fenti kis írás is ezek közül való.


Tina Markus A szekér Pista maga sem értette, miért csinálja ezt. Csak lehajtotta a fejét, és nézte a kerekeket, ahogy lassan, csikorogva forognak, egyik küllő követi a másikat, lassú, de kiszámítható ritmusban, miközben elől, a jobb oldalon ütemesen nyikorgott a kerék. Megfeszültek ültek az izmai, koppant kopott csizmája a poros úton, ahogy tolta a szekeret, fordultak a küllők, nyiszorgott a jobb első kerék. Feszült az izom, koppant a csizma, fordult a küllő, nyikorgott a kerék. Fesz Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás. Feszülés, koppanás, anás, fordulás, nyikorgás. Egy izzadságcsepp megindult a homlokán, és marón mosta az útját poros arcán, de nem engedhette el a szekeret, hogy letörölje, mert akkor visszag visszagurul az egész miskulancia, ő meg kezdheti elölről az egészet. Feszülés, kopp koppanás, fordulás, dulás, nyikorgás, az izzadságcsepp félregördült a szemöldökén, és most egy ráncban haladt tovább, a két szeme között, lassan, végig az orrán. Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás, csöppenés. Az izzadságcsepp elhag elhagyta az orra hegyét, magányosan hullva a földre. Legalább valami nyoma marad itt, az úton. Legalább pár percig a porban ott lesz az a csöppnyi verejték, hogy aztán elkeveredjen a sárgás földdel, beigya a homok és a sziklák. Vagy fölsz fölszárítsa a nap, és úgy tűnjön semmivé. Ahogy semmivé fog válni az erőfeszítés is, holnapra már kipihent lesz, és nem fognak sajogni az izmok, a lába és a háta, ahogy nekifeszül a kocsinak, és tolja, tolja felfele a hegyen. Legalább a nap ne tűzne ennyire a fejére. A kezének mindegy, az már úgyis barna a munkától, látszik ik rajta, hogy erős, dolgos kéz. Azt nem bántja a nap. De a kalapját ott hagyta a mezőn, és most göndörödő fekete haja úgy szívja be a nap fényét, mintha más dolga se lenne. A feje meg felforr, felrobban itt, ezen a sziklás úton, ahol nincs árnyék, csak a kaptató felfele. Ha lehajtja a fejét, legalább a szemét nem bántja a sárgásfehér sziklákról visszaverődő fény. Csak még egy pár lépés, még néhányszor kell nekifeszülni, még néhány koppanás, fordulás, és nyikorgás, már biztosan nem sokszor.


Felemelte a fejét, ét, kilesett a zsákokon túl, a meredekkel vele együtt küzdő szamáron túl, de még messzinek tűnt a ház, ahová meg kell érkezniük. Hát inkább újra lehajtotta a fejét, és még erősebben tolta a szekeret. Ha a barátai most látnák, biztosan hangosan röhögnének. Hogy ő miért tolja a más szekerét. Lenne más dolga is. Nem is kevés. Vagy heverhetne a bodzab bodzabokor árnyékában. Talán egy kis bor is maradt még a kulacsban, az most jól jö jönne. Ilyen melegben lehet egy kicsit pihenni minden munkában, inni kell, vagy nem bírjaa az ember. De ezt a szekeret már fel kell tolni, hiába, elvállalta, hát meglesz. Aztán majd lemossa magáról a port. Nem is bor kéne most, inkább kovászos uborka lé. Az jó savanyú, oltja a szomjat ilyen melegben. Ha lenne valaki, aki eltett volna egy kis uborkát, borkát, a frissből… Ő maga nem tudott vvesződni ilyesmivel, nem jutott rá ideje, az uborka se igen maradt meg háza kicsi kertjében. A tök, az jól bírta, de az csak őszre érik be. Most aztán nincs uborka, nincs savanyú lé. Csak a feszülés, fordulás, koppanás koppanás, nyikorgás. Meg a más szekere. Azt tolja, ahelyett, hogy uborkát locsolna. Ha ültetett volna uborkát tavasszal. Neki ennyi maradt, és már azt se tudja, miért feszül neki minden lépésnek. Hirtelen megcsúszott a lába, ahogy egy kavicsra lépett. – Azannya…! - inkább magának mormolta, ahogy a másik lábával me megtartotta a súlyt. A szamár is felhorkant elől, ahogy hirtelen többet kelllett húznia. Jobb lesz vigyázni, nem álmodozni, mert abból csak baj lesz. Csak arra figye figyelni, ami előtte van. A sárgás útra, a lassan n forduló kerékre. A nyiszorgás elm elmaradhatna, de hát ez is jön, mint ahogy a nap is süt, akármit csináljon is az eember. Sose szerette a kellemetlen hangokat, otthon mindent gondosan me megkent. Nála csöndesen nyíltak, csukódtak az ajtók, a szerszámok rendben vártak a dolgukra. De ez a poros vidék, ez más, mint ott lent a faluban. Itt mi mindenhová beeszi magát a száraz homok, a sziklák törmeléke. Hogy képes valaki itt élni? Ez a vidék nem neki való. Nem is kellene itt lennie, csak érjenek már fel, és megy is vissza. za. De most figyelni kell, már nincs sok hátra, nem szabad most feladni. Kicsit könnyebbnek érezte a súlyt. Az izmai is másként feszültek. Felpillantott. Az út lankásabbá vált, és néhány bokor is megjelent a sziklák mellett. Csóré Minerva Capitoliuma 2015 április 17

kis bokrok voltak, alig pár ár levéllel, porosak az úttól és fakók a naptól, de mé mégis bokrok. Az egyik mögött pedig mintha… igen, ott már látszott a háztető. Megkönnyebbülten feszült a szekérnek, összeszedte minden erejét, hogy az utolsó métereken még áttolja a rakományt. Egy végső, rövid kaptató után egyenesre váltott az út, és a szamár már egyedül is elhúzta a kocsit. Megállt egy pillanatra, szusszant, és megtörölte a homlokát. Aztán a szekér után indult, hogy lássa, tisztességgel megérkezik a házhoz. A kis tanya meglepően takaros volt. Néhány gyümölcsfa is megtermett itt, és valahonnan egy patak hangját hallotta. Hátul kis kertet sejtett, meg az istá istállót. Határozottan hűvösebb volt itt fent, a hegyen, mint odalent a mezőn. Egy kutya futott eléjük, kötelességből vakkantott egyet, megszaglászta gszaglászta a férfi bokáját, de már szaladt is előre, a gazdaasszonyához. A fiatalasszony elengedte a szamár kötőfékjét, enyhén rácsapott az állat far farára. Innen a jószág már maga is betalált az udvarra. Mosolyogva fordult Pista felé. – Hát, köszönöm a segítséget! éget! Maga nélkül nem sikerült volna. Kér vvalamit inni? – Az jól esne. – Röstellem, de borom nincs idefent. Amióta itthagyott az uram, nem tartok ilyesmit a háznál. Mégiscsak furán venné ki magát, ha egy ö özvegy magában borozgatna… Van viszont friss vizem, innen, a patakról. ról. Vagy… ha szereti, egy kis hűvös kovászos uborka lével kínálhatom meg. - zavartan nevetett. - Nem valami különleges, de én szeretem ilyenkor. – Azt kérnék. – Hát jöjjön, üljön le itt, a kerti lócára. Itt van a leghűvösebb ilyenkor. Máris hozom a frissítőt. Pista szusszanva nyújtotta ki a lábát. Hátát a hűvös falnak vetette. Nézte a kopár hegyeket, amikről vakítóan verődött vissza a nap fénye. De itt, a kis szurdokban kellemesen hűvös volt, a patak csobogása ide hallatszott. Tetszett Minerva Capitoliuma 2015 április 18

neki a zöld udvar, var, a fehér falak, a lábához csöndesen húzódó kutya. Otthon még kutyája se volt. Nem maradt meg, nem bírta az egyedüllétet, amíg ő dolgozott. Más volt ez a világ, nagyon más, de mégis volt benne valami ism ismerős. Megnyikordult a bejárati ajtó, ahogy a nő kilépett. lépett. Kezében két pohár volt, amolyan gömbölyű, agyagból készült mázas. – Tessék. - nyújtotta felé az egyiket. Kezük összeért egy pillanatra, ahogy eelvette a poharat. – Köszönöm. - Pista zavartan kortyolt a kovászos uborka lébe. Aztán gondo gondolkodás nélkül felhajtotta az egész pohárral. Hűvös volt, savaanyú, de pont az, amire most vágyott. Az asszony elmosolyodott mellette. – Maga nagyon szomjas volt. Sokat fáradt. Holnap kapok fizetséget a ffaluban egy eladott terítőmért, abból megfizetem a munkáját. Nem is tartom fel tovább… Pista maga mellé tette a poharat, és lassan megnézte magának az asszonyt. Nem lehet könnyű itt, fent a hegyen, egyedül. Mégis eltartja magát. Ha sokat pletykálnak is róla, azért ez csak egy dolgos asszony lehet. Nem volt egy szé szépség, arca szabálytalan álytalan volt, és valahogy feszes. De csípője ringott a szoknya alatt, és szeme lágyan csillant meg a fényben. – És a szekeret ki fogja lepakolni? - kérdezte lassan. – Magam. – Segítek. – Azt már igazán nem tudom kifizetni. Hagyja csak, erősek ezek a kezek, még akkor is, ha csak egy asszonyhoz tartoznak! - nevetett. – Hát, ma nem főztem odahaza. Mire leérek, már nem is fogok. Én llepakolom a szekeret, maga meg készít valami harapnivalót. Az lesz a fizetség. – Itt marad vacsorára?


– Itt. Pista felállt, és lassan a szekérhez hez ballagott. Megsimította a jobb első kereket. Ráférne egy olajozás. Majd, ha lepakolta, megcsinálja. Meg az ajtót is megk megkeni, az is nyikorog. Persze lehet, hogy itt nincs hozzá megfelelő szerszám, hogy leemelje. Nem baj, majd elhozza otthonról. A szerszámait ámait is. Hogy minden simán forduljon. Nem hiába tolta más szekerét.

Tina Markus vagyok, a talentummobile.hu állandó mese- és ifjúsági szerzője. Már megjelent Adventi Mesék című mesekalendáriumom, amely a legk legkisebbeket beket szólítja meg. Jelenleg második kön könyvemen dolgozom, de a történetek folyamatosan peregnek ki az ujjaim közül. Remélem, Téged is elvarázsolnak!


Telfel Grácia Körforgás

TÉZIS Végtelenül erős, forró fájdalom és gyönyörűség járta át az egész testét. Lelke ugyanúgy átélte mindkettőt, teljes önvalójával reszketve élte át az élményt. - Még egy utolsó nagyot nyomjon! – ordított rá az orvos, és érezte, ahogy csontos könyöke a bordái alá fúródott. Úgy érezte, rögtön az egész minde mindenség fordul ki belőle oda a szülőasztalra. Minden megmaradt erejét megfesz megfeszítette… - Moooost! Megvan! – kiáltotta egyszerre az orvos és a bába, ő pedig izzó fájdalmat érzett, de nem érdekelte semmi más, csak a kicsi. Reszkető test testében egy ép gondolat világlott csupán: vajon ép és egészséges egészséges-e a gyermek. - Gratia deo omnipotente! – sikoltotta, és szinte azon nyomban válaszként erős tüdejű csecsemő sírása verte fel a szülőszobát. Eddig szorosan zárva tartott szemeit kinyitotta, kimerülten nézett körül, kereste a sok fehér kköpeny között újszülött gyermekét. Kis piros-fehér fehér foltos lényecske feküdt a bába karján, fehér magzatmáz és piros vér alkotta újszülött egyenruháját. Az anya megszólalt, lágy hangon megszólította gyermekét. - Itt vagyok, én vagyok az édesanyád! Megismered a hangomat? – kérdezte, és feléje nyújtotta yújtotta remegő karjait. A baba azonnal megnyugodott, elnémult, kitárta karocskáit, kinyitotta a szemét, és még vaksin ugyan, de anyja felé fordult és próbált ránézni. Tekintetük találkozott. Egy pillanatra megállt az idő, az Univerzum minden energiája odakoncentrálódott, koncentrálódott, és a kicsiny szob szobában mindenki átélte egy töredék pillanatig az igazi teljességet. Új élet szül született, és a folytonos körforgásnak az ilyen csomópont a legfontosabb értelme, lényege. A gyermek szemében a világegyetem csillagai ragyogtak. Minerva Capitoliuma 2015 április 21

ANTITÉZIS Tudta, eljött az idő. Nem panaszkodott még legbelül, titokban sem. Teljes, egész élet adatott neki. Számtalan sok emberen segített, gyermekeket gy gyógyított meg. Versei, írásai, cikkei sok mindenkihez eljuttattak üzeneteket, tudást, gyermekét felnevelte. lte. Volt szerelemben része, de a személyiségének legmegfelelőbb, önálló életet élhetett. A kórház ablakában a galambok megjelentek, és burukkolva kérték szokásos morzsa-adagjukat. adagjukat. Ő már nem tudott felkelni, hogy enni adjon nekik. Még megfordulni az ágyban n is akkora kihívás volt elgyötört, legyengült testének, hogy csak a fejét fordította az ajtó felé. A folyosón épp arra járó nővér, a ke kedvence, megérezte pillantását, már szaladt is be hozzá. - Nincs velem semmi baj! – súgta halkan, - csak a madárkák, tudj tudja nővérke! A középkorú, fáradt arcú nő csak bólintott, és szó nélkül indult a konyhára morzsáért. Az a fajta nővér volt, aki már átélte néhány szerette elköltözését, és a kórházban is naponta látott elmenni embereket. Reakciója azonban nem a fásultság, a közöny özöny volt, hanem titkok letéteményesének érezte magát, a halál napi jelenléte arra sarkallta, hogy emberségét megsokszorozza, hiszen tudta: egyedül viszi ezt a csatát a részvétlen tömegben. Ezért is szerették annyira a betegek. Az átlépést is szótlanul tudta dta segíteni, munkától vörös keze számtalan ember kezét fogta már a végső órákban, sokaknak adott en enyhülést. Ezért volt hajlandó a galambok etetésére is, pedig pontosan tudta, hogy a kórházi szabályok ellen tesz. Tisztában volt vele, hogy higiéniailag nag nagyon kifogásolható, amit tesz, ám most csakis emberileg gondolkodott, hiszen nem először látta az elköltözők szemében az utolsó öröm-csillagokat, csillagokat, ahogy a m madarakat nézték az ablakban. Most sietett, maga sem tudta miért. Valami belső kényszer hajtotta. Agg Aggódott ott az ágyban fekvőért, aki ugyan még nem végső stádiumban lévő beteg, de a mai időpontban hiába várta a lányát, nem jött látogatni. A mai napra talán ez lesz az egyetlen öröm, vigasz, hogy gyönyörködhet a galambok életigenlő


rajában. Talán az a hófehér is eljön, a kedvence, annak mindig nagyon szokott örülni. Tilosban járt. A konyha területén semmi keresnivalója nem volt. Szerencsére mindenki az ebéd utáni elálmosodott közöny fátyla mögé bújt, mosogatóvíz folyt a hatalmas medencébe, de sehol senki, aki a munkát el akarná végezni. Belemarkolt a kenyeres műanyagláda aljába, nem volt sok morzsa, de épp elég lesz most. Szaladni kezdett a folyosón, maga sem tudta miért. Nem attól félt, hogy rajtakapják, hanem attól, hogy elkésik. Éhes szempár várta, lázasan égő szemek tüzeltek a fehér párnán, néma köszönetet mondva, amiért megint egy kis örömet akart neki csiholni. Az ablak üres volt. Azaz nem teljesen: a közel hajló faágon ott ült a fehér ggalamb. Egyedül. A sok piszkos városi madár között különleges volt, azzá tette őt hófehér tolla, tisztasága. Kinyitotta az ablakot. A gerle azonnal odarepült, néma várakozással megállt a párkányon. A kiszórt morzsára oda se hederített. Befelé nézett, érdeklődő, szinte emberi pillantással. Egy pillanatra a nővér a szemébe nézett, t, és spirálgalaxisok mélységét látta gomolyogni benne. Egy töredék másodpercre megállt az idő. Az Univerzum magába nyelt mindent, és megmutatott mindent. Az a pillanat volt, amire az ezoterikusok azt mondják: belepillantott az Akasha-krónikákba. ek meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja: elment. A nővérnek

SZINTÉZIS Hányszor elolvasta már Raymond Moody könyvét, hányszor próbált kapas kapaszkodni abba, amit abban olvasott: hogy a klinikai halálból visszatérők mi mi mindenről számoltak be. Most érezte: már nincs szüksége többé semmiféle könyvre: mindjárt mindent meg fog tudni. Nem jött a lánya. Valamiért ennek így kellett történnie. Meg kell elégednie a tegnapi búcsú emlékével. Érezte, ahogy lassul lélegzete, öntudata elhomályosult, a mindenség örvényei m magukba nyelték. elték. Spirálok emelték és emelték egyre magasabbra, mintha szá szárnyai nőttek volna, repült a kozmosz végtelenségébe.


A gomolygó áthatolhatatlan ködben fénypont közeledett egyre gyorsabban. Szavak nélkül is értette üzenetét: - Jöjj! Várlak! Munkádat elvégezted, itt a pihenés ideje! Közben mintha enyhe szellő simította volna meg- szemből valami mozgást érzékelt. Minden megmaradt, testetlen erejével odakoncentrált, huncut lá lángocska villogott rá, mint egy megszületendő gyermek szempárja. Egy pillana pillanatra egymásbaa kapcsolódtak, mindent megtudtak egymásról, és most már megértette. A lánya ma azért nem jöhetett, mert orvosnál járt, akitől me megtudta, hogy új élet nő a szíve alatt.

Telfel Grácia - RitArt rt tréner, tanulásmódszertan tanár, tanítónő. Szenvedélyes hobbim a tanulás, tanítás, nev nevelés szóban és írásban egyaránt. Ehhez persze nekem kell a legtöbbet tanulnom, ezért iratkoztam be a jobb ag agyféltekés kés írói tanfolyamra, ahol rengeteg erőt és ihletet kaptam. Azóta folyamatos alkotási lázban élek, dramat dramatizálok, kis mesejátékot esejátékot írok, és mindent írásba foglalok, ami csak elém kerül az életemben. Így készül el lassan a jobb agyféltekés tanulásmódszertan nulásmódszertan kön könyvem is, és közben kisebb írások, esszék, novellák.


Szabó Ágnes Körforgás A Tanárnő ott ült a pulpituson. Tudta, hogy fontos a pillanat, ezért dolgozott már közel egy éve. Akik szemben ültek vele, mind a kedvéért jöttek el. Érezte, ahogy ízlelgeti a szót: Közönség. Őt ünneplik, az ő könyvét akarják megvenni. Büszkék rá, mint ahogy ő is az volt tanítványai sikerére. A rendezvény megkezdődött. Elcsendesedett a közönség. Mindenki arcán a várakozás jelent meg, hogy miért és hogyan készült el a könyv. Elhangzott a bemutatás, a szokásos fordulatok, udvarias mosolyok, de a TTanárnő érezte, hogy neki egészen másról szól ez az este. Agya a beszélgetés fonalát felvette, meg is felelt annak, kicsit izgatott hangon válaszolgatni kezdett, de a lelke, az igazi bensője, aki a könyvet is íratta vele, már messze járt… Körbejáratta tekintetét az arcokon, miközben ment a könyvbemutató mene menetrend szerint, de ott bent peregni kezdett a film, aminek szereplői előtte ültek. Repült a lelke a boldogságtól, mikor a beszélgetést vezető gyönyörű fiatal lányra nézett, aki élete első osztályába járt huszonx évvel vel ezelőtt. Akkor a szőke copfos leányka bátortalanul énekelt a kórusban, remegve állt ki igaz igazáért, de mindig tiszta tekintettel leste tanára reakcióit. Aztán köhögni kezdett az egyik Vendég, s a Tanárnő lassan felé fordította lelki szemeit: Minerva Capitoliuma 2015 április 25

Ó igen, az a kis barna határozott kisfiú, aki stílusát keresve sokszor keveredett szócsatákba. S lám most közel két méteres, érettségi előtt álló ifjú, aki már tisztában van tehetségével, erényeivel és a javítani valókkal is. Most éles ttekintettel figyeli volt tanárát, s büszke mosollyal az arcán nevet fel egy egy-egy őt érintő személyes megjegyzésen, miközben keze kapaszkodik a frissen kiadott könyvbe… Majd a Tanárnő pillantása egy okos tekintetű, csinosan öltözött ifjú hölgyön állt meg. Boldogság töltötte el a szívét, mertt nyugodtnak és kiegyensúly kiegyensúlyozottnak látta a pályakezdő óvónőt. Hallotta fülében a pár nappal korábbi b beszélgetésüket, melyben volt tanítványa ijedten mesélte órákon át, hogy m milyenek is a kicsi ovisok, s a fiatal szüleik. Vehemens magyarázata egyre ing ingerültebb tebb lett, hogy mennyi gondot és nehézséget kell leküzdenie, és a gyer gyerekek szabad játékban fejlesztése milyen sokrétű és gyönyörű feladat. S a TTanárnő érezte, hogy elmosolyodik, s megnyugodhat, mert ez a leány is rátalált az útjára. Aztán megállt egy késve érkező csinos, pirospozsgás arcú fiatal fiú a székek mellet. Nem ült le, csak figyelt megilletődötten. A Tanárnő persze rögtön tudta, hogy melyik osztály, melyik padjában, milyen anyagrészekkel küzdő fiúcska is volt a frissen érkező. Szeműk össze is villanhatott nhatott volna, hisz érezték a pillanat hangulatát, de a volt diák lelkét éppen akkor a nosztalgia mindent elfedő boldogsága ringatta – a Tanárnő pedig utazott tovább élete körhint körhintájában körbeforogva az őt figyelők között. Majd hírtelen a saját lányára tévedt dt pillantása, s egyből rend lett a forgásban! Ő is ilyen korban kezdett írni. Csak úgy, csak belső indíttatásból. Nem gondo gondolta, hogy lesz folytatás, pedig mindenki dicsérte, noszogatta, biztatta. Az egyetemet is másként választotta, nem hallgatott senkire senkire. A nagy Ő-re sem, pedig nála jobban senki nem értette lelke kalandjait. Végül Tanár lett, aki javítja az írásokat, és nem alkotja. Majd hirtelen megborzongott, mert beúszott az a bizonyos délután emléke… Minerva Capitoliuma 2015 április 26

…ült a fehér lappal szemben, kezében a toll, mellette tte a pohár víz kicsi citromlével, s nagy citromkarikával. Kora délután volt, már minden rendrakós dolgot elvégzett, csend volt körülötte, belsejében pedig forrt a tettre készség, hogy pillanatok alatt elindul szélsebesen a tolla, jobb keze alig tud majd kkapaszkodni bele, s a süvítő gondolatai gyorsabbak lesznek, mint a keze. Aztán várt, hogy a pillanat, amit átgondolt valósággá váljon. Aztán várt még egy kicsit. Szeme a messzeségbe merült, s nem értette, hogy miért nem jön egy gondolat sem. Pedig látta magában azt a hajdani kislányt, aki nem szeretett ugyan olvasni, de arról álmodozott, hogy híres író lesz, sorban állnak előtte az érdeklődők kezükben az ő könyvével, s pár szót akarnak váltani a hírességgel megköszö megköszönve újabb regényét, s dedikálást várva a frissen megvásárolt könyvbe. Aztán köddé vált a képsor, de már be is úszott hangtalan a középiskola faku fakultációs magyar óráival, amikor a híres költők verseiben számolták a magán magán- és mássalhangzókat, hogy ezekből a hideg számokból vonjanak le messzemenő következtetéseket, vetkeztetéseket, hogy a költő úr mit is akart mondani pár versszakával. Nem értette ezt a fajta összefüggést, s azt sejtette, hogy a matematikai éérdeklődésében, lődésében, illetve annak hiányában keresendő az ok, hogy ő inkább a szívével látja a költő gondolatait, s a lelkével érzi a mondanivalót. Aztán magyartanár lett, hogy a kérdéseire megkapja a válaszokat versekkel, novellákkal, költői és írói életutakkal kapcsolatban. Sejtette akkor már, hogy minden őt körülvevő lehetőségben és élményben sokféle válasz van. Hitt abban, hogy a sajátját is megleli, ha tanítani kezdi az irodalmat. Vissza-visszatért visszatért a régi vágy lelkébe, hogy ő is írjon…, de az élete felgyorsult azzal, hogy megszületett két gyönyörű és tökéletes gyereke. Sokat olvasott nekik, s akkor azért kétségbe esett, ett, mikor nem ment a rögtönzött mesemo mesemondás, csak a szöveghű, mások által megírt történet izgalmasan való előadása. Hogy lesz ebből írás? – tette fel néha a kérdést fürdőszobai tükörképének. Minerva Capitoliuma 2015 április 27

Végül rátalált a gyerekeknek szóló irodalmi pályázatok kiírásaira kiírásaira. Íratta tanítványait, s nagyon büszke volt a sikereikre. Csak néha futott át büszke agyán, hogy ez nem az ő érdeme, mert nem ő ír, nem ő alkot, csak lehetőséget tteremt, de másoknak. Egyre kínzóbbá vált az egyforma hétköznapjaiban az igény, hogy saját gond gondolatait is kifejezze. Nem értette ezt a vágyat, pedig kristály tisztán emlékezett a hajdani kislány terveire… Aztán sok év után találkozott a számára mindig is nagyon fontos Val Valakivel, s hosszú és mélységes beszélgetésekben szárnyaltak (igaz nem annyit, amennyit mennyit ma is kívánna), de akkor rádöbbent arra, hogy nem járja minden életterében a saját útját. Elmerülve az indokokban, bátorsággal vértezte fel magát, s egyre csillogóbban látta a jövőjét, s kezében a könyvét is. Boldog volt és cselekedett! Egy minden továbbit meghatározó hétvége után, ahol írást tanult és gyak gyakorolt fantasztikusan inspiráló társak körében, már hitte, hogy most tényleg itt a pillanat! De hirtelen a szeme előtt gyorsan pergő, az igaz valóságot bemutató szivá szivárványos film megszakadt egy mentőautó szirénázása miatt. Összerezdült, megborzongott, egy pillanatra nem értette, hogy miért van világos a moz moziban… Aztán ráismert a környezetére, villámgyorsan végigrobbant az agyán, hogy a gyerekei merre vannak. S megnyugodva tért vissza az íróasztal valóságához megállapítva, hogy velük nem lehet baj, mert a szobáikban vannak tőle pár méterre. Fellélegzett, majd döbbenten pillantotta meg a papírhalmazt maga előtt. Most kezdett csak igazán remegni, aztán mégis elöntötte a váratlan boldo boldogság örömhulláma.. Még értetlenség ült az arcán, de úgy döntött, nem kell mindent mindig tökéletesen megértenie.


Az asztalon pedig kihívóan és kívánatosan feküdt rendezett sorokban, jelle jellegzetes betűivel teleírt több oldalnyi papírív!... Hát így kezdődött ennek a könyvnek a konkrét megírása. – mondta ki hang hangosan, s egy pillanatra el is állt a lélegzete, mert szemei meglátták újra a valós jelenét. Rengetegen ültek vele szemben, s mindenki csillogó szemekkel nézett rá. Csak a Tanárnő tudta, hogy milyen messze is járt az életében ben visszafele. Kö Körbe-körbefutottak körbefutottak gondolatai, de középen ott ragyogott az írás tudománya, melynek kézbe vehető csodáját feltornyozta a díszasztalon. A könyve, amit megírt és ezért ünneplik volt tanítványai és barátai. Így már kerek lett a világ számára, a dolgok valóban egy hatalmas körforgásban vannak!

És megnyugodva, ellazulva tette le a mikrofont, mert bejárta ismét életét egyszerre létezve a valós jelenben, s a számára fontos dolgok körforgásában. S megértette azt is, hogy azt az utat járja immár, amii a legnagyobb örömet jelentheti egy Tanárnőnek: tanítani és boldoggá tenni másokat a szavak er erejével! Szabó Ágnes - Magyartanár és táncpedagógus vagyok, ekként is dolgozom már több évtizede. Így kicsik és n nagyok által is rálátok a világra. Hogy gy tetszik tetszik-e? Nem mindig, de kezemben a tanárságom, így a szó erejével és hatásával lehetőségem van terelgetni az általam járt „Sárgaköves Út”- ra a kíváncsi Kék Madár keresőket! Talán a rövid írásaimat és az interjú kötetemet olvasók között is lelek útitársra!


P. Sulyok Júlia Forog, forog a világ! Felnéztem a vakítóan kék égre hallván a jellegzetes krúgató hangot. Megjö Megjöttek végre a darvak, itt a tavasz! Milyen jó, hogy ezen az égövön élek, hiszen nem tudom, hogyan érezném magam, ha folyton nyár vagy mindig tél lenne. Ide születtem, ezt szeretem, el sem tudom képzelni, hogy más legyen. Fo Fordulnak az évszakok, forog a világ körülöttem, ami hol jó, hol nem, de mindig csodálatos. A tavasz, a nyár, az ősz vagy a tél beköszönte mindig örömmel tölt el, egyik ezért, másik azért. A tavasz mindig az újrakezdést, a megújulást, az élet legyőzhetetlenségének reményét kelti bennem. Annak ellenére, hogy szeretteim nagyrészt ebben az évszakban hagyták el ezt az árnyékvilágot, köszöntek el végleg tőlem. Megvan az ideje a meghalásnak, mondta egy lelkész ismerősöm, legtöbben tavasszal és ősszel mennek el. Most is van közelemben valaki, aki már inkább odaát van, mint itt velünk. El kell engednem az életemből Piroskát, cigányasszony „barátnémat”, aki most így az útja végén került ült igazán közel hozzám. Mégis, annak ellenére, hogy már a tél sem olyan mindig, mint régen és sokszor csa csapja be az időjárás a természetet is, a hosszú hideg és sötét időszak után a na napsütés, a hosszabbodó világosság új reményekkel tölt fel. Ilyenkor még aabban is tudok bízni, hogy talán jobb lesz a világ, pedig a jelek nem erre utalnak. Úgy tűnik ez a körforgás mindenre vonatkozik. Mi emberek soha semmiből nem tanulunk, pedig olyan nagyra vagyunk m magunkkal! Önteltségünk, önzésünk szörnyű következményekkel jár, amit még csak észre sem veszünk, újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Egyre nő körülöttünk a békétlenség, szaporodnak a háborús övezetek, pedig tu tudhatnánk ez milyen mérhetetlen szenvedéssel jár, volt benne része az ember emberiségnek bőven, mégis újra és újra eljutunk oda, hogy a dicső férfinem nem lát más megoldást a dolgok rendezésére a”rend” helyreállítására. Forrong a vvilág, de talán a körforgás reményt nyújt arra is, hogy az élet mindig utat tör magának. Civilizációk, hatalmas birodalmak tűntekk már el a semmibe és az élet még mindig létezik a Földön. Talán mégsem vagyunk olyan fenemód ok okoMinerva Capitoliuma 2015 április 30

sak, mint mérhetetlen beképzeltségünkben hisszük. Talán mégsem rajtunk, a homo sapiensen múlik a létezés csodája. Micsoda paradoxon, hogy amikor folyton az életünkért tünkért remegünk, minden elkövetnénk azért, hogy minél ttovább élhessünk, ugyanakkor gond nélkül irtjuk ki egymást. Forog – forog a Világ és mi mindig ugyanoda érkezünk. Az emberi természet nem változik, hiába hisszük azt, hogy mennyit fejlődtünk. Vajon fe fejlődésnek tekinthető az, hogy egyre több a technika az életünkben? Hogy egyre több élelmiszert termelünk és mégis egyre többen éheznek? Hogy a legyőzött b betegségek helyett újabbakat állítunk elő magunknak? Vajon meddig nyújtható az emberi élet, és célszerű-ee nagyon hosszúra nyújtani? A hosszú élet alatt el lehet követni sok jó dolgot, de sok gonoszságot is. Isteni szerencse, hogy nem mi döntünk arról meddig élünk és a halandóságunk talán az egyetlen vissz visszatartó erő attól, hogy még több gazságot elkövessünk egymás ellen. Látjuk, a fejlett világ mai életmódja mellett rövidesen elfogy a tiszta víz, a levegő, a természet, az élőlények jó része, mi mégis a folytonos növekedésben látjuk a jövő zálogát. Nekünk minden kell! Minden, ami másnak van és bármilyen áron. Meg is szerezzük, aztán meg csodálkozunk, hogy miért nem lettünk tőle boldogabbak. Azt hisszük, hogy a szabadság azt jelenti, azt teszek, amit ak akarok, mert ez jár nekem. Jó kis reklámszöveg! Nekünk minden jár, nem kell tennünk érte semmit. Forog- forog a Világ, egyszer fenn, máskor lenn és bíznunk kell abban, hogy végtelen, hogy mint tavasszal a természet, mi is képesek vagyunk a megúj megújulásra, hogy tudunk jó irányba is változni. Bíznunk kell abban, nem csak a ggonoszság, de a jóság is örök, a világban minden az egyensúlyra törekszik, ha az inga mostanában inkább a rossz felé mozdult is el, idővel visszalendül és jö jönnek jobb időszakok. Repülnek a vadludak, a darvak az imádott, csodált pusztám felett, én pedig elgondolkodom azon, a madarak milyen csodálatos ösztön ztön szerint élnek. Nem töprengenek semmin, csak teszik, amit a természetük diktál. Ősszel délnek repülnek, tavasszal északnak, közben meg-megpihennek megpihennek nálunk, amíg elég eleséget találnak. Hihetetlen távolságokat tesznek meg ezer veszély közepe közepette. Vajon hányan nyan nem érik el a célt, miféle veszedelmek, szenvedések érik őket út közben? Mégis mennek, vállalva a viszontagságokat és a csodákat is, amiket átélnek a gyönyörű tájakon, amelyek felett elrepülnek. A darvak azért is szeretik a mi vidékünket, mert ősszel terített asztal várja őket a határban és vannak tavaink, ahol a vízen lebegve éjszakánként biztonságban vannak a Minerva Capitoliuma 2015 április 31

rájuk vadászó rókáktól, kutyáktól. Ilyenkor hosszú heteken keresztül gyönyö gyönyörködhetünk a mesés látványban, amit a több száz, több ezer hatalmas szürke, kecses nyakú, szépséges madarak nyújtanak. Régen még egész évben itt ééltek, háziszárnyasként is tartották őket eleink. Ki tudja, ahogy fordul a világ, változik az éghajlat, talán újból állandó társaink lehetnek, ha nem ártunk n nekik és elfogadjuk őket. Mi is út közben vagyunk folytonosan, sokszor ezer veszély közepette, fordul az életünk, hol jobb, hol nehezebb szakaszait éljük. Amikor jó sorsunk a m magasba emel, sikereink, örömeink vannak, olyan könnyen elszállunk. Azt go gondolhatjuk, hogy ez járt nekünk, ünk, de ha hirtelen és túl nagy magasságban rep repülünk, elkezdünk félni, hiszen érezzük, ez nem természetes, nem tarthat sok sokáig. Amikor keményen küzdünk valamiért és elérjük az áhított célt, az öröm csak pillanatokig tart, akkor már új utakat keresünk, mert út közben lenni mindig érdekesebb, izgalmasabb, még ha kudarcok sorát éljük is át közben. Hogyan is tudnánk értékelni a sikert, a boldogságot, ha nem lennének a fá fájdalmak, a kisiklások? Forog- forog a világ, megszületünk , élünk, meghalunk, az élet mégis m megy tovább, újjászületünk gyermekeinkben, unokáinkban, vagy lelkünk új testbe költözve tanul, fejlődik , hogy végül elérje a tökéletességet ami talán nem is létezik. Hiszek abban, hogy a világunk nem múlhat el, az élet mindig utat tör magának és valamilyen formában újjászületik. Így kell lennie, mert máské másképpen miért élnénk ezen a Földön? Oka, célja, értelme kell, legyen annak, hogy megszületünk, legyen bármilyen hosszú, vagy rövid életünk fonala. Tanulnunk kell a madaraktól, a természet más élőlényeitől, akik ik önfeledten tudják élve élvezni az életet, az esőt, a napsütést, a hóesést, a friss vizet, a zöld füvet, mikor mi adatik, és nem kérdezik folyton, mi miért történik úgy, ahogyan éppen van. Tudják, benne van az ösztöneikben, mindennek úgy kell lennie, ahogy van, n, és elfogadják. Nem akarják minden áron megváltoztatni, mint mi emb emberek, akik sohasem nézzük, milyen következményekkel járnak tetteink ho hoszszabb távon. Mi mindig csak az orrunkig látunk, csak a pillanatnyi előnyöket nézzük, csak a saját kicsinyes érdekeinket, nket, szempontjainkat, nem törődve az egyéb köve következményekkel, a magasabb összefüggésekkel. Így tesszük lassan élhetetlenné a csodálatos természet alkotta világunkat, amibe folyton beleavatkozunk, mindenhatónak képzelve magunkat esztelen önhittségünkben. A világ azonban forog és időről időre bele veri az orrunkat a saját ostobaságainkba. Nem Minerva Capitoliuma 2015 április 32

úszhatjuk meg a következményeket, legfeljebb nem mi, hanem a gyerekeink, unokáink fizetik meg az árát. Nekik kell kijavítani, a hibáinkat és közben elk elkövetni a sajátjaikat, kat, amikért majd az ő unokáik fizetnek, mivel az emberek alapvetően nem változnak. El kell fogadnunk ezt és reménykednünk abban, hogy az élet örök, a körfo körforgás sohasem áll meg, az élet pedig gyönyörű. Itt a tavasz, jön a húsvét, a fe feltámadás, az újjászületés, etés, a megújulás ünnepe. Takarítsunk, tegyünk rendbe a házat,az udvart, a lelkünket, nyissuk ki szívünket és adjunk helyet az új cs csodáknak! P. Sulyok Júlia - Kezdő író és mindenevő olvasó. Népművelő, hagyományőrző, nemezkészítő, a puszta, a természet sz szerelmese, minden művészeti ág iránt érdeklődő. Hatvan évesen is örökké nyüzsgő, szervező, közösség építő, fo olyamatosan tanuló, újrakezdő, szociálisan érzékeny, gyógyíthatatlan vilá világmegváltó


Oláh Gyöngyi Gyöngyi A harmadik kedd Május 5. – kedd – Györgyi A fekete cipők sarkának ütemes kopogása abbamaradt. A fekete öltöny me megállt az aszfalt közepén. Fehér mandzsetta villant monogramos arany ma mandzsettagombbal, ahogy a magas ember lehajolt és felvette a focilabdát. Mint az Oroszlánkirály a gyermekét, úgy emelte az egyre magasabbra hágó nap rózsaszín fénye felé! Aztán már jött is a régi mozdulat, feldobta a gömböt, és fejelt vele néhányat. Mit csinálsz az út közepén! Eszeden vagy? Vén hülye! A negyvenkét éves neves menedzser megperdült. A tovaszáguldó, pökhend pökhendien fiatal biciklis futár szavai szíven találták. Trendi helyekre járt trendi h huszonéves kollégákkal trendi harmincas nőket felszedni. Tartan Tartani akarta a tempót az új generációval. Büszke volt a multinál betöltött posztjára, de látta, hogy jönnek az ifjak, és nehéz lesz topon maradni. „Nem vagyok vén hülye, te kis nyikhaj!” – mormogta magában. „Mi ütött belém egyáltalán, hogy itt ffejelgetek? Elkésem sem a fitneszből, pedig Cynthia a legmenőbb, legdrágább és legkeményebb személyi edző a városban, nem tűri a kilengéseket.” Gyorsan bedobta a labdát az Audi hátsó ülésére, és kivette a gyógyszertár reklámjával ékesített zizegő zacskót. Felrohant a lépcsőkön, n, mint gyerekkorában, nem akart liftezni. Két rövidet csöngetett. Ez nem az egyezményes jel volt, de nem akarta felverni a ház lakóit. Piroska frissen, szappan illatúan nyitott ajtót. Éppen vizet cserélt a vázában, a fiától anyák napjára kapott gyöngyvirá gyöngyvirág csokor még a kezében volt, csöpögött. Szia, anya! Itt vannak a gyógyszerek, de rohannom kell! Kérem az ölelésemet, és szaladhatsz! – mondta tettetetten szigorú hangon, de elolvadó mosollyal az anyja. Igyekezett úgy ölelni, hogy ne legyen vizes az Armani öltönye. Aztán tényleg futott. „Hogy tud nekem mindig örülni? És ez az ölelés mánia! De mintha egyre kisebb lenne, évről évre, pedig már én sem növök, mégis olyan mintha Minerva Capitoliuma 2015 április 34

egy kislányt tartanék a karomban. Egyáltalán, árulnak még AMO szappant? Vagy már ilyen az illata mindörökre?” A májusi nap fénye már felmelegítette a kocsi belsejét, a kinti hűs levegő után jól esett a bőrülés kellemes hőmérsékletét éreznie az öltönye szövetén kkeresztül. Már elfelejtette a korábbi incidenst, kereknek érezte az életét, ahog ahogy elindította álmai autóját, megszokott mozdulattal feltette az új napsze napszemüvegét, és felhangzottak kedvenc zenéjének taktusai a spéci hangszórókból. Elégedetten gördült végig az utcákon. Oldalra kapta a fejét, tudta, hogy val valamit meg kell néznie, de nem tudta, dta, honnan jött a késztetés. Béla bá! Anyja házától három sarokra, a régi iskolája udvarán fociedzés volt. „Nulladik óra! Brrrrr!” Imádta a focit és a tornatanárát is, de ezek a kora reggeli edzések! Még most is beleborsózott a háta! Aztán elnevette magát,, mert rájött, hogy most ugyanezt csinálja, csak egy csinosabb edző dirigál neki. „Istenem, Béla bá! Mit is mondott mindig, ha valaki nagyon nagy baromságot csinált? < Micsoda figura az öreg, hogy imádtuk, pedig szigorú volt velünk! Hm, már harminc éve is öregnek hívtuk, pedig akkor még negyven sem lehetett…”

Május 12. – kedd – Pongrác, Gyöngy „Összefolynak a napok. Olyan, mintha tegnap lett volna – gondolta magába magában. – Pedig egy hete hoztam anyának azt az új vérhígító gyógyszert. Már az org orgona is kivirágzott az óta a francia udvarban. Micsoda illat! Mikor felsősök vo voltunk, minden ballagáskor leloptuk az orgonákat, hogy feldíszítsük velük az iskola folyosóit. És Krisztivel ztivel is az orgonabokor alatt csókolóztam először. Meg egyáltalán, vele csókolóztam először. Hol lehet most? Mióta férjhez ment és elköltözött, nem hallottam felőle. Anya kerüli a témát, pedig biztosan tud róla a szüleitől, hisz ők még mindig itt laknak… Kriszti…” Szia, anya! De jó, hogy látlak! – ölelte meg az anyja, vagyis inkább belebújt a nagy ember ölelésébe. Képzeld! Cynthia testépítő versenyre ment Nizzába. Én meg úgyis meghúztam a vádlim a múltkori edzésen, nem árt egy kis pihentetés az izmaimnak izmaimnak. Úgyhogy most itt lehetek egy órát! Felteszek egy kávét! – sürgölődött boldogan Piroska. Minerva Capitoliuma 2015 április 35

Anya, mi van Krisztiékkel a másodikról? Nem mondtál semmit róluk ezer éve. Jól megvoltak szegények, csak Krisztiék ritkán jöttek, mert a férje egy fura fickó, nem igazán gazán illett a családba, nem szerették meg egymást ő meg a sz szülők. A Katinka mondta is nekem, hogy próbál jó anyós lenni, de nem sikerül. Hát, mondjuk, ő sem volt egy egyszerű eset. De, nem ítélkezem, én sem tu tudhatom, hogy ki lesz a te gyermekeid anyja, és hogy fogok kijönni vele. Piroska elnyomott egy sóhajt, Ferenc tudta, hogy itt következne egy monológ az unoka hiányáról, de szerencsére ezt most anyja sikeresen öncenzúrázta. Tényleg, nem szóltam neked, mikor februárban meghalt a Katinka. Szerintem nem voltál oltál itthon, síelni mentél, mikor a temetése volt, azért nem is láttad a lépcsőházi hirdetőtáblán a gyászjelentést. Néha viszek Kriszti apjának kóst kóstolót, ha sütök valamit, nagyon édes szájú. Kérdeztem múltkor Krisztiről. Ötölt Ötölthatolt, hogy a lánynak is változóban ltozóban van most az élete, elképzelhető, hogy visszaköltözik ide a kisfiával. Lehet, hogy válnak, csak nem akarta mondani. Ezzel vígasztalom magam, hogy te legalább megspóroltál egy válást, már megfontoltabban fogsz nősülni, mint aki fiatalon ugrott bele valamibe. Köszönöm! – vette el Ferenc a felé nyújtott csészét, és nem lehetett tudni, a feketére érti-ee vagy az anyja okfejtésére a köszönömöt. Pedig felidegesítette a házasság emlegetése. „Nem szólok rá, nem szólok rá, nem szólok rá…” mantrázta. Talán Kriszti riszti anyjának halálhíre is ösztönözte abban, hogy vissz visszafogja magát. Elbámult a gőzölgő kávé felett a májusi fénybe, újra Kriszti csó csókja jutott eszébe, és nem tudta, hogy az orgona illatára is csak emlékszik, vagy valóban besodorta az ablakon a pajkos szél. Huncut ez a tavasz, még egy ilyen vénséget is felpezsdít, mint én vagyok! – mondta az ablakban merengve az asszony, mintha fia gondolataira válaszolt volna. Ugyan, anya! Olyan elegánsan és éretten szép vagy! És ez a finom szappan illatod! Köszönöm a bókot, már el is felejtettem, milyen ilyet hallani! Itt az ideje járni egyet a parkban, hátha szembe jön egy kóbor nyugdíjas he herceg! Sosem lehet tudni! – somolygott Piroska a férfira, aki neki még mindig az a hollófekete hajú, göndör kisfiú volt, aki duzzogva zogva indult iskolába reggele reggelenként. Május 19. – Ivó, Milán Minerva Capitoliuma 2015 április 36

Ferenc leparkolt az anyja háza előtt. Ideges volt. Intuíciójára gyakran hallg hallgatott akkor, mikor üzleti kérdésekben kellett dönteni, és nőügyekben is csalh csalhatatlanul bejöttek a megérzései. Most is a belső hang vezette, mikor a józan eszének totálisan ellentmondva felhívta Cynthiát az utolsó percben, hogy lemondja az edzést. Úgy érezte, igazat szólt, mikor az anyjára hivatkozva mentette ki magát. Összeszorult a gyomra, ha arra gondolt, hogy tényleg történhetett rténhetett vele valami. Most nem rohant felfelé, egyenletesen lépkedett, igyekezett egyensúlyban maradni, bár tudta, ha anyjának semmi baja, akkor nevetségesnek fogja érezni magát, ha pedig valami váratlannal kellene sze szembenéznie… Lépkedett és lélegzett. „Csak Csak rendben legyen!” Már a lépcsőford lépcsőfordulóban hallotta, hogy Anna Netrebko koloratúr szopránja szűrődik ki a laká lakásból. „Ébren van, már bekapcsolta a CD lejátszót. Megint a Normát hallgatja! Biztos nincs semmi baja!” Becsengetett. Egyből nyílt az ajtó. Szép jó reggelt, fiatal úr! A mi csodálatos Cynthiánk még mindig nem rendel? - nevetett boldogan Piroska a váratlan vendégre. Jaj, anya! – Ferenc megszorongatta az asszonyt, megkönnyebbülve és megh meghatódva. Én nem bánom, ha velem töltöd ezen túl a kedd reggeleket geleket és nem vele! Még sétálhatunk is, hogy ne maradjon el a mozgás sem! Úgyis egészségesedni készülök, leszokom a kávéról! Most facsart narancslé a reggelim! Ülj le, kapsz te is! Ferenc hagyta, hogy a muzsika hangja átrezegje, kimossa belőle a feszülts feszültséget. Hiába volt az anyja zongoratanárnő, nem tudta felkelteni a fia érdeklőd érdeklődését a komolyzene iránt. Csak egy pár éve kezdte hallgatni és élvezni az operát, mikor az aktuális partnere egyszer elhurcolta a Varázsfuvolára. Akkor, ott valami megérintette a lelkét. elkét. Ő nem így mondta magának, csak azt érezte, hogy jó benne lenni a hangok sodrában. Mintha áttisztították volna a gond gondolatait, mintha újjászületett volna. Mintha nem kérgesítette volna meg a lelkét az elmúlt húsz év, ami eltelt, mióta az egyetemről kilépett lépett a nagybetűsbe, lendületesen, bátran, tiszta szívvel. Piroska nem tudta, mi történik a fiával, de női ösztöne azt súgta, most ne kérdezzen, lesz majd jobb alkalom beszélgetni. A férfi megitta a narancslevet, és nem is vette észre, hogy teljesen elmer elmerült magában, miközben anyja fürkésző, mindentudó tekintete óvatosan körb körbesimogatta. Nem tudta, hogyan búcsúzott el, elbúcsúzott-e? e? Megint az autója mellett találta magát. Tovább pörögtek a gondolatai. Vajon, ha anyjával mi minden rendben, miért kellett idejönnie? nie? Hirtelen magához tért, mert egy labda Minerva Capitoliuma 2015 április 37

repült át a feje felett, lepattant az út közepére, és már futott is utána egy gyerek. Ferenc óriásit ugrott, hosszú karja elkapta a farmerdzsekit, és vissz visszarántotta a kissrácot, miközben az érkező autó sofőrje vöröslő öslő fejjel kiabált ki az ablakon éppen csak hogy elmanőverezve mellettük: Mit csináltok az út közepén? Eszeteken vagytok? Idióták! Lihegve nézett egymásra a fiú és a férfi. Egyikük sem tudott megszólalni, és azt sem tudták mit éreznek, kiabálás, sírás vagyy nevetés ugyanúgy kibukh kibukhatott volna belőlük. Ferike! Miért nem indultál el a suliba? És mi volt az az iszonyatos fékcsikorgás az előbb? – riasztotta fel őket egy kedves, de izgatottan csengő női hang. Minden oké, anyu! Annyira azért nem oké, hogy majdnem em elüttetted magad, hogy ezt az ócska labdát mentsed! Mi lett volna, ha nem vagyok itt? – találta meg végre Ferenc a hangját. Aztán menten el is vesztette, ahogy újra a nőre nézett. – Kriszti!? – suttogta rekedten. Szia, Feri! – felelte látszólag nyugodtan an a szőkésbarna, zöld szemű teremtés. A kisfiú megzavarodva bámulta őket. Aztán csak belekezdett a védekezésbe: Azt mondtad, nem kapok több labdát, ha ez is eltűnik, ezért futottam utána! Gyere ide! – szorította magához az anya a gyereket. – Akárhány lab labdát elveszíthetsz, csak magadra vigyázz! Kriszti tekintete Ferenc sötét tüzű szemébe mélyedt, hangtalanul köszönte meg az életmentést. Én, én… nálam van egy… - próbálta a férfi rendezni a gondolatait és vissz visszanyerni az önuralmát. – Itt találtam két hete, még az is lehet, hogy a tiéd! Kivette az Audi hátsó üléséről a vadonatújnak látszó bőrt, ahogy Béla bá hívta annak idején. Csak most vette észre rajta a piros filccel rajzolt F betűt. Tessék! A labdám! Mint az Oroszlánkirály a gyermekét, úgy emelte a fiú az egyre magasabbra hágó nap rózsaszín fénye felé! Aztán már jött is a mozdulat, feldobta a gö gömböt, és fejelt vele néhányat. A labda újra és újra felemelkedett és sziluettje kirajzolódott a világító égitest előtt. Ahogy visszahullott a Nap korongja újra és újra felfénylett. Ferenc önkéntelenül átölelte Kriszti vállát, ahogy a bem bemutatót bámulták. A pillanat tökéletessége mindhármukat átjárta. Nem is vették észre, hogy Béla bá oldalaz be mögöttük a kapualjba, és megigézve oson fel a lépcsőn Anna Netrebko bűbájosan ájosan zengő hangját követve… Minerva Capitoliuma 2015 április 38

Oláh Gyöngyi Gyöngyi - író, mediátor, tréner Az Umathum Mediátor Iroda munkatársa. Párkapcsolati tanácsadói rovatával kéthetente jelentkezik a Meglep Meglepetés magazinban. A RitArt Akadémia tréneri csapatának és alkotói közö közösségének aktív tagja. A Minerva Capitoliuma állandó sze szerzője.


Németh Veronika Elmélkedés Szememben ég az egész világ, Pedig elmondtam már az összes imát. Annak, akinek van kedve, Vagy helyén van talán a lelke, Nekik szóljon ez a dal remegve. Kérlek titeket, fentieket esedezve. Refr: Halljátok a szavam, mert e dalt nektek írom, és dúdoljátok a fülembe, ha már nem bírom. Már az élettől teljesen készen vagyok, Kívánok nektek meseszép holnapot. Az életet nem tom' hol szúrtam el, Lehet ott, hogy utcán nőttem fel. De nézd meg az életben mit értem el, Végeztem ennyi, már nem érdekel. Mert akármit viszel végig, A többiek benne csak az értelmet nézik. Nem azt, hogy mi benne a lényeg, És hogy te az élettől nem kaptál szépet. Nektek szóljon ez a dal remegve, Kérlek titeket, fentieket esedezve. Refr:


Halljátok a szavam, mert e dalt nektek írom, és dúdoljátok a fülembe, ha már nem bírom. Már az élettől teljesen készen vagyok, Kívánok nektek meseszép holnapot. Nézz rám, ilyen az utca kölyke, Aki téged, se perc alatt ketté törne. Nem vagyok más, mint egy szegény kerti törpe, Akit akárki, akárhol szembe köpne. Komolyan azt kérdezed, hogy vagyok most? Itt vagyok a toppon, el sem hiszi az orvos. Mint látod, olyan jól vagyok, Hogy az örömtől majdnem kicsattanok. Nektek szóljon ez a dal remegve, Kérlek titeket, fentieket esedezve.

Németh Veronika - 6.osztályos, balettszakos vagyok az Adyban. Anyukámmal,és mal,és két fiútestvéremmel élek. Szeretek rajzolni, és kicsit (nagyon) hiperaktív vagyok. De hát néha azt is kell! A versírással kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy olyankor írok, amikor van valami ihletem, kedvem, és mondandóm.


-rameTündéri történet Egy napon a Kerek erdő tündérei azt vették észre, hogy a Kerek erdő kezd szögletessé válni, és bizonytalan árnyak furakodnak be napfényes, békés vil világukba. Ez meglehetősen megrémítette őket. Hiszen eddig Kerek világukban minden kerek volt. Amikor aztán a negatív érzések elérték a közösségi inge ingerküszöböt tanácskozásra ültek össze egy nagy-nagy agy kerek asztal körül. A tanácskozást bármelyik tündér összehívhatta, ha úgy érezte, valamit meg kell beszélnie a társaival, ha valami bántotta, vagy ha valami örömteli es eseményt akart megosztani a többiekkel. Ezúttal sajnos nem egy örömteli esemény volt a tanácskozás oka. És nem egy, hanem több tündér szorgalmazta az összehívását csaknem egy időben. Kellemes, csendes alkonyati idő volt, a Nap még nem nyugodott le teljesen, de a Hold már ott ólálkodott a bárányfelhők szegélyénél. Hiába sugallt azo azonban az alkonyat csendes békét, a tanácskozás csöppet sem volt békés. Az első tündér, aki szólásra emelkedett azt panaszolta, hogy az erdőszélen sötét árnyékokat vett észre, amelyek bele-bele bele kapva a kerekségbe szöglet szögleteket húztak kifelé az erdő bársonyos széléből, amely az idő kezdete óta sima és szögletmentes volt. A második tündér arról panaszkodott, hogy a madarak a fa tetején és az ágak között az addigi kerek fészkeik helyett mostanában szögletes fészkeket kez kezdtek építeni, és amikor a fiókáik kirepülnek a fészekből már az első próbálk próbálkozástól kezdve cikk-cakkban cakkban repülnek. Ahelyett, hogy szemet gyönyörködtető kerek ívekben szárnyalnának a tündérek örömére.


Aztán számtalan panasz érkezett még, amely mind arról szólt, hogy valami kezd elromlani, valami egyáltalán nem kerek a nagy Kerek erdőben. Az össz összetartó energia helyett valami bomlasztó, valami széthúzó kezd terjengeni. Különösen megdöbbentő volt az a keserves fohászkodásokkal teli felszólalás, amely szerint ez a nagyon nem kerekség pontosan az óta kezdi átírni a rendet a Kerek erdőben, mióta az új vezető, Kerekfalvi Olafson dolga lett a kerekség fenntartása. Tudniillik a tündérdemokrácia alapvető tétele volt, hogy minden 5,5 évben új vezetőket kell választani és a legfőbb vezető – aki egyben az ügyekben döntő bíró és törvényhozó - soha nem lehet ugyannak a családnak a tagja, mint a helyettese. Na, most, a felszólaló szerint Kerekfalvi Olafson és Falvi Anasztázia, a helye helyettese, mégiscsak egy családból származtak, bárha a nevük ezt nem is mutatta egyértelműen. Valamikor ugyanis a nem túl távoli múltban az egyik Kerekfalvi, miért miért-miért nem, erre már senki nem emlékszik, nevet változtatott és a Falvi nevet adta leszármazottainak is, akik egyébként mégiscsak Kerekfalviak iak voltak és persze ma is azok. Vagyis mondjuk ki kereken, a választás törvénytelen volt. De mire erre a Kerek erdő lakói rájöttek, Kerekfalvi Olafson egy merész és szokatlan húzással eltörölte a törvényt, amely miatt ők ketten nem lehettek volna egy időben vezetők. Sőt miközben a tündérek a tavaszi nagy táncra készülődtek a hosszú tél vvégén, és nem értek rá közös ügyeikkel foglalkozni, valahogy az is kikerült a törvénykönyvből, hogy nem lehet egymásután kétszer ugyanazt a vezetőt megválasztani, és hogy legalább 10 évnek el kell telni, mielőtt valamelyik tündér újra vezető lehet. Ez akkor nem tűnt olyan fontos dolognak, de most utólag a riasztó események fényében, világossá és egyben vészjóslóvá vált a jelentősége. Időközben aztán véget ért a tavaszi nagy gy tánc ünnepe, minden tündér vissz visszatért a hétköznapi tevékenységeihez. Ilyenkor tavasszal bizony rengeteg mu munkájuk volt és dolgoztak is derekasan.


Virágot fakasztottak a mezőkön, napsugárból koszorút fontak, szelíd szellőt küldtek az erdőkbe, új rügyeket bontogattak, szárba szökkentették a vetést, szivárványt varázsoltak a májusi esőtől csillogó égboltra. Végül aztán elérkezett a tűzforró nyár, amikor végre a tündérek megpihe megpihenhettek. Ezúttal azonban a pihenőjük valahogy nem volt olyan, mint máskor. Mikö Miközben megbeszélték az addig elvégzett munkákat és azt, hogy ki milyen ere eredménnyel dolgozott ezen a tavaszon, kiderült, hogy az új vezetők egyik csoport munkájában sem vettek részt. forgás közben minden csoport úgy gondolta, hogy a másikban tev tevéSürgés-forgás kenykednek a vezetőik, és nem értek rá ezt ellenőrizni. Vagyis tulajdonképpen eszükbe sem jutott, hogy utána kellene ennek járniuk. Hiszen a legidősebb tündérek sem emlékeztek olyan időre, amikor a vezetőik nem végezték ugyanazt a munkát, mint a többiek, és nem m voltak ugyanolyan szorgalmasak, mint mások, vagyis inkább még náluk is szorgalmasabbak. Kerekfalvi Olafson és Falvi Anasztázia azonban nem követték nagytiszteletű elődeiket és egyáltalán nem erőltették meg magukat a közösségi munkákban. Nem fakasztottakk egyetlen rügyet sem, nem fontak sugárkoszorút, sőt gy gyakorlatilag nem csináltak semmit, ami másoknak hasznos lett volna. Ráadásul, és ez már tényleg példátlan volt a Kerek erdőben, a vezetők saját maguk számára gyűjtöttek sugárkévéket, és a saját megnagyo megnagyobbított lombházukba küldték a szelíd szellőket, amelyek így a mezők forrósága helyett, a lombházat hűtötték és a kerti hintaszéket ringatták, amelyben Kerekfalvi Olafson és Falvi Anasztázia heverésztek. Mire mindez elhangzott, a tanácskozásban nagy-nagy zűrzavar űrzavar támadt. Egyesek hitetlenkedve hallgatták a felszólalókat és makacs jóindulattal, tiszta szívvel állították, hogy itt valami nagy tévedés van, ilyen a Kerek erdőben elő nem fordulhat. Ez biztosan csak félreértés, biztosan komoly oka van annak, hogy nem a csoportokban dolgoztak a vezetők. Ez itt a Kerek erdő és ebben az erdőben minden teljesen kerek. Mások azonban határozottan állították, hogy megbomlott a kerekség és vez vezetőik méltatlanná váltak a bizalmukra.


Ráadásul azt hangoztatták, hogy nincs annál ékesebb bizonyítéka a kerekség megbomlásának, mint hogy hiába hívták össze a tanácskozást, amelyen mi minden tündérnek alapvető kötelessége részt venni, a vezetők továbbra is a hi hintaágyukban heverésznek, és eszük ágában sincs megjelenni a tanácsban. Amikor pedig a kis ugri-bugri bugri küldönc tündért értük szalasztották, a tündérke pironkodva és egyedül érkezett vissza, kezében pedig egy új törvény szövegét szorongatta. Az új törvényben az állt, hogy Kerekfalvi Olafson és Falvi Anasztázia nyomat nyomatékosan és egyértelműen rtelműen kijelenti, hogy a Kerek erdőben minden csodálatosan kerek, senkinek nincs oka panaszra. Minden törvényszerűen és nagyszerűen működik, és aki ezt cáfolni merészeli, annak nincs helye a Kerek erdőben. Sőt, akinek nem tetszik, ami van, nem tetszik ez a szép új világ, mehet, amerre lát. Ez azonban már a békés és jóindulatú tündéreknek is felnyitotta a szemét és kereken kijelentették, ez így nem mehet tovább, valamit sürgősen tenni kell. Azonnal küldöttséget kell meneszteni a Varászló tündérek Triumvirá Triumvirátusához, határozták el, és eléjük kell tárni a kerek erdő kerektelenségeinek listáját, meg kell kérni őket, hozzák vissza a rendet és állítsák vissza a kerekséget. A három Varázsló tündér, a Jog, az Igazság és a Béke névre hallgatott és az idők kezdete ótaa az volt a dolguk, hogy megakadályozzák a kerektelenség elterjedését, az igazságtalanság térhódítását és nehéz vérzivataros időben közbelépjenek, elűzzék az árnyakat, kisimítsák a szögleteket, orvosolják a panaszokat. Egy idő óta már ők is növekvő aggodalommal lommal figyelték a Kerek erdőben terj terjedő szögletességeket, de csak akkor avatkozhattak bele a dolgok alakulásába, ha a tündérek maguk kérték őket erre. Ez volt a tündérvilág egyik alapvető törvénye, amely ősidők óta meghatározta a rendet és végső biztosítékként ékként szolgált arra, hogy a kerekség tartósan fennmaradjon. Úgyhogy nem kellett nekik kétszer üzenni, egy-kettőre kettőre megjelentek a Kerek erdőben. Elsőként a tanácsba mentek és megkérték a tündéreket, kövessék őket Kere Kerekfalvi Olaf és Falvi Anasztázia lombházának udvarába. Minerva Capitoliuma 2015 április 45

Amint beléptek az udvarba a két henyélő vezető egyből látta, hogy most baj van és azonnal nagy hangon maguk kezdtek panaszkodni a tündér seregletre, akik szerintük nem tartják be a törvényeket és fölösleges vihart kavarnak a Kerek erdőben. De a Triumvirátust nem abból a fából faragták, hogy a nagy hangon előadott vádaskodás elhomályosítsa bennük a jogot, az igazságot és megakadályozza a béketeremtő szándékot. Összedugták a fejüket és gyorsan eldöntötték, mi a teendő. Elsőként is a hi hintaágy helyére egy nagy üveg kalitkát varázsoltak, azután sóbálvánnyá válto változtatták Kerekfalvi Olafot és Falvi Anasztáziát. Majd varázspálcájuk egy közös suhintásával a kalitkába zárták őket. Örök mementóként és hathatós figyelmeztetésként mindenki számára, aki valaha még egyszer meg akarná változtatni a rendet és szögleteket akarna előidézni a kerekségben. És mire a Hold átvette az égen a Nap helyét, ezüst fénye egy szép kerek vilá világra ragyogott a Kerek erdőben.

-rame- Melinda már kora gyermekkorától kezdve elköteleződött az olvasás iránt, kis késéssel pedig az írást is felfedezte egy sikerült általános lános iskolai fogalmazás ka kapcsán. Azóta számtalan okból ír. Hivatalból, erős felindulásból fájdalomból, örömből -,, események kapcsán és időtö időtöltésből, meg csak úgy. Legtöbb írása azonban eddig beteljesítve sorsát belehullott lott az évek süllyes süllyesztőjébe, mások az íróasztal fiókját terhelték mindaddig, míg a heveny nekibu nekibuzdulásból elkövetett selejtezés sorsára nem jutottak. Az utóbbi időben azonban egyre yre inkább megfogalmazódott benne az igény, hogy kilépjen a névtelenség homályából és írásait megossza másokkal is. M Mivel első próbálkozásai nem találtak elutasításra, sőt némelyek a siker illatát is magukon hordozták, úgy döntött többet fog írni másoknak.


Mudri Krisztina Így kerek a világ... avagy üres lenne az élet nélküle 2013 nyarán csöppent az életembe Artúr. Megjegyzem, akkor még nem így hívták, igazából nem is volt neki neve. Önző módon, egyedül töltött napjaim enyhítésére döntöttem úgy, hogy örökbe kbe fogadom. Az örökbefogadási proc procedúrát hosszas keresgélés, egyeztetés előzte meg. Mindenképpen úgy akartam intézni, hogy a nálam töltött első napokat köz közösen éljük meg, hiszen mindkettőnk számára szokatlan volt a helyzet, meg kellett szoknunk egymást. Az összecsiszolódás nehezen indult, mert ő még hiányolta a mamáját, akitől gonosz módon elválasztottuk. Persze őszinte szeretettel fogadtam és mi mindent megtettem a kényelme érdekében, vadi új felszerelés, neki való enniv ennivalók, új takaró, minden az ő kényelme érdekében. Ennek ellenére az első 2 nap sírdogálással telt, sokat üldögélt az ölemben, ami valamennyire megnyugtatta. Aztán a közös játékok felrázták kicsit. Mikor orvoshoz vittem, azért haragudott egy kicsit, de ki törne pálcát felette, hiszen egy vadidegen degen felnőtt ember tapogatja és még injekciót is szúr belé. Szerencsére hamar túllendült az őt ért effajta atrocitáson és újra vidáman rohangált körbe-körbe az udvaron. Nagyon hamar átvette az irányító szerepet, felülkerekedett rajtam. De ki tu tudna ellenállni llni egy kölyök agitálásának, aki imádattal bújik hozzád, miközben a buksiját simogatod. Szerintem senki. Az elmúlt lassan két évben elég sok kalandot megéltünk együtt. Kipróbáltuk az ovit és a sulit, nagyon élvezte mindkettőt, személyiségének megfelelően fontoskodhatott... bár a csoportvezetők nem minden esetben tolerálták az egyénieskedéseit. Autózni imád, viszont a gyomra nem bírja az utazást. Szóval az örömbe ált általában üröm is vegyül, lehet az utazás után takarítani. Ebből kifolyólag inkább csak rövidebb ebb utakra vállalkozunk, városon kívülre egyenlőre nem mentünk.


Szerencsére a közelünkben van egy patakos, ligetes rész, ahol nagyokat ttudunk sétálni… bár ő inkább rohanna. Amit persze én nem engedhetek, így kicsit mókásan nézünk ki sétáink során, mert ő karomat majdnem kirángatva vonszol maga után. Mert persze ő mindenhová oda akar érni, mindent meg akar szemlélni. Azt is kell róla tudni, hogy minden embert és állatot kitörő örömmel üdvözöl. Persze az idegeneket némi fenntartással kezeli. Így volt ez a ssünökkel is. Két alkalommal tévedt be az udvarra szúróshátú kalandor. Egyik alkalommal egy felnőtt példány, másik alkalommal pedig egy öklömnyi kölyök. Mindkettőj Mindkettőjüket óriási hangzavarral fogadta. Szegény sünök a maguk megszokott módján azonnal gombóccá is gömbölyödtek, ömbölyödtek, így nekem könnyű dolgom volt a lapátra való feltessékelésben és az utcán útra bocsátásban. Persze Artúr szomorú szemekkel konstatálta, hogy az újdonsült játszótársak eltűntek az udvarról. Néha fogadunk látogatókat, családtagokat, ismerősöket, mindenkit óriási örömmel fogad és bárkit, aki él és mozog labdázásra fogna szívesen. Ahogy bárki láthatja, ezzel a kis energiabombával lett kerek az én világom, nehezen tudnám elképzelni az életem nélküle. Hogy ki ő? A nevéből, egyértelműen kiderül, hogy fiúcska. Viszont ő nem egy embergyerek, hanem egy tacskó-keverék keverék eb, aki 2015. április 29 29-én tölti be a 2. életévét.

írókezMudri Krisztina - pályaorientációs tanácsadó, íróke demény, keresztanya Mindig imádtam olvasni, édesanyám könyvtárosként dolgozott, így már gyerekként magamba szívtam a könyvek szeretetét, ezért első diplomámat én is könyvtár szakon szereztem. Régen érett bennem az írás gondolata, de a végső lökést 2014 nyarán kaptam meg, mikor részt ve vettem Vidi Rita Kreatív Írás tréningjén. Azóta a saját blogomon írogatok nove novellákat.


Lupán Ágnes A szivárványon túl Még nem nyitotta ki a szemét, hagyta, hogy a langyos meleg tovább ringassa. A nap már felkelt, a melegséggel együtt elérte őt így a fény is. Jó volt ez a féléber állapot. Az álom, mely az éjszaka folyamán társa volt, la lassan búcsúzott tőle, elengedte kezét, átadta őt az újabb napnak. Benő vissz visszaidézte, mi történt vele álma során. Kellemes volt, sehol semmi üldözés, m menekülés, csak lebegésre emlékezett mindvégig. Bárr lehet, ezt már csak bel beleképzelte, ahogy egyre inkább tudatosította elméje a valóságot így kora re reggel. Pár napja még nem volt ennyire langyos az idő, közeleg a tavasz, úgy tűnt. Helyes! A tavasz mindig vidám volt, a kedvenc évszaka! Tovább volt világos, fenn lehetett maradni sokáig, játszani! A többiek is ébredeztek. A csendet néha megtörte egy-egy egy ásítás. Valaki nyú nyújtózott a közelben, ezt konkrétan érezte a hátában. Ugyanis megremegett mindenki más is a csoportban. - Gyerünk! Felkelni, hétalvók! Mozgás, mozgás! - Jaj, máris? - Korán van! - Aludni akarok még! - Nem akarok felkelni! Hangzott több felől a tiltakozás, leginkább az ifjabbak felől. A korosabbak, akik már tudták, felesleges vitába szállni a parancsnokkal, inkább spóroltak energiáikkal a testmozgásra. - Nyomás! Háromra mindenki megkapaszkodik a szomszédjában, elrugaszk elrugaszkodik, és amennyire csak tud, felemelkedik a levegőbe! Egy, kettő, háááá háááá-rom! Valamennyien elhallgattak, követték az utasítást. - Mi volt ez? - dörrent ismét a parancsnok hangja. - Ezt nevezitek ti elrugas elrugaszkodásnak? Ez csak egy halvány felemelkedés volt, vagy még annyi se. Meg ne Minerva Capitoliuma 2015 április 49

lássam még egyszer! Erőltessétek meg magatokat, gyerünk! Egy, kettő, h három! Egytől egyig nagy levegőt vettek, összeszorították fogaikat, és feszülten a feladatra összpontosítottak. Talán most összejön, gondolta Benő, irtózatos magasságokba emelkednek majd végre így együtt. Összepréselődtek, összenyomódtak, így lökték egymást felfelé, a magasba, a hőn áhított cél felé. A sebesség, mivel ma sokan tornáztak együtt, igen nagy volt. Ez alapfeltétel, hogy a kívánt mértéket megüssék. A magasból elégede elégedetten ereszkedtek vissza mind. Odalent a parancsnok bár már nem rázta a fejét nemtetszését ezzel kifejezve, arcvonásai alapján még mindig nem sikerült a kedvére tenniük. iük. - Megint! - hangzott el ismételten az utasítás, ezzel is alátámasztva az előbbi gyanút: volt még ennél is feljebb. Mindig volt. Nosza! Újabb nekirugaszkodás, újabb összekapaszkodás, szálltak fel a maga magasba. Amikor egészen a tetején voltak, páran elérték az örökké áhított hab habállapotot. Benő mindig szeretett volna hab lenni. Titkos vágya ez volt, bár senkinek sem beszélt róla. Úgy gondolta, ha elárulja, akkor azzal is az esélyét csökkenti. Vagy ami még rosszabb, sszabb, nevetségessé teszi magát. Bizonyára nem volt telj teljesen egyedül, akiben hasonló vágyak éltek, de közvetlen szomszéd szomszédai, akármennyit ennyit is fecsegtek naphosszat körülötte, erről sohasem nem ejtettek szót. Felnézett a tetejére a halomnak. Csodaszép volt ez a mostani habzás! Csill Csillogott a napfényben, a fény megtört rajta, szivárványban úszott a mindenség. Hát volt ennél csodálatosabb látvány? Elképzelni se tudta. Amikor a közelből egy vékonyka hang felkiáltott: "Anya, nézd csak, mekkora hullám! Gyere gyorsan, lovagoljuk meg!", tudta, a parancsnok ezúttal elég elégedett lehet. Diadalmasan készült a visszaútra, lefelé. Ám ahogy a habok aláhulltak, egy pillanatra az ő sora került legfölülre. Hátát csiklandozta a napsugár. Kacarászott, mely jókedv a sorban mellette álló társaira is átragadt. Először csak csendesen, majd egyre hangosabban nevettek, a végén pedig hahotázássá fajult a derű. Egyszer csak szakadást érzett. Megnyúlt az alsó fele, végül elvált a többiektől teljesen. Valami furcsaság történt vele. Ilyet még soha nem tapasztalt. Bo Borzasztóan megijedt. Mi lesz most vele? Kiabálni kezdett: Minerva Capitoliuma 2015 április 50

- Hé! Hahó! Senki nem felelt. - Nekem nem itt a helyem! Kérem! Valaki! Izé... Magasságos? Tegyen vissza engem, legyen olyan kedves a többiekhez, én odatartozom! De hiába igyekezett, kezett, a kutya nem figyelt rá. Emelkedett még tovább, még távolabb a többiektől, a mélytől. Végtagjait egészen furcsának érezte így, hogy már maximálisan egyedül maradt, minden társától messze kerülve. M Mivel segélykérésére senki nem reagált, feladta, megadta dta magát a sorsnak, vá várta a végzetét. Pár másodperc elteltével, a magasság növekedésével pedig már egyáltalán nem érezte a végtagjait. Nem tudta, mi lesz vele, de a félelem érdekes módon elkerülte. Amíg emelkedett, körbetekintett. Ekkor vette csak észre, hogy nincs egyedül. Pár társa, nem messze tőle, de már nem szorosan érintkezve vele, szintén haladt felfelé. Azok is furcsán pislogtak egymásra, maguk alá, de még inkább felfelé, a céljuk felé, hogy felkészülhessenek előre, történjék bármi. - Hahó! - kiáltott ltott át nekik Benő. Örült, hogy ezt az utat nem egyedül kellett megtennie. A többiek felé fordultak, páran visszaintettek a fejükkel köszönésképp, de olyan is akadt, aki csak értetlenül nézte. Őket átjárta a balsejtelem, a véghez közelítettek, erre valaki képes még vidáman köszöngetni? Fel nem foghatták. Benő a végtagjai után kezdte testét is egyre könnyebbnek és könnyebbnek érezni. Oldalra tekintve nem látott egy társat se már maga körül. Ezúttal vvalóban magára maradt. Végignézett magán, mitől ez a fura,, súlytalan állapot. Egy pillanatra meghö meghökkent. Nem látta már a saját testét sem. Végtelen könnyűnek érezte magát, lebegett. Ha ez a másvilág, ő nyitott volt erre, felőle akár bekövetkezhet a vég, hisz igen kellemes érzés volt. Sose ké képzelte volna ilyennek annak előtte. - Pszt! - hallotta egyszer csak maga mögött. Nem látott senkit. Azt gondolta, a képzelete játszott vele. - Hé! - a hang azonban határozottan mögüle szólt, tehát kellett ott lennie valakinek. - Van itt valaki? - kérdezte óvatosan. - Naná! - vágta rá egy kissé bosszús hang. - Mit gondolsz, ki beszélne külö különben hozzád? Minerva Capitoliuma 2015 április 51

Igaza volt, ezzel nem szállt vitába. - Hékás! Vigyázz! Nekem jöttél! - szólalt meg ekkor egy másik hangocska. Vékony, ám igen sértett volt. - Bocsánat - mondta Benő, bár fogalma sem volt, kinek. - Nézz magad elé máskor! - duzzogott tovább a hang. - Rendben! - igyekezett gyorsan megnyugtatni őt Benő, miközben nem merte szóvá tenni, hogy ha nézett is, nem látott senkit és semmit. - Vigyázaaat! - egy suhanással száguldott el ebben en a pillanatban mellettük valami, valószínű az előző hang tulajdonosa. - Érzitek? - kiáltott hátra. - Lényegesen könnyebben lehet így mozogni. Soha életemben nem voltam még ilyen gyors! Juhé! - azzal elszáguldott. Benő csak bámult utána. A vékony hang mellette felhagyott a duzzogással egy pillanatra, annyira me meglepte ez az esemény. - Ezt nekem is ki kell próbálnom! - mondta, majd egy suhanás érződött ismét Benő jobbján. - Várjatok! Itt ne hagyjatok! - vált egy picit kétségbeesetté Benő hangja. Ipa Iparkodottt utolérni a másik kettőt. Jól elvolt egymaga is, de ha tehetett arról, hogy közösségben lehessen, amihez tartozhatott, akkor inkább ment most is utánuk. Így született, a vérében volt a késztetés. Mielőtt azonban begyorsíthatott volna, megtették ezt helye helyette mások. Némi hangzavar kíséretében vitte magával egy csapat lebegő, suhanó hang. - Micsoda buli! - Érzitek ezt a szabadságot? - Bukfencezzünk! - Én inkább a lesiklást választom! - Ugyan már! Csússzunk! - Itt? - kérdezte erre már Benő is. Ugyan nem látta ta semelyikük arcát, de a szívdobbanásnyi csönd, ami a kérdését kísérte, arról árulkodott, ezzel egy csöppet megdöbbentette a többieket. - Hol máshol? Gyerünk! - és vitte, ragadta magával Benőt is a hév. Felszabadultnak, pehelykönnyűnek, szélsebesnek, gondtalannak talannak érezte m magát. Már nem kérdezett semmit, hagyta, hadd áramoljon a többivel. Az ég tiszta volt, a nap sütött, azonban nem messze tőlük felhők gyülekeztek. A száguldás megtelítette adrenalinnal a vérét, nem érdekelték a felhők. Pedig


iszonyatos sebességgel sséggel közeledett az egyik felé. Az ütközés előtti pillanatban már kiáltott volna, hogy szóvá tegye, rossz irányba haladnak, de elkésett. Pihe-puhaságban puhaságban landolt. Véget ért a robogás. A változás egészen megszéd megszédítette. Ezért eltartott egy pillanatig, mire ráébredt, a haladás tovább az égen már lassú ringatózássá tompult. Békében, csendesen megpihent. A száguldá száguldástól kifáradva el is nyomta rögtön az álom. Amikor felébredt, a felhővel úszott továbbra is az ég kék tengerében. - Hétalvó - nevetgélt mellette egy kedves hang. - Tessék? - értetlenkedett Benő. - Csak azt mondom, mióta becsapódtál, azóta húzod a lóbőrt. Én még ilyen lustaságot nem láttam. Benő azonnal a szívére vette a kritikát. - Nem is vagyok lusta! Sőt! Igenis nagyon gyorsan repültem az előbb. Biztosan azért fáradtam el ennyire. - Persze, persze - hagyta annyiban a fehérség. Benő ekkor vette észre először, hogy hosszú idő után újra látta mellette lévő társait. Már nem voltak láthatatlanok. Mindegyik hófehérbe öltözött. Eg Egymást fogták át szálas testükkel, így alkotva egy nagy, kerek egészet. Benő az utolsók között érkezett, neki már csak a szélén jutott hely. Így az elsők között volt, aki a hátában és a fenekében érezte az első fuvallatokat. Eleinte még simogatta, majd lökdöste ez a fúvás őt és társait, ahogy egyre csak hűlt a levegő. Benő dideregni kezdett. Odasimult a mellette lebegő tá társához, akin érezte, szintén vacogtak a fogai. Így zsugorodtak össze karöltve mind, míg egyszer csak a hideg elviselhetetlen nem lett. Aggódott, mi lesz ebből. Aztán egy újabb szakadás. Kicsapódtak. Zuhantak alá borzalmas sebességgel. Mindez semmi nem volt az előző csúszó-sikláshoz sikláshoz képest. Benő olyan vihar viharosan közeledett a föld felé, olyan iramban találta magát, mint még sohasem. Elkerülhetetlen volt a becsapódás.. Amikor megtörtént, még vissza is pattant újra a levegőbe, mielőtt végleg eggyé vált a földdel. Ez egyáltalán nem esett jól fájó derekának. De panaszkodni nem jutott ideje, záporoztak rá a többiek. Ki mellette ért célba, ki a fejére pottyant jókora er erővel. Meglepetésében még panaszt tenni is elfelejtett. Amikor úgy tűnt, már mindenki leérkezett, akkor ismét összekapaszkodtak.


- Helló újra! - ismerős hang köszöntötte. Benő megnézte magának, ki az, aki felismerte. Mosoly terült el az arcán, amikor észrevette, vette, hogy az volt mellette megint, akivel aznap reggel is épp egymás mellett ébredtek. A régi barátoknak mindig nagyon örült. Nem beszélve arról, hogy ismét szövetségben, egymásba fogódzva indultak neki sietősen. Csak folytak, folytak lefelé egyesült erővel. ővel. Időnként, ha útjuk meredekebb volt, begyorsultak, néha csak folydogáltak, ha sík terepre értek. A kezdeti méretes csapat jóllehet kezdett megfogyatkozni. Eleinte nem érte értette Benő, mitől van ez, ezért nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy lássa, hova tűntek el páran. Ekkor vette észre, hogy akik ezúttal szakadtak le, eggyé váltak az útjuk során jobbra-balra balra fellelhető bokrokkal, fákkal, virágokkal. Ennek hatására azok szára, törzse, gerince kiegyenesedett, még biztosabban álltak szálfa dereku derekukkal, büszkén, élettel teli. Kivirultak a cseppektől. Szívták magukba, akit csak elértek a hömpölygő áradatból. Akik pedig így búcsúztak a többiektől, telj teljesen átszellemülten tették, büszkén arra, hogy bevégezték küldetésüket. Benő eléggé elöl haladt, ő azon csoportba tartozott artozott most, akik az utat vájták ki az őket követők előtt. Nehéz munka volt, de mivel sokan voltak, elég erővel rendelkeztek ahhoz, hogy mély barázdákat húzzanak a földbe maguk után. Benő mellkasa dagadt, átérezte önnön szükségességét. Rájött, küldetése volt neki is. Vissza kellett vezetnie a csapatban maradtakat a célhoz, a nagy és hatalmas kékséghez. Amikor ez a végcél a látóhatáron megjelent, mélyet sóhajtott. A tenger látv látványa jóleső érzéssel töltötte el. Sikerült! Mindjárt ott vannak! Az egyesülés előtti lőtti pillanatban még megtorpant, ki akarta élvezni az utolsó cseppig a haz hazatérés pillanatát. Aztán megadta magát a sorsnak, visszatért oda, ahol reggel felébredt és nekivágott a napnak, ahonnan kiindult, ahova érdemes volt megérkezni, mert most már tudta, bármikor megtörténhet megint a csoda, hogy újra egy hatalmas kört ír le, körbeér. S ki tudja, ezúttal talán még majd hab is válhat belőle?! Lupán Ágnes - nyelvtanár, író, feleség, anya. Amikor a világ, a család és a tanítványok hada elcsendesedik, végre van lehetősége meghallani, a képzeletében tében élő alakok mit üzennek, és azt papírra vetve életre kelnek történetei. Minerva Capitoliuma 2015 április 54

Lucza Monika Temetés Lina naplója - regény - részlet Nagy várakozással és szorongással lépdeltem bátyám nyomában a csendes kórházi folyosón. Elbúcsúzni jöttem; tudtam, hogy most látom majd utoljára. Lassan odaértünk a kórteremhez; szívem kalapált, lélegzetem fojtogatott. Gyomrom remegett; tudtam, hogy nagyon n gyenge, és azt találgattam, milyen látvány fogad majd. Nagy levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni. Ne lássa rajtam, hogy ffélek! Ne vegye észre a szomorúságot, a fájdalmat! Az ajtóban majdnem beleütköztem bátyámba, aki visszafordulva, könnyes szemmel csak ennyit kérdezett: Mikor? Addigra már ott állt mögöttünk az orvos is. Ma délben – mondta elfúló hangon. Hirtelen elszédültem, és mintha megszűnt volna körülöttem minden. A kó kórház, a folyosó, az orvos; mind-mind mind feloldódtak a semmiben. Csak álltam ott kábán, bán, és kavargott körülöttem az űr. Pontosan értettem mindent, mégis felfoghatatlan volt. A fülsüketítően fájdalmas csendet az orvos halk szava törte meg. Ha lehet ilyet mondani, szép halála volt. Csendesen, mintegy belealudt a h halálba. Mindig is így szerette tte volna. Csak szépen elaludni, és utána nem ébredni fel. Szenvedés nélkül könnyedén átlebegni a másvilágra. Viszolygott a betegsé betegségtől, a kórházaktól; kint érezte jól magát a természetben. Imádta az életet! Miért, miért, miért? Miért nem tudtam hamarabb jönni? Az orvos hangja zökkentett vissza. Már mindent előkészítettünk. Akarják, hogy mi értesítsük az édesanyjukat? Nem, köszönjük, majd mi elmondjuk neki – hallottam távolról a bátyám han hangját. Minerva Capitoliuma 2015 április 55

A temetés és a szállítás körüli részleteket elég majd hétfőn vvagy kedden megbeszélni. Összepakoltuk a bácsi holmiját. Azt is akkor küldjük, vagy elviszik most? Elvisszük, persze – bátyám a könnyeit nyeldeste. Ki innen, ki innen, friss levegőt, minél előbb! Szédültem, zsibogott a fejem, le akartam ülni, és csak bámulnii ki a fejemből. A kezemben volt a kopott nejlo nejlonszatyor a pizsamájával, az irataival, a kevés kis holmijával, ami a kórházban nála volt – és még így sem tudtam felfogni. Tudtam, hogy elment, de mégsem hittem el. * Öt nappal később volt a temetés. Ahogy néztem éztem nyugodt arcát, huncut m mosolyra húzott száját, szinte vártam, hogy felpattanjon, és nevessen egy jót rajtunk, ahogy itt állunk körülötte. De nem mozdult. Lezárták a koporsót, és megkezdődött a szertartás. Rövid, szolid, egyszerű. Amilyennek mindig is szerette volna. Én még mindig azt vártam, hogy kiderüljön, csak egy bizarr vicc az egész. De végül a hatalmas gödör csak elnyelte a koporsót; a ráhulló rögök minden egyes koppanása tőrdöfésként hasított a lelkembe. Gondosan megformálták a sírhalmot, és a lapáttal apáttal belekalapálták az egyszerű kis fakeresztet. Minden ütés dübörögve visszhangzott a fejemben, és hidegen cikázott végig a gerincemen. Minden egyes ütésnél éreztem, ahogy kislányom megremeg, és egyre erősebben szorítja a kezemet. Minden egyes ütésnél éreztem, ahogy egyre erősödik a feszült türelmetlenség a férjemben… Elkezdték hordani a koszorúkat. A virághalom egyre csak nőtt és nőtt, és eg egyre újabb csokrok jöttek. Akkor először néztem körül, és meglepődve láttam, hogy milyen sokan jöttek el. Mennyi megrendült, egrendült, döbbent arc! * Ahogy hazaértünk a temetésről, gépiesen nyitottam a zárat, lerúgtam lába lábamról a cipőt, leejtettem a táskámat, majd elnyúltam a kanapén. Agyam zsi zsibbadtan lüktetett. Sírni szerettem volna, de nem voltak könnyeim. Minerva Capitoliuma 2015 április 56

Csak űrt éreztem. Zsibbadt, tátongó ürességet. Tudtam, ha kisírnám magam, megkönnyebbülnék, de nem tudtam sírni. A fájdalomtól kábultan lebegtem a semmiben. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy igaz lehet. Apró emlékfoszlányok suhantak át a fejemen. Láttam magam kislány kor koromban, ahogy nagy, erős keze védelmezően ölel át. Láttam, ahogy büszke nag nagyapaként kislányommal táncol. Nem, képtelenség, ez nem lehet a valóság! Mindjárt felébredek, és kiderül, hogy csak egy rossz álom ez az egész! Hagyd most anyát egy kicsit pihenni – hallottam allottam anyukám hangját az ajtó előtt. Hagyd csak, semmi gond, – szóltam – engedd csak be. Kislányom beszaladt, apró kezecskéi a nyakam köré fonódtak. Anya, ne szomorkodj; gyere, játsszunk! Kicsit beszélgettünk; erőt gyűjtöttem, és kimentünk a többiekhez. A legszűkebb család átjött hozzánk; a két nap múlva esedékes szüretről beszélgettek. Már hetekkel ezelőtt előtt meg lett szervezve minden; még azelőtt, hogy apu kórházba került volna. Igen, az élet megy tovább – de már nélküle. Az ablak mellett megláttam a férjemet. emet. Láttam, hogy feszeng; nem találja a helyét. Sosem érezte magát otthon a családommal. Mi baj? – kérdeztem. Nagy gond lenne, ha hazamennék? – kérdezte. Látszott rajta, hogy menekü menekülne. – Haza kell mennem. Tudod, dolgozok… Jó. Menj. És a hétvége? Azzal mii legyen? Tudod, most lesz a legénybúcsú; a legjobb barátom… Tudom. Nem akarok cirkuszt. Most a legkevésbé sem. Oda menj, ahova sz szíved húz. Ahol úgy érzed, igazán ott a helyed. Ha a gyászoló feleséged mellett, akkor maradj. Ha a legénybúcsún, akkor menj. Jó. ó. De azért inkább mondjuk azt, hogy munka miatt nem tudok maradni; nem akarom, hogy megtudják… Rendben, - bólintottam, meg se várva, hogy kimondja – menj csak. De a kocsi… Menjek busszal? Ha most elviszem, hogy jöttök haza? Vissza kell jönnöm értetek, és az a legénybúcsú után… - nagyot nyelt - Vagy buszoztok? – döbbenten bámultam rá, és csak folytatta: - Kimenjek majd elétek? Majd a tesóm hazavisz; megoldjuk. Minerva Capitoliuma 2015 április 57

De mikor? – kérdezte feszült türelmetlenséggel - Tudod milyen… Majd. Akkor, amikor ő megy. Ha nem tetszik, hagyd itt a kocsit. Kicsit megremegett erre a szája; gyorsan átöltözött, 10 percen belül már a kocsiban ült, és elment. Titkon azért reméltem, hogy marad, bár az eszemmel tudtam, hogy úgysem fog. Magamra hagyott a fájdalmammal. Elveszítettem az egyetlen gyetlen férfit, aki feltétel nélkül szeretett, már-már rajongott értem; vigaszt az jelentett, hogy már a szívem alatt hordtam a követk következőt… *** Egy évvel később az évfordulóra már csak én utaztam a gyerekekkel. Vasá Vasárnap a templom felé menet, kisfiam a babakocsiban, bakocsiban, kislányom mellettünk ugrándozva egyszer csak elkezdett kacarászni: Hihihi, szerelmesek! Nézd, anya, szerelmesek! – ugrabugrált önfeledten. A bátyám és barátnője egymást átkarolva sétált előttünk. Ez a kacarászás döbbentett rá, hogy kislányom a hat éve alatt egyetlen eg egyszer sem látta, hogy az édesapja átölelt volna engem. Számára ez teljesen szokatlan, meseszerű jelenet volt... Néhány héten belül beadtam a válókeresetet. A tárgyalások, egyeztetések, eljárások zűrzavarában zaklatottan repült az idő; a fájdalomtól kimerülten vergődtem. Egyik reggel újabb idézést hozott a po postás. Amikor kibontottam és ránéztem, szinte felfordult velem a világ. Válóperes idézés volt. A férjem keresztneve helyett édesapámé nézett farka farkasszemet velem. Döbbenten néztem a papírt. A szemem lejjebb siklott a lapon; a tárgyalás dátumaként édesapám halál halálának napja, időpontként pedig az az időpont szerepelt, amikor a kórházba éértünk, és megtudtuk halálának hírét… Ott álltam döbbenten, kezemben a papírlappal, és akkor hi hirtelen mélységes nyugalom töltött el. Vége! Ez lesz az utolsó tárgyalás! Tudtam, hogy apukám üzent így – és hogy odaátról is vigyáz rám.


Lucza Monika – Elsősorban Ember, Anya, Nő. Újabban író, korábban szakfordító. dító. Bár több fordítása jelent már meg nyomtatásban, saját írásait eddig csak a fiókjával osztotta meg. Jelenleg első regényén dolgozik, természetgyóg természetgyógyászatot tanul, és éli az egyedülálló anyák mindennapjait.


Köbli Szilvia Fekete és fehér A két kislány boldogan sikongatott a hátsó ülésen. - Még egyszer, apa! Légyszi még egyszer! Csak még egy kört! Milyen könnyű is örömet szerezni nekik. Dénes mosolyogva figyeli őket a visszapillantó tükörben. Mindig kapható egy kis mókára és a lányai ezt jjól tudják. Igyekszik tartalmassá tenni a velük töltött időt, ha már ilyen keveset lehetnek együtt. Ildikó, a volt felesége ragaszkodik a kéthetenkénti láthatá láthatáshoz. Szerinte a gyerekeknek szükségük van a rendszerességre. Dénes úgy gondolja, az apjuk közelségére gére nagyobb szükségük lenne, de nem akar újabb feszültséget, inkább elfogadja az asszony feltételeit. - Utolsó kör indul! – szól hátra a válla felett. Úgy elgondolkodott, hogy már ki tudja hányadik kört tették meg a körforgalomban. Még jó, hogy nem veszi észre senki. A lányok meg imádják ezt a játékot. Akkor most a második kijárat. Index és kanyar. Milyen sötétnek tűnik erre az égbolt. Korábban nem vette észre, hogy vihar készülődik. A gondolatai teljesen lefoglalták. Így majd val valami benti elfoglaltságot kell ell keresniük. Lili biztosan babázni akar, órákig is kképes eljátszani egyedül. Dénes varázslatos babakonyhát készített neki, jobban felszerelte, mint a saját konyháját a bérelt lakásban. A kislány imádja, de le legjobban azt szereti, ha Zsófi és apa is leülnekk megkóstolni a főztjét. Zsófi ilye ilyenkor fintorog, de azért eljátssza a szerepet a húga kedvéért. Csak utána hag hagyják nyugodtan olvasni! Soha sehova nem megy könyv nélkül. Most is kikand kikandikál egynek a sarka a táskájából. - Apa, hogy került ide ez az erdő? A múltkor últkor még egy focipálya volt itt – Zsófi csodálkozó kiáltása riasztja fel a merengésből. - Biztos rossz felé jöttünk – állapítja meg Lili. - Az kizárt, úgy ismerem az utat, mint a tenyeremet. A fák meg nem nőnek meg két hét alatt. Szóval biztosan itt voltak ak már a múltkor is – nyugtatja Dénes az izgatott kislányokat, aztán a fékre tapos.


Valóban nagyon furcsa a táj. Minden sokkal zöldebb, dúsabb a növényzet és az aszfalt is eltűnt a kerekek alól. Kiszállnak a kocsiból és körbenéznek, de csak fákat és bokrokat kat látnak mindenfelé. A körforgalom, amiből épp az előbb hajtottak ki, most nincs sehol. A fák közül egy ősz öregember közeledik feléjük, láthatóan sietni próbál ka kampós botjára támaszkodva. Közben a távolban feltűnő porfelhőt figyeli agg aggodalmas tekintettel.l. Nagyon izgatottnak tűnik, Dénest figyelemre sem mélta méltatja, csak a kislányokhoz beszél. - Sophie, Liliana csakhogy ideértetek. Gyertek gyorsan, el kell rejtőznünk mi mielőtt Milgor serege ideér! Siessünk! - Nem megyünk sehova. Egyáltalán ki maga? És mi ez az egész színjáték? – fordul Dénes döbbenten az öreg felé. - Azt hiszem, tényleg sietnünk kellene – mutat Zsófi a közeledő porfellegre. És mire az apja felocsúdna, már indul is az öregember után. Aztán visszaszalad a kocsihoz, és kiveszi a táskáját. – Most már ár mehetünk. Bízz bennem apa! – mosolyog fel az elképedt férfira. Dénes kézen fogja Lilit, aki egyáltalán nem tűnik ijedtnek, pedig máskor kö könynyen elpityeredik. A férfi kérdezne ugyan, de ha valóban veszélyben vannak, jobb lesz ezzel megvárni, amíg biztonságos ságos helyre érnek. Van valami me megnyugtató az öregember viselkedésében. Az egész lénye azt sugározza, hogy tudja mit csinál. Így hát ő is csendben lépdel utána. A magas aljnövényzet megnehezíti a haladást, Lilit néha fel kell emelnie, hogy előrejussanak. Egy áthatolhatatlannak tűnő borostyánfal előtt állnak meg. Az öreg félrehúz néhány ágat és int, hogy lépjenek be a nyíláson. Mire Dénes odaér, Zsófi már bent is van, így nincs más választása, neki is mennie kell. Lilit felemeli, a ki kislány szorosan átkaroljaa a nyakát, bőrén érzi meleg lélegzetét. A borostyánfal után egy szűk folyosón keresztül tágas barlangba jutnak. A falak mentén fá fáklyák világítanak, középen tűz lobog, így elég világos van, hogy mindent jól megfigyeljen. Az egyik sarokban rengeteg könyv éss papírtekercs sorakozik szép rendben. Mellettük hordók, zsákok, ládák. A túloldalon állatbőrök va vannak a földre terítve és néhány szépen faragott szék áll egy nagy asztal körül. Középen a tűz fölött nagy kondérban gőzölög valami. A barlang hátulja h homályba veszik, de meglepően barátságos az egész hely. - Itt biztonságban vagyunk. Legalábbis egy ideig. Biztosan megéheztetek – mutat az öreg az asztal felé.


- Na várjunk csak! Előbb némi magyarázatot szeretnék kapni. Ki maga? Mi ez a hely? Ki elől kell menekülnünk és miért? Dénes legnagyobb meglepetésére a lánya válaszol. - Apa, ő itt Rabor. Nagy varázsló, az egyik legnagyobb. Az a dolga, hogy me megvédje a Fehér Könyvet Milgortól. De ebben segítenem kell neki. Bízhatsz be benne. - Én tényleg éhes vagyok - szólal meg halkan Lili. Asztalhoz ülnek, Rabor intésére egy asszony lép elő a barlang hátuljából és a kondérból gőzölgő levest mer a tányérjukba. A két kislány mohón nekilát az evésnek, de Dénes épp csak megkóstolja, nem hagyják nyugodni a kérdések. Honnan veszi Zsófii ezeket a dolgokat? Mi a csuda az a Fehér Könyv? Miért kell megvédeni? És mi közük nekik az egészhez? Látva apja döbbenetét, Zsófi mesélni kezd: - Réges-régen régen egy hatalmas varázsló irányította az egész világot. Jóakaratú és igazságos volt, békét tartott a Földön és az emberek boldogok voltak. Egy hatalmas könyvben volt minden tudás, amit birtokolt. Halála után két fia ör örökölte a könyvet, de nem tudtak megegyezni, melyikük őrizze azt. Hosszas viszálykodás után kettévágták a könyvet, a fehér oldala az egyik fiúhoz, a fekete oldala a másikhoz került. Csakhogy a könyv így mit sem ért. A tudást csak az birtokolhatja, aki újra összeilleszti a két részt. - Így van – szólal meg most a varázsló. Ez egy nagyon régi történet, azóta már a két fiú sem él és a könyv két része apáról-fiúra fiúra öröklődött az évszázadok során. Mindkét családban elhatalmasodott az irigység és az önzés, ezért se senkinek nem sikerült kibékíteni őket. Most Milgor a Fekete Könyv őrzője és ha sikerül megszereznie a Fehér Könyvet és összeilleszti a két részt, ő fogja irányítani a világot. Akkor nagyon sötét idők köszöntenek ránk. - Milgor a leggonoszabb varázsló, aki valaha élt a Földön. – magyaráz tovább Zsófi. Dénes még mindig nem érti, mit keres ő itt, de azt látja, hogy a lány lányának nagyon fontos ez a dolog. Lili közben elaludt, békésen szuszog az ölében. - De Zsófi, mi közünk nekünk ehhez? A kislány egy vastag, hófehér borítású könyvet húz elő a táskájából. - Ez itt a Fehér Könyv. Ha belelapozol, nem látsz semmi különöset. Történetek vannak benne, mint bármelyik könyvben. De ha összeillesztik a Fekete Köny Könyvvel, feltárul a világ minden titka. - Hogy kerül hozzád ez a könyv?


- Sophie és Liliana a fehér oldal leszármazottai. De most nincs idő több m magyarázatra. – sürgeti őket Rabor. - Ne aggódj apa, minden rendben lesz. Te maradj itt és vigyázz Lilire. Itt nem eshet bajotok, Rabor varázslattal óvja a helyet. Mi elrejtjük a könyvet, aztán megkeressük Milgor fiát, Marcust. Ő elítéli az apja gonoszságait, talán sikerül a mi oldalunkra állítanunk. Dénes látja, hogy nincs értelme vitatkozni Zsófival, olyan határozott és mag magabiztos a lány. - Vigyázz rá, kérlek! – fordul a varázslóhoz. - Természetesen – nyugtatja az öreg. – Reggelre itt leszünk. A két alak eltűnik a barlang hátuljában. Az asszony, aki a levest est merte ki, most egy üveggömböt tesz az asztalra. - Ebben a gömbben láthatod merre járnak. De nem tudsz közbeavatkozni, bármit is látsz, az megtörténik. Ha szükséged van valamire, csak szólj. Dénes óvatosan a leterített bőrökre fekteti Lilit és belenéz a gömbbe. A kavargó képekből lassan kibontakozik a lánya alakja. Sűrű erdőben jár, oldalán az öreg varázsló. Aztán katonákat lát, egész hadsereget. Összeszorult szívvel figyeli a menekülőket, közben egy rég elfeledett imát mormol magában. TTalán gyerekkorában an hallotta utoljára. Már nincsenek kétségei, kérdései, csak Zsófira összpontosít. Látja őket, ahogy egy sötét kastélyban lopóznak folyos folyosóról folyosóra, aztán egy fiatal fiúval beszélnek. Ő lehet Marcus. A fiú elutas elutasítónak tűnik, vitatkoznak, aztán Rabor kimegy imegy a szobából. Most Zsófi beszél. Dénes nem hallja a hangját, de látja, ahogy a fiú arcvonásai megváltoznak. Aztán már hármasban mennek az erdőben. Megint a sereg. Veszély. Menek Menekülés. Fogság. Dénes tehetetlen dühében majdnem összetöri az üveggömböt. A következő övetkező képen Marcus és az apja állnak szemben egymással. Aztán Milgor holtan fekszik a földön. Vajon mi történt köztük? És hol van Zsófi? Óriási zű zűrzavar, majd Marcus újra Zsófival és Raborral az erdőben. Megmenekültek. Dénesnek csak ez számít. Talán hamarosan arosan újra átölelheti a lányát. Szünet nélkül a gömböt figyeli, már alig lát a fáradtságtól. Valami neszt hall a barlang hátulja felől, lassan előtűnik a három alak. Zsófi boldogan ugrik apja nyakába, ő pedig csak szorítja magához, arcán vvégigfolynak a könnyek. – Nagyon féltem, hogy elveszítelek. – suttogja a fülébe. - Szeretlek apa – feleli a lány. - Most pihenjetek kicsit, addig én előkészülök. Pontosan délben Marcus ö öszszeilleszti a két könyvet. Szép munka volt. – mosolyog az öreg varázsló. Minerva Capitoliuma 2015 április 63

Néhány óra pihenés ihenés után készen állnak a nagy eseményre. Raborra alig lehet ráismerni, fényes köpenyben és kalapban, teljesen megfiatalodva vezényli a szertartást. Marcus egy magas emelvényen Zsófival beszélget. Hirtelen kellett felnőnie, legyőzte gonosz apját és hamarosan osan birtokába jut minden tudás, amivel b békét teremthet az emberek között. - Talán sikerül jobbá tennie a világot. – gondolja Dénes és megszorítja Lili kezét. Rabor lép melléjük. – Lassan indulnotok kell. Mindent köszönök. Főleg azt, hogy megbíztál bennem. - Én pedig köszönöm, hogy vigyáztál a kislányomra. - Még találkozunk – mosolyog Marcus Zsófira, ő pedig gyorsan egy puszit nyom a fiú arcára. Marcus ünnepélyesen a Fekete Könyvre helyezi a Fehéret. Vakító fény árasz árasztja el az egész környéket, egy pillanatra semmit sem látnak. Mire a fény eloszlik, ott állnak az autójuk mellett, lábuk alatt aszfalt, melle mellettük a focipálya. A körforgalomból épp egy másik kocsi hajt ki és rájuk dudál. Ők hárman egymásra nevetnek. - Beszállás! – kiált Dénes. – Indulnunk kell, anyátok már biztosan vár. - Ez klassz hétvége volt – mondja Lili, - de azt hiszem anya egy szót sem hinne el belőle. - Mindenesetre Marcusról egy szót se – löki oldalba a nővére. Köbli Szilvia, író, RitArt Academy tréner - Írásaiban hétkö hétköznapi örömök, hétköznapi köznapi csalódások jelennek meg érze érzelmekkel gazdagon átitatva. A történetek tek szereplőiben kö könynyen magára ismerhet az olvasó.


Klinkovics Márta Xénia Így kerek a világ Egy mázsa felelősség, fél mázsa aggodalom, fél mázsa orvos, gyógyszer és nővérek, fél mázsa hivatalos ügyintézés, 80 kg a beteg testsúlya, 10 kg kéte kételkedés, 5 kg lelkiismeret furdalás, 5 kg szervezés és irányítás, 1 liter könny, egy csipet nevetés. Ez a mérleg egyik oldala. Egy mázsa szeretet, fél mázsa hit, fél mázsa erő, fél mázsa Idegenek című regényírás, 80 kg öröm, 10 kg tavasz, 5 kg bizalom, 5 kg nevetés, 1 liter hála, egy csipet javulás. Íme a mérleg másik oldala. Saját testsúly: 58 kilogramm. Klinkovics Márta Xénia - Legkedvesebb tevékenységei az olvasás és az írás. Már gimnazista korában kiadókkal levelezett. Később újságírást (is) tanult, de pályája más irányt vett. Eddig az asztalfióknak írt verseket, leveleket, egype egyperceseket, jelenleg első regényén dolgozik


Kedves Annamária Szomorú szerelem Dharamsalában egy gyönyörű kis kolostorban laktunk – még csak nem is se sejtettük, milyen csodák várnak ránk e különleges helyen. A kolostor igazgatója fogadott bennünket, elmesélte, hogyan építették a kolostort, hogyan men menekültek ide Tibetből, milyen nehéz körülmény között éltek, akik ott maradtak; hogyan kellett nekik itt nulláról kezdeni mindent. Aztán egyszer csak elhallg elhallgatott, tekintete távolba meredt… és egészen más hangon szólalt meg. Belecsöppentünk ntünk egy olyan történetbe, amit még soha senkivel nem osztott meg. Ültünk körülötte a földön és könnyektől csillogó szemekkel hallgattuk vallomását. 14 éves kora óta láma, egész életét a vallásnak szentelte; soha nem jutott volna eszébe, hogy a kolostor falain alain kívül is van élet. Aztán egyszer elutazott Európába, hogy egy alapítvány segítségével pénzt gyűjtsenek a kkolostor bővítésére. Ottléte során megismerkedett egy francia nővel, aki lelk lelkesen támogatta az alapítvány munkáját. Kezdetben együtt dolgoztak, aaztán barátok lettek és mire észbe kaptak volna, már egymásba is szerettek. Min Mindketten tudták, hogy ez a szerelem nem teljesedhet be, mert fogadalma miatt nem lehet felesége. Évekig szenvedtek, míg végül a láma meghozta a döntést: mindent feléget maga mögött, t, kilép a rendből és új életet kezd. Engedélyt kért feletteseitől, akik megdöbbenve fogadták e váratlan fordulatot. Nem akarták elengedni, hisz ő volt a szervezet megalapítója, irányítója mi több, szíve-lelke. Több mint 30 évet élt szerzetesként, a kolostorban orban mindenki úgy tekintett rá, mint az édesapjára. Ő meg majd kettészakadt, az esze és a szíve őrült harcot vívott. A Dalai Lámához fordult segítségért és végül megtalálták a köztes megoldást. Távozhatott a rendből, engedélyt kapott a családalapítá családalapításra, dee ott maradt a kolostorban, külsősként ugyanazt a munkát végezte, mint eddig. Így lelkiismeret furdalása is csitult, hisz nem hagyta cserben az övéit, ugyanakkor megélhette a beteljesült szerelem minden szépségét. A lány mi mindenben segítette, feladta az európai ópai élet kényelmét és teljes odaadással do dolgozott a kolostor fejlődéséért. Ám boldogságuk nem tartott sokáig, a sors Minerva Capitoliuma 2015 április 66

vagy végzet – bárminek is nevezzük – közbeszólt: rosszindulatú agydaganat. Ő mindent megpróbált annak érdekében, hogy felesége meggyógyulj meggyógyuljon, de erőfeszítései nem jártak sikerrel. Együtt szenvedték végig a betegség összes fázisát, végül már teljesen magatehetetlenül csak feküdt a nő, a láma pedig úgy ápolta, mintha a gyermeke lenne. Bármit megtett volna érte, de akár akármennyire is szerette, még a szerelem sem tudta legyőzni a rák szörnyűségeit. A karjai között halt meg, mintha csak büntették volna az égiek, amiért megsze megszegte szerzetesi fogadalmát… Ahogy a halál jeges szele megérintett minket, már mindnyájunk szeméből patakzottak a könnyek; a valamikori amikori láma viszont olyan nyugalommal, olyan belső békével és elfogadással mesélt szenvedéseiről, mintha lelke már nem is ezen a világon lenne. A mély fájdalom annyira megerősítette, hogy már semmi sem tudja őt megrengetni. Talán készen áll arra, hogy kil kilépjen a Szamszarából – a lét örök körforgásából.

Kedves Annamária író, tanár és hegymászó. Hat nyelven b beszél folyékonyan, járja a világot és megörökíti kalandos útjait. Hisz abban, hogy az emberek jók és a szeretet mindennél er erősebb.


Gyarmati Magdolna A cirkusz A városba érkeztek a vándorcirkusz szekerei. Ide-oda oda gurultak a füvön, aztán megtalálták végleges helyüket és letáboroztak. Még aznap elkezdték felép felépíteni a hatalmas sátrat, de előadás csak másnap volt. Messzire elhallatszott a készülődés dés kalapácsolása. Nem is örült neki mindenki, de a gyerekek igen. Meg egy lány. Ő már tavaly is itt volt, látta a cirkuszt. Gyermeki örömmel, oda se nézve tömte a szájába a vattacukrot, lábát lóbálva bámulta a tigrist, el elefántot, bohócokat. Na és az artisták. ták. Az a sok szép magas karcsú fiú. A sz szünetben sikerült megismerkedni az egyikkel. Behúzódtak egy sötétebb saro sarokba, ott sugdolóztak, beszélgettek. A lány emlékezett a körülöttük lévő ha hangokra, ahogy egy-egy egy ponyvarésszel csattogva dobolt a szél. Így még soha nem érezte magát. Minden egyszerre volt forró és hideg. A fülében pedig az a nagyon új érzés, ahogy a vére dörömbölt fülsiketítően, amikor a fiú megcs megcsókolta. Az a csók, élete első csókja. Arra vágyott újra. Egy éven keresztül nem volt nap, amikor ne gondolt ondolt volna rá. Sokszor úgy kellett elhessegetni a go gondolatot, hogy tudjon mást is csinálni, ne csak állandóan az járjon az eszébe. A fiú csodás mély hangja, és a lecsapódó leheletnyi forró, de egy másodperc alatt kihűlő apró párafelhő a fülében, ahogy a fiú suttogta – gyere vissza jövőre is. Most itt van újra, letelt az egy év. Vattacukor illat, forró nyári szél. Az előadás színes, villogó fényei. És ott a fiú, ahogy ugrik, száll, bukfencezik a levegőben. Most még szebb, még magasabb, izmosabb. És ő, velee fog találkozni. Az el előadás végén futott, szaladt az ismerős hely felé átverekedve magát a sűrű ttömegen, nem látva senkit és semmit maga körül. Az a csók, csak az a csók ha hajtotta előre. Ahogy odaért, behúzódott az ismerős hely legsötétebb zugába és várt. Kezét szája elé tette olyan hangosnak hallotta a saját, futástól és az izg izgalomtól nem csillapuló lélegzetét, és dobogó szívvel állt a sötétben. Csak az első ütést érezte. A másodiktól már, ájultan vágódott végig a földön. Amikor magához tért az egész világ fájt, és sebesen forgott körülötte. Szédülten pr próbált feltápászkodni, és ahogy felállt a combján lecsorgó vér, mocskos tócsába folyt össze a porban. Azóta nem volt cirkuszban. Semmilyenben sem. Abban a Minerva Capitoliuma 2015 április 68

kőcirkuszban sem, aminek a falai olyan impozánsan emelkedtek lkedtek a város kközepén. Később a gyerekeit is mindig a férje vitte el még színházba is, ő soha nem ment velük. Igaz, a Kerek Világ vándorcirkusz sem járt ebben a városban azóta. Már majdnem húsz éve. De most itt vannak és a lány tudta, most ő is elmegy ú újra, oda ahol annyira várta a fiút és ahol aztán minden megváltozott. Most nem izgult. Szép nyugodtan kivárta a sort a pénztárnál. Közben maga elé bámult, ahogy a felnőttek szokták. Megkapta a jegyét, aztán megint sorba állt, majd amikor bejutott megkerestee a székét. Most közelebb ült, mint akkor. Már nem volt kislány, nem félt az oroszlántól és szégyenlős sem volt. Jól akart látni, megf megfigyelni mindent. Jöttek is szép sorban. Oroszlán, bohóc elefánt. És az artisták. Pörgés forgás, repkedtek a tökéletes férfiak iak a levegőben. Már nem karcsú nyúlánk fiúk, hanem magas, erőteljes, sármos férfiak. Némelyik már őszült, de ez még vonzóbbá tette őket. Ott volt a fiú is. Rutinosan szállt a magasban, és csodás férfimosollyal fogadta a felzúduló tapsot. Akkor találkozottt a szemük. Szó nélkül tudták mindketten, hogy ott hátul ismét találkozni fognak. Aztán csak álltak egymás előtt, tekintetük összeka összekapcsolódott, és ahogy közelebb léptek egymáshoz, már egyek is voltak. Abban a csókban, ami úgy hajt a másik felé. Közben a lány óvatosan, apró ezüst feg fegyvert vett elő a zsebéből,, a fiú halántékához nyomta a csövét, és meghúzta a ravaszt. A test tompán puffanva vágódott végig a földön. Ahogy a vér, tócsává nőtt körülötte, összekeveredett a föld mocskával. Majd gondosan ondosan megtöröl megtörölte a pisztolyt és a fiú kezébe nyomta. Még vetett rá egy pillantást, aztán szép nyugodtan haza ment. A Kerek Világ vándorcirkusz másnap tovább állt. Az újságban, egy kisebb cikkben volt szó valami öngyilkosságról, ami a cirkus cirkuszban történt, de különösebben nem kapta fel a szóbeszéd. A lány azt gondolta, hogy – így. Így kerek.

Gyarmati Magdolna - Elhatározta, hogy élete második ötven évét az írásnak szenteli. Szereti a fantasztikus ir irodalmat, a meséket és a rejtélyes történet történeteket. Lelkes és empatikus tagja a RitArt Academy tréneri csoportjának.


Gacov Katalin Óvoda - Nem, nem, nem és nem akarok óvodába menni! – toporzékolt Lili az elősz előszobában. Szőkésbarna göndör fürtjei csak úgy röpködtek a heves indulattól. Anya és Apa tanácstalanul néztek össze, várták, hogy a hiszti lecsengjen. A kislány három éves volt a nyáron, így most óvodába kell mennie. Lili azóta várta az ovit, mióta Anyával játszódélutánokon voltak ott. Mondókáztak, gyurmáztak, játszottak a babakonyhával,, felfedezték a nagy udvart, és a sok izgalmas járművet. Volt ott kisautó, kismotor és még roller is. Lilinek az te tetszett a legjobban, mert neki olyan nem volt. Az első napokban a roller említésére is gyorsan abbahagyta a reggeli játékot, nem tiltakozott, amikor Anya öltöztette, hanem még segített is neki. Egyedül húzta fel a piros tornacipőjét, pedig máskor csak nagy huzavona után sikerült feladni a lábára. Az sem zavarta, hogy Apa maradt otthon Pannával, a kistestvérével. Pedig máskor nagyon szerette, ha együtt megy az egész család. Lili az ovit csoda jó mókának tartotta, ahol minden neki való. Gyerek méretű asztalok és székek, kis vécé és mosdó, ahol nem kell fellépő székecske, és nem kell pipiskedni sem, hogy elérje a szappant. Volt egy nagy szoba tele játékkal, átékkal, és bármivel játszhatott kedvére. Kedvence a babakonyha volt, am amihez tartozott egy igazi fém mosogató is, olyan, mint az otthoni, csak miniben. Nem tudott választani a sok érdekesség között, arcán boldog mosollyal sz szaladt egyik játékszertől a másikig. Ez egészen addig tartott, amíg Anya is ott volt vele. De Tünde néni, az óvó néni, egyszer csak megkérte az anyukákat, hogy menjenek el, mert az ovi a gyerekek területe, a felnőttek oda csak látogatóba jöhetnek, és csak rövid időre. Addig, amíg hozzák a gyerekeket, és amikor jönnek értük. Vagy amikor valami ünnepség van, és a gyerekek meghívják őket vendégségbe.


Lilinek ez nem tetszett, de látta, hogy mindenki anyukája elmegy, és Anya megígérte, hogy ebéd után visszajön. Úgy elszaladt az idő, hogy hamaro hamarosan már az ebédhez készülődtek. - Képzeld Anya, még a terítés is a mi feladatunk! – mesélte lelkesen Anyának. Hazaérve Apa és Anya örömmel hallgatták Lili beszámolóját a délelőtt es eseményeiről. Annyira tetszett neki az ovis nap, hogy amikor másnap reggel fe felkelt, pizsamában ült le az előszobában a piros öltözős székére. Ott várta az indulást, Anya alig tudta meggyőzni, hogy még olyan korán van, hogy az óv óvoda kapuja zárva van, nem tudnak bemenni. Lili tűkön ülve ette meg a reggel reggelijét, annyira izgatott volt, hogy ogy elfelejtett tiltakozni, amikor Apa kék pólót adott rá. Ám amikor Anya bepakolta a szép új ovis zsákjába a váltóruhát, ráadta a vá váltócipőt és elköszönt tőle, felháborodott: - De Anya! Most hová mész? - Lilikém, anyának el kell mennie. Tudod, tegnap Tünde de néni megmondta, hogy az oviba felnőttek nem járhatnak. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek meg játszanak. - Gyere játszani, megmutatom, milyen szuper a mosogató. Olyan, mint a tiéd, csak ez jobban csillog, nem olyan összevissza karcolt – kérlelte Anyát. - Gyere Lili, főzzünk teát! - fogta meg a kezét egy másik kislány, és húzta be a csoportszobába. Lili vetett még egy pillantást Anyára, majd lassan követte Krisztit. - Szia, ebéd után találkozunk – szólt utána Anya. A harmadik napon Lili nem ugrott ki az ágyból, yból, ahogy eddig. Apának úgy ke kellett ébresztgetnie: - Gyere, készen van a kakaód. De Ő nem akart felkelni, csak a fejére húzta a takarót. - Ugyan, Kicsim, a kedvenc cicás pólódat veheted fel, meg a pörgős szoknyát. Lili erre kidugta a fejét a takaró alól: - A rózsaszín kittyset? - Persze hogy azt! – mosolygott Anya. – Mi a baj? Miért nem akarsz felkelni? Elkésünk az oviból. - Nem baj, úgysem akarok menni – jelentette ki a kislány. - De miért nem? – érdeklődött Apa.


- Mert meguntam. Már kijátszottam magam. Meg amúgy is, a sok gyerek mindig pont azzal akar játszani, amivel én. Oda sem férek már a konyhához, meg a rollerhez sem – pityeredett el Lili. Anya odaült mellé az ágyra, a karjába vette és ringatta, ahogy kisbaba korától fogva mindig, amikor vigaszra volt szüksége. - Minek menjek oviba, amikor olyan jó veled itthon, Anya? Meg Panna is mi mindig itthon van. Csak nekem kell elmennem! – záporoztak újra a könnyei. Apa és Anya egymásra néztek: Tehát innen fúj a szél! - Anya hamarosan dolgozni fog, Panna pedig bölcsődébe lcsődébe megy. Nem lesz itthon senki – magyarázta újra türelmesen Apa. - Az óvodában pedig sok új barátod lesz, akikkel olyan játékokat is játszhatsz, amihez Panna még kicsi. - Például tornyos építőkockával? Meg papír kirakóval? Meg apró legóval? – lelkesedett fel Lili. - Igen, igen – bólogatott Apa, miközben öltöztette. Már az előszobában jártak, amikor Lili újra megmakacsolta magát, és topo toporzékolni kezdett. Anyának ekkor eszébe jutott valami. Elővette a fényképes dobozt, és kivett belőle egy régi, megfakult fotót. - Nézd csak, Lili!– guggolt le hozzá Anya. - Én is abba az óvodába jártam, és Tünde néni volt az én óvó nénim is. Ez vagyok én! – mutatott Anya egy szőke, göndör hajú, duci kislányra. - Tényleg Anya? – lepődött meg Lili, annyira, hogy még a sírá sírást is abbahagyta. Érdeklődve nézte a fényképet. - Te voltál óvodás? – kerekedett el a szeme. - Az óvoda már olyan öreg? - Az ovit akkor építették, amikor én annyi idős voltam, mint te. Egyike voltam az első gyerekeknek, akik oda jártak. - Egy épület életében en a harminc év nem számít hosszú időnek – jegyezte meg Apa kuncogva. - Haha – mondta Anya, és nevetve megütögette Apa pocakját. Lili velük nevetett. Már nem is tűnt olyan rossz helynek az ovi. Ha Anya sz szerette, akkor az más. Talán én is szeretni fogom – gondolta. - Anya, te szerettél oda járni? - Igen. - Minden nap? – csodálkozott Lili. – Nem unatkoztál?


- Nem, mert minden nap tartogatott valami új izgalmat. Voltak barátaim, akikkel mindig jót játszottunk, soha nem unatkoztunk. - Látod, a képen ez a kislányy mellettem Szilvi néni, Peti anyukája! – mutatott Anya egy fekete hajú kislányra. - Ez a szőke kisfiú pedig Laci bácsi, aki Brigi apukája. Velük együtt jártam oviba, meg iskolába is. Úgy, ahogy most ti is együtt jártok. - És Tünde néni volt az óvó nénitek? - Igen! Itt van a képen ő is! Megtalálod? Lili hosszan szemlélte a fotót, majd bizonytalanul rámutatott a képen szere szereplő egyetlen felnőttre: - Ő lenne az? Nehezen tudta elképzelni, hogy az a fiatal, hosszú hajú, vékony nő Tünde néni lenne. Hiszen az ő óvó nénije öregebb, rövid a haja és olyan gömbölyű. - Igen – bólintott Anya mosolyogva. - Ugye bevihetem a képet az oviba megmutatni Tünde néninek? – kérdezte, miközben már a cipőjét húzta. - Hát persze! – sóhajtotta Anya megkönnyebbülten. Lili izgatottan ttan szaladt be az óvodába, kezében a fényképet szorongatva. - Tünde néni, Tünde néni, igaz, hogy Anyának is te voltál az óvó nénije? Ezen a képen te vagy? – hadarta egy szuszra. - Ó, de régen is volt! – nézett az óvó néni elérzékenyülten a képre. – Itt van az anyukád, mellette Peti anyukája ül, a másik oldalán pedig Brigi apukája. Nézd csak, ő itt Kriszti anyukája – mutatott egy szeplős, vörös hajú lányra. - Tudod mit, majd ma mesélek nektek olyan történeteket, amik velük történtek, jó lesz? - Jó - mosolygott szélesen Lili. - Hallod ezt, Anya? – futott oda Anyához. – Még Kriszti anyukája is Tünde néni csoportjába járt. - Sőt, még a nagymamádat is ismertem – tette hozzá az óvó néni. - Tényleg? Neki is az óvó nénije voltál? - Nem – rázta meg a fejét Tünde néni –,, mi együtt jártunk óvodába. - Rólatok is van fénykép? – kérdezte lelkesen Lili. - Azt hiszem, van. Megkeresem otthon és holnap elhozom. - Hurrá, akkor holnap is jövök! – ugrándozott be Lili vidáman a csoportszob csoportszobába.


Gacov Katalin - író, könyvtáros,, feleség, kétgyermekes édesanya. Elfoglalt olvasóknak asóknak ír instant történeteket. Könnyed vagy elgondolkodtató novelláival, val, meséivel akkor is kikapcsolódhatsz, ha csak néhány perced van a feltölt feltöltődésre.


Kate Lynn A tükör Szemével követte a lehulló sárgult falevél zuhanását a halálba. Fáradtan sim simított végig ezüstbe hajló ősz haján. Nincs már sok ideje. Nemsokára ő is elhe elhervadó levélként hullik át a másvilág kapuján. Félt, nem akarta még elengedni az életet. Hiszen még annyi dolga volt a világban, ágban, hiszen még olyan fiatal. Legalábbis lélekben. Bár teste elfáradt, lelke fiatalon maradt. Nap, mint nap megdöbbent önnön tükörképétől. Ki ez a ráncos, töpörödött, de elegáns öregasszony, aki bölcsességet sugárzó tengerzöld szemeivel mosolyog vissza rá? á? Hová lett az a bájos, szeplős kislány, a két hosszú szőke copffal? A nyurga kamaszlány, bubifrizurával, sugárzó zöld szemekkel? A mindig vidám, büszke fiatal lány, farmerben és pólóban? A határozott, gyönyörű nő, az üzleta üzletaszszony, selyemblúzban, ceruzaszoknyában, oknyában, tűsarkúban? Tudta jól, hogy hol vannak ők, a lelkében élnek tovább: a kislány, a kamasz, a fiatal lány és a gy gyönyörű nő. Egyedül az öregasszony maradt távol tőlük, nem fogadták be m maguk közé. Próbálta elfogadni mostani önmagát. S bár szerette rán ráncait - hiszen minden egyes barázdának meg volt a maga története - nem tudta megszokni őket. Nehéz volt elfogadni az elmúlás gondolatát. A késő őszi nap utolsó sugarai rávilágítottak hófehér, ráncos, szinte áttetsző bőrrel borított kézfejére, melyen vastagg kék erei, úgy ágaztak szerteszét, mint megannyi rohanó folyó. Egy öregasszony keze. Fázósan húzta össze magán a kötött kék kardigánt, majd ellépett az ablaktól, ahol eddig állt. Elbotorkált a fotelig, belerogyott, fejét a tenyerébe temette. Sok vihart me megélt az élet tengerén, jócskán megtépázták a viharok, nem egyszer a totális pusztulás feny fenyegette. Ám mindig új esélyt kapott, nemcsak az életre, hanem arra, hogy szé szétszórja maga körül a szeretet magvait. Világéletében szenvedélyes nő volt, elsősorban az élettel tartott fenn tűzzel hevített viszonyt. És ebbe a viszonyba bizony beletartozott az is, hogy nem egyszer szakítani akart a létezéssel. Aztán az utolsó utáni pillanatban mindig történt valami, ami visszaperdítette a napfényes oldalra. Anno számosszor végig égig gondolta, hogy milyen lenne a Minerva Capitoliuma 2015 április 75

búcsú, mennyire egyszerű lenne csak úgy kilépni az életből, hátrahagyva a gondokat, átlépni a megnyugvásba. Nem akart mást, csak hogy ne érezzen fájdalmat, ne érezzen semmit. Akkor biztos volt a megváltásban, most azo azonban kétségek gyötörték. Fogalma sem volt mit tegyen, hogyan viselje el a közelgő halál gondolatát. Ma már koránt sem volt biztos benne, hogy az eelmúlás egyben megnyugvást is jelent, nehéz volt elképzelnie, hogy mi köve következik a halál után. Vajon milyen az, amikor kor az ember nincs többé? Vajon tén tényleg átlépünk a másvilágba? Létezik túlvilág, vagy csak az emberek találták ki azt, félelmeik enyhítésére? Ekkor megakadt a szeme a szemközti falon te terpeszkedő, egyszerű, keret nélküli, hatalmas tükrön. A varázstükör! Hát persze! Ez az egyszerű tárgy, amely egy másik világot rejtegetett, melynek lét létezéséről rajta kívül csak kevesen tudnak, vagy talán senki más nem is tudott. A tükör valójában egy kapu volt egy másik dimenzióba. Ajtó, amin keresztül átjárhatott egy másik világba, lágba, régebbi korokba, bárhová, ahová csak akart. Ahányszor átlépte a kaput, annyiszor kerül egészen más helyre. A tudósok és realisták szerint a tükör nem más, mint jó fényvisszaverő képességgel bíró felület, ami elég sima ahhoz, hogy a visszavert fénysugarakból ugarakból képet hozzon létre. De a régebbi korokban különleges luxuscikknek számított és az emb emberek mindig is misztikus, rejtélyes tárgynak tartották. Ő viszont pontosan ism ismeri a titkát. Számos babona kapcsolódik a tükörhöz, ám amit a szülőfalujában hallott, az megváltoztatta változtatta az egész életét. A falu vénasszonyai mondták el neki, amikor nagyapja meghalt és virrasztani jöttek ravatalához. Érdeklődve szemlélte, ahogyan végigjárják a lakást és az összes tükröt letakarják. A népi legenda úgy tartotta, hogy ha halott van a háznál, akkor a tükröket le kell venni, vagy le kell takarni, nehogy az eltávozott lelke csapdába essen, és az élőket ijesztgesse. A temetés után jó ideig nem mert a tükör elé állni. Vé Végül mikor mégis megtette, rettegve állt meg előtte. Emlékezett a félelem ízére, amely akkor átjárta testét, ahogyan dobogó szívvel, kővé dermedt gyomorral gyomorral, csukott szemmel odalépett a csillogó üvegfelület elé... Az emlék hatására most is kiszáradt a torka, ugyan úgy, mint akkor. Amint kinyitotta a szemét, megtörtént vele a csoda, a tükör magába szippantotta és elrepítette egy vir virágos mezőre. Nagyapja várta ott, szelíden mosolyogva. Többé nem volt benne félelem. Papus akkor ott megosztotta vele a tükör titkát és azt, hogy hogyan használja azt okosan. Kábultan, de sokkal bölcsebben tért vissza a valóságba. Feltárult előtte egy másik világ, melyben élete lete során folyamatosan rövidebb rövidebbhosszabb utazásokat tett a tükrön túl. Lélekmentőnek használta azt, ahogyan Minerva Capitoliuma 2015 április 76

nagyapja yapja javasolta. Bármikor, ha elbizonytalanodott az élet sodrásában, vagy egyszerűen csak elkedvtelenedett, bántották, vagy szomorú volt, átlépett a kapun és máris távolodni kezdtek a gondok. Míg a másik világban kaland kalandozott, valahogy az életkedvét és a megoldást goldást is mindig megtalálta. Felüdülve, újjászületve tért vissza minden alkalommal. A tükör mindig tudta, hogy mire van szüksége, mi az, amire választ kell kapnia. Az elmúlt években kialakított egy kis szertartást is. Gyertyát gyújtott, teát készített az átkelés előtt. Fotelj Foteljába helyezkedve, porcelán csészéből kortyolta el teáját, az őt foglalkoztató kérdésre, megoldásra váró problémára koncentrált. Csak ezután lépett át a kitáruló világ ajtaján. Az elmúlás gondolatától eljutott a tükörig. Ez nem a véletlen en műve volt volt, már tudta, mit tesz. Koncentrálnia sem kellett, hiszen eddig is az őt foglalkoztató kérdés járt a fejében. Recsegő ízületekkel hagyta el a fotelt, hogy megkeresse a gyertyát és szertartásosan a keret nélküli tükör mellett, a komódra állítsa. Elkortyolta a teát. Csukott szemmel mélyet lélegezett a meggyújtott méhviasz gyertya illatából, majd elszántan szembenézett a tükörben vele szemben álló öregasszonnyal. A tükör felszíne egyszer csak fodrozódni kezdett, mint a tó, amelybe követ hajítottak. Smaragdzöld örvénylésbe került, lebegett, mígnem egy tágas, fényes teremben landolt. Egy ünnepségen találta magát, mintha születésnapom, vagy megemlékezésen lett volna. Senki nem vette észre hi hirtelen len betoppanását. Vajon felhevült képzelete játszik vele, vvagy tényleg megtörténik, amit lát? Nem számított, érdeklődve nézett körbe. Az egybegyűltek a terem egyik végében elhelyezett hatalmas kivetítőt bámulták. Filmet né néztek, melynek ő volt a főszereplője. Keserű mosolyra húzta a száját, fejében zakatolt a gondolat, lat, halála előtt mindenki előtt lepereg az élete filmje. Leült az egyik üres székre a közelben és érdeklődve figyelte a vetítést. Furcsa mozi volt ez, nem csak látta, de érezte is a filmet. Érzett mindent, ami a filmen történt, nemcsak saját örömét, hanem azokét is, akik éppen a filmkockákon feltűntek. Így történhetett meg, hogy míg újszülöttként érezte a sokkot, ugyanabban a pillanatban átélte anyja határtalan örömét. Míg a szeme elé kerülő családtagokat közömbösen szemlélte első találkozásukkor, addig áátérezte izgatottságukat, boldogságukat, melyet az újszülött baba láttán áté átéltek. Peregtek a filmkockát s ő újra élhetett mindent, ami valaha megtörtént. Az első érzéseket, lépéseket, szavakat. Átélte újból az első szerelmet és a sokadikat is. Összes örömévell és ürömével együtt, de megtapasztalhatta azt Minerva Capitoliuma 2015 április 77

is, hogy az a bizonyos első a másik fél számára is „A Mindent Mindent” jelentette. Nemcsak a szép érzéseket, hanem újból megélte a fájdalmakat, azokat is, amelyeket ő okozott. Látta magát kívülről úgy, ahogyan mindenk mindenki más látta, miközben átélte a lelkében zajló érzelmeket. Megismerhette a félelmet és aggódást, amit a családja és a barátai éreztek, mikor élete derekán önszánt önszántából elhagyni készült a földi pályát. Lelkéig hatolt a rémült kérdés, amely aabban az időben minden den reggel szerettei lelkében zakatolt: vajon ma még vvelünk lesz? Újraélte a büszkeséget, amikor életének új célt találva tanítani ke kezdett. Most értette meg, hogy bár saját gyermeke soha sem született, mégis emberek százainak mutatott utat, adott új hitet, vagy reményt. Elindította őket egy olyan úton, melyre nélküle nem találtak volna el. Rengetegen sz szerették, s bár élete során sokszor érezte, hogy magányos, valójában egyetlen percig sem volt az. Ebben a pillanatában tudatosult benne az is, hogy az eemberekk soha nem szánalomból nyitották rá az ajtót, hanem őszinte szeretetből, hálából, amiért annyit adott másoknak élete során. Magáénak tudhatott vvalamit, amit csak kevesen: a szeretet magasabb szintjét. Amikor a vetítés véget ért, egy reflektor megvilágította őt, körülötte az emb emberek felállva tapsoltak, így köszönték meg neki az életét, azt azt, hogy létezett. Hirtelen leomlottak a falak, egy nagy, tágas, fehér fényben úszó térbe kerü kerültek mindannyian. Ott volt mindenki, akivel valaha kapcsolatba kerü került. Minden ember egy pillanatra megállt előtte, meghajtotta a fejét, mint egy színházi előadás végén, majd tovalebegett a végtelenbe. Az arcok sorát szemlélve, olyan embereket is felfedezett, akikről azt hitte, hogy a feledés homályába merültek rég, vagy éppen ppen nem gondolta volna, hogy bármilyen hatást is gy gyakorolt rájuk. Eljöttek mind, hogy megmutassák, mit kaptak tőle és mit adtak neki, hogyan függött össze életük, miért kellett találkozniuk kozniuk akkor, amikor annak itt volt az ideje. A tömeg lassan elfogyott, a helyüket zöldes zöldes-homályos derengés vette át, amit éles fény váltott fel, végül lebegni kezdett maga is, egybeolvadva a fénnyel. Egy pillanattal később arra eszmélt, hogy újból ott ül a szobájában a tükör előtt. Az utazás véget ért, kétségeit hátrahagyta. Adott is, kapott is, az energiaáramlás fennmaradt.. Részt vett a körforgásban, amit kapott soha sem tartotta meg magának, továbbadta, kibővítve az általa hozzátett értékekkel. A tükrön keresztül értelmet kapott az élete, belepillan belepillanthatott azoknak az embereknek az életébe, akikre bármilyen befolyást gyak gyakoMinerva Capitoliuma 2015 április 78

rolt. El kellett ismernie, hogy minden cselekedete hatással volt a világra, még ha oly aprócska volt is az.. Vele együtt lehetett egész ez a világ, nélküle nem lett volna ugyanaz. Az óceán is sok apró vízcseppből ppből áll össze. Külön Külön-külön maguk a vízcseppek aprónak és jelentéktelennek tűnnek, mégsem léte létezhet nélkülük az a végtelen kékség, amelyet létrehoznak. Egyszer a vízcseppek is távoznak, hogy táplálják az esőt, ami enyhet ad a szomjazó földnek, majd átalakulva ulva az élet körforgásában visszatérnek oda, ahonnan indultak indultak, a hatalmas kék végtelenbe. De csak akkor, amikor annak eljön az ideje. Megérte Megértette, hogy neki itt volt a helye, ebben a világban, éppen itt, éppen most, de éppen eddig és nem tovább. Mostantól másképpen ásképpen kell szolgálnia a körfo körforgást. Megértette, hogy a láncnak folyamatosnak kell maradnia. Eljött a búcsúzás ideje. Mosolyogva lépett a szekrényhez, kivette kedvenc sötétkék kkötényruháját, az ágyra terítette. Lefürdött, illatos parfümöt permetezett ttestére. Haját gondosan megfésülte,, halovány sminket tett arcára. Legszebb fehérneműjét öltötte magára, selyemharisnyát húzott a kötényruha alá. Kiv Kiválasztotta barátnőjétől kapott ékszereit, melyeket különleges alkalomra tart tartogatott. Sétált egy búcsúkört a lakásban, akásban, ahol életét töltötte, utoljára kinézett az ablakon az ismerős tájra. Készített egy finom teát, a fotel mellé keze ügy ügyébe helyezte azt. Megállt a varázstükör előtt, meglepődve látta, hogy az lassan fényleni kezd, majd apró csillagokká válva kámforráá foszlik. A falon, a helyén egy festmény jelent meg, amelyről ő mosolygott vissza, mintha tükörben látná magát. Leült a fotelba, a képpel szemben. Kortyolt a teából, farkassz farkasszemet nézett a falon függeszkedő festmény-asszonnyal. asszonnyal. A zöld szemek egymást szuggerálták. rálták. Eltöltötte a béke és az öröm. Letette a csészét, lehunyta sz szemét. Végre hazatérhetett, a szolgálat letelt. Az öreg generációt felváltja a fiatal, hiszen csak ott nyílhat új virág, ahol már elhervadt a régi, miután elhu elhullatta az új élet magvait. Kate Lynn - Anya, feleség, írónő, projektmenedzser. Realista és álmodozó. A valós, hétköznapi életben két lábbal áll a földön. Saját világában azonban szárnyal, varázsol. Írásain keresztül ámulhatsz, bolondozhatsz, sírhatsz, n nevethetsz vele.


Földi Marcsi Megérkeztem Megérkeztem, leállítottam az autót és csak néztem Őt. Ragyogott, ahogy a lágy tavaszi nap körbeölelte. Tényleg megtettem? Évek óta várom ezt. Mennyit, de mennyit gondoltam erre: Milyen lesz, ha majd végre ide jövök. Milyen lesz a köz közelében lenni és milyen lesz őt érezni, ölelni? Kiszálltam az autóból, és elindultam. Lassan haladtam felé. Ő csak állt n némán. Várt. Rám várt. Meg sem rezzent. Állt sziklaszilárdan. A lélegzetemet is visszafojtottam. Kicsit zavarban voltam, ahogy egészen közel özel értem hozzá. Megálltam előtte, és megszólítottam. –Szia, Kedves – Közben kicsit zavartan néztem körbe, látnak--e? Évek óta figyellek, nézlek és sóvárgom – vallottam színt neki őszintén - utánad sóvárgom. Vágyom az ölelésed. Az ölelést, ami feltölt. És most itt vagyok. Eljöttem, hogy ezt megtegyem, és a világ dolgairól beszéljek veled. Ha megengeded, akkor most megölelnélek. Közelebb mentem, ránéztem, karom széttártam, és átöleltem. Remegő lábbakkal átengedtem magam az érzésnek, ami nem volt fogha fogható semmihez. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan ütemet vert. Az erő, ami belém áradt az érintéstől az mindent, de mindent kitörölt az elmémből. Nem maradt más csak az a határtalan béke érzése, mintha az egész világot m magamhoz öleltem volna. Eleredtekk a könnyeim és egy pillanatra bevillant: miért kellett erre ennyit várnom? Miért nem szakítottam erre időt? Miért vártam eddig? Miért törő törődtem azzal, hogy mit szólnak az emberek, ha ezt megteszem? Kár volt. De ez már mindegy is. Most itt vagyok. És ölelem.. Ó édes istenem! Tudtam, hogy ez különleges lesz. Nem emlékszem, hogy valaha ilyen érzés kerített volna hatalmába. Pedig nem először ölelek meg fát.


Szemem sarkából láttam, hogy az emberek furcsán néznek rám. Gondolták: ennek a nőnek nem kerek a világa.. Pedig ha tudnák, hogy most ettől lett ig igazán kerek. De még milyen kerek! Nem tudom mennyi idő telhetett el, de lassan elhúzódtam. Szinte szédültem az élménytől. Még a lábaim is beleremegtek. Annyira frissnek éreztem m magam, mintha egy hétig aludtam volna. Lassan körbe néztem, persze az emberek furán néztek rám. Azért még is csak egy fával beszélgetek a parkban, a város főterén. Ja, meg hát ölelgetem, m miközben könnyeimmel öntözöm a fa környékét. Ez már nem érdekelt. Nagyon jól éreztem magam. Leültem a fa tövébe, és elkezdtem beszélni hozzá. Hiszen megígértem, hogy mesélek neki a világról. Ő itt áll, és lehet, hogy nem tud semmit. Nem látja, mi történik az emberek világában. Vagy talán mégis? –Tudod, érdekes most ez a világ – kezdek bele, mit sem törődve a kíváncsi emberekkel, akik már körbe állnak. Amikor gyermekek megszületnek, bold boldogok. Kacagnak, játszanak, felejtenek minden bánatot. Csak a pillanatnak éélnek. Nincsenek tervek, csak élet. Élet, ami most van. A holnap nincs is, csak a jelen. Nem is tervezik, hogy majd holnap boldogok lesznek. Ők boldogok Most. Kedves, te tudod, miért van ez? Mi szülők tesszük ezt? Megtanítjuk feledni a mai napot. Megtanítunk csak a jövőre figyelni, és nem a pillanatnak élni élni? "Mert, mi lesz veled a jövőben"? Nőnek, és felejtenek. tenek. Minél többet tanulnak, annál többet felejtenek. Mi felnőttek tesszük ezt gyermekeinkkel? Mi neveljük őket? Mondd, a dolgokat miért nem tőlük tanuljuk meg? Valamikor én is voltam gyermek. Talán boldog gyermek. Ma már csak a vvágyat érzem, hogy boldog és egyre boldogabb legyek. Vágyom, hogy újra gyermek legyek? Gyermekként a felnőtté válást várjuk, hogy talán a szabadságot az adja meg nekünk. Persze, mert már a szülők nevelnek. Már vannak velünk terveik. Hogy van ez, Kedves? Vágyom, hogy újra megtanuljam uljam azt, hogy csak a mának éljek, de akkor azt mondják: jövő nélkül nincs is élet. Gyermekként tudtam mindent szeretni, mindent feledni, s most mindent újra meg akarok tanulni. Minerva Capitoliuma 2015 április 81

De nem könyvekből. Az életből. A most megéléséből. minNem akarom tudni, hogy mii lesz holnap. Most akarok mindent szeretni, mi dent feledni, ami bántott okozott valaha. Nem akarok a múlttól szenvedni. Felhőtlenül kacagni, örömömben fetrengeni a fűben, fénnyel tölteni magam a tündöklő napsütésben. Mondd, mi történik a világgal, hogy az ember mindent elfelejt? Amikor ikor már felnőttek, azt hiszik, mindent tudnak. Lehet, hogy igen, de amit gyermekként tudtak, azt mind, mind elfelejtették. Elfelejtettek szeretni. Amikor felnőnek, csak mennek, hajtanak és hajtanak. Azt hiszik, szeretnek. Pedig csak ragaszkodnak. Ragaszkodnak mindenhez, amit megszereztek, és ahhoz, amit még nem. Társ, lakás, autó, gyerek. Ezek a tervek. Mondd kedves, hogy van ez? Mi szülők tesszük ezt? Mikor lett a világ ilyen? Mi is elfelejtettünk mindent. Látom, a gyermekek nem boldogok. Mit tegyek? Tehetek bármit is? Van jogom felülbírálni ezt? Kedves, te érted ezt? Mikor lett a világ ilyen? Mielőtt a gyermek öreg lesz, megérti az életet? Vagy elmegy anélkül, hogy amiért ide jött, annak még a közelét sem érintette meg? Kedves, csak téged kérdezhetlek, hisz bárkit kérdezek, benne e kérdés ugya ugyanez. Nem tudom, de nem hiszem, hogy a világot csak én látom ilyennek. Kedves, a világ milyen volt régen? Te megéltél hosszú időt, láttál gyermek gyermekeket, felnőtteket, életeket. Mondd, volt régen boldog gyermek, volt régen boldog ember? S az öregek boldogan mentek el? Boldog volt az élet? Ezer kérdés van még bennem, de elfáradtam, hisz ezt itt most mind megé megéltem. Szemem lehunyom, és érzem. A nyugalmat érzem. A szívem csendesebben ver, a fa nekem dúdol, nekem énekel. Figyelj Kedves, most én mesélek. Igen, láttam gyermeket boldognak születni. Láttam őt nőni, és boldognak maradni, és láttam őt meghalni.


Boldog volt mikor ölelő árnyékom alatt játszott, de volt, mikor elesett pá párszor. Boldog volt mikor iskolába menet megpihent itt a padon mellettem, de sírt is, amikor vitába keveredett. Boldognak láttam az eső randin. De láttam őt szakítástól szenvedni. Láttam őt szerelmesen ölelkezni egy este, mikor védelmezőn árnyammal fedtem be. De láttam olyat is, aminek hamar lett vége. Boldog volt, amikor neki gyermeke született, de láttam olyat is, aki gyermekét temette. Láttam őt, amikor boldogan gyermekét kergette, de láttam olyat is, kinek nem lett gyermeke. Igen boldog az ember, amikor gyermekével kével lehet, de volt olyan is gyermekét kitette. És láttam a gyermeket, hogy boldog, mert a szülővel lehet, de olyat is ki sz szülőt megvetett. És láttam az öreget, ki fáradtan boldogan megpihent a nyári napsütésben, de olyat is láttam, ki gyászában-magányában n ült a padon szakadó esőben. És igen, Kedves! Gyermek lesz újra az ember, amikor e világon az élete bevé bevégzett. Újra boldog gyermek lesz. S ha innen majd elmegy, újra csak a pillanat lesz. Kedvesem, a világ nem általuk, hanem általad változik meg. Várj még pár évet, ne legyél még gyermek, az életnek célja van veled. Csend lett. Ő is megpihent hisz a múltat figyelte, mely őt is kimerítette. De a dal tovább duruzsolt halkan a szívembe. Lépj ki az árnyékból, nyisd ki a szemed, s a tekinteted fordítsd előre a ffénybe. Nem haladhatsz előre, ha arccal visszafelé nézel a sötétbe. Mögötte Mögötted nincs semmi, csak árnyék. Ne nézd a világot mások szemével, hisz a te életed nem lehet más élete. Arra ügyelj, hogy az árnyék mindig a hátad mögött legyen, és az előtted lévő fény töltse ki minden megélt percedet. De ha mégis árnyékba kerülnél, tudd, hogy csak fordulnod kell, arccal a fény felé. S a dal lassan elhallgatott a szívemben is. Szemem kinyitom, körbenézek. Gyermekek játszanak a téren, szaladgálnak, gurulnak sikongatva a fűben. Minerva Capitoliuma 2015 április 83

Anyukák, apukák boldogan egymást átölelve sétálnak piciny gyermekükkel. Szerelmesek csicseregnek, pirulva vallanak egymásnak szerelmet. Régebben született emberek hunyják le sok mindent látott szemüket, és sü süttetik mosolygós ráncaikat a tavaszi napsütésben. Körbenézek s a könnyeim megint önálló életre kelnek, ismét áztatva a gyök gyökereket. Istenem, ők itt mind boldog emberek. Talán én változtam meg. Ha ez a világ ilyen, akkor ne is változzon meg. Lelkem dalát érzem. Szemem én is lehunyom, arcom boldo boldogan a nap felé fordítom. Szárítom könnyeim, és fénnyel töltöm kételyeim. Mindenhol, mindennap, minden pillanatban vannak boldog és kevésbé bo boldog emberek. Hiszen a boldogság minden pillanatban változik. Ez egy körforgás. Körbe – körbe. A kört körbe kell járnunk. Kérdés, mi van előttünk? Az, ami mögöttünk kéne, hogy legyen? Akkor meg kell csak fordulni, és a másik irányba tekinteni. Életünkben vannak olyan történések, amitől kevésbé, illetve nagyon bold boldogok vagyunk. Ettől függően látjuk a világot. Percről percre ercre változunk. Ha boldogok vagyunk, akkor mindenkit boldognak látunk. Ha nem, akkor szinte csak boldogtalan emberekbe botlunk. Akkor tényleg a világnak kell változnia? Vagy csak az embernek kell arccal a fény felé fordulnia? Földi Marcsi - Nemrégen végeztem el a kreatív írás tanfoly tanfolyamot, és azóta nincs megállás. Bármiről írok, ami megérint, rímekben vagy anélkül. Vidéken élek a természet közelében, feleség és három, már felnőtt gyermek édesan édesanyjaként. Így könnyű ihletet meríteni. A gyermek a legjobb ttanító mester. Rajtuk keresztül tanultam meg, szinte mindent. Munkám az „Ember.”


Fodor Judit Amit adsz, azt kapod Éppen munkából tartott hazafelé. Léptei lassúak, kényelmesek voltak. Ma semmiért sem kellett sietnie, a gyerekek edzésen, a férje ma sokáig dolgozott. Felötlött benne a reggel, a szája mosolyra húzódott… eszébe jutott az idős hölgy, aki a reggeli zsemle vásárlásakor ott felejtette a pénztárcáját a boltban. Szerencsére időben észrevette, és utána szaladt. Milyen hálás volt a néni! Őt pedig ig átjárta az a kellemes bizsergés, amit csak az érezhet, aki seg segített már másoknak. Ráadásul ma kétszer is átélhette ezt. Délután hívta a fia, hogy megdicsérték az iskolában, még egy csokit is kapott. Mindezt azért, mert előző este, amikor visszaadta a borítékot, rítékot, amiben az iskolai befizetésre küldte a pénzt, a visszajáró nem stimmelt. Többet tett bele a gazdaságis, mint amennyi járt volna, és ezt ő visszaküldte. Tudta, hogy milyen rossz érzés, am amikor nem stimmel a pénztár. Saját bőrén tapasztalta. Könnyedén dén ballagott az úton. Hosszú idő után a nap ma még erőtlenül, de végre kisütött, a hőmérséklet még alacsony volt, de a lelkét már átjárta a napsütés, belülről felmelegítve. Az elmúlt hetek szürkeségei véget értek, az utak kezdtek felszáradni, már csak az út szélén összegyűlt tócsák emlékezte emlékeztettek arra, hogy tegnap még szakadt az eső. Ahogy lépkedett a megszokott útvonalon, gondolatai már a hétvégén jártak. Egy különleges esemény várta, de az idő nagyon lassan vánszorgott, még csak kedd volt. Elmosolyodott, amikor rádöbbent, hogy számolja, mennyit kell még addig aludni, épp’ mint a gyerekei. Elképzelte, hogy amikor hazaér, egy teával a kezében beül a fotelbe, lábát felteszi és csendes lakásban, csak az óra ütemes ketyegését hallgatja. A kattanások lassú ritmusában usában látta magát, amint a táncparketten suhan, minden sejtje érzi a zene ütemét és egy eufór eufórikus mozdulattal elszáll a lelkéből minden gond. Ilyenkor csak a muzsika lét léte-


zik, de igazából azt sem hallja, csak száll könnyedén, mintha felhőkön lépke lépkedne, a mozdulatai könnyűek, angyaliak. Így elmélázva sétálgatott, majd megbotlott. Majdnem elesett, de a sportoló múltjának köszönhetően gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Nem így a b bevásárlószatyor a kezében, ami soha nem vett részt egy edzésen sem, nem csinálta meg azokat a néha izmot feszegető gyakorlat-sorozatokat, sorozatokat, melyeket már akkor is, hogy utált. Most a segítségére siettek ezek a feladatok. Ahogy a sarka beleakadt a ma oly jellemző hullámos, itt-ott ott lukas, repedése repedésekkel teli járdák egyik résébe, a lendülete ete megtört és a felhőkön való habkö habkönynyű repülés a pillanat tört része alatt kétségbeesett egyensúlyozássá vált. Mivel semmilyen a kapaszkodót nem ért el a keze, rögvest a földön találta magát. Szerencsére az eséseket még lány korában jól begyakorolta, szü szüksége volt rá a sportban, így sikerült a nagyobb sérüléseknek kitett testrészeit me megvédeni, de az idő múlásával még kerekebbé, nagyobbá vált feneke sem to tompította eléggé az aszfalt merevségét. Sajgott minden porcikája. Percekig csak ült ott magába roskadva, va, amikor egy elsuhanó autó hangja m magához térítette. Nem is hang volt az, ami visszahozta jelenbe, hanem az a jókora adag víz, ami beterítette, ahogy az autó elhaladt mellette. Döbbenten ült ott, ahogy az elméjébe kezdett beszivárogni az események sora. Repedés, akadás, zuhanás, becsapódás. A bevásárlószatyor tartalma körülötte szerte széjjel hevert, néhány szem alma hihetetlen távolságba gurult. Éppen ennek okát firtatta az elméjében, hiszen az almák a szatyor legalján voltak, amikor egy árnyék vetődött rá. Lassan felpillantott, egy férfi nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Akkor döbbent rá, hogy még mindig a földön ül, itt-ott ott csöpög belőle a víz, vagy inkább a sár, a csomagjai pedig körülötte hevernek. Pillanatok alatt eelborította az agyát az elkeseredettség, dettség, amikor a szeme sarkából megpillanto megpillantotta az út szélén elakadásjelzővel álló autót. Vélhetően ez a szörnyeteg okozta helyzetének rosszabbodását, hiszen arról nemigen tehetett a kaucsukgyűrű, hogy ő elesett, de hogy a teljes felületével belehasított azz útszéli vízfelületbe, azzal megpecsételte az földön ülő lány sorsát. Persze a kerék rossz ívű kany kanyarodását a sofőr okozta, de ezzel már nem is foglalkozott. Minerva Capitoliuma 2015 április 86

Elfogadta a felé nyújtott kezet, de rettentő zavarban volt, azt sem tudta, mi tegyen. Éppen elégg volt neki a helyzet kellemetlensége, nem akarta, hogy ezt még bárki lássa is. A férfi azonban türelmes volt. Erősen tartotta, amíg vissz visszanyerte egyensúlyát, talán kicsit tovább is, ami csak fokozta a lány zavarát. Amikor már biztos lábakon állt, elengedtee és rögtön a szétszóródott cuccok felé indult. A lány csak állt ott, jó néhány másodpercbe telt, mire észbe kkapott, és csendesen egy köszönömöt rebegett, miközben a szalámit, kenyeret, és a többi holmit kezdte összeszedni. Nagyon rosszul érezte magát, és ezt még csak tetőzte, amikor meglátta, hogy a szatyor az esés következtében elszakadt. Ekkor visszahuppant földre, arcát a kezébe temette, és megpróbálta össz összeszedni magát, de a lelke nem akart engedelmeskedni, keserves zokogásba kezdett, és csak ült ott magába roskadva. Észre sem vette, hogy közben a férfi ott hagyta egy pillanatra. Az autójához lépett, amiből egy szatyrot hozott, no meg néhány zsebkendőt is, melyet kedvesen a lánynak nyújtott, amikor vi viszszaért. – Kérem! Ne haragudjon! Elvarázsolt a zene vezetés közben, nem ffigyeltem tócsára. nem akartam felcsapni a vizet. még egyszer ne haragudjon! ragudjon! A lány elfogadta a felé nyújtott segítséget, megtörölte az arcát, és újra feln felnézett. A férfi kedvesen mosolygott, de szemében ott bujkált az aggodalom. – Megütötte magát? Hagy segítsek! Felsegítette újra a lányt, aki gyorsan magához tért. Elhessegette az önsajnál önsajnálatot, és a megoldásra kezdett koncentrálni. – Köszönöm! – mondta most már határozottan – Nagyon kedves! Együtt összepakolták a szatyor tartalmát, és amikor a lány indulni akart, a férfi újra megszólalt.


Megengedi, hogy hazavigyem? Szörnyen sajnálom, hogy miattam tiszta víz lett, ez a legkevesebb, amit tehetek. – Rendben. – válaszolta a lány néhány pillanatnyi lanatnyi gondolkodás után. Elhessegette a gondolatokat, kat, amik figyelmeztetni próbálták, hogy mi törté történhet vele, ha beül egy idegen autójába. Kellemetlenül érezte magát, és lassan fázni is kezdett. Nem vágyott semmi másra, csak egy forró teára a fotelben otthon, hogy kissé megnyugodjon. Beültek az autóba, a lány védekezően az ölében tartotta a csomagját. Miután megadta a címet, némán ültek az aut autóban. Az út pár percig tartott, a ház előtt sietve kiszállt, még egy gyors kösz köszönöm elhagyta a száját, de gondolatban már a teáját kortyolgatta. Azt sem hagyta, hogy a férfi segítsen a csomagját bevinni. Előkapta a lakáskulcsát és a zárral matatott éppen, amikor a férfi, megkerülve a kocsit, utolérte. – Még egyszer ne haragudjon! – mondta, és ő is nagyon rosszul érezte magát, nem szokott ilyen figyelmetlen lenni, és csak ak fokozta a kell kellemetlen érzését, amikor ráeszmélt, hogy egy egyébként is szorult helyzetben zetben lévő nőnek ok okozott még nagyobb kellemetlenséget. Itt a névjegyem, kérem, ha bármiben segíthetek, ne habozzon felkeresni! – nyújtotta a kis kártyát. A nő felnézett,, motyogott valamit zavarában, elvette a lapocskát és sietve belépett a kapun, magára hagyva a férfit. Átmelegedve ült a nappaliban, kezében az oly nagyon áhított teával, a szemei előtt lepergett a napja. A reggel a nénivel, majd a fia telefonja, végül az a szerencsétlen baleset. Már megnyugodott, a szíve is a megszokott ritmusban vert, és végül is semmi nagy kár nem esett. A ruháját már lecserélte, az étel a hűtőben, a spejzben. A férfi segített neki, ahogy ő is teszi, amikor úgy hozza az alkalom. Néhány hónap (vagy akár év) múlva… Egy meleg nyári napon éppen autójával szelte a kilométereket, egy konfere konferenciára ment. A magnóból szólt a zene, elvarázsolta. Néha nem is emlékezett, hogy az elmúlt szakaszon hogy jött keresztül. Úgy kellett időnként emléke emlékezMinerva Capitoliuma 2015 április 88

tetnie tnie magát, hogy az útra koncentráljon, nehogy baj történjen. Egy ilyen feleszméléskor látta meg az út szélén az autót. Csak annyi tűnt fel, hogy hátul egy kisgyerek ül. Sietve lehúzódott, és felkínálta a segítségét a nőnek, aki a gyermeket igyekezett éppen n megnyugtatni. Nem volt nagy baj, csak az üze üzemanyag fogyott ki, de a férje már több mint fél órája elment, hogy hozzon egy kis benzint, legalább annyit, hogy a következő kútig eljuthassanak. Nem messze sze volt az úti céljuk sem, de ezzel a kis késedelemmel a gyerkőc már elvesztette a türelmét, ráadásul a vizük is elfogyott, a nap pedig egyre perzs perzselőbben sütött. Ekkor jutott eszébe, hogy a tegnapi bevásárlásból még a kocs kocsijában van egy fólia ásványvíz. Gyorsan hozott egy üveggel, és átnyújtotta a nőnek, bíztatva, tva, hogy a férje biztosan mindjárt megérkezik, hiszen nincs messze a kút. Miután többet nem tehetett, elköszönt és tovább indult. Ahogy besorolt a forgalomba, néhány száz méter után meglátta férfit, az út szélén igyekezett, kezében egy kannával. Örömmel nyugtázta, hogy hamarosan megoldódik a helyzetük. Ahogy közelebb ért, akkor ismerte fel. Az a férfi volt, aki annak idején neki segített az út szélén, és hazavitte… "Amit adsz, azt te is visszakapod - noha lehet, hogy onnan, ahonnan a legk legkevésbé várnád." Paulo Coelho És ha úgy hozza az élet, akkor kapunk lehetőséget arra is, hogy velü velünk tett jó dolgokat viszonozzuk. Fodor Judit - Anya, feleség, dolgozó nő. Már gy gyerekkoromban is imádtam olvasni. Amikor erre nem volt lehetőségem, fejben fogalmazgattam a történeteket. A hétköznapi taposómalom kicsit eltérített ettől, inkább más jellegű alkotásokban éltem ki magam. A Kreatív Írás tréning óta felszabadult a lelkem egy újabb része része. Rendszeresen noszogat az írásra. Hiszek abban, hogy a hétköznapi napi történetek is mindig tartogatnak tanulságot, amitől jobbá válik az élet.


Farkas Nóra A szél hozott Késő este volt már. A városszéli aprócska étterem tömve. Az asztaloknál bar baráti társaságok nevetgéltek vagy épp összebújó párocskák suttogtak egymásnak becéző szavakat. Csak egyvalaki üldögélt magányosan. Épp a születésnapján. A harminchetediken. Kata az elmúlt években nem büszkeséggel, hanem sokkal inkább némi elkes elkeseredéssel a hangjában ngjában válaszolt az életkorát, na és persze a családi állapotát firtató kérdésekre. Ki nem állhatta a szánakozó tekinteteket, amikor elmon elmondta, hogy továbbra sincs férj, nincs gyerek. Ennek ellenére mindig mosolyt erőltetett magára és amennyire lelkesen csak ak tudta, kifejtette, milyen jól is érzi magát a bőrében. Nemcsak másokat, magát is igyekezett meggyőzni, jó ez így. Valami azonban nagyon is hiányzott. Az elmúlt éveit valamiféle eszeveszett körforgás jellemezte. Mindig ugyanoda tért vissza, mintha szemernyit ernyit sem jutott volna előre. Szerette volna megt megtapasztalni, milyen lenne máshol, másképp, de életének eseményei folyton csak ismétlődtek. Az egymást követő esztendők forgatókönyve – más-más szereplőkkel ugyan, de - mindig ugyanaz volt. Megismerkedett val valakivel, akiről nem sokkal később kiderült, nem az, akire igazán vágyott. Menetrendsz Menetrendszerűen csalódott, kiábrándult és összetört, de aztán mégiscsak elfogadta azt a pohár pezsgőt a már törzshelyének számító bárban. Szóba elegyedett egy újabb sármos, de csak némi émi kalandra vágyó férfival és hiába látta a jegygyűrű nyomát a napbarnított gyűrűsujjon, az ideges pillantásokat a lenémított tel telefonra, reménykedett. Reménykedett abban, hogy most végre igazán ő kell. Nem történt másképp legutóbb sem. Kálmán külsőre olyan n volt, mint akit álmaiban maga mellett látott. Égkék szemek, sötét haj, széles vállak, amin oly jó megpihenni. Elegáns volt, stílusos és láthatóan gazdag. Kata úgy érezte, rá várt egész eddigi életében. Amikor a férfi megszólította és meghívta egy italra, a legboldogabb nőnek érezte m magát a világon. Minerva Capitoliuma 2015 április 90

Egy pohár pezsgőt kért. Most is, mint már annyiszor. Habár látta, ahogy a férfi óvatosan a zsebébe rejti a karikagyűrűjét, úgy tett, mint aki észre sem vette. Nem akart kellemetlenséget. Sem neki, sem magának. Másrészt ez a mozz mozzanat eltörpült a megannyi rá váró csoda mellett, ami Kálmán mondataiból kisejlett. Mert azokat a szavakat, amelyek megromlott házasságról és az irá iránta érzett mérhetetlen vonzalomról szóltak, valónak hitte. Az italt titkos randevúk, olcsó ó hotelszobákban eltöltött lopott órák követték. Na és a soha be nem váltott ígéretek. Azok a fránya ígéretek. Kálmán megesküdött, hogy ezt az éjszakát vele tölti. A születésnapját. Mégsem jött el. Már órák óta állta a többi vendég és a pincérek sajnálkozó tekintetét, fojtogatta a sírás, de adott a látszatra és bármennyire nehéz is volt, nem engedett utat a könnyeknek. Még nem. Nos, igen, a látszat. Mindig megtette, amit tőle kértek. Nem hisztizett, hogy Kálmán sohasem fogta meg a kezét az utcán, nem csókolta, ta, nem ölelte. Elf Elfogadta, hogy nem hívhatja fel telefonon, nem mutatkozhatnak nyilvánosan együtt, mert hová is lenne a jó híre, ha kiderülne, szeretőt tart. Nem hábo háborgott, mert mindennél jobban szerette, és mert hitt abban, hogy a férfi is h hasonlóképp érez iránta. Azt ígérte, mostantól minden más lesz – motyogta alig hallhatóan és kiszaladt a vendéglőből, hogy végre eleredhessenek azok a könnyek. A nemrég oly gondosan kipingált szemek köré fekete monoklit rajzoltak a sós cseppek. A rúzs elkenődött az ajkán,, haját összeborzolta a szél. A tűzpiros magassarkún sárfoltok, a harisnyáján felfutott szemek. Még egy ilyen lökött tyúkot! – dohogott magában. Miért is gondoltam, hogy ez a pasi más, mint a többi? Miben is reménykedtem? Évek óta mindig ugyanott kerestem a társam. Ugyanúgy viselkedtem, ugyanúgy elhittem mi minden hazugságot, ugyanúgy hagytam magam kihasználni. Nem és nem! Soha többé! Ha ugyanígy folytatom, minden marad a régiben. Másféle életet sz szeretnék, hát változtatnom kell! Hirtelen megállt és körbenézett. tt. Annyira el volt foglalva a benne dúló érzelmi viharokkal, hogy addig futott, ameddig csak a lába vitte. Azt sem nézte merre, hová tart. Eltévedt.


A buszmegállóban egy megbízhatónak tűnő férfit vett észre. Tőle kért segítséget. A férfi szőke volt, barna na szemű, egyszerű farmerjában és pulóverében csö csöppet sem elegáns. Egyáltalán nem hasonlított azokra, akikkel az elmúlt id időszakban Katának dolga volt. De mégis, volt benne valami, ami hozzá vezette. Gondolom, nehéz napod volt – mosolyodott el kedvesen a fé férfi. Kata csak ekkor nézett végig magán. El is feledkezett arról, hogy milyenné tehette a külsejét a rohanás, a sírás és az egyre jobban süvítő szél. Mennyire adott mindig arra, hogy tökéletes legyen a sminkje, a ruhája, a haja és most itt áll csapzottan, a semmi közepén, egy vadidegen férfi társaságában. Hosszú idő óta először szívből tudott kacagni. Az évek alatt összegyűlt fájd fájdalom, a hosszú ideje feszítő düh, a mélységes elkeseredettség helyét egyszerre csak átvette a felszabadító nevetés. Valami megváltozott. Kívül, belül, körülötte. Lehullt az álarc, ami mögé éveken át rejtőzött. Itt állt elkenődött sminkben, piszkos és szakadt ruhában, érzéseket elfedő, megjátszott mosoly és hazug szavak nélkül. Önmaga volt. Van a közelben egy kis presszó. Ott megmoshatod oshatod az arcodat, és ha van ke kedved, beszélgethetnénk egy ital mellett. Aztán elkísérlek. Egyébként a nevem Tamás – folytatta a férfi. Kata vagyok – válaszolt a lány. Köszönöm a meghívást és a segítséget, kedves tőled. Egy pohár pezsgőt szívesen meginnék. Bár, tudod mit? Azt hiszem, mégiscsak jobban esne egy pohár vörösbor. Az utcai lámpák fényében Kata alaposan szemügyre vette Tamást. A kezét különösen hosszú időn át vizsgálgatta. Jegygyűrűnek nyoma sem volt. Ahogy most először elmaradt az ideges, minduntalan félresandító tekintet is. Tamás csak őt nézte. Rá figyelt. Mintha rajta kívül senki más nem létezne. A szél egyre erősebben kezdett fújni. A változás szele. Kata összébb húzta magán a kabátját, de valójában nem zavarta a hideg ffuvallat. lat. Tudta vagy inkább valahol mélyen érezte, hogy a szél végre elhozta neki a lehetőséget. A lehetőséget a kitörésre, a továbblépésre. Egy boldogabb életre.


Farkas Nóra - A paragrafusok világa mellett úgy éreztem, szükségem van olyan tevékenységekre is, ahol igazán ö önmagam lehetek. Olyasmit szerettem volna csinálni, ami annyira leköt, hogy közben nem is érzem az idő múlását, ami energiával tölt fel, és emellett az alkotás örömét adja. Így lettem önkéntes tes egy kórház gyermekosztályán, kezdtem el hobbi szinten kézműveskedni, és immár az írás terén is bontogatni szárnyaimat.


Engi Zsuzsanna Zöldhajú lány …30 évvel ezelőtt… Mindennapos történet. Egy régi gyönyörű világ, amelyben él és lüktet a vidéki város, tele fiatalokkal, egyetemistákkal, barátokkal, szerelemmel, boldog ígéretekkel, jövővel… Sötét este van, sárga színnel világítanak a lámpák. Sietek ietek a kihalt utcán, fe felnyúlok és szokás ás szerint a galagonyafák ágáról letépek néhány bogyót, a számba veszem, elrágcsálom és közben igyekszem hosszúakat lépni a gyök gyökerektől felpúposodott járdán, útban a kertvárosból a központ felé. Sietek Sietek, amennyire magas sarkúban sietni lehet, nem késhetek el, várnak rám. Már délután végeztem, hazamentem átöltözni, de János már biztos ott van, estig voltak órái, nem megy haza. Nagyon várom, hogy találkozzunk, diákjegyünk van a rock-operára. Jó ó a zene és első olyan előadás, hogy egy csaj bevállalta a vetkőzést… Anyuéknak nem is tetszett a bemutató, azt mondták, valami káb kábítószeres elvont dolog, nem lesz hosszú életű… Nem a fenét, azóta is teltházas a produkció. Noha a csaj már jó harmincas és mindenki indenki leszólja, hogy csak a hírnév miatt csinálja, szerintem igaza van, ez volt az egyetlen lehetősége, hogy kitörjön a névtelenség homályából tisztességes módon. Mesélik, hogy nyitott is egy kis boltot, játékokat árul, amiket kézzel készít ő maga maga. Meg fogom nézni, úgyis útba esik, ha megyek az egyetemre… Végre beértem a központba. De nagy a tömeg! A Városháza emeleti ablakai ablakain fény szűrődik ki,, biztosan valamilyen ülés van még most este is is. Ott vannak, az egész társaság, legalább kilencen leszünk, vegyesen en párok és csak barátok barátok. A fiúk jártak együtt középiskolába és mi lányok kerültünk be melléjük. Nem sokan vagyunk stabil párok. Nem em is értik a többiek, mi ketten miért mara maradtunk meg egymás mellett, amikor olyan nagy divat a szabadság. Miért is? Az Minerva Capitoliuma 2015 április 94

élet nagy gy csodája: véletlenül összeillünk, nem kell ehhez túl nagy filozófia, én vagyok az érzelem, ő meg az értelem. János megfogja a kezemet, aúúú, már megint szorítja, játékból összetör, pedig tudja, hogy rögtön kék foltos leszek. Tulajdonjog kifejezése? Bemegyünk, yünk, nagy a nyüzsgés az előtérben, szerencs szerencsére csak pulóver van velem, nem kell ruhatározni. A jegyeink a hátsó sorokba szólnak, középre. Ennek nem örülök, még tart a tömegiszonyom, a sor szélén szeretek ülni, nem baj, majd kapaszkodok János karjába,, enny ennyi belefér. Menynyi fiatal, középiskolások, egyetemisták és nem csak magyarok, hát igen, a zenét mindenki érti, még ha a szavak magyarul hangzanak is el… Kialszanak a fények és megjelenik a zöldhajú lány… Modern díszletek, robajló, harsogó elektronikus zene, e, majd a szólódal, ami fülbemászó melódia, már többször ment a rádióban. Szomorú történet, kábítószer, elhagyatottság, a mai modern világ zenébe öntve egy vidéki város színpadán, ahol eddig vetk vetkőzős jelenet még nem volt. Elájultak volna a városatyák… De eebbe a darabba pont beleillett, klassz volt Júlia. Szerintem a fiúknak is tetszett, látom menny mennyire tapsoltak a mutatványnak. Na, majd hazafelé kifaggatom Jánost, kíváncsi vagyok, mit mond… Hát ez nem jött össze, mással voltunk elfoglalva, amíg hazafelé an andalogtunk. Rövid az idő, éjfélre haza kell érnem, mert Anyu nyu figyeli az órát és most éppen a másik hazafelé és a lopott boldog pillanatok felé tartunk. - Mikor lesz már vége az egyetemnek és leszünk függetlenek és önállóak és lesz saját otthonunk? - Akkor meg ezt a vad, zabolátlan világot fogod hiányolni és a tiltott perceket perceket! - Jánosnak igaza van, mindig mást szeretnék, mint ami van, türelmetlen vvagyok és telhetetlen, pedig ez a pillanat is tökéletes a maga valójában. Mi kell több annál, mint amikor azzal al lehetsz együtt, aki egy egyszerű mego megoldással, egy csókkal szép csöndesen belopakodott az életedbe, majd felforga felforgatta az egész világodat, aki nélkül üresek a nappalok, ok, hát még az éjszakák? Csak otthon meg ne tudják, hol töltöm az estéimet, hogy titokban eegy másik háztartást vezetek és már nem vagyok az a jó kislány, akinek mindenki tart… …3 évvel ezelőtt…


- Anyuuuu! Segíts! - Istenem, mi történt már megint? - A Picilány zokog a telefonba, értem, hogy mindjárt itthon vannak, de mi a frászkarika történt, hogy ilyen zaklatott? Végre, kivágódik az ajtó, röpül a padlóra a strandtáska, potyognak belőle a törülközők és a naptejek, a papucsok, a telefon keményen koppan az aszt asztalon. Másiklányom is érkezik… - Anyukád látta már? - Mi van?! - Olyan ideges lettem, majd összeesek, de ezt a lány lányok nem láthatják meg rajtam. Nyugalom és mosolyogni, álarcot feltenni, van már benne gyakorlatom, ezzel fekszem, ezzel ébredek. Valaha le tudom dom majd tenni és őszintén szívből rán ránevetni valakire? - Anyuuuu, a hajam, amit a múlt héten melíroztunk be, a klóros víztől nézd, milyen lett! - Hát, milyen is? - Ha most nevetni kezdek, örökre kitagad a lányom, de nem bírom tovább, azt hittem, valami nagy baj történt, bántották, vagy nem is tudom…ha csak a haja… milyen is? Istenem, ez ZÖLD. Van egy zöld hajú lányom! - Anyuuu! Kinevetsz? A nevetés ellenállhatatlan an hullámban tört ki belőlem. Másiklány sem bír eellenállni és végül már Picilány is abbahagyta a hisztit és nevet a helyzet kom komikumán. Aztán összenézünk, két nap múlva évnyitó az egyetemen, azonnal fodrász kell. - Ági, hol vagy, Ausztria? Hazafelé gyere be, e, vészhelyzet van, hozd a labort labort. A festéked és a klór összeveszett és zöld kombinációt hozott létre! Végre, csönd van a konyhában, mindenki lepihent, a zöldhajú lány már a mú múlté. A klór hatását nem lehetett teljesen semlegesíteni, csak halványítani és eltakarni némi barnával. Eltelik majd pár hét, mire a régi szőkés szőkés-barnás hajú teremtés fog ismét bonyodalmat okozni a konyhámban. Könnyek, mosolyok. Istenem, mennyire szeretné az Apja, pja, milyen büszke lenne rá, mennyire félt félte-


né, hogy összeszidná, utána megvigasztalná gasztalná és hogy nevetett volna velem a történteken! Azt mondják, kétszer nem történik meg veled ugyanaz. Úgy látszik, én kivét kivételes tehetség vagyok, mert két zöldhajú szépséggel is összehozott a Sors. Az egyik a fiatalságom idején, a másik a fiatalságom eredményeképpen történt. …Napjainkban… - Nena, nézd mit találtam a pincében, az öreg dobozokban. Apa azt mondja, ez a Tied lehetett. - És egy sötétkék posztóköpenyes és süveges, apró söprűn lovagoló boszit nyújt felém kis unokahúgom. Azta, azta, azta… ezt vettem akkor régen abban a kis játékboltban a rock rockopera után. Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak, többször is elsétáltam a bolt előtt egyetemre menet. A keskeny kirakatban csak néhány apróbb játék fért el, de mindegyik hasonló stílusban készült, mint ez, amit most a keze kezemben fogok. Sokáig haboztam, aztán egy szép napon beléptem az üzletbe és megleptem magam egy kézzel készült, söprűn röpködő vasorrú bábával. JJános először értetlenkedve nézett, amikor otthon kicsomagoltam a selyemp selyempapírból. Azt már megszokta, hogy mesekönyvek kerülnek elő még a ruhássze ruhásszekrények mélyéről is, de ez most kicsit erős volt. Gyerek még nincs, tanulunk, erre én hazaállítok egy játék babával, ami inkább dísz, nem hétköznapi játék. Közben feltettem a lemezt és a szobában felcsendült endült a Zöldhajú lány szólód szólódala. János már mindent értett. Hozott egy zsineget, ügyeskedett és egyszerre csak a boszi a söprűjén a csillár alatt himbálózott és röpködött. - Nena, figyelsz? Hol jár az eszed és mitől lett tiszta könny a szemed? Valami rosszat mondtam? - Mit is mondtál? Bocsi, egy percre elkalandoztam… - Azt mesélem éppen, hogy felújították a rock-operát operát és hatalmas sikere van ismét… A kör bezárult. Íme: https://www.youtube.com/watch?v=0Bad1ILpcpw&list=PLAB981DBCB45A67 A2 Minerva Capitoliuma 2015 április 97

Engi Zsuzsanna - Álmodozó, mesemondó, tört történetíró, hagyományok őrzője. Mellette racionálisan gondolkodó építőmérnök; gyakorló édesanya; feleség, aki elveszítette a párját; nő, aki elhatá elhatározta, hogy talpra áll, maga szabja meg a határait és megtanulja újra élvezni az élet minden percét ssérülékenyen, harcolva, teljes életet élve, mert „bá „bátraké a boldogság” ötvenen túl is. Szóval, egy telj teljesen átlagos, hétköznapi, dolgozó nő gondolatait olvashatjátok.


Dobos Márta Csomagok Fülében visszahangzott a kulcs csörgése. Most csukta be az ajtót a postás után. Lenézett. A kezében egy csinos kis csomag lapult. Fehér borítékban volt, mint egy kis pihés madárka. Óvatosan megnyomkodta a csomagolást. Puha volt, az ujja alatt benyom benyomódott. El sem tudta képzelni mi lehet benne. Nem volt rajta feladó. Forgatta, ide-oda oda forgatta, nézte, hátha rájön. Nem emlékezett rá, hogy ő rendelt volna valamit. De járt már így, valami használhatatlan vackot küldtek, a lánya alig tudta lemondani. Ravaszak ezek a csomagküldők, megnehezítik a lemondást. Főleg a nyugdíjasokkal tolnak ki. Nehézkesen becsoszogott a konyhába. Újabban már csak azt tudta fűteni. Nem akart panaszkodni a gyerekeknek, jó volt neki így is. A berlinerkendőt magára kanyarította, kitöltött magának egy nagy bögre teát, jól megcukrozta – somolygott magában, nincsen itt a lánya, hogy rászóljon – és lassan bevonszolta magát a szobába. Óvatosan lerakta a kis fehér csomagot az asztalra. Erősen gondolkodott, úgy nézte. Valamire emlékeztette. Behunyta a szemét, aztán hirtelen bevillant neki valami. Éktelen babasivalkodást hallott. Pici rózsaszín hurkácskák jelentek meg előtte, ott kalimpáltak a szeme előtt. Meg két tündéri rózsaszín puhaság, két kis babatalp. Az ujjacskák úgy mozogtak a picike lábak végén, mint valami motolla. Az ő ujjain puha fehér krém volt, óvatosan kenegette a babapopsit. Finoman összehajtogatta a fehér pelenkát, a szeme megpihent rajta egy pillanatig, majd bedobta egy piros ros műanyag vödörbe a pelenkázó lábánál. A látomás eltűnt. Megrázta a fejét. Kinyitotta a szemét. Ránézett az asztalon közönyösen heverő fehér csomagra. Minerva Capitoliuma 2015 április 99

Tényleg, hasonlít hozzá. Á, az nem lehet! Óvatosan felvette, az orrához eme emelte és megszagolta. Nem volt annak semmiféle szaga. Zavartan lerakta a csomagot. Megigazította a kendőt a vállán. Ivott a teából, a felét kiitta. Hátradőlt. Megint behunyta a szemét. Figyelt, nagyon figyelt befelé. Valami sutyorgást hallott oldalról. Meg vihogást. Két tini nevet nevetett a szomszéd vécében. Elkapott egy mondatfoszlányt. - …na na most már ő is nagylány lett, a kis piszk piszkafa….- aztán elhaltak a hangok. A vécéajtó kicsapódott és kiviharzott a két barátnő. Mélységes mély csönd lett a lányvécében. Ő csak ült ott a csészén magában megszégyenülten. Óvatosan felhúzta a szoknyáját és belenézett a kagylóba. A vér úgy csurgott le a falán,, mint valami lusta, szemérmetlen kígyó. Inkább kíváncsian nézte, mint félve. Tudta, mi ez, már régóta nagyon várta. És kkészült rá. De azért mégis váratlan volt ez. Itt és most. Lehajolt, és kivett a táskájából egy csomagot. Óvatosan bontogatta szét. EElrendezgette a dolgokat. Majd az üres, fehér csomagot a szemetesbe dobta. Elgondolkodva nézett utána. Összerezzent az emlékre. Újra kinyitotta a szemét. A csomagot nézte. Merőn, vádlón. Összehúzott szemmel. Felállt. Behúzta a sötétítőt. Esteledett. Megigazított egy nippet az egyik po polcon. Rend lett. Sóhajtott egy nagyot, megropogtatta a derekát. Ahogy megmozgatta magát, valami meleget érzett a combjaa között. Megijedt, remélte nem lehet baj. Kicsoszogott a vécébe. Magára zárta az ajtót, bár rajta kívül senki nem volt a lakásban. De mégis. Mindig is szégyellős volt. Letolta a bugyiját. Megcsapta egy csípős szag az orrát. A bomló vizelet szaga.


Lenézett, t, a betétje sárgás volt. Óvatosan megnyomta a felületét. Pont olyan puha volt, mint a fehér csomag, amit kapott. Takarosan vécépapírba csom csomagolta. Éppen úgy nézett ki, mint a kis fehér csomag, amit a postás hozott. Nehézkesen felállt, kiment a konyhába,, és a szemetesbe dobta. Elgondolkodva nézett utána. Aztán odalépett az asztalon heverő idegesítő fehérséghez. Határozott mozd mozdulatokkal kibontotta, reccsent a csomagolóanyag. Valami fehérség hullott ki belőle, puhán leomlott a kőre. Meg egy összehajtogatott papírlap. Előbb a levelet olvasta el. Szélesen elmosolyodott. Akkurátusan visszahajt visszahajtogatta a levelet, és lerakta az asztalra. Majd lassan lehajolt a kövön heverő valamihez. Végtelen finoman kisimítgatta, majd a nyaka köré csavarta. A különleges leges hófehér angóra sál puhán és melegen ölelte át. Így kerek a világ….! - lehelte te alig hallhatóan, majd elégedetten bement a sz szobába tévézni.

Dobos Márta - Novellákat írok főként főként. Tavaly decemberben jelent meg első, Papírcsavar című n novelláskötetem. Pár percnyi lelki feltöltődésnek szánom írásaimat a mindennapok taposómalm taposómalmában. Gyerekkorom óta imádom a kutyákat – és ez kölcsönös. Izgatottan várom a Minerva Capitóliuma olvasóinak nak visszajelzését írásaimról.


Cziráki Zselyke Körforgás-titok Dérben izzó tavasz köszön hajnalt hallgat az éj zajos oldást pirongat, nyársra húz a jég, holnap tűbe fűz tegnapi dadogást, pörgő nyelv duzzad szavakra, hordoz a félváll, ránt egyet magán. Új Holdat köp az égre a magány, Fésül hajadba gyermeket, kacagást. Rügyben nyújtkózkodik a magzat alkony mossa tisztára arcát, érdes leheletén utaztat a titok, az örök kérdés fitogtatja orrát, körbejáratja hátán incselkedő táncát…Hol tűrsz minket élet és halál? Lényeget bont a teremtés, új nézőpontra vált, s diadalban ül a táj. Apró parázson angyalt süt ördögnek téved, gyöngyöt áld. Megújúlást fertőz vérébe, halk pirulát kódol átminősül a vég. Tűzre szórja deres palástját ébred a gyom, Minerva Capitoliuma 2015 április 102

ezer színű mantrát bólogat a déli szél. Ébredj álom, állíts valótlant! Legyél zörgő oltalom….!

Cziráki Zselyke - Cziráki Zselyke néven és 43 évesen Ves VeszVeszprémben élek egy kiskutya skutya és egy cica társaságában, akik mindketten ketten fekete színben élik, rremélhetőleg boldog, gazdis életüket. Az írás nálam eddig amolyan aszta asztalfiókos státuszban döngicsélt…..a többit majd meglátjuk meglátjuk.


Buschmann Éva Körforgás Ugyanazon a reggelen is, ugyanarról a villanykaróról fürkészte az utcát, aho ahonnan már évek óta. Türelmetlen volt. Már elmúlt 10 óra és még nem látta TTamás bátyánkat, aki ilyenkor már rég felsöpri a hófedte járdákat, még a szo szomszéd háza elől is. Hol van már,, talán csak nem beteg? Gondolhatta magában, de mire pontot tehetett volna a mondat végére, már nyílt is a barna, rozsdás ajtó és kilépett rajta az ősz szakállú, ősz hajú, kissé görnyedt ember. Ő volt Tamás bátya. Kedvesen egymásra néztek, s mindketten megnyugodtak, hogy látták a másikat ma reggel is, ugyanúgy, mint hosszú évek óta teszik ezt mi minden alkalommal… Tél volt. Azz éjszaka hatalmas pelyhekben esett a színtiszta, fehér hó, amely mostanra teljesen belepte a házak tetejét, az utcákat, tereket. A nap süt sütött, melynek fénye megcsillant a fehérségen, játszi finomsággal olvasztaná a kkemény telet, amely az idén ránk köszöntött. Ahogy figyelte a csillogást, nem vette észre, hogy már Tamás is odébb állt. Elkészült a hótakarítással, időközben a sarki boltból is hazatért a félkilós kkenyérrel és a tejjel, amit minden nap megvett. Ahogy kezdődött… Milyen nagy boldogság volt a családban, amikor évtizedekkel ezelőtt Tamás meglátta a napvilágot. got. A szüleinek későn jött a gyermekáldás. Viszont így annál nagyobb szeretettel várták és gondoskodóan felnevelték. Épp egy kkemény, hideg téli napon jött a világra, pont olyan hóesést követően, mint am amilyen előző éjszaka volt. Az anyja odahaza hozta világra. Nem em volt divat akkoriban sem a szülésznő, sem a kórházi kényelem. Mindössze Lujzi bába érkezett a férj hívására a szomszéd utcából. És december 24-én, én, éjfél után néhány perccel megérkezett a család várva várt gyermeke: a kis Tamás. Aki nem is volt olyan kic kicsi, a maga körülbelül Lujzi által megsaccolt négy kilójával. Bizony szegény, törékeny kis Minerva Capitoliuma 2015 április 104

anyjának nagy dicsőség volt ezt a fiúcskát a világra hozni, akire férje is igen büszke volt, főként, hogy a jövevény még ráadásul fiú is lett. Szóval meg volt az öröm. A kis Tamás gyorsan cseperedett, jól evő gyermek volt. Édesanyja tápláló anyatejjel etette egészen kétéves koráig. No, nem kell megijedni, azért ne nemcsak tejen élt addig, hanem jó korán elkezdett falatozni a szalonnazsíros kkenyérből is. Óvódás korára meghaladta a társai magasságát. Persze a szalonna szalonnazsír és a jó házi sütésű kenyér mellett lehetett ehetett benne egy kis genetika is, hiszen apja majd kétméteres égi meszelő volt, anyja parányi termete mellett. Szerették egymást. Nagyon. Mind a hárman. Az óvodai évek ek úgy elszálltak, mint fecske az eresz alatt, s jött a nyolc elemi Tamás számára. A szülei szerették volna, jóeszű gyerek lévén lévén, hogy menjen tovább tanulni. Igaz, akkoriban ez csak a tehetősebbek kiváltsága volt volt, hiszen a többség szinte az iskolapadból kikerülvén dologra fogta a fiatalt, főleg, aki olyan erős, termetes legény volt, mint a mi Tamásunk. Az apja már majdnem hajlott is a szomszédos megjegyzésekre, pletykálkodásra, hogy dolgozzék az a gyerek a földeken, és ne fehér ingbe járassák állandóan,, min mint az úri ficsúrokat. De anyja nem engedte. Tudta, többre viheti az ő fia, minthogy a határban dolgozzék tavasztól késő őszig. Eszes, talpraesett, másra termett. Az anyja szava győzött, mivel ő volt a hangadó a családban, így Tamást a gimnázium után főiskolára ára íratták. Meg sem álltak a nagy Budapestig. A gyerek nagyon jól tudott rajzolni, számolni, így reáliskolát kerestek neki. Tamásnak volt hozzá kedve, soha nem okozott csalódást szülei számára. Huszonéves korában beköszöntött életébe a szerelem. Katinka, a magas, vékony, szőke, hullámos hajú lány megbabonázta Tamást. A szépség n nem adta egykönnyen magát. A fiatalembernek hosszú hónapokba tellett, míg egy ra randevúra el tudta hívni az évfolyamtársát. Katinka szigorú polgári nevelést kapott szüleitől, akikkel Szegeden lakott. Vallásos család, erkölcsi normák szerint. Azért fél év után nem kérette tovább magát, és végre beültek abba a sarki presszóba Tamással, amiről hosszú ideig csak beszéltek, hogy majd egyszercsak…Végre eljött az az egyszercsak… Tamással madarat arat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt, hogy együtt tö töltöttek néhány kellemes órát Katinkával. A szimpátia egyre kölcsönösebb lett. A lányból csakhamar asszony lett, Tamásból férj. Két ember szerelméből két


gyönyörű leánygyermek. Egy szőke, örökölvee anyjuk báját, a kisebbik barna pedig édesapjukra hasonlított. A főváros zajából elköltöztek a faluba. Ott találták meg a családi élet melegét, az összetartozás igazi békéjét. A támaszt, amit egész életükben jelentettek egymásnak. A lányok felnőttek. A szüleik üleik ugyanúgy kitaníttatták őket, ahogyan annak id idején velük tették szüleik. Gondossággal választottak együtt is iskolát. Szép ruhába járatták gyermekeiket,, óvva, féltve bántak szemük kincseivel. Hiába vé vérzett a szívük, hamar kiröppentek a lányok a meleget, biztonságot adó fésze fészekből, otthonról. Tamás és Katinka ketten maradtak. Mint ahogyan azóta is kettesben élnek. A lányok a fővárosban találták meg a számításukat, de a féltő gondoskodásnak meglett a gyümölcse, hiszen minden héten hazalátogatnak szüleikhez. És a jelen… S most is, onnan a villanykaróról már látni, ahogy hogy kanyarodik a kocsi, nem is egy, hanem kettő. Igen a villanykaróról, ahol szintén egymást váltották a cs családtagok, a szép galambpárok. A kicsikből nagyok lettek, elreppentek, idő időnként visszatértek. ek. De a galambocskák kedvenc helye kétségkívül az a villan villanykaró maradt, amely Tamás bátyánk házával szemben emelkedik a magasba. A szép fehér galamb mindig a karóról figyeli a családot, ahogyan ezt tette az ő anyja, apja, nagyanyja, nagyapja is. Láthatta, ahogy a lányok autói egymás után gördültek be a Göncöl utcába. Leparkoltak, majd férjeik készségesen kisegítették őket, és a hátsó ülésről a gyermekeket, akik a nagyszülők imádott unokái. Lili, Benci, Zsófi és a legi legifjabb Tomika csak úgy nyomták a csengőt őt egymást váltva, ugrándozva azon a szép december 24-ii napon, a hófödte utcában, pont azon a napon, amikor hetven évvel azelőtt Tamás napvilágot látott. Boldogok voltak az emberek és bizonyára a galamb is. A galamb, aki leszármazottaival együtt szintén hű társa maradt Tamásnak. A fehér galambcsalád a békét, a szabadságot hozta főhősünk életébe és végig kísérték ísérték élete eddigi állomásait, s közben köröttük is zajlottak, változtak az események, de a hűség, összetartozás és a szeretet mindig állandó maradt.


Szeretném bemutatni Buschmann Évát 62 szóban: Már gyermekkorában riportokat, beszélgetéseket rögz rögzített fekete magnójával. Mindenki orra alá dugta a m masinát, s kérdéseket tett fel. Máskor meg szerelmi tört történetet talált ki. Le is írta, sőt rajzolt is hozzá. Folyamat Folyamatosan az irodalom és az irományok érdekelték. Ez a mai napig így maradt, kiegészülve egy kis könyvszerkeszté könyvszerkesztéssel. Ő egy olyan ember, aki igazán a szakmája szerelmese!


Bakóné Vikica Így kerek a világ Ült a vasúti fülkében és nézte a hajnal lassan derengő fényeit. Szívében mély hálát és egyre fokozódó izgalmat érzett: évek óta félretett és egyre inkább hiányzó dolgot tehetett meg férjének és családjának köszönhetően. Mellette a vonaton még mindenki aludt, ő azonban nem akart az édes szabadságból egy percet sem elvesztegetni. Nézte utastársait, az elsuhanó tájat és jártak a gondolatai: mennyi mindent másképp lát, mint amikor még ren rendszeresen részese volt a ma rá váró élményeknek! Korábban minden utazást egy nyűgnek, szükséges rossznak ssznak érzett, ma már tudja, fontos, legyenek céljai, de igazából nem az elért cél, inkább a hozzá vezető út teszi boldoggá. Az út, ami elvezeti egyik pontból a másikba és kö közben találkozások sokaságán át tanulja az egyetlen dolgot, amit igazán érd érdemes tanulni, az ÉLETET. Gondolatai folyamát meg sem szakítva majszolta el reggel becsomagolt szendvicsét és adta a jegyét a kalauznak. Utastársai lassan kicserélődtek; kkevesen utazták végig azt a hosszú útszakaszt, amire ő vállalkozott; a többség munkába vagy iskolába olába utazott, az övénél alacsonyabb rendű iskolába. Vi Viszszagondolva az oktatásban töltött éveire nem értette, hogy nem látta akkor, ez nem az ő útja; ő túlságosan gondolkodó lény ahhoz, a gondolkodási leh lehetőség nélküli irányításnak engedelmeskedjék. A végállomáson llomáson gépiesen szállt le a vonatról. Először a mozgólépcsőn nézett úgy körül, mint aki valamit elveszített. Néhány pillanatnyi zavarodottság után konstatálta, egyedül érkezett és egy szem kézitáskája szoros testi őrizetében utazik vele lefelé a mozgólépcsőn. Szokatlan élmény volt… A rendezvény helyszínre érve élvezte a korán érkezettek kiváltságos helyz helyzetét: frissen facsart narancslevét iszogatva nézte, ahogy pakolnak kifele az árusok, ahogy a háttérmunkások minden részletet ellenőrizve gondosan b bezárják a termeket. Kapunyitáskor nyugodtan várt tovább; nézte, ahogy a jjeMinerva Capitoliuma 2015 április 108

gyek vásárlásáért sorban állók idegesen pillantgatnak órájukra, mintha bárm bármiről is lekésnének. Narancslevét kifizetve, a poharat gondosan a pultra helyezve elindult a bej bejárat felé. A biztonsági nsági emberrel közölte nevét és rendezvénnyel való kapcsol kapcsolatát, majd besétált az akkor már népes érdeklődővel rendelkező standok közé. Órájára és programtervére pillantva megállapította, még közel egy órát töl tölthet nézelődéssel, ha az első, őt érdeklő előadást ást meg szeretné hallgatni. EElgondolkodva sétált, közben meg-megállt egy-egy egy asztalnál. Érdeklődve hal hallgatta az árusok által elmondottakat és elbűvölte az a rengeteg tudás, ami megcsillantotta magát előtte. llenőrizte, elegendő ffoAz első előadásig nem vásárolt semmit. Gondosan ellenőrizte, lyadék áll-ee rendelkezésére az előadások idejére. Egy gondolatot sem akart elmulasztani, minden tudást magába akart szívni. A harmadik előadás utáni hosszabb szünetben aszalványait fogyasztva újras újrasétált a standok között. Néhány szolgáltatást áltatást kipróbált és az érdekesebbnek tűnő termékekről szórólapokat gyűjtött össze; ezek alapján vásárolt később. A délutáni előadások életének egy új szeletét voltak hivatottak szélesíteni: a hit, a vallás egy olyan kör volt, ami eddig nem játszott szere szerepet életében. Az előadótól számára teljesen egyedi látásmódot kapott, bár akkor még nem sejtette, az ott hallott mondatok milyen sűrűn térnek majd vissza életébe. Volt a napjának egy teljesen új hozadéka: újfajta szabadságot ismert meg. Az előre eltervezett ett találkozója meghiúsult. Először bánkódott miatta és ijes ijesztőnek tűnt, egy teljes napig nem lesz, akivel megossza élményeit, gondolatait. Később már örült neki, nem zavarta senki gondolatai cikázása közben. Néha megállt és őszinte érdeklődéssel hallgatta az információkat, amik minden irányból áramlottak feléje. Amikor kedve volt, szóba elegyedett az adott szo szolgáltatást kínálóval és addig hallgatta, míg úgy nem érezte, a számára fontos tudást megkapta. Hazafelé gyorsan repült a vonat. Az éjszaka sötétje mint int egy jóságos lepel eltakarta előle a tájat és hagyta, gondolatai által keltett képeket kivetítse a sötétített vetítő vászonra. A magába szívott tudást rendezgetve újabb hi hiányosságokat fedezett fel; tudta, ezt az utat ismételni fogja még sokszor és valószínűleg zínűleg mindig talál új ismereteket, melyek új utakat nyitnak meg sz számára. Minerva Capitoliuma 2015 április 109

A vonatról leszállva megborzongott a kora tavaszi éjszakában. A csillagok fényesen világították meg hazafelé vezető útját. Kabátját szorosan összefo összefogva, a friss levegő által felélénkülve sétált. Úgy döntött, kiélvezi még a szaba szabadság utolsó perceit is, a hosszabb utat választotta hazafelé. Nézte a házakat, melyek mellett elment. Szinte minden ablak mögül látta a televízió felvillanó fényeit. Őszinte örömet érzett, hogy ez az életéből etéből kimarad; teljes mértékig biztos volt benne, otthona ablakai sötéten és csendesen fogadják majd. Hazaérve csendesen levetkőzött, holmiját gondosan elrendezve hallgatta a csendet, élvezte a nyugalmat. Nem kapcsolt lámpát. A tetőtérbe vezető lé lépcsőn biztos iztos léptekkel haladva hamar elérte hálószobájuk ajtaját. Benyitva kirajzolódott ágyukban férje testének körvonala; köntösét hátrahagyva bújt takarója alá. Örömmel töltötte el az ismerős, elalvás előtti érzés: mintha egy hajóban ri ringatózna, agya lassan háttérbe ttérbe szorította tudatos gondolatait. Valahonnét messziről halk szuszogást hallott és érezte, ahogy nyakát egy picinyke kéz öleli át. Megnyugodva merült álomba.

Bakóné Vikica vagyok, 3 életrevaló fiú édesanyja, egy fa fantasztikus férfi felesége és a Kockáss Liliom Családi Napközi megálmodója, létrehozója és vezetője. Mindig imádtam olvasni, az írás varázsa azonban csak 2014-ben ben érintett meg. A Lélekpillangó csapat felhívására írtam egy bemutatkozó mesét – egy olyan módosult tuda tudatállapotban, amit azelőtt sohaa nem éreztem – és részt vettem a 2015 megírásában is. Részt vettem Rita Jobbagyféltekés Kreatív Írás tréningjén, melyet rendkívül élveztem és me megerősödött bennem az érzés, nekem még dolgom lesz az írással. sal.


Bábikné Gyovai Anita Naptölte, vagy amit akartok Történetünk akkor kezdődött, amikor fél éven belül a férjem és én is kerek évfordulónkat ünnepeltük. Elárulom, nem ugyanazt a kereket. Tettük ezt nagy baráti társaságban, ahol mindkettőnk ajándéka utazási kupont rejtett. Hosszas tanakodás után úti célul a baráti Nagy-Britanniát Britanniát választottuk. Mehettünk volna kettesben is, de tanító szándékkal – miszerint angolul tudni kell – úgy terveztük, hogy a két nagy gyermekünket is magunkkal visszük. Vittük volna. Vittük volna, ha a családfő nem szab olyan fe feltételt nagyobbik fiunknak, amit ő nem tud teljesíteni. Az volt a kitétel, hogyha a naponta ért értékelt magatartása ismét csak a kettes szintet éri el, akkor bizony ő itthon m marad. Nem jöhet velünk sehova. Fiam tudná csak megmondani, milyen könnyű az ötösről – csupán három nem éppen az óra anyagához szervesen kapcsol kapcsolódó beszólásnak köszönhetően – visszacsúszni a kettesre. Játszi könnyedséggel el lehet ezt érni. Mindezt egy nappal ama bizonyos indulás előtt. Összeült a családi kupaktanács. Apa nem enged, mert nem akarja tekintélyét veszteni. Amit megmondott azt megmondta. Tudniillik nem cselekedhet az adott szava ellenére. Hogy lesz ő ezen túl szavahihető? Dilemma. Gondolk Gondolkodás. Bőgés a sarokban. Megbánás. Tétova mozdulatok. Bocsánatkérés. Hogy oldható fel a helyzet? yzet? Ki oldozzon fel kit? Részben egyetértve, részben kib kiborulva, részben megértésért könyörögve végül imáink meghallgattattak. Újabb egyezségek köttettek jó szándékkal szegélyezve, ígéretekkel pecsételve. V Végül utolsó pillanatban engedélyt kapunk teljes létszámmal étszámmal utazni az ismere ismeretlen meghódítására. Fantasztikus néhány napot töltöttünk együtt, ahol a hangsúly az „együtt” „együtt”-ön volt. Büszkén mutogattuk a gyerekeknek a város nevezetes épületeit, rács rácsodálkozva, hogy megfér az új a régi mellett. Felültünk a csod csodálatos kilátást Minerva Capitoliuma 2015 április 111

nyújtó égi-kerékre, kerékre, de sétálgattunk a virágait bontó zöldellő parkokban is, belélegezve a tavasz illatát. A hírességek vörös szőnyegén vadul csattogtattuk a fényképezőgépet, a viaszosan fénylő arcok egy nem valódi világot tártak fel előttünk. k. Felüdülésképp pedig szuperhősök szórakoztattak minket más d dimenziókba repítve. Lenyűgözött minket a technika és a profi megoldások, amikkel lépten-nyomon nyomon találkoztunk utunk során. A tájékozódás buktatói, az utcai segítségkérés igazi kis kincskereső csapattá attá kovácsolt minket. Elfáradtunk, éhesek voltunk és fáztunk. De együtt voltunk. A kincs pedig ott hevert előttünk. Ott tartózkodásunk alatt a napfogyatkozás jelenségét sajnos a felhők rabs rabságából nem volt szerencsénk megcsodálni. De egyáltalán nem bántam. Arra gondoltam, hogy a napkorong egésze a teljességet jelenti. Az én olvasato olvasatomban a család egészét, az összetartozást. Minden családtagnak van egy része belőle, egy cikke. A nap pedig csak akkor ragyog, ha mindenki belerakja a saját részét, saját cikkét. ikkét. Nekünk aznap ragyogott a nap. A felhők mögül is. Boldog voltam, hogy végül mindannyian ott voltunk és együtt éltük át a ffáradtságot és egyéb megpróbáltatásokat. Nálunk is megtörtént a csoda, no, nem a napfogyatkozás, hanem mondjuk úgy „naptölte”. Feltöltekeztünk eltöltekeztünk egy eddig ismeretlen erejű energiával, hogy el ne vérezzünk a rohanó hétköznapokban vívott harcok csatamezején. Mégis csak így kerek a világ. Kerek, mint a nap. Utószó: Milyen érdekes. A folyton fecsegő fiunk felfedezésünk folyományaként ffergeteges formájú fejest, akarom mondani jelest, hoz magatartás gyanánt immár negyedik napja. Amikor kérdezem, hogy bírja ezt, egyáltalán lehetséges lehetséges-e ez? Azt válaszolja, hogy meg akarja mutatni Apának, hogy tud rendesen is vise viselkedni. Meg hogy köszöni. Elárulja árulja nekem, hogy csak át kellett kapcsolnia az agyát. Mondom, hogy csoda történt. Nemcsak holdtöltekor történnek érd érdekes dolgok, hanem naptöltekor is.


Anita már gyerekkorában különös vonzalmat érzett az írás iránt, a papír illata a mai napig különös ös emlékeket idéz fel benne. Születésnapjára idén „írótanfolyamot” lyamot” kapott, am aminek hatására bátran ki(s)írja magából érzéseit, olykor teráp terápiás jelleggel.


Ágota Sándorfy Fészekrakók A hosszas buszozások közben szokásommá vált a babákban gyönyörködni. Legalább ennyi örömöm legyen az egyre terebélyesebb babakocsik közti egyensúlyozás közben. A nagyobbacskák bátran mosolyognak, flörtölnek mamájuk védő közelségéből.l. Minap egy kivételesen bájos csillagszem csillagszeműre lettem figyelmes. A picurka, minden n részletében tökéletes porcelánbaba úgy rám akasztotta kasztotta mélyfekete szemeit, hogy teljesen a fogságukba estem! Me Megszűnt tér és idő,, mintha egy buborék záródott volna körénk. Határozottan csengő hang szólalt meg a fejemben: - Figyeled kell, nincs sok időnk! Anika a nevem, egyike vagyok a frissen földre küldött segítőknek. knek. Július hetedikén, pontosan hétóra hét perckor légy a h hetedik oszlopnál! A varázs burka ekkor szétpattant és ott álltam megkövülten. Még láttam, ahogy az anyuka, akit valahol legbelül ismerősnek snek éreztem, ügyesen letolja Anikát a buszról. A szavak beleégtek a tudatomba. Milyen hetedik oszlopnál? Már május vége, öt hét alatt kell odatalálnom! Vajon hány ember kapott h hasonló utasítást? Arra biztosan ráéreztem, hogy nem én leszek ott egyedül. Azóta szorgalmasan böngészem a híreket, semmi. Ismerőss és ismeretlen eembertársamnál puhatolózom, semmi. Már-már már elhittem, hogy az egész a ké képzeletem letem játéka volt, amikor furcsa üzenetek jelentek meg a mobilomon. EElkezdtem feljegyezni a különálló szavakat, háthaa értelmes szöveg kerekedik belőlük. lük. Végül egy utazási iroda reklámját olvastam össze. Másnap vastag borítékot találtam a postaládában. Se bélyeg se bélyegző nem volt a borít borítékon! Na, ez most akár anthrax is lehet, akkor is kibontom! Egy furcsa repülőjegy hullott elém. Hiszen ilyen nyomtatott jegyet már egyik légitársaság sem használ! Buta vicc lenne az egész? Jobban szemügyre ve vettem, a dátum július hetedike, Terminal7… Úgy látszik ott lesz az a bizonyos hetedik oszlop. Az egész jegy hátsó oldalán olyan apró ró szöveget találtam, amihez komoly nagyítót kellett vennem. Elláttak tanácsokkal, hogy mit pako pakoljak. Csupán azt a néhány, szívemhez közelálló személyes holmit kell egy kköMinerva Capitoliuma 2015 április 114

zepes hátizsákba szuszakolnom, amit nehezen nélkülöznék, mert kicsi az es esélye, hogy ugyanide gyanide visszajövök. Gondosan válogatott csapatban fogok do dolgozni az emberiség jövője je érdekében. Mivel Földünket pusztulás fenyegeti, ennek a maroknyi csapatnak jutott a hárítás feladata. Indulásig bármikor jjogomban áll a jegyet visszaküldeni, ha esetleg kétségeim étségeim támadnának a küld küldetéssel kapcsolatban. Annyit még elárultak, hogy siker esetén a mi csapatunk vezetésével fogják újra beindítani bolygónk életét. Mintha Noé bárkájára készülnék! Ekkora fel felelősség hatására szabályszerűen kivert a hideg verejték! Mii van, ha nem fel felelek meg? Semmiféle tudományos háttérrel nem rendelkezem. Tulajdonké Tulajdonképpen semmihez sem értek szakszerűen. en. Miért pont én kerülök ebbe a létfo létfontosságú csapatba? A számítógépes játékokat meg sem próbáltam, az alap ismereteim is hézagosak… Emaill és Facebook ahol elevickélek, és néha sikerül elvesznem az interneten. Ennyi az összes “Hitech” tudományom. Tény, hogy szeretem a szépet, a kényelmet, de ez aligha számít jó pontnak. Pár éve jóbarátom, Antal talált egy érdekes eszmefuttatást, az építkezé építkezési szokásainkról. Eredetileg az emberek köralapú kunyhókat építettek helyi anyagból, ami állítólag harmonikus lelkületet biztosított a lakóknak. Utóvégre az állatok is kerekded fészket, odút, barlangot bélelnek maguknak és utód utódaiknak - még véletlenül sem sarkosat, arkosat, szögleteset! Csak a civilizált ember épít derékszögű dobozokat lakóhelyül. Kiskert közepére vagy sokemelet magasra, de mind, mind kocka vagy hasáb alakú… Vacsora után szoktunk mi heten - érdekes, hogy pont heten - elbeszélgetni az alaposan kigondolt olt és immár megvalósuló szokatlan tervünkr tervünkről. Mivel négyük építész, ketten mérnökök, én lakberendező ő és bútortervező vagyok, könnyű volt elkészíteni és jelenlegi lakásainkhoz módosítani a terv terveket. A sarkokat legömbölyítő faburkolatba helyeztük a vezetéke vezetékeket és erre különleges, hangszigetelő,, rugalmasra száradó habot fújtunk. Kés Később akár tapétázható, színezhető - egyelőre re csak matt fehérrel fújtuk be. Utáltam a csupaszöglet, kényelmetlen lakásomat at és miután a barátaimmal kalákában mindegyikünk lakását sorban an átalakítottuk, a beltérben egyetlen sarok, szöglet sem maradt. Igaz, hogy kisebbre szűkült, kült, de olyan puhán kö körbeöleltek a falak, mintha egy fészekben lennék. Így üresen is sokkal kellem kellemesebb volt, jobban aludtam a csupasz padlón, mint eddig a memory memory-foam ágyamon.


Félkábultan értem haza, ahova a napokban érkezett meg a rég áhított új b bútorom. Ma este akartam kicsomagolni és elhelyezni a gömb gömbölyded, körkörös formájú darabokat, és lehangolt, hogy mindezt csak rövid ideig élvezhetem. Csengetésre riadtam, megint a szomszéd kíváncsiskodott. váncsiskodott. A felújítás óta mi mindig a folyosóra ugrottam ki, nehogy bárki belásson a lakásba. Zsiga, mint jószomszéd, átvett nekem egy kisebb csomagot, de hiába nyújtogatja a ny nyakát, sosem fog rajtam röhögni! Mert biztos vagyok benne, h hogy a hat barátomon kívül mindenki más őrültségnek rültségnek tartaná amibe ennyi pénzt (részemr (részemről az összes eddigi megtakarításomat) belefektettünk. Zsiga örömmel bezsebe bezsebelte az ezres borravalót, aztán csalódottan behúzta maga után a szemközti ajtót. Kiderült, hogy a gondos szervezőkk egy hátizsákot is postáztak, nehogy ott álljak leforrázva, egy esetleg szabálytalan csomaggal. Igen, mi is legyen az a “néhány, szívemhez közelálló személyes holmi”? Lemondóan, fátyolos sze szemmel pásztáztam körbe a Sci-Fi-be illő, csodásra sikeredett fészkemet. Ez tuti itt marad. Álmaim bútorát lesz a legfájóbb hátrahagynom, mert a terveit h hónapokig hordoztam, alakítgattam a fejemben. Újszülött korában, érintetlenül, kibontatlanul kényszerüljek magára hagyni? Az már biztos, hogy egy hátizsákba ba nem fog beleférni! Meginogtam. Még visszaléphetek. Menjek vagy maradjak? Ez őrület! rület! Eddig valami visszatartott, de most ideje megbeszélni a haverokkal… Röpgyűlést lést készültem összehívni, mert úgy érzem a “hetesfogattal” akkor is őszinte lehetek, ha őket nem em hívták meg a csapatba. Ha valaki, hát ők megértik a döntésemet. Jól ismernek, tudják, hogy könnyen elcsábulok minden új, különleges lehetőségtől.l. Legalább elbúcsúzunk, és valaki ügyel a lakásomra… Bence hívott és mielőtt megszólalhattam, ő rukkolt ki a hetedik oszlop rejt rejtélyével. Ő szintén kapott repülőjegyet és hátizsákot. Eddig ő sem mert a hetedik oszlopról beszélni, de ma mindent tisztázunk. Félórán belül már Cecil, Dani, Ernie és Ferkó társaságában ültünk a romkoc romkocsma különtermében, mert a különleges eseményre áldomást kellett inni. Ernie és jómagam kivételével mind családosak voltak. Őkk is megkapták a megfelel megfelelő számú jegyeket és hátizsákokat! Micsoda szervezés! Megegyeztünk, hogy egy ingatlanos vállalkozóra bízzuk a lakásainkat, és ha öt évig nem tér térnénk vissza, akkor átadja az örökösöknek. Hazamentünk pakolni. Nehéz szívvel kiválogattam legkedvencebb tárgyaimat a felújítás miatt bedobozolt ingóságaimból. Egy kupacnyi jött össze, ami talán Minerva Capitoliuma 2015 április 116

befér ebbe a közepes hátizsákba. Üsse kő,, bepakolok! Meglepeté Meglepetésemre a hátizsák sehogy sem akart megtelni, pedig már mindenem benne volt… EElnyelte a könyveimet, a lemezeket, fotóalbumokat, a bekeretezett képeimet, a szobraimat, az üveg gyűjteményemet, jteményemet, a kártyákat, társasjátékokat, kedvenc párnáimat, a sport eszközeimet, t, a gitáromat… csak a ruhanem ruhaneműt dobta vissza. Már benne volt a varrógép, számítógép, porszívó és lemezjátszó mezjátszó is… Csak úgy próbára odatoligáltam a még becsomagolt heverőtt is! Fennakadt, ám kics kicsomagolva vidáman befért az összes bútor! Csupasz falakat hagytam magam után… A megadott időben ben csupán egy gép szállt fel minden reptérr reptérről. Mint kiderült, mindannyian kör alakú otthonokba menekültünk a léleknek kényelmetlen szögletes házakból. Sokáig repültünk az ismeretlen cél felé. Kiosztották a fe feladatokat. Útközben közben mindent le kellett írnunk az eddigi életünkben tapaszta tapasztaltakról. Ebbőll fogjuk összegezni és elmenteni a történelmei adatokat, hogy tanulhassunk a hibáinkból. A magunkkal hozott személyes tárgyak múzeumba kerülnek. Írtam, írtam, már több könyvre valót megírtam és közben elny elnyomott az álom… Anika csilingelő hangjára ébredtem. Akkor döbbentem rá, hogy ő a kislányom. Eljöttek értem a múltba. A katasztrófa annyiból állt, hogy akiket július hetedike szögletes lakásban, épületben ért, fájdalom mentesen összenyomódtak és elpárologtak. Őkk spirituális szinten már úgyis emberi roncsok vo voltak, attól volt megannyi fizikai betegségük. Legalább nem szenvedtek ttovább… ezalatt mi többször körberepültük a földet. A feladat utolsó fázisa: egészséges nemzedékekkel újra ra benépesíteni a Föl Földgolyónkat. Kis csapatunk lett a jövő magja. Agota Sandorfy - Torontóban élő nyugalmazott kohásztechnikus, aki szerelőszalagon, szalagon, majd targoncásként húzott le húsz évet a kanadai General Motors egyik (mára megszűnt, nyoma sincs) üzemében. en. Azóta hátizsákkal járja és fotózgatja a világot. Az egyik első Vidi Rita: Író születik tanf tanfolyam óta foglalkozik írással és legújabban kínai ecsetfesté ecsetfestéssel.


Tartalomjegyzék Zentay László - Népleges napfogyatkozás 1. oldal Wekker Anita - A stégen - 7. oldal Tóthné Erdei Gyöngyi - Örök körforgás - 10. oldal Tina Markus - A szekér - 16. oldal Telfel Grácia - Körforgás - 21. oldal Szabó Ágnes - Körforgás - 25. oldal P. Sulyok Júlia - Forog, forog a világ - 30. oldal Oláh Gyöngyi Gyöngyi - A harmadik kedd - 34. oldal Németh Veronika - Elmélkedés - 40. oldal -rame- - Tündéri történet - 42. oldal Mudri Krisztina - Így kerek a világ - 47. oldal Lupán Ágnes - A szivárványon túl - 49. oldal Lucza Mónika - Temetés - 55. oldal Köbli Szilvia - Fekete és fehér - 60. oldal Klinkovics Márta - Így kerek a világ - 65. oldal Kedves Annamária - Szomorú szerelem - 66. oldal Gyarmati Magdolna - A cirkusz - 68. oldal Minerva Capitoliuma 2015 április 118

Gacov Katalin - Óvoda - 70. oldal Kate Lynn - A tükör - 75. oldal Földi Marcsi - Megérkeztem - 80. oldal Fodor Judit - Amit adsz, azt kapod - 85. oldal Farkas Nóra - A szél hozott - 90. oldal Engi Zsuzsanna - Zöldhajú lány - 94. oldal Dobos Márta - Csomagok - 99. oldal Cziráki Zselyke - Körforgás-titok - 102. oldal Buschmann Éva - Körforgás - 104. oldal Bakóné Vikica - Így kerek a világ - 108. oldal Bábikné Gyovai Anita - Naptölte, vagy amit akartok - 111. oldal Ágota Sándorfy - Fészekrakók - 114. oldal Tartalomjegyzék - 118. oldal Impresszum - 120. oldal


A Minervában publikáló írók oldalait és további írás írásaik elérhetőségét ezen az oldalon találod meg: http://www.kreativiras.com/dicsosegfal/ Ha egy ismerősödtől kaptad meg ezt a számot, akkor itt kérheted el a többit: http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Impresszum: Kiadó: HősNők Kiadó Bt. Felelős szerkesztő: Vidi Rita A Minerva Capitoliuma az 1999. évi LXXVI. - a szerzői jogokról szóló - törvény, és a Ptk. hatálya alá tartozik. A Minervában olvasható írásokat sem részleteiben, sem egészben nem eng engedélyezzük tovább közölni, idézni. A Minerva egyes számait bátran továbbküldheted üldheted ismerőseidnek, de csakis ingyenesen! Értékesítési forgalomba nem hozható! Jogsértő tevékenység tapasztalása esetén elővesszük jogászunk elérhetős elérhetőségét és nem félünk használni. A következő szám megjelenése várhatóan következő hónap közepén lesz.


Zentay László: Népleges napfogyatkozás

Recommend Documents