ZBIGNIEW DWORAK, ROMAN DANAK JAN CIAGWA HATALMA AZ ANYAG FÖLÖTT

GALAKTIKA 46.

Zbigniew Dworak, Roman Danak: Jan Ciagwa hatalma az anyag fölött (Sándor László) Kiss Dénes: Másik bolygó (Változatok 2) Theodore Sturgeon: Ha aggódsz, ha szeretsz... (Nagy Erzsébet) Gödri Botond: A jógi John Brunner: A brit vezet k följegyzései (Mándi Éva) Brian. M. Stableford: A mérnök és az ítéletvégrehajtó (Mándi Éva) Szentmihályi Szabó Péter: A Nagy Számítógép - A gépisten monológja - Science fiction - Credo 2000 Németh István: Árkádia Joan D. Vinge, Vernor Vinge : A vándorkeresked meg a segédje (Mándi Éva) Fazekas László: Itt vannak a földönkívüliek

ZBIGNIEW DWORAK, ROMAN DANAK

JAN CIAGWA HATALMA AZ ANYAG FÖLÖTT Jan Ciagwa háromhektáros gazda Kamieniska Szare faluban lakott. Télen hajnali négykor kelt, nyáron háromkor, nem félt a munkától, és betartotta az ésszer növénytermesztés és állattartás minden szabályát. Mégsem ment jól a sora, és az egyetlen luxus, amit megengedhetett magának, a napi húsz Sport cigaretta volt. Jócskán a falu határán túl lakott; portája egy kopár domb alatt húzódó d útra nézett. Sovány, homokos földje - öt hold egy darabban - az úttól a Völgynek nevezett legel területig húzódó lejt n terült el. Az el évben Ciagwa új gazdasági épületeket emelt, és ezért teljesen el volt adósodva, pedig már a következ építkezésre kellett gondolnia, mert tavasszal a vihar meglazította az öreg faház eresztékeit, és az egészet kissé megdöntötte kelet felé úgy, hogy dorongokkal kellett alátámasztani. Helka, a lánya, egyre több pénzt vitt el a háztól, sokba kerültek a könyvek, az autóbuszjegy és a divatos rongyok; az elemi iskola nyolc osztálya alatt semmi hajlandóságot nem mutatott a tanulásra, most a legnagyobb meglepetésre azonban beiratkozott egy technikumba, és autóbusszal járt be a járásközpontba. Ciagwa örült a lánya hirtelen támadt tudásszomjának, de átkozódott is egy kicsit, mert pénz dolgában egyre rosszabbul állt, Helka pedig semmiben sem akart elmaradni a városi kisasszonyoktól, f leg ruházkodásban nem. - Ez a technikum ugyanannyiba kerül, mint a földesúr idején! - mérgel dött Ciagwa. - De ha befejezem, akkor neked, apa, egy szájjal kevesebbet kell etetned válaszolta a lánya. - Abban már nem vagyok olyan biztos - kételkedett az apa. - Látom, ahogy ezek a kitanult és kimázolt kisasszonyok és mamák a hétvégeken beállítanak a faluba, azután este hatalmas csomagokkal utaznak el. Na persze most, hogy divatba jöttek ezek a vastag cip talpak, amelyek olyanok, mint a lópata, a sártól sem félnek úgy. Így volt ez, és így is marad, mindegyik olyan, mint a sáska, s a leginkább az, amelyik

jól fel van cicomázva, csak a földb l hízik, nem az utca kövéb l… De ha már ez a világ rendje, legalább tanulj rendesen, lányom! - Apa, nem mentél be a szül i értekezletre… - És a következ re sem megyek el, mert hát nem nekem tanulsz, csakis magadnak. És ha nem tanulsz jól, visszajössz erre a pár hold homokra, gürcölni fogsz, mint anyád. Magad is ki tudod számolni, mi éri meg jobban. Ilyenek voltak Ciagwa beszélgetései a lányával. Ilyenkor megszelídültek a csontos arc szigorú vonásai, mélyen ül szemei is melegebb tekintetet vetettek. De mindjárt utána visszatértek a gondok, s legel bb is a legkínzóbb, hogy mib l törlessze az adósságot, és honnan vegye a pénzt a következ építkezésre, miel tt egy nagyobb szélvihar teljesen összedöntené a házat. Bronek, a fia, még csak az ötödik osztályba járt, és a gazdaságban nem tudott segíteni semmit; legfeljebb a teheneket legeltette, de azt sem nagy kedvvel, mert többet kerget dzött a kutyával, mintsem ügyelt volna a jószágra. Javíthatatlan rosszcsont volt. Az iskolából - alig egy kilométer - két-három órán át barangolt hazafelé, és sárosan, összekarmolva került el . Iskolaköpenyét egy-két hét alatt rojtosra koptatta, és ráadásul Verebet, a kutyát, el szokta ereszteni a láncról, úgy futtatta a falun át, és a nagydarab, féktelen állat hol ennek, hol annak a nadrágját marcangolta szét, amit meg kellett fizetni. Bronek szinte mindennap verést kapott, de csak nem akart megjavulni, mert az ebadta hozzászokott a veréshez, és el re beszámította a tiltott örömök árába. Veréb csak szálka volt Ciagwáné szemében. Gyakran mondogatta, hogy el kell adni, oda kell ajándékozni valakinek, vagy otthagyni valahol, és a helyébe inkább egy akármilyen korcsot kéne venni, az nem zabálna annyit, és kárt sem tenne senkiben. - Veréb helyett akár egy disznót is fel lehetne hizlalni! - mondogatta a férjének. Az sem enne többet, és legalább kapnánk érte valami pénzt! Azért Verébnek nem volt oka aggodalomra, mert Ciagwa jó szívvel volt a szürkésfehér komondor iránt. És ha Ciagwa valakit szeretett, annak nem eshetett baja. Jól eszébe véste ezt Magda, a felesége is, amikor igazságtalan haragjában Helkát arcul csapta. A férje inas kezével megragadta gazdagon csipkézett blúzánál fogva, és jó arasznyira felemelte, úgy tartotta haragos villámokkal a szemében egy darabig. Tudta az asszony, hogy legközelebb megrázza fél karjával, megrázza, mintha száraz kévét tartana, kirázza bel le a haragot meg az asszonyi hirtelenséget. Zsörtöl dött ugyan, dúlt-fúlt mérgében néha, de csak úgy, hogy ne lépje túl a határt, amikor már Jan szeméb l sárga villámok pattannak ki. Magda dolgos asszony volt. Hajnali háromkor kelt a férjével együtt, és talpon volt kés éjjelig, csak addig ült le, amíg megfejte a teheneket, vagy sietve megebédelt. Takarékos is volt. Kockás füzetben vezette a költségvetést, amelybe beírt minden liter tejet, minden tojást, minden egyes zlotyt, és amely mintegy összegezte az ötholdas parasztgazdaság létének valamennyi törvényét. A családi kasszán kívül egy másik, félig titkos kasszát is kezelt, amelyb l nehéz pillanatokban el tudott teremteni pár száz hiányzó zlotyt, amir l már mindenki lemondott. Tévedésekkel tarkított számtalan kísérlet eredményeképpen dolgozta ki az állatok és emberek élelmezésének gazdaságilag legel nyösebb rendszerét; minden él lény éppen csak annyit kapott, amennyi feltétlenül szükséges volt az er nléthez, a súlygyarapodáshoz, a tejkiválasztáshoz, a tojásrakáshoz, a gyapjúnövesztéshez. A kutya, amelyik csak evett és nem dolgozott, bosszantó kivételt képezett ebben a precíz élelmezési rendszerben, és a háziasszonyt minduntalan dühbe hozta. A szigorú takarékosság és a hajnaltól kés estig tartó gyilkos munka el teremtette

Ciagwáéknak a gazdasági épületek felépítéséhez szükséges pénzt, de többre egyel re gondolni sem lehetett. A két pár kéz és az öt hold homok, melyb l az eke minduntalan követ forgatott ki, nem tudott többet kisajtolni magából. Ciagwa tehát úgy nézett elébe a halaszthatatlan tatarozásnak, mintha felh karcolót vagy piramist kellett volna egyedül felépítenie. Egy langyos májusi estén Ciagwa a ház küszöbén üldögélt, háttal a tornácnak és a szoba sarkig tárt ajtajának. Cigarettázott. A szobában Magda tett-vett; mosogatott, Broneket zavarta az ágyba. Helka az Új Falu legújabb számát olvasta az ágy és az üvegesszekrény közötti zugban. - Azon gondolkoztam - fogott bele Magda a keserves témába -, hogy valahogy csak elboldogulunk ezzel a házzal. Ciagwa, akihez e szavakat címezték, hallgatott. Elmélyülten nézte, ahogy a kifújt cigarettafüst az ajtón át elhagyja a kivilágított helyiséget, és elt nik a sötétségben. - Le kéne szerz dni még vagy húsz öl f re és még harminc öl dohányra - mondta tovább Magda. - Ha két süld vel többet hizlalunk, s az emse is jól megfiadzik, meg a malac ára sem esik… - Akkor megdöglünk - fejezte be helyette Ciagwa, anélkül hogy megfordult volna. Legalábbis te. Minden este úgy jössz haza a földr l, mintha részeg volnál, és még azt hiszed, képes lennél kétszer ennyit gürcölni?! Az ember a munkáját meg nem eszi, de a munka képes megenni az embert. - Ne beszélj már a vakvilágba! Miféle kétszer annyit? A dohányra ki lehet kergetni néha Broneket, a f nél is segíthetnek a gyerekek, azt a két süld t meg valahogy felhizlalom, túletetve úgysem lesznek. Úgy számoltam, három év alatt törlesztjük a tartozást, és még marad húszezer, azzal meg már lehet valamit kezdeni, mert akkor már kölcsönkérhetünk megint. - Ez a viskó már nem bír ki három évet - jegyezte meg Ciagwa nyugodtan. - Akkor az istállóhoz emelsz egy nyárikonyhát, kemencével, hogy abban is el lehessen lakni, ha baj van. - Mib l építem fel azt a nyárikonyhát? -érdekl dött Ciagwa. - Salétromos zsákokból? - Mi már sohasem mászunk ki ebb l a nyomorból - kapcsolódott a vitába Helka. A háború után mindjárt be kellett volna költözni a városba, apa, eladni ezt a homokot. Ciagwa széttaposta a csikket a küszöb alatti döngölt földön, felállt, és a tornácon át - bement a szobába. - A nyakamba akaszkodtok, mint kecskebak a f zfaágba; vigyázzatok, el ne essetek, ha egyszer kihúzom magam. Márpedig egyszer csak felegyenesedem, mégpedig itt, ezen a homokon. A város sem fenékig tejföl! Ha neked, Helka, jó a városban, senki sem fog marasztalni Kamieniskában. Nekem viszont tetszik itt! Az apám egész életében csak a követ hordta a földr l, a nagyobb darabokat levitte egészen a Völgybe, és azt a nagy halmot azokból rakta ki. Lyukas fészert hagyott maga után, meg ezt a viskót, de én már nyugodtan szánthatok, nem töröm bele az ekét a kövekbe. Bronek viszont, ha itt marad, nem lesz híján a szükséges épületeknek, és a földben sem lesz több k , még kicsi sem. Lassan haladnak a dolgok, de nem állnak egy helyben. Ha ti lassúnak találjátok, és engem nyúztok miatta, hát igyekszem… megpróbálok még jobban megfeszülni. A ló már felfordult volna, de én kibírom. Csak a békesség legyen meg. - Hát, ha a ház nem szakad a fejünkre, meg is lesz a békesség - biztosította Magda rosszmájúan. - Magda, te már holnap reggel bemész a városba, kiválasztod a típust. Olyan ház

terve legyen, amihez jó sok követ fel lehet használni. Csak ne indulj túl korán, ne kelljen várni, míg megjönnek a hivatalnokok. És intézz el mindent, amit el kell intézni, ne kelljen az id met és er met a hivatalnokokkal való beszédre pocsékolnom. Én meg kora reggelt l hordom majd fel a követ a Völgyb l. - Követ… a Völgyb l? Tönkreteszed a rozst, hiszen ott nincs út! - Nem teszek benne kárt. Talicskával hordom majd fel. A mezsgyén. Dél körül Ciagwa leült egy f csomóra, és rágyújtott. Izmaiban érezte a fáradtságot. A k tömbök súlyosak és formátlanok voltak, nem lehetett egyszerre kett t rárakni a talicskára, egyenként kellett ket hordani; a kerék így is mélyen belesüppedt a gyomos mezsgyébe, amely a Völgyb l emelkedett a kert félé. Pirkadat óta tartott ez a munka, és most, délben, már a második k tömb csúszott ki Ciagwa fáradt keze közül, miel tt a talicskához cipelte volna. Leült a f be, és mélyen leszívta a Sport füstjét, dühösen nézte a követ. ÉS AKKOR A K MEGMOZDULT. Megbillent, az egyik oldalát kissé megemelte, mintha a talicskához akart volna gördülni, azután visszahuppant. "Jól ki vagyok dögölve - gondolta Ciagwa -, ha már így megtréfál a szemem." Izzadt kézfejével megtörölte a szemét, és újfent a k re irányította tekintetét, az meg… másodszor is megmozdult, a gömböly felére billent, kissé imbolygott, aztán áthuppant a másik oldalára, és enyhén megkarcolta a talicska piszkos deszkáját. Ciagwa felpattant, elhajította a cigarettát, és rettegve keresztet vetett. - EI innen, tisztátalan lélek! - hörögte, és a talicskáról megfeledkezve, siet s léptekkel indult a ház felé. Megtett vagy negyven lépést, és egyre csak azon törte a fejét, mit mond majd a feleségének. Mert Magda el nem hiszi, ha megmondja az igazi okát a hirtelen munkaszünetnek, annyi szent! Hazudni meg nem szeretett, és nem is értett hozzá. Megfordult. Lassan, meg-megállva ment vissza a Völgybe. A k halom el tt letérdelt, elmondott egy Miatyánkot meg egy Üdvözlégy, Máriát. Majd leült oda, ahol az el bb pihent, rágyújtott egy cigarettára, és higgadtabban kezdett morfondírozni: "Nem tettem én az életemben semmi rosszat - gondolta -, tehát a rossz léleknek nincs oka rá, hogy megsegítsen. Ha az ördög vet dött ide véletlenül, a Miatyánk messzire zte innen." Végül úgy határozott, folytatja a kísérletezést, és ha a k megmozdul, az az égi er k segítségét jelenti, s nem a pokol beavatkozását. - Ha hallasz engem, kövecske, Isten nevében - mondta félhangon, és gyanakodva nézte az otromba k tömböt -, ugorj a talicskába! A hatvankilós k kolosszus nagy dörrenéssel zuhant a talicskába. Ebéd után Magda a férjével együtt lement a Völgybe. A bemutató minden képzeletet felülmúlt: Ciagwa vagy tíz lépésre ült a k halomtól, és anélkül hogy a kisujját megmozdította volna, hatalmas k tömegeket rakott át egyik helyr l a másikra. A kövek egymás után gördültek le a halom csúcsáról, és csinos sorba rendez dtek a lábánál, a legnagyobb pedig felröppent a leveg be, és a talicskába hullott. Ciagwáné merev tekintettel követte az eseményeket, és id l id re gépiesen keresztet vetett. - Hát ehhez mit szólsz? - kérdezte Ciagwa, amint abbahagyta a bemutatót. Az asszony jó darabig meg sem tudott szólalni, annyira hatásuk alá kerítették az események; majd felocsúdott, és azt mondta: - Még ma elmész a tiszteletes úrhoz, és mindent elmondasz neki! Hogy így meghozta az ítéletét, még egyszer keresztet vetett, és gyors léptekkel indult a ház felé. Ciagwa szürkületig jókora k halmot hordott össze a pitvarban; a kövek továbbra is

szót fogadtak neki, meg gyorsan tökéletesítette új képességét. Már pontosságra is szert tett az akarat adagolásában és a bels feszültséggel telített figyelemösszpontosításban, ami lehet vé tette, hogy a legkisebb hiba nélkül irányítsa a szófogadó k tömbök mozgását. Nem tudta és nem is próbálta megnevezni a végzett pszichikai tevékenységcsoport összetev elemeit, de képes volt e tevékenységet többször és egyre tökéletesebben megismételni. Kíváncsiságból megpróbálta az egyik hatalmas k tömböt függ legesen a leveg be emelni: sikerült! A tömb megindult felfelé, és vagy tíz méterre a föld felett enyhén imbolyogva fennakadt a leveg ben. Ciagwa ugyanakkor érezte, hogy hirtelen elernyed a fáradtságtól, és amikor végre hagyta a követ visszahullani a f re, er s szédülés fogta el, úgyhogy le kellett ülnie. - Talán valami jó bort ittál, Jan, és attól vannak ilyen lázálmaid? - kérdezte a pap, amikor Ciagwa befejezte elbeszélését. - Mindent pontosan úgy mondtam el, ahogy történt, tisztelend atyám - biztosította Ciagwa. - Az én Magdám sem akarta elhinni, és mindjárt arra a bölcs gondolatra jutott, hogy a tisztelend atyához jöjjek ezzel a dologgal. Mert hát nem tudhatni, milyen er k játszottak itt közre, és legjobb, ha azt tisztelend atyám kutatja ki. A pap izgatottan simogatta az állát, és éles pillantásokat vetett a beszél re. - Csak a köveken próbáltad ki az er det, Jan, vagy más tárgyakon is? - Csak a köveken, atyám. - Hát akkor most próbáld ki… az üvegen! Taszítsd el ezt az üveg hamutartót! - Hová taszítsam? - Na, mondjuk oda bele - a pap az asztallap sarkán álló sötét fatálra bökött ujjával. - Hanem… várj csak! Mindjárt eloszlatjuk a kétségeket! A pap el vette a szenteltvízszóró edényt, és jól meghintette vele az asztalt meg a hamutartót, azután imára kulcsolta a kezét, és elmondott valami latin fohászt. - Hát akkor kezdj hozzá, Isten nevében! A hamutartó fürgén elcsúszott a megjelölt helyre. - Nagyszer ! - esett szinte ámulatba a lelkész. - Most próbáld felemelni! A hamutartó a mennyezet alatt lebegett egy pillanatig, azután lassan visszaereszkedett az asztalra. A bemutató jócskán elhúzódott. Az elragadtatott pap egyre újabb tárgyakat mozgattatott meg Ciagwával, és közben azon mérgel dött, hogy nincsen a keze ügyében semmilyen igazán nehéz tárgy. Végül magához tért az élmény hatása alól, és így szólt: - Mára elég lesz! Ne éljünk vissza az Úristen jóságával! Megmondom én, Jan, hogyan vélekedem err l. El ször is vasárnap menj el gyónni és áldozni. Másodszor itt egy kis szünetet tartott, és mélyen Ciagwa szemébe nézett -, felvilágosult embernek tartalak, mert tudom, hogy télen sokszor bejársz a könyvtárba, szóval, Jan, azt hiszem, nem haragszol meg rám, ha azt mondom, hogy nem látok én ebben semmi csodát, bár a jelenség tényleg rendkívüli. Ugyanis nem más ez, mint a telekinesis klasszikus esete, mégpedig oly meggy kivitelben, hogy az irodalomban még hasonló esetet nem írtak le. A telekinesis - magyarázta, látva, hogy hallgatója nem érti ezt a szót - nem más, mint tárgyak mozgatása távolból. Számos alapja van annak a feltételezésnek, hogy régmúlt id kben az emberek gyakorlati célokra használták fel a telekinesist, mint azt te ma tetted. Korunkban azonban ez a jelenség rendkívül ritkán fordul el és csak nagyon szerény formában; napjaink telekinetikusai általában egy csészealjnál nagyobb tárgyat nem képesek megmozgatni. Te viszont. Jan, szinte hajigálod a súlyos tárgyakat, tehát te vagy a jelenkor legcsodálatosabb fenoménje. Óriási vagyonra tehetsz szert, csak azzal, hogy mutogatod a képességeidet.

- Nem fogok én mutogatni semmit - jelentette ki határozottan Ciagwa. - A földb l élek, és van becsületem. - Így is van rendjén! - dicsérte meg a pap. - De ezt már nem lehet titokban tartani; nincs is értelme titkot csinálni bel le, mert ha eltitkolnád az Úr ajándékát, nem is fordíthatnád a magad hasznára. Hanem hogy ne vádoljon a falu boszorkánysággal és az ördöggel való szövetkezéssel, néhány szót kell róla szólnom a szószékr l. - Szóval ez az Úr ajándéka, tisztelend atyám? - Hát mit képzeltél? Az Úr a legkülönfélébb képességgel látta el az embereket, hogy boldoguljanak valahogy ezen a világon. Csakhogy azokat az emberi er ket és képességeket, melyeket könny felfogni, már elemeztük és megismertük, másokat viszont, melyeket nehezebb ésszel felérni, csodának vagy illúziónak tekintünk, attól függ en, kinek mi a meggy dése. - Köszönöm, tisztelend atyám. Akkor én megyek is. Csakhogy… - Miféle kétségek gyötörnek még? - Miért kezd dött ez pont ma? - Ezen én is fennakadtam - válaszolta a lelkész. - Bizonyára már születésed pillanatában valamennyire birtokában voltál ennek a képességednek, de csak most állt el olyan helyzet, amikor az akarat elemei megfelel összeállításba rendez dtek. - Akkor hát mennem is kell már hazafelé - állt fel az asztaltól Ciagwa. - Csak még valamit, Jan, de ez már földi téma. Mint látod, új plébániát építek; a gazdák sokféleképpen járulnak hozzá. Els sorban a k vesek élelmezését biztosítják. Az asszonyok sorban, házszám szerint hozzák az ajándékot, amib l azután a házvezet m elkészíti a k vesek ebédjét. Hétf n rátok kerül a sor; juttasd a feleséged eszébe. - És mit hoznak az emberek? - kérdezte Ciagwa kissé szárazon. - Mindenfélét… amit tudnak. Leggyakrabban két tyúkot adnak, tojást egy fél szakajtóval és vajat, körülbelül egy kilót. - Jól van, megmondom Magdának. Másnap Ciagwa tovább hordta az alapozásnak való követ. Szombat volt, és így Bronek korábban ért haza az iskolából. Verébbel együtt lement a Völgybe, ahol apja sajátos módszerével éppen egy szürke tömböt hajtott a gyepen. A fiú elnémult az ámulattól, a kutya meg megkergült. Panaszosan nyüszített, kerülgette a k tömböt, fel-felszökkent a magasba, futásnak eredt, aztán megint visszasomfordált. Amikor a k végre mozdulatlanul hevert a talicskában, a szürkésfehér sz kutya felugrott rá, és vad morgás, csaholás közepette kaparni kezdte az érdes felületet. Végül Veréb hátat fordított a talicskának, élesen felvonított, Ciagwához szaladt, és a gazda lábához heveredve, megváltozott hangon ugatott fel még egypárszor. - Nem tudod felfogni a csodát - simogatta meg Ciagwa a kutya görbe hátát. - Hogyan csináltad, apám? - kérdezte Bronek megillet dést l elcsukló hangon. - Hát csak így, láttad! - válaszolta az apja. - És meg tudod csinálni még egyszer? - Még egyszer és még tízszer is akár. - És hol tanultad ezt? - Sehol. Mindig is tudtam. - Akkor miért cipeltél mindig mindent a kezedben? - Mert elfelejtettem, hogy a kezem nélkül is boldogulok. És most jutott csak eszembe. A fiú hitetlen tekintettel mérte végig apját a talpétól a feje búbjáig, azután füttyentett Verébnek, és felrohant a mezsgyén. A kutya panaszosan vonítva szaladt utána. A pap a vasárnapi prédikáció során tájékoztatta a hív ket Ciagwa rendkívüli képességér l.

Hosszú és bonyolult mondatszövevényben ecsetelte az isteni kegy megjelenési formáinak végtelen gazdagságát és a legkülönfélébb tehetségeket, melyekkel az Úr megajándékozza az embereket, és amelyeket mindenkinek Isten akarata szerint kell értelmeznie; e tehetségeket nem szabad felel tlenül kihasználni, de elhanyagolni sem, hanem úgy kell gyümölcsöztetni, hogy Isten dics ségére s az emberek javára szolgáljanak. E bevezet után a prédikátor rátért a fentiek konkrét illusztrálására. Elmondta, hogy kápráztatóan fényes kegyeletsugár vet dött az egyházközségre, mert lám, egy szegény és istenfél paraszt, Jan Ciagwa, az ég akaratából korlátlan hatalommal ruháztatott fel mindennem matéria fölött, ami abban nyilvánul meg, hogy még a legsúlyosabb élettelen tárgyat is képes elmozdítani a helyéb l, anélkül, hogy akár csak hozzányúlna. Kíváncsi és álmélkodó pusmogás futott végig a templomon, majd a pap így folytatta: - Talán jutalom ez azért, mert Jan Ciagwa nem hagyta el terméketlen földjét; az egész faluban ez a legrosszabb term talaj, amelyet sei után örökölt, és arca verejtékével munkál meg, egy szóval sem panaszkodván a sorsára. Számíthatunk rá, hogy az Úr e rendkívüli ajándéka enyhít majd ez istenfél és türelmes paraszt rossz során, s az Isten háza is megérzi majd háláját. Hétf n reggel a pap szomszédjának fia érkezett futva Ciagwáékhoz, és a tisztelend atya levelét hozta. "Kedves Jan és Magdalena! - állt a levélben. - A k veseknek szánt ajándék ügyében írok, kérem, hogy már hét óra el tt legyen itt, hogy a házvezet m nyolcra elkészíthesse a reggelit. Azonkívül gondban vagyok, mert két k vessegéd ma nem jön el. Ezért az lenne a kérésem hozzád, Jan, hogy gyere el az építkezésre legalább délig." Ciagwa elkáromkodta magát a foga között, és rápillantott a pókhálóval besz tt órára, amely a szoba sarkában tiktakolt. - Akkor már nincs sok id . Adj valamit harapnom, és már megyek is a parókiára. - Hát mit adjak én enni, amikor csak egy darabka maradt vasárnapról a kenyérb l, és azt meg kell hagyni Helkának tízóraira! - válaszolta Magda. - Ma sütök. Igyál most friss tejet! - Túró van? - Nincs. - Talán összeütnél egy rántottát? - Majd ha a tyúkok megtojják. Minden tojást összeszedtem a parókiának a szakajtóba, egy darab sem maradt. Ciagwa kiivott egy bögre tejet, vette a kosarat, és elindult a templom felé. Az építkezés területén már bámészkodók jókora csoportja várta. Ciagwa fejét a könyökére támasztva ült egy vastag tölgyfa gerendán, és úgy adta fel az állványon dolgozó veseknek a téglát és a malterosvödröt, hogy el sem mozdult a helyér l. A téglák sorban felemelkedtek a rakásról, és éppen a mester keze magasságában akadtak fenn a leveg ben, neki csak utánuk kellett nyúlnia, és már rakhatta is a malterba. Ugyanígy küldte fel Ciagwa a nehéz malterosvödróket is. Egyre b vült a néz sereg, mert a parókia melletti iskolába tartó gyerekek is leálltak nézel dni. Tapssal jutalmazták a téglák minden egyes, a fizika törvényeit meghazudtoló mozdulását. Csak kevesen tudták, ki viszi végbe ezeket a boszorkányos dolgokat; ahogy egymásnak beszámoltak róla, egyre er södött a hangzavar. Az id sebb asszonyok szemében szörnyülködés ült, ahogy az építkezés felé közeledtek, és a valószín tlen jelenség láttán borzadállyal keresztet vetettek, majd gyorsan odébbálltak. A lelkész házvezet je fél kilenckor hívta a k veseket reggelire. Ciagwa

azonban úgy találta, nem illik a sajátját fogyasztania. Megköszönte hát, szabadkozva, hogy már reggelizett. Beljebb húzódott a parókiakertbe, és az almafa alatti lócán cigarettázva, egyre komorabb gondolatokkal a fejében várta ki a reggeliszünet végét. Reggeli után a munkatempó kissé csökkent, mert a májusi napsütés er sen égetett, és mindjobban er södött a h ség. Ciagwa, aki ugyan fizikailag nem dolgozott, egyre fáradtabbnak érezte magát. Er södött a fejfájás és az üres gyomra kibírhatatlan korgása. Összeszorított fogakkal valahogy kibírta ebédszünetig: A pap, aki kijött az állványról lemászó k vesek elé, nyugtalanul tekintett rá. - Jan, sápadtnak látszol, és er sen izzadsz. Talán nem érzed jól magad? - Nem érzem jól magam - ismerte be Ciagwa. - Hát miért nem szóltál el bb? Most már csak menj haza; délután nélküled is elboldogulnak. Ma amúgy is, hála neked, kétszer akkorát n tt a fal, mint tegnap. Na, menj csak haza, Jan, az Isten fizesse meg a munkádat meg a teli kosarat. Amikor Ciagwa hazaért, alig állt a lábán, és a feje majd széthasadt. - Mindjárt kész az ebéd - mondta Magda. - Nem kérek… - válaszolta félájultan. Az asszony tejet adott neki egy literes fazékban. Megitta, ágyba feküdt, és gyermekkora óta el ször tizenkét órát aludt egyhuzamban. Kedden kora reggelt l zuhogott az es , és a földeken nem lehetett csinálni semmit. Magda kijelentette, hogy ez az id éppen megfelel a disznó beszállítására a felvásárlóközpontba, feltéve, hogy már elérte a megfelel súlyt. Az állatot az ólból az udvarra eresztette, a kutya vidám csaholásba kezdett, Ciagwa pedig elölr l, oldalról, hátulról jól megnézte az es ben szaladgáló disznót. Megállapította, hogy súlyát és a többi min sít jegyet tekintve megüti az els osztályú mértéket. Reggeli után fel akarták hajtani a disznót a szekérre tett ketrecbe. Nehéz feladat volt ez, mivel az állat, mintha megérezte volna, hogy mi vár rá, nem volt hajlandó rálépni a szekérhez támasztott deszkára, viszont durva er szakot sem lehetett alkalmazni vele szemben, mert bármiféle véraláfutás vagy horzsolás csökkentette volna az értékét a felvásárlónál. - Hát zavard fel a nézéseddel - mondta Magda. - Ha sziklákat fel tudsz emelni, talán egy disznót is elhajtasz. Megpróbálta. A disznó szörnyen visítani kezdett, aztán dülöngélve és megmegbotolva, mintha elvesztette volna az uralmát a lába felett, fellépett a deszkára. Lassan, még mindig visítva mászott fel és vonszolódott be a ketrecbe, amit azonnal rázártak. Helka a disznó panaszos visítására ébredt, és az ajtóban állva nézte a m velet utolsó szakaszát. - Szörny vagy, papa! - állapította meg ámuldozva. - Nemcsak a téglák és sziklák, de az él lények is kénytelenek neked engedelmeskedni. - Mi tagadás, úgy látszik, szörny vagyok - ismerte be Ciagwa er ltetett mosollyal az arcán. A felvásárlótelepen három órát várakozott a zuhogó es ben, azután két órát állt számlákkal a kezében a pénztár el tt. A kölcsönpénztárban, ahová a pénzzel ment, hogy kifizesse a törlesztés következ részletét, még egy órát eltöltött. Amikor végre felült a bakra, és kezébe vette a vízt l megkeményedett kantárszíjat, a tétlenségbe belefáradt ló minden sürgetés nélkül gyors galoppba kezdett. Estefelé elállt az es . Ciagwa kaszával a vállán éppen kilépett az udvarról, hogy csalamádét vágjon a teheneknek, amikor az úton motorzúgást hallott. A vizes úton meg-megcsúszva, egy fekete Volga közeledett Ciagwa portájához, és a kerítéskapu

el tt állt le. A kocsiból a községi tanács elnöke szállt ki. - Jó napot, Ciagwa úr! Magához jöttem. - Jó napot, elnök úr! Csoda, hogy egyáltalán ideért ezen a gödrös, sáros úton! - Haha! - Az elnök láthatóan örült a dicséretnek. - A kocsivezetés a hobbim! - Én meg azt hittem… a községvezetés. - Na, ezt jól megadta! - nevetett fel az elnök. - Ezt aztán eltalálta! Rágyújt? kínálta meg Ciagwát egy er s Extra cigarettával. - Hát rögtön el is adnám a dolgot, mert látom, hogy éppen kaszálni készül. Szóval, árad a Namulka! Nálunk reggel óta zuhog, máshol meg már napok óta eshet az es , mert ez a vacak csermely hömpölyg folyammá változott. Sose hittem volna, hogy a Namulka egyszer még ilyen félelmes lesz… - Mert még nem régen van nálunk, elnök úr. Fiatalkoromban, amikor er s nyarak jártak, a Namulka mindig b viz volt, és nem mondták rá, hogy patak, hanem folyó. - Akárhogy is - folytatta az elnök -, a Namulka tovább emelkedik, és ha még egy métert n , több mint kétszáz hektárt elönt az alvégen. Magát ez közvetlenül nem érinti, mert a maga földje a dombon van… - Ne beszéljen így, elnök úr! Én nem vagyok olyan, hogy ne segítsek másokon, ha önhibájukon kívül bajba jutottak. Csak harapok valamit, és megyek a Namulkára. Történt már ott valami? - Történt. Gátat építenek. De kevés az ember: csak a veszélyeztetettek meg néhány t zoltó… és még két traktoros a téeszb l. Ezért járok házról házra; hátha rábeszélek még valakit. - Mindenkit érhet baj - mondta Ciagwa meggy déssel. - Az egyiket ma árvíz sújtja, a másiknál holnap t z pusztíthat. Akinek a szívében az Úr lakozik, annak mennie kell segíteni. - Igen… persze… vagyis… Társadalmi segítségr l van szó természeti csapás veszélyhelyzetében. - Elnök úr, menjen csak körbe a falun, és hívja az embereket segíteni, mert a gabonát elönti a víz. Így mondja. Ha valami helyzetekr l fog beszélni, el nem jön senki. Én mindjárt harapok valamit, és megyek! - Köszönöm, Ciagwa úr! Mindenki err l a maga "anyag fölötti hatalmáról" beszél, ahogyan… állítólag… a lelkész nevezte. Talán jól jönnek majd nekünk ma éjjel ezek a rendkívüli képességek. Éjféltájban a szemerkél es mindent elsöpr felh szakadássá változott. Kialudtak a rögtönzött máglyák, a kézi elemlámpák telepei kimerültek. A néhány petróleumlámpa állandó pislogásával inkább a szemet fárasztotta, mintsem fényt adott volna. - Nem boldogulunk - mondta lemondóan a községtanács elnöke Kamieniska falu mellette álló öreg bírójának. - A víz kétszer olyan gyorsan emelkedik, mint a gát. Márpedig sötétben még ezt a munkatempót sem bírjuk tartani. - Talán Ciagwa tud csinálni valamit, elnök úr… - Ciagwa tíz helyett dolgozik - szakította félbe türelmetlenül az elnök. - Mit tehetne még, ha nincs mivel emelni a töltést, mert nem gy zzük a föld és homok kiásását? Különben, a tiszta lelkiismeret kedvéért hívjuk ide. Ciagwa úr! - Ciagwa az elnök úrhoz! - hasított át a kiáltás a homályban zuhogó es zaján. Hamar el került a s homályból. - Itt vagyok, elnök úr.

- Ciagwa úr, nagyon köszönjük remek munkáját! - Nincs mit. - Sajnos, mint látja, nem boldogulunk. A gát túl lassan épül, és ebben a zivatarban, a sötétben a munkatempó csökken. - Kár a gabonáért - mondta Ciagwa. - Én még azért nem mondanék le róla. - Lát még valami lehet séget? - Igen. - Hát akkor mondja! - Csupán lapáttal, elnök úr, nem lehet semmit csinálni. Még ötször ennyi lapát sem ás ki annyi földet, amennyire itt szükség van reggelig. - Exkavátor vagy bulldózer iderendelésér l szó sem lehet, legfeljebb három nap múlva. - Nem arra gondoltam. - Hanem? - Ha idehoznánk azt a követ, ami a keresztez désben hever, akkor biztosan… - Hát persze - kiáltott fel az elnök. - Hogy ez nem jutott az eszembe! A keresztez désben hever két halom zúzott bazalt, egyenként ötszáz köbméter… - De elnök úr - vágott a szavába az öreg -, hiszen azt az útépítéshez szállították ide! - Na és? - Hát önhatalmúlag nem lehet… - Önhatalmúlag? Én vagyok a tanácselnök, és ilyen nehéz helyzetben egyszer nekem is jogomban áll dönteni! - De hát ki kell számítani - akadékoskodott a másik -, hogy ez a k a szállítási költségekkel a k fejt l az állomásig és az állomástól a kamieniskai keresztez désig nem ér-e többet, mint a gabona, amit elönt a Namulka. - Ha szabad megjegyeznem - szólt közbe Ciagwa -, szerintem nemcsak egyévi aratást kell számolni. - Hát ez az! A bazalttörmelékkel meger sített gát évtizedeken vagy évszázadokon át védeni fogja ezt a kétszáz hektár gazdag term földet. Az útépítéshez rendelünk új szállítmányt, és nem származik semmi kárunk. A vitát befejeztük! Döntöttem. - Na és, elnök úr - csengett az öreg bíró hangjában egy kis káröröm -, hogyan szállítja át néhány óra alatt a k törmeléket a keresztez désb l? - Van két traktorunk, négy pótkocsink, egy teherautónk és tizenöt lovas kocsink… Tényleg… Ki rakja fel és hányja le ezt a sok követ?… - Én egymagam - mondta nyugodtan Ciagwa. - Maga egyedül?! - Igen, elnök úr. Gyorsan megy az. Adja ki a parancsot a traktorosoknak és a kocsisoknak, hogy jöjjenek utánam a keresztez désbe. Maga pedig kapaszkodjon fel a Volgájával arra a dombra, és állítsa le a kocsit a topolyafák alatt úgy, hogy a reflektorok a lehet leghosszabb partszakaszt világítsák meg. Rögtön ezzel kellett volna kezdeni. Már pirkadt, amikor a bazalttörmelék el tt az útkeresztez désben leállt a kocsisor. - A traktorosok és a kocsisok álljanak félre, nehogy valamelyiket megüsse a k ! intézkedett Ciagwa.

- Hát akkor hogy fogunk odahajtani? - Arra nem lesz szükség. - A vendégoldalakat levegyük? - Ne. Az idegesebb lovakat fogják ki és vezessék félre! A sugárban öml es és a pirkadat egyre világosodó szürkesége közepette Ciagwa pompás és vészjósló produkciót mutatott be. Olybá t nt, mintha valami pokoli orkán csapott volna le hirtelen az ezer tonna k re. Nedvességt l csillogó bazaltdarabok váltak ki a k halmokból, a leveg be emelkedtek, mint száraz avar a szélben, és nagy robajjal hullottak alá a teherkocsikba, azután a teherautók platójára, végül a parasztszekerekbe. Fél percig tartott a négy teherautó és a tizenöt lovas kocsi megrakása. - Ez szép volt! - kiáltott fel az egyik kocsis. - Érdemes volt egész éjjel ázni egy ilyen látványért. Ha a kirakás is ilyen gyorsan megy, reggelig vagy ötször megfordulhatunk. - A kirakodás még egyszer bb - biztosította Ciagwa. - Nem kell egészen lehajtanotok a vízhez. Egyenesen a gátra dobom a követ. - De Ciagwa, a parti meredélyt l a töltésig van vagy nyolcvan méter is. - Nem baj. Én ezt a követ lehajítom, ameddig csak ellátok. A nap már magasan járt, amikor Ciagwa hazatért. Elállt az es , a szél az utolsó felh ket is a láthatár mögé kergette, alacsony, ezüstös ködbe burkolóztak a nedves parcellák, a mennybolt tiszta kéksége jó id t jósolt. "Ilyen id ben - gondolta - egy fél nap alatt minden megszárad, és estefelé le lehet kaszálni a szénát, mert már legf bb ideje. Ilyen es zés után napos id nek kell jönnie, s kiszárad a széna. Csak a fejem ne fájna így!" De mintha csak meghallotta volna a kívánságát, csak azért is er södött a tompa fájás, hullámokban lepte meg minden lépésnél. Félájultan ért haza, mint a parókián végzett munka után, ivott egy bögre tejet, és amint led lt az ágyra, mély álomba merült. Este Magda csak sokáig tartó rángatással tudta felébreszteni. - Edd meg a vacsorád! - mondta, amikor Ciagwa kissé észre tért. - Mi van veled, hogy állandóan eld lsz, mint egy zsák? Szürke lett az arcod az utóbbi id ben, a szemed meg besüppedt a fejed közepébe; orvoshoz kéne menned! - Nincs miért. Nem vagyok beteg. - Hát akkor mi van veled? - Ez a k hajigálás egyáltalán nem megy következmények nélkül, mint kezdetben gondoltam. Ez után a munka után úgy ki vagyok dögölve, mint szántás után, pedig a kisujjamat sem mozdítom. Igaz, nem a karom fáj, hanem a fejem. Ebben is mértéket kell tartani. És többet kell aludni. Ciagwa csütörtökön jókedv en ébredt. Kissé nyugtalankodott ugyan, ha a kaszálásra váró re gondolt, de annak örült, hogy már többé-kevésbé meg tudta ítélni távmunkája maximális adagjainak mértékét, és így nem fog többé az eszméletlenségig kifáradni, valahogy majd csak elboldogul. Az id járás kedvez nek ígérkezett a következ napokra is, tehát ha még ma lekaszálja a füvet, annak lesz ideje kiszáradni. Jó étvággyal ült a reggelihez. Éppen megtörölni készült a száját, amikor Veréb jelezte éles csaholással, hogy valaki az udvarhoz közeledik. Wroslo volt az, egy fiatal gazda, aki nemrégen - az építésügyi hatóságok éberségét kijátszva - házat épített magának néhány száz méterre Ciagwa házától, és így szomszéd lett bel le. - Segíts rajtam, Jan! - mondta, ahogy kezet fogott.

- Hát mi történt? - Villanyszerel t rendeltem saját költségemre… - Ezt tudom. - Olyan sokba kerül, hogy rámegy ingem-gatyám… - Az út mellett kellett volna építkezned, akkor félig ingyen vezették volna be a villanyt. - De hát a szántóra építettem, mert nincs kedvem a gyerekeket lesni, nehogy elüsse ket egy autó. - Hiszen nincs is gyereked. - De lesz… - Na és? - Na és lefektettem már az oszlopokat a megfelel útszakasz mentén, mert úgy volt, hogy jöv héten jönnek felszerelni a vezetéket, de ma értesítettek, hogy már holnap jönnek kifeszíteni a drótot az oszlopokra. Az oszlopok meg még a gödrök mellett hevernek, és holnapig állniuk kell, nekem pedig nincs honnan segítséget kérnem, azért jöttem hozzád. - Szénát akartam kaszálni. Látod, milyen az id . - A gödröket kiástam rendesen - folytatta Wroslo -, már csak ezeket az oszlopokat kell felemelni és beléjük állítani. Ezzel a te módszereddel nem tarthat sokáig; mi az neked! Egyedül nem boldogulok vele, és senki sem segít; az asszonynak meg n a hasa, t csak nem kényszeríthetem ilyen er feszítésre. Holnap meg jönnek a szerel k, és semmiért kell a pénzt kiadnom, ha az oszlopok nem lesznek készen. - Rendben van, gyerünk! Pénteken végre Ciagwa lekaszálta a szénát. Próbálkozott a kasza "távirányításával", de az kudarcot vallott. A kasza ugyan vágó mozdulatokat végzett, de közben összevissza imbolygott, és éles hegye minduntalan a földbe fúródott. Szombaton, amikor a nap már jócskán bef tött, Ciagwa gereblyével a vállán indult el a házból, hogy megforgassa a szénát. Tíz lépést sem ment el re, amikor motorbúgást hallott. Ezúttal nem a fekete Volga volt az, hanem egy drapp szín Warszawa, amelyb l két fiatalember szállt ki. Az els , divatosan öltözött, vállán átvetett szíjon függ , lakkozott fedel kazettás magnetofonnal felcicomázott fiatalember a vajdasági újság szerkeszt je volt. A másik, akinek öltözete és hajviselete bántóan rendetlen volt, fényképez gépekkel, villanólámpákkal és akkumulátorokkal aggatta tele magát, és ugyanannál a lapnál volt fotóriporter. - Remélem - mondta az újságíró -, hogy mi vagyunk az els k. - Hogyhogy az els k? - értetlenkedett Ciagwa. - Miben az els k? - Szóval, hogy senki sem el zött meg minket. Hogy el ttünk még nem járt itt egyik lap sem. Így van? - Hát így is lehet mondani. Újságtól még nem voltak itt - mondta a gazda. - Akkor gy zelem! - derült fel a szerkeszt . - Szentelne nekünk egy kis id t, Ciagwa úr? - Sietnem kell a szénát megfordítani. - Hagyja azt a szénát, gazduram! A fél vasárnapi mellékletet megcsináljuk a maga anyagából, az lesz csak a bomba ! Néhány felvételt is csinálnunk kell. Egypár képet kövekkel a leveg ben, érti! Minél nagyobbakkal! És kissé oldalvást maga, amint a repül k re mereszti a szemét. Beszéltünk már a tanácselnökkel, és nagyjából tudjuk, mire képes. Ph , éget ez a nap, kiszáradt a torkunk! Házi bora van-e? - Nincs. - Kár. Hát szilvapálinkája? - Pálinkát nem f zök. Tejet adhatok, vagy vizet.

Az újságíró tagadó vagy inkább haragos tekintetet vetett Ciagwára. - Leülhetünk valahol? - kérdezte savanyú képet vágva. - Akár itt is. Tiszta a gyep, nemrég esett. - Nem túl beszédes maga, hallja-e! - A szénához igyekszem, mondtam már. - Hát akkor ne pazaroljuk az id t! Kezdje! - Az újságíró megnyomott egy billenty t az oldalán lógó magnetofonon, és tenyerébe vette a kis fekete mikrofont. - Mir l beszéljek? - Hát… mindenr l. Saját magáról. És els sorban a telekinesisr l, amit a falu javára használ fel. Ciagwa forgatta a gereblyét, amit még mindig a vállán tartott, és látható volt, hogy nehezen türt zteti a haragját. - Nincs err l mit mondanom. Csak annyi, hogy a közelmúltban észrevettem, hogy képes vagyok a tárgyakat távolból mozgatni, ez minden. Hogy alkalmaztam ezt a töltés emelésénél is - tette hozzá rövid gondolkodás után -, azt már elmondta az elnök. - Kora?! - a szerkeszt hangjában egyre több idegesség érz dött. - Negyvenöt éves vagyok. - Hány hold? Kisparaszt? - Három hektár. Nem egészen. Fényképet ne tessék csinálni! - fordult az objektívet beállító fényképészhez. - Hát azt meg miért ne? - kérdezte a fényképez gépekkel felszerelt, hanyagul öltözött ember. - Mert nekem úgy tetszik, és az én házam nem kiállítás. - Ciagwa úr! - fakadt ki az újságíró. - így nem jutunk semmire! Maga minket akadályoz! Ilyen szenzációs anyag, és maga akadályoz minket! Beszélnie kell, hogy robbanjon a bomba! Bomba, érti?! Nem száraz válaszokra van szükségünk, hanem kéthasábos cikkre, er s anyaggal! Hát úgy beszéljen! Mi volt a megszállás alatt, és mi van most, érti, község, faluközpont, új épületek, téglafalúak, tejtermelés és disznóhizlalás, érti vagy nem? Gyerekek, iskola, továbbtanulási lehet ségek és ez a gabonamentés az árvíz el l. Er s anyagra, nagy poénokra van szükségünk, Ciagwa, és nem dadogásra! Klassz fotókkal! Ciagwa megigazította a gereblyét a vállán, és szó nélkül elindult a mezsgyén a Völgy felé. Néhány lépés után megállt, még egyszer hátrafordult és odaszólt: - Nincs itt semmiféle poén, sem szenzáció. Ha már így kigondolta, írja meg maga! - és továbbment a mezsgyén. - De… Ciagwa úr! - Örüljenek, hogy nem uszítottam magukra a kutyát! - tette hozzá a paraszt anélkül, hogy megfordult volna, és tovább szaporázta a lépteit. A következ kocsi este állt meg Ciagwa kapuja el tt. Láttára az udvaron hancúrozó Bronek veszett menekülésbe kezdett, és gyorsan elt nt a szér mögött; az alkonyati szürkeség ellenére a fiú megismerte az iskolaigazgató paradicsomszín Fiatját. A rendkívüli látogatás célja az volt, hogy Ciagwát meghívja a névnapjára; az ünnepélyes fogadást vasárnap délután öt órára t zték ki. Ciagwa minden lehetséges módon megpróbálta kimenteni magát, de végül mégis el kellett fogadnia a meghívást. Kés bb megnyugtatta Magda, hogy ilyen megtiszteltetést nem elfogadni illetlen, s t veszélyes dolog lett volna, ha figyelembe vesszük Bronek helyzetét az iskolában.

A névnapi vendégsereg, Ciagwa érkeztére már kissé elázott társaság, csupa kiválóságból állt. Ott volt a tanácselnök a nejével, Kamieniska Szare parasztbírója, a körzeti szakfelügyel , a rend rparancsnok a nejével, a Községi Szövetkezet elnöke, a helyi tanári kar és - a legillusztrisabb vendég, az ünnepelt bátyja - a varsói egyetem egyik tanára. Ciagwa hamar rájött, hogy éppen neki kellett lennie az ünnepség f szerepl jének. Nem maradhatott el a kötelez telekinetikai bemutató, majd élénk vita alakult ki a nem mindennapi jelenség lényegér l. - Meg kell önöknek mondanom - kezdett hosszabb el adásba az iskolaigazgató bátyja -, hogy hatalmas akadályokat küzdöttem le, hogy ma idejöhessek Varsóból. Ugyanis az a helyzet, hogy a parapszichológiával, pszichotronikával és hasonlókkal, mondhatni, tudományosan foglalkozom… persze nem ez a szakterületem! Amikor az ünnepelt értesített, hogy itt találkozhatom egy emberrel, akinek rendkívüli telekinetikai képességei vannak, minden er mmel azon voltam, hogy idejöhessek. Nyilvánvaló, hogy nem sajnálom! De nem értem, hogy lehetséges az, hogy e túlzás nélkül legnagyobb szenzáció, amit egyáltalán el lehet képzelni, hogyan maradhat Kamieniska magánügye. E percben az egész világnak err l kellene írnia és beszélnie! Mindent megteszek… Hatalmas dörgés rázta meg az ablakokat, félbeszakítva a professzor takaros kis beszédét. Széllökés rázta meg az ablakokat, sötét lett, majd zivatar zúdult a környékre. - Csak nem történt valami? - nyugtalankodott az ünnepelt, látván a Ciagwa homlokán gyülekez ráncokat. A csodatev megfeszítette állkapcsát, és összegörnyedt a széken, mintha hirtelen görcs állt volna belé. - Semmi… igazgató úr - válaszolta a paraszt. - Csak a széna… a gyönyör en kiszáradt széna a földön hever. Amíg felh södött, behordhattam volna… ha otthon lettem volna. - És mit gondol, professzor úr - kérdezte a fizikatanár -, ebben az esetben honnan származik az az energiamennyiség, ami - hacsak a fizika nem áll a feje tetejére - a munkavégzéshez szükséges? - Minden energia Isten hatalmából ered - vágott közbe a pap, és szájához emelte a pálinkáspoharat. - Lehetséges - értett egyet a professzor. - De ez az energia számos közbens állapoton megy át, és ennek során alá van vetve a fizika törvényeinek. - A fizika törvényei is a Teremt l származnak - biztosította a plébános -, és nehezen elképzelhet , hogy Isten, aki az energiával gazdálkodik, rendszeresen figyelmen kívül hagyja a saját törvényeit. - Ezzel egyet lehet érteni; mert ebb l az következik, hogy a tisztelend úr a világmindenség megismerhet ségének álláspontján áll. De hozzá kell tenni, hogy mi nemigen fogunk valaha is találkozni a fizika törvényeinek figyelmen kívül hagyásával vagy inkább hatástalanságával, viszont el fordulhat, hogy olyan helyzetek szemtanúi vagyunk, amikor számunkra eddig még ismeretlen fizikai törvények lépnek ködésbe. - Akkor baj lenne a csodákkal - jegyezte meg a pap. - Ezek már, nevezzük így, doktrinális kérdések. Visszatérve a - ha jól tudom, fizikus - kolléga kétségeihez, egy amerikai kutató nézeteit idézhetném, aki szerint az agy meg nem határozott központjai képesek az anyagot energiává átalakítani. Ez a sugárzás formájában kibocsátott energia, amit ugyan még szinte egyáltalán nem tudunk m szerrel kimutatni, képes munkát végezni, például súlyt felemelni. Akárhogy is vesszük, a szükséges energia mennyisége egyes telekinetikus

esetekben oly jelent s, hogy nem származhat kizárólag a sejtek bels égéséb l, tehát inkább az annihilációhoz hasonló folyamatok terméke lehet. Legalábbis így találja ez a bizonyos amerikai kutató. - Ez azt jelentené - álmélkodott a fizikatanár -, hogy a telekinetikai képességekkel rendelkez emberek agyában annihilációs reakcióra képes máglya van! - Minden jel erre mutat - hagyta helyben a professzor. - Csakhogy ez bizonyára mikroszkopikus méret máglya, és teljesen más konstrukciójú, mint képzelnénk, ráadásul nem grammokban mérhet mennyiség anyagot éget el, hanem - mondjuk - csak egyes atomokat. De az így felszabaduló energia gyakran komoly tömegek megmozgatásához elégséges, mint az néhány nappal ezel tt az árvízvédelmi munkálatoknál történt. Mindeddig nem hittem a telekinesis túlságosan látványos megjelenési formáinak létezésében; most azonban… Ciagwa nem hallgatta a tudományos szakvéleményeket. Csak azt hallotta, hogy az es veri az ablakot, és a széna a szabad ég alatt ázik. A június néhány napos langyos es zéssel kezd dött, ami meggyorsította a gabona fejl dését, és végleg elásta minden reményét annak, hogy a széna megmenekül. Ciagwa már abban sem hitt, hogy teljesíti tervét; az aratásig, amíg nincs olyan sok munka, be akarta fejezni az alapozást az új ház alá. A k szállítással sem haladt; a pince kiásásáról és falazásáról szó sem lehetett. Ciagwa minden szerény terve cs döt mondott, és egyre inkább elkésett a mezei munkákkal. Az es ben gyorsan szaporodó gyom elborította a kapálatlan burgonyát. A leszerz dtetett vet magnak való f , amihez Ciagwa legnagyobb anyagi reményeit f zte, el sem bújt még a kutyatej, szamárkóró és vadsóska közül, mert Magdának csak két keze volt, pedig nap nap után haszontalan dolgokkal foglalkozott. Az úthenger vezet je mély árokba hajtott járm vével; két traktor sem tudta kihúzni, tehát Ciagwát hívták, aki segített a bajban. A parókia építkezésén megint nem jelent meg két munkás, és a plébános kénytelen volt Ciagwát hívni. A körzeti rádió makacs szerkeszt je fél napon át nem volt hajlandó lemondani egy riport anyagának felvételér l; Ciagwa nyomában járt otthon is meg a földeken is, n törölte homlokáról a verítéket, a nyakán átvetett szíjon lógó hatalmas magnetofon billenty it nyomogatta, sokat felvett a saját szavaiból és Ciagwa hallgatásából - de így sem veszítette el a kedvét. Türelme végre elnyerte jutalmát: a legnagyobb déli h ségben leült Ciagwa a mezsgye szélére a rozsföld partján, és némi jóindulattal nézett a rendíthetetlen üldöz re. - Mert, látja - mondta a mellé ül rádiósnak -, a gazdaságban mindennel késésben vagyok emiatt az egész… hogy is mondják… telekinesis miatt. Mesélt a gondjairól, a riporter meg hallgatta, nem tett fel kérdést, csak a magnetofon beállítójának mutatójára pillantott néha. - Hát most már tudja, hogyan és mint - fejezte be Ciagwa, és felemelkedett. - Köszönöm - mondta a szerkeszt . - Azt hittem, egyperces szenzációt csinálok, de valami egészen mást vettem fel. Ebb l egy szép kis m sor lesz, de egyel re nem adom adásba. Várok vele. Köszönöm! A szomszéd pajtájának félig kész tetejét leszakította a vihar; nem lehetett megtagadni a segítséget a kár helyreállításánál. Az iskola év végére látványos diákszínházat rendezett. Ciagwa két napon át építette a színpadot deszkából és furnérlemezb l. Lassanként jöttek a központi lapok újságírói is. Ciagwa három órákat aludt nap mint nap, napokon át nem szólt egy szót sem; mélyen besüppedt szeméb l egyhangú letörtség sugárzott, ami id nként depresszióba ment át. Bronek, akit nadrágszíjjal kellett ösztökélni, hogy gyomláljon, negyed óra munka után elszökött, amiért esténként, vacsora el tt verést kapott.

Helka ugyan kijárt az anyjával a mez re, de közben azt emlegette, hogy nem tudja, átmegy-e a következ osztályba, és néhány osztályzatát ki kéne javítania. Ennek meg is volt a hatása: az anyja felmentette a munka alól, és hazaküldte, megparancsolva, hogy estig tanuljon. Éjjelente Magda fel-felnyögött a zsibbadt karjába hasító fájdalomtól. Egy derült napon hatalmas, üvegt l, krómtól és színes, lakkozott feliratoktól csillogó járm érkezett a ház elé. Tetejér l különféle antennák nyúltak ki. Bronek esett be a szobába, és megillet dötten hívta az apját: - Apa, apa, megjött a televízió! Az udvarról a láncán veszettül ugráló Veréb csaholása és riadt tyúkok kotkodácsolása hallatszott be. Ciagwa komótosan kilépett az udvarra, ahol mozgékony fiatalemberek már felállították a kamerákat, vastag fekete kábeleket húztak, cipelték a krómozott gémekre szerelt mikrofonokat, fa- és vasládákban ismeretlen rendeltetés tárgyakat. Az egész m veletet egy alacsony, vállas férfi irányította narancsszín felölt ben és lila nadrágban. A küszöb el tt álló gazdára ügyet sem vetett senki. Ciagwa bizonytalanul néhány lépést tett el re, megállt, nem mozdult egy pillanatig, aztán odalépett a papagájöltözet férfihoz. - Kérem szépen… - kezdte bátortalanul, de a megszólított félbeszakította: - Ne zavarjon! Látja, hogy dolgozunk! - és kezével parancsoló mozdulatot tett, hogy menjen az útból. És akkor megérezte Ciagwa, hogy a forró vér feltolul a tarkójába. Egy pillanatra nem kapott leveg t, majd összeszedte magát, és terpeszállásba lépett. - Ki innen! - kiáltott fel mély, rekedt hangon. - Kifelé! Mind! Forgószél kerekedett. A láthatatlan er által meglódított kamerák, kábelek és statírok kirepültek a kertkapun, és a közvetít kocsinak csapódtak. A m szerek után repültek az emberek; a földön és a föld fölött bukfenceztek, jajveszékeltek, és ösztönösen keresztbe tett karjukkal védték a fejüket. A széttör üveg pattanása és ropogása, a tompa ütések robaja a kocsi oldalán, a jajgatás, az összenyomorított szerek csapódása egyetlen szörny sivításba vegyült, és Ciagwa csak ment, kissé el red lve, és még mindig kiabált: - Ki innen! Kifelé! - Felvet dik a kérdés - mondta a véd ügyvéd -, mit is jelent tulajdonképpen az orvosi szakvélemény, hogy: "Jan Ciagwa pszichikai állapota nem tér el a normálistól." Vajon beletartozik-e a pszichikai normákba több tonnás tömegek hajigálása pszichikai ráhatás segítségével? Ha igen, akkor elvárhatnánk, hogy a szakorvos kollégák, akik szintén nem térnek el a normától, hasonló képességekr l tegyenek tanúságot a tisztelt bíróság el tt. Nem fogom ezt a gondolatot jobban részletezni, mert úgy vélem, anélkül is nyilvánvaló, hogy Jan Ciagwa pszichéjének normájáról bármit, ismétlem, bármit is mondani visszaélés lenne a klinikai jogtudomány terminológiájával. A következ kérdésem: milyen alapon állítja az ügyész elvtárs, hogy a vádlottat "az emberekhez való rosszindulatú és tudatosan aszociális viszony jellemzi''? Ha valóban így lenne, akkor el ször is a vádlott nem végzett volna több tízezer zloty érték társadalmi munkát az árvízvédelmi töltésén, mint tudjuk, és - másodszor fenomenális telekinetikus erejét azok ellen fordította volna, akik olyan makacs értetlenséggel szemlélték a vádlott magatartását azon a bizonyos napon, amikor elkeseredése oly viharosan tört ki bel le. Fel kell ugyanis hívnom a tisztelt bíróság figyelmét, hogy Jan Ciagwa hatalma az anyag fölött máig is létezik, és mégsem látjuk, hogy bárki vagy bármi ellen használná. És az utolsó, talán a legnehezebb, de bizonyára a leglényegesebb kérdés: vajon

a tisztelt bíróság nem úgy látja-e, hogy az itt tárgyalt esettel kapcsolatban a büntet törvénykönyv b ntettel és b nösséggel összefügg egész terminológiája hatályát veszti? Vajon a vádlott mivel hajtotta végre a televíziós forgatócsoport súlyos bántalmazását, a televíziós berendezés és közvetít kocsi szétzúzását? Végtére is nem fejszével, még csak nem is az öklével, hanem a gondolataival! És vajon a gondolat az tett? Ciagwa nem figyelt ügyvédje szavaira; tudatáig csak egyes szófoszlányok hatoltak el. Arra gondolt, hogy a kiálló csontú tehenek és a lesoványodott ló télen széna helyett száraz rozsszalmát fognak rágni, hogy az szi szelek összedöntik a házát, és hogy Magda, aki most nélküle próbálja elvégezni az aratást, végignyögi a rövid éjszakákat, mert túler ltetett karja sajog. SÁNDOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

KISS DÉNES MÁSIK BOLYGÓ (Változatok 2.) Amíg várta, szüntelen arra gondolt, amit a fiú mondott neki váratlanul tegnap: - Igen!… Mi már találkoztunk valahol! - Nagyon komolyan mondta, és az arcán is látott valami szokatlant… Talán ez nem AZ A FIÚ?… Néhány finomabb vonása élesebb lett, de az egész arca mintha kisfiúsabbá vált volna. Csak sejtelemként villant át benne: "Ilyen arcú kisfiút szeretnék majd!" Elkerekedett szemmel nézett rá, hiszen legalább fél éve, hogy csaknem mindennap találkoztak munka után. A fiú m szerész egy nagy gyárban, valamilyen mechanikai m veknél, mondta is, de elfeledte. Meg is fogadta, hogy eljön eléje, és elolvassa a feliratot. De ez is kiment az eszéb l, csak a tegnapi beszélgetésre tudott gondolni. Amikor nem szólt rá, csöndesen folytatta: - Ismer s vagy nekem. Csak tudnám, honnét? Sok kedves furcsaságot hordozott magában a fiú, már neve is szokatlan: Baján. El ször azt hitte, tréfál, de kiderült, hogy van ilyen név. Örült neki. Tegnap a Duna-parton sétáltak. A fák alatt már este volt, de a hegyek taréján halványvörösen ottfeledkeztek a nap sugarai. Fejét a fiú vállára hajtotta. Így szeretett a legjobban sétálni vele. Magának is váratlan volt, amikor ezt mondta: - Mi már találkoztunk. Régen. Csak elfeledtük. - Amint kimondta, természetesnek nt, hogy belement a játékba, annak ellenére, hogy egészen világos volt el tte az is: ez a sétájuk legalább a századik azóta, hogy a kis eszpresszóban a fiú a kabátjával véletlenül leverte a limonádéját. - Igen, olyan ismer s vagy! - megálltak, a fiú két keze közé fogta a lány arcát. A sz ke haj keretéb l meleg ragyogású szemek néztek vissza rá. H ség és ragaszkodás volt ebben a tekintetben. Hosszan nézték egymást. Hirtelen mindkett jükben az a valószín tlen gondolat kezdett ide-oda csapongani, hogy valóban ismer sök. Nem a sétákról, a mozikból, a beszélgetésekb l, a mindennapi találkákról, hanem messzebbr l. Valahonnét az id tlen ifjúság álmodozásaiból, valahonnét egy sajátos valóságú világból.

- Nekem is ismer snek t nsz már - súgta csókolózás közben a fiúnak, és beleborzongott a gondolatba, vagy csak a szél támadt fel egy pillanatra, és kapott réhez a ruhája alatt? Sokáig némán sétáltak. A karcsú híd árnyán hajó úszott át lassan, csöndben, mintha tünemény lenne. Még éltek bennük az el bbi szavak. Egymáshoz simultak, és boldogok voltak, hogy ismerik egymást. - Örülök neked! - állt meg a fiú. Szavaiból rajongás sugárzott. - Olyan jó hogy vagy. - Én is örülök neked - orrát kedveskedve lökdöste a fiú arcához. - Kutya, kutya! Kiskutya - dörmögte Baján, és érezte, hogy szája megtelik különös édességgel. Tett néhány lépést a folyó irányába, majd hirtelen megfordult és félrehajtott fejjel fürkészte a fiú arcát. Haja, mint halvány félhold karéja csüngött az arca mellett. Baján nézte, és így szólt: - Úgy nézel, mint aki szerelmes. Nem szólt vissza. Mosolya sem lett nagyobb, és mintha messzebbr l nézett volna. Nem tudta pedig, hogy a fiú azt gondolja, ez már nem játék, ez már szerelem! És pillantásával megpróbált elhatolni oda, ahol találkozhattak a lánnyal. Nagy, napsütötte rétre gondolt, ahol a dús, magas füvet és a virágokat enyhe szell ingatja, távol folyópart rémlett, fasor menetelt a látóhatárnál valahova. De ez csak egy pillanat volt. A táj széttörött, de abban bizonyos volt, hogy nyár volt, amikor találkozhattak. Még tovább is elért volna, de a lány szeme nem engedte, meleg fénye magánál tartotta, mint finom háló. Szeretem! Szeretem! - gondolták. - Lehet, hogy szerelmes is vagyok - mondta kés bb a lány, és elindult az egyre sötéted sétányon. A fiút melegség öntötte el, hiszen ez csaknem nyílt vallomás volt. Jól tudta, hogy így van, de a kimondott szavak külön fészket raktak benne. A lány el tte lépkedett féloldalt egy lépéssel, és olykor a pillantásával visszavágott. Utolérte. Megálltak, kapkodás nélkül keresték egymás száját. A rakparton teherautó suhant el, katonákat vitt. De k nem tudták, hogy azok nevetve kiabáltak le valami csiklandósat. Egymásba feledkeztek. - Ki vagy te? Honnét jöttél? - mormogta a fiú. Arccal összesimulva álltak. - Honnét jöttem? - ezen mosolyognia kellett, ujjával kedveskedve, finoman megütögette a fiú arcát. - Pat-pat - suttogta, aztán hangosan mondta: - Honnét jöttem? Egy másik bolygóról. A fiú megtorpant. - Egy másik bolygóról… - ismételte a lány szavait, és átváltozott az arca. Az nem tudhatta, hogy mire gondol, de megérezte, hogy olyasmire gondolhat, ami igaz s szép. A fiúban minden megvilágosodott, és ezt kés bb el is mondta. Igen, valóban egy másik bolygóról jött a lány, de az a másik bolygó is ezen a bolygón van. Annak a lakói mind a ketten. Milyen egyszer is ez. Itt élnek, ezen a másik bolygón, és addig nem is tudtak róla. Járnak-kelnek egymás mellett, hallják egymás szavait, érintik egymás ruháját, és mégsem találkoznak, és mégsem tudják, hogy van egy másik bolygó is, ahol találkozhatnak, s megváltozna a világ arculata. Mert nem csoda ez, akik szeretik és keresik egymást, azok mind felfedezik ezt a csodálatos másik bolygót. Itt van közöttünk, rajta élünk, csak nem vesszük észre. Pedig ezen a másik bolygón mások a fák, más az ég színe, a folyók moraja, a virágok illata. Mások az ember szavai is, puhák és szelídek, mint a kismadarak. Az emberiség itt él ezen a másik bolygón, és mégsem találkoznak igazán az emberek. Csak keveseknek sikerül egymást megtalálni. Pedig sok minden segíthet, a zene, a szerelem, a vészet, a szeretet. Ami egy másik ember szeméb l sugárzik, az felér a világegyetem minden titkával. Baján arcát átváltoztatta a mosoly, a megértés,

megtalálás boldogsága. Lelkesen mondta: - Most már tudom, hogy honnét ismerlek, hogy honnét ismersz! - Honnét? - sejtette, amit a fiú mondott, de hallani akarta. - Na, mondd már, patpat! - ujjaival a fiú arcb rén játszott. - A másik bolygóról - mondta az, és mintha halvány lobogás ütött volna át arcán -, mert én is ott lakom. Szótlanul lépkedtek. A sötétség dzsungelágain távoli lámpák imbolyogtak lépéseik ütemére. Lehunyták a szemüket, de így is világos volt bennük, tisztán látták egymás arcát. Igen, ünnep volt a tegnapi nap. A várakozásnak külön id számítása lehet, gondolta, amíg le és föl járt a gyár el tt. Ennyivel korábban jött volna?… Az órája szerint már jönnie kéne a fiúnak. A várakozás zúz, röl. Kiszolgáltat. Hirtelen arra gondolt, semmi sem igaz az egészb l. Csak álmodott vagy elképzelt mindent. Ideges lett. Mer en nézte a gyári kijáratot. Már percek óta jöttek ki id sek, fiatalok, de a fiút nem látta. Néhány suhanc megjegyzést is tett. Kissé oldalra sétált, és mint mindig, ha védetté akart válni, felidézett valami fontos emléket. Igen, az ismerkedésük!… Már ez is különös volt. Bea barátn je aznap nem ért rá, s maga sem tudja, miért és hogyan, bement munka után az eszpresszóba. Hirtelen ötlet volt az egész. Nem szokott egyedül sehová beülni. Maradiság ez, biztosan az, mégis ragaszkodott hozzá. Csak egy kávét iszik, és máris megy. De ahogy leült, tömegesen tódultak be a délutáni m szak után a közeli k bányai gyárakból. Hiába mondta, hogy azonnal fizet, a felszolgálólány nem ért rá. Csak intett, hogy türelem. Furcsa nyugtalanság fogta el, mintha valami b ne lenne. Hamarosan megtelt az eszpresszó. A fiatalok hangoskodtak, hármasával rendelték a sört. Némelyik már becsípett. A mellette lev asztalnál három suhancféle ült. Borzas hajjal, tunya tartással könyököltek az asztalra, amelyen nyolc-tíz üres sörösüveg állt koszorúban. Arcuk az üvegek fölött gubózott. - Rögtön, rögtön… - felelt a felszolgáló, de csak másik asztalhoz sietett. A három fiú már inkább részeg volt, mint spicces. Annyit mindenképpen ittak, hogy hangosan és eléggé felt en merjék szólongatni a lányt, s mekegve röhögjenek saját ostoba megjegyzéseiken. Körülnézett, a felszolgálón t nem látta, s üres asztalt sem talált a tekintete… Érdekes, ahogy visszagondol, már akkor mintha ott lett volna Baján… Vagy csak utólag gondolja így?… A fiúk egyre szemtelenebbek és hangosabbak lettek. - Hallod-e, kisanyám! - Figyuzz rám, figyuzz a te jópofádra… Naa!… Nem hallod! Egyikük egészen közel hajolt. Talán nem is volt a legrészegebb, inkább a legvagányabb. Olyan kinézés , aki mindig és mindenben els akart lenni, hogy folyton biztosítsa a tekintélyét a többiek el tt. Haját amúgy is alacsony homlokára fésülte. Mindezt akkor egy villanásnyi id alatt felismerte, és még jobban elfordult t lük. De az el bbi sz ke suhanc még közelebb húzta a székét. Az egyik társa megjegyezte: - Menekül a csaj, lekoptat, Brúnókám!… - és röhögtek. Kihajoltak az asztal mell l,

és lesték, hogy mit csinál a sz ke. Kezüket dörzsölték, mert sejtették, hogy rövidesen jó hecc következik. A jelenetre lassan az egész eszpresszó közönsége fölfigyelt. Úgy érezte, hogy sokan még biztatják is a fiút. A borzas sz két pedig egyáltalán nem kellett biztatni. Egyre vaskosabb és sért bb megjegyzéseket mondott. Hangja rekedtes volt. - Szóval a kisasszonynak nem vagyok elég jó? - kérdezte kihívó hangsúllyal, miután a lány teljesen elfordult t le. - De hát jöhetnek a haverok is! Ennyien csak megfelelünk?… - Körülnézett és várta a röhejt. Két társa vihogott. csak a kezét nézte az ölében. Amikor az esti gimnáziumból hazafelé tartott, gyakran félt. Sokszor sötétedés után kellett végigmennie az alig kivilágított Kada utcán… Ott szeg dött melléje a LÉNY. Kísérte. Soha meg nem érintette. Csak a hangját hallotta. De mintha ez a hang saját magából jött volna… "Bel led is jött, te mafla!" - mondta neki kereken Bea. Másnak nem szólt a LÉNY-r l. Már bánta aztán, hogy Beának említette. "Ugye, sokszor gondolt rám?" Igen, akarta mondani. S nem volt bizonyos abban, hogy nem válaszolt. Az az IDEGEN emberarcú volt… Ó, talán Bajánra hasonlított?! Oldalról nézett rá, félelem nélkül. OLYAN emberarcot még sosem látott, csak talán gyerekkorában, apja halála után. Négyéves volt, amikor meghalt. "Mi az emberek gondolataiban vagyunk jelen" - mondta a LÉNY. "Évszázadokon át küzdünk az emberért." Ezen nevetett a legnagyobbat Bea. Igen, értem… - mondta akkor. Vagy csak gondolta? Nem lep dött meg a találkozáskor, mintha mindig várta volna. Ha ránézett, semmi különöset nem látott. Lába rendesen leért a járdára, úgy járt, mint bárki a Földön. Pedig azt is mondta, ezt szó szerint megjegyezte: "Mi nem testesülünk meg. Majd egyszer, talán. De az ember megtestesült, hogy kipróbálja magán a csillagok anyagát." Bea ezen nem nevetett, hanem azt mondta: "Ezt olvastad valahol. Annyi fantasztikus marhaságot összeolvasol, és ez a vége! Még belepistulsz!…" - Hát meddig pofázzak, kisanyám?! - Az alacsony homlokú már egészen közelre húzta a székét. Aztán fölhajtott egy pohár sört, s mint akinek elfogyott a türelme, hirtelen fölállt, hogy egészen a lány mellé húzza a székét, amikor az egyik társa pisszegett neki. Hirtelen csönd lett az eszpresszóban. A füstfelh ben megmeredtek az arcok. A közelben ott állt Baján, és összehúzott szemöldökkel nézte a borzas sz két. Aztán, még miel tt az fölocsúdott volna a félig álló, félig görnyedt helyzetében, határozottan elindult a lány asztala felé: Közben nem nézett se jobbra, se balra. Megállt a homloktalan sz ke el tt. Nem is volt magasabb nála. De az nem tudta sokáig elviselni nyílt tekintetét. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, majd a sz ke motyogott valamit, zavartan elfordította a fejét, és elindult az illemhely felé. Arcán visszafojtott düh és gyáva gy lölet csomósodott. - Bántotta valaki? - kérdezte a fiú halkan. - Nem, dehogy… - a lány megrázta fejét, és mosolygott. Jöhetne már!… Újra rátört a félelem. Ez idegen gyár, idegen utca. Hátha nem igaz az egész?… Lábujjhegyre állt, hogy jobban áttekinthesse a kijöv ket. Megkönnyebbült, akárcsak ott, az eszpresszóban. Jött a fiú. Már messzir l észrevette a gyárból kijöv k között. Arcán a jól ismert kedvesség. És még valami, ott látta azt a cinkosságot is, amib l tudhatták; k már ott élnek ezen a másik bolygón. Hirtelen a többiek arcát nézte. Tudnak-e a másik bolygóról? Asszonyok, lányok, nehéz lépés férfiak hozták mozdulataikon a munka fáradtságát. Egy pillanatra megriadt, mert arra gondolt, hogy ezek talán nem is juthatnak el erre a másik bolygóra, nem találhatnak el oda. De aztán fiatalokat látott, kézen fogva jöttek. Megnyugodva látta arcukon, hogy k is a másik bolygó lakói.

THEODORE STURGEON HA AGGÓDSZ, HA SZERETSZ… Gyönyör volt a fiú a lány ágyában. Ha aggódsz valakiért, ha szereted, és fontos neked, szívesen elnézed t álmában, vagy bárhogy - amikor nevet, vagy amikor ajka a csészéhez ér; követed pillantását, még ha nem is neked szól, léptét, a haján megcsillanó napfényt, egy mozdulatát vagy gesztusát - még mozdulatlan, alvó teste is elb völ. A lány közelebb hajolt, visszafojtott lélegzettel nézte a fiú szempilláit. A szempilla lehet s , felkunkorodó, vörösesbarna árnyalatú; a fiúé történetesen éppen ilyen volt, s ráadásul csillogó. Még közelebbr l nézve a szálakon csillogó fény olyan volt, mint s n egymás mellé fektetett apró, görbe kardok. Mindez olyan jó volt, olyan csodálatosan jó, hogy a lány szinte maga sem hitte, hogy igaz. A következ pillanatban azonban már hitte, tudta, hogy igaz, hogy itt van, hogy valóban megtörtént. Mindent, amit eddig az élett l kapott, csak akarnia kellett, és szép sorjában az ölébe hullott. Persze, valamennyi örömet szerzett, volt, amire büszke is volt az ajándékok, el jogok, tárgyak, tapasztalatok között; egy gy re, kalapra, játékra, trinidadi utazásra. De mindmostanáig olyan könnyed természetességgel birtokolta ezeket, hogy meglétük szinte magától értet nek t nt. Talán ezt nem is akarta? De most… most itt van - a legtöbb, amit valaha is akart; életében az els dolog, ami túln tt a vágyon, s már-már szükségletté er södött: végre, végre megkapta (de milyen sokára!), most már örökre az övé, és soha nem fogja magától értet nek tartani. maga a csoda, aki most itt fekszik az ágyában, ez a meleg test, a fiú, aki szereti t. az értelme és jutalma mindennek - a családjának, az seinek, akiket oly kevesen ismertek, de oly sokan éreztek, és valóban, az emberiség egész történelme ide vezet, és mindaz, ami maga volt, amit tett és érzett; szeretni, elveszíteni, holtan látni és visszahozni t - minden ezért az egyetlen pillanatért történt, mert ennek a pillanatnak el kellett jönnie, a csúcs, a melegség az ágyában, a legvalóságosabb jelenlét. maga az élet, az élet igazi szépsége, ágyának ékessége; most már el tudja hinni, most már elhiheti, és el is hiszi… - Hiszem - suttogta. - Hiszem… - Mit? - kérdezte a fiú. De továbbra sem mozdult. - Az ördögbe is, azt hittem, alszol. - Aludtam is. De megéreztem, hogy valaki néz. - Nem néz - mondta a lány gyengéden -, figyel. - Még mindig a fiú szempilláit nézte, s bár mozdulatlanoknak látta, hirtelen felcsillant közöttük a meglep dött szem szürke alumíniumfény rése. Még egy másodperc, és rá fog nézni - csak ennyi -, abban a pillanatban a szemük találkozik, és az olyan lesz, mintha semmi sem történt volna (a fémes lövedék éppen úgy fogja eltalálni, mint legel ször), és mintha minden, minden újra elölr l kezd dne. A gömbvillám feszültségével izzott fel benne a szenvedély, olyan gyönyör en, olyan hatalmasan… …és mint a földkerekség legszörny bb tragédiája, a sugárzás egyik pillanatról a másikra megváltozott, a szerelem tónusából a rettenetébe váltott át, mintha minden összeomlott volna. A lány a fiú nevét kiáltotta… És a szürke szemek a lány félelmét l megrémülve, döbbenten nyíltak fel, aztán a

fiú nevetve felugrott, de nevet szája váratlanul reszketni kezdett a fájdalomtól, szétnyílt, s mögötte összezárult a hófehér fogsor, s a mélyb l fájdalomkiáltás tört el . A fiú az oldalára zuhant, összegömbölyödött, nyöszörgött és zihált fájdalmában… nyöszörgött és zihált, és eltávolodott a lánytól, még t le is, még sem érhette el. A lány sikoltozott. Sikoltozott… Wyke-életrajzhoz nehéz hozzájutni. Ez már így van négy generáció óta, mert ahogyan n a Wyke-család tekintélye, úgy rejt znek el a Wyke-ok az emberek szeme el l; így rendelkezett Gamaliel Wyke kapitány, miután lelkiismerete gy zedelmeskedett. Megfontolt ember lévén ez csak azután történt, hogy visszavonult az üzleti életb l (üzletét finoman melaszüzletnek hívta). Hajója - kés bb flottája - New England-i finom rumot szállított Európába, melyet nyugat-indiai melaszból készítettek. Persze, a Nyugat felé tartó visszaúton is gondoskodni kellett rakományról, hogy a háromszög mindhárom oldala hasznot hajtson; és mi mást szállíthattak volna Nyugat-Indiába, mint afrikaiakat, akik majd learatják a cukornádat, és melaszt f znek bel le? Végül, amikor meggazdagodva visszavonult, egy ideig elégedetten élt, hófehér fehérnem t és gyapjúszövet kabátot viselt, amint az a birtokban születetthez illik, és egy súlyos aranygy n meg egy vékony arany térdpánton kívül nem viselt ékszert. Ha az üzlet került szóba, a melaszról gyakran, a rumról csak olykor-olykor, és a rabszolgákról soha nem beszélt. Félénk feleségével és csendes kisfiával élt, mígnem az asszony meghalt, és ekkor valami - talán a magány - arra késztette, hogy elgondolkodjék önmagán. Lassan meggy lölte a képmutatást, és, mert alapjában becsületes ember volt, meggy lölte saját magát is. Ezt az új érzést sem letagadni, sem elfojtani nem tudta, a fiút tehát a személyzetre hagyta, maga pedig egy szolgával kivonult a természetbe, hogy újra megtalálja lelke békéjét. A vadon tulajdonképpen Márta Sz skertje volt, s a tél beálltával az öreg a t z mellé húzódva, négy nagy, szürke kend be burkolózva várta ki a tavaszt. Napsütéses id ben kisétált a partra, hóna alatt réz messzelátójával, s fejében zord, ravasz gondolatok csatáztak jobb meggy désével. Már jól bennjártak a tavaszban, amikor visszatért Wiscassettbe; mogorvasága megmaradt, lakonikus rövidség beszéde szinte a szótlanságig fokozódott. Mindent eladott, "ami csak látszott" (ahogy egy megdöbbent kortársa megfogalmazta), fogta félénk, engedelmes, tizenegy esztend s fiát, és visszatért vele a Sz skertbe. Ott, ahol hullámok zúgtak és sirályok rikoltoztak, olyan nevelésben részesítette fiát, amelynek nyomába se ért a Wyke-ok négy generációjának összes iskolázottsága sem. Mert bels viharai, magánya és maga a Sz skert Gamaliel Wyke-ot nem mással békítette össze, mint a Tízparancsolattal. Soha meg nem kérd jelezte a parancsolatokat, és tudatosan soha nem is vétett ellenük. Mint el tte annyian mások, a világ szomorú állapotát, lakóinak b nös voltát is annak tulajdonította, hogy az emberek nem tartották be a törvényeket. De töprengései nyomán végül arra a következtetésre jutott; hogy Isten alábecsülte az emberi ostobaságot. Így tehát kiegészítette a Tízparancsolatot az "és ne okozz" formulával: "…és ne okozd, hogy felebarátaid Isten nevét hiába a szájukra vegyék." "…és ne okozz lopást." "…és ne okozd, hogy apádat és anyádat ne tiszteljék." "…és ne okozz házasságtörést." "…és ne okozz gyilkosságot."

De a megvilágosodást valójában az utolsó parancsolat hozta el a számára. Hirtelen rájött, hogy az emberiség alapvet ostobasága - a mohóság, a kéjvágy, a háborúk és minden tisztességtelenség - abból származik, hogy ezt a törvényt - és kiegészítését - teljesen figyelmen kívül hagyja: "Ne kívánd felebarátod házát… és ne okozz ilyen kívánságot!" Rádöbbent, hogy ugyanolyan halálos b n az irigységet és a szerzési vágyat felkelteni a másikban, mint megölni azt, vagy a halálát el idézni. És mégis, mindenütt a világon azért támadnak birodalmak, születnek hatalmas hajók, várak, épülnek függ kertek, síremlékek, jönnek létre vállalatok, egyetemi ösztöndíjak, hogy a kevésbé tehet sek irigykedjenek és sóvárogjanak - de ha nem is ez a céljuk, ezt a hatást mégis kiváltják. Nos, egy Gamaliel Wyke-féle gazdag ember számára megoldásként Szent Ferenc életútja kínálkozna; de (bár ezt sem bevallani, sem komolyan számba venni nem volt képes) inkább kihajítaná inas jobbjával a Tízparancsolatot, a módosításokkal és az egész Szentírással együtt, semmint hogy így meghazudtolja vele született hajlamait, beléje rögz dött jenki szerzési vágyát. Egy másik lehet ség, ha fogja a pénzét, és eltemeti Márta Sz skertjének a homokjába, hogy az emberek meg ne kívánják; de orrcimpái már a gondolatra is kitágultak, s úgy érezte, megfullad a d nék homokjától. A pénz él dolog volt a számára, amit nem lehet eltemetni. A végs válaszra csak lassan talált rá: szerezz pénzt, élvezd, de ne tudjon róla senki. A szomszéd felesége, szamara, egyebe csakis akkor kelt vágyat másokban, ha tudnak róla. Senki sem kíván olyasmit, amit nem tud megnevezni. Így tehát Gamaliel gránitsúlyt és iszonyú, elemi er t táplált be fia elméjébe és lelkébe; és Walter, a fiú nemzé Jebediást, és Jebediás nemzé Kajafást (aki meghalt), és Sámuelt, és Sámuel nemzé Zebulont (aki meghalt), és Sylviát; így aztán lehetséges, hogy a Gamaliel Wyke kapitánytól saját anyjává lett fiú igazi története e homokjárta, tengermély és k sziklakemény revelációtól ered. …az oldalára zuhant az ágyon, összegömbölyödött, nyöszörgött és zihált fájdalmában, nyöszörgött és zihált, és eltávolodott a lánytól, még t le is, még sem érhette el. A lány sikoltozott. Sikoltozott. Er szakkal eltépte magát a fiú mell l, meztelenül futott át a nappaliba, és felkapta az elefántcsont telefont. - Keogh! - kiáltotta. - Az Isten szerelmére, Keogh! …aztán vissza a hálószobába, ahol nyitott szájjal feküdt a fiú, és csak hörgött… a lány csak a kezét tördelte, és amikor megfogta a fiú kezét, érezte, hogy az merev, és nem viszonozza érintését. Szólongatta, majd hirtelen újból sikoltozásban tört ki. Tapintatlanul felberregett a cseng . - Keogh! - kiáltotta a lány, mire udvariasan másodszor is megszólalt a cseng . A zár, ó, az az átkozott zár… a lány pongyolába bújt, átszaladt az öltöz szobán, a nappalin, a hallon, egy újabb szobán, ki az el térbe, és kinyitotta az ajtót. Behúzta Keoghot, miel tt az egyet is szólhatott volna; a férfi ruhaujját rángatva kiáltozott: - Keogh, kérlek, kérlek, Keogh, mi van vele?! - és már futott is a hálószobába, és Keogh utána. Akkor Keogh - hét nagy cég igazgatótanácsának az elnöke, és tucatnyi más cég igazgató tanácsának tagja, vezérigazgatója egy szolid, családi részvénytársaságnak, mely csaknem egy évszázada cégtulajdonosok birtoklására specializálta magát odalépett az ágyhoz, és hidegkék szemét a szenved alakra függesztette. Könnyedén megrázta a fejét. - Nem azt hívtad, akit kellett volna - szólalt meg rekedtes hangján, visszafutott a

nappaliba, miközben, mintha valami sínen járó gép lenne, félretolta a lányt. Felemelte a telefonkagylót, és beleszólt: - Küldje ide Rathburnt! Most. Hol van Weber? Nem tudja? Keresse meg, és küldje t is… Nem érdekel. Béreljen repül gépet. Vegyen egyet. Lecsapta a kagylót, és visszafutott a hálószobába. A lány mögé lépett, gyengéden a vállára igazította a pongyolát, derekán megkötötte az övet, miközben kedvesen beszélt hozzá: - Mi történt? - Sem-semmi, egyszer en csak… - Gyere, kislány… menjünk ki innen. Rathburn már itt is van, és elküldtem Weberért is. Ha létezik Rathburnnél jobb orvos, az csak Weber lehet, tehát nyugodtan rájuk bízhatod. Gyere! - Nem hagyom itt! - Gyere! - Keogh dobbantott, aztán a lány válla fölött az ágyra nézve azt mormolta: - Nem érted, hogy is ezt kívánná t led? Nem akarja, hogy így lásd. Igaz? - kérdezte, és ránézett a félig elfordult, félig a párnába temetett, verejtékt l csillogó arcra, a görcsbe meredt szájra. A fej mereven bólintott; mintha megrázkódott volna. - És… csukd… jól… az ajtót - mondta kongó, félig suttogó hangon. - Gyere - mondta Keogh. Aztán újra: - Gyere. - Kivezette a botladozó lányt. Vágyakozó arccal nézett vissza, mígnem Keogh, mindkét kezével a lányt fogva, a lábával kirúgta az ajtót, amely kitárult, és eltakarta az ágyat. Kint Keogh hátával az ajtónak támaszkodott, mintha a zár kevés volna ahhoz, hogy az ajtó csukva maradjon. - Mi ez? Jaj, mi ez? - Nem tudom - felelte a férfi. - Tudod… tudod… te mindig mindent tudsz… Mért nem engedted, hogy vele maradjak? - Mert nem akarja. A lány kimerülten, tagolatlan hangon felsírt. - Talán - súgta a férfi a lány hajába - is szeretne sikoltani. A lány harcolt - ó, nagyon er s, hajlékony lány volt. Megpróbálta eltolni a férfit. Az nem mozdult, mire a lányból most már kitört a zokogás. A férfi úgy vette a karjába, mint hajdan, amikor még ölbeli kislány volt. Fogta a két karja között, és vakon bámult bele a közömbös reggelbe, a lány haján átsz elmosódó fénybe. És megpróbálta megállítani az egészet, a reggelt, a napfényt, az id t, de… …de az emberi agynak van egy különös képessége: amíg él, folyton tevékenykedik, mozog, m ködik. Ez a tevékenység, mozgás, munka pedig abban tér el a szív vagy mondjuk egy hámsejt munkájától, hogy míg ezeknek funkciójuk van, melyet minden körülmények között ellátnak, az agynak feladata van, s ez különbözteti meg az embert a majomtól. …Mégis, mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy milyen csekély a különbség az agy és az izom között, az agynak is mozognia, és bizonyos fokig állandóan változnia kell, mint valami b zl verejtékmirigynek, amíg csak él… Keogh, miközben a lányt karjában tartotta, Keoghra gondolt. Keogh életrajzát egy kicsivel még nehezebb megszerezni, mint egy Wyke-ét. Nem annak ellenére, hogy mindössze fél életét töltötte a vagyon árnyékában, hanem éppen ezért. Keogh Wyke volt, bár nem vér vagy neveltetés szerint: Wyke-é volt

testestül-lelkestül, és ez nem volt csekélység. Valaha is volt gyerek, aztán fiatalember; ha nagyon akarta, még emlékezett is rá, de alapjában véve ez nem érdekelte. Az élete a summa cum laudéval kezd dött, az üzleti és jogi diplomával, és az oly fiatalon Hinnegan és Bache-nál töltött másfél év, aztán a Nemzetközi Bank mesébe ill megnyitása; lehetetlen elvárásoknak tett eleget a Zürich-Plénum-ügyben, melyben tevékeny részt vállalt. Aztán az évek során árnyak ékel dtek közé és munkatársai közé, de eközben mind fényesebb és fényesebb pályát futott be, míg végül egy szép napon bejutott Wykehoz, és felfedték el tte, hogy Wyke egymaga Zürich és a Plénum, a Nemzetközi Bank és Hinnegan és Bache; volt valódi jogi egyeteme, közgazdasági egyeteme, és még annyi, de annyi minden más. És végül tizenhat - ó, dehogy, már tizennyolc évvel ezel tt, amikor vezérigazgató lett, és az árnyak elmélyültek közte és a világ többi része között, a fény, saját bels fénye szinte kizárólag neki világította meg ezt az ipari-pénzügyi komplexumot, amely egyedülálló volt az országban, s t az egész világon párját ritkította. De a kezdet, az igazi kezdet az volt, amikor az öreg Sam Wyke egy reggel magához rendelte világtól elzárt vállalata legfiatalabb alkalmazottját (aki akkor már vezérigazgatóként és különböz igazgató tanácsok elnökeként tevékenykedett, ráadásul nem is olyan alacsony rangsorban). - Keogh - mondta az öreg Sam -, ez itt a lányom. Vigye magával. Adjon neki mindent, amit csak akar. Hatra jöjjenek vissza. - Megcsókolta a kislány sötét szalmakalapjának szalagját, az ajtóhoz ment, majd visszafordult, és még annyit mondott: - Ha felt sködne vagy szájaskodna, nyomban kenjen le neki egy jó nagyot, még ott, helyben, érti, Keogh? Fel lem azt csinál, amit akar, de ne engedje, hogy olyannak dicsekedjen azzal, amije van, akinek nincs. Ez els rend szabály. Azzal kiviharzott, s otthagyta az ifjú óriást, hadd nézzen farkasszemet a kisegérként lapuló tizenegy éves gyereklánnyal, akinek áttetsz fehér b re, kékesfekete, selymesen csillogó haja, és egyenes vonalú, dús fekete szemöldöke volt. A summa cum laude, Hinnegan és Bache elismerése és minden egyéb siker csak a kezdet volt, és pontosan tisztában volt ezzel. De hogy éppen most kezd dött el valami, arra csak kés bb jött rá, mint ahogy arra is, hogy fültanúja lehetett Gamaliel Wyke kapitány módosított parancsolatának: "Ne kívánd… és ne okozz ilyen kívánságot." De azon a reggelen csak állt sután, majd elnézést kért, és átment a pénztárba, ott egy nyugta ellenében átvette egy kis doboz nem éppen csekély tartalmát. Vette a kabátját, a kalapját, és visszament az elnök irodájába. A gyerek szó nélkül felállt, és együtt indultak az ajtó felé. Kettesben megebédeltek, eltöltötték a délutánt, és hatra visszamentek. Amit csak kért, mindent megvett a gyereknek, mégpedig New York egyik legdrágább üzletében. Oda mentek szórakozni, ahová a gyerek kívánta. Aztán a nagy halom számlát betette a dobozba, kivéve azt a 1 dollár 20 centest, amiért fizetett. Mert a boltban - a világ legnagyobb játékboltjában - a kislány nagy gonddal egy apró gumilabdát választott ki, amit aztán egy dobozba csomagoltak. A gyerek egész délután ezt a dobozt lóbálta egy madzagnál fogva. Egy utcai árusnál vettek ebédet: hot dogot káposztával. A kislány hatalmas étvággyal evett meg két adagot. Emeletes busz nyitott tetején utaztak be a Fifth Avenue-re. Voltak az Állatkertben és a Central Parkban, vettek egy zacskó mogyorót a kislánynak és a galamboknak, aztán egy zacskó kekszet a kislánynak és a medvéknek. Emeletes busszal jöttek vissza, és ezzel már el is múlt a délután.

Szinte maga el tt látta, milyen volt a lány akkor: egy szalmakalapos kismadár, egy nett kismadár. Arra már nem emlékezett, mir l beszélgettek, ha beszélgettek egyáltalán. Tulajdonképpen szívesen megfeledkezett volna err l az epizódról, vagy legalább gondosan bezárta volna a Vegyes apróságok, Lezárt ügyek dossziéjába, agya valamelyik csücskébe, de egy hét múlva az öreg Sam eléje lökött egy halom papírt azzal, hogy olvassa át, és ha van kérdése, kérdezzen. A papírokat átolvasva mindössze egyetlen kérdés ötlött fel benne: "Biztos abban, hogy ezt végig akarja vinni?" - ám efféle kérdéseket nem szoktak feltenni az öreg Samnek. Tehát újból végiggondolta az egészet, aztán csak ennyit kérdezett: - Miért éppen én? - Mire az öreg Sam végigmérte, és csak ennyit morgott: - Mert kedveli magát. Így esett, hogy Keogh és a kislány egy évig együtt éltek Délen, egy pamutfeldolgozóban. Keogh a gyár raktárában dolgozott. A kislány is dolgozott; akkoriban Délen 12 éves lányok is dolgoztak a pamutfeldolgozókban. Végigdolgozta a reggeli m szakot, az estit csak félig, és délutánonként három órát tanult. Szombat esténként a fal mell l nézték a táncolókat tízig. Vasárnap eljártak a baptista templomba. Míg ott voltak, Harrisnak nevezték magukat. Keogh mindig nyugtalan volt, ha a lány elt nt a szeme el l, mígnem egy napon történt valami. A lány a víztároló - tulajdonképpen egy óriási kút - fölötti pallón lépdelt át, amikor a palló leszakadt, és beleesett a vízbe. De még sóhajtani sem volt ideje, amikor a semmib l felbukkant egy néger kazánf , utána ugrott, elkapta, és felnyújtotta az addigra összever dött sokaságnak. Keogh futva érkezett le a raktárból; látta, hogy az emberek már a f t is kihúzták, s a lánynak sem esett baja, letérdelt tehát az ember mellé, aki a lábát törte. - Mr. Harris vagyok, a lány apja. Jutalmat érdemel azért, amit tett. Hogy hívják? A férfi közelebb intette, és amikor odahajolt, fájdalmai ellenére a f elmosolyodott, és kacsintott. - Nem tartozik semmivel, Mr. Keogh. - Keogh kés bb nem viselt volna el efféle bizalmaskodást, dühében még el is bocsátotta volna az embert; de ilyesmi akkor fordult el vele els ízben, és csodálatot érzett, és megkönnyebbülést. Ett l fogva könnyebb dolga lett, hiszen rájött, hogy a lányt körülveszik Wyke különleges alkalmazottai, akik Wyke földjén és gyáraiban dolgoznak, Wyke házaiban laknak, és neki fizetnek lakbért. Így múlt el az év. Valaki, aki Kevinnek nevezte magát, átvette t le a munkát és a lányt, és minden felt nés nélkül elküldte t két évre egy elegáns svájci leánynevel intézetbe; a lány onnan kötelességtudóan írta leveleit Mr. és Mrs. Kevinnek a pennsylvaniai hegyekben lév nagybirtokra, és k ugyanolyan kötelességtudóan válaszolgattak neki. Keogh pedig visszatért a munkájához, amit tökéletes rendben talált, még a kérdéses év tranzakciói után járó jutalékot is kiírták a nevére. Csillagászati összeggel felér fizetése mellett az egyik folyószámlán eldugva még egy külön összeget is talált, amelynek nagyságától még a lélegzete is elállt. Eleinte hiányzott neki a lány, de ez nem lepte meg. Csakhogy e hiányérzet két hosszú éven keresztül sem csillapodott, s ez már megmagyarázhatatlan volt, s amellett zavaró is; mégsem töprengett el rajta, és meg sem beszélte senkivel. Minden Wyke, vakkantotta oda neki egy ízben az öreg Sam, csinált ilyesmit életében. , Sam például volt rönkvágó Oregonban, majd másfél esztendeig szemetes, s végül egy part menti olajszállító hajón matróz. Keogh talán a szíve mélyén azt remélte, hogy ha a lány visszatér Svájcból, majd újra kijárnak horgászni a lapos fenek csónakkal, s míg feszengve ül egy mozi

kemény fapadján, s lány ismét az ölébe ül. De abban a pillanatban, hogy viszontlátta, tudta, ennek mindörökre vége. Tudta, hogy új fejezetet kell nyitnia; zavarát és elkeseredését mélyen magába temette; meg tudta tenni - elég er s volt hozzá. És a lány… nos, átölelte, megcsókolta, ám amikor megszólalt azon az elegáns, iskolában tanult, gazdag szókincs nyelven, hirtelen furcsának, sejtelmesnek tetszett, mint valami angyal. Még egy szeretetreméltó angyal is furcsa, sejtelmes… Hosszú ideig újra együtt voltak, de már szó sem volt baráti hátbaveregetésr l. Bel le bizonyos Mr. Stark lett egy clevelandi t zsdeügynökségen, a lány pedig, aki egy id s házaspárhoz költözött, beiratkozott a helyi középiskolába, és félállásban aktákat rendezett az irodájában. Eközben megtanulta az üzletmenet alapjait, és betekintést nyert az üzleti életbe. Föl kellett mérnie az üzlet méreteit, hiszen az egész az övé lesz. Még Clevelandben voltak, amikor már az övé is lett: az öreg Sam váratlanul elhunyt. Kiszöktek a temetésre, de a hétf már az irodában találta ket. Azután még nyolc hónapot töltöttek ott; a lánynak még sok tanulnivalója volt. sszel beiratkozott egy kisebb magánegyetemre, és Keogh egy évig nem is látta. - Psszt! - súgta a síró lánynak, és a cseng felberregett. - A doktor… - Fürödj meg - mondta a férfi, és eltolta magától. A lány, félig kibújva az ölelésb l, ismét dühösen meredt rá. - Nem! - Úgysem mehetsz be, tudod jól - mondta a férfi, és az ajtó felé indult. A lány ellenségesen nézett rá, de az ajka remegett. Keogh ajtót nyitott. - A hálószobában van. - Ki…? - De az orvos már meglátta a fájdalomtól eltorzult arcú lányt, aki összekulcsolt kézzel állt el tte, és már nem várt választ. A magas, sz hajú, fürge, gyors kez és gyors járású férfi egyenesen átvágott az el szobán, hallon, szobákon át, be a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem volt vita, kérés vagy visszautasítás; dr. Rathburn magától értet en és nyugodtan kizárta ket. - Menj, fürödj meg! - Nem. - Gyere - megfogta a lány csuklóját, és a fürd szobához vezette. Benyúlt a zuhanyzóba, és kinyitotta az oldalcsapokat. Minden sarokban négy volt, fentr l a második illatosított. Almavirág. - Menj. Elindult az ajtó felé, de a lány ott állt, kezét tördelve, ahol a férfi elengedte. - Menj már - nógatta a férfi. - Zuhanyozz le, az jót tesz. - Várt egy kicsit. - Vagy azt akarod, hogy lemossalak? Fogadok, még tudom, hogy kell. A lány ingerült pillantást vetett rá, amint megértette, mi a férfi szándéka. Szemében ritkán látható rosszindulat csillant fel, és a gyártelep faragatlan munkásai stílusában csattant fel: - Csak azt próbá'd meg, émmeg maj' memmondom a f nöknek, hogy igazibó' nem is vagyok a gyereked! - De az az er feszítés már meghaladta az erejét, és újból elsírta magát. A férfi kiment, és csendben becsukta az ajtót. A hálószoba ajtaja el tt várakozott, amikor Rathburn kisurrant, és azonnal rácsukta az ajtót a bentr l kihallatszó nyöszörgésre és zihálásra. - Mi van vele? - kérdette Keogh. - Várjon egy kicsit! - Rathburn a telefonhoz lépett. - Már üzentem Weberért - mondta Keogh.

Rathburn szinte azonnal mozdulatlanná merevedett. - Ó - mondta -, nem rossz diagnózis egy laikustól! Létezik egyáltalán olyasmi, amit nem tud elintézni? - Nem értem, mir l beszél - puhatolózott Keogh. - Ó, hát azt hittem, tudja. Nos, attól tartok, ez valóban Weber területe. Hogyan találta ki! Keogh vállat vont. - Egyszer láttam egy munkást, olyan volt, mint akit megütöttek. Pedig nem ütötték meg. Mi ez tulajdonképpen? Rathburn körülnézett. - Hol a lány? - Mondtam neki, hogy zuhanyozzon le - felelte Keogh, és a fürd szoba felé intett. - Helyes - mondta a doktor. Lehalkította a hangját: - Természetesen semmit sem mondhatok további vizsgálatok és a laboratóriumi… - Mi ez? - kérdezte Keogh csendesen, de olyan er vel és hangon, amit l Rathburn kénytelen volt hátrálni egy lépést. - Valószín leg choriocarcinoma. Keogh fásultan rázta meg a fejét. - Ezt állapítottam volna meg? Még lebet zni sem tudom. Mi ez? - Aztán, mintha a leveg l kapta volna el, derengeni kezdett benne valami. – Tudom, mit jelent a második része. - Egyfajta… - Rathburn nyelt egyet, majd újra nekifutott: - A rák egyik legrosszindulatúbb fajtája. És… - újra lehalkította a hangját - …nem szokott ilyen hevesen jelentkezni. - Mennyire súlyos? Rathburn tétova mozdulatot tett a kezével. - Súlyos, mi? Doki… mennyire…? - Egy napon talán… - Rathburn halk hangja végül teljesen elfúlt. Fájdalmas tekintettel bámultak egymásra. - Mennyi ideje van még? - Talán hat hét… - Hat hét! - Pssz! - csitította Rathburn idegesen. - Weber… - Weber bárki másnál többet tud az ember fiziológiájáról. De nem tudom, ez segíte itt. Ez valami olyasmi… mint mikor becsap a házába a villám, lerombolja, porig égeti. Kivizsgálhatják, megnézhetik az id járásjelentéseket, és hát hogy hogyan történt. Talán egy napon már meg tudjuk… - kezdett bele újra, de olyan reménytelenül, hogy Keogh saját iszonyatán keresztül is megsajnálta, s félig-meddig ösztönösen kinyújtotta feléje a kezét. Megérintette a doktor kabátujját, és sután állt mellette. - Most mit fog csinálni? - Amit eddig - nézett Rathburn a csukott ajtóra. Ujjaival mutatta a jellegzetes mozdulatot. - Morfiumot adok. - Ez minden? - Nézze, én általános orvos vagyok, nem több. Kérdezze meg Webert, jó? Keogh rájött, hogy egy morzsányi reményért amennyit csak tudott, kikényszerített ebb l az emberb l; ha pedig nincs remény, nincs értelme, hogy tovább szorongassa. - Dolgozik ezen a témán valaki? - kérdezte. - Van valami új ezen a téren? Utána tud nézni?

- Ó, persze, persze. De Weber fejb l többet tud, mint amit én hat hónap alatt… Ajtónyílást hallottak. A lány lépett be hosszú fürd köpenyben, s bár a szeme karikás volt, látszott rajta, hogy felfrissült. - Dr. Rathburn… - Most alszik… - Hála Istennek. Volt-e…? - Nincsenek fájdalmai. - Mi van vele? Mi történt vele? - Hát, még nem szeretnék biztosat… doktor Webert várjuk. tudni fogja. - De… és …? - Át fogja aludni a napot. - És én…? - Mennyire nem jellemz rá ez a félénkség, ez a szerénység, gondolta Keogh. - Én láthatom azért? - Nagyon mélyen alszik! - Nem baj. Csendben leszek. Meg sem érintem… hozzá se nyúlok. - Menjen hát - mondta Rathburn. A lány kinyitotta a hálószoba ajtaját, és izgatottan, csendben besiklott rajta. - Azt hinné az ember, meg akar gy dni arról, hogy valóban ott van-e. Keogh, aki olyan jól ismerte a lányt, így felelt: - És így is van. De Guy Gibbon életrajzához aztán valóban nehéz hozzájutni. ugyanis nem volt magas állású vezet , aki féltve rzött névtelensége dacára oly nagy hatalommal bír, hogy bárki, aki tudja, mit és merre keressen, és megfelel türelemmel fog hozzá a részletek összegy jtéséhez, feltétlenül a nyomára jut. Guy Gibbon nem volt sem számolatlan milliók örököse, sem óriások egyenes ági leszármazottja. Onnan jött, ahonnan a legtöbbünk, a közép- vagy fels -k zép, vagy fels -alsó közép-, vagy az alsó-fels középosztályból, vagy a társadalom egymásba folyó rétegeinek egyéb meghatározhatatlan közepe tájáról (az ilyesmit minél közelebbr l tanulmányozzák, annál kevesebbet jelentenek). A Wyke-mindenséghez mindössze nyolc és fél hétig tartozott. Ó, a puszta tényekhez nem olyan nehéz eljutni (születési év, iskolai végzettség), ahogyan bizonyos alapadatokhoz sem (apja foglalkozása, anyja leánykori neve), s éppígy talán egy-két fontosabb családi eseményt (válás, haláleset) is fel lehet kutatni; de életrajz, valódi életrajz írására, mely nemcsak rögzíti, de meg is magyarázza az embert, kevesen vállalkoznak - nos, mi most erre vállalkozunk. Meg kell hagyni, a tudomány tud olyat, amit egy király egész udvartartása képtelen megtenni, helyre tud állítani egy összetört tojást. Ha van hozzá felszerelése és elegend ideje… de ez vajon nem ugyanazt jelenti-e, hogy: "Ha van hozzá elegend pénze"? Mert a pénz adott esetben nemcsak eszköz, de hajtóer is lehet. Vagyis, ha elég pénzt áldoznak az adott célra, egy ember élettörténetéb l az utolsó ismeretlen adat, a névtelenség utolsó nyoma is elt nhet - még ha történetesen az a fiatalember (a sznobok megfogalmazása szerint) a nulláról jött is, s ha mégoly átmenetileg is, de bekerült a körbe. Guy Gibbon életében kétségtelenül az volt a legfontosabb esemény, hogy találkozott a Wyke-mindenséggel; noha, mint el tte annyian mások, neki magának fogalma sem volt arról, hogy ez megtörtént vele. Még nem volt 20 éves, amikor Sammy Steinnel együtt egy magántulajdonra tévedt. Sammy aznap nem akart iskolába menni, volt valami titka; mindenáron csavarogni akart, de az okát nem volt hajlandó elárulni. A vállas, kerek arcú, jó természet fiú Guy iránt érzett barátsága szinte kizárólag az ellentétek vonzásán alapult. És

barátságuk kezdete óta egyik legf bb mulatságuk a tilosban járás volt; aznap is err l volt szó. "A tilosban járás" többé-kevésbé bevett szórakozásuk volt kora tizenéves korukban. A nagyvárost, amelyben laktak, akkoriban még külvárosok vették körül. Hatalmas birtokok nagy házakkal; a fiúk legnagyobb örömé volt átcsúszni a kerítés alatt, átmászni a falon, és saját bátorságuktól meghatódva kószálni erd könmez kön, pázsiton és ösvényen, mint az indiánok a telepesek földjein. Kétszer kapták el ket, egy ízben kutyákat szabadítottak rájuk - három boxert meg két szelindeket… valószín leg darabokra is tépték volna a fiúkat, és a dolog nem is a gyorsaságukon, mint inkább a szerencséjükön múlott. A másik egy kis öregasszony volt, aki émelyít lekváros kenyérrel és magányos ragaszkodásával tömte tele ket. De e két bukás a száz siker mellett csak kalandjaik hosszú sorát f szerezte, s végül is csak büszkeségüket növelte. Trolival mentek tehát a végállomásig, aztán gyalogoltak egy mérföldet, míg az út el nem fordult, s akkor megpillantottak egy eléggé megviselt állapotban lév , de nemes anyagból készült "Belépni tilos" táblát. Az elvadult kiserd n áthaladva eljutottak az els látásra megmászhatatlannak t gránitfalhoz. Sammy már egy hete felfedezte a falat, de Guy nélkül nem akarta megmászni; Guy ett l meghatódott, s ráadásul t is nagyon izgatta a fal. Bármire, ami ilyen óriási méret , már rá kellett volna bukkanniuk, körül kellett volna járniuk, hogy aztán megküzdjenek vele és legy zzék. Mert ez a fal nemcsak magas volt, hosszú és titokzatos, de egyben tivoli és eldugott fal volt. Út nem vezetett hozzá, külön beköt útja volt; primitív, kanyargós utacska haladt egy nehéz, vasalt tölgyfa ajtóhoz, azon meg nem találtak egyetlen rést vagy hasadékot sem, amelyen átkukucskálhattak volna. Sem megmászni nem tudták, sem rést ütni rajta - de azért átjutottak. Egy öreg juharfa ágai a fal fölött összeértek egy vadgesztenye ágaival, és a fiúk úgy ugrottak át egyik fáról a másikra, mint két mókus. Már sok szép birtokot bekószáltak, de soha még ilyen gondosan ápolt, ilyen szépen rendben tartott földterületet nem láttak; amint a tömör, márvány, fedett lugasban álltak, és nézték a mérföldekre nyúló, dús pázsitú dombokat, a formára nyírt bukszusokat, a ligeteket és patakokat, rajtuk a japán hidacskákkal, hajlatukban a mulatságos kis sziklakerteket, Sammy, elfeledkezve szokásos nyerseségér l is, megszólalt: - Affene! És ebb l több mérföldnyi is van! Kószáltak erre-arra, és hamarosan rájöttek, hogy itt embereknek is kell lenniük. A távolban megpillantottak egy traktort, mely számos, ferdén hozzákapcsolt f nyírót húzott a dús zöld réten. (A tulajdonosok a rétet nyilván pázsitnak hívták.) Az akkoriban még ritkaságszámba men gépek legalább tízméteres rendet vágtak. - És ez - mondta Sammy, közelebbr l megvizsgálva -, még csak nem is széna. Aztán meglátták a házat… Igaz, csak egy pillanatra. Az erd l kijutva, Guy érezte, hogy megragadják. - Ott egy ház - mondta Sammy. - Még meglát valaki. A ház tulajdonképpen fehér dombnak látszott, pedig csak egy részét láthatták… kisebb-nagyobb tornyokat, bástyákat, l réssorokat; mesebeli palotának t nt ezen az álomszer tájon. Nem is látták többé; úgy helyezték el, hogy nem lehetett titokban megközelíteni és kikémlelni. A látvány a szó szoros értelmében a torkukra forrasztotta a szót; csaknem egy órán át némán szemlélték, s csak bólogattak. Végül kunyhónak nevezték el, majd következ felfedezésüket ugyanilyen modorban úszóvályúnak.

Egy kis öblön és egy erd s dombon túl bukkantak rá. Az erd n túl még két domb emelkedett, s a kett között volt a kis tó… talán nem is olyan kicsi. A nagyjából L alakú tavat apró öblöcskék, barlangok, eldugott kis k lépcs k tagolták, melyek egy virággal körbeültetett, rusztikus kis házikóhoz vezettek, majd tovább, az eldugott erdei tisztáson egy apró, ápolt kerthez. De a tó, az az úszóvályú… Úsztak is egyet, vigyázva, nehogy zajt csapjanak, nehogy eltávolodjanak a parttól. Jobbra két kis öblöt fedeztek fel (aprócska vízeséssel, s itt a partot nyilván messziról idehordott, aranysárga homok borftotta), balra pedig hármat (az egyiket egyenesre igazították, s ezüstszürke csempével rakták ki; a legalább 7 méter mélyre kikotort víz fölé fekete üveg ugrótorony emelkedett; a part egyik szakaszát hófehér homokkal szórták le, a másikat meg sem merték közelíteni, nehogy kárt tegyenek az ott kikötött gyönyör kis vitorlásokban, melyek egyike sem haladta meg a 30 cm-es hosszúságot. Ki sem jöttek a vízb l, míg a hideg a csontjukig nem hatolt, s tátott szájjal csak bámulták a miniat r vízparti várost, az utcák piciny járm veit, lámpaoszlopait, régimódi házait), s aztán fáradtan, éhesen, kábultan hazamentek. A titkot, melyet addig rzött, Sammy végül elárulta - azt, amit l ez a nap olyan rendkívülivé vált: másnap el akart menni gyógyfüvet szedni, hogy csatlakozhasson Chennaulthoz Kínában. - A choriocarcinoma azért halálos betegség… - kezdte dr. Weber, de a lány közbevágott: - De nem hal meg! Én nem engedem! - Kedvesem - mondta az alacsony, gömböly vállú, sólyomarcú dr. Weber -, nem akarom, hogy gonosznak tartson, de vagy finoman fogalmazok, és ezzel tápot adok a hamis reményeknek, vagy azt teszem, amire kért, vagyis megmagyarázom az állapotát, és elmondom, mi várható. A kett együtt nem megy. - Miért nem pihen le egy kicsit? - mondta gyengéden dr. Rathburn. - Én majd megkeresem a végén, és mindent elmondok. - Nem akarok lepihenni - heveskedett a lány. - És nem kértem, hogy kíméljen meg bármit l is, dr. Weber. Csak annyit mondtam, nem engedem, hogy meghaljon. Ebben nincs semmi olyasmi, amit l ön ne mondhatná el a teljes igazságot. Keogh elmosolyodott. Weber észrevette, és meghökkent; Keogh látta, mennyire meglep dött az orvos. - Jobban ismerem t, mint ön - mondta alig titkolt büszkeséggel. - Nem kell eltitkolnia semmit. - Köszönöm, Keogh - mondta a lány, aztán el rehajolt: - Folytassa, dr. Weber. Weber a lányra nézett. Kétezer mérföldnyi távolságból elragadták a munkája mell l, egy ilyen helyre hozták, amilyennek még a létezésér l sem volt tudomása, egy fény világba, amelyt l meginog az önbizalma, egy rendkívüli, mindenható hatalommal bíró n elé… még hasonlót sem tapasztalt eddig… Weber azt hitte, már semmin sem tud csodálkozni. A lányéhoz hasonló megrázkódtatást, fájdalmat, félelmet, kifosztottságot természetesen látott már, melyik orvos nem? De amikor Keogh kereken megmondta neki, hogy ez a betegség hat héten belül bizonyosan végzetessé válik, a lány arca megrándult, szeme hosszú id re lecsukódott, aztán halkan megszólalt: "Mondjon el, doktor, mindent err l a… err l a betegségr l. - És akkor el ször, még azt is hozzátette.- Nem fog meghalni. Nem engedem." És a feje tartásából, ahogy telt hangján a szavakat kiejtette, az orvos szinte hitt neki. Isten a tudója, valóban hinni szeretett volna neki. És ekkor döbbent rá, hogy még képes csodálkozni.

Er vel vonta ki magát a lány hatása alól, és most els sorban nem ember, nem ennek a betegnek az orvosa, hanem egyfajta "forrásmunka" kívánt lenni. Újra belefogott: - A choriocarcinoma okozta halál bizonyos fokig eltér az egyéb, rosszindulatú daganatok által okozott haláltól. A rák általában egy meghatározott pontból kiindulva küldi szét láncszemeit, vadsejtjeit a többi szervre. A halál bekövetkezhet azért, mert ez a szerv, mondjuk a máj, a vese, az agy, vagy amir l éppen szó van, felmondja a szolgálatot. De el fordul, hogy hirtelen terjed szét az egész testben, mindenfelé telepeket építve. Ezt hívják metastasisnak. Ilyenkor azért áll be a halál, mert nem egyetlen, hanem egyszerre több szerv válik m ködésképtelenné. Természetesen mindkét változat el fordulhat - az eredetileg rákos szerv teljes leállásával egyid ben fellép a metastatikus effektus is. A chorio ezzel szemben nem érint létfontosságú szervet. A faj szempontjából létfontosságú ugyan, de az egyén szempontjából nem az. Talán meghökkent dolog manapság ilyet kimondani - kockáztatott meg egy száraz mosolyt -, de mégiscsak ez az igazság. Mindazonáltal a nemi szervek alapvet és legprimitívebb sejtformái olyan sajátságokkal rendelkeznek, melyekkel egyetlen más szerv sejtjei sem. Hallott már arról az állapotról, amit méhen kívüli terhességnek neveznek? Fordult a doktor Keoghhoz, aki bólintott. - A megtermékenyített petesejt nem jut le az uterusba, ehelyett rátapad a méh és a petefészek közötti vékony cs falára. Eleinte rendben is megy minden - és szeretném, ha ezt mindnyájan nagyon jól megértenék , mert annak ellenére, hogy ezt a feladatot csakis az uterus képes ellátni, a cs fala nemcsak hogy megtartja, de táplálja is a petesejtet. Kitermel valamit, amit ellenplacentának szoktunk nevezni, ez veszi körül és táplálja is a foetust. A nagyon is életképes foetus persze pompásan megél azon a plazmán, amit az ellen-placenta termel neki. És növekszik - fantasztikus iramban növekszik. A cs azonban vékony a legvékonyabb varrót t is bajosan lehetne átvezetni rajta -, s id vel már nem képes megtartani a foetust; tehát megreped. Ha a foetust ekkor nem távolítják el, a küls szövetek ugyanilyen készségesen átveszik a valódi placenta és az uterus feladatát, és hat-hét hónap múlva, ha az anya még életben van, óriási z rzavar támad a hasüregben. És most térjünk vissza a chorióhoz. Minthogy a szóban forgó sejtek a nemi szerv sejtjei, méghozzá rákos sejtjei, mindenféle szabályt vagy formát nélkülözve, vadul osztódnak. Formáik és méreteik végtelenül változatosak. A nagy számok törvénye alapján - és itt iszonyú sokaságú torz sejtr l van szó - néhány sejt a megtermékenyített petesejthez válik hasonlóvá. Némelyik olyan megtéveszt hasonlóságot mutat, hogy nem szívesen vállalnám megkülönböztetésüket a valóditól. A szervezet azonban cseppet sem ilyen kényes: bármi, ami csak emlékeztet a megtermékenyített petéhez, kiváltja az ellenplacenta termel dését. Ha közelebbr l megvizsgáljuk e sejtek eredetét - fiziológiai értelemben mirigyszövetekr l van szó -, kiderül, hogy valójában hajszálcsövek, erek képezik. Valamennyi, még a legparányibb is, elfogadni és táplálni igyekszik e magzatutánzatokat. Az er feszítést l azonban a hajszálerek vékony falai könnyen megrepednek, és az utánzatok - méghozzá a leger teljesebbek, hiszen a szövetek ezeket fogadják a legkészségesebben - a hajszálerekb l bejutnak a véráramba. Egyetlen helyen sz rhet k ki: az oxigénben, nyiroknedvekben, vérben és plazmában leggazdagabb lel helyen, vagyis a tüd ben. A tüd is lelkesen nekilát, hogy ezeknek a sejteknek placentát formáljon, és táplálja ket. Ám a tüd minden parányi része, amely hamis magzatot táplál, felhagy a vér oxigénnel való dúsításának feladatával. A tüd m ködése végül leáll, és a halált oxigénhiány,

vagyis fulladás okozza. Rathburn szólalt meg: - A choriót évekig a tüd betegségének tartották, s kísér tünetként fogták fel a rákos nemisejteket. - De a tüd rák… - vetette ellen Keogh. - Ez nem tüd rák, nem érti? Id vel ugyan azzá fejl dik, de ez már a metastasisfázis. De erre többnyire már nem marad id ; a chorio hamarabb is végezhet az emberrel. Ezért olyan gyorsan öl betegség. - Megpróbálta elkerülni a lány pillantását, de mert nem sikerült, még hozzátette: - És biztosan öl . - Elmondaná, hogyan szokták kezelni? Weber felemelte a kezét, aztán tehetetlenül visszaejtette. A mozdulat pontos mása volt Rathburn korábbi mozdulatának, és Keogh agyán átfutott a bizonytalan kérdés: vajon ezt is tanítják-e az orvosi egyetemen. - Fájdalomcsillapítót adunk. Orchidectomiával meghosszabbíthatjuk a beteg életét, mert ezzel elvágjuk a vérbe jutó rákos sejtek útját. De, megmenteni ezzel sem tudjuk. A metastasis még az els tünetek jelentkezése el tt bekövetkezik, vagyis a rák akkor már elterjedt… a tüd megbetegedése talán már csak Isten kegyelme. - Mi az az orchidectomia? - kérdezte Keogh. - A… a betegség fészkének… eltávolítása - felelte Rathburn feszengve. - Nem! - kiáltott fel a lány. Keogh szánakozó pillantást vetett rá. Cinikus, finom, hideg haraggal gondolt arra a másikra, aki úgy élt, ahogy soha, azt kapta meg, amit soha. Megérintette az a régi, súlyos b n, amit az öreg Gamaliel kapitány ismert fel mélyenszántó gondolataiban. "Hát csak távolítsák el, ha ez segít - gondolta. - Ugyan mit védelmezel, a fiú férfiasságát? Mit kezdesz már vele?…" De amikor ránézett a lányra, annak tekintetében nem azt a romantikus rémületet és döbbenetet látta, amire számított. A lány összeráncolta dús, egyenes vonalú szemöldökét, arcán feszült figyelem ült. - Hadd gondolkozzam - mondta, s a hangja különösen csengett. - Inkább… - kezdte Rathburn, de a lány türelmetlenül leintette. A három férfi egymásra nézett, aztán hátrad ltek; mintha valaki vagy valami világosan a tudtukra hozta volna, hogy várniuk kell. Hogy mire várnak, arról fogalmuk sem volt. A lány lehunyt szemmel ült. Csigalassúsággal vánszorgott el egy perc. - Papa mindig azt mondta - kezdte olyan halkan, mint aki csak magában beszél -, hogy mindig van megoldás. Csak meg kell találni. Ismét hosszú csend következett, aztán a lány kinyitotta a szemét, melyben olyan bels t z égett, amit l Keogh kezdte kényelmetlenül érezni magát. A lány folytatta: - Egyszer azt is mondta, hogy mindent megkapok, ami… lehetséges. És… csak arról lehet megállapítani, hogy valami nem lehetséges, amit már kipróbáltunk. - Ezt nem Sam Wyke mondta - szólt közbe Keogh -, ezt Keogh mondta. A lány megnedvesítette az ajkát, és sorra mindhármójukat megnézte. De mintha egyik jüket sem látta volna. - Nem engedem, hogy meghaljon - mondta. - Majd meglátják. Két év múlva Sammy Stein hazajött szabadságra, azzal a szent elhatározással, hogy bevonul a Légier höz. Kemény élete volt Kínában, mondta, a poklok poklain ment keresztül. De a régi Sammyból éppen elég kalandvágy maradt meg benne ahhoz, hogy vad és gyönyör terveket sz jön a tilosban való csavargásokról; és mindketten pontosan tudták, hová menjenek. De az új Sammy mindenekel tt egy hatalmas tivornyát és egy n t akart.

Guy, aki közben elvégezte az iskolát és állást vállalt, sem iszákos, sem n bolond nem volt, de azért boldogan vele tartott. Eleinte úgy látszott, Sam teljesen megfeledkezett a hajdani "úszóvályúról"; már jól bentjártak az éjszakában (a helybéli bárban táncterem is volt), és Guy már le is tett arról, hogy Samnek valaha is újra eszébe jut, amikor Sam maga hozta szóba a dolgot. Emlékeztette Guyt arra a levelére, amelyben azt kérdezte Samt l, valóban megtörtént-e velük az az esemény. Guy viszont a levélre nem emlékezett már, és egy darabig elszórakoztak azzal a régi játékkal, hogy: "emlékszel, amikor…?" aztán úgy döntöttek, másnap újra odamennek. Korán indulnak, és ennivalót is visznek magukkal. Aztán egymást követték a zajos események, lányok jöttek, és rengeteg ital, aztán valamikor éjfél után Guy mintha a járdáról nézte volna, hogy Sam taxiba gyömöszöl egy lányt. - Hé! - kiáltotta utána -, mi lesz a tudod, mivel, az úszóvályúval?! - Kutya legyek, ha nem számíthatsz rám - felelte Sam hangos nevetéssel. Lerázta magáról a karját rángató lányt, és Guy felé fordult. - Ide hallgass - mondta, és er ltetetten kacsintott. - Ha ez bejön - és nyilván bejön -, akkor nem indulok korán. De azt mondom, menj oda, és várj meg ott, a Belépni tilos tábla alatt, különben megbánod. Mondjuk, tizenegykor. Ha akkor sem vagyok ott, meghaltam, vagy ilyesmi. - Bekiáltott a taxiba: - Nem fogsz megölni, ugye, drágám? - Mire a lány visszaszólt: - De igen, ha nem szállsz be rögtön! - Érted már? - kérdezte Sam részeg gesztikulálással. - Indulok a halálba. - Azzal odabotorkált a taxihoz, szerencsére, elég közel állt. Szabadsága alatt Guy többé nem is találkozott vele. Nehéz próba volt, mert egész id alatt Samre várt. Tíz percet késett ugyan, de az is emberfeletti erejébe telt, hogy egyáltalán odamenjen. A szokatlan italozástól gyomra savanyú volt, a szeme úgy fájt, mintha homok került volna bele, ízületei merevek voltak, és szenvedett az álmatlanságtól. Sam még nem jött meg, talán nem is jön, de a bosszantó lehet sége fennállt, hogy talán mégis korábban érkezett, és egyenesen bement. Guy kerek egy órát várt rá, talán néhány perccel még többet is, míg végül a kis út forgalma teljesen leállt, még a zajok is elültek; akkor bevetette magát a kis erd be, s elment egészen a falig. Elég nehezen bukkant rá a két fára, aztán mégiscsak átjutott a falon; el ször képtelen volt tájékozódni, aztán örömmel látta, hogy a valószín tlenül tökéletes pázsit még mindig olyan, mint akkor, katonásan állnak a szabályosra nyírt bukszusok, és az erd n át szépen kanyarognak a gondosan gereblyézett ösvények. Persze, az öröm csupán emlékezete meger sítésének szólt, a napja már el volt rontva. Már majdnem egy óra volt, amikor a tóhoz ért… kimelegedve, fáradtan, éhesen, és kellemetlenül idegesen. Minden a gyomrára ment; leült a tó partjára, és evett. Úgy falt, mint egy éhes farkas, nemcsak a sajátját, de azt is, amit Sammynek hozott; mindent felfalt, amit csak úgy találomra behajigált egy papírzacskóba a bántóan korai órákban. A sütemény penészes volt, de azért azt is megette. Ivott rá meleg, erjed félben lév narancslevet. És makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy úszni fog, hiszen ezért jött. Megkereste az aranyhomokos partot. S borókabokrok között bukkant rá a asztalra és a k padra. Itt levetk zött, és futva tette meg az utat a vízig. Csak meg akart mártózni, hogy elmondhassa, megtette. De egy pici félszigeten túl meglátta a szabályosan kiképzett öblöcskét, fölötte az ugrótoronnyal, s err l eszébe jutott a másik öböl, a kis modellekkel; ebben a pillanatban már meg is látta, amint átlósan elhúznak a tó L-jének alsó szárán. Most nem voltak kikötve a kis versenyhajók; a kis öbölb l kifutva keresztben átvágtak a vízen, majd visszatértek. Víz alatti kötél vagy lánc tarthatta ket, szépen haladtak a szélben. Már-már átvágott

egyenes irányban közöttük, aztán meggondolta magát, s úgy döntött, inkább körbe megy. Balra, a sziklás part felé kezdett úszni, s egy darabig a parttal egyvonalban haladt. Közvetlenül a part közelében (itt mintha feneketlen lett volna a tó), követve az öböl vonalát, amikor, szinte arccal egy lányba ütközött. Fiatal lány volt - hozzá hasonló korú - els pillantásra meghatározhatatlan szempárral, kékesfehér fogakkal. Hegyes szemfogát, szabálytalan fogsorát akkoriban nem tekintették szépnek; dús, barna haja sátorként omlott a vállára. Szája a csodálkozástól nyitva maradt, s mert arra nem volt ideje, hogy a vízb l kiemelkedjen, a fiú észre sem vette a küls ingereket, s nagy sokára arra eszmélt, hogy a bal bokáján er s fogást érez, s már kint is volt a szikla oldalán. - Kö-köszönöm - dadogta, amint a lány visszaúszott, s t le egy méterre taposta a vizet. - Nem kellene itt lennem - tette hozzá sután. - Azt hiszem, nekem sem. De azt hittem, itt élsz. Azt hittem, faun vagy. - Fiú, ez aztán pompás! Én meg rólad hittem azt. Mindössze betolakodó vagyok, fiú. - Nem vagyok fiú. - Ez csak amolyan kiszólás - felelte a fiú, utalva az efféle divatos kifejezésekre, amelyeket az ember id vel elhagy. A lány mintha mindebb l semmit sem hallott volna, mert így folytatta: - Neked van a legszebb szemed, amit valaha láttam: Mintha alumíniumból lenne. És a hajad… ezek a kígyózó fürtök! A fiú erre nem tudott mit válaszolni, de azért megpróbálta; de csak ennyit sikerült kinyögnie: - Hát, elég korán van még - mire váratlanul mindketten elnevették magukat. Olyan különös, olyan más volt a lány. Megfontolt, egyenletes hangon mondott rendkívül meggondolatlan dolgokat, mintha furcsa gondolatai támadnának, és azokat haladéktalanul ki is mondaná. - Ráadásul - mondta -, a szád is kedves. Halványkék. Ki kellene jönnöd a vízb l. - Nem tudok! A lány ezen elgondolkodott egy pillanatig, kissé eltávolodott, majd újra visszaúszott hozzá. - Hol a ruhád? A fiú a tó keskeny részének túlsó oldalára mutatott, amelyet körbeúszott. - Várj meg ott - mondta a lány, és olyan közel úszott hozzá, hogy az álla már-már hozzáért, és egyenesen a fiú szemébe nézett. - Meg kell várnod - mondta harciasan. - Megvárlak - ígérte meg a fiú, és úszni kezdett a túlsó part felé. A lány a sziklába kapaszkodva nézett utána. A hosszú tempóktól, er teljes csapásoktól a fiú kimelegedett, enyhe fájdalommal kísért borzongása csökkent. Aztán hirtelen megfájdult a gyomra, s lábát maga alá húzva próbált enyhíteni fájdalmán. Ha kinyújtózott, fájdalma fokozódott. Újra behúzta a térdét, és a belsejét maró fájdalomtól már meg sem próbált kiegyenesedni. Egyre szorosabban húzta maga alá a térdét, de a kín csak nem sz nt. Már légszomja volt, felkapta a fejét, s megpróbált a hátára fordulni - de behúzott térddel rosszul sült el a dolog. Végül leveg t is vett, mert muszáj volt, mégsem kapott leveg t; felfelé küzdötte magát, de fülében a nyomás elárulta, hogy lefelé úszik. Elsötétült el tte minden, aztán jobb lett, majd megint rosszabb; egy pillanatra megadta magát, aztán fény támadt körülötte, végre teleszívhatta a tüdejét leveg vel, aztán ismét vízzel, és újra jött a sötétség; már el sem oszlott…

A fiú még mindig gyönyör volt a lány ágyában, de már morfiumtól elkábítva, letaglózva, baljós álmának megadva magát feküdt, miközben szörnyek tanyáztak az ereiben. A lány a szoba egyik sarkában beszélgetett Keoghgal. - Nem értesz engem. Tegnap sem értettél meg, amikor sírtam, kiabáltam, mert megtudtam, mi az az… operáció. Keogh, szeretem t, de én, én vagyok! Csak mert szeretem, még nem hagytam abba a gondolkodást. Mert szeretem, nem kevésbé, hanem még inkább saját magam vagyok. Ez azt jelenti, hogy mindent meg tudok tenni, amit azel tt, de még annál is többet és jobban. Ezért szerettem bele. Ezért vagyok szerelmes belé. Te soha nem voltál szerelmes, Keogh? A férfi a lány hajának esését nézte, szemöldökének nyílt vonalát, és azt mondta: - Nem sokat gondoltam ilyesmire. - Mindig van megoldás. Csak rá kell jönni - makacskodott a lány. - Keogh, én elfogadtam, amit dr. Rathburn mondott. Miután tegnap elváltam t led, elmentem a könyvtárba, és kizsigereltem néhány könyvet. Rathburnnek és Webernek igaza van. De én csak gondolkodtam, gondolkodtam… megpróbáltam rájönni, mit tenne apa, forgattam a dolgot el re-hátra, hogy valami új gondolatmenetre bukkanjak. Nem fog meghalni, Keogh; nem engedem, hogy meghaljon. - Azt mondtad, elfogadtad… - Ó, igen, egy részét. Ha úgy tetszik, a legnagyobb részét. Mindnyájan meghalunk, apránként és egyfolytában, de ez nem zavar minket, hiszen a halott részek legtöbbje regenerálódik. benne több rész hal meg hirtelen - de ha ennek vége lesz, újra megtalálja önmagát. - A lány olyan magabiztosan beszélt, mint valami gyerek. Pedig cseppet sem volt gyerekes. - Neked jár valami az eszedben - mondta Keogh határozottan. Az orvosok felé intett, mert ismerte a lányt. - Azok a… azok a micsodák a vérében - kezdte a lány halkan. - Harcolnak… életben akarnak maradni; gondoltál már erre, Keogh? Élni akarnak. Rettenetes er vel akarnak élni. - Erre nem gondoltam. - A teste is azt akarja, hogy ezek éljenek. Akárhol telepednek is meg, szívesen látja ket. Így mondta dr. Weber. - Valamit kitaláltál - sz gerte le Keogh -, és bármi legyen is az, nem hiszem, hogy tetszik nekem. - Nem akarom, hogy tetsszen neked - mondta a lány ugyanazon a csendes, különös hangon. A férfi gyors pillantást vetett rá, és újra látta a szeme mélyén ég tüzet. Elkapta róla a tekintetét. - Azt akarom, hogy te gy löld ezt. Hogy küzdj ellene. Azok közül, akiket ismerek, te vagy a legragyogóbb elme, Keogh, és én azt akarom, hogy mindenféle érvet hozz fel ellene. Mert válaszolni akarok minden egyes ellenérvedre, és akkor majd tudni fogjuk, mit tegyünk. - Mondd hát el - mondta a férfi kelletlenül. - Csúnya vitám volt ma reggel dr. Weberrel - vágott bele hirtelen a lány. - Ma… mikor? - Keogh az órájára nézett; még mindig korán volt. - Három vagy inkább négy óra körül. A szobájában. Bementem és felkeltettem. - Nézd, az ember nem csinál ilyesmit egy Weberrel! - Én megtettem. Már mindegy, úgyis elment. Keogh felállt, arcén a düht l ritkán látható vörös foltok gyúltak ki. Mélyet lélegzett, kifújta, aztán újra leült. - Most már mesélj el mindent. - A könyvtárban - kezdte a lány - találtam egy genetikával foglalkozó könyvet,

amely említ valami belga nyulakon végzett kísérletet. A n stényeket sperma nélkül, bizonyos só- vagy alkáli oldattal termékenyítették meg. - Rémlik valami. - A férfi tudta, milyen hosszadalmasan közelíti meg a lány a lényeget. Társalgási pontokat épít fel, és nem a fizetett ügyvédek, hanem az építészek észjárásával. Néha semmiségeket rak a f váz mellé, de ilyenkor mindig kiderül utólag, hogy nagyon is szüksége volt rájuk. A férfi tehát várt. - A n stények világra hozták a kis nyulakat, egyt l egyig n stényt. Érdekes módon mind egyformák voltak, és az anyára hasonlítottak. Még a szemgolyó vérereinek mintázata is olyan egyforma volt, hogy a fényképeket még a szakemberek sem tudták azonosítani. Az egyik kísérletvezet "lehetetlen hasonlóságnak" nevezte el ezt. Azonosoknak kellett lenniük, hiszen mindent az anyjuktól örököltek. Azért keltettem fel dr. Webert, hogy ezt elmondjam neki. - És azt felelte, hogy olvasta a könyvet. - írta - mondta szelíden a lány. - És akkor azt mondtam neki, ha ezt meg tudja tenni egy belga nyúllal, akkor megteheti - intett saját ágya felé - vele is. Azzal elhallgatott, várva, hogy Keogh agyába befészkel a gondolat, aki, persze, azonnal visszautasította, de már nem tudta el zni magától, megrázkódott t le és visszah költ, megrendült, de már kezdte fontolgatni, újra meg újra átforgatni. - Vegyünk egy ilyen… a megtermékenyített petesejthez hasonló valamit… késztessük növekedésre… - Nem kell kényszeríteni. akar növekedni mindenáron. És nem csak egy, Keogh. Ezer és ezer. Óránként több százzal gyarapodik. - Uramisten! - Akkor jöttem rá, amikor Rathburn m tétet javasolt. Olyan volt, mint valami varázsütés. Ha valakit ennyire szeretünk - nézett a lány az alvó felé -, csodák is történhetnek. De az embernek mindent meg kell tennie érte. - Olyan átható pillantást vetett a férfira, hogy az önkéntelenül hátrahúzódott ültében. - Én mindent megkaphatok, amit csak akarok - ha az lehetséges. Csak annyit kell tennünk, hogy lehetségessé váljon. Ezért mentem be ma reggel dr. Weber szobájába. Hogy megkérdezzem fel le. - Azt felelte, hogy lehetetlen. - El ször ezt mondta. Aztán, úgy félóra múlva azt mondta, az esély egy a milliárdhoz, billióhoz… de látod, ezzel már tulajdonképpen elismerte, hogy nem lehetetlen. - És aztán mit csináltál? - Rá akartam venni, hogy próbálja meg. - És ezért ment el? - Ezért. - rült vagy - csúszott ki a férfi száján. De a lány nem haragudott meg. Csak ült nyugodtan, és várt. - Nézd - szólalt meg végül Keogh. - Weber azt mondta, azok a torz… micsodák olyanok, mint a megtermékenyített petesejtek. Azt nem mondta, hogy valóban azok. Megmondhatta volna - és én most közlöm helyette -, hogy nem megtermékenyített petesejtek. - Azt azonban mondta, hogy némelyikük - különösen azok, amelyek már elérték a tüd t - nagyon hasonlítanak a petesejthez. Milyen közel legyen két dolog egymáshoz, hogy már ne lássunk köztük lényeges különbséget? - Ez nem lehetséges. Egyszer en nem lehetséges. - Ezt Weber mondta. Én pedig azt kérdeztem t le, megpróbálta-e már. - Jó, jó. Nem történhet meg, de ennek az ostoba vitának a kedvéért tételezzük fel,

hogy van ott valami, ami növekedhet. Valójában persze nincs. De ha lenne, hogyan biztosítanád a növekedését? Táplálni kell, megfelel h mérsékleten tartani, és bizonyos mennyiség sav vagy lúg végez vele. Az ilyesmit nem lehet csak úgy a kertben elültetni. - Egy tehénb l kivettek egy petesejtet, beültették egy másikba, és kisborjú született. Egy ausztrál ember így akar elvadult, elbitangolt állatokból háziteheneket tenyészteni. - Te aztán megtanultad a leckét. - És ez még nem minden. Bizonyos dr. Carrel New Yerseyben hónapokig életben tartott csirkeszövetet - azt mondja, korlátlan ideig életben tudná tartani - temperált laboratóriumi körülmények között, tápoldatban. És növekszik, Keogh! Úgy növekszik, hogy id nként le kell vágnia bel le. - Hülyeség. Ez… ez nem normális dolog - nyögte ki a férfi. - És mit gondolsz, mi lesz, ha az egyik ilyen szörny ség beadja a derekát? - Ezer és ezer ilyen lesz - felelte a lány nyugodtan. - És az egyikb l… lesz! Hirtelen el rehajolt, még a hangszíne is megváltozott, s noha csendesen szólt, arcán és hangján olyan vadság érz dött, hogy a férfit kirázta a hideg. - Az húsa lesz, s a minta szerint fejl dve az lénye születik újjá. Az haja lesz, Keogh. Az ujjlenyomata. A szeme! - maga! - Én nem tudom… - Keogh úgy rázta meg magát, mint egy ázott spániel, de nem változott semmi; még mindig itt ül, itt a lány, az ágy, benne az alvó alak, és ez a szörny , lidérces, képtelenül téves gondolat. A lány ekkor elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és megérintette; a mosolya válósággal anyai volt, meleg és megnyugtató, érintése szelíd, szeret simogatás, a hangja pedig csupa érzelem. - Keogh, ha nem sikerül, nem sikerül, bármit is teszünk. Akkor neked lesz igazad. De azt hiszem, sikerülni fog. Így akarom. Nem szeretnéd, ha sikerülne, amit akarok? A férfinak mosolyognia kellett, és a lány visszamosolygott rá. - Kis boszorkány - mondta Keogh megindultan. - Az ujjad köré csavarsz, igaz? Miért akartad, hogy ellentmondjak! - Nem akartam - felelte a lány -, de ha felveszed velem a harcot, olyan problémákra bukkansz, amelyek senki másnak nem jutnának eszébe, és ha ezeket tekintetbe vesszük, azzal már fel is készültünk arra, hogy megoldjuk ket, nem így van? Harcolni fogok veled, Keogh - mondta, s csodálatos gyengédsége máris átváltozott csendes, magabiztos, megingathatatlan határozottsággá. - Harcolni fogok veled, megfogom és viszem, veszek és eladok, ha kell, még ölök is, de visszahozom. Tudod, mit mondok neked, Keogh? - Mit? - A lány széles mozdulatot tett, mintegy átfogva t, a szobát, a kastélyt, a birtokot, gyárakat, bankokat, hegyeket, völgyeket, bányákat meg az ezer és ezer embert, amelyek és akik így együtt mind Wyke-ot jelentették: - Mindig tudtam - mondta -, hogy mindez létezik, és kés bb azt is megértettem, hogy ez az egész az enyém. De néha elt dtem, mire való ez az egész. Most már tudom. Már tudom. Egy száj a száján, s valami súly nehezedik a gyomrára. Émelygett, csontjai mintha elolvadtak volna, teste, akár az olvadt zsír. Zöld fény gyúlt körülötte, és minden elmosódott. A száj a száján, súly a gyomrán, végre leveg is van, csak túl meleg, túl nedves. Már nagyon kellett, bár kellemetlen volt, és rettenetes energiával tudta csak összegy jteni a tüdejében, aztán kilökni magából; de gyengeségében az eredmény

mindössze egy apró kis sóhajtás volt. A száj már megint a száján, a súly megint a gyomrán. Aztán újra a leveg . El akarta fordítani a fejét, de valaki megfogta az orrát. Kifújta a kényszer , kellemetlen leveg t, és maga próbált lélegezni. De köhögnie keltett: túl dús volt, túl tiszta, túl jó. Köhögnie kellett, mintha ecetes hordóba dugta volna a fejét; a tiszta leveg sértette a tüdejét. Érezte, hogy a fejét és a vállát megemelik, elfordítják; ekkor jött rá, hogy eddig a hátán feküdt kiterítve, kövön vagy valami hasonló keménység anyagon, és most egy sima, tömör puhaságra fektették. A finom, éles leveg ki-be járt a tüdejében, mind ritkábban vette el a gyenge köhögés, s végül kábult nyugalomba zuhant. A föléje hajoló arc túl közel volt ahhoz, hogy tisztán lássa, de lehet, hogy nem képes arra, hogy jól lásson; a kérdés tulajdonképpen nem is érdekelte. Kábultan bámult fel a homályosan ragyogó arcba, és hallgatta a hangot, mely nem jutott el a tudatáig… …A hang szavak nélkül, megnyugtatóan duruzsolt, érthetetlenségében is olyan örömet és vidámságot fejezett ki, amire a szavak nem is képesek. Aztán meghallotta a félig énekelt, félig suttogott szavakat is; de nem értette, és még mindig nem értette, aztán… aztán mintha ezt hallotta volna: - Hogy lehetséges ez, hiszen ez maga a csoda: az egész, és ráadásul még a szeme is… - Aztán, szinte követel dzve: - Mintha nem is te volnál: mondd meg nekem, te vagy ebben a testben? Tágra nyitotta a szemét, és végre tisztán látta a lány arcát, a sötét haját, a szemét, mely sötétzöld volt, mint a tenger. Nedves, göndör haja vadsz ként keretezte a fejét, és közvetlenül mögötte, a levelekkel befuttatott tet is mintha a lány része lett volna; zöld szeme zöld fényt vetett különös, sz kén áttetsz b rére. Hirtelen nem is tudta volna megmondani, valójában mi ez a lány. Egyszer (talán évekkel ezel tt?) ez a lány így szólt hozzá: "Azt hittem, faun vagy…" Most, féligmeddig öntudatlanul, nem jutott eszébe semmi, amivel a lányt kapcsolatba hozhatta volna. Érezte, hogy valami szorító, csavaró, mind jobban er söd fájdalom készül robbanni a hasában. Valamelyik vastag vezeték gubancolódott benne össze, s dühös, lázadó mozdulattal igyekezett egyenesre igazítani. A bekövetkez robbanás nem annyira kínzó szenvedést, mint inkább csak émelygést okozott. Rángatózva fordította el a fejét, felemelkedett, majd visszahanyatlott. Olyan nyomorultul érezte magát, hogy el sem borzadt, amikor látta, hogy nedvesen csillogó hányás ömlik sugárban a lány térdére, lefolyik a combja közti résbe, s míg a folyadék körös-körül lefolyik, a csomók megtapadnak a lány maga alá húzott lábain. És a lány… A lány csak ült nyugodtan, ölébe vette a fiú fejét, ringatta, babusgatta, jól van, jól van, mondta csitítgatva, most már biztosan jobban lesz. Olyan gyengeség fogta el, hogy megadta magát; aztán reszketve eltolta magától a lányt, felült, és fejét lehajtva, kapkodva szedte a leveg t. - Húúú - nyögte. - Fiú - szólalt meg a lány ugyanabban a pillanatban. A fiú ráhajolt a lány lábára, annak térdével törölte ki az émelygés csalta könnyeket a szeméb l, el bb az egyikb l, aztán a másikból. - Fiú, jaj, fiú - mondta, és a lány együtt jajgatott vele. És végre megnézte a lányt. Megnézte, és amit látott, a képet sohasem fogja elfelejteni. A lugason átsz kés délutáni napfény csipkefátylat terített a fölébe hajló lányra; egyik kis keze a földön, vékony karja nyílegyenesen tart lefelé; a válla megfeszül, fejét mintha a súlyos, sötét hajkorona hátrafelé húzta volna. Hajlékonynak, már-már törékenynek

látszott, pedig nem volt az. Másik keze, tenyérrel fölfelé pihent a térdén, ujjai úgy feszültek meg, mintha tartott volna valamit a tenyerében; és valóban, egy fénycsepp, a b rét l korallszín be hajló aranycsepp pihent a tenyerében. Úgy tartotta, nyugodtan, oda sem figyelve, mint valami tudást, amit megszerzett végre, s többé nem is ad ki a kezéb l. A fiú szeme egy életre beitta a legapróbb részleteket is, még a behúzott láb mögül kikandikáló, csillogó nagylábujj-köröm látványát is. És a lány mosolygott, különös szeme imádattal volt tele. Guy Gibbon tudta, hogy ez élete legnagyobb pillanata, a ritka kincs, a sok-sok perc közül ez lesz a feledhetetlen, mert mindaz, amit a lány mond, beteljesül. Megrázkódott, aztán visszamosolygott a lányra: - Ó, …fiú - lehelte. És hosszan felnevettek, aztán a fiú elkomolyodott, és zavartan kérdezte: - Hol vagyok? De mert a lány nem felelt, lehunyta a szemét, és találgatni próbált. Feny liget… valahol levetk zött… úszott. Ó, az úszás. Aztán átvágott a tavon, és találkozott… Felnyitotta a szemét, a lányra nézett, és azt mondta: - Veled. - Aztán visszaúszott, fázott, valami megülte a gyomrát, a meleg narancslé, penészes sütemény, és… - Akkor megmentetted az életem. - Persze, valakinek meg kellett mentenie. Halott voltál. - Így volt rendjén. - Nem! - kiáltotta a lány. - Soha többé ne mondj ilyet! - És a fiú látta, hogy a lány komolyan beszél. - Csak a saját ostobaságom miatt mondtam. Mindenfélét összeettem, még talán penészes süteményt is. Kimelegedve, fáradtan már ez is sok volt, de ráadásul, mint valami csökönyös szamár; azonnal vízbe vetettem magam… aki ennyi butaságot vel, megérdemli, hogy… - Komolyan mondtam - szólt közbe nyugodtan a lány -, soha többé. Nem hallottál még arról a régi szokásról, hogy ha egy katona a csatamez n megmenti a másik életét, attól kezdve szabadon rendelkezik azzal a másik élettel? - Mi a szándékod az életemmel? - Attól függ - felelte a lány elgondolkodva. - Nekem kell adnod. Csak úgy nem vehetem el. - Letérdelt, majd a sarkára ült, és a lugas k padlójára hullott t leveleket babrálta. Haja el relendült, amint lehajtotta a fejét. A fiú sejtette, hogy a haj mögül a lány t figyeli. A kérdés, ami végül megfogalmazódott benne, olyan súlyos volt, hogy torka elszorult, és csak suttogás jött ki rajta: - Akarod az életemet? - Igen - válaszolta a lány szintén suttogva. Amikor a fiú feléje mozdult, s hátrasimította a haját, hogy lássa, valóban t nézi-e, a lány szeme csukva volt, s könnyek peregtek le az arcán. A fiú keze gyengéd, simogató mozdulattal közeledett a lány arcához, de mire elérhette volna, a lány felugrott, egyenesen neki a lugas zöld falának. Nyúlánk, aranyfény teste hangtalanul átsiklott rajta, egy pillanatig mintha odakint függött volna a leveg ben, aztán elt nt. A fiú kidugta a fejét, s látta, hogy a csillogó test a zöld vízbe merül. Bizonytalanság fogta el, de aztán megérezte saját hányásának savanyú szagát. A víz tisztának látszott, és az arany homok hempergésre csábította. Kimászott a lugasból, ügyetlenül a partra botorkált, aztán beugrott a vízbe. Amikor felbukkant, körbeforogva kereste a lányt, de nem látta sehol. Zsibbadtan kiúszott a partra, ott letérdelt, és a homokkal végigdörzsölte magát. Majd megint beugrott, lemártózott, és újra (ugrálva) végigdörzsölte magát. Aztán

megint lemártózott. De a lányt nem látta sehol. Állt a nap utolsó sugaraiban, hogy megszáradjon, és a tavat fürkészte. Szíve megdobbant, amikor mozdulni látott valami fehérséget, de nyomban elcsüggedt, mikor észrevette, hogy az csupán a táncoló, fürge csónakok kereke. Nehézkesen visszabaktatott a lugashoz - csak most jött rá, hogy emögött vetk zött le -, és lerogyott a padra. Itt trópusi halak úszkálnak tengervízben, holott tengernek nyoma sincs; tökéletes, piciny hajóflotta úszkál, holott nem irányítja és nem figyeli senki; értékes szobrok rejt znek a gondosan nyírott és körülkerített tisztások mélyén, és… és még nem is látott mindent; miféle képtelenségek bukkanhatnak még fel ezen a képtelen helyen? Ráadásul még rosszul is volt. (Összeráncolta az orrát.) Majdnem… megfulladt. Egy ideig legalábbis öntudatlan állapotban volt. A lány nem lehet valódi. Vagy nem vette körül valami zöldes fény…? Ámbár, a megvilágítástól is lehetett… …Bárki, aki ilyen helyet létre tud hozni, rendben tud tartani, összeeszkábálhat olyan gépet is, amellyel másokat hipnotizálhat, mint a science fiction regényekben. Valami kényelmetlen érzés vett rajta er t. Lehet, hogy most is figyelik. Siet sen öltözni kezdett. A lány tehát nem volt valódi. Vagy semmi sem volt valódi. Az a másik birtokháborító, akivel a tó másik oldalán összefutott, valódi volt; de amikor majdnem vízbe fúlt, álmodta a többit. Csakhogy… megérintette az ajkát. Azt is álmodta, hogy valaki életet lehel belé. Ilyesmir l hallott már, de ezt nyilván nem így tanítják az idén Y egyetemen. Mintha nem is te volnál. Te vagy ebben a testben? Mit jelentett ez? Szédelegve öltözött fel. Minek kellett megennem azt az átkozott süteményt? motyogta. Azon t dött, mit mondjon Sammynek. Ha a lány nem valódi, Sammy az egészb l semmit sem fog érteni. Ha pedig valódi, akkor Sammy ezután már csak egy dologról fog beszélni. Azt akarod mondani, hogy együtt voltál vele, és mindössze az ölébe hajtottad a fejed? Nem… nem meséli el Sammynek. És másnak sem. És agglegény marad mindörökre. Fiú, ó, fiú. Micsoda bemutatkozás! A lány el ször megmentette az életét, és aztán szólni sem tudott, és aztán, ó, istenem, mit m velt! De mindegy - hiszen a lány nem volt valódi. Vajon mi lehet a neve? Még ha nem is valódi. Sok ember nem használja az igazi nevét. Kibújt a lugasból, végigment a néma t levél-sz nyegen, és kiáltozni kezdett. Nem szavakat vagy olyasmit, aminek a szavakhoz bármi köze lett volna, csak úgy. A lány ott várt rá. Elegáns, barna ruhában, alacsony sarkú cip ben, kezében barna b rretikül, haja sima koszorúba fonva. Ez az öltözék mintha bels ragyogását is kioltotta volna. Mintha bármelyik pillanatban elt nhetne, nem úgy, mint valami látomás, hanem, mint bármelyik ember, aki belevész az els tömegbe, amely az útjába kerül. Ha tömegben találkoznak, nyilván elmegy a lány mellett, legfeljebb a szemét veszi észre. A lány fürgén melléje lépett, kezét a fiú arcára tette, és ránevetett. A fiú ismét észrevette, milyen éles, milyen szokatlan formájú a szemfoga, és milyen fehér… - Te elpirultál! - mondta a lány. Az efféle megjegyzés még sohasem mulasztott el egyetlen pirulást sem. - Merre mész? - kérdezte a fiú. A lány felnézett rá, megnézte az egyik szemét, majd a másikat, aztán belenézett mindkét szemébe, hosszú ujjaival átkulcsolta a táskáját, és tekintetét a táskára

függesztve azt felelte: - Veled megyek. Aztán még sok mindent mondott neki apránként, amit a fiú nem is értett meg azonnal. Elvitte a lányt a városba, együtt vacsoráztak, aztán elmentek egy West Side-i címre, amit a lány adott meg, és egész éjjel a ház el tt beszélgettek. Hat hét múlva összeházasodtak. - Hogyan is vitatkozhatnék vele? - kérdezte Weber dr. Rathburntól. Együtt nézték a nyüzsg munkások csapatát, akik a kastélytól mintegy négyszáz méterre épült k építmény felé tartottak; innen nem lehetett látni, és nem tudtak róla az emberek sem. El nap, délután háromkor kezd dött a munka, s dolgoztak egész éjjel is. Dr. Weber az égvilágon mindent megkapott, amit kikötött, s t már minden ott volt a helyszínen felszerelve. - Persze - mondta Rathburn, aki mindenr l tudott. - És ugyan miért is vitatkoznék vele? - folytatta Weber. -Az embernek tervei, ambíciói vannak. Micsoda fellépése van ennek a Keoghnak! El ször utánanézett a terveimnek. Így kezdte. És máris minden, amit valaha akartam, szerettem volna, minden el ttem volt, igaz, némelyik csak ígéret formájában, de itt nem játszanak az ígéretekkel. - Ó, nem. Nincs rá szükségük, hogy bárkit is becsapjanak… Prognózist akar felállítani? - A fiatalemberre gondol? - Ránézett Rathburnre. - Ó, hát persze hogy nem rá gondol… azt kérdezi, meg tudok-e érlelni egy ilyen m foetust? Az efféle vélemény képes bolondot csinálni az emberb l, pedig ez a feladat nem bolondoknak való. Csak annyit mondhatok, hogy megpróbáltam - és azt is meg kell mondanom, hogy ilyesmi még álmomban sem jutott volna eszembe, ha nem érte és az rült ötletéért kellene megtennem. Hajnali négykor távoztam innen néhány horzsolással, és kilencre úgy féltucatnyit sikerült tápoldatban izolálnom. Marhavérplazma - ezzel lehet a leghamarabb elkészülni. És a sejtmagok osztódni kezdtek. Osztódtak, aztán néhány óra múlva láttam, hogy kett behorpad, és kialakul a gasztroszfóra. Ez már elég volt ahhoz, hogy továbblépjek; itt tartok, és ezt meg is telefonáltam nekik. És mire ideértem - tette hozzá a k pajta felé intve -, négyötöd részt felépítették a laboratóriumot, ami megfelelne akár a városi kórház laborjának is. Vitatkozni? - tért vissza Rathburn eredeti kérdésére. - Hogy vitatkozhattam volna? Miért…? És az a lány! Elemi er , maga a gravitáció. Olyan nyomást gyakorol az emberre, úgy értem, a puszta személyiségével, a lényével, hogy valószín leg a világon mindent meg tud szerezni, amit csak akar, még ha a világ nem is az övé. Tegye azt le az északkeleti bejáratnál! - kiáltott oda az egyik munkásnak. - Mindjárt megyek, és megmutatom, hová való pontosan. - Tettvágytól égve fordult Rathburnhöz: - Mennem kell! - Ha bármiben segíthetek - mondta Rathburn -, csak szóljon. - Ez a legszebb az egészben - mondta Weber. - Itt mindenki ezt mondja, és így is gondolja! - Máris rohant a pajta felé, Rathburn pedig a kastélyba indult. Guy Gibbon utolsó birtokháborítása után körülbelül egy hónappal, amikor éppen hazafelé tartott a munkából, a sarkon egy ember összehajtogatta az újságját és utánaszólt: - Gibbon? - Az vagyok - felelte kissé élesen Guy. Az ember olyan alaposan mérte végig a feje búbjától a cip je sarkáig, hogy Guy azon sem lep dött volna meg, ha megtudja, nemcsak ruházatát mérte fel, azt, hogy hol vette, milyen állapotban vannak, hanem ezek alapján egyéni szokásaira,

egészségi állapotára, s t még a vércsoportjára is következtetett. - A nevem Keogh - mondta a férfi. - Jelent ez önnek valamit? - Nem. - Sylva sohasem említette ezt a nevet? - Sylva! N-nem, nem említette. - Igyunk meg valahol valamit. Beszélni szeretnék önnel. - Az ember elégedettnek látszott, s Guy szerette volna megtudni, miért. - Miért ne - felelte. - Én ugyan nemigen szoktam inni, de azért mehetünk. Találtak a közelben egy helyet, ahol a terem végében bokszok voltak. Keogh szódás whyskit rendelt, Guy, némi habozás után, sört. - Ismeri t? - kérdezte Guy. - Kisgyerekkora óta. És ön? - Hogy én? Nos, ismerem valamennyire. Össze fogunk házasodni. - Elmélyülten bámulta a sörét, aztán feszengve azt kérdezte: - Tulajdonképpen kicsoda ön, Mr. Keogh? - Mondhatnánk - felelte Keogh -, in loco parentis. - Várta a választ, aztán hozzátette. - Amolyan gyámféle. - Soha nem említette, hogy gyámja van. - Ezt meg tudom érteni. Mit mesélt magáról? Guy kényelmetlen érzése lassanként, szégyenl sséggé, enyhe félelemmé szelídült, de amikor megszólalt, ez nem érz dött a hangján: - Én nem ismerem önt, Mr. Keogh. Nem hiszem, hogy válaszolnom kell egyetlen olyan kérdésére is, amely Sylvával kapcsolatos. Vagy velem. Vagy bármivel. Felnézett a férfira. Keogh fürkész szemmel nézett vissza rá, aztán elmosolyodott. Ez a teljesítmény láthatóan ritka és meglehet sen fájdalmas volt a számára, de szinteségéhez nem fért kétség. - Jó! - vakkantotta, és felállt. - Menjünk. - Kiment a bokszból, és Guy kissé meghökkenve indult utána. A sarkon álló telefonfülkéhez mentek. Keogh bedobta az érmét, és tárcsázott. Miközben várt, kitartóan nézte Guyt. Guy pedig kénytelen volt végighallgatni a beszélgetés egyik felét: - Guy Gibbonnal vagyok itt. (Guy kénytelen volt megállapítani, hogy Keoghnak elég, ha csak a hangjával azonosítja magát.) …- Persze hogy tudtam róla. Buta kérdés volt, kislány. …- Mert rám tartozik. Te rám tartozol. …- Abbahagyni? Semmit sem hagyok abba. Tudnom kell, és kész. …- Jól van, jól… Itt van. Sem rólad, sem másról nem beszél, és ez rendjén is van. Igen, ez a helyes. Megkérnéd rá, hogy legyen kicsit beszédesebb? Azzal átadta a kagylót a meglepett Guynak, aki remeg hangon szólt bele: - Ó, hello - miközben szemét le nem vette Keogh közönyös arcáról. A lány hangja elárasztotta és elborította, s máris eloszlatta minden nyugtalanságát és bizonytalanságát. - Guy, drágám… - Sylva… - Nincs semmi baj. Err l már hamarabb beszélnem kellett volna veled. Ennek mindenképpen be kellett következnie. Guy, Keoghnak mindent elmondhatsz, amit csak akarsz. Akármit kérdez, nyugodtan válaszolj. - Miért, kedvesem? Tulajdonképpen kicsoda ? Hallgatás, majd furcsa kis nevetés. - Ezt jobban el tudja magyarázni, mint én. Akarod, hogy összeházasodjunk,

Guy? - Ó, nagyon! - Akkor jó. Senki sem akadályozhatja meg, csakis te. És tudd meg, Guy, ott fogok élni és úgy, ahol és ahogy te akarod. Ez az igazság, és semmi más. Hiszel nekem, Guy? - Én mindig hiszek neked. - Akkor jól van. Tehát ezt fogjuk tenni. És most menj, és beszélgess Keoghgal. Mondj el neki mindent, amit tudni akar. Neki is ezt kell tennie. Szeretlek, Guy. - Én is - felelte Guy, még mindig Keogh arcát figyelve. - Hát akkor, minden rendben van - tette hozzá, amikor rájött, hogy a lány már befejezte. - Viszlát - és visszaakasztotta a kagylót. Azután Keogh és hosszan elbeszélgettek. - Fájdalmai vannak - súgta a lány dr. Rathburnnek. - Tudom. - Az orvos együttérz en rázta meg a fejét. - De ennél több morfiumot nem adhatunk egy embernek. - Talán még egy kicsit? - Egy kicsit talán - mondta az orvos szomorúan. A táskájához lépett, és kivette a t. Sylva gyengéden megcsókolta az alvót, aztán kiment a szobából, Keogh már várta. - Ebb l már elég volt, kislány - mondta. - Miért? - hangzott a baljós kérdés. - Menjünk innen. A lány már oly régóta és oly jól ismerte Keoghot, hogy biztos volt benne, az részér l semmiféle meglepetés nem érheti. De ez a hang, ez a tekintet valahogy új volt. A férfi ajtót nyitott, el reengedte a lányt, aztán ment arra, amerre a férfi vezette. A kastélyt elhagyva rátértek egy ösvényre, amely fiatal, s erd n át egy dombra vezetett; onnan jól látszott a pajta. Az újabban parkolónak kinevezett gazdasági udvar tömve volt autókkal. Fehér ment autó közeledett; egy másikról éppen lerakodtak az északkeleti feljárónál. Valahol az épület mögött generátor dohogott, oldalt már füstölt az új kazánház kéménye. Mindketten izgatottan, szótlanul nézték az épületet. Továbbmentek az ösvényen a domb túloldalára, a tóhoz. Kiértek egy kis tisztásra, ahol egy majdnem kétméteres Diana-szobor állt. A vadászó Diana olyan sz zies, olyan fürge és szépséges volt, hogy szinte hihetetlennek t nt, hogy élettelen, hideg márványszobor. - Mindig úgy éreztem - mondta Keogh -, hogy az közelében senki sem tud hazudni. A lány felnézett a Dianára. - Még önmagának sem - tette hozzá Keogh, és lehuppant egy márványpadra. - Essünk túl rajta - mondta a lány. - Azt akarod, hogy Guy Gibbon újra megtörténjen. rült ötlet, de óriási. Persze, ennél vannak nagyobb örültségek is, köztük óriásiak, ma már mégis mindennaposak. Ezen tehát nem is akarok vitatkozni. - Hát akkor? - A napokban végiggondoltam az egészet, mégpedig bizonyos perspektívából nézve. Sylva, valamir l megfeledkeztél. - Jó - mondta a lány. - Nagyszer . Tudtam, hogy mindenre gondolsz, még miel tt túl kés lenne. - Vagyis szerinted van megoldás? - A férfi lassan megrázta a fejét. - Most nincs. Szedd össze a Wyke-bátorságot, lányom, és lásd be, hogy ez nem megy.

- Folytasd! - Ennyi az egész. Bár lehetséges, én mégsem hiszem, hogy ez a másolat sikerülni fog. Beszéltem Weberrel, szerinte van remény. Ha igen, az akkor is csak egy tartály lesz, amit nem tudsz mivel megtölteni. Lásd be, kislány, az ember nemcsak vér és csont és sejtek és semmi egyéb. Elhallgatott, és a lány gyorsan közbeszólt: - Folytasd, Keogh. - Szereted ezt a fiút? - kérdezte a férfi. - Keogh! - A lány mulatságosnak tartotta a kérdést. - Mit szeretsz rajta? - mordult fel a férfi. -A göndör haját? Az izmait, a b rét? Az egyéb szerveit? A szemét, a haját? - Az egészet, így, ahogy van - felélte a lány nyugodtan. - Az egészet, és ez az egész? - kérdezte könyörtelenül a férfi. - Mert ha igennel válaszolsz, akkor megkaphatod, csak legyen hozzá er d, hogy aztán megszabadulhass t le. Én semmit sem tudok a szerelemr l, de azt megmondom: ha csak ennyib l áll, akkor a pokolba vele! - Nos, természetesen ennél több. - Ó! És azt honnan teremted el , kislány? Hát ide figyelj: a férfihez a b rén és a csontján kívül még az is hozzátartozik, ami a fejében és a szívében van. Te reprodukálni akarod Guy Gibbont, de csak a testét lemásoltatnod nem lehet. Az egész ember kell, hogy ugyanazt az életet élhesse tovább. És ezt nem tudod elérni. A lány hosszan nézte a Dianát. Aztán halkan megkérdezte: - Miért nem? - Megmondom neked - válaszolta dühösen a férfi. - Mert mindenekel tt meg kell tudnod, kicsoda . - Én tudom, hogy kicsoda ! A férfi nagyot köpött a pad melletti zöld mohára. Megdöbbent volt, hiszen az ilyesmi egyáltalán nem vallott rá. - Nem tudsz semmit, és én még annyit se tudok. Egyszer több mint két órán át vallattam, hogy megtudjam, ki . Csak egy srác, és semmi más. Semmi különös az iskolában, semmi különös a sportban, ugyanaz az átlagízlés, átlagérzelmek, mint rajta kívül millió emberé. Miért éppen , Sylva? Miért ? Mi az ördögöt láttál egy ilyen fiúban, amiért érdemes volt hozzámenned? - Én… nem tudtam, hogy nem kedveled. - Ó, az ördögbe is, kislány, nem err l van szó! Ezt én sohasem mondtam. Még… még olyasmit sem találok benne, amit ne kedvelnék! - Nem ismered úgy, ahogy én. - Bizonyára így van. Nem ismerem, de nem is ismerhetem. Mert te sem tudsz semmit, érzel, de nem tudsz. Ha újra akarod látni Guy Gibbont, vagy legalábbis egy elfogadható hasonmását, ugyanazt az életet kell végigélnie, mégpedig forgatókönyv szerint, születése pillanatától kezdve. Annak a gyereknek az összes tapasztalatát meg kell kapnia. - Rendben van - felelte a lány csendesen. A férfi megkövülten nézett rá, aztán folytatta: - És addigra nekünk meg kell írnunk ezt a forgatókönyvet. Ehhez pedig valahogy össze kell gy jtenünk az anyagot. Hogy képzeled, felállítasz valami alapítványfélét, hogy minden pillanatát számba vegyék… ennek az észrevétlen fiatalembernek? Méghozzá titokban, mert feln ttkoráig meg sem tudhatja. Tudod-e, mibe kerülne ez, és hány ember kellene hozzá? - Meg lehetne oldani - mondta a lány.

- És tegyük fel, hogy forgatókönyvformában megszerzed azt az életrajzot, amiben benne van húszévnyi élet minden napja, minden órája a gyerekkortól a születés pillanatától, ami csak megszerezhet , beleértve az embereket, akik eljátsszák a forgatókönyv szerinti szerepüket - és ki biztosítja, hogy semmi más nem történik vele, mint ami szerepel a forgatókönyvben, és ki garantálja, hogy nem tudja meg soha? - Ez az! Ez az! - kiáltozta a lány. A férfi felugrott, és rákiáltott: - Ez nem az én tervem, te szerelmes holdkóros! Én ellene vagyok! - Van még valami?! - kérdezte a lány még mindig kiabálva. - Keogh, Keogh, gondolkozz! Hogyan fogjunk hozzá? Hogy kezdjük el? Legel ször mit kell csinálnunk! Gyorsan, Keogh! A férfi úgy bámult rá, mint akit villám sújtott, lerogyott a padra, és er tlenül nevetni kezdett. A lány leült melléje, megfogta a kezét, a szeme csillogott. Kis id múlva a férfi összeszedte magát, és a lányhoz fordult. Szeme beitta a lány szemének csillogását; aztán agyában újra forogni kezdtek a fogaskerekek… ismét a Wykeügyön dolgozott… - Az sforrás, amelyb l megtudhatjuk, hogy kicsoda , és mit csinált eddig szólalt meg végre -, már nem sokáig lesz velünk… Beszélnünk kell Rathburnnel, hogy ne adjon neki több morfiumot. Gondolkoznia kell! - Jól van - mondta a lány. - Jól van. Amikor a fájdalom már olyan t rhetetlen volt, hogy nem tudott t le már semmire sem emlékezni, újra kapott egy kis morfiumot. Egy id re megtalálták az emlékezés és a szenvedés egyensúlyát, aztán gy zött a szenvedés. Amikor a gerincagyat átvágták, többé nem érezte. Embereket hoztak: pszichiátert, gyorsírókat, még egy történészt is. Az átépített pajtában Weber állati alanyokat keresett; minden fajtát kipróbált, ami csak az eszébe jutott, még tehenet és egyéb f eml söket is. Apró eredményei voltak, de nem igazán átüt ek. Aztán emberekkel is próbálkozott. De a test ellenállását nem tudta legy zni, a méh éppúgy nem fogad be idegen foetust, mint ahogy a kézre nem n rá idegen ujj. Így hát tápoldattal próbálkozott. Sokfélével… Végül egy, úgy látszott, beválik. Terhes n k vérplazmája volt. A legéletképesebb álpetesejtet betette két steril zergeb r darab közé. Tervezett egy automatát, amely a plazmát az artéria ritmusa szerint csepegtette, a véna ritmusa szerint leszívta, és az egész rendszert testh mérsékleten tartotta. Az egyik nap elpusztult ötven, mert a ragasztóba kloroform került. Amikor kiderült, hogy rosszul t rik a fényt, Weber bakelit tartályokat tervezett. Amikor a normális fényképezés alkalmatlannak bizonyult, újfajta, h re érzékeny filmet tervezett, tulajdonképpen az els infravörös filmet. Az életképes magzatokban hatvan nap múlva már meg lehetett különböztetni a szemkezdeményt, a gerincoszlopot, a karkezdeményeket és a dobogó szívet. Egyenként napi 4-5 liter plazmát fogyasztottak el, és volt olyan szakasz, amikor még 174 ezren voltak. Aztán pusztulni kezdtek, egyesek deformálódtak, mások vegyileg bizonyultak instabilaknak, és rengeteg pusztult el olyan apró, finom károsodások miatt, amelyek okára még Weber és a személyzete sem tudott rájönni. Amikor már mindent megtett, ami rajta múlott, és nem maradt más hátra, mint várni, a magzatok már héthónaposak voltak, és szépen növekedtek. Huszonhárman voltak. Addigra Guy Gibbon már régen halott volt; özvegye rendszeresen eljárt Weberhez, nagy halom papírt, jelentést rakott le az asztalára, egyre sürgetve, hogy

olvassa át ket, és szóljon, ha végzett velük. Az orvos elolvasta, és jelentkezett. Visszautasította, amit az asszony kért. A n ezután Keoghgal próbálkozott. Az kereken megtagadta, hogy ebben a dologban bármi része legyen. A n aztán mégis rávette Keoghot, Keogh pedig az orvost. A k pajta körül újból megindult az építkezés, új gépek zaja hallatszott. A hideg tartály 1,30x2 m belméret volt, tekercsek, szenzorok vették körül. Az asszonyt beletették. A magzatok ekkor már nyolc és fél hónaposak voltak. Négyen maradtak. Egynek sikerült. A SZERZ JEGYZETE: Hadd kérdezzem meg az olvasótól, különösen, ha húsz év körüli: érezte-e már valaha, hogy er szakosan bánnak véle? Hogy valamit tenni szeretne, de mindenütt akadályba ütközik, míg végül kénytelen meghátrálni; holott más dolgokat kifejezetten megkönnyítenek a számára. Érezte-e már, hogy idegenek ismer sként bánnak vele? Találkozott-e már valakivel, aki földcsuszamlást idézett el benne, és aki viszontszerette - hogy aztán titokzatosan elt njön az életéb l, mintha nem szerepelne a forgatókönyvben? Nos, mindnyájunknak vannak ilyen érzéseink. De ha elolvasta a fenti történetet, bizonyára meghökkent bbnek érezte, mint egy egyszer történetet. Valami nagyon hasonlóról van szó, nem? Persze, lehet, hogy nincs kastély, nincs "úszóvályú", és a nevek is megváltoztak, hogy elrejtsék az ártatlan… szerz t. Mert lassan ideje, hogy a lány felébredjen, mindössze 2-3 évvel öregebben, pedig 23 évet aludt át a hidegben. És ez a találkozás lesz a legnagyobb dolog, ami az utóbbi id ben megtörténhet önnel. NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

GÖDRI BOTOND A JÓGI - Végre elértük a Plútót, s ekkor ez a nyavalyás lencsevéd beszorul! - kiabált dühében a f tudós. - Micsoda pech! …Micsoda pech! - ismételgette egymás után. Végül is dohogva kivonult az rközpont vezérl terméb l. A többiek mereven az irányítóközpont ellen rz képerny jére bámultak, ahová az rszonda kinyúló karján elhelyezett kamera képét keverték be. A kamera figyel szeme áttekintett a Plútó felé száguldó laboratóriumon. Jól látszódott a két hosszú kar végén elhelyezett radioaktív termikus generátorpár, s egy hosszú csáp végén az a bizonyos infravörös fotométer, amelynek lencsevéd jét nem lehetett eltávolítani. - Az automatika a beleprogramozott parancsnak megfelel en állandóan próbálkozik. Egyel re sikertelenül - szólt egy nagydarab szakállas férfi a másik képerny mell l, ahol nem ácsorogtak annyian. Valóban. Észrevehették, a lencsevéd id nként megrándul, de aztán minden marad a régiben. - Parancsot kellene adni az optikai megfigyel üzembe helyezésére. Talán mégiscsak látnánk vele valamit - mondta egy szemüveges, magas fiatalember, aki most érkezett. - Nevetséges vagy! - hördült fel a szakállas, aki az ellen rz képerny el tt ült.

- A fénysebességgel haladó parancs is több mint öt óra alatt érne oda. Nekünk max. félóránk van. Aztán a szonda elszáguld a Plútó mellett, anélkül, hogy bármit is látnánk bel le. - Húsz éve várok erre a pillanatra - szólt egy kopasz, id sebb tudós magába roskadva. - Húsz éve izgat, hogy mit l olyan átkozottul nehéz a Plútó. Mintha aranyból lenne, olyan a fajsúlya. Öreg vagyok, most már sose tudom meg. - Végre felderíthettük volna, mi az a különös kinövés a Plútón. Ezután újabb évtizedeket kell várnunk, amíg rszondát indítanak ismét e legküls bolygó felé kesergett egy magas bolygófizikus. Ilyen átkozott balszerencsét! - szitkozódott valaki a kapcsolótáblánál. - És nem tehetünk semmit! - Pedig azt a lencsevéd t két ujjal el lehetne távolítani - szólt ismét e bolygófizikus. - Valakinek oda kellene menni! - fogta tréfára az öreg tudós. Ezen mindenki nevetett. Feloldódott az órák óta tartó feszültség az emberekben. - Talán egy szuper-telemechanikus fenomén segítene. De honnan kerítünk most egyet! - viccel dött valaki. - Hívjuk fel az Extra Szellemi Tevékenységek Intézetét - vigyorgott a bolygófizikus. - …Vagy a bolondokházát - toldotta hozzá a szakállas, aki az ellen rz képerny el tt üldögélt. Újból mindenki röhögött. - Ide figyeljetek! - csillant meg az újonnan érkezett szeme. Inas, magas férfi volt, akit matematikus- és alpinista-körökben is egyaránt jól ismertek. - Én tudok egy jógit; egyszer Nepálban találtam rá a hegyekben, háromezer méter magasban. Egy szikla tetején lakott, és talán még most is ott van. Mindenféle elképeszt dolgot tud. Vén, kiszikkadt csontváz, de igazi varázsló az öreg… Egy szikla tetején álldigál emberemlékezet óta. A környékbeliek gyümölcsöt meg vizet hordanak neki egy hosszú kötél végén elhelyezett kosárba. meg, hol jósol nekik, hol bölcs tanácsokat oszt, néha meg vészjósló dörgedelmeket ereszt meg. De legtöbbször csak átkozódik meg káromkodik. Erre az emberek megdobálják rothadt gyümölccsel. Nevetés hullámzott végig az rkutatási Központ nagytermén. Többen távolabbról is a szemüveges matematikus köré sereglettek. Az levette szemüvegét, és rutinos mozdulatokkal megdörzsölte, majd visszatette ismét, és mesélni kezdett: - Fantasztikus trükköket tud. Mikor meglátogattam, az ezeregyéjszaka káprázatát varázsolta elém. Csodás kertek, mesés szépség , pompás elefántcsont paloták a szemem el tt n ttek ki a kopár k sivatagból. Üdít leveg , h vös narancsligetben találtam magam, ahol ragyogó szépség háremhölgyek táncoltak furcsa, kígyózó mozgással el ttem. Aztán… - Aztán? - kérdezték egyszerre többen is. - Aztán valaki eltalálta a jógit egy rothadt banánnal. És ett l ismét rám szakadt a hegyi k sivatag negyvenfokos forrósága. De aztán megkért, hogy vakarjam meg a hátát, hálából a legelképeszt bb varázslatot is megteszi a kedvemért. - És megvakartad? - Igen. Bár ez egyáltalán nem volt könny . Az öreget évtizedek óta csak az es mosta, és körülötte meg a sziklán mindenütt elképeszt b z terjengett. Nekifohászkodtam hát, és vasaimmal meg sziklamászó köteleimmel nagy nehezen felmásztam hozzá. Máig sem értem, hogyan tudott puszta kézzel oda felmászni. Mint egy csontváz, ott állt fenn, bokáig trágyában. Szakálla a hasát verdeste, és

olyan kemény és büdös volt, mint a szikla, amin állt. Csont-b r bal karjával a fején átnyúlva a jobb fülét fogta. Nem eresztette volna el a világ minden kincséért sem. - Miért nem engedi le a karját egy kicsit? Nagyon fárasztó lehet így állni! Néha meg talán le is jöhetne innen, és járhatna egyet. - Nem lehet! - háborodott fel. - A fogadalmam tiltja. Ha megtenném, elveszne varázser m. - Aztán elmosolyodott. - Igaz, nem mozdulhatok el innen, de cserébe bárhol ott lehetek, akármilyen távolságban legyen is az. - Ezt mondta… Végig hálálkodott, amint lemásztam a szikláról. - No és, mi volt az az egyedülálló produkció? - kérdezett a szakállas ismét az rkutatási Központ nagy irányítótermében. - Nem tudom… Az öreg azt mondta: nincs az a lehetetlen, amit meg ne tehetne. Próbáljam ki, amikor akarom. - És?… - De sose került rá sor. Hatalmas vihar kerekedett. Aki nem járatos a nepáli völgyekben, el sem tudja képzelni, milyen félelmetes er vel tombolhat egy ilyen zivatar. Nem volt id m várni. Rohanni kezdtem lefelé. A tábor messze, alattunk a völgy alsó részén volt. A lezúduló víztömeg így is keresztezte utamat. Alig tudtam elérni. A szemüveges beszél elhallgatott. Néma csönd vette körül. - Hát, most épp itt az ideje, öregem! - törte meg a némaságot a szakállas vigyorogva. - Koncentrálj er sen! Lépj vele transzcendentális kapcsolatba! Most megmutathatja, mit tud, mert ha nem, öt perc múlva kés lesz! Úgy száguld el a szonda a Plútó mellett, hogy egy pillantást se vethetünk rá. Néhányan még nevettek, és elismer kacsintással nyugtázták az elbeszél nek a történetet, ami végül is felvidította ket ebben a nem túlságosan örömteli helyzetben. Aztán mindenki ment a dolgára, lassan beletör dve abba, hogy a húsz éve elindított szonda nem fogja teljesíteni küldetését. A szakállas nehézkesen visszafordult forgószékén képerny je felé, hogy ismét felvegye figyel helyzetét. Egy pillantást vetett a képre. Most is e két hosszú kar végén elhelyezett termikus generátorpár látszott, meg a hosszú csáp, amelynek a végén az a bizonyos infravörös fotométer volt, amelynek lencsevéd jét ismételt rándításokkal igyekezett eltávolítani az automatika. Ebben a pillanatban egy árny jelent meg a parabolatükör tetején. Hosszú szakálla volt. Csontvázszer testének bal karja a feje köré volt csavarodva. Aztán megmozdult. Ügyetlen járással végiglépdelt a hosszú csápon, odanyúlt ahhoz a bizonyos infravörös fotométerhez, és egy mozdulattal eltávolította azt a nyavalyás kis tárgyat, ami a lencsét takarta. Aztán elt nt. A szakállas nyögve állt fel. El bb nem jött ki hang a torkán, aztán artikulálatlan hangon kiabálni kezdett. Az összecs dült tudósok jót nevettek rajta, de nagyon megörültek, amikor észrevették, hogy az automatikának az utolsó pillanatban végül sikerült eltávolítania a lencsevéd t… …Öt óra múlva kit min ség képek érkeztek a Plútóról a Földre.

JOHN BRUNNER A BRIT VEZET K FÖLJEGYZÉSEI A nagyon is köznapi irodaépület földszintjén egy jelzés nélküli ajtó mögött csuklyát húztak az Acey-Acey Számítógép és Automatizáló Társaság négytagú hibakeres csoportja tagjainak fejére. Ismeretlen, láthatatlan kezek ezután egy liftbe irányították ket, amely, amint beszálltak, lefelé indult. Aztán utazás következett, apró villanyvonaton - a rezgésb l és az ózon gyenge illatából következtettek erre: Az alagút, amelyben a vonat száguldott, mélyen London utcái alatt lehetett, ezt abból vették észre, hogy többször eldugult a fülük. Az utazás csak néhány percig tartott. Azután egy másik liftbe vezették ket. Desmond Williams természetesen azt várta, hogy ezzel felfelé fognak menni. De ez is lefele ment. Sokáig és igen gyorsan. Alig tért magához a meglepetésb l, máris egy rugalmas padlójú, rövid folyosón mentek át, ahol állandó zümmögés, valószín leg egy légkondicionáló berendezés hangja kísérte ket. Ezután egy udvarias hang közölte, megérkeztek rendeltetési helyükre, levehetik a fejükr l a csuklyát. Desmond ideges volt, ügyetlenül babrálta a rögzít zsinórokat. Vagyis… Valójában nem is ideges volt. Inkább izgatott. Természetesen tudatában volt annak, hogy a vállalat, amelynek hat hónappal ezel tt, az egyetem elvégzése után szolgálatába lépett, számos megbízást kap a kormánytól is. maga azonban még nem vett részt ilyen munkában. Úgy érezte, eddig nem sokat tett, azonkívül, hogy megismerkedett az Acey-Acey cég termékeivel. Ennek ellenére, úgy látszik, mégis nagyon meg voltak elégedve vele. Másképp nem vették volna be ebbe a csoportba. Végre sikerült kibogoznia a zsinórokat. Hunyorogva nézett körül, látta, hogy egy er sen megvilágított szobában van, amely igen tágas lehetett volna, ha nem sorakoznak mindkét oldalon a fal mellett azok az embernagyságú szürke szekrények, amelybe az Acey-Acey cég legtöbbre becsült gyártmányát, az X10 000-es számítógépet helyezték el. Igen nagy kitüntetés volt a társaság számára, hogy a kormány az berendezésüket vásárolta meg és nem a konkurensét. Az azonban, hogy most idehozták ket, azt mutatta, hogy valami bajnak kell lennie. Ez beárnyékolta azt az elégedettséget, amit az X-10 000-es láttán mindnyájan éreztek. A számítógépen kívül volt itt még négy falra er sített képerny . A terem közepén fém tolókocsin hordozható adatfelviv egység állt, olyan, mint egy fémvarangy. A nyilvánvalóan páncélüvegb l készült falak mögött két igazi tévékamera mozgott állandóan ide-oda, a helyiséget pásztázva. Desmond akaratlanul megborzongott, bár a helyiség kellemesen meleg volt. Négy ember várta ket, ketten közelebb, ketten pedig távolabb álltak. El ttük egy férfi meg egy n , mindketten középkorúak, mindketten jól öltözöttek, kezükben vastag dosszié, fedelén keresztbe futó vörös csíkkal és "Szigorúan bizalmas" felírással. A férfi arca ismer snek t nt, de Desmond nem tudott rájönni, honnan.

A hátul álló n és férfi sokkal fiatalabb volt, a férfi borzas, ingujjban, a n kövérkés, csúnyácska, vastag csontkeretes szemüveget viselt. Úgy látszott, mindjárt összeesnek a fáradtságtól. Nem éppen ellenséges, nem egészen gyanakvó arckifejezéssel vizsgálták a négytagú Acey-Acey csoportot, de pillantásukban volt valami, ami Desmondot doktor Moleseynek, a csoport vezet jének, kedvelt kifejezésére emlékeztette: "foglalkozási paranoia". Ezt használta ezen a reggelen is, amikor elhozta aláírásra Desmondnak az Államtitok Meg rzésér l szóló törvény két példányát, ebb l egyet megtarthatott, a másik az akták közé kerül, hol is? Feltételezte, hogy a Scotland Yard Különleges Ügyosztályán. Dossziéját a hóna alá véve közeledett feléjük az id sebb férfi, és kezét nyújtotta. - Á, doktor Molesey! Régen nem találkoztunk. Azt hiszem, legutóbb a Távközlési Konferencián, mikor is… hm… októberben? Dr. Finbow! - Társn jéhez fordult. - Ez itt Edgar Molesey, aki az X-10 000-es sorozat tervez kollektívájának helyettes vezet je volt, most pedig… mi is a pontos beosztása? Desmond kedvelte Moleseyt, ezt a körülbelül ötvenéves, száraz, magas embert, akinek humorát Skóciában fifikusnak nevezték volna. Ez az elmésség most is felcsillant válaszában: - Megelégszem azzal, ha t zoltóparancsnoknak neveznek, feltéve persze, hogy nem mell zik a parancsnok kifejezést. Hadd mutassam be a munkatársaimat. Ezzel feléjük fordult. - Sir Andrew Morton, mint nyilván tudják, a Postai Távközlési Központ igazgatóságának vezet je, dr. Finbow pedig… Az asszony közbevágott: - Nem szükséges részleteznie. Elég annyi, hogy a Külügyminisztérium kötelékébe tartozom. Molesey bólintott. - Ezek pedig itt dr. Crabtree, dr. Vizard és Mr. Williams, aki nemrég került hozzánk, az elmúlt hónapokban éppen ezeken a berendezéseken dolgozott, és máris több tervezési hibát segített kiküszöbölni, úgyhogy a gépcsalád következ nemzedéke még tökéletesebb lesz. Desmond érezte, hogy elvörösödik. Mások hibáinak felfedezése sohasem t nt számára különösen értékes eredménynek. A két fiatalabbnál kiderült, hogy k Mr. Hogben és Miss Prinkett, még akkor is ásítoztak, amikor a nevüket említették. - Hát akkor térjünk a tárgyra - mondta Sir Andrew szaporán. - Az igazat megvallva, pokoli bajban vagyunk. Finbow doktor rideg hangon szólt közbe: - Bocsánat, miel tt továbbmennénk, valamit tisztáznunk kell. Tudom, dr. Molesey, hogy ön aláírta az Államtitkok Meg rzésér l szóló törvényt. A kollégái is? - Természetesen - felelte Molesey röviden. - A Különleges Ügyosztály pedig lenyomozta ket. Ez újság volt Desmond számára. S nem is nagyon kellemes. Természeténél fogva zárkózott volt, s a gondolat, hogy a magánéletét hivatalos szervek mikroszkóp alatt vizsgálják, nyugtalanító gondolat volt számára. Ez azonban nyilván el feltétele volt annak, hogy ide kerülhetett ebbe a szupertitkos intézménybe, amely a küls jelekb l, a zajokból, s t a szagokból ítélve egyike lehetett azoknak a regionális hadiszállásoknak, amelyeket azért hoztak létre, hogy innen biztosítsák a törvényesség, a rend és a kormány fennmaradását abban az esetben, ha NagyBritanniát atomtámadás érné. Ezekre a helyekre csak néhány kiválasztott juthatott: s

Desmond most úgy érezte, szerencsésnek tekintheti magát. Így aztán bosszankodását leküzdve figyelt Sir Andrewra, aki olyan fejtegetésbe bocsátkozott, amit l dr. Finbow szemmel láthatóan többször összerázkódott, de sikerült tartania a száját. Desmond feltételezte, helyteleníti, hogy a titkos információkat megosztják egy tisztán kereskedelmi jelleg vállalat alkalmazottaival, bármilyen megbízhatóknak látszanak is. - Lehet, hogy dr. Molesey hallott már egyet-mást abból, amit most el fogok mondani, de mivel biztos vagyok benne, hogy semmit sem fecsegett el önöknek kezdte Sir Andrew, s gyors, szintétlen mosolyt vetett dr. Molesey felé -, egész elölr l kezdem. - Azt hiszem, mindnyájan rájöttek, hogy milyen intézményben vannak, de azt ajánlom, még csak ne is töprengjenek rajta, hol is lehetünk, ha-ha-ha! Az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen intézményt nem lehet parlagon hevertetni, addig, míg szükség nem lesz rá. Minden egyéb meggondolástól függetlenül, ez nagyon nagy veszteség volna. - Nem lesz szükségük arra, hogy pontosan tájékozódjanak arról, mi mindent végez ez a berendezés. - Mégis, hogy tisztában legyenek azzal, milyen veszélyes, sürg sen megoldásra váró helyzetbe kerültünk, el kell mondanom önöknek egyet-mást. Desmond most hirtelen úgy érezte, dr. Finbow talán részben Sir Andrew beszédmodora miatt gyötr dik, ugyanis úgy szónokolt, mintha nagygy lésen beszélne. - Azt hiszem, nem fogja önöket meglepni, ha azt hallják, hogy kormányunk állandó kapcsolatot tart fenn a világ minden részén elhelyezked követségeinkkel, s hogy az érintkezés rejtjeles üzenetekkel történik. Desmond úgy hallotta, a mellette álló dr. Molesey azt suttogja maga elé: "Nem…" - de három társa éppúgy, mint maga, nagy érdekl déssel figyelte Sir Andrewt. Claude Vizard - harmincas, b beszéd ember, akinek nehezére esett a hosszú hallgatás, feltett egy kérdést: - Katonai felderítésr l beszél, uram? Sir Andrew fagyos pillantást vetett rá. - Ezen a központon keresztül nem továbbítanak ilyen értesüléseket. De ha belegondolnak, mindjárt nyilvánvalóvá válik, hogy sok olyan, els sorban kereskedelmi és pénzügyi értesülés is létezik, amelyet az ország érdekében kívánatos a lehet leghosszabb ideig titokban tartani. Ide tartoznak a diplomáciai üzenetek is. A legnagyobb mértékben káros lehetne például, ha egy jegyzéknek a tartalma, amelyet valamelyik diplomatánk nyújt át egy idegen kormánynak, id el tt nyilvánosságra kerülne. Dr. Finbow most már rettenetesen szenvedett, még a kezét is ökölbe szorította. - A szövegek, amelyeket a berendezés továbbít, nem itt keletkeznek. Bizonyos körülmények között, de persze szintén reméljük, hogy ezek sohasem fognak bekövetkezni, itt is meg tudnánk fogalmazni ezeket. De most a városi távbeszél vezetéken érkeznek eltorzítva, a beérkezés után nyerik el rendezett formájukat. Itt folyik tehát a lehallgatás és a titkosírásba való áttétel. Hogy ez pontosan hogyan megy végbe… Desmond meglepetésére Molesey közbeszólt: - Ha jól értem, Sir Andrew, az id sürget. Mi mindnyájan tisztában vagyunk a modern titkosírás technikájával. Tudjuk, hogy önök egész csomó, a számítógép által véletlenszer en megszerkesztett ábécét tárolnak, s az üzenetek minden bet jét más és más ábécét használva továbbítják, s hogy nem távirón közölt jelzés, hanem

címzettel való el zetes megállapodás alapján változtatják naponta vagy még gyakrabban a használt bet csoportokat, nehogy bármiféle támpontot adjanak egy esetleges ellenséges lehallgatónak. Most aztán kitört dr. Finbow: - Dr. Molesey, én jól ismerem a maga dossziéját, de abban sehol sem ismeri be, hogy maga tanulmányozta a titkosírásokat. Molesey keményen nézett az asszonyra: - Miért lenne benne! Minden valamirevaló számítógép-tervez jól ismeri ezt a témát. A gazdaságos programozási technika jó részét a rejtjelez szakért k úttör munkásságára támaszkodva fejlesztettük ki. Rövid, feszült csend következett. Desmondnak ezalatt volt ideje azon gondolkodni, miféle beismerésr l beszél dr. Finbow. Aztán Sir Andrew szólalt meg haragos hangon: - Ha ilyen jól tájékozottak, akkor legjobb lesz, ha átadom a szót a helyetteseimnek… Mr. Hogben, folytatná? Hogben leplezetlen megkönnyebbüléssel lépett el bbre s közben hátrasimított a homlokáról egy rendetlen fekete hajfürtöt. - Zárlat keletkezett - mondta röviden. - Most már - a falon lév greenwichi id t mutató órára nézett -, körülbelül harmincnégy órája dolgozunk a probléma megoldásán, és még csak félig szüntettük meg a fennakadást. S ami még rosszabb, a berendezés éjfélt l hajnali ötig automatikusan m ködik. Ez azt jelenti, hogy az üzenetek, amelyek ez alatt az öt óra alatt érkeznek és indulnak, megvannak ugyan a memóriaegységben, de nem tudunk hozzájuk férni. Így még azt sem tudjuk, megtörtént-e id ben a váltás az egyik ábécér l a másikra, vagy pedig rohadt sok anyagot ugyanazzal a kóddal sifríroztunk, ami kész gyönyör ség lenne a hallgatózóknak. Most természetesen már semmiféle anyagot sem kapunk vagy továbbítunk; amint felfedeztük a hibát, minden követségünket értesítettük. De azt már nem tudjuk, milyen üzenetek érkeztek be és mentek ki innen azokban a kritikus órákban, mert… De hát az lesz a legjobb, ha maguk is megnézik… Gyors mozdulattal beütött néhány billenty t az adatfelviv n, s nyomban mind a négy képerny n értelmetlen bet k halmaza jelent meg, egyre több, elborították az egész felületet, aztán felfele mozogtak, mint a közrem köd k egy tévém sor végén, a bet k új meg új tömegének adva helyet… Desmond füttyentett. - Még nagyobb baj is van - mondta a kövérkés Miss Prinkett olyan éles hangon, amely sehogy sem illett gömbölyded alakjához. - Azonkívül hogy el vagyunk vágva minden követségt l, nem tudunk hozzájutni a G egységben tárolt anyaghoz. - Miss Prinkett! - Tört ki ismét dr. Finbow. - Hallgasson már! - förmedt rá Miss Prinkett, ami rögtön nagyon rokonszenvessé tette Desmond szemében. - Ezek az emberek tervezték és építtették fel ezt a berendezést, s nekik kell megvizsgálniuk, nem anyaghibáról van-e szó. Valószín tlen, de ezt a lehet séget sem szabad kizárni. Az meg jegyz könyvbe van véve, hogy Bill Hogben és én elleneztük, hogy adatokat tároljanak anélkül, hogy legalább egy, de inkább két másolatot készítenének róluk. Csak hát azok a hülyék ott a Whitehallban begyulladtak és… - Miss Prinkett - förmedt rá Sir Andrew. - Jó oka volt, hogy miért utasították el a maguk indítványát. Itt politikáról van szó. - Ez úgy értend , hogy miután évekig lehet vé tették egy kém garázdálkodását, most hogy végre elfogták, minden íróasztal alatt ellenséges ügynököket keresnek. - Az el vigyázatosság indokolt volt! - kiáltott közbe dr. Finbow. De Molesey

diszkréten köhintett, úgyhogy mindnyájan észbe kaptak és elhallgattak. Sir Andrew hangjában érezhet volt egy kis zavar: - Azt hiszem, mindnyájan idegesek vagyunk egy kicsit. Úgy értem, fáradtak. Én például egy szemhunyást sem aludtam éjjel… ezért tálán az lesz a legjobb, ha újra megfogalmazom Miss Prinkett túlságosan szenvedélyes szavait. Valóban a legfels helyen határoztak úgy, hogy mivel el fordult, hogy fontos titkos adatok kiszivárogtak, a diplomáciai levelezés egy bizonyos részét egyetlen példányban tároljuk ebben a számítógépben. Most úgy t nik, elhamarkodott volt a döntés. - Ezt az anyagot tárolják a G memóriaegységben? - Hát… igen: Egy pillanatra elhallgattak. Végül Molesey törte meg a csendet: - Szeretnék biztos lenni abban, hogy helyesen ítéljük meg a helyzetet. Desmond, lenne szíves összefoglalni, hogy mir l is van szó maga szerint! Desmond meglepve keresgélte a szavakat, de aztán gyorsan úrrá lett zavarán. Végül is az ilyenfajta elakadás nem éppen ritka jelenség. - Nos, ha a hiba nem a berendezésben van, és egyetértek Miss Prinkett-tel abban, hogy ez nagyon is valószín tlen, a baj oka az lehet, hogy valamiféle véletlen hiba csúszott a programozásba. Vagy rosszul írtak valamit, s így az utasítás nem azt az eredményt produkálja, amit várnak, vagy pedig ellentmondásba kerültek két vagy több program utasításai. S ezek között a berendezés nem tud választani, mivel inkompatibilisek. Tekintve, hogy a készüléket titkos üzenetek sifrírozására használják, fogadni mernék, hogy két ellentmondó utasítás azonos formában jelent meg. Dr. Finbow úgy szólt közbe, mintha szégyenkezne tudatlansága miatt. - Mr. Hogben is valami hasonlót mondott. De nem értem, hogy két különböz tartalmú utasítás hogyan jelenhet meg ugyanabban a formában. Desmond megnyalta a szája szélét, s - mivel mindenki ránézett - nekikészült, hogy megmagyarázza. A csoport negyedik tagja mentette meg ett l, dr. Crabtree, aki olyan ritkán szólalt meg, hogy sokan azzal gyanúsították, jobban szeret számítógépekkel beszélgetni, mint emberekkel. - Maguk olyan anyaggal dolgoznak, amelyet sokféle módon sifríroznak, s gyakran egyszerre többféle programmal. Mennél több rejtjelzésr l, mennél többféle programról van szó, annál nagyobb a veszélye annak, hogy valami az egyik programban megegyezik valamivel egy másikban, s így keletkezik a z rzavar. Hogben és Miss Prinkett arca erre felragyogott. Az utóbbi azt mondta: - Éppen ezt próbálom tegnap délután óta megértetni velük! Sir Andrew türelmetlenül vágott közbe: - Dr. Molesey; maga szerint van remény? - Remény? - mondta homlokát ráncolva Molesey - van, de nem tehetek semmiféle ígéretet. - El ször saját órájára nézett, aztán a faliórára. - Azt akarják, hogy azonnal nekikezdjünk a munkának? Már majdnem fél hat van, és… Elhallgatott. Sir Andrew arca eltorzult a haragtól. - Meg rült?! - mennydörögte. - Harmincöt millió fontot fizettünk az állam pénzéb l a maguk vállalatának ezekért a számítógépekért, s most cs döt mondtak. Mindnyájan itt maradnak, egészen addig, ameddig a berendezés újra nem m ködik. A hibakeres csoport egy emberként tiltakozott, de nem is hallgatott rájuk. - Értesíteni fogjuk a családjukat, nehogy aggódjanak maguk miatt. A szomszéd szobában találnak ágyakat, fürd szobát, s úgy tudom, a kantinból egész élvezhet kosztot küldenek fel. De nem mehetnek el innen, ismétlem, nem mehetnek el innen, amíg meg nem javították ezt a nagy halom, alaposan túlfizetett ócskavasat. És most

megbocsássanak, el kell mennem. A miniszteremhez vagyok hivatalos vacsorára. Kivonult, dr. Finbowval a nyomában. Az ajtó becsukódott mögöttük. Hogben beletúrt sötét hajába. - Jellemz - mormolta. - Pokolian jellemz . Százat egy ellen, hogy nem volnának képesek elvégezni egy számítógépes tanfolyamot, de azt elvárják, hogy az ember csodát tegyen a kedvükért. Dilys és én, amint a hiba kiderült, munkához láttunk, egész éjjel dolgoztunk alvás nélkül, serkent pirulákat nyeldesve. Rémesen érzem magam… nem hozna át valamelyikük néhány széket a szomszéd szobából? Akkor elmondanám, meddig jutottunk el, de aztán feltétlen le kell d lnünk egy kicsit. Desmond azonnal mozdult. Az ajtó mögött rövid üres folyosót talált, három ajtóval. Az egyik a felirat szerint a fürd szoba volt, a másik a liftajtó, ahol megérkeztek, a harmadik egy szobába vezetett, amelynek négy ágy, egy csomó szék és néhány polc volt az egész berendezése. A folyosót is, a szobát is több tévékészülék figyelte állandóan. Visszament az el helyiségbe, hat könny m anyag széket vitt magával, s közben különös, csiklandós zsibongást érzett a tarkójában. Leültek a körbe állított székekre, szorosan egymás mellé, könyöküket a térdükre támasztották, és meghallgatták Hogbent. - Ha nem anyaghiba, akkor legvalószín bb, hogy a rejtjelzónában van, ugye? Dilys és én azonnal arra a kézenfekv következtetésre jutottunk, hogy az abckiválasztórendszer kapcsolt hibásan, és a gépezet épp ezért a mai rejtjelekkel közölt anyagot a tegnap vagy még inkább a tegnapel tt érvényben lév kulcs szerint akarja desifrírozni. Molesey türelmetlenül szólt közbe: - Ezt ugye maga sem hiszi komolyan? A kulcsot nyilván gyakrabban változtatják. Mondjuk kilencvenpercenként. - Véletlenszer id közönként - mondta Dilys Prinkett. - De körülbelül valóban nagyjából tizenötször változik egy nap. - Levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét. A bal egészen vérbe borult már. - S hogy a dolgok még bonyolultabbak tegyenek - mondta Hogben -, a bet csoport a címzett l függ. Minden követségnek megvan a maga készlete. Claude Vizard kifakadt: - Azt akarja mondani, hogy minden egyes üzenetet mindegyik bet csoporttal össze kell vetni, azokkal is, amelyek el nap használatban voltak, vagy amelyek a jöv ben használatban lesznek? - Hát igen, tulajdonképpen ezt szeretnénk - felelte Hogben. - Csakhogy erre nincs mód. Nem tudunk hozzájutni ahhoz az egységhez, ahol a bet csoportot rzik. S miel tt hozzákezdenénk ahhoz, hogy tisztázzuk a z rzavart, valami pontos tervre volna szükségünk. De ez azt jelenti, hogy a mágnesszalagokat, amelyekre a nekik kijelölt rejtjeleket rögzítették, futárral kell elhozatni minden követségr l. - De hát hetekbe beletelhet, amíg ezek megérkeznek - mondta Molesey. - Épp ez az! - Hát akkor… - habozott Molesey. - Tulajdonképpen mit várnak maguktól, rólunk nem is szólva?! - Az volt a pech, hogy azonnal sikerült félig kiküszöbölni a hibát - Hogben alig tudta elnyomni az ásítását -, amikor idehoztak bennünket… Sokszor úgy látszik, mi vagyunk Sir Andrew különleges kedvencei, bár én személy szerint azt gondolom, jobban utál bennünket, mint amennyire szeret, különben nem sózná ránk a legpocsékabb feladatokat… Hol is tartottam? Ja igen. Szóval a képerny k üresek voltak, és megsz nt minden adás. Bejöttünk, megvizsgáltuk a berendezést, nagy

vidáman azt mondtuk, semmi baj! Csak a rejtjel-szinkron romlott el. Nézzenek ide! És hopp, a képerny k kivilágosodtak. És megjelent rajtuk ez a nevetséges összevisszaság. Szórakozottan megint beütött egy kódot az adatfelviv be, s a képerny kön ismét érthetetlen bet halmaz jelent meg: HJVGR WROPA MCKRE… - Ez az els siker persze meggy zte ket arról, hogy meg tudjuk oldani a feladatot. S bár mi nemsokára rájöttünk arra, hogy err l szó sincs, mostanáig tartott, míg ket is meg tudtuk gy zni, segítségre van szükségünk. De hát az a fontos, hogy végre itt vannak. Led lhetünk most egy kicsit? Olyan fáradt vagyok… Azt a rövid szünetet kivéve, amikor bekapták vacsorájukat, amely egyáltalában nem volt ehet , akármit is ígért Sir Andrew - a csoport éjjel egy óráig megállás nélkül dolgozott. Sorra vették, aztán kihúzták a hibalehet ségeket, de a készülék kifogástalanul m ködött, s így maguk is meggy dhettek arról: helytálló az AceyAcey Társaság hirdetéseiben újra meg újra visszatér jelszava: a berendezések különlegesen megbízhatóak, s az X-10 000 átvizsgálása is egyszer . De még amikor a szoba sarkában lév telefont használva kértek s kaptak egy másik adatfelviv t - hátha ezzel van baj, s nem magával a f géppel-, abban sem találtak semmi rendellenességet. - A programozásban van a hiba - végül is erre a megállapításra jutottak, s komoran leültek, hogy összeírják, milyen okok miatt következik be a leggyakrabban a programok összekeveredése. Minden arra irányuló kísérlet, hogy valamiféle megoldást találjanak, sikertelen maradt. Újra és újra visszatértek Desmond eredeti elgondolásához: egy kiszámíthatatlan, el re nem látható összeütközés következett be két, de valószín leg ennél több utasítás között, amit a berendezés úgy értelmezett, hogy az ellentmondásos vagy esetleg nem is létez programokra vonatkozik. A tévékamerák egész id alatt kémlel dve mozogtak a fejük felett. - Kimerültem - mondta végül Molesey. - És ti is, nem? - Felállt a székr l, és kinyújtózott. - Aludjunk egyet, aztán meglátjuk, van-e reggel valami új ötletünk. - De hát a szomszéd szobában csak négy ágy van - vetette közbe Desmond. Molesey meglep dött. - Nem tudtam. Hát mit gondolnak ezek a hülyék? A földre fogunk feküdni? Mintha csak erre a végszóra várt volna, Dilys Prinkett lépett be ásítozva, gy rött ruhában. Egyáltalában nem látszott kipihentnek. - Úgy látom, maguk is alaposan kikészültek - mondta. - Bill még úgy horkol, mint egy g zf rész, de ha valamelyikük le akar feküdni, az én ágyam rendelkezésére áll. Találtak valamit? - Semmit. - De hát akkor mit lehet csinálni? - Addig semmit, amíg nem akadunk rá olyan szövegre, amivel összevethetjük a rejtjelezett anyagot. - Eszerint a többség egy véleményen van. Dr. Molesey, hallottam, hogy Sir Andrew azt mondta annak a szörny n személynek, doktor Finbownak hogy a telefonközpontban tudják, milyen számon lehet t elérni, Mi lenne, ha felhívnánk és megmondanánk, hogy haza akarunk menni? - Helyes. Ezt fogjuk tenni - mondta Molesey, s elindult a telefon felé. Néhány perces, eredménytelen vita után azonban dühösen lecsapta a kagylót. - Valóban meghagyta, milyen számon lehet elérni. De azt is, hogy csak akkor

beszélhetünk vele, ha már megtaláltuk a hibát. - Az istenfáját… - mondta Crabtree mindnyájuk nevében. Egy pillanatig csendben álltak, elfojtott dühvel. - Hát akkor… - szólalt meg Desmond. - Én még nem vagyok álmos. Dilys pedig már pihent valamennyit. Feküdjenek le a három szabad ágyra. Én majd Bill ágyára fekszem, ha felébredt. - Ha úgy gondolja… - Molesey arca felderült. - Igen, igen… én még bírom egy kicsit. Egy órával kés bb már nem mondhatta volna el magáról ugyanezt. Dilysszel egy darabig f leg a Posta Távközlési Központban végzett munkáról beszélgettek, ahova Desmond szintén elmehetett volna, amikor az egyetemet elvégezte. Megkérdezte Dilyst, milyen körülmények közt dolgoznak az állami szolgálatban? - Az igazat megvallva - felelte a n morcosan -, azt hiszem, jól tette, hogy nem jött ide. Nem is tudom, mi a rosszabb, az hogy az egész társaság paranoiás, vagy pedig az, hogy a vezet k olyan csökönyösek, mint egy törzskönyvezett szamár. - Hmmm… - Desmond diszkréten a közelebbi tévékamera felé intett. - Mi az? Ja… a kamerák? Amiatt ne aggódjon. Valószín leg nem hallgatják le a szalagot. - Szalagot? - Persze, éjjel automatikus a felvétel. Eredetileg nem is lehallgatókészüléknek szánták, legalábbis nem a szó mindennapi értelmében. Azok, akik ezt a helyet megtervezték, amiatt aggódtak, hogy a légkondicionálón keresztül egyszer esetleg szuperer s, agybénító hatású gáz juthat be, s ezért mindenhova felszerelték ezeket a kamerákat, hogy az egészségügyi személyzetnek módjában legyen megfigyelni a szokatlan viselkedés els jeleit a szerencsés túlél kön. Jézusom, micsoda rült világban élünk. S a nagy robbanás után még rültebb lesz, úgyhogy egyáltalán nem tudom, hogy fogják a normális viselkedést megkülönböztetni az abnormálistól. Ha egyszer azokkal a hataloméhes rültekkel, akikkel én… - a mondat végét elnyelte egy ásítás. - Sajnos, úgy látszik, mégsem pihentem ki magam eléggé. - Maga megkeseredett - jegyezte meg Desmond. - Miért ne lennék az? A megalománia a politikusoknál ártalom, s néha azt hiszem, nem is a legsúlyosabb. Megint ásított egy hatalmasat, a szemhéja lecsukódott, egy kicsit fészkel dött a székében, aztán elaludt. Mikor magára maradt a gondolataival, Desmond kibújt a cip jéb l, mert már fájt a lába, s nyugtalanul fel-alá járkált a szobában. Tudta, az a legokosabb, ha aludni próbálna egy kicsit, ha másképp nem, úgy, hogy néhány párnát tesz le a földre. De valami megakadályozta. Valami mocorgott tudata szélén, egy ötlet kísértete. Végül abbahagyta a járkálást, ökölbe szorította a kezét, és kényszerítette magát, hogy koncentráljon. Eleinte úgy érezte, mintha egy megfoghatatlan, ködbe vesz álomléppel viaskodnék. Végül, pusztán akaraterejének teljes megfeszítésével, sikerült rájönnie a megoldásra. De hát lehetetlen, hogy a többiek ne gondoltak volna erre! Vagy mégis lehetséges? Ilyesmir l senki sem beszélt a vitában. Most már emlékezett arra a cikkre, amely a hasáb alján jelent meg, de nem szakmai lapban, hanem egy közönséges újságban, mikor is? Egy éve? Két éve? Nem érdekes. Ez volt a dolog lényege: egy amerikai bank akkor éppen ilyen bajba

került, egy aprócska tévedés használhatatlanná tette a számítógépet. Akkor is épp a rejtjelekr l volt szó. Mi is történt pontosan? Szemét becsukva sikerült félig elfelejtett részleteket felidéznie. Az a bank - igen megvan! - hogy biztosítsa az ügyfelek ügyeinek bizalmas kezelését az ittenihez hasonló, de kevésbé bonyolult módszerrel titkosírásba tette át az adatokat. A rejtjelkulcsot körülbelül száznaponként megváltoztatták. Egy nap aztán egészen váratlanul, a számítógépekb l nem lehetett visszanyerni az adatokat. Az egész napos, eredménytelen küszködés után a mérnökök hazamentek éjszakára, s mire visszatértek, a számítógépek tökéletesen m ködtek. Akkor aztán rájöttek, mi is volt a hiba. A gépek korábban azt az utasítást kapták, szakítsák meg az addig használt rejtjelkulcsot a 200-adik naptól, és folytassák egy másik rejtjelkulccsal, a 201-edik naptól kezdve. - Lássuk csak - mormolta Desmond maga elé. Nyilvánvalóan lehetetlenség közölni a számítógéppel, hogy ma van, tegnap vagy holnap. De ha valaki az id komponenst teljesen kiiktatná? Reszketett, mivel alig tudta elhinni, hogy a megoldás ilyen egyszer , s egy kicsit szégyellte is magát, hiszen ha valaki valaha levetíti újra a képmagnótekercseket, ez a ma éjszakai biztosan közte lesz, mégis átment a mozgatható állványon lév adatfelviv höz, s óvatosan beütött a billenty kön egy dátumot, amir l biztos volt, hogy nem egyezhet az eredetileg betáplált bet csoportok egyikével sem, mert ez születésnapjának dátuma volt. Utána pedig hozzáfüggesztette az els utasítást, ami eszébe jutott. - 1950. április 28. Írd ki a G memóriaegység tartalmát! Rövid szünet következett. Aztán lassú, folyamatos biztonsággal értelmes angol szöveg jelent meg a képerny n. El ször elképesztette ez a váratlan siker, aztán a gy zelem és az öröm érzése öntötte el, s mivel nem volt más, akivel ezt megossza, Dilys felé fordult, hogy felébressze. De ekkor megpillantotta a legközelebbi képerny n lassan sorakozó szavakat. A kódszám után ez következett: CAPE TOWN: Sürg sen szükség van a teljes Boersma-jelentésre, amely közli, milyen mértékben lehet a bantu négerek értelmi képességét visszafejleszteni, ha gyermekkorban megvonják t lük a fehérjetartalmú ételeket. Itt tervbe vettük az ingyen iskolatej megszüntetését. Alapos vizsgálat szükséges annak megállapítására, szükség van-e ennél drasztikusabb intézkedésekre. De hát ez nem jelentheti…? Vagy mégis…? vé meredten állt egy helyben, a szája kiszáradt, fülében érezte a vér lüktetését. Aztán hirtelen eszébe ötlött. Valóban, néhány évvel ezel tt a kormány beszüntette az iskolás gyerekeknek ingyentejjel való ellátását. Vadul nézett egyik képerny l a másikra. Talán mivel az áramkör kapcsolásai összezavarodtak attól, hogy a keletkezése el tti dátum alapján kellett m ködnie, mind a négy vásznon más és más szöveg jelent meg és t nt el szédít sebességgel. Ha nem lett volna már gyermekkora óta különlegesen gyors olvasó, nem tudott volna elkapni többet egy-egy kétértelm mondatnál, így azonban a sok, számára teljesen értelmetlen rész mellett végigolvasott összefügg üzeneteket is, amelyek elborzasztották. Csak a szeme mozgott, különben mozdulatlanul állta a rázúduló csapásokat. WASHINGTON: Sajnálatos, hogy a Szabad Egyetem el adássorozatait lehetetlen megszüntetni széles kör népszer ségük miatt. Megfelel tartalmú tananyagot a történelmi, politikai, gazdasági kurzusok számára biztosítunk. A cél a radikális

tanárok elbocsátása, az egyetem anyagi támogatásának csökkentése, úgy, hogy az ne tartson lépést az inflációval. Elkedvetlenedés rövidesen várható. DUBLIN: Dublin és Stormont közeledése feltétlenül megakadályozandó. F csapategységek a kontinens városaihoz hasonló környezetben esnek át a zkeresztségen. Tájékozódjanak, milyen hadi-, illetve robbanóanyagra van szüksége az IRA ideiglenes vezetésének. Kérünk javaslatot megfelel semleges közvetít személyére. ATHÉN: Fejezze ki a kormánynak sajnálkozásunkat a BBC külföldi adásainak sérelmes tájékoztatása miatt. A külföldi és belföldi rövidhullámú adások irányítását ezentúl jobban kézben tartjuk. Számos ellenséges beállítottságú személy helyzetét máris lehetetlenné tettük. Lemondásuk napirenden. Helyükre jobban kezelhet munkatársak kerülnek. BRÜSSZEL: Városi ingatlanok értékének megduplázódása, megháromszorozódása várható egy éven belül. Az építkezések a kereskedelmi, illetve a luxus szektorra koncentrálódnak. Olcsó lakások építésének drasztikus csökkentése várható. Külföldi beruházók érdekl dése csekély, illetve a nullával egyenl . A busás haszon biztosítva. Sajnálatos, hogy 1500 lakás lebontása a londoni belvárosban nem valósítható meg. Ennek ellenére az el rejelzés valószín leg helyesnek bizonyul. BONN: Az EGK-ba való belépés feltételeként a szak- és segédmunkások megbeszélt mérték munkavállalási engedélyének megadását várjuk. Lakáshiány eredményesen befolyásolja a kivándorlási kedvet. Az 1973 végére tervezett háromnapos munkahét megfelel munkanélküliséget hoz létre. Összecsapás várható a bányász-, a vasutas- és néhány kisebb létszámú népszer tlen szakszervezettel. Lázongást, utcai rendbontást várunk, hogy lehet vé váljon ulsteri csapatok bevetése. Javasoljuk görög, török, jugoszláv vendégmunkások munkavállalási engedélyének visszavonását a megbeszélt ütemben. Desmond ekkor már annyira remegett, hogy meg kellett fogóznia a mellette lév acél állványban. A foga is vacogott, s hogy ez ne vonja el figyelmét arról, amit olvas, összeszorította az állkapcsát: BERN: Font lebegtetése el reláthatólag 20%-os vagy ennél nagyobb arányú leértékelésnek felel meg. Azonnal átváltandó minden nyilvántartott magánvagyon német, svájci márkára illetve francia frankra. El zetes cáfolatnak nincs jelent sége. KOPPENHÁGA: Pornográf kiadványok elleni törvénytervezet lehet vé teszi széles kör cenzúra bevezetését. Következmények ellentmondásosak lehetnek. Az önök segítsége nélkülözhetetlen. Az LCJ kifogásolja profitjának 50%-os csökkentését pornográf kiadványok illegális importja miatt. A párt nagyvonalú anyagi támogatásának leállításával fenyeget zik, ha nem következik be azonnali ellenakció. TEHERÁN: Sahhal közölni, 3 millió fontos ajánlat elfogadható a következ feltételek mellett: 1. nagy hányad fegyverkezésre fordítandó, 2. jutalék 1% helyett, 1,5%. Megbízottunkat St. Moritzba küldjük részletek tisztázására. HÁGA: Bányászok jelenlegi követelése meghaladja a 40 millió fontot. Eddig sikerült követelésüket közvélemény el tt zsarolásnak feltüntetni. Gazdasági befolyásuk csökkentésére ajánljuk az Anglia területén lév olajbányászatra alkalmas területek kisajátítását. Továbbítsa köszönetünket érdekelt feleknek. Tudatában volt annak, hogy az üzenetek most sem érkeznek gyorsabban. De most már a lassan kibontakozó kép lehet vé tette, hogy azonnal meg is értse, amit lát, s ennek következtében úgy érezte magát, mint aki tüzérségi összt z kell s közepébe került. ACCRA: Egészségügyi ellátással való elégedetlenség növekv ben. Vizsgálat

bizonyítja, hogy az orvosok, ápolón k angol nyelvtudásával szemben támasztott követelmények túlságosan szigorúak. A nyelvi követelmények további csökkentését javasoljuk az Angliában letelepedni szándékozó személyek esetében, ami valószín leg jelent sen növeli majd számukat. SALISBURY: Számos radikális társadalmi mozgalomban részt vev aktivista elbocsátva. Többiek eltávolítása folyamatban. Az Angliában fekete rhodesiaiak kompromittáló anyagát legsürg sebben kérjük. HAMILTON, BERMUDA: Biztosítsa RVW-t, nem indul eljárás az ingatlanvásárlók ellen. Ezirányú miniszteri nyilatkozatnak nincs jelent sége. Mégis kérjük Angliába való visszatérés elhalasztását a választások lezajlása utáni id szakra. TOKIÓ: Heathrowi gyakorlatot igen eredménytelennek tartjuk. Felderítend , terveznek-e arabbarát gépeltérítést London felé repül gépeken. Merényletek kis hatással vannak az angol közvéleményre, a levélbombák stb. ellenére. ANDORRA: Fenntartjuk a jövedelemadó-hátralékosok elleni eljárás mell zésének politikáját. Adóhatóságok eligazítása megtörtént, eljárás csak kis összegek esetében. Informálja OBK-t. BRIT NYUGATINDIAI-SZIGETEK: Az utcai világítás meggondolatlan csökkentése növelte itt a b nözést. A rend rség felfegyverzését még nem követelik. Kérjük azon nöz személyek jelentkezési lapjának átadását, akik Angliában kívánnak megtelepedni. LISSZABON: Indokolatlan az aggodalom a portugál munkások radikális mozgalmakba való bekapcsolódása miatt. Az egészségügyben, a BBC-nél, az oktatásban és szociális munkában részt vev ellenzéki személyek elkedvetlenedtek. Sok a lemondás. RÓMA: A kijelölt irányvonal megvalósítása folyamatban. Iskolai étkezésre és nyomornegyedek felszámolására szánt összegek csökkentésén kívül a költségvetési megszorítások az iskolákban, az egyetemeken tankönyvhiányt okoztak. További tiltakozás várható a születésszabályozás, illetve az abortusz ellen. Vadházasságban él n k megfigyelését, nevük nyilvánosságra hozatalát folytatjuk, hogy megakadályozzuk állami segély felvételét. Tájékoztassa szentségét. . MADRID: Ulsteri szolgálati tapasztalattal rendelkez katonák létszáma meghaladja az el rejelzést. Közölje pontosan, milyen mértékben számíthatunk a közvélemény támogatására, ha ezeket az egységeket a szakszervezetek, emigránsok s hírközlési szervek alkalmazottjai, diákok, fiatalkorú bandák ellen vetjük be. Fegyelmezett, hatékony korporációs állam megvalósulása 1980 el tt várható. Hirtelen elege lett az egészb l. Becsukta a szemét, hogy ne lásson többet, aztán úgy érezte, kiabálnia kell, ordítoznia, teljes erejéb l. Hallotta, hogy valahol a távolban Dilys Prinkett azt kérdezi t le, hogy mi a baja, s a hibakeres csoport többi tagja, akik szintén berohantak, ugyanezt kérdezték. Nagy er feszítéssel nyitotta ki a szemét, és mikor látta, hogy már szünetel az adás, mert a G egységb l kinyomtattak minden anyagot, elmondta nekik, amit látott. A legjobb tudása szerint mondta el. De akadozva, bizonytalanul beszélt. Amikor elhallgatott, a többiek szomorú pillantásokat váltottak egymással, s megkísérelték, hogy bizonyosságot szerezzenek arról, igazat beszél-e. Desmond rémülten látta, hogy próbálkozásuk sikertelen. A zavart csak egyszer lehetett megszüntetni. És mégis most sem tudta senki, tulajdonképpen mi okozta. Aztán elkeseredésében elkezdett összevissza beszélni és kiabálni, mire a többiek a telefonhoz szaladtak és segítséget kértek. - Különben javul annak a fiatalembernek az állapota… hogy is hívják? - kérdezte

Sir Andrew Moleseyt l, akit azért hívott fel, hogy kifejezze köszönetét neki és a hibakeres csoport többi tagjának. - Desmond Williams? Nem, sajnos még nem. Ma reggel telefonáltam a kórházba, és az osztályvezet pszichiáter azt mondta, még sohasem látott ilyen makacs és apróra kidolgozott üldözési mániát. De azért biztatott, azt mondta, hogy az elektrosokkos kezelés hatására talán javul valamelyest az állapota. - Milyen nagy kár, micsoda veszteség! - sóhajtott egy nagyot Sir Andrew. - Milyen briliáns intuícióval rendelkezett, egy pillanat alatt megoldotta a problémánkat. De hát hiába, nem véletlenül mondják, hogy a zsenialitás közeli rokonságban van az rültséggel. Nem hiszem, hogy a jelenlegi állapotában sokat jelentene számára, mégis kérem, ha legközelebb meglátogatja, adja át neki a miniszterem üzenetét. Éppen tegnap mondta, nemcsak , az egész kormány, maga a miniszterelnök is igen hálás azért, amit ez a fiatal Williams tett. MÁNDI ÉVA FORDÍTÁSA

BRIAN M. STABLEFORD A MÉRNÖK ÉS AZ ÍTÉLETVÉGREHAJTÓ - Az életem - mondta a mérnök. - Az enyém. Nem képes megérteni? - De, megértem - mondta nyugodtan az ítéletvégrehajtó. - Én teremtettem - er sködött a kis ember, és szemüvege mögött nyugtalanul megrebbent a szeme. - Én csináltam saját kezemmel. Persze, nem minden az én találmányom. Az eredeti terv s az elmélet, amely lehet vé tette a terv kidolgozását, mások érdeme. De én csináltam meg. Én kapcsoltam össze a géneket, én formáltam meg a kromoszómákat, én raktam össze az alapsejtet. Az igazi munkát én végeztem. Rááldoztam az id met, töprengtem, döntöttem. A többiek játszottak az ötlettel, de valójában én építettem fel életrendszerüket. Én valósítottam meg az álmot. De maga úgysem érti, mit érzek. - De értem - ismételte a robot. Vörös szeme egyenletesen világított négyszögletes fejében. Valóban értette. - Nézzen oda - mondta a kis ember, és a nagy, homorú ablak felé intett, amely elfoglalta a szoba egyik falát. - Nézzen oda, és merje azt mondani, hogy nem ér meg mindent. Ne felejtse el, hogy az enyém. Mindez abból fejl dött ki, amit én építettem. Minden azokból a sejtekb l n tt ki, amiket én hoztam létre. Most már természetesen a saját útját járja. Évek óta. De én indítottam el ezen az úton. A mérnök és a robot átbámultak az üvegen. Az ablak alatt ott volt a Lamarck aszteroida üreges belseje. Messzir l olyan volt a Lamarck, mint bármelyik másik aszteroida. A felszínén kráterek nyoma, nagy kövek és vastag porréteg. De a belseje szigetelt üreg, benne a földihez hasonló, gondosan ellen rzött mesterséges környezet. Volt itt leveg , víz (amit a földr l szállítottak ide). A fényt a felszínen elhelyezett nagyteljesítmény napelemek biztosították. A megvilágítás halvány volt és gyöngyházfény . Er södött, majd gyengült, ahogy a kis bolygó a tengelyén forgott. De ebben a pillanatban fényesen, tisztán világított éppen dél volt a Lamarck belsejében. Nagy erd , egy a pókháló ezüstös, csillámló szálaihoz hasonló anyagból sz tt erd szélét lehetett látni. Minden olyan vékony, könny és áttetsz volt, hogy úgy

nt, messzire el lehet látni, pedig a megfigyel ablaktól mintegy százméternyire már elmosódott a látóhatár. Az ezüstös szövedék félig eltakart más, különböz szín és fajú képz dményeket. Voltak vörösek, a tengeri szell rózsához hasonlóak, ezek úgy mozgatták lassú tánchoz hasonló ritmusban csápjaikat, mintha túlságosan apró, az emberi szem számára láthatatlan zsákmányra vadásznának. Voltak halvány, citromsárga, de sötétebb színekkel pettyezett gömbök, felaggatva az ezüstös szálakból összerótt vázakra. Voltak hosszú tüskék, egyenesek, mint a nádszál, különböz szín ek, amelyek mértani szabványossággal, de véletlenszer elrendezésben n ttek. Voltak mozgó dolgok is - a leveg ben lebeg pitypangpehelyszer és a trópusi halakhoz hasonló aprócska lények, amelyek együtt úszkáltak, a leveg hatalmas tartályában semmi sem mászott, semmi sem járt. Minden, ami mozgott, repült vagy úszott. Az aszteroida kérge olyan vékony volt, hogy az üregben szinte nem volt gravitáció. Nem volt fenn és lenn, csak a felszín volt és a fény. - Az egész rendszer valahol a közösség, a szervezet és a sejt között helyezkedik el mondta a mérnök. - Mindegyik tulajdonságai megtalálhatók benne. Az a mód, ahogy a szaporodás ebben a rendszerben végbemegy, olyan sajátos, hogy lehetetlen a földi szerves anyagokra használt kifejezésekkel pontosan leirni. A rendszer teljesen zárt. Csak a fény jön kintr l, ez szolgáltatja az energiát, amely ködésben tartja. A vizet, a leveg t, az ásványokat recirtentáltatjuk. Most sincs benne több szerves anyag, mint kezdetben. Ahogy a rendszer finomodik, fejl dik, mindent újra és újra felhasználunk. Növekszik, változik, napról napra megújul. Úgy terveztük, hogy rémiszt sebességgel fejl djék, m fajában is változzék. Az alkotó elemek felhasználásának ciklusa nem is kör, hanem spirál alakú. Soha semmi nem tér vissza eredeti állapotába. Minden új generáció új faj is, semmi sem reprodukálja önmagát. Amit én itt létrehoztam, az már a fejl dés magasabb foka - fejl dés, amit nem a természetes kiválasztódás okoz. Az én rendszerem az igazi lamarcki fejl dést képviseli. Ez az élet jobb, mint az, amelyik á földön csírázott ki. Hát nem látja, miért olyan fontos, miért olyan csodálatost? - Igen - mondta a robot. - Ez a legnagyszer bb dolog, amit valaha is csináltunk - folytatta álmodozva a kis ember. - Ez a legnagyobb teljesítményünk. És én építettem. Az enyém. - Tudom - mondta az ítéletvégrehajtó közönyösen. - Nem, nem tudja - mondta a kis ember. - Honnan is tudná? Hiszen fémb l van. Hideg, kemény fémb l. Nem szaporodik a magafajta, nem fejl dik. Mit tud maga az életrendszerekr l? Maga nem értheti meg, mi az élni, változni, álmodozni és építeni. Hogyan állíthatja, hogy érti, mir l beszéltem? - Igyekszem megérteni. - Azért jött, hogy elpusztítsa mindezt! Azért jött, hogy a Lamarckot a Napba hullassa, hogy hamuvá égesse az én világomat és az életemet is. Azért küldték, hogy gyilkoljon. Hogy állíthatja egy gyilkos, hogy érti, mi az élet? Az élet szent. - Nem én vagyok a gyilkos - mondta a robot nyugodtan. - Azok az emberek küldtek ide, akik a határozatot hozták. Igazi, él emberek. k biztos mindent értettek, mégis így határoztak. A fém nem határoz. A fém nem gyilkol. Csak jöttem, hogy megtegyem, amit parancsoltak. - Azt nem parancsolhatják, hogy öljön meg engem - mondta a szemüveges ember, mély, ingerült hangon. - Nem kényszeríthetik arra, hogy megsemmisítse a munkámat. Nem hajíthatnak a Napba. A törvény tiltja a gyilkosságot. Robotok nem szeghetik meg a törvényt. - A törvényt néha hatályon kívül kell helyezni - idézte a robot. - Az a vélemény

alakult ki, hogy a Lamarck aszteroida létezése túlságosan veszélyes. Elhatározták, hogy az itt megkezdett veszélyes kísérleteket a legsürg sebben megszüntetik, hogy a legkisebb lehet ség se legyen a fert zésre. Úgy vélik, hogy a Lamarck aszteroida léte veszélyezteti az életet a Földön, hogy fennáll annak a veszélye, hogy az aszteroida belsejéb l olyan spórák szivárognak ki, amelyek képesek áthatolni az rön. Azt is kimutatták, hogy ebben az esetben már semmiképp sem lehet megakadályozni azt, hogy a Lamarck életrendszere minden földi életet elpusztítson. Az a döntés született, hogy bármilyen kicsi is annak a valószín sége, hogy ez megtörténik, az esetleges veszteség túlságosan nagy ahhoz, hogy a kockázatot vállalni lehessen. Ezért rendelték el, hogy a Lamarck aszteroidát a Napba kell vezérelni, és hogy a Földre nem kerülhet vissza semmi, ami bármilyen kapcsolatban állt ezzel az aszteroidával. A kis ember valójában nem is figyelt rá. Ezt már az el bb is hallotta. Az ablakon át mereven bámulta az ezüst erd t. Pislogó szeme sarkában kis könnycseppek gyülekeztek. Nem magát siratta, hanem az életet, amelyet a Lamarckon teremtett. - De hát miért? - mondta panaszosan. - Az én életem csodálatos, gyönyör . Többet jelent a tudománynak, mint bármi más, amit eddig csináltunk vagy feltaláltunk. Ki döntött így? Ki akarja ezt elpusztítani? - Veszélyes - állította az ítéletvégrehajtó makacsul. - Meg kell semmisíteni. - Titoktartást programoztak magába - mondta a mérnök. - Mert félnek. Még azt sem merik megmondani nekem, kik is k. A becsületes, a felel sséget vállaló emberek nem viselkednek így. Nem tudósok küldték magát, hanem politikusok. Tulajdonképpen mit l félnek? Attól, hogy az életem képes lesz értelmet is kifejleszteni? S t értelmesebb lesz, minden szempontból kiválóbb, mint az ember? De hát ez ostobaság. - Én semmit sem tudok a félelemr l - mondta a robot. - Csak azt tudom, amit nekem mondtak, s azt is, hogy mi err l a maga véleménye. A tényeken azonban nem lehet változtatni. Fennáll annak a veszélye, hogy a Lamarck aszteroida megfert zi a Földet. S ennek a fert zésnek olyan rettenetesek lennének a következményei, hogy a lehet ség egy pillanattal sem létezhet tovább, mint ami elkerülhetetlen. - Az én életem sohasem éri el a Földet. - Úgy érzik, fennáll az a veszély, hogy az Arrhenius-spórák kifejl dnek. - Arrhenius-spórák - fintorgott a kis ember. - Mit tudhatott Arrhenius? Már több száz éve halott. A feltevései ostobaságok. Az az elmélete, hogy életcsírák más bolygókon is elszaporodhatnak, naiv, nevetséges. Nincs bizonyíték ama, hogy ilyen életcsírák egyáltalán létezhetnek. Ha azok, akik magát ideküldték, az Arrheniusspórákat használják fel ürügyül, akkor bolondok. - A legkisebb kockázatot sem érdemes vállalni - er sködött a robot. - De ha egyszer nincs veszély - hangoztatta a génsebész. - Üvegfal választ el bennünket az én életrendszeremt l. Évek óta dolgozom itt, de a benti élet még sohasem törte át ezt a falat. Hogy bekövetkezzék, amir l beszél, ahhoz át kell törni az aszteroida kérgét, meg kell tenni mintegy száznyolcvanmillió mérföldet az rben, meg kell találni egy viszonylag kis világot, és ott meg kell honosodni. - A kis ember hangja hirtelen meger södött és sebessé vált. - Sajnálom - mondta a robot. - Sajnálja! Hogy sajnálhatná? Hiszen maga nem él. Honnan tudhatná, mit jelent az élet, hogyan is érezhetne úgy, ahogy én? - De élek - mondott ellent az ítéletvégrehajtó. - Éppúgy élek, mint maga, vagy ez a

világ a maga ablakán túl. - Mégsem érezhet bánatot - vágta oda a kis ember. - Fémb l van. Nem értheti meg. - Helytelen, hogy ilyen szenvedélyesen akarja bizonygatni, nem értem magát mondta a robot, némi fémes szemrehányással hangjában. - Pontosan tudom, mi ez a maga életrendszere. Pontosan tudom, kicsoda maga. Pontosan tudom, mit érez. - De maga nem érezheti ugyanazt. - Nem. - Akkor mégsem érti. - A kis ember megint elhallgatott, haragja megtört a robot szenvtelenségén. - Pontosan értem, mit csinált és miért - mondta a robot türelmesen. - Akkor azt is tudnia kell, hogy nincs semmiféle veszély - mondta a mérnök. - Ha ez a maga életcsírája valaha is eljut a Földre, az egész bolygót elpusztítja. Nem önmagát reprodukálva szaporodik. Minden egyes szervezet páratlan a maga nemében, és két kromoszómát tartalmaz; az egyik meghatározza a szervezetet, a másik tartalmazza a víruskódokat. Ez a második kromoszóma passzív, amíg a szervezet meg nem öregszik, akkor átveszi az ellen rzést az els kromoszóma proteinszintézise felett. Millió és millió vírusrészecske keletkezik, s a szervezet elpusztul a beleépített betegségt l. A vírusrészecskék felszabadulnak, és általánosan fert kké lesznek. Minden proteint feldolgozó szervezet védtelen velük szemben. Amikor a fert zés megtörtént, a szervezet-kromoszóma és a beteg kromoszómái egyesülnek, kölcsönösen alkalmazkodnak, és irányított módon fejl dnek. Az új kromoszóma ezután kikényszeríti a fert zött szervezet átalakulását olyan lénnyé, amely el ször él sköd , de kés bb önálló életet is kezdhet. Az új szervezet saját sejtjeiben hordozza a szunnyadó vírus-kromoszómákat. Ennek a rendszernek egyik legfontosabb jellemz je az a tény, hogy a vírus minden egyes él lényt megfert zhet, tekintet nélkül arra, hogy az része-e ennek a rendszernek. Nem lehetséges védekezni ellene. Így végs fokon minden él lény minden további megjelenésében ennek a rendszernek lesz része. És ez az összeolvadás óhatatlanul a személyiség teljes elvesztését jelenti. A kis ember bólintott. - Tehát mindent tud - mondta elismer en: - Tudja, mi ez az új szervezet, és azt is, hogy hogy m ködik. S mindezt tudva képes azt mondani, hogy valami Frankensteinhez hasonló szörnyet hoztam létre, amely csak az alkalomra vár, hogy elpusztítson engem, hogy meghódítsa a Földet. Nem látja, milyen gyerekes és nevetséges ez? - De létezik ilyen veszély - ismételte a robot makacsul. - Képtelenség! Ez a fajta élet csak a Lamarck aszteroida belsejében létezhet. Nem juthat soha a kéreg küls részére. Ha ezt elérné, nem létezne többé. Még az olyan életképes rendszer, mint az enyém, sem élhet odakint víz és leveg nélkül. Erre csak a robotok képesek. Ami a rendszert illeti, a Lamarckról nincs menekülés. - Ha igaz, amit jelentéseiben állított, a lamarcki csírák irányíthatók és tökéletesíthet k, hiba volna feltételezni, hogy a rendszer lehet ségei korlátozottak. Annak is van valószín sége, hogy a rendszer utat talál a Lamarck küls részére, és kifejleszt olyan képességet, ami lehet vé teszi, hogy megtelepedjék más bolygón is. - Az Arrhenius-spórák! - fújt a kis ember. - Hogyan? Azt mondja meg, hogyan? Hogyan juttathat egy zárt rendszer egy bolygó belsejéb l csírákat a Földre a napszél ellenében? Még azok az idióták, akik magát ideküldték, bizonyára még azok is tisztában vannak azzal, hogy az Arrhenius-spóráknak kifele kell sodródniuk, el a

Földt l, még abban az esetben is, ha lenne valamilyen elhanyagolhatóan kis lehet ség arra, hogy kitörjenek. - A sodródás irányát lehetetlen meghatározni a naprendszerben - állította a robot kérlelhetetlenül. - Bolondnak néz engem? - Nem. - Hát akkor mért utasít el mindent, amit mondok? A robotok rendszerint logikus lények. S a logika az én oldalamon van. - Semmiféle logika nem mentheti már meg magát. A készüléket már elhelyezték, bekapcsolták. A Lamarck aszteroida úton van a Nap felé. A határozat ellen fellebbezésnek helye nincs. - Fellebbezésnek helye nincs - fintorgott a sebész. - Fellebbezésnek helye nincs, mert nem mertek nekem is szót adni. Ezt a döntést nem az igazságosság diktálta, hanem a félelem. - Valóban félnek - ismerte el a robot. - Meg akar gy zni arról, hogy ésszer oka van ennek a halálos ítéletnek. Hideg, pontos kifejezésekkel beszél a valószín ségr l, a veszélyr l. Azért akar engem meggy zni, hogy elrejtse a b ntudatot és az igazságot. Ha lehetséges, legyen becsületes. Mondja meg nekem az igazat - engem egy rült, értelmetlen félelem ítélt halálra, a félelem egy olyan utálatos kísértett l, amely az én rendszeremb l sohasem fejl dhet ki. Err l van szó, rült, értelmetlen patologikus félelem valamit l, amit nem értenek, nem becsülnek kell en. A félelemb l új félelem fakadhat, a félelem másokat is megfert zhet. A félelem halálos ítéleteket okozhat. Azt mondják, az én fert vírusom eljuthat a Földre. Pedig máris ott van. A félelem mindent megfert z és gyilkosságokat szül. - A félelem természetes érzés. - Természetes! - A kis ember szemüvege mögött felnézett a mennyezetre, és széttárta karját. - Milyen természet az, amelyik fél a természett l? - Az emberi természet - mondta a robot mechanikus találékonysággal. - És ez ítélt felettem - mondta az ember. - Az emberi természet. Nem az értelem, nem valóságos veszélyek. Emberi természet, emberi hiúság és emberi félelem. De valójában csak saját maguktól félnek. - Emberek tervezték ezt a vírust. Biokémikusok, genetikusok gondolták ki. Sejtépítészek és sejtsebészek állították össze. Az egész rendszer az emberi képzelet, találékonyság, tudás terméke. - Mire akar kilyukadni? Jobb lett volna, ha az ember nem szerez tudomást bizonyos dolgokról? A teremtés isten el joga lenne? - Nem - mondta az ítéletvégrehajtó. - Csak azt akarom mondani, az, hogy az ember meg tud tenni valamit, nem jelenti, hogy azt feltétlenül meg is kell tennie. Amit maga létrehozott, olyan potenciális veszély, hogy nem lehet elt rni a létezését. - Utasították, hogy ezt mondja nekem. - Ezek az én saját szavaim - állította a robot. - Azt teszem, amit mondanak nekem. Azt mondom, amire tanítottak. De hiszek benne. Fémb l vagyok, de azért élek. Hiszek magamban. Tudom, mit csinálok. - Ez halált jelent magának is. - Elfogadom, mert elkerülhetetlen. - S akkor nekem is el kell fogadnom? Maga robot. A maga számára nincs az életnek olyan értéke, mint az én számomra. Beprogramozták a halálra. Akármit gondol is a fémb l készült agya, maga mégsem ember. Nem fogadhatja el az emberi értékeket. Csak gép.

- Igen - mondta a robot higgadtan. - Gép vagyok. A kis ember átnézett az üvegfalon, s megpróbálta visszafojtani a hányingert, a csalódottság érzését - és a félelmet. - Nemcsak rólam van itt szó - mondta. - Ez itt az én életem. Mindaz, amit alkottam, mindaz, amiben hiszek. Nem akarok meghalni, de azt sem akarom, hogy ez itt meghaljon. Fontos nekem. Én alkottam. Ez az, amit maga talán nem ért meg. - Ha így gondolja - adta meg magát fáradtan a robot. - De én magam sem értem - vallotta be a kis ember. - Nem - mondta a robot. - Nem is értheti. Nem a tudományt tekinti, hanem a gyermeket. A férfi megsért dött. - Milyen jogon ítélkezik felettem? Micsoda maga, hogy ítélkezik felettem. Hogy mondhat egy fémszerkezet ilyen dolgokat? És mi a különbség? A tudományom az én szülöttem. Az, hogy szeretem, amit teremtettem, hatálytalanítja véleményemet? El kell vetni az érveimet, mert személyesen érdekelt vagyok a dologban? - Az érvei semmit sem számítanak. A vitának már vége. - És meghozták az ítéletet. De ki képviselt engem? Ki terjesztette el az érveimet, az álláspontomat? - Ismertették - mondta a robot kimérten. - És elvetették. Semmibe vették. - Határoztak. Minden tényt mérlegeltek. A cselekvés minden lehetséges módját tanulmányozták. De nem szabad kockáztatni. A Lamarck aszteroidát és mindent, ami kapcsolatba került vele, meg kell semmisíteni. A fert zés veszélyét meg kell szüntetni. - rültek cselekszenek így - mondta a kis ember tartózkodóan. - Nem lehet ilyen hatalmas az indokolatlan félelem. Hiszen még azzal sem elégszenek meg, hogy elvegyék az életemet. Engem is meg akarnak ölni. Gyilkolni is akarnak, nemcsak rombolni. Ez azt jelenti, hogy lem félnek, attól, amit mondhatok. Milyen er tlenek lehetnek az érveik, ha nem mertek lehet séget adni, hogy én is hallassam a hangomat. - A spóráktól félnek - mondta a robot. - Maga közeli, személyes kapcsolatba került ezzel az egész rendszerrel. Ha megengedték volna, hogy visszatérjen a Földre, k maguk idézték volna fel a fert zés veszélyét, amelyet el akarnak kerülni. - Biztos ebben? Elhiszi ezt? Azt miért nem vallották be, hogy a tudásom az, ami igazán veszélyes a számukra. Nem lett volna sokkal diplomatikusabb, ha baleset a halálom? Vagy épp ezt fogják mondani? - tette hozzá aztán, ahogy fejében felvillant ez a gondolat. - Mi a különbség? - kérdezte a robot. - Ki küldte ide magát? - kérdezte a kis ember, noha tudván tudta, hogy az ítéletvégrehajtó nem fog válaszolni. - Hogy kezd dött ez a riadalom? - Miféle riadalom? - a robot kitért a válasz el l. - Hát ez a pánik. Ki hintette el a félelmet, amely e mögött a határozat mögött van? Nem magától keletkezett, az biztos. Jelent s emberek agyában nem keletkezik magától ilyen félelem. Valaki odaplántálta. Valaki elindította ezt a hadjáratot. Valakinek ürügyre volt szüksége. Ez nyilvánvaló. Nem vágyok olyan ostoba, hogy azt gondoljam, engem gy löl, valaki ennyire, vagy hogy egy rült valóban ennyire fél a fert zés veszélyét l. Valakinek szüksége volt erre az elméletre. Valaki fel akarta használni ezt a félelmet, hogy egy propagandahadjárat révén az élre kerüljön. A politikusok dolgozták ki ezt a torz érvelést. Politikusok fogadtatták meg magával, hogy nem fog beszélni. A politikusok

használják fegyverként a félelmet. Err l van szó, nem? - Nem tudom. - De én igen. A félelem nem keletkezik magától ilyen kifinomult formában. El kell terjeszteni, mint a vírusokat. Táplálni, terjeszteni kell. Ez a politikusok módszere. Ültetni kell, gondozni, adni-venni. - Ostobaságokat beszél - mondta a robot értelmesen. - Mondja, hogy nem értem - ajánlotta a kis ember, és nevetett. A robot azonban nem nevetett. - Nincs értelme annak – mondta a robot -, hogy megpróbáljon engem meggy zni. Nincs értelme, hogy megcáfolja az érveimet, hiszen a döntés már megszületett. Az ítéletet már végre is hajtották. A kis ember az üvegfaltól elsétált az ajtó felé. - Akármit tesz is, nem használ - mondta a robot. - Ha akarja, csak vegye el a fegyverét az íróasztalából. Semmit sem tehet. A szerkezetet elhelyezték és bekapcsolták, még miel tt én ideérkeztem volna. A Lamarck már halott. A kis ember megállt, és megfordította a fejét. - Nem a fegyveremért indultam mondta. A robot nem tudott mosolyogni. - Hát akkor rajta - mondta. - Csináljon csak, amit akar. A kis ember elhagyta a helyiséget, és a robot vörös szemét az üvegfal felé fordította. Csendesen gondolkozott, az ezüsterd t figyelte. Az ezüstös szövedékben, amely egyetlen szervezetet alkotott, és e szövedék mögött voltak más szervezetek és szervezetrészecskék is. De a robot nem ezt nézte. Ez nem érdekelte. A Lamarck aszteroida veszteni kezdett kozmikus sebességéb l, és hosszú, spirális pályán indult a Nap felé. A kis ember mindkét kezével fogta a pisztolyt. Apró, finom keze volt és vékony karja. A pisztoly nehéz volt. - Mire készül tulajdonképpen - kérdezte a robot csendesen. A kis ember drótkeretes szemüvegén keresztül a kezében tartott szokatlan tárgyra nézett. - Nem segít magán, ha lel azzal a fegyverrel - mondta a robot. - Mit érdekli magát, lelövöm-e vagy sem - kérdezte a kis ember. Hangja éles volt és szenvedélyes. - Fémb l van. Nem tudja, mi az élet. Öl, de valójában nem is tudja, mit csinál. - Tudom, mit jelent az: élni - monda a robot. - Maga csak létezik - vicsorgott a mérnök -, de azt nem tudja, mit jelent az emberi élet. Nem tudja, az mit jelent nekem, a tudománynak - és a falban elhelyezett ablak felé intett. - Maga csak ölni akar. Megölni az életet, megölni a tudást és a tudományt. Mert fél t le. - Ezt már megtárgyaltuk. - Mi mást tehetnénk? Mit tehetnénk, mint beszélünk, amíg a Lamarck belehull a Napba, hogy ott maga és én hamuvá égjünk? Maga mit akar tenni tulajdonképpen? - Felesleges ezen vitázni. - Minden felesleges. Elítéltek. Akármit is csinálok, felesleges id pazarlás. Én már halott ember vagyok, maga halott robot. De maga nem tör dik ezzel. Az ítéletvégrehajtó néma maradt. A kis ember felemelte a fegyvert, s megcélozta a robot egyik vörös szemét. Az ember és a robot néhány pillanatig egymásra meredtek. A robot látta, mint húzzák meg a vékony, bizonytalan ujjak a ravaszt. A pisztolyt tartó kezek megrándultak, amikor a pisztoly a lövés után visszarúgott,

és meglökte a mérnököt. Hangos dörrenés hallatszott. A lövedék lepattant a fémborításról, rá az ablakra, de az üveg nem tört be. - Ennek nincs semmi értelme - mondta a robot lágyan. Amikor a fegyver eldördült, nyugalma különös módon szomorúsággá változott. A kis ember újra tüzelt, s miközben igyekezett a fegyvert szilárdan tartani, szeme s szája körül összehúzódtak az izmok. A golyó kis vörös szilánkokká zúzta a robot elektronikus szemét. A fémember nyögött egyet, és hátraesett. A kétszeresen összekapcsolt térdbe beépített egyensúlyozó szerkezet képessé tette a robotot, hogy egy pillanatig ellenálljon az ütésnek, és nehézkes térdel állásban maradjon, de aztán a nyögés éles zihálássá változott, és a tudós összerezzent, amikor látta, hogy a robot teljes hosszúságában a földre zuhan. A halott robot még egyszer gúnyosan felnevetett, de ezt a megzavart hangképz szervek már csak durva recsegésként közvetítették. A mérnök az alaktalan fémkupacra bámult. Ez már nem egy emberi alak idétlen utánzata volt, csak fém. Élettelen fém. A kis ember lassan odament a nagy ablakhoz. Csíp l tüzelt, vadnyugati módra. A golyó visszapattant az ablakról, és átütötte a combját. Elsápadt, és nyöszörgött, de nem esett el. Még háromszor tüzelt, és harmadszorra megrepedt az üveg. De az üvegfalon még mindig nem volt nyílás. A mérnök érezte, hogy könnyek szivárognak a szeme sarkából, lábán pedig végigcsorog a vér. Újra meg újra belevágta a pisztoly markolatát az üvegbe. A repedés növekedett, az üveg végül is megadta magát, s darabokra tört. A rést már könny volt megnagyobbítani. A mérnök átengedte magát a laboratóriumban mesterségesen létrehozott gravitációs er nek, amely a földre húzta, s miközben sérült lábát pihentette, a nyílás alsó részén letördelte az üvegszilánkokat, s ezzel megfelel nagyságú átjárót hozott létre. Ezen aztán kimászott az életrendszerébe. Amikor kiért oda, ahol már nem hatott rá a gravitációs er , megsz nt a fájdalom a lábában, s egész testét valami felpezsdít frissesség járta át. Beszívta a leveg t, s azt képzelte, hogy az tisztább, frissebb, mint az a steril, hideg leveg , amit eddigi tartózkodási helyén, a Lamarckon belélegzett. Semmit sem érzett, de tudta, hogy a leveg vel, ami a tüdejébe kerül, s a lábán lév seben keresztül a vírusok behatolnak a szervezetébe. Megpróbált elkúszni az ablaktól, hogy mennél messzebb kerüljön a meggyilkolt robottól, s úgy találta, hogy igen kis er feszítéssel igen gyorsan tud mozogni. Itt épp csak annyi gravitáció volt, hogy mozgás közben nem sértette meg magát. A mérnök messze maga mögött hagyta az ablakot, mert nem kívánkozott egy olyan világba, amely hóhért küldött hozzá, hogy végezzen az életével. Továbbvonszolta magát az ezüsterd belsejében, egyre messzebb és messzebb. Aztán egy másik erd be ért - ez is egyetlen egység volt, sok egyéni vonással. Fához hasonló alakzatokból állt, csavart, sokfelé terjeszked ágakkal, amelyek mindegyike mintha egyetlen pont sejtjeinek osztódásából, továbbgy zéséb l keletkezett volna. Mindén ág egy kis szemhez hasonló gömbben végz dött. Az ágak egyforma átmér ek voltak, simák, kemények, mint az üveg. Els pillantásra úgy látszott, mintha az egész erd megkövesedett volna, pedig volt itt élet, növekedés. A Lamarck-életrendszerben semmi sem kövülhetett meg. A mérnök észrevette, hogy az ágak végén lév gömbökben van némi mozgás, s amikor megállt, hogy ezt közelebbr l szemügyre vegye, füstgomolygáshoz hasonló mozgást, örvényt látott, ami csak a citoplazma áramlása lehetett. Észrevett sötétebb részeket is, ezek a sejtek magjai és kis szervezetek voltak. A tudós arra a

következtetésre jutott, hogy ezek a gömböcskék, egy település él részecskéi, ezek alkotják a szárakat, amelyek viszont szervetlen anyagból keletkeztek. Aztán továbbhaladt, félig röpülve, át a kis erd n egy másikba s ismét egy másikba. Már elvesztette szem el l a törött ablakot, már nem látta a napelemeket sem, az egyetlen bizonyítékot arra, hogy a Lamarckon létez életrendszert emberi beavatkozás hozta létre. Egyedül volt, idegen abban a világban, amelyet maga teremtett. Aztán elért egy pontig, s ott lassan leereszkedett egy különleges, apró él lényekb l árálló sz nyegre. Ott feküdt kimerülten, hallgatta a saját szívének dobogását, s elálmélkodott a csodákon, amelyeket hozott létre a magas színvonalra fejlesztett génsebészettel. Még arrébb hatalmas vegetációt látott, amely valószín leg sokkal nagyobb kiterjedés volt, mint bármelyik eddig látott, úgynevezett erd . Olyan bonyolult képz dmény volt, hogy több sorban helyezkedett el a leveg ben. A legalsó réteg világos szín , összefügg indák áthatolhatatlan gubancából állt, ami hasonlított az ezüsterd ben látott szálakra. A vékony fonalak szövedéke egyenetlen vastagságú párnát alkotott. Efölött sötétebb szín , vastagabb elemekb l sz tt, lazábban elhelyezked sz nyegek sora következett. A fonalak finoman mozogtak, és nagyon rugalmasnak látszottak. Ebb l a lebeg rétegb l gömb alakú elemek alkotta tornyok emelkedtek ki, ezeket valami láthatatlan húzóer tartotta függ legesen. A gömb alakú sejtek szálak sarjadzásából keletkeztek folyamatosan. A legfels gömböcskékre, úgy látszott, nem hat már a titokzatos húzóer , mert elsodródtak, aztán lassan leereszkedve s újra meg újra felreppenve, leestek. Végül szemmel nem-is látható, végtelenül kicsi vírusrészecskék felh jévé robbantak szét. Az ellenkez irányban a mérnök egy másik, hatalmas, fához hasonló képz dményt látott, amelynek ágain értékes ékkövek voltak a gyümölcsök. Hatalmas iszapágyból emelkedett ki, amelyben elképzelhetetlen lett volna minden élet, ha nem lett volna maga is része a Lamarck-életrendszernek. Így, amikor a kis ember összehúzta a szemét, láthatta, hogy pálcikaszer testecskék mozognak ezerszám az iszapágyban. Maga a fa sudár volt, s ahogy csavarodott, szétágazott, rendkívül szép. Az ágak áttetsz ek voltak, de nem teljesen makulátlanok, mert imitt-amott betokosodott pálcikatestecskék voltak benne, mint a borostyánban a bogarak. A tudós úgy vélte, a fa kikristályosodott iszapból keletkezett. Az ágak végén gömböly vagy ellipszis alakú ékkövek voltak, s ezeket vékony hártya vette körül. Mozgás volt minden drágak belsejében, s ezek ett l olyanok lettek, mint valami különleges vadállat fazettás szeme. A mérnök nézte, csodálta és szerette. A Lamarck aszteroida keresztezte a Mars pályáját. A mérnök elaludt s álmában meghalt. A vírus hatalmába kerítette a testét. Behatolt a sejtekbe, elárasztotta a sejtmagokat. Megszüntette a proteintermelést. Ölt. S miközben még ölt, megkezdte az újjáépítést, a regenerálást. A második víruskromoszóma és a negyvenhat emberi kromoszóma egységet alkotott, a DNS kémiai átalakuláson ment át, miközben az anyagok megváltoztak, és a gének is átformálódtak. Ahogy az új genotípus kialakult, a vírus széthasadt felélénkült, reagált a küls hatásokra. Átalakult és próbálgatta magát. Az új lény fejl désének menete folyamatosan módosult.

A kémiai változások következtében fizikai változás is bekövetkezett. A tudós teste szétfolyt, eltorzult. Egy új lény született benne, bel le n tt ki, bel le táplálkozott. A vírus próbálgatta, mennyire életképes az, amit a második kromoszóma épített, s a lény, amely így létrejött, tökéletesen megfelelt annak a feladatnak, amit el kellett végeznie. A folyamat, amely a kis ember testében végbement, messze túlhaladta azt a kezdetleges folyamatot, amit az életrendszerében megteremtett. A Lamarckéletrendszer továbbfejl désének gyorsasága, simasága, eredményessége messze túlhaladta az eddigit. Az új lény elnyelte a mérnököt, és lassan teljesen, kifejl dött. A Lamarck aszteroida keresztezte a Föld pályáját. A kis ember teste elvesztette anyagának nagy részét. Az arc koponyavigyorgássá szélesedett, és a nevetséges szemüveg félrecsúszva feküdt a fehéren világító orrnyergen. Az agy teljesen elt nt a koponyából, s hiányzott a has alsórésze is. A láb már csak az elhalt izmokból képz dött vékony fonál volt. A bordák apró pecekként függtek azon, ami valaha a gerincoszlop volt. A bels szervek helyén csak por maradt. A tetem felett denevérhez hasonló szárnyas alakzat lebegett, erejét próbálgatva. A törzse kicsi volt, de a koponyája óriási. Apró, furcsán emberi, fonnyadt arca volt, szem nélkül. A vonások állandóan mozogtak, mintha ismeretlen érzéseket akarnának kifejezni, s a lény halk, recseg nevetéshez hasonló hangot is kiadott. Szül atyjának maradványától messze elrepült, zümmögve körözött a bels Lamarck sejtelmes erdeiben. Végül megtalálta az ezüsterd t, és letelepedett egy ágra, nagyon közel a bezúzott ablakhoz. Itt megpihent. Enni nem evett még. Nem is volt mivel ennie, hiszen csak arra született, hogy elpusztuljon, miután elvégzett egy kisebb feladatot a Lamarck-rendszerben. Eközben a bels Lamarck növényei áthaladtak azon a nyíláson, amelyet a mérnök készített számukra. Felfedez útra indultak a laboratóriumban, a könyvtárban, a hálószobájában, az irodájában. Átcsúsztak az ajtók alatt és a kulcslyukakon. Csak egy helyre nem jutottak el, a Lamarck küls részére, mert a vas légkamrán, amelyben voltak, nem volt sem repedés, sem kulcslyuk. A növények elpusztultak s újjászülettek. Újfajta lények keletkeztek az ajtó körül és a vasajtón, olyanok, amelyek sejtjeiket tiszta vasból építették fel. A gyorsan burjánzó növényzet hatékonyságával kezdték megsemmisíteni a légkamrát. A szárnyas lény apró tárgyakat kezdett kibocsátani a hasából. A záróizom ütemesen mozgott, percenként több száz összehúzódást végzett, és minden összehúzódás új és új részeket bocsátott ki. A parányi részecskék lebegtek a leveg ben, s olyan könny ek voltak, hogy ellent tudtak állni a gyenge gravitációnak, amely nem húzta ket a földre. Az ezüsterd ben megtelt velük a leveg . A Lamarck aszteroida keresztezte a Vénusz pályáját. Kis pontocskák keletkeztek a légkamra ajtajának küls részén. A bels ajtó már teljesen elt nt. A leveg kezdett kiszivárogni, de miel tt ez a kiszivárgás er teljessé vált volna, a lyukak már ököl nagyságúak lettek. Mint a Lamarck-rendszer minden része, a vasnyüv k is gyorsak, hatékonyak voltak. A szivárgás zuhogássá változott. S ebben a zuhogásban a leveg magával sodorta azoknak az apró részecskéknek millióit, amelyeket a szárnyas lény hozott létre. A Lamarck, mivel túlságosan kicsi volt, nem tudta magában tartani a leveg t, amely kizúdult a küls ürességbe. A leveg elszökött, s vele együtt repültek a kis

szervezetek is. Míg a Lamarck tovább zuhant a Nap felé, egyre zsugorodó spirálvonalban, hosszú-hosszú csíkot hagyott maga után Arrhenius-spórákból, amelyek lustán sodródtak a napszéllel. Lassan, kifelé, a Föld pályájának irányába. MÁNDI ÉVA FORDÍTÁSA SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER A NAGY SZÁMÍTÓGÉP

A GÉPISTEN MONOLÓGJA Én már nagyon régen vagyok, kusza pillanatok torlódnak bennem össze, én már nagyon régen vagyok. Én lebegtem a semmi felett, képzeltem földet és eget, fényt és sötétet, csillagot, és lebegtem a semmi felett. És elfáradt bennem az anyag, összevegyült az Anya és az Agy, a semmi most már bennem lebeg. És elfáradt bennem az anyag. Szétosztottam magam jóban, rosszban, s a gonosz legy zéséhez fogtam, de elszaporodtak a démonok. Szétosztottam magam jóban, rosszban. Csak a sötét semmiség örök, magam lehetek csak, kit megölök. Az abszolút nulla fok. Csak a sötét semmiség örök.

SCIENCE-FICTION Halottak között eleven halott, -sejtjeiben oszló nagyvárosban, a történelem fekete folyosóján. Csupa hideg káprázat, csupa rettegés, csak abban reménykedhetünk már, hogy minden így marad, mint volt. Zászlóink selymetlen rudak rég, könyveink szélbe szórt üres lapok, ételünk m trágya, leveg nk szénmonoxid.

Esténként a képerny n ijedt arc mosolyog ránk kék szellemfényben, máris legjobb barátunk. Gépvilágosság, gépmeleg, gépzene. A m gyerek m nyulakkal játszik. A Nagy Számítógép rendelte így el. És éjszakánként megszúr egy rugó, mely asszonyunk könyökéb l kiáll, agyunkban csikorognak a fogaskerekek. De felépítjük az emberhez méltó világot, a Nagy Számítógép tudja, mi az. Dicsértessék a Nagy Számítógép!

CREDO, 2000 Hiszek egy Tudományban, Mindenható Urunkban, Mennynek és Földnek kifürkész jében, és az leszármazottjában, az Ideológiában, ki fogantaték bölcs politikusok által, születék sz znemzéssel, kínzaték Sötét Korokban, Revízió alá vevék, meghala és eltemetteték, harmadik évezredünkre halottaiból feltámada, fölmén a Nagy Számítógéphez, ott ül jobbja fel l, onnan lészen eljövend ítélni intelligenciahányadosuk és génstruktúrájuk szerint eleveneket és hibernáltakat. Hiszek az Ideológiában, az egyetemes új tudományban, hiszem ember és technika egyezségét, tévedéseink tudománytalanságát, és adatlapunk örök életét a Nagy Számítógépben. Ámen.

NÉMETH ISTVÁN

ÁRKÁDIA Sveen Anuntio Regiomontanus kibámul az ablakon. Szeme már nem a régi, nem lát tovább a hegyek idekékl gerincénél. Az üvegtáblán túl erd borong, az égen felh k gyülekeznek, függenek - perceken belül elered a zápor. Paradicsom ez, bólint S. A. Regiomontanus, miközben a fiókban kotorászik. Én tettem azzá; elégedett mosoly fut át az öregember arcán. A gyérül sz haj sötétebbnek festi arcát a valóságosnál. Végre megkerül a szivar, de S. A. Regiomontanus nem veszi ki a fiókból, csak morzsolgatja, forgatja ujjai között, megpróbálja elképzelni a barna levelekb l kiáradó illatot és aromát. Az orvos által egy napra engedélyezett szivarok közül ez már a második lesz a mai napon, szép és vér test barna méreg…

Sveen Anuntio Regiomontanus a fák fölött lassan kering , méltóságteljes madarat követi tekintetével. is szabadon szárnyal, és nekem köszönheti, érez a szíve táján némi elégtételt. A madár elt nik, S. A Regiomontanus végül el veszi a szivart, de nem tekint a becses zsákmányra, markában tartja, játszik vele. Az öregember nem hirtelenkedi el a rágyújtás szertartását, az ablakon túli erd t kutatja, fürkészi, tán az es re vár, tán arra, hogy hirtelen kiderüljön az ég, semmivé váljon ez a nem sok jót ígér mai nap, amely reggel óta ilyen borús, borongós, zivatarra készül … Sveen Anuntio Regiomontanus is kedvetlen, akár az id , pedig egypár perccel ezel tt még beszélgetett, tréfálkozott, érdekl dött az isten tudja hányféle után, s most csak tekinget kifelé az ablakon. Fáradt és közönyös, arra gondol, hogy holnap is fel kell kelnie, ugyanezt kell tennie, amit ma, nagyon fáradtnak és nagyon öregnek érzi magát, pedig… Mi történt? Semmi. Apróság, szót sem érdemel. Egy oda nem ill válasz, egy húsz-huszonöt évvel ezel tti ostoba emlék el hozakodása, voltaképpen semmi. A szivar pedig kiesik a kezéb l, le a földre, elgurul valamerre, jó, jó, nincs jelent sége, de mégis… A titkár persze ugrik, felkapja a rakoncátlan szivart, leporolja és tisztelettel az asztalra helyezi. Az ám, a titkár! Itt állhat már vagy egy félórája, és Sveen Anuntio Regiomontanus, a Földi Közösségek Elnöke félórája nem vett tudomást róla. Az öregember sóhajt, szót sem érdemel, de olyan borzasztó ez az élet - rátekint az asztala el tt álldogáló, szolgálatkész fiatalemberre… - Mit óhajt, kérem? - kérdi. No tessék, a hangom! - elégedetlenkedik. Még a hangom is elcsuklik, remeg. Mit keres itt állandóan ez a titkár? Csendben jár, halkan kopog, mindent gyorsan és precízen elintéz, kedves és fiatal és tisztelettudó, most is tüzet ad, pedig még vártam volna a rágyújtással… Köszönjem meg, isten rizz, remeg a hangom. Vizet kéne innom, köhögni, miel tt megszólalok. De S. A. Regiomontanus csak bólint köszönete jeléül… - Perceken belül indulnunk kell az rrepül térre. Elhoztam a felölt jét és az Akadémikus Érmet is - feleli a titkár készségesen, az asztalra helyezi az említett dolgokat, szolgálatkészen távozik, az ajtóból még visszaszól: - Öt perc múlva itt vagyok önért, Elnök úr! Az Elnök bólint, mélyet szív a szivarból, újra az erd lombkoronájába mélyed. Vajon miért küld a Bolygóközi Tanács Ellen rz Bizottsága különleges megbízottat hozzá, t dik, mit vétett, mi az, amit rosszul tett? Amikor nyolcvanhárom évvel ezel tt a Földre érkezett, a Föld nem volt több, mint egy kopár és puszta bolygó a Galaktika legszélén, mitikus hagyományokkal, sivár jelennel. Ma pedig tízmillió embernek ad otthont, mégpedig nem olyan túlcivilizált otthont, mint a centrális övezetek bolygói, hanem a maga nemében paradicsom ez… Itt tilos a természet felel tlen pusztítása, aki a számítógépek engedélye nélkül akár egyetlen fát is elpusztít, annak befellegzett - csap az asztalra S. A. Regiomontanus, persze csak halkan, decensen, nehogy Deen Emilkon, a titkár besurranjon az ajtón, és ráemelje nagy barna szemét… Nyolcvanhárom év! Az erd k feln ttek, az állatok elszaporodtak, a tavak és a folyók vize megtisztult, a ligetek és parkok madárhangoktól teljesek. Istenem, istenem, hát kell ennél több? Az öregember melankóliája t ben van, arcán az üdvözültek mosolyával száll be a siklóba, és a halkan suhanó járm megnyugtató mormolása elringatja, elszunnyad, csak az rrepül tér el csarnokában ébred fel teljesen. Az emberek tisztelettel néznek rá, köszöntik, visszaköszön, kihúzza magát, tudja: lobogó fehér hajával, fekete felölt jében több mint fest i jelenség. Tiszteletet parancsol az Akadémikusok Aranyérme is, amit erre az alkalomra, szokásával

ellentétben kit zött… A különleges megbízott fogadására külön delegáció gy lt össze, a biztonsági szolgálat néhány embere is itt kering körös-körül. A Bolygóközi Tanács egybefonódó aranykarikákkal jelzett rhajója már landolt, az egyetlen utas már az üvegen lépdel a fogadására összegy ltek felé… Sveen Anuntio Regiomontanus izgatottan figyel. A különleges megbízott - úgy értesült - Greeg Belborg lesz, volt iskolatársa, akit több mint nyolcvan éve nem látott már. Magas, szikár, fekete férfit várt, de az üvegen egy fáradt lépt , kopasz és hajlott emberke közeledett. Csak a szeme, a szeme a régi! A várt összeborulás, ölelés - nem tudni miért - elmaradt, néhány hivatalos formula, Greeg Belborg megmutatta megbízólevelét. S. A. Regiomontanus megvonja vállát, hiszen különleges megbízottnak nem is nagyon barátságtalan, csupán rég nem látott iskolatársnak, jóbarátnak nem a megszokott… A siklón természetesen egymás mellett foglalnak helyet, s a különleges megbízott szólal meg els ként: - Megváltoztál, Sveen - a hangja ellenszenves, majdnem helytelenít nek t nik, az Elnök így ingerült lesz: - Te is megváltoztál - böki ki végül, aztán megbánja mérgét, enyhíteni próbálja: - Gondolod, hogy nyolcvan év elmúlhat nyomtalanul? - Az rrepül tér felett mindenesetre nyomtalanul múlt el. Mikor is jártam itt utoljára? Várj csak, nyolcvan éve lehet. Akkoriban neveztek ki ide Elnöknek… ez a repül tér már akkor is korszer tlen volt. - Nekünk megfelel! - fakad ki S. A. Regiomontanus, és mindenféle ceremónia nélkül el veszi a harmadik szivarját, rágyújt és újra csak békít en hozzáteszi: Hiszen nekünk olyan elenyész a forgalmunk más bolygókkal… a komplexum bírja még… - Persze hogy bírja! - vág a szavába a különleges megbízott. - De hagyjuk ezt… legyint. - Szeretnék néhány napig körülnézni, látni, tapasztalni, megfigyelni… Ekkor Sveen Anuntio Regiomontanus széles mozdulattal kimutat a sikló ablakán a vidék tájképére, s Greeg Belborg önkéntelenül is kitekint: a látvány valóban leny göz , erd , ameddig a szem ellát. - Mi célt szolgál ez az irdatlan tömeg él organizmus? - kérdi egykedv en. - Ez az erd ? - hökken meg az Elnök. - Hogy mi célt szolgál? Hát istenem… zsebkend t vesz eI . - Szerinted nem csodálatos? Honnan jöttél? - Egyenesen a Centrális Övezetb l. - Nos, nézz körül! A sok vas, üveg, beton meg a lakásnak nevezett odúk után… S. A. Regiomontanus meglengeti a zsebkend t a fák felé. - Nem olyan, mint a paradicsom? Az éden! - Megtörli homlokát. - A haszna? Azt kérded, mi a haszna? Valóban, mi a haszna, t dik, de nem jut az eszébe semmi okos. - Ezt a hasznot nem lehet szavakkal kifejezni. - Elteszi a zsebkend t. Nagyot sóhajt. - Ha kiszállunk, majd megérzed. A leveg , a leveg , az csodálatos, tiszta… - No végre, ez használhatónak t nik, véli az Elnök, és hosszan ecsetelni kezdi a friss és tiszta leveg áldásait… - Szóval ez amolyan filter - szakítja félbe a beszédbe egyre jobban belemeleged t a különleges megbízott. - Mi? No persze, filter - legyint kizökkenve S. A. Regiomontanus. - Túl sok teret foglal. Ezt a bolygót néhány légkörfejleszt vel fel lehet dúsítani, hiszen nem olyan nagy… - Persze, persze… - Van itt a világ végén egyáltalán légkörfejleszt ?

- Tudom is én! - veszi el újra a zsebkend t az Elnök. - Nincs rá szükség… Megtörli a homlokát. - Ez itt… - mutat lefelé a zölden hullámzó lombokra, - ez itt szép! - Szép, szép - fanyalog a különleges megbízott. - Zöld, mint egy arborétum… - Arborétum?! - horkan fel az Elnök, elteszi zsebkend jét. - Neked fogalmad sincs arról… - Sokáig megyünk még? - szakítja újból félbe a nekiveselked t Greeg Belborg. Ez a masina olyan lassú, akár egy csiga. Hány éves típus? - Tízezer éves! - vakkant S. A. Regiomontanus. - Úgy gondoltam, hogy nálam szállsz meg, van elég hely a házamban. A különleges megbízott bólint, vagy vállat von, mindegy: a következ félórát némán ülik végig, aztán a sikló leereszkedik egy pázsitos térségre, az Elnök elbúcsúzik titkárától, a kísér személyzett l, karon fogja vendégét, és elindul vele a letaposott gyalogúton egy lovas szekér felé. - Ez mi? - vonja fel szemöldökét a különleges megbízott. - Lovas szekér! - húzza ki magát az Elnök. - Ilyen szerkezetet a Centrális Övezetben kötve hiszem, hogy találsz. Az igazat megvallva, itt a Földön sem sok van már, pedig szorgalmazom a lótenyésztést, a lóhús kimérését például egyszer és mindenkorra megtiltottam. Azóta csupán titokban esznek lóhúst… - Uramisten! Csak nem akarod azt mondani, hogy ezt az organizmust az emberek megeszik? - Miért? Nagyon ízletes, a nálatok szokásos szintetikus ételeknél mindenesetre jobb, bár egy kissé édeskés… De olyan kevés ló van a Földön, hogy meg kellett tiltanom… Egyenek inkább marhahúst, sertéshúst… - Fert , fert … - No gyerünk, gyerünk! Szállj fel… - Erre itt? - néz a különleges megbízott kissé bizalmatlanul az ósdi alkotmányra. - Mehetünk gyalog is, bár egy óra az út gyalog, és már sötétedik… - Na, történjen meg, aminek meg kell történnie - sóhajt megadóan a vendég, és felkászálódik a járm re. Az Elnök int a bakon ül nek, s a szekér nekilódul a göröngyös, erdei útnak… - Nem a városban laksz? - töri meg a csendet a különleges megbízott. - Itt a Földön nincsenek városok. - Hova keveredtem! - kiált fel Greeg Belborg. - Hát az emberek hol laknak? Az erd ben? - Nem mindenki. Laknak a mez kön is. Ki hol szeret tartózkodni… - Ez vegetálás. A gyárak, az üzemek? Azok is az erd ben vannak? - Nem nagyon építünk gyárakat. Van persze néhány a terméketlen vidékeken. Szervizek, karbantartó-komplexumok, effélék… Olyan gyármonstrumok, amelyekre te gondolsz, olyanok itt nincsenek. Ugyan mi célt szolgálnának itt? - De mit csinálnak az emberek? - Mit, mit? - sért dik meg az Elnök. - Megszületnek, keresnek maguknak egy asszonyt, és elindulnak ezen a tágas, nagy világon keresni egy helyet, amely egyedül csak az övék. Valahol letelepednek, saját kezükkel felhúznak egy házat, ilyenkor az Agy engedélyezi a szükséges mennyiség fa kivágását, felnevelik gyermekeiket, szántanak-vetnek. Ez egész embert kíván, egy egész emberi életet. Kell ennél több? Akinek igen, az elmegy az rrepül térre dolgozni, a szervizek valamelyikébe, a közigazgatásba… - Ez vegetálás. Hány embert kényszerítesz ilyen méltóságán aluli helyzetbe? Hány ember vegetál ezen a bolygón?

- Tízmillióan vagyunk… - Viccelsz? Az egész bolygó lakossága mindössze tízmillió ember? - Á, dehogy! - legyint az Elnök. - Pontos számot senki sem tud… - Ezért még megütheted a bokád! - Hát, ha nem mondod el senkinek… - Nekem ez a kötelességem, Sveen. - A két öregember elhallgatott. Szerencsére befordulnak egy tágas tisztásra, ahol emeletes faház várja az utasokat. - Itt laksz? - Romantikus, ugye? - büszkélkedik az Elnök, leszállnak, a különleges megbízott megkopogtatja a gerendákat. - Szerves anyag? - kérdi. - Fa. - Egy vagyonba kerülhetett, kezdem érteni… Nekem odahaza mindössze egy fakockám van, az is egy csomó pénzembe került… Itt meg egy egész palota… - Vagyon? - Az Elnök megcsóválja a fejét. - Nézz körül! Mindenhol fa. Itt ez a legolcsóbb… - Mégis… - csóválja a fejét a különleges megbízott is - szerves anyagból építeni egy ekkora palotát! - Palota? Eredj már! A földszinten egy nagy szoba, az emeleten három és a hozzávalók. Itt mindenki így lakik, ahol több a gyerek, még nagyobb házat építenek… - Nekem odahaza mindössze három négyzetméter jut. - Viszont a Bolygóközi Tanács tagja vagy, Greeg. No gyere ez itt Karola, a házi robotom… - Elég régi típus, Axa, úgy látom. - Nekem megfelel. - Egyedül élsz? - A feleségem meghalt, fiaim elköltöztek. Az egyik matematikus, elköltözött a Centrális Övezetbe, a másik biokémikus. Leülnek, a különleges megbízott hosszan vizsgálgatja a köztük álló asztalkát, míg végre megszólal: - Ez is szerves anyag? Az Elnök csak bólint, odakinn elered az es , a várva várt. - No végre - sóhajt S. A. Regiomontanus. - Már napok óta készül dik. - Elromlott a meteorológiai adapteretek? - Nálunk olyan nincs. - Hogyan? Ez az agrárszektor meteorológia adaptáció nélkül organizálódik? - Milyen agrárszektor? - Hát ez! - int az ablak felé a különleges megbízott. - Ez nem agrárövezet! - sért dik meg az Elnök. - Ez egy emberhez méltó, emberi lépték világ! - Feláll, és a küldött orra el tt hadonászik. - Itt nem ütközöl falakba, itt nincs tolongás! Emlékezz csak, mennyit álmodoztunk gyermekkorunkban sz z bolygókról, vadregényes tájakról, ahol lovagolhatunk. Tessék, most lovagolhatsz! - Vénember vagyok már, akár te! Ha eddig nem sikerült, most már egye meg a fene! Különben sincs már hozzá kedvem. Azokon a sz z bolygókon, emlékezz csak rá, városokat, gyárakat akartunk építeni. A civilizációt akartuk terjeszteni. A bolygókat lakhatóvá kell tenni! Emberek számára, Sveen, nem a fák paradicsomára van szükség! A bolygóköz véges, az emberek száma milliárdszor milliárd! Miért jut nekem a Végán három négyzetméter? Nincs többre mód, itt a Földön pedig fák foglalják el a hasznos alapterületet! Választani kell a fák és az emberek között. A

Bolygóközi Tanács nem erre számított, amikor nyolcvan éve a te kezedbe adta ezt a bolygót. - A Tanács azt kérte, hogy tegyem lakhatóvá ezt a kopár földet. - S. A. Regiomontanus a teraszhoz lép, kitárja az ajtót. A szél berobban a szobába, es - és erd szagot dob a helyiségbe. - Szerinted alkalmassá tettem vagy sem? Már nem esik, a viharos szél elvitte a fellegeket, a sötéted égbolton feltünedeznek a csillagok. A különleges megbízott öreg barátja mellé lép, feltekint az égre, sóhajt: - Legalább a csillagok fényeit látom. Az ott a Véga. Ha nem látom, olyan elveszettnek érzem magam, furcsa, hogy ilyen messzir l is látni. Ez a naprendszer a világ végén van… - Az emberiség innen származik. - Ez csak egy elmélet a sok közül… - A teraszon is álldogál néhány fonott karosszék, leülnek. - Azt kérded, sikerrel teljesítetted-e megbízatásodat? Még nem tudom. Meg kell tudnom, ezért vagyok itt. Csak arra kérlek, hogy felelj a szíved szerint! Lakályos-e az a bolygó, amely csupán tízmillió embernek ad otthont? Milliárdok helyett! És még ebb l a tízmillióból is évente hányan, de hányan menekülnek el! Nem csodálom, hiszen nincsenek gyárak, f iskolák, városok, nincs civilizáció! Mihez kezdhet itt egy ember? Látod, a fiaid is elmenekültek. Ebben az arborétumban csupán sétálgatni lehet, elmélkedni, ez pedig semmit meg nem old a világ gondjaiból, bajaiból… - A nyugalom, Greeg, a nyugalom! Megfizethetetlen ez a nyugalom… - Nem is nektek kell megfizetni! Nekünk, a Centrális övezetekben… A Földön összegy lt a Galaktika összes lézeng , munkakerül , lusta számkivetettje. Számunkra odafenn és az én számomra is - megmagyarázhatatlan módon ez a bolygó még mindig fennáll. Ki tudja, milyen úton-módon érkezik ide az anyagi civilizáció? Mert tudod-e, milyen közmondás járja nálunk? A földiek a semmittevést hosszú alvással pihenik ki, ezután lustálkodnak egy kicsit, majd a napot lopják, végül ejt znek a délutáni órákban, legvégül pedig belefognak egy teljesen értelmetlen dologba. Ez volna az aktív és boldog emberiség képére alkotott bolygó? - Amikor idejöttem, Greeg, itt sivatag volt. Én kertet akartam varázsolni… - gyújt rá az Elnök. - Sikerült - veti közbe a különleges megbízott. - Nehéz volt… - A szivar nem szelel. - És értelmetlen… Nézz körül! Innen minden épesz ember elmenekül. - Greeg Belborgot zavarja a szivarfüst, legyezi magát. - Ezt minek csinálod? - Ezt? - forgatja S. A. Regiomontanus két ujja közt a szivart. - Passzió csupán… A szivar újra elalszik, elnyomja. - Gyere vacsorázni, Karolina csengetett. A vacsorát pedig dicsérd meg, Karolina kényes rá. - Még van intelligenciablokkja? Miért nem zárolod? - Így szeretem. - Újabban nálunk is divat az intelligens robot. F leg a n k szeretik ezeket az ódivatú hülyeségeket. Nem tudnak bánni a robotokkal. Agyondédelgetik a gépeket, aztán leshetik: oda a tekintélyük! A robotoknak csak a férfiak tudnak parancsolni. Ez az Axa, vagy ahogyan te nevezed: Karolina, ez egy múzeumi darab. Nálunk már nincs ilyen. A feleségem meg rülne, ha látná, évek óta keres egy ilyet… - Én megszoktam. Nem divatból tartom. - Asztalhoz ülnek, a tányérok és az ev eszközök csillognak, a különleges megbízott keresgélni kezd az asztalon. - Hol vannak az aromatikumok? - Az ételben! - nevet az Elnök.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy ezek itt szerves anyagok? - mutat a sült húsra. - Ide figyelj, Greeg! Elegem van abból, hogy mindenre azt mondod, szerves anyag. Ez hús! Valódi hús. - Nem mérgez ? - Nem! - S. A. Regiomontanus befejezte a társalgást. Greeg Belborg óvatosan turkál az ételben, majd egyre inkább nekibátorodik. A vacsora után a robot leszedi az asztalt, a különleges megbízott alig bírja visszafojtani nevetését az ócska gép dülöngélése láttán. S. A. Regiomontanus újra rágyújt az elaludt szivarcsonkra, e napi utolsó szivarjára. Hátrad l, és hosszanhosszan vizsgálgatja vendégét, aki kényelmetlenül fészkel dik. - Már régóta figyeljük ténykedésedet a Tanácsban. El bb Daan Karotiát akarták küldeni… - Greeg jelzi, hogy ez katasztrófa lett volna. - De kértem, hogy én jöjjek. Itt vagyok… - mosolyog -, itt a megbízatásom… - el veszi és lerakja az asztalra - én vagyok a bolygó új elnöke. - Végre kibökte. - Életet kell erre a vidékre varázsolni! Életet! Nem tízmillió, hanem tízszer tízmilliárd ember számára. - Tönkreteszitek az Univerzum egyetlen… - Ne érzelegj! - vág szavába a különleges megbízott. - A fákat óvjuk vagy az embereket? Igaz, ez a naprendszer istentelen messze van, de kell a hely iskolák, gyárak és városok számára. Majd vigyázok, hogy a bolygó agrárjelleg maradjon. Egy-két év és elt nik ez a kiáltó ellentét a világ és a Föld között. Már jönnek a flották, hozzák a telepeseket. A kísér holdon szállnak le, hiszen itt még egy elfogadható rrepül tér sincs. Els feladatom lesz… - Ne is folytasd, el tudom képzelni, mi lesz ebb l a paradicsomból. - Emlékszel, mit mondott a professzorunk? "Maga javíthatatlan álmodozó, Sveen. Van esze, de használni nem tudja." - "Maguk ketten javíthatatlan álmodozók." Így mondta, kett nkre. Greeg! - Az az id elmúlt. - El - sóhajt S. A. Regiomontanus, és az ablakhoz lép, kitárja. A sötétben zizeg és susog az erd . Távolban kutya ugat. A fénybogarak ide-oda repkednek a tisztáson, tücskök hegedülnek. - Árkádia… - leheli magának az Elnök. A különleges megbízott odalép hozzá, átkarolja a vállát, legyint. - Nincs Árkádia - sóhajt. - Nem is volt. Ne is legyen. - Ez az… - szakad ki S. A. Regiomontanusból, és elérzékenyülve figyeli a fák koronája fölött megjelen holdat. - Poétikaléggömb. - Feledd el! - duruzsol Greeg Belborg. - Az ember álmai ne váljanak valóra. Soha… ha valóra válnak, mi marad még? - Akkor én… - Ne légy ostoba! Azt hiszed, én nem álmodozom? - A különleges megbízott elsétál a terasz széléig, az Elnök csak sötét körvonalait látja és azt, hogy a kopasz fejtet n megcsillan a hideg, éjszakai fény. - Az ember három négyzetméteren csak álmodozni képes. Bekapcsolom a videót, és mit látok? Szabad és tágas világot, boldog és elégedett embereket. Körülnézek, és mit látok? - Nálunk, a Földön szomorú történetek is vannak a videóban! - Nálunk is! - legyint Greeg Belborg. - Csakhogy a videóban általában olyasvalami miatt búslakodnak a szerepl k, amelyek okán én nem búslakodnék… - Nem sok jót ígért ez a mai nap - legyint S. A. Regiomontanus, és besiet a szobába, kotorászni kezd a fiókokban. A különleges megbízott utánasiet. - Mit keresel? - kérdi idegesen. - Szivart - felel az Elnök. - Most már olyan mindegy. Veszek a holnapiból. No,

megvan! Kérsz? - Megpróbálhatom. - Igyunk bort is. - Igyunk! - Szólok Karolinának. - Amikor visszatér, a különleges megbízott a karosszékben ülve pöfékel. -Amikor megérkeztem a Földre, összeszorult a szívem. Hiszen ez az! Az álom… Mintha meghalt szüleimmel találkoznék… Nem is akarom látni! A világ már nem ilyen, hát minek fájdítsam a szívem. - Elkapja a köhögés. - A fene ezt a szivart! Kinek jó ez?! - köpköd, hadonászik. - Neked? Nekem? Tízmilliónak? És a többi? Bedöcög a szolid házi robot, a konyha lelke, poharak csörömpölnek a kezében. S. A. Regiomontanus rákacsint vendégére. - Kikapcsoltam az intelligenciablokkját. - Kár - kacag rá a különleges megbízott, és felhajt egy pohár bort. - Most nincs lelke. - Nézd, Greeg a visszajelz jét! Valóságos m remek. - Az! - nevet még mindig G. Belborg, és most mindkett jüknek tölt. - A visszajelz valóban kecses, de a keze… - Ne mondj ilyet, Gregus! - csap a különleges megbízott vállára az Elnök. Nagyon jól kialakított keze van. Akkor még szívvel-lélekkel csinálták a robotokat. Díjat nem nyernék vele ma már, de nagyon jól megcsinált darab ez. - Igyunk! - emeli fel poharát Greeg Belborg. - A bolygód felépítésére! - A bolygóm lerombolására! - kacag vissza rá S. A. Regiomontanus. - Mindegy, hiszen egyr l beszélünk… . - Oda… oda az egész munkám! - döcög a nevetést l a fehér hajú öregember. Mikor jönnek a telepesek? - Egy hét, nyolc nap, nem tudom pontosan. - Tölt, isznak. - A Holdon fognak leszállni, a poétikaléggömbön… - Ezt már mondtad! - szakítja félbe a fehér hajú. - Van még egy hetünk… - Az ivásra! - Arra, arra… - A fehér hajú öregember a fényforrás felé tartja poharát. - Oda az egész munkám. Egy élet munkája. Nyolcvanhárom év! - Már nevet. - Az fél emberölt ! - Félember-ölt ! - gurgulázik a különleges megbízott. - Csomagolnom kell. De mit? Mit? Semmim sincs… - Csomagold be ezt az arborétumot… Hova mennél, te fáradt, bolond öregember? - Valahol talán van az Univerzumban egy kopár bolygó, amelyb l újra Árkádiát varázsolok… - Oda is utánad megyünk! - nevet a szemébe a különleges megbízott. - Tudom, tudom - vigyorog az Elnök. - De én azt már nem élem meg. Csak nem fogok örökké élni? - És egyszerre ugranak az újra bedöcög robothoz, kikapják kezéb l az üveget… …Éjfél után a szolgálattev erdész elcsodálkozott, amikor a tisztásra érkezett: a máskor oly csöndes ház teraszán vígan dobogott és táncolt az Elnök, avval az idegen alakkal, aki nem is olyan barátságtalan egyén, hiszen t is, az egyszer erdészt is meghívta, odahívta a teraszra iddogálni, füstölögni. Az egy pohárból két pohár lett, s t több. Ki gy zné számon tartani! Mindenesetre a három férfi hajnalig mulatozott…

JOAN D. VINGE, VERNOR VINGE A VÁNDORKERESKED

MEG A SEGÉDJE

Lord Buckry of Fyffe - az els ezen a néven - trónszékében lustán elnyúlva figyelte két legfiatalabb fiát, akik vidáman tusakodtak egymással az üres trónteremben. A kardok fából voltak, de a fiúk vetélkedése valódi, és ebben most éppen a kisebbik húzta a rövidebbet. Lord Buckry nehéz arany fülbevalóját morzsolgatta - a vékony, barna hajú Hanaban volt a kedvence, a fiú külsejében és gondolkodásmódjában is hozzá hasonlított. A Síkvidék ura magas termet volt, bozontos, barna haja már szült a halántékán. Hosszúkás, rókaszer arcában kék szeme még most is meghökkent biztonsággal tekintett a világba, ugyanakkor gondolatait sok év tapasztalata nyomán gondosan elrejtette mások el l. Több mint húsz éve uralkodott már a vidék felett, s nem volt véletlen, hogy ilyen hosszú ideig meg tudott maradni ezen a bizonytalan helyen. Szemében most ritkán látható elégedettség villant fel, mert Hanaban váratlanul felkiáltott: "Trace, ide nézz!" - s amikor bátyja óvatlanul megfordult, alaposan eltalálta a mellkasán. - Ez az! - kiáltotta Hanaban elragadtatással, Trace arca viszont eltorzult a méltatlankodástól. Az apa mosolygott, de hirtelen megváltozott arckifejezése, mert kintr l z rzavaros hangok hatoltak a terembe. A terem végében felpattantak a nehéz üvegezett ajtók, a síkvidéki futár lerázta magáról az röket - átsietett a magas, visszhangos helyiségen, olyan mélyen meghajolt, hogy fegyvere megcsörrent a padlón, aztán nyomban felpattant: "Uram!" Lord Buckry csettintett ujjával, mire liheg fiai csendesen kiosontak a teremb l. - Kelj fel - mondta futárnak türelmetlenül. - Ördög és pokol, mi történik itt? - Uram - a futár felemelte poros arcát, amely megrándult, amikor meghallotta az uralkodó hegyvidéki tájszólását. - Az a hír érkezett, hogy a tengerparti királyságok új hadsereget állítanak fel. Átkelnek a part menti hegyeken, és… - Lehetetlen! Alig féléve, hogy ki ztük ket onnan! - Nagyon sokan élnek ott a part mellett, uram. - A lovas futár bocsánatkér arccal álldogált. - És ezúttal Jayley Sharkstooth szövetséget kötött a délvidékiekkel. Lord Buckry arca megmerevedett. - Halálos ellenségek voltak, amióta az eszemet tudom. - Összeráncolta a homlokát, és ismét fülbevalójához nyúlt. - Csak egy közös vonásuk van, az ellenem érzett gy lölet. Az istenit! A lovas további beszámolóját már szórakozottan hallgatta végig, aztán felállt, szórakozottan elbocsátotta. Amikor a terem nehéz ajtaja becsukódott a futár mögött, nagy léptekkel ment a felvonó felé, miközben elhaladt a rakétakilöv aknája mellett, amelyet már harminc év óta nem használtak. Puha talpú hegyvidéki csizmája nem ütött zajt a hideg, fényes padlón.

Kastélyának mellvédjér l birodalmának jó darabja a szeme elé tárult, a száz mérföld szélességben elterül völgy gazdag szántóföldje - erre áhítoztak Keleten is, Nyugaton is. A föld, amelyet már felszántottak a tavaszi vetés alá, ott sötétlett el tte, tudta, ilyenkor nagyon nehéz hadsereget toborozni. Biztos volt abban, ellenségei is tudják ezt. Különösen tiszta nap volt, s a horizonton, kelet felé láthatóvá vált a hegyek halványvörös vonala, ott volt a szül helye s valami, ami még ennél is fontosabbá vált a számára. A száraz szél felborzolta a haját, s ahogy visszatekintett az elmúlt harminc évre, napbarnított keze megfeszült a mellvéd öntöttvasból készült, fekete-zöld korlátján. - Az ördög vigyen el, Mr. Jagged - mondta a szélbe. - Ma nekem van rád szükségem, hol a varázser d? A vándorkeresked kelet fel l érkezett Darkwood Cornersbe, éppen Wim Buckry tizenhetedik születésnapján. Nyár eleje volt, és Wim látta, hogy szikrázik a napfény a havon a Corners felett tornyosuló, feny fákkal borított hegy csúcsán. A hóréteg a magasabb hegyek ormán végre olvadni kezdett, elárasztva az év legnagyobb részében száraz vízmosásokat, üvölt zuhataggá változtatva Littlebig Creeket, amelynek hullámai már az út északi oldalán sorakozó fakunyhók alapzatát mosták. Egy héttel el bb a Keleti Hágót még harminclábnyi hó torlaszolta el. A falucska lakói elhallgattak, amikor meglátták, hogy húzza kocsiját a keresked a kelet fel l érkez úton. A kordé majdnem tíz láb magas volt, és tizenöt láb hosszú, az oldalak kidomborodtak a faragott, színesre festett kerekek fölött, az egész fölé pedig csúcsos tet borult. Wim szájtátva bámulta a vékony f zfaágból készült, mégis öt láb átmér kerekeket. A szekér súlya mintegy féllábnyira benyomta a kerekeket az út sarába, s mégis a kocsi simán haladt el re, anélkül hogy nyomot hagyott volna maga után. A keresked még így is majdnem kétrét görnyedt a teher alatt. Alacsony, nehézkes fickó volt, b re olyan sötét, amilyet Wim még soha nem látott. Hegyes, fekete szakálla szilárdan meredt el re, ahogy bokáig sárban a barázdált úton vánszorgott. Lábikráján feketén és tisztán fénylett lábbelijének finoman megmunkált re. Jó néhány görvélyes kutya szaglászott óvatosan körülötte, ahogy nehezen cammogott az út közepén, de ezekr l éppúgy nem vett tudomást, mint a bámészkodó emberekr l. Wim üres bögréjét Ounze Rumpster felé tolta, aki legközelebb ült hozzá a kocsma lépcs jén. - Még egyet - mondta. Ounze káromkodott, aztán felemelkedett és elt nt a kocsmában. Wim egy pillanatra sem vette le szemét a házalóról. Amikor a sötétb ember eljutott a város közepéig, ahol az út kiszélesedett, kocsiját odahúzta, arra a sáros, ingoványos területre, ahol azel tt az özvegy Henleyné háza állt, amíg a Littlebig Creek el nem söpörte a helyér l. Most már mindenki az idegenre figyelt. Még a helység kovácsa is otthagyta a tüzet és a m helyajtóban állva bámulta a házalót. A keresked hátat fordított az embereknek, addig rugdosta a kocsi hátulján az

állítóféket, amíg az bele nem süppedt a sárba. Aztán a kocsi elejéhez ment, megforgatott egy kis kereket, amely bele volt építve a faburkolatba. Aprócska, kék zászló szökkent a tet l a magasba, szaporán csattogott a szélben, ugyanakkor a kocsi belsejéb l éles, cseng zeneszó hallatszott. Az emberek erre kitódultak a kocsmából, s a lárma kicsalta a Corners többi lakóját is az utcára. Ounze Rumpster majdnem orra bukott a falépcs n, úgy sietett, hogy lássa, honnan jön a hang. Nehézkesen leült, s odanyújtotta a teli korsót Wimnek. Wim tudomást sem vett róla. Ahogy a házaló hátat fordított a tömegnek, elhallgatott a kísérteties zene, s a hirtelen támadt csendben jól hallatszott a patak csobogása. Aztán a kis ember meglep en mély hangon dörrent rájuk: - Jagit Katchetoorriantz a nevem, és jó min ség árukkal kereskedem. T k, húsvágó bárdok, késpengék… szükségük van rá? - megrántott egy fogantyút a kocsi oldalán, a fatábla elmozdult a helyér l, és el nt a csillogó késpengék egész sora, meg olyan finom t k, hogy Wim csupa fényt látott, amikor a napsugár megcsillant rajtuk. - Jöjjenek közelebb, emberek, nézzék meg, fogják a kezükbe. Mondják meg, mit adnak érte. – Ezt nem kellett kétszer mondania, az emberek pillanatok alatt oda tódultak. Amikor a kör bezárult körülötte, fellépett a kocsi oldalába épített lépcs fokra, úgy, hogy most is láthatta mindenki. Wim bandájának tagjai szintén felálltak, de mozdulatlan maradt, keskeny arcán látszott a megfeszített figyelem. - Üljetek le - mondta elég hangosan. - A szemetek majd kiugrik a helyéb l. Rögtön megnyuvasztanak, ha itt próbálkozunk valamivel. Túl sokan vannak. Üljetek le! - A hozzá legközelebb álló fiúnak, Bathecar Henleynek oldalról a sípcsontjába rúgott, mire mindnyájan leültek. - Add ide azt a nagy gy t, Sothead. Ounze Rumpster öccse rábámult, rongyos kézel jéb l el bukkant felékszerezett keze. - Mért lettél hirtelen ilyen dühös, Wim? - s durcásan a másik fiú kezébe ejtette a gy t. Wim elfordult, anélkül hogy válaszolt volna, s átadta a nehéz aranytárgyat Bathecar gömböly , sz ke barátn jének. - Menj át, Emmy, ahhoz a kocsihoz, és vegyél nekünk néhány késpengét, nem túl hosszút, körülbelül ilyet - és szétterjesztette az ujját. - Azt is tudd meg, hogy vannak a táblára er sítve… - Jól van, Wim. - A lány felállt a lépcs l, és pipiskedve elindult a sáros úton át a keresked kocsija körül gyülekez tömeg felé. Wim elfintorította az arcát, most látta igazán, milyen sz k az a piros kötött ruha, amit Bathecar ajándékozott a lánynak. A keresked handabandázása folytatódott, túlharsogta még a Littlebig Creek hangját is. - Próbáljátok ki a késeteket ezeken a pengéken, barátaim. Csak tessék. Meg se tudjátok karcolni. Nohát akkor mit adtok érte? Elfogadok ezüstöt, aranyat, mindenféle kézm ves munkát, szükségem lenne egy lóra is. Az enyém elpusztult, amikor lefele jöttünk ezeken az átkozott ösvényeken. - A Keleti Hágó felé mutatott. A városka lakói most szorosan egymás mellett tolongtak, mert mindegyik ki akarta próbálni a csillogó pengéket, mindegyik olyasmit akart ajánlani, amit elfogad a keresked . Emmy nagy szakértelemmel fúrta bele magát a tömegbe, Wim néhány pillanat múlva már az els sorban látta piros ruháját. Boldogan turkált a kirakott áruban, s megpróbálta magára vonni a keresked figyelmét. Hanaban Kroy megmozdította nagy testét a lépcs n. - Egy kismadár azt fütyüli, hogy az idegen nyugatról érkezett. Csak azért jött be kelet fel l, hogy megindítsa a szóbeszédet. A hágótól keletre nem készítenek ilyen késeket.

Wim könnyedén bólintott. - Lehetséges. - A házalót figyelte, s közben bozontos haja közt el bukkanó széles arany fülbevalóját babrálta. Az út másik oldalán a keresked egyszerre négyfele alkudozott. Sokan prémmel akartak fizetni, vagy íjakkal, de az ilyesmi nem érdekelte Jagit Katchetoorriantzot. Ez lényegesen csökkentette a leend vev i számát. De még a heves vita közben is ideoda cikázott sötét szeme az utcán, észrevette a bandát a kocsmánál, s hosszú, hideg pillantása szinte felnyársalta Wimet. A keresked leemelt néhány pengét az állványról, s odanyújtotta az alatta állóknak, nyilván fémért cserébe. Emmy is kapott legalább kett t. Aztán karját felemelve csendet kért. - Emberek, sajnálom, hogy ilyen váratlanul toppantam ide, amikor nem is számítottak rám. Hagyjuk most abba, s folytassuk holnap, akkor elhozhatnak mindent, amit l hajlandók megválni. Lehet, hogy még sz rmét is elfogadok. És hozzanak lovat is, ha van. Olyan nagy szükségem van rá, hogy egy jó lóért vagy öszvérért adnék két vagy három fejszét is. Jó lesz így? Nem, nem volt jó. Néhány csalódott ember megpróbált elemelni egy-két darabot a kirakott portékából. Wim látta, ez nem sikerült nekik. A keresked meghúzta a reteszt a kocsi elején, az állvány befele fordult, s a faragott fatábla ismét helyére került. Ahogy a tömeg ritkulni kezdett, Wim meglátta Emmyt, aki két kést és egy darab mintás anyagot magához szorítva még mindig komolyan beszélt a keresked vel. Az levett derekáról egy ezüstös láncot, átf zte a kocsikerék küll in, majd az egyik közelben álló fa törzséhez kötötte. Aztán követte Emmyt vissza az úton. Ounze Rumpster felhorkant. - Ez aztán biztonságos védelem. Fogadok, hogy egy pillanat alatt le tudnánk szedni azt a láncot. - Lehet… - Wim ismét bólintott, de nem figyelt oda. A haragtól kék jégcsappá változott a szeme, amikor látta, Emmy a keresked t egyenesen a kocsma lépcs jéhez vezeti. - Ó, Bathecar, nézd, milyen finom t ket vásároltam Mr. Katchetoorriantztól: Sothead nagy nehezen felállt. - Te buta kis… kis… azt mondtuk neked, késpengét vegyél! Késpengét! És te a gy mért t t vásároltál! - Kitépte a kelmét Emmy kezéb l, s nekikezdett, hogy szétszaggassa. - Hé… - Emmy tehetetlen haragjában ütötte-verte, kincse után kapkodva. Bathecar, fogd le! - Bathecar és Ounze lefogták Sotheadet, s elvették t le a t ket és a ruhaanyagot. Emmy elbiggyesztette a száját. - Ostoba fajankó! Wim összeráncolta a homlokát, és kortyolt egyet, miközben állandóan a keresked t figyelte. A sötét ember mozdulatlanul állt, sorban szemügyre vette a banda tagjait, keze lazán csüngött az oldala mellett, halványan mosolygott, de semmi sem maradt rejtve éles szeme el tt. Kövér keresked knek nem szokott ilyen szemük lenni. Wim nyugtalanul mozdult meg a helyén, bizonytalanság vett er t rajta. De el zte. Ezen a helyen ritkán nyílott alkalom arra, hogy olyan emberrel vegye fel a harcot, aki nem tekintette magát rögtön legy zöttnek. Felállt s kinyújtotta a kezét. - Wim Buckry a nevem, Mr. Katchetoorriantz. Sajnálom, hogy Sothead így viselkedett, de az igazság, hogy állandóan részeg. A keresked nek a magasba kellett emelnie a kezét ahhoz, hogy megrázhassa Wimét. - Engem Jagitnak hív mindenki. Örülök, hogy megismerhettem. Emmy elmondta, maga és az emberei vállalják néha az olyanok védelmét, mint én vagyok.

Mögötte Bathecar Henley eltátotta a száját csodálkozásában. Emmy negédesen mosolygott, nemegyszer bebizonyosodott már, nem olyan ostoba, mint amilyennek látszik. Wim komolyan bólintott. - Így van, s az biztos, hogy minket érdemes felfogadnia. Sok gazember bujkál itt a hegyekben, de a legtöbbjét észre lehet téríteni hat jó íjjal. - A zömök kis ember nyájasan mosolygott, úgyhogy Wim egy pillanatig nem is értette, hogy láthatott egy percig is valami félelmetest ezen az arcon. - Akkor hát megegyeztünk. Így aztán az egész banda lejött a hegyekb l. Nyár eleje volt, itt a hegyvidéken azonban inkább csak bolondos tavasz. A ragyogó kék ég alatt friss növényzet borította mindenütt a földet, elnyelve az olvadó hó piszkosszürke csomóit, feltárva alatta a gránitalapzatot. Vidáman csörgedez patakok futottak a havasi völgyekben, elt ntek a vízesésekben, örvényekben, amelyek fehér habbá verték a vizet, s szétszórták a köveken, egy hüvelyknél nem mélyebb erecskékbe. A jéggel koronázott csipkés hegyormok lassan elmaradtak, de mégsem lett melegebb, a jeges víz mindenütt leh tötte a leveg t. A keresked és hat "test re" a kanyargós úton átszelték a mély, susogó feny erd t, amelyet havasi mez k szakítottak meg, itt élénk szín , csillaghoz hasonló virágok nyíltak, és az alacsony, egyenetlen f ben való járás elfárasztotta a bokát. Mocsarak mellett haladtak el, ahol még a hidegben is rajzottak a mohó moszkitók, és Wim magas szárú mokaszinja cuppogott a lágy, nedves földön. Kés délután a társaság elérte a mélyen fekv Boszorkány ösvényt, s itt már a keresked szekere elé fogott ló is könnyebben haladt. Valahol elöl Ounze Rumpster rködött, oldalt mentek a kövér Hanaban, Bathecar és Shorty, míg mögöttük Sothead Rumpster, most majdnem józanon, zárta be a sort. A hegyeken még a rablók is - s t különösen a rablók - óvatosan közlekedtek. Wim a nap legnagyobb részében némán lépkedett, s hallgatta a víz csobogását, a szél süvöltését, a feny fák ága közt csicserg madarakat, s figyelte, nem bukkan-e fel valahol ellenség. Úgy t nt azonban, egyedül vannak. Négy mérföldnyire Darkwood Cornerst l látott egy parasztot, de azóta egyetlen lelket sem. El nap a keresked kérdezett egyetmást a vidékr l, hogy hány ember lakik a Corners környékén, s hogy mivel keresik a kenyerüket. Csalódottnak látszott, amikor megtudta, hogy a többségük szétszórtan él szegény földm ves és vadász, s azt mondta, áruja inkább gazdag városi embereknek való. Wim azonnal elárulta, egyike azoknak a keveseknek, akik a hegyvidékr l eljutottak a Nagy Völgybe, egészen a nagyvárosig, Fyffe-ig, s hogy jó pénzért nagyon szívesen elkalauzolja egészen a Síkvidékre. Ha a kapzsiság eltakarja a valódi szándékot, annál jobb. Az ékkövekkel kivert ezüstlabdácskák, amit a keresked el legbe adott, nagyon is kívánatossá tették titkos terveik megvalósítását. Wim rápillantott a keresked re, aki mellette lépkedett, közel a kocsijába fogott almásszürke lóhoz. Az idegen így még különösebbnek látszott, mint messzir l. Egyenes szálú fekete haját hihetetlen pontossággal nyírták meg a tarkóján. Wim azt

gyanította, cserepet tett a fejére, és úgy vágta körül. Különös volt a szag is, amit maga körül árasztott, nem kellemetlen, de inkább elszáradt feny re emlékeztetett, mint emberi lényre. Az ezüst hímzés puha b rb l készült ingén szebb volt, mint amit Wim valaha is látott. Egy ilyen ruhadarab jól jönne neki is - Wim szórakozottan megtapogatta a maga elny tt, rongyos ingén a rávarrt gyöngyöket és csiszolt fémdarabkákat. Bár alacsony volt és testes, az idegen fürgén lépkedett, rajta nem látszott fáradtság; s t a délután folyamán egyre barátságosabb és beszédesebb lett. De amikor elérték a Boszorkány ösvényt, megint elcsendesedett, hol a szokatlanul sima utat vizsgálta, hol a keskeny út két oldalán felmagasodó csupasz sziklafalat. Fél mérföldet tettek meg talán így, aztán Wim rákezdte: - Ezt az utat Boszorkány ösvénynek hívják. Egy régi mese szerint az emberek régen olyan varázser vel rendelkeztek, hogy különös szerkezeteken fel tudtak szállni a leveg be. Az egyik épp ezen a tájon vesztette el a varázserejét, alig húsz évvel ezel tt még lehetett itt látni a csontokat és rozsdás fémdarabokat. Van, aki azt mondja, ez az út, amely a szakadékon át vezet, ez sem magától keletkezett. Jagit szótlanul hallgatta, lehajtott fejjel ment tovább, hegyes, fekete szakállát a mellére hajtotta. Indulásuk óta el ször látszott úgy, mintha hidegen hagyná a tájék. Végül ezt mondta: - S mit mondanak, mikor esett le ez a repül szerkezet? Wim megvonta a vállát. - Nagyapám hallotta ezt a történetet az nagyapjától. - Hmmm… más varázslatról nem is beszélnek? Wim úgy határozott, nem mondja el a keresked nek, amit Fyffe-r l tudott. Attól tartott, a keresked ijedtében úgy dönt, visszafordul, s akkor id el tt összeütközésre kerülhet sor köztük. - Hát boszorkányunk van éppen elég ezekben a hegyekben, például özvegy Henleyné unokatestvére, de a legtöbben, legalábbis, akikkel én találkoztam, szélhámosok. Rajtuk kívül s azon a hiedelmen kívül, hogy szerencsétlenség éri azt, aki valamilyen b nt követ el - grimaszra húzta a száját -, nem tudok semmiféle varázslatról. Miért, mit várt? Jagit megrázta a fejét. - Hát az biztos, hogy ennél többet vártam. Mennél többet látok ebb l az országból, annál inkább érzem, nem nekem való hely. A következ mérföldet csendben tették meg. Az út gránit hegyláncon át vezetett. Wim észrevette Hanabant a jobb oldalon, aki fent a magasban, a kocsival párhuzamosan haladt. A meger ltet menetelést l kivörösödött az arca, kurtán intett feléjük, jelezve, hogy minden rendben van. Wim viszonozta ezt, s megint csak a mellette haladó emberkén járt az esze. Hirtelen az jutott eszébe, hogy nyöszörgött el nap Hanaban: - Valami nincs rendben ezzel a kis emberrel, Wim, hagyjuk t futni… - s hogy erre t magát is megint valami kényelmetlen érzés fogta volna el. Önmagára is dühösen vágta oda: - Megijedtél, Hanaban? Ha egy ember idegen, nem jelenti azt, hogy szemmel is tud verni… - S közben tudta, ezzel nem gy zte meg sem Hanabant, sem önmagát. Talán megérezte, mire gondol kisér je, talán más okból, de a keresked megint beszélni kezdett. Ezúttal azonban nem arról beszélt, hova megy, hanem inkább arról a helyr l, ahonnan ideérkezett, Sharnról, ahol olyan hihetetlen csodák történnek, hogyha Wim ezt mástól hallja, csak nevet rajta. Sharn olyan ország volt, ahol valódi varázslók uralkodtak, ahol egész megszokott

látvány volt a fémb l készült repül szerkezet. Sharn hatalmas ország, de város is egyben, utcák nélküli város, egyetlen fényl kristálygömb, amely fénysugárral szórja tele az eget. És az emberek, akik itt élnek, csoda módra, olyanok lettek, mint az istenek, pókháló-vékonyságú ruhát viseltek, villámként hasították át az eget, dörgés követte útjukat, s sokmérföldnyi távolságból is tudtak beszélni egymással. A meleg tengerek alkotta határok mögött telepedtek le, az id járást is szabályozták, s míg csak éltek, fiatalok maradtak. Varázserejük félelmetes harcosokká tette ket, hatalmas hódítókká, hiszen egy gondolattal, egy fejbólintással meg tudták ölni ellenségeiket. Ha egy hegy útjukban volt, egy pillanat alatt megsemmisítették. Wim a hegyvidékre gondolt, ahol eddig élt, megborzongott, és megérintette a lába szárához er sített kés csontmarkolatát. Jagit egy Sharntól keletre fekv s annál jóval elmaradottabb országból érkezett Sharnba. Egy darabig ott élt, amit lehetett, megtanult az ottani mágiából. Az árut, amit Sharnba vitt, jó pénzért eladta, s ezt aztán arra használta, hogy egész szép gy jteményt szedjen össze az egyszer bb sharni varázseszközökb l. Aztán elindult, hogy olyan országot keressen, ahol eladhatja ezeket, egy országot, ahol hallottak már ugyan a csodálatos dolgokról, de nem ismerik olyan jól a varázslatot, mint Sharnban. Amikor a házaló befejezte történetét, Wim látta, hogy a nap már majdnem elérte a nyugaton húzódó hegyek gerincét. Mentében néhány percig hunyorogva kereste a lenyugvó nap sugaraiban a sosem látott Sharn nyomát. Az ösvény kilencvenfokos szögben elfordult, s egy kis völgybe vezetett. Az egyre növekv sötétségben, amely elborította a földet, alig látszott az ingatag fahíd, amely átszelte a Zuhatagot. A híd mögött, a sötét hegyoldal tetején napfényben fürödtek a feny fák. A távoli hegyvonulaton, alig egy mérföld távolságban, tíz vagy tizenkét hatalmas, egy csoportban álló fa tornyosult az erd fölé, s fogta el el lük a világosságot. - Mr. Jagged, maga a legnagyobb hazug, akivel életemben találkoztam. - Wim makacsul igyekezett elfojtani a félelmét, s miközben a völgy másik oldalára mutatott, magán érezte a keresked komoly pillantását. - Oda akarunk eljutni ma este, a mögé a hegygerinc mögé. sapák erdejének hívják. Lehetséges, hogy ilyen óriási fákat, amilyenek ott vannak, még Sharnban sem látott? A házaló mer en bámult a lebukó napkorongra. - Könnyen lehet - mondta. - Mindenesetre szeretném közelebbr l is megnézni ezeket a fákat. A napfényb l leereszkedtek a növekv sötétségbe. Wim megpillantotta Ounze magas nemezkalapját, de a csapat többi tagjából egyetlenegyet sem látott. Neki és a keresked nek le kellett térnie a Boszorkány ösvényr l, s a ló meg a kocsi egyre nehezebben haladt el re, de azért nem egész fél óra alatt elérték az sapák erdejét, miközben elhaladtak el ször az els majd a második, harmadik magasba tör fa mellett. A kisebb, er tlenebb feny fák száma csökkent, aztán egészen el is t ntek. Csak a hatalmas, söreg fák magasodtak el ttük, törzsüket rozsdás-aranyra festette a búcsúzó napfény. A szell , amely elkísérte ket a völgyön keresztül, a vízesés robaja mögöttük elmaradt, minden zaj elhalt a templomi csendben, s nem maradt más, csak a h s leveg meg az aranyló fák. Wimnek hátra kellett hajtania a fejét, hogy szemügyre vehesse a fák élénk arannyal és zölddel pettyezett legalsó ágát. Ez volt az földjük, s nem egy történetet hallott már arról, hogyan álltak rt ezek a fák, hogyan tartották távol a vidékt l a kártékony él lényeket. A leveg így maradt h vös, a föld pedig illatos és gyengén nedves egész nyáron. - Ide… ide - Hanaban hangja tompán hallatszott a bal oldalon. Megkerülték egy fa

mintegy húsz láb átmér törzsét, és a másik oldalon megtalálták Hanabant és Bathecart, akik éppen tüzet raktak az idehordott r zséb l - Wim tudta, az igazán öreg fák kérgét nemigen lehetett meggyújtani. A felcsapó lángok hatalmas, sötét üreget világítottak meg mögöttük, egy söreg fa belseje barlangként kínált menedéket az éjszakai táborozás számára. Mire megették vacsorájukat - eközben egymást váltogatva álltak rt -, lement a nap. Wim eloltotta a tüzet, s most már csak a lebukó nap nyomába lép holdsarló világított. Wim növekv bosszúsággal látta, a keresked semmiféle el készületet nem tesz arra, hogy lefeküdjék. A kocsi árnyékot vetett rá, s így majdnem láthatatlan volt, ahogy keresztbe vetett lábát maga alá húzva, a hideg ellen védekezésül meleg kabátba burkolózva üldögélt. Wimnek mégis az volt az érzése, felnéz az égre. A csend olyan sokáig tartott, hogy Wim már arra gondolt, úgy kellene tennie, mintha aludnék, miel tt a másik lefekszik. Végül Jagit mégiscsak felállt, a kocsi végébe ment, kinyitott egy kis tolóajtót, s el vett két tárgyat. - Hát ez micsoda? - kérdezte Wim bizalmatlanul, s ugyanakkor kíváncsian. - Ártalmatlan szemfényvesztés. - Az egyik szerkenty t, egy fogantyúval ellátott hosszú rudat letette a földre. Wim odament hozzá, de addigra már a másik készüléket emelte a szeme elé. Ez már sokkal bonyolultabb szerkezet volt. Csillogott, majdnem szikrázott a tompa holdfényben, s Wim úgy vélte, tükröket, különös barázdákat lát rajta. Egy cs be zárt kis buborék mozgott végig az oldalán. A keresked a csövön át a fák ága közt el bukkanó halvány csillagokat vizsgálta. Aztán ezt a készüléket visszatette a kocsiba, s felemelte a földre helyezett rudat. Wim nem vette le róla a szemét, amikor az üreges fa felé indult, a rúd nagyon is hasonlított valamiféle fegyverhez. Jagit a rúd fogantyúján babrált valamit, mire kísérteties hang hatolt át az erd n. Aztán ez a hátborzongató zaj elhalt, de Wim biztosra vette, a rúd eleje nagy sebességgel pörög. Ezt Jagit most az üreges fa holdfényt l ezüstös kérgére helyezte, s a rúd szinte ellenállás nélkül hatolt a tömör fatörzsbe. Wim hangja megremegett: - Ez valami Sharnból hozott varázslat, Mr. Jagged? A keresked felnevetett: - Nem, nem… az ottani varázslat sokkal furfangosabb, de sokkal egyszer bbnek látszik. Ez itt csak arra való, hogy az ember olvasni tudjon a csillagokban. - Wim észrevehet en tétovázott, kíváncsisága er s harcot vívott félelmével. A fa törzsében most mély, szabályos lyuk tátongott. "Azért, mert egy ember furcsa, Han, még nem biztos, hogy tud szemmel verni…" Wim babonásan keresztbe tette a két ujját. Most úgy t nt, a keresked mégsem a legnagyobb hazug a világon, és akkor… - Megnézem, hol vannak ezek a fiúk… Mivel e keresked nem válaszolt, Wim sarkon fordult és gyorsan arrébb ment. Nagyon szerette volna, ha távozása nem t nik menekülésnek (aminek maga érezte). Elhaladt Ounze mellett, akit félig eltakart egy nagy farönk, Wim nem szólt hozzá, csak intett neki, hogy továbbra is tartsa szemmel a keresked t és kocsiját. A többiek az üreges fától mintegy száz yard távolságban egy közepes nagyságú sfánál várakoztak, ebben állapodtak meg el éjjel Darkwood Cornersben. Wim csendben haladt a ruganyos talajon, kikerülte azt a hatalmas csonkot, amely valaha az erd egyik legnagyobb fája lehetett, négyszáz láb magas óriás, amelyet valamilyen kór és az id döntött a földre. Összevissza kuszált gyökérzetének hatalmas korongja harminc lábnyira emelkedett a leveg ben, Wim eltörpült mellette,

ahogy lehuppant Hanaban mellé a földre. Bathecar Henley odasúgta neki: - Ounzet és Sotheadet kiállítottam rségbe. Wim bólintott. - Nincs rá szükség. Nem bántjuk a keresked t. - Micsoda?! - Bathecar meglepetésében hangosan felkiáltott. S amikor folytatta, akkor sem igen halkította le a hangját. - Egyetlen ember mindnyájunkkal szemben, és te megijedsz t le?! Megijedsz egyetlen embert l? Wim fenyeget en intette csendre: - Hallottad, mit mondtam, ennek a Hanabannak igaza van, ez a Jagged túlságosan veszélyes. Varázsló, aki szemmel is tud verni. S van egy késféléje, amely úgy vágja az söreg fa törzsét, mintha vajból lenne. S a szavaiból azt veszem ki, ennél sokkal többre is képes. A többiek halk szitkozódását hallva, elhallgatott. Csak Hanaban Kroy maradt szótlan. - Bolond vagy, Wim. - A sötétben Shorty alakja csak árnyék volt. - Most, amikor már megtettünk tizenöt mérföldet, most derül ki, hogy nem volt semmi értelme. Ha odahaza a földeken dolgoznak, az is többet hozott volna a konyhára. - Valamit így is kapunk, de most úgy néz ki, egy darabig becsületesen kell játszanunk. Azt mondom, kísérjük le t a tölgyesig, s ott aztán szépen elkérjük t le az összegnek a felét, amit odahaza a Cornersben ígért nekünk. - Én bizony nem megyek el olyan messzire le a völgybe, senki kedvéért - ráncolta homlokát Bathecar. - Akkor már fordulhatsz is visszafele. Én vezetem ezt a bandát, Bathecar, ne felejtsd el. Már eddig is volt valami hasznunk ebb l a dologból. Ne felejtsd el azokat az ezüstgolyókat. amelyeket el legbe kaptunk. Sziszeg hang hallatszott, aztán újra: Hanaban el rezuhant a holdsütötte tisztáson, ahova már nem esett a fa árnyéka. Nyílvessz állt ki a torkából. Miközben Wim és Bathecar a korhadt gyökerek közt kerestek menedéket, Shorty felállt, és vicsorogva mondta: - Ez az átkozott keresked ! - Az életével fizetett érte, egyszerre három nyílvessz ütötte át, ahogy ott állt és rázuhant Hanaban holttestére. Wim, hallotta, hogy a támadók - magabiztos hangossággal - közelednek. Abból, amit látott, meg tudta állapítani, mind fel vannak fegyverkezve íjakkal, a túler vel szemben nem volt semmi esélyük. Még mélyebben ásta magát a szúrós gyökerek közé, érezte, az ingér l leszakadnak a gyöngyök, s a kezére záporoznak. Mögötte Bathecar levette válláról s megfeszítette az íját. Wim a vállán keresztül hátrapillantott, s akkor egy szívdobbanásnyi id re éles kék ragyogással felvillant el tte a holdsütötte táj ezüstje. Megrázta a fejét megzavarodva, csodálkozva, de ezt csakhamar el zte fejéb l a hirtelen felhangzó kiáltozás. Egyszerre kezdett imádkozni és káromkodni. Támadóik eddigre már elérték az óriási farönköt. Wim hallotta, amint behatolnak a gyökerek közé, s még hátrább húzódott, hogy kikerüljön késeik hatósugarából. Még egy sikoly visszhangzott a közelében, aztán egy hang megjegyezte: - Hé Rufe, eltaláltam azt a kurafit, aki múlt sszel megl tte Rockart. Egy másik hang felelt neki: - Ez az ötödik, mindegyikkel végeztünk már, kivéve Wimet és a keresked t. Wim visszatartotta a lélegzetét, és verítékezett. Ezt a második hangot megismerte. Axl Bork volt, a legid sebb Bork fivér. Az elmúlt két évben Wim bandája nemegyszer megel zte a Bork bandát, s lecsapott kiszemelt áldozatukra, de

mostanáig megóvta ket a bosszútól Wim gyorsan m köd agya. De ezen az estén hogy felejtkezhetett meg a kötelez óvatosságról? Átkozott keresked ! Megint hallotta, de most már közelebbr l, hogy kezek motoznak a gyökerek között. Aztán hirtelen ujjak kaptak bele a hajába, és egy másik kéz is felbukkant, amely el ször a haját, aztán b rzekéjének gallérját ragadta meg. Durván kirántották a gyökerek gubancából, és ledobták a földre. Feltápászkodott, de miel tt elfutott volna, gyomron rúgták. Leveg után kapkodva zuhant a földre, érezte, hogy kését kirántják a hüvelyéb l, három sötét árnyék pedig fölé hajolt. Aki legközelebb volt hozzá, rátette súlyos lábát a hasára, és azt mondta: - Nos, Wim Buckry. Feküdj csak szép nyugodtan, fiú. Jó esténk volt még akkor is, ha a keresked t egyel re nem tudtuk elkapni. Egy kicsit megszédített a kapzsiság, mi? Az enyéim végeztek a bandád minden tagjával. - A nevetésük megrémítette Wimet. - Két éven keresztül hiába próbálkoztunk azzal, ami most tizenöt perc alatt sikerült. - Lew, vidd oda Wimet ahhoz az üreges fához. Ha megtaláljuk a keresked t, elszórakozunk egy kicsit velük. Wimet felállították, majd rögtön bele is rúgtak, úgy, hogy átesett Hanaban és Shorty holttestén. Nagy nehezen feltápászkodott, s azonnal futni kezdett, de nyomban elgáncsolta és jól oldalba rúgta egy másik Bork. Mire az üreges fához ért, jobb keze tehetetlenül lógott az oldalán, egyik szemét pedig elborította a s , meleg vér. Borkék megpróbálták újra éleszteni a tüzet. Hárman körülötte álltak a táncoló fényben, s hallotta, hogy a többiek a fák közt kutatnak. Akármilyen kétségbeesett helyzetben volt, mégis átvillant az agyán, hogy lehet, hogy nem akadnak a szabadban álló kocsi nyomára, amikor az embereit egyt l egyig megtalálták. Az egyik fiatal fiú - nem lehetet több, mint tizenöt éves - unalmában azzal szórakozott, hogy ég gallyakat dobált Wim arcába, Wim megpróbálta megütni, de nem találta el, aztán végre egy másik Bork kivette a fiú kezéb l az üszkös fadarabokat. Ez eszébe juttatta Wimnek: Axl Bork fenntartotta magának az el jogot, hogy bánjon el azzal, aki elég merész volt ahhoz, hogy ujjat húzzon a bandájával. Wim megvonaglott megpróbált eltávolodni a t zt l, úgy, hogy közben a nagy fa biztonságosnak t törzséhez támaszkodott, kábultan a fájdalomtól és a kétségbeesést l. Épen maradt szemével látta, hogy a többi Bork üres kézzel tér vissza a kutatásból. Összesen hatan voltak, de a lángok gyenge fényénél nem tudta kivenni arcvonásaikat. Axl Bork volt az egyetlen, akit felismert volna, de annak csenevész alakját nem látta. Ketten elhaladtak mellette, be az üreges fa belsejébe, hallotta, ahogy négykézlábra ereszkedve bemásznak az átjáró végén lév kanyarulatba. A keresked elrejt zhetett ott, de kocsija mindenképp eltorlaszolta volna az üreget. Wim megint azon t dött, hogy nem találták meg a Bork fiúk ezt a kocsit: s most újra csak azt kívánta, bár sose látta volna. Az el bbi két férfi éppen akkor jött ki az üregb l, amikor Axl bebicegett a t z egyre zsugorodó fénykörébe. A zömök bandita legalább negyvenéves volt, ezalatt a negyven év alatt alaposan kivette részét a harcból, és most görnyedten járt: Wim tudta, lehajló szél kalapja alatt rejt zköd csupasz koponyája tele van heggel, s t van rajta egy horpadás is. A legid sebb Bork a t zhöz húzódott, hanyagul homokot, meggyújthatatlan fakérget szórt rá: - Az istenit, egész id alatt ezeket az átkozott lángokat bámultátok? Minden oldalról körülvettük ket, mindenkit elintéztünk ebb l az átkozott Buckry bandából, ezt a Wimet kivéve, hát akkor mért nem találjuk azt a keresked t? - Elment, Axl, elment. - A fiú, aki az el bb Wimmel szórakozott, azt hitte,

meggy zi ezzel Axlt. De az nem hitt neki, egy visszakézb l adott pofonnal a fának lökte. Egy másik alig látható figura habozva mondta: - Ne tarts bolondnak, Axl, ha azt mondom… én éppen erre az üreges fára néztem, amikor ti a többiek után mentetek. Olyan tisztán láttam a keresked t, mint most téged, ahogy itt állt a kocsija és a lova mellett. Aztán mintha egy kék villám cikázott volna át az égen, s hidd el, Bork, igazi villám volt, úgyhogy egy pillanatig semmit sem láttam, ezalatt elt nt, mire újra kinyitottam a szemem, már nem volt se híre, se hamva. - Hmmm… -A legid sebb Bork szemmel látható indulat nélkül hallgatta ezt a történetet. Megvakarta a bal hónalját, és a kialvófélben lév tüzet megkerülve arrafelé tartott, ahol Wim feküdt. - Elt nt, azt mondod. Egy pillanat alatt. Ez aztán az érdekes ember. - Hirtelen Wim mellett termett, megragadta a gallérjánál és a t z felé vonszolta. A t z közvetlen közelében megállt, s Wim arcát odahúzta a magáéhoz. Kalapjának lecsüng karimája sötétbe borította az arcát, amely így még félelmetesebb volt, mint a valóságban. Wim arckifejezése láttán recsegve felnevetett, de most sem fordult a fény felé. - Rég várok már arra, Wim, hogy egy kicsit megleckéztesselek. De most összekapcsoljuk a kellemeset a hasznossal, ízenként fogunk sütögetni, míg meg nem mondod, hova t nt a barátod. Wim alig tudta visszafojtani a nyöszörgést, amit a torkában érzett, amikor Axl Bork ép kezét lassan a t z fölé emelte. Szerette volna kikiabálni az igazságot: a keresked sohasem osztotta meg vele titkait, tudta azonban, ennek éppúgy nem lenne hatása, mint ha kegyelemért könyörögne: egyetlen kiútja volt, hazudnia kellett - jobban, ügyesebben, mint eddig bármikor. A történetek, amelyeket a keresked napközben mesélt neki, maguktól formálódtak szavakká: - Csak rajta, szórakozz, Axl… tudom, én már hullának számítok, de ti is, mindannyian. - Vállát, karját továbbra is vaskapcsokként szorították, de a bütykös kéz nem er ltette tovább a t z felé. Érezte, ahogy b rét perzseli a parázs felett izzó leveg . De kétségbeesetten igyekezett úrrá lenni félelmén és fájdalmán. - Mit gondoltok, mért nem nyúltunk egész nap egyetlen ujjal sem ahhoz a keresked höz, én meg a fiúk? Azért, hogy lecsaphassatok ránk? - Nevetése már-már hisztérikus volt. - Az igazság az, hogy már fél rültek voltunk a félelemt l. Ez az idegen varázsló, és az életével játszik, aki hozzányúl. Még az agyad is el tudja ködösíteni, hogy olyasmit lásson az ember, ami nincs is. Ölni tud egy görbe pillantással. Akár hiszitek, akár nem - s most mintha valami különös ihlet szállta volna meg -, még az is lehet, hogy miután megölte valamelyik épkézláb unokafivéreteket, már az alakjában áll itt közöttünk, és sohasem fogjátok megtudni, melyiktek az, míg benneteket is meg nem öl… Axl káromkodott, s rálökte Wim kezét az izzó parázsra. Bár számított erre, Wim nem tudott uralkodni magán, hangosan, élesen felsikoltott. Egy perc múlva - mely azonban olyan hosszú volt, mint maga az örökkévalóság - Axl elengedte a kezét. E mozdulat következtében a parázs megingott, egy utolsó baljós lángot lövellt fel, aztán végleg kihunyt a t z, s csak a holdfényben felragyogó rubinpontok maradtak a helyén. Egy hosszú percig senki sem szólalt meg, Wim a nyelvét harapdálta, hogy ne nyöszörögjön. Csak a lágyan susogó szell t lehetett hallani fent, ahogy sok száz láb magasságban az söreg fák lombjában motozott - s valahol közelben felhorkant egy ló. - De hát… nekünk nincs lovunk… - mondta valaki kényelmetlenül. Heten álltak a hatalmas fa árnyékában, s alakjukat a lebukó hold ezüsttel szegélyezte. A Bork fivérek mozdulatlanul álltak, egymást figyelték - s aztán Wim

észrevette, amit eddigre már nekik is látniuk kellett -, az el bb még nyolcan voltak. A keresked a támadás alatt eltüntette az egyik Borkot, olyan gyorsan, olyan csendesen, hogy észre sem vették. Wim megborzongott, mert hirtelen eszébe jutott a vakító kék fény s azok a vádak, amelyekkel épp az el bb illette a keresked t. Ha az egyik Borkot ilyen könnyen meg lehet ölni, talán a másikat is? És akkor… - Itt van, és úgy tesz, mintha is Bork lenne! - kiáltotta Wim elcsukló hangon. És szinte érezte, hogy terjed a félelem egyikr l a másikra, egyre er södve, míg végül a legalacsonyabb köztük. fejét vesztve, kirohant a holdfénybe. De húsz lábnál nem tehetett meg többet, már le is terítette a hátába l tt nyílvessz . A menekül még össze sem roskadt a lágy, ezüstös talajon, egy másik nyílvessz is célba talált, és még egy Bork zuhant holtan Wim lábára. - Ez Clyne volt… te vagy a… varázsló! - S a körben álló férfiak felemelték íjukat. - Ne l jetek! - kiáltotta Axl. Öt Bork volt ekkor talpon, a két hulla mozdulatlanul feküdt a földön. - A keresked hatalmába kerített bennünket. Meg kell riznünk a nyugalmunkat, rá kell jönnünk, melyikünk alakjában rejt zködik. - De Axl, nem pusztán álruhában van, akkor látnánk, melyik az… így akármelyikünkr l el tudja hitetni, hogy a varázsló… Mozdulatlanul a rajta fekv hulla alatt, Wim csak az öt árnyékot látta az éjszakában, s a vastag anyagból készült öltözék felismerhetetlenné tette ket. Összeharapta a száját, nehogy fájdalmában nyöszörögjön - most igazán nagy hiba lett volna felhívni a Borkok figyelmét Wim Buckryra -, de az iszonyú, lüktet fájdalom kezéb l egészen a válláig hatolt, szédülés kerítette a hatalmába, amely elborította az egész világot, s feje oldalra hanyatlott. Amikor ismét kinyitotta a szemét, látta, hogy már csak hárman állnak a tisztáson, s az, aki utolsónak esett el, ott rángatózik még a földön. Axl hangja éles volt az indulattól: - Te… szörnyeteg! A te m ved, hogy egymást gyilkoljuk! - Nem Axl, le kellett l nöm. Ez volt a házaló, esküszöm. Fordítsd meg! Nézd meg! Akkor l tte le Jant, amikor azt parancsoltad, senki se mozduljon. - Varázsló! - kiáltotta egy harmadik hang. - Hiszen mindnyájan meghaltak… Megfeszült két íj, s két nyílvessz egyszerre röppent a leveg be. Két férfi zuhant a földre. Axl egy hosszú percig egyedül s némán állt a holttestek között. A hold végre teljesen elt nt, s a csillagok is már csak elvétve és gyengén világítottak messze magasban az söreg fák ágai között. Wim olyan mozdulatlanul feküdt, mintha is meghalt volna, de érezte a vér, az izzadtság és a megpörkölt hús szagát. S hallotta az egyre közeled lépteket is. A félelemt l szinte betegen pillantott fel Axl Bork sötét, zömök alakjára. - Még itt vagy? Jó. - Egy fekete csizmába bújtatott láb legörgette a holttestet a lábáról. - Jobb lesz, fiam, ha megnézem a kezedet. - S a hang Jagit Katchetoorriantz hangja volt. A Sharnból érkezett varázsló kezében fény villant fel. Wim elájult. Kora reggel szürkés fénynyalábok szabdalták fel az sapák erdejét. Wim Buckry az üreges fa bejáratához támaszkodva ült, s félszegen kortyolgatott valami forró, keser italt abból a bögréb l, melyet bekötözött kezében tartott. Másik kezét felkötötte, hogy kímélje kimarjult jobb vállát. Csendesen figyelte, hogy gondozza a

keresked a kocsiba fogott tarka lovat, s vagy tizedszer hordozta körül szemét a napsütötte erd ben, ahol semmi nyoma nem volt az el

napi eseményeknek.

Gyötrelmének emléke most olyan valószín tlen volt, mintha rossz álom lett volna, s lehet, hogy ez is éppúgy a varázslathoz tartozott, mint a fájdalmait csillapító ital. De hát nadrágja szárát alvadt vér borította. "Eltakarítottam a maradványokat" mondta a keresked . Igaz volt minden, a Borkok elpusztultak - és az

barátai is.

Egy pillanatig szomorúan gondolt az ékszerre, ami elt nt velük együtt, de aztán elnyomta ezt a nagyobb veszteség érzése. A keresked visszatért a tábort zhöz, és földet rúgott a lángokra. A t z felélesztése nem okozott neki gondot. Wim felhúzta a lábát: a sötét szemek mogorva arcát fürkészték. - Mr. Jagged - s ebben a megszólításban nem volt most egy csepp gúny sem. Mit akar t lem tulajdonképpen? Jagit leporolta b rmellényét. - Úgy gondolom, Wim, ha jól érzed magad, folytathatjuk az utat úgy, ahogy azt megbeszéltük. Wim felemelte bekötözött kezét. - Egy nyomorék nem sok védelmet jelent magának. - Én nem ismerem az utat a Völgyön keresztül, te pedig ismered. Wim hitetlenkedve nevetett. - Maga szerintem a holdra is fel tudna repülni, térkép nélkül, sepr nyélen. Védelemre pedig még kevésbé van szüksége. Egyáltalában mért fogadott fel bennünket, Mr. Jagged? - Hirtelen szomorúságot érzett, és ráébredt arra, hogy… Maga mindvégig tudta ugye, hogy mire készülünk? Azért hozott magával, hogy a szeme el tt legyünk, talán azért, hogy megijesszen bennünket. De most már igazán nincs szükség arra, hogy a közelében tartson. Én… mi megváltoztattuk a tervünket, még miel tt a Borkokkal találkoztunk volna. - Tudom - bólintott a keresked . - De biztos ismered azt a régi közmondást: Több szem többet lát. Az ember sohasem tudja el re. Még kapóra jöhet, hogy velem vagy. Wim b nbánóan vonta meg a vállát, s azon t dött, vajon valóban létezik-e ilyen "régi" közmondás? - Hát… ezen a reggelen nem kaptam ennél jobb ajánlatot. Elhagyták az söreg fákat, és folytatták útjukat a Nagy Völgy felé. Egész reggel feny fák vették körül ket, de ahogy a nap el rehaladt, Wim észrevette, hogy az örökzöld helyét tölgyek, platánok foglalják el, a leveg melegebb lett, s már kevésbé volt párás. Kés délután pedig a fák között itt-ott megpillantotta a síkság tágas zöld és borostyánszín darabkáját, s erre mindjárt fel is hívta a keresked

figyelmét. Jagit bólintott, szemmel látható elégedettséggel, s folytatta az értelmetlen dünnyögést, amely Wim gyanúja szerint csak arra szolgált, hogy elrejtse ördögi gondolatait. Ismét jól megnézte a zömök, kövérkés keresked t, akir l senki sem tételezte volna fel, hogy varázser vel rendelkezik. S amit talán épp ezért tudott ilyen eredményesen felhasználni… - Mr. Jagged? Hogy csinálta? Hogy intézte el a Borkokat? Jagit mosolygott és megrázta a fejét. - Egy jó varázsló nem árulja el a titkait. Hogy mit csinál, arról beszél néha, de hogy hogyan, arról soha. Figyelned kell, aztán ha látsz valamit, törd rajta a fejed. Így lesz valakib l jó varázsló. Wim sóhajtott, s megmozdította felkötött karját. - Azt hiszem, ez túl magas nekem. A keresked kuncogott. - Te tudod… A nap hátralév részében Wim mégis figyelte minden mozdulatát. Vacsora után a sötétben a keresked ismét kocsija mellett id zött. Wim kimerülten nyúlt el a t z mellett, s látta a varázspálca fényét, de ezúttal túl fáradt volt ahhoz, hogy leselkedjék, csak két ujját tette babonásan keresztbe. A tunyaság úgy hatalmába kerítette, hogy nem tör dött semmi mással. Mozdulatlanul meredt a lángokba, s érezte, hogy hasogat a karja. - Úgy számítom, holnap egy óra alatt lejutunk a völgybe. Szerinted akkor északnyugatra kell fordulnunk, hogy Fyffe városába érjünk? Wim megrezzent, amikor meghallotta a keresked hangját. - Ó… igen, úgy gondolom. Északra kell fordulni, s akkor már minden út Fyffe-be vezet. - Minden út? Fyffe-be vezet? - A keresked váratlanul felnevetett, és leguggolt a z mellé. Wim szerette volna megkérdezni, mi volt ebben olyan nevetséges? - Onnan mindenki meg tudja mutatni az utat magának, Mr. Jagged. Azt hiszem, holnap reggel szépen visszafordulok. Sohasem gondoltam volna, hogy egyáltalában eljutok ilyen messzire. Mi, hegyi emberek, nem szívesen jövünk le a síkságra. - Sajnálom, Wim - mondta Jagit, és egy gallyat dobott a t zre. - Mostanáig azt hittem, te már jártál Fyffe-ben. - Hát igen… voltam már ott… majdnem. - Meglep dve nézett fel. - Három, négy évvel ezel tt, amikor még kis kölyök voltam, apámmal, anyámmal. Tudja, nagyapám kovács volt Darkwood Cornersben, és szert tett valahogy egy puskára… - Aztán egyszerre azon vette észre magát, hogy olyan dolgokról beszél, amir l mindenki tudott, meg amit soha senkinek nem említett, hogy nagyapja puskaport készített, s akkor a hegyvidékiek összeesküvést sz ttek, hogy elkergessék a Fyffe lordjait, s elfoglalják a gazdag síkvidéket. S hogy lovas katonák érkeztek a városból harcra készen, puskákkal s más varázseszközökkel, s feldúlták, felégették a borostyánszín földeket, s hogy az apja úgy halt meg, hogy a maguk készítette puska felrobbant a kezében. S azt is elmondta, hogy tért vissza a vérrel borított, összeszorított ajkú fiú egyedül Darkwood Cornersbe, s hogy rémisztgette az otthon maradtakat Istennel és Fyffe uraival… Ott ült, s fájdalmas arccal babrálta fülbevalóját. - S arról is tudok, hogy van nekik ott a síkvidéken olyan csodafegyverük, amilyet mi sohasem láttunk, s hogy ezzel varázsolták el a síkvidéki embereket…

Talán jó lenne, ha meggondolná, Mr. Jagged, lemegy-e oda egyáltalában? - Köszönöm a figyelmeztetést - bólintott Jagit. - De már mondtam neked, keresked vagyok, és szeretem a foglalkozásom. Ha nem tudok adni-venni, nincs értelme az életemnek, s itt, a hegyek közt, kinek adjam el az árumat? - Nem fél attól, hogy megpróbálják a hatalmukba keríteni? A keresked mosolygott… - Ezt nem mondtam. Az varázshatalmuk gyengébb, mint a sharniaké, ebben biztos vagyok. S vannak ismeretlen tényez k is… de ki tudja, talán éppen k lesznek a legjobb vev im, az urak gyakran könny kézzel költik a pénzüket. - Ránézett Wimre, s pillantásában volt egy kis tisztelet is. - Mondtam már, több szem többet lát. Sajnálom, hogy nem jössz velem. Talán reggel majd rendezhetjük a számlánkat… Reggel aztán a keresked felpakolta a kocsiját, és elindult a Nagy Völgy felé. Wim Buckry maga sem értette, miért, de ezúttal is vele tartott. Kora reggel hagyták el a tölgyfaerd barátságos menedékét, s nekiindultak a sárgán ér gyommal ben tt, dimbes-dombos vidéknek, míg el nem érték az északra vezet köves utat. Wim levette az ingét, s b rét, amely fent a hegyvidéken fehér maradt, a völgy fölé emelked nap csakhamar vörösre változtatta. A b ringet visel sötét b keresked rámosolygott, és Wimnek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy élvezi a h séget. Délben elérték a megm velt Síkvidék végtelen, bársonyosan zöld szegélyét, aztán váratlanul kikövezett úton találták magukat. Miel tt továbbmentek volna, Jagit letérdelt, és megtapogatta a rugalmas felületet. Wim halványan emlékezett erre az útra - fantasztikus luxus a hegyvidéki lábak számára -, amely egészen Fyffe-ig vezetett, ezúttal azonban azt is észrevette, hogy az úttest ittott már megrongálódott, de ezeken a helyeken gondosan kijavították, finomra csiszolt kövekkel pótolva a hiányt. A keresked keveset beszélt hozzá, csak dudorászott magában, szemmel láthatóan azzal volt elfoglalva, hogy a síkvidéki varázslat nyomait kutassa. Egy jó varázsló mindig figyel… Wim is arra kényszerítette magát, hogy jól szemügyre vegye a félig már elfelejtett vidéket. Amerre a szem ellátott, gazdagon term szántóföld és legel k borították a völgyet, mintha a fekete földre egy óriási zölddel és arannyal kivarrt takarót terítettek volna. A távolban finom köd lebegett, s Wim nem volt biztos abban, ez vajon része-e már a varázslatnak vagy pedig egyszer en a h ség következménye. Síkvidéki embereket is látott, akik az út mentén fekv földeken dolgoztak. Jól tápláltan, egyszer ruhában, napsütötte békés arccal s olyan egykedv közönnyel szemlélték a mellettük haladókat, amit csak az igavonó barmoktól várt volna az ember. Wim a homlokát ráncolta. - Elég szokatlan, hogy ennyire hiányzik bel lük minden érdekl dés, nem gondolod? - A keresked Wimre nézett. - Ezek nemigen fognak vásárolni az én árumból. - Nézzen körül! - Wim dühösen tört ki. - Hogyan csinálják? Nem dolgoznak jobban, mint a hegyvidékiek, ott pedig, ha hajnaltól éjfélig hajtja magát az ember, akkor sem jut semmire… ezek pedig, nézze, milyen kövérek. Hogy csinálják ezt, Mr. Jagged? - Te mit gondolsz, Wim? - Szerintem… - elhallgatott. A jó varázsló megpróbálná kitalálni. - Hát el ször is… jobb a földjük. - Ez igaz. - Aztán… valami varázslatot is m velnek. - Igazán? - Láthatta… ezek a sima medr patakok, ez az út itt… ez nem természetes dolog.

De ezek az emberek maguk is olyanok, mintha megbabonázták volna ket, hallottam már ilyesmir l. Lehet, hogy csak Fyffe lordjainak van csodatev hatalmuk, lehet, hogy csak t lük kell óvakodnunk? - …S Wim megint keresztbe tette két ujját. - Lehet… lehet, hogy csak k lesznek a vev im, ha ez máshol is így van. - A keresked arca kifejezéstelen maradt. - Hagyd ezt az ostoba szokást az ujjaddal, Wim, ez csak attól menthet meg, hogy tiszteld a tanult embereket. Wim kiegyenesítette az ujját. Néhány percig gyalogolt, s csak ezután jött rá, a keresked éppolyan tökéletesen beszélte a síkvidéki dialektust, mint eddig a hegyvidékit. Kés délután elértek egy forráshoz, az egyik kis faluban, amely mint egy kerékagy feküdt a körülötte küll ként szétterül földek közepén. A keresked belemerítette bögréjét a csepeg tartályba, Wim pedig egyenesen a vödörb l ivott, de rögtön kiköpte a fémes íz vizet. Jagit elhúzta kezét a bögre felett - nem, beledobott valamit -, s Wim látta, ett l a víz habos, majd váratlanul élénkpiros lett. A keresked érdekl dve vonta fel szemöldökét, s a földre öntötte bögréje tartalmát. Wim elsápadt, s alaposan megtörölte száját inge ujjába. - Mintha meg volna mérgezve! Jagit megrázta a fejét. - Nem méreg, amit érzel. Azt hiszem, a földm velésnél használt vegyszerek szennyezik a talajt. De valami nyugtatószer, az van benne. - A falusiakra nézett, akik kocsija körül álldogáltak, s összevissza beszéltek. - Mint a birkák. - S Wim arca eltorzult az undortól. A keresked megrántotta a vállát. - De azért egészségesek, gazdagok, bölcsek… mindenesetre egészségesek és bölcsek… hogy egészségesek-e? - s a kocsihoz lépett, hogy kínálgassa áruját. De az érdekl dés csekély volt. Amikor Wim a kocsi végéhez lépett, hogy a felfüggesztett tartályból hegyvidéki, de már áporodott íz vizet igyon, hallotta, hogy mormolja a kis ember, mint egy ráolvasást: - Fyffe… Fyffe… Mib l származhat ez a név? Erre úgy mondják: Dyton-Fyffe. Lehet, hogy az District Toron Firen.1 Nem lehet. De hát miért is ne lehetne? A nap hátralev részében a keresked szokatlanul mogorvának látszott, gondolatait megtartotta magának, s csak néha szitkozódott, Wim számára érthetetlen nyelven. S este, amikor letáboroztak, s Wim azon jártatta fáradt agyát, milyen veszteség érte barátai halálával, hirtelen az jutott eszébe, talán ez a sötét és hallgatag idegen a t z másik oldalán, éppolyan magányos, mint , a keresked mindenhol csak idegen, még akkor is, ha varázsló. - Mr. Jagged, magának sosincs honvágya? - Honvágyam? - Jagit felpillantott. - De igen. Néha. Talán éppen ma este. De most már olyan messzire eljöttem hazulról, hogy lehetetlen lenne visszamenni. Mire hazaérnék, ott talán már semmit sem találnék. - Arca a lángokon keresztül most váratlanul nagyon öregnek látszott. - Ami az otthont otthonná teszi, elt nt már, miel tt indultam volna… de talán egyszer valahol találok egy másikat. - Az jó lenne… - Wim bólintott, s abból, amit hallott, egyszerre többet is, kevesebbet is megértett, mint gondolta. Beburkolózott a takarójába, s különös módon megvigasztalódva békésen elaludt. Útjuk során történtek még kisebb csodák is, fel-felmerült a kérdés - miért? - míg Jagit biztatására Wim babonás félelme olyan hetyke kíváncsisággá változott, hogy 1

Ötödik Körzeti Város

a keresked id nként összevonta a szemöldökét, de nem tett megjegyzést a dologra. A harmadik reggel aztán Wim magabiztosan kinyilatkoztatta: - Minden szemfényvesztés, ha az ember a színfalak mögé tud pillantani, úgy van ez, mint azokkal a boszorkányokkal a hegyekben. Mindennek van valami magyarázata, azt hiszem, csodák egyáltalában nem léteznek. Jagit hosszan, szelíden nézett rá, sötét szemében mindaz ott tükröz dött, ami az sapák erdejében történt azon az éjszakán. -Azt gondolod? Wim idegesen sütötte le a szemét. - Vannak csodák, Wim, körülöttünk is vannak. De most már a varázsló szemével látsz mindent. Az igaz, hogy mindennek, ami történik, van magyarázata, de az nem biztos, hogy felismerjük, még ha ott is van a szemünk el tt. S ha ismerjük az okát, akkor is lehet valami csodás, borzalmas vagy különös, az csak épp megkönnyíti, hogy elbánjunk vele. Ezt vésd az eszedbe, bárhová mész… s azt se felejtsd el: keveset tudni nagyon veszélyes dolog. Wim letörten bólintott, s még a füle is elvörösödött, amikor meghallotta, mit mormol maga elé a keresked : - S egy kevés tudatlanság is az… A harmadik nap délutánján megpillantották Fyffe-ot, bizonytalan foltként lebegett a horizont alján. Wim a végtelen zöld mez k felett visszapillantott a hegyek felé, de a hegyeket már eltakarta el le a sárga köd a Síkvidék felett. Ismét el repillantva, meglepetten tapasztalta, hogy a félelem, amely ott mocorgott benne, mióta a Nagy Völgybe értek, nemhogy er södött volna, épp ellenkez leg, gyengült, ahogy el rehaladtak a Fyffe felé vezet ismer s-ismeretlen úton. A szekér elé fogott ló nagyot horkant a meleg, poros csendben, s ez ráébresztette arra, újonnan szerzett bátorságát a keresked nek s varázsszerekkel megrakott kocsijának köszönheti. Mosolygott ezen, s közben sebes kezét mozgatta. Jagit sohasem kért bocsánatot azért, amit tett vele, de Wim nem is volt olyan álszent, hogy ezt ebben a helyzetben elvárta volna. Meg aztán a folyadék, amivel a keresked bekente a kezét, olyan hatásos volt, hogy a sebhely máris elhalványult, a b r pedig szinte a szeme láttára sarjadt újra. Mindez olyan volt, mintha… Wim gondolatait megzavarta, hogy megbotlott az úton egy nagy k ben. A város, amely most már sokkal közelebb volt, élettelennek látszott a délután egyre hosszabbodó árnyékában a szántóföldek között. Vajon hol nyugszik apja, aki - s megint megszakadtak a gondolatai, amikor észrevette, hogy a város körül nincs véd fal, s a védekezésnek más jele sem látható. Hogy lehet ez? Talán, mert nem kell félniük semmit l? Érezte, amint belsejét újra megmarkolja a régi, jól ismert rettegés. De Jagit el bbi rosszkedve szemmel láthatóan tünedezett, ahogy céljukhoz közeledtek, mintha végre valami fontos elhatározásra jutott volna. Ha a keresked magabiztos, akkor Wim is annak érezte magát. Már a várost is egy varázsló szemével nézte: s hirtelen az a gondolata támadt, olyan veszély, mint most, idegenek részér l még sohasem fenyegette Fyffe város urait. Eljutottak a városba, és bár a keresked kissé csalódottnak látszott, Wim alig tudta elrejteni ámulatát. Nehéz k l és fából készült, két- és háromemeletes házak szegélyezték a macskaköves utcákat, eltakarva a kilátást a földek felé. A házak földszintjén üzletek sorakoztak, a homályos üvegb l készült kirakatok s a hámladozó, festett ábrák a benti portékát hirdették. Wim úgy gondolta, az üzletek

felett az emeleteken laknak az emberek. Az utcák megviselt kövezete itt-ott már egész gödörré mélyült a megszámlálhatatlan láb nyomától, s Wim összerázkódott arra a gondolatra, hogy ilyen sok ember - a keresked úgy taksálta, legalább ötezren lehetnek - lakik ilyen sz k helyen. Elhaladtak az unalmasan öltözött, jól táplált városi emberek és parasztok mellett, akik a h vösöd délutánban bevásárlásaikat intézték. Wim elkapott ugyan egy-egy foszlányt a heves alkudozásból, de azt tapasztalta, itt sem mutatnak több érdekl dést iránta és a keresked iránt - pedig ketten együtt elég szokatlan látványt nyújtottak -, mint azok a falusiak, akikkel útjuk során találkoztak. Legalább gyerekek futottak volna a színes kocsi után - egy kicsit meghökkentette, hogy mindenhol milyen kevés gyereket látott, s akik mégis felbukkantak, azokat maguk mellett tartották a szüleik. Úgy látszott, a keresked itt sem fog nagyobb üzletet csinálni, mint fent a hegyek közt. Mint a disznók az ólban… A válla felett végignézett az utcán. - Hol tartják itt a disznókat? - Micsoda? - A keresked ránézett. - Olyan tiszta minden. Ennyi ember él itt, és sehol sincs szemét. Ez csak úgy lehetséges, ha disznót tartanak, mert az megeszi a hulladékot. De nem látok disznókat. És fiatalokat is alig. - Hmmm… -A keresked mosolyogva vonta meg a vállát. - Nem rossz kérdések. Talán Fyffe urai meg is tudnák adni rá a választ. Wim megrázta a fejét. Be kellett vallania magának, hogy a városban, bár szokatlan volt, idegenszer , nem látta olyan varázslatnak jelét, amivel ne találkozott volna már az úton. Talán Fyffe város urai mégsem voltak olyan félelmetesek, mint azt gondolták, lehet, hogy a katonáknak jobb a fegyverzete, de csodatev hatalommal nem rendelkeznek. Az út élesen elkanyarodott, és a háztömbök után nyitott tér következett, amit fedett piaci bódék töltöttek meg. Emögött pedig - Wim ámuldozva torpant meg, tudta, amit emögött lát: Fyffe urainak lakóhelye. Kétszer olyan nagy, mint az eddig látott épületek, pillérekkel megtámasztott zöldesfekete fala úgy verte vissza a tér képét, mint egy sötét, baljós tükör. Az épületb l biztonság sugárzott, mint mindenb l, ami a földben gyökerezik, s tartóssága mellett a város nagyon is mulandónak látszott. Úgy érezte, ebben a házban mégiscsak lehet olyan varázsszer, amely vetekszik a keresked és Sharn mágiájával. A mellette álló Jagit mosolya szinte volt és kifürkészhetetlen. - Bocsánat, asszonyom - a keresked megállított egy asszonyt, aki gyermekével együtt elhaladt mellette. - Idegenek vagyunk. Mi ez az épület itt el ttünk? - Ez a Kormányzósági Palota. - Az asszonyon nem látszott meglepetés. Wim megbámulta harisnyával borított bokáját. - Aha. És mit csinálnak ebben az épületben? Az asszony szórakozottan húzta vissza kislányát a kocsitól. - Hát itt vannak a kormányzók. Az emberek ide hozzák be a kérvényeiket s egyéb ügyeiket. A kormányzók meg kormányoznak, azt hiszem. Lissy, gyere el attól a piszkos állattól. - Köszönöm, asszonyom. Volna talán kedves megtekinteni egy… - Most nem. Gyere, kislányom, elkésünk. A keresked tiszteletteljes kétségbeeséssel hajlongott, amikor az asszony továbbment. Wim sóhajtott, mire Jagit megrázta a fejét. - Most már én is azt hiszem, itt nem lesz nagy keletje a Sharnból érkezett csodáknak. Azt hiszem, becsaptam saját magam. Nem marad más hátra, meg kell

látogatnunk a te fyffe-i uraidat odaát: nekik talán mégis tudok egy-két olyan dolgot mutatni, ami érdekli ket. - Szeme összesz kült, ahogy felbecsülte a szemben álló épületet. Mivel Wim egy nyögéssel adott hangot nemtetszésének, Jagit visszanézett rá, s az egyre hosszabbodó árnyékokra mutatott. - Most már amúgy is túl kés van ahhoz, hogy elkezdjük az árusítást. Ahhoz mit szólnál, ha csak körülnéznénk, és… - hirtelen elhallgatott. Wim megfordult. Mintegy féltucat zord arcú férfi közeledett feléjük. Wim ismerte a keresztet, amelyet vezet jük kemény perem kalapján viselt. Fegyverüket leeresztették a vállukról, Wimben bent rekedt a szó, ahogy csendben körüljárták a kocsit, s közben ügyesen elválasztották t a keresked l. A parancsnok egy kis megvetéssel szólította meg Jagitot. - A kormányzók… Wim elkapta a legközelebbi fegyver csövét, s nekilódította tulajdonosát a mellette álló embernek. Aztán elvette t le a fegyvert, s lesújtott vele a harmadik, most leveg után kapkodó rszem fejére. - Wim! - A keresked hangját hallva megtorpant, megfordult. - Dobd el azt a fegyvert! - A keresked megadóan állt kocsija mellett. S most egyszerre három fegyver irányult Wim Buckryra. Arca dühösen eltorzult, mert úgy érezte, cserbenhagyták, de azért a földre dobta a kezében tartott puskát. - Kössétek meg ezt a mucsait!… Ahogy mondtam, keresked , a kormányzók akarnak néhány szót váltani veled. Velem jöttök. - A parancsnok hátralépett, s nyugodtan várta, hogy emberei feltápászkodjanak a földr l. Wim felnyögött, kezét oly durván kötözték össze, pedig a katona összetört arcán nyoma sem volt a bosszúállásnak. Ahogy meglódították, hogy a keresked után menjen, keser en mormolta: - Ilyenkor mért nem használja a varázserejét? Jagit megrázta a fejét. - Ostobaság lett volna. Végül is a fyffe-i urak jöttek énhozzám. Ahogy felfele mentek a kormányzósági épület fekete-zöld lépcs jén, Wim csak azért is keresztbe tette két ujját. Az órák keservesen vánszorogtak az ablaktalan, jellegtelen szobában, ahol várakozniuk kellett, és Wim rövidesen belefáradt abba, hogy a sima falakat s a korom nélkül világító lámpát bámulja. A keresked a zsebében maradt apró tárgyakat babrálta, de Wim akarata ellenére bóbiskolni kezdett, s aludt, amikor a katonák végre jöttek, hogy elvigyék ket a soká halogatott találkozásra Fyffe uraival. Aztán egyedül hagyták ket egy emberrel, aki mosolyogva emelkedett fel a sárgásbarna, hatalmas kiterjedés íróasztal mögül, amikor beléptek a szobába. - Végre! - Az ötvenes év végén járt, épp oly egyszer en öltözve, mint honfitársai, olyan magas volt, mint Wim, de testesebb s sz hajú. Wim látta, a mosolygós arcon nyoma sincs annak a tompaságnak, ami ott ült az ket rizetbe vev katonák arcán is. - A nevem Charl Aydricks, s a Világkormány képvisel je vagyok. Sajnálom, hogy meg kellett várakoztatnom önöket, de… nem voltam a városban. Útjukat nagy érdekl déssel figyeltük. Wim szerette volna tudni, honnan a fenéb l veszi ez a szegénynek látszó ember a bátorságot ahhoz, hogy a Síkvidéket az egész világgal azonosítsa. Körülnézett Aydricks jelentéktelen, lámpával megvilágított szobájában. Az urak gazdagságának egyetlen jele egy aranytalpon nyugvó, f leg kék, de itt-ott barna és zöld fémlapocskákból összeállított különös gömb volt, a kormányzó íróasztalán. Egyre

kíváncsibb volt arra, hol lehet a többi fyffe-i uraság, Aydricks egyedül volt, rök sem voltak mellette… Wim hirtelen megérezte, ez az ember minden egyszer sége ellenére legalább olyan nagy hatalmú varázsló, mint a keresked . Jagit udvariasan meghajolt. - Jagit Katchetoorriantz, szolgálatára. Keresked vagyok, és megtisztel az önök érdekl dése. Ez itt a segédem… - …Wim Buckry. - Aydricks elismer pillantása váratlanul érte Wimet. - Igen, emlékszünk rád, Wim. Meg kell mondanom, csodálkozom, hogy itt látlak. De azért örülök neki… már rég szerettünk volna beszélgetni veled. - S Aydricks túlságos érdekl déssel nézegette Wimet. Wim vágyakozva pillantott a csukott ajtóra. - Tessék, üljenek le. - A kormányzó visszatért íróasztalához. - Ritkán van szerencsénk ilyen… különleges látogatókhoz… Jagit nyugodtan ült le az egyik székbe, Wim pedig váratlanul huppant le, elgyengül térddel, egy másikba. Ahogy elhelyezkedett a puha ülésen, úgy érezte, egy láthatatlan kéz leszorítja, mire felpattant, mint egy megrémült csikó, de azonnal visszaesett az ülésre. Zihálva ült ott, s érezte, ha gyengül az ellenállása, gyengül a ránehezed nyomás is. Jagit részvev en pillantott rá, majd a kormányzóhoz fordult. Wim látta, a keresked keze akarata ellenére rángatózik a szék karfáján. - Azért, remélem, nem tartanak ellenségnek bennünket? - tréfálkozott. A kormányzó szívélyes volt, de a pillantása hideg. - Tudjuk, milyen eszközöket használt az sapák erdejében. - Annál jobb. Reméltem, hogy így lesz. - Jagit farkasszemet nézett a kormányzóval. - Ez azt jelenti, végre találkoztam valakivel, akinek megvan a magas fokú m szaki képzettsége. Van néhány eladó holmim, ami talán érdekelni fogja önöket. - Érdekel minket, ebben biztos lehet. Beszéljünk nyíltan. Maga épp olyan kevéssé keresked , mint én vagyok, ez kiderül abból, amit láttunk, amennyit meg tudtunk állapítani. Ha tényleg keletr l jött volna, vagy a föld bármelyik pontjáról, azt id ben tudomásunkra hozza kiválóan m köd hírközl apparátusunk. Maga a semmib l bukkant el a Hegyvidéki Védett Területen, s ha jól sejtem, ez a semmi nem itt a Földön van. Jagit nem felelt, szemmel láthatóan várakozott valamire. Wim mereven bámulta a fal zöld barázdáit, s igyekezett megfelejtkezni arról, hogy akaratán kívül két varázsló összecsapásának tanúja lett. Aydricks türelmetlenül mozdult meg. - Nem a Földr l jött. A holdbeli telepünk már rég a múlté: ez azt jelenti, hogy nem is ebb l a naprendszerb l. Akkor nem lehet más hely, mint az Elveszett Gyarmatok maga a birodalom gyarmatairól érkezett, egy másik naprendszerb l, Jagit, és ha azt hitte, hogy ez meglep bennünket, ennyi id után, tévedett. Jagit megpróbálta megrándítani a vállát. - Nem… erre valójában nem is számíthattam. De arra sem, ami most történik, az igazság az, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy én azt elképzeltem. Wim akarata ellenére bámulattal hallgatta ket. Vannak tehát a Földön kívül is világok, amelyék talán csak apró szikrának t nnek az éjszaka végtelen sötétjében. Sharn tehát, csodáival együtt, túl van az égen, ott, ahol az emberek hite szerint a mennyország van? …Nyilvánvaló - mondta a kormányzó -, a maga megjelenése példátlan fenyegetés a Világkormány számára. Mert ez az egész világnak a kormánya, amely

évezredeken át békét és biztonságot teremtett. Távolból irányítható védelmi berendezésünk biztosíték arra, hogy idegenek nem háborgatják ezt a békét. Legalábbis eddig biztosíték volt rá, maga az els , aki áthatolt ezen a védelmi rendszeren, és még nem tudjuk, hogy hogyan. Ezt szeretnénk megtudni, meg kell tudnunk, Jagit, nem azt, hogy kit képvisel, nem azt, hogy hol jött át, azt sem, hogy miért, csak azt, hogy hogyan. Nem engedhetjük, hogy bármi is veszélyeztesse a biztonságunkat. - Aydricks áthajolt az íróasztalon, keze védelmez en markolta meg a különös fémgömb állványát. Szívélyessége teljesen elt nt, és Wim érezte, minden reménye megsemmisül, hiszen a kormányzó valahogy rájött Jagit minden titkára. De Jagit továbbra is nyugodtnak látszott. - Ha ilyen sokra tartják a változatlanságot, akkor épp ideje volt, hogy valaki megzavarja. - Számítottunk ilyesmire. - Aydricks hátrad lt a székében, s arckifejezése megvet vé változott. - Épp ezért nem fog magának sem sikerülni. Az elmúlt tízezer évben tökéletesítettük a rendszert, s ezalatt kifogástalanul m ködött. Végre véget vetettünk a világ sok ezer éves értelmetlen pusztulásának. Tízezer év?… Amíg Aydricks beszélt, Wim er lködve próbálta megérteni, amit hallott s ami alapjaiban ingatta meg hitét abban, amit eddig tudott: Eszerint az emberiség múltjában megszámlálhatatlan évezredeken keresztül csoda csodát követett, miközben hosszú, kisebb korszakokat is magukba foglaló ciklusok váltogatták egymást. A civilizáció elért olyan magaslatokat is, amelyben valóra vált minden álom, az emberiség kinyújtotta a kezét a csillagokig, de aztán ismét visszazuhant, saját esztelenségének következtében - a pusztulásnak olyan szakadékába, amelyben az emberek elfelejtették emberi voltukat, és az élet lidércnyomássá változott. Aztán lassan megint fordult a kerék, az emberiség ismét felemelkedett olyan magasságokba, ahol paradox módon sohasem tudott megmaradni. Alkotás közben az ember nem tudott ellenállni annak a vágynak, hogy pusztítson, s mindig megtalálták ehhez a megfelel eszközöket is. A legutolsó ilyen emelked ciklus végén az uralkodó osztály tagjainak egy csoportja, látva, hogy közeledik az elkerülhetetlen hanyatlás, lépéseket tett azért, hogy ezt megakadályozza. Új rendet kényszerített a világra, alacsonyszint , de addig példa nélküli stabilitású rendet, s megakadályozták, hogy továbbfejl djék. - …s hála nekünk, vezet knek, ez a viszály és szenvedés nélküli állam, a világ, tízezer év óta változatlan maradt. A szó szoros értelmében változatlan. Egyike vagyok azoknak, akik ezt a Világkormányt megalapították. Wim hitetlenkedve bámult a mosolygó, jelentéktelen arcra, s belenézett a fanatikus, id tlenül öreg szemekbe. - Ehhez képest nagyon jó állapotban van - mondta Jagit. A kormányzó szívb l jöv nevetésben tört ki. - Amit látnak, nem az én testem. A számítógép-hálózatot felhasználva képesek vagyunk arra, hogy memóriánkat sértetlenül átvigyük egy fiatal "örökös" testébe, akit az egyszer emberek közül választunk ki, persze fiatalt, sokat ígér t. Ami az egyénb l felhasználható, azt beleolvasztjuk ebbe a nagyobb egységbe, s ez újraélesztett egyéniségünk részévé válik. Ezért is figyeltünk fel Wimre, mert olyan tulajdonságai vannak, amelyek jó kormányzóvá tehetnék. - S az el bbi kellemetlenül érdekl mosoly most újra megjelent a kormányzó arcán. Wim ökölbe szorította összekötözött kezét, s arca megfeszült, amikor láthatatlan er visszakényszerítette székébe. Aydricks mosolyogva figyelte. - A m szaki érzék, a kezdeményez készség, a személyes er szakosság, ezek a

tulajdonságok, amelyek bizonytalanná tehetik a társadalmat. Hogy meg rizzük az állam biztonságát, ezeket a tulajdonságokat elnyomtuk az emberekben, ugyanakkor bizonyos csoportokat - például a hegyvidéken lakó embereket - szabadon hagytuk fejl dni, hogy legyen utánpótlás a kormányzásra alkalmas típusokból is. - A rendszer, amelyben élünk, igazán jól szervezett, a számítógép-hálózat biztosítja a folyamatosságot, mozgásban tartja a technikát, hírközl szerveket és a hatalom olyan eszközeit, amelyre szükségünk van a stabilitás fenntartásához. Mi pedig a számítógép m ködésér l gondoskodunk azzal, hogy betápláljuk a ködéséhez szükséges adatokat. Minden feltétel megvan ahhoz, hogy ez a rendszer örökké m ködésben maradjon. Wim a házaló felé fordult bátorításért, de olyan komornak látta t, hogy elfordult le, amikor beszélni kezdett. - Azt gondolja, lelkesedni fogok azért, hogy önz céljaik érdekében tízezer esztend n keresztül manipulálták minden egyes él lény életét, s hogy ezt folytatni akarják a végtelenségig? - De mindez az emberek érdekében történik, nem érti? Semmit sem kérünk érte, nincs bel le semmi hasznunk, csak az a jutalmunk, hogy tudjuk, az emberiség nem süllyedhet többé a barbárságba, hogy megszüntettük a földön az emberi értékek felesleges pusztulását, a társadalomban az emelkedés és hanyatlás váltakozását. Az emberek biztonságban vannak, a világ változatlan, s tudják, hogy utódaik ugyanilyen körülmények között fognak élni. Elérték ezt maguk a bolygójukon? Ha meggondolja, mennyi ideig tartott az útja, vajon biztos-e abban, hogy lesz-e még, egyáltalán civilizáció ott, ahova visszatér? Wim látta, Jagit nagyon megkönnyebbült, újra elkezdett mosolyogni, s ezúttal gúnyosan. - De hát a tény tény marad, a dolgok természetes rendje a felemelkedés és a hanyatlás ritmikus változása, úgy is mondhatjuk, az életé és a halálé. Ez teszi lehet vé, hogy az emberiség mindig magasabbra törjön, hogy ha kell, végezzen a régi renddel. Az egy helyben topogás maga a halál, nincs hanyatlás, de emelkedés sincs, nincs lehet ség a választásra. Azt hiszem, Sharnban e helyett az állapot helyett inkább a gyors halált választották volna. - Sharn? Mit tud a régi birodalomról? -A kormányzó most már minden udvariaskodás nélkül hajolt el re. - Sharn…? - Wim zavarát senki sem vette észre. - Ahonnan én jövök, ott mindent tudunk Sharnról. A belsejében rothadásnak induló kristályvárosról, a Hármak Játékáról. Még az eseményeket is látták el re, bár azt senki sem tudta, hogy a pusztulás ilyen tökéletes lesz. - Ez egyre érdekesebb lesz. - A kormányzó hangja megkeményedett. - Azt gondoltuk, megakadályoztuk, hogy bárki is tudomást szerezzen a birodalom utolsó éveir l. De az az érzésem, ha így folytatjuk, egyre újabb kérdések merülnek majd fel. Itt az ideje, hogy választ kapjunk ezekre a kérdésekre. Wim visszarogyott székébe, s elképzelte, hogy fogják ket megkínozni. De a kormányzó, aki felállt, s miközben egy mohó pillantással súrolta Wimet, a keresked höz lépett, csak egy finoman megmunkált csillogó fémpántot illesztett Jagit fejére. - Lehet, hogy meg fogja lepni, amit majd megtud. - Jagit arckifejezése nyugodt maradt, Wim mégis érzett hangjában valami feszültséget. A kormányzó visszatért székéhez. - Nem hiszem. Bekapcsoltam magát most a számítógép-hálózatba… Jagit a meglepetést l váratlanul megmerevedett, aztán újra mosolyt er ltetett

magára, de a változás nem kerülte el Aydricks figyelmét. - Amikor behatolunk az agyába, már nemigen lesz képes bármit is eltitkolni el ttünk. Gyors és hatásos eljárás, bár azt persze nem tudjuk garantálni, nem rjíti-e meg. A keresked mosolya elhalványodott. - Civilizált bánásmód. - Pillantása találkozott Wim kérd tekintetével. - Wim, remélem, nem felejted el, amit mutattam neked. Ugye az, hogy keresztbe tetted az ujjadat, nem védett meg bennünket semmit l? Wim megrázta a fejét. - Úgy, ahogy mondja, Mr. Jagged… - De magában azt gyanította, nem lesz több alkalom, hogy bármire is emlékezzék. A keresked váratlanul leveg után kapkodott, és behunyta a szemét, miközben teste elernyedt a székben. - Mr. Jagged…? - De nem érkezett válasz. Magára hagyva Wim azon töprengett, milyen borzalmas varázsereje lehet a fémkarikának, s hogy fájdalmas lesz-e, amikor a számítógép - bármi legyen is az - beszippantja az lelkét is. - Be vannak kapcsolva? Minden kerület? Direkt kapcsolást kérek. - A kormányzó látszólag az asztalának beszélt. Aztán elhallgatott, mintha a választ figyelné, majd a semmibe bámult. Wim megadóan ült székében, túl volt már az els ijedtségen, nem vett tudomást mert azok sem vettek tudomást róla - a két révületbe esett emberr l. Csend volt a zöld szobában. Aztán a fény vibrálni kezdett, majd egy pillanatra hirtelen kihunyt. Wim szeme kitágult, amikor megérezte, hogy a láthatatlan er , mely székéhez szögezi, meggyengül, majd amikor megint világos lesz, meger södik. A kormányzó ismét a semmibe bámult, s homlokát ráncolta. Wim eredménytelenül próbálta kiszabadítani megkötözött kezét. Mégis, mivel a varázser , amely itt m ködött a szobában, az el bb egy pillanatra meggyengült, készen kell állnia arra, hogy ha az megint bekövetkezik… Wim Jagitra nézett. Jól látta, mosolyog? - Itt tizennyolcas körzet. Mi történik ott, Aydricks? Wim megrázkódott. Egy vörös hajú, fiatal, test nélküli fej jelent meg a falon hirtelen felragyogó fénysugárban. A kormányzó hunyorogva fordult a kísértet felé. - A vétel összezavarodott nálunk. Nem lehet helytálló, amit ez az ember… - A kísérteties fej megremegett, s a hangot vízcsobogáshoz hasonló zaj nyomta el. …állít magáról. Mi a hiba az adásban? Közvetlen összeköttetésben vagyunk vele? Most semmit sem hallunk… Még két arc - egy öreg, még a házalónál is sötétebb b férfi és egy középkorú arca - jelent meg a falon, tiltakozva. Wim hirtelen ráébredt, k is Fyffe - és a világ urai. Itt láthatók, de talán a Föld másik végén vannak, s csak mágikus erejük segítségével öltöttek itt testet. A vörös hajú kísértet el ször Wimre nézett, aki összerázkódott a haragos, fiatal-öreg szemek pillantása alatt, aztán Jagitra. A kutató pillantás megmerevedett, csodálkozóvá, majd hitetlenked vé vált. - Nem, ez lehetetlen! - Micsoda? - Aydricks gondterheltnek látszott. - Ismerem ezt az embert. A fekete hajú asszony úgy fordult felé, mintha látná t. - Mit ért azon, hogy… Egy harmadik sötét arc is megjelent. - Én is ismerem! Sharnból, a régi birodalomból. De… azóta tízezer év telt el, hogy lehetne ez ugyanaz az ember… Aydricks! Emlékezzen… az az ember, aki az si Mágiát zte, híres volt, és ott volt, ahol… - a hang elhalkult… - Ki kell kapcsolni a kommunikációs rendszerb l! Ismeri a m holdkódot, meg tudja… - A kísérteties arc elt nt a leveg ben.

Aydricks vadul nézett a keresked re, aztán azokra a kormányzókra, akik itt maradtak. Wim látta, még más arcok is megjelennek, és az egyik megrezzen: - Ez ugyanaz az ember… - Kapcsold ki, Aydricks! - Az asszony hangja hisztérikus lett. - Tönkretesz bennünket. Megváltoztatja a kommunikációs kódot, megsemmisíti az összeköttetést. - Nem tudom kikapcsolni! - Most az én vonalamon van, elvesztem a… - A vörös hajú kísértet elt nt. - Kapcsold ki, Aydricks, vagy felégetjük Fyffe-ot! - Jagged! Vigyázzon! - Wim megpróbálta lerázni magáról a láthatatlan kötelékeket, amikor látta, hogy a kormányzó komor elhatározással az íróasztalán lév fémgömb után nyúl. Tudta, Aydricks be akarja zúzni vele a keresked koponyáját, és a székben hever tehetetlen test nem tud szembeszállni vele. - Mr. Jagged, ébredjen fel! - Amikor Aydricks elhaladt mellette, Wim kétségbeesetten nyújtotta ki lábát: s a kormányzó megbotlott. Még egy arc t nt el a falról, és a fény kialudt a szobában. Wim lecsúszott a székb l, s ügyetlenül tapogatózott kése után, amit már rég elvettek t le. A kísértetek halványuló pillantása közepette Aydricks Jagil felé tapogatózott. Wim Aydricks lába után kapott, éppen akkor, amikor kigyúlt a fény, s elkapta az egyik, bokáját. A kormányzó átkozódva fordult meg, hogy belerúgjon, de Wim ekkor már talpon volt s elhajolt a nehéz gömb el l, amivel meg akarta ütni. - Állítsd meg a keresked t, Aydricks! Wimet hirtelen düh öntötte el. - Másodszor nem fogod megállítani, átkozott! - mondta zihálva. S amikor a kormányzó elfordult t le, Wim hátulról rávetette magát, s fejére kulcsolta összekötözött kezét. Aydricks ki akarta szabadítani magát, de miközben hátrafordult, hogy támadóját az íróasztalhoz szorítsa, leejtette a gömböt. Wim felnyögött, amikor gerince nekiüt dött az íróasztal széléhez, és elvesztette egyensúlyát. Esés közben felhúzta a térdét, egy éles reccsenés hallatszott, a kormányzó is leesett, aztán csendesen feküdt mellette. Wim feltérdelt, a vén szemek el ször riadtan majd szemrehányóan meredtek rá: - Nem, ó nem! - Végül elhomályosodtak. Egy héttel a tizenhetedik születésnapja után, Wim Buckry megölt egy tízezer éves embert. S akaratán kívül segített elpusztítani egy egész birodalmat. A szobában csend volt, az utolsó kormányzó is elt nt a falról, Wim lassan felállt, és egy megkönnyebbült grimaszt vágott. Ezen a varázslón a világ semmiféle varázslata sem segíthetett már. Jagithoz lépett, aki még mindig kábultan ült a helyén, s felemelte a kezét, hogy levegye fejér l a fémpántot, megtörve ezzel a varázst. Aztán elbizonytalanodott. Mi fog történni, magához tér a keresked , vagy meghal? Minél el bb el kellett kerülniük innen: de Jagit a maga módján megpróbálta leküzdeni a varázslatot, ennyit is megértett, és ha ennek most véget vet… a keze lehanyatlott, határozatlanul állt egy helyben, várt és várt. Aztán még mindig bizonytalanul a fémpánt felé nyúlt, s visszah költ, amikor Jagit váratlanul rámosolygott. A keresked kinyitotta sötét szemét, felült, s egy nagy sóhajjal maga vette le fejér l a fémpántot. - Örülök, hogy vártál egy kicsit. Sohasem fogod megtudni, mennyire örülök. - Wim most már igazán megkönnyebbülten mosolygott. Jagit bizonytalanul állt a lábára, Aydricks holttestére nézett, szenved arccal megrázta a fejét. - Ugye mondtam, hogy még segítségemre lehetsz? - Wim nyugodtan állt, míg a keresked , aki most olyan öregnek látszott, mint maga Sharn, kioldotta feldörzsölt

csuklóján a köteléket. - Azt hiszem, itt elvégeztük a dolgunkat. Mehetünk? Nincs túl sok id nk. Wim felelet helyett az ajtóhoz ment, kinyitotta, és szemközt találta magát a gyanútlan rrel, aki az el csarnokban állt. Állon ütötte, mire az r meglepetésében eltátotta a száját, térde megbicsaklott, és eszméletlenül a földre zuhant. Wim felkapta a fegyverét, de ekkor már Jagit mellette állt, s a félhomályos bejárat felé tuszkolta. - Hol vannak a többiek? - Reméljük, otthon vannak az ágyukban, hiszen hajnali fél öt van. Vigyáznunk kell, nehogy felriasszuk ket. Wim könnyedén nevetett. - Itt könnyebb a dolgunk, mint amikor a Borkokkal álltunk szemben. - Még itt vagyunk a palotájukban. S lehet, hogy nem is lesz olyan könny elkerülni innen. Azok az arcok a falon azzal próbálkoztak, hogy a napból kiszakított izzó darabbal pusztítsák el Fyffe-ot. Azt hiszem, ezt sikerült megakadályoznom. De ha nem, nem szeretném a saját b römön kitapasztalni. - Levezette Wimet a széles lépcs kön az üres el csarnokba, ahol napközben azok gyülekeztek, akik valami kérvényt akartak átadni a kormányzóknak. Wim elindult a visszhangzó helyiségben, de Jagit visszahívta, rámutatott valamire a falon, s a keresked varázslámpájának fényénél egy másik lépcs n indultak lefele a sötét aknába. A legalsó lépcs nél ajtó zárta el útjukat. Jagit bosszankodott, de aztán, miközben lámpájának fényét kékre változtatta, ráirányította az ajtóba helyezett fémlapra. Az ajtó elgördült helyér l, s k bemehettek. Wim követte a keresked t egy sz k, halványan megvilágított helyiségbe, amelyet szinte teljesen betöltött három, egy különös asztal köré helyezett, jól kipárnázott ülés. Wim észrevette, a székeket a padlóhoz csavarozták, a zárt tért l hirtelen iszony vett er t rajta. - Ülj le, Wim. Hála istennek, eltaláltam, hogy ez a torony rakétakilöv állomás. Csatold be magad, mert rövidesen indulunk. - S ezzel nyomogatni kezdte a kivilágított gombokat az asztalon. Wim ügyetlenkedve babrálta a nehézkes szíjakat, végig sem merte gondolni, tulajdonképpen mire készül a keresked most, hogy a nehéz ajtó rájuk csukódott. Mért nem menekültek el inkább az épületb l? Lehetséges lesz-e? - mintha egy gyengéd, állhatatos kéz leszorította volna az ülés párnájára. El ször arra gondolt, ismét csapdába estek, de ahogy a nyomás er södött, rájött, ez valami egészen új dolog. S aztán, ahogy elfordította szemét Jagit feszült arcáról, látta, fehér falak helyett a csillagos éji égbolt van körülöttük. El rehajolt, lent lába alatt volt Fyffe városa, de ez minden percben egyre jobban távolodott t lük, míg végül teljesen elt nt a sötétben. Azt látta, amit a sas lát, hiszen repült. Ismét hátratámaszkodott, s lábával a biztonságosnak t padló után tapogatózott, de hirtelen azt érezte, nincs már padló alatta. Megsz nt az el bbi szorítás, már semmit sem érzett. Teste, amely a szíjak alatt megfeszült, könny volt, mint egy madáré. S aztán, ahogy a váratlanul felragyogó csillagokra pillantott, meglepett kiáltás szakadt ki bel le. És látta, a horizont opálos vonalát megvilágítja valami, ez a fény pillanatról pillanatra terjed, s kioltja a csillagokat a hajnal gyengéd sugaraival. Aztán a Nap izzó arca t nt fel a föld szélén, amit l hunyorognia kellett, s egyre gyorsabban és szokatlan fényességgel emelkedett fel az égre, amely változatlanul komor, fekete maradt. Végül a Nap a maga teljességében ragyogott fel, s továbbhaladt felfele az éjfekete égen, miközben Wim a horizont mentén vékony égszínkék csíkot látott, amelynek közepén még ott világított a hajnal citromsárga fénye. A sötétben a

horizont felett a Napot egy olyan sokszög csillag koronázta, amelynek fénye elhomályosította a többi csillagot, s ezalatt lassan nappal lett a horizont szélén lebeg Földön. S a horizont nem volt teljesen egyenes, a két végén lágyan meghajlott… lába alatt sötétség tátongott, amely elnyelte Fyffe-ot. Wim felsóhajtott. - Szép látvány, ugye? - Jagit hátrad lt a kivilágított asztal mögött. Fáradt mosollyal az arcán, lebegett, valamivel a szék fölött. - Maga is látja? - kérdezte Wim rekedten. A keresked bólintott. - Legel ször én is azt éreztem, amit te. Azt hiszem, mindenki így van vele. Ahányszor az emberiség eljutott a világ rbe, ez a látvány volt a jutalma. Wim hallgatott, mert nem talált megfelel szavakat. A meggörbült horizont lassan kiegyenesedett, s más változást is megfigyelt. A Nap lassan, de jól kivehet en visszafele mozgott a pályáján, ismét a hajnali fény felé, amelyb l megszületett. Vagy inkább, hirtelen megértette, k csúsztak vissza a ragyogó magasságból a sötét föld felé. Wim mozdulatlanul várakozott, míg a Nap a sötét és idegen égboltról odazuhant, ahonnan felkelt, s még kihunyó sugarait is elnyelte az éjszaka ott, ahogy a Föld széle eltakarta a kilátást szemük el l. Visszazuhant székébe, mintha ismét ködésbe lépett volna a Föld vonzóereje, s újra megjelentek a csillagok is. Egy er s zökkenés vagy egy ütés odakint rázta meg a fülkét, aztán megsz nt minden mozgás. Mozdulatlanul ült, semmit sem értett az egészb l, de kés bb az ajtó elmozdult a helyér l, s jeges, éles leveg töltötte meg a csepp szobát. Az ajtónyíláson túl ismét sötétség volt, mégis tudta, ez a hely nem lehet egy épület el csarnoka. Jagit fáradtan motozott a szíjak között. - Visszatértünk még ugyanazon a napon… Wim nem várt tovább, ösztönszer en kiszabadította magát, és a bejárathoz ment. Aztán visszah költ, amikor észrevette, nincsenek egy magasságban a föld színével. Lábával a létra után tapogatózott, s amikor lelépett az utolsó fokáról, érezte is, hallotta is, hogy ropog a kavicsos talaj. Ezenkívül csak a jeges szél zúgása s vízcsobogás hallatszott. S amikor szeme hozzászokott a sötéthez, látta, amit a többi érzékszerve elárult már: hazaérkezett. Nem Darkwood Cornersbe, de valahova a kegyetlenül szépséges hegyvidékre. Csipkés hegycsúcsok árnya emelkedett mindkét oldalon, eltakarták a csillagokat, de ezek visszatükröz dtek a tó lágy vizében: finoman remegtek, ahogy is remegett a hideg szélben, hiszen teste nyirkos volt az izzadságtól a vékony ing alatt. Egy hágó k falán állt, valahol az erd k vonulata felett, s keleten a csúcsok között rózsaszín s szürkés fény jelezte a hajnal közeledtét. Hallotta Jagit mozgását maga mögött, s amikor megfordult, látta, lassan ereszkedik le a létrán. Kívülr l a varázsló rhajója megcsonkított puskagolyóhoz hasonlított. Jagit magával hozta a puskát, amit az rt l vettek el, s most úgy támaszkodott rá, mint egy sétapálcára. - Úgy látszik, tájékozódó képességem most sem hagyott cserben ~ megdörzsölte a szemét, és kinyújtózott. Wimnek eszébe jutott egy megjegyzés, amelyet egyszer rettenetesen régen tett: Jagit egy sepr nyélen is át tudna repülni a Holdra - aztán újra a fény felé fordult, amely ezúttal a hajnal szabályos és békés érkezését jelezte. - De hiszen mi repültünk, nem, Mr. Jagged? - s a foga összever dött. – Repültünk, mint a madarak… csak épp… kirepültünk a világból. - Elhallgatott, mert megijedt a saját szavaitól. Egy pillanatig a belénevelt félelem azt kiáltotta, nincs joga tudni arról, amit épp az imént látott, nincs joga azt hinni, hogy… De a szavak kihívó gyorsasággal törtek ki bel le: - Igen. Elhagytuk a világot. És… és, minden igaz, amit régebben hallottam, hogy a Föld gömböly , mint egy kavics. S akkor az is igaz, hogy

vannak más, a Földhöz hasonló bolygók is, és ezeken úgy, ahogy maga mondta, emberek élnek. Láttam, a Nap is olyan, mint a csillag, csak épp nagyobb azoknál… Összeráncolta a homlokát. – Vagy… lehet, hogy csak közelebb van? Én… Jagit mosolygott, foga fehéren világított sötét szakállában. - Varázsló, els osztály. Wim ismét felnézett az égre. - Ha ez nem klasszabb mindennél… - mondta lágyan. Aztán gyakorlatiasabb témákra váltott át. - És azok a kísértetek? Nem fognak utánunk jönni? Jagit megrázta a fejét. - Nem… azt hiszem, azokat a kísérteteket örökre elintéztem. Megváltoztattam a kódszavakat a hírközl rendszerben, így jó része teljesen használhatatlan lett. A számítógéphálózat megszakadt, s a világ rbe kihelyezett védelmi rendszer valószín leg teljesen tönkrement, ezért nem tudták Fyffe-ot megsemmisíteni; ki merem mondani, a világkormánynak vége, lehet, hogy még nem tudják, lehet, hogy néhány száz évig még ragaszkodnak a hatalmukhoz, de a végén menniük kell. Az egész nagy "stabilizációs" rendszernek örökre befellegzett. Ezen a vidéken már nem zhetik az eddigi varázslatot. Wim mérlegelte, amit hallott, aztán reménykedve kérdezte: - Akkor maga átveszi itt az irányítást, Mr. Jagged? A síkvidékiek ellen fordítja a varázserejét? Mert akkor mi… De a keresked megrázta a fejét: - Sajnálom, Wim, ez engem már nem érdekel. Meg akartam törni ezeknek a varázslóféléknek a hatalmát, s ezt már megtettem. - Ezért csinálta ezt az egészet? Ezért kockáztatta az életünket? Csak azért, mert a maga véleménye szerint nem volt helyes, hogy tehetetlen emberek felett zsarnokoskodnak? Értünk tette… és nem kér érte semmit? Akkor maga bolond. Jagit nevetett. - Ezt azért nem mondanám. Megmondtam neked, én nem akarok mást, csak új meg új vidéket bejárni, s eladni az árumat. A Világkormány létezése rontotta az üzletemet. Ránézett Wimre, aki bizonytalanul fordította el a szemét. - Hát akkor hova megy most? - Félig-meddig arra a válaszra várt: valahova vissza, fel az égbe. - Végre az ágyba. - Jagit eltávozott a rakétától, s miközben nekivágott a tóhoz vezet köves útnak, intett Wimnek, hogy jöjjön utána. Wim követte, nehezen zihálva a ritka leveg ben, míg elérte a csupasz gránit k fal el tt tornyosuló k zuhatagot. Csak amikor már közvetlenül el tte állt, akkor vette észre, hogy egy barlang bejáratánál vannak, amelyet szikla takart el el lük. Azt is észrevette, hogy a bejárat különösen szimmetrikus, s hogy odabent a sötétségben mintha szivárvány derengene könny ködként. Értetlenül bámulta mindezt, miközben hidegt l elgémberedett kezét dörzsölgette. - Innen érkeztem hozzátok, Wim. Nem keletr l, ahogy te gondoltad, s nem a világ rb l, ahogy a kormányzó hitte. - A sötét bejárat elé intett. - Látod, a Világkormány nagyot tévedett, azt gondolták, csak valahonnan messzir l érkezhettem, ahova már nem terjed ki a hatalmuk. Valójában egész id alatt itt voltam a Földön: ez a barlang volt az otthonom ötvenhétezer éven keresztül. Ott bent természetfeletti er m ködik, s ez, ha bemegyek, öt- vagy tízezer évre olyan álomba ringat, mintha meg lennék babonázva. Ez alatt az id alatt a világ megváltozik. Amikor a változás már jelent s, felébredek és kimegyek, hogy körülnézzek odakint. Így kerültem Sharnba tízezer évvel ezel tt. M tárgyakat vittem nekik egy régebbi, primitívebb korszakból, tetszett mindenkinek, s valamiféle

híresség lett bel lem. Így tettem szert aztán újabb árura, a sharni varázseszközökre, hogy elvigyem ezeket máshova, amikor ismét változás következik be a világban. Ez volt a baj a Világkormánnyal… beleavatkoztak a dolgok természetes menetébe, amit l az én létezésem függ, s ez engem is kizökkentett az életritmusomból. A stabilitást olyan fokra emelték, hogy még az is elképzelhet volt, ötven- vagy akár százezer évig megakadályozhatnak minden mozgást, fejl dést. Hacsak tíz vagy tizenöt évr l lett volna szó, meghúzódom itt, és kivárom, míg eljön az én id m, de az ötvenezer év az túl sok volt. Mozgásba kellett hoznom a dolgokat, különben befellegzett az üzletemnek. Wim képzelete cs döt mondott, amikor megpróbálta felidézni azoknak a századoknak sorát, amely elválasztotta t a keresked l, a keresked t pedig mindattól, ami az ember valaha volt, vagy lehetett volna. Milyen hit éltette, milyen ember lehetett az, aki egyedül nézett szembe mindezzel? Milyen büntetést l félt, milyen jutalomban reménykedett, hogy vállalkozott minderre? Kell lennie valaminek, ami miatt érdemes… - A fejl dés nagyobb, mint amir l Sharn leszármazottai valaha is álmodtak. Minden új csúcs, amelyet elérek, bámulatba ejt… most azonban elhagylak. Jobb segít társam voltál, mint amilyenre számítottam, köszönet érte. Úgy gondolom, Darkwood Corners két-három napi járás lehet északnyugatra. Wim habozott, félelem és remény közt ingadozva. - S ha magával mennék…? Jagit megrázta a fejét. - Odabent csak egy ember számára van hely. De már eddig is sokkal több csodában volt részed, mint a legtöbb embernek: s azt gondolom, tanultál is ebb l egyet-mást. Segítettél megváltoztatni a világod… Wim, hogy akarod tovább folytatni? Wim némán, határozatlanul állt, Jagit felemelte a fegyvert, és odalökte neki. Wim felemelte, s arcán lassú, sokat ígér mosoly jelent meg. - Isten veled, Wim. - Isten vele, Mr. Jagged. - Wim nézte, hogy közeledik a keresked a barlangja felé. Amikor elérte a bejáratot, Jagit habozott, visszanézett. - Aztán, Wim, tudod ugye, hogy ebben a barlangban olyan csodák vannak, amiket te el sem tudsz képzelni. De énvelem nem könny elbánni, azért sikerült ilyen sokáig életben maradnom. Nehogy megpróbálkozz a sírrablással! - Ahogy bement a sötétbe, a szivárvány egy pillanatra még kirajzolta az alakját. Wim egy darabig id zött a barlang bejáratánál, de aztán olyan hideg lett, hogy megmozdult és elindult visszafele a szürke sziklás, terméketlen lejt n. Ismét megállt a tengerszemnél, s megbámulta a varázsló puskagolyó alakú rhajóját a lejt n. A felkel nap sugarai megaranyozták a tájat, s most már abban sem volt egészen biztos, merre van a barlang bejárata. Sóhajtott egyet, vállára vette a fegyverét, s elindult a hazafelé vezet hosszú úton. Lord Buckry sóhajtott, amikor az emlékek halványulni kezdtek, s velük együtt a vágy, hogy újra felkeresse a házaló barlangját, pedig ez a vágy a harminc év alatt újra meg újra feltámadt benne. Biztos volt abban, minden problémának, amellyel valaha is szembe kellett néznie, ott van a megoldása, de sohasem merte semmibe venni a keresked figyelmeztetését. Nemcsak a kockázat miatt - bár az

is pusztulást jelent , ijeszt volt -, az a tudat tartotta vissza, hogy akármit is ért el az életben, az tiszavirág-élet volt, a semminél is kevesebb, annak az embernek a mértékével mérve, aki az emberiség történetének jó részét átélte. Ami a keresked barlangjában rejt zött, maga volt a képtelenség, s ezért nem gondolt rá soha, hogy megkaparintsa. Ehelyett mindig arra törekedett, ami lehetséges volt, s azt meg is valósította, önmagára és a keresked l örökül kapott különösen világos eszmékre támaszkodva. Minden problémáját egyedül oldotta meg, mert nem volt senkije, s most is ezt kell majd tennie. A tulajdonos hirtelen feltámadó büszkeségével pillantott le a téren nyüzsg honfitársaira. Fyffe városát most er s falak kerítették körül… Így hát Nyugat és Kelet egyesültek, s egyetlen cél egyesítette ket. De a mérleg nyelve a sok régi gy lölet következtében ingadozik, és ha valami kibillenti az egyensúlyból… néhány jól elhelyezett hír, és ismét egymás torkának esnek. Talán nem is kell hadsereget toboroznia. Megoldják helyette a problémát a többiek. És aztán… Lord Buckry mosolygott. Mindig is szerette volna látni a tengert. MÁNDI ÉVA FORDÍTÁSA

FAZEKAS LÁSZLÓ

ITT VANNAK A FÖLDÖNKÍVÜLIEK Évtizedes viták érveit és ellenérveit halljuk. Kérdések záporoznak. Mi a valószín sége annak, hogy más rendszerekben, más bolygókon is élnek értelmes lények, s ha élnek, mi a valószín sége, hogy találkozhatunk velük, hogy megismerhetjük és megérthetjük ket? Vajon meglátogathatnak-e bennünket, ideirányítva a mi technikánknál tökéletesebb módszerekkel megalkotott rhajóikat? Vagy mi magunk fejl dünk-e annyit, hosszabb-rövidebb id alatt, hogy képesek leszünk ket otthonaikban, szül földjükön felkeresni? A tudomány érveket és ellenérveket sorakoztat fel, de késik - s joggal késik - a felelettel. Az ember azonban nem éri be a tudományos igazságok és módszerek alaposságával megfogalmazott feleletekkel. Képzelete sid k óta gazdag képeket varázsol eléje. Még nem ismerte, nem térképezte fel saját szül bolygója tájait, de már színes és dús képeket alkotott magának állat és növényvilágáról. Gondoljunk csak pl. a több évszázados bestiariumokra, amelyek "pontos" és lehet leg minden részletre kiterjed leírást és rajzot adtak a távoli földrészeken él vagy a nagy óceánokat benépesít állatokról, illetve szörnyekr l. Ilyen bestiariumot, a földönkívülieket leíró és ábrázoló képeskönyvet lehet kihámozni a SF irodalomból is. Az írók képzelete gazdagon és nagy változatosságban tárja elénk a regények és elbeszélések lapjain a földönkívülieket, távoli galaxisok és bolygórendszerek él vagy egyenesen értelmes lényeit. S akadt egy kit fest és grafikus: Wayne Douglas Barlowe, aki hangyaszorgalommal

összegy jtötte ezeket a leírásokat, és alapos biológiai és zoológiai tudással rendkívül szuggesztív színes festményeket és anatómiailag pontos rajzokat alkotott ezekr l a képzeletbeli lényekr l.2 Mondhatjuk tehát, itt vannak a földönkívüliek, kapcsolatba léphetünk, megismerkedhetünk velük, persze, csak a képzeletszülte irodalom és képz vészet síkján. De ez sem megvetend éppen. A színes festményeket, a rajzokat nem reprodukálhatjuk az olvasó számára, de szavakban bemutatunk néhányat a könyvben szerepl földönkívüli lények közül. Az Ursula K. Le Guin egyik regényében (The Word for World is Forest) szerepl athshe majdnem ember. Testét sz r fedi, erd kben él. Színezete sötétzöldt l a barnán át a feketéig terjed, de az arca, tenyere és lábfeje szinte mindig szürkészöld. A feln ttek magassága általában egy méter körüli. Szemük sötét és szikrázó, hangjuk magas és lágy, mozgásuk laza és kecses. Bolygójuk, az Athshe felszínét nagyrészt víz borítja, délen szétszórt szigetcsoportok, északon pedig öt nagy kiterjedés földrész emelkedik ki a vízb l. Ez az öt földrész gazdag és s erd vidék. Az athshe-k kis csoportokban élnek a hatalmas fák gyökerei alá vájt közös lakhelyeiken. Mindenev k. Beszélt és írott nyelvük egyaránt fejlett, de kifejlesztettek egyfajta jelbeszédet is, amelynek az érintés az alapja. Kultúrájuk alapköve az ellen rzött álom; két érvényes valóságot ismernek: a "világid "-t és az "álomid "-t. A leggyakorlottabb id s álmodók gyakran találkoznak a "Férfiak Házá"ban, hogy közösen gyakorolják a meghosszabbított álmot. Ezek csak hímek lehetnek, álmaikat azonban id s n stények magyarázzák, egyébként k a lazán szervezett társadalom tisztvisel i. Harry Harrison fa alakú garnishee nev lénye a Star Smashers of the Galaxy Rangers c. regényében jelenik meg az olvasók el tt. Ezeknek a lényeknek a teljes hossza a törzsükb l kinöv négy lábuktól a törzsük tetején elhelyezked tapogatóikig több mint egy méter. A tapogatók tárgyak megragadására szolgálnak. A törzsön látható apróbb-nagyobb nyílások valószín leg érzékszervek. A törzs közepe táján gy szer elhelyezkedésben huszonhárom szem van, s e gy fölött található a száj. Agyuk az egyik gyökérszer lábban van. A garnishee mindenev . Otthona a Dormite nev bolygó, amely az Alpha és Proxima Centauri kett s nap körül kering. Ez az si és rendkívül fejlett faj tízezer éven át elkeseredett küzdelmet vívott ellenségeivel, és évszázadokon keresztül arra kényszerült, hogy föld alatti labirintusokban éljen. A garnishee-k a Cacodyl nev istenben hisznek, semmi egyebet nem tudunk hiedelemvilágukról. Poul Anderson egyik regényének (Fire Time) szerepl je az ishtar. Teste mint az oroszláné, törzse majdnem emberi. Közel két méter magas. Testét mohaszer növény borítja, mely a fején és a gerincén levelekb l alkot hajat és sörényt. Ez a növény szimbiózisban él a lénnyel, szén-dioxidot és egyéb fölösleges anyagokat távolít el az ishtar véréb l, s ugyanakkor oxigént és az élethez szükséges fémeket juttat be. E lények színváltozata széles skálán mozog: világosbarnától majdnem feketéig terjed. A n stények a hímeknél finomabb felépítés ek, s hallásuk még élesebb, mint az egyébként szintén éles hallású hímeké. E lények hosszú élet ek, három-ötszáz évig is életben maradnak. Otthonuk az Ishtar bolygó, a Bel nev csillag körül kering, amely egy hármas naprendszer, az Anubelea egyik tagja. Ezerévente egyszer az Ishtar nagyon közel kerül a Bel egyik társcsillagához, és ez nagyon megemeli a h mérsékletet az Ishtaron. Ilyenkor a vegetáció jórészt elpusztul, ezt az id szakot hívják az ishtarok a t z idejének (Fire Time). A hosszú 2

Wayne Douglas Barlowe and lan Summers: Barlowe's Guide to Extraterrestrials. Windward, 1979.

élet és a t zciklus eredményeképpen e lények technikailag meglehet sen fejletlenek, noha értelmük befogadóképes és rugalmas. Az északi földrész lakói nomád pásztorok és vadászok. Délebbre, ahol a t zciklus kevésbé érvényesül, inkább a földm velés dívik, nem ismeretlen az ipar és a kereskedelem sem. A szigetvilágban, f ként a déli vizek szigetláncolatain, kifejl dött a hajóépítés mestersége, s ez lehet vé tette a fejlett parti kereskedelem kialakulását. A. E. van Vogt The Voyage of the Space Beagle c. regényében ismerkedhetünk meg az ixtl nev lénnyel. Hosszú, hengeres teste, négy keze és négy lába van. Kezei és lábai nyolc hosszú, drótszer ujjban végz dnek. A test színe vörös. A lény feje kerek, rövid, vastag nyakon nyugszik, szája hosszú, mint valami repedés, két szeme pirosan izzó. A lény tökéletesen ura testének és teste atomjainak, valamint a testéb l kisugárzó er nek. Akarata szerint tudja változtatni teste alakját, szerkezetét és halmazállapotát. Úgy képes áthatolni a legszilárdabb anyagon, mintha csak a leveg t szelné át. Tápláléka az energia, s ha nem jut elég energiához, az életnek egy alacsonyabb szintjére húzódik vissza. Életben marad szinte minden körülmények között, az intergalaktikus térben is fennmarad szinte id tlen id kig. Csupán afféle er ölheti meg, mint pl. az atomrobbanás, ez ugyanis teljesen szétbontja a teste atomjait összeköt energiát. A lény a Glor nev bolygón fejl dött ki, ez a bolygó kés bb egy csillagközi birodalom központja lett. Sok milliárd évvel ezel tt a Glort atomtámadás pusztította el, és úgy tudják, csupán egyetlen ixtl élte túl a katasztrófát. E lények tojásokkal szaporodnak, melyeket egy másik él lényben helyeznek el. A tojást feltör kicsinyek el bb a gazdaállat energiáját élik fel, s csak aztán válnak alkalmassá arra, hogy közvetlenül vegyenek fel energiát. Arthur C. Clarke Childhood's End cím regényében találkozunk overlorddal. Az overlordok rendkívül értelmes lények. Magasságuk kb. három méter. Hatalmas rszárnyaik vannak, melyekkel repülni is tudnak. Hosszú farkuk vége evez lapátszer , és támaszkodásra szolgál. Testüket kemény, fekete páncél fedi, arról nem tudunk, vajon van-e csontvázuk is. Oxigént lélegeznek be, szemük rendkívül érzékeny, kedvelik a színkép vörösbe hajló tartományát. Két kezükön öt-öt ujjuk és két-két hüvelykujjuk van. Alvásra nincs szükségük. Képesek rendkívül rövid id alatt nagy mennyiség információt megérteni és megtanulni. Jelenleg egy NGS-549672 jel hatalmas, vörös nap körül kering bolygón élnek, de nem ez a szül helyük. Egy sokkal kisebb világból származnak, melynek rendkívül s a légköre, és kicsi a nehézkedése. Városaik repülni tudó lények számára épültek, útjaik, utcáik alig vannak, a bejárat mindig az épület fels részén van. Az overlordok fejlett természettudományos és technikai civilizációt fejlesztettek ki, rhajóik a fény sebességének 99%-ával haladhatnak. Ez és ezen kívül hosszú élettartamuk lehet vé tette számukra, hogy átkutassák a Galaxist, és összegy jtsék az összes el forduló életformákat. Bolygójuk mintegy ezer kis városkából áll, minden egyes városka a tudomány egy-egy külön ágának van szentelve. A Soft One-t (a puhát) Isaac Asimov The Gods Themselves cím regényében vehetjük szemügyre. Ezek értelmes, gáznem lények, er s energiamez tartja össze ket. Testük jellegzetesen ovális vagy tojás alakú, de tetszés szerint tudják változtatni alakjukat, s t állábakat is tudnak növeszteni, melyek meg is szilárdulnak, ha kemény tárgyakkal kell foglalkozniuk. Táplálékuk a napfény, lüktetés segítségével kommunikálnak. Egy sziklás bolygón élnek, a mi világmindenségünk paralel világában, ahol a fizikai törvények mer ben eltérnek a mienkét l. Létezésükr l, mármint arról, hogy ilyen lények egyáltalán vannak, azért tudunk, mert több ízben küldtek üzenetet a mi világunkba. A puhák háromnem ek, vannak racionálisak, érzelmesek és szül k. A racionális lágy és meghajlott, célja az okok kikutatása. A

szül formája szilárdabb vagy állandóbb, er s párosodási ösztön hajtja. Az érzelmes a legmegfoghatatlanabb, testét szinte semmivé tudja tenni. Az alapvet családi egység a hármasság (a triád): mindhárom típusból egyet foglal magában. A hármasság akkor szaporodik, amikor tagjai egymásba olvadnak. Itt elégé: érthetetlen módon szerepet játszik egy titokzatos faj, melyet a Keményeknek (The Hard Ones) neveznek. Az érzelmes nagymennyiség energiát vesz fel a napfényb l, aztán színes füstté válva megindítja a szül vel és a racionálissal való eggyéolvadását. A gyönyör pillanatában, az eksztatikus egyesülés aktusában egymásba hatolnak, miközben létrejön a mag, melyet az ésszer formál meg és juttat el a szül höz, hogy az felnevelje. A hármas egyesülésben létrejöv magból három utód származik: el ször egy ésszer , aztán egy szül és végül egy érzelmes. Az érzelmes világrajötte után hamarosan a hármasság elt nik egy végs egyesülésben.